Vermes Géza

Jézus hiteles
evangéliuma
TÖRTÉNELEM
Sorozatszerkesztő Gyurgyák János, Pótó János
 Vermes Géza

Jézus hiteles
evangéliuma

OSIRIS KIADÓ - BUDAPEST, 2005

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Géza Vermes: The Authentic Gospel of Jesus. Penguin Books Ltd.,
London, 2004. (Első kiadás: Penguin Books, 2003.)

Fordította NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

© Osiris Kiadó, 2005

© Vermes Géza, 2003, 2005
Hungárián translation © Nagy Mónika Zsuzsanna, 2005
Tartalom

PROLÓGUS: Ötödik könyv Jézusról? 9

A forrásokról 13
TÉRKÉP: Palesztina Jézus korában 22
1. Leírások és parancsok 23
2. Vitákról szóló történetek 59
3. Bölcsességmondások 96
4. Tanítás példázatokban 135
5. Biblia-idézetek és -értelmezések 193
6. Imák és az imára vonatkozó tanítások 236
7. „Emberfia”-mondások 254
8. Isten országáról szóló mondások 285
9. Eszkatológiai viselkedési szabályok 360
10. A hiteles Evangélium felé 386
EPILÓGUS: Jézus „hiteles” szavai fényében 415

FÜGGELÉK
Jézus mondásainak osztályozása 437
Kronológia 459
Evangéliumi idézetek mutatója 461
Margaretnek és Iannek, szeretettel
Prológus
Ötödik könyv Jézusról?

A történeti Jézus, a vallásos zseni, aki a zsidó Palesztinában a róla

elnevezett időszámítás szerinti 1. században élt, tanított és halt
meg, az 1960-as évek vége óta áll tudományos érdeklődésem kö­
zéppontjában. Rokonszenvező történészként, félretéve minden
felekezeti torzítást - a kereszténység részéről Jézus istenné eme­
lését, a zsidók részéről pedig azt a karikatúrát, amely Jézust hite-
hagyó varázslónak, Izrael népe ellenségének mutatja -, egyszerű­
en arra törekedtem, hogy az írott szöveget a helyére tegyem, s re­
konstruáljam, milyen is lehetett valójában Jesua, József fia, a kis
galileai város, Názáret szülötte.
Az eredeti vállalkozásom trilógiát eredményezett. 1973-ban
jelent meg A zsidó Jézus (magyarul: Budapest, 1995, Osiris Ki­
adó, ford.: Hajnal Piroska), az a munka, mely hiteles történeti
közegén belül Jézus valódi személyiségének feltárására és felvá­
zolására törekedett. Ezt követte 1983-ban a Jézus és a judaizmus
világa (magyarul: Budapest, 1997, Osiris Kiadó, ford.: Hajnal Pi­
roska) című művemben az első olyan esszé, amelyben összeszed­
tem az Evangéliumok doktrinális, vallási és erkölcsi üzenetét; a
kötet két módszertani írást is tartalmazott, ezekben igazoltam sa­
játos tudományos eljárásomat. Újabb tíz év elteltével, 1993-ban
jelentettem meg a trilógia utolsó részét, a magáért beszélő A zsi­
dó Jézus vallása (magyarul: Budapest, 1999, Osiris Kiadó, ford.:
Hajnal Piroska) címmel. Mivel a kérdést történészi indíttatással
vizsgálom, a három könyvben kizárólag a Jézus életére és tanítá­
saira vonatkozó, legkevésbé teológiai ihletésű forrásokra, Márk,
Máté és Lukács szinoptikus Evangéliumaira támaszkodtam. Az
1990-es évek végén aztán újabb \űzsgálatnak vetettem alá az
anyagot; ennek eredménye 2000 tavaszán látott napvilágot, Jézus
változó arcai (magyarul: Budapest, 2001, Osiris Kiadó, ford.:
Sárközi Mátyás) címen. Ebben kettős közelítésben, egyidejűleg
történeti és irodalmi szempontból vizsgáltam Jézus különböző
ábrázolásait, és az egész Újszövetség alapján törekedtem a sokfé­

9
le kép azonosítására. A legkésőbbi, és doktrinálisan legfejlettebb
János Evangéliumával kezdtem, és a teológia kifinomultságot il­
letően visszafelé haladtam, Szent Pál és más levélírók episztoláin
keresztül az Apostolok cselekedeteiig és a szinoptikus Evangéliu­
mokig, és végül eljutottam a Márk, Máté és Lukács szövegei alatt
rejtőző Jézus képéhez. A könyv szerkezete régészeti ásatásra em­
lékeztet, amelyet azonban ezúttal irodalmi forrásokon végeztem
el. Az ásatás a legfelső, a legfiatalabb rétegtől indul, és egyre mé­
lyebbre ereszkedik, az Evangéliumok előtti Jézus személyéig,
akit a szinoptikus szövegek történeti-irodalmi elemzése segítsé­
gével, valamint a Jézus korabeli zsidó világ eszméi és valósága
alapján azonosítottam.
Hogy a négy, Jézusról szóló könyv után miért döntöttem egy
ötödik megírása mellett? Az ötlet a Penguin Kiadónál dolgozó
szerkesztő barátom, Stefan McGrath sugallatára született, aki
nem sokkal a Jézus változó arcai megjelenése után javasolta, hogy
jelentessünk meg hozzá egy kézikönyvet. Ahogy eltűnődtem a
dolgon, rádöbbentem, hogy még sose próbálkoztam az evangéliu­
mi szöveg kritikai értelmezésével. Talán ezzel kellett volna kez­
denem, amikor sok évvel ezelőtt nekiláttam Jézus kutatásának,
mondtam magamban, de talán jobb későn, mint soha. így fogant
a Jézus hiteles evangéliuma, melyet a Penguinnél sokáig csak a
„Cím nélküli, Krisztusról szóló könyveként emlegettek. Új
könyvem összegyűjti, tematikusán osztályozza és röviden kom­
mentálja a Máté, Márk és Lukács Evangéliumában Jézusnak tu­
lajdonított minden egyes szót. így az olvasó egyetlen könyvbe
kötve kapja kézhez az összes anyagot, melyet rendszerint három-
kötetes Evangélium-kommentárban adnak ki.
Mostani vállalkozásomban elsődlegesen arra törekszem, hogy
értelmezzek minden olyan mondást, amely föltehetően Jézustól
származik, ám a könyv végső célja, hogy feltárjam a Jézus által
eredetileg hirdetett vallásos üzenetet, és az általa gyakorolt val­
lást. A doktrinális és erkölcsi kijelentéseket kilenc fejezetbe
osztottam be, melyek kilenc irodalmi műfajnak felelnek meg:
1. leírások és parancsok; 2. vitákról szóló történetek; 3. bölcses­
ségmondások; 4. tanítás példázatokban; 5. bibliaidézetek és -ér­
telmezések; 6. imák és az imára vonatkozó tanítások; 7. „Ember-
fia”-mondások; 8. Isten országáról szóló mondások; 9. eszkatoló-
giai viselkedési szabályok.

10
 Az idézetekhez fűzött rövid kommentárok megkísérlik elkülö­
níteni az egymásra rakódott jelentésrétegeket, és amennyiben
lehetséges, megállapítani a Jézus életében létrejött elsődleges
formákat és jelentéseket. A tizedik, utolsó fejezetben arra törek­
szem, hogy megfogalmazzam, majd alkalmazzam azokat az elve­
ket, amelyek lehetővé teszik a hitelesség paramétereinek megál­
lapítását, vagy egyszerűbben szólva, Jézus eredeti vagy valószínű­
leg eredeti mondásainak megkülönböztetését azoktól, amelyek
nem valószínű, hogy hitelesek. Végeredményként Jézus megkö­
zelítőleg valódi tanítását kapjuk, megtisztítva az evangélisták, a
korai egyház és a kétezer éves kereszténység egymást követő át­
dolgozásaitól és bővítéseitől.
Végül a nagy valószínűséggel hitelesnek ítélt maximák alapján
megkísérlem körvonalazni a valódi Jézus személyiségét és hiteles
eszkatologikus1 Evangéliumának kvintesszenciáját. Egy búcsúpil­
lantással megpróbálom fölmérni a történeti Jézus és a keresz­
ténység viszonyát, a független, 21. századi szemlélő nézőpontjá­
ból.. . élve azzal a határozott föltevéssel, hogy ez a különös jószág,
a független szemlélő ténylegesen létezik.
Nagy hálával tartozom feleségemnek, az itt következő oldalak
első kritikus olvasójának. Feleségem biokémikus, nem bibliaku­
tató, mégis azáltal, hogy mint kísérleti tudományt művelő, kép­
zett elme fordult munkám felé, jelentős segítséget nyújtott ab­
ban, hogy könyvemet világosan és logikusan fogalmazzam meg.
Sokat vitatkoztunk, és az esetek többségében neki lett igaza.
Néhány évvel ezelőtt, amikor egy a holt-tengeri tekercsekről
szóló cikk írására kaptam megbízást, a The New York Review of
Books szerkesztője így figyelmeztetett: „Ne feledje, hogy a lap ol­
vasóinak háromnegyede kémikus. Rájuk gondoljon, amikor ír.”
Micsoda bölcs tanácsi

Oxford, 2002. május

V. G.

1 Az „eszkatológia”, „eszkatológiai” kifejezések gyakran előfordulnak a kö­

vetkező oldalakon. Azt jelölik, amit Jézus és kortársai a jelenlegi kor végső
időszakának gondoltak, illetve mindazt, amit ezzel kapcsolatosnak véltek.
A forrásokról

Megkönnyítendő azon olvasóim dolgát, akik először futnak neki

Jézus mondásait tudományos alapon értelmező munkának, rövi­
den összefoglalom azokat a lényeges információkat, amelyek a je­
len tanulmány alapjául szolgáló forrásokra vonatkoznak.
A legfőbb forrásaim a hivatalos vagy kanonizált Evangéliu­
mok,1 Máté, Márk és Lukács, valamint kisebb mértékben János
Evangéliuma (Szent István Társulat 1973-as fordítása. Adatbázis
Kft. Bibliatéka. CD-Rom, Arcanum), ez utóbbit olykor a negye­
dik Evangéliumként említem. Kivételes esetben hivatkozom a
nem kanonizált Tamás Evangéliumára (ford. Vanyó László, in
Apokrifek. Szerk. Vanyó László, Budapest, Szent István Társulat,
1980), mely Jézusnak tulajdonított maximák gyűjteménye.
Mielőtt az egyes Evangéliumokkal foglalkoznék, helyénvaló­
nak tűnik néhány általános megjegyzést tenni. A négy Evangéliu­
mot a Jézus élettörténetét és üzenetét közvetítő beszámolónak
tartják. Végső változatukban, vagyis abban a formában, ahogyan
ránk maradt, az Evangéliumok célja nem az, hogy a krónikaírók
jelentését átadja, hanem hogy a korai egyház doktrinális üzenetét
átörökítse. Céljuk elsősorban didaktikai, nem történeti jellegű.
Mint minden ókori forrást, az Evangéliumokat is kritikai elem­
zésnek kell alávetni, hogy az események valósága és tényleges je­
lentősége, valamint a bennük foglalt tanítás megragadhatóvá vál­
jék. Ideális esetben ezt az elemzést az eredeti nyelven elhangzott
tanításon kellene elvégeznünk, Jézus anyanyelve pedig az arámi
volt. Az arámi a Jézus honfitársainak többsége által beszélt sémi
nyelv, a héber - a zsidó Biblia (az Ószövetség) nyelvének - közeli
rokona. Négy Evangéliumunk azonban görögül maradt fenn, s a
tudósok egyhangúlag azt tartják, hogy görögül is íródott, azaz

1 Az itt következő oldalakon az „evangélium” szó, kisbetűvel kezdve Jézus

üzenetére, a „jó hír”-re vonatkozik. Amikor valamelyik újszövetségi könyvet
jelöli, például Márk evangéliumát, nagybetűvel írjuk.

13
 nem sémi eredetiből fordították őket. Igaz, mint azt a 2. századi
Papiász püspöktől tudjuk, akit a 4. századi Euszébiosz idéz, Máté
evangélistának rendelkezésére állt Jézus arámi nyelvű mondásai­
nak gyűjteménye. Ám e másodkézből való utaláson kívül más
nyoma nincs az arámi mondások létezésének. Papiász az első
Evangéliumunk sémi vázlatára utalt volna? Bizonyára nem, hi­
szen a kanonizált Máté, történeteivel, genealógiáival, vitáival és
példabeszédeivel aligha nevezhető logion- vagy maximagyűjte-
ménynek. Vajon a primitív kereszténység zsidó ága, az úgyneve­
zett ebioniták hoztak volna létre egy arámi Evangéliumot? Meg­
lehet, ám egy ilyen Evangélium, melyet a nem zsidó többségű
egyház által - Jézus isteni mivoltának tagadása miatt - hamarosan
eretneknek bélyegzett judeokeresztények alkottak, nemigen ha­
gyott volna nyomot a fennmaradt négy iraton.
Ez azt jelenti, hogy a kanonizált Evangéliumok egyike sem
megy vissza közvetlenül Jézusra. Mivel a kereszténység első év­
századaiban az egyház tagjainak döntő többségét a Római Biroda­
lom görög ajkú, nem zsidó lakossága adta, nekik Jézus tanítására
görög nyelven volt szükségük. Ennek eredményeképpen a gö­
rög Evangéliumok néhány idézetétől eltekintve, mint az Abba,
„Atya” (Mk 14,36) vagy Talita kum, azaz „Kislány, parancsolom,
kelj föl!” (Mk 5,41) Jézus mondásainak arámi eredetijei kikoptak
az emlékezetből. Egyszóval az arámi Evangélium már nagyon ko­
rán, mondjuk a Kr. u. 1. század végén tökéletesen használhatat­
lannak bizonyult volna az antiókhiai, alexandriai, ephezusi, korin-
thusi és római, nem zsidó keresztények körében, akiknek Máté,
Márk és Lukács (ez utóbbi maga sem zsidó) a gondját viselte.
A kanonizált Evangéliumok két csoportra oszthatók. Az egyik­
be Márk, Máté és Lukács Evangéliuma tartozik, a másikba Jáno­
sé. Az első hármat szinoptikus Evangéliumoknak nevezzük, mi­
vel ugyanabból a nézőpontból íródtak, egyforma a történetük fo­
lyama, szinte ugyanazokat a szavakat használják, és egy evangéliu­
mi szinopszisban2 három párhuzamos hasábban egymás mellé
helyezhetnénk őket. Ezeket tartják a legkorábbi Evangéliumok­
nak. A leginkább elfogadott tudományos álláspont szerint Márk
Evangéliuma a legrégebbi. Nem zsidó közönségnek szól, és nem

2 Vö. Gospel Parallels: A Synopsis of the First Three Gospels. Ed. Burton
H. Throckmorton Jr., Nashville, Tern, 1979.

14
sokkal Jeruzsálem Kr. u. 70-es eleste után született. A már idé­
zett Papiász azt állítja, hogy Márk Péter tolmácsa volt, és vele tar­
tott Rómába. Máté és Lukács Evangéliuma kicsit későbbi, mint
Márké, valamikor Kr. u. 80 és 100 között íródtak. Szintén a 2.
századi Papiász nevezi Mátét evangélistának, míg Lukácsot elő­
ször az Újszövetség könyveit felsoroló, Kr. u. 180 körül keletke­
zett muratori kánonnak nevezett töredék említi első ízben mint
Evangélium szerzőjét. Márk és Máté valószínűleg zsidó volt, de
Lukács, az orvos, Pál társa görög. Nincs meggyőző bizonyítékunk
arra nézve, hogy szinoptikus Evangéliumok szerzői szoros kap­
csolatban álltak volna Jézussal, de azt bizonyosnak tekinthetjük,
hogy mindhárman az apostoli kor (azaz a Kr. u. 1. század második
felének) gyermekei voltak.
A szinoptikus Evangéliumok egyezései és különbségei meg­
annyi vitát váltottak már ki az úgynevezett szinoptikus probléma
megoldásáról. A klasszikus megoldás a „kettős forrás elmélete”,
amely szerint Márk Evangéliuma önálló munka, Máté és Lukács
pedig Márkra támaszkodva írta meg művét, amelybe mindketten
egy hipotetikus, főleg mondásokból álló gyűjteményből illesztet­
tek be további részeket. Ezt a hipotetikus gyűjteményt Q-nak
nevezzük, ami a német „forrás” - Quelle - szó kezdőbetűje. Má­
ténál és Lukácsnál egyaránt szerepelnek olyan szövegrészek,
amelyek csak egyiküknél fordulnak elő. Ezeket rövidítve Máté
esetében M-mel, Lukács esetében pedig L-lel jelöljük. A tudósok
egyetértenek abban, hogy Jézus tanításainak a legkevesebb dokt-
rinális manipulációnak kitett verziói a szinoptikus Evangéliu­
mokban maradtak fenn. Éppen ezért Márk, Máté és Lukács szol­
gál vizsgálódásaink legfontosabb alapjául.
A negyedik evangélista kiléte bizonytalan. A keresztény hagyo­
mány szerint ő János apostol, Zebedeus fia, ám ezt az állítást
egyetlen történeti tény sem támasztja alá. Evangéliuma kevés kö­
zös vonást mutat Márk, Máté és Lukács művével, doktrinális fej­
lettségi szintje pedig a szinoptikusok utáni időszakot, a Kr. u. 2.
század elejét jelzi (a Kr. u. 100-110 körüli éveket). A Jánosnál
Jézusnak tulajdonított hosszú, zavaros és önmagát ismétlő beszé­
dek a hellenisztikus filozófiába és misztikus spekulációkba merü­
lő szerző gondolatait tükrözik, aki Jézus portréját - Jézus halála
után mintegy két-három generációval - alaposan átformálta. Ez a
szerző aligha lehet azonos János apostollal, aki az Apostolok cse­

15
 lekedetei szerint „írástudatlan és tanulatlan ember” (ApCsel
4,13). A negyedik evangélista erőszakos antiszemitizmusa még
zsidó származását is kétségbe vonja.3 így aztán a szinoptikusokat
visszhangzó kisszámú mondástól eltekintve a csak a negyedik
Evangéliumban előforduló, Jézusnak tulajdonított szavakat nem
vontuk be vizsgálódásaink körébe.
Az apokrif Tamás Evangéliuma szándéka szerint Jézus titkos
mondásait jegyzi fel. Görögül írták, föltehetően valamikor a
Kr. u. 2. század közepén, s az utókor számára egy 3. vagy 4. száza­
di kopt fordításban maradt fenn.4 Munkám során helyenként
ezzel is foglalkozom. A szinoptikus Evangéliumokban szereplő
szövegek itt előforduló párhuzamai sok esetben átdolgozott for­
mában, gyakran eretnek (gnosztikus) eszmékkel átitatva jelen­
nek meg.5
Az Evangéliumok és az újszövetségi könyvek első listáját a mu­
ratori kánon tartalmazza. Eredeti görög szövege Kr. u. 180 körül
keletkezhetett. A négy Evangélium kanonizált státusát ettől
kezdve soha nem kérdőjelezték meg, más újszövetségi szövegek­
ről azonban, elsősorban a Jelenések könyvéről egészen a 4. száza­
dig folytak a viták.
Az Újszövetség szövege görög nyelvű kéziratokban maradt
fenn, s ezek alapján készültek az ókori és a modern fordítások.6 A
legrégebbi Újszövetség-papirusztöredék a Kr. u. 125-150 körüli
időből származik, a legősibb kódexek pedig (a Sinaiticus és a
Vaticanus) a 4. századból. Helyenként figyelembe veszem az
Evangélium-kéziratok szövegvariánsait is. Ami az agrafá t illeti -

3 Részletesebben lásd Jézus változó arcai, 14-30.

4 Lásd Q Thomas Reader. Eds. John S. Kloppenborg, Marvin W. Meyer et
al., Sonoma, Calif., 1990.
5 A teljesség kedvéért föl kell hívnom a figyelmet Jézus két olyan, az Új­
szövetségben fennmaradt mondására, melyek nem szerepelnek az evangéliu­
mokban. Az ApCsel 20,35-ben Pál idézi Jézus kijelentését: „Nagyobb bol­
dogság adni, mint kapni.” Az evangéliumokban nem található hasonló for­
mula, a szélsőséges nagylelkűség hangsúlyozása azonban Jézus tanításának
jellemző vonása. Szintén Pál szerint „Éppen így rendelte az Úr is, hogy az
evangélium hirdetői az evangéliumból éljenek” (lKor 9,14), s ez a maxima
hasonló ahhoz, amely a Lukács 10,7-ben szerepel: „Mert a munkás megér­
demli a maga bérét."
6 Lásd Metzger, Bruce M.: The Text of the New Testament. 3. ed, New
York, 1992.

16
vagyis azokat a Jézusnak tulajdonított mondásokat - amelyek
későbbi egyházatyák írásaiban fordulnak elő, de az Evangéliu­
mokban nem szerepelnek - túlságosan kétes eredetiseknek tar­
tom, semhogy Jézus hiteles tanítását kutatva figyelembe vegyem
őket.7
Annak érdekében, hogy az Evangéliumokat mint bizonyítéko­
kat saját történeti keretükben megérthessük, az evangélisták be­
számolóit az intertestamentális kor (kb. Kr. e. 200 - Kr. u. 200)
zsidó írásaiban és a rabbinikus irodalomban föllelhető számos
párhuzamos szöveggel kell összevetnünk. Jóllehet ez utóbbit csak
nagyjából Kr. u. 200 és 500 között jegyezték le, sok olyan vallási
hagyományt foglal magában, mely az Evangéliumok idejéből vagy
még korábbról származik. Ezek az iratok héber és arámi nyelven
maradtak ránk, így közelebb visznek bennünket Jézus eszméihez
és azok szavakban, képekben való kifejezéséhez. Tanulmányozá­
suk nélkül sokszor lehetetlen megérteni az evangélisták által Jé ­
zustól ránk hagyományozott mondások, példabeszédek, Biblia­
értelmezések finomságait, olykor még alapvető jelentésüket is.
Az intertestamentális irodalom fő szövegei az apokrifek, a
pszeudepigrafák, a holt-tengeri tekercsek, valamint a zsidó filo­
zófus, Alexandriai Philón és a történész Josephus Fiavius írásai,
ők mindketten a Kr. u. 1. században éltek és tevékenykedtek.
Az apokrifek (szó szerint „rejtett” írások) Ezdrás 1. és 2. köny­
vével kezdődnek, és Makkabeus 1. és 2. könyvével érnek véget.
Ezeket belefoglalták az Ószövetség Septuaginta néven ismeretes
görög fordításába.8A hellenisztikus diaszpórában élő zsidók szent
könyvekként tisztelték őket, miként a korai hellenisztikus egy­
ház is. A római katolikusok is a Szentírás részének tekintették
őket. A palesztinai zsidók azonban a Kr. u. 1. század végén kizár­
ták ezeket a kánonból, majd a 16. században, zsidó hatásra a pro­
testánsok is. Az apokrifek a Kr. e. 2. és 1. században keletkeztek.
Az eredetileg görög nyelvű Salamon bölcsességei és Makkabeus
2. könyve kivételével az apokrif iratokat héberül vagy arámiul ír­
ták, és utólag fordították őket görögre. A holt-tengeri tekercsek­
nek, illetve a kairói genízának köszönhetően ma már rendelkezé­

7 Jeremiás, Joachim: Unknown Sayíngs ofJesus. 2. ed, London, 1964.

8 Lásd Metzger, Bruce M.: An Introcluction to the Apocrypha. New York,
1977.

17
 sünkre állnak Tóbiás könyvének héber és arámi nyelvű töredékei,
valamint az Ecclesiastcus vagy Szira fia Jézus bölcsességeiből egy
jelentős héber részlet. A Geníza, a kiselejtezett zsidó kéziratok
O-Kairó egyik zsinagógájához csatolt középkori raktára, melyet a
19. század végén fedeztek föl, és amely anyagának jelentős részét
ma a cambridge-i egyetemi könyvtárában őrzik.
A pszeudepigrafák (szó szerint „rossz címmel ellátott” iratok)
gyűjtőszót azokra a nem kanonikus zsidó vallásos könyvekre alkal­
mazzuk, amelyek különféle ókori fordításokban (görögül, latinul,
szírül, etiópul stb.), keresztény templomokban maradtak fent.9
Néhány ilyen mű - melyek között a legfontosabb a bibliai Terem­
tés könyvének kibővített változata, a Jubileumok könyve, vala­
mint a Hénokh első könyve (ford. Baán István, in Apokrifek. Szerk.
Vanyó László, Budapest, 1980, Szent István Társulat) címen isme­
retes apokaliptikus munka - a qumráni leleteknek köszönhetően
ma már részben az eredeti héber (Jubileumok) és arámi (Hénokh)
nyelven is rendelkezésünkre áll. A holt-tengeri tekercsek között
előkerült több olyan, korábban ismeretlen irat is, mely szintén
ebbe az irodalmi műfajba tartozik. Ezek a pszeudepigrafák mint­
egy négy évszázad leforgása alatt keletkeztek (kb. Kr. e. 250 és
Kr. u. 200 között), és némelyik jelentős hatást gyakorolt mind a
zsidó, mind a keresztény körökre. Az újszövetségi Júdás levele
például 14. versében Hénokh könyvét mint hiteles szent iratot
idézi.
A holt-tengeri tekercsek elnevezés több mint nyolcszáz eredeti
kéziratot jelöl, melyeket 1947 és 1956 között tizenegy barlang­
ban fedeztek föl Qumrán szomszédságában, nem messze Jerikó­
tól, a Holt-tenger közelében. A leletek negyede a héber írást
tartalmazza, míg a többi görög és arámi nyelvű Biblia-fordítás, va­
lamint különböző típusú vallásos irat. Sok írás először nyújt bete­
kintést annak a zsidó szektának a szabályaiba, himnuszaiba Bib-
lia-exegézisébe stb., amely a qumráni térséget a Kr. e. 2. század
végétől egészen addig foglalta el, amíg a rómaiak Kr. u. 68-ban le
nem rombolták a települést. A kéziratok, melyek a Kr. e. 3. szá­
zad vége és a Kr. u. 1. század közepe között keletkeztek, Jézus
életében már léteztek. Számos hasonlóságot mutatnak az Újszö-

9 Lásd The Old Testament Pseudepigrapha. I—II. Ed. James H. Charles-

worth, London, 1983.

18
vétséggel, így jelentős mértékben hozzájárulnak Jézus és tanítása
megértéséhez.1012
Két jelentős, Kr. u. 1. századi zsidó szerző is megvilágítja az
Evangéliumok és Szent Pál világát. Az egyiptomi Alexandriai
Philón (Kr. e. 20 k. - Kr. u. 30) a Jézus korabeli hellenisztikus
judaizmus filozófiájának, jogalkotásának, erkölcsének és teoló­
giájának páratlan tanúja. Philón egyben az alexandriai zsidók ró­
mai követe is volt, hogy hitsorsosai ügyében Gaius Caligula csá­
szárhoz folyamodjék. Philón egyszer sem említi sem Jézust, sem
a keresztény egyházat. Hatalmas mennyiségű írása görög-angol
bilingvis kiadásban olvasható.11 Josephus Flavius, a jeruzsálemi
zsidó pap, eredeti héber nevén Joszéf ben Mattatjahu (Kr. u. 37
- 1 0 0 k.) az intertestamentális kor, különösen a Kr. u. 1. század
zsidó történelmére, vallására és kultúrájára vonatkozó legértéke­
sebb forrásunk. Két legfontosabb műve, A zsidó háború és A zsi­
dók története, valamint Önéletrajzi, illetve a zsidókról írt, Apión
ellen című apológiája Jézus mondásainak értelmezéséhez kime­
ríthetetlen kincsesbányául szolgál.12/l zsidók története Kereszte­
lő Jánosra, Jézusra és testvérére, Jakabra vonatkozóan is tartal­
maz bekezdéseket. (Josephus művei közül A zsidó háború, Ön­
életrajzi és az Apión ellen teljes egészében hozzáférhető magya­
rul, A zsidók történetének pedig a X I-X II. könyve. Ez utóbbi mű
esetében amikor a szerző a magyarra le nem fordított részekre
utal, megtartottuk az eredeti hivatkozást, és a szöveget angolból
fordítottuk. A szerk.j
A rabbinikus irodalom, az utolsó szövegcsoport, mely összeha­

10 Lásd Vermes, Géza: The Complete Decid Sea Scrolls in English. Lon­
don, 1998. (A holt-tengeri tekercsek válogatása magyarul: Komoróczy Géza:
Kiáltó szó a pusztában. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, illetve/1 qumráni szö­
vegek magyarul. Ford., vál. Fröhlich Ida, Piliscsaba, 2000, Pázmány Péter
Katolikus Egyetem (Studia orientalia 1.). A qumráni szövegek idézésekor a
továbbiakban ezt a fordítást használom.
11 Lásd Philón. I-X. Eds. F. H. Colson - G. H. Whitaker, London-Cam-
bridge, Mass., 1962, Loeb Classical Library.
12 Lásd Josephus. I—IX, Eds. H. St. J. Thackeray et ah, London-Cambridge,
Mass., 1926-1965, Loeb Classical Library. (Magyarul: A zsidó háború. Ford.
Révay József, Budapest, 1990, Bibliaiskolák Közössége; Λ zsidók története.
Ford. Révay József, Budapest, 1966, Gondolat Kiadó; Önéletrajz. Ford. Ré­
vay József, Budapest, 1990, Bibliaiskolák Közössége; Apión ellen. Ford.
Hahn István, Budapest, 1984, Helikon Kiadó.).

19
 sonlításként használható Jézus mondásainak tanulmányozásához,
két részre osztható: jogi és értelmező szövegekre.
A jogi szövegekhez tartozik a Misna (tanítás) és a Toszefta (ki­
egészítés), azaz a Bibliához közvetlenül nem kapcsolódó jogi sza­
bályozás, melyet a Támláimként, a Misna tanítóiként nevezett,
Kr. u. 1. vagy 2. században élt palesztin rabbiknak tulajdonítanak.
A Talmud (doktrína) a Misna törvényeinek továbbfejlesztése,
melyet Izrael földjének Kr. u. a 3-4. században élt rabbijai, vala­
mint a 3-5. században élt babiloni rabbik alkottak meg. Az előbbi
gyűjtemény a palesztinai vagy jeruzsálemi Talmud, az utóbbi Ba­
biloni Talmud néven ismeretes (magyarul: A Talmud könyvei.
Ford. Molnár Ernő, Budapest, 1921-1923, reprint: Budapest,
1989, Ikva).
A legjelentősebb Biblia-kommentárok a Mózes törvényeiről
szóló Tannaita M idrasim (a Midrás többes száma, bibliai exege-
tikai munkák), melyet a Kr. u. 1. századi tannaitáknak tulajdoní­
tanak; a Tóráról és az öt tekercsről (Rút, Prédikátor, Siralmak és
Eszter könyve, valamint az Énekek éneke) szóló M idrás Rabba
vagy Nagy M idrás , különböző korokban élt rabbik műve; és a
Targumim (a Targum többes száma, fordítások), ide tartoznak
a héber Biblia népszerű arámi változatai, melyek különböző osz­
tályokba sorolhatók, mint az Targum Onkelosz, a Palesztinai
Targum többféle recenziója, Jonathán próféta targuma stb.
Végül még egy pont szorul tisztázásra. Szeretném megjegyez­
ni, hogy egyes Újszövetség-kutatók tévesen azt állítják, hogy az
Evangéliumok (melyek kb. Kr. u. 70 és 110 között keletkeztek)
és a rabbinikus írások (melyek Kr. u. 200 és 500 között szület­
tek) időbeli távolsága miatt ez utóbbi írások nem használhatók
összehasonlításképpen Jézus mondásainak tanulmányozásához.
Más szóval, azt a leegyszerűsített álláspontot képviselik, hogy egy
írásba foglalt hagyomány keletkezésének időpontja azonos a mű
kiadásának időpontjával. Ennek következtében átsiklanak azon,
hogy a Misnában, a Midrásban, a Talmudban és a Targumban a
rabbik nagy mennyiségű ősi tanítást igyekeztek az utókor számá­
ra megőrizni és átörökíteni, amelyek jó része Jézus koráig vagy
akár a kereszténység előtti időszakig is visszavezethető. Sőt, ami­
kor Jézus és egy későbbi rabbi mondása egybecseng, valószínűbb,
hogy mindketten ugyanabból a - legalább a Kr. u. 1. századra
visszanyúló - hagyományos zsidó tanításból merítettek, mint az,

20
hogy a rabbi Jézusra támaszkodott. Minthogy a rabbik nagyon
nem szerették a kereszténységet, a talmudi időszakban a zsidók
számára jószerivel elképzelhetetlen volt, hogy egy föltehetően
Jézustól származó tant elfogadjanak és doktrinálisan megalapo­
zottnak tekintsenek.13
Munkám 437-457. oldalán található Jézus hiteles és nem hite­
les mondásainak osztályozott jegyzéke. A könyv az evangéliumi
idézetek mutatójával egészül ki, melynek segítségével az olvasó
könnyen megtalálja azokat az oldalakat, ahol Jézus meghatáro­
zott szavaival foglalkozom.

13 Órigenész 3. századi kortársa, a caesereai Rabbi Abbahu egyik kijelenté­

se szinte bizonyosan Jézusra utal: „Ha egy ember azt mondja: «Isten vagyok«,
hazudik. «Az Emberfia vagyok« (emberi lény] a végén megbánja [mivel, mint
minden emberi lény, meghal majd], «Fölmegyek a mennyekbe«, mondta, de
ez nem teljesül be” (yTaan 65b). A második Jézus-idézet a Kr. u. 1-2. száza­
di rabbiknak (Tannaim) tulajdonított babiloni Talmudban is megjelenik
(bAboda zara 16b—17a). A híres Rabbi Eliezer ben Hürkanosz felidézi, hogy
egy zsidó keresztény, bizonyos Kfar Sekania-i Jákob ezt a bibliai helyet: „Ne
vidd... kéjelgésnek díját... a te Istened házába” (MTörv 23,19) úgy értel­
mezte, hogy ilyen pénzen egy főpapnak legföljebb latrinát lehet építeni.
Mikor Eliezer bevallotta, hogy nem érti a magyarázatot, Jákob egy Jézusnak
tulajdonított s általa nyilván a Mik 1,7-hez- „Mivel paráznaságuk bérén vá­
sárolták őket össze, legyen belőlük újra a paráznaság jutalma” - kapcsolt exe-
gézist adott elő neki, a MTörv 23,19-re vonatkoztatva, s végül eljutott a ma­
gyarázathoz: „A szenny helyéről jöttek, s a szenny helyére jutnak vissza.”
Eliezert lenyűgözte Jézus értelmező készsége, amiért azután rabbi társai
eretnekséggel vádolták és kiközösítették őt.

21
Palesztina Jézus korában

22
1. Leírások és parancsok

Beszédek és parancsok olyan szakaszokban fordulnak elő az

Evangéliumban, amelyek a Jézus életének eseményeiről beszá­
molva közvetlenül idézik Jézust. A Jézus szájába adott szavak
azért kerültek az elbeszélésbe, hogy életszerűbbé és színesebbé
tegyék. Az Evangéliumokat értelmező tudósok általában úgy vé­
lik, ezen idézetek nem hitelesek, és az evangélistáknak tulajdo­
nítják őket. Az anyagok többsége Márktól és a hármas hagyo­
mányból (Márk, Máté és Lukács), vagyis azokból a forrásokból
származik, amelyek az Evangéliumok legfőbb „életrajzi” szövege­
it tartalmazzák. E szakaszok többsége Jézusnak a tanításon kívüli
leggyakoribb nyilvános tevékenységeiről, a gyógyításról vagy az
ördögűzésről számol be. A Máténál és Lukácsnál található külö­
nös hagyományok bővítik ki a bizonyítékok körét. E szövegek ne­
gatív jellemzője, hogy nem tartalmaznak prédikációkat, illetve
tanításokat. Ugyanakkor az ördögűzésről szóló beszámolók pa­
rancsai jelentőségteljesek. Arról árulkodnak, milyen személyiség
volt Jézus, és milyen vallási alapállást várt el követőitől. E narra­
tív részek további fontos adalékkal is szolgálnak. Segítségükkel
jobban el tudjuk helyezni Jézust a maga közegében, mivel felvil­
lantják annak a társadalomnak egy-egy sajátságát, melyben Jézus
élt. így tanító és hallgatósága a valós világ időbeli és térbeli kere­
tei között jelenik meg.
Mielőtt elemeznénk, minden egyes Jézusnak tulajdonított idé­
zetet összefüggéseikbe helyezünk. Ahol Máté és Lukács változata
érdemben nem tér el, csak Márkot, a legrégebbi szöveg szerzőjét
idézzük. Ahol jelentősebb az eltérés, a variánsokat szögletes záró­
jelben megadjuk. A Jézusnak tulajdonított szavakat minden eset­
ben dőlt betűvel szedjük.

23
I. MÁRK, ILLETVE MÁTÉ ÉS/VAGY LUKÁCS

1. Az első tanítványok meghívása (Mk 1,16-18; Mt 4,18-20)

Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, [látott két testvért (Mt)]

látta, hogy Simon [másik nevén Pétert (Mt)] és testvére, András
- halászok lévén - épp hálót vetnek a vízbe. Megszólította őket:
„ Gyertek , kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket."
Rögtön otthagyták hálójukat és követték.

Márk és Máté érzékletes beszámolót ad arról, ahogyan Jézus el­

hívta a két galileai halászt, Simont (Pétert) és Andrást, illetve ar­
ról, ahogyan azok csatlakoztak hozzá. Jézus a halászatot választot­
ta küldetése jelképének, és Simont és Andrást felszólította, hogy
spiritualizálják saját hivatásukat: ezentúl nem halat, hanem em­
bereket kell „fogniuk”. Később, amikor váratlanul gazdag halász­
zsákmány adódott a tónál, Jézus megismételte, hogy Péter jövő­
beni hivatása a szimbolikus értelemben vett halászat lesz (Lk
5,10; lásd a 34. pontot).
Az „emberhalász” kifejezés nem Jézus, és nem is az evangélis­
ták leleménye. A képnek bibliai előzményei vannak. Jeremiás
könyvében a 16,16 versben is előfordul, amikor a gonosz zsidókat
Isten sok halásznak adja át, s akik elszöknek előlük, „sok vadász”
áldozatai lesznek. Habakuk próféta is hasonló metaforával él.
Habakuk látomásában Isten az embert hallá változtatja, és hagy­
ja, hogy ellenségei hálóval kifogják (1,14-15; lásd még Ám 4,2).
Jézushoz időben közelebb élt az a költő, aki az egyik qumráni
hálaadó himnuszban Jeremiást visszhangozza. Ügy látja, hogy a
romlás gyermekeit vagy halászok fogják ki hálóval, vagy vadászok
ejtik el (1QH 13 [korábbi 5], 8).
Ám ha összevetjük az újszövetségi szóhasználatot a próféták és
a holt-tengeri tekercsek terminológiájával, megfigyelhetünk egy
szembetűnő különbséget. A bibliai szövegek és a tekercsek ké­
peiben a halászok és a vadászok Isten ellenséges szándékú küldöt­
tei, akiknek a gonoszokat kell megbüntetniük. Ezzel szemben az
„emberhalászok”, akikről Jézus beszél, az emberek megmentésé­
re indított küldöttek. E metafora sem nem egyszerű, sem nem
egyértelmű. Hogy lehetne áldásos egy hal számára, ha hálóval ki­
fogják? A képet valószínűleg az egyház alkotta meg, amikor a Ga-

24
lilcai-tótól távol élő szíriai, kis-ázsiai és görög városi keresztények
számára a halászat már nem volt mindennapi gyakorlat. Nekik az
„emberhalász” egyszerűen megmentőt jelentett. Még valószí­
nűbb azonban, hogy Jézus e képen csavart is egyet. A háló para­
boláját (Mt 13,47-50; lásd a 4. fejezet 20. pontját) ugyanis a vég­
ső korban bekövetkező helyzet metaforájaként alkalmazza. Ott a
halászoknak az a dolguk, hogy az utolsó ítéletre készülve külön­
válasszák a jó és a rossz halakat. A halászok, akárcsak a magvető
parabolájában az aratók, Isten eljövendő királyságának kiválasz­
tott ügynökei. A bevett fordulatok újszerű kiforgatása Jézus ké­
pes beszédének jellemző vonása.

2. Jézus első démonuzése (Mk 1,23-25; Lk 4,33-35)

A zsinagógájukban volt egy tisztátalan lélektől megszállt ember.

Ez rögtön ilyeneket kiabált [Ez hangosan odaszólt (Lk)]: „Mi kö­
zünk egymáshoz, názáreti Jézus? A vesztünkre jöttél? Tudom, ki
vagy: Az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt, így szólva: „Hallgass
és menj ki belőle!"

A kafarnaumi zsinagógában játszódó démonűzésről szólva az

evangélista idézi a megszállott ember és Jézus párbeszédét: „Mi
közünk egymáshoz?” - kiáltozzák a démonok. Jézus lecsendesíti1
és kiűzi őket (Mk 1,25; Lk 4,35). Jézus hasonló parancsot ad a
gonosz szellemeknek Márknál az 5,8 versben: „Menj ki, tisztáta­
lan lélek, ebből az emberből1.”, és Máténál (8,32) „Menjetek!”
Ezek voltak a zsidó démonűzők bevett formulái, s a görög kifeje­
zés is megfelel az 'elhagy’, 'megy', 'kimegy’ jelentésű {jácá igéből
származó) héber cé, illetve a (nfak igéből származó) arámi pok
szónak.
A démonűzésre vonatkozó utalások a holt-tengeri tekercsek­
ben is előfordulnak, de a qumráni szerzők csak az olyan általános
kifejezésekkel élnek, mint „megfeddte”, „megijesztette”, „meg­
rémítette” a gonosz szellemeket (lQ apG en 20,29; 4 Q 5 10,4;
511, frg. 8). Josephus Flavius részletes leírást ad arról, ahogyan

Hasonló parancsot alkalmaz a vihar lecsendesítésére, vő. Mk 4,39.

25
egy Eleazar nevű zsidó démonűzést hajtott végre Vespasianus, a
későbbi császár szeme láttára, ám magukat a démonűző szavakat
nem idézi {Antiquities, viii.). A Babiloni Talmud ezzel szemben
tartalmaz olyan szavakat, melyeket két jól ismert tannaita rabbi
használt a Kr. e. 2. század elején, Simeon ben Johai és Eleazar ben
Josze eszerint ezt mondta, amikor a római császár lányából egy
megnevezett démont űzött ki: „Thammalionnak fia, eredj ki!
Thammalionnak fia, eredj k i!” (bMeil 17b). Az evangélisták te­
hát Jézusnak szokásos, korabeli zsidó démonűzési szóhasználatot
tulajdonítanak. A „menj ki” parancs akár Jézus saját szavai is le­
hettek.

3. Jézus elhagyja Kafarnaumot (Mk 1,35-38; Lk 4,42-43)

Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment

egy elhagyatott helyre imádkozni. Simon és társai utána mentek,
hogy megkeressék. Amikor megtalálták ezt mondták neki: „Min­
denki téged keres.” De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a
szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot,
hiszen azért jöttem ki."

„M ás városokban is kell hirdetnem az Isten országát, hiszen ez a

küldetésem." (Lk)

Az evangélisták arról számolnak be, hogy hosszabb kafarnaumi

gyógyítássorozata után Jézus a pusztaságban keresett menedé­
ket. Cselekedetei és szavai arra utalnak, hogy szeretett magányos
helyeken imádkozni (lásd Mt 6,6; vö. a 6. fejezet, 6. pontjával).
A mondás előbbre viszi az elbeszélést, mely ezután azt mutatja
be, miként prédikált és űzött démont Jézus Galilea-szerte (Mk
1,39; Mt 4,23; Lk 4,44). Márknál Jézus maga dönti el, hogy elin­
dul végrehajtani küldetését („azért jöttem ki”), míg a teológiát
jobban szem előtt tartó Lukács Jézus távozását Isten akaratának
tudja be: „hiszen ez a küldetésem”, melynek célja, hogy hirdesse
„Isten országát”.

26
4. A leprás gyógyítása (Mk 1,40-45; Mt 8,2-4; Lk 5,12-16)

Egy leprás jött hozzá, térdre borult előtte, s így kérte: „[Uram,
Mt, Lk] Ha akarod, megtisztíthatsz.” Jézusnak megesett rajta a
szíve, kinyújtotta kezét, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj
meg1.” Erre rögtön elmúlt a leprája és megtisztult. De Jézus szigo­
rúan ráparancsolt s elküldte, ezt mondva neki: „ Vigyázz, ne szólj
róla egy szót sem senkinek, hanem menj, mutasd meg magadat a
papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot,
bizonyságul nekik."

A leprások esetében alkalmazott „Tisztulj meg!” (Mk 1,41; Mt

8,3; Lk 5,13) gyógyító felszólítás hasonlít a démonűzéssel kap­
csolatban már tárgyalt formulához. Ez az egyetlen olyan jelenet
az Evangéliumban, ahol szerepel a lepra eltávolításakor használa­
tos parancsforma. Ugyanez a „megtisztulni” ige olvasható Lukács
párhuzamos történetében a 17,17 versben, s a leprások meggyó-
gyítását Máté is (11,5) és Lukács is (7,22) a messiási kor legfőbb
jelei között sorolja fel (lásd az 5. fejezet 25. pontját).
Az elbeszélő azt a parancsot tulajdonítja Jézusnak, hogy a ko­
rábbi leprásnak hallgatnia kell gyógyulásáról, ám e felszólításnak
Márk szerint az egészségét visszanyert leprás nem engedelmes­
kedett.2 A férfit Jézus arra is utasította, hogy a törvényeknek
megfelelően (Lev 13,49; 14,2) egy paptól kérjen igazolást gyó­
gyulásáról. Igen figyelemreméltó, hogy Jézusnak tulajdonítanak
egy jelentős parancsot, amely a rituális előírás betartására vonat­
kozik (vö. Lk 17,14). Márknál az 1,45 versben az, hogy a megtisz­
tult leprás közhírré teszi csodás gyógyulását, mint Jézus növekvő
hírének forrása jelenik meg. A Jézus karizmatikus hatalmára
vonatkozó titoktartási parancs alapvető vonásuk a szinoptikus
Evangéliumoknak (vö. Mk 5,43; 7,36; Mt 9,30; Lk 8,56; lásd a
8., 10., 15. és 29. pontot).

2 Megjegyzendő azonban, hogy Lukács a csodatétel más szemtanúinak tu­

lajdonítja a hír elterjesztését (Lk 5,15).

27
5. Lévi meghívása (Mk 2,14; Mt 9,9; Lk 5,27)

Ahogy a vámnál elhaladt, látta, hogy ott ül Lévi, Alfeus fia [egy
Máté nevű ember (Mt)]. így szólt hozzá: „Kövess engem!”

Alfeus fia, Lévi, más néven Máté, a vámszedő meghívásának és

Jézushoz való csatlakozásának leírásakor az elbeszélő idézi a köz­
vetlen parancsot: „Kövess engem!” (Mk 2,14; Mt 9,9; Lk 5,27).
Ugyanez a bevett fordulat hangzik el Simon és András (Mk 1,17;
Mt 4,19; vö. az 1. ponttal), egy ismeretlen nevű tanítvány (Mt
8,22; Lk 9,59), egy gazdag ember (Mk 10,21; Mt 19,21; Lk
18,22), Fülöp (Jn 1,43) és Péter (Jn 21,19; 22) meghívásakor is.
Pusztán annyit jelent, „Tarts velem!", és nem azt, hogy „Kövesd a
példámat!”

6. A béna kezű ember meggyógyítása

(Mk 3,1-3,5; Mt 12,9-10; Lk 6,6-8,10)

[Jézus] ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy béna kezű em ­

ber. Figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat
emelhessenek ellene. Felszólította a béna kezű embert: „Állj
középre! ”

A béna kezű ember szombati gyógyítása közben Jézus két rövid

utasítást ad. Először arra szólítja fel a beteg embert, hogy jöjjön
elő (Mk 3,3; Lk 6,8), majd arra, hogy nyújtsa ki a kezét (Mk 3,5;
Mt 12,13; Lk 6,10). Mindkét szöveg jelentése egyértelmű. A rá­
következő vitáról, mely a törvény megszegéséről szól, lásd a 2. fe­
jezet 4. pontját.

7. A vihar lecsendesítése
(Mk 4,36-40; Mt 8,23-26; Lk 8,22-25)

Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott

volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar
támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már
megtelt. O a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették:

28
„Mester - kérdezték nem törődöl vele, hogy elveszünk?”
Erre fölkelt, parancsolt a szélnek és utasította a tavat: „ Csen­
desedj] Némulj eV" A szél elült s nagy nyugalom lett. Ekkor
hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs ben­
netek hit?"

A hullámok elcsitítását két rövid paranccsal éri el Jézus: „Csen­

desedj!” - „Némulj el!” (Mk 4,39) Jézus a démonűzésnél is ha­
sonló parancsot alkalmazott (vö. Mk 1,25, a 2. pontban). A törté­
net a zsidó folklór természeti csodáit idézi. így a Biblia is, amikor
Illés kijelenti, hogy eső a szárazság után csak az ő szavára hull
(lK ir 17,1). Hasonlóképpen a rabbinikus irodalomban Honi és
Hanina ben Dosza csodatévő imáival el tudja érni, hogy eleredjen
vagy elálljon az eső.
A beszámoló Jézus egyik legfontosabb tanítását illusztrálja.
Számára a hit hiánya vagy a kishitűség a vallásos jól-lét legna­
gyobb akadálya, s főként ez áll az isteni ihletésű cselekedetek út­
jában (Mt 6,30; Lk 12,28; Mt 14,31; 16,8). Ezen állítás ellentett­
je, hogy a hit, ha mégoly kicsiny is, mint a közmondásos mustár­
mag, általa az ember csodákra lehet képes (Mt 17,20; Lk 1 7,6).
A sikeres gyógyulást Jézus gyakran a betegek hitének javára írja
(Mk 5,34; Mt 9,22; Lk 8,48; Mk 7,29; Mt 15,28; Mk 10,52; Lk
18,42; 7,50; 17,19; Mt 8,10; Lk 7,9; lásd a 9., 19., 28. pontot és a
8. fejezet 6. pontját).

8. A gerazai megszállott
(Mk 5,1-20; Mt 8,28-34; Lk 8,26-39)

Áttértek a tó túlsó partjára a gerazaiak vidékére... a sírok felől

egy tisztátalan lélektől megszállott ember jött szembe vele...
Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott hozzá, a földre ve­
tette magát előtte és hangosan kiabált: „Mi közöm hozzád, Jézus,
a magasságbeli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Mert
ráparancsolt: „Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!"
Meg is kérdezte: „Mi a neved?” „Légiónak hívnak - válaszolta -,
mert sokan vagyunk.”... az imént még megszállott kérte, hogy
vele mehessen. Nem engedte meg neki. „Menj haza a tieidhez -

29
mondta neki s beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Úr,
hogyan könyörült meg rajtad."

Geraza vagy Gergesza földjén Jézus a démonok kiűzésére az exor-

cizmus bevett formuláját alkalmazza: „Menj ki, tisztátalan lélek!”
(Mk 5,8; lásd Mk 1,25 a 2. pontban). Az olvasót talán meglepi,
hogy Jézus a gonosz szellem neve után kérdezősködik. A kétségkí­
vül az evangélistáknak tulajdonítható kérdés célja, hogy minél töb­
bet meg lehessen tudni a démonokról, ami a népi bölcsesség sze­
rint a démonűzést segítő tudás. (Simeon ben Johai és ben Tham-
malion történetét lásd a 2. pontban.)
Az elbeszélés végén a megszabadított férfi követni akarja Jé ­
zust (Mk 5,18; Lk 8,38), ám Jézus avval az utasítással küldi el,
hogy gyógyulása hírét mondja el a környezetében kivétel nélkül
mindenkinek. Ennek eredményeként Jézus híre bejárja a transz-
jordániai Dekapolisz görög városait. Itt jegyezzük meg, hogy el­
lentétben Jézus szokásával, miszerint nem engedi, hogy karizma­
tikus eredményeit közhírré tegyék, itt azt ajánlja, hogy a férfi ter­
jessze a jó hírt. A titoktartás kötelezettsége alól tett kivétel csak a
zsidó közegbe ágyazva érthető meg (vö. Mk 1,44; 5,43; 7,36; lásd
a 4. pontot). A gerazai (gergeszai) pogányok számára előírt más­
fajta viselkedés valószínűleg szerkesztői közbeavatkozás termé­
ke, és az lehetett a célja, hogy Jézust a Palesztinán kívül élő nem
zsidók irányában felruházza a későbbi keresztény egyházra jel­
lemző misszionárius alapállással.

9. Egy nő meggyógyítása
(Mk 5,25-34; Mt 9,20-22; Lk 8,43-48)

Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenve­
dett, és sokat kiállt az orvosoktól, mindenét rájuk költötte, de
semmi javulás nem mutatkozott, inkább romlott az állapota. Hal­
lott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérin­
tette a ruháját. így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját
érintem is, meggyógyulok.” Rögtön meg is szűnt a vérfolyása... Jé ­
zus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. A tömeghez for­
dult: „Ki érintette m ega ruhámat?"... Az asszony... leborult előt­

30
te, és őszintén bevallott mindent. Ő megnyugtatta: „Leányom,3
hited meggyógyított. Menj békével és m aradj egészséges1"

E gyógyításról szóló történetben az evangélisták azt a meglepő ál­

lítást teszik, hogy a tülekedő tömeg közepén Jézus azonosítani
akarta azt a személyt, aki megérintette őt. Észrevette ugyanis,
hogy gyógyító erejének egy része testi kontaktus útján valaki
másba szállt át. Valóban, mint arról az elbeszélésből értesülünk,
egy tizenkét éve vérfolyásban szenvedő nő meg volt győződve
róla, hogy Jézusnak akár a ruhája szegélye is meggyógyítja őt (Mt
9,20; Lk 8,44; vö. Mk 6,56; Mt 14,36).
A ruha szegélye, bojtja (héberül cicijjot, görögül kraszpeda) sa­
játos szerepet játszik a csodás történetekben. Gyermekek példá­
ul Honi, a körvonó karizmatikus unokájának tunikáját ragadták
meg a szegélyénél, mikor azért könyörögtek neki, hogy csináljon
esőt (bTaan 23a). Mivel a felső ruházat lenti szélét nem könnyű
elérni, az a buzgalom, amivel az emberek igyekeztek megérinte­
ni, arra enged következtetni, hogy e szegélyeknek valamiféle
képzeletbeli erőt tulajdonítottak. A tannaita Midrásban fennma­
radt legenda szerint a bibliai előírást (Szám 15,37-39) megtartva
egy fiatal zsidó bojtokat viselt, ami csodálatos módon fölvértezte
őt a szépséges, nem zsidó prostituált4 csábításaival szemben,
hogy végül általa tért meg a nő a zsidó hitre.
Itt is, mint a legtöbb hasonló történetben, a csodát a beteg sze­
mély hitének javára írják, Jézus csupán kijelenti a befejezett
tényt: „hited meggyógyított”. Ám a beteg és a szemtanúk tudatá­
ban a gyógyítás Jézus munkájának minősült. Hasonlóképpen a
karizmatikus esőcsináló talmudi történetében a rabbik bizonyos­
ra veszik, hogy Honi, a körvonó unokája, Abba Hilkia idézte elő
az esőt, noha ezt ő maga szerényen visszautasítja (bTaan 23ab).

3 A tanítók és a gyógyítók kővetőiket „fiam”-nak, illetve „leányom’’-nak

szólították. Lásd Mk 2,5; Mt 9,2 a 2. fejezet 1. pontjában; lásd még a holt­
tengeri tekercsek közt CD 2,14.
4 Sifre a Szám 15,37-41-ről. Ed. H. S. Horovitz, para. 115. 128-129.

31
10. Jairus lányának fölkeltése (Mk 5,22-24; 35-43;
Mt 9,18-19; 23-26; Lk 8,41-42; 49-56)

Ekkor jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója... lába elé
borult, és igen kérte: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá
kezedet, hogy... éljen.” El is ment vele... Még beszélt, amikor a
zsinagóga elöljárójának házából jöttek és közölték: „Meghalt a lá­
nyod. Minek fárasztanád tovább a Mestert?”... Jézus így bátorí­
totta a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!" Péteren, Jaka­
bon és Jánoson... kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele
menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy sírást-rívást...
találtak ott... így szólt hozzájuk: „ Mit lármciztok itt, mit sírtok? Λ
kislány nem halt meg, csak alszik." Erre kinevették. O azonban
mindenkit kiküldött, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s
kísérőivel együtt bement... Megfogta a kislány kezét, s így szólt
hozzá: „Talita kuni", ami annyit jelent: „Kislány, parancsolom,
kelj föl!” A kislány fölkelt és elkezdett járni. Tizenkét éves lehe­
tett... szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról...

Jairust, az azonosítatlan galileai falu zsinagógájának elöljáróját Jé ­

zus arra buzdította, amikor lánya halálhírét hozták, hogy ne essen
kétségbe. (A hitről mint a csoda előfeltételéről lásd a 8. pontot.)
A kislány fölkeltéséről Márk részletesen, Máté röviden, Lu­
kács pedig kissé zavarosan számol be. Márknál Jézust három, szá­
mára legkedvesebb apostola, Péter, Jakab és János kíséri a ház­
hoz, ahol siratok tömegére találnak. Jézus azt mondja nekik, hogy
a kislány csak alszik.3*5 A falubeliek Jézus kijelentését nevetséges­
nek találják, és Jézus azonnal el is bocsátja őket, így a következő
eseményeknek csak Jézus, három legkedvesebb tanítványa és a
lány szülei lehetnek tanúi. Máté szerint azt, hogy Jézus fölélesz­
tette a kislányt, nem látta senki más.
Mint megtudjuk, Jézus a gyermeket egy Márk által idézett,
köznyelvi arámi kifejezéssel - Talita kuni!,6 azaz „Kislány, paran­

3 Itt jegyezzük meg, hogy az Apostolok cselekedetei 20,9-12 versében,

mielőtt fölkeltené Eutichuszt, Pál is kijelenti, hogy a fiú nem halt meg, noha
az ifjú egy harmadik emeleti ablakból esett ki.
6 Ez az újszövetségi kéziratokból legjobban nyomon követhető igealak. A
kifejezés hanyag dialektusban őrzi a hímnemű felszólító alakot {kum, mely-

32
csolom, kelj föl 1” - éleszti újra. E felszólítás ismerős lehetett a le­
ánygyermeknek, és annyit tesz: „Kölyök [a. m. kis kecske], éb­
resztő1.” Fiúk esetében a hímnemű formát ( talita helyett a talia
szót) használták. Máté teljes egészében elhagyja a parancsot,
Lukács pedig ekképpen rövidíti le: „Leány, kelj föl1” (Lk 8,54),
az ő görög ajkú, nem zsidó olvasói számára ugyanis az arámi szö­
veg végképp kínaiul hatott volna.
Márk és Máté egyszerűen leszögezi, hogy a „halott” fölkelt
ágyából. Lukács azonban részletezi, hogy a lánynak „visszatért a
lelke”, ezzel jelezve, hogy nem kómából ébredt, hanem halottai­
ból támasztották fel. Márk szerint a lány „[azonnal]... elkezdett
járni”, az elképedt szemtanúkat pedig Jézus arra utasította, hogy
tartsák magukban a történteket. Lukácsnál csak a szülők kapnak
kifejezett utasítást a titoktartásra; Pétert, Jakabot és Jánost, a
többi szemtanút nem szükséges külön figyelmeztetni. Máté
(9,26) elhagyja ezt a parancsot, és helyette azt állítja, hogy a kör­
nyéken futótűzként terjedt a hír.

11. Az első kenyérszaporítás

(Mk 6,31-43; Mt 14,13-20; Lk 9,10-17)

...így szólt hozzájuk: „ Gyertek velem külön valamilyen csendes

helyre, és pihenjetek egy kicsit!" Mert annyian felkeresték őket,
hogy még evésre sem maradt idejük... Amikor kiszállt és látta a
nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve... Sok mindenre kezdte ta­
nítani őket. Már későre járt az idő, tanítványai azért... szóltak
neki: „A vidék elhagyatott... Bocsásd el őket, hogy elmehessenek
a környék tanyáira és falvaiba ennivalót szerezni.” O azonban így
válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!" Azok megjegyezték: „Talán el­
menjünk és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret...?” Erre megkér­
dezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzetek körül!” Körül­
néztek és jelentették: „Öt, és két halunk.” Erre meghagyta nekik,
hogy... telepítsenek le mindenkit... százas és ötvenes csoportok­
ban. Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat... és hálát adott.

nek helyes átírása qum volna), nőnemű alanyhoz kapcsolva (lalita). Más kéz­
iratok a nyelvtanilag helyes formák használatára tett kísérlet eredményeként
a felszólító mód nőnemű alakját - kumi (qumi) - használják.

33
Megtörte a kenyeret; s odaadta a tanítványoknak; hogy osszák
szét... Mindenki evett és jól is lakott.

A kenyérszaporítás csodájáról szóló elbeszélés összefüggéseibe

ágyazva jelenik meg. Jézus utasítja tanítványait: „Gyertek ve­
lem ... és pihenjetek egy kicsit!”, ami összekötő kapocs az előző
elbeszélés - melyben az apostolok első küldetésükről térnek
vissza - és az ötezer galileai csodás ellátásának aktuális története
között. A hallgatóság létszáma túlzásnak tűnik; ami a Bibliától
Josephus Flaviusig gyakran előfordul zsidó elbeszélésekben. Min­
denesetre; ugyan hogyan hallhatta és érthette volna a szónokot
kinn a szabadban az ötezres tömeg? Márk, lévén jó elbeszélő, fel­
jegyzi azt a bájos részletet, hogy kilométeres tömeg miatt Jézus ta­
nítványainak enni sem volt idejük. így a Mester és apostolai csóna­
kon próbáltak megszökni, ám az izgatott tömeg megelőzte és már
várta őket, amikor a tó egy másik partszakaszán kikötöttek.
A távoli vidéken hosszú, késő délutánig tartó tanításra került
sor, hogy végül a hallgatóság megéhezett. Az apostolok azt java­
solták, Jézus bocsássa el őket, hogy élelmet szerezzenek maguk­
nak, de Jézus azt az utasítást adta, hogy az apostolok lássák el a
hallgatóságot. Ok előbb el akartak menni, hogy kétszáz dénárért7
kenyeret vegyenek, de Jézus azt mondta, a saját adagjukat, az öt
kenyeret és a két halat osszák szét.
Ekkor a tömeget százas és ötvenes csoportokban ültették le
(Mk). Máté nem határozza meg a számot, Lukács pedig „olyan
ötvenes” csoportokról beszél. Ezek az egységek az emberek ez­
res, százas, ötvenes, tízes csoportokba történő, hagyományos
bibliai felosztását idézik (Kiv 18,21), amelyet a holt-tengeri te­
kercsek (1QS 2,21; C D 13,1-2) is megerősítenek. A Lukácsnál
szereplő „olyan ötvenes” kifejezés az ősi kéziratok többségében
megtalálható, és ismét csak a zsidó szokások ismeretének hiányát
jelzi.
Az evangélisták egy meglepő részlettel annak e fölltevésnek
veszik elejét, hogy a „csoda" csupán pszichológiai jellegű lett vol­
na, és a tömeg kis mennyiségű ételtől lakott volna jól. Ha tehetek
egy tréfás megjegyzést, ezért az apostolok a „Tartsuk tisztán a ga­
lileai vidéket!” kampány aktivistáiként léptek föl. Körbejártak, és

7 Egy munkás napi bére egy dénár volt.

34
összegyűjtötték a piknik után felhalmozódott szemetet, amely ti­
zenkét kosarat töltött meg. E részlet elébe vág a kétkedőknek,
akik megkérdőjeleznék a csoda valódiságát: még a maradék is
több, mint a kenyér és hal eredeti mennyisége.
A történet ószövetségi előzményen, Elizeus próféta példáján
alapul (2Kir 4,42-44). A felesleg a mese lényeges eleme.

12. Jézus a vízen jár (Mk 6,45-51; Mt 14,22-27, 32)

Ezután mindjárt sürgette a tanítványokat, hogy szádjának bárká­

ba, s keljenek át a túlsó partra, Betszaidával szem be... és fölment
a hegyre imádkozni. Közben besötétedett. A bárka mélyen bent
járt a tavon. O ott maradt egyedül a parton. Amikor látta,
mennyire küszködnek az evezéssel - mert ellenszelük volt -, a
negyedik éjszakai őrváltás órájában elindult feléjük a vízen jár­
va... Amikor látták, hogy a vízen jár, azt vélték, hogy kísértet...
O azonban rögtön szólt hozzájuk: „Bátorság! Én vagyok. Ne félje­
tek!” Aztán beszállt ő is a bárkába, és a szél elállt.

Ez a történet - melyben a kimerült tanítványok szellemet látnak

a vízen járni - népi legenda, s fő mondandója, hogy Jézus a hitre
buzdít, amely nélkül nem volna lehetséges megmenekülni a ve­
szélyből (lásd még a 7. és a 9. pontot).

13. Egy süketnéma nieggyógyítása (Mk 7,32-36)

Itt [a Galileai tónál] eléje hoztak egy dadogva beszélő süketet, és

kérték, tegye rá a kezét. Külön hívta a tömegből, fülébe dugta az
ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét, föltekin­
tett az égre, fohászkodott és szólt: „ Effata! ” azaz „N yílj meg!”
Azon nyomban meg is oldódott a nyelve, és érthetően beszélt.
Megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek.

Egyedül Márk számol be arról, hogy Jézus meggyógyított egy si­

ketnémát a Galileai-tó mellett. Az eseményre ezúttal nem szab-
batkor kerül sor, a gyógyítás pedig kezelést is magában foglal. Jé ­
zus belehelyezi az ujját a férfi fülébe, nyelvét pedig megérinti

35
nyálas ujjával, s ekkor mondja az arámi eredetiben idézett paran­
csot: „Effata!" (Nyílj meg1.). A messianisztikus jövő leírásakor
ugyanez az ige utal arra, hogy az eszkatologikus korban a siketek
füle csodás módon megnyílik (íz 35,5).
Jézus nyála egy vak szemét is meggyógyította (Mk 8,23). Já ­
nosnál Jézus a földre köp, és az így keletkezett sárral kezeli egy
másik vak ember szemét (9,6). Az emberi nyál gyógyító és va­
rázserejébe vetett hittel másutt is találkozunk a rabbinikus iroda­
lomban.8 A rabbik megtiltották, hogy varázslás kapcsán köpni le­
hessen. „R. Akiba nevében mondta Abba Saul: »Aki [varázsigét]
mormol egy sebre... vagy ráköp, annak nincs keresnivalója az el­
jövendő világomé’ (tSzanh 12,10). Tacitus arról számol be, hogy
a római korban Vespasianus császár oris excremento, azaz nyál se­
gítségével hozta helyre egy vak ember látását (Histories, iv. 81).
Jézust tehát aközben ábrázolja Márk, hogy kora elterjedt népi,
jóllehet a mai normák szerint korántsem higiénikus gyógymódját
alkalmazza.

14. A második kenyérszaporítás

(Mk 8,1-9; Mt 15,32-38; Mk 8,17-21; Mt 16,8-10)

Azokban a napokban ismét nagy népsokaság vette körül. Nem

volt mit enniük, ezért magához szólította tanítványait. „ Sajnálom
a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mel­
lettem és nincs mit enniük. H a étien engedem el őket, kidőlnek az
úton, hisz többen közülük messziről jöttek.” Tanítványai ezt vála­
szolták: „Honnan vehetnénk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy
mind jóllakjanak? Megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?”
„H ét” - válaszolták. Erre megparancsolta a népnek, hogy tele­
pedjék le a földre... Ettek és jól is laktak... Lehettek vagy né­
gyezren.

M it tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Még most sem érti­

tek? Nem fogjátok fel? Még mindig érzéketlen a szívetek? Van sze­
metek és nem láttok, van fületek és nem hallotok? Nem emlékeztek
rá, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele

8 Vö. Biau, L.: Altjiidisches Zauberwesen. Strassburg, 1898, 162.

36
kosár maradékot szedtetek össze?... S mikor hetet a négyezernek,
hány kosár lett tele a maradékokkal, amit összeszedtetek... Még
mindig nem értitek? (Mk 8,17-21; Mt 16,8-10)

Noha a történet sok szempontból hasonló a l l . pontban már tár­

gyalt csodás kenyérszaporításhoz, több fontos részletében is kü­
lönbözik tőle. Kisebb a tömeg: nem 5000, hanem 4000 ember van
jelen.9 Másfelől viszont több lett a kenyér, öt vekni helyett ezúttal
hét szerepel, ami pedig a halat illeti, Márk nem említ számot, míg
Máté a határozatlan „néhány” számnévvel írja le a mennyiségét. A
környéket „pusztának” (erémia) mondja, ami távolabb esik a civi­
lizált világtól, mint az előző jelenetben megnevezett „elhagyatott
hely” (erémosz toposz), ahol a környező falvakban lehetséges lett
volna élelmet vásárolni; itt azonban csak nagy távolságban vannak
boltok. Ebben a történetben, akárcsak a Mk 6,34 versben és a Mt
14,14 versben Jézus a fáradt és éhes hallgatóság iránti szánalom­
ból cselekszik. A kenyérre vonatkozó kérdés mind Márknál, mind
Máténál elhangzik, ám ha Jézus szavait az elbeszélőnek tulajdonít­
juk, a történet jelentése és hatása változatlan marad.
Mindkét csodás kenyérszaporítás részletei - az emberek szá­
ma, a kenyerek száma, a maradékkal teli kosarak száma - megis­
métlődnek a Mk 8,17-21, illetve a Mt 16,8-10 versekben, ami­
kor Jézus azt tanácsolja tanítványainak, hogy óvakodjanak a fari­
zeusok kovászától. A Jézus által levont tanulság a szokásos: a hit
szükségessége.

15. A betszaidai vak meggyógyítása (Mk 8,22-26)

Egy vakot hoztak eléje... Megfogta a vak kezét, s kivezette a falu­

ból. Itt nyállal megkente a szemét, rátette a kezét s megkérdezte
tőle: „Látsz valamit?” Az felnézett, s így szólt: „Embereket látok,
olyan, mintha fák járkálnának.” Ezután ismét a szemére tette a
kezét, erre tisztán kezdett látni, és úgy meggyógyult, hogy élesen
látott mindent. Erre hazaküldte, de előbb figyelmeztette: „A f a ­
luba ne menj bel”

9 Máté a 15,38 versben, akárcsak korábban, a 14,21 versben a hallgatóság­

nak csak a férfi résztvevőivel számol.

37
Akárcsak a siketnéma történetében (lásd a 13. pontot), Jézus itt
is a nyálát használja gyógyszerként, ám a kezét is a vak ember sze­
mére helyezi, hogy gyógyítsa, illetve megáldja. Az esemény a la­
kott területen kívül zajlik, tanúk nélkül, és elsőre nem is tökéle­
tes a gyógyulás, a férfi látása homályos marad, torzít. Ezért a kéz-
rátételt meg kellett ismételni. A történet annyiban egyedülálló,
hogy Jézus beavatkozása eddig azonnali és tökéletes gyógyulást
eredményezett. A gyógyítás végül sikerül, Jézus, mint rendesen
(lásd a 4., 10., 13., 29. pontot), ezúttal is ragaszkodik hozzá, hogy
az eset ne kerüljön nyilvánosságra, és hogy a titoktartást biztosít­
sa, megtiltja a férfinak, hogy a faluba visszatérjen.

16. Péter vallomása

(Mk 8,27-33; Mt 16,13-16, 20-23; Lk 9,18-22)

Ezután Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának környé­

kére. Útközben megkérdezte tanítványait: „ Kinek tartanak en­
gem az emberek?" [„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”
(Mt)] Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, má­
sok Illésnek [, Jeremiásnak (Mt)], ismét mások valamelyik prófé­
tának.” Erre megkérdezte tőlük: „H át ti mit mondotok, ki va­
gyok?" Péter válaszolt: „A Messiás [Krisztus] vagy.” [„Te vagy
Krisztus, az élt Isten Fia.” (Mt); „Az Isten Fölkentje vagy.” (Lk)] A
lelkűkre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek. Ezután arról be­
szélt nekik, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie... megölik,
de harmadnapra feltámad... Erre Péter félrevonta, és szemrehá­
nyást tett neki. De t... így korholta Pétert: „Távozz tőlem, sátán,
mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”

Péter Jézus messiási mivoltára vonatkozó jelentőségteljes állítá­

sát két kérdés előzi meg. Az első a kívülállókkal kapcsolatos: „Ki­
nek tartanak engem az emberek?” [„Kinek tartják az emberek az
Emberfiát?” (Mt) ] (Mk 8,27; Mt 16,13; Lk 9,18). A kérdés egyik
változatában használt egyes szám első személyű névmás (engem;
Mk, Lk), illetve a másikban előforduló „Emberfia” (Mt) egymás­
sal azonos jelentésben szerepel, vagyis „Emberfia” = „én” (lásd a
7. fejezetet). Máté Evangéliumának egyes ősi kézirataiban a két
kifejezés kombinációja is olvasható: „Kinek tartanak engem, az

38
Emberfiát az emberek?” Péter három (illetve négy), kívülállók­
nak („embereknek”) tulajdonított véleményt sorol fel. Számukra
Jézus Keresztelő János, Illés (Jeremiás) vagy az egyik próféta.
E válasz Jézust újabb kérdésre indítja, mely az apostolok néze­
teiről faggatózik (Mk 8,29; Mt 16,15; Lk 9,20). Péter szavai lé­
nyegében mindhárom Evangéliumban megegyeznek - amennyi­
ben szerinte Jézus a Messiás ám bizonyos terminológiai elté­
résekkel: „A Messiás vagy” (Mk) - „Te vagy Krisztus, az élő Is­
ten Fia” (Mt) - „Az Isten Fölkentje vagy” (Lk). A „Messiás, az
Isten Fia” összetett cím Máténál is megjelenik (26,63), illetve
némiképp módosított formában Márknál (14,61) is: „a Messisás,
az áldott Fia”. A „Krisztus” és az „Isten Fia” megnevezés szinoni­
maként használatos.
A szinoptikusok Jézus halálának és feltámadásának első beje­
lentését egyaránt közvetlenül azután illesztik be, hogy Péter
megvallotta Jézus messiási voltát. Jézus szavai feldühítik Pétert,
s megjegyzése Jézusból éles feddést vált ki: Jézus sátánnak nevezi
Pétert (Mk 8,33; Mt 16,23). Péter reakciója azt jelzi, ő és társai
el sem tudják képzelni, hogy Krisztus elbukhat, és arra sem szá­
mítanak, hogy meghal. Más szóval mindannyian az Úr győzelmes
Fölkentjében gondolkodtak (részletesebben erről lásd a 7. feje­
zetet). Ami a Jézus halálát követő feltámadást illeti, nehéz elkép­
zelni, hogy Jézus győzelmének bejelentése oly mértékben feldü­
hítette volna Pétert, hogy emiatt meg kellett volna őt feddni. A
feltámadás megjövendölése vélhetően későbbi, szerkesztői be­
toldás.

17. Az epilepsziás gyerek meggyógyítása

(Mk 9,14-27; Mt 17,14-18; Lk 9,38-43)

Amikor visszatért a tanítványokhoz, látta, hogy nagy népsokaság

tolong körülöttük. írástudók vitatkoztak velük... Megkérdezte
tőlük: „ Miről vitatkoztok velük?” Valaki megszólalt a tömegből:
„Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akit néma lélek szállt meg...
Már szóltam a tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.”
„O, te hitetlen nemzedék - válaszolta -, meddig maradjak még
közietek? Meddig tűrjelek benneteket? Hozzátok ide hozzáml"
Odavitték. Mihelyt a lélek meglátta, nyomban gyötörni kezdte (a

39
fiút), úgyhogy az földre zuhant s habzó szájjal fetrengett. „Mióta
szenved a bajban?" - kérdezte apját. „Kicsi kora óta... Ha vala­
mit tehetsz, segíts rajtunk és légy részvéttel irántunk.” Jézus így
felelt: „H a valamit tehetsz?... Minden lehetséges annak , aki
hisz.” A fiú apja erre felkiáltott: „Hiszek! Segíts hitetlensége­
men!” ... Jézus... ráparancsolt a tisztátalan lélekre: „ Néma és sü­
ket lélek, parancsolom neked, menj ki bellle, és ne térj többé vissza
belé.” Az felordított, s heves rángások közepette kiment belőle.
A fiú olyan lett, mintha halott volna... Jézus azonban... felsegí­
tette, s a gyermek talpra állt.

A helyi írástudók kérdőre vonják Jézus tanítványait, mivel nem

sikerült nekik kiűzni a démont a siket fiúból. Jézus nem tudta,
miről folyik a vita, sem azt, mióta beteg a gyermek, így ezeket
meg kell kérdeznie. Az ilyen típusú kérdések jellemzőek Márkra,
ő ugyanis minden további nélkül belátja, hogy Jézus ismereteinek
is vannak hiányosságai (vö. Mk 9,33 a 18. pontban). Ám akkor,
amikor Máté és Lukács írta Evangéliumát, effajta tökéletlenség­
gel már nem lehetett felruházni Isten fiát. Következésképpen ők
elhagyták e kérdéseket.
Amikor Jézus megtudja a vita okát, dühösen szidalmazza tanít­
ványait hitetlenségük miatt (M k9,19; Mt 17,17; Lk9,41; vö. Jn
14,9; lásd még a 8. pontot). A zaklatott apa sem tudja megfelelő
formába önteni imáját: „Ha valamit tehetsz”. Ezért a kiábrán­
dult, türelmes sóhaj: „Ha valamit tehetsz?” (Mk 9,23).
A Jézus által végrehajtott ünnepélyes démonűzésnek az a célja,
hogy kiköszörülje a csorbát, melyet a tanítványok ejtettek azzal,
hogy nem bírtak a megszállottal: „Néma és süket lélek, parancso­
lom neked, menj ki belőle, és ne térj többé vissza belé.” (lásd
még a 2. és 8. pontot). Általánosan elfogadott volt az az elképze­
lés, hogy a gonosz visszatérhet ugyanabba a személybe.10 Itt je­
gyezzük meg, hogy a Josephus által megörökített Eleazar is ünne­
pélyesen felszólítja a démont, soha többé ne térjen vissza egykori

10 „Azt mondja hát: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor odaér, üre­

sen, kisöpörve, feldíszítve találja. Erre nyomban elsiet s hoz magával hét más
lelket, magánál is gonoszabbat. Bemennek és ott laknak. Ennek az embernek
a sorsa most rosszabb, mint előbb volt.” (Mt 12,44-45; Lk 11,24-26; lásd a
3. fejezet 3. rész 1. pontját, a 4. fejezet 10. részét).

40
áldozatába (Antiquities 8,46-47). Ez implicit módon, mai nyel­
vezettel, azt jelenti, hogy a démonűző tisztában volt vele, tevé­
kenysége ideiglenes hatású, nem gyógyulást, csupán átmeneti ja­
vulást eredményez.

18. Vita a nagyságról (Mk 9,33-34; Mt 18,1; Lk 9,46)

Kafarnaumba értek. Amikor otthon voltak, megkérdezte tőlük:

„Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt ar­
ról tanakodtak... hogy ki nagyobb közülük.

Márk ismét úgy festi le Jézust, mint aki nem ismeri tanítványai
gondolatait (vö. a 17. ponttal). Csakúgy, mint előbb, Máténál és
Lukácsnál ezúttal is elmarad a kérdés. Sőt Lukács (9,47) kifeje­
zetten elveti a lehetőséget, hogy Jézus ne tudná, mit gondolnak a
tanítványok: „Jézus szívük gondolatainak láttán...” Ezzel Márk
szövegét igyekezett utólag kiigazítani.

19. A vak férfi meggyógyítása

(Mk 10,46-52; Mt 20,29-34; Lk 18,35-43)

Amikor Jerikót... elhagyta, egy vak koldus... Bartimeus... elkez­

dett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” ... Jézus meg­
állt, és így szólt: „Hívjátok idei”... Az eldobta köntösét, felugrott
és odasietett Jézushoz. Jézus megkérdezte: „M it tegyek veled?"
„Mester - kérte a vak -, hogy lássak” Jézus így szólt hozzá: „Menj,
a hited meggyógyított.”

A vak Bartimeus kérése hallatán Jézus azt mondta tanítványai­

nak, hívják oda hozzá a férfit (Mk 10,49). Azt várhatnánk, hogy
Jézus közvetlenül szólítja meg a koldust, de az elbeszélő azzal
szándékozik még nagyobbá tenni Jézus képességeit, hogy az alan­
tasabb feladatok elvégzésére segítőket állít szolgálatba. A gyógyu­
lást ezúttal is a hit hozza meg (lásd még a 7. pontot).

41
20. Jézus bevonul Jeruzsálembe
(Mk 11,1-3; Mt 21,1-3; Lk 19,29-31)

Amikor Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az

Olajfák-hegyénél előreküldte két tanítványát ezzel az utasítással:
„ Térjetek be a szemközti faluba. Mindjárt amikor beértek, talál­
tok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember
[egy megkötött szam arat a csikójával (Mt)/. Oldjátok el és vezes­
sétek ide. H a valaki szólna, hogy mit csináltok, mondjátok, hogy
az Úrnak van rá szüksége. Erre rögtön elengedi.”

A betániai húsvétra készülődés leírásában Jézusnak a tanítványai­

hoz címzett részletes utasítása olvasható. Márk és Lukács sza­
márcsikóról beszél, melyet azért vesz kölcsön Jézus, hogy ünne­
pélyesen bevonuljon Jeruzsálembe. Abban, hogy a szent városi
húsvétra Jézus nem gyalog akar megérkezni, hanem szamárhá­
ton, a rabbinikus hagyomány tükrében nincs semmi szokatlan. A
Palesztinái Talmud följegyzi, hogy húsvét előtt a szamárhajtók
üzlete fölvirágzik, mivel ők hozzák Jeruzsálembe a zarándokokat
(yBer 13d). Különösen a gazdagok szerettek szamárháton érkez­
ni a Templom-hegyre, így tanúsítván a nyilvánosság előtt maga­
sabb társadalmi állásukat (yPesz 31b).
Annak érdekében, hogy az eseményt kapcsolatba hozza mes-
sianisztikus jövendöléssel, Máté átírta Márkot, és beemelte a tör­
ténetbe az anyaszamarat a szamárcsikó mellé. Története átgon­
dolt és fiktív. Az idézet: „Mondjátok meg Sión leányának: Nézd,
királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat
csikóján” (Mt 21,5), nem közvetlenül a héber Bibliából való, sem
a görög Septuagintából, hanem az íz 62,11 és a Zak 9,9 összehá­
zasításából keletkezett, máskülönben ismeretlen formula. Máté
szövegértelmezése idioszinkretikus. Szándékosan eltekint attól,
hogy Zakariás versében a „szamár hátán, szamárnak csikaján” for­
dulat pusztán stíluseszközként alkalmazott ismétlés. A próféta
egyetlen szamarat jövendölt, nem egy anyaállatot és kölykét. Ám
Máté görög változata két állatot említ: a köntöst rájuk terítik, és

42
furcsa módon Jézus rajtuk (két szamáron) ül!11Anyanyelvű sémi
szerző ilyen hibát bizonyosan nem követett volna el.

21. A fügefa megátkozása (Mk 11,12-14; Mt 21,18-19)

Másnap, amikor Betániát elhagyták, megéhezett. Messziről lá­

tott egy zöldellő fügefát. Elindult irányában, hátha talál rajta va­
lamit. De odaérve semmit sem talált rajta, csak levelet, mert még
nem volt itt a fügeérés ideje (Mk). Azt mondta neki: „ Soha senki
ne egyen rólad gyümölcsötl” [A fügefa azon nyomban kiszá­
radt. (Mt)]

Ez a rész igazi különlegesség. Márk éhes Jézusa teljesen logikátla­

nul cselekszik, amikor megátkozza a fügefát, amiért nincs termé­
se, hiszen a történet idején még nincs itt a füge érésének ideje.
Máté eltekint ettől a különös részlettől. Helyette arról számol
be, hogy Jézus átka azonnal kipusztította a fügefát. Érdemes
eszünkbe idézni, hogy Josephus Flavius szerint a Galileai-tó kör­
nyékén a fügefa az év tizenkét hónapjából tízben terem (A zsidó
háború, 271.). El lehet tűnődni azon, vajon Jézus megfeledkezett
volna arról, hogy a jeruzsálemi klíma ennél zordabb, és túl sokat
várt volna a júdeai fügefától.

22. A templom lerombolásának megjövendölése

(Mk 13,1-2; Mt 24,1-2; Lk 21,5-6)

Amint kijöttek a templomból az egyik tanítványa így szólt hozzá:

„Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!” Jézus így fe­
lelt: „ Látod ezeket a hatalmas épületeket? Nem marad itt kő kö­
vön, mindent lerombolnak."

Az eszkatologikus tanítást (Mk 13; Mt 24; Lk 21) a templom nagy­

ságáról szóló, Jézushoz intézett kérdés vezeti be. A szentély lerom-1

11 Egyes másolók értetlenül álltak a szöveg előtt, s a többes számú formát

egyes számúra cserélték, hogy egybevágjon a Márknál és Lukácsnál előfordu­
ló egyetlen szamárral.

43
bolásának ezt követő bejelentése; mely Jézust idézve szerepel a szö­
vegben, kétséget hagy a katasztrófa időpontját illetően. A választ
a tanításból kapjuk meg, amellyel a 8. fejezetben foglalkozunk.

23. Készülődés a húsvétra

(Mk 14,12-15; Mt 26,17-18; Lk 22,7-12)

A kovásztalan kenyér első napján... tanítványai megkérdezték:

„Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészüle­
teket a húsvéti bárány elköltéséhez? Erre elküldte két tanítvá­
nyát: „ Menjetek a városba - mondta. - Ott találkoztok egy vizes­
korsót vivő eynberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová be­
megy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezted,
hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfo­
gyaszthatom? O m ajd mutat nektek egy étkezésre berendezett tá­
gas helyiséget. Ott készítsétek el." (Mk, Lk)

Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, mondjátok meg neki,

hogy a Mester üzeni: Közel az időm, nálad költőm el tanítványa­
immal a húsvéti vacsorát. (Mt)

Jézus két tanítványát küldte el Betániából (M k),12 illetve Máté

szerint mindet, és részletesen utasította őket, hol készítsék elő a
húsvéti vacsorát. Márknál az utasítások kissé rejtélyesek, némi­
képp próféciaszerűek. Az apostolok találkoznak valakivel, aki el­
vezeti őket a megfelelő címre. Máté megvan a Márk-féle kalan­
dos bevezető nélkül, helyére tömör, egyszerű parancsot ad Jézus
szájába (lásd a 38. pontot).

24. Jézus a Getszemáni-kertben

(Mk 14,32-42; Mt 26,36-46; Lk 22,40-46)

Odaértek a Getszemáni nevű majorba. Itt így szólt (Jézus) a ta­

nítványaihoz: „ Üljetek itt le, amíg imádkozom." Magával vitte Pé­

12 Lukácsnál (22, 8-9) Jézus Pétert és Jánost választja követeknek, hogy

utasítást kérjenek.

44
tért, Jakabot és Jánost... Majd így szólt hozzájuk: „Halálos szo­
morúság fogta el lelkemet. M aradjatok itt és virrasszatok!"
Visszament hozzájuk, de alva találta őket. Megszólította Pétert:
„Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem? Virrassza-
tok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan
készséges, de a test gyönge."... Visszatérve újra alva találta őket...
Harmadszor is visszament hozzájuk, s azt mondta nekik: „ Még
mindig alusztok és pihentek? Elég volt. Itt az óra, az Emberfiát a
bűnösök kezére adják. Keljetek fel, induljunk! Nézzétek, ott jön
az áruló!”

Az utolsó vacsora után Jézus magával hívja az apostolokat imád­

kozni és virrasztani. Csakhogy vezetőiket, Pétert, Jakabot és Já ­
nost úgy találja meg, hogy elaludtak. Mint oly sok más esetben,
Jézus közvetlen környezetét ezúttal is rossz színben tünteti föl az
elbeszélő. Péter árulásáról lásd a 8. fejezet 31. pontját.

25. Jézus elfogatása

(Mk 14,43-49; Mt 26,47-56; Lk 22,47-53)

...odaért Júdás... s vele karddal és doronggal felfegyverezve egy

csapat, amelyet főpapok, írástudók és vének küldtek ki... rátet­
ték kezüket és elfogták... Jézus így szólt hozzájuk: „Kardokkal és
dorongokkal jöttetek elfogni, mint egy rablót. Naponta ott voltam
közietek a templomban s tanítottam, és nem fogtatok el. De az
írásnak be kell teljesednie.”

„Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.”

(Mt)

„De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” (Lk)

A vallási hatóságok (és Júdás) által kiküldött fegyveres törvény­

szolgákkal száll szembe Jézus. Az a kérdés, hogy miért kezelik őt
bűnözőként, amikor korábban nap nap után szabadon beszélhe­
tett a templomban; nem annyira a küldöttekhez, mint inkább
magukhoz a hatóságokhoz szól. Márk és Máté sejteni engedi,
hogy ezzel az eseménnyel prófécia teljesül be. Noha nem idéznek

45
könyv, fejezet, vers szerint valószínűleg Izajás könyvének 53,12
versére utalnak (vö. Lk 22,37; lásd az 5. fejezet 39. pontját).
Lukács pedig anélkül, hogy az írásra utalna, úgy véli, ami történt,
előre el volt rendelve: „De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” A
Jézus kínszenvedésével és feltámadásával kapcsolatban alkalma­
zott prófécia bevonása az érvelésbe része a primitív egyház apolo-
getikájának, és számol a Bibliát ismerő zsidókkal.

26. Jézus és a főpap

(Mk 14,61-62; Mt 26,63-64; Lk 22,67-70)

A főpap újra megkérdezte: „Te vagy a Messiás, az áldott (Isten)

Fia?” [„Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te
vagy-e a Messiás, az Isten Fia?" (Mt)] Jézus így válaszolt: „Én va­
gyok. IM agad mondtad (Mt)./ És látni fogjátok, hogy az Ember­
fia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőin.”

„Ha te vagy a Messiás - szólították fel -, mondd meg nekünk.”

így válaszolt rá: „H a megmondom is, nem hiszitek el. H a pedig
kérdezlek benneteket, nem feleltek.”... Erre egyszerre közbevág­
tak: „Tehát te vagy az Isten Fia?” O pedig ezt mondta nekik: „Ti
mondjátok, hogy én vagyok." (Lk)

Jézus két megszólalása, mely továbbviszi az elbeszélést, két kü­

lönálló, ám hasonló válasz a kérdésre: „Te vagy a Messiás?” (Mk,
Mt, Lk), illetve ismételten: „Tehát te vagy az Isten Fia?” (Lk).
Máténál és Lukácsnál Jézus azonos választ ad: „Magad mond­
tad ”, illetve „Ti mondjátok, hogy én vagyok” - amiben benne
van, hogy Jézus nem ezen szavakkal írná le magát. Lukácsnál az
első kérdésre Jézus azért nem válaszol, mert ellenfelei nem fi­
gyelnek rá. Erről a hozzáállásról szól a 2. fejezet 10. pontja (lásd
még a 27. pontot).
Márk egyszerű igenlő válasza - „Én vagyok” - a kakukktojás.
Ellentmond a Jézusnak tulajdonított „Magad mondtad”, illetve
„Ti mondjátok, hogy én vagyok” általánosabb válaszoknak, me­
lyek a rabbinikus irodalom alapján tagadó jelentést hordoznak
(lásd Jézus változó arcai, 197-198.). Azt is meg kell vizsgálni,
hogy a fősodorhoz igazodva Márk Evangéliumának egyes kézira­

46
taiban a „Ti mondjátok, hogy én vagyok” válasz olvasható. Azzal a
kijelentéssel, mely az Emberfiáról szól, aki ott ül Isten oldalán, és
el jön az ég felhőin az 5. fejezet 18., valamint a 7. fejezet 20. pont­
jában foglalkozunk.

27. Jézus Pilátus előtt (Mk 15,2; Mt 27,11; Lk 23,3)

Pilátus megkérdezte: „Te vagy-e a zsidók királya?” „M agad mon­

dod" - válaszolta.

A római elöljáró köntörfalazástól mentes, Jézus királyi ambícióit

firtató kérdésére Jézus a szokásos, kétértelmű választ adja. A „Ma­
gad mondtad” válasz valószínű jelentése az lehet, hogy ezek Pilá­
tus szavai, de Jézus nem így azonosítja magát.

II. MÁTÉ ÉS LUKÁCS (Q)

28. A kafarnaumi százados (Mt 8,5-13; Lk 7,1-10)

Amikor beért Kafarnaumba, egy százados járult eléje, kérve őt:

„Uram - szólította meg -, szolgám bénán fekszik otthon, és ret­
tenetesen kínlódik.” „Megyek és meggyógyítom” - felelte neki. A
százados ezt mondta neki: „Uram, nem vagyok méltó, hogy be­
térj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul!” ... A
századosnak... ezt mondta Jézus: „Menj, legyen íigy, ahogy hit­
ted!” A szolga még abban az órában meggyógyult.

A Jézusnak tulajdonított két mondat egyike a beszélgetés elején,

a másik a végén áll. Kafarnaumban a római százados arra kéri Jé ­
zust, hogy járjon közbe megbénult szolgája (paisz) érdekében,13
mire Jézus azonnal föl is ajánlja segítségét. A történet fő hangsú­
lya a nem zsidó százados váratlanul nagy hitére esik (lásd a 8. fe­
jezet 37. pontját), Jézus záró mondata pedig a szolga gyógyulását
mint a százados hitének következményét állítja be, akárcsak a

13 Lukács párhuzamos történetében (7,2) rabszolga (dulosz) szerepel. Já­

nos (4,46) pedig a százados fiát (hüiosz) említi.

47
zsidók között véghezvitt csodás gyógyítások esetében (Mt 8,13).
A gyógyítást távolból hajtotta végre. A beteg megérintése nélkül,
in absentia elvégzett gyógyítás a rabbinikus irodalomban is isme­
retes; Hanina ben Doszának, Jézus fiatalabb kortársának is ilyen
képességet tulajdonítottak (yBer 9d; bBer 34b).

III. MÁTÉ EGYEDI SZÖVEGEI (M)

29. A két vak meggyógyítása (Mt 9,27-31)

Jézus folytatta útját. Utánament két vak, ezt kiáltozva: „Dávid

fia, könyörülj rajtunk!” Amikor a házba érkezett, a vakok bemen­
tek hozzá. Jézus megkérdezte tőlük: „ Hiszitek , hogy meg tudom
tenni?" „Igen, Uram !” - felelték. Erre megérintette a szemüket,
és így szólt: „ Legyen hitetek szerint!" Nyomban megnyílt a sze­
mük. Jézus pedig rájuk parancsolt: „ Vigyázzatok , ne tudja meg
senki!" De azok alighogy elmentek, az egész környéken elhíresz­
telték.

A két vak meggyógyítását egy közelebbről meg nem jelölt galileai

településen egy meg nem nevezett elöljáró (arkhón)u lányának
feltámasztása előzi meg. A történet a bevett mintát követi. Jézus
először azt akarja hallani, hisznek-e gyógyító erejében, azután a
gyógyulást az így megváltásra bírt hitnek tulajdonítja, végül titok­
tartásra szólítja fel a gyógyultakat, akik a felszólításnak nem tesz­
nek eleget (lásd Mk 8,26; 10,51-52 a 15., illetve a 19. pontban).

30. Péter nem tud vízen járni (Mt 14,28-32)

Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy

odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!" - felelte. Péter kilépett a
bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azon­
ban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram
ments meg!” Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű- 14

14 Márknál (5,22) Jariusnak hívják ezt a férfit, és a zsinagóga elöljárója­

ként szerepel.

48
vonta kérdőre - m ié rt k é te lk e d té l?" A m ik o r b e sz á llt a b á r k á b a , a
szél n yo m b an elült.

Ahhoz a legendához, melyben Jézus vízen jár (Mk 6,45-50; Mt

14,22-27; vö. a 12. ponttal) Máté kiegészítést fűz. Ebben Péter
utánozni akarja Mesterét, ám azonnal elsüllyed. A történet a hit
szükségességét és hatalmát példázza, másfelől viszont azt, milyen
katasztrofális hatással jár a kishitűség.

31. A feltámadott Jézus utasítása tanítványainak (Mt 28,10)

Jézus így szólt: „N e féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreim­

nek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak."

A Máté által Jézus szájába adott szavak a „feltámadás után” tör­

téntekről szóló zavaros beszámolók része. A Márk 16,8 verse sze­
rint az a három nő, aki vasárnap hajnalban bement a sírboltba,
hogy befejezze a temetési szertartást, rémülten látta, hogy a sír
üres, és „senkinek sem szóltak semmiről”. Ugyanakkor Lukács
a 24,9 versben hírül adatja velük, amit láttak „a tizenegynek és a
többieknek”, ám ők nem hisznek az asszonyok „üres fecsegésé­
nek”. Két másik tanítvány azonban, aki Emmausba utazott, talál­
kozik Jézussal, és azonnal visszatér Jeruzsálembe, hogy jelentse a
dolgot az apostoloknak, ahol azonban azzal szembesül, hogy Jé ­
zus addigra Simon Péternek ugyancsak megjelent (Lk 24,13-
35). Ekkor mindannyian látják Jézust. Ezután végső utasítás kö­
vetkezik, melyet Jézus azzal zár, hogy elküldi tanítványait Betá-
niába, s eztán mennybe megy (Lk 24,36-53).
Máté teljesen másképpen adja elő a történetet. Nála az asszo­
nyok - Mária Magdolna és a „másik” Mária - „félelmükben meg
nagy örömükben” (Mt 28,8), vegyes érzelmekkel hagyják ott az
üres sírt, és elmondják az apostoloknak, amit láttak és hallottak.
Am meglehetősen következetlenül Máté az asszonyok és Jézus
még egy találkozásáról beszámol: Jézus visszaküldi őket „testvé­
reihez”, azzal az üzenettel, hogy Galileában találkoznak. Az apos­
tolok engedelmeskednek az utasításnak, s így Máté Evangéliuma
azzal zárul, hogy a tanítványok találkoznak Jézussal a galileai he­
gyen. E történet igen átgondolt kiegészítés, amely a többi Evan-

49
géliumból hiányzik. A Márknál meglévő, Jézus feltámadás utáni
megjelenésének történetében mutatkozó űrt tölti ki.

IV. LUKÁCS EGYEDI SZÖVEGEI (L)

32. A fiatal Jézus a templomban (Lk 2,48-49)

Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk?

íme, atyád és én szomorúan kerestünk.” Ezt felelte: „De miért
kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell f á ­
radoznom?”

Mindössze ennyi szöveget tulajdonítanak a tizenkét éves Jézus­

nak az első jeruzsálemi húsvéti zarándoklat során. Általánosan el­
fogadott az a vélekedés, miszerint a Jézus gyermekkorára vonat­
kozó Evangéliumok a történetileg megbízhatatlan gyermekkori
elbeszélések műfajába tartoznak, legendákban és a népi iroda­
lomban gyakran előfordulnak hasonlók. A családi körből elkó­
szálva az ifjú a templomban tölti idejét, a tanítókat hallgatva, és
meghökkenti őket kivételes éleselméjűségével. Az aggódó és
minden bizonnyal dühös Mária és József, amikor háromnapi ke­
resés után végre rátalált, szelíden felelősségre vonta őt. A gyer­
mek Jézus az idézett, elnéző bírálatot kifejező szavakkal vála­
szolt. Az „Atyám dolgaiban kell fáradoznom” vagy szó szerint
„abban, ami Atyámé”, vonatkozhat a jeruzsálemi Templomra, de
általánosabban Isten ügyeire is. Az evangélistáknak az volt a cél­
juk, hogy Jézust úgy ábrázolják, mint aki kezdettől fogva Isten
szolgálatának szentelte magát. A szövegrész természetének isme­
retében föl sem vetődik a kérdés, vajon hitelesek-e ezek a szavak.
A híres nagy embereknek tulajdonított koraérett tudás a folk­
lór, illetve a legendák szokásos eleme; hasznos eszköz lehet akkor
is, ha valaki önmaga nagyságát akarja bemutatni. Josephus Fla-
vius önéletírása jól példázza ezt. „Még alig voltam tizennégy éves
fiú - írja -, tudományszomjammal máris mindenki magasztalt; és
a főpapok és a városunk előkelői minduntalan megkerestek, hogy
alaposabb törvénymagyarázattal útbaigazítsam őket.” ( Önélet­
rajz , 490.)

50
33. Jézus a názáreti zsinagógában (Lk 4,16-19,21)

Amikor Názáretbe ért... szombaton... bement a zsinagógába, és

felolvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták neki oda.
Szétbontotta a tekercset, és épp azon a helyen akadt meg a sze­
me, ahol ez volt írva: „Az Úr lelke van rajtam”... S elkezdte be­
szédét: „M a beteljesedett az írás , amit az imént hallottatok.”

1'.gyedül Lukács írja le a názáreti templomban lezajlott szombati

istentiszteletet, ahol Jézus olvasta föl a bibliai szakaszt a prófétá­
tól (haftára), mely ezúttal Izajás egy szövege volt. (Magát a szö­
veget az 5. fejezet 38. pontjában tárgyalom.) Normális esetben a
felolvasó számára előre ki van jelölve, melyik bibliai szöveget ol­
vassa fel, és nem ugrálhat egyik szakaszról a másikra. Lukács idé­
zete ráadásul a görög Septuagintából való, s nem a héber Izajás-
ból, amelyet egyébként egy galileai zsinagógában használtak vol­
na. Ám az még ennél is meglepőbb, hogy Jézust a tömeg meg is
erősítette volna abban, hogy az idézett prófécia őbenne öltött
testet. Jézus sehol másutt nem állít ilyesmit konkrét idézettel
kapcsolatban.
Mi több, Márk és Máté tanúságtételével ellentétben - ők
ugyanis azt állítják, hogy sem családja, sem a názáretiek nem tar­
tották nagyra Jézust - Lukács arról számol be, hogy Jézus szavait
szülővárosának gyülekezete helyeselte, mi több, büszkék voltak
rá, hogy Jézus az ő városuk szülötte (Lk 4,22). Lukácsnál az a kér­
dés, hogy „De hát nem József fia?”, ellentétben a Márknál (6,3)
és Máténál (13,55-56) szereplő, lenéző megjegyzéssel, pozitív
közegben hangzik el. A másik két evangélista egyértelműen arról
számol be, hogy Jézus megbotránkoztatta a názáretieket.15 Lu­
kács elbeszélésének esetlensége néhány verssel később éri el a te-
tópontját (4,28-29), amikor Jézusnak egy vallási szempontból
lóval kevésbé provokatív kijelentése után - „Bizony mondom

15 Az Újszövetség kutatói úgy értelmezik a kérdést, mely arra vonatkozik,

hogy Jézus nem József fia-e, mint a názáretiekben az első lelkesedés után föl­
merülő kétségek jelét. E folyamat három fázison megy át: 1. imádat, 2. két­
ség és 3. düh. Nehéz elképzelni, hogy aki csak Lukács 4,22 versét olvassa,
megérti azt az alapvető változást, amely egyazon vers kezdetétől a végéig be­
következik: „Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon,
amelyek ajkáról fakadtak. »De hát nem József fia?« - kérdezgették.”

51
nektek, hogy egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában.”
- a názáreti zsinagóga gyülekezetén eluralkodik a lincshangulat,
és Jézus halálát akarja.

34. A csodálatos halfogás (Lk 5,1, 3-6, 10)

Amikor egyszer a Genezáret tavánál állt... Beszállt... az egyik

bárkába, Simonéba, s megkérte, hogy lökje egy kicsit beljebb a
parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befe­
jezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „ Evezz a mélyre, és vessétek
ki a hálótokat halfogásra! ” „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s
nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” - vála­
szolta Simon -, és így is tett, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni
kezdett a háló... Jézus így szólt Simonhoz: „N e félj! Ezentúl em­
berhalász leszel."

Jézust ezúttal úgy látjuk, hogy halászatot irányít; ő mondja meg a

szakembereknek, mit tegyenek. Péter, a Jakabbal és Jánossal al­
kotott vállalkozás vezetője engedelmeskedik Jézusnak, noha ez­
zel a saját szakértői véleményével ellentétesen cselekszik, s a ju­
talma a csodálatos a halfogás. Lukács beszámolója vezeti be az
apostolok új foglalkozásának bejelentését, hogy tudniillik jelké­
pesen „emberhalászok” lesznek, ami párhuzamba állítható Péter
és András Márknál, illetve Máténál olvasható meghívásával (lásd
az 1. pontot).

35. A naimi özvegy fiának feltámasztása (Lk 7,11-15)

Történt, hogy Naim városába ment... Amikor a város kapujához

közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegy asszony egyetlen
fiá t... Ariikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve és megszólí­
totta: „Ne sírj1” Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megáll­
tak, akik vitték, megérintette, s így szólt: „Ifjú, mondom neked,
kelj föl!" A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta any­
jának.

52
I ,ukács leírja, hogy Jézus megérkezik egy máskülönben ismeret-
ital galileai városba, Naimba.16 Gyászmenet jön vele szembe,
amely egy özvegyasszony egyetlen fiát kíséri utolsó útjára. Jézus
megvigasztalja az anyát, és ráparancsol a halottra, hogy keljen
löl. Az „Ifjú... kelj föl” fordulat hasonló ahhoz, amelyet Jézus
Jairus lánya feltámasztásakor alkalmazott: „Kislány... kelj föl”
(lásd a 10. pontot). Lukácstól megszokhattuk, hogy nincs tisztá­
ban a palesztinai valósággal, így kerülhet sor arra a megjegyzésé­
re, hogy a csodának hamarosan híre ment, nem Galileában,
mint várhatnánk, hanem „egész Júdeábán és a környéken is min­
denfelé” (Lk 7,17).

36. A tíz leprás megtisztítása (Lk 17,11-19)

Jeruzsálembe menet Szamária és Galilea határa mentén vitt az

útja. Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szem­
be... és jó hangosan kérték: „Jézus, Mesteri Könyörülj rajtunk!”...
így szólt hozzájuk: „ Menjetek és mutassátok meg magatokat a p a­
poknak." Útközben megtisztultak. Az egyik... visszament, és
emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott
neki. Ez szamáriai volt. Jézus megkérdezte: „ Nem tízen voltak,
akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más,
csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?"
Aztán hozzá fordult: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított."

A tíz leprás csak Lukács által elbeszélt epizódja megismétli az egy

leprás meggyógyításának történetét, melyet a 4. pontban tárgyal­
tam. Jézus itt is hangsúlyozza a rituális előírások betartásának kö­
telezettségét, a gyógyulást pedig a beteg hitével hozza összefüg­
gésbe. Lukács történetének csavara abban áll, hogy csupán a sza­
maritánus tér vissza, hogy hálát adjon a gyógyítónak, a kilenc
zsidó nem. Lukács másutt is nagy buzgalommal mutatja fel,

16 Azt, hogy Lukács talán Galileába helyezi Naimot, abból gondolhatjuk,

hogy a történet [a görög szöveg szerint] „nem sokkal később”, illetve „más­
nap” esett meg, azután, hogy Jézus Kafarnaumba látogatott (Lk 7,1, 11). Az
egyetlen Naimot (vagy Aint) Josephus Flavius révén ismerjük, s ez valahol
Dél-Júdeában terült el, nem messze az idumeai határtól, vagyis túl messze ah­
hoz, hogy azonos lehessen az itt szereplő várossal. Vö. A zsidó háború, 325.

53
hogy a nem zsidók, így a szamaritánusok is (lásd a 4. fejezet 28.
pontját), jobbak a zsidóknál. Az elbeszélés magán viseli a nem
zsidó egyház teológiai ideológiájának jegyeit, mely Szamariát vá­
lasztotta nem zsidók körében végzendő missziója első terepéül
(vö. ApCsel 8,4-25), jóllehet Jézus kifejezetten megtiltotta,
hogy a szamaritánusok közé menjenek (Mt 10,6; lásd a 8. fejezet
49. pontját).

37. Zakeus (Lk 19,1-6)

Aztán odaért Jerikóba... Élt ott egy Zakeus nevű tehetős ember,
a vámosok feje. Szerette volna látni Jézust szemtől szemben, de a
tömeg miatt nem tudta, mert alacsony termetű volt. így hát...
felmászott egy vadfügefára, hogy láthassa... Amikor Jézus oda­
ért, felnézett és megszólította: „ Zakeus, gyere le hamar! M a a te
házadban kell megszállnom.” Erre az... lemászott, és boldogan
fogadta.

Lukács a jerikói vámosok fejéről szóló egyedi történetét a szintén

jerikói vak koldus, Bartimeus meggyógyításáról szóló elbeszélés
(Mk 10,46-52; Mt 20,29-34; Lk 18,35-43; vö. a 19. ponttal)
mellé helyezi. Az idézett szavak a történet narratív keretébe
ágyazódnak, s azt mutatják be, hogy Jézus rokonszenvezett a „vá­
mosokkal és a bűnösökkel” (lásd a 7. fejezet 9. pontját és a 8. fe­
jezet 41. pontját).

38. A húsvéti készülődés (Lk 22,8)

Jézus elküldte Pétert és Jánost ezzel a megbízatással: „ Menjetek,

készítsétek el a húsvéti vacsorát, hogy elkölthessük."

Lukács egyedi változatában Jézus Pétert és Jánost küldi el, hogy

tegyék meg a szükséges előkészületeket a húsvéti vacsorához.
Márk nem nevezi meg a tanítványokat, Máténál pedig Jézus uta­
sítása minden közelálló követőjéhez szól. Vö. a 23. ponttal.

54
39. Utazás Emmauszba (Lk 24,13-19)

Ketten közülük [a tanítványok közül] még aznap elindultak egy

Emmausz nevű helységbe... Ahogy beszélgettek, tanakodtak,
egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De
szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „ Miről be­
szélgettetek itt az úton?"... az egyik... hozzá fordult: „Te vagy az
egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott
ezekben a napokban.” „Micsoda?" - kérdezte.

Λ feltámadás utáni első megjelenés, melyet csak Lukács jegyzett

le, az emmauszi úton esett meg, ahol két elcsüggedt tanítvány ta­
lálkozik egy idegennel - egyik sem ismeri föl benne a feltámadt
Jézust -, aki csatlakozva hozzájuk arról faggatja őket, vajon miről
is beszélnek. Mint kiderül, azt tárgyalták, mi történt Jeruzsálem­
ben. Ezután az idegen újabb értetlen kérdése következik: „Mi­
csoda?” A kérdések az evangélisták életszerű leíró-elbeszélő mű­
vészetének gyöngyszemei, és sem doktrinális, sem történeti je­
lentőséggel nem rendelkeznek.

40. Jézus Jeruzsálemben megjelenik az apostoloknak

(Lk 24,36-43, 48-49)

.. .egyszer csak megjelent köztük [a tanítványok közt]... Ijedtük­

ben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így
szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szíve­
tekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Hn vagyok. Tapogas­
satok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint
látjátok, nekem van." ... örömükben még mindig nem mertek
hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami
ennivalótok?" Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük
láttára evett belőle... „Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasz­
tom rátok Atyám ígéretét. M aradjatok a városban, míg fel nem
öltitek a magasságból való erőt."

E jelentben az apostolok összegyűlnek - miután két társuk haza­

tér Emmauszból. Jézus kérésének az a célja, hogy megnyugtassa a
tanítványokat, akik megrémültek - mert azt hitték, szellemet

55
látnak (vö. a 12. ponttal). Azért kér ételt, hogy bizonyítsa: hús­
vér ember, nem holmi testetlen szellem. A Szentlélek eljöve­
telére való utalás, valamint az az utasítás, hogy a tanítványok
maradjanak Jeruzsálem ben, illetve annak megemlítése, hogy
Jézus mennybemenetele húsvét napján következik el (Lk 24,50-
51), mintegy összekapcsolják Lukács Evangéliumát és az Aposto­
lok cselekedeteit.

MEGJEGYZÉSEK

A Beszédek és parancsok fejezetben felsorakoztatott szövegek

nem sok újdonságot nyújtanak, ha Jézus tanításainak hitelességét
akarjuk tanulmányozni, de segíthetnek az olvasónak abban, hogy
tisztább képet kapjon a szinoptikus Evangéliumokban ábrázolt
Jézus személyiségéről. Márk, Máté és Lukács ugyanis az elbe­
szélés teológiai beállítottsága mellett is egyaránt közli az 1. szá­
zadi vidéki, galileai próféta és szent ember pályafutásának kör­
vonalait.
Az első állandó imázs, amellyel az Evangéliumokban találko­
zunk, Jézus, a karizmatikus gyógyító-démonűző, „csodatévő”
képe. Jézust úgy mutatják be, mint akinek cselekedeteiben nincs
semmi teátrális, kerüli a zsidó hókuszpókuszt, a pogány amulet­
teket, varázsedényeket és a különféle valódi vagy álgyógyszerek
előírását. Még a tiszteletre méltó apokrif iratokban, valamint
más, ősi zsidó irodalmakban - így Josephus Flaviusnál is - szerep­
lő karizmatikus cselekedetek kevésbé egzotikus vonásait is el­
hagyja. A nyálán kívül semmiféle gyógyhatású anyagot nem hasz­
nál, olyan szereket sem, mint a halszív és halmáj - amelyet a fia­
tal Tóbiás azért égetett el, hogy Aszmodeusz démont megfelelő
távolságra űzze magától és menyasszonyától (Tób 8,2-3) - vagy
ugyannak a halnak az epéje, mellyel Tóbiás az apja vakságát gyó­
gyította meg (Tób, 11,11—14). Jézus lenézte a Josephus Flavius
profi démonűzője, Eleazar által alkalmazott látványos eljáráso­
kat, aki ugyanis egy vízzel teli edényt készített a démon számára,
hogy belerúgjon, s így a jelenlévők is megbizonyosodhassanak tá­
vozásáról (Josephus: Antiquities viii. 46-47). (Talán arra gon­
dolt, hogy a démonűzésnek alávetett ember a rohama alatt ki-

56
löttyinti a vizet?) Jézus még csak nem is utánozza a gyógyítás és a
gonosz szellemek kiűzésének Isten nevében végrehajtott, orto­
dox formáit, csak egyszerűen ráparancsol a démonra, hogy távoz­
zon; a leprára, hogy szűnjön meg; a béna kézre, hogy nyújtózzék;
a süket fülre, hogy nyíljék meg; a halottra (vagy halálán lévőre?),
hogy keljen föl; a viharra, hogy csendesedjék el. A gyógyítás és
démonűzés narratív összefüggésében neki tulajdonított szavak
spirituális erővel rendelkező férfinak mutatják be Jézust, aki ka­
rizmatikus hatalommal rendelkezik, és ezzel képes élni is. E kép
hasonló az általa lefestett tanítóhoz, aki elüt kora írástudóitól,
amennyiben rendelkezik az üzenetében megfogalmazott kiváló­
sággal: „mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy,
mint az írástudók” (Mk 1,22; iMt, 7,29; Lk 4,32)
Az e fejezetben vizsgált szakaszok másik visszatérő vonása,
hogy Jézus a hit erejét hangsúlyozza, és elítéli az Isten általa köz­
vetített hatalmába vetett hit legkisebb bizonytalanságát is. A kis­
hitű embereket szóban kíméletlenül ostorozza. Amilyen erélye­
sen lép fel a gonosszal szemben, legalább annyi együttérzést ta­
núsít az elesettek iránt, és szerényen, háttérbe húzódva viselke­
dik egy-egy hatékony cselekedete után. Szívesebben írja a beteg
hitének javára a csodálatos gyógyulást és a sikeres démonűzést.
Mint arra már korábban utaltunk, az evangélisták a Jézus gyógyí­
tó erejébe vetett hitet a csodálatos történések elengedhetetlen
feltételének állítják be. Vagyis Jézus azt, aki vallja a csoda lehető­
ségét, illetve saját csodatévő képességét, együttesen tartja a cso­
da valódi forrásának.
A harmadik jelentőségteljes mozzanat az, hogy Jézus ragaszko­
dik az általa végrehajtott gyógyítás és démonűzés titokban tartá­
sához. E titoktartásnak nincs kifejtett indoklása. A legtöbb eset­
ben a gyógyításra szemtanúk egész tömege előtt kerül sor, de
még ha a gyógyítás maga titokban történnék is, mint a siketnéma
esetében, a különös eset minden bizonnyal magára vonja a figyel­
met. Az ismerősök feltehetően elcsodálkoznak, hogy egy koráb­
ban vak, siket vagy leprás ember hirtelen látni, hallani kezd,
visszanyeri az egészségét. Jézus mégis ellenzi a hírverést. E szé-
gyenlősség hátterében két okot vélhetünk meghúzódni. Részint,
hogy Jézus talán úgy vélte, az Isten Királyságának eljövetelét tud-
tul adó hírnek lassan kell elterjednie, ahogyan a mag növekszik a

57
földben. Részint viszont talán nem akarta, hogy Krisztusként ün­
nepeljék, de tudta, ha karizmatikus cselekedeteinek híre megy,
személyét óhatatlanul a messiási korral hozzák kapcsolatba.
Ezért inkább megelőző intézkedéseket tett.
Néhány fontosabb doktrinális elképzelést, mint az „Emberfia”
fogalmát, az írás szerepét Jézus tanításában vagy Jézusnak a ri­
tuális törvényekhez való viszonyát, a későbbiekben bővebben is
kifejtem.
2. Vitákról szóló történetek

Λ előző fejezetben szereplő leírásokhoz és utasításokhoz hason­

lóan a vitákról szóló történetek is a történetmondás kategóriájába
tartoznak, ám annyiban különböznek az előbbiektől, hogy nagy
arányban tartalmaznak tanító elemeket. A viták általában a dokt­
rínák, a hittételek, a törvények és a szokások körül forognak. A
vitákat közvetítő történetek természetüket tekintve a valóstól
a fiktívig terjedő skálán mozognak, és többnyire valahol a két vég­
let között állnak. Az események az apostolok és az evangélisták
korát megelőző, a Kr. e. 1. század közepétől a végéig, Jézus koráig
terjedő időszakban történhettek, és nagy valószínűséggel tényle­
gesen is ekkor történtek. Rudolf Bultmann The History of the
Synoptic Tradition (Oxford, 1963) című, klasszikus művében a
másik végletet képviseli, és azt állítja, hogy az Evangéliumok vitá­
kat tartalmazó történeteinek mindegyike kitalált történet, így
csupán azon cselekedetekhez és beszédekhez szolgálnak irodalmi
keretül, amelyek szerint a korai egyházat érintő doktrinális viták
alakultak.
A szinoptikus Evangéliumokban tizenhét olyan, vitáról szóló
részletet találtam, amelyben Jézusnak tulajdonított mondatokat
idéznek. Ezek közül tizenkettő Márknál, illetve a hármas hagyo­
mányban fordul elő, egy a Q-szövegekben, míg kettő-kettő kizá­
rólag Máténál, illetve Lukácsnál. Az írástudókat és a farizeusokat
célba vevő bírálatot, mely Márknál, a Q-hagyományban, vala­
mint egyedi hagyományban fordul elő, a mindhárom forrásból
összegyűjtött, együttes bizonyítékok alapján tárgyaljuk. A leg­
gyakoribb és legtermékenyebb vitatéma a szombat megtartása,
elsősorban az, hogy a megszentelt pihenőnapon megengedi-e a
törvény a gyógyítást vagy sem (vö. a 3-6. ponttal). A szombat
kérdését követi a tisztaság és tisztátalanság kérdése Mózes tör­
vénye szerint (8. és 15. pont), de kitérünk a böjtről szóló vitára,
a válóokokra és a rómaiaknak fizetendő adóra is (2., 9. és 11.
pont). A szigorúan vett teológia tárgyköréből a bűnbocsánat prob­

59
lémájával (1. pont), Jézus szerepével és hatalmával (7. és 10.
pont), valamint az írásnak a hitben és a vallási gyakorlatban be­
töltött szerepével (12. és 13. pont) kell foglalkoznunk. Az egy­
szerűség kedvéért az idézetek abban a sorrendben követik
egymást, ahogyan Márknál szerepelnek, a megfelelő részeknél a
Q-hagyománnyal, valamint a Máténál és Lukácsnál előforduló
egyedi szövegekkel kiegészítve. így a tizenhét, vitát tartalmazó
idézetet tizenöt pontban tárgyaljuk.

1. Gyógyítás, illetve bűnbocsánat

(Mk 2,1-12; Mt 9,1-8; Lk 5,17-26)

Néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba... annyian összejöt­

tek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek e l... Közben hoztak
egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje
vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a
hordágyat, amelyen a béna feküdt. Hitüket látva, Jézus így szólt
a bénához: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.” Néhány írástudó
is ült ott. [farizeusok és törvénytudók (Lk)j Ezek ilyen gondola­
tokat forgattak magukban: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik.
Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?” Jézus lelkében
belelátott gondolataikba. „ Miért gondoltok ilyeneket magatok­
ban? - kérdezte. - M i könnyebb? Azt mondani a bénának: Bű­
neid bocsánatot nyertek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágya­
dat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatal­
ma a földön a bűnök megbocsátására!" Ezzel odafordult a béná­
hoz: „Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!” Az
felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment.
Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent [hogy az emberek­
nek ekkora hatalmat adott (Mt)].

Mindhárom szinoptikus Evangélium beszámol a kafarnaumi béna

férfi meggyógyításáról, Máténál azonban a többiekéhez képest
rövidebb a történet. Jézust úgy írják le, hogy a házban teljes egé­
szében körülveszi őt a tömeg, így a beteget nem tudják az ajtón
keresztül elébe vinni. Ezért a hordágyat cipelők kibontották a te­
tőt, és úgy engedték le Jézus elé a béna férfit. Egy közönséges fa­
lusi ház teteje deszkákból készült, melyeket szöggel erősítettek a

60
gerendákhoz vagy szarufákhoz, s az egészet sárral, márgával vagy
agyaggal borították be. Josephus Flavius [A zsidók története,
I 4,59-60) arról számol be, hogy egy zsidó katonákból álló cso­
port úgy támadta meg ellenfeleit, hogy megbontotta annak a ház­
nak a tetejét, amelyben az ellenség összegyűlt, és nagy köveket
hajigáit rájuk. A cseréptetőre vonatkozó, Lukácsnál szereplő uta­
lás (5,19) az 1. századi galileai falusi helyszínen nem tűnik hiteles
részletnek.1
A béna emberhez intézett szavakat: „Fiam, bűneid bocsánatot
nyertek”,12 alaposabban meg kell vizsgálnunk. A Jézussal nem ro­
konszenvező körülállók - írástudók (Mk, Mt), illetve írástudók
és farizeusok (Lk) - a megszólalást istenkáromlásnak tekintették,
azt feltételezvén, hogy Jézus a bűnök megbocsátásának kiváltsá­
gát tulajdonítja magának, ami szerintük kizárólag Istennek áll ha­
talmában. A Jézusnak tulajdonított kifejezés azonban passzív
szemléletű (azt mondja, hogy bűneid bocsánatot nyertek, és nem
azt, hogy „megbocsátom bűneid”), vagyis nincs ilyen jelentéstar­
talma.3 Ugyanez a passzív formula fordul elő másutt is Jézus kije­
lentésében azután, hogy egy prostituált bekeni Jézus lábát (Lk
7,47-48; lásd a 8. fejezet 29. pontját), valamint amikor „minden
bűn” megbocsátásáról és az „istenkáromlásról” beszél (Mk 3,28;
Mt 12,31; Lkl 2,10; lásd a 7. fejezet 3. pontját). Előfordul ez a ki­
fejezés Jakab levelében, ebben a judeokeresztény iratban (Jak
5,15): „Ha pedig bűnöket követett el [a beteg], bocsánatot nyer.”
A zsidó vallásos nyelvezetben a passzív szemlélet - mely vagy
elkerüli a megbocsátó megnevezését, vagy ennek párjaként a ha­
tározatlan többes szám harmadik személyű igét alkalmazza (meg­
bocsátanak) - a héberben és az arámiban mint Istenre utaló kö­

1 Bet Searimben, mely a talmudi korban a világ zsidóságának temetkezési

helye volt, csak négy évszázaddal későbbi cserépleletet találtak; vő. Vitto,
Fanny: Byzantine Mosaics at Bet She’arim: New Evidence fór the History of
the Site. Atiqot 28 (1996), 119-120.
2 Ez Márk megfogalmazása. Máté azzal vezeti be a mondatot, Hogy „bíz­
zál”, Lukácsnál pedig a „fiam” helyett az „ember” szerepel. Az előbbi bevett
formája annak, ahogyan a tanár megszólítja tanítványát [lásd 1. fejezet, 9.
pont, 3. jegyzet). A „bízzál” vagy „higgy" fordulat szokásos biztatás csodás
események előtt (Mk 6,50, 10,49; Mt 9,22; 14,27).
3 A vitatkozó válasz „az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök meg­
bocsátására”, noha szelíd formában van megfogalmazva, mindenképpen éles
és provokatív.

61
rülírás használható. Ez esetben pedig Jézus szavai nem azt jelen­
tik, hogy a bűnöket maga Jézus bocsátja meg; ő csupán kijelenti,
hogy a bűnök bocsánatot nyertek (Isten által). Ebben az össze­
függésben az a kijelentés, hogy „tudjátok hát meg, hogy az Em­
berfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására”, úgy is
értelmezhető, mint ami a mennyei megbocsátás földi kihirdeté­
sére vonatkozik. A Nabunáidnak a holt-tengeri tekercsekben sze­
replő arámi imája kevésbé óvatosan fogalmaz. Ebben Nabunáid,
az utolsó babiloni király felépülését hosszú betegségéből a zsidó
démonűző beavatkozásának tulajdonítja, aki megbocsátotta a ki­
rály bűneit (4Q242). A bűnbocsánatra vonatkozó ige aktív for­
mában szerepel, amikor Isten maga bocsát meg. Mivel a bűn kép­
letes értelemben tartozás, Isten elengedheti. Az Úr imájában hib­
rid metaforát alkalmaz, és szó szerint arra kéri Istent, hogy „en­
gedje el a tartozást” (Mt 6,12; Lk 11,4). Meglepő azonban, hogy
az egyházzal összefüggésben „oldás és kötés” vagy a bűnök „meg­
bocsátása és megtartása” feletti hatalmat Jézus Péternek (Mt
16,19), az apostoloknak és az egyháznak (Mt 18,18; Jn 20,23)
ígéri, az Evangéliumokban az aktív igealak fordul elő. Magáról
azonban szerényebben beszélt Jézus.
Jézus nem bocsátkozott nyelvészeti vitába e vidéki írástudók­
kal, akiket Josephus Flavius gunyorosan csak „falusi jogtudorok­
nak” (komogrcimmciteisz) nevezett, mivel szakismeretük gya­
korlatilag csupán a kereskedelmi szerződések, illetve a házassági
és válási okiratok megfogalmazására korlátozódott. Ehelyett, ol­
vasva ellenfelei gondolataiban, igen határozottan kérdőre vonta
őket: vajon melyik könnyebb, azt mondani a béna embernek,
hogy bűnei bocsánatot nyertek, vagy arra utasítani, hogy járjon?
(Mk 2,9) Az evangélisták Jézust nagy hatalmú, prófétaszerű alak­
nak festik le, aki válaszra sem várva működésbe hozza gyógyító
karizmáját, hogy megmutassa: a bűnök bocsánatot nyertek (Mk
2,10-11), mindezt anélkül, hogy kimondaná, „megbocsátom bű­
neidet”.
Az az elképzelés, hogy a gyógyítás és a bűnök megbocsátása
egymással fölcserélhető, a zsidó vallás ősi, népi változatából szár­
mazik (lásd Jézus változó arcai, 246-253.). A judaizmus három,
egymással összefüggő fogalmat kínál, amelyben a vezető szerepet
nem a pap, a tudós talmudista vagy a rabbi játssza, sokkal inkább
a szent ember. Az első a bűn; a második a bűnöket okozó sátán; a

62
harmadik a bűnök következtében fellépő betegség. A másik
n anyból szemlélve a gyógyítás a megbánás útján elnyerhető meg­
bocsátásra következik, és a démonűzés révén a gonosztól való
megszabadulást eredményezi. A karizmatikus szent ember/dé-
inonűző játszotta Isten ügynökének szerepét, és azt tartották
róla, hogy megbánást, megbocsátást, megváltást és gyógyulást
hozhat.
Az „Emberfia" kifejezést a későbbiekben részletesen tárgyal­
tuk ugyan,4 ám azon hatalom említésével, mely a bűnök földi
megbocsátását teszi lehetővé, e helyt kell foglalkoznunk. A földi
megbocsátás magában foglalja a megfelelő mennyei bocsánatot
is. Ez szabatosan megfogalmazódik azzal kapcsolatban, hogy az
egyház e világon bűnbocsánatot nyújthat: „amit feloldasz a föl­
dön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,19 és 18,18) A háttér­
ben meghúzódó gondolat párhuzamba állítja a földi vallásgyakor­
lási és a mennyei szentélybeli imát. Ezt példázza az a holt-tengeri
tekercsekben ismétlődően előforduló elképzelés, mely szerint a
i|umráni közösség által bemutatott istentisztelet az angyalok által
a trónján ülő Isten jelenlétében bemutatott mennyei szertartás
tükörképe (vö. The Complete Decid Sea Scrolls in English. Lon­
don, 1998, 77-84.). A szekta sajátságos vallási naptára, mely „Is­
ten szájából való”, azt állítja, hogy az ő és csakis az ő imádságuk a
mennyei kultusz e világi mása. Mivel Jeruzsálem templomának
papjai más, ennélfogva helytelen időbeosztást követtek, ünne­
peiket nem a megfelelő időben tartották, áldozataikat rosszkor
mutatták be, így énekük megzavarva az angyali kórust, kakofóniá­
ra vezetett.
A szöveg szerint a gyógyítás csodája minden szemtanút riada­
lommal és csodálattal töltött el, és mindenki Istent dicsőítette.
Minthogy egyetlen kivételt sem említenek, úgy tűnik, az evangé­
listák az írástudókat és a farizeusokat is az Istent dicsérők közé
sorolják, azt sugallva, mintha rövid időre megváltozott volna a vé­
leményük Jézusról.

4 Lásd a 7. fejezetet. Ugyanakkor jegyezzük meg, hogy Máté az embernek

adott hatalomról szólva (9,8) a kifejezést általános értelemben használja,
nem csupán Jézusra vonatkoztatva.

63
2. Vita a bojtról (Mk 2,18-20; Mt 9,14-15; Lk 5,33-35)

János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Ezért akadtak, akik

odamentek hozzá és megkérdezték: „Miért van az, hogy János ta­
nítványai és a farizeusok tanítványai böjtölnek [gyakran böjtöl­
nek és imádkoznak (Lk)], a tieid meg nem böjtölnek?” Jézus így
válaszolt: „ Böjtölhet [ búsulhat (Mt)] a násznép, míg vele a vőle­
gény.? Amíg velük a vőlegény, nem böjtölhetnek. De eljön az idő,
amikor kiragadják körükből a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”

A böjtről szóló vita hátterét az ősi zsidó aszkézis adja. Keresztelő

János, a remete tanítványai - akiknek étrendjén rendszeresen
szerepelt a sáska és az erdei méz (Mk 1,6; Mt 3,4) - hangsúlyoz­
ták saját mértékletességüket Jézus és köre kényelmesebb élet­
formájával szemben.5 Posztbiblikus források megemlítik, hogy a
kötelező (például az engesztelés napi vagy szárazság idején, eső­
ért könyörgésképpen folytatott) böjtökön kívül a különösen val­
lásosak önkéntes böjtre is vállalkoztak. Lukács egyik példázatá­
nak farizeusa heti kétszeri böjtöléssel büszkélkedik (Lk 18,12),
és később élt rabbiktól tudjuk, hogy a magánböjtök napja rend­
szerint a kedd és a csütörtök volt. A tizenkét pátriárka tanúságté­
tele hivatkozik az ótestamentumi Ruben hétévi és testvére, Si­
meon kétévi böjtjére, melyet bűneik engeszteléseképpen tartot­
tak (T. Ruben 1,10; T. Simeon 3,4). Az apokrif Judit könyvének
hősnője is hasonlóképpen sanyargatta magát férje halála után
napról napra, péntek és szombat kivételével (Jud 8,6). Jézus val­
lásosságától általában véve idegen volt ez az aszketikus szigor; rá­
galmazói egyenesen „falánk, iszákos” embernek nevezték (Mt
11,19; Lk 7,34; lásd a 8. fejezet 41. pontját), s e nyilvánvaló túl­
zással bizonyosan egy nem puritán személyiséget írtak le.
Jézus képletes választ ad: „Böjtölhet a násznép, míg vele a vő­
legény?... amikor kiragadják körükből a vőlegényt, akkor majd

5 Az utalás a farizeusok tanítványaira szinte bizonyosan utólagos betoldás,

ellenétben a Keresztelő tanítványainak említésével, ez utóbbiak ugyanis ab­
ban a társadalmi közegben éltek, amelyben Jézus is mozgott Galileában, míg
a farizeusok a primitív egyház néhány évtizeddel Jézus után következő kor­
szakának és városi színterének szereplői. És nem is önmegtartóztató élet­
módjukról voltak híresek.

64
bojtölnek.”6 E két mondat közül az elsőt könnyű értelmezni. A
menyegző; élén a vőlegénnyel, az evés, ivás, mulatás alkalma.
Böjtnek ott nincs helye. A szöveg szimbolikáját általában - helye-
'ΊΊΐ - úgy értelmezik, hogy az a messiási korra utal, illetve Jézusra
mint e kor hírnökére. A jellegét tekintve időtlen és nyilvánvalóan
jelentőségteljes, hasonló képet a későbbi rabbinikus Midrás kife­
jezetten a Messiás esküvőjével azonosítja. Nincs helye böjtnek,
amikor Jézus épp Isten országának eljövetelét s a vele érkező
örök boldogságot jelenti be.
A böjtre vonatkozó második állítás azonban, melynek a vőle­
gény távoztát kellene követnie, közvetlenül és metaforikusán is
ellentétben áll az első állítással. Azután ugyanis, hogy a vőlegény
az esküvői vacsora végén eltávozik, a vendégsereg és a rokonság
általában nem kezd fejvesztve böjtölni, bűnbánatot tartani és szo-
morkodni. De azoknak sem kell böjtölni és gyászolni, akik a mes­
siási bál vendégei; épp ellenkezőleg: akik részt vettek rajta, azok­
ra örök áldás és öröm vár. Ezért aztán adja magát a következtetés,
hogy a Messiás-vőlegény „kiragadása” nem az eredeti szöveg része,
hanem utólagos, keresztény betoldás: Krisztus és az egyház miszti­
kus házasságát megelőzi a kereszt (Ef 5,22-33; Jel 19,7-9).

3. Vita a szombati kalásztépésről

(Mk 2,23-28; Mt 12,1-8; Lk 6,1-5)

Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útköz­

ben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd,
olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabadi” De ő megfelelt
nekik: „ Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget szenve­
dett, és társaival együtt éhezett? A bjatár főpap idejében bement
az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a
papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán
ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a
szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.”

6 Márk szerkesztője, élve a gyanúperrel, hogy olvasói átsiklanak afölött,

hogy ez retorikai kérdés, itt beiktat egy magyarázó megjegyzést, mely sem
Máténál, sem Lukácsnál nem fordul elő: „Amíg velük a vőlegény, nem böj­
tölhetnek.”

65
Az e vitáról szóló elbeszélésnek az ad témát, hogy Jézus éhes ta­
nítványai szombaton kalászt szedtek és ettek. A liberálisabb
szemléletű zsidók bármely korban triviálisnak tartották volna ezt
a kérdést. A tanítványok cselekedete nyilván nem merítette ki a
lopás fogalmát (lásd MTörv 23,25). Ugyanakkor a rabbinikus és
kétségkívül a prerabbinikus irodalom is a böngészést a tarlón az
aratás egy válfajának tekintette, márpedig az aratás, harminc-
nyolc más cselekvéssel együtt, a Misna értelmében szombaton ti­
lalmas volt (mSab 7,2). Jézus két mentséget hoz fel tanítványai
mellett: az egyik bibliai példa, azaz precedens, a másik általános
érvényű jogi elv. Az első arra utal, amikor Nobban Dávid éhező
katonáival a templomban megette az áldozati kenyeret, amelyet
egyébként csak a papok ehetnek meg (lSám 21,1-7). A kimon­
datlan törvény, hogy az éhezés erősebb parancs a templom törvé­
nyeinél, életbe lép a szombatra vonatkozó törvények esetén is.
Ezt a kifinomult érvelést Máténál alátámasztja Jézusnak az a pél­
dája is (12,5), hogy szombatonként a papok a templomban több
rituális tevékenységükkel is megszegik a szombati pihenésre vo­
natkozó tilalmat (vágással, főzéssel stb.), mégsem követnek el
bűnt. A Kr. utáni 2. század elején Akiba rabbi helyreállította ezt a
szabályt, noha addigra a romba dőlt templomban ennek már nem
volt jelentősége. E bibliai bizonyítékot alaposabban tárgyalom az
5. fejezet 1. pontjában.
A bibliai utalás nyilvánvaló figyelmen kívül hagyása után az
evangélisták azzal adnak teljes fölmentést, hogy Jézus általános
szabályt hirdet ki, mely szerint a szombat van az emberért, és
nem fordítva (Mk 2,27). Ha mégoly meghökkentőnek tűnik is e
kijelentés, a Jézusnak tulajdonított szavak valójában egy 2. század
eleji közmondást visszhangoznak. A zsidók nem a szombat rab­
szolgái - mondták a rabbik. Épp ellenkezőleg: „A szombat terem­
tetett értetek, és nem ti a szombatért.” (Mekhilta de R. Jismael
Ex. 31,14) Különösen abban az esetben, ha életveszélyről van
szó, az élet mindig abszolút elsőbbséget élvez, és ilyenkor az em­
ber megszentségtelenítheti a szombatot (mint arra több példát is
hoz i. m. Exod. 31,16).
Máté tovább pontosítja azt az általános elvet, hogy a szombat
van alárendelve az embernek, megerősítve, hogy az Emberfia ura
a szombatnak (Mk 2,28; Mt 12,8; Lk 6,5). Lásd a 7. fejezet 2.
pontját.

66
4. Vita arról, gyógyítható-e a béna kezű ember szombaton
(Mk 3,1-2, 4; Mt 12,9-10; Lk 6,6-7, 9)

Ezután ismét a zsinagógába ment. Volt ott egy sorvadt kezű em­
ber; [Az írástudók és a farizeusok (Lk)] figyelték Jézust: vajon
ineggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene...
Hozzájuk pedig így szólt: ,,Szabad-e szombaton jót tenni, vagy
rosszat tenni, életet megmenteni, vagy kioltani?" De azok hall­
gattak.

Λ történet elbeszélő keretét az 1. fejezet 6. pontjában már vizs­

gáltuk.
Anélkül, hogy a történet helyszínét közelebbről meghatároz­
nák, mindegyik evangélista úgy írja le a béna kezű ember gyógyí­
tását, hogy az egy szokásos szombati istentiszteleten zajlott le a
zsinagógában. Az ellenlábasok arra kíváncsiak, hogy Jézus gyó­
gyít-e ezen a napon, ami azt jelzi, hogy ez rendszeresen előfor­
dult. Márk beszámolóját, mely mind között a legtermészetesebb,
és amely a kérdést nyilvánosság elé akarja tárni, Jézusnak tulajdo­
nítják. Azon töpreng, mi járhat bírálói fejében.7 Innen kihívó s
megválaszolatlanul maradó kérdése: „Szabad-e szombaton jót
tenni, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy kioltani?” (Mk
3,4; Mt 12,12; Lk 6,9) A görög kifejezés hátterében egy erőteljes
sémi idióma húzódik meg. Az ellentétek, „jót tenni - rosszat ten­
ni” és az „életet menteni - kioltani” a felvetett cselekvési lehető­
ségek szélső értékeit jelölik meg. Mivel azonban a negatív véglet,
„rosszat tenni”, „életet... kioltani” törvénybe ütköző tettek, a
kérdés szándéka szerint kizárólag a jó cselekedet és az életmentés
pozitív végletére összpontosít. A vízkóros ember Lukács egyedi
hagyományában szereplő gyógyítása kapcsán Jézus egyszerűsített
formában teszi föl a kérdést: „Szabad szombaton gyógyítani, vagy
nem szabad?” (Lk 14,3). A Q-hagyományban föllelhető, vonat­
kozó vitaanyagot alább, az 5. és 6. pontban, a Lk 13,10-16 és
14,1-5 helyekkel együtt tárgyaljuk.
Az az alapelv, hogy az élet előbbre való a szombatnál, egészen
nyilvánvaló a rabbinikus tanításban (Mekh. Exod. 31,12; bJoma

7 Máté ugyanakkor az ellenséges körülállókkal ezt kérdezteti: „Szabad-e

szombaton gyógyítani?” (Mt 12,10)

67
85b); s ez Jézus nézeteinek is fontos része volt. A törvényeket
túlságosan szigorúan értelmező törvénytudók kétségkívül kü­
lönbséget tettek a halálos és a kevésbé súlyos betegségek között,
liberálisabb rabbik azonban mindenfajta gyógyító tevékenységet
végső soron életmentésnek tekintettek. Példának okáért a torok-
gyulladás gyógyítását is megengedhetőnek tartották, még ha ez
„munkának” számít is: „Ha valakinek fáj a torka, szombaton is le­
het a szájába orvosságot csepegtetni, mivel nem dönthető el, ve­
szélyben forog-e a beteg élete; amikor pedig az élet forog kockán,
az mindenképpen erősebb a szombat előírásánál” (mJoma 8,6).
A Q-hagyományban fennmaradt párhuzamos tanítások hagyo­
mányosan magától értetődőnek veszik az ad hominem érvet,
szombat ide vagy oda, a gazda, ha kútba vagy gödörbe esik a fia,
vagy akár a juha, ki fogja húzni (Mt 12,11; Lk 14,5; lásd a 9. feje­
zet 1. pontját). Minthogy Jézus és a későbbi rabbik, különösen az
idősebb Hillél nagyvonalúbb iskolájához tartozók ugyanezt a tant
képviselték, ez megkérdőjelezi az evangélisták állítását (Mk 3,6;
Mt 12,14; Lk 6,11), mely szerint a gyógyítást végignéző farizeu­
sok úgy vélték volna, hogy Jézus főben járó bűnt követett el.

5. A beteg asszony meggyógyítása, akinek baját a démonnak

tulajdonították (Lk 13,10-16)

Szombaton az egyik zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony,

akit már tizennyolc éve gyötört a betegség lelke, teljesen meg
volt görbedve, úgyhogy nem is tudott fölegyenesedni. Amikor
Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: „Asszony, megszaba­
dultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön föl­
egyenesedett, és dicsőítette az Istent. Erre a zsinagóga elöljárója
felháborodásában, hogy Jézus szombaton gyógyított, a néphez
fordult: „Hat nap van, amikor dolgozni kell. Ezeken gyertek
gyógyulást keresni, ne szombaton!” De az Úr válaszolt neki:
„ Képmutatók1 Vajon nem oldjátok-e el mindnyájan szombaton is
az ökrötöket vagy a szamaratokat a jászoltól, hogy megitassátok?
De Abrahám leányát, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart
a sátán, nem kellett feloldani kötelékeitől szombati napon?”

68
1,ukács tipikus szombati gyógyításról számol be, amelyre egy kö­
zelebbről meg nem jelölt galileai zsinagógában került sor. A gyü­
lekezet szűk látókörű vezetője, feledve, milyen régóta gyötri az
asszonyt a betegség, helyteleníti Jézus eljárását, noha tényleges
gyógyító „munkát” nem végzett. Valójában Jézus csak a kezét he­
lyezte az asszonyra, és kijelentette, hogy meggyógyult; e cseleke­
detek egyike sem számít a szombati pihenés megszegésének. A
karizmatikus tanító nyilvános megfeddését nem vállalva, a gyüle­
kezet vezetője magát a gyülekezetei marasztalta el, amiért gyó­
gyítást keresnek azon a napon, amikor ez szerinte tilos. Ezzel dü­
hös replikát váltott ki Jézusból. Ha a háziállatot el lehet oldani
szombaton, hogy ihasson, mennyivel inkább el lehet oldani a be­
teg asszony képletes kötelékeit, hogy megszabaduljon a beteg­
ségtől.
Jézus szemrehányását a képmutatóknak címzi, így, többes
számban, s nem közvetlenül a közösség vezetőjének, az idézett
szavak ugyanis eredetileg általánosabb célt szolgáltak, hasonlóan
az írástudók és farizeusok Máté által megörökített bírálatához
(Mt 23; lásd e fejezet 15. pontjában). Az asszony gyógyítását a
Sátán kötelékéből való szabadulásnak, a kötés oldásának nevezi,
s ugyanez az elképzelés található a másutt már említett bűnök
kötésének és oldásának képessége mögött is (vö. e fejezet 1.
pontjával, valamint a 9. fejezet 23-24. pontjával). A galileai vidé­
ki társadalom körében Jézusnak a szombatra vonatkozó törvény
merev értelmezését ellenző álláspontja közhelynek számított.8
Az előző történetnek fiú és juh megmentésére vonatkozó, a
(^-szövegekben található kiegészítése (Mk 3,1-6 és a párhuza­
mos szövegek) is emellett szólnak.

(>. A vízkóros férfi meggyógyítása (Lk 14,1-5; Mt 12,11-12)

Amikor Jézus szombaton egy vezető farizeus házába ment, hogy

nála étkezzék, figyelték. íme, előtte állt egy vízkóros ember. Jé ­
zus megkérdezte a törvénytudókat és a farizeusokat: „Szabad

8 A Palesztinái (Galileai) Talmud nem szabályozza a mezőgazdaságot, két­

ségkívül azért, mert a galileai gazdálkodó többség mélyen ellenezte a rabbik
beavatkozását.

69
szombaton gyógyítani, vagy nem szabad?” Azok hallgattak. Erre
megérintette kezével, meggyógyította, és útnak bocsátotta. Az­
tán hozzájuk fordult: „H a valamelyiteknek a fia [más olvasatban
szamara) vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár
szombaton is?" (Lk)

„H a valakinek közületek csak egy juha van, s az szombaton gö­

dörbe esik, vajon nem markolja meg és nem húzza ki? Mennyivel
többet ér az ember, mint a juh!" (Mt)

A Lukács által elbeszélt történet hasonlít a béna kezű ember

szombati gyógyításának történetéhez (Mk 3,1-4; Mt 12,9-12;
Lk 6,6-9; lásd e fejezet 4. pontját). Miként Márknál, Jézus e
helyt is gyanakvó törvény tudók és farizeusok egy csoportjától
kérdezi, vajon szabad-e szombaton gyógyítani. Jézus itt kevésbé
színesen teszi föl a kérdést, mint Márknál és Lukácsnál, ahol is a
jó- és rossztéteményről és az élet megmentéséről és kioltásáról is
beszél (Mk 3,4; Lk 6,9). Máté olyan szöveget ad Jézus szájába,
amely kifejezetten megerősíti, hogy szombaton szabad jót tenni
(Mt 12,11). Lukácsnál az emberek hallgatnak (Lk 14,4; vö. Mk
3,4). Jézus cselekedete törvényességét meggyőző érvvel nyoma-
tékosítja: minden jelenlévő gondolkodás nélkül kihúzná szomba­
ton is kútba esett gyermekét vagy ökrét (Lk 14,5). Amennyiben
a „fiú” olvasat a helyes, és nem a „szamár” - miként az eléggé va­
lószínű -, akkor a gyógyítás határozottan életmentésnek minő­
sül, és mint ilyen kétségkívül szombaton is törvényes. De még ha
Jézus valóban az állat-hasonlattal élt és szamárról beszélt is, jólle­
het a hatóság képviselői nem értettek egyet abban, mit szabad és
mit tilos tenni a birkával vagy az ökörrel pihenőnapon, az aligha
kétséges, hol állnak e kérdésben a kis galileai gazdálkodók. Bizo­
nyára nem engedhették meg maguknak, hogy betartsák a papi
törvényalkotóknak a qumráni Damaszkuszi iratban foglalt szigo­
rú szabályait, akik ugyanis kijelentették, hogy a ciszternába vagy
kútba esett állatot szombaton semmiképpen sem lehet kiszaba­
dítani (CD 11,13-14).

70
7. Vita a démoni megszállottságról
(Mk 3,22-26; Mt 12,24-26; Lk 11,15-18)

A Jeruzsálemből jött írástudók így nyilatkoztak róla: „Belzebul

szállta meg” és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki
a gonosz lelkeket.” Ám ő összehívta őket, és mondott egy hason­
latot nekik: „Hogy űzhetné ki sátán a sátánt? H a valamely ország
meghasonlik magával, az az ország nem állhat tovább fenn. H a
egy ház meghasonlik magával, az a ház nem állhat fenn tovább.
Ha a sátán saját maga ellen támad, és így meghasonlik magával,
nem maradhat meg, hanem elpusztul. ”

A három szinoptikus evangélista többé-kevésbé ugyanazokkal a

szavakkal számol be Jézus riposztjáról, amelyet arra a vádra adott
elő, hogy a démonok feletti hatalma a sötétség hercegéhez fűző­
dő kapcsolatából adódik, azaz Belzebul cinkosa volna. Márk
összekapcsolja érvét azzal a váddal, amellyel Jézus családja állt
elő, hogy tudniillik Jézus őrült (értsd: a sátán megszállottja), és
ezért el kell zárni (Mk 3,21). A látogatóba érkező jeruzsálemi
törvénytudók egyetértettek a család ítéletével, és úgy vélték, az,
hogy Jézusnak hatalma van a gonosz szellemek fölött, önmagában
is a sátánnal való kapcsolatának jele.
A Q-hagyományban tetten érhető szerkezet (Mt 12,22-24; Lk
11,14-16) még plasztikusabb. Jézus épp kiűzte a némából (és a
vakból, Mk) a démont, s a meghökkent tömeg azt kérdezgette,
vajon a Messiást látták-e. Akik azonban ezzel nem értettek egyet,
azzal vádolták Jézust, hogy a gonosszal cimborái. Jézus gyakorla­
tias választ adott: egyszerűen értelmetlen azt feltételezni, hogy a
gonosz a gonosz ellen küzd (Mk 3,23). A belső megosztottság
bármely hatalomnak összeomlásához vezet; és a megannyi eset
ellenére, melyeket a megszállottság bizonyítékának véltek, a sö­
tétség hercegének birodalma továbbra is virágzik. így hát Jézus,
az ő legfőbb ellenfele, aligha lehet annak a birodalomnak a tag­
ja. Hatalma Istentől ered, nem Belzebultól (Mt 12,27-28; Lk
8,18-20; lásd a 8. fejezet 43. pontját). A történet egy szent em­
ber karizmatikus tevékenységét mutatja be Isten országa eljöve­
telének előestéjén, amelyről úgy vélték, egyúttal Belzebul ural­
mának bukása is lesz.

71
8. Vita a tisztátalanságról (Mk 7,1—19; Mt 15,1-11)

Egy alkalommal köré gyűltek a farizeusok néhány Jeruzsálemből

való írástudóval együtt. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisz­
tátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és ál­
talában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mos­
sák a kezüket könyökig, így tartják magukat a vének hagyomá­
nyaihoz. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem
mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így
például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez. A farizeu­
sok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanít­
ványaid az ősök hagyományait, miért eszik tisztátalan kézzel a ke­
nyeret?” Ezt a választ adta nekik: „ Találóan jövendöl rólatok,
képmutatók, Izajás, amikor így ír: »Ez a nép ajkával tisztel, ám a
szíve távol van tőlem«. (íz 29,13) De hiábavalóan tisztelnek, mert
tanaik, amelyeket hirdetnek, csak emberi parancsok. Az Isten pa­
rancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz, a
korsók és poharak megmosásához és sok ehhez hasonlóhoz ragasz­
kodtok." Majd így folytatta: „Szépen semmibe veszitek Isten p a­
rancsát, hogy hagyományotokat állítsátok a helyére." Mózes azt
mondta: «Tiszteld apádat és anyádat« (Kiv 20,12; MTörv 5,16)
és: »Aki gyalázza apját és anyját, az halállal lakoljon.it (Kiv
21,17; Lev 20,9) Ti viszont ezt mondjátok: H a valaki azt mondja
apjának vagy anyjának, hogy Korbán, azaz áldozati ajándék az,
amivel segíthetnélek, már nem engeditek meg neki, hogy valamit
is tegyen apjáért vagy anyjáért. Isten szavát érvénytelenítitek ha­
gyományotokkal, amellyel azt átadjátok. És sok ehhez hasonlót
tesztek.” Ismét magához szólította a népet. „Hallgassatok rám
mindnyájan - mondta -, és értsétek meg: Kívülről semmi sem ke­
rülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle
száirmazik, az teszi az embert tisztátalanná. H a valakinek van
füle a hallásra, hallja meg!" Amikor a tömeg elől bement a ház­
ba, tanítványai megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme. így
felelt nekik: „H át még ti sem értitek? Nem tudjátok, hogy ami kí­
vülről kerül be az emberbe, nem szennyezheti be, mert nem hatol a
szívébe, hanem csak a gyomrába: aztán a félreeső helyre kerül?"

A rituális tisztátalanságról szóló, Márk és Máté által különböző­

képpen elbeszélt vita a Jeruzsálemből érkező Tóra-tudósoktól in-

72
dúlt ki, akik - a helybeliekhez képest magukat felsőbbrendűnek
érezvén - Jézus galileai követőit a vallási szokások betartásának
lazasága miatt bírálták. A bírálat konkrét oka az volt, hogy a tanít­
ványok evés előtt nem mostak kezet. Az ősi hagyományok köte­
lező érvényének hangsúlyozása volt a farizeusok és rabbi utódaik
védjegye, ezt ugyanis az írást kiegészítő szóbeli törvénynek tekin­
tették. Ez már Josephus Flaviusnál is egészen világos, amikor ezt
írja: „a farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok parancsot írtak
elő a nép számára, amelyek nincsenek fölvéve Mózes törvény-
könyvébe.” (A zsidók története, 13,297; 137.) Márk ezt az alap­
vetően zsidó témát nem zsidó olvasóknak mutatta be. Ez magya­
rázza, miért érezte szükségét, hogy részletesen leírja a zsidó tisz­
tálkodási szabályokat. A kézmosás, a rituális fürdés vagy az edé­
nyek elmosogatásának ismertetése (Mk 7,3-4) Jézus eredeti
közönsége számára aligha volt szükséges.9
Jézus válasza kétlépcsős. Előbb kijelenti, hogy képmutató el­
lenfelei, betöltve Izajás jövendölését, szokásaikat Isten törvényei
elé helyezik (Mk 7,6-8; Mt 15,7-9). Azután e tételt a Biblia ér­
telmezésével illusztrálja. A farizeusokat azzal vádolja, hogy ősi
szokásaikat előbbre valónak tartják Isten törvényeinél; Jézus itt
valójában a Második Törvénykönyv egyik parancsára utal: „Tisz­
teld apádat és anyádat!” Azt a tisztes ember számára tarthatatlan
nézetet kell vallaniuk, hogy ha a szülők támogatására szánt pénzt
áldozati ajándékként, Korbánként ajánlják föl, a fölajánlás előbb­
re való, mint a szülők támogatása, még ha a szülőknek emiatt
szenvedniük kell is (Mk 7, 9-13; Mt 15,3-6; lásd az 5. fejezet
5. pontját). Miután így megsemmisítette ellenfelei érveit, Jézus
a tisztaság kérdésében képviselt alapvető fontossági sorrendjét
adja elő. A belső értékek, így például a gyermeki áhítat előbbre
való a külsődleges részleteknél.
Ez a farizeusellenes kirohanás a tájékozott evangéliumolvasó
számára hiteltelennek hat. Az ellenfelek nem azért kapnak fed­
dést, mert túlértékelik az embertől származó vallási hagyomá­
nyokat, hanem azért, mert szándékosan ezekkel akarják helyet­

9 A piaclátogást követő kötelező megtisztulásra - a keresztelkedésre, vagy

a rituális fürdőben történő megmártózásra (mikve) - való utalás az esszénu-
sok étkezés előtti, mindennapi rituális szertartására emlékeztet (vö. Jose­
phus:/! zsidó háború, 2, 152).

73
tesíteni az Istentől való mózesi törvényeket. Ez a nézet súlyosan
torzítja azt, amit a judaista tanítások főárama alapján az írás és a
hagyományok, vagy az írott és a szóbeli Tóra kapcsolatáról tudni
lehetett. A farizeus álláspontról rajzolt evangéliumi kép nem egy­
szerűen túlzó, hanem félreérthetetlenül karikatúra.
A farizeusok Jézus által hangoztatott bírálatának bibliai bizo­
nyítéka az Izajás 29,13 görög septuagintabeli szabad fordításában
rejlik: „Eza nép... csak az ajkával dicsőít” stb. Az idézet második
fele azonban - „úgyhogy istenfélelmük csak emberi parancs kö­
vetése, amit betanultak” - jelentését tekintve lényegesen eltér a
héber szövegtől. A legfontosabb elem ez a néhány szó: „úgyhogy
istenfélelmük csak emberi parancs követése”, a görög fordító fél-
reolvasásának vagy félreértésének terméke lehet. Izajás könyvé­
nek héber eredetijében a Septuaginta (LXX) szerinti sor - „úgy­
hogy istenfélelmük csak emberi parancs követése, amit betanul­
tak” - nem következtetés, hanem az előtte álló véletlenszerű fel­
sorolás folytatása: mivel az emberek csak az ajkukkal imádják
Istent, a szívükkel nem, és mert istenfélelmük az ember által ta­
nított félelemből ered, ezért Isten elveszi az emberi bölcsességet.
Az ellentét tehát a belső és külső kegyesség között áll fenn, nem
az isteni és az emberi parancs között. Minthogy azonban Jézus a
héber Bibliát olvasta, nem pedig a Septuagintát, így ő nem fogal­
mazhatta meg a neki tulajdonított, állítólagos bibliai alapú érve­
lést. Amikor az evangélisták ezt leírták, görög olvasóikat tartot­
ták szem előtt.
Az a vád, hogy a farizeusok számára a templomnak tett fogada­
lom előbbre való a gyermeki szeretetnél, megalapozatlan állítás.
Ez ellentmondana a Tízparancsolatnak, amit pedig az isteni tör­
vények összegzésének tekintettek. Csakis kapzsi papok helyesel­
hettek ilyen erkölcstelen gyakorlatot, márpedig a történetben
ilyenekre nincs utalás. Sőt, éppen arra nézvést állnak rendelkezé­
sünkre bizonyítékok mind a qumráni, mind a rabbinikus iroda­
lomból, hogy ha összeütközésbe kerültek a templom iránti és a
szülők iránti kötelezettségek, a gyermeki kötelességet mindig
előbbre valónak ítélték. A holt-tengeri damaszkuszi dokumen­
tum kifejezetten azt állítja, hogy „Ne szenteljen senki saját étke­
zésül szolgáló ételt Istennek” (CD 16,14-15). A Misna, ennél
sokkal inkább jogi stílusában arra mutat rá, hogy a Kr. u. 1. száza­
di farizeus iskolákban, Sammai és Hillél iskoláiban a templom­

74
mai szemben kifejezetten családcentrikusan neveltek. „Ha valaki
| messziről] azt látja, hogy emberek a fügéjét eszik, és azt mondja
«Legyen számotokra Korbán ez a füge!«,10 és ha ezekről az embe-
i ékről kiderül, hogy apja és a testvérei azok, mások társaságában,
Sammai iskolája szerint az esetben «számukra [az apa és a testvé­
rek számára] a felajánlás nem kötelező«. Hillél iskolája pedig ezt
mondja: »A felajánlás egyikük számára sem kötelező.«” (mNed
3,2) Vagyis a farizeusellenes felfogásnak Jézusnál későbbi forrás­
bői kell erednie.
Összefoglalva az elmondottakat, Jézus úgy oldja meg a dilem­
mát, hogy szokás szerint az erkölcs parancsát a rituális kötele­
zettségek fölé helyezi. Az embert nem az teszi tisztátalanná,
ami kívülről jön; a gonosz magja belül van (Mk 7,14-15; Mt
15,10-11; lásd a 9. fejezet 4. pontját). Más szóval a tisztátalansá-
got nem a valóságos kosz, hanem az Isten iránti engedetlenség
okozza.

9. Vita a válásról (Mk 10,2-9; Mt 19,3-8)

A farizeusok is odamentek és megkérdezték: „El szabad a férjnek

|bármilyen okból (Mt)] bocsátania a feleségét?” Próbára akarták
ugyanis tenni. De ő kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek
Mózes?” „Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az
asszonyt” - felelték. Jézus folytatta: „Szívetek keménysége miatt
irta ezt a parancsot. De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt a l­
kotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ra­
gaszkodik, és kelten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem
két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember
ne válassza szét."

Jézusnak a házasságra és a válásra vonatkozó mondásai mindhá­

rom szinoptikusnál megjelennek (vö. továbbá az idézett részt
Mt 5,32-vel és Lk 16,18-cal), valamint közvetve a kor 7,10-11-
ben is szerepel. E polemikus állítást júdeai farizeusok váltották

10 Josephus is szól a Korbánról mint fogadalmi formuláról, és görögre „Is­

ten ajándéka "-ként fordítja [Apión ellen, 1,167).

75
ki.11 Mivel a zsidó társadalom elfogadta a válás intézményét, a fa­
rizeusok provokatív kérdése azt engedi sejtetni, tisztában voltak
vele, hogy Jézus e tárgyban nem ért egyet az általános vélekedés­
sel. Máté változatában a kérdezők még a válóokok sokat vitatott
témáját is figyelembe veszik: kell-e, hogy a férjnek különös indo­
ka legyen felesége elbocsátására, vagy bármilyen okból elválhat
tőle? Minthogy a részletes választ csak a tanítványok ismerhetik
meg (az újraházasodás semmilyen körülmények között sem meg­
engedhető: Mk 10,10-12; lásd az 5. fejezet 6. pontját; illetve
csak a feleség házasságtörése esetén Mt 19,10-12; lásd a 9. feje­
zet 7. pontját), először Márk általános kérdésével és Jézus meg­
felelő válaszával foglalkozunk.
A farizeusoknak a válás törvényességét firtató kérdését Jézus
Mózes e tárgyú törvényeire vonatkozó viszontkérdéssel válaszol­
ja meg (Mk 10,3; vö. Mt 19,7). A farizeusok erre a Második Tör­
vénykönyv 24,1 versét idézik, mely szerint ha a férj válólevelet ír,
azzal egyértelműen véget vet a házasságnak. Jézus azonban úgy
véli, a házasság felbontása soha nem Isten akarata, ő csupán elné­
zi azt. A törvényt Mózes hozta, tekintettel arra, hogy Ádám és
Éva bűnbeesése megrontotta az ember szívét. Isten eredetileg
úgy tervezte az ember sorsát a Paradicsomban, hogy egyetlen fér­
fit és egyetlen nőt teremtett. Kettejüket oly tökéletes egységnek
szánta Isten, mely elválaszthatatlan, „egy test”. Ebből Jézus azt
vonja le, hogy az eredeti isteni tervben nem szerepelt a válás, így
nem is lehet az emberre kényszeríteni.
Mindez kissé zavarosnak hat, ám egy kimondatlan alapelvvel
feloldható az ellentmondás. Jézus tanítása az új messiási kornak
szól, ahol ismét az édenkert aranykort idéző állapotai uralkod­
nak. Ehhez hasonlóan idézi a holt-tengeri tekercsek egyik szöve­
ge a Teremtés könyvének 1,27-es versét, azzal a céllal, hogy a mo-
nogám házasságot mint Istentől rendelt célt mutassa be, és való­

11 A földrajzi elhelyezés Márknál és Máténál is zavaros. Az evangélisták

Galileából Júdeába vezető utat képzeltek el, de míg Márk szerint Jézus „Jú-
dea határába ment, a Jordán túlsó partjára”, addig Máté azt állítja, hogy „Júdea
határába ment, a Jordánon túlra”. A legvalószínűbb magyarázatnak az tűnik,
hogy Jézus Transzjordánián keresztül érkezett Jildeába, miként azt a leg­
több, ha nem is éppen a legjobb kézirat állítja. Ez azt jelentené, hogy Jézus
dél felől, Galileából érkezett, méghozzá a Jordán keleti partján, hogy elke­
rülje az ellenséges szamaritánus területet.

76
színűleg szintúgy a válás tiltását is célozta (lásd CD 4,19-5,2). Is-
i en országának közeli eljövetele miatt Jézus és követői a házassági
erkölcsök paradicsomi állapotának (azaz egy férfi és egy nő há­
zasságának) helyreállítását alapvető parancsnak tartották. E né­
zet újdonságát jelzi, hogy Jézus és tanítványai körében folytató­
dik a vita. Jézus tanítványai úgy vélik, a házasság felbonthatatlan-
sága „nem célravezető”, s legalábbis bizonyos körülmények kö­
zött megengedhetőnek ítélték a válást. Pál egyházában is ez a
nézet érvényesült (lK or 7,10-15). Azt a bibliai szöveget, ame­
lyen az érvelés alapul, az 5. fejezet 32. pontjában tárgyaljuk; lásd
még a 9. fejezet 7. pontját.

10. Vita Jézus hatalmáról

(Mk 11,27-33; Mt 21,23-27; Lk 20,1-8)

Ismét Jeruzsálembe mentek. Amikor a templomban járt, oda­

mentek hozzá a főpapok, írástudók és vének, és megkérdezték:
„Milyen hatalom birtokában teszed ezeket? Ki adta neked a ha­
talmat, hogy ilyeneket tegyél?” Jézus így válaszolt: „Kérdezek tő­
letek valamit, s feleljetek rá nekem, aztán majd én is megmon­
dom, milyen hatalom birtokában teszem, amit teszek. János ke-
resztsége az égből való volt, vagy pedig emberektől származott?
beleljetek nekem!” Erre elkezdtek egymás közt tanakodni. így
okoskodtak: „Ha azt mondjuk: Az égből - azt fogja kérdezni: Ak­
kor miért nem hittetek neki? Mondjuk talán azt, hogy az embe­
rektől.” De féltek a tömegtől, mert Jánosról mindenki azt tartot­
ta, hogy valóban próféta volt.
Ezért így válaszoltak Jézusnak: „Nem tudjuk.” Jézus azért ezt
felelte: „Akkor én sem mondom meg nektek, milyen hatalom bir­
tokában teszem ezeket. ”

E perpatvarra a jeruzsálemi Templomban került sor, ahol is zsidó

vallási vezetők, főpapok, írástudók és elöljárók félhivatalos kül­
döttsége szállt vitába Jézussal. Azt akarták tudni, miféle hatalom
jogosítja föl arra, hogy „ezeket” tegye. Nem tudjuk, mire utal az
„ezeket” szó, de az világos, hogy nem a csodás cselekedetekre. Az
evangélisták szerint ugyanis Jeruzsálemben Jézus nem gyógyí­
tott, és ördögűzést sem hajtott végre. Az utolsó karizmatikus

77
gyógyítás, amelyről az Evangéliumok hírt adnak, Jerikóban tör­
tént, amikor a szent városba tartván Jézus visszaadta Bartimeus
szeme világát (Mk 10,46-52; Mt 20,29-34; Lk 18,35-43; vö. az
1. fejezet 19. pontjával). így tehát az egyetlen cselekedet, amely­
re a követség utalhat, Jézus talán előző napi, dölyfös viselkedése
a Templomban, amikor is felfordulást okozott a kereskedők és
pénzváltók területén (Mk 11,15-19; Mt 21,2-13; Lk 19,45-48;
lásd az 5. fejezet 10. pontját). A zűrzavar a politikailag bizonyta­
lan helyzetű Jeruzsálemben veszélyt jelentett, s a törvény és a
rend őrei kötelesek voltak kivizsgálni az ügyet. A római hatósá­
gok őket tették volna felelőssé, ha lázadás tör ki. Mint a közjó fel­
ügyelői minden bizonnyal kötelességüknek érezték biztosítani,
nehogy egy felelőtlen rajongó őrült tette a rómaiak megtorló in­
tézkedéseit vonja a zsidó lakosságra. Innen a hivatalos formula:
„Milyen hatalom birtokában teszed ezeket?” Amennyiben e tör­
ténet nem valós eseményen alapul, úgy ez esetben az evangélis­
ták lenyűgözően találékony történetmondóknak bizonyulnak.
Jézus, aki a bibliai próféták mintájára bánt a kereskedőkkel,
nem volt elragadtatva a nagy méltóságú uraktól, s válaszában gő­
gös viszontkérdést fogalmazott meg: „Kérdezek tőletek valamit,
s feleljetek rá nekem, aztán majd én is megmondom, milyen ha­
talom birtokában teszem, amit teszek” (Mk 11,29; Mt 21,24; Lk
20,3). Majd Isten emberének felsőbbrendűségével ezután arról
faggatja az Szanhedrin képviselőit, miként vélekednek Kereszte­
lő Jánosról. Elismerik-e isteni küldetését? Nyilvánvalóan nem
(vö. Mk 21,32; Lk 7,29-30; lásd a 4. fejezet 24. pontját); bármi­
lyen vallás hivatalos képviselőiről legyen is szó, általában nincse­
nek odáig a karizmatikus hatalomért. A Q-hagyományban fenn­
maradt evangéliumi beszámolók szerint (Mt 3,7-10; Lk 3,7-9)
farizeusok és szadduceusok egy csoportja kíváncsiságból vagy
más okból ment Jánoshoz, és ők megtapasztalhatták a próféta
nyelvének élességét. Ahogyan az várható a hivatalosságok kitérő
választ adtak: „Nem tudjuk.” Az evangélisták azonban nem túl
megértőek a küldöttekkel, ezért se hideg, se meleg válaszukat
puszta számításnak tekintették, amelyet azért eszeltek ki, hogy
a leküzdhetetlen nehézségből kievickéljenek. Ha Jánost Isten
küldte, nekik is követniük kellett volna őt, ám ők ezt nem tették.
Ha azonban tagadják, hogy János mennyei küldött volt, van rá
esély, hogy a tömeg, amely prófétának tekintette Jánost, megkö­

78
vezi őket. így a hivatalosságok a dilemma foglyai voltak, és in­
kább hallgattak. Am azzal, hogy Jézus erre gőgösen maga is meg­
tagadta a válaszadást, valószínűleg megpecsételte saját sorsát.

11. Vita a császárnak fizetendő adóról

(Mk 12,13-17; Mt 22,15-22; Lk 20,20-26)

A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá né­

hány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek
hozzá és megkérdezték: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz,
és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igaz­
sághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császár­
nak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?" De ő tisztában volt
képmutatásukkal, és így szólt: „Miért kísértetek engem? Hozza­
tok ide egy dénárt, hadd lássam !” Mikor odavitték, megkérdezte
tőlük: „ Kinek a képe ez, és kinek a felirata?” „A császáré” - felel­
ték. Jézus folytatta: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a csá­
száré, és Istennek, ami az Istené! ” Azok igen elcsodálkoztak rajta.

A szinoptikus Evangéliumok azt sejtetik, hogy a Rómának fize­

tendő adó törvényes mivoltára vonatkozó kérdés, közvetlenül
azután, hogy a főpapok Jézust kérdőre vonták hatalma eredetét
illetően (vö. a 10. ponttal), valójában a jeruzsálemi egyházi és vi­
lági hatalmasságok (farizeusok és Heródes-pártiak) összehangolt
támadása, melynek célja, hogy Jézus likvidálásához alapot találja­
nak. A birodalmi adó kérdése nagyszerű lehetőség volt a csapda­
állításhoz. A Kr. u. 6-ban lezajlott népszámlálás óta Júdea és
Szamária lakossága Róma adófizetője volt, s az adó begyűjtése
és eljuttatása a császárhoz a jeruzsálemi Szanhedrin feladata volt
(vö. JosephusA zsidó háború 2,17). így tehát ha a templomi fel-
lordulás következtében Jézus mint esetleges lázadó gyanúba ke­
rült, az adóra vonatkozó kérdés jól megválasztott eszköze volt an­
nak, hogy Jézus megmutassa valódi arcát.
Jézus azonban átlátta a stratégiát. Kért egy dénárt, és oly naiv­
nak tettetve magát, mintha csak egy brit bíró volna, a dénáron
látható személy kiléte felől kérdezősködött. A római pénzeken
mindig ott szerepelt az aktuális uralkodó neve és képmása - Jé ­
zus aktív élete folyamán ez Tiberius volt (Kr. u. 13-37). A törté­

79
netből kiderül, hogy Jézus nem volt tagja annak a Kr. u. 6-ban ala­
kult lázadó pártnak, amelyik tiltakozott az ellen, hogy a zsidókat
alávetik a római adóösszeírásnak. Ha tagja lett volna, bizonyára
nem helyesli, hogy a birodalmi kincstárnak elküldjék a dénáro­
kat. Ám Jézus - apolitikus álláspontra helyezkedve - nem ellenzi
az adófizetést: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré”
(Mk 12,17; Mt 22,21; Lk 20,25). A záró félmondat pedig, „és Is­
tennek, ami az Istené”, egyértelműen azt jelzi, hogy az evangélis­
ták számára Jézus beállítódása tisztán vallási volt.12 A történet hi­
telesnek tűnik, s ellene szól azon Újtestamentum-kutatók által
képviselt nézetnek, akik szerint Jézus Róma-ellenes lázadó lett
volna.

12. Vita a feltámadásról

(Mk 12,18-27; Mt 22,23-33; Lk 20,27-40)

Ezután a szadduceusok mentek hozzá, akik azt állítják, hogy

nincs feltámadás, s ezt a kérdést tették fel neki: „Mesteri Mózes
megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal, és asszonyt
hagy hátra, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az
özvegyet, és támasszon utódot testvérének. Volt hét fiútestvér.
Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Feleségét elvette
a második is, de az is meghalt anélkül, hogy gyermeke lett volna.
Hasonlóképpen a harmadik is, sőt mind a hét, de egy sem ha­
gyott hátra gyermeket. Végül az asszony is meghalt. A feltáma­
dáskor, ha ugyan feltámadnak, melyiküké lesz az asszony? Hiszen
mind a hétnek a felesége volt?”
Jézus így felelt: „ Nem azért tévedtek, mert nem ismeritek az
írásokat, sem az Isten hatalm át?" (Mk, Mt)

„A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig ynéltók rá,

hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltám adás­
r a ..." (Lk)

12 Tamás Evangéliumában (100) a mondás más befejezést kap - „ami

enyém, nekem adjátok” - amely azonban idegen a vita logikájától, és nyilván­
való hamisítás.

80
 .már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlíta­
nak, és az Istennek a fiai, mert a feltám adás fiai." (Lk)

„ Hiszen, amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem men­

nek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok az égheti." (Mk,
Mt)

„Nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokorról szóló rész­

ben, mit mondott Isten a halottak feltámadásáról? Én, Abrahám
Istene, Izsák Istene és Jákob Istene vagyok! Tehát nem a halottak
Istene, hanem az élőké. így nagy tévedésben vagytok."

Λ szadduceusokkal folytatott szóváltás nem kapcsolódik a meg­

előző vitákhoz, és pusztán azért került ezen a ponton az Evangé­
liumokba, mert ebben is polemikus kérdés hangzik el, illetve tá­
lán azért, mert Jézusnak Jeruzsálemben kell találkoznia az előke­
li) szadduceusokkal. A Jézus hatalmáról és az adóról szóló előző
két történettől (10. és 11. pont) eltérően e kötekedő, gunyoros
szóváltás teljes egészében kimódoltnak hat.13 A gúnyolódó szad-
duceusok mintha csak ékelődnének Jézussal, aki e felső osztály­
beli jeruzsálemiak számára csupán egy galileai paraszt. A háttér-
tajz pontos. A templomi papság felső rétegét adó szadduceusok
és tehetős támogatóik tradicionalisták voltak, a feltámadás gon­
dolatát farizeus leleménynek tekintették, és mereven elutasítot­
tak. Mindez tetten érhető az Újszövetségben (itt, valamint az
ApCsel 23,8-ban, illetve közvetve az ApCsel 4 ,1-2-ben), továb­
bá Josephusnál is, aki szerint a szadduceusok a halál utáni élet
minden lehetőségét tagadták (.A zsidó háború, 2,165; 156; A zsi­
dók története, 18,16; 381.).14 Ebben a minden valószínűség sze-
i int kitalált történetben a szadduceusok, mint bizonyára sok egy­
szerű zsidó is, a feltámadás utáni életet az ő mindennapi életük­
höz hasonlónak gondolták el. E feltevésből kiindulva hozzák fel
annak az asszonynak a történetét, aki a törvénynek megfelelően

13 Több értelme van, ha úgy képzeljük el a vitát, hogy arra később került
sor zsidó-keresztények és szadduceusok között.
14 Az esszénus doktrínát, mint Josephustól tudjuk, köztes időszakban al­
kották meg. Hittek a lélek fennmaradásában, de a testi feltámadás tanának
lényeges elemét, vagyis azt, hogy a halál után a lélek és az anyag újraegyesül,
nem fogadták el (vö. A zsidó háború, 155J.

81
sógorházasságot köt (MTörv 2 5,5-6),15 s egymás után hét fivér­
rel lép frigyre. Ugyan kinek a felesége lesz a feltámadás után ez a
hétszeres özvegy? Szinte hallani a szadduceusok kuncogását.
A provokatív kérdést megválaszolandó az evangélisták a bevett
farizeus választ adják Jézus szájába: noha test és lélek újraegye­
sül, a feltámadott nők és férfiak spirituális lények lesznek; nem
úgy élnek majd mint férj és feleség. Már a Kr. e. 3-2. századra da­
tált Hénokh könyve (lHénokh 51,4) is ugyanezt a nyelvezetet
használja, amikor kijelenti, hogy a feltámadó igazak „angyalok
lesznek a mennyben”. Minduntalan ezt az elképzelést halljuk
visszhangozni. Szent Pál például a teológiailag képzetlen korin-
tusiak okulására érzéki és feltámadás utáni szellemi test közötti
különbséget hangsúlyozza (IKor 15,35-54). Kétszáz évvel ké­
sőbb Rab a Babilóniai Talmudban (bBer 17a) ezt megerősítette:
„Az eljövendő világban nem eszünk, nem iszunk, nem nemzünk
gyermekeket, nem üzletelünk, nem lesz féltékenység és gyűlö­
let, és nem lesz harc; hanem az igazak fejükön koronával ülnek
majd, és élvezik a Sekhina |az isteni jelenlét] ragyogását.”
Hogy nyomatéköt adjon érvelésének, Márk szerkesztője, majd
nyomában Máté és Lukács is a Biblia legszentebb és legtekinté­
lyesebb részéhez, a Tórához nyúl segítségért, és Isten Mózeshez
intézett szavait idézi (Kiv 3,6): „Én vagyok az Isten, atyáid Iste­
ne: Abrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” A bizonyíték a
farizeus Biblia-értelmezési módszer szerint van előadva, melyet
az 5. fejezet 12. pontjában elemzünk. A bújtatott érv az, hogy je­
len időben nevezi magát a három pátriárka Istenének, mintha
Abrahám, Izsák és Jákob élő személyek volnának, s a feltámadás­
kor újra élők is lesznek. Az effajta érvelést azonban a szadduceu­
sok, akik a Biblia szó szerinti, és nem a midrási értelmezését kép­
viselték, visszakézből elutasították volna.

15 A bibliai törvény értelmében ha egy a férj fiú utód nélkül hal meg, test­
vérének kell elvennie az özvegyet, és első szülött fiuk az elhunyt törvényes
gyereke (és örököse) lesz.

82
13. Vita Dávid fiáról
(Mk 12,35-37; Mt 22,41-54; Lk 20,41-44)

I lanem amikor a templomban tanított, Jézus tette fel a kérdést:

„ Hogy mondhatják az írástudók azt, hogy a Krisztus Dávid fia?
Maga Dávid a Szentlélek erejéből ezt mondja: Azt mondta az Úr
az én Uramnak: Ülj a jobbomra, s ellenségeidet lábad alá teszem
zsámolyul. H a maga Dávid Urának mondja, hogy lehet akkor a
fia?" (Mk)

„Mit tartotok ti a M essiásról? Kinek a fia?" „Dávidé” - felelték.

(Mt)

„Hisz D ávid maga mondja a zsoltárok könyvében: Ezt mondta az

l ír az én Uramnak: Ülj a jobbomra, s ellenségeidet lábad alá te­
szem zsámolyul. Ha tehát Dávid urának nevezi, hogy lehet akkor
a fia?" (Lk)"

Ez a vita az Újszövetségben és a rabbinikus irodalomban egyaránt

sokat idézett 110. zsoltár messianisztikus szövegének értelmezé­
sére összpontosít. Márknál (és Lukácsnál) nem jelenik meg ellen-
vélemény. Jézus maga szembehelyezkedik az írástudókkal a te­
kintetben, hogy mi a Messiás és Dávid fiának viszonya, míg Má­
iénál Jézus provokatív kérdést tesz föl a farizeusoknak Krisztus
személyére vonatkozóan. Jézus válasza csupán abból áll, hogy
idézi a 110. zsoltár 1. versét.16Az ókori judaizmus általánosan el-
logadta, hogy a Messiás Dávid király leszármazottja lesz. Termé­
szetesen abban is közmegegyezés volt, hogy a zsoltárok szerzője
I )ávid, akit a Szentlélek ihletett meg, és akit Dávid elsőként Úr­
nak nevez, az Isten (a héber szöveg a tetregrammatont - JH VH -
használja), aki a Dávid által másodikként Úrnak nevezett m es­
siáshoz szól. E helyt a bibliai exegézis csűrcsavarásának lehetünk
tanúi. Ha Jézus valóban ilyen szőrszálhasogatáshoz folyamodott,
egyetlen célja az lehetett, hogy a másik felet zavarba ejtse. Való­
színűbb azonban, hogy a Biblia-magyarázó érv nem tőle ered, ha­

16 Lukács, tekintetbe véve a nem zsidó olvasókat, megemlíti, hogy az idé­

zet a Zsoltárok könyvéből származik. A másik két evangélista azzal a fölte­
véssel él, hogy olvasóik ezt tudják.

83
nem a későbbi judeokeresztények és a későbbi farizeusok között
zajló, a Krisztus és az Úr - Jézusnak a korai egyházban alkalma­
zott két leggyakoribb megnevezése - között fennálló kapcsolatot
érintő vita (vö. ApCsel 2,36) nyoma. További kommentár az 5.
fejezet 11. pontjában olvasható.

14. Figyelmeztetés a farizeusok kovásza ellen

(Mk 8,14-15; Mt 16,5-6; Lk 12,1)

Elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, és a bárkában nem volt

több kenyerük, csak egy. Jézus a lelkűkre kötötte: „ Vigyázzatok,
óvakodjatok a farizeusok [kovászától, vagyis a képmutatástól
(Lk) ; és szadduceusok kovászától (Mt)] és Heródes kovászátólJ"

A kovász metaforája kétértelmű. Az élet és az erő közvetítőjének

is tekinthető, hiszen a kovásztól kel meg a tészta és lesz belőle ke­
nyér (Mt 13,33; Lk 13,21; lásd a 4. fejezet 11. pontját). Ugyan­
akkor a romlás közvetítőjeként is felfogható, például ha a ková­
szos kenyérrel szembeállítjuk a kovásztalan kenyér tisztaságát. E
helyt a szimbólum az elsősorban - netán kizárólag (Lk) - a farize­
usok által, de a szadduceusok és Heródes és Heródes hívei által is
terjesztett hamis tanítást szimbolizálja. Az eredeti szöveg valószí­
nűleg csak a farizeusok tanítására vonatkozott, miként Lukácsnál
áll. Mivel a farizeusok erőteljesebb jelenléte Jeruzsálem és a zsi­
dó állam Kr. u. 7()-ben végbement pusztulása utáni időre jellem­
ző, a kijelentés feltehetően az apostoli egyháznak a farizeusokhoz
való viszonyát tükrözi. A másik két rész utólagos megfontolások
eredménye lehet, amelyhez az evangélistáknak az adóról (Heró­
des hívei), illetve a feltámadásról (szadduceusok) kerekedett
vita adta az ötletet.

15. A farizeusok és az írástudók elleni beszéd (Mk 12,38-40;

Mt 23,1-33; Lk 20,45-47; 11,39-42, 44, 46-48)

A megfelelő szövegrészeket alább az A, B és C pont alatt közöljük.

84
A következő, világi tanítók ellen irányuló szemrehányás- és pa­
naszáradat a judaizmusban eltér az eddig tárgyalt, vitákat ismer­
tető történetektől, ezért másként kell tárgyalnunk. Elbeszélése
során valahol a maga módján mindegyik szinoptikus evangélista
támadja a farizeusokat, az írástudókat és a jogtudókat. Márk és
Máté nem ad valódi elbeszélési keretet, mint például az 5. pont­
ban tárgyalt beteg asszony esetének elbeszélésekor sem, amikor
Jézus a „képmutatók” ellen kel ki. Lukács ezzel szemben a viták
java részét egy vacsora történetébe ágyazza, melyet Jézus egy fa­
rizeus házában költ el, s amelynek során a házigazda azért bírálja
őt, mert nem mosott kezet evés előtt (Lk 11,37-52).
Márk tömör idézetét (Mk 12,38-40) Lukács is átvette (20,46-
47). A Q-hoz tartozó fél tucat mondást a maga módján Máté és
Lukács is előadja (Mt, 23,4 - Lk 11,46; Mt, 23,13 - Lk 11,52; Mt,
23,23 - Lk 11,42; Mt, 23,25-26 - Lk 11,39-41; Mt, 23,27 - Lk
11,44; Mt, 23,29-31 - Lk 11,47-48). Végül Máté továbbviszi a Q-t
(23,5-11; 23,15-21), amivel valamelyest elveszi a kirohanás élét.
A kompozíció egésze egymástól erősen eltérő elemekből áll.
Márk leleményével kezdjük (melyet Lukács is átvesz); ebben Jé ­
zus az írástudók önteltsége és magakelletése ellen emel szót az őt
hallgató tömeg, illetve Lukácsnál kizárólag a tanítványok előtt.

A) Beszéd az írástudók ellen

(Mk 12,39-40; Lk 20,46-47; Mt 23,5-717)

„ Óvakodjatok az írástudóktól! Szeretnek hosszú köntösben járni,

és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Szívesen elfoglal­
ják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özve­
gyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: annál szigo­
rúbb ítélet vár rájuk." (Mk, Lk)

„Minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnje­

nek. Szélesre szabják imaszíjukat és megnagyobbítják köntösükön
a bojtokat.18 Szívesen elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a

17 Lásd még egyes kéziratokban a Mt 23,14 verset.

18 A bojtokról már az 1. fejezet 9. pontjában szót ejtettünk. Az imaszíjak
(tefillin) bőrcsíkokra írt bibliai szövegrészekből állnak, melyeket bőrtokban

85
zsinagógában az első székeket, szeretik, ha a tereken köszöntik s
rabbinak szólítják őket az emberek." (Mt)
Az „írástudó” kifejezés (héberül szofér, arámiul szafra) a „könyv
emberé”-t, a Biblia szakértőjét, elsősorban bibliai és hagyomány­
jogi szakértőt jelenti. Rajtuk múlt a jól szervezett vallási és világi
élet. Köztiszteletnek örvendtek, és kétségkívül saját fontosságu­
kat is gyakran érezték; ennek megfelelően öltözködtek, hosszú
ruhát hordtak (sztolét vagy talitot), és kivétel nélkül mindenki
nagy tisztelettel üdvözölte őket. Tekintélyüket avval is elismer­
ték, hogy megválaszthatták ülőhelyüket az imádság helyén és az
estélyeken, s az evangélisták arra utalnak, hogy ezek az emberek
el is várták az effajta különös bánásmódot.
A szakmai büszkeségre tett utalások nem mentesek a szurkáló-
dástól: azzal vádolják az írástudókat, hogy becsapják az özvegye­
ket és a nyilvánosság előtt megjátsszák a vallásosságot. Az a vád,
hogy kihasználták a hiszékeny és hívő asszonyokat, valószínűleg
túlzás: ez inkább csak annyit jelenthet, hogy az írástudók nem
utasítottak el olyan adományokat sem, amelyek valóban megha­
ladták az özvegyek lehetőségeit. Ami a gyülekezet többi tagjának
„túlimádkozását” illeti, mert azt gondolták, hogy ezt várják tő­
lük, buzgóságból eredő bocsánatos túlzás lehetett. Röviden, az
írástudókat úgy ábrázolták, mint a provinciális kispolgárság etho-
szának képviselőit. Ezzel a képpel élesen szemben áll Jézus, az el­
kötelezett haszid szerénysége és őszintesége, aki tekintetét az
eljövendő Isten országára szegezte, és aki azt hirdette, hogy imád­
kozni „titokban” kell (vö. Mt 6,5-8; vö. a 6. fejezet 7. pontjával).
Vegyük észre, hogy amikor Márk óva int az írástudók viselkedé­
sétől, nem is céloz arra, hogy hamis tanítást terjesztenének; avval
sem vádolja őket senki, hogy megakadályoznák az egyszerű zsidó­
kat Isten szolgálatában. Csupán célt tévesztett buzgóságuk, ön­
hittségük és magakelletésük miatt éri őket bírálat.

tartanak. Ez utóbbiból többet is találtak a 4. számú qumráni barlangban;

hosszuk 1,3 és 3,2 cm között változik.

86
B) A Q szerinti panaszok
(Mt, 23,4 - Lk 11,46; Mt, 23,13 - Lk 11,52; Mt, 23,23-24 -
Lk 11,42; Mt, 23,25-26 - Lk 11,39-42; Mt, 23,27-28 - Lk
11,44; Mt, 23,29-31 - Lk 11,47-48)

„Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az em­

berek vállára [az írástudók és a farizeusok], de maguk ujjal sem
hajlandók mozdítani rajta." (Mt 23,4)

„ faj nektek, törvénytudók, mert az emberekre elviselhetetlenül ne­

héz terheket raktok, de magatok egy ujjal sem mozdítjátok a ter­
het." (Lk 11,46)

„Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a

mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s
akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be." (Mt
23,13)

„Jaj nektek, törvénytudók1

. Elvettétek a tudás kidcsát, de magatok
nem mentek be, akik meg bemennének, azokat akadályozzátok.”
(Lk 11,52)

„Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Mentából

I, kaporból és köményből (Mt) rutából és az összes kerti vete-
ményből (Lk)/ tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben,
az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Ezt
meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni.” (Mt 23,23; Lk 11,42)

„Ti vak vezetők! A szúnyogot kiszííritek, a tevét meg lenyelitek.”

(Mt 23,24)

„Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Tisztára mos­

sátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vannak
rablással és mértéktelenséggel. Te vak farizeus! Előbb belül tisz­
títsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz." (Mt
23,25-26)

„Ti farizeusok, a pohár és a tál külsejét tisztogatjátok, de belül

tele vagytok kapzsisággal és gonoszsággal. Balgák! Nem az alkot-

87
ta a k ü lső t is, a k i a belsőt a lk o tt a ? A d já to k o d a in k áb b , a m i b en ­
ne v a n a rász o ru ló k n a k , és a k k o r tisz tá k lesztek egészen ." (Lk
11,39-41]

„Ja j nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatókJ Fehérre me­

szelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak,
de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undok-
sággal. így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemé­
ben, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal." (Mt
23,27-28)

„Jaj nektek, mert olyanok vagytok, mint a rég beomlott sírok: az

emberek fölöttük járnak s nem is sejtik." (Lk 11,44)

„Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! A próféták­

nak sírboltot, építtek, az igazak síremlékeit feldíszítitek, s azt
mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna
részesek, mint ők, a próféták vére ontásában. Ezzel magatok is
megváltjátok, hogy a próféták gyilkosainak vagytok a fiai." (Mt
23,29-31)

„Tanúsítjátok, hogy helyeslitek atyáitok tetteit, mert megölték

őket, ti meg síremléket emeltek nekik." (Lk 11,48)

A Q-anyag nagy része a jelen lévő írástudók, farizeusok és tör­

vénytudók súlyos, prófétai bírálatát adja. Márkhoz viszonyítva a
Q bírálatai jóval ellenségesebbek. Mindez kétségkívül hosszan
elhúzódó, keserves doktrinális összeütközés következménye le­
het - melynek egyébként nincs írásos bizonyítéka a szinopti­
kus Evangéliumokban. Panaszba bújtatva19 a hivatásos tanítókat
becstelenséggel vádolja, amiért elviselhetetlen terheket rónak az
emberekre, miközben ők maguk elhanyagolják ugyanezen köte­
lezettségeiket (Lk 11,46; vö. Mt 23,4). Valójában a későbbi rab­
bik ennek az ellenkezőjét szorgalmazták, jelesül azt, hogy min­
den súlyával tartaniuk kell a parancsolatokat. Ráadásul az írástu-

19 A Mt 23,2 hatására a Mt 23,4 a Lk 11,46-ban a törvény tudóknak cím­

zett dorgálást a hallgatóknak és a tanítványoknak szóló figyelmeztetéssé ala­
kítja.

88
ι lók, a farizeusok és a törvénytudók elhanyagolták a közösség ve­
zetésének kötelezettségét, s valójában Isten országának kapuja az
orruk előtt bezárult.20 Mindennapi banalitások formájában gör­
dültek elébük a nehézségek. E nehézségeket azonban ők maguk
hozták létre, s ettől az emberek elfeledkeztek arról, hogy fonto­
sabb dolgokról van szó (Mt 23,13; Lk 11,52).
A farizeusok Jézus másik, hozzájuk intézett dörgedelmét azzal
érdemelték ki, hogy az erkölcs, az igazság, a kegyelem és a hit fő
problémái helyett állandóan jogi kérdésekkel, például a dézsma-
szedéssel vannak elfoglalva. Jézus szerint mindkettőre figyelni
kell (Mt 23,23; vö. Lk 11,42). Jézus a minden korban és minden
vallásban felbukkanó, a jogra koncentráló, kicsinyes elmét állítja
pellengérre, de abból kiindulva, hogy a rabbinikus irodalom, illet­
ve a holt-tengeri tekercsek mennyire hangsúlyozzák az alapvető
erényeket és szeretetet, a Q panaszai leginkább retorikai túlzás­
nak tekinthetők. Ugyanígy nem tudják a dolgokat a maguk jelen­
tőségének megfelelően kezelni, erre utal az a szarkasztikus példá­
zat, amely szerint kiszűrik a folyadékból az apró rovarokat, de
nem veszik észre a tevét, holott az ugyanolyan tisztátalan állat
(Mt, 23,24). Hasonló ellentét feszül a rituális külsőségek kínosan
pontos megtartása és a belső erkölcs között a csészét és tálat kí­
vül tisztogató, de belül (erkölcsi) piszkot hagyókról megemléke­
ző panaszban (Mt 23,25-26; vö. Lk 11,39-41). A tiltakozás a Mk
7,14 verset idézi, ahol Jézus azt állítja, hogy a tisztátalanság belül
van az emberben (lásd a 8. pontot). Itt azonban, sajátos módon,
gyakorlatiasan kezeli Jézus a kérdést. Ad hominem érveléssel él; a
Iarizeusokat „rablással és mértéktelenséggel” vádolja, ám e vádak
a rendelkezésünkre álló történeti bizonyítékok alapján nem áll­
nak meg.
Máté utolsó előtti, a fehérre meszelt sír képét említő kifakadá-
sának jelentése egészen világos. Valószínűleg a kőből készült, ám
gipsszel bevont sírra vonatkozik. Az írástudók és a farizeusok ki­
felé feddhetetlenséget mutatnak, és elrejtik belső hibáikat: a
képmutatást és a gonoszságot (Mt 23,27-28). Lukács változatá­
ban Jézus ellenlábasai a beomlott sírhoz hasonlók, amely alat-

20 Lukács a tudás kulcsának elvételéről beszél ugyan, a szövegkörnyezet­

ből azonban kiderül, hogy Isten országának kulcsáról van szó. (Lásd Mt
16,19.)

89
tómban terjeszti a tisztátalanságot anélkül, hogy az arra járók ész-
revennék (Lk 11,44).
A sírbolt képe az utolsó panaszt vezeti be, a prófétáknak sírbol­
tot építők és azt feldíszítők ellen irányul (Mt 23,29; vő. Lk
11,47). A zsidó hagyomány sok valaha élt nagy ember sírját azo­
nosította és tisztelte.21 De Máté és Lukács megfeddi az írástudó­
kat és a farizeusokat, amiért fölépítették e sírboltokat, és úgy tet­
tek, mintha elítélnék őseiket a prófétákkal szemben tanúsított
magatartásuk miatt (Mt 23,29). Ez azt a bibliai alapot nélkülöző
népi hagyományt visszhangozza, amely szerint számos, a kortár­
sai viselkedését bíráló próféta erőszak áldozata lett. Az apokrif
(és a Kr. u. 1. századból való) Próféták élete szerint hat próféta,
Izajás, Jeremiás Ezékiel, Mikeás, Amosz, Zakariás és Jehoiada
gyilkosság áldozata lett. A panasz azt rejti magában, hogy mivel az
írástudók és a farizeusok fiúi minőségükben emeltek síremléket,
ezzel hallgatólagosan gyilkos atyáikkal való szolidaritásukat fe­
jezték ki. Lukács rövidebb panasza hasonló értelmű (Lk 11,47—
48). Mindkét panasz ugyanazt a képmutató magatartást ostoroz­
za, amelyet a Q gyakran tulajdonít a farizeusoknak és az írástu­
dóknak.

C) Máté kiegészítései (Mt 23,2-3, 8-12, 15, 16-22, 32-33)

„Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Te­

gyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nek­
tek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté
nem váltják." (Mt 23,2-3)

„Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek,

ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok
senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Tanítónak se hí­
vassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. Aki na­
gyobb közületek, az a szolgátok lesz. Aki felm agasztalja magát,
azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felm agasztalják." (Mt
23,8-12)

21 Lásd Jeremiás, Joachim: Heiliengraber im Jesu Umwelt. Göttingen,

1958.

90
„Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatókJ Bejártok ten­
dert és szárazföldet, hogy egyetlen áttérőt szerezzetek, s ha sikerül,
(i kárhozat fiává teszitek, kétszerié inkább magatoknál.” (Mt
23,15)

„Jaj nektek, vak vezetőkI Azt mondjátok, hogy ha valaki a temp­

lomra esküszik, nem érvényes, de ha a templom aranyára, akkor
az kötelezi. Esztelenek és vakok! H át mi több, az arany vagy a
templom, amely megszenteli az aranyat? Ugyanígy: H a valaki az
oltárra esküszik, az nem érvényes, de ha a rajta levő áldozati
ajándékra esküszik, az kötelezi. Ti vakok! Hát mi több, az aján ­
dék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki az oltárra
esküszik, rá esküszik és mindenre, ami csak rajta van. Aki a
templomra esküszik, rá esküszik, s arra, aki benne lakik. Aki az
égre esküszik, az Isten trónjára esküszik és arra, aki rajta ül."
(Mt 23,16-22)

„Töltsétek csak be atyáitok mértékét! Kígyók, viperák fajzata!

Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését?" (Mt 23,32-33)

Máté egyedi szövegei fele-fele részben a tanítványokat is magá­

ban foglaló közönség előtt tett bíráló megjegyzések, illetve a kép­
mutató farizeusok közvetlen feddései. A mondások összességük­
ben félremagyarázhatók, és az első evangélistára jellemző, a zsidó
valláshoz való tudathasadásos viszonyt tükrözik (vö. Jézus változó
arcai, 232). Talán Márknál és Lukácsnál is erőteljesebben hang­
súlyozza az olyan emberek képmutatását, akik jól prédikálnak,
ám akiknek vallási gyakorlata kívánnivalót hagy maga után (Mt
23,3). A keresztény közösséget tartva szem előtt, Máté a hamis
tanítás rangjára emeli, hogy a farizeusok szeretik a hízelgést és a
lisztes abba, azaz atya címet (Mt 23,7-10; vö. a 9. fejezet 26.
pontjával).
Máté a butaság határát súroló szűklátókörűséggel vádolja a fa­
rizeusokat a tekintetben, hogy szerintük mely részletek tesznek
egy esküt érvényessé. E kérdés érdekes lehet egy bölcs és tanult
írástudó, azaz Máté ideálja számára (lásd a 4. fejezet 21. pontját),
ám a rabbik szerint ez kívül esett a galileaiak érdeklődésén és is­
meretein. Azt mondják, a templomra tett eskü nem érvényes, de
az aranyra tett eskü igen (Mt 23,16-19). A tanulatlanok okulásá­

91
ra Máté (sokkal inkább, mint Jézus) megadja a kulcsot, jelesül,
hogy az általános magában foglalja a konkrétat (a templom a
templom aranyát, az oltár a rá helyezett ajándékot), és hogy talán
az „oltár”, a „templom” és a „menny” Isten helyettesítő neveként
- a rabbinikus szóhasználat szerint kinujjimként - is alkalmazha­
tó (Mt 23,20-22).
A farizeusok talán legkeményebb megbélyegzése Máténak az
utolsó fenyegetéséhez csatolt kiegészítésében található, mely
azon próféták hamis ünnepléséről szól, akiket a farizeusok ősei
gyilkoltak meg. Kárhozatra ítélt „kígyó”-nak, „viperák fajzatá”-
nak nevezi őket Jézus. A „viperafajzat” kifejezés először az éles
nyelvű Keresztelő Szent Jánosnál jelenik meg, amikor János a fa­
rizeusokat és a szadduceusokat támadta (Mt 3,7; Lk 3,7). Mivel a
kifejezés meglehetősen szokatlan, nem indokolatlan azt feltéte­
lezni, hogy Máté itt valóban a Keresztelőt idézi. Megemlíti a fari­
zeusok elleni erőteljes kirohanást, mely hivalkodásuk miatt kár­
hoztatja őket, hogy úgy cselekszenek jót, hogy azt mások lássák
(Mt 23,5; vö. a 6. fejezet, 7. pontjával).
Máté nem minden esetben bánik ellenségesen a farizeusokkal.
Amit a pogányok zsidó hitre térítésére tett erőfeszítéseikről
mond, az félig bírálat, félig dicséret: messzi földre elutaznak,
hogy híveket szerezzenek, de bizonyos kötelességek félrevezető
hangsúlyozásával kárhozatra juttatják őket (Mt 23,15). A Hillél
házához tartozó farizeusok célja az volt, hogy nem zsidó híveket
nyerjenek a judaizmusnak, s olyan képet kapunk róluk, mint akik
nagy buzgalommal munkálkodtak azon, hogy emberek zsidó val­
lásra lépjenek. Az anekdota szerint Hillél a Tórát egyetlen, min­
dent átfogó parancsba sűrítette, hogy meggyőzze a nem zsidó
szimpatizánsokat (lásd az 5. fejezet 23. pontját). A farizeusok
misszionáriusi hevületét Máté dicséretesnek mutatja be, noha
mind a térítő, mind a megtérített jövőbeni sorsát pesszimistán
látja.22
Mindazonáltal Máténak a farizeusokat legékesszólóbban dicsé­

22 Nem tudok egyetérteni Martin Goodman értelmezésével, aki úgy véli,

a farizeusok erőfeszítései arra irányulnak, hogy vallási közösségük számára
szerezzenek új zsidó híveket, és nem arra - mint az általánosan elfogadott né­
zet tartja -, hogy pogány neofitákat toborozzanak a judaizmus számára. Vö.
Mission and Conversion: Proselytizing int he religious history of ihe Román
Empire. Oxford, 1994, 70-71.

92
rő szövege inkább pozitív. Azt mondja róluk, hogy Mózes székét,
vagyis a zsinagóga vezető ülését joggal foglalják el:23 tanításuk ak­
kor is érvényes, ha példájuk nem áll vele összhangban (Mt
23,2-31). A képmutatás általános vádjától eltekintve a farizeu­
sok tanítását e helyt összességében elfogadottnak látjuk. A Tóra
törvényeit megtartó judeokeresztényeknek szóló üzenet az, hogy
a farizeusok tanításai érvényesek, és szigorúan követendők. E po­
zitív állítás szöges ellentétben áll avval a váddal, hogy előttük be
volna zárva a mennyek országa, hogy semmibe vennék esküjüket,
és főként az, hogy tanításukban elhanyagolnák vallásuk lényeges
elemeit, az igazságosságot, a kegyelmet, a hitet és Isten szerete-
tét. Azzal, hogy kijelentését a vádak elé helyezi, úgy tűnik, Máté
szerkesztője kiegyensúlyozott képre törekedett: az olvasónak a
dicséret legyen emlékezetében, amikor a rákövetkező csúnya gú­
nyolódással szembesül.
A szinoptikusok farizeusellenességének átfogó értelmezését
további megfontolással segítjük. Ez a Talmud egy nevezetes sza­
kaszát érinti, amely azt mutatja be, hogy a rabbik is igen élesen
tudták bírálni elődeiket. A szöveg a farizeusok hét típusát sorolja
föl, s ebből hattal nem ért egyet. A terminológia erősen szarkasz­
tikus. Van a kabát farizeus, aki kitűzi a kabátjára (szó szerint a
vállán hordja) jócselekedeteit, aztán jön a várjunk-csak farizeus,
aki azt mondja, „Várjunk csak, hadd tegyek még valami jót!” Ta­
lálkozunk könyveld farizeussal, aki elkövet bűnöket, és jót is cse­
lekszik, s ezeket egymás mellé helyezi spirituális elszámolásában
a tartozik, illetve követel rovat alá. A fösvény farizeus azt mond­
ja: „Mit tehetnék félre, hogy jót cselekedjem?” A mutass-rá-bíí-
neimre-és-én-teszek-valamit farizeus azt mondja: „Mutass rá,
szerinted mi a bűnöm, és teszek valami jót, hogy semmissé vál­
jon.” Végül megismerjük a félelem farizeusát, aki Jóbhoz hason­
ló, illetve a szeretet farizeusát, aki Ábrahámra emlékeztet. Közü­
lük, vonja le a tanulságot a Talmud, csak azok a farizeusok tetsze­
nek Istennek, akik olyanok, mint Ábrahám (ySzota 20c; bSzota

23 Vö. Levine, Lee I.: The Ancient Synagogue. New Haven, Conn., 1999,
323-327. Mózes számos ülőhelyét fölfedezték már a régészek. A legrégebbi
Délosz szigetéről való (Kr. e. 1. század); de Dura Europoszban, Hammat
Tiberiaszban és En Gediben is került elő, a legismertebb pedig a korazini ró­
mai-bizánci zsinagógából való, amelyet egy Jézus által is ismert épület he­
lyén emeltek.

93
22b). A szövegrész szatirikus hangvétele arról árulkodik, hogy a
szerkesztő tisztában volt vele, a múlt farizeusai, noha igyekeztek
makulátlan színben feltűnni, korántsem minden esetben voltak
az erény mintaképei.

MEGJEGYZÉSEK

Ami az Evangéliumok vitákról szóló elbeszéléseinek történetisé­

gét illeti, a talán valóstól a bizonyosan fiktívig terjedő skálán mo­
zognak. Többségük meghatározatlan időben és térben játszódik,
de minthogy az elbeszélők célja a tanítás közvetítése, a „mikor és
hol” kérdése másodlagos. Ezzel együtt az elsődleges doktrinális
hangsúlyeltolódás nem feltétlenül kérdőjelezi meg a történet va­
lódiságát, ha nincs más bizonyítékunk arra vonatkozóan, hogy az
Jézus koránál későbbi időre tehető. így például a feltámadásról
szóló, szadduceusokkal folytatott s a farizeusokra jellemző bibliai
bizonyítékokra épülő vita valószínűleg abból az időből származik,
amikor a zsidó-keresztény egyház összeütközésbe került a szad­
duceusokkal. Ugyanez az időmeghatározás alkalmazható a „Dá­
vid fia” exegetikai érvelés, valamint az írástudók és a farizeusok
elleni panaszok többsége esetében is. Jézus, az eszkatologikus ta­
nító kifejezetten a válás ellen szólt. Mint az úgynevezett „antité-
zisek” kapcsán látni fogjuk (5. fejezet 31. pontja és a 9. fejezet
18. pontja), a házasság felbontásának kérdéséről a vita tovább
folyt a tanítványok között, ami világosan kitetszik a Máténál sze­
replő „hacsak paráznasága m iatt” betoldásból (Mt 5,32; 19,9). E
kivétel, illetve az „El szabad a férjnek bármilyen okból bocsátania
a feleségét?” kérdés megfogalmazása azt a vitát tükrözi, amely az
1. században Sammai szigorú - a válást csak szexuális vétség alap­
ján engedélyező - iskolája és Hillél engedékenyebb - bármilyen
válóokot elfogadó - iskolája között zajlott. Ezzel ellentétben a
szombati gyógyítás törvényességéről és a tisztálkodási szabályok­
ról, mint a kézmosásról szóló érvek, jól illenek a vidéki Galilea
provinciális körülményei közé.
Az Isten országának közeli eljövetelére vonatkozó várakozás
adja a hátterét a sátán szerepéről, a böjt hanyagolásáról, és első­
sorban Jézus széles körű gyógyításáról szóló vitának. Mint a Ke­
resztelő Szent Jánoshoz intézett üzenetéből kiviláglik, Jézus sze-

94
ι int a végső kor arról ismerszik meg; hogy a vakok, süketek, sán­
ták és leprások hirtelen meggyógyulnak (Mt 11,5; Lk 7,22).
A tizenöt, vitát elbeszélő történet elméleti és gyakorlati ter­
mészetüket tekintve két egyenlő részre osztható: hét vita az el­
vekről szól, hét a gyakorlatot veszi célba, a hosszú, farizeusellenes
egység pedig fele-fele arányban érinti mindkettőt. A vitákban
fölvetődő elvek Jézus hatalmát, Jézus állítólagos Belzebulhoz fű­
ződő kapcsolatát, a bűnbocsánatra való felhatalmazását és a feltá­
madás, a válás, a rómaiaknak való adófizetés - kevésbé személyes
kérdését, illetve a „Dávid fia” kifejezés jelentését érintik.
A gyakorlati parancsokra, így a szombat szabályaira összponto­
sító viták többnyire, noha nem kizárólagosan a gyógyítással és a
tisztálkodási rítusokkal kapcsolatosak. Szem előtt kell azonban
tartanunk, hogy a gyakorlati kérdésekben a végső megoldást sok
esetben egy általános elv nyújtja, például, hogy az élet megmen­
tése felülírja a szombat törvényét, vagy hogy a külsődleges csele­
kedetek tisztátalansága belső forrásokból fakad.
Végül a keresztény antiszemitizmus születésében és kifejlődé­
sében játszott gyalázatos szerepe miatt a farizeusok elleni pana­
szok kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy a képmutatás a vallásos
viselkedés egyetemes vonása, és nem pusztán a farizeusok jel­
lemzője. James Barr - a görög és a mögötte meghúzódó héber, il­
letve arámi fogalom részletes és mélyen szántó tanulmányozását
követően - a következőket jegyzi meg: „A képmutatás nem jósá­
got tettet, önigazolás a célja... a történelem színpadáról nem hi­
ányzik... a keresztény képmutatás sem. Már a legkorábbi idők­
ben megjelent. Szent Pál szerint Péter és követői is belesodród­
lak a kétszínűségbe (Gál 2/13).”24
Már az is a képmutatás jele, ha úgy mutat valaki a farizeusokra,
hogy e vétségben ők az egyedüli tettesek.

24 The Hebrew/Aramaic Background of ’Hypocrisy’ in the Gospels, in

Λ Tribute to Géza Vermes. Ed. R. Davies - R. T. White, Sheffield, 1990,
321-323.

95
3. Bölcsességmondások

A vitákról szóló, általában eredeti vagy kitalált történetekbe

ágyazott elbeszélések után most azokat a mondásokat vagy logio-
nokat vizsgáljuk meg, amelyeket Jézusnak mint bölcsességek ta­
nítójának tulajdonítanak. A héber Bibliában egész gyűjtemény
szerepel ilyen mondásokból, amelyek meghatározzák a helyes er­
kölcsös és vallásos viselkedést, de létezik ugyanilyen a mezopotá­
miai és az egyiptomi irodalomban is. Az Ószövetség legfontosabb
bölcsességgyűjteményei a Bölcsesség könyve és a Prédikátor
könyve. Az apokrif szövegek közül ebbe a műfajba tartoznak Jé ­
zus ben Szira maximái, melyek Sirák könyve vagy Ecclesiasticus
címen is ismeretesek, és amelyek eredetileg héber nyelven szü­
lettek, illetve Salamon bölcsességeinek görög nyelvű könyve is.
Számos további alkotást találunk a pszeudepigrafákban és a holt­
tengeri tekercsekben is. Végül a rabbik tudós tanításai a Misná-
ban és a Talmudban elszórtan bukkannak fel. A misnabeli Atyák
mondásai vagyis abot]a\ a rabbinikus bölcsesség mondásainak kü­
lönleges válogatását tartalmazza, melynek javított és bővített vál­
tozata megtalálható Náthán rabbi mondásai közt is (Abot de-
Rabbi Náthán).
Ennek az irodalmi műfajnak a leggyakoribb megjelenési for­
mája a rövid, életteli és éles állítás: tulajdonképpen közmondá­
sokról és aforizmákról van szó. A Jézusnak tulajdonított, oldala­
kat megtöltő mondások, különösen a hegyi beszédben foglaltak
nagy számban ismeretesek az Újszövetségen kívül is, ami arra
utal, hogy akár világi, akár vallásos, Biblián kívüli közegben már
megfogalmazódtak, mielőtt Jézusnak tulajdonították volna őket.
A beszélő szándékától függően, és a közegtől, amelyben elhang­
zik, egy ismert közmondás új értelmet nyerhet. Ráadásul akár
mást érthet ugyanazon a tanító, és mást a mondásokat összegyűj­
tő személy, aki később élt, más volt tanítása célja, és másfajta kö­
zönséget szólított meg. A következő oldalakon és a következő, a
példázatokról szóló fejezetben, ahol csak lehet, igyekszem elvá­

96
lasztani egymástól a közmondások jelentésszintjeit, a Jézus előt-
l i, a Jézus ajkáról elhangzó és az evangélisták megfogalmazásában
megjelenő értelmét. Arra is törekszem, hogy jelezzem a maxi­
mán fejlődése során végbemenő módosulásokat és csavarokat is.
Az olvasó észre fogja venni, hogy az Evangéliumok logionjai
könnyen érthetővé válnak, ha Isten országának közeli eljövete­
lét tekintjük értelmezési keretnek, vagyis abból a nézőpontból
szemléljük, amely Jézus vallási elképzeléseit jellemzi. Ugyanezen
mondások akkor is értelmezhetők, noha egészen más üzenetet
közvetítenek, ha a korai palesztinai vagy hellenisztikus egyház
spirituális és kulturális álláspontja felől vizsgáljuk őket.

I. BÖLCSESSÉGMONDÁSOK MÁRKNÁL
ÉS A HÁRMAS HAGYOMÁNYBAN

1. Kinek van szüksége orvosra?

(Mk 2,17; Mt 9,12-13; Lk 5,31-32)

„Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a bete­

geknek. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket,
hogy megtérjenek."

E közmondás Jézus, a karizmatikus gyógyító galileai tevékenysé­

gét visszahangozza. Az értelmező kommentár, amely a beteget a
bűnös emberrel azonosítja, segít megérteni az általános üzenetet.
Ugyanakkor az az elbeszélési keret, amelybe az evangélista a
maximát helyezi, nincs jól megválasztva. Nem Jézus gyógyítói te­
vékenységéhez kapcsolódik, hanem az adószedőkhöz való viszo­
nyának magyarázatához, akiket bűnösnek tart, és akikkel együtt
ül az asztalnál (Mk 2,15-16; Mt 9,10-11; Lk 5,29-30). Az így
közvetített üzenet összefoglalja Jézus küldetését: Isten választott
gyógyítója, ugyanakkor a bűnös zsidókat megbánásra bírja, és a
mennyek országa felé vezető útra tereli.
A bűn és a betegség közötti kapcsolatot már a 2. fejezet 1.
pontjában átgondoltuk, az orvos és a próféta kapcsolatát pedig a
8. fejezetben tárgyaljuk.

97
2. Az új és a régi (Mk 2,21-22; Mt 9,16-17; Lk 5,36-39;
Tamás Evangéliuma 47,3-5)

„Senki sem varr régi ruhára új szövetből foltot. Vagy ha igen, ak ­

kor az új szövet kiszakítja a régit és a szakadás még nagyobb
lesz.” (Mk, Mt)

„Senki sem hasít ki új ruhából foltot ócska ruhára. Hisz akkor az

újat is tönkretenné, s az ócskára se illenék az új folt." (Lk)

Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe. Vagy ha mégis, a [az új (Lk)/
bor szétveti a tömlőket, a bor is, a tömlő is tönkremegy [a bor ki­
ömlik, a tömlők meg tönkremennek (Mt, Lk)/. Az új bor új tömlő­
be való. (Mk, Mt, Lk)

Aki óbort iszik, nem kíván újat inni, mert hisz: Jobb az ól - mond­
ja. (Lk)

„Egy ember sem iszik óbort, és rá azonnal újbort kíván inni. Nem
öntenek új bort régi tömlőkbe, nehogy szétrepedjenek, és nem önte­
nek ó bort új tömlőkbe, nehogy megrontsa azt. Nem varrnak régi
foltot új ruhára, nehogy szakadás keletkezzék.” (Tamás Evang.)

E mondások közmondások, melyek valaha a világi bölcsesség

maximáiként közismertek lehettek. A görög parabole szó a bib­
liai és rabbinikus m asai megfelelője, ez utóbbi a héberben 'köz­
mondás', 'bölcs mondás’ vagy 'hasonlat' jelentésű.
A közös téma az új és a régi ellentéte, de a Lukács 5. fejezeté­
nek 39. versében szereplő (és a kéziratos hagyományból hiányzó)
közmondás szerint az értékrend épp a fordítottja, azaz az óbor
jobb az újnál. A mondásnak nincs történeti kerete. Egyedüli le­
hetséges iránytűnk csupán az, hogy a mondás a böjt megtartásá­
ról vagy meg nem tartásáról szóló vitát követi, vagyis azt a téma­
kört, amely alapján Jézus köre megkülönbözteti magát Kereszte­
lő Szent János körétől. Ha abból indulunk ki, hogy a Márknál az
előző bekezdésben említett eszkatologikus bál (Mk 2,18-20; Mt
9,14-15; Lk 5,33-35) a háttér, és hogy az elbeszélő folytatja Jé ­
zus saját látomásának leírását, akkor az új ruha és az új bor
eszkatologikus szimbólumnak tekintendő. A régi ruha és a régi

98
lomlő így a premessianisztikus korra utal, amely önmagában nem
elítélendő, de amely hamarosan el fog tűnni.
! la a Márk és Máté által közvetített mondásait ekképpen értel­
mezzük, az új holmik (a ruha és a bor) Jézusnak az Isten országá­
tól szóló üzenetére vonatkoznak. Nem volna tehát helyes régi
vallási gyakorlatot az új megfontolásokkal összefércelni; Jézus ta­
nainak profetikus újdonságát a maga egészében kell meglátni. A
még nem használt anyag az első mosásnál összemegy, és elszakítja
a régi anyagot. Hasonlóképpen, a frissen préselt, erjedő szőlőlé
tönkreteszi a régi, elnyűtt tömlőt. Jézus nem kötött kompro­
misszumokat. Ennek ellenére hiba volna e bekezdést a hagyomá­
nyos judaizmus elutasításának tekinteni.
Lukácsnál a ruha javítása ez utóbbi értelemben lett átszer­
kesztve. Arról beszél, hogy nem szakítunk el új ruhát, hogy a régit
sikertelenül - megfoltozzuk vele. Az utolsó mondattal, mely­
ben az óbort szembeállítja az újjal, Lukács megbontja az eredeti
tanítás koherenciáját. Az Evangélium értelmezői, nem akarván
elismerni, hogy Lukács összezavarta a dolgokat, úgy vélik, hogy
itt egy olyan zsidó méltatja az óbort, aki nem akarja elfogadni Jé ­
zus új tanítását. Tamás Evangéliuma (47,3-5) Lukácshoz hason­
lóan átrendezi a mondások sorrendjét. Másfelől viszont, ha Lukács
állítását, mely szerint az óbor jobb az újnál, az egyház későbbi be-
i oldásának tekintjük (lásd a kánai menyegző történetét, Jn 2,10),
akkor a régi bor Jézus tanítását jelképezi, az új pedig azokat a ko-
rai kereszténység idején terjedő hamis tanításokat, amelyekről
I‘éter és Pál leveleiben, valamint a Jelenések könyvében is olvas­
hatunk.

3. Az erős ember legyőzése

(Mk 3,27; Mt 12,29; Lk 11,21-22)

„ Senki sem törhet be az erős ember házába, és nem rabolhatja el a

holmiját, hacsak előbb meg nem kötözi az erős embert. Csak ak ­
kor rabolhatja ki a házát.” (Mk, Mt)

„Amikor az erős ember fegyveresen őrzi házát, biztonságban van

vagyona. De ha egy erősebb megtámadja és legyőzi, akkor elveszi
jegyverét, amiben bízott, és a zsákmányt szétosztja.” (Lk)

99
A logion egy vitához van hozzáfűzve, amely Jézusnak a sátáni
erők feletti hatalmáról szól. Sikerének semmi köze Belzebulhoz,
és nem kap tőle segítséget sem. Az érvelés a következő: mivel a
sátán birodalma még áll, bizonyosan semmi nem bontja meg be­
lülről (vö. a 2. fejezet 7. pontjával). A sötétség hercegét mindad­
dig nem lehet legyőzni, házát mindaddig nem lehet lerombolni,
amíg ő maga, az erős ember szabadon van, és nincs bebörtönözve.
Lukács Belzebult páncélját viselő katonaként írja le. Jézus nincs
megnevezve mint a Belzebult elfogó személy, de nem kétséges,
hogy rá kell gondolnunk. Egyes értelmezők szerint Jézus diadalát
meg kell előznie annak, hogy Isten legyőzi a Sátánt. A démoni
erők elleni harc Evangéliumokból kirajzolódó képe azonban a Jé ­
zus által, jóllehet Isten mellett kezdeményezett és végrehajtott
cselekményre utal.
Az elképzelés nem eredeti, a bibliai és posztbibliai irodalomból
ered, ahol ez olvasható „El lehet-e venni a zsákmányt az erőstől,
és megszabadulhat-e a fogoly a vitéz harcostól?” (íz 49,24), illet­
ve: „Mert senki nem zsákmányolhat a hatalmas embertől” (Sala­
mon zsoltárai 5,3). A lekötözött sátán szimbóluma is előfordul
mind az apokrif, mind az intertestamentális írásokban. Tóbiás
könyvében Ráfael angyal megkötözi Aszmodeusz lábát és kezét
('lob 8,3). Ugyanígy bánik Azazellel is, a bukott angyalok vezéré­
vel, akit az etióp Hénokh könyve szerint a sivatagba vetett ki
(lH én 10,4).· Amikor a sátánt nem győzik le, ő maga köt meg
embereket, mint azt a beteg asszonyt, akit Jézus szabadított meg
tizennyolc éven át viselt kötelékéből (Lk 13,16; vö. a 2. fejezet
5. pontjával). Ez az elképzelés húzódik meg a bűnökkel kapcso­
latban használatos „oldás és kötés” kifejezés mögött (Mt 16,19;
18,18; vö. a 2. fejezet 1. pontjával; a 9. fejezet 23. és 24. pontjá­
val). Röviden, a szilárdan beágyazott maxima Jézus korának
apokaliptikus-eszkatologikus eszmevilágát tükrözi.1

1 A sivatagról azt gondolták, ott laknak a démonok: „Amikor a tisztátalan

lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, nyugtot keres, de nem ta­
lál.” (Mt 12,43; Lk 11,24) Jézust is a vadonban kísérti meg a sátán (Mk
1,12-13; Mt 4,1; Lk 4,1-2).

100
I. Mire való a lámpa?
(Mk 4,21; Mt 5,14-15; Lk 8,16, 11,33)

„ Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejt­
sek? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék?" (Mk)

„Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet

elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem
a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt)

„Senki sem gyújt világot azért, hogy befödje valami edényfélével,

vagy hogy az ágy alá tegye. Inkább a tartóra teszi, hogy aki csak
belép, lássa világát." (Lk 8)

„Senki sem gyújt világot, hogy eltakarja vagy a véka alá rejtse.
Inkább a tartóra teszi, hogy aki csak belép, lássa világát.” (Lk
11)

Márk Evangéliumának 4. fejezetében Jézus négy mondása szere­

pel, a 21-22. és 24-25. versben (lásd e fejezet 5-7. pontjában is).
Jóllehet itt úgy tűnnek föl, mintha összetartoznának, valójában
íöltehetően egymástól függetlenül keletkeztek. A lámpáról szóló
közmondás a szinoptikusoknál négy különböző formában jelenik
meg. A mondás jelentése a Márknál megfogalmazott formájában
teljesen világos. Az igazságot hirdetni kell, nem elrejteni.2 Szer­
kesztői szemmel nézve a logion a magvető példázatát követi,
amelynek az evangélisták szerint az volt a célja, hogy elrejtse
Jézus üzenetét a figyelő tömeg elől, noha a lassúbb észjárású ta­
nítványok számára külön magyarázat is kerül (Mk 4,1-20; lásd a
4. fejezet la. és lb . pontját). Márknál a lámpa-logion kiigazítja
a példázatokban való tanítás csúsztatásait; a tanítványoknak az a
kötelességük, hogy elősegítsék az igazság megértését, és nem az,
hogy elrejtsék (vö. 4. fejezet, 191-192. oldalával). A közönség

2 A görög (és héber) modiosz kölcsönszót, mely latin eredetű (modius), az

angol fordítás a bushel (véka) szóval felelteti meg, ami a gabona mérésére
szolgáló eszköz. A fény korsóval való elrejtésének mozzanata előfordul má­
sutt is, részint a Bibliában, amikor katonák akarnak észrevétlenül maradni
[Bír 7,16), részint Josephusnál [A zsidók története, 5,223).

101
összetételét nem ismerjük. Máté azonban (5,14) - azt hozzáfűz­
ve, hogy a lámpa a tanítványok mint tanítók szimbólumaként
mindazok javára válik, akik a házban tartózkodnak3 - zsidó csa­
vart ad a közmondásnak. Azt sugallja ugyanis, hogy a lámpás
csakis Izrael háza népének világít (vö. Mt 10,5-6; 15,24). Lukács
ezzel szemben, mint rendesen, azt hangsúlyozza, hogy az üzenet
kívülállók számára is hozzáférhető: mindenkinek világít, „aki
csak belép” a házba (Lk 11,33). A Márknál fennmaradt szöveg
tűnik a leghitelesebbnek.
További lámpa-szimbólumokat lásd Máténál, 6,22, Lukácsnál,
11,34 és a 17. pontban.

5. A rejtett dolgok nyilvánosságra hozatala

(Mk 4,22; vö. Lk 8,17; Mt 10,26-27; Lk 12,2-3)

„Meri nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok,

amely nyilvánosságra ne jutna." (Mk, Lk)

„Hiszen semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s

olyan titok sincs, ami ki ne tudódnék. Amit sötétben mondok nek­
tek, azt mondjátok el fényes nappal, és amit a fületekbe súgnak,
azt hirdessétek a háztetőkről!" (Mt, Lk 12)

A mondás általános kijelentés formájában azt hirdeti, hogy eljött

az idő Isten minden titkának fölfedésére. Nincs semmiféle utalás
arra, hogy a címzettek köre valakikre korlátozódna; Jézus min­
denkit tanít, kivétel nélkül. A közmondás ennyiben különbözik a
magvető ezt megelőző példázatától, amely szerint „Isten országá­
nak titka” csak Jézus közeli követői számára tárul fel (Mk 4,11;
Mt 13,11; Lk 8,10; lásd a 4. fejezet la. pontját). Vagyis e szavak
megelőlegezik azt az időszakot, amikor a példázatokban való ta­
nítás palesztinai zsidók körében általánosan alkalmazott módsze-

3 A hegytetőre épített városnak az a jelentősége, hogy messziről látható.

Tamás Evangéliuma (32) elsősorban a bevehetetlenség - szövegösszefüggés­
től kissé idegen - mozzanatát emeli ki, és csak másodsorban említi feltűnő
voltát: „A város, mely magas hegyre épült és megerősítették, nem omolhat le
és nem rejthető el.”

102
irt olyan eszközzé nyilvánították, amely Jézus szélesebb közön­
sége elől elrejti az igazságot, és csak a kiválasztott kevesek számá­
ra tárul fel. Az a Máténál (10,27) és Lukácsnál (12,3) szereplő
kiegészítés, hogy az üzenetet a háztetőkről hirdessék az embe­
rek, az apostoli kor későbbi álláspontját tükrözi. Ez már föltéte­
lezi, hogy léteznek a primitív egyházon belül választott beava­
tottak.
Az a kiváltság, hogy valaki titkos kinyilatkoztatások részese le­
het, a holt-tengeri/esszénus szekta ezoterikus világképét idézi. A
„rejtélyek”-et (razim) Isten a qumráni közösségen belül az Igaz­
ság Tanítójára bízta, és ő prédikálta azokat szélesebb körben. Ám
amikor sokan kételkedni kezdtek a szavaiban, szigorúan zárolták
üzenetét, s csak a szekta teljes mértékben beavatott tagjai számá­
ra volt elérhető (vö. lQ pH ab 2,1-3; 7,5-14; 1QS 9,18).

(). Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is

(Mk 4,24; Lk 8,18; Mt 7,1-2; Lk 6,37-38)

„Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan­

nal mérnek m ajd nektek is, sőt adnak is hozzá." (Mk)

„Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel

ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen
mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.”
(Mt)

„Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkez-

nek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bo­
csássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is
kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öle­
tekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd
nektek is.” (Lk 6,37-38)

Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is

(héberül midda keneged midda; arámiul a mekhilta szót használ­
ták) - ez jól ismert és gyakran elhangzó közmondás volt. Hosz-
szabb változata: „Amilyen mértékkel az ember mér, ők (Isten és
mennyei családja) is úgy mérik az embert (cserébe; vö. mSzota

103
 1,7 stb.).4 Ezt az alapelvet általában azzal kapcsolatban említik,
hogy mi jár valakinek a tetteiért.
A hegyi beszédben és Lukácsnál a megfelelő bekezdésben idé­
zett logion sajátosan kapcsolódik az ítélet fogalmához (Mt 7,1-2;
Lk 6,38). Az evangéliumi közmondás más emberek iránt nagylel­
kűséget ír elő, ami tökéletesen illeszkedik Jézus vallási elképzelé­
séhez. E mondások szövegösszefüggésükben nyernek egyedi szí­
nezetet. Amennyiben Jézus e szavakat azt az eszkatológiai hely­
zetet szem előtt tartva ejtette ki, amelyben hite szerint ő maga,
illetve kortársai éltek, nem pusztán annyit írt elő, hogy legyünk
korrektek és nagyvonalúak, hanem ennél többet. A „figyeljetek
arra, amit hallotok” és az „adnak is hozzá” kifejezés azt sugallja,
hogy aki odaadással hallgatja Isten országának titkát, jutalmul tel­
jesebben és mélyebben érti meg.
Máténál és Lukácsnál a tanítás negatív megfelelőjét vezeti be a
maxima megfogalmazása: hogy elkerüljük saját hibás cselekede­
teink megítéltetését, ne ítéljünk meg másokat. E tanács különö­
sen a hagyományos hívők esetében találó, akik időnként nagyon
is buzgón ítélik el felebarátaikat. Lukács közmondása ezenfelül
még a megbocsátást és a korrektséget is hangsúlyozza. Mind
Máté, mind Lukács eltöpreng az adok-kapok közötti egyensú­
lyon; Márk, és föltehetően Jézus - aki előszeretettel helyezett új
nézőpontba régi fordulatokat - azt ígéri, hogy az emberi tettekért
érdemeit meghaladó jutalom jár.

7. Az aránytalan újraszámlálás
(Mk 4,25; Mt 13,12; Lk 8,18; Tamás Evangéliuma 41)

„Mert akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van,
azt is elveszik tőle [attól még azt is elveszik, amiről azt véli, hogy
az övé (Lk)/." (Mk, Mt, Lk)

4 A Töredékes Targum (Ms Paris), Gén 38,26 megvilágítja a közmondás

jelentését: „Azzal a mértékkel, mellyel az ember a földön mér, fogják őt is
mérni a mennyben." Lásd Klein, M. L.: The Fragment-Targums of the Penta-
teuch. I. Romé, 1980, 61.

104
„A k in ek v a n a kezében, a n n a k m ég a d n a k . A k in e k nincsen, a ttó l
a z a k evés is elvétetik, a m ije v a n .” (Tamás Evangéliuma)

Λ paradox maxima nemcsak itt jelenik meg, hanem a tehetségről

szóló példázatban is, rosszul alkalmazott következtetésként (Mt
.'5,29; Lk 19,26; lásd a 4. fejezet 16. pontját). A mindennapok
erkölcsének szabályai szerint mérve Isten cselekedeteit igazság­
talannak vagy legalábbis szeszélyesnek ítélhetjük. Ám ha a mon­
dást csak felszínesen értelmezzük, nem jól fogunk a dologhoz.
Mintha ugyanis a mögöttes sémi gondolkodás- és beszédmód sa­
játosan kezelné az ellentéteket. Amikor Jézus azt kérdezi, sza-
had-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy kiol­
tani, ezzel nem azt akarja sugallni, hogy rosszat tenni vagy gyilkol­
ni szabad lenne akár szombaton, akár más napokon. Csupán a po­
zitív állításra akarja összpontosítani a figyelmet; a negatív oldal
arra szolgál, hogy a pozitív fél még nagyobb megkönnyebbülést
hozzon. Hasonlóképpen, amikor a bűnök kötésére és oldására való
felhatalmazásról beszél, a hangsúly csakis a bűnök megbocsátásán
van. Ugyanezt a megközelítést alkalmazhatjuk jelen mondásunk
magyarázatában is. Vagyis mivel joggal föltételezzük, hogy a mon­
dás Isten országának titkaira vonatkozik, Jézus azokat az értékeket
hangsúlyozza, melyeket a jó cselekedetek végrehajtói kapnak, és
nem azt a katasztrófát, amely a nem fogékony emberekre vár.
A maxima prózaibb változatát lásd a 4. fejezet 15. pontjában.

H. Senki sem próféta a saját hazájában (Mk 6,4; Mt 13,57;

Lk 4,23-27; vö. Jn 4,44; Tamás Evangéliuma 31)

„A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában

nincs becsülete.'' (Mk, Mt)

„Biztosan ezt a mondást szegezitek m ajd nekem: Orvos, magadat

gyógyítsd1 . A nagy tetteket, amelyeket - mint hallottuk - Kafar-
naumban végbevittél, vidd végbe itt, a hazádban is!” Majd így
folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak
szívesen a saját hazájában. S igazán mondom nektek, sok özvegy
élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónap­
ra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De kö-

105
ziilük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Szárep-
tában élő özvegyasszonyhoz (lK ir 17,1, 8-9; 18,1-2). Ugyanígy
Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem
tisztult meg, csak a szír N aam án (2Kir 5,14)." (Lk)

Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétá­

nak becsülete. (Jn)

„Egyetlen prófétát se fogadnak be saját falujába. Egy orvos se tud­

ja meggyógyítani azokat, akik őt ismerik." (Tamás Evangéliuma)

A szövegből kiderül, hogy a „próféta” szót e helyt nem 'jövőbe lá-

tó ’-ként hanem 'Isten karizmatikus embere’-ként kell értelmez­
nünk. Valójában galileai közegben a próféta szó a gyógyító fogal­
mát hordozza, és viszont. Mivel családtagjai és názáreti földijei
nem ismerték el, hogy Jézus próféta volna, ezért szülővárosában
nem is tudott gyógyítani (Mk 6,6; Mt 13,58; Lk 4,23).
Figyelemre méltó azonban, hogy amikor nem a karizmatikus
tevékenységről, hanem a tanítói szerepről szól a vita, nem hát­
rány a prófétával való ismeretség, sőt inkább előnynek számít. Az
Ószövetség szerint Ámoszt sem fogadták jó szívvel Béthel északi
szentélyében, mert júdeai volt; a szamáriai főpap igen határozot­
tan ezt mondta neki: „Menj el innen! Menekülj Júda földjére!
O tt edd kenyeredet, és ott jövendölj!" (Ám 7,12) Hasonlókép­
pen, a holt-tengeri tekercsek szerint egy másik törzsnek a prófé­
tát hamis tanítóként kell kezelnie, míg saját klánjának az igazság
hírnökeként ünnepelnie (4Q 375). A hit általi gyógyítással azon­
ban más a helyzet. Ekkor a legteljesebb bizalomra van szükség,
ami a karizmatikus személy rokonai és közeli ismerősei esetében
nem megy olyan könnyen (vö. a 8. fejezet 4. pontjával).
Lukács a próféta-gyógyítóra vonatkozó logiont két, a gyógyí­
tásról szóló mondás között helyezi el (Lk 4,23 és 4,25-27). Az
első így szól: „Orvos, magadat gyógyítsd!” (Lk 4,23) Az ókorban
általános volt, hogy gunyorosan becsmérelték az orvost, aki úgy
tesz, mintha másokat gyógyítana, ám önmagát képtelen kikúrál­
ni. A Genezis Rabba egy arámi maximát idéz: „Te orvos, te orvos,
saját sántaságod gyógyítsd!” A mondás az ókori görögségből Euri­
pidész egy sorát visszhangozza: „Mások orvosa, miközben ő maga
csupa fekély.” (Töredékek, 1080)

106
 Úgy tűnik, Lukács nem fogta föl teljes egészében, mi az értel­
me e mondásnak, hogy „Orvos, magadat gyógyítsd1.”, s így nem is
megfelelően alkalmazta. Számára és az ő ábrázolásában a názáre-
t ieknek a „magadat gyógyítsd” parancsa azt jelenti, „saját népe­
det gyógyítsd”, és ne a máshol, mondjuk, Kafarnaumban élőket.
Nem csoda, hogy a tisztábban látó Márk és Máté tartózkodott e
közmondástól.
Egy másik mondás is megerősíti, hogy a karizmatikus próféták,
mint Illés és Elizeus, is csak „idegeneket” gyógyított (a Szidóniái
asszony fiát, illetve Naamant, a szíriai király tisztjét, de közeli is­
merőseit, szeretteit nem. Ez a szakasz (Lk 4,25-27) egyszerűen
azt jelzi, hogy Jézus az észak-izraeli csodatévő próféták örököse,
lói lehet, kevés kivételtől eltekintve nem zsidókat nem gyógyí­
tott, hanem többnyire csak saját vallásán lévő, noha szülőföldjén
kívül élő személyeket.

(). Megnyerni egy világot, de elveszteni az életet

(Mk 8,36-37; Mt 16,26; Lk 9,25; vö. Mt 10,39;
Lk 17,33; Jn 12,25)

„Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek

kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész
világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember
a leikéért?" (Mk, Mt, Lk)

„Aki meg ak arja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti ér­
iem életét, az megtalálja." (Mt 10)

„Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki

ellenben elveszíti, az megmenti." (Lk 17)

„Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világ­

ban, az megmenti az örök életre." (Jn)

E közmondások eredetileg egymástól függetlenek voltak, e helyt

az élet közös témája kapcsolja össze őket. Az első, a gazdagság
megszerzése és az élet elvesztése a bölcsességi irodalomból is­
mert téma. A legvilágosabb párhuzamot (Ecclesiasticus) Ben

107
Sziránál találjuk (1 1 ,1 8 -19): „Az ember fukarkodással és spó­
rolással meggazdagodhat, de mit kap fájdalmaiért? Mikor azt
mondja: «Megkerestem, ami a nyugalmamhoz kell, megélek ab­
ból, amit spóroltam«, nem tudhatja, meddig él, mikor kell meg­
halnia, és másokra hagynia gazdagságát.” Ez a téma felidézi a gaz­
dag, de bolond gazda történetét (Lk 12,16-20; vö. a 4. fejezet
30. pontjával). A másik közmondás azt fogalmazza meg, hogy
semmilyen pénz nem adja vissza a halott ember életét. A közvet­
lenül előtte lévő szöveg Jézus tanítványai számára az önfeláldozás
szabályait fekteti le (Mk 8,34-35; Mt 16,24-25; Lk 9,23-24; vö.
Mt 10,39; Lk 17,33; lásd a 9. fejezet 5. pontját).
E maximákhoz kétféle közeg is kínálkozik. Az egyik Isten or­
szága eljövetelének előestéje. E helyzetben az „Úr napjának” vár­
ható közelsége miatt a fizikai halál kérdése nem elsődleges prob­
léma. Az élet elvesztése inkább a világi értékekről való lemondás
szimbólumaként értendő. A másik közeg a keresztény tanítvá­
nyok sorsa a primitív egyházban, ami a tagok számára szenvedést
és üldöztetést jelent, melyet a kívülállók miatt kell elviselniük.
Az önmegtagadásról és a kereszt viseléséről szóló, megelőző
maxima (Mk 8,34; Mt 16,24; Lk 9,23) azt jelzi, hogy a második
közmondás - „Mit adhat cserébe az ember a leikéért?” - eredeti­
leg szintén Jézus eszkatologikus tanításához tartozhatott.
Máté (10,39) és Lukács (1 7,33) megismétli a témát, János pe­
dig tovább is viszi (12,25). Amikor Lukács arra utal, hogy a tanít­
vány elveszti az életét Jézusért, lényegében az üldözött korai egy­
ház nézőpontját foglalja el.

10. Malomkőn nyakban (Mk 9,42; Mt 18,6; Lk 17,1-2)

„H a viszont valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik

hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a
tengerbe vetnék [és a tenger fenekére vetnék (M t)]." (Mk)

„Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De ja j annak, aki

okozza őket. Jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára
és a tengerbe vetnék, mint hogy e kicsik közül egyet is megbotrán­
koztasson." (Lk)

108
Az ártatlanokat félrevezető emberek nyakába büntetésül köten­
dő nagy malomkő5 metaforája közmondás formájában jelenik
meg ugyan, de nem ismerjük zsidó párhuzamát. Márknál és Má­
ténál a csábító bűne abszolút érvényű, mivel áldozata „kicsi”
hívő. Lukács nézőpontja általánosabb, nem korlátozódik a „ki-
csik”-re. Márk (és Máté) eszkatologikus légkört teremt azáltal,
hogy Isten országának eljöveteléről nem sokkal később szó is esik
(Mk 9,47). A mondás jól illeszkedik Jézus történeti prédikációjá­
nak kontextusába, de könnyen lehet, hogy csupán a primitív egy­
ház szükségleteinek megfelelő betoldásról van szó.
Az Evangélium áhítatos hangvételéhez képest a malomkő képe
a rabbinikus irodalomban általában humorforrás. Azon elv kap-
i sán, mely szerint az apa köteles a fiának asszonyt találni, mielőtt
tanulni küldené, Johanan rabbi kaján férfisovinizmussal jegyzi
meg: „Ha ilyen malomkövet akasztok a nyakába, hogyan tudjon a
Tórával foglalkozni?” (bKid 29b) Amennyiben Jézus mondott is
valaha bármi humorosat, az evangélisták és a korai egyház jobb­
nak látta, ha erről az utókor számára nyomokban sem tanúskodik
semmi.

11. Az íztelen só (Mk 9,49-50; Mt 5,13; Lk 14,34-35)

„Mindenkit tűzzel sóznak m ajd meg.6Λ só jó. De ha a só elveszti

izét, mivel ízesítik meg? Legyen bennetek só, és éljetek békében
egymással." (Mk)

„ Ti vagytok a föld sója. H a a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák

meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek elta­
possák.” (Mt)

5 A rabbik nyelvezetében a nagy malomkő szó szerint „szamár kő”, és

olyan malomra vonatkozott, amelyet szamár hajt. A kézzel működtetett ki­
sebb malom neve „ember kő”, melyet a Misna említ (mOholot 8:3).
6 E mondás rendkívül tömör, ezért a kéziratos hagyomány azzal a kiegészí­
téssel próbálta világosabbá tenni, hogy „minden áldozatot sóval sóznak meg”,
vagy ekképp javították: „Minden áldozatot sóval sóznak majd meg.” A mon­
dás utalás a Leviták könyvére (2,13).

109
„A só hasznos. De ha a só elveszti az ízét, mivel ízesítik meg? Sem
földnek, sem trágyának nem való. Kidobják. Akinek van füle a
hallásra, hallja meg!” (Lk)

A fő Jogion - „A só jó” stb. - azt szögezi le; hogy a só immár nem

pusztán tartósítószer. Márknál előtte is, utána is egy másik köz­
mondás áll. A tűzzel való sózás a megtisztulás eszkatologikus-
apokaliptikus képe (vö. a 8. fejezet 5ö. pontjával), az emberben
lévő só pedig az egészséges lélekre utal, amely elősegíti, hogy az
ember békében éljen testvéreivel.
Máté és Lukács jobban kibontja a képet, és leírja, mi történik a
hasznavehetetlen sóval. A mondás a rabbinikus irodalomban is
föllelhető, és a lehetetlenséget illusztrálja. „Ha a só elrohad, mi­
vel sózzuk meg?” (bBekh 8b) A rabbik nem kevés gúnnyal egy
másik lehetetlenség citálásával magyarázzák a maximát. A rot­
hadt só felfrissíthető, mondják, a (steril) öszvér méhlepényével.
Egy másik, humorérzékkel meg nem áldott rabbi komolyan meg­
jegyzi, hogy a só nem tud megrohadni.
Összegezve, az Evangéliumokban a mondás azt jelenti, hogy
Jézus követői a lelki értékek művelésére szólíttatnak föl, s ezen
értékek szimbóluma a só, amely, akárcsak a tűz, tisztán tartja
őket, és lehetővé teszi, hogy békében éljenek egymással. A tűzzel
való sózás - mint e mondás természetes közegére - Jézus eszka-
tologikus működésére utal.

12. A teve és a tű foka

(Mk 10,24-25; Mt 19,24-25; Lk 18,25)

„Gyermekeim, milyen nehéz bejutni az Isten országába! Köny-

nyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az
Isten országába."

Jézus szerint annak, hogy valaki Isten országába jusson, az a leg­

főbb akadálya, ha ragaszkodik e világi javaihoz. Ezt az elvet a jelen
mondást megelőző történet példázza, amely arról a gazdag em­
berről szól, aki megtartja ugyan a parancsolatokat, de nem hajlan­
dó megválni vagyonától Isten országa eljövetelének előestéjén
(Mk 10,17-22; Mt 19,16-22; Lk 18,18-23; vö. a 8. fejezet 14.

110
pontjával). A gazdagok nehézségeit színesen ábrázolja a tevének
és a tű fokának metaforája.
Ugyanezt a képet alkalmazza meglehetős könnyedséggel a Tal-
mudis. Ott még testesebb állat, egy elefánt játszik szerepet az ál­
mok természetéről szóló vitában. A freudi pszichoanalízistől
nem megfertőzött ókori rabbik láthatóan úgy vélték, hogy az ál­
mok az ésszerű gondolkodásból erednek, így nem fordulnak elő
bennük a képzeletnek olyan szüleményei, mint egy arany pálma-
levél vagy a tű fokán átsétáló elefánt. Csak a szőrszálhasogató ész­
járásukról nevezetes pumbedithai rabbik találhatnak ki effajta
képtelenségeket (bBer 55b).
Lásd a 8. fejezet 14. pontját.

II. BÖLCSESSÉGEK A Q-TRADÍCIÓBAN

13. A bíróság előtti ügyintézés elkerüléséről

(Mt 5,25-26; vö. Lk 12,58-59)

„Ellenfeleddel szemben légy békiilékeny idejében, amikor még az

úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a
poroszlónak, és börtönbe kerülj. Bizony mondom neked, yiem sza-
badulsz ki, amíg az utolsó fillért [quadrans] is meg nem fizeted."
(Mt)

„Amikor ellenfeleddel a bíróságra tartasz, útközben igyekezzél

tőle megszabadulni, nehogy a bíró elé hurcoljon, és a bíró átadjon
a poroszlónak, a poroszló meg börtönbe vessen. Mondom neked,
nem szabadulsz ki, míg az utolsó fillért [leptos - 'krajcárt’] is meg
nem fizeted." (Lk)

A mondás eredeti értelme arra buzdítja a bíró elé citált adóst,

hogy igyekezzen megegyezni hitelezőjével. így elkerülheti, hogy
bűnösnek ítéljék és börtönbe vessék. Tekintetbe véve a tanító
rszkatologikus világképét, az üzenet az lehet, hogy aki Isten or­
szágával foglalatoskodik, köteles keresni a megbékélést felebará-
taival, mielőtt a végső bíró kimondja ítéletét (vö. a 9. fejezet 10.
pontjával). Amikor azonban a mondás eredetét akarjuk kideríte­
ni, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a zsidó jog nem büntette

111
börtönbüntetéssel az adóst (lásd a 4. fejezet 22. pontját). Ezért
valószínű, hogy a teljesen kifejtett elv inkább a nem zsidó egyház
társadalmi és kulturális közegéhez tartozott, semmint Jézus ere­
deti kijelentéseihez.

14. Nagylelkűség fukarság helyett (Mt 5,38-42; Lk 6,29-30)

„ Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig

azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki ynegüti a
jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy
elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy
mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira! Aki kér, annak
adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!”

Máté változatában a mondás tovább finomítja a fukarságról szóló

bibliai törvényt. A bibliai idézetnek az ókori zsidó irodalomban
meglévő jelentéséről és értelmezéséről az 5. fejezet 21. pontjá­
ban lesz szó.
Mint rendesen, Jézus ezúttal is hiperbolában ad tanácsot, így
hát hiba lenne szó szerint venni e szöveget. Amikor végső válasz­
tásokkal állunk szemben, szükség esetén a végsőkig is el kell men­
ni. Jézus nem éri be azzal, hogy a gonoszsággal szemben passzív
ellenállást ír elő. Azt kívánja, hogy az igazságtalanságot elszenve­
dő még több igazságtalanságnak tegye ki magát, s tartsa oda
másik arcát is. A másik két tanács - hogy ugyanis akitől a rabló az
ingét követeli,7 adja oda a kabátját is, illetve hogy a második mér­
földet is gyalogolja le az az ember, akit egy mérföldre kényszerí­
tenek - azt sugallja, hogy Jézus ellenfelei iránt szélsőséges nagy­
lelkűségre és jóindulatra törekedett. így győzi le a jó a gonoszt
(vö. Róm 12,21).

7 Lukács útonállója a kabátot kéri, és ráadásul kapja az inget, így az áldozat

csupaszon marad.

112
15. Szeresd ellenségeidet (Mt 5,43-48; Lk 6,27-28, 32-36)

„Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellen­

ségedet. (Lev 19,18) Én pedig azt mondom nektek, szeressétek el­
lenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért1
. így lesztek fiai meny-
nyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt
ad igazaknak is, bűnösöknek is. H a csupán azokat szeretitek,
akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek
a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi külö­
nöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéle­
tesek, amint mennyei Atyátok tökéletes1.1' (Mt)

„Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeite­

ket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak berniete­
ket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért... Mert
ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen há­
lát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket
szeretik. Mert ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek,
milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. H a
csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát
várhattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy
ugyanazt visszakapják. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegye­
tek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. így nagy
jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is
jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok,
amint Atyátok is irgalmas.” (Lk)

Noha megfogalmazásuk eltér egymástól, ugyanazon eszkatologi-

kus bölcsesség tanítását jegyzik le, és Jézus üzenetét mindketten
egyetlen parancsolatban összegzik: a tanítványoknak „tökélete­
seknek” és „irgalmasoknak” kell lenniük, amint a mennybéli Atya
is tökéletes és irgalmas. A felebarátok, testvérek szeretete és az
ellenség szeretete közötti ellentétet a Leviták könyve 19,18 ver­
se („Szeresd embertársadat”) és a Jézus parancsa közötti különb­
ség példázza. Máté megfogalmazása számos vitát váltott ki, a nála
szereplő „gyűlöld ellenségedet” félmondat miatt, ennek ugyanis
nincs előzménye a Leviták könyvében. Helyesen jegyzik meg,
hogy a gonoszak és az ellenség gyűlölete gyakran hangot kap a
Bibliában, de itt a „szeretni” és „gyűlölni” közvetlen egymás mel­

113
 lé helyezése a cél. A legközelebbi példát a qumráni A Közösség
Szabályzatában (1,9-10) találjuk, ahol a következő két kifejezés
kerül egymás mellé egy mondatban: „szeressék a Fény minden
fiát”, illetve „gyűlöljék a Sötétség minden fiát”. Ám Jézus tanítá­
sával ellentétben ez a szöveg a gyűlölet parancsát is határozottan
megerősíti. Sokan úgy vélik, hogy a „Szeresd felebarátodat, és
gyűlöld ellenségedet” kifejezést ugyanúgy kell kezelni, mint a
korábban már előforduló ellentétes alternatívákat: „Szabad-e
szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy
kioltani?” (Mk 3,4; Mt 12,12; Lk 6,9; lásd a 7. pontot.) Más szó­
val, csak a pozitív állításon kell eltűnődni, a negatív szempont
csak a pozitív fél erőteljesebb megvilágítását szolgálja.
Jézus bölcs tanításának valódi jelentősége az utolsó mondatban
kristályosodik ki, amely kötelességgé teszi, hogy embertársainkkal
való bánásmódunkban Istent utánozzuk. Miként az isteni szeretet
mindent átfogó, kiterjed jóra és rosszra, igazra és nem igazra egy­
aránt, úgy az emberi szeretetnek is általánosan érdek nélkülinek
és nagyvonalúnak kell lennie. Az érdek nélküliség és nagyvonalú­
ság szélsőséges példája, a minden hiperbolát felülmúló hiperbola,
az ellenség iránti őszinte, semmilyen viszonzást nem váró szeretet.
Mint Jézus tanításaiban általában, az erkölcsi cselekedet tiszta
szándéka a leglényegesebb. A szeretet akkor tiszta, ha akár em­
ber, akár Isten felé úgy áramlik, hogy semmilyen viszonzást nem
várnak érte. Az önzetlen szeretet ideális példája tehát az az eset,
amikor eleve nem valószínű, hogy a másik fél jó szívvel viseltetik
irántunk, azazhogy az ellenségünk. Az ókori judaizmusban elő­
forduló párhuzamokat az 5. fejezet 22. pontjában tárgyalom.
Máté konkrét példáját (az adószedő és a nem zsidó) Lukácsnál az
általánosabb bűnös későbbi betoldása helyettesíti. Jézus barátsá­
gosan bánt a lenézett adószedővel.

16. Mennybéli kincsek (Mt 6,19-21; Lk 12,33-34)

„N e gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és

rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben
gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem m arja rozsda, s
ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott
a szíved is." (Mt)

114
„Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítse­
lek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a
mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly.
Ahol a kincsetek, ott a szívetek is." (Lk)

Mind Máté, mind Lukács ugyanabban a maximában összegzi a ta­

nulságot, s ez azt fejti ki, hogy az ember szíve, vagy még inkább
elméje elsősorban avval foglalkozik, amit ő maga a legértékesebb­
nek tart. Ezért arra kell törekedni, hogy elpusztíthatatlan lelki
kincseket gyűjtsünk, és ne világi javakat, amelyek romlandók, és
a lopás és pusztítás állandó veszélyének vannak kitéve. A tanítás
szokás szerint Isten országának abszolút elsőségét hangsúlyozza.

17. Az egészséges szem (Mt 6,22-23; Lk 11,34-36)

„A test világa a szem. H a szemed ép, egész tested világos. De ha a

szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ida tehát a világosság,
amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?" (Mt)

„A tested világa a szemed. Ha szemed ép, egész tested világos. De

ha a szemed rossz, egész tested sötét. Vigyázz hát, nehogy sötétség
legyen benned a világosság. Ida tested csupa világosság és nincs
l>enne semmi sötétség, olyan világos lesz egészében, mintha a vil­
lám fénye világította volna meg." (Lk 36)

Eltérően a korábban tárgyalt lámpa-hasonlattól (4. pont), ahol a

lámpa az egész házat bevilágította, itt a szem a szimbolikus lám­
pa, az emberen belüli fény forrása. Ha a szem ép, a belőle áradó
spirituális fény átjárja az embert, és bevilágítja a szívét. Ám ha a
szem nem áttetsző, a fény nem halad át rajta, s az emberben sö­
tétség uralkodik. A közmondáshoz nem kapcsolódik könnyen
meghatározható külön tanítás, ha csak az nem, hogy aki Istent
keresi, annak bíznia kell a megvilágosodás ajándékában, és imád­
koznia kell érte.
A mondás eleve föltételezi a jó és a gonosz szem zsidó erkölcs
szerinti - és nem mágikus - felfogását. A mondás, amelyet a Kr.
u. 1. században élt Eliezer ben Hürkanosz rabbinak tulajdoníta­
nak, a „jóságos szem”-et a „jó ú t”-tal, míg a „gonosz szem”-et a

115
„gonosz út”-tal azonosítja (mAb 2,9). Az az elképzelés, hogy az
embert belül fény és/vagy sötétség uralja, érthetőbben jelenik
meg egy holt-tengeri tekercsben (4Q186), amely szerint az
egyén kilencrésznyi fényből vagy sötétségből, esetleg a kettő ke­
verékéből áll. A fennmaradt töredék két személyt ír le; az egyik
meglehetősen jó, hat rész fényből és három rész sötétségből, míg
a másik gonosz, nyolc rész sötétségből és csak egy rész fényből
áll. Lukács megfogalmazása - „ha tested csupa világosság és nincs
benne semmi sötétség” (11,36) - a qumráni modellre emlékeztet.

18. Isten és a manimon

(Mt 6,24; Lk 16,13; vö. Tamás Evangéliuma 47,2)

„Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a mási­

kat pedig szereli, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig
megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is."

A zsidó irodalomban nem maradt fenn olyan közmondás, amely

lehetetlennek tartja két úr egyidejű szolgálatát, a mondás azon­
ban olyan természetesnek hat, hogy nem lenne bölcs dolog azt
feltételezni: Jézus találta ki. A tanítás szinte nem is igényel kom­
mentárt: miként a megosztott királyság - legyen akár a sátáné -
összeomlásra van ítélve (lásd a 2. fejezet 7. pontját), úgy az az
ember sem szolgálhatja teljes szívvel egyik urát sem, aki két
irányban lojális. Az már vitatható, hogy illusztrációként az erede­
ti mondásban is szerepel-e Isten és a mammon, ám Isten és a gaz­
dagsághoz való ragaszkodás ellentéte Jézus eszkatologikus prédi­
kációjának éppúgy szerves része, mint a nem eszkatologikus
haszid vallásosságnak (lásd a 12. pontot, illetve a 8. fejezet 14.
pontját).
A héber mámon szó vagy még inkább az arámi mamona Jézus
korában általánosan használatos volt. A Kr. u. 1. századi galileai
szent, Hanina ben Dosza állítólag gyűlölte a mamont, a sajátját
csakúgy, mint a másét (vö. Mekh Exod. 18,21). Valóban, egyes
leírások szerint önként vállalt szegénységben élt.

116
19. Bízzál mennyei Atyádban
(Mt 6,25-34; Lk 12,22-32; vö. Tamás Evangéliuma 36)

„Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy

mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök!
Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég
m adarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek -
mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan
ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmas­
kodik? H át a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a
mezők liliomait, hogyan nőnek: netn fáradoznak, nem szőnek-fon-
nak, mégis, mondom nektek, még Scdamon sem volt dicsősége tel­
jében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. H a a mezei virágot,
amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az
Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne ag­
godalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: M it eszünk, mit
iszunk? Ezeket a pogány ok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy
ezekre szükségetek van." (Mt, Lk)

„Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressé­

tek, s ezeket mind megkapjátok hozzál Ne aggódjatok tehát a hol­
nap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a
maga baja." (Mt 6,34)

„Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek
adja országát." (Lk 12,32)

Egy egész sor, a vidéki életből származó példákkal alátámasztott

tanács hangsúlyozza - az aggódás ellentéteként - a hitnek vagy
hűségnek és a jelen elsőbbségének abszolút szükségességét; ezen
eszméket tekinthetjük a Jézus által gyakorolt és hirdetett eszka-
tologikus vallásosság lényegének. A világi aggodalmaknak nem
szabad megzavarniuk abban, hogy a pillanatnyi spirituális feladat­
ra összpontosítsunk. A tanítványoknak a jelen ügyeire kell sze­
gezniük tekintetüket; a jövő majd gondoskodik magáról. A be­
kezdés eltérő elemei koherens egységet alkotnak, és nincs is ér­
telme azon tűnődni, vajon léteztek-e egymástól függetlenül az­
előtt, hogy e színes szövegbe szőtték volna őket. Isten országára

117
nyílt utalást találunk; az elv elsősorban Jézusnak magának és
tényleges követőinek szól, akiket Lukács „kisded nyáj”-nak nevez.
Az az elképzelés, hogy Isten gondoskodik teremtményeiről, az
ég madarairól és a mező liliomairól, része volt az intertestamen-
tális és a rabbinikus időszak zsidó vallásos gondolkodásának (lásd
a 29. pontot). Simeon ben Eleazar rabbi ugyanazt a fortiori érvet
alkalmazza, mint Jézus: „Láttatok már olyan vadon élő állatot
vagy madarat, amely valamilyen foglalkozást űzött volna? Sem­
miféle erősfeszítést nem kell tenniük azért, hogy megéljenek,
jóllehet pusztán arra teremtettek, hogy engem szolgáljanak. Én
viszont arra teremtettem, hogy azt szolgáljam, aki engem megal­
kotott. Mennyivel inkább úgy kell lennie, hogy minden erőfeszí­
tés nélkül megélhessek?” (mKid 4,14) A népi ideológia része,
hogy Salamon királyt a luxusban élő ember példájának tartják, de
a részletes források inkább pazar ételeiről szólnak, semmint
pompás ruházatáról (vö. Josephus: Antiquities, 8,39-41; mBM
7,1). A második csavar Jézus fantáziájának terméke. Az, hogy tö­
kéletesen bízik Istenben, és megalkuvás nélkül összpontosít az
aktuális feladatra, eszkatologikus vallásának lényegét tükrözi.

20. A szálka és a gerenda

(Mt 7,3-5; Lk 6,41-42; Tamás Evangéliuma 26)

„M iért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a m a­

gadéban a gerendát sem veszed észre? Hogy mondhatod ember­
társadnak, hogy hadd vegyem ki a szemedből a szálkát, amikor a
magad szemében gerenda van? Képmutatói Előbb vedd ki a ge­
rendát a saját szemedből, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy ki­
vedd a szálkát embertársad szeméből!" (Mt, Lk)

„Testvéred szemében észreveszed a szálkát, saját szemedben

azonban a gerendát nem látod. H a kihúztad a szemedből a geren­
dát, akkor láss hozzá, hogy kihúzd testvéred szeméből a szálkát."
(Tamás Evangéliuma)

A folt vagy inkább a szálka és a gerenda metaforája, mely a jelen­

téktelen és a hatalmas között feszülő ellentétet illusztrálja, csak
lazán kapcsolódik a nagylelkűség megelőző témájához (vö. a 6.

118
ponttal), és inkább tartozik a Jézus képmutatás elleni kirohanásá­
ról szóló Q-anyaghoz (vő. Mt 23; lásd a 2. fejezet 15. pontját). A
„képmutató” szó csak a Q-anyag hegyi beszédében, valamint az
M-anyag Mt 6,2, 5, 16 versében jelenik meg. Tamás Evangéliu­
ma a Q-anyag rövidített és egyszerűsített változatával szolgál. A
Talmudban ugyanez a hasonlat hangzik el két veszekedő zsidó
párbeszédében: „Vedd már ki a szálkát a szemedből” - így az
egyik. „Te vedd ki a gerendát a magadéból]” - felesel a másik
(bArakh 16b; bBB 15b). A tőle megszokott, túlzásokra való hajla­
mával Jézus az önismeretet és az önmagunk jobbítását hangsú­
lyozza, szemben a mások könnyelmű bírálatával. A tanács eszka-
tologikus helyzetben ugyanúgy alkalmazható, mint a primitív
egyházi környezetben; ez a bölcsesség valójában időtlen.

21. Az aranyszabály (Mt 7,12; Lk 6,31)

„Amit akartok , hogy írelelek tegyenek az emberek, ti is tegyétek

velük! [Ez a törvény és a próféták (M t)/.” (Mt, Lk)

Ezt az egyetlen mondatban kifejtett aforisztikus erkölcsi előírást,

melyet a 16. század óta aranyszabálynak neveznek, Máté a hegyi
beszédbe illesztette be, a Tórához és a prófétákhoz való kapcso­
lódására vonatkozó kiegészítő magyarázatokkal együtt. Az em­
bertársaink iránti egyetemes jóindulat e szubjektív megfogalma­
zása a zsidó irodalmi forrásokban is gyakran előforduló tanítás.
A Jézusnak tulajdonított mondáshoz hasonló szállóigék több
formában is közkincsnek számítottak, s már évszázadokkal az új­
szövetségi kor előtt és azt követően is népszerűek voltak. Általá­
ban negatív formában alkalmazták - amit magad nem fogadnál
szívesen, azt ne add másoknak se -, de néhány rosszul álcázott
keresztény apologétától eltekintve,8 egyetlen objektív tudós sem

8 Például a Hillélnek (lásd lentebb) tulajdonított elvet kommentálva G.

B. Caird ezt írta: „Az az erkölcsi program, amely nem-cselekvésből áll, és kü­
lönösen ha szabályok és ceremóniák hosszadalmas kommentárjaiban kell ki­
fejteni, aligha hasonlítható össze azzal, amelyik pozitív és végtelen jóindulat­
ra hív fel.” In: Saint Luké. The Pelican Gospel Commentaries. Harmonds-
worth, 1963, 104.

119
 vélte úgy, hogy a kétféle megfogalmazás között minőségi különb­
ség lenne. A két változat ugyanazt fogalmazza meg. A zsidó forrá­
sokban a legkorábban az apokrif Tóbiás könyvében fordul elő
(4,15): „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd.” De
már Tóbiás is az egyik pszeudepigrafából, Ahikar mondásaiból
(8,88) vette e bölcsességet: „Fiam, amit te gonosznak találnál,
azt ne tedd társaiddal se!” Jézus ben Szira is hasonló tanácsot ad
olvasóinak: „Légy oly barátságos felebarátaiddal, mint tenmagad-
dal, és [irántuk tanúsított viselkedésedben] kerüld mindazt,
amit magad gyűlölnél” (Ecclus. 31 [34],15). Ugyanezen elvnek
ad hangot Jézus idősebb kortársa, Philón, az alexandriai zsidó fi­
lozófus is: „Amit valaki gyűlölne elszenvedni, azt ne tegye más­
nak” (Hypothetica 7,6).
A korai rabbinikus mesterek közül Hillélt, Philón kortársát is
úgy tisztelték, mint aki ezt hirdeti: „Ami számodra gyűlöletes, ne
tedd embertársaiddal sem ” (bSab 31a). A maxima anekdotába
ágyazva maradt ránk. Egy türelmetlen pogány, leendő prozelita,
aki mihamarabb a judaizmus kebelébe akart tartozni, tiszteletle­
nül gyorstalpaló Tóra-tanfolyam után érdeklődött. Olyan rövid
öszszegzést szeretett volna, amelyet fél lábon állva is elsajátíthat.
A lobbanékony Sammai kidobta őt, míg a nyájas Hillél az imént
idézett híres mondatban foglalta össze a zsidó vallást. A hozzáfű­
zött kommentár - „Ez az egész Tóra” - erősen emlékeztet a Má­
ténál szereplő tanulságra: „Ez a törvény és a próféták” - azaz, a
mondás a Biblia tanításának kvintesszenciája. E történet eseté­
ben nem kutatunk a valós alapok után, de mivel a maximát sokat
idézték, tartalma pedig egybecseng Hillél eszméivel, megvan az
esélye, hogy utalt rá. A későbbi midras, Abot de-Rabbi Náthán
(Változat B 26), Hillél elvét R. Akibának tulajdonítja, és kihagyja
az anekdotából azt a komikus elemet, hogy a kérelmező fél lábon
akar állni, míg a törvényt megtanulja. Arra a kérésre, hogyan fog­
lalná össze egy mondatban a Tórát, Akiba így válaszol: „Fiam,
Mózes urunk... negyven napot töltött a hegyen, mire megtanul­
ta, te meg azt mondod: «Tanítsd meg az egész Tórát egy [mon­
datban].» Mégis, fiam, a Tóra lényege ez: «Amit te magad gyű­
lölsz, ne tedd embertársadnak se.«” A két beszámoló legérdeke­
sebb vonása, hogy a maxima mindkettőben a tanító válasza a kér­
dezőnek. Nem alaptalan hát a föltevés, hogy Jézus aranyszabálya
is hasonló körülmények között hangozhatott el. Az azonban,

120
hogy a többi forrással ellentétben az Evangélium pozitív megfo­
galmazást őriz; és nem a negatív változatot, Jézus védjegyeként
értékelhető.

22. A szűk kapu (Mt 7,13-14; Lk 13,24)

„A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a

romlásba visz - sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az
út, amely az életre vezet - kevesen vannak, akik megtalálják.”
(Mt, Lk)

„Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan

akarnak m ajd bemenni rajta, de nem fognak tudni." (Lk)

Λ két kapu - a széles és a szűk - példázatának üzenete akár félre

is érthető, de a gondolat története segít feloldani a rejtélyt. A
végzet kettősségének gondolata a bibliai hőskorra megy vissza.
Ádámnak a Paradicsomban a jó és a gonosz között kellett válasz­
tania, a két út képe pedig Jeremiástól ered (21,8): „Nézzétek,
elétek tárom az élet útját és a halál útját!” A qumráni A Közösségi
Szabályzatában a két lélekre vonatkozó utasításban a világosság,
illetve a sötétség lelkének útjairól esik szó (1QS 3-4). Hasonló­
képpen a Misna Abotjának traktátusa is különbséget tesz a jó és a
rossz út között (mAb 2,9).
A szűk ajtó és a bejutás nehézsége igen színesen jelenik meg
Ezra negyedik könyvében (7,6-8). „Épült egy város a síkságon,
mely tele van jó dolgokkal, ám a bejárata szűk, és meredeken he­
lyezkedik el, jobb oldalán tűz ég, bal oldalán mély víz van, és kö­
zöttük csak egy keskeny ösvény vezet befelé.” Ezra negyedik
könyve azonban nem állítja szembe a szűk kaput a kényelmes,
könnyű bejutás lehetőségével.
Máté előadásában a metafora még bonyolultabb. A széles kapu
a kárhozatba visz; könnyen megtalálható, és tömegesen mennek
be rajta. Ezzel szemben az élethez vezető kapuhoz nem egyszerű
eljutni, és nehéz rájönni, hogyan nyílik. Akik át akarják lépni Is­
ten országának küszöbét, vagyis Jézushoz szeretnének csatlakoz­
ni, azoknak nagy figyelmet kell szentelniük Jézus eszkatologikus
útmutatásának, mely a szerény, szűk kapu felé terel. Úgy tűnik,

121
Lukács tágabban érti a helyzetet, amelyben a prédikáció elhang­
zott, vagyis az evangélium az egész nem zsidó világnak szól, ám
mivel a bejárat szűk, csak kevesen - a leggyorsabb, legodaadóbb
és legelszántabb hallgatók - juthatnak át rajta.

23. A sziklára és a homokra épült ház

(Mt 7,24-27; Lk 6,47-49)

Jóllehet ezt a bekezdést a bölcsességek közé is besorolhatnánk,

célszerűbbnek látszik a példázatok cím alá rendelni, és ott is tár­
gyaljuk, a 4. fejezet 8. pontjában.

24. A jó fa és a rossz fa
(Mt 7,16-20; vö. Mt 12,33-35; Lk 6,43-45)

„ Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt

vagy bogáncsról fügét? így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a
rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümöl­
csöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek min­
denfát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikről is­
meritek fel őket." (Mt 7)

„ Vagy jelentsétek ki, hogy a fa jó, s a gyümölcse is éppúgy jó, vagy

nyilvánítsátok rossznak, hisz gyümölcséről lehet a fát felismerni.
Viperák fajzata! Hogy beszélhetnétek jót, mikor gonoszak vagy­
tok? A száj ugyanis a szív bőségéből szól. A jó ember jó kincséből
jót hoz elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat hoz elő." (Mt 12)

„Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa,
amely jó gyümölcsöt hoz. A fát a gyümölcséről lehet megismerni.
Neyn szednek tövisbokorról fügét, s gyalogszederről sem szüretel­
nek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz em­
ber pedig a rosszból rosszat. Hisz a száj a szív bőségéből beszél.”
(Lk 6)

Lukács változata a legegyszerűbb, és valószínűleg ez az eredeti.

Az elképzelés eszkatoligikus. A közelgő szüret - mely fölidézi az

122
utolsó ítélet gondolatát (lásd a 4. fejezet 2., 5., 17. pontját) - fül­
ledi minden fa igazi természetét. Akkor a képmutatás mindenki
számára nyilvánvaló lesz. Ez a kép más, mint az a Bibliából jól is­
mert kép, mely szembeállítja egymással a folyó mentén álló, il­
letve a száraz terepen gyökeret eresztő fát (Jer 17,5-8; Zsolt 1).
Ugyanezt a gondolatot fejleszti tovább az egyik qumráni hálaadó
himnusz (16 [korábban 8], 21-25): „Az én kezem által nyitottad
meg forrásukat... hogy [ágaik a dicsőség viruló] lombkoronájává
válhassanak... De ha elveszem a kezem, olyan lesz, mint a [pusz­
tai] tövisbokor.” Jézus logionjában mindkét fa termő, csak gyü­
mölcsük minősége különbözteti meg őket, míg az Újszövetségen
kívül a virágzó fát állítják szembe a kókadozó, gyümölcstelen fá­
val. Az Evangéliumban ismét egy bevett zsidó idióma kap sajátos
színezetet. A Q-szöveg mondása nem utal Jézus sajátos élethely­
zetére. Csak egyszerűen és színesen megkülönbözteti a jó és a
rossz tanítót.
Ahhoz, hogy megértsük e közmondást: „A száj ugyanis a szív
bőségéből szól”, szem előtt kell tartanunk, hogy a szemita menta­
litás mélyén a szimbolikus trónt nem az érzelmek, inkább a gon­
dolkodás foglalja el. A rabbinikus mondás az arámiban különbsé­
get tesz a között, aki megtartja a szívében, ami ott van, illetve a
között, aki a szájára veszi szíve titkát, és ily módon tudatja má­
sokkal (Genesis Rabba 84,9). Tehát az „A száj ugyanis a szív bő­
ségéből szól” mondás felidézi a helyes gondolatokkal teli szívet,
mely szemben áll a gonosz gondolatokkal terhes rossz szívvel.

25. A hajléktalan Jézus (Mt 8,20; Lk 9,58)

„A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Em­

berfiának nincs hova fejét lehajtania. ”

Ezt a szép, képletes választ Jézus egy olyan írástudónak adta, aki
tanítványai közé szeretett volna kerülni (Mt 8,19). Az evangélis­
ta ezzel jelzi, hogy Jézus nemcsak az egyszerű népre hatott, ha­
nem a vidéki értelmiségre is.9 Lukács viszont nem utal az ember
társadalmi helyzetére, egyszerűen „valaki”-nek nevezi.

9 A vidéki írástudók szerepéről lásd a 2. fejezet 1. pontját.

123
 Jézust és közeli tanítványait a vándorprédikátori gyakorlat ki­
szakította az ismerős és biztonságos otthon közegéből. Nincstele­
nebbek lettek, mint a róka vagy a madár, amelynek búvóhelyül
ott föld, illetve a fészek. A bölcsesség üzenete az, hogy aki az eljö­
vendő Isten országát hirdeti, az vállalja a hajléktalan életmódot,
tökéletesen bízván az isteni gondviselésben, és elfogadja a bi­
zonytalanságot, amely elhívásának velejárója. Emiatt határozot­
tabb hitre van szükség. Jézus követőinek minden buzdítás híján is
meg kell birkózniuk a nehézségekkel, ellentétben azokkal, akik
igénylik, hogy Jézus felidézze számukra Istennek az ég madarai és
a mező liliomai iránt megnyilvánuló jóindulatát. Nehéz volna ta­
lálóbb mondást alkotni arra a bizonytalan állapotra, amelyet Jé ­
zus és az apostolok életformájukként választottak.
Tamás Evangéliumában is előfordul a mondás (86), azzal a ki­
egészítéssel, hogy nincs hová „lehajtania fejét és pihenni", azaz a
gnosztikus megváltásban részesülni.

26. A halott eltemetése (Mt 8,22; Lk 9,60)

„Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat [te

meg menj, és hirdesd az Isten országát (Lk)//"

Akárcsak az előző mondás, ez is kiegészítő tanács. Lukács szerint

egy névtelen járókelő provokálta ki, míg Máté szerint az egyik ta­
nítvány. A szóban forgó személy csak akkor akarta volna teljesen
elkötelezni magát Jézus ügye mellett, amikor apját nyugalomba
helyezte. Jézus erre kijelentette, hogy nincs helye halogatásnak,
amikor Isten országáról van szó. A „holtakra” hagyta a halottak
eltemetését, vagyis azokra, akik nem állnak készen rá, hogy Isten
ügyét teljes szívvel szolgálják. A „holt” kifejezéssel metaforiku­
sán az Újszövetségben (lT im 5,6) és a rabbinikus irodalomban
egyaránt az istenteleneket illették.
A parancs valódi értelmét mintha igen sok Újszövetség-szakér-
tő félreértette volna. Azt állítják, hogy e szavakkal Jézus a gyer­
meki jámborságnak a judaizmusban legszentebb elvével szegült
szembe. A holtak eltemetése mind a bibliai, mind a rabbinikus
törvények szerint megkerülhetetlen kötelesség. A zsidók még
vallási kötelezettségek alól is felmentést kapnak, a Séma (Halld,

124
l/iael) és a Tefilla (a Tizennyolc áldás) legszentebb imáit sem
leli elmondaniuk, hogy elhunyt rokonaik temetését zavartalanul
meg tudják szervezni. Jézus a szó szoros értelmében azt várta el
beszélgetőtársától, hogy apja temetését bízza a család többi tagjá­
éi. Ezzel csupán azt az elvet ismételte meg, hogy Isten országa
minden vallási kötelezettségnél előbbre való. Más szóval, ha a kö-
i élességek ütköznek egymással, a mennyek országának ügye az
első. Lukács változatában ez világosan kiderül abból, hogy hozzá­
fűzi: „te meg menj, és hirdesd az Isten országát.”
Ám ha figyelembe vesszük a holttest szinte azonnali eltemeté-
sének zsidó szokását, vagyis hogy az elhunytat még halála napján,
napnyugta előtt sírba kell helyezni, az evangéliumi történet igen-
( sak rejtélyesnek tűnik. Ennek a fiúnak, aki felelős apja temeté­
sének megszervezéséért, és akinek apja nyilvánvalóan nem szá­
mított rituálisan tisztátalan tetemnek, a beszélgetés pillanatában
éppen a temetés körüli ügyekkel kellett volna foglalatoskodnia.
I'.helyett valahol az út mentén található, föltehetően (ha elfogad­
tuk Máté változatát) Jézus tanítványaként. A történet azonban
másként is olvasható. Úgy tudniillik, hogy annak a férfinak, akit
lézus elhívott követői közé, még nem halt meg az apja. így tulaj­
donképpen kitérő választ ad Jézusnak, „nem most, majd valami­
kor később”, az apja halála után csatlakozna. Az effajta halogatás
Jézust bizonyosan türelmetlen válaszra késztette, hiszen szilár­
dan hitt a ma elsődlegességében, a jelen pillanat feladatának sür­
gető parancsában (lásd még a 19. és a 36. pontot).

27. Az aratás és a munkások (Mt 9,37-38; Lk 10,2)

„Az aratnivaló sok , de a munkás kevés" - mondta akkor tanítvá­

nyainak. - „ Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az
aratáshoz."

Az aratás metaforája a rabbinikus irodalomban is előfordul. Tar­

fon rabbi szerint „A nap rövid, a munka sok, a munkások restek; a
bér magas; a munkaadó pedig sürget” (mAb 2,15). E helyt nem
csupán a feladat nagysága hangsúlyos, hanem az is, hogy kevés az
idő, az úr pedig türelmetlen a béresekkel, akik a magas fizetés el­
lenére is lusták. Ha összevetjük ezt a szőlőmunkásokról szóló pél­

125
dabeszéddel (Mt 20,1-16; vő. 4. a fejezet 23. pontjával), ott az
úr nagylelkűségéről és az előszörre fölbérelt munkások kapzsisá­
gáról és irigységéről van szó. Jézus aratás-hasonlata a galileai kül­
detésbe ágyazva jelenik meg, egészen pontosan akkor, amikor
Jézus első tanítványait-Lukács szerint kettesével (LK 10,1)- e l ­
küldte, hogy betegeket gyógyítsanak, és hirdessék Isten országá­
nak közelségét (Mt 10,1, 7). Noha cselekvési területük korláto­
zott volt, csak Galilea egy kis szegletében tevékenykedhettek, a
tizenkét misszionárius mégis aránytalanul nagy közönségre szá­
míthatott. Az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés.
Jézus szemléletének újszerűsége abban mutatkozik meg, hogy
az aratás szimbólumát eszkatológiai betakarítássá, végítéletté, Is­
ten országa kezdetévé teszi.

28. Bárányok a farkasok között

(Mt 10,16; Lk 10,3; vö. Mt 7,15)

„ Nézzétek, úgy küldetek titeket, mint bárányokat a farkasok

közé!” (Mt)

„ Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzá­

tok, de belül ragadozó farkasok." (Mt 7)

A zsidó irodalomban az Újszövetségen kívül is számos olyan hely

van, ahol ragadozók támadnak meg védtelen juhokat. így Hé-
nokh könyvében (lHénokh 90,6-17) a jó zsidók újszülött bárá­
nyokként szerepelnek, akiket hollók, sasok, kányák és keselyűk
pusztítanak. A hasonlat sokáig használatban volt, és a rabbinikus
Midrás Tanhumában is megtalálható, ahol egy fiktív szóváltásban
fordul elő Josua ben Hanania rabbi és Hadrianus császár között.
„Milyen nagyszerűek a bárányok [a zsidók], melyek hetven far­
kas [idegen nép] között is kitartanak” - jegyezte meg a császár.
Mire Josua ezt válaszolta: „Milyen nagyszerű a pásztor [Isten],
aki óvja és védi bárányait, és elpusztítja előttük a farkasokat.” A
rabbinikus történetben a bárányok pásztorukkal vannak, amikor
lecsap rájuk a farkasok falkája. Az Evangélium ezúttal is változtat
a képen: nem a farkasok támadják meg a bárányokat, hanem a bá­
rányokat küldik a farkasok közé. Az a mozzanat, hogy a bárányo-

126
I ,it farkasok közé küldik, Jézus stílusára nagyon is jellemző túl­
zás, bár az is igaz, nem akármilyen hasonlat szükséges, ha valaki
azt a barátságtalan fogadtatást, amelyet az apostolok első külde­
tésük során elszenvedtek, érzékeltetni akarja (vö. Mk 6,11; Mt
10,14; Lk 9,5; 10,10-11). Ugyanakkor sok Újszövetség-szakértő
úgy véli, ez a helyzet inkább annak az ellenséges magatartásnak
lelel meg, amelyet a primitív egyház első misszionáriusai éltek
meg a zsidók között a Kr. u. 1. század második felében. A Mt
7,15 versben szereplő párhuzamos mondás - amely a hamis pró­
fétákra vonatkozik, akik olyanok, mint a báránybőrbe bújt farka­
sok - a képet a preparuszia korának álmessiásai jelentette ve­
szélyre alkalmazza (lásd Mk 13,5-6; Mt 24,4-5; Lk 21,8 a 8. fe-
jezet 18. pontjában).

29. A verebekről és az emberekről

(Mt 10,28-31; Lk 12,4-7; vö. Lk 21,18)

„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem

tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a
testet is, a lelket is el tudja pusztítani! Ugye két verebet adnak egy
filléren [két fillérért öt verebet is adnak (Lk)/? S Atyátok tudta
nélkül egy sem esik le a földre [Mégis az Isten nem feledkezik meg
egyetlen egyről sem (Lk)/. Nektek minden szál hajatok számon
tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél."

L rész legfontosabb üzenete, hogy félelem nélküli és határtalan

hitre buzdít. Isten gondoskodik a madarakról, még inkább az em­
berről. Ennek eszkatológiai jelentéséről már szóltunk e verssel
kapcsolatban: „Nézzétek az ég madarait!... mennyei Atyátok
táplálja őket” (Mt 6,26; Lk 12,24; vö. a 19. ponttal). Mindkét
mondás célja, hogy megerősítse az Isten iránti teljes bizalmat, a
Jézus tanításai szerinti legfőbb erényt. Ez a szakasz a legközönsé­
gesebb madarat, a verebet említi, amely Máté szerint fél fillért,
Lukács szerint valamivel kevesebbet ér. Mégis, a gondviselés
egyenként mindegyik madárral törődik. Mint ahogyan Isten min­
den ember összes haja szálát is számon tartja. Ez utóbbi kép bib­
liai eredetű: „Amint igaz, hogy az Úr él: egyetlen haja szála sem
hullhat a földre!” (lSam 14,45), több rabbinikus forrás is színe­

127
sen illusztrálja a madarak iránti isteni gondoskodás eszméjét. Ah­
hoz a legendához kapcsolódnak, amelynek hőse a Kr. u. 1. szá­
zadban élt híres Simeon ben Johai rabbi. Amikor először jött elő
barlangjából, ahol a zsidók Róma ellen vívott második háborúja
(Kr. u. 132-135) után, Hadrianus császár üldözései idején tizen­
három éven át rejtőzött, észrevett egy embert, aki madarakra va­
dászott. Valahányszor Simeon mennyei hangot hallott, mely azt
mondta (latinul), hogy „menekvés” (dimissio) , a madarász elhi­
bázta az állatot, ám amikor Simeon a „kivégzés” (specula) szót
hallotta odafentről harsogni, a madarász megfogta a madarat. Si­
meon ben Johai következtetése hasonló ahhoz, amit az Evangéli­
umban olvashatunk: „Még egy madár sem pusztulhat el égi aka­
rat nélkül, hogy pusztulhatna hát az ember fia [azaz „én”]?”
(ySeb 38d; Genesis Rabba 79,6 stb.).

30. Vak vezet vakot (Mt 15,14; Lk 6,39)

„ Hagyjátok őket! Vakoknak vak vezetői! De ha vak vezet világta­

lant, mind a kettő gödörbe esik." (Mt)

„ Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ket-

ten a gödörbe?" (Lk)

A szövegkörnyezetéből kiemelt maxima nyilvánvaló általános je­

lentést hordoz. Ha a tanító tudása nem igaz tudás, ő is, tanítványa
is tévútra megy. A mondás Máténál a farizeusoknak szól, akik
sértőnek tartják (vö. 15,12), Lukácsnál azonban nem ők a meg­
jegyzés célpontjai. Jusson eszünkbe, hogy Máté másutt (23,16) a
farizeusokat vak vezetőknek nevezi (vö. a 2. fejezet 15. pontjá­
val). E mondás tehát részint Máté, részint viszont a primitív egy­
ház farizeusellenes retorikájának része. Ugyanakkor Máténál
(23,2-3) Jézus javasolja a farizeusok tanítását (lásd a 2. fejezet
15. pontját).

128
31. A hulla és a keselyűk (Mt 24,28; Lk 17,37)

„Ahol a hulla van, oda gyűlnek a keselyűk.”

Λ posztbiblikus irodalomban nem találkozunk ezzel a mondással,

hasonló képet azonban a héber Biblia is tartalmaz, például: „hol
tetemek vannak, nyomban ott terem [a keselyű]” (Job 39,30). A
mondás a parusziának vagy az Emberfia eljövetelének Q szerinti
beszámolóját zárja le. A beszámoló leghangsúlyosabb eleme,
hogy az eljövetelre hirtelen kerül sor, és sokak pusztulását hozza
majd (Mt 24,40-41; Lk 17,34-36), és úgy ér véget, hogy a dög­
evők azonnali érkezését jelenti be. A mondás ebben a formájában
talán a korai egyházra vezethető vissza, az eszkatológiai sürgetés
azonban minden bizonnyal Jézus világképének része.

III. BÖLCSESSÉGEK AZ /V7-BEN

32. A kutyák és a disznók (Mt 7,6; Tamás Evangéliuma 93)

„Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se

szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal, és
megfordulva széttépnek benneteketΤ' (Mt)

„Ne adjátok a szentet a kutyáknak, nehogy a szemétre dobják. ”

(Tamás Evangéliuma)

Ennek a hegyi beszédben különösebb szövegösszefüggés nélkül

megjelenő mondásnak nincs közvetlen párhuzama a zsidó forrá­
sokban. A kutya-disznó metafora azonban nem igényel részletes
magyarázatot. Mindkettő pejoratív jelentésű, és együtt szerepel­
nek egy rabbinikus közmondásban: „Nincs szegényebb a kutyánál
és gazdagabb a disznónál” (bSab 155b). A tisztátalan disznó képe
a nem zsidó területeket idézi föl (Mk 5,11; Mt 8,30; Lk 8,32;
15,15); Hénokh első könyvében (89,42) a vaddisznó Edomot
(később Rómát), a kutyák pedig a filiszteusokat jelképezik. Tóbi­
ás könyvének latin nyelvű változata az egyetlen olyan hely, ahol a
családban nevelt kutyát kedvesen ábrázolják, amint ifjú gazdája
hazatértekor vidáman csóválja a farkát (11,9); máskülönben a

129
zsidó irodalom nem kedveli a kutyát. Az Újszövetségben (Mk
7,27; Mt 15,26) és a rabbinikus irodalomban a kutya a nem zsi­
dók (mZsolt, 4,11) vagy a szamaritánusok (Genesis Rabba 8,13)
szimbóluma. Kivételes esetben olykor a rossz zsidókra is vonat­
kozhat, akik az eszkatologikus korban várhatóan „kutyaarcúak”
lesznek (mSzota 9:15). A kései újszövetségi szerzők a bűnös ke­
resztényeket látták hasonlóképpen beteljesíteni a közmondást:
„Visszatért a kutya a hányadékához” és: „A megfürdött disznó
pocsolyában hentereg” (2Pét 2,22). A „ne adjátok a szent dolgo­
kat a kutyáknak” valószínűleg az arámi eredeti félrefordításának
eredménye. Jézus nyelvén ugyanaz a három mássalhangzó - k-d-s
- kadcisán ak (gyűrű) és kudsá nak (szent dolog) is olvasható.
Egyes kommentátorok szerint a görög fordító nem a megfelelő
lehetőséget választotta - azaz a „szent dolgot” a „gyűrű” helyett
elrontva ezzel az eredeti párhuzamot, amely ekképpen szólt
volna: „Ne adjátok a gyűrűt a kutyáknak és gyöngyeiteket se szór­
játok a sertések elé.”
Elve azzal a föltevéssel, hogy a mondás arámi nyelven fogalma­
zódott meg, e maxima Jézus szándékos szójátéka lehet. Ameny-
nyiben így van, e helyt azt az utasítását hallhatjuk visszacsengeni,
hogy Isten országát kizárólag a zsidóknak szabad hirdetni (vö. Mt
10,5-6; 15,24, 26; Mk 7,27; lásd a 8. fejezet 49. pontját). Ez azt
is jelentené, hogy Isten országának becses titkát csak Jézus zsidó
követőinek szabad közvetíteni, a nem zsidók éppúgy nem része­
sülhetnek benne, ahogyan a megátalkodott zsidók sem. A mon­
dás második fele - „...és megfordulva széttépnek benneteket!” -
úgy tűnik, mintha utólagos betoldás lenne, amelyet a zsidók (ők
volnának a disznók) körében végzett apostoli igehirdetés ellensé­
ges fogadtatása váltott ki.10

33. Kígyók és galambok (Mt 10,16; Tamás Evangéliuma 39)

„Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a g a­

lambok!"

10 A mondás Tamás Evangéliumában (93) fennmaradt változata nem va­

lószínű, hogy eredeti, ugyanis tönkreteszi a képet: hogyan vethetne szent
dolgokat szemétdombra egy disznó?

130
 Máté ezt az önálló mondást fűzi a Q-beli, a farkasok közé kül­
dött bárányokról szóló mondáshoz (lásd a 28. pontot). így sikerül
megalkotnia egy vérbeli képzavaros állatmetaforát, amelyben a
bárányok azt a tanácsot kapják, hogy viselkedjenek egyszerre ra­
vasz kígyókként és ártalmatlan galambokként. Az az elképzelés,
hogy a kígyó eszes állat, az Edenkert-történetre megy vissza, a ga­
lamb ártatlansága Ozeás (7,11) jóindulatú exegézisére vezethető
vissza, ahol is a vers Efraim törzsére vonatkozó hasonlatát -
olyan, „mint egy galamb, buta és esztelen” - „együgyű galamb”
jelentéssel értelmezik. Évszázadokkal később a Midrás Rabba is
ezt a képet tartósította. Az Énekek éneke Rabbában ezt olvashat­
juk (2,14): „Isten ezt mondta a zsidókról: «Olyanok irántam,
mint az ártatlan galambok, de a világ más népei közt eszesek, akár
a kígyók.»” Amennyiben a kígyó-galamb logion eszkatologikus
értelemben értendő, miként az előző logion, az okosság és a
bizalomteli együgyűség szükségszerű vonása annak, aki bizton­
ságban át akar kelni az Isten országához vezető - némi moderni­
zálással tovább fokozva a képzavart - aknamezőn.

34. A nem isten által ültetett bokor (Mt 15,13)

„Tövestül kitépnek minden növényt, amelyet nem mennyei Atyám

ültetett. ”

A növény, a fa, a kert a Bibliában, a holt-tengeri tekercsekben és

a zsidó irodalom más alkotásaiban gyakran alkalmazott kép, mely
az élő és növekvő emberi intézményt jelképezi. Az Isten által ala­
pított közösség tagjainak az a sorsuk, hogy túléljék a nehéz időket
és fejlődjenek. Ok a bibliai „maradék”. Sokszor csupán erős hitű
kiválasztottak kis csoportját jelenti. Ezzel szemben az a növény,
amely Isten akarata híján eresztett gyökeret, ki lesz tépve, és el
lesz pusztítva. Máté beszámolója e növényeket a farizeusokkal
azonosítja (Mt 15,12), ami valószínűleg a Kr. u. 1. század végi, e
csoport és a primitív egyház közötti konfliktusokkal terhes idő­
szaknak a lenyomata (lásd a 2. fejezet 15. pontját).

131
35. Felmagasztalás - megalázás (Mt 23,12)

„Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza m a­

gát, azt felm agasztalják."

A mondat úgy hangzik, mintha közmondás volna, jóllehet ennek

más irodalmi forrásban nincs nyoma. Miközben teljesen nyilván­
való, honnan várható a jutalom és a büntetés, Isten neve nem je­
lenik meg, miként az a rabbinikus mondások esetében is gyakran
megesik. Például: „Ha valaki a Tóra szavai fölé magasztalja önma­
gát, megalázzák őt [mármint isten és mennyei udvartartása], ám
aki megalázza magát a Tóráért, azt végül felmagasztalják” (Rab­
bi Náthán mondásai, A, 11). A Máté Evangéliumában szereplő
mondás sem ágyazódik semmiféle sajátos szövegkörnyezetbe, in­
kább a különféle szakaszok végére illesztett, többfunkciós záró
megjegyzés (vö. Mt 18,4; Lk 14,11; 18,14). A mondás eszkatolo-
gikus hangvételű, az önmegalázás gondolata pedig jól illeszkedik
Jézus világképébe. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Jé ­
zus megfeddi Jakabot és Jánost, amiért nagy tisztességű ülőhe­
lyet kértek maguknak (Mk 10,37; Mt 20,21; lásd a 8. fejezet 15.
pontját),vagy az esküvőről szóló példázatra, amelyben Jézus azt
tanácsolja a vendégeknek, hogy az utolsó helyeket foglalják el
(Lk 14,8-11; lásd a 4. fejezet 32. pontját).

IV. BÖLCSESSÉG AZ Z.-BEN

36. A földműves és Isten országa (Lk 9,62)

„Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az

Isten országára."

Amellett, hogy amikor valaki az Isten országáért munkálkodók

ügyében akar osztozni, nem késlekedhet (lásd Mt 8,22; Lk
9,59-60; vö. a 26. ponttal), a sikeres keresőnek ráadásul még fo­
lyamatosan a feladatra kell szegeznie tekintetét. Nem sóvároghat
a múlt után, mint az az ember, aki csak azután akarta követni Jé ­
zust, hogy búcsút vett a családjától. E maxima valószínűleg
Elizeus próféta történetére megy vissza, aki szorgalmasan szán-

132
lőtt, amikor Illés felkérte, hogy kövesse őt. Elizeus előbb enge­
délyt kért, hadd adjon búcsúcsókot szüleinek, de aztán meggon­
dolta magát, és szaladt Illés után (lK ir 19,19-21).

MEGJEGYZÉSEK

A bölcs mondásokat és közmondásokat általában nem lehet

egyetlen szerzőnek tulajdonítani, inkább a népi bölcsesség meg­
nyilvánulásainak kell tekintenünk őket. Céljuk az, hogy alapvető
erkölcsi és viselkedési normákat fogalmazzanak meg színes, nem­
egyszer költői képékben. Mivel e mondások képes, metaforikus
nyelvet alkalmaznak, hatásuk nagymértékben függ a befogadó
hallgató, olvasó társadalmi, vallási és kulturális hátterétől. Követ­
kezésképpen ugyanaz a formula vélhetően sokféleképpen értel­
mezhető, és egymástól alapvetően különböző jelentésekkel ren­
delkezhet attól függően, hogy az adott beszélő milyen sajátos cél
érdekében használja; lásd a lámpa (4. pont), a szűk kapu (22.
pont) vagy az aratás (27. pont) esetét.
Az itt vizsgált harminchat mondás olyan egyveleget alkot,
amely a közhelyes bölcsességtől kezdve az ember és ember, illet­
ve ember és Isten közötti kapcsolat legmesszebbmenőkig szemé­
lyes megfigyeléséig terjedő skálán mindenféle szöveget tartal­
maz. Az általános kommentárok célja, hogy rámutassunk a ma­
ximák és a szinoptikus Evangéliumokból kibontakozó Jézus-kép
egyes vonásai között fennálló kapcsolatra.
Az előző fejezet végén Jézust 1. századi vidéki galileai próféta­
ként, karizmatikus gyógyítóként, démonűzőként és „csodaté-
vő”-ként írtuk le, aki Isten országának eljövetelét hirdeti. Vajon
bölcs mondásai és közmondásai megfelelnek ennek a képnek?
A vidéki, avagy falusi jelleggel kezdve azt mondhatjuk, hogy a
bölcs mondások a vidéki életből kölcsönzött, gazdag képzelctvi-
lágról tanúskodnak: Jézus az ég madarairól és a mező liliomairól
(19. pont), verebekről (29. pont), rókákról, farkasokról és kí­
gyókról (25., 28., 33. pont), valamint kutyákról és disznókról be­
szél (32. pont), illetve szántásról, aratásról és gyümölcsösökről
szól (24., 27., 36., 37. pont). A szálka és a gerenda, továbbá a ho­
mokra és a sziklára épített ház is a falusi emberek életét idézi
(20., 23. pont).

133
 Jézus életének karizmatikus vonásait tükrözik az orvosról (1.
pont) és a prófétáról (8. pont), valamint a gonosz erők legyőzésé­
ről (3. pont) szóló közmondások.
Ami Jézus üzenetének lényegét illeti - s ez nem más, mint a ta­
nítványok fölkészítése Isten országának eljövetelére -, közvetve
vagy közvetlenül a legtöbb bölcs mondás ebbe az irányba mutat
(lásd a 8. és a 9. fejezetet). A kutyákról és disznókról szóló köz­
mondásból (32. pont) világosan kitetszik, hogy Jézust kizárólag a
zsidók evangelizálása érdekelte. Egyes logionok könnyen átültet­
hetek az Isten országa terepéről az utóbb kialakult korai egyház
körülményei közé. így például a lámpa eleinte a házban lévők
megvilágosítását szolgálta, vagyis azokét a zsidókét, akiknek Jé ­
zus az igét hirdette, később azonban mindazokét, akik kívülről
jöttek, azaz a nem zsidókét (lásd a 4. pontot). Ugyanígy a szűk
kapu - amely elég széles ahhoz, hogy Jézus nyája azon át bejusson
Isten országába, épp csak megtalálni nehéz - a korai egyház szem­
szögéből azt hangsúlyozza, miféle nehézségekkel kell szembenéz­
niük a nem zsidó tömegeknek, ha át akarnak préselődni rajta
(lásd a 22. pontot). Annyit mindenesetre biztonsággal állítha­
tunk, hogy a bölcs mondások többsége jól illeszkedik Jézus eszka-
tologikus üzenetébe.
A következő fejezetben a példázatokat tanulmányozzuk, s még
több fény derül Jézus eszkatologikus szemléletére.
4. Tanítás példázatokban

Jézus vallási üzeneteinek jelentős része példabeszédek formájá­

ban maradt fenn.1A tömör és szellemes közmondásokkal, illetve
a valamivel jobban kidolgozott, de még szintén rövid bölcs taná­
csokkal összevetve a példázatok és hasonlatok fejlettebb irodal­
mi alkotások. Stílusukra a képszerűség jellemző, céljuk pedig vagy
az, hogy Isten országára vonatkozó utasításokat közvetítsenek,
vagy az, hogy valamilyen erkölcsi álláspontot megfogalmazzanak,
amelynek eszkatológiai vonatkozása is lehet, de nincs mindig.
Joseph Klausner szerint Jézus volt a példázatok legnagyobb zsi­
dó mestere, de nem ő találta fel ezt az irodalmi formát.12A héber­
ben masainak nevezett példázat nagy múltú irodalmi kategória
mind a Bibliában, mind a rabbinikus irodalomban. A masai az
Ószövetségben tágabb jelentésű, mint az Evangéliumokban, min­
denfajta bölcsesség belefért, a szűkebb értelemben vett, rövid
maximáktól (a Példabeszédek könyvének héberül Mesalim a
címe, ami a masai többes száma) a találós kérdésekig és a meséig.
A legismertebb bibliai találós kérdés talán Sámson rejtvénye:
„Eledel jött ki az evőből, s édesség került ki az erősből” (Bír
14,14), amivel arra a mézre utalt Sámson, amelyet az oroszlán te­
temében talált. Az effajta rejtvények feladása és megfejtése éles
elméjű királyok és királynők kedvelt játéka volt. A Biblia szerint
Salamon és Seba királynője is ezzel szórakozott (lK ir 10), aho­
gyan Josephus szerint Salamon és Hiram, türoszi király is (A zsi­
dók története , 8,148-149).3
Nincs értelmezése annak a bibliai mesének, melyben a fák ki­

1A példázatról mint irodalmi műfajról lásd Kermode, Frank: The Genesis

aj Secrecy: On the interpretation of narrative. Cambridge, Mass. 1979.
2 Jesus of Nazareth. His life, times and teaching, London, 1925, 414.
3 A rejtvényfejtés egyfajta ókori szerencsejáték. Salamon és Hiram pénz­
ben játszott, ám az, hogy Seba királynőjének mit kellett fizetnie a hírhedett
nőcsábász Salamonnak, amennyiben veszít, az olvasó fantáziájára van bízva.

135
rályt keresnek, de sem a nemes olajfa, sem a fügefa, sem a szőlőtő
nem fogadja el a tisztességet, így végül kénytelenek megválaszta­
ni a tövisbokrot (Bír 9,7-15). Tanulság azonban az, hogy az em­
ber királysága lázadás Isten kizárólagos hatalma ellen, és csak a
megátalkodottak fogadják el. Más meséket magyarázat is követ.
A legismertebb ószövetségi példázatban a szegényember bárány-
káját erőszakkal elveszi és megöli a gazdag; a mese azt jelképezi,
hogy Dávid törvénytelen úton asszonyává tette egyik tisztje, a
hettita Úrija feleségét (2Sám 12,1-4). Mivel Dávid nem ismerte
föl, hogy Náthán története róla szól, ezért a próféta meg is
mondja neki: „Magad vagy ez az emberi” (12,7) Ugyanígy meg­
van a Bibliában Izajás szőlőskertről szóló énekének (íz 5,1-7)
megfejtése, jelesül hogy a szőlőskert maga Izrael. A későbbi, a
Kr. u. 1. századból származó zsidó példázatok, mint Hénokh
eszkatologikus hasonlatait (lH én 37-71), az erdő és a tenger
küzdelméről szóló példázatot (4Ezra 4,13-18), valamint a qum-
ráni hálaadó himnuszok között szereplő (cols. 15 és 16 [a korábbi
cols. 7. és 8.]), az erődített városnak és az ültetvénynek az élet
forrása mellett folytatott küzdelmét leíró költői példázatát, illet­
ve a legtöbb újszövetségi példázatot nem követi magyarázat.
Jézus példázataihoz a rabbik példázatai állnak a legközelebb.4
A rabbik általában megszabott mintát követnek. Bevezetővel in­
dítanak: „Példázat következik” vagy „Példázatot mondok”. De
kezdhetnek kérdéssel is: „Mihez is hasonlít ez?”, majd így folyta­
tódik: „Ezt ahhoz az emberhez, királyhoz stb. hasonlíthatjuk...”
Jézustól eltérően a rabbik gyakran iktatnak példázatukba bibliai
idézeteket, melyek értelmét a történetben kifejtik. Jó példa erre
az a prédikáció, amely a Kr. u. 2. században élt Meir rabbi, a leg­
híresebb példázatmondó neve alatt maradt fenn (vö. mSzot
9,15): „Mit jelent az írásban az, hogy »Mert az akasztott ember
Isten átka« (MTörv 21,23)?5 Olyan ez, mint az ikertestvérek,
akik nagyon hasonlítanak egymásra. Egyikük az egész világ ura, a
másik útonálló lett. Idővel az útonállót elfogták és keresztre fe-

4 Lásd Stern, Dávid: Parables in Midrash: Narrative and exegesis in

rabbinic literature. Cambridge, Mass., 1991.
5 Szokatlan ez a fordítás - a bevett változat így szól: „Mert az akasztott
ember Istentől átkozott”, célja pedig az, bogy igazolja Rabbi Meir magyará­
zatát.

136
s/itették. Minden arra járó megjegyezte: »Úgy látszik megfeszí­
t i ték a királyt.« Ezért írva van: »Az akasztott ember Isten
átka«.” (tSzanh 9;7)6
A posztbiblikus irodalomban is gyakran alkalmaznak példáza­
tokat. Szent Jeromostól, aki a maga korában zsidó ügyekben a
logtájékozottabb keresztény volt, és a Kr. u. 4. század végén Bet­
lehemben telepedett le, ahol egy rabbi volt a hébertanára, a kö­
vetkező, beszédes megjegyzés maradt fenn: ,,[A zsidók,] a szírek,
és különösen a palesztinok szokása, hogy beszéd közben példáza­
tokkal élnek, hogy így, ha hallgatóik valamit esetleg nem értenek
az egyszerű kijelentés nyomán, a hasonlatok és példázatok segít­
ségével világossá tegyék mondandójukat” (Kommentár Mátéhoz,
18,23, Patrologia Latina XXVI, 132C).
A szinoptikus Evangéliumokban előforduló negyven példáza­
tot ebben a tágabb összefüggésben kell olvasni. Végül essék szó
arról is, milyen témakörök szerint osztjuk csoportokba a példáza­
tokat - e csoportok a következők: a mindennapi élet eseményein
alapuló példázatok, vidéki emberek példázatai, társadalmi példá­
zatok, törvényekkel kapcsolatos példázatok, valamint házassági
példázatok.

I. MÁRK ÉS A HÁRMAS TRADÍCIÓ

la. A magvető példázata

(Mk 4,3-9; Mt 13,3-9; Lk 8,5-8; Tamás Evangéliuma 9)

„ Halljátok1 íme, kiment a ynagvető vetni. Amint vetett, némely

szem történetesen az útszélre hullott. [Eltaposták (Lk) / Jöttek a [z
ég (Lk) / madarak és felcsipegették. M ás szemek köves talajra
hullottak, itt nem volt elég a föld. Csakhamar kikeltek, mert nem
kerültek mélyre a földbe. De aztán, hogy forrón sütött a nap, ki­
száradtak, mert nem eresztettek mélyre gyökeret [mert nem kap­
tak elég nedvességet (Lk)/. Voltak szemek, amelyek bogáncsok
közé hullottak. Amint a bogáncsok megnőttek, elfojtották, ezért

6 Nincs magyarázat, ám az ikerpár hasonlata által közvetített üzenet a Tér

1,26-27 versre utal, mely szerint az ember Isten képére teremtetett. így te­
hát még a megfeszített bűnöző is úgy néz ki, mint a király.

137
nem húzlak termést. De volt mag, amely jó földbe hullott. Ez am i­
kor kikelt és kifejlődött, termést hozott, az egyik harminc-, a má­
sik hatvan-, a harmadik százszorosát. Akinek van füle a hallásra,
hallja meg!”

A magvető története egyike annak a két evangéliumi példázat­

nak, amelyeket teljes magyarázat követ (Mk 4,13-20; Mt 13,18-
23; Lk 8,11-15; lásd még az l.b pontot). A másik Máté elbeszé­
lése a konkolyról (13,36-43; lásd a 17. pontot). A történet a vi­
déki Palesztina kis gazdálkodóinak és mezőgazdasági munkásai­
nak mindennapjaiból merít. Megjegyzendő azonban, hogy noha a
kommentárt az Evangélium Jézusnak tulajdonítja, más nézőpon­
tú, mint maga a példázat.
A példázat a Kr. u. 1. század végén született Ezra negyedik
könyvének egyik történetére emlékeztet: „Noha a gazda sok-sok
magot elvet a földbe, és megannyi palántát elültet, nem minden
mag csírázik ki, amikor eljön az ideje, és nem gyökeresedik meg
minden palánta, hasonlóképpen azok sem részesülnek mind a
megváltásban, akiket a világban elvetettek.” (4Ezra 8,41) Ezra
negyedik könyvének története általános szöveg. Ha a gazda jó
munkát végez is, amint az gyakran megesik, nem hajt ki minden
mag, és nem nő meg az összes palánta. Azok, amelyek megma­
radnak, jó szerencséjüket a gazda állandó gondoskodásának kö­
szönhetik, aki ellátja a növényeket azzal, amire szükségük van, és
locsolja őket (8,42-45). Az Ezra negyedik könyvében világosan
megfogalmazott eszkatológiai következtetés szerint a világra szü­
letett emberek közül egyesekre végül megváltás vár, míg mások­
ra nem.
Az evangéliumi példázat részletekben gazdagabb és míves el­
beszélés. A történet középpontjában nem a magvető áll. Ráadá­
sul olyan képet kapunk róla, mint aki nem is a leghatékonyabb
gazda - vetés közben a magok tekintélyes részét elpazarolja, a
termőföldtől távol az út szélére, vagy köves talajra, netán gaz
közé hullatja. A bőséges (harmincszoros vagy akár százszoros)
aratás nem a magvető munkájának eredménye, hanem a mag
(vagyis az igehirdetés) és a föld (a hallgató Isten ihlette válasza)
rejtélyes, a gondviselés által elrendezett együttműködésének
eredménye. A példázat tanulságát Jézus nehéz felfogású tanít­
ványai számára „Isten országának titk aik én t határozza meg

138
(Mk 4,11).7 Amennyiben a magvető/igehirdető Jézus maga, mi-
ként az valószínűsíthető, a jó hír terjesztésekor nem a maga sze-
u'pére összpontosít, hanem arra, amelyet a jó talaj játszik, jelesül
azok a hallgatók, akik válaszolnak.
Azt, hogy Jézus állítólag miért is alkalmazott példabeszédeket,
később tárgyaljuk (Megjegyzések, A példabeszédek célja, 191—
192. oldal), az értetlenek szűk körének, köztük a tizenkét apostol­
nak elmondott magyarázatról azonban most kell szót ejtenünk.

I b. A magvető példázatának magyarázata

(Mk 4,13-20; Mt 13,18-23; Lk 8,11-15)

Aztán így folytatta: „ Nem értitek ezt a példabeszédet, hogy értitek

meg akkor majd az összes példabeszédet? A magvető a tanítást
veti. Akikben útszélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rög­
tön jön a sátán, s kitépi szívükből az elvetett igét [nehogy higgye­
nek és iidvözüljenek (Lk)/. Ugyanígy, akikben köves talajra hull
a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen fogadják, de nem ver
bennük gyökeret, mert csak a pillanatnak élnek. Ezért ha szoron-
gatás vagy üldözés éri őket az ige miatt, hamarosan megbotrán-
koznak. Es mások, akikben a bogáncsok közé hullik, hallják
ugyan a tanítást, de a világ gondjai, a csalóka gazdagság és a töb­
bi vágy [élet... javai és élvezetei (Lk)/ szívükbe hatol, elfojtja az
igét, úgyhogy terméketlen marad. Végül, akikben jó földbe hull,
azok hallják a tanítást, magukévá is teszik, és az egyik harminc-,
a másik hatvan-, a harmadik százszoros tennést hoz."

„A jó földbe hulló szemek azok, akik tiszta és jó szívvel hallgatják

a tanítást, meg is tartják és kitartásukkal gyümölcsöt teremnek.”
(Lk)

Az értelmezés egyes elemei magából a példázatból valók. A mag­

vetőről egyetlen szó sem esik, s az exegézis igyekszik leírni, mi­

7 A „titok" fogalmáról lásd a 3. fejezet 5. pontját, valamint az ott idézett

qumráni példákat. A szóhasználat önmagában nem bizonyítja, hogy Pál ha­
tással lett volna erre a szakaszra, mint azt egyes Újtestamentum-szakértők
vélik. Lásd Dodd, C. H.: Parables of the Kingdom. London, 1978, 14-15.

139
lyen eltérő reakciókat adtak a hallgatók az igehirdetésre (mag =
szó). A kudarc körülményei figyelmeztetésül szolgálnak: a hallga­
tóságnak ellen kell állnia a sátán csábításának, ki kell tartania a
nehézség és üldöztetés közepette is, és nem szabad, hogy a gaz­
dagság és az élvezetek eltérítsék őket, és ezért ne engedelmes­
kedjenek az igének. Ellenkezőleg, figyelniük kell, egyet kell érte­
niük és azonnal cselekedniük. A kép eszkatologikus háttér előtt
jelenik meg. Nevezetesen, a gyötrelmek, a kötelező lemondás a
gazdagságról, a világi kényelemről és megelégedésről rendszerint
szerepelnek azokban a leírásokban, amelyek Isten országa eljöve­
telének előestéjét ábrázolják. Másfelől viszont a megannyi aka­
dály, amellyel a hívőnek szembe kell néznie, beleértve az üldöz­
tetést, megfelelhet a korai egyház idején uralkodó állapotoknak
is. Az Evangélium kommentátorai gyakran képviselik ezt a néze­
tet. Talán az a legerősebb érv amellett, hogy a magyarázat inkább
az apostoli egyháztól eredhet, semmint Jézustól, hogy Jézus zsi­
dó követőinek - szemben a kereszténységhez később csatlakozó,
nem zsidó hívekkel - nem lett volna szükségük a történet ilyen
részletekbe menő magyarázatára. Mivel a példabeszéd önmagá­
ban sem túl bonyolult rejtély, általános célzások elegendők lettek
volna. Említésre méltó, hogy a magyarázat több helyet és erőfe­
szítést szentel a kudarc elbeszélésének, mint a siker magyarázatá­
nak. Ez megint csak olyasfajta utólagos bölcsességnek tűnik,
amelynek eredetét az apostolok által a palesztinai zsidók körében
végzett igehirdetés kudarcában kereshetjük.

2. A titokban növekedő mag példázata

(Mk 4,26-29; Tamás Evangéliuma 21,9-10)

„Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe.

Utána, akár alszik, ak ár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag ki­
csírázik és szárba szökik, m aga sem tudja hogyan. A föld m a­
gától terem, először szárat, aztán kalászt, m ajd telt szemet a k a­
lászban. Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az
aratás."

„Amikor a gyümölcs megérett, eljön sarlóval a kezében és levágja

azt. Akinek füle van a hallásra, hallja meg! (Tamás Evangéliuma)

140
A magvetőről szóló m ásik példázat csak Máténál szerepel. Az el­
sőtől eltérően, ezúttal nincs szó elvesztegetett magokról, hanem
a mag növekedésének folytonosan zajló és szinte észrevehetetlen
volta áll a középpontban, melynek során a mag szárba szökik, és
kalászt, majd magot terem . A szöveg ki is fejti, hogy Isten országa
az a spirituális valóság, amelyet mindez jelképez, és Isten orszá­
gának majdani eljövetelét mint aratást festi le. Ha a vetésnek
vége, a gazdának csak várnia kell, és bíznia abban, hogy a föld
majd magától (görögben automaté) megtermi a gabonát. A pél­
dázat azt sejteti, hogy ha az igehirdetés megtörtént, a - várhatóan
észrevétlen - folyamatot a Gondviselésre lehet bízni. Egyes ér­
telmezők úgy vélik, ez a zelotizmus - az Isten országát politikai
eszközökkel, erőszakosan támogató irányzat - rejtett bírálata; ily
módon próbáltak Jézu s forradalmi hevületű kortársai föllépni.
Valószínűbb azonban, hogy a legfőbb üzenet a hithűség: teljes
mértékben bízni kell Istenben, és Isten majd gondoskodik arról,
hogy hívének ügye győzedelmeskedjék. Különös jelentősége van
annak, hogy a magvető (Jézus) egyúttal arató is. A példázat ezzel
azt mondja, Jézus ott lesz, hogy befejezze küldetését.

3. A mustármagról szóló példabeszéd (Mk 4,30-32;

Mt 13,31-32; Lk 13,18-19; Tamás Evangéliuma 20)

„Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen hasonlattal szem­

léltessük? Olyan, mint a mustármag. Amikor elvetik a földbe, ki­
sebb minden más magnál. De aztán, hogy elvetették, egyre nő, és
minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Akkora ágakat hajt, hogy
az égi m adarak árnyékában tanyáznak."

„Hasonlít a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott és elvetette

a kertjében. Kikelt, és hatalmas fává terebélyesedett, úgyhogy az
ég m adarai tanyáztak ágai között." (Lk)

Mondd meg nekünk, mihez hasonlít a mennyek országa? O vála­

szolt nekik: A mennyek országa a mustármaghoz hasonlít. Ez ki­
sebb minden más magnál. De ha olyan földbe esik, melyet meg­
művelnek, nagy szárat hajt és az ég madarainak védelmet nyújt.
(Tamás Evangéliuma)

141
A mustármagról szóló példabeszéd is a mag föld általi átalakításá­
nak témájával foglalkozik. De míg az előző esetben a hangsúly a
földben végbemenő csodás átalakuláson volt, Márk és Máté itt
a piciny mag és a belőle kinövő bokor méretének hihetetlen
aránytalanságát emeli ki. Lukács nem utal a mag apró méretére,
talán mert sem ő, sem olvasói nem tudták, mekkora a mustár­
mag. Tamás Evangéliuma Márk és Máté változatát adja elő, rövi­
dített formában, kiegészítve azzal a megjegyzéssel, hogy a föld,
ahová a mag hull, megművelt terület. Kezdetben jelentéktelen az
átalakulás, melynek révén Isten országába juthatunk. Az eleinte
csupán Jézusból és szűk köréből álló kiválasztottak közössége
minden várakozást felülmúlóan kiterjed majd.
A metafora megértéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy a
zsidó beszédben a mustármag a legkisebb mennyiséget jelképez­
te. Ha a rabbik egy csepp vérről szólnak, azt a mustármaghoz ha­
sonlítják (yBer 8d; bBer 31b). A belőle kinövő bokor azonban a
legnagyobb a maga nemében: kis túlzással fának is nevezik. A Kr.
u. 2. század végén a galileai Simeon ben Halafta rabbi megemlíti,
hogy fügefa méretű mustárbokrot mászott meg (yPea 20b).

4. A szőlőskert gonosz bérlőiről szóló példázat (Mk 12,1-9;

Mt 21,33-40; Lk 20,9-16; vő. Tamás Evangéliuma 65)

„Egy ember szőlőt ültetett, s körülvette sövénnyel, sajtót ásott ben­

ne s tornyot is épített. M ajd bérbe adta szőlőműveseknek, és el­
ment idegenbe. Amikor eljött az ideje, elküldte a szőlőművesekhez
szolgáját [szolgáit (Mt)], hogy szedje be a neki járó részt a szőlő
terméséből. Ezek elfogták, összeverték [Az egyiket megverték, a
másikat megölték, a harmadikat megkövezték. (M t)J, és üres kéz­
zel elzavarták. Egy másik szolgát küldött hát oda hozzájuk, ennek
betörték a fejét és szidták-gyalázták. Küldött egy harmadik szol­
gát is. Ezt megölték. S még több más szolgát küldött, ezek közül
némelyeket megvertek, másokat megöltek. M ár csak egyetlen fia
maradt, akit nagyon szeretett. Utoljára őt küldte el hozzájuk. Azt
gondolta: Fiam at csak megbecsülik! De a szőlőmunkások így biz­
tatták egymást: Ez az örökös. Gyerünk, öljük meg, és mienk lesz
öröksége! Nekiestek hát, megölték és kidobták a szőlőből. M it tesz

142
majd a szőlő u ra? Eljön, megöli a szőlőműveseket, és másoknak
adja ki a szőlőt." (Mk)

„Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is

úgy bántak." (Mt)

„Erre egy másik szolgát küldött. Ezt is megverték, szidták, gyaláz-

ták, majd üres kézzel elzavarták. Erre egy harmadikat is küldött.
Ezt is sebesre verték és kidobták." (Lk)

Az Evangéliumok ezt a példabeszédet időben a Jézus halála előtti

napokra teszik, akkorra, amikor több vitára is sor került (lásd pél­
dául a 2. fejezet 10-13. pontját), helyszíne pedig Jeruzsálem.
Mindhárom szinoptikus evangélista hozzáfűzi elbeszéléséhez a
bibliai idézetet: „A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé
lett” stb. (Zsolt 118,22-23). Noha a rabbinikus irodalom gyak­
ran társítja a példabeszédeket az írásból vett idézetekkel, itt a
bibliai hely irreleváns, nyilvánvalóan utólagosan illesztették be
a példázatba. Ezt abban a részben vizsgáljuk, amelyben a Jézus­
nak tulajdonított bibliai idézetekkel foglalkozunk (vö. 5. fejezet
I 1. pontja), de elöljáróban annyit érdemes megjegyezni, hogy a
korai keresztény-zsidó vitákban a 118. zsoltárt mint bizonyító
erejű szöveget idézték (lásd ApCsel 4,11; lPét 2,7).
A példázat fiktív eseményt beszél el, és Izajás szőlőskertről
szóló éneke (íz 5,1-7) ihlette. Egyesek szerint a bibliai történet
peser típusú (beteljesítő) magyarázatának tekintik. Mások úgy
vélik, allegória, ahol minden egyes alak szimbolikus személyiség.
Azt ábrázolja, amit a primitív egyház a zsidók részéről hűtlenség­
ként és elutasításként élt meg, és ahogyan Isten új (keresztény)
embereire cserélte őket. A szőlőskert a zsidó nép, a bérlők az ő
vezetőik, a távol lévő úr pedig Isten. A hírvivő szolgák a próféták,
akiket a zsidó hatóságok üldöznek és megölnek (lásd a 2. fejezet
I5. B pontját), a bérlők által meggyilkolt szeretett fiú pedig Jé ­
zus. A bérlőket végül elpusztítják (a rómaiak Kr. u. 70-ben; lásd a
királyi menyegzőről szóló példázat végét - Mt 22,7 - a 13. pont­
ban), míg a szőlőskert a nem zsidó egyházra száll. A példázat je­
lentése Máté hozzáfűzött kommentárjából világosan kiderül:
„Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s

143
olyan nép kapja meg, amely megtenni gyümölcsét.” (Mt 21,43;
lásd a 8. fejezet 37. és 49. pontját.)
A példabeszédből kirajzolódó általános kép a Jeruzsálem le­
rombolása utáni állapotnak felel meg, amikor világossá vált, hogy
az apostoloknak a zsidók körében végzett igehirdetése kudarcba
fulladt, s hogy Jézus mozgalmát a nem zsidók egyháza vette át.
Isten országának motívuma nem jelenik meg, csupán Máté említi
idézett magyarázatában (Mt 21,43).

5. A fügefáról szóló példabeszéd

(Mk 13,28-29; Mt 24,32-33; Lk 21,29-31)

„Vegyetek példát a fügefáról, fGondoljatok a fügefára és a többi

fára. (Lk)/
Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy kö­
zel van a nyár. így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövet­
keznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban jhogy közel
van az Isten országa (Lk)/."

A szerkesztők a rövid példabeszédet az úgynevezett eszkatogikus

tanítás vége felé illesztették be az Evangéliumba (Mk 13; Mt 24;
Lk 21). Közvetlenül az Emberfia eljövetelének bejelentése után
következik (lásd a 7. fejezet 19. pontját). Ebből a szemszögből
olvasva a példázat végkicsengése megerősíti, hogy a paruszia,
Krisztus második eljövetele - Isten országának küszöbönálló eljö­
vetele helyett - hamarosan bekövetkezik. Ám ha önmagában ke­
zeljük a szakaszt, megáll Lukács következtetése - hogy tudniillik
közel van Isten országa.8 A feltételezett sémi eredetinek az
Amosz könyve 8,2 verse a mintája, a „nyár” (kajiz] és a „vég”
(kejz) kifejezések szójátékot alkotnak, ám a nyár még e héber
szójáték nélkül is a betakarítás idejének közeledtét jelzi, ami pe­
dig a végítélet gondolatát is fölidézi. Ne feledjük, hogy a fügefa
állítólag a jövő előrejelzésének jele, s hogy Jézus, aki ellenezte az
időbeli spekulációkat, nem volt hajlandó ilyen iránymutatásokat
adni.

8 A görög engnsz észt in kifejezés - melynek szokásos fordítása „(Ő) közel

van” - úgy is érthető, hogy „(az; vagyis Isten országa) közel van”.

144
 A terméketlen fügefa megátkozásáról lásd Mk 11,13-14; Mt
21,19 az 1. fejezet 21. pontjában.

6. A kapusról szóló példázat (Mk 13,33-37;

Mt 25,14-15; 24,42; 25,13; Lk 19,12-13; 12,38)

„ Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az

idd. Éppen úgy, mint az idegenbe készülő ember, aki otthagyja há­
zát és szolgáira bízza vezetését, mindegyiknek kijelöli a maga fel­
adatát, a kapusnak is megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek
hát éberek! Nem tudjátok ugyanis, mikor érkezik meg a ház ura:
lehet, hogy este, lehet, hogy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel.
Ne találjon alva, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mon­
dok, mindenkinek mondom: Legyetek éberek!” (Mk)

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el

Uratok." (Mt 24)

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az

órát." (Mt 25,13)

„Egy főember - kezdte - messze földre indult, hogy királyságot

szerezzen magának, s aztán visszatérjen. Magához hívatta tíz
szolgáját, adott nekik tíz minát és így szólt hozzájuk: Kamatoz­
tassátok, míg vissza nem térek.” (Lk 19,12-13)

„Es ha a második vagy a hannadik őrváltáskor érkezve is így ta­

lálja őket, boldogok azok a szolgák.” (Lk 12,38)

A kapusról szóló példázat csak Márknál fordul elő, és ahhoz a fel­

híváshoz alkalmazza illusztrációként, mely a végső korban, az úr
távollétében tanúsítandó éberségre szólít fel. Máté és Lukács is
ad éberségre vonatkozó tanácsot, de máshol helyezi el (lásd a 16.
pontot). A példázat legvalószínűbb ideológiai háttere megint
csak a paruszia, méghozzá egy igencsak sokára bekövetkező pa-
ruszia várása lehet, szemben a Jézus idején jellemző felfogással,
amikor Isten országának küszöbönálló eljövetelében gondolkod­
tak. Márk és Máté történetének fő alakja a kereskedő, aki hosszú

145
üzleti útra indul; Lukács nemesemberről beszél, akit meghívtak
egy távoli ország királyának. Az utazó hazatérési szándéka rejtett
utalás a második eljövetelre. Úgy tűnik, az evangélisták összeke­
vertek egy kereskedőről, illetve egy hercegről szóló történetet.
Mivel a visszatérés pillanatát a szolgák egyik esetben sem isme­
rik, a végkifejletben mindkét történet a folytonos éberségre szó­
lít fel, ami pedig a paruszia várásának fontos jellemzője.

II. MÁTÉ ÉS LUKÁCS TRADÍCIÓJA (Q)

7. Példázat arról, hogy a peres felek békiiljenek ki egymással,

még mielőtt bíróságra mennének (Mt 5,25-26; Lk 12,58-59)

A töredékben fennmaradt hasonlatról, amely a peren kívüli meg­

egyezést javasolja, lásd a 3. fejezet 13. pontját.

8. A két építőről szóló példabeszéd

(Mt 7,24-27; Lk 6,47-49)

„Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez

hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az
ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert
szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem
váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra épí­
tette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a
háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált. " (Mt)

„Megmondom nektek, kihez hasonlít, aki eljön, meghallgatja ta­

nításomat és tettekre is váltja. A házat építő emberhez hasonlít,
aki mélyre leásott, és a sziklára rakta az alapot. Jött az árvíz, és
az áradat rázúdult a házra, de nem tudta megingatni, mert biztos
alapra épült. Aki meghallgatja ugyan [tanításomat], de nem vált­
ja tettekre, ahhoz a házat építő emberhez hasonlít, aki a házat
minden alap nélkül földre építette. Amikor az á r nekizúdult,
nyomban összeomlott és romhalmazzá vált. ” (Lk)

146
 A gonosz és az igaz ember által épített ház hasonlata mind a Bib­
liából^ mind a posztbiblikus zsidó irodalomból ismert. A bölcs
ember háza kiállja a vihart, az ostobáé romba dől. A Példabeszé­
dek könyvében több hasonló példa is található: „Ha kitör a vihar,
’a gonosz nincs többé, de örökre biztos lábon áll az igaz” (Péld
10,25). Vagy: „A gonoszok házát kiirtják, de az igazak sátra fenn­
marad” (Péld 14,11). A holt-tengeri tekercsek között két hála­
adó himnusz is a megfelelő épület képével él. Az egyik erődített
városról beszél, amelynek sziklára épült az alapja, és magas fala­
kat emeltek köré (1QH 14 [korábban 6], 24-26). A másikban is
örökké tartó alapra épült erős építménnyel találkozunk, amelyet
masszív toronnyal és soha meg nem remegő, jól megépített falak­
kal erősítettek meg (1QH15 [korábban 7], 8-9). Ez az ábrázolás
a rabbinikus irodalomban is tovább él, ahol is a 2. század elején
Elisa ben Abuja, az eretnek rabbi az erényes, bölcs embert ahhoz
az építőhöz hasonlítja, „aki előbb a követ rakja le, és utána a tég­
lát. Még ha sok víz öntözi és mossa falait, sem mozdul ki a helyé­
ből” (Abot de-R. Náthán, A 24). Ugyanezt a tanítást fogalmazza
meg az a példázat, amelyben a ház képe helyett az erős gyökerű
fa metaforájával találkozunk (vö. 3. fejezet 24. pontjával). Rabbi
Eleazar ben Azaria (a Kr. u. 1. század végén) erre a kérdésre:
„Akinek jótette több, mint a tudása, mihez hasonlít?”, így vála­
szolt: „Olyan fához hasonlít, amelynek kevés az ága, és sok a gyö­
kere; még ha a világ minden vihara rátámadna is, nem mozdítaná
el helyéből” (mAb 3,18 Jeromos-kommentárja 17,8).
Jézus üzenete az, hogy ha tanítványai elfogadják és átültetik a
gyakorlatba tanításait, erős házat emelnek, amely kibírja azokat
a csapásokat, amelyek Isten országa eljövetele jelére várhatóan
bekövetkeznek, és ebben az időben menedéket nyújt. A hasonlat
azonban akkor is értelmes, ha az eszkatologikus sürgetés már
nem érzékelhető.
Az egyházról, mely Péterre, a kősziklára épül, lásd a 9. fejezet
23. pontját.

147
9. A játszó gyermekekről szóló példázat
(Mt 11,16-19; Lk 7,31-35)

„ Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a tereken tanyázó

gyerekekhez, akik odakiáltják a többieknek: Furulyáztunk nek­
tek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem jajgattatok.
Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge
van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a
falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. A bölcses­
ség azonban igazolja magát tetteivel [minden gyermeke igazolja
(Lk)/."

Az elkényeztetett gyermekekről szóló rövid példabeszéd a zsidók

reakcióit írja le, amelyeket előbb János, majd Jézus hívószavára
adtak, amikor azok Isten országának közeledte miatt megbánásra
szólítottak fel. Pár gyermeket hívnak a barátaik, akik kinn a téren
temetést akarnak játszani, de táncba is szólítják őket, ám ezek a
gyerekek egyikben sem vesznek részt. Az Evangélium azt sugall­
ja, hogy Isten országának mindkét hírnöke - az aszketikus János
és a társasági életet élő Jézus - egyaránt sok követőre akadt vidé­
ken, Jeruzsálem vezető osztályai azonban hűvösen és ellensége­
sen fogadták (vö. a 8. fejezet 41. pontjával).

10. Példabeszéd a korábbi otthonába visszatérő démonról

(Mt 12,43-45; Lk 11,24-26)

„Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken

bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Azt mondja hát: Visszatérek
elhagyott házamba. Amikor odaér, üresen, kisöpörve, feldíszítve
találja. Erre nyomban elsiet, s hoz magáival hét más lelket, m agá­
nál is gonoszabbat. Bemennek és ott laknak. Ennek az embernek a
sorsa most rosszabb, mint előbb volt. (Mt, Lk) [Hasonló sors vár
erre a gonosz nemzedékre is. (M t)/"

E példabeszédszerű mondás a 3. fejezet 3. pontjában tárgyalt böl­

csességhez kapcsolódik. Figyelmezteti „a gonosz nemzedéket” -
mely vélhetően az utolsó a sátáni erők uralta nemzedékek sorá­
ban -, hogy amennyiben a lelki felszabaduláshoz szükséges bűn-

148
bánatuk és hitük nem elég erős és kitartó, a régi gonosz új társai­
val valószínűleg visszatér sivatagi száműzetéséből.9 A történet
olyan időszakban játszódik, amelyre jellemző a démonűzés. Ilyen
volt Jézus szolgálatának időszaka, de a primitív egyházban köz­
vetlen követői is gyakorolták e karizmatikus tevékenységet, mint
az az Apostolok cselekedeteiből kiderül. Máté zárómondata in­
kább az előbbire utal, míg e zárómondat hiánya Lukácsnál az
utóbbira. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Lukács, aggo­
dalmában a paruszia késedelme miatt, Jézus tanításainak eszka-
tológiai tartalmát általában igyekezett elhagyni (vö. Jézus változó
arcai, 235)

11. A kovászról szóló példabeszéd (Mt 13,33; Lk 13,20-21)

„A mennyek országa hasonlít a kovászhoz, amelyet fogott az asz-

szony, belekeverte három mérő lisztbe, s az egész megkelt tőle." (Mt)

Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonlít a kovászhoz..." (Lk)

A rejtve növekvő magról és mustármagról szóló példázatnak a

mezőgazdaság tárgyköréből vett hasonlatai után (lásd az 1., 2. és
a 3. pontot) - melyek azt hivatottak kifejezni, hogy mielőtt Isten
országa megmutatkoznék, előbb az észrevétlen várandósság álla­
potára kerül sor - a Q e helyt ugyanezen tanítás háztartási témájú
változatával szolgál. Az Isten országának békés eljöveteléről alko­
tott felfogás szemben áll egy másik, kevésbé elterjedt elképzelés­
sel, amely szerint Isten országa vad erővel tör majd a világra (Mt
11,12; Lk 16,16; vö. a 8. fejezet 40. pontjával).
A szöveg három szea (1 szea = kb. 22 liter) lisztről beszél, m e­
lyet csodálatos módon hatalmasra növesztett egy kis mennyiségű
kovász, hogy jó sok kenyér lehessen belőle. A rejtett üzenet a
mennyek országának munkásaihoz szól, és az isteni gondviselés
bizonyosságával foglalkozik, amely annak idején majd meghozza
a munka gyümölcsét. A kovásznak ugyanezt a pozitív minőségét
említi az lKor 5,6 verse is: „Nem tudjátok, hogy egy kevés ko­
vász az egész tésztát megerjeszti?”

9 A kiűzött démon visszatértéről lásd az 1. fejezet 17. pontját.

149
 A kovászt azonban gyakran a romlásra, a hibás tanok iránt való
hajlamra utaló metaforaként alkalmazzák, mint a farizeusok,
szadduceusok vagy a Heródest követők kovásza elleni figyelmez­
tetésben (Mk 8,15; Mt 16,6; Lk 12,1; lásd a 2. fejezet 4. pont­
ját). A negatív hatást kiemelő gondolat a rabbinikus irodalomban
is megjelenik, ahol a gonosz hajlam (jecer r a ’) fogalmához kap­
csolódik. Egy nem zsidó borbély-asztrológus úgy lett prozelitává,
hogy nem tisztult meg a benne még munkálkodó régi kovásztól.
Ennek következtében visszatért korábbi, pogány hitére (yAZ
41a). A pészah-húsvét összefüggésében pedig éppen a kovász
hiánya jelképezi a tökéletességet: „El a régi kovásszal, hogy új
tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok!"

12. Az elveszett bárányról szóló példabeszéd

(Mt 18,12-14; Lk 15,4-7; Tamás Evangéliuma 107)

„M it gondoltok? H a egy embernek száz juha van, és egy eltéved

közülük, nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet, és nem
megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? H a aztán sikerül neki
megtalálnia, bizony mondom nektek, annak jobban örül, mint az
el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem
akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsik közül." (Mt)

„H a közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem

hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy
elveszettet, amíg meg nem találja? H a megtalálja, örömében vál­
lára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait:
Örüljetek ti is - mondja -, mert megtaláltam elveszett bárányo­
mat! Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek or­
szágában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, aki­
nek nincs szüksége rá, hogy megtérjen." (Lk)

A királyság a pásztorhoz hasonlít, akinek száz juha van. Egy kö­

zülük, a legnagyobb, eltévedt. Ott hagyta a kilencvenkilencet és
azt az egyet kereste, míg csak meg nem találta. Amikor már elfá­
radt, azt mondta neki: Téged jobban szeretlek, mint a kilencven­
kilencet. (Tamás Evangéliuma)

150
 Máté, Lukács és Tamás Evangéliuma három különböző változat­
ban őrizte meg ezt a híres példázatot. Míg egyetlen elveszett bá­
ránya keresésére megy a juhász, egész nyáját magára hagyja a he­
gyen (Máténál), illetve a pusztában (Lukácsnál). A történet befe­
jezéséül Istennek az egyszerűséget és ártatlanságot szimbolizáló
bárányok, madarak és állatok iránti atyai szeretetét hangsúlyozza
(lásd Mt 6,26; Lk 12,24; Mt 8,20; Lk 9,58; Mt 10,29; Lk 12,6;
vö. a 3. fejezet 19., 25., 29. pontjával). A juhász az Izrael elve­
szett bárányait kereső Isten, vagy még inkább Jézus lehet (Mt
10,6; 15,24; vö. a 8. fejezet 49. pontjával). Ez utóbbi esetben a
metafora az elveszettekre - például vámosokra és prostituáltakra
- figyelő Jézust mutatja. Ez nagyban különbözik attól a túlzó kép­
től, amelyben Jézus farkasok közé küldi bárányait (lásd a 3. feje­
zet 28. pontját). Ami Tamás evangéliumát illeti, álláspontja mind
Lukácsétól, mind Mátéétól eltér. Nála a legnagyobb juh tévelye-
dik el, éppen a juhász kedvence. Elképzelhetjük, hogy a „gyerme­
kek” iránt különös szeretettel viseltető Jézus bizonyára a legki­
sebbet kedvelné a leginkább. Máté és Lukács e versekben a leg­
autentikusabb Jézus-tanítások egyikét őrizte meg, melyet Jézus
föltehetően többféleképpen és több ízben is elmondott.
A rabbinikus irodalomban is szerepel egy férfi, aki egy tucat ál­
latra ügyel - melyek a tizenkét izraelita törzs tizenkét pátriárká­
jának jelképei -, és magára hagyja a tizenegyet, hogy megkeresse
a hiányzó tizenkettediket. A mese lényege azonban meglehető­
sen más. A midrás egy kereskedő boroskorsókkal megrakott mál-
hás állatairól beszél. Hogy senki ne tegye a bort rituálisan tisztá­
talanná, így a zsidók számára fogyasztásra alkalmatlanná, a tulaj­
donos egy köztéren hagyja tizenegy jószágát, ahol állandó megfi­
gyelés alatt állnak, míg ő maga elindul visszaszerezni a hiányzó
állatot (Gén Rabba 86,4). A történet azt magyarázza, hogy a Tér
39,2 szerint miért kellett megóvnia az Úrnak Józsefet. József, Já ­
kob legkisebb fia egyedül volt Egyiptomban, míg tizenegy bátyja
apjuk gondnoksága alatt, biztonságban élt. Mint már annyiszor
megfigyelhettük, Jézus szerette úgy megcsavarni a metaforákat
és népmeséket, hogy új gondolatot közvetítsenek.

151
13. A királyi menyegzőről szóló példabeszéd
(Mt 22,2-14; Lk 14,16-24; vö. Tamás Evangéliuma 64)

„A mennyek országa hasonlít a királyhoz, aki menyegzőt rende­

zett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak,
jöjjenek a menyegzőre! Azok nem akartak jönni. Erre más szolgá­
kat küldött: Mondjátok meg a meghívottaknak, hogy a lakomát
előkészítettem, ökreimet és hizlalt állataim at leölettem, minden
készen van, gyertek a menyegzőre! Azok nem törődtek vele, az
egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után nézett. A többi­
ek a szolgáknak estek, összeverték, sőt meg is ölték őket. A király
ennek hallatára haragra lobbant. Elküldte csapatait, a gyilkoso­
kat felkoncoltatta, városaikat pedig fölégette. Aztán így szólt szol­
gáihoz: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá
méltók. Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, s akit csak ta­
láltok, hívjátok meg a menyegzőre! A szolgák ki is mentek az
utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, jókat, gono­
szokat egyaránt. A menyegzős terem megtelt vendégekkel. Amikor
a király bejött, hogy lássa a vendégeket, észrevett egy embert, aki
nem volt menyegzőre öltözve. Megszólította: Barátom, hogy kerül­
tél ide, amikor nem vagy menyegzőre öltözve? Az elnémult, a ki­
rály pedig megparancsolta a szolgáknak: Kötözzétek meg ke-
zét-lábát, s dobjátok ki a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikor-
gatáis lesz. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választot­
tak." (Mt)

Egy ember nagy vendégséget rendezett. Sokakat meghívott. Ami­

kor eljött a lakoma kezdetének ideje, elküldte szolgáit, mondják
meg a meghívottaknak: Gyertek, már minden készen van. De el­
kezdtek mentegetőzni. Az egyik ezt üzente neki: Eöldet vettem, s el
kell mennem megnézni. Kérlek, ments ki. A másik azt mondta: Öt
iga ökröt vettem, megyek őket kipróbálni. Kérlek, ments ki. Ismét
más ezt mondta: Megnősültem, azért nem mehetek. Visszatért a
szolga, s átadta urának az üzeneteket. Megharagudott a házigaz­
da, és megparancsolta szolgájának: Fogd magad, és eredj ki a vá­
ros tereire és utcáira, és hívd ide a szegényeket, bénákat, vakokat
és sántákat. A szolga jelentette: Uram, parancsod teljesült, de
még mindig van hely. Az Úr erre ráparancsolt a szolgára: Menj ki
az országutakra és a sövények mentére, és kényszeríts mindenkit,

152
jö jjö n el, h a d d teljen m eg a h áz am . M o n d o m nektek, azok közül,
a k ik h iv a ta lo sa k voltak , sen k i sem ízleli la k o m á m a t. (Lk)

„Egy embernek vendégei voltak. Amikor lakomáját elkészítette,

szolgájáért küldött, hogy hívja meg a vendégeket. Elment az első­
höz, és így szólt: Uram meghív téged. Mire őazt mondta: A keres­
kedőkkel van dolgom. Hozzám jönnek este, és én utasításokat
adok nekik. Kimentem magam a lakomáról. Elment a másikhoz
is, és így szólt hozzá: Uram meghív téged, ez azt mondta: H ázat
vettem, és egy napra szükség van rám. Nem lesz időm. Elment egy
másikhoz is, és így szólt hozzá: Uram meghív téged. Ez azt mond­
ta neki: Barátom esküvőt tart, és én rendezem az ünnepi lakomát.
Ismét egy másokhoz ment, és ezt mondta neki: Uram meghív té­
ged. Ez így válaszolt: Birtokot vettem, és megyek beszedni az ille­
téket. Nem fogok tudni elmenni. Kimentem magam. A szolga jött,
és mondta urának: Akiket meghívtál a lakomára, kimentették
magukat. Az Úr így szólt szolgájához: Menj ki az utakra, és hozd
azokat, akiket találsz, hogy részt vegyenek a lakomán. A kereske­
dők és az üzletemberek nem fgonak bemenni Atyám helyére. ” (Ta­
más Evangéliuma)
)
Ez a hosszú példabeszéd két fő változatban maradt fenn, de még
e két fennmaradt egység is sorozatos korábbi szerkesztői beavat­
kozásokról tanúskodik. Az elbeszélés keretét alapvetően egy
nagy vacsora adja, ahova számos fontos vendéget meghívtak. Ám
egyikük sem megy el, mind fontosabb, előre nem látott kötele­
zettségre hivatkozik. A házigazda végül számkivetetteket, utcai
járókelőket hív helyettük.
Lukács és Tamás változata nem olyan bonyolult, mint Mátéé,
noha ezen is felismerhetők az átszerkesztés nyomai. Lukács egy
gazdag ember (és nem király) által adott bőkezű vacsoráról (és
nem menyegzőről) számol be. A gazdag barátoknak már előre
elküldték a meghívót, és a lakoma napján egy szolga is elment, hogy
emlékeztesse őket. Amikor mindenki kimenti magát, ugyanez a
szolga azt a parancsot kapja, hogy szegényeket és rokkantakat
hívjon meg. Itt váratlan új fejleményre kerül sor: nincs annyi
helybeli koldus és rokkant, hogy megtöltsék a termet. Végül a vá­
ros határain túl élőket kényszerítenek arra, hogy csatlakozzanak a

153
lakomához, míg az eredeti vendégeket mindörökre persona non
gratá nak nyilvánítják.
Máté szövege több szerkesztői kéz munkájáról tanúskodik. A
példabeszéd eredetileg a mennyek országára utal. A fő alak a ki­
rály, az alkalom pedig fia menyegzője, amit díszes vacsorával
akarnak megünnepelni. Szolgák egy csapata (és nem egy szolga)
elmegy a vendégekért. Ám a meghívottak olyan udvariatlanok,
hogy kifogást sem keresve folytatják saját ügyeiket. Itt Máté
szerkesztője váratlan és oda nem illő részt illeszt be: egyes meghí­
vottak összeverik a szolgákat, majd megölik őket, amit a bűnösök
azonnali megbüntetése, városuk felgyújtása követ. Ha kiemeljük
e kiegészítést - amely nyilvánvaló utalás Jeruzsálem Kr. u. 70-ben
bekövetkezett pusztulására az eredeti történet azzal folytató­
dik, hogy az érdemtelenek helyét a főúton talált emberekkel töl­
tik fel. Ám az elbeszélést újabb megjegyzés rontja el: az új ven­
dégsereg nemcsak arra érdemes szegények és betegek gyülekeze­
te, hanem „jók és gonoszok” egyaránt jelen vannak.
A királyi esküvőre érkező „gonosz” vendégek megemlítése azt
a célt szolgálja, hogy átvezessen egy kiegészítő példabeszédhez,
amely menyegzői öltözetről szól. Csak azok vehetnek részt az ün­
nepi lakomán, akik megfelelő öltözéket viselnek (vagyis a jók); a
többieket kihajítják a sötétségbe. Mivel az utcáról behozott em­
berektől nem várható el, hogy legjobb ruhájuk legyen rajtuk, biz­
tosra vehetjük, hogy ez a rész önállóan létezett már azelőtt is,
hogy ebbe a történetbe illesztették volna.
Akárcsak a Máténál szereplő, a bölcs és balga szűzről szóló pél­
dabeszéd (25,1-13; lásd a 25. pontot), ez a történet is arra figyel­
meztet, hogy álljunk készen, amikor az ítélet napján eljön az utol­
só óra. E mellett az értelmezés mellett szólnak a párhuzamos
rabbinikus szövegek. A Rabban Johanan ben Zakkaj neve alatt
ránk maradt, a Kr. u. 1. századból származó példabeszédben egy
király lakomát rendez udvaroncainak, de nem árulja el, melyik
napon és hánykor kerül sor az eseményre. Az okosak a lakoma hí­
rére ünneplőbe öltöztek, és a palota kapujában várakoztak, míg a
vigyázatlanok tovább folytatták ügyeiket munkaruhájukban, és
várták, hogy majd időben szólnak nekik. Ám egyszer csak jött a
parancs, és az ostobákat nem engedték asztalhoz, hanem nézniük
kellett a többieket, míg azok ettek-ittak (bSab 153a).
Ha a másodlagos elemeket (a gyilkossá lett meghívottakat) fi-

154
gyeimen kívül hagyjuk, Máté királyi menyegzője vagy messianisz-
tikus lakomája annak allegóriája lehet, ahogyan a nem zsidó egy­
ház - a főútról összeszedett emberek - a Jézus, majd később az
apostolok igehirdetésére érzéketlen zsidók helyére került. Ez
párhuzamban áll Máté világosan érthető állításával: „az ország fia­
it pedig kivetik a külső sötétségbe”, helyüket pedig nem zsidók
veszik át (Mt 8,11-12; vö. a 8. fejezet 37. pontjával). A beszámo­
lóra hatott, hogy ne mondjuk, megfertőzte a szőlőskert brutális
bérlőjéről szóló példázat (Mt 21,33-40; vö. a 4. ponttal), innen
származik a szolgák megölésének és az azt követő megtorlásnak a
motívuma.
Ami a vacsora Lukács által elbeszélt történetét illeti, eredeti
formájában Jézus szolgálatát idézi, Jézust ugyanis a galileai polgá­
ri vezető réteg elutasította, míg a társadalmon kívüli zsidók hálá­
san fogadták. De mivel ez utóbbiak kevesen voltak, a meghívást
szélesebb körre is kiterjesztették. Ez kétségkívül a „zsidó” példa­
beszéd átszerkesztett változata. Egy adószedőről, bizonyos Bar
Ma’janról szóló rabbinikus anekdotára emlékeztet. Ez az adósze­
dő vacsorát adott a városi tanácsnokoknak. Minthogy a meghí­
vottak nem érkeztek meg, a csalódott háziúr a szegényeket hívta
meg helyettük. Egész élete során ez volt az adószedő egyetlen jó
cselekedete, amikor meghalt, Isten mégis megjutalmazta érte
(ySzanh 23c; yHag 77d). A második, a városon kívül lakó ven­
dégsereg (a nem zsidók) összegyűjtésének bevezetése Lukács újí­
tása, és összhangban áll a nem zsidók iránti érdeklődésével.
Összegezve a fentieket, elmondhatjuk, hogy a nagy lakomáról,
avagy menyegzőről szóló példabeszédből alapos elemzés után há­
rom fejlődési szakasz rajzolódik ki. Az első a zsidóság lenézett pá­
riáit teszi meg az új kiválasztottakká (Lk 1). A második a nem zsi­
dókra is kiterjed (Lk 2). A harmadik, a később általánosan elfoga­
dott keresztény értelmezés szerint a hálátlan, sőt gyilkos zsidók
helyébe a nem zsidók kerültek (M t).

14. A tolvajról szóló példabeszéd

(Mt 24,43-44; Lk 12,39-40; vö. Tamás Evangéliuma 103)

„ Gondoljatok erre: H a a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a

tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy házába be­

155
törjön. Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában
jön el, amelyikben nem is gondoljátok!"

A rövid hasonlat, mely arról szól, hogy a tolvaj az éj folyamán va­

lamely váratlan pillanatban csap le, azon figyelmeztetések sorába
tartozik, amelyek éberségre és elővigyázatosságra szólítanak föl
(lásd a kapusról szóló példázatot a 6. pontban; vö. Mt 25,13, a
25. pontban). A záró megjegyzés, miszerint az Emberfia10 várat­
lanul érkezik, arra utal, hogy a mondás tárgya a paruszia, azaz
Krisztus űjraeljövetele. Talán az a legfőbb különbség Jézusnak az
Isten országáról szóló tanítása és az egyháznak a parusziáról szóló
tana között, hogy míg az előbbi cselekvésre szólít, az utóbbi az
éber, ám passzív várakozást követeli meg. A betörő képe Pálnál
is előkerül a tesszalonikiakhoz írott első levelében, ahol így fi­
gyelmezteti követőit: „Magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr
napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj.” (5,2)

15. A hu és bölcs szolga

(Mt 24,45-51; Lk 12,42-46; vö. Lk 12,47-48)

„Ki a hű és okos szolga, akit ura háza népe fölé rendelt, hogy idejé­
ben enni adjon nekik? Boldog az a szolga, ha ura hazatérve ilyen
munkában találja! Bizony mondom nektek, egész vagyona fölé
rendeli. De ha a szolga [hitvány (Mt)/ magában azt gondolja,
hogy „Késik a gazdám " - ezért iitni-verni kezdi a többi szolgát
[szolgát és szolgálót (Lk)/, és együtt eszik-iszik a részegekkel meg
részegeskedik; ura egy olyan napon jön meg, amikor nem várja, és
olyan órában, amikor nem is sejti. Kettévágatja és a képmutatók
sorsára juttatja. [Kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára
juttatja. (Lk)]. [Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. (M t)]”

„Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy
akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri
s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.
Mert aki sokat kapott, attól sokat követebiek, és akire sokat bíz­
tak, attól annál többet kívánnak." (Lk 12,47-48)

10 Az „Emberfiáról” lásd a 7. fejezet 23. pontját.

156
E példázat fő üzenete jelen formájában, narratív közeg vagy alkal­
mazás híján is világos, ám ami a megformálást illeti, zavaros. Va­
jon a történet elbeszélője egy olyan szolgára gondol, aki lehet jó
is, meg gonosz is, vagy egy jó és egy hitvány szolgát képzel el? Bár­
hogy legyen is, e gondnoknak az a feladata, hogy felügyelje a töb­
bi szolgálót ura távollétében, aki nem tudni, mikor érkezik vissza.
A gonosz szolga, viselkedéséből ítélve, nemigen várja vissza urát.
Az a legvalószínűbb, hogy e történet üzenete azon egyházi veze­
tőknek szóló figyelmeztetés, akikben már kihunyóban van az
eszkatológiai sürgetés érzete. Ezeknek az embereknek rá kell éb­
redniük, hogy az Ur egy nap visszatér, és megjutalmazza a hűsé­
geseket és megbünteti a gonoszakat. Szent Pál egyházában több­
ször is előkerül az iszákosság kérdése, ami esetleg a példabeszéd
társadalmi hátterét is megvilágíthatja (lK or 5,11; 11,20-21;
lTim 3,3, 8; Tit 1,7). Mivel Máté a „képmutatókat” említi,
egyes értelmezők úgy vélik, itt az írástudók és a farizeusok erede­
ti bírálatával lehet dolgunk; az effajta exegézis azonban kevésbé
természetes, mint amit e helyt kifejtettünk.
A példabeszéd Lukács szerkesztőjétől származó, a szigorú és az
enyhe büntetésre vonatkozó kiegészítése a téma egyházon belüli,
további megfontolásaira utal. A közmondás tanulságából hiány­
zik az a csavar, amely Jézusnak az aránytalan jutalmazásra vonat­
kozó mondását jellemzi (lásd a 3. fejezet 7. pontját).
Lásd még a szolga jutalmáról szóló példabeszédet (Lk 17,7-10)
a 38. pontban.

16. A talentumról szóló példabeszéd

(Mt 25,14-30; Lk 19,11-27)

„ Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehív­

ta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot
adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek
rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott,
menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyan­
így az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott,
elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. Hosszú idő
elteltével megjött a szolgák ura, és szám adást tartott. Jött, aki öt
talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt ta­

157
lentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. - Jól van, te hűsé­
ges, derék szolga - mondta neki ura. - Minthogy a kevésben hű
voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébeI Jött az is, aki két
talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd,
másik kettőt szereztem. - Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel
a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! Vé­
gül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt:
Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetet­
tél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elás­
tam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. - Te mihaszna,
lusta szolga! - kiáltott rá ura. - Tudtad, hogy ott is aratok, ahol
nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. O da kellett vol­
na adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul
kaptam volna vissza. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok
oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert annak, akinek van,
még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még
amije van is, eheszik. Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a
külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz." (Mt)

Mivel már közel jártak Jeruzsálemhez, és azt hitték, hogy az Isten

országa hamarosan megvalósul, egy másik példabeszédet is mon­
dott hallgatóinak: „Egy főember - kezdte - messze földre indult,
hogy királyságot szerezzen magának, s aztán visszatérjen. M agá­
hoz hívatta tíz szolgáját, adott nekik tíz minát és így szólt hozzá­
juk: Kamatoztassátok, míg vissza nem térek. Polgártársai gyűlöl­
ték, ezért követséget küldtek utána és tiltakoztak: Nem akarjuk,
hogy királyunk legyen. Mégis megszerezte a királyságot és vissza­
tért. Hívatta szolgáit, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki
hogyan forgatta. Jött az első, s így szólt: Uram, minád tíz minát
hozott. Jól van, derék szolga! - felelte neki. - Mivel a kicsiben hű
voltál, hatalmad lesz tíz város felett. Jött a második is: Uram -
mondta -, minád öt minát jövedelmezett. Ennek ezt válaszolta:
Téged öt város fölé rendellek. Végül jött a harmadik és így beszélt:
Uram, itt a minád! Kendőbe kötöttem és eldugtam, féltem ugyan­
is tőled, mert szigorú ember vagy. Fölveszed, amit nem te tettél le,
és learatod, amit nem te vetettél. - A magad szájából ítéllek meg­
mondta neki -, te mihaszna szolga. Tudtad, hogy szigorú ember
vagyok. Fölveszem, amit nem én tettem le és learatom, amit nem
én vetettem. Miért nem adtad hát oda pénzemet a pénzváltóknak,

158
hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza? Ezzel a körülál-
lókhoz fordult: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok oda annak,
aki tíz minát kapott. Azok megjegyezték: Uram, neki már tíz
minája van. - Mondom nektek, hogy akinek van, az kap, akinek
meg nincs, attól azt is elveszik, amije van. Ellenségeimet pedig,
akik nem akarták, hogy királyuk legyen, vezessétek ide, és öljétek
meg a szemem láttára." (Lk)

Az eredeti példabeszéd két változatban maradt ránk, a kettő kö­

zül Mátéé egyértelműbb. A gazdag kereskedő, mielőtt útnak in­
dul, három szolgájára különböző összegeket bíz azzal a megha­
gyással, hogy kamatoztassák a pénzt. Kettő így is tesz, és sikere­
sen megduplázza a tőkét, a harmadik azonban gyávaságában elrej­
ti a 10 000 dénárnak vagy drachmának" megfelelő talentumát,
így nem termel profitot. Amikor az úr hosszú távolléte után
visszatér, az első kettőt megdicséri, megjutalmazza és előlépteti,
míg a harmadikat leszidja, amiért nem adta oda az összeget a
pénzváltóknak. Ezt a szolgálót az úr elbocsátja, pénzét pedig, me­
lyet nem használt fel profitszerzésre, elkobozza, és odaadja a vál­
lalkozó szellemű és sikeres társainak (lásd a 3. fejezet 7. pontját).
A történet tanulsága az, hogy Isten országára várva a siker érde­
kében semmilyen kockázattól ne riadjanak vissza, akik érte dol­
goznak. A példabeszéd ilyen értelmű szemlélete nem idegen Jé ­
zustól. Az ellen azonban, hogy neki tulajdonítsuk, két érv is szól,
az egyik, hogy a szokásos vidéki tematikával ellentétben ez városi
tárgyú példázat, a másik, hogy szó esik azúr „hosszú idő után” be­
következő visszatéréséről, ami a paruszia.
Lukács beszámolója (19,13, 15-26) lényegében megegyezik
Máté példabeszédével, de a pénzegység nála a mina (= 100 dé­
nár), az elbeszélés kerete pedig egészen más. Ez föltehetően ab­
ból adódik, hogy ezt a történetet összegyúrta egy másikkal. Nála
a főszereplő nem kereskedő, hanem nemesember, és azért in­
dul a távoli országba, hogy annak királya legyen. Az elbeszélő a tíz
szolga küldetésétől (19,13) gyakorlatilag függetlenül utal arra,
hogy az alattvalók fellázadtak uruk ellen, és egy követségre,
amely figyelmezteti az urat, nehogy visszatérjen. Ezt követi,1

11 A szőlóskertbe felfogadott munkások története szerint (Mt 20,2) egy

béres napidíja egy dénár.

159
meglehetősen összefüggéstelenül, a tíz szolga kihallgatása és az
árulók kivégzése, ami meglehetősen váratlan befejezése a törté­
netnek. Lukács nem mondja ki, hogy az úr hosszan távol marad.
Másfelől viszont a példabeszéd bevezető mondata szerint az ott­
honából eltávozó nemesember példázata azért hangzik el, hogy
kijózanítsa azokat, akik Isten országának eljövetelét a közeli jövő­
re várják (Lk 19,11). A történetnek Jézus tanításai között nin­
csen párhuzama, és nehéz is volna belátni, hogy ez az anekdota,
hogyan illenék az ő szemléletébe.
A királlyá való kinevezése miatt elutazó herceg esete és a sike­
res befejezés szokatlan történetté áll össze. Egyesek szerint az el­
beszélőt Arkhelaosz története ihlette meg, aki is Kr. e. 4-ben,
apja, a Nagy Heródes halála után megpróbált Rómában királyi cí­
met szerezni. Josephus szerint egy ötven zsidóból álló küldöttség
ellenezte ezt, és azzal fordultak Augustushoz, hogy autonómiát
kaphassanak a Heródes-dinasztiától (A zsidó háborít, 145;/1 zsi­
dók története, 371.). Az evangéliumi történettel ellentétben Ar­
khelaosz nem kapott királyi méltóságot, és be kellett érnie az et-
narkha, azaz a nemzeti vezető címmel, hogy az evangélista ho­
gyan és mi végre tette meg ezt az esetet Jézus példabeszédévé,
nehéz elképzelni. Mindenesetre Lukács története (19,11-27)
egészében véve igencsak zavaros.

III. PÉLDABESZÉDEK MÁTÉNÁL (M)

17. Példabeszéd a konkolyról és a példabeszéd értelmezése

(Mt 13,24-30, 36-43; vö. Tamás Evangéliuma 57)

Más példabeszédet is mondott: „A mennyek országa hasonlít ah­

hoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái
aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán el­
ment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is fel­
ütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték:
Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a
konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák to­
vább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem -
válaszolta -, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is
kitépjétek! Hagyjatok, hadd nőjön mind a kettő az aratásigI A ra­

160
táskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek
össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csű­
römbe!”

Odamentek hozzá tanítványai, és kérték: „Magyarázd meg ne­

künk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédedet!'’ így
magyarázta meg nekik; „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A
szántóföld a világ, a jó mag az ország fia, a konkoly pedig a go­
noszságfia. Az ellenség, aki veti, a sátán. Az aratás a világ vége,
az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vet­
ve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyala­
it, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden
törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsi-
korgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Aty­
juk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

A búzát és konkolyt termő szántóföld leírása - ahol a búzát a gaz­

da veti, míg a konkolyt rosszindulatú szomszédja - az Evangélium
két olyan példabeszédének egyike, amelyhez részletes értelme­
zés is tartozik. A másik ilyen példabeszéd a magvetőről szóló
(lásd az 1a. és 1b. pont alatta). A kommentár szerint - amely Má­
tétól vagy Máté egyik szerkesztőjétől származik - a történet alle­
gória, és a példabeszéd minden részlete pontosan megfeleltethe­
tő: a magvető Jézus, az Emberfia; a szántóföld a világ; a jó magok
az igazak (Isten országának fiai), a konkolymagok pedig a gonosz
fiai; az ellenség a sátán; az aratás a világ vége, a betakarítok az an­
gyalok. Az allegória a gonoszok pusztulását és az igazak üdvözülé­
sét írja le, amelyre az „Emberfia" elnökletével zajló végítéletkor
kerül sor (lásd a 7. fejezet 6. pontját). Röviden, e paruszia utáni
eseményt vagy az apostoli egyház számára örökítették meg, vagy
maga az apostoli egyház írta le.
A példabeszéd egyik fontos mozzanatát nem fejti ki az értel­
mező. A gazda szolgái nekiállnak, hogy kihúzzák a gyomokat, de
azt az utasítást kapják, hogy hagyják csak együtt nőni a búzával,
majd aratáskor különválasztják őket. Talán éppen ez a rész jelzi,
Jézus hogyan is értette eredetileg a példabeszédet. Isten országá­
nak munkásai a pozitív cselekvésnek kell hogy szenteljék magu­
kat; az ítéletet Istenre kell hagyniuk, melynek pillanatát O vá­
lasztja meg, és csakis Oelőtte ismeretes.

161
18. A rejtett kincsről szóló példázat
(Mt 13,44; Tamás Evangéliuma 109)

„A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez.

Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében el­
ment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföl­
det. " (Mt)

„A királyság olyan emberhez hasonlít, akinek földjén olyan kincs

van, amiről ő nem tud. Amikor meghal, örökül hagyja a földet a
fiának. Fia sem tud róla. Eladja a mezőt. Aki megvette, elment
felszántani, és megtalálta a kincset. S elkezdi kamatra kölcsönöz­
ni annak, akinek ak arja.” (Tamás Evangéliuma)

Jézus példázatának egyszerű az üzenete: a mennyek országa min­

den kincset megér. Egy ember, miközben valaki más földjét
szántja, egy földbe rejtett, pénzzel teli korsóra akad. Visszateme­
ti, és minden vagyonát pénzzé teszi, hogy megvegye a földet, s
vele együtt - a zsidó törvény szerint (mBB 4,9) - mindazt, ami
benne van. A példabeszéd tanulsága részint Isten országának sür­
getése, részint hogy teljes mértékben készen kell állni arra, hogy
Isten országáért mindenünket feláldozzuk.
A rejtett kincsről szóló példabeszéd Tamás evangéliumában
fennmaradt változata jó példa arra, hogy általános megbízhatat­
lansága következtében ez az irat Jézus mondásaival kapcsolatban
nem forrásértékű. A tökéletesen világos és mély értelmű evangé­
liumi példabeszédet Tamás teljesen eltorzítja, végül a véletlenül
fölfedezett kincset a megtaláló kamatra kölcsönbe adja, ami pe­
dig Mózes törvényei szerint tiltott tevékenység.
A történet a rejtett kincsekről szóló elbeszélések családjába
tartozik, amely a keleti és a zsidó folklórban egyaránt jól ismert.
A qumráni barlang réztekercse, amely valódi kincsre is utalhat
(bár valószínűbb, hogy nem utal), az utolsó ebben a sorban. Hat­
vannégy, sok rejtekhelyen elrejtett titkos készletet sorol fel.

162
19. Példabeszéd az igazgyöngyről (Mt 13,45-46)

„A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz is, aki igazgyöngyöt

keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta
mindenét, amije csak volt és megvette.”

Az igazgyöngyről szóló példabeszéd a rejtett kincs történetét el­

mesélő példázat ikertestvére, és ugyanazt a tanítást közvetíti. Ha
van egyáltalán különbség a kettő között, akkor az, hogy a gyöngy
megvásárlása kereskedelmi versenyt és kockázatvállalást is je­
lent, így még inkább hangsúlyozza az eszkatológiai keresés szán­
dékos és sürgető jellegét.

20. Példabeszéd a hálóról (Mt 13,47-50)

„Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz,

amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húz­
zák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pe­
dig kiszórjáik. így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, az­
tán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe
vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. ”

A hálóról, vagy még inkább a háló segítségével végzett halfogásról

szóló példabeszéd az eszkatológiai hasonlatok azon osztályába
tartozik, amely a vallási történet törvényszéki megoldását vetíti
előre a végítélet formájában. A halászok először mindenféle halat
összefognak hálóikkal, azután osztályozzák a fogást. Az ehető ha­
lakat félreteszik, az ehetetleneket kidobják. Ebben a formában a
példabeszédnek nincs más megszívlelendő tanítása, mint a baná­
lis figyelmeztetés, hogy legyünk jók. A mögöttes, mélyebb üze­
net azonban abban áll, hogy az eszkatológiai kor „emberhalászait”
arra buzdítja: a jók keresése érdekében vessék ki hálóikat. A háló
és a halfogás teljesíti ki az Evangéliumok galileai vidéki tárgyú
példabeszédeit, melyek a gazdák, a pásztorok és a halászok mun­
kájából merítik témájukat.

163
21. Példabeszéd a házigazdáról (Mt 13,52)

„Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításá­

ban, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő."

A példabeszéd olyan zsidó-keresztény, Jézus pártján álló rabbit

mutat be, talán magát az evangélistát, aki mint Máté Evangéliu­
mának megannyi idézete alapján láthattuk, igencsak jól ismerte a
bibliai tanok régi kincseit, de a Jézus hirdette új, eszkatológiai
üzenetet is. A „régi” írástudók az írás avatott értelmezői voltak
(Mt 7,29), míg Isten országának szakértői, a zsidó-keresztény ta­
nítók az új és a hagyományos bölcsességnek egyaránt birtokában
voltak, így „felkészültek a mennyek országára”, azaz képesítést sze­
reztek arra, hogy az eszkatológiai korban az új tanítást terjesszék.

22. Példabeszéd a kegyetlen szolgálóról (Mt 18,23-35)

„A mennyek országa hasonlít a királyhoz, aki el akarta számol­

tatni szolgáit. Amikor elkezdte a számadást, eléje állítottak egyet,
aki tízezer talentununal tartozott neki. Mivel nem volt miből meg­
fizetnie, megparancsolta, hogy adják el feleségestül, gyerekestül,
minden vagyonával együtt, s úgy fizessen. A szolga leborult előtte,
és úgy kérte: Légy türelemmel irántam, s mindent megfizetek ne­
ked! Az úr megkönyörült a szolgán, szabadon engedte, s adóssá­
gát is elengedte. Amikor kiment, a szolga találkozott egy másik
szolgával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, elkezdte
fojtogatni és követelte: A dd meg, amivel tartozol! A másik szolga
lebondva kérte: Légy türelemmel irántam, s mindent visszafize­
tek neked! De ő nem engedett, hanem fogta, börtönbe vetette, míg
meg nem fizette tartozását. Amikor a többi szolga látta a történte­
ket, igen elszomorodott. Elmentek és jelentették uruknak mind,
ami történt. Az úr maga elé hívatta, és így szólt hozzá: Te gonosz
szolga! Kérésedre minden adósságodat elengedtem. Nem kellett
volna néked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én megkö­
nyörültem rajtad? - Ezzel az úr haragjában átadta a poroszlók­
nak, míg meg nem fizette mind, amivel tartozott. így tesz mennyei
Atyátok is veletek, ha mindegyitek meg nem bocsát szívből feleba­
rátjának. "

164
Ez a példabeszéd messzire visz bennünket a Jézustól oly ismerős
galileai vidéktől. A jelenet egy nem zsidó, királyi udvarban játszó­
dik, az emlegetett szokások egyáltalán nem jellemzőek a zsidók­
ra. A szolgák udvaroncok vagy magas rangú tisztviselők. Az első
által kölcsönkért összeg igen magas, 10 000 talentum, ami
10 000 ezüstdrachmának vagy dénárnak felel meg.12 Ez azt jelzi,
hogy a „szolga” vagy egy provincia kormányzója, vagy főadóbérlő,
aki egy egész provincia adóbegyűjtéséért felel. A zsidó törvények
nem engedik, hogy a szolgát feleségével és gyermekeivel együtt
eladják rabszolgának, ahogyan azt sem, hogy az adóst börtönbe
vessék (lásd még a 3. fejezet 13. pontját). A király igen nagyvona­
lúnak bizonyult, amikor megbocsátott türelemért és bocsánatért
esedező hivatalnokának, aki azonban nem bocsátott meg a neki
viszonylag kisebb összeggel tartozó adósának. (A bűnbocsánatról
mint az adósság elengedéséről lásd a 2. fejezet 1. pontját, illetve a
6. fejezet 5f. pontját.) Egyszóval, a lecke arra tanít, hogy ember­
társaink iránt viseltessünk Istenhez hasonló nagyvonalúsággal,
ami Jézus kegyességének is alapvető vonása volt. A történet
azonban összességében nem azt a gondolkodásmódot tükrözi,
amely Jézus többi evangéliumi példabeszédéből kirajzolódik.

23. Példabeszéd a szőlőskertben dolgozó munkásokról

(Mt 20,1-16)

„A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment,

hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban
megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik
óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tét­
lenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és
majd megadom, ami já r nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és
kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizen­
egyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Meg­
kérdezte tőlük: M it ücsörögtök itt egész nap tétlenül? Nem foga­

12 Hogy képet alkothassunk ezen összeg nagyságáról, azt kell tekintetbe

vennünk, hogy Heródes király végrendeletében 1000 talentumot, vagyis
10 000 000 ezüstpénzt hagyott patrónusára, Augustusra (A zsidók története,
355., 374.) tehát egytizedét annak az összegnek, amelyről itt szó van.

165
dott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe -
mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincel­
lérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az
utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban
álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők
jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak
egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gaz­
da ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták - s
ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és
hevét. Barátom - felelte egyiküknek -, nem követek el veled szem­
ben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem?
Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint
neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz
szemme l 13 nézed, hogy jó vagyok? így lesznek az utolsók elsők, az
elsők meg utolsók."

E példabeszéd központi témája, nevezetesen a különböző mérté­

kű munkáért járó azonos fizetség, Jézustól egészen a talmudi rab­
bikig a zsidó folklór része volt. A palesztin bölcs, Rabbi Bún bar
Híjjá temetési szertartása például, melyet Rabbi Zejra vezetett, a
Préd 5,12 példázatának - „A dolgozó ember édes álma” (yBer
5c) - értelmezéséből állt. A szónok egy királyról beszélt, aki sok
munkást alkalmazott. Egyikük igen buzgón és gyorsan dolgozott.
Amikor a király ezt észrevette, magához hívatta, és a nap na­
gyobb részét a munkás a király társaságában töltötte, este pedig
ugyanannyi bért kapott, mint a társai. Amikor a többi munkás
morgolódni kezdett, a király azt mondta, semmi igazságtalanság
nem érte őket, a szorgos munkás ugyanis két óra alatt annyit
végzett, mint a többiek egész nap. Hasonlóképpen, zárja le mon­
dandóját a prédikátor, Rabbi Bún rövid élete huszonnyolc éve
alatt több kegyességet tanúsított, mint mások, akik száz évig is
eléltek.
Máté e példabeszédéből kivehető tanítása azonban nem azo­
nos Rabbi Zejra ajánlásával, mely a Törvény iránti tökéletes enge­
delmességre buzdít. Jézus változatában a nagyvonalú úr kifeje­
zetten vonzódik a kevésbé érdemdús későn érkezőkhöz, adósze­
dőkhöz és bűnösökhöz. A primitív palesztin egyház szemszögé­

13 Lásd a 3. fejezet 17. pontját.

166
bői nézve az ő helyükre lépnek a zsidók helyett a nem zsidók. A
zárómondat - „így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utol­
sók” - a hierarchikus rend megfordulására utal, amely általáno­
san alkalmazható klisé, és nem kötődik közvetlenül ehhez a pél­
dázathoz (vö. Mk, 10,31; Mt 19,30; Lk 13,30).

24. Példabeszéd a két fiúról (Mt 21,28-32)

„Mi a véleményetek erről? Egy embernek volt két fia. Odament az

elsőhöz és szólt neki: Fiani, menj ki a szőlőbe dolgozni. Nem me­
gyek -felelte -, de később meggondolta és kiment. Odament a má­
sikhoz, és annak is szólt. Megyek14 -felelte -, de mégsem ment ki.
Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?" „Az első” -
válaszolták. Erre Jézus így szólt hozzájuk: „ Bizony mondom nek­
tek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten or­
szágában. Eljött ugyanis hozzátok János, hogy az igazság útjára
vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és a cédák
hittek neki. De ti ennek láttára sem tartottatok bűnbánatot és
nem hittetek.”

E példabeszédnek nincs ugyan párhuzama a szélesebb rabbinikus

irodalomban, mégis valószínű, hogy a néphagyományból ered.15
Célja, hogy a megbánás erényére buzdítson. Azzal a fiúval, aki
kereken nemet mondott az apjának, de később meggondolta ma­
gát és engedelmeskedett neki, szemben áll az a fiú, aki látszólag
szófogadó, ám végül mégsem tett semmit. A példabeszéd Jézus­
nak tulajdonítja az adószedők és a prostituáltak beemelését a tör­
ténetbe, aminek eszkatológiai jelentése van. János említése - aki
megkeresztelte a bűnbánó adószedőket és szajhákat, míg a fari­
zeusok és törvénytudók nem figyeltek rá (Lk 7,29-30) - másod­
lagos betoldás lehet, és a Jézus hatalmáról, valamint János ke­

14 A görög hagyomány kissé zavaros, az itt megadott jelentés tűnik a legva­

lószínűbbnek.
15 A példabeszédhez legközelebb álló szöveg a Midras Exodus Rabba
27,9-ben fordul elő. Ez egy királyról szól, aki bérlőkre akarja hagyni a földjét.
Egyik a másik után hárítja el az ajánlatot, mígnem az ötödik igent mond, de
utóbb nem műveli a földet. A király végül elégedetlenebb vele, mint azokkal,
akik elutasították az ajánlatát.

167
resztelő tevékenységéről szóló, megelőző vita ihlethette (Mk
11,27-33; Mt 21,23-27; Lk 20,1-8; lásd a 2. fejezet 10. pont­
ját). A hierarchia megfordításáról lásd a 23. pontot.

25. A tíz szűzről szóló példabeszéd

(Mt 25,1-13; vő. Lk 12,35-38; 13,25)

„A mennyek országa hasonlít a tíz százhoz, akik fogták lámpásu­

kat, és a vőlegény elé mentek. Öt balga volt közülük, öt pedig okos.
A balgák lámpásukat ugyan elvitték, de olajat nem vittek bele. Az
okosak lámpásukkal együtt olajat is vittek korsójukban. A vőle­
gény késett, így valamennyien elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor
kiáltás hallatszott: Itt a vőlegény, menjetek ki elébe! - Erre a szü­
zek mind fölkeltek, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák kérték
az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. -
Nem adunk - felelték az okosak -, mert akkor nem lesz elég se ne­
künk, se nektek. Menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek m aga­
toknak. Míg odavoltak vásárolni, megérkezett a vőlegény, és akik
készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezá­
rult. Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram,
nyiss ki nekünk! De ő így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem
ismerlek betmeteket. Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem
a napot, sem az órát." (Mt)

„Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok. Hasonlítsatok

azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megér­
kezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldo­
gok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bi­
zony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és
megy, hogy kiszolgálja őket. És ha a második vagy a harmadik őr­
váltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.”
(Lk 12)

„A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zör­

getni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja
nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. ” (Lk 13)

168
Ha alaposabban szemügyre vesszük, feltűnik, hogy a három, m e­
nyegzőről szóló példabeszéd közül ez a mostani igen különös
(lásd még Mt 22,2-14; Lk 14,16-24 és Lk 14,8-11, a 13., illetve
a 32. pontban). A történet tíz lányról szól, akik vőlegényre vár­
nak, hogy elkísérjék a menyegzőre. Mivel számítottak rá, hogy a
vőlegény későn érkezik, a lányok olaj lámpát is vittek magukkal,
de csak öt okos lány készített oda tartalékolajat is. Mindnyájan
elalszanak, majd éjfélkor arra ébrednek, hogy hirtelen megjele­
nik a vőlegény. Az okos lányok lámpái működnek, de az ostobák­
nak olajra lenne szükségük, számító társaiktól azonban nem kap­
nak. Azt javasolják nekik, vegyenek a piacon. A vőlegény üdvözli
azokat, akik készen állnak az ünnepre, azután bezárja az ajtót, és
kereken elküldi a késve érkezőket (vö. Lk 13,25). A záró meg­
jegyzés az éberség szükségességét emeli ki. A példabeszédet
olyan közösségre szabták, amely belefáradt abba, hogy a késleke­
dő parusziát várja. A történet a végső kor nehéz körülményei kö­
zött szükséges önbizalmat hangsúlyozza. Az okos szüzek önzése
és a vőlegény hideg, szívtelen magatartása azonban nem a Jézus
által hirdetett kegyességre jellemző kedvességet és jóindulatot
tükrözi; sőt inkább mintha megcsúfolná Jézusnak a nagyvonalú­
ságról és a reményteli imáról szóló tanításait.
Hasonló történet szerepel Lukácsnál (12,35-38), jóllehet nem
példabeszéd formájában. A tíz szűz történetével összevetve a
részletekben bizonyos eltérésekre bukkanunk. A hajadonok he­
lyett itt férfi szolgák szerepelnek, az úr éppen visszatér a me­
nyegzőről, és nem megérkezik oda, és bár szó esik lámpákról,
Lukács nem említi az olajutántöltést, sem a segítség megtagadá­
sát. Ugyanakkor Lukács dolgos szolgájától eltérően (17,7-10),
akinek történetét a 38. pontban tárgyaljuk, ebben az elbeszélés­
ben a hűséges és éber szolgák16 különjutalmat kapnak uruktól
(vö. Mk 10,45; Mt 20,28; Lk 22,27). Itt is érvényes a példabe­
szédhez kapcsolt, a szükséges éberségre vonatkozó megjegyzés a
parusziára való hosszas várakozás alatt.

16 A második és a harmadik őrség ideje este 9-től éjfélig, illetve éjféltől

háromig tartott.

169
26. Példabeszéd az utolsó ítéletről (Mt 25, 31-46)

„Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal,

helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő
pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különvá­
lasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat
pedig baljára. Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek,
Atyáin áldottál, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készí­
tett országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és
adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám,
és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben
voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mi­
kor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan,
hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befo­
gadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meg­
látogathattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek,
amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.
Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átko­
zottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.
Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem
adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ru­
hám, s nem ruházta tok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el
meglátogatni. Ekkor ezek is megkérdezik: Uram, mikor láttunk
éhesen vagy szomjasan, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy
börtönben, s nem voltunk szolgálatodra? Erre majd ezt feleli: Bi­
zony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tet­
tetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak
meg örök életre."

Ez az összetett apokaliptikus kép hasonlít a Hénokh Képes be­

szédeiben leírt, az Emberfia vezetésével zajló végítélet-jelenet­
hez. Hénokh könyve valószínűleg a Kr. u. 1. század vége felé szü­
letett, azaz nagyjából egy időben Máté Evangéliumának szerkesz­
tésével, és valószínűleg hatott is rá. A harmadik képes beszéd a
Kiválasztottnak is nevezett Emberfiát mutatja be, amint a dicső­
ség trónján ül, és pusztulásra ítéli a bűnösöket (1 Hénokh 69,26-
28), és így fejeződik be: „Mostantól fogva nem lesz ott [többé]
semmi múlandó. Mert megjelent az Emberfia, és dicsőségének
trónjára ült, és minden gonoszság eltűnik és elpusztul a színe

170
elől.” Máté egyedülálló példabeszéde, mellyel párhuzamos szö­
veg az Újszövetségben nincsen, Isten utánzásának témájához is
kapcsolódik. A doktrína a Leviták könyve 19,2 versén, „Legyetek
szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok”, valamint a
Második Törvénykönyv 11,22 versén, alapul, amely az ember Is­
ten iránti szeretetét így határozza meg: „az ő útjain jártok és ra­
gaszkodtok hozzá".
Isten utánzásának elképzelése a rabbinikus irodalom elkö­
vetkező szakaszaiban mindenütt jelen van, legszemléletesebb
megfogalmazása azonban abban a Talmud-szakaszban olvasható,
amely a zsidókat Isten tulajdonságainak követésére szólítja fel.
Azaz arra, hogy öltöztessék fel a mezteleneket, miként Isten is
ruhát adott Ádámra és Évára, látogassák a betegeket, ahogyan Is­
ten meglátogatta Ábrahámot körülmetélése után, vigasztalják a
gyászolókat, amint Isten is vigasztalta és megáldotta Izsákot apja
halála után, és temessék el a halottakat, miként Isten is eltemette
Mózest Nébó hegyén (bSzota 14a).
Máténál a példabeszéd-szerkezetbe olvad a juhokat és kecs­
kéket (görögben eriphosz, „kecske” szerepel, ahol a magyarban
„kos” - a szerk .) szétválasztó pásztor metaforája. Ahogy elvá­
lasztja a kettőt, úgy választja majd el egymástól a királyi ítélet az
igazat és a gonoszát. Úgy tűnik, ez lehet az eredeti zsidó példabe­
széd magja, amely azután kétszeres átváltozáson ment keresztül.
Hénokh mintája alapján a király szerepét nem Isten játssza, ha­
nem az Emberfia, az isteni uralkodó emberi képviselője. Azután,
az Isten utánzása doktrínájának hatására - mely Jézus tanításának
lényeges gondolata (vö. Mt 5,48; Lk 6,36 a 9. fejezet 12. pontjá­
ban - az ember embertársai iránt tanúsított magatartása olyan er­
kölcsi mérce, amelynek segítségével végső soron elválasztható
lesz egymástól jó és rossz cselekedet. A nézőpont egyetemes, a
szöveg nem utal sem zsidókra, sem nem zsidókra: minden nem­
zet az isteni bíróság elé kerül.
A példázat végső formájában a paruszia eseményének össze­
függésébe került, és mint ilyen a végső bíró hatalmával felruhá­
zott Emberfia, azaz a visszatérő Jézus képével a korai egyház
ideológiájához tartozik (vö. 7. fejezet 26. pontja). Az isten után­
zásának elképzelése tökéletes összhangban áll Jézus eszméivel,
ami jól illeszkedik abba a feltevésbe, hogy mielőtt az Emberfia
vált volna az elbeszélés főhősévé, a jók és rosszak megítélését Is­

171
ten feladatának tekintették. A korábbi szerkezet mélyén még
most is felismerhető az isteni pásztor hasonlata, és sorsdöntő tet­
te, melynek folyamán elválasztja egymástól az erényes juhokat és
a gonosz kecskéket.

IV. PÉLDABESZÉDEK LUKÁCSNÁL (L)

27. Példabeszéd a hitelezőről és a két adósról (Lk 7,40-47)

„Simon, mondanék neked valam it.. .Egy hitelezőnek két adósa

volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel.
Nem volt miből fizetniük, hát elengedte mind a kettőnek. Melyi­
kük szereti most jobban?” „Ügy gondolom az, akinek többet elen­
gedett" - felelte Simon. „Helyesen feleltél” - mondta neki. Majd
az asszony felé fordulva így szólt Simonhoz: „Látod ezt az asz-
szonyt? Betértem házadba, s nem adtál vizet a lábamra. Ez a
könnyeivel áztatta lábamat, és a hajával törölte meg. Csókot sem
adtál nekem, ez meg egyfolytában csókolgatja a lábam, amióta
csak bejött. Aztán a fejemet sem kented meg olajjal. Ez meg a lá­
bamat keni illatos olajával. Azt mondom hát neked, sok bűne bo­
csánatot nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevés bűnét bocsát­
ják meg, az csak kevéssé szeret."

A banális példabeszéd az adósról, akinek jelentős tartozását elen­

gedik, és aki ezért nagyobb hálával tartozik hitelezőjének, mint
akinek jelentéktelen tartozását nyilvánították semmissé, az Evan­
gélium tágabb összefüggésében sarkos történetté vált. Jézus a
tiszteletre méltó nagypolgár viselkedését a közmegvetést elszen­
vedő prostituáltéhoz (bűnös asszonyéhoz) hasonlítja. A hangsúly
a megbocsátást nyert személy hálaérzetére, és nem a megbocsátó
nagyvonalúságára esik. A jelenet Jézusnak a társadalom kirekesz­
tettjei iránt tanúsított magatartását tükrözi, a történet nem tar­
talmaz olyan elemet, amely ne férne bele Jézus spirituális szem­
léletmódjába.
Jézus olajjal való kenésének párhuzamos történetéhez lásd a
8. fejezet 29. pontját.

172
28. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd
(Lk 10,30-36)

Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került.

Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Törté­
netesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellet­
te. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül
egy szamáriainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett
rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és be­
kötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, el­
vitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta
a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költe­
ttél, visszatérve megadom neked. - Mit gondolsz, e húrom közül ki
volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?”

Szerkesztői szemmel nézve a történet a Lk 10,27 vershez kap­

csolódva a „Szeresd embertársadat úgy, mint magadat" (Lev
19,18) parancsolatában szereplő „embertárs” jelentését határoz­
za meg. A példabeszéd tanulsága, miszerint az volt az igaz feleba­
rát, aki „irgalmas szívű volt” (Lk 10,37), visszautal az eredeti kér­
désre. Ám e visszacsatolás felszínes és félrevezető. Ha a felebará­
ti szeretet elsődleges tárgya az a személy, aki jót tett velünk, ez a
szemlélet ütközik a Jézus kegyességi tanítása védjegyének szá­
mító elvvel, az érdek nélküli nemeslelkűséggel (lásd a 3. fejezet
15. pontját). E visszacsatolás tehát inkább Lukács szerkesztőjé­
nek, semmint Jézusnak tulajdonítható. Másik lehetséges félreér­
telmezés a példabeszédet a jeruzsálemi Templomhoz kapcsolódó
osztályok elleni támadásnak tekinti. A pap és a levita nem mél­
tatta figyelemre az út mentén fekvő embert, vélhetően azért,
mert halottnak hitték. Végül az idegen, a lenézett szamaritánus
mutatott valódi emberséget.17
Nem lehetetlen, hogy Lukács valóban a papokat és a levitákat
akarta bírálni. Az eredeti történet azonban kevésbé ellenséges
alapállásból is szemlélhető. A zsidó törvények és szokások a pa­
poknak előírták, hogy tartózkodjanak a holttesttel való érintke­

17 Lukácsnak a szamaritánusok iránti elfogultsága a tíz leprás történetéből

is kitetszik, ahol is csak a szamaritánus köszönte meg Jézusnak, hogy meg­
gyógyította. Lásd az 1. fejezet 36. pontját.

173
zésből fakadó tisztátalanságtól. A történetbeli pap azt gondolta,
hogy az út mentén halott fekszik, így tehát messzire el kell kerül­
nie. A qumráni háborús tekercsek szerint az eszkatológiai harc
egyes fázisait kürtökkel jelezni hivatott papoknak a csatamezőtől
bizonyos távolságra kell elhelyezkedniük, „nehogy beszennye­
ződjenek” (1QM 9,8). A Misna is megszabja, hogy a legfőbb pap
nem vehet részt temetési szertartáson (mSzanh 2,1).
A példabeszédben szereplő pap Jeruzsálemből elfelé tartott,
így amikor nem ment oda a föltételezett holttesthez, csak az álta­
lános szabályt tartotta be, amely előírja a papoknak, hogy óva­
kodjanak a tisztátalanná válástól, és nem a hamarosan sorra kerü­
lő templomi imán való részvétel miatt akarta megőrizni rituális
tisztaságát. A levita esete kevésbé világos, mivenem tudjuk, me­
lyik irányba tartott, a fő mondanivaló azonban egyszerű; mind­
ketten azt hitték, hogy a mozdulatlan ember halott, így már nincs
szüksége segítségre; tehát olyan messzire elkerülték, amennyire
csak tudták.
Csak a rituális megfontolásoktól nem kötött szamaritánus vet­
te a fáradságot, hogy megvizsgálja a földön fekvő embert, és ami­
kor kiderült, hogy még lélegzik, megtette, amit a részvét és az em­
berség diktál. Tettének létezik bibliai mintája. A Krónikák máso­
dik könyvében (28,8-15) a szamaritánusok emberségesen bántak
a júdeai hadifoglyokkal: „Mindazokat, akik közülük mezítelenek
voltak, felöltöztették... étellel, itallal kínálták, sőt olajjal is meg­
kenték őket. Azok számára, akik elerőtlenedtek, gondoskodtak
szamárról, és visszavezették őket testvéreikhez Jerikóba.”
Miközben a szeretetteli gondoskodás jellemző Jézus kegyessé­
gére, az Evangéliumok nem úgy írják le őt, mint aki különöseb­
ben kedvelte a szamaritánusokat; így utasította tanítványait: „a
szamáriaiak városaiba ne menjetek be1.”18 A példázat tehát vélhe­
tően a korai egyház alkotása. Talán fordított keresztény midrás
Jézusnak az ellenség szeretetét hirdető tanításáról. Itt az „ellen­
ség” nyilvánul meg szeretettel egy zsidó iránt.

18 A szamaritánusokkal szembeni ellenségesség különösen hevesen nyil­

vánult meg a Kr. u. 1. század első évtizedeiben, miután néhány szamaritá­
nus pészah idején azzal szentségtelenítette meg a templomot, hogy emberi
csontokat szórt szét szentélyében (Josephus: A zsidók története, 18,30;
382-383.).

174
29. Példabeszéd a váratlan vendégről (Lk 11,5-8)

„ Mondjuk, hogy valamelyiteknek van egy barátja, és az éjfélkor

bekopog hozzá ezekkel a szavakkal: Barátom, adj kölcsön nekem
három kenyeret, útról érkezett egy barátom, s nincs mit enni a d ­
nom neki. De az kiszól: Ne zavarj! Az ajtó már be van zárva, én
is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni és adni
neked. Mondom nektek: H a azért, mert barátja, nem kel fel, hogy
adjon neki, amiatt, hogy nem tágít, mégis fölkel és ad neki annyit,
amennyire szüksége van."

Ez a példabeszédszerű történet a keleti vendégszeretet témáját

alkalmazza az imával való kérés természetének és hatékonyságá­
nak leírására. Az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie,
még barátait is zavarhatja, hogy előteremtse a vendéglátás szük­
séges hozzávalóit, még ha váratlan vendége éjfélkor bukkan is fel.
A példabeszéd üzenete, hogy az atyai szeretetben való hittől ve­
zérelt gyermeki elszántság biztosan ráveszi az atyát - itt Istent -,
hogy teljesítse a kérelmező kívánságát. Ez a tökéletes hit Jézus
vallásának alapvető része; a csodás gyógyítások szükséges előfel­
tétele (vö. az 1. fejezet 9. pontjával), de ez húzódik meg annak a
tanácsnak a hátterében is, mely arra szólít fel, hogy „kérjetek...
keressetek... zörgessetek” (Mt 7,7-8; Lk 11,9-10; vö. a 8. feje­
zet 35. pontjával).
A rabbik előkelő, nagypolgári köreiben Istentől kitartóan kérni
bármit is helytelen viselkedésnek, mi több, szemtelenségnek szá­
mított. Honi, a körvonó a pimaszság vádját vonta magára, amikor
Istent azzal fenyegette, hogy amíg imáját meg nem hallgatják a
mennyekben, nem kerülhet az önmaga köré rajzolt körön belülre
(mTaan 3,8). Bileam, a pogány próféta is hasonlóképpen járt el,
amikor Isten nem adott engedélyt neki, hogy megátkozza a zsi­
dókat, és ő addig kérte újra meg újra az engedélyt, míg végül
megkapta (Szám 22,7-20). E történet azon talmudi mondás
nyomán született, mely szerint a „hucpa (szemtelenség) még a
mennyeket is befolyásolja” (BSzanh 105a). Honi látszólag tiszte­
letlen magatartását menti, hogy igen közel állt Istenhez. Nem le­
het elítélni, mivel olyan, mintha a mennyei család fia volna: „Ha
rosszkor fordulsz is Istenhez, megteszi, amit kérsz, ahogyan az
atya is megteszi, amit fia kitartóan kér tőle” (mTaan 3,8). Jézus

175
követői, akik Isten gyermekei is, azt a biztatást kapják, hogy ha­
sonlóképpen családiasán viszonyuljanak a mennyei Atyához.

30. A tehetős gazdáról szóló példabeszéd

(Lk 12,16-20; vö. Tamás Evangéliuma 63)

Egy gazdag embernek bőséges termést hozott a földje. így okosko­

dott magában: M it tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.
Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat épí­
tek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán
majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van annyid, hogy
sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! - Am az Isten így szól
hozzál: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűj­
tőt tél, kire m arad?'1

A példabeszéd egy különösen bőséges termésre számító, gazdag

földbirtokos gondolatait közvetíti. Végiggondolja, hogyan bizto­
sítson a régi csűrök kapacitását messze meghaladó mennyiségű
gabonának tárhelyet. Egy dolgot azonban nem lát előre e gondo­
san tervező gazda: hogy aznap éjjel hirtelen meghal.19 A tanítás
megerősíti Jézusnak azt az alapelvét, hogy a jövő miatt nem sza­
bad aggódni, figyelmünket a jelen pillanatnak kell szentelni. A
holnapra lesz gondja Istennek a végső korban.
Lukács szerkesztője a példázat elé bevezető párbeszédet illesz­
tett, a végére pedig Jézus válaszát helyezte el. A szerkesztői beve­
zetőben Jézus hallgatóságából valaki arra kéri Jézust, döntsön a
közte és testvére között zajló örökösödési vitában. Jézus azonban
elutasítja a kérést. A tulajdonnal foglalatoskodni nem az eszkato-
lógiai próféta dolga: „Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok
legyek és elosszam örökségeteket?” (Lk 12,14; lásd Tamás Evan­
géliuma 72,2-3). E kitérő választ újabb nem oda tartozó, szer­
kesztői megjegyzés követi a kapzsiságról: „Vigyázzatok és óva­
kodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővel-
kedéstől függ az ember élete.” (Lk 12,15) Egy másik, hasonlóan

19 Tamás Evangéliuma lerövidíti és átalakítja a példabeszédet; a gazdag

ember azt tervezi, hogy vet, arat, ültet, és megtölti terménnyel csűrjeit.

176
nem kapcsolódó magyarázat fűződik a példabeszédhez, amely a
mennyei Atya színe előtt szembeállítja egymással a vagyon sze-
retetét és a nemeslelkűség hiányát: „így jár az, aki vagyont hal­
moz fel magának ahelyett, hogy az Istenben gazdagodnék.” (Lk
12,21) Lukács - szokása szerint - itt is igyekszik elkenni a Jézus
tanításában megjelenő eszkatológiai sürgetést.

31. Példabeszéd a gyümölcstelen fügefáról (Lk 13,6-9)

„Egy embernek a szőlejében volt egy fügefa. Kiment, gyümölcsöt

keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Három
év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de
nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így vála­
szolt: Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom,
hátha terem jövőre? H a mégsem, akkor majd kivágod."

E szokatlan példabeszéd egy kertész három éve nem termő füge­

fával kapcsolatos terveit közvetíti. A gyümölcsös-szőlőskert tu­
lajdonosa ki akarja vágni a fát, a kertész azonban kérlelni kezdi,
hogy ha különös gondot viselne rá, bizonyosan termőre tudná
fordítani. Viszonylag hosszú időről, három évről van szó, ami
nem illeszkedik Jézus elképzelésébe, miszerint Isten országa ha­
marosan eljön. A primitív egyház felől nézve viszont az egyházi
vezetőknek szóló buzdításnak tekinthetjük a példázatot, hogy
minden erejükkel igyekezzenek megtartani a válasz nélkül ha­
gyott híveket. Az evangéliumi változat gyökeresen különbözik a
az Ahikar történetében (8,35 [szír]; 8,30 [arab]), ahol gyümöl­
csöt nem termő fa hiába könyörög még egy évért, a kőszívű tulaj­
donos kivágatja.

32. Példabeszéd arról, hogyan válasszunk helyet a menyegzőn

(Lk 14,8-11)

„Amikor lakodalomba hívnak - kezdte -, ne telepedjél le a főhely­

re, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. H a ez
megérkezik, jön, aki meghívott benneteket és felszólít: Add át a
helyedet! És szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. H a

177
tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó he­
lyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom,
menj följebb! így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégse­
reg előtt. Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki
magát megalázza, az felmagasztaltatik. ”

A harmadik, menyegzőről szóló példabeszéd (lásd a 13. és a 25.

pontot) szerénységre és megalázkodásra tanít. A vendég válassza
magának a legutolsó helyet, hogy a házigazda ültesse jobb helyre.
Az ellenkezője ugyanis szégyent hozhat rá. Ez a téma a Bibliától a
rabbinikus midrásig végigvonul az egész zsidó irodalmon. A Pél­
dabeszédek könyvében a helyszín királyi esküvő: „Ne tolakodjál a
király színe elé, ne akard a nagyok helyét elfoglalni! Jobban jársz,
ha hívnak: »Gyere ide följebb!«, mint ha elküldenek az előkelőbb
elől.” (Péld 25,6-7) A midrás az Evangéliumhoz hasonlóan ke­
vésbé előkelő társadalmi közegbe helyezi a történetet. „Tényle­
ges helyednél két-három fokkal lejjebb foglalj helyet” - így szól
Simeon ben Azzai rabbi tanítása a Kr. u. 2. század elején. „Jobb,
ha arra kérnek, gyere följebb, mint ha azt mondják, menj lejjebb”
(Exodus Rabba 45,5; Leviticus Rabba 1,5). Az írástudókkal kap­
csolatban Márk (12,38-39) és Lukács (20,46) is elítéli, ha valaki
a legjobb helyet keresi magának a zsinagógában vagy egy ünnep­
ségen (lásd a 2. fejezet 15. pontját), és Jakab és János apostol is
feddést érdemel, amiért Jézus mellett kért helyet Isten országá­
nak ünnepi asztalánál (Mk 10,37; lásd a 3. fejezet 35., illetve a
8. fejezet 15. pontját). A történet eredeti kerete föltehetően
eszkatológiai, de könnyen általánosítható. A 3. fejezet 35. pont­
jában már tárgyaltuk a felmagasztalással és megalázással foglal­
kozó közmondást, melyet utólagosan csatolhattak a példabe­
szédhez.

33. Példabeszéd a földbirtokosról és a királyról

(Lk 14,28-33)

„Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a

költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse? Nehogy azu­
tán, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki,
aki csak látja, kicsúfolja: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem

178
tudta befejezni. Vagy melyik király nem ül le, mielőtt hadba vo­
nulna egy másik király ellen, számot vetni, vajon a maga tízezer­
nyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön el­
lene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor
messze van, és békét kér. így hát aki közületek nem mond le min­
denéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom.

E kettős példázatot Lukács a tanítványi létre vonatkozó utasítá­

sok közé helyezi el, de még ha eltekintünk is az oda nem illő buz­
dítástól, mely lemondásra szólít fel a földi javakról (vö. a 3. feje­
zet 12., illetve a 8. fejezet 14. pontjával), a történet akkor sem il­
lik szövegkörnyezetébe. A példázat üzenete az, hogy az embernek
ki kell számítania és előre meg kell terveznie tetteit. Az effajta, a
tehetős gazda történetében elítélt (lásd a 30. pontot) szemlélet
jobban jellemzi a primitív egyház kevésbé zaklatott életkörülmé­
nyeit, mint Jézus korának eszkatológiai buzgalmát.

34. Az elveszett drachmáról szóló példabeszéd (Lk 15,8-10)

„Vagy ha egy asszonynak van tíz drachmája, és egyet elveszít,

nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondo­
san, amíg meg nem találja? És ha megtalálja, összehívja barátnő­
it meg a szomszédasszonyokat: Örüljetek ti is - mondja -, mert
megtaláltam elveszett drachmámat/ - Mondom nektek, az Isten
angyalai is éppígy örülnek majd egy megtérő bűnösnek."

Lukács az elveszett bárány példázatát (lásd a 12. pontot) egészíti

ki egy háztartásbeli párhuzammal: ebben egy asszony esetét be­
széli el, aki tűvé teszi lakását egy elveszett ezüstpénzért, és igen
megörül, amikor megtalálja. Az üzenet ugyanaz, mint az elve­
szett bárány meséjében, nevezetesen, hogy Isten mennyire örül,
ha egy elveszett lélek visszatér hozzá. A záró megjegyzés az an­
gyaloknak a megbánást tanúsító bűnös felett érzett boldogságá­
ról az elveszett bárány példázatából került ide, ám itt kevésbé
találó.

179
35. Példabeszéd a tékozló fiúról (Lk 15,11-32)

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjá­
hoz: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részétl Erre szétosz­
totta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik össze­
szedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve
eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az or­
szágban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és
elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a serté­
seket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthat­
ta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ek­
kor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik
kenyérben - mondta én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazame­
gyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teel­
lened. A rra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak
béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjá­
hoz. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje
sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt:
Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. M ár nem vagyok méltó
arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzá­
tok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok
gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjá­
tok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, el­
veszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú
kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meg­
hallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkér­
dezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt bor­
jút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és
nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére
vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer
sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem a d ­
tál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy
ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt
borjúit vágattál le neki. - Az mondta neki: Fiam, te mindig itt
vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk,
mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. ”

E jól ismert és közkedvelt példabeszéd nagy része a gyermeki

megbánás és az atyai megbocsátás témájával foglalkozik. A befe­

180
jező, valószínűleg utólag beillesztett rész szembenéz a nyilvánva­
ló igazságtalansággal, ami a bűnös irányában tanúsított engedé­
kenység és a végig hűséges iránti külön figyelem hiánya között áll
lenn. A történet az önfejű fiatalabb fiú mérhetetlen megaláztatá­
sát beszéli el, aki a nem zsidók között elszegődött disznót őrizni -
ami zsidók számára a kenyérkereset teljesen elfogadhatatlan
módja -, és éhségében már a disznók étele után sóvárog. Nyomo­
rúságában fogant bűnbánatát valósnak és őszintének ábrázolja a
leírás. A fiú úgy érzi, nem méltó rá, hogy az apja a fiának tekintse.
Könyörületes apja azonban sokkal jobban bánik vele, mint meg­
érdemli, vagy mint kéri, és meleg szívvel, örömmel fogadja, ami­
kor hazatér. A megbánásról szóló üzenet minden kétséget kizáró­
an Jézus tanításának központi eleme.
A kommentátorok azon vitáznak, vajon az apa vagy a fiú-e a
történet főszereplője; de valójában egy helyzettől eltekintve vé­
gig a fiatalember a kezdeményező. Az egyetlen kivétel, hogy az
apa már azelőtt megbocsát fiának, hogy az megvallaná bűnbána­
tát. Meir rabbi egy hasonló, megbánásról szóló történetet idéz e
sorokat értelmezve: „Szorongatásodban... majd megtérsz az Úr­
hoz, a te Istenedhez” (MTörv 4,30). „Mihez is hasonlíthatjuk
ezt? A király fiának történetéhez, aki a gonoszság ösvényére lé­
pett. A király elküldte hozzá tanárát, hogy hívja haza. A fiú azt vá­
laszolta, hogy érdemtelennek érzi és szégyelli magát, nem térhet
haza. Ám a tanár erre újabb üzenettel érkezett: »Fiam, szégyell-
heti-e magát a fiú, amiért visszatér atyjához? S ha visszatérsz, va­
jon nem atyádhoz térsz-e vissza?»” (Deut Rabba 2,3)
A történet második felében a hagyományosan jó, idősebb test­
vér is színre lép, és megsértődik, amiért önfejű öccsével olyan
nagyvonalúan bánik az atyjuk. Az apa megnyugtatja, hogy az
öröksége biztonságban van, és nem szabad sajnálnia a vigasságot,
amellyel elveszettnek hitt fiát fogadta. A végkicsengésből azon­
ban idegen dallamot is kihallani. Jézus minden bizonnyal bírálta
volna a féltékeny és részvétlen bátyot. Ez a jó magaviseletűek jo­
gait védő hangütés inkább a korai keresztényég sajátja.

181
36. Példabeszéd a csalárd intézőről (Lk 16,1-9)

„Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy el-
tékozolja vagyonát. Magához hívatta, és így szólt hozzá: M it hal­
lok felőled? Adj számot vagyonomról, mert nem maradhatsz to­
vább intéző. Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek?
Uram elveszi tőlem az intézőséget. Kapálni nem bírok, koldulni
szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az embe­
rek házukba, amikor elcsap az intézőségből.
Egyenként magához hívatta urának minden adósát. Megkér­
dezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? Száz korsó [kb. 4000
liter] olajjal - felelte. Erre azt mondta neki: Fogd adósleveledet,
ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán megkérdezett egy másikat: Te
mennyivel tartozol? Száz véka [kb. 40 000 liter] búzával - hang­
zott a válasz. Fogd adósleveledet - mondta neki —, és írj nyolcva­
nat. Az úr dicsérte a mihaszna intézőt, hogy okosan járt el. - Igen,
a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Azt
mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis
mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak betűieteket az
örök hajlékokba."

A különös példabeszéd a gazdag földbirtokos intézőjének csa­

lárdsága kapcsán pozitív tanítást igyekszik megfogalmazni. Hogy
ura elbocsátással fenyegette, a tettek mezejére lépett, és azt
ajánlotta ura adósainak, hamisítsák meg adóslevelüket, és írjanak
rá kisebb összeget, mint amennyivel ténylegesen tartoznak. Az
intéző ettől azt remélte, hogy barátokat szerez magának, akik
szükség esetén meghálálják e tettét. A példázat üzenete szerint
az igaz embereknek, a „világosság fiainak”20 meg kell tanulniuk
olyan rugalmasan, határozottan és okosan viszonyulni Isten or­
szágához (vagyis az „örökké tartó lakhelyükhöz), mint ahogyan a
csalárd intéző mentette az irháját (lásd a bölcs kígyóról szóló pél­
dázatot: 3. fejezet 33. pontja). Nehéz belátni, miként illeszthető
e számító magatartás Jézus szemléletébe; ezért e példázat való­
színűleg nem tőle származik.

20 Ez az egyik azon három újszövetségi hely közül, ahol a qumráni A Kö­

zösségi Szabályzatából ismert kifejezés előfordul. A másik két hely a Jn
11,36 és a 1Tessz 5,5.

182
 Az intéző viselkedését méltató utolsó két vers, mely a „hamis
mammon”21 jó cél érdekében való felhasználására bátorít, való­
színűleg utólagos betoldás. Ilyen tanács jobban elképzelhető az
Apostolok cselekedeteiben leírt, közös kasszán élő korai jeruzsá-
lemi egyház viszonyai közepette, mint a szegénység ihlette ke­
gyesség részeként, amelyre Jézus tanította Isten országát kereső
társait.

37. Példabeszéd a gazdag emberről és a szegény Lázárról

(Lk 16,19-31)

„Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és minden­

nap nagy lakomát rendezett. Volt egy L ázár nevű koldus is, ez ott
feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Örült volna, ha jóllakhat ab ­
ból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerült. De csak
a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt, hogy a koldus
meghalt, és az angyalok Abrahám kebelére vitték. Meghalt a gaz­
dag ember is, és eltemették. Amikor a pokolban kínjai közt felte­
kintett, meglátta messziről Abrahámot és kebelén Lázárt. Felkiál­
tott: Atyám, Abraháml Könyörülj rajtam i Küldd el Lázárt, hogy
ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm
ezekben a lángokban. Fiam - felelte Abrahám -, emlékezzél csak
vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy
kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a
te osztályrészed pedig a gyötrelem. Ráadásul köztünk és közietek
nagy szakadék tátong, hogy akik innét át akarnának menni hoz­
zátok, ne tudjanak, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. A k­
kor arra kérlek, atyám - mondta újra -, küldd el legalább az
atyai házba. Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, ne­
hogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Abrahám ezt felelte:
Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. De az
erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Abrahám! De ha a halottak
közül megy el valaki, bűnbánatot tartattak. Ő azonban így felelt:
H a Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül
támad fel valaki, annak sem hisznek."

21 E kifejezés a holt-tengeri tekercsekben használatos „gonoszság vagyo­

nárnak felel meg (vő. CD 6,15; 8,5; 19,17).

183
A gazdag ember és a szegény, beteg Lázár története - mely műfa­
ját tekintve inkább népmese, mint példázat - tömör illusztrációja
a farizeusok által Jézus korában terjesztett azon tan népi elképze­
lésének, mely azt mutatja be, hogy a földi magaviselet alapján a
halál utáni élet milyen formái várnak az emberre. Nyomorúságos
földi léte végén az eljövendő világban áldott lét jut Lázár osztály­
részéül: Ábrahám kebelén, a szent életű zsidók nyughelyén lakik.
A Peszikhta Rabbati című rabbinikus írás (43,4) azokat a mártí­
rokat helyezi ide, akik a Róma ellen vívott második háború (Kr. u.
132-135) után, Hadrianus császár idején üldöztetéseknek estek
áldozatul. A gonoszok viszont az alvilági lángokban gyötrődnek,
ahonnan fölnézve láthatják Ábrahámot és azokat, akik vele van­
nak, jóllehet a két hely között nincs átjárás. Ugyanakkor Ábra­
hám kegyeltjei a földre sem térhetnek vissza, hogy figyelmeztes­
sék az élőket. Ennek az az oka, hogy akik nem engedelmeskednek
a Törvénynek és a prófétáknak, a másvilág hírnökeire sem figyel­
nek oda. A példázatból kiolvasható tanításnak nincs olyan sa­
játos részlete, ami Jézus igehirdetését idézné. A történet egyetlen
vonása, amely az eszkatológiai helyzethez kapcsolhatja, az, hogy
hangsúlyozza, mennyire fontos Istennek a Mózes és a próféták
révén közvetített üzenetére figyelni, valamint hogy a jelenben
kell cselekedni, mert a megváltás valódi helye és ideje az itt és
most. Nem lehetetlen, hogy egy létező mesét látott el sajátos
csavarral a zsidó-kereszténység.

38. Példabeszéd a szolga jutalmáról

(Lk 17,7-10; vö. Lk 12,37)

„Ki mondja közületek béresének vagy bojtárjának, amikor a me­

zőről hazajön: Gyere gyorsan, ülj asztalhoz. Helyette nem ezt
mondja-e inkább: Készíts vacsorát, övezd jel magad és szolgálj ki,
amíg eszem és iszom, aztán m ajd ehetsz és ihatsz magad is? AMeg­
köszöni tán a szolgának, hogy teljesítette parancsait? így ti is,
amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: M i­
haszna szolgák vagyunk, hisz csak kötelességünket teljesítettük."

184
„Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren ta­
lál. Bizony mondom nektek, jelövezi magát, asztalhoz ülteti őket,
és megy, hogy kiszolgálja őket." (Lk 12)

E példabeszéd célja, hogy a szolgai státusra figyelmeztessen. A

kétféle munkával, földműveléssel és az állatok gondozásával töl­
tött nap után a kimerült szolga még urát is kénytelen ellátni, mi­
előtt leülhetne, hogy elköltse vacsoráját. Még köszönő szavakra
se számíthat, hiszen csak tette a dolgát. Hasonló gondolat megfo­
galmazását tulajdonítják Jézus fiatalabb kortársának, Johanan
ben Zakkajnak: „Ha sok Tórát tanultál is, ne tudd be ezt magad­
nak különös érdemül, hiszen e végre jöttél a világra” (mAb 2,8).
Azoknak, akikhez e példabeszéd szól, hasonlóan szerény szemlé­
letet kell kialakítaniuk magukban. A szolga jutalmáról szóló pél­
dázat föltehetően valóban Jézus mondásán alapul - az Úr kiszol­
gálja hű szolgáit (lásd Lk 12,37; lásd a 25. pontot) -, de az egyház
az ellenkezőjébe fordította az értelmét. A szolga nem feledkez­
het meg arról, ki is ő valójában.

39. Példabeszéd a bíróról és az állhatatos özvegyről

(Lk 18,2-8)

„Az egyik városban élt egy bíró, Istentől nem félt, emberektől nem
tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Elment hozzá,
s kérte: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Egy
ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: »Igaz, Istentől
nem félek, embertől nem tartok, de annyira terhemre van ez az öz­
vegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül nekem jöjjön
és arcul üssön.« Az Úr így szólt: »Hallottátok, hogy mit mond az
igazságtalan bíró? H át az Isten nem szolgáltat igazságot válasz­
tottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? M egváratja őket?
Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az
a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?«”

E példázat fő mondanivalója ugyanaz, mint a váratlan vendégről

szóló történeté (lásd a 29. pontot): a szüntelen unszolás meghoz­
za gyümölcsét. A bíró gonosz, hiszen nem féli Isten parancsola­
tát, miszerint az özvegyeket védeni kell, és a történetbeli nő igé­

185
nyének jogossága sem érdekli. Mivel azonban az özvegy szüntele­
nül a nyakára jár, a bíró így is beadja a derekát: afortiori Isten, az
igaz bíró. Miként a bevezető mondat jelzi, az eredeti tanítás a
megingathatatlan hitre buzdít. Ám a Lukács szerkesztőjének tu­
lajdonítható kiegészítés - onnantól, hogy „Megváratja őket? ” stb.
- átfordítja a példabeszédet, és a parusziára való fokozott várako­
zás mellé helyezi a lanyhult és meggyengült eszkatológiai re­
ményt (lásd a 7. fejezet 28. pontját).

40. Példabeszéd a farizeusról és a vámosról (Lk 18,9-14)

Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy iga­

zak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta:
„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus
volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott
magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a
többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos
is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. - A vá­
mos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a
mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnekl -
Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki
magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az
felm agasztaltatik."

A példabeszéd két szélsőséges vallásos viselkedést állít szembe

egymással. A képmutató, önelégült típust a farizeus jelképezi,
míg az igaz, önmagát megalázó hívőt Jézus kedvenc alakja, a vá­
mos. A farizeus büszke magára, hogy a zsidó vallásosság vala­
mennyi kötelező és számos választható cselekedetét végrehajtja.
A Kr. u. 1. század elején Eszak-Palesztinában nem mutatható ki a
farizeusok tömeges jelenléte. A történetbeli gonosz eredetileg
egy írástudó vagy egy törvénytudó lehetett. Hogy a képmutató
farizeus sztereotípiája már jóval azelőtt is közszájon forgott-e
Galileában, hogy a farizeusok utódai a Kr. u. 2. században lezaj­
lott Hadrianus-féle háborúk után22 tömegesen letelepedtek vol­

22 A hagyományos keresztény antijudaizmus Lukács farizeusában a judaiz­

mus prototípusát látja, szemben Jézus vallásával. Joachim Jeremiás szerint

186
na e tartományban, megválaszolatlan kérdés marad. De bárhogy
legyen is, tekintve, hogy az eszme beleillik Jézus gondolkodásá­
ba, az alappéldázat lényege hiteles is lehet. Az önfelmagasztalás-
sal szemben a megalázkodásra felszólító záró megjegyzésről lásd a
32. pontot.

MEGJEGZÉSEK

1. A példabeszédek osztályozása

A szinoptikusok negyven példabeszédének képes stílusa lehetővé

leszi, hogy betekintést nyerjünk az Evangéliumok, vagy még in­
kább Jézus képzeletvilágába. Műfajuk szerint e példabeszédeket
hét csoportba rendezhetjük.

a) Az első és legnagyobb csoport - a negyven példázatból tizen­

három tartozik ide - a galileai vidéki életre jellemző témákkal
foglalkozik. A gazda magot vet, várja, hogy kicsírázzon és növe­
kedjen, mígnem megtermi a learatható gabonát... föltéve, hogy a
mag termékeny földbe hull, nem eszik meg a madarak, és nem
fojtják meg a gyomok (1., 2., 17. pont). Az apró mustármag ha­
talmas bokorrá terebélyesedik (3. pont). A bőséges aratás remé­
nyében a gazda nem elegendő tárhelye kibővítését tervezi (30.
pont). A szerencsés szántó véletlenül elrejtett kincset ás ki a
földből (18. pont). A szőlőskert töprengésre alkalmat adó tárgy
(4. pont), a fügefa rügyfakadása kalendáriumi esemény: a közel­
gő nyár hírnöke (5. pont). Metaforikus üzenetet közvetít a ter-

az evangéliumbeli farizeus érzéseinek világos visszhangját találjuk Nehunia

ben ha-Kanának a Tórában idézett imájában (bBer 28b): „Köszönöm neked,
6, Uram, hogy abban a szerencsében részeltettél, hogy a tanulók között, és
nem az utca sarkán ülők között lehetek... Minden időmet a Tórának szente­
lem, míg ők minden idejüket hasztalan dolgoknak szentelik... Én az eljöven­
dő kor felé rohanok, ők a pusztulás árka felé rohannak.” (The Parables of
Jesus. London, 1978, 142.) Valójában azonban a két imádkozó nagyon kü­
lönbözik egymástól. Lukácsnál az egyik felfuvalkodottnak és önelégültnek
mutatkozik, míg a másikat úgy értékelhetjük, hogy alázatos és hálatelt. A
qumráni hálaadó himnuszokra is hasonló alapállás jellemző. A bibliai zsoltá­
rok - az 1. zsoltártól kezdve - gyakran szembeállítják egymással az igazat és a
gonoszát.

187
méketlen fa, amely a gondoskodásnak hála, várhatóan gyümöl­
csöt hoz majd (31. pont). A további témakörök között szerepel a
szőlőskertbe felfogadott munkások sorsa (23. pont), valamint
a gyilkos bérlők története (4. pont). A két testvér lelkének belső
titkait tárja fel, hogy mikor atyjuk a szőlőskertbe küldi őket dol­
gozni, első, félrevezető reakciójuk után mindketten meggondol­
ják magukat (24. pont). A képet egy pásztor teszi teljessé, aki el­
veszett báránya megkerülésén örvendezik (12. pont), illetve egy
halász nagy fogása (20. pont).

b) A második, tíz példabeszédből álló csoport középpontjában

a háztartás körüli ténykedések állnak: a ház- vagy toronyépítés
(8., 33. pont), az okos háziúr viselkedése (10., 14., 21., 29.
pont), az „elveszett” fiú hazatérése alkalmából az apa által rende­
zett családi ünnepség (35. pont), a kenyérsütéshez tésztát készí­
tő, illetve az elveszett pénz keresése miatt szinte tavaszi nagyta­
karítást végző asszony (11. és 34. pont), végül az utcán játszó
gyermekek (9. pont).

c) Az öt példabeszédből álló harmadik csoport magasabb társa­

dalmi rangú emberek közé visz el, és királyi „szolgák” (valószínű­
leg uradalmi intézőkről lehet szó), tartományi kormányzó, sőt ki­
rályok játsszák bennük a főszerepet. Egyes szolgák uruk távollé­
tében hűségesen és hozzáértéssel végzik munkájukat, és mindig
készek szolgálatukról számot adni; mások visszaélnek hatalmuk­
kal, vagy hidegfejű ravaszsággal és becstelenséggel igyekeznek
csökkenteni a felelőtlenségükkel és hozzá nem értésükkel oko­
zott károkat (6., 15., 36., 38. pont). A király előbb nagyvonalú
megbízhatatlan és hálátlan tisztviselőjével, utóbb viszont igazsá­
gosan jár el vele szemben (22. pont), míg egy másik király arról
beszél, milyen ostoba dolog a sokkal erősebb ellenfél ellen hábo­
rút indítani (33. pont).

d) A negyedik kategória - három példabeszéd - nem vidéki és

nem is háztartás körüli ügyekkel foglalkozik, hanem a nagyvárosi
üzleti élettel. Találkozunk a kíméletlen vállalkozóval, aki azt
várja alkalmazottaitól, hogy profitot termeljenek a rájuk bízott
tőke segítségével (16. pont), a jólelkű hitelezővel (önellent­
mondás volna?), aki elengedi mind a kisebb, mind a nagyobb hi-

188
i eleket (27. pont). A rámenős kereskedő pedig gondolkodás nél-
kül pénzzé teszi mindenét, hogy megszerezze álmai gyöngyét
( 19. pont).

e) A következő három példabeszéd bírósági ügyet tárgyal. Az

elsőben a peren kívüli megegyezést ajánlják valakinek, elkerülen­
dő, hogy a döntőbíró egyik vagy másik fél ellen ítéljen (7. pont).
A második arra példa, hogy érdemes a részvétlen bíró nyakára
járni, ha ez a jó ügy védelmére vezet (39. pont). A bírói tevékeny­
ség legmagasabb körében az ítélet napján az ember végső sorsáról
dönt a trónján ülő királyi bíró (Isten; 26. pont).

f) Az Isten országának eljövetelét szimbolizáló ünnepélyes la­

koma eseményei adják a hatodik, három példabeszédből álló
csoport tárgyát. A tanulság a meghívott vendégek viselkedéséből
és a helyükre kerülő emberek sorsából rajzolódik ki (13., 25.
pont), a lakomán az ültetésre vonatkozó illemszabályokat pedig
azon vendégeknek a kellemetlenségei illusztrálják, akik társadal­
mi állásuknál előkelőbb helyet választottak maguknak (32. pont).

g) Három példázatot nem sikerült besorolni a fenti osztályok­

ba. A farizeus és a vámos templomi története két szélsőséges val­
lásos magatartást mutat be, a büszkeséget és a megalázkodást
(40. pont); a jó és a gonosz jövőbeni sorsát ismerjük meg az isten­
telen gazdag ember és a szegény Lázár esetéből (37. pont); illetve
a szamaritánus utazó váratlan nemeslelkűsége áll szemben a pap­
ság képviselőinek viselkedésével (28. pont).

2. A példabeszédek tanítása

A példabeszédek egyik legfontosabb témája az Isten országa vagy

a mennyek országa (2., 3., 5., 1 1., 13., 17., 18., 19., 20., 22., 23.,
24., 25. pont).23 Az észrevétlenül növő mag és az aratás (és a hal­
fogás) szimbolizálja. A főbb tanulságok végig Jézusra jellemző ta-

23 Az 1. pontban szereplő magvető példázatát a rákövetkező magyarázat­

ban Jézus szintén Isten országára vonatkoztatja (Mk 4,11; Mt 13,11; Lk
8,10).

189
nításokból állnak: az Istenben való tökéletes és számításmentes
bizalomhoz társul az Isten országába vezető út teljes szívvel, buz­
gó odaadással végzett egyengetése, valamint a bűnbocsánat elen­
gedhetetlen feltétele, a bűnbánat. Más példabeszédek a régi és
új bölcsesség elegyítésének szükségességét vagy éppen tilalmát
hangsúlyozzák; megint mások éberségre és készenlétre hívnak föl
az Isten eljövetelének közelgő, de egyelőre kiszámíthatatlan órája
miatt. További erénynek számít az imádság kitartó gyakorlása, a
feladatok elvégzésére irányuló fáradhatatlan és örömteli erőfe­
szítés, illetve a kockázatot vállaló merészség. Az éberség és a ki­
tartás annál is szükségesebb erény, mert az úr gyakran későn,
mint a betörők, az éj kellős közepén tér haza. E motívum általá­
ban a késlekedő második eljövetelhez kapcsolódik. Amikor a hit
és a bizalom összeütközésbe kerül, egyes példabeszédek megfon­
toltságot ajánlanak, az előnyök és a hátrányok gondos mérlegelé­
sét, a kockázat kerülését, noha egy ízben az óvatoskodó mérlege­
lés Jézustól megszokott helytelenítésével is találkozunk: az előre­
látó tervek rosszul sülnek el, a hirtelen bekövetkező halál azt pél­
dázza, milyen hiábavaló - ha mégoly körültekintő számításokra
alapozzák is - a biztos jövő elrendezésére irányuló igyekezet.
Figyelemre méltó, hogy a negyven példabeszéd közül csupán
egy, a szőlőskert gonosz bérlőjéről szóló (4. pont) vetíti előre a
keresztet. E példabeszéd egészét, valamint az Emberfia késedel­
mes visszatérésének szeredére vonatkozó utalásokat utóbb illesz­
tették Jézus lényegi üzenetéhez.

3. A példabeszédek elhelyezése az Evangéliumokban

A paruszia összefüggésébe helyezett, kapusról szóló példabeszéd

(6. pont) kivételével a Márknál szereplő példázatok (1-5. pont) a
legrégebbiek, s mindegyikük a Jézus galileai tapasztalataihoz kö­
zel álló vidéki emberek történeteit beszéli el. A Máténál és Lu­
kácsnál (Q) fennmaradt példabeszédek általánosabb természe­
tűek. Többségük háztartás körüli esetről szól (8., 11., 14. pont),
illetve pásztorokkal, szolgákkal foglalkozik (12., 15., 16. pont).
Máté egyedi anyaga öt további, eredetinek hangzó, mezőgazdasá­
gi és halászati tárgyú példázattal szolgál (17., 18., 20., 23., 24.
pont), és olyan is akad köztük, amely vegyesen foglalkozik ház-

190
t;irtási és családi, valamint pénzügyi és üzleti ügyekkel (19., 21.,
22. pont; lásd még a 27. pontot L-nél). Ez utóbbiak Jézustól ide­
gen terepnek számítanak. Mindehhez jön még az utolsó ítéletről
szóló példázat (26. pont). Lukács ugyanakkor tizennégy egyéb
példabeszédet ír le, melyek a többi forrásban szereplő tematikák
mindegyikét érintik, a gyümölcsösben álló terméketlen fügefától
(31. pont) a helytelenül viselkedő, igazságtalan városi bíróig (39.
pont).

4. A példabeszédek célja

Mint Jeromos bölcsen megjegyezte, a zsidó példabeszédek célja

„hasonlatok és példák révén érthető” üzenetek megfogalmazása
(lásd a 137. oldalon). Ami az Evangéliumokban szereplő példa­
beszédeket illeti, két kivétellel a rabbik alkalmazásától eltérően
nem az exegézis célját szolgálják, azaz nem bibliai idézetekhez
kapcsolódnak, hogy azok értelmét megvilágítsák. Két példabe­
széd azonban a többivel ellentétben tartalmaz bibliai részletet: az
egyik a gonosz bérlők története (4. pont), amely Izajás könyve
3. fejezetének 2. és a 118. zsoltár 22-23. verséhez kapcsolódik;
a másik a jóságos szamaritánus esetének rövidebb elbeszélése
(28. pont), amely a hozzáfűzött szerkesztői kommentár szerint a
Leviták könyve 19,18 versének jelentőségét világítja meg azáltal,
hogy meghatározza az „embertárs” fogalmát. Ami a példabeszé­
dek magyarázatát illeti, csupán a magvetőről (1. pont) és a kon­
kolyról (1 7. pont) szóló darabokhoz fűződik rendszeres értelme­
zés. Az exegézis szinte teljesen világosan jelzi, hogy bár csak uta­
lásszerűén említik mondanivalójukat, az evangéliumi példázatok
magukért beszéltek.
E vélekedésnek azonban ellentmond egy jól ismert újszövetsé­
gi szakasz. A magvetőről szóló példabeszéd és annak magyarázata
közé mindhárom evangélista beiktat egy kijelentést, mely szerint
Isten országának rejtélye csak Jézus legszűkebb tanítványi köré­
nek tárul fel (lásd a 3. fejezet 4. és 5. pontját). Nem cél, hogy
azok is megértsék, akik nem tartoznak e szűk körhöz: „Megkap­
tátok az Isten országa titkát, a kívülállók azonban mindent példa­
beszédben kapnak, hogy: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de
ne értsenek, nehogy megtérjenek, s bocsánatot nyerjenek.” (Mk

191
4,11-12; Mt 13, 11, 13; Lk 8,10) Amennyiben ez igaz, Jézus te­
hát, akárcsak előtte és utána az ezoterikus tanítók, azért alkal­
mazta volna a példabeszédeket, hogy a nagyközönség elől elrejtse
szavai valódi jelentését. Ám az az igazság, hogy a példabeszédek­
ben történő prédikáció mást és mást közvetített a zsidó,álletve a
nem zsidó hallgatók, olvasók számára. Az előbbiek, minthogy
régóta az effajta tanításokhoz szoktak, nem igényelték az előre
megrágott táplálékot. Az e tekintetben műveletlen nem zsidó ke­
resztényeket azonban zavarba ejtette e különös képes beszéd,
márpedig a görög Evangéliumok célközönségét éppen ők alkot­
ták. Számukra az „A” „A” volt, a „B” pedig „B”. Röviden, nekik
elkelt Jézus metaforikus képeinek részletes kifejtése. Az aposto­
lok értetlenségének ábrázolása valószínűleg a nem zsidó kereszté­
nyek szégyenkezését volt hivatott oldani.
A teljes példabeszéd-gyűjtemény áttekintése után megállapít­
hatjuk, hogy a szőlőskert bérlőjének allegóriája (4. pont) kivéte­
lével mindegyik befejezése egyetlen vallási vagy erkölcsi tanácsra
összpontosít, és igen színesen arra buzdítja a címzetteket, hogy
hasonló szemléletet alakítsanak ki vagy hasonlóképpen járjanak
el, mint amit a történet javasol.

5. A példabeszédek többszintű jelentése

Tanulmányomban már rámutattam arra, hogy az evangéliumi

példabeszédek végső formájukban több, egymást követően rájuk
halmozott jelentést hordoznak. Az első jelentésréteg az lehet,
amelyet Jézus a maga hallgatóságának szánt. A palesztin zsidó
egyház idején ezt egy másik jelentésréteg szorította ki. A nem
zsidó kereszténység azután, sajátos igényeinek megfelelően, újabb
jelentéssel gazdagította a példabeszédeket. A menyegzőről (13.
pont), a szőlőskerti munkásokról (23. pont), a farizeusról és a vá­
mosról (40. pont), valamint az utolsó ítéletről (26. pont) szóló
példázat mind ide sorolható. A 10. fejezetben Jézus mondásai­
nak osztályozásával különbséget teszünk e különböző jelentőségű
szintek között.

192
5. Biblia-idézetek és -értelmezések

Az intertestamentális időszakban, amikor az apokrifek, a pszeu-

depigrafák, a holt-tengeri tekercsek és a legkorábbi rabbinikus
írások születtek, a zsidók vallási és irodalmi életében alapvető
szerepet töltött be a Biblia. Ha ezt időszakot korban be akarjuk
határolni, azt mondhatjuk, a Kr. e. 200 körüli évektől (ami töb-
bé-kevésbé az ótestamentumi irodalom lezárásának felel meg) a
nagyjából Kr. u. 200-ig (azaz közelítőleg a Misna befejezéséig)
tartó időszakról beszélünk, s ezen belül szinte pontosan középtáj­
ra esik Jézus pályafutásának ideje.
A zsidó mesterek tanítói és értelmezői tevékenységük során
hol egyszerűbben, hol bonyolultabban használták fel a Bibliát,
Szentírásukat.

1. Az ószövetség kései szakaszának zsoltárszerzőihez és bölcse­

leti költőihez hasonlóan az újtestamentumi írók is gyakran folya­
modtak a szent könyvekből ismerős idiómákhoz, hogy saját szö­
vegeiket a szentség és hitelesség aurájával övezzék fel. Ezzel az
antológiái stílussal gyakran találkozunk a Kr. e. utolsó, illetve a
Kr. u. első századokban született zsidó költészetben és apokalip­
tikus szövegekben.

2. Más zsidó szerzők mintegy „újraírták” a Bibliát, azaz saját ma­

gyarázatukat betagolták az írás kibővített szövegébe. Ezt az eljárást
alkalmazták a Teremtés könyvére a Jubileumok könyvében, a
holt-tengeri Genesis apocryphonban, a qumráni Átdolgozott Pen-
tateuchusban, valamint az egész Tórára Josephus A zsidók történe­
te című munkájában és a palesztinai arámi Targum-parafrázisokban.

3. Előfordult, hogy az új tanokat bibliai idézetekkel támaszt­

hatták alá, de az is, hogy Mózestől vagy valamelyik prófétától
származó szavak kaptak sajátos hangsúlyt, illetve hogy egy-egy ál­
lítást szembehelyeztek egy másikkal.

193
 4. Mind a törvényeket, mind a próféták munkáit gyakran ér­
telmezték eljövendő eseményekre vonatkozó jóslatokként vagy
utalásként a jövőbeni eszkatológiai kor személyiségeire.

5. A keresztény kor első néhány évszázadában a Midrás és a

Talmud rabbijai folytatták és továbbfejlesztették az értelmezési
módszerek gyakorlatát. Például bibliai részleteket használtak, és
összeolvasztották őket, kialakítva a midrásnak nevezett exegé-
zist, amely két-három szakaszt egymás mellé helyezve, a szöve­
gek összekapcsolásával teremt új jelentést. Ezek az exegetikai
módszerek az „újraírt Biblia” kivételével a szinoptikus Evangéliu­
mokban is tetten érhetők.

Az újszövetségi könyvek körülbelül kilencszáz bibliai idézetet és

értelmezést tartalmaznak, kezdve az ószövetségi helyekre való
utalásoktól a pontos idézetekig. Ezek jóval több mint kétharma­
da Szent Pál leveleiben (köztük a zsidókhoz írt levélben) és a
Jelenések könyvében található. További száz az Apostolok csele­
kedeteiben fordul elő. A többi idézetet a katolikus levelekben
lelhetjük föl (kivéve János leveleit, ő ugyanis soha nem idézi a
Bibliát), valamint János Evangéliumában és a szinoptikus Evangé­
liumok elbeszélő részeiben. Márk, Máté és Lukács viszonylag rit­
kán tulajdonítja közvetlenül Jézusnak a Biblia alkalmazását; ha el­
tekintünk Jézusnak a gonosszal folytatott, merőben kitalált mid-
rásszerű exegetikai vitájától (Mt 4,3-10; Lk 4,3-12), összesen
negyvenegy ilyen előfordulást találunk, ami az összesnek csupán
öt százalékát teszi ki.

I. MÁRK ÉS A HÁRMAS TRADÍCIÓ

1. A kalászok leszedése (Mk 2,23-28; Mt 12,1-6; Lk 6,1-5)

flSám 21,1-7; Szám 28,9-10 ]1

Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útköz­

ben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd,

1 Ebben a fejezetben a dőlt betűvel szedett részek bibliai idézetek vagy

utalások.

194
olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabadi” De ő megfelelt
nekik: „ Sose olvastátok, mit csinált D ávid, amikor ínséget szenve­
dett, és társaival együtt éhezett? A bjatár főpap idejében bement
az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a
papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is." Aztán
ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a
szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is." (Mk, Lk)

„Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombatonként a papok

a templomban megszegik a szombati tilalmat, mégsem követnek el
vele bűnt?” (Mt)

Ezzel a résszel már foglalkoztunk a vitákról szóló történeteket

tárgyaló 2. fejezet 3. pontjában. E helyt csak a bibliai idézetet
vizsgáljuk.
Az lSám 21,1-7-re vonatkozó bibliai utalást Jézus precedens­
ként említi, igazolandó tanítványainak szakítását az ősi hagyo­
mánnyal. Arról van szó, hogy a kalász leszedése a törvényi előírá­
sok értelmében aratásnak minősül, tehát „munka”, azaz a zsidó
törvények szerint szombaton tiltott tevékenység (lásd mSab
7.2) . Az Evangélium érvelése mögött kimondatlanul az az elv hú­
zódik meg, hogy az éhezésbe torkolló folyamat első fázisa az éh­
ség. Márpedig az éhezés életveszélyes lehet, s mint ilyen feljogo­
sít a szombati előírások mellőzésére. A szinoptikusok Jézusának
azonban nem ezt az érvet tulajdonítják. A jogi elvek latolgatása
helyett a nagy hős, Dávid király példáját, a Nob templomában
történteket idézik. A Biblia szerint Dávid áthágta a törvényt,
melynek értelmében az izraelitáknak tilos a papoknak felajánlott
szent kenyérből enniük, és ezt engedélyezte éhező katonáinak is.
A precedensértékű esetekkel nem kizárólag az Evangéliumok
(illetve Jézus) érvelnek. Például a Misnának azt az elvét, amely
megtiltja, hogy a zsidó király részt vegyen a temetési szertartáso­
kon, Juda bár Iláj rabbi (a Kr. u. 2. század közepén) azon az ala­
pön kérdőjelezte meg, hogy a 2Sám 3,31 szerint Dávid maga kí­
sérte hadsereg-parancsnoka, Abner koporsóját a sírhoz (m Szanh
2.3) . Az effajta bizonyítási eljárás, mely nem Mózes törvény-
könyveiből veszi a példát, nem felelt meg a rabbinikus módszer­
tannak, amely kizárólag a Pentateuchust tekintette a jogi szabá­
lyozás hiteles forrásának. A holt-tengeri tekercsek damaszkuszi

195
iratai szintén azt feltételezik, hogy Dávid többnejűsége (vö.
2Sám 3,2-5) nem tekinthető precedensnek, amely igazolná a
qumráni szektatagok hite szerint a szakítást a bibliai törvénynek
megfelelő monogám házasság eszméjével (CD 5,2-5).
Figyelemre méltó azonban, hogy Máté, az „írástudó, aki jártas
a mennyek országának tanításában” (Mt 13,52) igyekezett jogi
precedens alkalmazásával javítani a helyzeten. Arra hívja fel
ugyanis a figyelmet, hogy míg a papoknak szombati szent szertar­
tásuk során törvény adta joguk állatokat levágni és megfőzni, ad­
dig az állat leölése, feldarabolása, megsütése, megfőzése vagy
megégetése törvénybe ütközik, amennyiben ezekre nem a temp­
lomban kerül sor (lásd Mt 12,5-6, mely a Szám 28,9-10-re
utal).2 Az eredeti galileai hallgatóság azonban nem volt olyan jól
képzett, mint a Misna rabbijai, vagy akár Máté. Ok készséggel el­
fogadták, hogy ami Dávidnak jó volt, nekik is jó.

2. A szavak jelentésének elrejtése példabeszédekben

(Mk 4,11-12; Mt 13,11-15; Lk 8,10) [íz 6,9-10|

„Megkaptátok az Isten országa titkát (Mk, Lk) [Nektek megada­

tott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait - felelte -,
de nekik nem. Mt], a kívülállók azonban mindent példabeszéd­
ben kapnak, hogy: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne
értsenek, nehogy megtérjenek, s bocsánatot nyerjenek.”

„... de a többieknek csak a példabeszédek szólnak, hogy nézzenek,

de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek.” (Lk)

„Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan sze­

mük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak. Betelje­
sedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely így szól: Hallván

2 „Szombati napon két egyéves hibátlan bárányt, két tized lisztlángot,

olajjal meghintve mint ételáldozatot, s a hozzá tartozó italáldozatot - ez a
szombati égőáldozat, amely minden szombaton esedékes az állandó égőál­
dozaton és a hozzá tartozó italáldozaton kívül. „Eresszétek néki a sarlót,
mert megérett az aratni való’ ” (Károli) „Fogjátok a sarlókat, mert megért
az aratás;" (Káldi) „Vessetek sarlót a’ gabonába, mert megért a’ gabona;”
(Aranyos).

196
hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok. Megkérge-
sedett e népnek a szíve. Nehezen hallanak a fülükre, a szemüket
meg behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne hallja­
nak, s szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak, és
meggyógyítsam őket." (Mt)

Az evangéliumi magvető példázata (Mk 4,3-9; Mt 13,3-9; Lk

8,5-8; lásd a 4. fejezet la. pontját) és értelmezése között (Mk
4,13-20; Mt 13,18-23; Lk 8,11-15; lásd a 4. fejezet lb. pontját)
az evangélisták magyarázatot adnak arra, miért tanít Jézus példa­
beszédekben, és az eljárást az íz 6,9-10 verssel támasztják alá.
Márk és Lukács csak utalásszerűén, míg Máté teljes egészében
idézi a szöveget. Az állítólagos cél az volt, hogy a hallgatóság ne
értse a csakis a beavatottak számára fenntartott üzenetet. Ez
utóbbiak a rejtvény külön exegézisét kapják (lásd a 4. fejezetet, a
191-192. oldalon).
Ez a magyarázat azonban ellentmond megannyi bibliai példá­
zat, illetve a posztbiblikus zsidó irodalom természetének, m e­
lyek színes, metaforikus stílusa éppen nem homályt keltett, ha­
nem a megértést segítette elő. Ez az értelmezés akkor volna
helytálló, ha Jézus egy ezoterikus mozgalom tanítója lett volna,
amely a beavatottak szűk körének tartja fenn üzenetét, mint pél­
dául az esszénus qumráni közösség. Ott a tagok esküt tettek,
hogy kívülállóknak nem tárják fel titkaikat (Josephus: A zsidó há­
ború, 2,141; 153.). A holt-tengeri A Közösség Szabályzata sze­
rint a teljes jogú tagoknak a kívülállók iránt „a titoktartás szelle­
mében” (1QS 9,22) kellett viseltetniük, és el kellett rejteniük „a
Tóra tanácsát a gyalázatosság embereinek körében” (1QS 9,17).
Az evangéliumi mondás legelfogadhatóbb magyarázata az, hogy
az evangélisták Jézus korára antedatálták az általános zsidó hitet­
lenséget, és úgy ábrázolták Jézust, mint aki prédikációi jelentősé­
gét el akarta rejteni honfitársai elől. A későbbi evangéliumi tradí­
ció az íz 6-ot használta a zsidók vakságának és makacsságának bi­
zonyítékaként (ApCsel 28,23-28; Jn 12,37-41).

197
3. A titokban növekvő mag és az aratás
(Mk 4,26-29) [Joel3,13]

„Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe.

Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsí­
rázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától te­
rem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban.
Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az aratás.”

A példabeszéd zárómondata (lásd a 4. fejezet 2. pontját), leírja az

aratást, mely befejezi a vetéssel kezdődő folyamatot. A Márk 4,
29 a Jo 4 ,13-ból vette át szavait (Zsid 4,13): „Lendítsétek meg a
sarlót, mert beért a vetés!” Annak ellenére, hogy a Márk megfo­
galmazása klisészerű, és nem szó szerinti megfelelője a Septua-
gintának,3 eléggé meghökkentő ahhoz, hogy úgy véljük, inkább a
Joel könyvéből származó részlettel van dolgunk, semmint eszka-
tológiai képpel. Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk,
hogy Joel könyve nem tartozott a Biblia népszerű részei közé,
melynek ismeretét minden további nélkül föltételezni lehetett.
Beszúrását ezért inkább tulajdoníthatjuk Márk szerkesztőjének
semmint a példabeszéd szerzőjének, Jézusnak.

4. A mustármagról szóló példabeszéd

(Mk 4,30-32; Mt 13,31-32; Lk 13,18-19)
[Ez 17,23; 31,6; Dán 4,10-12, 20-21]

„Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen hasonlattal szem­

léltessük? Olyan, mint a mustármag. Amikor elvetik a földbe, ki­
sebb minden más magnál. De aztán, hogy elvetették, egyre nő, és
minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Akkora ágakat hajt, hogy
az égi m adarak árnyékában tanyáznak [s fészket raknak ágai kö­
zött (Mt, L k)/.”

A közmondásos aránytalanságról, mely a kicsiny mustármag és a

belőle kinövő bokor között fennáll, a 4. fejezet 3. pontjában esett

3 Márk a „szüret” szót (trugé) Joel septuagintabeli fordításában görögül a

megfelelőbb, „aratás" jelentésű theriszmosz szóval adja vissza.

198
szó. Ami a kép bibliai hátterét illeti, a mustárbokor ábrázolása
nem közvetlenül került át, hanem a sudár cédrus ihlette (Ez
17,23 és 31,6), amely viszont hatással lehetett a Nebukadnezár
álmában szereplő hatalmas fa leírására (Dán 4,10-12, 20-21).
Vegyük észre, hogy mindkét helyen igen magas fáról, és nem bo­
korról van szó.
Ezért valószínűnek tűnik, hogy a példabeszéd nem egy bizo­
nyos bibliai szakaszt idéz, hanem egy jól ismert bibliai motívu­
mot alkalmaz. Másfelől viszont a mustárbokor mint nagy fa meg­
jelenítése a Jézus tanítási stílusára jellemző túlzás. A madarak je­
lenlétét mind Ezékiel, mind Dániel megemlíti; ezért megalapo­
zatlannak tűnik egyes Újszövetség-szakértők azon feltételezése,
miszerint a madarak szándékolt allegóriái lennének a nem zsidók
egyházhoz való csatlakozásának.

5. A Korbán és a gyermeki tisztelet (Mk 7,9-13; Mt 15,3-6)

[Kiv 20,12; MTörv 5,15; Kiv 21,17; Lev 20,91

„Szépen semmibe veszitek Isten parancsát, hogy hagyományoto­

kat állítsátok a helyére.” Mózes azt mondta: „Tiszteld apádat és
anyádat" és: „Aki gyalázza apját és anyját, az halállal lakoljon."
Ti viszont ezt mondjátok: H a valaki azt mondja apjának vagy
anyjának, hogy Korbán, azaz áldozati ajándék az, amivel segít­
hetnélek, m ár nem engeditek meg neki, hogy valamit is tegyen ap­
jáért vagy anyjáért. Isten szavát érvénytelenítitek hagyományo­
tokkal, amellyel azt átadjátok. És sok ehhez hasonlót tesztek."

Az ellentmondást, mely a „Tiszteld apádat és anyádat” parancso­

lat, illetve a templomnak felajánlott áldozati ajándék, a Korbán
vagy Qorbán között fennáll, a tisztátalanságról szóló vita kapcsán
a 2. fejezet 8. pontjában tárgyaltuk. Ezt a héber/arámi kifejezést
Josephus is használta, és az „ajándék Istennek” fordulattal ültet­
te át (Apión ellen, 1,167).

199
6. A válás tilalma (Mk 10,11-12; Mt 5,31-32; 19,9;
Lk 16,18) [MTörv 24,11

Ezt válaszolta: „Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtö­

rést követ el ellene [és az is házasságot tör, aki férjétől elbocsá­
tott asszonyt vesz el (Lk)]. [Ha pedig a feleség hagyja el férjét és
máshoz megy, házasságot tör (M k)].”

Ezt is előírták: Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet. Én

pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét - hacsak
nem paráznasága miatt -, okot ad neki a házasságtörésre. S aki el­
bocsátottat vesz feleségül, házasságot tör. (Mt)

Jézusnak a farizeusokkal a válásról folytatott vitáját a 2. fejezet 9.

pontjában elemeztük, ugyanitt értelmeztük azt a nézetét, misze­
rint az eszkatológiai korban a paradicsomi állapotok állnak majd
helyre.
Jézus is idézi úgynevezett antitézisében azt az egyetlen ószö­
vetségi szakaszt, amely a válólevél (szefer keritut) kibocsátásának
kötelezettségét előírva törvényesen lehetővé teszi a válást, aho­
gyan a rabbik is erre hivatkoznak megfelelő törvényi szabályozá­
saikban. Hogy Jézus álláspontjának sajátos természetét megért­
sük, figyelembe kell vennünk, hogy a válás és az újraházasodás a
korabeli zsidó világban törvényes és általánosan elterjedt gyakor­
lat volt. A farizeus tanítók körében csupán a válóokokról folytak
viták. A törvények szigorúbb ismerője, Sammai a házasság fel­
bontását csakis a feleség helytelen szexuális magaviseleté miatt
engedélyezte, míg az engedékenyebb Hillél kijelentette, válóok­
nak elegendő, ha a férj bármilyen kifogást talál feleségében
(mondjuk nem főz elég jól az asszony - m G it 9,10). Josephus ha­
sonló szellemben írja, hogy Mózes törvénye „bármilyen okból”
lehetővé teszi a válást. A zsidó társadalomban ténylegesen ez a
laza szokásjog volt életben. Maga Josephus is megjegyzi, hogy
egyszerűen azért vált el három gyermekének életet adó feleségé­
től, mert elégedetlen volt vele (Önéletrajz , 543). A farizeusok is
azt tudakolják Jézustól, vajon megengedhetőnek tartja-e a válást
„bármilyen okból”.
A végső kataklizma idejére a családi állapot változatlan fenn­
tartása mellett szót emelő, s így a válást és az újraházasodást

200
rosszalló Jézus és Pál eszkatológiai szemlélete (lK or 7 ,1 0 -1 1 )/
illetve az egymást követő házasodásokat tekintve lazább erkölcsű
zsidó férfiak hozzáállása közt feszülő ellentmondás következté­
ben a primitív egyház eszkatológiai hevülettől már nem fűtött
tagjai a két nézet között ingadozó álláspontot képviseltek. Míg
Márk és Lukács Jézusa nem tűri az űjraházasodást, Máté Jézusa
kétszer is említi kivételképpen a paráznaság esetét (Mt 5,32;
19,9). Ennek az az oka, hogy a feleség szexuális kicsapongása le­
rombolta az „egy test” egységét, vagyis azt a kvázimetafizikai kö­
teléket, amely az eredeti párt egymáshoz fűzte. Jellemző, hogy
még egyetlen, sajátos esetben az eszkatológiai indíttatású Pál is
lehetségesnek tartja a házasság felbontását: a frissen megtért
asszony nyugodtan férjhez mehet másodjára is, amennyiben po­
gány férje az asszony kereszténnyé válása után nem hajlandó vele
tovább házasságban élni (lK or 7,15).
Ami Márknak a férjétől elváló nőre vonatkozó megjegyzését il­
leti, Jézus és a zsidók korabeli világától teljesen idegen jogi köze­
get föltételez, ebben a társadalomban ugyanis a nő nem kezde­
ményezhetett válást. Amikor Salome hercegnő, Nagy Heródes
testvére jogot formált arra, hogy válólevelet küldjön férjének,
Kosztobarosznak, e lépést még az ő esetében is törvénytelennek
nyilvánították. Josephus le is írja, hogy csak férfi bocsáthat ki
ilyen iratot, és ennek híján a nő nem léphet új frigyre (A zsidók
története, 15,259; 253.).
így Máté válásról szóló antitézise feltárja azokat a bonyolult val­
lási és társadalmi körülményeket, amelyek Jézust, kora palesztinai
zsidó világát és a primitív nem zsidó egyházat alakították.
Lásd még a 9. fejezet 7. pontját.

7. Jónás jele és a Dél királynője (Mk 8,12; Mt 12,39-42

(16,4); Lk 11,29-31) [Jón 1,17; 3,5; lKir 10,1-10]

„Miért akar jelet ez a nemzedék? - mondta. Bizony mondom, ez

a nemzedék nem kap semmiféle jelet.” (Mk 8,12)4

4 Az eszkatológiai megpróbáltatások közepette még a házas állapot sem

kívánatos: „Jaj a várandós és szoptatós anyáknak azokban a napokban!” (Mk
13,17; Mt 24,19; Lk 21,23).

201
 „A gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván - válaszolta -, de
nem kap mást, csak Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás pró­
féta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az
Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében.” (Mt
12,39-40; vö. 16,4)

„Mert ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy lesz jel az Emberfia
is e nemzedéknek.” (Lk 11,30)

,A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel,

és elítélik, mert ők bűnbánatot tartottak Jónás szavára, s itt na­
gyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad majd az ítéletkor
ezzel a nemzedékkel, és elítéli, mert ő eljött a föld végső határá­
ról, hogy hallja Salamon bölcsességét, s itt nagyobb van, mint Sa­
lamon.” (Mt, Lk)

A jel után érdeklődők kérdésére a három Evangélium három kü­

lönböző választ ad Jézus szájába. E jeleknek kellene beharangoz­
niuk a végső_ kor nagy eseményeinek menetrendjét. Márknál
(8,12) Jézus nem idéz semmilyen bibliai helyet, csak kereken
megtagadja a jeladást (lásd a 8. fejezet 7. pontját). Márknál a
13,21, és Máténál a 24,23 versben Jézus ugyanígy nem hajlandó
sem elfogadni az előjeleket, sem beleegyezni létükbe: „Akkor ha
valaki azt mondja: Nézzétek, itt van a Krisztus vagy ott van! - ne
higgyétek.” Talán ennél is hangsúlyosabb, amikor ezt mondja:
„Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt
mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott!” (Lk 17,20-21; vö. a 8.
fejezet 7. és 59. pontjával). Ezzel szemben Máténál és Lukácsnál
a válasz pozitív, és bibliai utalást is tartalmaz. A két evangélista
eltérően értelmezi az idézeteket, és mindketten Jónás jelét hasz­
nálják az írásból vett bizonyítékként.
Lukácsnál a 11,30 versben Jézus Jónás jelére utal, vagyis egy
olyan prófétát idéz meg, aki sikerrel szólította megbánásra Nini-
ve lakóit (Jón 3,5). Mint Jézus előképe szerepel, aki, akárcsak Jé ­
zus előtt Keresztelő János, megbánásra szólította fel a zsidókat,
ezzel készítendő őket fel Isten országának eljövetelére (lásd Mk
1,15; Mt 4,17 - Mk 1,4; Mt 3,2; Lk 3,3). Másfelől a hozzáfűzött
megjegyzés, miszerint Jézus nagyobb, mint Jónás (vagy Salamon;
Mt 12,41-42; Lk 11,31-32) dicsekvésnek hatna, ha maga Jézus

202
mondja; ezért valószínű, hogy helyesebb a Q mondásait szerkesz­
tő személynek tulajdonítani (Mt, Lk).
Ugyanez a Q-szakasz Jónás példáját kiegészíti és hangsúlyosab­
bá teszi a Dél királynőjének történetével, aki távoli országból uta­
zott, hogy Salamon bölcsességét hallgathassa (lK ir 10,1-10). Ez­
zel szemben áll Jézus „gonosz és házasságtörő” kortársainak kel-
letlensége, akik nem hallják az üzenetet, hiába nagyobb Salamon­
nál is, aki közvetíti. A „Dél királynője” kifejezés eltér Királyok
könyvének héber, illetve görög szövegében szereplő „Seba király­
nője” megnevezéstől. Az abesszin hagyomány szerint Etiópia
uralkodójáról van szó. Dániel könyvének 11. fejezete „Dél kirá­
lya” címmel Egyiptom Ptolemaida uralkodóját illeti.
Máténál a 12,40 versben Jónásnak a „hal gyomrában” való tar­
tózkodása (Jón 1,17)5 annak a (nem teljes) három napnak az elő­
képe, mialatt Jézus teste a sírban feküdt. A rabbinikus irodalom­
ból kikövetkeztethető zsidó időszemlélet szerint a nappal vagy az
éjszaka egy része teljes nappalnak, illetve éjszakának is elfogad­
ható (ySab 12a; bPesz 4a). Ezen az alapon tekinthetjük a péntek
délutántól vasárnap reggelig tartó időszakot három napnak, de
annyira rugalmas nem lehet a képzeletünk, hogy három éjszakát
beleérthessünk. A bibliai érv azt föltételezi, hogy Jézus három
nap eltelte utánra jósolta föltámadását. Ezt a kérdést, valamint a
„három nap elteltével" rabbinikus témáját a későbbiekben tár­
gyaljuk (lásd a 7. fejezet 14. pontját).

8. Büntetés a mások bűnössé tételéért

(Mk 9,47-48; Mt 18,9) (íz 66,24]

„Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemen­

ned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol
a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki." (Mk 9,48)

A nagy malomkőről szóló maxima után (lásd a 3. fejezet 10.

pontját) Jézus színesen megfogalmazott tanácsa leszögezi, hogy
jobb feláldozni fél szemünket, mint hogy egész testünk a kárho­

5 Az evangéliumi cet (kétosz) a görög Septuagintából származik, és nem a

héber Bibliából.

203
zatra, pokolra jusson (vö. a 9. fejezet 6. pontjával). Az alvilági
szenvedéseket csak Márk részletezi, s szavai jól megfeleltethetők
Izajás könyvének utolsó versével (íz 66,24).
Akái'csak a 2. pontban szereplő idézet esetében, a bibliai vers
itt is stilisztikai disz. Az Izajás-idézetet, mivel a Márk szövegét
forrásul használó Máténál nem szerepel, feltehetően Márk ké­
sőbbi szerkesztője illesztette az Evangéliumba.

9. Hogyan nyerhetjük el az örök életet?

(Mk 10,19; Mt 19,17-19; Lk 18,20) [Kiv 20,12-16;
MTörv 5,16-20; Lev 19,18]

„Ismered a parancsokat [ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd

meg a parancsokat (Mt) ]: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne
tanúskodjál hamisan! \Ne csalj! (Mk)] Tiszteld apádat és anyá­
dat!"

„...felebarátodatpedig szeresd úgy, mint saját m agadat." (Mt)

Ez az Isten országához készült rövidített vallási kalauz hosszabb

változata. (A rövidebbet lásd a 13. és a 23. pontban.) A Tízparan­
csolat erkölcsi előírásait Jézus arra válaszolva idézi, hogy miként
nyerhető el az örök élet (vö. a 8. fejezet 14. pontjával). A fő tra­
díciónak tekintett Márk-féle szövegben a „Ne csalj!” kiegészítés
is szerepel. A Tízparancsolatból hiányzó maxima a görög bibliai
kézirat, a Codex Alexanrinus Második törvénykönyvéből szár­
mazik (24,14; lásd még Ecclus 4,1). Máté viszont a Leviták köny­
vében található „felebarátodat pedig szeresd úgy, mint saját ma­
gadat” (Lev 19,18) elvét illeszti be, amely másutt mint az ember
más embertársai iránti vallásos kötelezettségeinek kvintesszen­
ciája jelenik meg (lásd a 13. pontot).6 Ilyen rövidítés alkalmazá­
sával Jézus itt azt a tanítást képviseli, hogy a Tízparancsolat az

6 Szent Pál is teljes egészében a sajátjának vallja ezt az erkölcsi alapelvet. A

Róm 13,8-9-ben így ír: „...mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is
megtartja. Hiszen a parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kí­
vánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Sze­
resd embertársadat, mint saját magadat.” Vö. Gál 5,14.

204
egész Tóra összefoglalása, és szentebb, mint a Biblia többi törvé­
nye, mivel Isten maga nyilatkoztatta ki, és nem Mózes közvetíté­
sével.7 A vallás ilyesfajta egyszerűsítése jellemző Jézusra, de kora
más nagy zsidó moralistáira, így például Alexandriai Philónra is.

10. A templom megtisztítása

(Mk 11,17; Mt 21,13; Lk 19,46) [íz 56,7; Jer 7,11]

Tanított, és mondta nekik: „Nemde meg van írva: Az én házamat

az imádság házának fogják hívni [minden nép szám ára (M k)/8?
Ti meg rablók barlangjává tettétek.”

Az evangélista összeolvasztja az íz 56, illetve a Jer 7 verset, így te­

remtve bibliai igazolást Jézus azon tettéhez, amikor a templom­
ban felforgatta a kereskedők és a pénzváltók állványait. Ez lénye­
gében a prófétai szövegek peser típusú értelmezése. Inkább a pri­
mitív egyháztól származik, semmint Jézustól, aki „hatalommal”
(Mk 1,27; Lk 4,36) cselekedett és tanított, s nem volt szüksége
bibliai igazolásra.

11. Példabeszéd a szőlőskert gonosz bérlőiről (Mk 12,1-11;

Mt 21,33-42; Lk 20,9-18) [íz 5,1-2; Zsolt 118,22-23]

„Egy ember szőlőt ültetett, s körülvette sövénnyel, sajtót ásott

benne s tornyot is épített. Majd bérbe adta szőlőműveseknek, és
elment idegenbe. Amikor eljött az ideje, elküldte a szőlőműve­
sekhez szolgáját [szolgáit (M t)], hogy szedje be a neki járó részt a
szőlő terméséből. Ezek elfogták, összeverték [Az egyiket meg­
verték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. (Mt)],
és üres kézzel elzavarták. Egy másik szolgát küldött hát oda hoz­
zájuk [Erre más szolgákat küldött, többet, mint először (Mt)],

7 Lásd Philón: De specialibus legibus 1,1; Decalogue 175; Josephus: A zsi­

dók története 3,89.
8 Máté és Lukács elhagyja a „minden nép számára” kifejezést, lévén ez
univerzalizmus, így számukra az adott pillanatban érdektelen; Márk automa­
tikusan idézi az Izajás-verset (56,7): „házam minden nép számára az imádság
háza lesz”.

205
ennek betörték a fejét és szidták-gyalázták [de ezekkel is úgy
bántak (Mt)] [Ezt is megverték, szidták, gyalázták, majd üres
kézzel elzavartákj. Küldött egy harmadik szolgát is [Erre egy har­
madikat is küldött. Ezt is sebesre verték és kidobták (Lk)]. Ezt
megölték. S még több más szolgát küldött, ezek közül némelye­
ket megvertek, másokat megöltek. Már csak egyetlen fia maradt,
akit nagyon szeretett. Utoljára öt küldte el hozzájuk. Azt gondol­
ta: Fiamat csak megbecsülik! De a szőlőmunkások így biztatták
egymást: Ez az örökös. Gyerünk, öljük meg, és mienk lesz örök­
sége! Nekiestek hát, megölték és kidobták a szőlőből. Mit tesz
majd a szőlő ura? Eljön, megöli a szőlőműveseket, és másoknak
adja ki a szőlőt. Nem olvastátok az írást: A kő, melyet az építők el­
vetettek, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá, s csodálatos a sze­
münkben?"

Aki e kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ráesik, azt agyon­
zúzza. (Lk)

A példabeszédet és a jelzett bibliai idézetet már tárgyaltuk a 4.

fejezet 4. pontjában. A példázat Izajásnak az Izrael népét a sző­
lőskerttel azonosító allegóriáját a Jézus és kora zsidó vallási veze­
tői közötti összeütközésre alkalmazza. A szabadon felhasznált
Izajás-idézet adja a történet prófétai alapjait. A Jézus sajnálatos
módon hasonlónak tűnő viszonyok közepette lépett színre.
Ezzel szemben a 1 18 zsoltárból vett idézet peser típusú üze­
nettel ruházza fel a példázatot. A tulajdonos fiát szimbolizáló sa­
rokkő Jézust mint az egyház alapkövét ábrázolja. Lukács előadása
arra utal (20,18), hogy a gyilkosokon bosszút állnak áldozataik, és
elpusztítják őket.
A primitív egyház a 118. zsoltár 22. versét gyakorta használta
bizonyítékként. Nemcsak itt kerül elő, hanem közvetve Márk is
idézi a 8,31 versben (az Emberfiát elutasították a vének stb.), il­
letve teljesebb formában az ApCsel 4 ,1 1-ben, valamint lPét
2,4-6-ban is találkozunk vele. Minthogy a példabeszéd és a zsol­
táridézet között nincs közvetlen kapcsolat, és lévén a zsoltáridé­
zet a zsidó kereszténység vitakultúrájának része, az idézet nagy
valószínűséggel nem kapcsolódik közvetlenül a történet fő szö­
vegtestéhez, míg az íz 5-re történő utalás a példabeszédnek része
és kerete is.

206
12. A halott feltámadásának bizonyítéka
(Mk 12,18-27; Mt 22,23-32; Lk 20,27-38) [Kiv 3,6]

Ezután a szadduceusok mentek hozzá, akik azt állítják, hogy

nincs feltámadás, s ezt a kérdést tették fel neki: „Mesteri Mózes
megírta nekünk, hogy ha valakinek a testvére meghal, és asszonyt
hagy hátra, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az
özvegyet, és támasszon utódot testvérének. Volt hét fiútestvér.
Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Feleségét elvette
a második is, de az is meghalt anélkül, hogy gyermeke lett volna.
Hasonlóképpen a harmadik is, sőt mind a hét, de egy sem ha­
gyott hátra gyermeket. Végül az asszony is meghalt. A feltáma­
dáskor, ha ugyan feltámadnak, melyiküké lesz az asszony? Hiszen
mind a hétnek a felesége volt?” Jézus így felelt: „Nem azért té­
vedtek, mert nem ismeritek az írásokat, sem az Isten hatalmát?”
[Mk, Mt)

„A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedi£ méltók rá,

hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra,
nem nősülnek, s nem is mennek férjhez.” (Lk)

„Hiszen, amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem

mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok az égben.”
(Mk, Mt)

„Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz ha­

sonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai.” (Lk)

„Nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokorról szóló rész­

ben, mit mondott Isten a halottak feltámadásáról? Én, Abrahám
Istene, Izsák Istene és Jákob Istene vagyok! Tehát nem a halottak
Istene, hanem az élőké. így nagy tévedésben vagytok.” (Mk,
Mt, Lk)

Arról a vitáról, amelyet Jézus Jeruzsálemben a szadduceusokkal

folytatott a holtak feltámadásának mint test és lélek újraegyesü­
lésének doktrínájáról, lásd a 2. fejezet 12. pontját. E helyt csak
azzal a különös érvvel foglalkozunk, amely „Mózes könyvé”-bői
származik, nevezetesen a Kiv 3,6 verssel, amelynek első ránézés­

207
re semmi köze sincs a holttest feltámadásához. A bizonyítás a
szadduceusok ellen irányul, akik a halál utáni élet minden formá­
ját tagadták. Afféle másodlagos megfontolásként Márk szerkesz­
tője beillesztette a vitába a bibliai bizonyítékot. Az érvelés a fel­
támadás doktrínáját tagadó farizeusok által gyakorolt Biblia-ér­
telmezési módszert tükrözi. A háttérben a következő gondolat
húzódik meg. Mivel Isten Mózesnek kijelentette, hogy ő Ábra­
hám, Izsák és Jákob Istene (így, jelen időben), ez arra utal, hogy a
három (halott) pátriárka már (potenciálisan) élő, jóllehet tényle­
gesen ők is csak az általános feltámadás keretében élednek újjá,
az idők végezetén. A Babiloni Talmudban (Szanh 90) egész cso­
korra való Biblia-idézet található, melyek célja a feltámadás
doktrínájának illusztrálása a Mózes könyveiből származó idéze­
tekkel. így például a Kiv 6,4 azt erősíti meg, hogy Isten nekik
(azaz a régen elhunyt Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak) adja az
ígéret földjét, és nem nektek (a későbbi izraelita nemzedékek­
nek), ami a pátriárkák feltételezett, jövőbeni feltámadására utal,
s ezt erősíti meg (bSzanh 90b). A szadduceusokat azonban az
ilyesfajta bibliai bizonyíték nem győzte volna meg, mivel ők a
Biblia szó szerinti értelmezésének hívei voltak, és kerülték a fari­
zeus midrás intellektuális akrobatamutatványait.

13. Az első és második parancsolat (Mk 12,29-31;

Mt 22,37-40; vö. Lk 10,26-28) [MTörv 6,4-5; Lev 19,18]

„Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr.

Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes
elmédből és minden erődbőll

„Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá...” (Mt)

A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat1.
Ezeknél nincs nagyobb parancs.”

„Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.”

(Mt 22,40)

„Szeresd Uradat, Istenedet... felebarátodat pedig, mint saját ma­

gad at.” „Helyesen feleltél. Tégy így, és élni fogsz.” (Lk)

208
A vallási kötelezettségeknek a Tízparancsolaton alapuló össze-
loglalásával (lásd a 9. pontot) összevetve, a „felebarát”-ra (vagy
„embertárs”-ra) vonatkozóan e rövidebb összefoglalás is Máté
(19,19) megfogalmazását visszhangozza: „...felebarátodat pedig
szeresd úgy, mint saját magadat." Jézus ezt egy jó szándékú írás­
tudónak vagy törvénytudónak mondja. Ugyanakkor azt is kije­
lenti, hogy elsődleges kötelességünk Isten szeretete, ezt fejezi ki
a Séma vagy „Halld, Izrael”, a naponta háromszor elmondott
ima, s ehhez társítja embertársaink szeretetének elvét, az ember
ember iránti erkölcsi kötelességének egyszerű összefoglalását. A
zsidó vallás lényege áll itt előttünk. Máté szerint (22,40) az egész
bibliai kinyilatkoztatás - a Tóra és a próféták - benne van ebben a
két parancsolatban.
Lukácsnál (10,27), ahol a bibliai szöveget nem Jézus, hanem
beszélgetőtársa idézi, az eredetileg két parancsolat egyetlen, Is­
ten és felebarátaink szeretetének parancsolatává olvad össze. Eb­
ben csúcsosodik ki az a szándék, amely a Biblia számos törvényét
egyetlen törvényre igyekszik szűkíteni. A legjobb rabbinikus
példa a Talmudban olvasható, ahol a 3. századi Szimlai rabbi a
Tóra 613 előírását Mózes egyetlen parancsára csökkenti: „Ke­
ressetek”, amit Isten mond Amosz könyvének 5,4 versében
(bMak 24a).
A törvény és a próféták másik egymondatos összegzéséről, a
bibliai hivatkozás nélküli aranyszabályról - „Amit akartok, hogy
veletek tegyenek az emberek, ti is tegyetek velük!” - lásd a 23.
pontot.

14. Vita Dávid fiáról (Mk 12,35-37; Mt 22,41-45;

Lk 21,41-44) [Zsolt 110,1]

Hanem amikor a templomban tanított, Jézus tette fel a kérdést

[Mivel a farizeusok együtt voltak, Jézus föltette nekik a kérdést
(Mt):]: „Hogy mondhatják az írástudók azt, hogy a Krisztus Dá­
vid fia? [„Mit tartotok ti a Messiásról? Kinek a fia?” „Dávidé”
(Mt)] Maga Dávid a Szentlélek erejéből ezt mondja: Azt mondta
az Úr az én Uramnak: Ülj a jobbomra, 5 ellenségeidet lábad alá
teszem zsámolyid. Ha maga Dávid Urának mondja, hogy lehet ak­
kor a fia?”

209
A farizeusokkal a 110. zsoltár 1. verséről folytatott vitában nagy
leleménnyel a saját szóbeli virtuozitásukat sikerül a farizeusok el­
len fordítani. Nem fogalmazódik meg, hogy a Jézust megszemé­
lyesítő evangélista biztosra veszi a Messiás ősének, e zsoltár szer­
zőjének, Dávidnak próféta mivoltát.9A végső kérdés - hogy lehet
valaki Dávid fia, akit maga Dávid az Urának nevez? - retorikai.
Nem az a célja, hogy farizeusok megválaszolják, hanem az, hogy
összezavarodjanak tőle. Az effajta Biblia-exegézis és farizeuselle-
nesség inkább a palesztin egyház keresztény írástudóira, semmint
Jézus gondolkodására jellemző. A szakasz részletesebb vizsgála­
tát lásd a 2. fejezet 13. pontjában.

15. Az Emberfia visszatérése (Mlc 13,24-27; Mt 24,29-31;

Lk 21,25-28) [íz 13,10; 34,4; Dán 7,13-14; Zsolt 65,7]

Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a N ap el­

sötétedik, a Hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az
égről, és a mindenséget. összetartó erők megrendülnek. Akkor
m ajd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön [nagy
(Mt)] hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait [hangos
harsonaszóval (Mt)], és összegyűjti választottait a szélrózsa min­
den irányából, a föld szélétől az ég határáig jaz ég egyik szélétől a
másikig (Mt)/. (Mk, Mt)

Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pe­

dig kétségbeesett rettegés a népek között a tenger ziigása és a hul­
lámok háborgása miatt. Az emberek meghalnak a rémülettől, és
a világra zúduló szörnyűségek várásától. Az egek erői megrendül­
nek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőben,
nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor ez teljesedésbe kezd
menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett
megváltásotok ideje. (Lk)

Itt az Ószövetség több eszkatológiai képe segít Krisztus, az Em­

berfia eljövetele körülményeinek ábrázolásában. Márknál és Má-

9 Dávidról mint prófétáról lásd a qumráni zsoltártekercs Dávid verseiről

szóló beszámolóját ( l l QPs 27,11; ApCsel 2,30).

210
írnál az Izajástól, illetve Lukácsnál a 65. zsoltárból kölcsönzött fi­
gyelmeztető előjelekhez társul Dániel könyvének döntő fontos­
ságú, apokaliptikus jelenete, amelynek központi alakja „olyan
volt, mint az Emberfia” (Dán 7,13; lásd a 7. fejezet 19. pontját),
illetve némiképp szabadabban kezelve a Második körvénykönyv
30,4, Izajás könyvének 27,13, továbbá Zakariás könyvének 2,6
verse. A paruszia hasonló leírását lásd 1Tessz 4,16-17: „A pa­
rancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére
az Úr maga száll le a mennyből... azután mi, akik életben marad­
tunk... felhőkön... elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így
örökké az Úrral leszünk.”
A korábban említett Jónás alakjához hasonlóan ezt a szakaszt is
a primitív egyház tagjainak szánták, akik Jézus második eljövete­
lének jelei után kutattak. Az idők közelgő végének várásával tel­
jesen eltelt közösségre jellemző érdeklődéssel szöges ellentétben
áll az, ahogyan Jézus vonakodik figyelmeztető jelek révén megad­
ni a végső történések menetrendjét.

16. A tanítványok megfutamodása

(Mk 14,27; Mt 26,31) [Zak 13,7]

Mindnyájan megbotránkoztok [bennem (M t)], ahogy meg van

írva: Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok [a nyáj juhai
(Mt)].

A Zakariás-idézet peser formájában kerül a szövegbe annak ki­

fejezésére, hogyan hagyja cserben Jézust minden tanítványa, mi­
után a hatóságok elfogták őt. Ugyanezt a verset idézi a holt-ten­
geri tekercsek közül a Damaszkuszi irat is (CD 19,7-9). Ott
azonban a „szétszéledt juhok” kifejezés a qumráni szekta gonosz
tagjait jelöli, szemben a hűségesekkel, akiket „kicsik”-nek nevez
a szöveg. Az Újszövetség Jézus követőire utal mint „kicsik”-re
(lásd a 9. fejezet 24. pontját).

211
17. A szomorúság szavai a Getszemáni-kertben
(Mk 14,34; Mt 26,38) [Zsolt 42,6]

Halálos szomorúság fogta el telkemet. Maradjatok itt és virrassza-

tok [velem (M t)]!

A Getszemáni-kertben a Jézus gyötrelmeit a három kiválasztott

apostolnak, Péternek, Jakabnak és Jánosnak elbeszélő szavak föl­
tehetően a 42. zsoltár 5-6. és 11. (héberben 12.), valamint a 43.
zsoltár 5. verséből valók. Márk szerkesztője azáltal, hogy hozzá­
fűzi a nem bibliai eredetű „halálos" szót, megvilágítja az idézet je­
lentését. Mivel nem bizonyos, hogy a „szomorúság fogta el lelke-
m et” kijelentés valóban zsoltáridézet, hiszen akár véletlen egybe­
esés is lehet, nincs okunk feltételezni - mint számos evangélium­
értelmező teszi -, hogy a 42. zsoltár 11. versében említett
visszatérő kérdés is meghúzódik a háttérben. Ezek az értelmezők
úgy vélik, zsoltár panaszán kívül - „Lelkem, miért vagy szomorú
és miért háborogsz?” - Jézus a biztonságot adó, boldog befejezés­
re is gondolt: „Remélj Istenben és majd újra dicsőítem, mint ar­
com felderítőjét és Istenemet!”

18. Jézus válasza a főpapnak (Mk 14,61-62; Mt 26,63-64;

Lk 22,67-69) [Zsolt 110,1; Dán 7,13]

A főpap újra kérdezte, és ezt mondta: „Te vagy a Messiás, az ál­

dott [Isten] Fia?” Jézus így válaszolt: „Én vagyok. És látni fogjá­
tok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég fel­
hőin." (Mk)

„Magad mondtad - felelte Jézus. - De mondom nektek, mostan­

tól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és
amint majd eljön az ég felhőin." (Mt)

„Ha megmondom is, nem hiszitek el. Ha pedig kérdezlek benne­

teket, nem feleltek. De az Emberfia mostantól fogva Isten hatal­
mának jobbján fog ülni.” (Lk)

212
I logy a Jézus által Josephus Kajafás kérdésére adott válasz törté­
netiségét megfelelő nézőpontból láthassuk, szem előtt kell tarta­
nunk, hogy ilyen kihallgatásra a zsidó legfelsőbb bíróság hivatalos
ülésének keretei között nem kerülhetett sor. A Szanhedrin éjjel
nem ülhetett össze, főképp, ha az az éjszaka a szombat vagy vala­
melyik ünnep része volt.10 (Ne feledjük, hogy a zsidó időszámítás
szerint a nap az első csillagok megjelenésével kezdődik, és a kö­
vetkező napnyugtakor ér véget.) Tehát a párbeszéd a priori hite­
lessége kétséges. Ami a benne foglalt szavakat illeti, a 110. zsoltár
1. (a megdicsőült Messiás, Dávid fia, Isten jobbján ül) és Dániel
könyve 7,13 (a felhőkön érkező Emberfia) versének ötvözete.
Lukács, alkalmazkodva a lanyhuló eszkatológiai hevülethez, el­
hagyja a felhőkben érkező parusziára való utalást.
A zsoltárrészlet magyarázatát lásd a 2. fejezet 13. pontjában,
illetve e fejezet 14. pontjában. A primitív keresztény egyház
egyik alapvető szövege, melyet bizonyító erejűnek tekintettek (a
már idézett szövegeken kívül lásd ApCsel 2,34-35; Róm 8,34;
lKor 15,25; Ef 1,20; Kol 3,1; Zsid 1,3, 13; 8,1; 10,12-13). A
paruszia doktrínájához alapul szolgáló „Emberfia” idézetet a 7.
fejezet 20. pontjában tárgyaljuk. A „trónok” többes számú emlí­
tése Dániel könyvében (7,9), valamint az örökké tartó királyság
garantálása az Emberfia számára (Dán 7,14) Dániel könyvének 7.
fejezete és a 110. zsoltár közötti rejtett kapcsolatot sejtet.

19. Jézus utolsó kiáltása (Mk 15,34; Mt 27,46) [Zsolt 22,2 ]

Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Eloi, Eloi, lamma sza-

baktéini?” Ez annyit jelent: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?”

Jézus utolsó szavai anyanyelvén, arámiul szerepelnek az Evangéli­

umokban, ami komoly pszichológia valószínűséget kölcsönöz a
szövegnek. Héberül (éli éli lama ‘azabtani) megfelel a 22. zsoltár
2. verse kezdetének. Az Újszövetség exegétái azt állítják, hogy
amikor Jézus a zsoltár kétségbeesést kifejező sorát idézte, valójá-

10 Nincs okunk kétségbe vonni a vonatkozó adatot, mely a Misna Szan-

hedrin-traktátusában található, főleg mSzanh 4,1.

213
bán a reményteli befejezésére gondolt. A zsoltár 31. verse ugyan­
is az elnyomottak megváltásáról beszél (lásd a 17. pontot).
Két érv szól ez ellen a teológiai ihletésű magyarázat ellen. Egy­
felől, az evangélisták szerint a résztvevők nem ismerték föl a kiál­
tásban a zsoltáridézetet, hanem az „Eloi” vagy „Eli” kiáltást „Eli-
já ”-nak (Illés) értve azon csodálkoztak, vajon a haldokló miért a
csodatévő Illés prófétát hívja, hogy levegye őt a keresztről (Mk
15,35; Mt 27,47). Másfelől pedig amiatt az állítás miatt merül
fel súlyos kétség, hogy Jézus szavai arámiul hangzottak el. Miért
idézett volna Jézus fordítást? Szombatonként a zsinagógában hé­
berül olvasták fel a Bibliát, és okkal föltételezzük, hogy a hívők a
zsoltárok többségét kívülről tudták. Vélhetően akkor járunk el
a leghelyesebben, ha az „Istenem, Istenem, miért hagytál el?" fel­
kiáltást a vallásos értetlenség bevett arámi fordulataként értel­
mezzük. Úgy tűnik, Johann Sebastian Bach pontosan megértet­
te, és M áté passiójában a legmélyebb jelentésében adta vissza a
haldokló Jézus kiáltását. Minden olyan kísérlet, amely doktriná-
lisan kifogástalan szavakkal igyekszik helyettesíteni e megrázó
jajszót, éppen a hitelességét vonja kétségbe.

II. AQ-TRADÍCIÓ

20. Jézus pörlekedése a gonosszal (Mt 4,3-10; Lk 4,3-11)

[MTörv 8,3; Zsolt 91,11-12; MTörv 6,16; 6,13]

Odalépett hozzá a kísértő [a sátán (Lk)], és így szólt: „Ha Isten

Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Azt
felelte: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, [hanem
minden tanítással is, amely az Isten szájából származik (Mtörv
8,3) (M t)].” (Mt, Lk)

Most a szent városba [Jeruzsálembe (Lk)] vitte a sátán, és a

templom párkányára állította. „Ha Isten Fia vagy - mondta -,
vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a
kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad (Zsolt 91).”
Jézus így válaszolt: „Az is meg van írva: N e kísértsd Uradat, Iste­
nedet (MTörv 6,16).” (Mt 4,5-7; Lk 4,9-12)

214
Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, s [egy szempillantás
alatt (Lk)] felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és
dicsőségüket. „Ezt mind neked adom - mondta ha leborulva
imádsz engem.” (Mt)

„Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert

hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborul­
va hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” (Lk)

Jézus elutasította: „[Távozz sátán! (Mt)] Meg van írva: Uradat,

Istenedet imádd, s csak neki szolgálj! (MTörv 6,13)” (Mt, Lk)

Márk egyszerűen arra a negyvennapos időszakra utal, amelyet Jé ­

zus nyilvános szereplése előtt a sivatagban töltött, és amelynek
során a sátán megkísértette (Mk 1,12-13); a Q viszont mindkét
fél részéről Biblia-idézeteken alapuló, részletes teológiai szóvál­
tást ad elő. A leghitelesebb tudósok úgy vélik, ez a szakasz - nem
történeti valójában, hanem pusztán mint zsidó midrás - azt kí­
vánja bemutatni, hogy Jézus, „Isten fia” ellenállt a kísértésnek, és
teljes mértékben alávetette magát Istennek.
Természetét tekintve jellegzetesen rabbinikus vitával van dol­
gunk. A Midrás és a Talmud tanítóinak szokásos vitamódszerét
látjuk viszont az egymást követő érvek és ellenérvek sorozatában
(vö. bSzanh 97b). A szakasz egy különös haggadá t (ami olyan
bibliai szöveg teológiai vagy erkölcsi kifejtése, amelyben ószövet­
ségi alak szakértelemmel használja az írás szövegét) idéz vagy
előlegez meg.
Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint Abrahám és a gonosz pár­
beszéde, ahol a sátán így szól Abrahámhoz: „Terhedre van tán, ha
beszélünk hozzád? Ki tudná magába fojtani itt a szót? Sokat báto­
rítottál, hanyatló karoknak újra erőt adtál. Buzdító szavad a tá-
molygó támasza volt, az ingadozók térdét megszilárdítottad.
Most meg, hogy magad vagy bajban, ijedezel? Megütődsz, hogy
terád is rád került a sor?” (Jób 4,2-5). Abrahám pedig így vála­
szol: „ártatlanságomat nem adom fel holtig (,Jób 27,5)” (ártatla­
nul élek, Zsolt 26,1). Mire a sátán viszontválasza: „Nincsen bizal­
mad istenfélelmedben, jámbor életedre nem mersz hagyatkoz­
ni?” (Jób 4,6), Erre Abrahám így szól: „Gondold meg, ment-e
már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért

215
pusztulás?” (Jób 4,7). Felismerve, hogy Ábrahám nem hallgat rá,
Jób azt mondja: „Titokzatos szózat lopakodott hozzám, és a fü­
lem felfogja suttogását. ” (Jób 4,12) stb. (bSzanh 89b).
Az Evangéliumokban nem fordul elő több hasonló szöveg, és
nyilvánvaló, hogy a szóváltás a Q teológiájára vall, és semmi köze
Jézus tanítási módszeréhez.

21. Szemet szemért, ingat fogért

(Mt 5,38-42; Lk 6,29-30) [Kiv 21,24]

Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig

azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a
jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy
elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy
mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira! Aki kér, annak
adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!

A Kivonulás könyvének törvénye (21 ,24) nem kiterjesztőleg, ha­

nem szűkítőleg értelmezendő. Azt rögzíti, hogy a büntetésnek
arányban kell állnia a bűnnel, és nem haladhatja meg annak mér­
tékét. A posztbiblikus zsidó jogi hagyomány már külön ki is zár­
ta a bosszúállás lehetőségét abban az esetben, ha valakinek sebe­
sülést okoztak. A Misna (Baba kamma 8, 1) értékelésről beszél,
a Mekhilta az Exodusról 21,24 rabbinikus kommentárja pedig
„(szem)-pénzt” ír elő kártérítésül, amennyiben valaki fél szemét
elveszti. A palesztin Targum (Ps. Jonathan Exod. 21 , 24) szintén
eléggé konkrét: „A szemet szemért ára” stb. A szabály őstörté­
netét Josephus derítette föl, aki a pénzbeni kártalanítás elvét már
a mózesi törvények leírásában fölfedezni véli: „Aki megcsonkít
egy másik embert, maga is szenvedje el ugyanazt... kivéve, ha a
csonkolt személy hajlandó pénzt elfogadni” (A zsidók története
4, 280). Jézus még tovább megy, és végtelen nagylelkűséget java­
sol. Lásd még a 3. fejezet 14. és a 9. fejezet 11. pontját.

216
22. Szeresd felebarátodat és ellenségedet
(Mt 43-48; Lk 6,27-28, 32-36) [Lev 19,18; MTörv 18,13]

Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellen­

ségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeite­
ket, és imádkozzatok üldözőitekért! így lesztek fiai mennyei
Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad iga­
zaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik sze­
retnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vá­
mosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset
tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökélete­
sek, amint mennyei Atyátok tökéletes!

Az ellenség szeretetének témájával már a 3. fejezet 15. pontjában

foglalkoztunk, és a 9. fejezet 12. pontjában még tovább vizsgál­
juk. Itt kizárólag az elv bibliai hátterére összpontosítunk.'Az egy­
másnak egymást kiegészítve ellentmondó, felebarátaink szerete-
te és ellenségeink gyűlölete helyett Jézus a szeretet elvét az el­
lenségre is kiterjeszti, így törekedve a tökéletesen önzetlen szere-
tetre.
A tökéletes szeretet e fölfogása jellemző Jézusra, de hasonló,
jóllehet kevésbé szabatosan megfogalmazott eszmék az Újszö­
vetségen kívül is előfordulnak a héber Bibliában és posztbiblikus
zsidó írásokban egyaránt. Az Ószövetség arra ösztönzi a zsidókat,
hogy segítsenek ellenségüknek fölállítani a terhe alatt összeesett
szamarat, illetve hogy vigyék vissza az elkószált háziállatot a tulaj­
donosának, akkor is, ha az ellenség (Kiv 23,4-5). Másutt pedig
azt a parancsot kapják az izraeliták, hogy ne gyűlöljék ősi ellensé­
geiket, az edomitákat és az egyiptomiakat (MTörv 23,8). Jézus­
hoz időben közelebb, a Kr. e. 2. században az Ariszteasz levelének
szerzője arra szólít fel (227), hogy legyünk „nagyvonalú jósággal
ellenfelünk iránt, mert ily módon rábírhatjuk arra, ami jó és meg­
felelő számára”. Máté és Lukács kortársa, Josephus Flavius a Tör­
vény összefoglalójában kifejti, hogy Mózes még az esküdt ellen­
ség iránt is epieikeiára (kedvességre, szelídségre, jóindulatra)
buzdított (Apión ellen, 11,211). Mint annyiszor, Jézus ezúttal is
nagy erővel és igen egyszerűen fejezi ki eszméit, melyek valójá­
ban a levegőben voltak, ám más zsidó kortársai kevésbé erőtelje­
sen adtak hangot nekik.

217
23. Az aranyszabály (Mt 7,12; Lk 6,31)
[Tób 4,15; Ecclus 31,15]

Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek

velük! (Mt Lk) Ez a törvény és a próféták. (Mt)

A Törvény leegyszerűsítésére irányuló igyekezettel már foglal­

koztunk a 9. pontban (a Tízparancsolat és a felebarátaink szere-
tete kapcsán) és a 13. pontban (annak ürügyén, hogy Lukács egy
parancsolatként kezeli az első és a második parancsolatot). E
helyt a vallás meglehetősen egyszerű, bibliai alapokat nélkülöző
összegzésével szembesülünk, hacsak nem tekintjük - miként an­
nak idején a görög diaszpórában élő zsidók - az írás részének az
apokrifeket, ahova Tóbiást és Ben Szirát is sorolják.
A modern irodalomban aranyszabálynak nevezett, Biblián kí­
vüli parancsolat az ókori Mediterráneum zsidó és nem zsidó
szerzőinek műveiben számos alakban felbukkan. A témát a 3.
fejezet 21. pontjában tárgyaltuk. Sok szót elcsépeltek mára ab­
ban a vitában, hogy vajon Jézus melyik megfogalmazása felsőbb­
rendű, a pozitív „Tegyétek velük...”, vagy a negatív „Ne tedd
felebarátoddal...” A kettő között nincs tényleges minőségi kü­
lönbség.

24. A kard hozatala (Mt 10,34-36; Lk 12,51-53) [Mik 7,6]

Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét

jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam
az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az em­
bernek a tulajdon családja lesz az ellensége. (Mt)

Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt,
hanem - mondom nektek - meghasonlást. Ezentúl ha öten lesz­
nek egy házban, megoszlanak egymás közt: három kettő ellen, és
kettő három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az ap já­
val, az anya a lányával és a lány az anyjával, az anyós a menyé­
vel és a meny az anyósával. (Lk)

218
Ez a szakasz ellentmondani látszik annak, ahogyan Jézus a béke­
teremtőket szokta magasztalni (lásd Mt 5,9; vő. a 8. fejezet 34.
pontjával). Valójában azonban a két maxima az Isten országa ér­
dekében való munkálkodás két különböző fázisát képviseli. Itt
arról a döntő, kezdeti választásról van szó, amelyet később a meg­
békélést célzó erőfeszítések követnek. A béke és a kard hiperbo­
likus szembeállításával kifejezett jövendölést, hogy Jézus követé­
se családi háborúságot kelt, Mikeás jóslata támasztja alá, misze­
rint a végső korban az egymással egy háztartásban élők széthúzása
következik be. Lukács a „kard” képe helyett a konkrét jelentésű
„meghasonlás” szót használja. A profetikus képzeletben valóban
nem a vérengzés, hanem a belső meghasonlás a hangsúlyos. Akik
Isten országát keresték, sokszor valóban kénytelenek voltak e fáj­
dalmas döntéssel szembesülni. A kijelentés egybecseng azzal,
ahogyan Jézus alapvető választásra szólítja fel követőit. Az azon­
ban kérdéses, hogy Jézus is megtámogatta-e tanítását bibliai idé­
zettel.
A Lukács „kard”-utalásáról (22,36) lásd a 8. fejezet 52.
pontját.

25. Jézus válasza Kereszteled Jánosnak

(Mt 11,4-6; Lk 7,22-23) fiz 35,5-6; 61,1]

Jézus így válaszolt és mondta: „Menjetek, s adjátok tudtul János­

nak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprá-
sok megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a
szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem
botránkozik rajtam .”

A híres mondás Izajás könyve két eszkatológiai részletének össze­

kapcsolásával burkoltan összefoglalja Jézus karizmatikus tevé­
kenységét. Jézus gyógyításai jelzik Jézusnak magának és követői­
nek a messiási kor kezdetét (lásd a 8. fejezet 7. pontját). Izajás
egyes bekezdéseinek és a 146. zsoltárnak hasonló párosítása for­
dul elő a 4. qumráni barlang Messianisztikus apokalipszisában is:
„...az ég és föld hallgatni fognak az O Fölkentjére... Megszaba­
dítja a foglyokat, visszaadja látását a vaknak, kiegyenesíti a meg-
görfnyedtet] (Zsolt 146,7-8)... mert meggyógyítja a megsebzet­

219
teket, és a holtakat életre kelti, a szegényeknek jó hírt hoz”
(4Q521 frg. 2, 2,1, 8, 12).11 A végső kor csodáit leíró profetikus
szövegek Jézus korában még közismertek voltak.

26. Keresztelő János prófétasága

(iMt 11,7-10; Lk 7,24-27) [Mai 3,1]

Amikor azok elmentek, Jézus Jánosról kezdett beszélni a tömeg­

nek: „Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat?
Vagy mit mentetek ki látni? Finom ruhába öltözött embert? Aki
finom ruhában jár, királyi palotában lakik. Miért mentetek ki?
Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. O
az, akiről az írás szól: Nézd , elküldöm követemet előtted, hogy elő­
készítse utadat.”

Jézus itt meleg szívvel, szeretettel, költőien szól a Keresztelőről.

A legkiválóbb prófétának ismeri el. Amagasztaláshoz fűzött leki­
csinylő megjegyzések a Jézus és tanítványai között Jánosról zajló
vitát tükrözik (lásd Mt 11,11-12; Lk 7,28; 16,1 6; vö. Mk 1,7-8;
Mt 3,11; Lk 3,16; lásd még a 8. fejezet 41. pontját). A A4ala-
kiástól vett idézet betoldása kompromisszumot jelent: a prófécia
beteljesülésében János Jézus előfutára, ami jól beleolvadt az
evangéliumi tradícióba (lásd még Mk 1,2 ). Jézusnak a mesteré­
ről szóló dicsérete hitelesnek tűnik. A további kommentárokat
Jánosról lásd a 8. fejezet 1., 7., 9. és 41. pontjában.

27. Kafarnaum végzete (Mt 11,23-24; Lk 10,15)

[íz 14,13-15; Tér 18-19]

És te, Kafarnaum! Vajon az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz.

(Mt, Lk)

11 Puech, E.: Discoveries in the Judaean Desert XXV. Oxford, 1998,

10-11. (Magyarul: A qumráni szövegek magyarul. Ford.: Fröhlich Ida. Páz­
mány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar - Szent István
Társulat, Piliscsaba-Budapest, 2000.)

220
Ha Szodomában mentek volna végbe a csodák, amelyek benned
történtek, még ma is állna. De mondom nektek: Szodoma föld­
jének elviselhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint neked.
(Mt)

Jézus, amikor azon galileai kis városok miatti szomorúságát feje­

zi ki, ahol gyógyító tevékenységére nem figyeltek föl a bűneiket
meg nem bánó lakosok, Kafarnaumot - Máté szerint (9,1) saját
városát - emeli ki. Az égig emelkedés és pokolba (héberül Seol,
görögül Hádész ) süllyedés hasonlatáról úgy vélik, bár Izajás köny­
vének (14,13-15) stilisztikai hatását viseli magán, a kifejezések a
Jézus korában általános eszkatológiai képzeletvilág részei lehet­
tek. A bibliai példa alkalmazása és a szokásos túlzása révén Jézus
Kafarnaum népét bűnösebbnek mondja Szodoma lakóinál, akik
az özönvíz nemzedékével egyetemben az ókori zsidóság számára
a bűnt testesítették meg.

28. Jónás jele (Mt 12,39-42; Lk 11,29-31)

(Jón 1,17; 3,5; lKir 10,1-10]

Lásd a 7. pontot.

29. A hírnökök üldözése (Mt 23,34-36; Lk 11,49-51)

[Tér 4,8; 2Krón 24,20-21]

Nos, prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. Kö­

zülük némelyeket megöltök és keresztre feszíttek, másokat meg-
ostoroztok a zsinagógában és városról városra üldöztök. Ezért rá­
tok száll minden igaz vér, amelyet a földön kiontottak, az igaz
Ábel vérétől egészen Zakariásnak , Barakiás fiának véréig, akit a
templom és az oltár közt öltetek meg. Bizony mondom, ezek
mind utolérik ezt a nemzedéket. (Mt)

Azért mondja az Isten bölcsessége: Prófétákat és apostolokat

küldök nekik, de közülük némelyeket megölnek, másokat pedig
üldöznek. - E nemzedéknek számot kell majd adnia minden pró­
féta véréről, amelyet a világ kezdetétől, Ábel vérétől egészen az

221
oltár és a templom között megölt Zakariás véréig kiontottak.
Igenis, mondom nektek, számot kell adnia ennek a nemzedék­
nek. (Lk)

A zsidók által az apostoli kor keresztény hírnökeivel szemben ta­

núsított rossz bánásmód itt az igazaknak a bibliai történetet vé­
gigkísérő mártíriuma folytatásaként jelenik meg, Ábel meggyil­
kolásától bizonyos Zakariás templombéli megöléséig. Ez utóbbi
személyről nem tudjuk, ki is ő, minthogy Zakariás néven Bara-
kiás fia prófétaként nem ismeretes. A bibliai Zakariás Iddó fia
volt (Zak 1,1). Valóban létezett egy másik, Zakariás nevű pap
(nem próféta), Jehoiada fia, akit Kr. e. 800 körül, Joas uralkodása
idején megköveztek, ez az esemény azonban túl korai ahhoz,
hogy az említett sorozat zárása legyen. Tovább bonyolítja a hely­
zetet, hogy az Ószövetség nem számol be a próféták rendszeres
legyilkolásáról. Ám - mint a 2. fejezet 15. B pontjában említet­
tük - egy, a pszeudepigrafák közé tartozó, Kr. u. 1. század végi
zsidó mű, a Próféták élete utal arra, hogy számos próféta erősza­
kos halált halt, illetve a körülbelül ugyanebből az időből származó
Izajás mennybemenetele Izajás prófétát is mártírként írja le.
Vitatott, hogy amit Lukács által „Istene bölcsessége”-ként em­
leget, korábbi zsidó forrásokból ered-e. A Máténál szereplő „pró­
féták, bölcsek és írástudók” az eredeti zsidó terminológiát adják
vissza, amelyet Lukács krisztianizálva „próféták és apostolod­
ként ad vissza. Amennyiben ez így van, a szakasz legvalószínűbb
közege a Kr. u. 1. század vége.

30. Az Emberfia eljövetelének előképe Noé és Lót korában

(Mt 24,37-41; Lk 17,26-30, 32, 34-36) [Tér 7,7; 19,1-26]

Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy Noé napjaiban tör­

tént. [A vízözön előtti napokban (Mt)] ettek-ittak, nősültek,
férjhez mentek egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába,
s jött a vízözön, és el nem ragadta mindnyájukat [és mind elpusz­
tította őket (Lk)]. Ugyanígy lesz az Emberfiának megjelenésekor
is. (Mt 24,37-39; Lk 17,26-27)

222
Ugyanez fog bekövetkezni azon a napon, amelyen az Emberfia
megjelenik... Mondom nektek, azon az éjszakán ketten lesznek
egy ágyban. (Lk 17,30, 34)

Akkor, ha ketten lesznek a mezőn, az egyiket fölveszik, a mási­

kat otthagyják. Ha két asszony őröl [együtt (Lk)] a malomban,
az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. (Mt 24,40-41; Lk
17,34-35)

Ugyanúgy, ahogy Lót napjaiban történt: ettek, ittak, vettek, el­

adtak, ültettek, építettek. Aztán azon a napon, amelyen Lót el­
hagyta Szodomát, tüzes kéneső esett az égből, és mind elpusztítot­
ta őket. Ugyanez fog bekövetkezni azon a napon, amelyen az Em­
berfia megjelenik. (Lk 17,28-30)

Gondoljatok Lót feleségére] (Lk 17,32)

A szakaszban előkerülő Emberfia témáját a 7. fejezet 22. pontjá­

ban önállóan is tárgyaljuk. Ami a szakasz Biblia-utalását illeti,
mind Noét, mind Lótot modellként, típusként említi. Napjaikat
teljesen normális, szokványos napokként írja le, amelyek seho­
gyan sem utalnak a közelgő özönvíz, illetve tűzvész okozta ka­
tasztrófára. Más szóval, az itt ábrázolt nyugodt, megállapodott
helyzet egészen másféle, mint a Jézus korát átható eszkatológiai
hevület. A valószínűsíthető történeti hátteret az Úr napját köze­
ledni nem látó, és a paruszáit váró Kr. u. 70-es éveket követő idő­
szak adhatja. Az egyetlen utalás az Úr napjának közeledtére Lu­
kács utalása Lót feleségére, aki azért kapta büntetését, mert Szo­
domából menekülve hátrapillantott. Ez a történet eszünkbe jut­
tatja Jézus szántó emberét, aki az utolsó napokban visszafele
nézelődött ahelyett, hogy tekintetét Isten eljövendő országára
szegezte volna (Lk 9,62; lásd a 3. fejezet 36. pontját).

223
III. AZ M-TRADÍCIÓ

31. Ne ölj (Mt 5,21-22) [Kiv 20,13; MTörv 5,17]

Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl,

állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt
is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki
embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt
mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.

Ez az első a hat antitézis közül, ahol a bibliai elvet olyasmi követi,

amit az Újszövetség értelmezői új törvénynek tekintenek. Ha
azonban közelebbről szemügyre vesszük, kiderül, hogy Jézus mé­
lyebbre hatolt a régi parancsolat belső követeléseinek megraga­
dásában. Az ölés Tízparancsolatból származó tilalmát kiegészítő
megjegyzés kíséri, mely szerint a gyilkosság felett ítélkezni kell.
Az ilyen jellegű parafrázisok jellemzik a palesztinai arámi Tar-
gumok Tízparancsolat-tolmácsolását. Jézus megtiltja, hogy hara­
got tartsunk embertársainkkal, mivel az viszályhoz vezethet, s az
is a törvényre tartozik, noha pokollal fenyegetni azért, mert vala­
ki bolondnak nevezi embertársát, erős túlzás. A tiltás mögött az a
szándék húzódik meg, hogy a gyilkosság az ok, a belső ellenséges­
ség kiiktatásával legyen megelőzhető. A rabbinikus midrás hason­
ló érveléssel dolgozik. Ha valaki nem szereti embertársát, ezzel
elindulhat a gyűlölet felé, ami végül gyilkossághoz vezethet (Sif-
re on Deut. 19,10-11). Röviden, az antitézis csak formáját, és
nem lényegét tekintve mond ellent. Effajta, antitézisekben való
tanítást a szinoptikus Evangéliumok a farizeusoknak is tulajdoní­
tanak, a Korbánnak nevezett áldozati ajándékkal kapcsolatban:
„Mózes azt mondta: »Tiszteld apádat és anyádat«... Ti viszont
ezt mondjátok: Ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának, hogy
Korbán... az, amivel segíthetnélek, már nem engeditek meg
neki, hogy valamit is tegyen apjáért vagy anyjáért” (Mk 7,10-12;
Mt 15,4-5; lásd a 2. fejezet 8. pontját). Azok a tudósok, akik azt
képzelik, hogy Jézus az antitézisben a maga törvény felett állását
jelenti ki, jobban teszik, ha alaposabban olvassák az Újszövetsé­
get. Valójában nem a Tóra hatályon kívül helyezésével, hanem
újraértelmezésével van dolgunk.

224
32. Ne törj házasságot (Mt 5,27-30)
|Kiv 20,13; MTörv5,17]

I Iallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mon­

dom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már
házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotrán­
koztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mint­
sem az egész tested a kárhozatra jusson. Ha jobb kezed visz bűn­
be, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az
egész tested pokolba kerüljön.

Miként a harag kontrollálása megelőzi a gyilkosságot, úgy Jézus a

házasságtörés megelőzésében is azt tartja megfelelő eljárásnak,
ha már gondolatban ellenállunk a testi vágyaknak. Tanácsa, mi­
szerint jobb kivájni az egyik szemünket, ha az megakadályozna a
bejutásban Isten országába, a holt-tengeri tekercsek képzeletvi­
lágára emlékeztet. Az esszénus terminológiában a „parázna sze­
mek” szó szerinti és átvitt értelemben is használatosak a törvény­
telen nemi életre, illetve Isten elárulására vonatkozóan (1QS
1,6; CD 2,16; 11QTS 59,14 stb.). Jisszakhár pátriárka azt állítja,
hogy még „a szeme fölemelésével” sem paráználkodott soha
(Jissz. test.7,2), a Jubileumok könyvében pedig Abrahám ezt pa­
rancsolja (20,4): „egy asszony se paráználkodjon se szemével, se
szívével”. A gonosz gondolatok és a gonosz szándék Josephus szá­
mára is éppoly bűnös dolog, mint maga a tett (Apión ellen, 2,183,
217). A rabbik nyelvén a „szeme után megy” azt jelenti, hogy pa­
ráználkodik, a „romlott gondolatok” pedig súlyosabb bűnnek
számítottak, mint a miattuk bekövetkező házasságtörés (Sifre:
Num. 15,39; bJoma 29a). A szem kivájását, a végtag levágását ta­
nácsoló retorikai túlzás, mely a pokol elkerülése érdekében so­
dorná bűnbe az embert, igencsak jellemző a Jézus gyakorta erő­
teljes és túlzó stílusára (lásd Mk 9,43-47; Mt 18,8-9 a 9. fejezet
6. pontjában; vö. a 9. fejezet 18. pontjával).

33. Ne esküdj hamisan (Mt 5,33-37) [Lev 19,12]

Hallottátok ezt a régieknek szóló parancsot is: Ne esküdjél hami­

san, hanem tartsd meg az Úrnak tett esküdet. Én pedig azt mon­

225
dóm nektek: Egyáltalán ne esküdjetek, sem az égre, mert az Isten
trónja, sem a földre, mert az lába zsámolya, sem Jeruzsálemre,
mert az a nagy Király városa. Még saját fejedre se esküdjél, mert
egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. így
beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a
gonosztól való.

Az eskükre és fogadalmakra vonatkozó, sokféle bibliai parancs

közül Máté megfogalmazása áll a legközelebb ahhoz, ami a Levi­
ták könyvének 19,12 versében áll („Ne esküdjetek hamisan a ne­
vemre”), és ami egy másik bibliai hely, a Második törvénykönyv
23,24 [magyarban 23,23] verse („Ha nem teszel fogadalmat,
nem terhel bűn”), valamint az 50. zsoltár 14. verse („váltsd be fo­
gadalmad a Fölséges előtt!”) mintájára formálódott át.
Az ószövetségi szakaszok az eskü megtartásának kötelezettsé­
gét hangsúlyozzák. Jézus ennél tovább megy, és azt javasolja, tar­
tózkodjunk mindenféle eskütől és fogadalomtól, mégpedig két
okból. Először is azért, mert ha nem tartjuk meg ünnepélyes fo­
gadalmunkat, azzal profanizáljuk az isteni nevet. Az sem gyengíti
az ígéret kötelező erejét, ha Isten nevét valami mással, mondjuk
mennyel, földdel vagy Jeruzsálemmel helyettesítjük; az ígéret
megszegése ebben az esetben is hamis eskünek számít. Másfelől
viszont azért kell tartózkodni az eskütől, mert a megbízható em­
bert köti a szava.
Az eskük és fogadalmak hiábavalóságáról szól Philón is a Kr. u.
1. század elején. Az alexandriai zsidó bölcs szerint az erkölcsös
ember szavát éppoly megbízhatónak kell tekinteni, mint az es­
küt: „Nem az eskü a legjobb eljárás és a leghasznosabb dolog az
életben, a józan természetűek esetében, akiket megtanítottak
arra, hogy minden esetben az igazat mondják, szavukat eskünek
tekinthetjük” (Decalogue 84). Philón másutt az esszénusokat
emeli ki mint a szavahihetőség megtestesítőit: „Isten iránti szere-
tetüket... azzal mutatják ki, hogy tartózkodva az eskütételtől,
igazat mondanak” (Quod omnis probus liber sit, 84). Josephus-
nál is ugyanez cseng vissza: „Adott szavuk szentebb, mint az eskü,
sőt [az esszénusok] nem is esküsznek, mert az esküt rosszabbnak
tartják az esküszegésnél. Azt mondják, máris hitelét vesztette az,
akinek csak akkor hisznek, ha Istenre hivatkozik.” (A zsidó hábo­
rú, 152). A rabbinikus midrás, a Mekhilta az Exodusról 20,2 sze-

226
ι int az izraeliták hasonlóképpen hűségeskü nélkül fogadják el Is­
tent királyukként. Csak annyit kell mondaniuk: „Igen, igen”. Jé ­
zus tehát olyan felfogásnak ad erőteljes nyomatékot, amely már
mélyen beágyazódott az ókori zsidó hitéletbe.
Lásd még a 9. fejezet 19. pontját.

34. A titokban elmondott ima (Mt 6,6) [íz 26,20]

Te amikor imádkozol, menj be a szobába , zárd be az ajtót, s

imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a
rejtekben is lát, megjutalmaz.

Az imáról szóló nagyobb egységet Máté Evangéliumából a 6. feje­

zet 7. pontjában tárgyaljuk. Ami a bibliai utalást illeti, szinte szó
szerint idézi Izajás könyvéből az apokaliptikus 26. fejezet egyik
sorát. Csakhogy miközben a szavak szinte pontosan ugyanazok,
egészen más értelmet hordoznak. Izajásnál Isten emberei azt a
tanácsot kapják, hogy rejtőzzenek zárt ajtók mögé a vész idejére,
„míg el nem múlik a harag”. Jézus tanításában ezzel szemben a
zárt ajtók mögé rejtőzés célja a szándék tisztaságának megőrzése:
a hit őszinte megnyilvánulását csak Isten lássa. Emberi szemtanú­
ra semmi szükség. Hogy Máté szerkesztője Izajástól vett át szö­
vegelemet, annak csupán stilisztikai értéke és célja van.

35. A gonosz pusztulása és az igaz megdicsőülése

(Mt 13,41-43) [Dán 3,6; 12,3]

Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában

minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemen­
cébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ra­
gyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában.

Ez az idézet a konkolyról szóló példabeszédhez kapcsolódik, m e­

lyet a 4. fejezet 17. pontjában értelmeztünk. Az Emberfia (lásd
a 7. fejezet 25. pontját) az angyali aratókat arra utasítja, hogy a
végítélet szempontjából osszák fel az emberiséget. A jók és a go­
noszok leírása Dániel könyvének képein alapul. A gonoszok tüzes

227
kemencére vettetnek, kiválasztottak a mennyi dicsőség fényében
ragyognak. Dániel és Máté szóhasználatának egybeesése puszta
véletlen is lehet, tükrözve az általános elképzelést, és lehet az
Evangélium szerkesztőjének műve is.

36. Feddés tanúk előtt (Mt 18,15-16) [MTörv 19,15]

Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt.

Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vi­
gyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három
tanú bizonyítsa a dolgot.

A testvér tanúk előtti dorgálásáról szóló teljes szöveget (Mt

18,1 5-20; vö. Lk 1 7,3) a 9. fejezet 24. pontjában tárgyaljuk. Ami
a bibliai utalást illeti, a szöveg közvetetten alkalmazza. A Máso­
dik törvénykönyv azt határozza meg, milyen formában kell ta­
núskodni bűnügyek esetén. Az Evangélium azzal indít, miként
próbáljuk visszahozni vétkes testvérünket a keskeny, egyenes ös­
vényre. Amennyiben nem hajlandó korrigálni az útját, két-három
másik személy jelenlétében kell figyelmeztetni, mielőtt az egy­
házi hatóságok elé kerülne az ügy. Mind a holt-tengeri tekercsek,
mind a rabbinikus törvény hasonló figyelmeztetésre kötelez.

37. Jézus megéljenzése (Mt 21,15-16) [Zsolt 8,2]

Amikor a főpapok és írástudók látták, hogy csodákat tesz, s hogy

a gyerekek a templomban így kiáltoznak: „Hozsanna Dávid fiá­
nak!”, méltatlankodtak, és szóltak neki: „Hallod, mit kiabálnak?”
Jézus így válaszolt: „Hallom. Nem olvastátok sose: Gyerekek és
csecsemők ajkával hirdetted dicsőségedet?”

E jelentnek mint az írás beteljesülésének értelmezése föltehetően

az evangélista alkotása. Úgy tűnik, mintha a „Hozsanna”-ének
megismétlésével - mely nem a Templomban, hanem Jézus Jeru­
zsálembe érkezésekor hangzott el (vö. Mk 11,9-10; 21,9; Lk 19,38)
- ő barkácsolt volna egy eseményt, mely ily módon értelmezhető.

228
IV. AZ /.-TRADÍCIÓ

38. Jézus Izajás-értelmezése (Lk 4,16-21) [íz 61,1-2; 58,6]

Amikor Názáretbe ért, ahol nevelkedett, szombaton szokása sze­

rint bement a zsinagógába, és felolvasásra jelentkezett. Izajás
próféta könyvét adták neki oda. Szétbontotta a tekercset, és épp
azon a helyen, ahol ez volt írva: „Az Úr lelke van rajtam, azért
kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött,
hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást,
hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr
kegyelmének esztendejét." Osszetekerte az írást, átadta a szolgá­
nak és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. S el­
kezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amit az imént hallot­
tatok.”

A jelenet körülményeit - a prófétától való szövegrész (haftára)

felolvasását és értelmezését a szombati istentiszteleten a názáreti
zsinagógában - már vizsgáltuk az 1. fejezet 33. pontjában. Az idé­
zett szakasz az íz 61,1-2 és 58,6 ötvözete. Ez ilyen formában a
görög Septuaginta-fordításban szerepel, mely számos ponton el­
tér a héber Izajástól. A galileai zsinagógában ez utóbbi változatot
olvashatták fel. Lukács idézete Izajás verseinek midrásszerű ösz-
szeolvasztása. Erőteljes doktrinális kijelentésben akarja összegez­
ni Jézus, a karizmatikus próféta, gyógyító és megszabadító kül­
detésének célját. Az íz 61,2 és a Zsolt 146,7-8 alapján készült
hasonló idézetkompozíciót illesztettek a holt-tengeri tekercsek
Messianisztikus apokalipszis néven ismert iratának szövegébe is
(4Q521, 2. frg.): „az ég és Föld hallgatni fognak az O Fölkentjé­
re... [Isten] megdicsőíti a jámborakat a királyság trónján. Meg­
szabadítja a foglyokat, visszaadja a látását a vaknak, kiegyenesíti a
meggörnyedtet (Zsolt 146)... meggyógyítja majd a megsebzette­
ket, a holtakat életre kelti, a szegényeknek jó hírt hoz (íz 61,1).”
Az átdolgozott Biblia-szöveg aligha származhat Jézustól, inkább
Lukácsnak vagy a forrásának tulajdonítható. Ami az ezután kö­
vetkező, beteljesülésként való értelmezést illeti, ellentétben áll
Jézusnak a szinoptikus Evangéliumok más helyein tapasztalható
stílusával (lásd az 1. fejezet 33. pontját).

229
39. Jézus az elfogatására utal (Lk 22,37) [íz 53,12]

Mondom nektek, be kell következnie annak, amit az írás rólam

mond: Λ gonosztevők közé számították. Sorsom beteljesedik.

Izajás könyvének a szenvedő szolgáról szóló utolsó énekéből vett

részlet (értelmezését lásd a 7. fejezetben, a 269-270. oldalon)
közvetlenül megelőzi Jézus Getszemáni-kertben töltött estéjé­
nek leírását, és azt jelenti be, hogy Jézust hamarosan elfogják
mint „gonosztevőt”. A beteljesülésként való értelmezés ezen for­
mája többnyire a korai egyházra utal. (Lásd Mk 14,48; Mt 26,55;
Lk 22,52 az 1. fejezet 25. pontjában; vö. a 8. fejezet 52. pont-
jával.)

40. Jézus Jeruzsálem lányait vigasztalja

(Lk 23,28-31) [Oz 10,8]

Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai - mondta nekik-, ne

engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassá­
tok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldo­
gok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd
unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: T a­
karjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a
kiszáradt fának?”

A keresztjét cipelő Jézus láttán sírva fakadó asszonyok előrevetí­

tik a Jeruzsálem eleste, valamint az azt megelőző bajok fölötti
bánkódást. A fiktív jóslatot Ozeásól vett szavak támasztják alá,
aki arra kéri a hegyeket és a dombokat, hogy omoljanak le, és te­
messék maguk alá az asszonyokat.12 Ez a szakasz is, akár az előző,
a korai zsidó kereszténység peser típusú értelmezési módszeré­
nek példája.
Jézus Jeruzsálem miatti bánatáról lásd a 8. fejezet 48. pontját.

12 Lukács vagy szerkesztője a próféta szavainak két felét fordított sor­

rendben idézi. Mind a héber szöveg, így a fennmaradt holt-tengeri tekercs
töredéke (4QXIIg), mind a görög fordítás hegyekről szól, amelyek eltakar­
ják az embereket, és dombokról, amelyek rájuk omlanak, és nem fordítva,
mint Lukács.

230
4L Jézus utolsó kiáltása (Lk 23,46) [Zsolt 31,5]

Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom tel­

kemet. ”

A zavarba ejtő szavak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?”, me­

lyeket Márk és Máté szerint mondott a haldokló Jézus (lásd a 19.
pontot) itt már nem szerepelnek, helyettük Lukács megnyugta­
tóan értelmezhető Biblia-idézetet illeszt be. Lukács Jézusa -
hogy Dylan Thomas híres sorát idézzem - „csöndben [lép] az éj­
szakába át”. Az utolsó kiáltás szavainak megváltoztatása tudatos
szerkesztői beavatkozásnak tűnik, akárcsak János Evangéliumá­
ban a „Beteljesedett!” felkiáltás beillesztése (Jn 19,30).

MEGJEGYZÉSEK

Ha végigtekintünk a tanításokon, amelyeket a szinoptikus Evan­

géliumok Jézusnak tulajdonítanak, talán a bibliai idézetek és uta­
lások csekély száma hat a legmeghökkentőbbnek. Mindent egy­
bevetve csupán negyvenegy ilyen helyet találtunk. Viszonyítás­
képpen érdemes tekintetbe venni, hogy Pál rómaiakhoz írott le­
vele egymagában kétszer annyi Biblia-idézetet tartalmaz, mint
amennyit Márk, Máté és Lukács együttvéve Jézusnak tulajdoní­
tanak. Figyelemre méltó az idézetek eloszlása is: közel felük (ti­
zenkilenc) Márknál fordul elő, negyed részük (tíz) a Q-ban. Hét
az M-, négy pedig az L-tradícióban. Mielőtt bármiféle kritikai
vizsgálatnak vetnénk alá ezeket a szövegeket, nyilvánvaló, hogy
az Ószövetség nem játszott jelentős szerepet Jézus prédikációi­
ban: nem a Bibliából származtak az érvei. A farizeusok és az írás­
tudók írásra alapuló tanítási módszerével összevetve ez meglehe­
tősen figyelemre méltónak hat.
Az Evangéliumokban előforduló, Jézushoz kapcsolódó anya­
gok hat csoportba oszthatók:
1. Doktrinális szempontból azok az utalások a legkevésbé fon­
tosak, amelyeknek nincs fontosabb céljuk, csupán stilisztikai sze­
repet töltenek be, azaz például díszítik az elbeszélést. így a rejtve
növekvő mag példázata esetében (3. pont) az utalás Jóéira a gö­
rög Biblia szabad felhasználása, amit Márk szerkesztője emelt be

231
az Evangéliumba. A gonosz bérlőkről szóló példabeszédben (11.
pont) a szőlőskert allegóriája Izajás könyve 5. fejezetének távoli
másolata, az elbeszélés azonban az utalás nélkül is megáll. A Get-
szemáni-kertben játszódó jelenetben (17. pont) a 42. zsoltár sza­
vait - „miért vagy szomorú, lelkem” - a „halálos” jelzővel kiegé­
szítve parafrazeálja az Evangélium, miáltal tökéletesen alkalmas­
sá válik arra, hogy Jézusnak, pár órával keresztre feszítése előtt
imája szövegéül szolgáljon. Ami Kafarnaum mennyekig magasz-
talását és pokolra jutását illeti (27. pont), vélhetően Izajás köny­
vének 14. fejezete által ihletett retorikai túlzásnak tekinthető.
Ugyanígy értékelhetők az ítélet jelenetében az átkozottak és a ki­
választottak leírásában előforduló, valószínűleg Dániel könyvére
vonatkozó utalások (35. pont). A felszólítás szavai a zárt ajtók
mögötti imádságra (34. pont) Izajás könyvének 26. fejezetét idé­
zik ugyan, a kép jelentése azonban teljesen más természetű.
Ezekben az esetekben helyesebb a bibliai szövegek Márk, Máté
és Lukács általi felhasználásáról, semmint rendes idézetekről be­
szélnünk.
2. Ugyanerre a következtetésre juthatunk a haldokló Jézus
Márknál és Máténál előforduló arámi kiáltása - „Istenem, Iste­
nem, miért hagytál el?” - kapcsán is (19. pont), mely nem feltét­
lenül tudatos utalás a 22. zsoltárra. Ezzel szemben Lukács javí­
tott verziójában - „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” — (41.
pont) nem pusztán stilisztikai célú kölcsönzéssel, hanem tényle­
ges, hozzáfűzött üzenettel van dolgunk.
3. A többi bibliai tartalmú mondás a példa és a tipológia kate­
góriájába tartozik. Többségük eszkatológiai színezetű. Dávid vi­
selkedésének modellje (1. pont) Jézus tanítványainak kedvelt
igazolása, amikor szombat szabályait nyilvánvalóan megszegik. A
figyelmeztetéseknek egyaránt fittyet hányó és a történelem leg­
nagyobb bűnöseiként hírhedté váló Szodoma lakói, illetve az
özönvíz nemzedéke úgy jelennek meg, mint akik jobban hajlaná­
nak a megtérésre Kafarnaum népénél, amely Jézus számos nagy
tettének szemtanúja volt (27. pont). Hasonlóképpen a Jónás fel­
hívására megtérő ősi Ninive is megszégyenítené Jézus bűnbána­
tot nem tartó nemzedékét (7. pont). Jézus úgy látta a konflik­
tust, mellyel a családban élőknek Isten országa miatt kell szem­
besülniük (24. pont), ahogyan Mikeás próféta szavai előrevetí­
tették, amikor kihirdette, hogy szülők, gyermekek és oldalági

232
rokonok meghasonlanak egymással. Ezeket az ószövetségi szöve­
gek és a Q-tradíció nem úgy tekinti, mint amelyek Jézusban és
Jézus által beteljesedtek, hanem mint amelyek segítenek az em­
bereknek felismerni a végső kor eseményeit és körülményeit.
4. Anélkül, hogy megelőlegeznénk az „Emberfia"-szakaszok
teljes értelmezését (7., 15., 18., 30., 35. pont), annyit meg kell
jegyeznünk, hogy a paruszia és a második eljövetel doktrínájának
fő hordozói, olyan spirituális jelenség, amely a Jézus utáni kor­
szak sajátja. Ehhez hasonlóan számos Márk- és Q-idézet a korai
zsidó-keresztény egyház értelmezési technikájának példája. A
feltámadás doktrínáját igazolandó (12. pont), a Kivonulás köny­
véből idézett vers (3,6; „Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob
Istene vagyok!”), a Messiás kilétéről szóló exegetikai szófacsarás
- Dávid fia vagy Ura a Messiás? (14. pont) -, valamint az igazak
Ábel meggyilkolása óta folytonosan tartó üldözése (29. pont)
mind a palesztinai keresztények és farizeusok között a Bibliáról
zajló vitát idézik. Amikor Jézust a 118. zsoltár szavának beteljesí­
téseként mint az új épület sarokkövét azonosítják (11. pont), az
is a korai egyház apologetikai fegyvertárának része.
A Biblia-értelmezés két típusa különös jelentőséggel rendelke­
zik Jézus vallásának megértésében.
5. Az egyik azon kísérletekből áll, melyek a Tóra újabb, tömö­
rebb összefoglalására törekszenek. Kezdetben volt a Mózes 613
alapelvét tízre csökkentő Tízparancsolat, mely Isten zsidók szá­
mára tett kinyilatkoztatásának kvintesszenciáját adta, és mintegy
a mennyek országába nyíló kapu kulcsának számított (9. pont).
Azután arról értesülünk, hogy minden törvény és próféta benne
foglaltatik az Isten és a felebarátaink szeretetének két elvét meg­
fogalmazó, első és második parancsolatban, illetve Lukács szerint
csupán egyetlen nagy parancsolatban (13. pont). Ugyanezt az el­
vet fejezi ki a nem bibliai eredetű aranyszabály, melyet az apokri­
fek idejétől kezdve Hillélig és a későbbi rabbik koráig minden zsi­
dó jól ismert, és amely egyetlen parancsra szűkítette Mózes és a
próféták törvényeit (23. pont). Ily módon Jézus vallási és erköl­
csi üzenete a judaizmus alapos átgondolásának erőteljes összeg­
zése.
6. Jézus hat antitézise és ellentmondásos kijelentése, mely
szembeállítja egymással az Istennek szánt fogadalmi ajándékra
(Korbán) vonatkozó szabályt a gyermekeknek a szüleik iránti kö­

233
telezettségeivel, sajátos formában világítja meg a parancsolatok
belső jelentését és szélesebb körű követelményeit (6., 21., 22.,
31-33. pont). A Jézus idejében minden vallásos zsidó által na­
ponta többször is elmondott Tízparancsolat fontosságát szem
előtt tartva nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy
Jézus hét úgynevezett antitézise közül négy a Tízparancsolatból
jön (5., 31., 32. pont). Ha ehhez hozzávesszük a felebarátaink
szeretetét megfogalmazó Lev 19,18 verset, ezt a zsidó gondolko­
dásban nagyra tartott törvényt (9., 13. és 22. pont), úgy tűnik,
Jézus erkölcsi tanításának lényege igen korlátozott számú bibliai
parancsolaton és azok értelmezésén alapul.
Végül két fontos megjegyzést kell tennünk. Az első, hogy gya­
korlatilag nincs olyan, Jézus szenvedéseire és kivégzésére vonat­
kozó konkrét, Biblián alapuló előrejelzés, melyet Jézusnak tulaj­
donítanának, vagy ő maga mondott volna.13 Nem feledve, hogy
valószínűleg Jézus keresztre feszítése volt a legnagyobb nehézség,
melyet a korai egyháznak le kellett küzdenie, hogy őt nyilvánít­
hassák a zsidóknak ígért Messiássá, meghökkentő az erre a lénye­
ges doktrínára vonatkozó részletes bibliai bizonyítékok hiánya.
Jóllehet Jézus állítólag többször is megjósolta eljövendő szenve­
déseit és halálát, nemigen utalt arra, hogy ezzel az írás teljesülne
be, és jóslatait sosem támasztotta alá bibliai idézetekkel. Figye­
lemre méltó, hogy amikor Szent Pál később kijelentette, hogy
Krisztus „meghalt bűneinkért, az írások szerint” (1 Kor 15,3), ezt
nem az Úr üzeneteként adta elő, és nem idézett bibliai fejezetet
vagy verset sem, hogy állítását alátámassza.
A másik megjegyzésünk arra vonatkozik, hogy a Jézus feltáma­
dását megjövendölő prófétai jóslat, az egyház másik központi hit­
tétele milyen gyenge lábakon áll. Csupán Jónás jelét mutatják föl
az Evangéliumok: az óriás hal gyomrában töltött három napot és
három éjt értelmezik annak előképeként, hogy Jézus föltámadása
előtt három napig marad a sírban (7. pont). Ám még ezzel az ér­
telmezéssel is csak Máté él. Lukács Jónást mint szimbólumot
arra utalva alkalmazza, hogy Jónás a niniveieket bűnbánatra bíró
prófétaként megelőlegezte az Istenhez forduló Jézust. A zsidók

13 Az egyetlen kivétel Lk 22,37 (lásd a 39. pontot), ahol az a másodlagos­

nak minősülő kérdés, hogy Jézust bűnözőkéül fogják el, felszínesen az íz
53,12-hez kapcsolódik.

234
több határozottságot és egyértelműséget vártak volna ilyen kö­
vetkezményekkel járó tárgy esetében, illetve egy olyan mester­
től, akit úgy ábrázolnak, hogy többször is megjósolta halála utáni
feltámadását.
E jelentőségteli tárgyhoz még visszatérünk a 7. fejezet II. sza­
kaszában és a 10. fejezetben.
6. i m á k é s a z i m á r a v o n a t k o z ó t a n í t á s o k

Könyvem legrövidebb fejezete szól Jézus imáiról, ám tekintve a

téma jelentősségét, meglehet, ez egyben az egyik legfontosabb fe­
jezet is. Annak érdekében, hogy pontosan követhető legyen, mi­
ről is van szó, nem haszontalan, ha röviden leírjuk, mi volt az ima
helye az intertestamentális időszakban.
Jézus korában a zsidó vallás kétféle imát ismert: a szabály sze­
rinti, közösségi és a magánimát.1A szabály szerinti ima szövegét a
vallási hatóságok pontosan megszabták, és gyakran felülbírálták,
maga az ima pedig a közösség mint társadalmi egység gondjait
tükrözte. Ezen imák esetében szigorúan ragaszkodni kellett az
előírt szöveghez, amikor meghatározott időben elmondták őket.
A napi imák közé tartozott a Séma, a „Halld, Izrael”, amely há­
rom Biblia-részletből állt (MTörv 6,4-9; 11,13-21, illetve Szám
15,37-41), és amelyet naponta kétszer, este és reggel mondtak
el. A Tizennyolc áldást naponta háromszor, reggel, délután és
este mondták el. Ez az áldás, mely pár excellence Az Ima (Tefilla)
néven is ismeretes, Istent úgy ünnepli, mint aki védelmez, gyó­
gyít, népét megváltja, mint aki a szentség, megbánás, bocsánat és
béke forrása, akitől a tudás ered, aki a holtakat feltámasztja, és a
Messiás révén helyreállítja Dávid királyságát. Az áldások kétféle
szövege maradt fenn: a palesztinai - valószínűleg ez a régebbi -,
illetve a babiloni. A palesztinai változatban az első áldás így szól:
„Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene, Ábrahám Istene, Izsák Iste­
ne és Jákob Istene, nagy, hatalmas és félelmetes Isten, a legmaga­
sabb Isten, aki a mennyet és a földet teremtette, pajzsunk és
atyáink pajzsa, bizalmunk minden nemzedékben. Áldott vagy te,
Urunk, Ábrahám pajzsa.” A Séma és a Tizennyolc áldás egyaránt
használatos a liturgiában, mind a mai napig.
Az Evangéliumokban nincs nyoma annak, hogy Jézus ténylege­
sen elmondta volna naponta többször ezeket az imákat, de mint

1 Lásd Heinemann, Joseph: Prayer int he Talmud. Berlin, 1977.

236
vallásos zsidó, bizonyára betartotta az ezen imákra vonatkozó
összes szabályt. Ezzel együtt a jól ismert Újszövetség-szakértő
túlzásba esik, amikor a Mk 12,29-30-ban előforduló MTörv
6,4-5 idézetet („Halld, Izrael” stb.; lásd az 5. fejezet 13. pont­
ját), valamint a Mk 12,26-ban szereplő „Abrahám Istene, Izsák
Istene és Jákob Istene” (vö. az 5. fejezet 12. pontjával) kifejezést
bizonyítéknak tekinti arra, hogy Jézus jól ismerte a Séma és a Ti­
zennyolc áldás liturgiáját.2
A magánima keretén belül az egyén szabadon megválaszthatta
azokat a szavakat, amelyek a legjobban kifejezték érzelmeit és vá­
gyait, és az ima ideje sem volt kötött. A Kr. u. 1. században élt ga-
lileai karizmatikus, Hanina ben Dosza például állítólag jól megvá­
lasztott szavaival megállította a vidéki tartózkodását megzavaró
erős záport, majd miután hazaért, újraindította az esőt, a termé­
szet javára, illetve aszály sújtotta honfitársai igényeit kielégíten­
dő. Első imája így szólt: „A mindenség ura, az egész világ kénye­
lemben van, Hanina pedig gyötrődik”, majd a második így: A
mindenség ura, az egész világ gyötrődik, Hanina pedig kényelem­
ben van” (bTaan 24b).3
A Jézustól származó néhány imarészlet a magánimák közé so­
rolható. Jelentős segítséget nyújthatnak ahhoz, hogy megrajzol­
juk Jézus spirituális portréját, hiszen az ima általában az egyén
vallásos gondolkodásának legjobb kifejeződése. Mielőtt szem­
ügyre vennénk a Jézus szavait közvetítő evangéliumi szövegeket,
két előzetes megjegyzést teszünk. Az Újszövetség sehol nem em­
líti, hogy Jézus a templomban imádkozott volna, ugyanakkor be­
számol arról, hogy az apostolok és a jeruzsálemi egyház tagjai
rendszeresen látogatták a szentélyt (ApCsel 2,46; 3,1). Többször
is értesülünk viszont egyfelől arról, hogy Jézus a zsinagógában is­
tentiszteleten vett részt (Mk 1,21; 1,39; Mt 4,25; Lk 4,44; Mk
3,1; Mt 12,9; Lk 6,6; MK 6,2; Mt 13,54; Lk 4,16), másfelől ar­
ról, hogy több ízben elvonult távol eső helyekre, hogy hosszan,
magányosan imádkozzon (lásd a 7. pontot).
A szinoptikus Et'angéliumokban található s e fejezetben tár­
gyalt kilenc, vonatkozó szakasz három csoportba osztható, me­

2 Jeremiás, Joachim: The Prciyers of Jesus. London, 1967, 73-75.

3 Hajnal Piroska fordítása. In Vermes Géza: A zsidó Jézus. Budapest,
2005, Osiris, 103. o.

237
lyek a következőket tartalmazzák: Jézus személyes imáit (3., 4.,
6., 8.; 9. pont), egy olyan imát, a „Mi Atyánk”-at, amelyet Jézus a
tanítványainak tanít (5. pont), illetve azokat az utasításokat,
amelyekkel Jézus megszabja, miként kell imádkozni, és miként
nem szabad (1., 2., 7. pont).

I. MÁRK ÉS A HÁRMAS HAGYOMÁNY

1. A hatékony ima (Mk 11,23-24; Mt 21,21-22;

vö. Mt 17,20; Lk 17,6)

Bizony mondom nektek, hogyha valaki azt mondja ennek a hegy­

nek: Emelkedjél fel és vesd magad a tengerbe, és nem kételkedik
szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, akkor az
csakugyan megtörténik. (Mk)

Bizony mondom nektek - felelte Jézus -, ha lesz bennetek hit, és

nem kételkedtek, nemcsak a fügefával tehetitek meg, ami történt,
hanem akár ennek a hegynek is mondhatjátok: Emelkedj föl és
omolj a tengerbe, s az is végbemegy. (Mt)

Ezért mondom nektek, hogy ha imádkoztok és könyörögtök vala­

miért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül ké­
résetek. [Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok. (Mt)/
(Mk, Mt)

Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a

mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda!
- odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen. (Mt 17; Lk 17)

Jézus szerint az ima hatékonyságához az szükséges, hogy Isten­

ben való határtalan hitből fakadjon. Ugyanígy a csodatétel is csak
akkor lehetséges, ha a vak, a leprás és a megszállott hisz a gyógyí­
tó, a démonűző karizmatikus erejében (lásd az 1. fejezet 8-10.
pontját, és a 71. oldalt). Más szóval, akinek hite igazán rendíthe­
tetlen, annak éppoly hatásos lehet az imája, mint a csodatévő pa­
rancsa. Szövegkörnyezetét tekintve a mondás egy átok után
hangzik el, amelyet Jézus egy fügefára mondott, és amelynek

238
következtében a fügefa azonnal kiszáradt (Mk 11,12-14; Mt
21,18-19; lásd az 1. fejezet 21. pontját). Az esemény Jézus sza­
vainak maradéktalan hatalmát illusztrálja, egyszersmind azt spiri­
tuális erőt is, amelyet hite által ő adhat bárkinek (Mk 11,23; Mt
21,21; lásd a 8. fejezet 16. pontját).4 A hegyeket mozgató hit ne­
gatív értelemben kerül elő, amikor Jézus azt magyarázza tanítvá­
nyainak, miért nem képesek az epilepsziás fiúból kiűzni a dé­
mont (Mt 1 7,20; Lk 1 7,6; lásd a 8. fejezet 46. pontját). A szó-
használat jellemző Jézus túlzó nyelvezetére (lásd a 3. fejezet
14., 15. pontját; illetve az 5. fejezet 24., 25. pontját). Meglehe­
tősen eltér attól a szerényebb stílustól, ahogyan a Talmud és a
Midrás leírja a csodatévő rabbik imáját (lásd az 1. fejezet 9.
pontját). Figyelemre méltó az is, hogy egy ízben Jézus az imát
említi a sikeres démonűzés egyetlen eszközeként: „Ez a fajta
[démon] nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására”
(Mk 9,29). Ha eltekintünk az erőteljes túlzásoktól, Jézus min­
denekelőtt azt hangsúlyozza, hogy Istenhez tökéletes hittel kell
közelednünk.

2. Megbocsátás és ima
(Mk 11,25; Mt 6,14-15; vö. 11,25-26)

A m amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek

valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket. (Mk)

H a megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, meny-

nyei Atyátok is megbocsát nektek. (Mt)

A tökéletes hiten kívül Márk a hatásos imádság másik előfeltéte­

leként azt jelöli meg, hogy az imádkozónak nagylelkűen kell vi­
szonyulnia azokhoz, akik vele rosszat tettek, vétettek ellene. Má­
ténál ez a mondás úgy fordul elő, mint a Miatyánkban szereplő

4 A mondásra Pál is utal: „hitemmel elmozdíthatom a hegyeket” (lKor

13,2). Lukács esetlenül összefércel két metaforát: „Ha... azt mondjátok en­
nek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! -
megteszi nektek.” A szederfa (héberben sikma) mélyre ereszti gyökereit, és
nem könnyű kihúzni. De hogy lehet egy fát tengerbe ültetni?

239
„bocsásd meg a vétkeinket” kérés kibővítése (6,12; vö. 18,35),
melyet alább még vizsgálunk (lásd az 5. pontot). A szöveg üzene­
te az, hogy mivel minden bűnös emberi lénynek szüksége van a
mennyei bocsánatra, az embertársak iránt tanúsított megbocsá­
tásban mindenkinek követnie kell a mennyei atyát. Röviden, Jé ­
zus itt fölfedi vallásos viselkedése egyik legalapvetőbb vonását:
isten utánzását, ami arra ösztönöz, hogy az ember Istenhez ha­
sonlóan cselekedjék (lásd a 9. fejezet 12. pontját).

3. Jézus imája a Getszemáni-kertben

(Mk 14,36; Mt 26,39; Lk 22,42)

Abba , Atyám! - fohászkodott -, te mindent megtehetsz. Vedd el

tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem
ahogyan te! (Mk)

Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen,

ahogy én akarom, hanem ahogyan te! (Mt)

Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom

teljesüljön, hanem a tied! (Lk)

Ez az első olyan ima az Evangéliumokban, amelyet Jézus maga

mondott. Formája és tartalma alapján egyaránt hitelesnek tűnik.
Márknál Jézus anyanyelvén, arámiul, Abbaként szólítja meg Is­
tent, és magánimáit föltehetően valóban ezen a nyelven mondta.
A zsidó imák általánosan alkalmazott „O, Urunk, Istenünk, a
mindenség királya” héber nyelvű formulája helyett (lásd a 6.
pontot) az anyanyelve szerinti közvetlen és családias viszonyt fel­
tételező „Abba”, azaz „Atya” vagy talán inkább a Máténál szerep­
lő „Atyám” fordulatot használja. Meg kell azonban jegyeznünk,
hogy az „Abba” nem a „papa” szónak megfelelő családias hangu­
latot hordoz, miként azt Joachim Jeremiás5 és meggondolatlan
követői sugallják. A kifejezést részletesebben tárgyaljuk a Mi­
atyánkkal kapcsolatban (lásd az 5. pontot).
A „kehely” elvétele a sors bibliai szimbóluma (lásd még Mk

5 Jeremiás: The Prayers of Jesus, 57-66.

240
10,38; Mt 20,22; lásd a 8. fejezet 15. pontját). Ez az ima, mely
azt kéri Istentől, hogy vegye el a fenyegető jövő kelyhét, az első
olyan hely, amely arra utal, Jézusban kétségek merültek föl kül­
detése sikerét illetően. Az is lehet azonban, hogy a kérés Márk ál­
tal alkalmazott eszköz, és az olvasó fölkészítését célozza a kereszt
okozta sokkhatásra. Másfelől viszont az autentikus megszólítás és
Isten tervének teljes elfogadása - „ne úgy legyen, ahogy én aka­
rom, hanem ahogyan te” - olyan mértékű bizalmat tükröz, amely
Jézus spiritualitásának eredendő és alapvető része. Az „ahogyan
te [akarod]” fordulat a Miatyánk „Legyen meg a te akaratod” so­
rát visszhangozza (lásd 5. pont).

4. Jézus utolsó felkiáltása (Mk 15,34; Mt 27,46)

„EÍoi, E b i , lamma szabaktáni? [Eli, Eli (M t)/" Ez annyit jelent:

„Istenem, Istenem, miért hagytál el?”

Jézusnak Istenhez intézett utolsó, szintén arámiul elhangzó sza­

vait az 5. fejezet 19. pontjában már tárgyaltuk. Ebben a formában
teljes meglepődést tükröz, egy olyan emberét, aki feltétel nélkül
hisz, és egyszerre rádöbben, hogy nem számíthat mennyei be­
avatkozásra úgy, ahogyan Isten - vagy az angyala - közbenjárt,
amikor Izsák apja, Abrahám késére szegezte tekintetét, aki kész
lett volna feláldozni fiát a Moria hegyén (Tcr 22,12). Ez az Isten­
hez szóló, mélyről jövő kiáltás a Jézusra oly jellemző, mindent át­
ható bizalmat mutatja.
Jézus utolsó szavait Lukács Evangéliuma másként írja le, erről
lásd a 9. pontot.

II. AQ-TRADÍCIÓ

5. A Miatyánk (Mt 6,9-13; Lk 11,2-4)

Ti így imádkozzatok: M i Atyánk, aki a mennyekben vagy, szen­

teltessék meg a neved, jöjjön el az országod, legyen meg az ak ara­
tod, amint a mennyben, úgy áfáidon is. Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma, s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is meg­

241
bocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértés­
be, hanem szabadíts meg a gonosztól. (M t)6

„Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk1 . Szenteltessék meg

a neved. Jöjjön el az országod. Add meg a szükséges kenyerünket
minden nap. Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk
minden ellenünk vétőnek. És ne vigy minket kísértésbe.” (Lk)

A „Miatyánk” az a p ár excellence imádságformula, amelyet Jézus

a tanítványainak átadott. Lukácsnál rövidebb, Máténál hosszabb
változatában maradt fenn. A szöveg többes szám első személyű
alakot használ, szemben az egyes szám első személy individualiz­
musával. A végső „Tied az ország” doxológiája utólagos betoldás.7
A szakértők többsége, helyesen, az arámit tekinti a „Miatyánk”
eredeti nyelvének, míg egyes tudósok (nem túl meggyőzően) a
héber mellett érvelnek. Az arámi eredeti mellett nemcsak az
szól, hogy a Miatyánk hasonlít az arámiul írt ősi zsidó imához, a
Kaddishoz, hanem Máté görög fordításának bizonyos filológiai
sajátosságai is, amelyeket alább mutatunk be. A Miatyánk kuta­
tóinak többsége a Lukács-féle rövidebb szöveget tartja az erede­
tinek, és Máténak vagy a szerkesztőjének tulajdonítja a kiegészí­
téseket, de az, hogy Máté szövege közelebb áll az arámihoz, mint
Lukácsé, valamint az, hogy a Lukácsnál hiányzó részek Jézus ere­
deti és alapvető eszméit közvetítik, az ellenkező vélemény mel­
lett szól. A dilemmát talán feloldja, az az elmélet, mely szerint
Jézus nem csupán egyszer tanította erre az imára tanítványait, és
meglehet, minden alkalommal kicsit más megszövegezésben.
Az első három kijelentés - „Szenteltessék meg a neved”, „jöj­
jön el az országod” és „legyen meg az akaratod” - egyaránt Istenre
összpontosít. E sorok a Kaddisra, az arámi imára emlékeztetnek,
melynek rövidebb változata így szól: „Nagy neve legyen fölséges
és szent a világon, amelyet akarata szerint teremtett, és királysá­

6 Számos, a Máté változata által befolyásolt ősi kódexben Lukácsnál is ol­

vasható a „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” sor.
7 A doxológia - „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörök­
ké, Ámen” -, mely Máté egyes kézirataiban jelenik meg, de a legrégebbiek­
ből, illetve Lukácstól hiányzik, az értelmezők többsége szerint, mint azt a
Didakhé jelzi (lásd lentebb) a korai egyháztól származó, utólagos liturgiái be­
toldás.

242
ga érvényesüljön életetekben...” Az ima bővebb, teljes Kaddis-
nak nevezett változatában három további bekezdés foglalkozik a
mennyei Atyával: „Izrael minden imáját és kérését fogadja el az
Atya, aki a mennyben van.” Mindebből azt valószínűsíthetjük,
hogy Jézus jól ismerte azt az eszkatológiai formulát, amely Isten
országának eljövetelét a jelen nemzedék idejére kéri, és a Kaddis
egésze hatott rá és ihletet adott neki.
Noha eredetileg nem előírás szerinti csoportos imának indult,
a primitív egyház a „Miatyánk”-at hamarosan a formális közössé­
gi istentisztelet részévé tette. Az egyház egyik legkorábbi kézi­
könyvében, a Didakhé bán (Kr. e. 100-150 k.) is szerepel a Mi­
atyánk, és ott a doxológiával - „Mert tied az ország, a hatalom és
a dicsőség” - fejeződik be, s az az utasítás követi, hogy az imát na­
ponta háromszor kell elmondani (Did. 8,2). A Miatyánk mind a
mai napig része a keresztény istentiszteletnek, és Jézus tanításá­
nak kvintesszenciáját tartalmazza.

A Miatyánk elemzése
a) Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy
E fordulat helyes értelmezéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy
az Istenség és az Atyaként való megjelenítése az ószövetségi teo­
lógia alapvető eleme. Erről tanúskodnak egyes ősi zsidó nevek,
mint Abiel (Isten az atyám), Avijah (Jah [Jahve/Jehova] az
atyám), Eliab (Istenem az atya) stb., szülő-gyermek viszonyt je­
lezve Isten és a zsidó nép egyes tagjai között. „Hát nem atyád?” -
kérdezi a Második törvénykönyv 32,6 verse. Máshol a zsidók Is­
ten gyermekei: „Izrael az én elsőszülött fiam” (Kiv 4,22). A babi­
loni száműzetés utáni bibliai könyvekben (vagyis amelyek durván
a Kr. e. 6. század vége és a Kr. e. 3. század vége között születtek)
az „Atya” megszólítás Istenre vonatkozik: „Uram, te magad vagy
a mi atyánk” (íz 63,16; 64,8; vö. Tób 13,4) vagy „Atyám vagy”
(Zsolt 89,27; vö. Ecclus 51,1, 10). A holt-tengeri közösség be­
avatottjai is az „Atyánk” vagy az „Atyám” megszólítással fordul­
nak Istenhez (4Q502, 39,3 frg., 4Q372, 1,16 frg), az egyik hála­
énekben pedig ez olvasható: „Te atya vagy a Te állhatatosságod
minden fia számára” (1QH17 [korábban 9], 35). A rabbinikus
írások gyakorta élnek a következő kifejezéssel: „Atyánk [Atyám,
Atyád, Atyjuk], aki a mennyekben vagy [van]”. A fohászok szö­
vegezése az ősi judaizmus minden ágában az Istenhez közeli,

243
gyermeki kapcsolatról tanúskodik.8 Jézus tehát mint a maga tár­
sadalmában; korában és vallásában bevett minta alkalmazója jele­
nik meg.
Lukácsnál a „mi Atyánk; aki a mennyekben vagy” fordulat he­
lyett csupán annyi szerepel, hogy „Atyánk”. A rövidebb megszó­
lító forma legvalószínűbb magyarázata az lehet, hogy Lukács
rendszerint ezt használta (lásd Lk 10,21; 22,42 [a Márknál itt
álló Abba , Atya (14,36), illetve a Máténál szereplő „Atyám”
(26,39) helyett]; Lk 23,34, 46). Lukácsnál az „Atyám” használa­
ta lényegében az eredeti „mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” rö­
vidítése. A hosszabb kifejezés történetesen a harmadik Evangéli­
um számos ősi kéziratában is előfordul. Azt sem szabad elfelejte­
nünk, hogy míg az „Atya” (vagy „Atyám) kifejezés magánima
esetében tökéletesen helytálló, a kollektív ima keretei közt a „mi
Atyánk” a megfelelőbb. Ráadásul a Miatyánk bevezetőjében Lu­
kács is arra utal, hogy Jézus egy csoportnak tanítja az imát: „Erre
így szólt hozzájuk” (Lk 11,2).

b) Szenteltessék meg a neved

Az első könyörgés a földi és antropomorf atyát ruházza fel
mennyei dicsőséggel. Jézus követői tulajdonképpen azt az utasí­
tást kapják, hogy a kerubokhoz hasonlítsanak, akiknek a kórusa
háromszor hirdette szentnek a magasban trónoló Istent (íz 6,3;
lásd még Jel 4,8). A tanítványok, akárcsak a Kaddist mondó em­
berek, az Úr nagyszerű nevét dicsőítik és szentelik meg. A zsidó
istentisztelet idealizált képe, amely mintegy háttere a Miatyánk­
nak, szóban és időzítésben egyaránt pontosan megfelelteti egy­
mással a földi istentiszteletet és az angyalok mennyei Isten-di­
cséretét (vö. a 2. fejezet 1. pontjával; a 8. fejezet 53. pontjával; a
9. fejezet 23., 24., 26. pontjaival). Vegyük észre, hogy e tekintet­
ben Jézus, az esszénusok közössége és a rabbinikus judaizmus
ugyanazt a szólamot fújja.9

8 A bibliai és posztbiblikus irodalombeli megfelelő helyek részletes jegy­

zékét lásd Puech, Emil: Dieu le Pere dans les écrits péritestamentaires et les
manuscripts de la mer Morte. Revue de Qumrán 20 (2001) 2, 287-310.
9 Qumrán esetében lásd a szombati égőáldozat dalait (4Q400-407). A
rabbinikus párhuzamokat a „Legyen meg az akaratod” könyörgés kapcsán so­
roljuk fel.

244
c) Jöjjön el az országod
A könyörgés az eszkatológiai beteljesülésért Jézus prédikációinak
lényegre törő összegzése. Ugyanazt a sürgetést hozza be a Mi­
atyánkba, amely az Isten uralmának a jelenben „a mi napjaink­
ban” történő megvalósulásáért folyamodó Kaddisban is ott van.
Az, hogy a kérés Isten országának megvalósulására, és nem Krisz­
tus második eljövetelére (a parusziára) irányul, világosan mutatja
Jézus, illetve a korai egyház nézőpontjának különbségét. Az első
keresztény nemzedékek, amelyek hite szerint Jézus feltámadt és
megdicsőült a mennyekben, a megfeszített Jézus második eljö­
veteléért könyörögtek volna, mondjuk ekképpen: „M arana tha",
„Jöjj el, urunk”, (az arámi fordulat az lKor 16,22 versben, vala­
mint a görög Jelenések könyve 22,20 versben maradt fenn).

d) Legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is

A könyörgés Jézus tanítványainak az isten országa eljövetelére
adott válaszát fejezi ki. Jézusnak és követőinek az Isten iránti en­
gedelmesség, azaz az Atya akarata szerinti cselekvés elsődleges
kötelességük. Ez derül ki a tékozló fiú történetéből, az apa és két
fia példázatából is (lásd a 4. fejezet 24., 35. pontját), és ez a köve­
telmény mindenkivel szemben, aki Jézus tanítványa akar lenni
(Mk 3,35; Mt 12,50; 7,21; vö. a 8. fejezet 3. pontjával). A
mennybéli isteni akarat és a földön az emberi engedelmesség kö­
zött fennálló szimmetria a rabbinikus irodalomban is jól ismert
téma, ahol is az a kívánalom, hogy Isten mennyei és földi család­
jának céljai összhangban álljanak egymással (vö. tBer 3,7; bBer
17a, 29b). Jézus az Atya akaratának való engedelmességet az Is­
ten országának eszkatológiai megvalósulásával társítja. A későbbi
rabbik ezt az egységet megfosztották eszkatológiai vonatkozásai­
tól, és Isten országának metaforikus megvalósulását a Tóra elő­
írásainak elfogadásában, vagyis az összes mózesi törvény betartá­
sában látták (mBer 2,2; Mekhilta Exod. 20,3).

A Miatyánk második felében már nem Isten és az ő országa áll

a középpontban, hanem Jézus tanítványainak igényei, melyek a
végső korban a testi, lelki jólétet szolgálják. Mindhárom könyör­
gés Jézusnak az Evangéliumokban szereplő tanításait tükrözi. A gö­
rög epiusziosz jelző alkalmazása a kenyérrel kapcsolatban az egyet­
len olyan mozzanat, mely különösebb magyarázatot igényel.

245
e) Mindennapi kenyerünket add meg
A két legelfogadottabb magyarázat szerint a „kenyér” szóhoz
kapcsolt görög epiusziosz jelző jelentése vagy „mai”, vagy „követ­
kező napi”, azaz holnapi. Az utóbbi feltevést támasztja alá az a
formula, melyet Jeromos fedezett föl a Héberek szerinti Evangé­
liumban: „Az evangéliumban, melyet Héberek szerintinek ne­
veznek, a supersubstantialis panis helyén a mahar áll, mely a
»holnapit« jelenti, értelme így ez volna: »holnapi kenyerünket»,
azaz a «holnapit add meg nekünk ma«” (Comm. in Mt 6,11). A
Vulgata szerzője iránti minden tiszteletünk ellenére úgy véljük,
hogy a kifejezés helyes értelmezése és magyarázata közben azt
kell vezérelvnek tekintenünk, hogy Jézus a jelen elsődlegességét
hangsúlyozta. A mai kenyérért szóló könyörgéssel összhangban
áll Jézus kijelentése: „Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a hol­
nap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt
6,34; lásd a 3. fejezet 19. pontját.)10

f) Bocsásd meg a vétkeinket,

amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek
A második „mi"-központú könyörgés két témát kapcsol össze:
egyfelől a megbocsátó atyáét és bűnbánó fiáét, másfelől az ember
azon kötelességét, hogy vétkező embertársai iránt istenhez ha­
sonlóan legyen nagyvonalúan megbocsátó. Ezek megint csak Jé ­
zus vallásos szemléletének lényeges elemei (lásd a 2. pontot, va­
lamint a 4. fejezet 22. pontját). A rövidebb változat némiképp el­
térő megfogalmazása kapcsán - „Bocsásd meg a bűneinket, amint
mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek” - vegyük észre,
hogy Lukács a vétek és vétkező arámi metaforáját, amikor a vét­
ket bűnre cseréli, miközben továbbra is „ellenünk vétő” és nem
„ellenünk bűnt elkövető” emberekről beszél. Úgy tűnik tehát,
hogy a Miatyánk Lukács-féle változatát autentikusnak tekintő
Újtestamentum-szakértőknek komolyan át kellene gondolniuk
nézeteiket.

10 A ma hangsúlyozása azonban a nyugati időfelfogásban nem zárja ki a

holnap képzetét sem. Ugyanis a zsidó (lunáris) nap napnyugtakor kezdődik,
és a következő napnyugtáig eltelő huszonnégy óra a „ma”, míg a szoláris nap
esetében az éjfél utáni órák már a „holnapihoz tartoznak.

246
g) És ne vigy minket kísértésbe,
hanem szabadíts meg a gonosztól
Az utolsó; kettős könyörgés az előző közvetlen folyománya. A
spirituálisán erősek szembe tudnak nézni a kísértéssel. Ábrahám
állhatatosan tűrt nem kevesebb; mint tíz csapást (mAbot 5,3);
melyek közt a legkegyetlenebb az az isteni követelés volt, hogy
áldozza fel hajlott korában született egyetlen fiúgyermekét. Jé ­
zust is olyannak látjuk, aki könnyedén kezeli az ellenfelei által ne­
kiszegezett kérdéseket, beleértve a sátán legendás kísértéseit,
amelyek bukását célozták (lásd Mk 1,13; Mt 4,1; Lk 4,2; Mk
8,11; Lk 11,16; Mk 12,15; Mt 22,18). Ám akiknek kevésbé szi­
lárd a hitük, a „kicsik” és a „kicsinyek” védelemre szorulnak. Ok
jobban teszik, ha azért könyörögnek, hogy ne kerüljenek kísértés­
be, és hogy a kísértő, a sátán ellenőrzés alatt álljon. Az utolsó kö­
nyörgésben szereplő „gonosz” tehát nagy valószínűséggel „a G o­
noszaként értendő."
Összegezve tehát, a Miatyánk témái - Isten mint Atya, az ő
imádása, várakozás országának eljövetelére, az ima korlátozása
a közvetlen szükségletekre, megbánás és megbocsátás - az értő
olvasó számára feltárják Jézus evangéliumának lényegét.

6. Jézus hálaimája (Mt 11,25-27; Lk 10,21-22; Jn 10,15)

„ Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek

elöl elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen,
Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és sen­
ki sem ismeri a Fiút [Settki sem tudja, hogy ki a Fiú (Lk) /, csak az
Atya, s az Atyát sem ismeri senki [és hogy ki az Atya (Lk)], csak
a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja."

„.. .mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. ” (Jn)

Ezt a Jézusnak tulajdonított hálaéneket mesterkélt szerkesztői

fordulat vezeti be: „Abban az időben Jézus ezeket mondta” (Mt),1

11 Lásd Black, Matthew: The Doxology of the Páter Noster. In Davies, P.

R. - White, R. T. (eds.): A Tribute to Géza Vermes. Sheffield, 1990,
333-336.

247
 illetve: „Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Is­
tent a Szendétekben, ezekkel a szavakkal” (Lk). Az ima utal vala­
mikre - „ezek” amik a rejtve maradtak a bölcsek előtt, de feltá­
rultak a kicsinyeknek. Az utalás nem vonatkozhat a galileai
Korozain, Betszaida és Kafarnaum lakóinak Jézus haragját kiváltó
hitetlenségére (Mt 11,20-24; Lk 10,13-15).12 Mint ahogyan az
„okosak és bölcsek” megjelölés sem alkalmazható a galileaiakra
(lásd az 5. fejezet 27. pontját). A szakasz tehát minden bizonnyal
más forrásból származik.
Az ima fő témája először is Isten paradox döntése, hogy rejté­
lyét az egyszerűek vagy kicsinyek számára inkább föltárja, mint a
tanultaknak. Ez az állítás emlékeztet Jézus általános tanítására,
amely arról szól, hogy a kicsinyek és a gyerekek a mennyek orszá­
gának igaz örökösei (Mk 10,15; Mt 18,3; Lk 18,17; Mk 10,14;
Mt 19,14; Lk 18,16). Azután ugyanezen általános tanítás azt az
eszmét is megfogalmazza, hogy Isten titkai Jézusnak és Jézus ál­
tal tárulnak föl (lásd Mt 16,17). Ez utóbbi mozzanat emlékeztet
a holt-tengeri tekercsekre, amely szerint az Igaz Tanító közvetí­
ti a közösség beavatottjainak (az ,,Egyszerűk”-nek) az Istentől rá
bízott kinyilatkoztatásokat (IQ pH ab 12,2; 2,2-3; 7,4-6).
Az eredeti elemek ellenére a szakasz a Q- vagy esetleg más for­
rásban fennmaradt, jelen formájában (Mt 11,25-27; Lk 10,21-
22) lelkiségét tekintve elüt Jézusnak a szinoptikus Evangéliu­
mokban szereplő más imáitól és mondásaitól. Valójában olyan
szinoptikus hellyel van dolgunk, amely nagyon közel áll a negye­
dik Evangéliumhoz (lásd Jn 10,15; 17,25-26). A közelmúltban
valaki, talán nem túl helyénvalóan, „jánosi dörgedelem”-ként utalt
rá. Nem meglepő, hogy Máté (11,25-27) és Lukács (10,21-22)
bővebb megfogalmazását az Új szövetség-szakértők többsége Jézus
ideológiájától idegennek minősíti. Sokan a nem zsidó helleniszti­
kus kereszténység termékei közé sorolják, véleményem szerint
helyesen.

12 Lukács hozzáfűzi még ehhez Jézus megjegyzését, mely a tanítványok

karizmatikus hatalommal való felruházásáról szól, ám ennek sincs több köze
ehhez az imához, mint a galileaiak hitetlenségének (Lk 10,17-20).

248
III. AZ M-TRADÍCIO

7. Jézus szerint hogyan imádkozzunk és hogyan

ne imádkozzunk (Mt 6,5-8)

„Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik

az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában
meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom
nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be a
szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei A tyád­
hoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. Ami­
kor itnádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik
azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra
találnak! Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van
szükségetek, mielőtt még kérnétek. ”

Jézus negatív és pozitív formában egyaránt leírja, hogyan visel­

kedjen, aki imádkozik, és miként forduljon Istenhez. Jézus nyil­
vánvalóan a magánimádságról szól, és elítéli a képmutatókat, akik
a nyilvánosság elé viszik hitüket, hogy mélyen vallásosnak lássák
őket. A vád ellenük is ugyanaz, mint az írástudók ellen (Mk
12,38-40; Mt 23,5-6; Lk 20,46; lásd a 2. fejezet 15. A pontját).
Ráadásul a képmutató zsidókat és minden nem zsidót az a vád is
éri, hogy túl bőbeszédűen folyamodnak Istenhez, avagy az iste­
nekhez. Ez ellentétes a bibliai spiritualitással, amely az imát rö­
vidsége miatt tiszteli. „Légy kevés beszédű!” - int a Prédikátor
könyvének 5,1 verse, és a Ecclesiasticus 7,14 ilyen módon vissz­
hangozza: „Imádban ne ismételd magad!” A pogány görög-római
világban Seneca az istenek türelmét is próbára tevő, unalmas bő­
beszédűségük miatt gúnyolta az embereket (Levelek, 31,5). Az,
hogy Jézus tömörségre szólít fel, összhangban áll azzal a tanításá­
val, hogy a mennyei Atya eleve ismeri a hozzá fordulók szükség­
leteit (vö. Mt 6,32; lásd a 3. fejezet 19. pontját).
Hasonlóan fontos, hogy Jézus az imák magánjellegét hangsú­
lyozza, aminek azonban szintén vannak bibliai és zsidó előzmé­
nyei. A csodatévő Elizeus próféta zárt ajtók mögött fordult Isten­
hez, mielőtt föltámasztotta volna a sunemi asszony fiát (2Kir
4,33). József pátriárka a szobájába ment, mielőtt imádkozott vol­
na (József végrendelete 3,3), az elmélkedő esszénusok vagy gyó­

249
gyítók pedig egy megszentelt szobába, „m onostoriba zárkóztak
be, ahol csak a Biblia lehetett velük, és ott merülhettek el a szent
élet rejtelmeiben (Philón: De vita contemplativa, 25). Az ókori
haszidok fölmentek a háztetőre vagy egy emeleti helyiségbe,
hogy Istenhez szóljanak (yBer 9d; bBer 34b; bTaan 23b). Egyszó­
val, akit mély hit és ihlet vezérel, annak nem kell felsorolnia kí­
vánságait, mintha bevásárló cédulát adna Istennek, ahogyan val­
lásosságát sem kell nyilvánosság elé vinnie. Jézus nézete szerint a
magány segíti az összpontosítást. Azzal a résszel, mely Istent úgy
írja le, mint aki „rejtekben” él és lát, az alamizsnaadásra vonatko­
zó Mt 6,4 vers kapcsán foglalkozunk (lásd a 9. fejezet 20. pont­
ját).
Az Evangéliumok tanúsága szerint Jézus a maga spiritualitására
is alkalmazta e szabályokat, és gyakran vonult távol eső helyekre,
hegyekbe, sivatagba, hogy meditáljon és imádkozzon (lásd Mk
1,35; Lk 4,42; Mk 6,46; Mt 14,23; MK 14,35; Mt 26,39; Lk
22,41; Lk 5,16; 6,12; 9,18, 28).

IV. AZ iL-TRADÍCIÓ

8. Jézus imája bocsánatért (Lk 23,33-34)

Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hív­

tak, ott fölfeszítették... Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss
meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek."

A legrégebbi kéziratok, köztük a Bodmer papirusz, a Vaticanus és

Béza kódexe elhagyja a Jézus szavait tartalmazó 34. verset. A szö­
veghagyományban mutatkozó, ilyen jellegű bizonytalanság arra
utal, hogy az ókori kereszténységben erősen vitatott volt e sza­
kasz értelmezése. Ha leegyszerűsítjük, azt mondhatjuk, a tanúk
fele szerint a megfeszített Jézus Istenhez könyörgött, hogy bo­
csásson meg „nekik”, a tanúk másik fele azonban nem tud az imá­
ról. Kik azok az „ők”? A szövegkörnyezet ismeretében Jézus ki­
végzői, vagyis a Jézust a keresztre szögező (33. vers), majd a ru­
hájáért sorsot vető (34. vers) római katonák lehetnek. Mivel
Márk és Máté erről egy szót sem ejt, a Lukács által közvetített
szavak történetiségét nem lehet bizonyosra venni. A kritikus ol­

250
vasóban a megfogalmazás maga is kétségeket ébreszt. A „nem
tudják, mit tesznek” kijelentés aligha vonatkozhat a légionáriu­
sokra. Nyilván nem tudtak Jézus természetfeletti mivoltáról. A
katonák iránti bocsánatért mondott ima azt sugallja, hogy a ró­
maiak a legfőbb bűnösök, ami ellentmond a korai kereszténység
nézeteinek. Mint ismeretes, az evangélisták, Mátéval az élen
(27,24], fölmentették Pilátust. Ha tehát Jézus nem a rómaiakra
gondolt, akkor a zsidókért kellett imádkoznia. Szavainak ilyen ér­
telmezése összhangban áll a primitív zsidó egyház gondolkodásá­
val. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője azt állítja, hogy mi­
közben honfitársait tartotta felelősnek a keresztre feszítéshez ve­
zető események miatt, Péter enyhítő körülményeket keresett, és
talált is. Szavai szerint Jeruzsálem lakói és vezetői tudatlanságból
cselekedtek (ApCsel 3,17]. Később azonban, amikor végérvé­
nyesen kiderült, hogy a keresztények hiába prédikálnak a zsidó
Palesztinában, főleg, sőt szinte kizárólag a zsidók terhére rótták
az „istengyilkosságot”. Akkor már elképzelhetetlen volt, hogy Jé ­
zus ellenségei javára járjon közben. Hogy kizárólag a zsidókat bű­
nössé téve a rómaiakat fölmentsék, Lukács Evangéliumának sok
kéziratából száműzték e mondatot: „Atyám, bocsáss meg nekik,
hisz nem tudják, mit tesznek.” E versben csupán az utal Jézus
eredeti üzenetére, hogy a megbocsátás központi szerepet játszik.

9. Jézus utolsó imája (Lk 23,46)

Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelke-

met. ”

„Lamma szabaktáni?" - ezt az értetlenségből fakadó, szívszorító

kiáltást, melyet Jézus Márk és Máté Evangéliuma szerint halla­
tott (lásd az 5. fejezet 19. pontját], Lukács a 31. zsoltár 5. versét
idézve a lemondás vallásos szavaival váltja fel (lásd az 5. fejezet
41. pontját]. Csakhogy ilyen imát könyveinek élő szent mond, és
nem a lánglelkű galileai próféta.13

13 János Jézusa se mondana olyat hogy „Miért hagytál el?”, de a prózaisá-

got a rejtélyességgel keverve egyszerűen csak ennyit mond: „Beteljesedett!”
(Jn 19,30). Az lPét 4,14 az általános keresztény vallásosságot fejezi ki: „Bol-

251
MEGJEGYZÉSEK

Összefoglalva e fejezetet, azt mondhatjuk, hogy kilenc egységből

öt Jézus által elmondott imával foglalkozik (vö. 3., 4., 6., 8., 9.
pont). Ezek közül egy, a kereszten elhangzott utolsó kiáltás két
különböző változatban maradt fenn (4. és 9. pont). Egy másik, a
„Miatyánk”, közösségi ima, amelyet Lukács szerint a tanítvá­
nyoknak Jézus egyikük kérésére tanított meg (5. pont). A többi
részlet a valódi hit természetére vonatkozó tanácsokat ad. Az
egyik ima az arámi Abba megszólítással kezdődik (3. pont). Egy
másik azEloi, Eloi stb. (Istenem, Istenem) megszólítással, és tel­
jes egészében fennmaradt arámi nyelven (4. pont). A Miatyánk,
amely csak görög nyelven maradt ránk, szintén egy arámi nyelvi
rétegről árulkodik. Jézus utolsó kiáltását Lukács úgy javítja fel
teológialag („Atyám kezedbe ajánlom lelkemet”), hogy a Márk és
Máté által arámiul lejegyzett utolsó szavak helyett a görög zsoltá­
rokból idéz (9. pont).
A kilenc idézet közül kettő nem tűnik autentikusnak. Nehéz
elképzelni, hogy a Máténál (11,25-27) és Lukácsnál (10,21-22)
olvasható, János stílusával rokon, ám az ima többi részétől idegen
meditáció (6. pont) valóban Jézustól származhat. A Lukács Evan­
géliumában szereplő, bocsánatért könyörgő imát nehéz eredeti­
nek tekinteni. A másik hét szakasz azonban nagy valószínűséggel
Jézusnak tulajdonítható. Az arámi Abba megszólítással kezdődő,
majd Isten akarata előtt alázatosan meghajló, a Geteszemáni-
kertben elhangzó könyörgés minden kétséget kizáróan Jézus au­
tentikus vallásosságát közvetíti (3. pont). Ugyanerre a következ­
tetésre juthatunk a Miatyánk kapcsán is, mint azt a mondaton­
ként! kommentárban kimutattuk (5. pont). Isten mint Atya, ne­
vének szentsége, a könyörgés országa eljöveteléért, a közvetlen
szükségletekre fordított figyelem (a mai kenyér), a megbocsátás
kötelezettsége azért, hogy magunk is bocsánatot nyerjünk, és a
démoni erőktől való megszabadulás reménye: mindez együtt tö­
kéletesen kivonatolják Jézus doktrinális és erkölcsi üzenetét.
Ugyanígy az általa az imádkozással kapcsolatban a tanítványok­
nak adott tanácsok is Jézus tanításának lényegét érintik. A kariz-

dogok vagytok, ha Krisztus nevéért szidnak benneteket, mert a dicsőség Lel­

ke, vagyis az Isten Lelke nyugszik rajtatok.”

252
matikus Istenébe vetett hit, bizalom szinte csodás módon betel­
jesíti azt, amit Istentől várunk. Jézus a hitnek tulajdonítja a cso­
dálatos gyógyulást. Am bizonyos feltételeket be kell tartani. An­
nak, aki azt várja Istentől, hogy elnézze vétkeit, magának is
nagylelkűen meg kell bocsátania felebarátainak. Nem szabad
nyilvánosság elé vinnie vallásosságát, sőt épp ellenkezőleg, titok­
ban, négyszemközt, őszintén kell Istenhez szólnia. Joggal feltéte­
lezzük, hogy a vallásos hivalkodás ugyanígy nem jellemző Jézus
követőire sem a közös imák alatt. Ami az „Eloi, Eloi, lamma
szabaktáni?" kiáltást illeti, annyira váratlan és olyannyira felzak­
lató szavak, hogy az hitelességük mellett szól, és igen fontosak Jé ­
zus megértése szempontjából.
Ha igaz, hogy az ima bepillantást enged az ember vallásossága
mélyére, miként ezt állítottuk, akkor könyvünk főtémája, Jézus
autentikus üzenete szempontjából igen jelentősek az e fejezet­
ben felsorakoztatott elemek.
7. „Emberfia"-mondások

Az „Emberfia” kifejezés kulcsszerepet játszik az evangélisták Jé ­

zus-ábrázolásában. Hogy megragadhassuk különböző jelentésár­
nyalatait, meg kell ismertetnünk az olvasót az idióma szélesebb
körű alkalmazásával mind az ókori judaizmus, mind az Újszövet­
ség keretei között. A szinoptikus Evangéliumokban az „Ember­
fia” kifejezés mintegy hatvanötször szerepel, ha Márk, Máté és
Lukács párhuzamos előfordulásait külön számítjuk. Jánosnál to­
vábbi tizenegy helyen bukkan fel. Az Újszövetség többi részében
a kifejezés szerepe elhanyagolható. Mindössze egyszer használja
az Apostolok cselekedete és kétszer a Jelenések könyve, az Ószö­
vetségből vett idézetekben, Pálnál pedig egyszer sem fordul elő.
Filológiai szempontból általánosan elfogadott nézet, hogy a
különös görög kifejezés, hon huiosz tu anthropu (az embernek a
fia) az arámi bar ’enas - bar nas (ember fia) vagy bar ’enasa - bar
nasa (az ember fia) kifejezést tükrözi. Az Evangéliumokban az
„Emberfia” szót kizárólag Jézus ejti ki, amikor önmagáról beszél.
Az idióma kivétel nélkül mindenki számára érthető, senki nem
kérdezősködik a jelentése felől. Minden hallgató számára elfo­
gadható is, hiszen senki nem ellenzi, hogy Jézus ezt használja.
Ha az újszövetségi, eredetileg nem görög kifejezésnek egyálta­
lán van értelme, akkor arámiul bizonyosan van. Ezért először azt
kell megfontolnunk, mi volt a bar nas vagy bar nasa kifejezés ér­
telme a palesztinai arámi anyanyelvű beszélő számára. Az „Em­
berfia” kifejezést a zsidó arámi nyelvben az Evangéliumokon kí­
vül is gyakran használták (Targum, Midrás, Talmud) „férfi”, „a
férfi” jelentéssel, de „egyvalaki” és „valaki” értelemben, azaz ha­
tározatlan névmásként is. E jelentések azonban nem világítanak
rá a szinoptikus Evangéliumok szóhasználatára. Mi több, a galileai
arámi dialektusban, Jézus anyanyelvén az „Emberfia” időnként
egyenes beszédben, vagyis monológban vagy párbeszédben jele­
nik meg, és a beszélőre utal. Kicsit hasonlít ahhoz, amikor ahe­
lyett, hogy „én”, azt mondjuk, „szerénységem”. Az ilyen burkol­

254
tan fogalmazó, általánosító stílus azt célozta, hogy homályossá te­
gye, mintegy „titkosítsa” a szöveget: lényegében tehát az „Em­
berfia” bárkire vonatkozhatott. Akár valami félelmetes dolog
helyett is állhat, vagy olyasvalami helyett, ami egyenes beszéd­
ben beképzeltségnek tűnhet. így tehát az arámi beszédben in­
kább az emberfia hal meg és nem „én” (a „meghalni” tabuszónak
számított), illetve az ember fiát koronázzák királlyá (ami más­
ként büszkélkedés volna).1 Amikor értelmezzük azokat a szaka­
szokat, amelyekben körülírásként fordul elő az „Emberfia”, az ál­
lítás jelentését a közvetlen vagy a szélesebb szövegkörnyezetből
kapja, és nem magából a kifejezésből. Önmagában az „Emberfia”
idiómának nincs különös jelentősége.
Amikor az „Emberfia” idiómát értelmezzük, nem szabad meg­
feledkeznünk arról sem, hogy jelentését az Újszövetségen kívül
és azon belül is befolyásolta a jól ismert bibliai arámi kifejezés,
mely először Dániel könyvében (7,13) bukkan fel. Itt a bölcs Dá­
niel négy félelmetes fenevadról álmodik (egy oroszlánról, egy
medvéről egy párducról és egy szörnyetegről), melyek négy vi­
lágbirodalmat, Babilont, Médiát, Perzsiát és Görögországot jel­
képezik. Dániel ezután mennyei ítélőszéket lát álmában, ahol az
idős férfiként ábrázolt, Ősöregnek nevezett Isten elnököl. A ne­
gyedik állatra (a szörnyre) halálos ítéletet szabnak ki, a másik
hármat pedig megfosztják hatalmától. A 13. vers mint tetőpont
szembeállítja egymással a szörnyeteget és az emberi alakot, illet­
ve az arámi szöveg szó szerinti fordításában azzal, „aki olyan, mint
az ember fia” (kebar ’enas). A felhők fölemelik a földről, hogy
megdicsőiiljön és örök királyságot kapjon. A szerző, Dániel értel­

1 Lásd Vermes, G.: The use of bar nash/bar nasha in Jewish Áramaié. A
szöveg eredetileg 1965-ben hangzott el előadásként egy Újszövetségről tar­
tott konferencián, Oxfordban, majd az An Aramaic Approach to the Gospels
andActs (ed. Matthew Black, Oxford, 1.9673, 310—328.) című könyvben je­
lent meg. Újra kiadták in Vermes, G.: Post-biblical Jewish Studies. Leiden,
1975, 147-165. Vö. The Present State of the „Són of mán” Debate, JJS, 29
(1978), 123-134 . Újra kiadták in Jesus and ihe World of Judaism. London,
1983 (magyarul: Jézus és a judaizmus világa. Ford.: Hajnal Piroska, Buda­
pest, 1997, Osiris), 115-125, 175-180. Lásd még Vermes, G.: Jesus the
Jew. London, 1973, 2001 (magyarul: A zsidó Jézus. Ford. Hajnal Piroska,
Budapest, 1995, Osiris), 137-153., valamint The Changing Faces of Jesus.
London, 2000 (magyarul: A zsidó Jézus. Ford. Sárközi Mátyás, Budapest,
2001, Osiris), 18-41., 175-177.

255
mezésében az, aki „olyan mint az Emberfia” a „Föiséges szentje­
it” képviselj vagyis a zsidó népet (Dán 7,18, 22, 27). A legrégeb­
bi, Biblián kívüli párhuzam a Qumránban előkerült, a Kr. e. 1.
századból származó, sokat vitatott, arámi nyelvű Dániel-apokri-
fon (4Q246) található, ahol véleményem szerint az, „aki olyan,
mint az ember fia”, hasonlóképpen gyűjtő kifejezés, és az izraeli
népre vonatkozik.
Azután, hogy a Kr. e. 160-as években a Dániel könyvét befe­
jezték, Jeruzsálem Kr. u. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig a
szélesebb zsidó irodalomban az „ember fia” kifejezés vallási tiszt­
séget betöltő személyre vonatkozóan címként (azaz mint Messiás
vagy Bíró stb.) nem fordul elő. A Róma ellen vívott első zsidó há­
borút követő évtizedekből azonban, tehát abból az időből, ami­
kor a szinoptikus Evangéliumokat is írták (kb. Kr. u. 70-100),
két, egymástól független irodalmi előfordulásról is tudunk, ahol
egy emberhez hasonló alak mennyei Messiásként (4Ezra 13), il­
letve égi Bíróként (lHénokh 37-71) szerepel. Valamivel később
a híres Rabbi Akiba (megh. Kr. u. 135.) a Dániel könyve 7,13
versében szereplő aki „olyan, mint az Emberfia” kifejezést ki­
mondatlanul azonosítja a hagyományos zsidó várakozás Messiásá­
val, Dávid fiával (bHag 14a; bSzanh 38b). Más szóval, a rendel­
kezésünkre álló iratok szerint csak a Kr. u. 70-et követően kezd­
ték az „Emberfia” elnevezést olyasvalakire alkalmazni, aki fontos
messianisztikus vagy bírói szerepet töltött be. Nem valószínű
tehát, hogy Jézus az „Emberfia” megjelölést címként használta
volna.
Ezek az előzetes megfontolások szolgáltatnak keretet a szinop­
tikus Evangéliumokban előforduló „Emberfia”-szakaszok bemu­
tatásához. Vizsgálódásunkat három csoportra osztva folytatjuk:
1. Az „Emberfia” pusztán a beszélőre ( = Jézus) utal, függetle­
nül a beszéd tárgyától.
2. Az „Emberfia” használata olyankor, amikor a beszélő (= Jé ­
zus) megjósolja szenvedéseit, halálát és feltámadását.
3. Az „Emberfia” használata a Dán 7-idézettel kapcsolatban,
amikor a beszélő (= Jézus) kifejezetten a saját, végítéletben ját­
szott szerepéről szól.

256
I. AZ „EMBERFIA" MINT A BESZÉLŐ ÖNMEGJELÖLÉSE

A) Márk és a hármas hagyomány

1. Az „Emberfia” joga a bűnbocsánatra

(Mk 2,9-11; Mt 9,5-6; Lk 5,23-24)

„Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyer­

tek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjá­
tok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök
megbocsátására1 .'' Ezzel odafordult a bénához: „ Mondom neked,
kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!”

A történetet a 2. fejezet 1. pontjában már tárgyaltuk.

E helyt csupán az „Emberfia” idiómával foglalkozunk. Miután a
gyógyítást és megbocsátást egymás szinonimáivá tette, Jézus
megerősíti, hogy a gyógyítás azonos a bocsánat kinyilvánításával,
majd a béna ember meggyógyításával mutatja ki karizmatikus
hatalmát.2 A körülállók meghökkenéséből (Mk 2,12; Lk 5,26)
világos, hogy az „Emberfia” és Jézus ugyanaz a személy. Jézust a
szerénység vezérli; nem volna helyénvaló egyszerűen azt monda­
ni: „Megbocsáthatom a bűnöket” vagy „Tudom , hogy ennek
az embernek a bűnei bocsánatot nyertek”. Máténál azonban az
„Emberfia” kifejezés nem Jézusra vonatkozik, a jelenlévők általá­
nosságban értik. Istent dicsérik, amiért ilyen hatalmat adott az
„emberek”-nek, ami azt is jelenti, hogy a betegek meggyógyítása
révén a karizmatikusoknak hatalmukban állt megbocsátani a bű­
nöket.

2 Egyesek kifogásolták, hogy az „Emberfia” kifejezést úgy értelmeztem,

mint ami közvetve magára a beszélőre utal, mivel úgy vélik, az arámi idióma
általános utalószó, és többek között a beszélőre is vonatkozik, az Evangéliu­
mokban azonban kizárólag a beszélőt jelöli. Félreértésük a körülíró beszéd
téves felfogásából fakad, ez ugyanis természeténél fogva többértelmű. Ha
ugyanis a beszélő világos akar lenni, egyértelmű nyelvezetet használ, és nem
kerülgeti a tárgyát.

257
2. Az „Emberfia” fölötte áll a szombatnak
(Mk 2,27-28; Mt 12,8; Lk 6,5)

„A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Em­

berfia ezért Ura a szombatnak is." (Mk)

„Az Emberfia ura a szombatnak is!" (Mt, Lk)

Az elbeszélésről, amelyhez ez a szakasz kapcsolódik, lásd a 2. fe­

jezet 3. pontját.
Márknál az „Emberfiá”-ról szóló kijelentést az az alapelv előzi
meg, hogy az ember a szombat fölött áll. Máté és Lukács nem tud
erről az elvről, vagy ami valószínűbb, mindketten kihagyták a
forrásul használt Márk szövegéből, és csak a megjegyzést vették
át, amely arra vonatkozik, hogy az „Emberfia” a szombatnak is
ura. Ezt az összetett mondást háromféleképpen magyarázhatjuk.
1. Az Újszövetség szakértői közül sokan - a későbbi keresztény
Jézus-meghatározásokat tekintetbe véve - úgy vélik, a kifejezés egy
emberfeletti hatalommal rendelkező eszkatologikus alakra utaló
cím. Jézus azért ura a szombatnak, mert ő a Messiás, Isten fia.
2. Mások, az arámi „egy ember fia” idióma ismeretében egy em­
beri lényre vonatkoztatják, így a híres Julius Wellhausen is 1903-as
Márk-kommentárjában. 3. Az „Emberfia” kifejezés ugyanakkor kö­
rülírás is lehet, amellyel egy szerény beszélő utal magára.

3. Beszéd az „Emberfia” ellen

(Mk 3,28-29; Mt 12, 31-32; Lk 12,10)

„Bizony mondom nektek, hogy minden bűn és minden káromló

szó, amit csak kiejtenek az emberek fiai a szájukon, bocsánatot
nyer. De aki a Szentleiket káromolja, nem nyer bocsánatot mind­
örökké, bűne örökre megmarad." (Mk)

„Ezért mondom nektek: minden bűnre és káromlásra elnyerik az

emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsána­
tot. H a valaki az Emberfia ellen beszél, bocsánatot nyer, de ha a
Lélek ellen beszél, nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilá­
gon." (Mt)

258
„Aki az Emberfia ellen beszél, az bocsánatot nyer, aki azonban a
Szentleiket káromolja, nem nyer bocsánatot." (Lk)

Ez a hírhedetten nehéz szakasz Márknál és Máténál egy mondás­

sal kezdődik, amely azt a tanítást közvetíti, hogy a Szentlélek ká­
romlását kivéve az „emberek fiai” (Mk) vagy az „emberek” (Mt)
minden bűnükért bocsánatot nyernek. A Szentlélek, az isteni erő
minden erényes cselekedet forrása, így aki tiszteletlen iránta, sú­
lyos, megbocsáthatatlan bűnt követ el. Eddig minden világos. A
zavar ott kezdődik, hogy Máté a kifejezéssel kibővíti a kijelen­
tést, és azt állítja, még az is megbocsátható, ha valaki az „Ember­
fia” ellen szól. (Márk eredeti szövege nélkül ez a kiegészítés Lu­
kácsnál is szerepel.) A Q-ból kölcsönzött kiegészítő Jogion meg­
erősíti, hogy az „Emberfia” (azaz Jézus) bírálata bocsánatos, de a
Szentlélekkel való szembenállás nem. Az ilyen mértékű tisztelet­
lenség Jézus iránt páratlan az Evangéliumokban.
E problémának két lehetséges megoldása van. Az elsőhöz a be­
szélő (Jézus) szövegének parafrazeálásával juthatunk: „Ha szem­
beszegültök is velem, az Isten lelke által végrehajtott karizmati­
kus cselekedeteimet (azaz az Emberfia karizmatikus cselekede­
teit) nem hagyhatjátok figyelmen kívül (vö. Mt 12,28; Lk 11,20;
vö. a 8. fejezet 43. pontjával). A másik lehetséges magyarázat
szerint a Mt 12,32 és a Lk 12,10 szövegpárt alkot, ahol a Mk
3,28, illetve a Mt 12,31 szokatlan, többes számú „emberek fiai”
és „emberek” fordulatát automatikusan, ám hibásan a szokásos
„Emberfiára” javították. Ez a változtatás természetesen zavart
kelt, hiszen Jézus a bírálatot bocsánatosnak mondja. Számos ha­
sonló mondásban a Jézussal (az „Em berfiáival) való ellenkezést
különösen súlyos tettnek minősítik: Jézus el fogja utasítani azt,
aki megtagadta őt Isten előtt (lásd a 18. pontot).

4. Az Emberfía/Jézus kilétére vonatkozó kérdés

(Mk 8,27; Mt 16,13; Lk 9,18)

,Kinek tartanak engem az emberek?" (Mk, Lk)

Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" (Mt)

259
Jézusnak ez a Cézárea Filippi közelében a tanítványaihoz intézett
kérdése az egyik legjobb bizonyíték arra, hogy az „Emberfia” és
az „én” személyes névmás egymással fölcserélhető. Egyesek sze­
rint a Márknál és Lukácsnál szereplő „én” az eredeti szöveg, és
Máté utólag cserélte ki az aramizmusra. Minthogy azonban a kér­
dés az „emberek” (benei nas) szóval kezdődik, az „Emberfiával”
(bar nasa) folytatódik, az arámi frazeológia tűnik elsődlegesnek
és hitelesnek.

5. Az „Emberfia” mint szolga

(Mk 10,42-45; Mt 20,25-28; Lk 22,25-27)

„ Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokos­

kodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat.
Közöttetek azonban ne így legyen. H a valaki közületek nagy akar
lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni,
legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött,
hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja
váltságul sokakért." (Mk, Mt)

„A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a ke­

zükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A
legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pe­
dig mintha szolga volna. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül,
vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. En mégis úgy
vagyok közietek, mintha a szolgátok volnék." (Lk)

E mondás legfőbb célja, hogy a nem zsidók példáján - ahol is a

nagyurak és a királyok uralkodnak alattvalóikon - bemutassa a vi­
lági viselkedés, illetve a Jézus által hirdetett - a vezető szerepet
játszó feljebb állók és idősebbek, valamint az irányított alacso­
nyabb rangúak és fiatalok szokásos hierarchiáját megfordító -
életvitel ellentétét. A vallásosság végső mintája és segítsége Jézus
maga. Lukácsnál (22,27) a beszéd egyes számban hangzik el: „Én
mégis úgy vagyok közietek, mintha a szolgátok volnék.” Márknál
és Máténál a szerény „Emberfia” helyébe az „én” kerül. Ugyanezt
a gondolatot fejezi ki az asztalnál hű szolgáira váró úr példázata
(Lk 12,35-38; lásd a 4. fejezet 25. pontját).

260
 Márk és Lukács befejező szavai, melyek az „Emberfia” külde­
tését úgy határozzák meg, hogy Jézus „életét adja váltságul soka­
kért”, magasabb teológiai szempontot fednek föl. Ennek akkor
volna értelme, ha bizonyosnak és történetileg igazoltnak vehet­
nénk, hogy Jézus arra számított, meghal, mielőtt eljönne Isten
országa, és amennyiben fájdalmas áldozatként képzelte el halálát.
Az alább következő, II. részben elemzett szövegek azt mutatják,
hogy erről szó sincs. Ezért joggal véljük úgy, hogy az „Emberfia...
azért jött..., hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”
mondat szavait Márk és Máté tette hozzá a Lukácsnál megőrzött
eredeti logionhoz, amely „a hellenisztikus kereszténység megvál­
táselméleteit tükrözi”.3

6. Az „Emberfia” elárulása
(Mk 14,18, 20-20, 41; Mt 26,21, 23-24, 45; Lk 22,21-22)

„Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem, egy, aki eszik ve­
lem.” (Mk, Mt)

„Tizenkettőtök közül az egyik, aki velem egyszerre nyúl a tálba.

Az Emberfia elmegy ugyan, [amint meg van róla írva (Mk)/, de
ja j annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna
neki, ha meg sem születik." (Mk, Mt, Lk)

„Elég volt. Itt az óra, az Emberfiát a bűnösök kezére ad ják ." (Mk
14,42; Lk 26,45)

A mondások a Jézus Getszemáni-kertbeli elfogatásáról szóló be­

számolóban találhatók (lásd az 1. fejezet 25. pontját). Az „Em­
berfia” kétségkívül Jézus. Itt is, miként másutt is, az elárulásról
azt közli a szöveg, hogy meg van írva a Bibliában („amint meg van
róla írva”), de szokás szerint itt sincs idézet.

3 Bultmann, Rudolf: The History of the Synoptic Tradition. London, 1963,

144.

261
B) A Q-tradíció

7. Az „Emberfia” miatt elszenvedett üldöztetés

(Mt 5,11; Lk 6,22)

„Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket

és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam." (Mt)

„Boldogok vagytok, ha gyűlölnek benneteket az emberek, kizár­

nak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szé­
gyenletes dolgot, elvetik az Emberfia miatt. " (Lk)

A Nyolc Boldogságot, melynek ez a záró része, a 8. fejezet 34.

pontjában önállóan vizsgáljuk. Most csak az „Emberfia” idiómára
figyelünk. Megjegyzendő, hogy a körülíró nyelv csak Lukács sa­
játja; Máté Jézusa egyszerűen egyes szám első személyben beszél.

8. Az „Emberfia” hajléktalansága (Mt 8,20; Lk 9,58)

„A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Em­

berfiának nincs hova fejét lehajtania."

A 3. fejezet 25. pontjában már vizsgált mondás a megszokott, túl­

zó stílusban festi le a vándorprédikátor spártai életkörülményeit.
Akik Jézust követni akarják az Isten országa megteremtéséért
folytatott hadjáratában, azoknak készen kell állniuk arra, hogy
hasonló életet éljenek. Noha a vadállatok és az ember szembeállí­
tása közmondásszerű és folklór jellegű, az „Emberfia” elsődleges
jelentése itt nyilvánvalóan a szerény „én”.

9. A falánksággal vádolt „Emberfia”

(Mt 11,18-19; Lk 7,33-34)

„Eljött János, nem eszik [kenyeret (Lk)y, [bort (Lk)j nem iszik, s
azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is,
iszik is, s azt mondják [mondjátok (Lk)] rá, lám a falánk, iszákos

262
em b er, a vám oso k és a bűnösök b a r á t ja . A b ö lcsesség a z o n b a n
ig a z o lja m a g á t te tte iv e l."

A nyilvános téren játszó gyermek parabolájáról; amelyhez ez a

mondás kapcsolódik; lásd a 4. fejezet 9. pontját. Az aszketikus
Keresztelő János áll itt szemben a vámosokkal és a bűnösökkel
egy asztalhoz ülő; könnyedebb Jézussal (Mk 2,15; Mt 9,10; Lk
5,29; Mt 21,31-32; Lk 15,1; 18,10; 19,2, 5), aki magára szeré­
nyen csak „Emberfiádként utal.

C) Az /.-tradíció

10. Az „Emberfia" megkeresi azt, ami elveszett (Lk 19,9-10)

„M a üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Abrahám fia.

Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami el­
veszett. "

A mondás Zakkeus jelenetét zárja, melyről az 1. fejezet 37. pont­

jában esett szó. A jerikói főadószedő, miután találkozott Jézussal,
megbánta bűneit, és elhatározta, jó útra tér. Ily módon ő illuszt­
rálja Jézus (az „Emberfia”) küldetésének célját, amely nem más,
mint az elveszettek meghívása Isten országába, és ezáltal az ő
megmentésük.1

11. Az „Emberfia" elárulása (Lk 22,48)

„Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?”

A Jézus elfogatásáról szóló elbeszéléssel az 1. fejezet 25. pontjá­

ban foglalkoztunk. Miként adott körülmények között az normá­
lis, a Júdáshoz intézett, Jézus elárulására vonatkozó kérdés a kö­
rülíró „Emberfia” szó használatával történik.

263
II. A JÉZUS HALÁLÁT ÉS FELTÁMADÁSÁT
MEGJÖVENDÖLŐ „EMBERFIA"-JÓSLATOK

A szinoptikus Evangéliumokban hat olyan, egymástól független

rész fordul elő, ahol Jézus - magát minden esetben az „Emberfia”
kifejezéssel jelölve - kisebb-nagyobb részletességgel megjósolja
saját szenvedését és halálát, és a hat esetből négyszer föltámadá­
sát is megjövendöli. A túl sok ismétlés elkerülése érdekében
most szakítok az eddigi módszerrel, és előbb külön-külön bemu­
tatom az idézeteket, majd utána együtt adom átfogó magyaráza­
tukat.

A) Márk és a hármas hagyomány

12. Mk 8,30-31; Ml 16,20-21, Lk 9,21-22

A lelkűkre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek. Ezután arról

beszélt nekik, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vé­
nek, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra
feltámad. (Mk)

Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy

ő a Krisztus. Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeru­
zsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól
és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad. (Lk)

Rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. „Mert -

mondta - az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok
és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad. ”

13. Mk 9,9; Mt 17,9, 12

A hegyről lejövét megparancsolta nekik, hogy ne mondják el sen­

kinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A
parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit je­
lenthet... Ezt válaszolta: „...D e az is meg van írva az Emberfiá­
ról, hogy sokat kell szenvednie és megvetésben lesz része. ” (Mt)

264
A hegyről lefelé jövet Jézus rájuk parancsolt: „N e szóljatok a lá­
tomásról senkinek, amíg az Emberfia föl nem támad a halál­
ból!" ...így felelt: „...így szenved majd tőlük az Emberfia is.”
(Mt)

14. Mk 9,30-32; Mt 17,22-23; Lk 9,43-45

Útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. De nem akarta, hogy

valaki tudjon róla, mert a tanítványait akarta tanítani. Megmond­
ta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de
azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették
ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni. (Mk)

Amikor együtt jártak-keltek Galileában, Jézus ezt mondta nekik:

„Az Emberfiát az emberek kezére adják. Megölik, de harmadnap
feltám ad." Erre igen elszomorodtak. (Mt)

Mindannyian igen elámultak az Isten nagyságán. Még mindnyá­

jan álmélkodtak azon, amit tett, amikor így szólt tanítványaihoz:
„ Véssétek jól emlékezetetekbe ezeket a szavakat: Az Emberfiát az
emberek kezébe adják." De nem értették meg ezt a beszédet...
De megkérdezni mégsem merték. (Lk)

15. Mk 10,32-34; Mt 20,17-19; Lk 18,31-34;

vö. Lk 24,44-47

Úton voltak Jeruzsálem felé... Ismét magához hívta a tizenket­

tőt, és arról kezdett nekik beszélni, ami vele történni fog: „íme,
fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak
és írástudóknak. H alálra ítélik, és átadják a pogányoknak. K i­
csúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra
feltám ad.” (Mk)

Amikor Jézus Jeruzsálembe készült fölmenni, maga mellé vette a

tizenkettőt, s ezt mondta nekik az úton: „Most fölmegyünk Jeru­
zsálembe. Ott a főpapok és írástudók kezére adják az Emberfiát.
Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigú­

265
nyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék. De harmadnap fel­
tám ad." (Mt)

Akkor félrevonta a tizenkettőt, s így szólt hozzájuk: „Most felme­

gyünk Jeruzsálembe, s beteljesedik minden, amit a próféták az
Emberfiáról megjövendöltek. Kiszolgáltatják a pogányoknak, ki­
gúnyolják, meggyalázzák, leköpdösik. Aztán megostorozzák, meg­
ölik, de harmadnap feltám ad.” Mit sem értettek belőle. Ez a be­
széd olyan homályos volt előttük, nem értették meg, hogy mit
akart vele mondani. (Lk 18)

„Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell

teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófé­
tákban és a zsoltárokban írtak... Meg van írva, hogy a M essiás­
nak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból.
Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek
Jeruzsálemtől kezdve." (Lk 24)

B) Az M-tradíció

16. Mt 12,40

„Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal
gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a
föld szívében."

Lásd az 5. fejezet 7. pontját.

17. Mt 26,1-2

Amikor Jézus ezeket a beszédeket befejezte, így szólt tanítványai­

hoz: „ Tudjátok, hogy két nap múlva itt a húsvét. Az Emberfiát ke­
reszthalálra adják. ”

Jónás jelének mint a halott Jézus által a sírban töltött időszakra

utaló profetikus előjelnek (lásd az 5. fejezet 7. pontját) a Máté­
nál közölt (vö. 16. pont) értelmezését kivéve, a Jézus sorsát elő­

266
 rejelző összes többi bejelentés az evangélisták szerint Jézus életé­
nek utolsó szakaszában történt. Ezek közül is az elsőre azután ke­
rül sor, hogy Péter Cézárea Filippi környékén megvallotta, hogy
Jézus a Messiás, az utolsóra pedig Jeruzsálemben, mindössze két
nappal a végzetes húsvét előtt (17. pont). A jóslatok ünnepélyes
hangvételűek, hangsúlyosak, különösen Lukácsnál: „Véssétek jól
emlékezetetekbe ezeket a szavakat” stb.; „beteljesedik minden,
amit a próféták az Emberfiáról megjövendöltek”; „be kell telje­
sednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a próféták­
ban és a zsoltárokban írtak” (14. és 15. pont). A Jézus elfogatása
és kivégzése közötti sorsdöntő időszakban azonban mintha senki
se emlékezett volna a kereszthez vezető eseményekre vonatkozó,
visszatérő figyelmeztetésekre.
Az apostolok kezdetben ugyanígy Jézus feltámadását is vona­
kodva vették tudomásul. Az evangélistáknak magyarázatot is kel­
lett fűzniük beszámolójukhoz, hogy fenntartsák hitelességét. Vé­
gül mindegyikük arra jut, hogy az apostolok nem értették vagy
egyszerűen elfelejtették Jézus jövendölését.
A legkevésbé torzult beszámoló talán az, amely a Péterből a Jé ­
zus szenvedéseinek és kivégzésének híre hallatán kitörő dühöt
írja le (lásd a 12. pontot). Az apostolok vezetőjéről megtudjuk,
hogy haragra gyűlt, és szidalmazni kezdte Jézust, aki ezért kemé­
nyen megfeddte Pétert: „Távozz tőlem, sátán1.” (Mk 8,32-33;
Mt 16,22-23). Aztán amikor Jézus színeváltozása után Péter, Ja ­
kab és János értesül Jézus eljövendő feltámadásáról (vö. a 13.
ponttal), mindhárman zavarba jönnek: egyikük sem tudja, mit je­
lent az, hogy valaki a halálából feltámad (Mk 9,10). Másutt a ta­
nítványok erre a hírre „elszomorodnak” (Mt 17,23), vagy érteni
ugyan nem értik, de félnek kérdezősködni (Mk 9,32; Lk 9,45;
lásd a 14. pontot). Később azt olvashatjuk róluk, hogy nem képe­
sek felfogni Jézus szavait (lásd a 15. pontot; vö. a 17. ponttal).
Végül a feltámadt Jézus emlékezteti apostolait korábbi próféciái­
ra, melyekben szólt a Messiás szenvedéseiről és feltámadásáról
(lásd a 15. pontot).
Úgy tűnik tehát, hogy az evangélisták elszántan igyekeztek hang­
súlyozni, Jézus mennyire szerette volna a keresztre feszíttetését és
feltámadását a próféták által és önmaga által is megjövendölt iste­
ni elrendelésként beállítani, noha értetlen apostolai - akik az íté­
let pillanatában mind elhagyták és elárulták őt - emiatt ostobá­

267
nak, gyávának és dicstelennek látszanak. Lukács mindent elkövet,
hogy magyarázatot fabrikáljon. Megjegyzi, hogy angyali hírvivőik
sugallatára az üres sír láttán az asszonyoknak eszükbe jut Jézus gali-
leai bejelentése: „Az Emberfiának - mondta - a bűnösök kezébe
kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad” (Lk 24,6-7).
Ami a Jézus életének utolsó eseményeire vonatkozó hat állító­
lagos „próféciát” illeti, nem csengenek teljesen egybe. A fő hang­
súly a bekövetkező halálon van (lásd a 12., 14. pontot), de csak
Máté (20,19 és 26,2) utal nyíltan a keresztre feszítésre (vö. a 15.
és a 17. ponttal). A Jézus haláláért felelős személyeket sem nevezi
meg. A jóslatok fele vagy nem nevezi őket néven (13., 16., 17.
pont) vagy határozatlanul utal rájuk („emberek” - 14. pont). A má­
sik háromból két jövendölés a zsidó vezetőket, „a vének, a főpapok
és az írástudók” körét okolja (vö. 12. és 15. pont). És csupán egyet­
len jóslat részletezi Jézus halálának körülményeit. A Mk 10,33—34.
vers (15. pont) prófécia formájában ugyan, de már az események
megtörténte után említi, a vádlottat kicsúfolják, leköpdösik, meg­
ostorozzák és megölik kivégzői, a bírói testületet pedig pogányok-
ként, azaz rómaiakként jelöli meg (erről lásd még Mt 20,19).
A feltámadásra nem utaló Lk 9,44 (vö. a 14. ponttal) és a Mt
26,2 vers (17. pont) kivételével a „jóslatok” összesen annyit állí­
tanak, hogy Jézus „harmadnapra” vagy „harmadnap” feltámad
halottaiból. A Jézus temetésétől az üres sír fölfedezéséig terjedő,
nagyjából három nap (vö. az 5. fejezet 7. pontjával) motívumát
nyilvánvalóan Máténak a Jónás jelére vonatkozó értelmezése ih­
lette (16. pont): az a három nap és három éjjel, amelyet a próféta
a nagy hal gyomrában töltött. A „harmadnapon” kifejezés hét
fontos bibliai eseményt is felidéz, amelyek időpontja ugyanígy
van meghatározva. Közülük is a két legfontosabb egyrészt az első,
„A harmadik napon Abrahám fölemelte szemét, és messziről
meglátta a hegyet” (Tér 22,4), amely Izsák mintha-feltámadását
jelzi a be nem végzett áldozat után, másrészt pedig az utolsó, a
hetedik, amely a halottak föltámadására általában vonatkozik:
„Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe
előtt éljünk” (Oz 6,2).4 Tehát a Jézus harmadnapi feltámadásá­
ban való hit hátterében exegétikai hagyományok állhatnak.

4 Mind a hét helyet felsorolja a Midrás Genesis Rabba 56,1; lásd A zsidó
Jézus vallása, című művemet, 77-78.

268
 Ezek az idézetek azt a benyomást keltik, mintha Jézus ezek ré­
vén fölkészítette volna a tizenkét apostolt saját pályafutásának
utolsó állomásaira (vö. 15. pont). Lehetséges, hogy a próféciák­
ban nagyobb hangsúly esik a szenvedésre és a keresztre feszítés­
re. A Jézus halálára utaló hat szakasz közül kettő nem említi a fel­
támadást (lásd a 14. [Lk] és a 17. pontot).5
A Jézustól származó jövendöléseken túl Lukács, jóllehet nem
részletezi, de hangsúlyozza, hogy a Messiás sorsát, halálát és föl­
támadását teljes egészében megjósolják az ótestamentumi prófé­
ták: „beteljesedik minden, amit a próféták az Emberfiáról megjö­
vendöltek” (15. pont). Márk és Máté Jézus elárulására és elfoga-
tására vonatkozó jóslatokra utal: „Az Emberfia elmegy ugyan,
amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az
Emberfiát” (Mk 14,21; Mt 26,24), illetve: „De az írásnak be kell
teljesednie” (Mk 14.49) vagy „De akkor hogy teljesedne be az
írás, amely szerint ennek így kell történnie?" (Mt 26,54) Márk­
nál - szintén meglehetősen kétértelműen - Jézus ezt mondja:
„De az is meg van írva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie
és megvetésben lesz része” (Mk 9,12). Az evangélisták e szaka­
szok mindegyikében szándékosan folyamodnak a prófécia betel­
jesülésének érvéhez, amely a korai egyháznak az Apostolok csele­
kedeteiben, valamint Szent Pál leveleiben kidolgozott, ismert té­
mája volt.
Hogy Jézus életének utolsó eseményeit megfelelő megvilágí­
tásba helyezzük, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a zsi­
dó tradíció fő árama nem abban a várakozásban élt, hogy a Messi­
ás meg fog halni, illetve hogy halála után feltámad. Az Úr szenve­
dő szolgájának utolsó versével (íz 53), amely talán a legkézenfek­
vőbb szöveg lehetne mint Jézus megváltó halálának előképe, alig
foglalkoznak a szinoptikus Evangéliumok. A két idézett szakasz is
egészen más célú. Máténál a szenvedő szolga szavai - „a mi beteg­
ségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá” - Jézus gyó­
gyító tevékenységére vonatkoznak (8,17). Lukácsnál (22,37) Jé ­
zus idézi Izajást (53,12): „és a gonosztevők közé sorolták”, ami­

5 A Péter szidalmait követő első bejelentésben (12. pont) a Jézus feltáma­

dására vonatkozó utalás utólagos betoldás. Amennyiben az eredeti prófécia
Jézus halálát és föltámadását egyaránt megjövendöli, nehéz megmagyarázni
Péter dühét.

269
vei arra utal, hogy hamarosan bűnözőként fogják el. A legkorábbi
Újszövetségben az Úr szolgájának utolsó énekét (íz 52,13-tól
53,12-ig) a kereszttel igyekeztek összekapcsolni (a szolgát a mé­
szárszékre hajtott juhhoz hasonlítva) az Apostolok cselekedetei
8,32-33. versében. Itt Fülöpöt kérdezik az íz 53,7-8 jelentésé­
ről, és ő úgy értelmezi, hogy Jézusra utal. Az lPét 2,22 és 24
(melynek legkorábbi valószínű keletkezési ideje Kr. u. 125 körül
lehet) kétszer is használja az íz 53-t Krisztus szenvedésének leírá­
sakor, ám anélkül, hogy jelezné a szöveg bibliai eredetét. A korai
egyház utalt időnként a szenvedő szolgára, de Jézus nem.6
Röviden, a keresztre és a föltámadásra vonatkozó jóslatok sem­
milyen hatással nem voltak Jézus szőkébb körének tagjaira. Ez
nyilvánvaló abból, ahogyan az apostolok Jézus életének utolsó
óráiban viselkedtek. Mind elfutottak, Péter pedig még azt is leta­
gadta, hogy ismeri őt. A feltámadásról szóló első híreket is úgy
ábrázolják az Evangéliumok, mint amelyek váratlanul hatnak, és
nem előre megjósolt eseményről tudósítanak. Az előrejelzések
sorozata vaticinium ex eventuként, azaz „az esemény bekövet­
kezte után megfogalmazott jóslataként hat, amelyet az evangé­
listák a későbbi keresztény nemzedékeket szem ellőtt tartva ír­
tak bele a szövegbe. A primitív egyház tagjait meg kellett győzni
arról, hogy a keresztre feszítés és a feltámadás zavarba ejtő moz­
zanata Isten rendelése, amelyet Jézus és a zsidó nép korábbi pró­
fétái többször is megjósoltak.
Az ellentmondást Jézus szenvedésének (és a feltámadásának)
„megjövendölése” és a tanítványoknak a Jézus elfogatása utáni
három sorsdöntő napon tanúsított viselkedése közt még vizsgál­
juk és értékeljük a 10. fejezet I. (3.) részében.

6 Egyes Qumrán-szakértők azon szenzációhajhász állítása, hogy Jézus ko­

rában a zsidók olyan Messiást vártak volna, aki meghal, mind az Evangéliu­
mok, mind bizonyos, a holt-tengeri tekercsekben előfordxdó szövegek teljes
félreértésén alapul, és ma már tekintetbe sem veszi a kutatás. Lásd Eisen-
man, Róbert - Wise, Michael: The Dead Sea Scrolls Uncovered. Shaftesbury,
1992, 27.; Wise, Michael O.: The First Messiah: Investigating the Savior
before Christ. Berkeley,Calif., 1999; Knohl, Israel: The Messiah before Jesus:
The Suffering Servant of the Dead Sea Scrolls. Berkeley,Calif., 2000.

270
III. A DÁNIEL 7-HEZ KAPCSOLÓDÓ
ÉS JÉZUSNAK TULAJDONÍTOTT „EMBERFIA"-MONDÁSOK

A szinoptikus Evangéliumok „Emberfia” fogalma kétféleképpen

is köthető a Dániel könyve 7,13 verséhez. Nyíltan is kapcsolódik,
amikor közvetlenül idézi az ószövetségi szöveget, illetve kimon­
datlanul is, amikor fölismerhető a bibliai utalás, de nincs tényle­
ges idézet. A Dánieltől vett adalék erős eszkatológiai felhangot
ad Jézus földi pályafutásán túli ábrázolásához, amely egybeesik
Isten országának hajnalával. A szinoptikusoknál előforduló, D á­
nielhez kapcsolódó „Emberfia” Jézust a légben lebegve, angyalok­
tól körülvéve mutatja be. Az Evangéliumok a jókat és gonoszakat
szétválasztó utolsó ítélettel elfoglalva ábrázolják, az 1. század végi
zsidó ideológiát képviselő Ezra negyedik könyvének, illetve Hé-
nokh első könyvének mintájára. A dátumból kiderül, hogy itt Jézus­
nak a primitív egyház által alkotott vallásos elképzeléséről van szó.

A) Márk és a hármas tradíció

18. A dicsőségben érkező „Emberfia"

(Mk 8,38; Mt 16,27; Lk 9,26; vö. Mt 10,32-33; Lk 12,8-9)

„Aki ez előtt a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem

és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd
eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal (Mk, Lk) [és megfi­
zet mindenkinek a tettei szerint (M t)/.”

„Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megval­

lom [azt majd az Emberfia is magáénak vallja (Lk)] majd
mennyei Atyám előtt [az Isten angyalai előtt (Lk)]. De aki megta­
gad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt
IIsten ayigyalai előtt (L k)].”

Az „Emberfia” megvallása és megtagadása azt a jelenetet követi,

amelyben Jézus dicsőségesen, angyalok hadától körülvéve jelenik
meg. Ez a háttér felidézi Dániel könyvének 7. fejezetét, és a má­
sodik eljövetel világára utal, s mint ilyen a korai kereszténység­
nek tulajdonítható. Az ítélet fogalma, amelyre Márk és Lukács

271
céloz, és ahol az angyalok játsszák a bíró ügynökeinek szerepét, a
iMáté által hozzáfűzött záró fordulatból nyilvánvaló: „és megfizet
mindenkinek a tettei szerint”. Az is lehetséges azonban, hogy
Márk (8,38) Jézus egy korábbi mondását fogalmazza újra: akik
működése idején nem fogadják el őt, Isten országa eljövetelekor
magától értetődően kárhozatra jutnak.

19. Az „Emberfia” összegyűjti a kiválasztottakat

(Mk 13,26-27; Mt 24,30-31; Lk 21,27-28)

„Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön

[az égen (Mt)/, hatalommal és dicsőséggel.” (Mk, Mt, Lk)

„Szétkiildi angyalait [hangos harsonaszóval (M t)/, és összegyűjti

választottad a szélrózsa mindéit irányából, a föld szélétől az ég
haláráig." (Mk, Mt)

„Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl

fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje." (Lk)

Mint az 5. fejezet 15. pontjában kifejtettük, a háborúk kitörése

(Júdea lerohanása Róma által) és a mennyei testületeket befolyá­
soló prófétai előjelek arra figyelmeztetnek, hogy itt a vég. A Dá­
nieltől származó kép, a felhőkön leszálló „Emberfia”, azaz a meny-
nyei dicsőségtől övezett, visszatérő Krisztus jelzi majd az ese­
ményt. A szövegkörnyezetet adó eszkatológiai tanítás (Mk 13;
Mt 24; Lk 21) figyelmezteti Jézus követőit arra, hogy fölismerjék
az előjeleket, illetve utasítsák el a hamis prófétákat és álmessiá­
sokat. Ezek a megfontolások, valamint az, hogy a szöveg jól meg­
feleltethető Pálnak a parusziára vonatkozó elképzelésével, azt
jelzik, hogy ez a szemlélet nem Jézus, hanem a korai egyház saját­
ja. Ezt bizonyítják Pál szavai: „Mi... akik az Úr eljöveteléig meg­
maradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a
főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga
száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak
fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt
elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral”
(1Tessz 4,15-17). Pál gondolkodásának és a szinoptikusok eszka-

272
tológiai tanításának rokonságát leplezi a paruszia (eljövetel) ki­
fejezés használata a Mt 24, 21, 37, 39 versekben (lásd lentebb),
illetve e szó előfordulása Pálnak a tesszalonikiakhoz írott 1. és 2.,
továbbá a korintusiaknak írott 1. levelében (lásd a 23. pontot).
Az összkép - a kiválasztottak összegyűjtése a négy égtáj felől -
megfelel a nem zsidó kereszténység elképzelésnek. Az eredeti
kép prófétai, és Izrael szétszórt gyermekeinek eszkatológiai újra­
egyesítését jósolja meg.

20. Az Isten oldalán üló' „Emberfia”

(Mk 14,62; Mt 26,64; Lk 22,69)

„És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és

eljön az ég felhőin.” (Mk, Mt)

„De az Emberfia mostantól fogva Isten hatalmának jobbján fog

ülni.” (Lk)

A 110. zsoltár első versének (az Isten jobbján elfoglalt ülőhely) és

a Dániel könyve 7,13. versének (a felhőkön érkező Emberfia)
összeolvasztását már tárgyaltuk az 5. fejezet 18. pontjában. A fel­
támadt Jézus mennyei megdicsőülése és az „Emberfia” parusziá-
ja, valamint az eljövendő ítélet, mely a szöveg sugallata szerint, a
főpapokra nézve, akikhez e szavak szólnak, súlyos fenyegetést je­
lent - mind-mind része a korai zsidó kereszténység teológiai spe­
kulációinak. Megjegyzendő, hogy az előző szakaszban az „Ember­
fia” égi trónusáról a felhőkön száll a földre.

B) A Q-tradíció

21. Az „Emberfia” trónra emelése

(Mt 19,28; vö. Lk 22,28-30)

„Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor,

amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök m ajd
vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fö­
lött.” (Mt)

273
„Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért adom át
nektek az országot, mint ahogy Atyám, nekem átadta, hogy majd
asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítél­
kezzetek Izrael tizenkét törzse fölött. ” (Lk)

Mind Máté, mind Lukács nyilvánvalóan a parusziát követő korról

beszél, és arról, hogy az „Emberfia” az „új világban” végleg elfog­
lalja trónját. A görög palingeneszia ’megújulás’-t jelent, és megfe­
lel a zsidó 'eljövendő világ’ fogalmának. Ott a tizenkét apostol, az
új Izrael törzsfői osztoznak a felmagasztalt Jézus dicsőségében,
társak lesznek a törvényhozásban és az ítélkezésben. Lukács
összetettebb változatában a Jézus megpróbáltatásaiban, megkí-
sértéseiben részt vevő apostolok helyet kapnak a messianisztikus
lakoma asztalánál, miként a törvénykezésben is.
A végső, paruszia utáni időszakot leíró formájában a mondás a
korai egyház ideológiáját tükrözi. Amennyiben azonban a hűsé­
ges követőknek tett ígéret Jézus galileai tevékenységének idejére
esik, s az „Emberfia” („én") erre utal, akkor az elképzelés szerint
Jézus kárpótolja a tanítványokat, amikor - mintegy történeti kül­
detése csúcspontján - beköszönt Isten országa.

22. Az „Em berfia" váratlan eljövetele

(Mt 24,26-27; Lk 17,22-24)

„H a tehát azt mondják nektek, hogy kinn van a pusztában - ne

menjetek ki, hogy a házban rejtőzködik - ne higgyétek el! Amint a
villám napkeleten támad és napnyugatig látszik, olyan lesz az
Emberfiának eljövetele is." (Mt)

„Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen

napját, de nem fogjátok látni. Mondják majd nektek: Nézzétek,
itt van vagy amott. De ne menjetek el, ne fussatok oda! Mert
ahogy a cikázó villám, az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön
el azon a napon az Emberfia is." (Lk)

Ezek az eszkatológiai tanításon belül Jézusnak tulajdonított sza­

vak az álmessiásokra utalnak, és azt a helyzetet tükrözik, amely­
ben Júdea a Kr. e. 66-os, Róma elleni első zsidó lázadást megelő­

274
ző években volt. Josephus szerint számos forradalmár - „imposz-
torok és csalók”, ahogy őket nevezi - prófétának és messiásnak
adta ki magát, és vészt hozott a hiszékeny zsidókra, akiket a ha­
mis prófétáknak sikerült rávenniük, hogy tartsanak velük a siva­
tagba.7 Közülük a két leghírhedtebb Teudás és „az Egyipto-
mi”-nak nevezett személy volt; mindkettejüket említi az Aposto­
lok cselekedetei is (ApCsel 5,36; 21,38). A belső szobába rejtőző
Messiás (Mt 24,26) olyasvalakire utal, aki titokban összeesküvő­
ként működik. Jézus, pontosabban egy nemzedékkel Jézus után,
a Kr. u. 60-as években a primitív egyház csalók jelenlétére hívja
fel az igazak figyelmét. Az „Emberfia” visszatérésének időpontja
kiszámíthatatlan; váratlanul érkezik, mint a villám. E figyelmez­
tetés célja az éberség fenntartása, ami az eszkatológiai ihletett-
ségű korai egyház sajátja.

23. Az „Emberfia" váratlan eljövetele

(Mt 24,37-44; Lk 17,26-27, 30, 34-35, 39-40)

„Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy Noé napjaiban

történt. A vízözön előtti napokban ettek-ittak, nősültek, férjhez
mentek egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába, s jött a
vízözön, és el nem ragadta mindnyájukat. Ugyanígy lesz az Em­
berfiának megjelenésekor is." (Mt)

„És mint Noé korában történt, úgy lesz az Emberfiának idejében

is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek egészen addig a napig,
amíg Noé be nem szállt a bárkába. Akkor jött a vízözön, és mind
elpusztította őket.... Ugyanez fog bekövetkezni azon a napon,
amelyen az Emberfia megjelenik. ” (Lk)

„Akkor, ha ketten lesznek a mezőn (Mt) [Mondom nektek, azon

az éjszakán ketten lesznek egy ágyban. (Lk)/, az egyiket fölveszik,
a másikat otthagyják. H a két asszony őröl a malomban, az egyi­
ket fölveszik, a másikat otthagyják. Legyetek hát éberek, mert
nem tudjátok, melyik órában jön el Ura tok. Gondoljatok erre: H a

7 Lásd/1 zsidók története, 20,97, 167-170; 486., 493-494. A zsidó hábo­

rú, 6,283-286. 428-429.

275
a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára vir-
rasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön. Legyetek hát ké­
szen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem
is gondoljátok1. ” (Mt, Lk)

Az özönvíz és a paruszia összehasonlítását az 5. fejezet 30. pont­

jában vizsgáltuk.
Ebben a szakaszban - mely Máténál az eszkatológiai tanítást
zárja - az utalás az „Emberfia” eljövetelére vagy annak napjára a
végső események váratlan beköszöntét hivatott bejelenteni.8
A két ember sorsának különbsége az utolsó ítélet eredményének
kiszámíthatatlanságát jelképezi. Mint más hasonló szakaszokban;
az erkölcsi tanulság itt is a korai egyház által szüntelenül hangsú­
lyozott éberség szükségessége. Az „Emberfia” említése nélkül;
de hasonló figyelmeztetést fejez ki Márknál (13,35-36) és Máté­
nál (25,13) a kapus példázata (lásd a 4. fejezet 6. pontját).

C) Az M -tradíció

24. A tanítványok teendői az „Emberfia” eljövetele előtt

(Mt 10,23)

„H a valamelyik városban majd üldöznek benneteket, menekülje­

tek a másikba, mert bizony mondom nektek, nem járjátok végig
Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön."

8 Lukács kezdőmondata - „amikor szeretnétek látni az Emberfiának

egyetlen napját" - zavarosnak hat. A többes számú „az Emberfiának napjai"
(Lk 17,22 és 17,26) alak szokatlan forma. Itt az elvárható alak az egyes szá­
mú változat volna - „azon a napon amelyen az emberfia megjelenik" (Lk
17,24, 30, 31) -, amely az ószövetségi „az Úr napja” kifejezésen alapul és
azonos értelmű a Máténál szereplő „az Emberfia eljövetele (parúsziája)" ki­
fejezéssel (Mt 24,27, 37, 39). Hogy Lukács nem tud választani az egyes szá­
mú és a többes számú változat között, annak valószínűleg az a bizonytalanság
az oka, amely mindig tetten érhető nála, amikor tipikus zsidó fogalmakról
van szó. Az „egyetlen nap” fordulat jelentheti azt is, hogy „első nap”, ami az
„Emberfia” korának kezdete. Sőt a többes számú „Emberfiának napjai” (Lk
17,26) akár a megelőző „Noé napjai” mechanikus másolásából is adódhatott.

276
E mondás kézenfekvő jelentése, hogy a tanítványok kezdetben
jobbára sikertelen küldetését szinte azonnal követi Jézus győzel­
me, aki önmagát szerényen csak az „Emberfiának” nevezi. Am ha
közvetlen és tágabb összefüggésében, illetve az „Emberfia” eljö­
vetelének a parusziával kapcsolatos, általános jelentését tekintve
vizsgáljuk, észrevesszük, hogy a Mt 10,23 vers szerkesztői átdol­
gozás terméke.
Az eredeti történet, amelybe a mondás ágyazódik, Jézus tanít­
ványainak első önálló küldetése, amikor Galileában Isten orszá­
gát hirdették, és betegeket gyógyítottak (Mk 6,7; Mt 10,1, 5-8;
Lk 9,1-2; lásd a 8. fejezet 5. pontját). Máté szerint csak zsidókat
kellett megkeresniük, és Jézus kifejezetten megtiltotta nekik,
hogy a környékbeli barbárok és szamaritánusok közé látogassa­
nak (vö. a 8. fejezet 49. pontjával). Szolgálatuk sikerrel járt, és
sehol sem volt részük ellenséges fogadtatásban (Mk 6,12-13;
Lk 9,6).
Máté szerkesztője azonban anakronisztikus módon az „Ember-
fia”-mondást egy bajokról szóló beszámolóhoz fűzte hozzá - „Ha
valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a
másikba” (Mt 10,23) -, amelyet a jóval későbbi, parusziával vég­
ződő eszkatológiai tanításból emelt át (lásd Mk 13,9-13 és Lk
21,12-17, 19; vö. a 8. fejezet 19. és 20. pontjával). Ezáltal a Jé ­
zus nyilvános működésének korai időszaka helyett a Róma elleni
első zsidó háború (Kr. u. 66-70), illetve talán az azt követő idő­
szak apostoli egyháza adja a történeti keretet. Ekkorra Jézus ha­
tározott utasításával szemben, mely tiltotta a nem zsidók meg­
szólítását (Mt 10,5), a primitív keresztény prédikátorok kapcso­
latba kerültek a nem zsidókkal: „Miattam helytartók és királyok
elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúsá­
got” (Mt 10,18). Az „Emberfia” eljövetele természetesen ilyen
közegben valósul meg, nem Jézus és követői prédikációinak a
galilaei vidéken lezajlott első időszakában, hanem a második eljö­
vetelkor.

277
25. Az „Emberfia” a konkolyról szóló példabeszéd
értelmezésében (Mt 13,37, 41-43)

„Aki a jó magot veti, az az Emberfia....Az Emberfia elküldi an ­

gyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és min­
den törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fog-
csikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap
Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

A példabeszéd magyarázatát lásd a 4. fejezet 17. pontjában, ahol

mind a későbbi apokaliptikus paruszia szerinti exegézissel (ami­
kor is az Emberfia és angyalai megítélik a gonoszakat), mind az Is­
ten országa közelgő eljövetelének eredeti szempontja szerinti ér­
telmezéssel foglalkozunk.
A kezdő mondatban az „Emberfia” leginkább a beszélőre, Jé ­
zusra vonatkoztatva értendő. A második említés a korai egyház
ideológiáját tükrözi, ugyanis határozottan Krisztus második eljö­
vetelének, valamint az utolsó ítéletnek a képzetét emeli be, ami­
kor a bűnösök elszenvedik a tüzes kemencére ítéltetést, míg az
igazak - akárcsak Dánielnél a 12,3 versben - a mennyei glória fé­
nyében ragyognak majd.

26. Az „Emberfia” és az utolsó ítélet (Mt 25,31-32)

„Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal,

helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő
pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különvá­
lasztja a juhokat a kosoktól."

Az utolsó ítéletről szóló példabeszéd értelmezését lásd a 4. feje­

zet 26. pontjában.
Itt az emberiség végső bírájaként trónját már elfoglaló „Em­
berfia” —igen hasonlóan ahhoz, ahogyan Hénokh leírja a mennyei
„Emberfiá”-t vagy „Kiválasztott”-at - nyilvánvalóan a parusziát
föltételező alakként jelenik meg. A szöveg tehát, akárcsak az
előbbiekben tárgyalt szakaszok, a korai egyház vallási világát köz­
vetíti.

278
D) Az L-tradíció

27. Az „Emberfia” napja (Lk 17,22, 29-30)

„Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen

napját, de nem fogjátok látni... Aztán azon a napon, amelyen Lót
elhagyta Szodomát, tüzes kéneső esett az égből, és múld elpusztí­
totta őket. Ugyanez fog bekövetkezni azon a napon, amelyen az
Emberfia megjelenik. ”

A mondással korábban már foglalkoztunk, lásd a 22. és 23. pon­

tot, illetve az 5. fejezet 30. pontját, ahol általánosabb összefüggé­
seiben tárgyaltuk.

28. A hit az „Emberfia” eljövetelekor (Lk 18,6-8)

Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan

bíró? H át az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik
éjjel-nappal hozzá kiáltanak? M egváratja őket? Mondom nektek,
hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy
amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

Az igazságtalan bíró és az állhatatos özvegy történetének értel­

mezése utólagos betoldás (lásd a 4. fejezet 39. pontját).
Az első két mondatban Lukács Jézus kommentárját szándéko­
zik idézni, azt hangsúlyozva, hogy ha a gonosz bírót rávehetjük az
igazságszolgáltatásra azzal, hogy állhatatosan a nyakára járunk,
úgy az állandóan ismételt ima is befolyásolja a jóakaratú Istent.
Az utolsó három kifejezés azonban olyan háttérre utal, amely az
eszkatológiai reménynek a Jézus halála után jellemző, az „Ember­
fia” egyre késlekedő eljövetele miatti megcsappanását tükrözi.

29. Megjelenés az „Emberfia” előtt (Lk 21,34-36)

„Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tob­

zódásban, meg az élet gondjaiban, és készületlenül érjen bennete­
ket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének min­

279
den lakójára. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy
megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok
az Emberfiának színe előtt."

A tanítás befejezéséből Lukácsnál hiányzik a Jézusra való eszka-

tológiai várakozás izzó légköre. Nem a közelgő káosz jelenti a fe­
nyegetést, hanem az egyre szűnő lelkesedés. Jézus korának nagy
reményét felváltja az aggodalom a világ dolgai miatt, a mámor­
ban, a tobzódásban és az élet gondjaiban való elmerülés. Ezért
hangsúlyozza minduntalan a korai kereszténység az éberséget,
hogy talpon kell lenni annak, aki a hirtelen érkező paruszia napját
várja. Az egyház beszél itt, nem Jézus.
A bor iránti szenvedélynek a primitív egyházon belüli társadal­
mi megítéléséről lásd a 4. fejezet 15. pontját.

MEGJEGYZÉSEK

A szinoptikus Evangéliumok „Emberfia”-szakaszainak értelme­

zésében - eltérően a kortárs Újszövetség-szakértők nagy többsé­
gétől - elsősorban filológiai, exegétikai és történeti megfontolá­
sokra támaszkodom. Meglepő módon a 19. századot megelőzően
a keresztény bibliai exegézis nem foglalkozott az „Emberfia” fo­
galmával. Még az egyházatyák is csak kevés figyelmet szenteltek
e tárgynak, és ha erre utaltak, az „Emberfia” kifejezésben Jézus
ember mivoltának megerősítését látták, amely pontosan megkü­
lönböztethető „Isten fiá”-nak isteni természetétől. Ezzel ellen­
tétben a modern evangéliumértelmezők többnyire azt feltétele­
zik, hogy az „Emberfia” egy eszkatologikus személy címe, ame­
lyet nem Jézus vagy az evangélisták alkottak meg, hanem már lé­
tezett a kései Második Templom korabeli zsidó gondolkodásban,
és innen vette át Jézus, illetve az Újszövetség. Ezt az elméletet vi­
lágosan megfogalmazta a 20. század közepén Rudolf Bultman
Theology ofthe New Testament című munkájában.9 O, és számos
követője három csoportba osztotta az Evangéliumok „Ember-
fia”-mondásait: 1. Jézus földi tevékenységére vonatkozó mondá­

9 Theologie des Neuen testaments. Magyarul: Az Újszövetség teológiája,

Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

280
sok; 2. Jézus halálára és feltám adására vonatkozó mondások;
3. az „Emberfia” majdani visszatérésének korához tartozó dol­
gok. Bultman szerint csak a harmadik osztályba tartozó mondá­
sok hiteles Jézus-szövegek, ám ő a jövőbeni „Emberfiá”-t nem te­
kinti azonosnak Jézussal. Míg abban általában egyetértés van,
hogy az „Emberfia” fontos teológiai fogalom, az újszövetségi tu­
dományban Bultman után számos elmélet alakult ki. Az egyik
véglet azt a nézetet képviseli, hogy az „Emberfia” Jézus legfonto­
sabb önmegjelölése, míg a másik végletet a szkeptikusok jelölik
ki, akik azt állítják, minden „Emberfia”-előfordulás az egyház
műve, így Jézust illetően tökéletesen hiteltelen.
Jómagam úgy látom, hogy a kifejezés, mint azt az első oldala­
kon kifejtettem, elsősorban nyelvészeti kérdéseket vet föl, s egy
palesztinai zsidó arámi idiómán alapul. Úgy vélem, az első három
Evangéliumban az „Emberfia” nem címként jelenik meg, hanem
általa a mondat alanya önmagára utal. A szövegkörnyezetből
és/vagy a szinoptikus párhuzamokból ez világosan kiderül. V e­
gyük például azokat a szavakat, amelyeket Jézus a béna ember­
hez intéz: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a
földön a bűnök megbocsátására!” Majd ezt mondja a betegnek:
„[Én] Mondom neked, kelj fel!” (Mk 2,10) Vagy idézzük fel is­
mét, mit kérdezett Jézus Máté változatában apostolaitól Cézárea
Filippi közelében: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (Mt
16,13), és tegyük mellé Márk és Lukács kérdését: „Kinek tarta­
nak engem az emberek?” (Mk 8,27; Lk 9,18).
Az I. részben felsorolt tizenegy szakasz pusztán azt a körülíró
stílust tükrözi a megfelelő szövegkörnyezetben, amelyet a beszé­
lő használ, amikor önmagáról szól. A II. és a III. rész szövegeiben
első látásra szintén úgy tűnik, mintha az idióma a beszélőre vo­
natkozna, ám itt a jelentést sajátos módon árnyalja a Dániel
könyve 7,13 versében szereplő apokaliptikus „Emberfiá”-val
fennálló közvetlen vagy közvetett kapcsolat. Ami e helyek hite­
lességét illeti, főként azt a kérdést kell eldönteni, hogy Jézus, va­
lamelyik evangélista vagy az egyház utal-e a Bibliára. Figyelembe
véve, hogy Jézus tanítási módszerében milyen elhanyagolható
szerepet játszik a Biblia értelmezése (lásd az 5. fejezet 36. pont­
ját a 228. oldalon), úgy tűnik, érdemes príma facie az egyháznak
tulajdonítani az ilyen eseteket.
Az Evangéliumokban Jézus gyakran szól egyenes beszédben ta-

281
búkról, illetve olyan dolgokról, amik dicsekvésnek hatnak. Egy­
felől azt mondja: „De az is meg van írva az Emberfiáról, hogy so­
kat kell szenvednie és megvetésben lesz része” (MK 9,12; Mt
17,12), de azt is mondja, hogy: .az Emberfiának van hatalma a
földön a bűnök megbocsátására!” (Mk 2,10; Mt 9,6; Lk 5,24).
Mindkét esetben helyénvaló a körülírás, vagyis az „én” helyette­
sítése az „Emberfia” kifejezéssel.
A Dán 7,13 versre kifejezetten utaló „Emberfia”-mondás két­
szer fordul elő a szinoptikus Evangéliumokban. Az egyik: „Akkor
majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalom­
mal és dicsőséggel” (Mk 13,26; Mt 24,30; Lk 21,27), azeszkato-
logikus ítélet jelenetét vezeti be. A másik: „És látni fogjátok,
hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőin”
(Mk 14,62; Mt 26, 64; Lk 22,69), Jézus válasza a főpapnak arra a
kérdésére, hogy ő-e a Messiás. Röviden szólva, az „Emberfia” ki­
fejezés a Dán 7,13 verssel társítva a szinoptikus Evangéliumok­
ban exegétikai kompozíció, amelyet a korai egyház midrásnak is
nevezett, és mint ilyen határozottan messianisztikus és eszkato-
lógiai jelentőséggel rendelkezik. Ugyanez a megjegyzés vonatko­
zik azokra a részekre is, amelyek rejtetten utalnak a Dániel-vers-
re, mint például amikor azt említi a szöveg, hogy az „Emberfia”
azért jön el az angyalokkal, hogy ítélkezzék (Mk 8,38; Mt 16,27;
Lk 9,26 stb.). A Dániel-szakasz hasonló, messianisztikus értel­
mezését adja Rabbi Akiba idejétől a rabbinikus irodalom is (lásd
A zsidó Jézus című könyvemet, 174., 264-265.).
Összefoglalva a fentiek fő hozadékát, az Evangéliumok mé­
lyebb megértéséhez két szempontból jutottunk közelebb:
1. Elsősorban ezt a formulát használja a korai egyház azon hité­
nek közvetítésére, hogy Jézus halála és feltámadása előre beje­
lentett esemény volt (lásd a II. részt).
2. A felhőkön érkező „Emberfiá”-t leíró, a Dán 7,13 által ihle­
tett mondások (lásd a III. részt) alkotják azt a sarkpontot, me­
lyen a paruszia-tan áll vagy bukik.
E szövegcsoportok azt tükrözik, ahogyan a kora kereszténység
a Jézus-jelenséget értelmezte, középpontba állítva halála és feltá­
madása rejtélyét, valamint a második eljövetelre való várakozást.
Ez utóbbi elképzelés, a paruszia lépett Jézus eredeti tana, Isten
országának közeli lejövetele helyébe. Ezt a következő fejezetben
vizsgáljuk.

282
Függelék: „Emberfia" a szinoptikus
Evangéliumokon kívüli iratokban

Hogy teljes legyen a kép, hasonlítsuk össze, miként használják a

szinoptikus Evangéliumok az „Emberfia” kifejezést, és miként
János Evangéliuma, illetve a többi újszövetségi írás.
Ami Jánost illeti, tizenegy ízben fordul elő nála a kifejezés, és a
Dániel-féle, trónra emelt „Emberfia” minden esetben gazdag és
kifejlett messianisztikus jelentést hordoz. Ezzel együtt a szinop­
tikusok szóhasználatához hasonlóan, a negyedik evangéliumbe­
li előfordulások is értelmezhetők körülírásként. Jánosnál az
Emberfia és nem az első személyű „én” az, aki örök életet ad, és
akit „fölemelnek”, azaz keresztre feszítenek, hogy megváltsa a vi­
lágot.
János Evangéliumában a következő három, központi jelentősé­
gű témakör kapcsolódik az „Emberfiá”-hoz:
1. Az a teológiai elképzelés, hogy a Jézusba vetett hit örök élet­
hez juttatja a hívőt. Például: „De ne romlandó eledelért fáradoz­
zatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az
Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot”
(Jn 6,27).
2. Az örök élet ajándéka sajátos módon az „Emberfia” kereszt­
re feszítéséhez kötődik. Például: „Amint Mózes fölemelte a kí­
gyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki
hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen’’ (Jn 3,14-15). A
kép a rézkígyó ószövetségi történetére megy vissza, melyet Mó­
zesnek egy póznára kellett erősítenie. Sinai pusztájában elég volt
egyetlen pillantást vetni a rézkígyóra, hogy védelmet nyújtson kí­
gyómarás ellen (Szám 21,6-9). János értelmezésében azonban a
fölemelt kígyó a „fölemelt” Jézust szimbolizálja, valamint a meg­
váltást, amely azoknak ígértetett, akik hittel tekintenek a ke­
resztre. János érdekes csavart ad az „Emberfia"-képnek, amikor a
„felemelést” „keresztre feszítéseként, és nem a felmagasztalás
közkeletű metaforájaként értelmezi (Jn 12,32-33).
3. Az „Emberfia” harmadik és talán legfontosabb vonása a Já-
nos-féle értelmezésben az ég és föld közötti közlekedést érinti.
Az „Emberfia” Dán 7-re visszavezethető le- és fölszállása előbb a
szinoptikus Evangéliumokban fejlődött tovább, majd Jánosnál
érte el csúcspontját. A felhőt Dániel könyvétől kezdve mennyei

283
közlekedési eszköznek tekintették. „íme, az ég felhőin valaki kö­
zeledik. Olyan volt, mint az Emberfia” (Dán 7,13). A mozgás itt
fölfelé irányul, akárcsak a Krisztus mennybe meneteléről szóló
beszámolóban: „Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára
fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől” (ApCsel 1,9), mi­
ként abban a leírásban is, amely a második eljövetel idején a
feltámadt keresztények, valamint a még élő igazak és Jézus leve­
gőbeli találkozását ábrázolja: „az Úr maga száll le a mennyből.
Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik
életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a ma­
gasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk” (1 Tessz
4,16-17). Másfelől viszont a szinoptikusoknál a felhőkön utazó
„Emberfia” visszatérő képe a mennyei régiókból való alászállást
jelenti (Mt 24,30; Mk 13,26; Lk 21,27; Mt 26,64; Mk 14,62).
Végül János szerint az „Emberfia” mindkét irányba közlekedik:
„Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az
Emberfia" (Jn 3,13). A negyedik Evangéliumban az örök Ige
(Logosz) a mennyei utazó, akit átmenetileg a földre száműztek,
de aki arra vágyik, hogy visszatérhessen igazi otthonába.
A szinoptikus Evangéliumokon kívüli három „Emberfia"-mon­
dás külön kategóriákat alkot. A Jelenések könyvében, amikor a
vizionáló János egy bizonyos személyt egyes szám harmadik sze­
mélyben „az Emberfiához hasonló”-ként ír le (Jel 1,13; 14,14),
csaknem szó szerint idézi a Dán 7,13 vers szövegét. Stílusa
azonban egészen más, mint a szinoptikusok beszélőjének önazo­
nosítása.
Ami István utolsó szavait illeti - „Látom, hogy nyitva az ég, és
az Emberfia ott áll az Isten jobbján” (ApCsel 7,56) -, melyeket
akkor mondott, amikor istenkáromlással vádolva őt, Jeruzsálem­
ben megkövezték, valójában Jézusnak kihallgatása során a főpap
kérdésére adott válaszát ismétlik meg: „És látni fogjátok, hogy az
Emberfia ott ül a hatalom jobbján” (Mk 14,62; Mt 26,64; Lk
22,69). Két különbséget fedezhetünk föl. Az első nem túl jelen­
tős: Jézus azt mondja, az „Emberfia” Isten mellett ül, míg István
szerint áll. A másik nagyobb horderejű: az Evangéliumban az
„Emberfia” a beszélőre utal, míg az Apostolok cselekedeteiben, a
szinoptikusok használatával szöges ellentétben, az „Emberfia”
címként egy harmadik személyre, Jézusra utal.

284
8. Isten országáról szóló mondások

Jézus nem volt filozófus, és nem alkotott rendszeres teológiát

sem, így nem csoda, hogy az Evangéliumokban nem maradt fenn
tőle az Isten országa fogalmának részletes kifejtése. A témát már
érintettük, amikor az Isten országáról szóló nyolc példabeszéddel
foglalkoztunk (lásd a 4. fejezetben, a 189-190. oldalon).1 Az át­
fogó megértést megkönnyítendő, a fejezet során esetlegesen
vizsgált Jézus-szövegeket a fejezet végén, a „Megjegyzések” rész­
ben tematizáljuk (356-359. oldal). Mielőtt bemutatnám az egyes
mondásokat, előbb két alapvető, kapcsolódó problémát kell vá­
zolnunk. Mindkettő meghökkentő a 21. századi olvasó számára.
Az első Isten országa eljövetelének időpontjára vonatkozik, a má­
sik ennek nemzeti keretek közé szorítására.
Ami a történetiséget illeti, az Evangéliumokban meggyőző bi­
zonyítékok vannak arra, hogy Jézus és követőinek első nemzedé­
ke azt várta: még életükben eljön Isten országa, és ezt Szent Pál
szövegei is megerősítik. Az eszkatológiai tanítás (Mk 13; Mt 24;
Lk 21) szerint beköszöntét háborúk és a világegyetem katakliz-
matikus felfordulása jelzi. Az idő hamarosan bekövetkező végé­
nek ez a fajta elképzelése nem Jézus, de még csak nem is a primi­
tív egyház műve. Általánosan elfogadott tétel volt a zsidó világ­
ban Dániel könyvének korától kezdve egészen olyan apokalipti­
kus könyvek szerzőinek idejéig, mint a Hénokh könyve, a Mózes
mennybevitele, a 2Báruk és a 4Ezdrás stb., továbbá a holt-tengeri
közösségben is - egyszóval a Kr. e. 2. század és a Kr. u. 1. század
között.
A Kr. u. 1. századra jósolt, közelgő vég előrejelzése utóbb hi­
básnak bizonyult, az Újszövetségben ígért Isten országa nem
jött el. A jövendölés be nem teljesülése súlyos dilemma elé állí­
totta Jézus követőit, és új értelmezést tett szükségessé. Ennek lé­

1 A témát korábbi munkámban részletesen tárgyaltam {Jézus változó ar­

cai, 217-225; A zsidó Jézus vallása, 146-182.).

285
nyege, hogy isten országa a keresztény egyházban már megva­
lósult.
Az 1990-es évek elején egy ismert Újszövetség-értelmező ha­
tározottan azt állította, hogy a világegyetem közeli végébe vetett
hit „önmagában véve lehetetlen”, és állítását erősen nyugati, va­
lójában nagyon is brit retorikai kérdésben fogalmazta meg: „Hi-
heti-e épeszű ember, hogy vége a világnak?” Ilyen fölvetés fényé­
ben alapos vizsgálatnak kell alávetni Jézusnak az Isten országára,
valamint Szent Pálnak a saját nemzedéke életében bekövetkező
parusziára, Krisztus második eljövetelére vonatkozó állításait.
Ha ugyanis egyetértünk a szóban forgó tudóssal, meg kell kér­
dőjeleznünk vagy Jézus és Pál jövőképének épelméjűségét, vagy
az Újszövetséget tanulmányozók épelméjűségét és beszámítha-
tóságát.
Az Evangéliumok tanúsága szerint Isten országa jövőbeni lakói­
nak kiléte nem egyértelmű, sőt önmagában ellentmondásos. Az
egyik, Jézusnak tulajdonított végletes állítás szerint Isten a zsi­
dóknak tartja fenn országát: Jézus csak Izrael házának elveszett
bárányai megmentésére küldetett, az örömhírt pedig nem zsidók
közt nem is kellett terjeszteni. A másik, szintén Jézusnak tulaj­
donított végletes állítás odáig megy, hogy Isten országának evan­
géliuma minden népnek szól, és Jézus maga arra utasította apos­
tolait, hogy ne csak a zsidókat tanítsák és kereszteljék, hanem az
egész nem zsidó világot is. A nem zsidók mellett érvelő, legszél­
sőségesebb vélemény szerint - ezt is Jézus szájába adott szöveg­
gel támasztva alá - az ószövetségi pátriárkák és próféták, továbbá
a viszonylag kis számú zsidó követőtől eltekintve Isten országá­
nak messianisztikus lakomáján a résztvevők döntő többsége nem
zsidó lesz. Ezek az ellentmondásos kijelentések nem elszórtan je­
lennek meg, különböző forrásokban, hanem mind egyetlen Evan­
géliumban, nevezetesen Máté változatában.
További, megfontolásra váró fontos kérdés az Úrvacsora (a ke­
resztény eukarisztikus étkezés) és az Isten országa közötti kap­
csolat, valamint a Nyolc Boldogság természete, azaz Jézusnak a
tanítványai előtt tett, Isten országának leendő lakóira vonatkozó
kijelentései.

286
I. MÁRK ÉS A HÁRMAS TRADÍCIÓ

1. A kezdeti kijelentés (Mk 1,15; Mt 4,17)

„Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok

bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban." (Mk)

„ Tartsatok bűnbánatot - hirdette -, mert közel van a mennyek or­

szága!" (Mt)

Márk és Máté a Jézus szolgálatáról szóló beszámolóját egyaránt

rövid és sarkos bejelentéssel kezdi. Az a lényege, hogy közeleg az
új valóság, melynek „Isten országa” a neve, de az is lehet, hogy
már megérkezett, és a hallgatóságnak, ha érdemessé akar válni rá,
erkölcsi értelemben teljes fordulatot kell tennie. Nem menekül­
niük kell Istentől, hanem irányt váltva felé kell haladni.2
Jól ismert ez a gondolat az ószövetségi próféták prédikációiból,
akik a „megtérést” a gyógyulással kötötték össze, mint az az Oz
6 ,1-ből is kitűnik: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő tépett
meg, ő is gyógyít meg minket”, vagy negatív közelítésben az íz
6 ,10-ből: „Tedd érzéketlenné e nép szívét... hogy... ne értsen a
szívével, s így ne térjen meg és ne gyógyuljon meg." A rabbinikus
irodalomban a „megtérni” ige azt is jelenti, hogy „megbánni, és
vele jár a „megbánás” főnév is: „A megbánás (tesuva) és a jó tett a
büntetés ellen pajzsként véd” (mAb 4,11).
A megbánás az „Isten országába” való bejutás szükséges előfel­
tétele. A zsidó eszkatológiában ez az alapvető fogalom azt vetíti
előre, hogy Isten közvetlenül uralkodik majd az igaz zsidókon és a
megtért nem zsidókon.
Az Evangélium hagyománya szerint Keresztelő János küldeté­
se volt, hogy felhívjon az Istenhez való visszatérésre. Küldetése
abból állt, hogy felszólította a zsidókat, a Jordán vizébe merítkez-
ve vessék alá magukat a bűnbocsánathoz szükséges megbánás ke-
resztségének (Mk 1,4-5; Lk 3,3). Jézus maga is megkeresztelke-
dett Jánosnál, vallási kötelezettségnek tekintve a szertartást:
„Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van

2 A görög mentanoia kifejezés a szemita irányváltás metaforája helyett áll,

amely elvontabb leírása annak, hogy valaki meggondolja magát.

287
írva” (Mt 3,15).3 Máténál Jézus még János rövid fohászát is szó
szerint megismétli: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a
mennyek országai” (Mt 3,2). A kijelentés egyszerűségében rejlő
ereje, valamint az, hogy szavai azonosak a Keresztelő szavaival,
akinek Jézus a tanítványa volt, és akinek munkáját folytatta
Galileában (Mk 1,14-15; Mt 4,12, 17), a felhívás Márknál hoz­
záfűzött kiegészítő szavak - „higgyetek az Evangéliumban” - nél­
küli, rövidebb változata mellett szólnak.
A kibővítés első része - „Beteljesedett az idő” - Jézus megjele­
nése pillanatának teológiai meghatározása. Nyilvános fellépése
Isten által előre meghatározott pillanatban történt. Ez a gondolat
hiányzik Máté Evangéliumából, ahol a „beteljesedni” ige csak a
bibliai próféciákkal kapcsolatban használatos. Ezzel szemben ti­
pikusan Pálra jellemző az az elképzelés, miszerint Jézus az „idők
teljességével” érkezett: „De amikor elérkezett az idők teljessége,
az Isten elküldte Fiát” (Gál 4,4; vö. Ef 1,9-10). Márk záró tag­
mondata - „és higgyetek az Evangéliumban” (azaz a megváltás
örömhírében) - valószínűleg egyház sugalmazta betoldás, és a ke­
resztény misszionáriusok prédikációira utal (lásd még Mk 8,35, a
9. fejezet 5. pontjában).4Vagyis a mondásnak a bűnbánatra és Is­
ten országának közelségére vonatkozó lényegi mondanivalója a
hiteles Jézus-tanítás része lehet.

2. Gyógyítás és bűnbocsánat
(Mk 2,9-11; Mt 9,5-6; Lk, 5,23-24)

„M i könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyer­

tek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjá­
tok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök

3 A negyedik Evangélium nem szól arról, hogy János megkeresztelte Jé­

zust. Akkor már az ilyen önmegalázás nem fért össze Isten testté lett Igéjé­
nek méltóságával.
4 Más értelmezést eredményez az a változat, melyben a Mk 1,14-ben a
„hirdette az Isten Evangéliumát” helyett ez áll: „hirdette az Isten országának
Evangéliumát”. Ez esetben a Mk 1,15-ben szereplő „higgyetek az Evangéli­
umban” pusztán Márk vagy a szerkesztője által Jézus kijelentéséhez - „közel
van az Isten országa" - fűzött magyarázó megjegyzése.

288
m e g b o c s á t á s á r a !... M o n d o m neked, k elj fel, fo g d a z á g y a d a t és
m enj h a z a !”

A béna ember történetét a vitákról szóló történetek között tár­

gyaltuk a 2. fejezet 1. pontjában.
Jézus eszkatológiai nézőpontja felől csupán azt a belső kohe­
renciát kell hangsúlyoznunk, amely egyfelől a bűn és megbá-
nás/megbocsátás, másfelől a betegség és a karizmatikus gyógyítás
között fennáll. Ez utóbbi Isten országa kezdetének külső jelei
közé sorolódik (lásd még a 7. pontot).

3. Az új családi kötelékek (Mk, 3,33-35; Mt 12,48-50;

Lk 8,21; vö. Lk 11,27-28; Tamás Evangéliuma 99,2;
Mt 10,37; Lk 14,26; vö. Mk 10,29-30;
Mt 19,28-29; Lk 18,29)

„Ki az én anyám, és kik az én testvéreim... Ezek az én anyám és

testvéreim! Aki teljesíti az Isten [mennyei Atyám (Mt)] akaratát,
az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mk 3, Mt 12)

„Azok az anyám és a testvéreim, akik hallgatják és tetté is váltják

az Isten szavát. ” (Lk 8)

Még beszélt, amikor egy asszony a tömegből felkiáltott: „Boldog

a méh, amely kihordott, és az emlő, amelyet szoptál!” De ő ezt
mondta: „H át még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten
szavát, és meg is tartják!” (Lk 11)

„Ezek, akik e helyen vannak, kik Atyám akaratát teszik, azok

testvéreim és anyám.” (Tamás Evangéliuma)

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó
hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem
méltó hozzám. ” (Mt 10)

„H a valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét,

gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet
a tanítványom." (Lk 14)

289
„Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az Evangéliu­
mért (Mk) [nevemért (Mt) [az Isten országáért (Lk)j ] elhagyja
otthonát [, feleségét (Lk)j, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit
vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért,
anyát, gyermeket és földet - bár üldözések közepette -, az eljöven­
dő világban pedig örök életet." (Mk 10, Mt 19, Lk 18)

A végső kor családi konfliktusairól lásd az 5. fejezet 24. pontját.

Az Isten országának beköszöntét megelőző időszakban minden
személyes kapcsolatot felül kell vizsgálni és újra kell fogalmazni.
Jézus új családját azok alkotják, akik igehirdetésére figyelve ele­
get tesznek a mennyei Atya akaratával összhangban álló, újonnan
felismert kötelezettségeiknek. A vér szerinti rokonok ebbe a de­
finícióba nem fértek bele; sőt egyes hozzátartozói szerint Jézus
megháborodott (Mk 3,21, 30-31; lásd még a 4. pontot). János
Evangéliumában a szinoptikusok csengenek vissza: „Testvérei
sem hittek ugyanis benne” (Jn 7,5). Innentől kezdve Márk, Máté
és Lukács nem is foglalkozik tovább Jézus családjával, még Máriá­
val sem. János Evangéliumában azonban Jézus gyermeki tiszte­
lettel és szeretettel viszonyul Máriához, az Apostolok cselekede­
teinek szerzője szerint pedig húsvét után az egész család, Mária és
Jézus testvérei is csatlakoztak az apostolokhoz (ApCsel 1,14).
Mi több, Jakab, az Úr testvére (Gál 1,19) hamarosan a jeruzsále-
mi egyház vezetője lett, legalábbis Pál (Gál 2,12) és az Apostolok
cselekedeti szerint (12,17; 15; 13; 21,18). A 4. századi történész,
a Caesareai Euszébiosz arról számol be, hogy az 1. század végén
még Jézus testvérének, Júdásnak az unokái is eléggé nevezetesek
voltak mint Dávid király családjának tagjai ahhoz, hogy Domi-
tianus császár, potenciális felforgatóknak tekintve politikai feke­
telistára helyezze őket [The History of the Church, 3,20-21).
Lukács (1 1,27-28) kiemeli, hogy áldottak, akik odafigyelnek Jé ­
zusra, és megtartják tanításait, és őket Jézus anyjánál előbbre va­
lónak mondja. Ez a hangsúlyozás annál is inkább figyelemre mél­
tó, mivel nem vita keretében fordul elő.
Míg Márk (3,33-35) a dilemmát Jézus szemszögéből mutatja
be („Ki az én anyám és kik az én testvéreim?”), addig Máté
(10,37) és Lukács (14,26) Jézus tanítványai szemével. A tanulság
így is ugyanaz. Amennyiben összeütközésbe kerül egymással a Jé ­
zus, vagyis Isten országának hírnöke iránti elkötelezettség, illetve

290
 a családhoz való ragaszkodás, Jézus és Isten országa az előbbre
való. Szélsőséges túlzással élve Jézus azt mondja, az embernek
gyűlölnie kell a szüleit, a rokonait, a feleségét és a gyermekeit, sőt
még önmagát is, hogy Jézus tanítványa lehessen. Míg Jézus a ta­
nítványai között élt, a családról és a tulajdonról lemondani őérte
vagy „nevéért” volt követelmény (Mk 10, Mt 19), amit Lukács
helyesen módosított arra, hogy „Isten országáért” (Lk 18). A „Jé­
zusért” és az „Isten országáért” kifejezések egymással fölcserél-
hetők. Jézus követése tehát szinonimája annak, hogy valaki Isten
országának szenteli magát.
Hogy a Mk 10-ben és a Mt 19-ben a „feleség” kimarad az elha-
gyandók felsorolásából, a primitív egyháznak a Pál által alakított
hagyományát tükrözi. Szerinte a misszionáriusokat - még az
apostolokat, Jézus testvéreit és Pétert is - el kell hogy kísérje út­
jukra a feleség (lásd lKor 9,5). Az „evangélium” említése Máté­
nak tulajdonítható kiegészítés (további példákat lásd az 1. pont­
ban, valamint a 9. fejezet 5. pontjában). A jelen kor és az eljöven­
dő kor, e bevett zsidó fogalom közötti különbségtétel a korai ke­
reszténységre utal. Nem valószínű, hogy Jézus e világi kártérítést
ígért, még azt megelőzően, hogy Isten országa - várhatóan hama­
rosan - beköszöntene. Ugyanez az értékelés vonatkozik a Mk
10,30 megjegyzésére is, amely nyereségként sorolja fel a házat, a
földet, a családot és meglehetősen furcsa módon az üldöztetést.
Ez utóbbi minden kétséget kizáróan a születőben lévő egyház né­
zőpontját képviseli.
A Jézus anyjának a kánai menyegzőn és a keresztnél tiszteletre
méltó helyet biztosító János Evangéliumával (Jn 2,1—11; 19,26-27)
ellentétben a szinoptikus evangélisták azt közlik, hogy Jézus fa­
gyos viszonyban állt közeli hozzátartozóival. Valószínűleg ez a
kép felel meg a történeti valóságnak.

4. Senki se próféta a hazájában (Mk 6,4; Mt 13,57;

Lk 4,24; vö. Jn 4,44; Tamás Evangéliuma 31)

„A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában

nincs becsülete." (Mk, Mt)

291
„Bizony mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak szívesen a
saját hazájában. ” (Lk)

Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétá­

nak becsülete. (Jn)

„Egyetlen prófétát sem fogadnak be falu jáb a.” (Tamás Evangéliu­

ma)

A közmondást, melyen ez a mondás alapul, a 3. fejezet 8. pontjá­

ban vizsgáltuk.
A „próféta” jelentése ebben szakaszban „csodatévő”, szerepe
pedig természetes módon kötődik a karizmatikus gyógyító fogal­
mához. A hangsúly azon van, hogy Jézus mint próféta otthonában
és saját környezetében, vagy ahogyan Márk mondja, „rokonai kö­
rében, a saját házában” nem ér el sikereket, szemben azon idege­
nek körében tapasztalt meleg fogadtatással, akiket meggyógyí­
tott. így a régi axióma, miszerint „A prófétának csak hazájában...
nincs becsülete", az eszkatológiai kor megváltozott értékrendjét
és prioritásait illusztrálja, azét a korét, melyben Jézus tevékeny­
kedik. Ebben az összefüggésben az Isten karizmatikus követébe
vetett hit és bizalom előbbre való a vérkötelék parancsánál.

5. Szabályok Isten országának misszionáriusai számára

(Mk 6,8-11; Mt 10,9-15; Lk 9,3-5; vö. Lk 10,4-11)

Meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándor­

botot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sa­
rut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután
folytatta: „H a valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig,
amíg utatokat nem folytathatjátok. H a valamely helységben nem
fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még
a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” (Mk)

„ Övetekbe ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt! Ne vi­

gyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se
bototJ A munkás ugyanis megérdemli a bérét. H a egy városba
vagy faluba betértek, érdeklődjetek, hogy ki az, aki méltó és m a­

292
radjatok nála, míg tovább nem mentek1 Amikor házába léptek,
köszöntsétek! H a méltó rá az a ház, rászáll békétek, ha nem, béké­
tek visszaszáll rátok. H a valaki nem fogad be benneteket, sem
nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és
még a port is rázzátok le a lábatokról! Bizony mondom nektek:
Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb lesz a sorsa az ítélet
napján, mint annak a városnak!" (Mt)

„Semmit se vigyetek az útra - hagyta meg nekik -, se botot, se ta­

risznyát, se kenyeret, se pénzt, se egy váltás ruhát. H a egy házba
betértek, ott szálljatok meg és onnét induljatok tovább. H a vala­
hol nem fogadnak be benneteket, hagyjátok ott a várost, és még a
port is rázzátok le lábatokról ellenük tanúságul." (Lk 9)

„N e vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az

úton senkit ne üdvözöljetek. H a betértek egy házba, először ezt
mondjátok: Békesség e háznak! H a békesség fia lakik ott, rászáll
békességetek, ha nem, visszaszáll rátok. M aradjatok ott abban a
házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert a munkás
megérdemli a maga bérét. Ne járjatok házról házra. H a egy vá­
rosba érkeztek és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek ad-
nak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: Közel van
hozzátok az Isten országa! De ha betértek valamelyik városba és
nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára és mondjátok:
Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de
azért tudjátok meg: Közel van az Isten országa." (Lk 10)

E rendkívül fontos, az evangélisták által egy csokorba gyűjtött

utasítások azok az alapvető szabályok (Lk 10,1-12), melyeket Jé ­
zus tizenkét apostolának - netán hetven vagy hetvenkét tanítvá­
nyának (Mk 6,7; Lk 10,1) - adott elő, mielőtt karizmatikus (azaz
démonűző és gyógyító) misszióra bocsátotta őket (Mk 6,7, 12-13;
Mt 10,1). Lukácsnál a gyógyítás és a démonűzés mellett még egy
feladat szerepel, a tanítás, Isten országának hirdetése (Lk 9,1-2).5
Az isteni gondviselésbe vetett maradéktalan hitet előíró, szigo­
rú szabályok igen jellemzőek Jézusra. Ám nem alkalmasak a ké­

5 Az igehirdetés és a démonűzés Márknál mint a tizenkét apostol jövőbeni

küldetése szerepel (Mk 3,14-15).

293
sőbbi egyház szervezett és megállapodott keretei között folyta­
tott misszionáriusi tevékenységre, amikor a papok már feljogo­
sítva érezték magukat, hogy gyülekezetük gondoskodjék róluk,
miként azt Pál meghagyta a korintusiakhoz szóló levelében (1 Kor
9,4-14). Máté (10,10) és Lukács (10,7) a későbbi szokásokat ve­
títi vissza Jézus korára, amikor kijelenti, hogy „a munkás megér­
demli a maga bérét”.
Az egyes beszámolók nem vágnak teljesen egybe. Márk jelenté­
se kifejezetten megengedi a botot és a sarut, míg Máté és Lukács
mindkettőt a tiltott holmik között említi.15Márknál Jézus megen­
gedi a bot használatát; Máté és Lukács Jézusa azonban nem. Külö­
nös módon Márk a két ruhadarab becsomagolását is megtiltja. A
parancs helyes értelmezése az, hogy Jézus tanítványai nem vihet­
nek magukkal csere ruhát és második pár sarut, ahogyan több por­
ció kenyeret és főleg pénzt nem. Ha pénztárcát vennének maguk­
hoz, az azt jelentené, hogy nem bíznak teljes szívvel Istenben.
A hírvivőknek azzal kellett kezdeniük ténykedésüket, hogy bé­
két kívánnak, s e kívánság, karizmatikus erejénél fogva áldást hoz
a felkészült befogadóra. Ellenkező esetben az üdvözlés vissza­
száll a békéltető hírvivőre. Nem volt szabad válogatni, az első,
nagylelkűen felajánlott szállást el kellett fogadniuk, és ott kellett
maradniuk rövid küldetésük végéig. Ha egy városba értek, az volt
a feladatuk, hogy gyógyítsák meg az elébük vitt betegeket, és hir­
dessék nekik Isten országát, melynek közelségét - valójában je­
lenlétét - a sikeres gyógyítás és démonűzés bizonyítja. Valószínű­
leg azért tiltotta meg Jézus tanítványainak, hogy házról házra jár­
janak (Lk 10,7), mert meg akarta előzni, hogy kihasználhassák az
emberek vendégszeretetét. Annak is erős a valószínűsége, hogy a
misszionáriusoknak utasításba adott rövid tartózkodás Isten or-6

6 Az értelmezők általában vándorbotra gondolnak, amely a járatlan galileai

és júdai ösvényeken hasznos és szükséges támaszt jelentett. A rhabdosz
azonban olyan botot vagy pálcát jelölt, amelyet az utazó egyszerű védelmi
fegyverként is használhatott. Szent Pál a korintusiaktól azt kérdezi, vessző­
vel vagy szeretettel közeledjen-e hozzájuk (lKor 4,21). Az 1. századi, ko­
rántsem biztonságos palesztin környezetben Josephus szerint még az egyéb­
ként békeszerető esszénusok is fölszerelkezhettek fegyverrel, rablótámadás
esetére (A zsidó háború, 2,125). Még Jézus egyik követője is hordott kardot,
és használni is akarta a Getszemáni-kertben (lásd Mk 14,47; Mt 26,51; Lk
22,49-50; vö. az 52. ponttal).

294
szága eljövetelét volt hivatott siettetni. A Lukács 10,4 valószínű­
leg hasonló célból tiltja, hogy a tanítványok bárkit is üdvözölje­
nek az úton. A szívélyes üdvözlést könnyen hosszas beszélgetés
követhette volna. A tilalmat az ókori haszidok szokása is motivál­
hatta, akik nem engedték, hogy az udvariaskodás megzavarja
szellemi összpontosításukat: „Ha a király üdvözölné is, ne viszo­
nozza” (mBer 5,1).
Végül Jézus követei azt az utasítást is kapták, hogy hagyják ott
a barátságtalan embereket. Annak említése, hogy rázzák le lábuk­
ról még a port is, ősi zsidó szokást idéz, amely előírta, hogy a za­
rándokok és az utazók tisztítsák meg magukat a tisztátalan idegen
föld porától, mielőtt a Szentföldre lépnek. Észre kell venni, hogy
a szöveg a követeket itt nem a fenyegetett és üldözött emberek
állapotában, hanem domináns szereplőkként ábrázolja, akik urai
a helyzetnek: ha nem figyelnek rájuk, nemtetszésüket azzal kell
kifejezniük, hogy lerázzák sarujukról a port, és hátat fordítanak a
kelletlen városlakóknak.
Az itt lefektetett szabályok a zsidó eszkatológia és az Újszövet­
ség szerinti végső kor zord körülményeivel egyaránt összhangban
állnak. Az evangélisták által elvégzett módosítások azt célozták,
hogy az eredeti utasítások a korai egyház körülményei között is
alkalmazhatók legyenek. A leginkább figyelemre méltó módosí­
tás az a kijelentés, mely szerint a misszionáriusok jogosan várják
el közösségüktől, hogy gondoskodjanak róluk. E változtatások
közvetve ugyan, mégis világosan utalnak a Jézusnak tulajdonított
eredeti szavak hitelességére.

6. Jézus viszonya a nem zsidókhoz (Mk 7,27; Mt 15,26)

Ezt mondta neki [a szírföníciai asszonynak]: „ H add jól-lakni

előbb a gyermekeket. Nem való ugyanis elvenni a gyerekektől a
kenyeret, és a kiskutyának dobni."

A Mt 7,β-ban a nem zsidókra alkalmazott kutya és disznó meta­

foráját a 3. fejezet 32. pontjában már tárgyaltuk.
A Márktól és Mátétól idézett szavak abból a történetből valók,
amelyben Jézus a Tírusz és Szidon környékére való asszony lá­
nyát gyógyította meg. Mindkét evangélista soviniszta zsidó állás­

295
pont képviselőjeként írja le Jézust. A történet Dél-Libanonban
játszódik; Jézus ritka külföldi útjainak egyikén. Ott egy helyi; gö­
röggé lett asszony kereste föl; akit Márk szírföníciainak; Máté ká-
naáninak mond. Az asszony arra kéri Jézust, űzze ki beteg gyer­
mekéből a démont. Az asszony bizakodó imáját Jézus először
mereven elutasítja azzal, hogy az eszkatológiai kor karizmatikus
csodái csak a zsidóknak vannak fönntartva. A(z Izrael) gyerme­
keinek szánt spirituális kenyeret nem szabad a nem zsidókat
szimbolizáló kutyák elé vetni. Az anyáról azonban Jézusnak az ju­
tott eszébe, hogy a kutyák is megkapják a gyermekek asztal alá ej­
tett morzsáit, s az asszony hite végül ráveszi őt, hogy eltérjen at­
tól a szabálytól, amely szerint nem zsidókkal nem foglalkozik. S
ezt mondta: „Ezekért a szavakért menj, a gonosz lélek elhagyta
lányodat” [Mk 7,29), illetve „Asszony, nagy a hited. Legyen hát
akaratod szerint” (Mt 15,28).
A történetből egyértelműen kiderül, hogy Jézus csak a zsidók­
nak, a feltételezett „ország fiainak” (Mt 8,12) hirdette az Isten
országába vezető utat. Ugyanakkor a beszámoló arra is rávilágít,
hogy a népszerű karizmatikus gyógyító vonzereje nem ismer sem
nemzeti, sem vallási határokat.7 Különös, hogy Jézus e jelenet­
ben tanúsított keménysége nem szúrt szemet a későbbi szerkesz­
tőknek. A szokásos hajlamával ellentétben itt Máté még Márknál
is szigorúbbnak mutatja Jézust. Először tudomást sem vesz az
asszonyról, majd amikor tanítványai azt javasolják, hogy gyógyít­
sa meg, mert csak tovább kellemetlenkedik nekik, csöndben ma­
rad, és nem tesz semmit: a nem zsidó asszony ügye nem rá tarto­
zik (Mt 15,23-24). E képbe nem fér bele a minden népre kiterje­
dő, egyetemes megváltás küldetésének eszméje. Jézus ebben az
esetben csupán kivételesen avatkozott be, azon az alapon, hogy
az anya egészen rendkívüli hitről tett tanúbizonyságot.
További bizonyítékról lásd a 49. pontot.

7 A rabbik igyekeztek ellenőrzésük alá vonni az ilyen „felekezetközi” tevé­

kenységeket, de nem tudjuk, milyen sikerrel. Egy tannaita történet szerint
(Kr. u. 2. sz.) Rabbi Eleazar ben Damát megmarta egy kígyó, ezért szívesen
fogadta volna a zsidó-keresztény Kefar Szama-i (sekhaniai) Jákob szolgálata­
it, aki fel is ajánlotta, hogy Jézus nevében meggyógyítja. Rabbi Ismael azon­
ban ezt meg akarta akadályozni. Eleazar amellett érvelt, hogy egy ilyen be­
avatkozás megengedhető, de mielőtt ügyét elrendezhette volna, meghalt
(tHul 2,22-24).

296
7. A jel iránti kérés (Mk 8,12; Mt 16,4; 12,39; Lk 11,29;
vö. Lk 17,20-21; Mt 11,4-5; Lk 7,22)

„Miért akar jelet ez a nemzedék? - mondta. Bizony mondom, ez a

nemzedék nem kap semmiféle jelet. ” (Mk)

„A gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván - válaszolta - de

nem kap mást, csak Jónás próféta jelét.” (Mt 16,4; 12,39; Lk
11,29)

„Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt
mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott1
. Mert az Isten országa
közöttetek van.” (Lk 17,20-21)

„Menjetek, s adjátok tudtid Jánosnak, amit hallotok és láttok:

Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek
hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az
Evangéliumot.” (Mt 11,4-5; Lk 7,22)

Ezt a szakaszt az 5. fejezet 7. és 25. pontjában az Ószövetség ér­

telmezése szempontjából már vizsgáltuk. Ezúttal a végső korra
utaló jelek iránti igény felől közelítjük. A jelek, más szóval a ter­
mészetfölötti eredetűnek vélt, különleges jelenségek az Evangé­
liumokban három különböző célt szolgálnak. Először is az a ké­
pesség, hogy valaki kérésre jelet tud adni, a hitetlen számára bi­
zonyítja a tanító természetfölötti képességét. Másodszor a jelek
mint előre jelző szimbólumok a várt természetfölötti esemény -
például Krisztus második eljövetele - közeledtének hírnökei le­
hetnek. Harmadszor pedig a karizmatikus gyógyítás formájában
azt fedi föl, hogy aki a gyógyítást végzi (próféta, Jézus), Isten szá­
mára elfogadott személy, vagy azt jelzi, hogy elérkezett egy Isten
által elrendelt korszak, mondjuk a messianisztikus kor.
A mondás Jézus válasza a különbözőképpen említett (farizeu­
sok - Márk; farizeusok és szadduceusok - Máté) ellenfelei kérdé­
sére, akik küldetése igazolására természetfölötti bizonyítékot kö­
veteltek. Magára valamit is adó próféta nem tesz eleget ilyen ké­
résnek. És valóban, a Márknál fennmaradt legegyszerűbb forma,
a kerek elutasítás tűnik a hiteles válasznak, jóllehet Máté és Lu­
kács Jézusa is hasonlóan elutasító, hiszen Jónás különös jele,

297
mely a jövőben teljesedik be (vö. a 5. fejezet 7. pontjával), min­
den bizonnyal nem elégítette ki a kérdezők igényét az azonnali
csodás bizonyíték iránt.
A második értelemben vett jelek az Isten országának bekö-
szöntéhez (vagy Krisztus második eljöveteléhez) vezető esemé­
nyek egymást követő állomásait jelzik. Ebben az Evangélium ta­
núsága nem egyértelmű. Egyfelől a Márknál (8,12) már fölfede­
zett negatív viszonyulással találkozunk, „ez a nemzedék nem kap
semmiféle jelet”. Lukácsnál (Lk 17,20-21) fogalmazódik meg
legvilágosabban: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő mó­
don... Mert az Isten országa közöttetek van.”8 Amíg az eszkato-
lógiai hevület átjárta a közösséget, Isten országának eljövetelét
váratlanul és megjósolhatatlanul képzelték el. Ám attól fogva,
hogy a paruszia elhúzódó késlekedése lehűtötte a lelkesedést, az
éberség hangsúlyozása vált szükségessé (lásd a 4. fejezet 6., 14.,
25. pontját). Ekkor az előjelekben vigaszt kerestek, a várakozók
azt akarták megtudni, milyen messze van a vég. Az eszkatológiai
tanítás (lásd a 17-28. pontot, illetve az 5. fejezet 15. pontját) Jé ­
zusnak olyan kijelentést tulajdonít, mely ilyen kataklizmatikus
jelekről mint az „Emberfia” eljövetelének előhírnökeiről szól.
Ezt az üzenetet azonban kereken cáfolja a Mk 8,12 („ez a nemze­
dék nem kap semmiféle jelet”) és még inkább a Lk 17,20-21,
„Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon.”
A harmadik értelemben véve a jelek általánosabban kapcsolód­
nak a csodák korához, és ezért várhatóan a messianisztikus kort
jellemzik. A leginkább meghökkentő megfogalmazással akkor ta­
lálkozunk, amikor Jézus Keresztelő János követeinek arra a kér­
désére válaszol, hogy ő Isten küldötte-e (Mt, 11,4-5; Lk 7,22). A
Keresztelő tanítványainak kérdésére - „Te vagy az eljövendő,
vagy mást várjunk?” - a Jézusnak tulajdonított válasz Izajás köny­
véből vett, a messianisztikus korra utaló bibliai idézet (íz 29,18;
35,5- 6; 61,1; lásd az 5. fejezet 25. pontját). Ebben az értelem­
ben Jézus nem ellenzi hogy jelekkel (azaz csodákkal) hozzák

8 A görög entosz jelentése (ami inkább 'között’, mint 'belül’) a Tamás

Evangéliumában található megfelelő szakaszból (113) teljesen világos: „Nem
akkor jön el, amikor várják. Azt mondják majd: Nézd, itt van! Vagy: Nézd,
ott van! Az Atya országa azonban a föld fölött terül el, és az emberek nem
látják."

298
összefüggésbe, amelyek az Isten uralmának kezdetére vonatkozó
zsidó hitnek részei voltak. Jézus a gyógyítást és démonűzést nem
személyes nagysága bizonyítékának, hanem az Isten országa kö­
zelségére vagy jelenlétére utaló jeleknek véli.

8. Isten országának eljövetele Jézus nemzedéke idején

(Mk 9,1; Mt 16,28; Lk 9,27)

„Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik

nem halnak meg, [míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő or­
szágát (Mk)/ [amíg nem látják az Emberfiát, amint eljön orszá­
gában (Mt)/ [némelyek nem halnak meg, míg meg nem látják az
Isten országát (Lk)/."

A Mk 9,1 az egyik legtöbbet vitatott evangéliumi szakasz. M es­

terkélten kapcsolódik a Mk 8,38-hoz, amely nem Isten országá­
nak eljövetelére utal, hanem az „Emberfia” dicsőséges visszatéré­
sére, azaz Krisztus második eljövetelére, amit oly türelmetlenül
várt a korai egyház (lásd a 7. fejezet 18. pontját). Ám ha a Mk
9 ,1-et önmagában nézzük - és Máté és Lukács párhuzamos szö­
vegei ezt az olvasatot támasztják alá akkor világossá válik a vers
értelme. Csupán azt állítja, ami Jézus egész eszkatológiai igehir­
detésén kimondatlanul végighúzódik, azt tudniillik, hogy Isten
országának kezdetét a saját nemzedéke életében gondolta el.
Márk különös megfogalmazása - a jóslat alkalmazhatóságát bizo­
nyos szemlélőkre szűkítve („jelenlevők közül lesznek”) - valószí­
nűleg arra tett kísérlet, hogy a várakozási időt kiterjessze a Jézus
élete utáni időszakra, a paruszia, az „Emberfia” visszatérése ide­
jéig (vö. Mk 13,30; lásd a 26. pontot).
Máté újraértelmezi Jézusnak az „Isten hatalomban eljövő or­
szágáról” szóló szavait. Számára ez azt jelenti, hogy az „Emberfia”
jön el az.országában. így aztán a maxima paruszia-mondássá vál­
tozik. Ez annál is nyilvánvalóbb, minthogy Máté az „Emberfia”
országában való eljövetelét (Mt 16,28) közvetlenül hozzá kap­
csolja az előző vershez: „Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsősé­
gében, angyalai kíséretében” (Mt 16,27), így az „Emberfia” visz-
szatértét Jézus nemzedékének későbbi éveire tolja (lásd még Mt
10,23, a 7. fejezet 24. pontjában). Ami Lukácsot illeti, ő nem

299
említi sem az „Emberfiá”-t, sem azt, hogy Isten országa „hata­
lomban” jön el. Összhangban azzal a törekvésével, hogy a Jézus
tanításaiban jelen lévő eszkatológiai sürgetést lehűtse (lásd Lk
22,69 összehasonlítását a Mk 14,62-vel és a Mt 26,64-gyel; vö. az
5. fejezet 18. pontjával), előkészíti a korai egyházban bevett, az
Isten országa tágabb, nem eszkatológiai exegézisét.
Összefoglalva, a Mk 9,1 közvetíti legvilágosabban Jézus azon
nézetének lényegét, miszerint Isten országa még az ő korában, a
Kr. u. 1. században eljön. Nem csoda tehát, hogy e szakaszban az
egyházi értelmezők részéről exegetikai mutatványok tanúi lehe­
tünk. Igyekeznek ugyanis kihúzni Jézus szájából a „hibás” szava­
kat. Dennis Nineham őszinte és bátor állítása már nem szerepel
nyomtatásban a Penguin evangéliumi kommentárjaiban, pedig
följegyzésre érdemes: „Az a nehézség vetődött fel ezen értelme­
zés kapcsán [hogy ti. Isten országa teljes és végleges valójában ha­
marosan megjelenik], hogy Urunk drasztikusan megrövidíti a
perspektívát, és pontos, előzetes ismereteit saját testi valója idejé­
re korlátozza. Ezzel együtt... az értelmezést el kell fogadni, és már
számos szerző kimutatta, hogy Urunk efféle tudatlansága, sőt té­
vedése teljesen összeegyeztethető a megtestesülésbe vetett hittel”
(The Gospel of Sciint Mark. Harmondsworth, 1963, 231-232.).

9. Illés eljövetele (Mk 9,12-13; Mt 17,11-12)

„Igen, előbb eljön Illés, és mindent helyreállít. De az is meg van

írva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvetésben
lesz része. Azt mondom nektek, hogy Illés m ár eljött, de ké­
ny ük-kedvük szerint bántak vele, ahogy előre megírták róla. [így
szenved majd tőlük az Emberfia is. (Mt) /"

Jézus korában Illés próféta jól ismert alak volt a vallásos zsidó
gondolkodásban. Jézus ben Szira, az Ecclesiasticus Kr. e. 2. szá­
zad elején élt szerzője óta a megbékélést és Izrael törzseinek
helyreállítását hozó közvetítő szerepét Illésnek tulajdonították
(Ecclesiasticus 48,10). A három szinoptikus evangélista szerint
Jézust egyes kortársai az új Illéssel azonosították (Mk 8,28; Mt
16,14; Lk 9,19; vö. az 1. fejezet 16. pontjával). Az „Ember-
fia”-mondásokról lásd a 7. fejezet 13. pontját.

300
 Ilyen körülmények között teljesen normális, hogy egy Jézus tí­
pusú eszkatologikus próféta tanításaiban Illés személye felbuk­
kan. így a színeváltozás (Mk 9,2-8; Mt 17,1-8; Lk 9,28-36) utá­
ni jelentben Jézus arra intette három társát, Pétert, Jakabot és Já ­
nost, hogy mindaddig hallgasson, „amíg az Emberfia fel nem tá­
mad a halálból” (Mk 9,9; Mt 17,9), ám ezt még megelőzi Illés
visszatérése. Jézus azt is állította, hogy Illés már visszatért. Az
evangélisták is azt a hagyományos zsidó nézetet képviselték,
hogy a mennyekből visszatérő Illés a Messiás előfutára (lásd Mk
1,1-6; Mt 3,1-6; Lk 3,1-6). E helyt Márk burkoltan, Máté nyíl­
tan azt tulajdonítja Jézusnak, hogy a Keresztelőt Illéssel azonosí­
totta: „Ekkor a tanítványok megértették, hogy [Jézus] Kereszte­
lő Jánosról beszélt nekik” (Mt 17,13). Végül érdemes fölfigyelni
arra, hogy Illés mint az ókori haszidizmus példája a rabbinikus
judaizmus nem eszkatologikus közegében is népszerűségnek ör­
vendett. Kétségkívül Honi vagy Oniás, az Igaz és Hanina ben
Dosza képe is Illés nyomán alakult ki (lásd A zsidó Jézus című
munkámat, 92., 101.).

10. A gyermekek és Isten országa

(Mk 9,37; Mt 18,5; Lk 9,48; vö. Mk 9,42; Mt 18,6-7;
Lk 17,1-2; Mk 10,15; Lk 18,17; Mt 18,3-4;
vö. Jn 3,3; Tam ás Evangéliuma 22; Mt 11,25; Lk 10,21)

„Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be.

Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki
küldött engem." (Mk 9,37; Mt 18,5; Lk 9,48)

„H a viszont valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik

hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a
tengerbe vetnék.” (Mk 9,42; Mt 18,6; Lk 17,2)

„.. .jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger

fenekére vetnék." (Mt 18,6)

„Jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger­

be vetnék..." (Lk 17,2)

301
„Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát,
mint egy gyermek, nem jut be oda.” (Mk 10,15; Lk 18,17)

„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek

olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.
Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a
mennyek országában.” (Mt 18,3-4)

„Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem

láthatja meg az Isten országát." (Jn)

„E kicsinyek, akik még szopnak, hasonlítanak azokhoz, akik a ki­

rályságba jutnak.” (Tamás Evangéliuma)

„Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek

elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad.” (Mt
11; Lk 10)

A malomkő metaforáját a közmondások felől nézve a 3. fejezet

10. pontjában vizsgáltuk, azt pedig, hogy kicsinyeknek előjogaik
vannak a rejtélyek feltárulásának befogadásában, a 6. fejezet 6.
pontjában.
A kicsik és a kicsinyek fontos szerepet kapnak abban a képben,
amelyet Jézus Isten országának leendő lakóiról fest: csakis azok
juthatnak be, akik valamilyen módon rájuk hasonlítanak (vö. kü­
lönösen Mk 9,37- és a párhuzamos szövegekkel, Mk 10,15- és a
párhuzamos szövegekkel). Jézus metaforájának alapja bizonyára
a szülőktől való egyszerű és teljes függőség. Akik Isten országát
keresik, azt a tanácsot kapják, hogy a gyermekek vak bizalmát és
őszinteségét kövessék. Az a fiú, akiben van bizalom, tudja, hogy
apja nem ad neki követ, kígyót vagy skorpiót, ha kenyeret, halat
vagy tojást kért tőle (Mt 7,9-10; Lk 11,11-12). Az ellenkező ol­
dalról nézve, Isten jobban szereti a gyermekek reményteli tekin­
tetét, mint a bölcsek magabiztosságát (Mt 11,25; Lk 10,21).
Az előjogokat élvezők rendjének megfordítása Jézus jellegze­
tes motívuma, ám a primitív egyház bizonyos területeken kény­
telen volt átigazítani ezt az elvet. Máté Evangéliuma ezért ma­
gasztalja „a mennyek országának tanításában” jártas, tanult írás­
tudót (Mt 13,52; lásd a 4. fejezet 21. pontját). Amikor az isten

302
országának kereséséhez megfelelő alapállást írja le. Jézus jellem­
ző módon központba állítja a gyermekeket. E tekintetben mind a
Bibliától; mind a későbbi rabbinikus irodalomtól eltérő álláspon­
tot képvisel; a gyermekek ugyanis egyikben sem játszanak jelen­
tős szerepet. A rabbinikus irodalomban Jézus tanításához az az
esetenkénti utalás áll a legközelebb, amely az egynapos csecsemő
ártatlanságát említi. Szent Pál is a gonoszságban járatlan csecse­
mőkhöz hasonlítja a korintusi keresztényeket(l Kor 14,20). Pál
gyerekekhez való viszonya azonban történetesen épp az ellenke­
zője Jézusénak. Az apostol inkább a felnőtt mentalitást kedveli;
mint írja: „elhagytam a gyerek szokásait” (IKor 13,11), követői­
nek is a gyermeki észjárás feladását s az érett gondolkodás kiala­
kítását ajánlja (lkor 14,20). Ez szöges ellentétben áll Jézus el­
képzeléseivel.

11. A meghatalmazás nélküli démonűző

(Mk 9,39-41; Lk 9,50, vö. Mt 12,30; Lk 11,23; Mt 10,42)

„Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egy­
könnyen szidalmazni. Aki nincs ellenünk [ellenetek (Lk)/, az ve­
lünk [veletek (Lk )] van."

„Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szét­
szór." (Mt 12,30; Lk 11,23)

„H a csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni azért, mert

Krisztuséi vagytok bizony mondom nektek, megkapja érte a ju tal­
mat." (Mk 9,41)

„S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legki­

sebbnek is azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek,
nem marad el jutalm a." (Mt 10,42)

E Jézusnak tulajdonított mondás János apostol jelentéséhez fű­

zött kommentár (Mk 9,38): János és kollégái féltékenyen igye­
keztek megakadályozni egy embert, aki nem tartozott körükbe
abban, hogy Jézus nevében démont űzzön. A történet azt jelzi,
hogy a démonűzés általánosan elfogadott és széles körben folyta­

303
tott tevékenység volt, ám közvetve Jézus karizmatikus stílusának
sajátosságát is jelzi. Jézus sosem utal arra, hogy valakinek a nevé­
ben űz démont. Amikor azzal vádolják, hogy Belzebul nevében
hajtja ki a gonosz lelket az emberekből (lásd a 2. fejezet 7. pont­
ját), azt állítja, hogy spirituális hatalmának forrása Isten „ujja”, il­
letve „lelke” (Mt 12,28; Lk 11,20; vö. a 43. ponttal). Jézus azon­
ban felismeri, hogy a meghatalmazás híján ugyan, de sikeresen
ténykedő ördögűző szövetséges.9 Valójában a közmondás - „Aki
nincs ellenem/ellenünk/ellenetek” -, amelyet idéz, azt a nézetet
erősíti, miszerint azokat, akik nem ellenfelek, a támogatók közé
kell számítani. Jézus hasonló gondolatot fejez ki akkor is, amikor
azt állítja, hogy ha egy kívülálló pusztán azért szívélyes valakivel,
mert az Jézus tanítványa, már ezért különös jutalmat érdemel.
A valaki más nevében végzett ördögűzés érdekes történeti kér­
dést vet föl. Az Apostolok cselekedeteiből világosan kitetszik,
hogy a primitív egyházban a karizmatikus tevékenységeket rend­
szeresen Jézus nevében folytatták (ApCsel 3,6; 4,10; 16,18; vö.
19,13, 17). Lukács beszámolójában a hetven vagy hetvenkét ta­
nítvány is örömmel tér vissza és adja Jézus tudtára: „Uram... ne­
vedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk” (Lk
10,17). Ez utóbbi részletet azonban csak Lukács jegyezte föl, így
meglehet, pusztán az evangélista azon hajlamáról tanúskodik,
amellyel beszámolóját hozzáigazítja művének címzettje, az egy­
ház igényeihez és szokásaihoz. A Mt 10,8-ban a tizenkét apostol­
nak adott utasítások ugyanis nem említik, hogy „Jézus nevében”
kellene gyógyítaniuk és ördögöt űzniük, miként ennek korábban,
a hetven tanítványnak szóló előírásokban Lukácsnál (10,9) sincs
nyoma. Jó okunk van tehát Jánosnak a meghatalmazás nélkül
működő ördögűzők ellen emelt panaszát, valamint Jézus értéke­
lését a primitív egyházon belüli helyzetre, valamint a versenytár­
sak megjelenésére adott válasznak tekinteni. Szintén a korai egy­
ház állapotaira utal Márk záró megjegyzése (M k 9 ,4 1 ,a M t 10,42
közvetett párhuzama) arról, hogy az is megkapja a jutalmat, aki
egy pohár vizet ad valakinek, aki „Krisztusé”.10

9 Az ApCsel 19,13-16-ban említett vándorló zsidó ördögűzők is Jézus

nevét próbálták használni, ám hiába.
10Az utolsó ítéletről szóló példabeszédben (4. fejezet 26. pont) a jó csele­
kedetek felsorolásában szerepel az is, ha valaki egy pohár vizet ad a szomja-
zónak. Az ApCsel 11,26-ból ismeretes, hogy a „keresztény” elnevezést Szí-

304
12. A gyermekek félrevezetése
(Mk 9,42; Mt 18,6-7; Lk 17,12)

Lásd a 10. pontot.

13. A gyermekek és Isten országa

(Mk 10,15; Mt 18,3; Lk 18,17)

Lásd a 10. pontot.

14. Hogyan lehet elnyerni az örök életet? (Mk 10,18-19;

vö. Mk 10,21; Mt 19,17, 21; Lk 18,19-20, 22)

„Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó,

csak egy, az Isten.” (Mk 10,18; Lk 18,19)

„Miért kérdezel engem a jó felől? Csak egy valaki jó ." (Mt)

„Ismered a parancsokat." (Mk, Lk)

„Ezért, ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancso­

k at.” (Mt)

„ Valami hiányzik még belőled - mondta neki. - Menj, add el,

am id van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az ég­
ben, aztán gyere és kövess engem!" (Mk 10,21; Mt 19,21; Lk
18,22)

E mondás abban a beszámolóban hangzik el, amely a Galileából

Jeruzsálembe tartó Jézus és a Lk 18,18-ban „előkelőként”, zsina­
gógái elöljáróként leírt személy találkozójáról szól. A vallásos zsi­
dó azt akarta megtudni, hogyan nyerheti el az örök életet, vagyis
miként juthat be Isten országába (lásd Mk 9,43-47; Mt 18,8-9;
vö. a 9. fejezet 6. pontjával). Jézus tömör válasza a Tízparancso-

riában először a Barnabás és Pál által a Kr. u. 40-es évek elején alapított an-
tiókhiai egyház tagjai viselték.

305
latnak, a zsidó vallás erkölcsi és hitbeli lényegének összegzése
(Mk 10,19; Mt 19,17; Lk 18,20; lásd az 5. fejezet 9. pontját). A
parancsolatok megtartását a vagyon feladásának kell követnie, és
be kell lépni azok közé, akik Jézus vezetésével Isten országán
munkálkodnak (Mk 10,21; Mt 19,21; Lk 18,22).
Jézus azt az egyszerű, de mindenre kiterjedő alapelvet közvetí­
ti itt is, és egyes paraboláiban is (lásd a 4. fejezet 18., 19. pont­
ját), melynek értelmében Isten keresése teljes elsőséget élvez, il­
letve le kell mondani a vagyonról és más világi értékekről (Mk
10,23, 25; Mt 19,23-24; Lk 18,24-25; lásd a 3. fejezet 12. pont­
ját). Ebben a hit kell hogy vezéreljen - ami megint csak olyan
alapvető követelmény, melyet Jézus mindig hangsúlyoz: „Em­
bernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek min­
den lehetséges." (Mk 10,27; Mt 19,26; Lk 18,27; vö. a 10., illet­
ve a 16. és a 35. ponttal; az 1. fejezet 8-10. pontjával; a 3. fejezet
19. és 29. pontjával; a 4. fejezet 2. pontjával; a 6. fejezet 1. pont­
jával).
Jézus tiltakozása az ellen, hogy „jó"-nak nevezzék őt, mivel
egyedül Isten nevezhető annak, igen sok keresztény értelmezőt
ihletett kommentárra. Az elutasítás mögött az a finom különb­
ségtétel húzódik meg, melyet a mondás első látásra Jézus és Isten
között tesz. A szóban forgó szövegrész Isten abszolút elsőségét
hivatott kifejezni. Jézus hiperbolikus nyelvén fogalmazva, ha Is­
tent jónak nevezzük, senki mást nem minősíthetünk így. Ám
nem nagyobb ez a túlzás sem, mint az, amely megtiltja, hogy bár­
ki is „atyá”-nak nevezze atyját, mivel e cím egyedüli jogos birto­
kosa Isten (lásd Mt 23,9; vö. a 9. fejezet 26. pontjával). A túlzás
talán bizonyos határokat feszeget, de a lényeget kitűnően megvi­
lágítja.

15. Az Isten országában elfoglalt hely

(Mk 10,35-45; Mt 20,20-28; Lk 22,27)

Zebedeus fiai, Jakab és János eléje járultak, s megszólították:

„Mester, szeretnénk, ha teljesítenéd egy kérésünket.” [Akkor
odament hozzá a Zebedeus fiák anyja a fiaival együtt, és leborult
előtte, hogy kérjen tőle valamit. (Mt)] [Megkérdezte tőle: (Mt)]
„M it tegyek nektek?” - kérdezte. „Add meg nekünk - felelték -,

306
hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön di­
csőségedben [országodban (M t)].” Jézus így válaszolt: „Nem tud­
játok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből,
amelyből majd én iszom, [vagy hogy a keresztséggel, amellyel én
megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek (M k)j?” „Készen”
- felelték. Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti
is isztok, [s a keresztséggel, amellyel engem megkeresztelnek, ti is
megkeresztelkedtek (Mk)/. De hogy jobb és bal oldalamon ki ül­
jön, afelől nem én döntök. Az a hely azokat illeti, akiknek készült
Iakiknek Atyám szánta (Mk)/. Amikor a többi tíz ezt hallotta,
megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Jézus ezért odahívta őket
magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ
urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető em­
bereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így le­
gyen. H a valaki közülietek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és
ha valaki közületek első ak ar lenni, legyen mindenkinek a szol­
gája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki,
hanem hogy ő szolgáljon, és életét ad ja váltságul sokakért.”
(Mk, Mt)

„Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? N yil­

ván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok közietek, mintha
a szolgátok volnék. ” (Lk)

Ennek az összetett szakasznak több részét is tárgyalom másutt a

könyvemben. Az „Emberfia” szolgálatáról szóló Mk 10,42-45-
ről lásd a 7. fejezet 5. pontját, az úr és a szolga ellentétéről szóló
Mk 10,43-44-ről pedig a 9. fejezet 26. pontját.
Márk beszámolójában a mondással Jézus a két ambiciózus
apostola, Jakab és János fölvetette kérésre válaszol. Máté azért
hozza be a képbe Zebedeus feleségét, hogy általa mentesítse a
vád alól Jézus vezető tanítványait. Máténál (23,12) és Lukácsnál
(14,11) Jézus azt a tanácsot adja, hogy senki se magasztalja fel
önmagát (lásd még a 3. fejezet 35. pontját és a 4. fejezet 32.
pontját); a Lk 9,48-ban pedig az elv inverz változata szerepel:
„Mert aki a legkisebb közietek, az az igazán nagy.”
Jézus ismétléses szerkezetű válaszában egy elem valószínűleg
az eredeti kerethez tartozik. Nevezetesen az, hogy Isten országá­
nak tiszteletbeli ülésrendjéről nem Jézus dönt, az ugyanis a

307
mennyei Atya kizárólagos joga. Hasonlóan alázatos pozíciót vesz
föl Jézus akkor is, amikor azt állítja, nem ismeri a paruszia idő­
pontját (lásd a Mk 13,32 és a Mt 24,36 verset a 26. pontban). A
lényegi válasz további kifejtése - a nem zsidók említése, az utalás
a mártírság elfogadására11 - a mind Palesztinában, mind a diasz­
pórában ellenséges fogadtatásban részesülő primitív egyház hely­
zetét és igényeit tükrözi. A nem zsidók szokásaira való utalásban
- akiket Jézus utasítása szerint a tanítványoknak kerülniük kel­
lett (lásd a 6., illetve a 49. pontot) - szintén a korai egyház ad visz-
szavetítve Jézus szájába a tíz apostolnak szóló szavakat (Mk 10,42-
45; Mt 20,25-28; Lk 22,25-27; lásd a 7. fejezet 5. pontját).

16. A csodálatos módon hatékony ima

(Mk 11,22-25; Mt 21,21-22)

„H a hisztek Istenben, bizony mondom nektek, hogyha valaki azt

mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel és vesd magad a tenger­
be, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond,
megtörténik, akkor az csakugyan megtörténik. Ezért mondom
nektek, hogy ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek,
hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek. Ám am i­
kor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valaki­
re, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket. ” (Mk)

„Bizony mondom nektek - felelte Jézus -, ha lesz bennetek hit, és

nem kételkedtek, nemcsak a fügefával tehetitek meg, ami történt,
hanem akár ennek a hegynek is mondhatjátok: Emelkedj föl és
omolj a tengerbe, s az is végbemegy. Bármit kértek hittel az im ád­
ságban, megkapjátok." (Mt)

Isten országát illetően hangsúlyoznunk kell az Istenbe vetett ha­

tártalan bizalom szükségességét, miáltal - Jézus szokásos túlzásá­
val élve - az ima azonnal hat (lásd a 6. fejezet 1. pontját). A hit
mindenhatóságának hasonló hangsúlyozásáról lásd a 14. pontban
tárgyalt kommentárt: „Mert az Istennek minden lehetséges”
(Mk, 10,27; Mt 19,26; Lk 18,27).

11 A „kehely” és a „keresztelés” a tragikus sors szimbólumai.

308
17. A templom lerombolására vonatkozó jóslat
(Mk 13,1-2; Mt 24,1-2; Lk 21,5-6)

Amint kijöttek a templomból, egyik tanítványa így szólt hozzá:

„Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek1.” Jézus így fe­
lelt: „ Látod ezeket a hatalmas épületeket? Nem marad itt kő kö­
vön, mindent lerombolnak."

Ezzel a szöveggel az 1. fejezet 22. pontjában már foglalkoztunk.

Isten országa eljövetele felől nézve a Jézusnak tulajdonított mon­
dás az eszkatológiai tanítás nyitánya (18-28. pont). Jézus a jele­
ket Jeruzsálem pusztulásához kapcsolja, amit viszont a paruszia
első lépcsőfokának tekint. Más szóval, a tanítás azt a helyzetet
tükrözi, amely mintegy negyven évvel Jézus halála után alakult
ki, s az evangélisták az apostoli egyház későbbi eszméinek adnak
hangot.
A 7. pontban tárgyaltuk azt az ellentmondást, mely az effajta
prófécia és Jézusnak azon elve között áll fenn, hogy nem ad elője­
leket; vö. még a 45. ponttal.

18. Figyelmeztetés az álmessiások működésére

(Mk 13,5-6; Mt 24,4-5; Lk 21,8; vö. Mk 13,21-23;
Mt 24,23-25; vö. Mt 24,26-27; Lk 17,22-24)

„Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen titeketJ Sokan jönnek

az én nevemben, s azt mondják, hogy én vagyok [én vagyok a
Krisztus (Mt)7. És sokakat megtévesztenek.” (Mk, Mt)

„Én vagyok. És: Elérkezett az idő! - Ne kövessétek őket.” (Lk

21 , 8)

„Akkor ha valaki azt mondja: Nézzétek, itt van a Krisztus vagy

ott van1. - ne higgyétek. Alkrisztusok és álpróféták lépnek fel, jele­
ket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is
félrevezessék. Vigyázzatok, mindent előre megmondtam nektek."
(Mk 13,21-23; Mt 24,23-25)

309
Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen
napját, de nem fogjátok látni (Lk 17,22). H a tehát azt mondják
nektek, hogy kinn van a pusztában -, ne menjetek ki, hogy a ház­
ban rejtőzködik -, ne higgyétek el! Amint a villám napkeleten tá­
mad és napnyugatig látszik fMert ahogy a cikázó villám az ég
egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Ember­
fia is (Lk 17,24)/, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is." (Mt
24,26-27; Lk 17,23-24)

A közvetlenül a paruszia előtt megjelenő álmessiások témáját a

7. fejezet 22. pontjában már tárgyaltuk. A „hamis próféták”-kal
kapcsolatban idézzük fel, hogy Josephus számos „csaló és szem­
fényvesztő” működését említi, akik a hiszékeny zsidókat „csodák
és jelek” ígéretével csaltak ki a pusztába (A zsidók története,
494). Az eszkatológiai tanításban leírt jelenségek tipikusan olyan
próféciák, amelyeket a primitív egyház az események bekövet­
kezte után, fiktív módon ad Jézus szájába.

19. A közelgő vég előzményei

(Mk 13,7-8; Mt 24,6-8; Lk 21,9-11)

„H a majd háborúkról hallotok és háborús hírek terjednek, ne

ijedjetek meg. Ezeknek be kell következniük, de még nem jelentik
a véget. Nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad. Némely
vidéken földrengés és éhínség támad. De ez még csak a kezdete
lesz a gyötrelmeknek." (Mk, Mt, Lk)

„N agy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Szörnyű tü­
nemények és különös jelek tűnnek fel az égen." (Lk 21,11)

A szakasz képvilága jellemző a zsidó apokaliptikus irodalomra,

ám Jézus példabeszédeiből teljes egészében hiányzik. Már Ezé-
kiel próféta is beszélt pestisről, éhínségről és kard általi halálról
mint az utolsó napok jellemzőiről (Ez 5,12), Ezdrás negyedik
könyve pedig földrengéseket, emberek közötti zűrzavart és város
város elleni, ország ország elleni háborúját említi (4Ezdr 9,3;
13,31). Okkal feltételezzük, hogy - miként egyes Újszövet­
ség-szakértők is tartják - az eszkatológiai tanítás mögött meghú­

310
zódó evangéliumi hagyomány egy Kr. u. 1. század utolsó negye­
dében született, különben ismeretlen zsidó műből ered, annak
adaptációja. Megjegyzendő, hogy a „gyötrelmek” kifejezés része
a Messiás érkezését jelző bajokra utaló metaforáknak (lásd
bSzanh 98b). Ugyanez a kép előfordul az egyik qumráni hála­
adásban is, amely a várandóssághoz kapcsolódó terminusokkal
írja le a messiási alak eljöttét: „...m int asszony, aki első gyer­
mekével vajúdik. Amint elfogják a fájások, kín szorítja méhszá­
ját, hogy elkezdődjön terhessége »kohója«” (1QH11 [korábban
3], 7-8).

20. A tanítványok üldözése mint az eszkaton előzményeinek

része (Mk 13,9-11; Mt 24,14; Mt 24,9; Mt 10,17-20;
vö. Mt 10,24-25; Lk 6,40; Jn 15,20; Lk 21,12-15)

a Vigyázzatok majd magatokra [Az emberekkel szemben legyetek

óvatosak (Mt)] / Bíróság elé állítanak, és a zsinagógákban megos­
toroznak benneteket. Aztán miattam helytartók és királyok elé
hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük [és a pogány ok előtt
(Mt)/ rólam." (Mk 13,9; Mt 10,17-18)

„Előbb azonban hirdetni kell az Evangéliumot minden népnek.

(Mk) H a majd elvezetnek benneteket és átadnak a bíróságnak, ne
törjétek a fejeteket, hogy mit feleljetek, hanem azt mondjátok, ami
akkor megadatik nektek. Mert nem ti fogtok beszélni, hanem a
Szentlélek [Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok
Lelke szól belőletek (M t)/." (Mk 13,10-11; Mt 10,19-20)

„Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. [Ak­

kor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. (Lk
6,40)/ Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint mestere, s a
szolgának, ha olyan, mint ura. H a a ház urát Belzebubnak neve­
zik, mennyivel inkább háza népét1." (Mt 10,24-25)

„Az országnak ezt az Evangéliumát hirdetni fogják az egész vi­

lágon, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég." (Mt
24,14)

311
„De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. K i­
szolgáltatnak a zsinagógáknak és börtönbe vetnek, királyok és
helytartók elé hurcolnak a nevemért, azért, hogy tanúságot tegye­
tek. Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket, hogyan véde­
kezzetek. Olyan ékesszólást és bölcsességet adok nektek, hogy
egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani nek­
tek.” (Lk 21,12-15)

A zsidó apokaliptikus képzeletvilág természeti katasztrófáin és

háborúin kívül az evangélisták a Jézus követőinek zsidók (bírósá­
gok és zsinagógák)/2 valamint nem zsidók (helytartók és kirá­
lyok) általi üldöztetésére is utalnak. Az Úr napját várhatóan meg­
előzi majd, hogy a keresztény üzenetet - az evangéliumot - min­
den népnek hirdetik (vö. a 33. és az 54. ponttal). A szakasz sajá­
tos páli jelleget hordoz. Pál valóban megemlékezett arról, hogy a
zsidók többször is bebörtönözték és megverték (2Kor 11,23-
25), továbbá az Apostolok cselekedetei azt is megemlíti, hogy
Filippiben a görög elöljárók elfogták és testi fenyítésben részesí­
tették (ApCsel 16,20-24). Vagyis Pál úgy látja, hogy az evangéli­
um hirdetése a „pogányok teljes számának” a parusziához vezető
evangelizációs folyamat csúcspontja (vö. Róm 11,25). Ugyanez
az eszme jelenik meg a Mt 2 4 ,14-ben. Arról, hogy Jézus ellenezte
a nem zsidók körében végzendő missziót, lásd a 6., illetve a 49.
pontban.
Jézus tanítványainak adott jelentőségteljes tanácsa - hogy
ugyanis ne tartsanak attól, mit válaszoljanak kihallgatóiknak,
mert a Szentlélek ajkukra helyezi a megfelelő szavakat - részint
Jézus eredeti gondolataiból (lásd a 3. fejezet 19. pontját), részint
János miszticizmusából áll össze: „a Szentlélek, akit majd a ne­
vemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetek­
be juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26). A köz­
mondásszerű kijelentés arra vonatkozóan, hogy a mester följebb-
való, mint a tanítványa (Mt 10,24-25, Lk 6,40), csak lazán kap­
csolódik az üldöztetés témájához. Ahogyan a Belzebulhoz fűződő12

12 Lásd még Mt 10,23: „Ha valamelyik városban majd üldöznek bennete­

ket, meneküljetek a másikba, mert bizony mondom nektek, nem járjátok vé­
gig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön”; a szakaszt a 7. fejezet 24.
pontjában tárgyaltuk.

312
kapcsolatokkal vádolt Jézus (lásd a 2. fejezet 7. pontját, valamint
az alábbiakban a 43. pontot) rágalmak és ellenségesség célpontja
volt, tanítványainak is hasonló bánásmódra kell fölkészülniük.

21. A családon belüli konfliktus

(Mk 13,12-13; Mt 10,21-22; 24, 9-13; Lk 21,16-17, 19)

„H alálra adja majd testvér a testvért, apa a gyermekét, a gyere­

kek meg szüleikre támadnak, és a vesztüket okozzák. A nevemért
mindenki [minden nemzet (M t)/ gyűlölni fog benneteket.” (Mk
13,12-13; Mt 10,21-22; 24,9; Lk 21,16-17)

„Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyiílölik majd egy­

mást. Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek.
A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet..."
(Mt 24,11-12)

„De aki végig kitart., az üdvözül.” (Mk 13,13; Mt 24,13)

„Kitartástokkal megmentitek lelketeket.” (Lk 21,19)

A népeket és országokat egymással szembeállító végső háború

közelebb hoz az otthoni dolgokhoz. A családok végső korban be­
következő szétesését illetően már idéztük Mikeás prófétát (Mik
7,6; Mt 10,34-36 és Lk 12,51-52; lásd az 5. fejezet 24. pontját).
De Jézusnak a végső korra vonatkozó nézeteivel is összhangban
áll, hogy az Isten országának kezdete előtti napokban a családok
felbomlanak.
A keresztényekkel szembeni általános gyűlölet kései újszövet­
ségi időpontra (Kr. u. 2. század) utal. Lásd például Jn 16,2: „Ki­
zárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki
megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek.” A
föltehetően Kr. u. 125 és 150 között írt lPét 4,14 is kijelenti:
„Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért szidnak benneteket”. De
felidézhetjük Tacitus híres leírását is, mely a római kereszténye­
ket mint bűneik miatt gyűlölt embereket mutatja be [perflagitia
invisi, Annals, 15,44,2).
A kitartásra buzdítás visszatérő motívum olyan társadalmak-

313
bán, amelyekben az eszkatológiai várakozásnak hosszabb idősza­
kon át kell kitartania. Tipikus példa erre a 2Pét 3,9: „Az Úr nem
késik ígéretét teljesíteni... türelemmel viseltetik irántatok...
hogy mindenki bűnbánatot tartson”, a holt-tengeri tekercsek
Habakuk-kommentárja pedig arról beszél, hogy a végső kor min­
den próféta előrejelzésénél később jön el (lQ pH ab 7,9-14).

22. A gyötrelmek tetőfoka

(Mk 13,14-20; Mt 24,15-22; Lk 21,20-24; vö. Lk 17,31)

„Amikor majd látjátok, hogy a pusztulás undoksága ott áll, ahol

nem volna szabad [Amikor majd látjátok a szent helyen az iszo­
nyatos pusztulást, amelyet Dániel próféta megjövendölt (M t)/ -
aki olvassa, értse meg! -, akkor aki Júdeábán lesz, fusson a he­
gyekbe. Aki a tetőn lesz, ne jöjjön le, ne menjen be a házba, hogy
elvigyen magával valamit otthonról. Aki a mezőn lesz, ne fordul­
jon vissza elhozni a köntösét." (Mk, Mt)

„Amikor azt látjátok, hogy Jeruzsálemet seregek veszik körül,

tudjátok, hogy bekövetkezett pusztulása. Akkor aki Júdeábán
van, fusson a hegyekbe, aki a városban, meneküljön onnan el, aki
pedig vidéken, ne térjen oda vissza. Ezek a bosszú napjai lesznek,
hogy beteljesedjék mind, ami meg van írva." (Lk 21,20-22)

„Jaj a várandós és szoptatós anyáknak azokban a napokban1

."
(Mk, Mt, Lk)

„Imádkozzatok, hogy ne télen [vagy szombaton (Mk, M t)/ követ­

kezzék ez be. ” (Mt)

„Mert olyan szorongatott napok jönnek, amilyenek még nem vol­

tak ezen az Isten alkotta világon a kezdet óta [a világ kezdetétől
mindmáig (Mt)/, és nem is lesznek. H a Isten nem rövidítené meg
ezeket a napokat, nem menekülne meg egyetlen élőlény sem. De a
választottak kedvéért, [akiket ő választott ki (Mk)/, megrövidíti
ezeket a napokat.” (Mk 13,19-20, Mt 24,21-22)

314
„Nagy lesz a gyötrelem a földön, s az ítélet haragja sújtja ezt a né­
pet. K ard élén hullanak el, és fogságba hurcolják őket, a pogány
népek közé, Jeruzsálemet pogányok fogják tiporni, míg idejük be
nem teljesedik." (Lk 21,23-24)

A jeruzsálemi szentély megszentségtelenítése mint a nagy eszka-

tológiai felfordulás végső fázisának előjele a Templom megbecs-
telenítésén alapul, amelyet IV. Antiokhosz Epiphanész követett
el azzal, hogy Kr. e. 167-ben a szent helyen szobrot emeltetett az
olümposzi Zeusznak (vö. Dán 9,27; 12,11; IMak 1,54). Az ese­
mény helyszínére Márk csak utal („ott áll, ahol nem volna sza­
bad”), ami szükségessé teszi és magyarázza a hozzá fűzött szava­
kat, „aki olvassa, értse meg!” Máté ugyanakkor Márk homályos
szavai helyett teljes magyarázatot iktat be: „látjátok a szent he­
lyen az iszonyatos pusztulást, amelyet Dániel13 próféta megjö­
vendölt”, ám elhagyja a megjegyzést. Márk (13,19) és Máté
(24,21) Dániel könyvéből egy további majdnem-idézetet épít be
szövegébe (Dán 12,1): „olyan szorongattatás ideje következik,
amilyen még nem volt soha, amióta nemzetek vannak”. Lukács
viszont elhagyja a Dánielre visszamenő képet, és közvetlenül Je ­
ruzsálem ostromára (Lk 21,20), sőt a római uralom alá került vá­
rosra utal. Mindaddig így maradnak a dolgok, amíg a pogányok
ideje „be nem teljesedik”, és azután bekövetkezik a paruszia. A
hangulat jellemzője a félelem, a sürgetés, a sietősség és a rohanás.
Azt a reményt fejezi ki a szöveg, hogy a menekülőket nem akadá­
lyozza majd várandósság, rossz idő és a szombat. A paruszia előtt
várható nyomorúságok az előrejelzések szerint a történelem so­
rán korábban átélt minden kínnál rosszabbak lesznek. Amennyi­
ben ezek a rémségek teljes valójukban szakadnak az emberekre,
senki nem éli túl őket.
A történeti háttér nyilvánvalóan Jeruzsálem ostroma, melyet
Kr. u. 67 és 70 között a rómaiak folytattak a város ellen. Azok az
értelmezők, akik Márk Evangéliumát a rómaiak elleni első zsidó
lázadás (Kr. u. 66) előttre szeretnék datálni, az „iszonyatos pusz-
tulás”-t Gaius Caligula rendeletével azonosítják, melynek értel­

13 Jóllehet a héber bibliai kánon szerint Dániel nem próféta, írásban a ké­
sei zsidó tradíció, így Máté is, a próféta címmel ruházza föl. A qumráni
4QFlorilegum (4Q176) 2,3 szintén prófétának nevezi Dánielt.

315
mében Kr. u. 40-ben szobrot emeltetett magának a zsidó temp­
lomban (Philón: De legatione ad Gaium, 30,203). Am a rende­
letnek nem szereztek érvényt, a császár szobrát végül nem állítot­
ták fel Jeruzsálemben, így az nem is szolgálhatott alapul az
evangéliumi történethez. Ezért leginkább Dániel könyvét tekint­
hetjük mintának, amelynek beteljesedését a közeli jövőben vár­
ták. Az Evangélium olvasói akár azt is gondolhatják, hogy erre
Kr. u. 70-ben került sor, amikor a környező égő épületek között a
római légionáriusok oltárt emeltek, és a katonai előírásaiknak
megfelelő áldozatot mutattak be a jeruzsálemi Templom udva­
rán (Josephus:A zsidó háború, 6,316).
A Bibliában és a későbbi zsidó irodalomban is fellelhető az a
motívum, hogy a gyötrelmek, amennyiben túl sokáig kell elvisel­
ni őket, már az igazak számára is kibírhatatlanná válnak, és Isten
sietteti a véget (íz 60,22; 1QM 1,12; 2Báruk 20,1-2; 83,1; Én Ra
8,14). Mégis a legmeghökkentőbb párhuzam egy kortárs forrás,
Pszeudo-Philón Liber Antiquitatum Biblicarum című munkája:
„Parancsot adok az éveknek és kötelezem az időket, és megrövi­
dülnek, és sietnek majd a csillagok, és a nap fénye is gyorsan le­
nyugszik, miként a hold fénye sem tart soká” (19,13). Az evangé­
listák tehát kitaposott ösvényen járnak.

23. Figyelmeztetés az álmessiások megjelenése miatt

(Mk 13,21-23; Mt 24,23-27; Lk 17,23-24)

Lásd a 18. pontot.

24. Az Emberfia visszatérése

(Mk 13,24-27; Mt 24,29-31; Lk 21,25-28)

Lásd az 5. fejezet 15. és a 7. fejezet 19. pontját.

25. A fügefáról szóló példabeszéd

(Mk 13,28-29; Mt 24,32-33; Lk 21,29-31)

Lásd a 4. fejezet 5. pontját.

316
26. A paruszia ideje
(Mk 13,30-32; Mt 24,34-36; Lk 21,32-33)

„Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mind­

ezek be nem következnek. Az ég és föld elmúlnak, de az én szavaim
nem múlnak el. (Mk, Mt, Lk) Am azt a napot vagy órát senki sem
tudja, az ég angyalai sem, sót még a Fiú sem, csak az A tya. " (Mk;
Mt)

Az itt együtt szereplő három mondás olyan, mintha eredetileg

egymástól független lett volna: az első és talán a második is az
eszkatológiai tanítás befejezése lehetett. Az a hit, hogy a második
eljövetelre még Jézus kortársainak életében sor kerül, a korai
egyház várakozásai közé tartozott. Ez a hit Jézus azon tanításán
alapult, mely nem Isten országának közelgő eljövetelét - és nem
a parusziát - hirdette (lásd a 8. pontot). Jézus szavainak a Mózes
törvényeihez (vö. Mt 5,18) hasonló időtállósága garantálja a pró­
fécia megbízhatóságát, mindaddig, amíg erre csak szükség van
(lásd a 9. fejezet 16. pontját). Ami az eszkatológia-történet és az
előjelek ellentmondását illeti, Jézus autentikus üzenetének lé­
nyegéhez tartozik. Az Isten országához fűződő dolgok kiszámít­
hatatlanok, és Isten kezében is kell maradniuk, így nincs helye
velük kapcsolatos találgatásoknak.

27. Felhívás éberségre (Mk 13,33-37; Mt 25,14-15; 24,42;

25,13; Lk 19,12-13; 12,38)

Lásd a 4. fejezet 6. pontját.

28. Az „Emberfia” előtt való megjelenés (Lk 21,34-36)

Lásd a 7. fejezet 29. pontját.

317
29. A betániai kenet (Mk 14,6-9; Mt 26,10-13; vő. Lk
7,41-50; Jn 12,7-8)

„HagyjátokJ Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem! Szegények

mindig vannak veletek. Akkor tehettek velük jót, amikor akartok.
De én nem vagyok mindig veletek. Azt tette, ami telt tőle. Előre
megkente testemet a temetésre. Bizony mondom nektek, bárhol a
világon hirdetik majd az Evangéliumot, az ő tettéről is megemlé­
keznek. "

A történet, amelyben egy asszony váratlanul megkeni olajjal Jé ­

zust, jól ismert, és több szövegkörnyezetben is felbukkan. Ezút­
tal Betánia a helyszíne, ott is egy bizonyos, „leprás” melléknevét
Simon háza, két nappal húsvét előtt (Mt 14,1; 26,2). Egy isme­
retlen asszony volt, aki Jézus fejét bőven megöntözte nárdus-
olajjal, ami igen drága kenőcs. János Evangéliuma szerint is
Betánia a helyszín, csakhogy hat nappal héisvét előtt, az asszony
pedig Lázár testvére, Mária (Jn 12,1-3). Lukács viszont Galileá-
ba helyezi a jelentet, Jézus pályafutásának korábbi szakaszára,
ahol egy - szintén Simonnak nevezett - farizeus házában egy szaj­
ha viszi végbe a cselekedetet („Élt a városban egy bűnös nő”; Lk
7,37, 39). A prostituált vagy - János Evangéliuma szerint - Lázár
testvére, Mária előbb megtörölte a saját hajával, s ezután kente
be Jézus lábát. Jézus kétféleképpen válaszolt a jelenlévők (Mk), a
tanítványok (Mt), illetve iskarióti Júdás (Jn) azon kifogására,
hogy az asszony elpazarolta a drága anyagot ahelyett, hogy eladta
s így a szegényeken segített volna: részint, hogy a szegények min­
dig velük vannak, de Jézus csak rövid ideig, részint pedig, hogy
Jézus bekenése már előrevetíti temetési szertartását, amelyre az­
előtt kerül sor, hogy testét sírba helyeznék.
Márk, Máté és János beszámolója újrahasznosítja az eredeti
történetet, amely Lukácsnál maradt fenn a legjobb formában, ez
jeleníti ugyanis meg Jézusnak a társadalom kivetettjei - így a szaj­
ha - iránti, közismert rokonszenvét, és hangsúlyozza a megbocsá­
tást mint Jézus tanításának másik fontos elemét, amely a szeretet
vezérelte tettek révén nyerhető el. A szegények távoli jövőben
várható sorsát előre jelző, és az evangéliumot az egész világnak
hirdető, átdolgozott elbeszélés a primitív egyház immáron nem
eszkatológiában gondolkodó szemléletére vall.

318
30. Jézus szavai az utolsó vacsorán
(Mk 14,22-25; Mt 26,26-29;
Lk 22,15-20; lKor 11,23-26)

Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte

és ezekkel a szavakkal adta nekik: „ Vegyétek, ez az én testem."
Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyá­
jan ittak belőle. O pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé,
amely sokakért kiontattatik. Bizony mondom nektek, hogy nem
iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem
iszom az Isten országában.” (Mk)

Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, meg­

törte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyé­
tek és egyétek, ez az én testem!" Aztán fogta a kelyhet, hálát adott,
és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyá­
jan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kionta­
nak a bűnök bocsánatára. Mondom nektek, mostantól nem iszom
a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek
Atyám országában." (Mt)

így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacso­
rát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé
nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában." Aztán
fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, osszátok el
ynagatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből
addig, amíg el nem jön az Isten országa.” Most a kenyeret vette
kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a
szavakkal: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az
én emlékezetemre." Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is,
és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, ame­
lyet értetek kiontanak." (Lk)

Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jé ­

zus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtör­
te, és így szólt: „ Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt
tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a
kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben.
Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre."

319
Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az
Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. (lKor)

Az utolsó vacsoráról négy beszámoló maradt fenn az Újszövet­

ségben. Ezek az elbeszélések számos lényeges ponton egybevág­
nak, ugyanakkor jelentős eltérések is mutatkoznak közöttük. Kü­
lön is figyelemre méltó, hogy János Evangéliuma nem említi
Jézusnak az apostolokkal elköltött húsvéti étkezését. Ennek min­
den kétséget kizáróan az lehet az oka, hogy a negyedik Evangéli­
um az elfogatást és a keresztre feszítést az ünnep előtti napra te­
szi, így szóba sem jöhet Jézus részvétele a tényleges húsvéti va­
csorán. János még arra is kitér, hogy azok az előkelők, akik Pilátus
kezére adták Jézust, nem mentek be a helytartó palotájába, a
preatoriumba, mondván, meg kell őrizniük rituális tisztaságukat,
hogy „elkölthessék a húsvéti bárányt” (lásd Jn 18,28). Az Újszö­
vetség szakértői általában egyetértenek abban, hogy az utolsó va­
csora kevés konkrét részletet leíró elbeszélése elsősorban azt rög­
zíti, ahogyan az egyház a kezdetektől értelmezi az eukarisztia
igen fontos vallási szertartásának intézményét. Ez az egyházi né­
zőpont utólag akarva-akaratlan is befolyásolja a Jézusnak tulajdo­
nított szavak jelentését. Amennyiben Jánosnál helyes az esemé­
nyek kronológiája, akkor Jézus valóban nem fogyaszthatta el a ha­
lála előtti estén a húsvéti vacsorát.14 Ebből adódóan a szájába
adott szavak vagy más körülmények között, más alkalommal
hangzottak el, vagy nagyrészt a korai egyház alkotásának tekint­
hető szöveg elemei.
Kezdjük Pál elbeszélésével! A korintusiakhoz írott első levél­
ből, mely mintegy tizenöt-negyvenöt évvel korábbi a szinoptikus
Evangéliumoknál, világosan kiderül, hogy keletkezésekor, azaz
Kr. u. 55 körül az úrvacsora már bevett szokás volt a koruntusiak
körében, és az is, hogy nem megfelelően hajtják végre. „Amikor
ugyanis egybegyűltök - írja Pál -, már nem az Úr vacsoráját eszi­

14 Újabban egyes tudósok azt feltételezik, hogy Jézus az esszénusok szo­

kását követte, amely szerint a húsvét mindig szerdára esik, az előkészületi ét­
kezés pedig kedd estére. Ha azonban nem tévesztjük szem elől Jézus vallásá­
nak alapvetően nem esszénus (nem törvénykövető) jellegét, az a feltevés,
hogy az esszénus liturgiái naptárt követte volna, nemhogy kétségesnek, de
szinte lehetetlennek látszik.

320
tek" (lK or 11;20). A továbbiakban aztán kifejti, hogy a Jézus
utasítása szerinti rituális kenyérevés és borivás kifejezetten azt a
célt szolgálja, hogy emlékeztessen Jézus halálára mindaddig, míg
újra el nem jön, azaz a paruszia napjáig. Jézus halálát, melyre a
Jézus testét szimbolizáló megtört kenyér, valamint a kupa bor, Jé ­
zus vérének szimbóluma emlékeztet, a hívők érdekében kötött
új engesztelő szövetség jelképének tekintik. Ez lépett a judaiz­
mus bárányáldozata helyébe, melynek során a jeruzsálemi Temp­
lom megszabadulásának nagy ünnepe előtti estén ezrével vágták
le az állatokat. Pál ugyanebben a levélben, kicsivel előbbre ha­
sonló nézetet fogalmaz meg: „Az áldás kelyhe, amelyet megál­
dunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér,
amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés?
Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyá­
jan egy kenyérből részesülünk” (lK or 10,16-17). E két szöveg a
korintusi és más, Pál egyházabeli keresztények első nemzedéké­
nek arról a meggyőződéséről tanúskodik, hogy ők Krisztussal egy
közösséget alkotnak, és misztikus úton osztoznak megváltó halá­
lában.
A tárgyalt szakasz kezdő részében (lK or 11,23-24) Pál nem
zsidó olvasói számára a keresztre vonatkozó teológiai elképzelé­
sét fejti ki, amely - mint másutt mondja - a keresztény misztéri­
um központi eleme „mi azonban a megfeszített Krisztust hirdet­
jük” (lK or 1,23). Noha nem zsidóknak ír, Pál elsődlegesen a zsi­
dó húsvét keretébe ágyazza elképzelését: „húsvéti bárányunkat,
Krisztust feláldozták” (1 Kor 5,7). Pál szerint az úrvacsorára a zsi­
dó széder (húsvéti) vacsora alkalmával került sor, s a kehely fö­
lött mondott „eukarisztikus” szavak, az áldás szavai a „vacsora
után” hangzottak el (lK or 11,25). Ez pedig valószínűsíthetően
nem más, mint a széder hagyományos negyedik és egyben utolsó
kupa bora után elhangzó áldás.15
Pál beszámolója, noha zsidó eszmékbe ágyazódik, mint megfi­
gyeltem, nem zsidó korintusiakhoz szól, akik nem tartották ma­
gukat az ősrégi izraelita tabuhoz, hogy a vér kizárólag Istené,
ezért ember soha nem fogyaszthatja. Az apostolok jeruzsálemi

15 A Misna korában a húsvéti étkezéskor elfogyasztott négy pohár bor már

bevett hagyománynak számított (mPesz 10,1).

321
 zsinata, melyet az Úr fivére, Jakab vezetett, még a keresztény
hitre tért nem zsidóknak is rendeletben írta elő, hogy tartózkod­
janak a vér fogyasztásától (ApCsel 15,29). A korintusi görögök
körében azonban Pálnak nem kellett ügyelnie a szavaira, és anél­
kül szólhatott a Jézus testét és vérét is magában foglaló új húsvét-
ról, hogy tabut sértett volna, pedig a hagyományos zsidó közeg­
ben ez az eszme elfogadhatatlan lett volna. János Evangéliuma
erre nézve kitűnő példával szolgál (Jn 6,52-60). Amikor Jézus
provokatív módon tanításában az „élet kenyerét” a saját testének
és vérének fogyasztásával azonosítja, ez nemcsak az ellenséges
zsidókat taszította, de egyes tanítványait is annyira megbotrán­
koztatta, hogy elfordultak tőle (Jn 6,66).
Hogyan keletkezhetett hát Pál úrvacsorái tanítása? Az általá­
nosan elfogadott tudományos nézet szerint az erre vonatkozó ha­
gyományt éppúgy az előtte járó hívőktől örökölte, mint ahogyan
a Krisztus feltámadását hirdető tanítást is az egyháztól vette át
(lK or 15,3). Itt felsorolja a feltámadott Jézus egyes megjelené­
seit, amikor konkrét személyeknek mutatkozott meg: Péternek,
Jakabnak, a tizenkét apostolnak, ötszáz testvérnek, végül pedig
neki, magának. Ezek a történetek nyilvánvalóan idősebb társai­
tól, szájhagyomány útján jutottak el Pálhoz (lK or 15,5-7). Más­
felől viszont mintha az úrvacsora intézményére vonatkozó isme­
reteit kifejezetten és kizárólag magától Jézustól szerezte volna:
„Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek” (lK or
11,23). Amennyiben ez így van, ismereteit nem a hagyományok­
ból, hanem látomásokból merítette, miként ő maga állítja, hogy
Krisztus misztériumát Istennel folytatott közvetlen, természet­
fölötti kommunikáció segítségével értette meg: „De amikor tet­
szett annak, aki már születésemtől fogva kiválasztott és kegyel­
mével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát... nem hall­
gattam a testre és a vérre, és Jeruzsálembe sem mentem föl apos­
tolelődeimhez” (Gál 1,15-17). Amennyiben elfogadjuk ezt az
exegézist, okkal föltételezzük, hogy az egyház - úgy tűnik - szo­
kásos és rendszeres közösségi létezésének eukarisztikus értelme­
zése Páltól ered, aki természetszerűleg a szertartás legkorábbi ta­
núja. Ebből következően Márk, Máté és Lukács későbbi tanúság­
tétele magán viseli Pál hatását, és ha ez így van, az 1Kor 11,23-26
fényében értelmezendő. Ezért indokolt Pált elsődleges forrásnak
tekinteni a Jézusra való emlékezés jegyében újra meg újra elvég­

322
zett szertartás, az eukarisztia intézményének húsvéti értelme­
zéséhez.
Az úrvacsoráról beszámoló három Evangélium közül Lukácsé
áll legközelebb Pál elbeszéléséhez (Lk 22,15-20). Ez aligha meg­
lepő, ha Lukács - mint sok tudós föltételezi - valóban Pál egyik
tanítványa, útitársa és munkatársa volt (Filem 1,24; Kol 4,14;
2Tim 4,11). Három különös dolog érdemel figyelmet. Pálhoz ha­
sonlóan Lukács rendszeresen ismétlendő, megemlékező szertar­
tásként mutatja be az úrvacsorát. Akárcsak Pál, Lukács is kifeje­
zetten vacsora utáni kehelyről beszél, és azt állítja, hogy a bort
tartalmazó kehely, Jézus vérének szimbóluma jelképezi az új szö­
vetséget.16 Mivel sokatmondó részletek egyike sem jelenik meg
sem Márknál, sem Máténál, és mivel Pál levele minden kétséget
kizáróan előbb született, mint Lukács Evangéliuma, ebből logi­
kusan következik, hogy Lukács e tekintetben Pál hatása alatt áll.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Lukács nemcsak a páli hagyo­
mányt közvetíti. Lukács Evangéliumában ugyanis ezt Jézus egy
másik mondása előzi meg, amely Márknál és Máténál is megtalál­
ható, és amelyet Lukács minden bizonnyal a korábban keletke­
zett Márk Evangéliumából vett át. Ez a mondás összekapcsolja a
húsvéti étkezést és borivást Isten országának közeli eljövetelével
(Lk 22,16, 18). Azaz Lukács Pált visszhangozza, de tanítását tár­
sítja az Isten országára vonatkozó, és a másik két evangélistával
közös eszkatológiai hagyománnyal.
Lukáccsal ellentétben Márk és Máté nem a kenyér és a kehely
megáldása előtt, hanem az után adja Jézus szájába az Isten orszá­
gára vonatkozó állítást. Egyikük sem utal arra semmilyen formá­
ban, hogy azt a misztikus közösséget, amelyet az apostolok és Jé ­
zus közös étkezése és italfogyasztása jelent, szándékaik szerint a
későbbiekben szertartásként intézményesülve a liturgia keretei
közt újra meg újra meg kellene eleveníteni. Sem Márk, sem Máté
nem említi Jézus parancsát: „Ezt tegyétek az én emlékezetem­
re1.” Számukra e vacsora egyszeri, különleges alkalom volt. Teljes
értékű a húsvét áldozati színezete és Jézus halálához kapcsolása
nélkül is. Márk és Máté nem fűz hozzá semmit ahhoz, hogy „Ez a

16 Az „új szövetség" kifejezés nemcsak az Evangéliumokban és Pálnál for­

dul elő. A Jer 31,34-re megy vissza, és a qumráni közösséggel kapcsolatban
többször is előfordul a holt-tengeri tekercsekben.

323
 testem ”,17 a kehelyre vonatkozó szavak másodlagosan mégis a
húsvétra utalnak e szavakkal: „Ez az én vérem, a szövetségé,
amely sokakért kiontattatik.” Ehhez Máté még azt is hozzáfűzi,
hogy „a bűnök bocsánatára”. Lukács ugyanakkor ezt írja: „Ez a
kehely az új szövetség az én véremben.”
Hogy a keresztény egyház szempontjából ilyen nagy jelentősé­
gű mondás több változatban is fennmaradt, az arra utal, hogy
utóbb átfogalmazták és átszerkesztették. Mindezt nem nehéz
megérteni, ha elfogadjuk, hogy a húsvéti hagyomány minden ala­
pot nélkülöz. Ha Jézust még húsvét előtt keresztre feszítették,
nem vehetett részt a széder esten, akkorra ugyanis már halott
volt; következésképpen a történet a későbbi egyház alkotása.
Márk és Máté záró megjegyzése tovább erősíti azt a föltevést,
hogy Jézus kijelentése - miszerint Isten országa eljöveteléig nem
iszik bort - a maga kézenfekvő értelmezésében a kenyér és a bor
szertartásán való részvétellel nem saját halálát dramatizálja. Épp
ellenkezőleg, mintha Jézus arra készülne, hogy még egy ideig
folytatja munkáját, mígnem tanítványai körében tanúja lesz Isten
országa eljövetelének.
Az utolsó vacsora leírásában mutatkozó különbségek azt tük­
rözik, hogy e központi jelentőségű vallási rítusnak a korai egyhá­
zon belül többféle hagyományát ápolták. A rejtély tisztázására
teszek kísérletet azzal, hogy rekonstruálom az Újszövetségből ki­
következtethető eukarisztikus tanítás fejlődését.
Az utolsó közös vacsorán, amelyet Jézus az apostolokkal a hús­
véti ünnep előtt költött el, a kényér és a bor fölött a szokásos ál­
dást mondta el.18 Ez az étkezés kétségkívül az lehetett, amelyre
János a 13,1-2-ben és 21-30-ban utal; itt említi ugyanis, hogy
Júdás elárulja Jézust, ám szót sem ejt arról, hogy ez széder, avagy
húsvéti vacsora lenne. Jézus imájában drámai erővel közvetíti
asztaltársainak azt az elképzelését, hogy a kenyér, amelyet közö­
sen esznek, és amely az ő testét jelképezi, valamint a bor, ame­
lyet ugyanabból a kehelyből isznak, és amely az ő vérét szimboli­

17 Lukács így folytatja: „amelyet értetek adok” (vö. Pál: „ez az én testem
értetek”) .
18 Lásd például a holt-tengeri tekercsek közös étkezésre vonatkozó szabá­
lyát: „Amikor pedig megterítik az asztalt... a pap terjessze ki kezét elsőnek,
hogy legelőször a kenyeret vagy az űjbort áldja meg” (1QS 6,4-6).

324
zálja, tanító és tanítványok spirituális és misztikus egyesülését je­
lenti. Jézus ebben az eszkatologikus - ám határozottan nem hús­
véti - összefüggésben esküdött meg arra, hogy hozzá sem nyúl a
szőlő terméséhez mindaddig, amíg ő maga és összes követője ott
nem ül a kiválasztottaknak ígért Isten országa nagy lakomáján, az
idők már közelgő végezetén.
Az utolsó vacsora vallási drámáját Pál közvetlenül a Jézus halá­
la előtti időpontra tette át, és módosított húsvéti liturgiává írta
át. így a történet az emberiség szakrális megváltásáról szóló, az
idő felett álló misztériumjátékká alakult át. Amikor az átalakított
történetet a három szinoptikus Evangéliumba beledolgozták, öt­
vözték benne a húsvéti és az eszkatológiai vonásokat, azaz egyfe­
lől a zsidók megszabadulásának ünnepével való kapcsolatot, más­
felől pedig Isten országának eljövetelét. Az elbeszélés e vegyes
jellege Lukács Evangéliumából tűnik ki a legvilágosabban. Elő­
ször Pál húsvéti verzióját adja elő: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a
húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk
22,15). Majd rögtön ezután következik a másik két szinoptikus
által Jézusnak tulajdonított eszkatológiai következtetés, ám hi­
ányzik belőle a húsvétra való utalás. „Mondom nektek, többé
nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában __
Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el
nem jön az Isten országa." (Lk 22,16, 18). Vagyis az Evangéliu­
mok kétféleképpen értelmezik az utolsó vacsorát. Az egyik, az
optimistább változat szerint Jézus határozottan várja Isten orszá­
ga eljövetelét, mely már a belátható jövőben bekövetkezik. A
másik, a Pál szerinti változat pedig misztikus beiktatása annak,
hogy a Jézus húsvéti tragédiája révén megváltotta az emberisé­
get, és hogy ennek ünnepe a szimbolikus húsvéti vacsora.

31. A tanítványok megbotránkoznak Jézuson,

és Péter megtagadja őt
(Mk 14,27-28, 30, Mt 26,31-32, 34; Lk 22,31-32,34)

„Mindnyájan megbotránkoztok fM a éjszaka mindnyájan meg-

botránkoztok bennem (M t)j, ahogy meg van írva: Megverem a
pásztort és szétszélednek a juhok [a nyáj juhai (M t)j. De feltám a­
dásom után m ajd előttetek megyek G alileába __ Bizony mondom

325
neked [Péternek], hogy még ma éjjel, mielőtt a kakas másodszor
szólna, háromszor megtagadsz." (Mk, Mt)

„Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon bennete­

ket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a
hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet...
Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor
letagadod, hogy ismersz." (Lk)

Az Evangéliumok a Jézust hálátlanul elhagyó tanítványok törté­

netét úgy ábrázolják, mint amelyben beteljesül Zakariásnak a
pásztor eltávolításáról, majd utána a juhok szétszéledéséről szóló
jövendölése (Zak 13,7; lásd az 5. fejezet 16. pontját). Még a cso­
port vezetőjét, a lobbanékony Pétert is hiába figyelmezteti Jézus,
hogy többször is el fogja árulni mesterét. Mindegyik Evangélium
igyekszik csökkenteni az árulás súlyát. A Péter és tanítványok
eleve arra voltak ítélve, hogy az ősi prófécia, illetve Jézus jöven­
dölése szerint cselekedjenek.1920
Váratlanul kerül szóba, hogy Jézus feltámadása után megjele­
nik majd Galileában (Mk 14,28).2(1A M k 14,28 („De feltámadá­
som után majd előttetek megyek Galileába”) mint szerkesztői
beavatkozás azt célozza, hogy próféciaként előzményül szolgál­
jon a Mk 16,7-hez, ahol a névtelen hírhozó az üres sírban bejelen­
ti, hogy Jézus Galileába ér még az apostolok előtt, és ott találko­
zik velük (lásd az 55. pontot).

32. Másodkézből való jövendölés a templom lerombolásáról

(Mk 14,58; Mt 26,61; vö. Mk 15,29; Mt 27,40; Jn 2,19)

„Hallottuk, amikor kijelentette: Lebontom ezt az emberi kéz épí­

tette templomot, és három nap alatt másikat építek, amely nem
emberi kéz alkotása." (Mk)

19 Figyelemre méltó Lukács betoldása, mellyel az apostolok vezetőjét

igyekszik menteni: Jézus elmondja, imádkozott azért, hogy Simon a jövőben
jobban végezze a munkáját.
20 Ez a vers hiányzik a fajjumi kopt töredékből, de hogy ennek van-e valami
jelentősége, vagy puszta véletlen, azt nem lehet bizonyosan megállapítani.

326
... így vádaskodott: „Azt állította: L e tudom b o n tan i a z Isten
tem plom át , és h áro m n ap a la t t ú jr a fe l tu dom é p íte n i.” (Mt)

„ Rontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” (Jn)

Kizárólag János változatában mondja ezeket a szavakat maga Jé­

zus, azt állítva, hogy csodás módon három nap alatt felépítené,
amennyiben zsidó ellenfelei lerombolják. A másik két idézetben
a mondás Jézus ellen felhozott vád. Az ApCsel 6 ,14-ben István
protomártírt éri az a vád, hogy egy későbbi alkalommal ugyan­
ezeket a szavakat mondta. A három nap szimbolikája felidézi Jó ­
nás jelét, amely arra utal, hogy Jézus teste három napig lesz a sír­
ban (5. fejezet 7. pont), és a harmadik napon feltámad [7. fejezet
14. pont). Képletes keresztény értelmezéssel van tehát dolgunk.
János ezt ki is mondja, amikor az ő Jézusa elmagyarázza, hogy a
templom lerombolása és újjáépítése három nap alatt nem az
épültre vonatkozik, hanem az ő halálára és három nappal később
bekövetkező feltámadására (Jn 2,21).
E mondásokat kimondva-kimondatlanul a jeruzsálemi Temp­
lommal, a palesztin judaizmus legfőbb szimbólumával szemben a
palesztin egyház hellenizált zsidó tagjainak kritikai álláspontja ih­
lette. István protomártír, a hellenizált zsidók egyik vezetője azzal
hergelte tovább amúgy is felbőszült zsidó hallgatóságát, hogy ta­
gadta, Isten valaha is lakott volna „emberi kéz emelte hajlékban”
(ApCsel 7,48), valamint azzal, hogy megismételte Jézus állítóla­
gos szavait a templom közelgő lerombolásáról (ApCsel 6,14). Pál
ellen az egyik legsúlyosabb vád az volt, hogy a törvény és a tem p­
lom ellen prédikált (ApCsel 25,7-8). Az Újszövetségben az Isten
háza elleni, Jézusnak tulajdonított, bizonytalan eredetű kijelen­
tések minden jel szerint arra szolgálnak, hogy az antinomista nem
zsidó keresztényeknek Jézusra visszavezethető szóbeli muníciót
szolgáltassanak. Az egyetlen olyan esemény, amely arról tanús­
kodnék, hogy Jézus valami miatt haragudott volna a templomra,
az, amikor a tevékenységüket a szentély udvarán folytató keres­
kedőkre és pénzváltókra támadt (vö. a 2. fejezet 10. pontjával és
az 5. fejezet 10. pontjával). János ráadásul az Isten házának
„megtisztításá”-hoz kapcsolja az említett mondást (Jn 2,14-21).
Míg a történeti Jézust nem érdekelte különösebben a templom,

327
az Evangéliumokban sincs rá bizonyíték, hogy teológiai alapon
szembeszegült volna a jeruzsálemi Templommal.

33. Az apostoloknak szóló utasítások Márk hosszabb

befejezésében (Mk 16,15-18)

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot

minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül,
aki nem hisz, az elkárhozik. Akik hisznek, azokat ezek a jelek fog­
ják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kí­
gyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt ne­
kik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak. ”

Mivel Márk hosszabb befejezése (Mk 16,9-20) hiányzik a Sinai-

ticusból és a Vaticanusból, azaz a legrégebbi és leginkább mérték­
adó Új szövetség-kéziratokból, a tudósok általában nem tartják
hitelesnek. A szakasz többnyire olyan mondásokat tartalmaz,
amelyek az eredeti Evangéliumban másutt is előfordulnak. Az
apostolok egész világra kiterjedő misszióját a 20. pontban tár­
gyaltuk, és az 53. pontban is szó lesz róla (Mt 28,18-20). A hívők
jel iránti kérésével a 7. pontban foglalkoztunk, illetve alább, az
54. pontban még szót ejtünk róla (Llc 10,19-20). Csupán a nyel­
veken szólást (Mk 16,1 7) nem említik az Evangéliumok; ugyan­
akkor a primitív egyházban nem szokatlan, glosszolália néven is­
mert karizmatikus jelenség az Újszövetségben másutt szóba ke­
rül. Az ApCsel 2,4-11 szerint az apostolok az első pünkösdkor
szóltak nyelveken Jeruzsálemben, és a külföldiek megértették
őket. Ugyanakkor Pál úgy utal a nyelveken szólás adományára,
hogy az avatott tolmács híján nem érthető (IK or 14,2-6). Min­
den valószínűség szerint ide sorolható a Szentlélek által megszállt
Kornéliusz nevű római századosnak és háza népének tulajdoní­
tott karizmatikus beszéd (ApCsel 10,46), miként a Pál által
Efezusban megkereszteltek története is (ApCsel 19,6).
A Mk 16,17-ben a glosszoláliáról tett megjegyzés világosan jel­
zi, hogy a korai egyház eszméit vetítették vissza Jézusra.

328
II. A Q-TRADÍCIÓ

34. Boldogságok és keservek: kiáltvány az Isten országát

keresőknek (Mt 5,3-12; Lk 6,20-26; Tamás Evangéliuma 69)

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.

Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd el­
telnek vele.
Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta színűek, mert meglátják az Istent.
Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a
mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket
és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalm a­
tok! így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt)

„Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa.

Boldogok vagytok, hogy most éheztek, mert jól fogtok lakni.21
Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok.
Boldogok vagytok, ha gyűlölnek benneteket az emberek, kizárnak
körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenle­
tes dolgot, elvetik az Emberfia miatt.
Örüljetek azokban a napokban, ha m ajd ez bekövetkezik, és u j­
jongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben! Atyáik
is így bántak a prófétákkal.
De jaj, nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigaszotokat.
Ja j nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok! Ja j nektek,
akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!
Ja j nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így
tettek a hamis prófétákkal." (Lk)

21 Tamás Evangéliuma (69) úgy adja elő a mondás lényegét, hogy annak
semmi köze a Boldogságok stílusához: „Boldogok, akik éheznek, mert meg­
tölti majd gyomrát, aki csak akarja.”

329
A Boldogságok Jézus tanításának igazi gyöngyszeme mind vallási,
mind irodalmi szempontból. Máténál és Lukácsnál két különbö­
ző változatban maradt fenn. Az Újszövetség kutatói hitelességét
tekintve nagyobb becsben tartják Lukács rövidebb szövegét, de
talán valószínűbb az a nézet, mely szerint Lukács és Máté - leg­
alábbis részben - két különböző, ám egyaránt Jézustól származó
verziót örökített meg. A felületes olvasó beéri azzal, hogy kiderí­
ti, az alkotás utolsó két sora (Mt 5,11-12; Lk 6,22-23) ihletét és
irodalmi szerkezetét tekintve egyaránt elüt a szöveg többi részé­
től. A Máténál szereplő első nyolc Boldogságból csupán három­
nak van megfelelője Lukácsnál is.
Az alkotás célja nyilvánvaló: Isten országára összpontosít, aho­
va belépve az első és az utolsó Boldogság szerint jutalom vár.
Okunk van azt gondolni, hogy ez az a sarkalatos elv, amelyen az
egész kompozíció áll vagy bukik. Más szóval, a szöveget Jézus ki­
áltványának tekinthetjük, mely azokhoz szól, akik vele akarnak
tartani nagy eszkatológiai misszióján. Akik elfogadják a Boldogsá­
gokban leírt feltételeket, és rendelkeznek a megfelelő erények­
kel, azoknak Jézus végső áldást ígér.
Máté nyolc Boldogsága Lukácsnál négyre csökken, ám szem­
ben áll velük négy keserűség, amely Máténál hiányzik. így Lukács
programja nem csupán program az istenkeresők számára, hanem
figyelmeztetés is azoknak, akik nem hallgatnak Jézusra, és a go­
noszság útját járják. A másik figyelemre méltó különbség a két
Boldogság-lista között, hogy Máté spiritualizálja a minősítéseket:
Lukács „szegény”-e Máténál „lélekben szegény”, és míg Lukács­
nál az éhezők ételre vágynak, Máténál az „igazságára.
A Jézus által áldásra méltónak hirdetett spirituális jellemzők,
melyeknek az Isten országát keresőkben jelen kell lenniük, a zsi­
dó vallásosság megszokott erényei. Előkelő helyet kapnak az
Ószövetségben, felbukkannak a holt-tengeri tekercsekben, és Jé ­
zus is újra meg újra dicséri őket az Evangélium más helyein. Sok­
szor elmondták már, hogy a Boldogságok emlékeztetnek az Izajás
könyve 61. fejezetének első verseire. Izajás (íz 61,1-2) a szegé­
nyeknek hozott örömhírről, a megtört szívűek meggyógyításáról,
a foglyok szabadulásáról, az Úr kegyelmének hirdetéséről és a
gyászolók vigasztalásáról beszél. Hasonló gondolatokat közvetít
a Messianisztikus apokalipszis címen ismert qumráni bölcsességi
mű, megemlítve az „örök Királyságot” is: „Mert az Úr a jámboro­

330
kát számon tartja, és az igazakat néven szólítja. A szegények fö­
lött lebeg a lelke, és az állhatatosakat megújítja az <5 erejével,
mert megdicsőíti a jámborakat a királyság örök trónján. Megsza­
badítja a foglyokat, visszaadja a látását a vaknak, kiegyenesíti a
meggörnyedtet... meggyógyítja majd a megsebzetteket, és a hol­
takat életre kelti, a szegényeknek jó hírt hoz” (1Q521, 2,5-12).
Máté „lélekben szegény” kifejezése (5,3) is feltűnik a qumráni
háborús szabályzatban, melyben a szerző arról beszél, hogy a „lel­
ki szegények” legyőzik a „keményszívűeket” (1QM 14,7).
Máté első, a lélekben szegényekre vonatkozó Boldogsága az
első minősítés, mely feljogosít az Isten országába való bejutásra.
Jézus a szegényeknek hirdeti a jó hírt (Mt 11,5; Lk 7,22), és taní­
tásában, példabeszédeiben egyaránt a szegények a nagy lakoma
legfőbb meghívottjai (Lk 14,13; lásd a 4. fejezet 13. pontját). A
családi kötelékek elvágását követelő, nyomasztó készülődés Isten
országára a gyászhoz hasonló (Mt 5,4), de a rá következő eszka-
tológiai öröm majd vigaszt nyújt. Jézus felmagasztalja azokat a ta­
nítványait, akik utánozzák az ő szelídségét (Mt 11,29; lásd az 51.
pontot). Olyan erény ez, amelyért majd a föld fölötti uralom lesz
a jutalom (Mt 5,5), ám ez ismét csak nem az e világi birtoklásra
vonatkozik, hanem arra, amelyre a közeli jövőben Isten országá­
ban kerül sor. A kifejezés a 37. zsoltárt idézi: „A szelídek ellen­
ben uralják a földet” (Zsolt 37,11); „Ám az igazak birtokolják a
földet” (Zsolt 37,29). Az éhező megetetése, a szomjazó megita-
tása a végítéletben egyaránt jó cselekedetnek minősül (Mt
25,35), és akik aközben éheztek meg, hogy Jézus igazságról szóló
szavait hallgatták, számíthattak rá, hogy a pusztában is jóllaknak
(lásd az 1. fejezet 11. és 14. pontját). Az igazság iránti éhség és a
szomjúság azonban (Mt 5,6) az Isten „országa és... igazsága” esz­
méjét idézi, amely a hegyi beszéd szerint Jézus tanítványainak
minden földi szükségletét kielégíti (Mt 6,33; Lk 12,31; lásd a 3.
fejezet 19. pontját).
Ami a könyörületesség erényét illeti, Jézus - a betegek gyógyí­
tója és a megvetettek barátja - egész pályafutása során maga volt
a megtestesült együttérzés. Olyannyira, hogy ez a hely - jóllehet a
görögben itt más, bár rokon értelmű szó (eleémón) szerepel -
ugyanazt a vallásosságot hirdeti, mint az Isten könyörületességé-
nek (oiktirmón) utánzását buzdító tanács (Lk 6,36). A szív tiszta­
sága (Mt 5,8), vagyis az egyszerűség és a becsületesség a Jézus ál­

331
tál hirdetett vallás lényeges eleme. Követőit arra buzdítja, legye­
nek hozzá hasonlóan alázatos szívűek (Mt 11,29; lásd az 51. pon­
tot), és hogyan összpontosítsák elméjüket a mennyei kincsekre
(Mt 6,20; lásd a 3. fejezet 16. pontját). A primitív egyház első
megkeresztelkedettjeivel kapcsolatban a jeruzsálemi zsinat kije­
lentette, hogy szívüket a hit a Szentlélek által megtisztította
(ApCsel 15,9).
A békességben élni annyit tesz, mint megbékélni, megterem­
teni a közös gondolkodást. Máté kifejezése, a „békét teremte­
nek” egyedülálló az Újszövetségben, a béke azonban önmagában
is a zsidó vallásos gondolkodás központi fogalma. A Bibliában Is­
ten a béke megteremtője (íz 45,7), Hiílél, a híres tanító, Jézus
idősebb kortársa pedig arra biztatta hallgatóit, hogy legyenek
Áron tanítványai, „békeszeretők és békeszerzők” (mAb 1,12).
Jézus tanítása szerint a lelki sónak köszönhetően egészséges kö­
vetőinek egymással békében kell élniük (Mk 9,50; lásd a 3. feje­
zet 11. pontját). A békeszerzők jogot formálnak arra, hogy „Isten
fiai”-nak nevezzék őket. A tiszteletbeli „Isten fiai” cím a Bibliá­
ban és a posztbiblikus irodalomban, amikor egy csoportra vonat­
kozik, vagy Isten mennyei udvartartását (az angyalokat), vagy ál­
talában a zsidókat, vagy a különösen szent életű embereket jelöli,
akik teljes mértékben a mennyei Atya ügyeinek áldozták magu­
kat [lásd Jézus változó arcai, 41-43.) Itt olyan emberek, akik az
eszkatológiai megbékélésen dolgoznak, miközben Isten országa
azonnali eljövetelét várják.
Máté utolsó Boldogsága (5,10), miszerint áldottak, akiket ül­
döznek, ebben az irodalmi szövegösszefüggésben is, de a Jézus ta­
nítványai által teljesített korai küldetések hagyományának fényé­
ben is disszonánsán hat. Hacsak nem a barátságtalan fogadtatásra
(vö. az 5. ponttal) utaló hiperbolaként kezeljük az üldöztetés
gondolatát, ellentmond a Boldogságok többi pontjának, és in­
kább az apostoli egyház és a vele ellenszenvező palesztinai, illetve
diaszpórában élő zsidók ellentétére utal. A tanítványokat Jézus
arra buzdítja, hogy legyenek kemények, és mutassák ki nemtet­
szésüket, amennyiben nem részesülnek szívélyes fogadtatásban
(Mk 6,11 stb.). A vendégükkel rosszul bánó zsidók a történelem
leggonoszabb nemzedékét, az özönvíz generációját képviselő
Szodoma gonosz lakóihoz volnának hasonlók (lásd az 5. pontot).
Jakab és János apostol, a két igaz galileai fanatikus, úgy tűnik, szó

332
 szerint vette Jézus Szodóma-hasonlatát, és az őket befogadni
nem hajlandó szamaritánus falura lehozták volna a mennyei tüzet
(Lk 9,54). Nincs semmiféle utalás arra, hogy míg Jézus követői
közt volt, üldözésben lett volna részük. A mártírium, amelyre a
Mt 5,10 utal, noha a zsidó képzeletben nem érhető tetten, nem
azokhoz az apostolokhoz köthető, akik Jézus kortársai voltak, ha­
nem az 1. század későbbi évtizedeiben élt keresztény misszioná­
riusokhoz, akikkel valóban rosszul bántak (lásd a 20., 21. pontot;
vö. az 5. fejezet 24. pontjával és a 7. fejezet 24. pontjával).
A Boldogságok záró része Máténál (Mt 5,11-12) tovább bővíti
az üldözés kiváltó okait. A szakasz élesen különválik az előző
nyolc verstől. Lukács „Boldogok vagytok” fordulata helyett Má­
ténál a szokásos harmadik személyt! alak szerepel: „Boldogok,
akik”, Jézus pedig úgy jelenik meg, mint a követőire zúduló erő­
szak kiváltó oka, ami egybecseng a többi üldözésről szóló résszel
(Mt 10,18; Mk 13,9; Lk 21,12 [„a nevemért”]; Mt 10,39; 16,25;
Mk 8,35; Lk 9,24; lásd a 9. fejezet 5. pontját). Mi több, határo­
zottan zsidó szövegkörnyezetbe helyezi a történetet a szenvedő
keresztények és a bibliai próféta elődök összekapcsolása. Vegyük
észre, hogy a „lesz a mennyben a jutalmatok” (Mt 5,12) kifeje­
zésben a „mennyben” a kétszer is elhangzott „mennyei ország”
helyett áll (Mt 5,3, 10). A földi szenvedésekért járó mennyei ju­
talom, amelyre a szöveg utal, egészen más gondolkodásból fakad,
mint az, hogy Isten országába beléphetnek a lélekben szegények.
A földi szenvedésekre következő égi kártérítés az e világ és a kö­
vetkező közötti tökéletes ellentétet jelzi, ami a rabbinikus iroda­
lom gyakran tetten érhető vonása. Ezzel szemben Jézus a titok­
ban növekvő mag példázatával éppen hogy a folytonosságot fo­
galmazza meg (vö. a 4. fejezet 1. és 2. pontjával).
A jelentős különbségek ellenére a Boldogságok és a Lukácsnál
fennmaradt, megfelelő Keservek (Lk 6,20-23; 6,24-26) nem
sok lényegeset tesznek hozzá a Máté által közvetített tanítás lé­
nyegéhez. A szegények materiális értelemben, mindenfajta spiri-
tualizációtól mentesen szegények, de aki jártas a zsidó bibliai és
posztbiblikus vallásos eszmékben, tudja, hogy a tulajdon hiányát
úgy tekintették, mint ami elősegíti az Istenbe vetett hitet és így a
vallásosságot. Az Isten országába bejutni a gazdagok számára igen
nehéz (Mk 10,23-25; Mt 19,23-24; Lk 18,24-25; lásd a 14.
pontot, valamint a 3. fejezet 12. pontját). Lukács a második Bol­

333
dogságban a fizikai éhezésről beszél (6,21), szemben Mátéval aki
az igazságosság utáni éhséget és szomjúságot említi, a megfelelő
Keservében azonban (Lk 6,25) az éhség szinte bizonyosan képle­
tesen értendő. Máté gyásza helyett sírás, vigasztalása helyett ne­
vetés áll (Lk 6,21). Figyelemre méltó, hogy a „nevetni” ige az
Evangéliumokban csak Lukács harmadik Boldogságában és har­
madik Keservében fordul elő. Jézust sehol sem írják le az Evan­
géliumokban úgy, hogy nevetne. Mintha hiányozna belőle a rab­
bik humora. És még egy apró megjegyzés: Lukács kifejezése -
„az Emberfia miatt” - semmit sem tesz hozzá Máté fogalmazásá­
hoz - „énmiattam”. Pusztán az „én” körülírásaként szerepel,
olyan értelemben, ahogyan arról már szó volt a 7. fejezet 7. pont­
jában.
Miközben a Boldogságok valóban Jézus eredeti gondolatait
közvetítik, az irodalmi forma nem az ő műve. Számos ószövetségi
zsoltár, kezdve az 1. zsoltártól, azzal indul, hogy „Boldog”, és hat­
ban vissza is tér ez a fordulat (Zsolt 32,1-2; 84, 4-5; 119,1-2;
128, 1-2; 137,8-9; 144,15). Az Evangéliumok Boldogságainak
legmeglepőbb párhuzama azonban a holt-tengeri tekercsekben
került elő, ahol a sajnálatos módon erősen rongálódott héber vers
háromszor ismétli a „Boldog”, illetve „Boldogok” kifejezést. A
szöveg 4QBeatitudes vagy 4Q525 címen ismeretes.22 A vonatko­
zó rész így hangzik: „[Boldog, aki igazat beszél,] tiszta szívvel, s
nincs nyelvén rágalom. Boldogok, akik pontosan betartják előírá­
sait, és nem tapadnak a bűn útjaihoz. Boldogok, akik örvendez­
nek benne, és nem áradnak szét a dőreség útjain. Boldogok, akik
őt kutatják tiszta kezekkel, és nem keresik álnok szívvel.” A
qumráni bölcsességi vers jól megvilágítja Máté és Lukács boldog­
ságmondásainak irodalmi szerkezetét. Máténál minden dicsére­
tes erényt a megfelelő jutalom követi: „Boldogok a lélekben sze­
gények, mert övék a mennyek országa.” Lukács boldogságmon­
dásai is hasonló mintát alkotnak, ám utánuk, a Keservekben a
bűnök és büntetések felsorolása áll: „Jaj nektek, akik most nevet­
tek, mert sírni és jajgatni fogtok!” A tekercsek boldogságmondá­
sai valahol a kettő között félúton vannak; megáldják az erényese­

22 Lásd Peuch, E.: Discoveries in the Jndean Desei'l XXV, 1998, 122-123.
(Ennek alapján készült magyar fordítás in: A qumráni szövegek magyarul.
Ford., válogatta. Fröhlich Ida, Budapest, 2000, 534.)

334
két, akik nem merülnek el a bűnökben. Az antitézis bemutatása
az erkölcsi tanítás jól megválasztott eszköze, ám ha a prédikátor­
nak az a célja, hogy életformát javasoljon, és leendő követői elé
tárjon egy kiáltványt, a Máténál fennmaradt szöveg stílusát te­
kintve nyilvánvalóan alkalmasabb erre.
Vajon Jézus alkotta-e meg a Boldogságokat? A kérdésre nem
lehet egyszerű választ adni. Mint már megmutattuk, az egyes állí­
tások külön-külön származhatnak Jézustól, méghozzá azon az ala­
pon, hogy az Evangéliumokban másutt elhangzik tőle hasonló ta­
nítás. Másfelől viszont a boldogságmondásokból - eltekintve a ki­
egészítő versektől, melyek megemlítik magát a prédikátort és
zsidó (prófétai) hátterét (Mt 5,11-12; Lk 6,22-23) -hiányoznak
a Jézus nyelvezetére jellemző személyes és helyi színek. Nem ve­
hetjük tehát biztosra, hogy Jézus valaha is megfogalmazott ilyen,
négy vagy nyolc pontból álló kiáltványt követői részére. Valószí­
nűbb, hogy a Boldogságok Jézus tanításának hű kivonata, mely a
korai egyház alkotása, és úgy készült, hogy mind a zsidók körén
belüli, mind az azon kívüli hívők számára vonzó legyen.
További boldogságmondásokat lásd Lk 11,28 a 3. pontban; Mt
13,16 és Lk 10,23 a 44. pontban; valamint Mt 23,39; Lk 13,35 a
48. pontban.

35. A mennyei Atyához intézett ima ereje (Mt 7,7-11;

Lk 11,9-13; Mt 26,53-54; Tamás Evangéliuma 2)

„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót

nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki
zörget, annak ajtót nyitnak.” (Mt, Lk)

„Aki keres, ne hagyja abba a keresést, míg csak nem talál. . . " (Ta­
más Evangéliuma)

Melyiketek [Közületek melyik apa (Lk)/ ad fiának követ, amikor

az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? [Vagy
ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? (Lk)] H a tehát ti, bár
gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor meny­
nyivel inkább ad jót mennyei Atyátok [adja mennyei Atyátok a
Szentlelket (Lk)] azoknak, akik kérik." (Mt, Lk)

335
„Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene ti­
zenkét légió angyalnál is többet? De akkor hogy teljesedne be az
írás, amely szerint ennek így kell történnie?” (Mt 26,53-54)

A híres szakasz mögött meghúzódó vallásos alapelv az, hogy a sze­

rető, mennyei Atyába vetett, feltétel nélküli hit mindenható, és
bármit elér. E hit szükségessége a karizmatikus gyógyítással kap­
csolatban különösen nagy hangsúllyal vetődik fel. A tökéletes hit
hiányában sosem következhet be a gyógyulás (lásd az 1. fejezet 9.
pontját). Ugyanez a gondolat tárul fel a váratlan vendégről szóló
példabeszédben (lásd a 4. fejezet 29. pontját) és a hegyeket moz­
gató hit metaforájában is (lásd a 46. pontot, illetve a 6. fejezet 1.
pontját).
Máté hasonlóan túlzó kijelentést ad Jézus szájába a Getszemá-
ni-kertben zajló jelenetben, ahol is az ima azonnali hatékonyságá­
ról van szó. Ha Jézus kérné, hogy angyalok egész serege jöjjön ki­
menteni őt a templomi rendőrség fogságából, Isten közbelépne
(Mt 26,53). Jézus azonban azért nem kér ilyen látványos segítsé­
get, mert sorsával beteljesül a vonatkozó prófécia (Mt 26,54). A
passióra vonatkozó jövendölés hiteltelenségéről lásd a 7. fejezet­
ben a 268-270. oldalt.

36. Az Isten országába való bejutás feltétele

(Mt 7,21-23; Lk 6,46; 13,26-27)

„Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem:

- Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.
Sokan mondják majd nekem azon a napon: - Uram, Uram, hát
nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördö­
göt? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? - Akkor kijelentem
nekik: Sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti go­
nosztevők!” (Mt)

„Miért mondjátok nekem: - Uram, Uram! - ha nem teszitek meg,

amit mondok?" (Lk 6)

336
„Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi ut­
cánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók
vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevőkJ” (Lk 13)

A szakasz két fele két külön mondás, amit részint tartalmuk je­
lez, részint viszont az, hogy Lukácsnál egymástól távol, két kü­
lönböző helyen fordulnak elő. Hogy Máténál egymás mellé ke­
rültek, az szerkesztői közreműködés eredménye. A maxima,
amely Jézust „Uram, Uram”-ként szólítja meg, önálló egység,
amelyet egyik evangélistának sem sikerült megfelelően a szöve­
gébe dolgozni. Lukács e mondáshoz fűzi: „A jó ember szívének jó
kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat” (Lk
6,45; lásd a 3. fejezet 24. pontját), és Jézus nem őszinte, kortárs
követőire alkalmazza. Máté viszont egy paruszia utáni beszélge­
tést vezet be vele, mely a végső bíró és Jézus elbukott tanítványai
között zajlik, és felidézi az utolsó ítélet tíz szűzéről szóló példa­
beszédet (Mt 25,12 és 25,44-45; lásd a 4. fejezet 25., 26. pont­
ját). A bűnös mentegetőzése és a bíró elutasító szavai Lukácsnál
magától értetődően kapcsolódnak a végső elszámolás jeleneté­
hez. Nehéz eldönteni, hogy Lukács vagy Máté őrzi hívebben az
„Uram, Uram ” eredeti formáját. Máté állítása azonban, mely a
mennyei Atya akaratának való engedelmességről szól, kétségkí­
vül eredeti zsidó fordulat (lásd mAb 5,20), és egyúttal Jézus val­
lásosságának is alapvető követelménye (lásd a 3. pontot; vö. a 6.
fejezet 3. és 5. pontjával). Ez mindenestre olyan érv, ami a hite­
lesség mellett szól.

37. A pogányok átveszik a zsidók helyét Isten országában

(Mt 8,10-12; Lk 7,9; 13,28-29; vö. Mt 21,43)

„Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet.

Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyu­
gatról, és letelepednek Abrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek
országában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott
sírás és fogcsikorgatás lesz. ” (Mt 8)

„Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.

(Lk 7)

337
„Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Abrahámot, Izsákot, Jáko­
bot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat
meg kirekesztve. Jönnek m ajd keletről és nyugatról, északról és
délről, és helyet foglalnak az Isten országában. ” (Lk 13)

„Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek az Isten országát, s

olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét." (Mt 21)

E jövendölés, mely azt jósolja meg, hogy a nagy lakomáról a pátri­

árkák (Máté változatában) és a próféták (Lukács szerint) kivéte­
lével a zsidók kirekesztődnek, Máténál a százados szolgájának
meggyógyításáról szóló történethez (Mt 8,5-13; Lk 7,1-10; lásd
az 1. fejezet 28. pontját), míg Lukácsnál az Isten országába való
bejutás feltételeihez kapcsolódik. Ugyanezt a kommentárt fűzi
Máté a szőlőskert gonosz bérlőinek példázatához is (Mt 21,43).
A zsidók elutasításának és a világ négy égtájáról származó pogá­
ny ok elfogadásának gondolata ellentmond Jézus kijelentésének,
miszerint az Evangélium kizárólag a zsidóknak szól (lásd a 6., il­
letve a 49. pontot). Jézus tanításának e lényeges és általános ér­
vényű eleme kizárja, hogy Jézus az egész zsidó népet elátkozza.
A mondást valószínűleg akkor adhatták Jézus szájába, amikor
az apostoli igehirdetés kudarcot vallott a zsidók körében, vagy az
Evangélium későbbi szerkesztőjének a betoldása, és a nem zsidó
egyház gondolatát tükrözi.

38. Az ellenséges hallgatóság (Mt 10,16; Lk 10,3)

„Nézzétek, úgy kiildelek titeket, mint bárányokat a farkasok

közé!”

E mondás túlzó leírása azoknak a viszonyoknak, amelyekkel

Jézus apostolainak kell szembenézniük, hiszen Jézus életében
egyetlen tanítványról sem tudunk, akinek meg kellett volna hal­
nia. A további kommentárt lásd a 3. fejezet 28. pontjában.

338
39. Jézus megvallása vagy megtagadása
(Mt 10,32-33; Lk 12,8-9)

„Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megval­

lom m ajd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek
előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt." (Mt)

„Mondom nektek, hogy aki tanúságot tesz mellettem az emberek

előtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai
előtt. Aki azonban megtagad az emberek előtt, azt én is megtaga­
dom Isten angyalai előtt." (Lk)

Ez a maxima arra a mondásra emlékeztet, amely az „Emberfia”

ellen beszélő, illetve a Jézust szégyellő, megtévedt tanítványok­
ról szól (lásd a 7. fejezet 3. és 18. pontját). Mind Máté, mind
Lukács úgy írja le az utolsó ítéletet, hogy az az Atyaisten és az an­
gyalok jelenlétében zajlik le. Jézus megvallása az emberek előtt
egyet jelentett a primitív egyház hitvallásával, miszerint Jézus az
Úr, Jézus a Krisztus, Jézus az Isten fia (lásd ApCsel 2,36; 9,20;
Róm 10,9; lKor 12,3; 2Kor 4,5; Filem 2,11). A szakaszt tehát a
korai egyház toldhatta be az Evangéliumokba.

40. Jézus Keresztelő" Jánosról (Mt 11,11-15; Lk 7,28; 16,16)

„Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született

nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a leg­
kisebb, az nagyobb nála. A mennyek országa Keresztelő János
idejétől mindmáig erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg.
A próféták és a törvény Jánosig mind ezt jövendölték. S ha tudni
akarjátok, ő Illés, akinek el kell jönnie. Akinek van füle, hallja
meg1 . ” (Mt)

„A törvény és próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országá­

nak örömhíre terjed, és senki se juthat el oda erőfeszítés nélkül."
(Lk 16)

Jézus Jánosról szóló dicsőítését lásd az 5. fejezet 26. pontjában;

János és Illés azonosítását a 9. pontban.

339
 Jézus őszinte méltatása (Mt 11,7-10; Lk 7,24-27; lásd az 5.
fejezet 26. pontját), melyben Jézus végül a legnagyobb prófétá­
nak nevezi a Keresztelőt, itt azzal folytatódik, hogy János minden
ember között a legkiválóbb. Minősítése ezután odáig süllyed,
hogy kiérdemli a „tegnap embere” címet. Isten országában Jézus
tanítványai túlszárnyalják Jánost. O a törvény és a próféták ősi
uralmához tartozik; Jézussal kezdődött el az új Isten országa.
Ezek a lekicsinylő megjegyzések aligha származhatnak ugyanattól
a személytől, aki épp előtte nevezte Jánost a legkiválóbb ember­
nek. Valószínűleg azt a vitát tükrözi, amely Jézus követői és János
azon tanítványai között zajlott, akik Jánost tartották a Messiás­
nak (Lk 3,15). Egy másik vita abból fakadt, hogy János maga je­
lentette ki, ő alacsonyabb rendű, mint az, aki követi őt, és akinek
a saruját sem méltó eloldani és vinni (Mk 1,7; Mt 3,11; Lk 3,16).
Ezt az éles kritikai attitűdöt később egy kompromisszumos nézet
váltotta fel, mely szerint János az új Illés, Jézus előfutára és hír­
nöke (lásd a 9. pontot).
Mind Máté, mind Lukács szerint Isten országának eljövetele
erőszakot kelt azok között, akik be akarnak jutni, ami első pillan­
tásra ellentétben áll azzal, hogy az eljövendő „Isten fiai” békés
természetűek, áldott békeszerzők (Mt 5,9; lásd a 34. pontot).
Az erőszakra vonatkozó megjegyzést számos kommentátor úgy
értelmezi, hogy az pejoratív jelentéssel a harcias zsidó lázadókra
vonatkozik (zélótákra és szikarikra), akik folytonos zavargásaik­
kal egészen Jeruzsálem Kr. u. 70-ben bekövetkezett bukásáig
meggátolták az Isten uralmához vezető békés folyamatot. A
kép azonban Jézus sikereinek leírásaként is érthető, ahol az iz­
gatott és lármás zsidó tömeg utat tört a tanító felé. Ha figye­
lembe vesszük Jézus túlzásokra való hajlamát, a jelenetet úgy
képzelhetjük el, mintha harcosok tömege özönlene Isten orszá­
ga felé.

41. Az aszketikus János és a kedélyes Jézus

(Mt 11,18-19; Lk 7,33-35)

„Eljött János, nem. eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge
van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a
falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. A bölcses­

340
ség azonban igazolja magát tetteivel. [A bölcsességet azonban
minden gyermeke igazolja. (Lk)J"

Az utcán játszó gyermekekről szóló példabeszédet - amelyhez a

Jánosra és Jézusra vonatkozó kommentárt fűzték az evangélisták
- a 4. fejezet 9. pontjában tárgyaltuk. A benne rejlő üzenet az;
hogy a közelgő mennyek országának hirdetik, sem a Keresztelő
kemény aszkézise, sem Jézus engedékenysége a bűnösök iránt -
együtt eszik és iszik velük - nincs nagy hatással a kortársakra. A
történet értelmesebbnek tűnik, ha úgy tekintjük, hogy retros­
pektív nézőpontból a primitív egyház hasonlítja egymáshoz Jé ­
zust és Jánost, és nem úgy, hogy Jézustól hangzottak el ezek a
mondatok. Nemigen volt szokás önmagáról úgy beszélnie senki­
nek, hogy mohó és iszákos. Az viszont, hogy kettejüket egyenran­
gúnak tekinti a szakasz, és Jézust nem helyezi János fölé, éppen­
séggel az ellen szól, hogy a primitív egyház szerzeménye volna.

42. A karizmatikus tevékenység sikertelensége a galileai

faluban (Mt 11,21-23; Lk 10,13-15)

J a j neked, Korozainl Ja j neked, Betszaida! Mert ha Tíruszban és

Szidonban mentek volna végbe a bennetek történt csodák, már ré­
gen hamuban és szőrzsákban tartottak volna bűnbánatot. Mon­
dom nektek: Tírusznak és Szidonnak elviselhetőbb lesz a sorsa az
ítélet napján, mint a tiétek. És te, Kafarnaum! Vajon az égig
emelkedel? A pokolba süllyedsz. H a Szodomában mentek volna
végbe a csodák, amelyek benned történtek, még ma is állna. ”

Jézust itt afölött látjuk bánkódni, hogy karizmatikus tevékenysé­

ge nincs hatással a galileai tóparti település lakóira. Korozaint az
Evangéliumok másutt nem említik, de Betszaidában (ami szó
szerint annyit tesz, mint „a halász háza”) Jézus követőre akadt
(Lk 9,10-11). A negyedik Evangélium szerint itt születtek az
apostolok vezetői, Péter, András és Fülöp (Jn 1,44; Kafarnaum-
ról lásd az 5. fejezet 27. pontját). Amit itt látunk, az igencsak el­
tér a galileai falunak attól a más evangéliumi helyekről ismeretes
barátságos képétől, ahol Jézust rokonszenvező tömeg veszi körül.
Kafarnaumot például Jézus egy helyen a saját városának nevezi

341
(Mk 2,1; Mt 9,1). Az e települések felett mondott súlyos ítélet
valószínűleg azt az állapotot tükrözi, amikor a galileaiak ellensze­
gültek a későbbi misszionáriusok igehirdetésének - miszerint Jé ­
zus a Messiás. Minden rendelkezésre álló bizonyíték arra utal,
hogy Jézust, a karizmatikus gyógyítót meleg szívvel fogadták itt.
Amiről itt értesülünk, az a zsidó egyház ellenségessége, visszave­
títve Jézus korára.

43. A démonűzés karizmatikus természete

(Mt 12,27-28; Lk 11,18-20)

„(Azt mondjátok, hogy Belzebul segítségével űzöm ki a gonosz lel­

keket. (Lk) / H a én Belzebul segítségével űzöm ki a gonosz lelke­
ket, a fiaitok kinek a segítségével űzik ki? így ők lesznek bíráltok.
De ha én Isten Leikével [ujjával (Lk)/ űzöm ki a gonosz lelkeket,
akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa."

Ez a befejező része a 2. fejezet 7. pontjában tárgyalt, a démon­

űzés természetéről folytatott vitának.
Jézus nem valakinek a nevében űzte ki a démonokat, mint a ta­
nítványai és más démonűzők (lásd a l l . pontot), hanem isteni
eredetűnek hitt spirituális hatalom segítségével. Ezt úgy értel­
mezték, hogy a sátán birodalmának meghódítása elkezdődött,
vagy a másik oldalról nézve, Isten országának beköszönte közelgő
valóság (lásd a 8. pontot).

44. Áldottak a tanítványok (Mt 13,16-17; Lk 10,23-24)

„A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall. Bizony

mondom nektek, sok próféta és sok igaz ember [sok próféta és ki­
rály (Lk)] kívánta látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani,
amit ti hallotok, de nem hallotta."

Ezt a Jézus tanítványaira elhangzó boldogságmondást Máté az­

után helyezi el, hogy az ellenséges zsidókat vaksággal, süketséggel
és értetlenséggel vádolja (lásd az 5. fejezet 2. pontját). Eredetileg
független egység lehetett, ahogyan Lukács nem is kapcsolja sem­

342
milyen szöveghez. Üzenete annyi, hogy Jézus hozzá közel álló
társai abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy tanúi lehetnek
a végső kor karizmatikus eseményeinek, amelyeket próféta elő­
deik hiába szerettek volna meglátni. A próféták és az igazak
összekapcsolása Máténál bevett eljárás (lásd Mt 10,41; 23,29).
Lukács „próféták és királyok” fordulata valószínűleg a mondás
eredeti formáját őrzi. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a Jé ­
zusnak tulajdonított szavak lényegében hitelesek.

45. Jelek értelmezése (Mt 16,2-3; Lk 12,54-56)

„Este azt mondjátok, jó idő lesz, mert vöröslik az ég. Hajnalban

meg: M a zivatar lesz, mert az ég felhős és vörös. Az ég színéből
tudtok következtetni, az idők jeleit meg nem tudjátok felismerni? "
(Mt)

„H a azt látjátok, hogy nyugat felől felhő kerekedik, mindjárt

mondjátok, hogy eső lesz, s ez be is válik. S ha azt látjátok, hogy
délről fúj a szél, arra következtettek, hogy hőség lesz, és ez be is kö­
vetkezik. Képmutatók1 . A föld meg az ég jeleiből tudtok következ­
tetni. H át ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?” (Lk)

A két szöveg a Jézus jelekhez való viszonyának kérdésköréhez

tartozik (lásd a 7. pontot). Máté formulájának hitelessége kétsé­
ges, mivel a legrégebbi kódexekből, a Sinaiticusból és a Vatica-
nusból hiányzik. Lukács változata az időjárásról szóló rabbini-
kus szövegek stílusát idézi. Kétféleképpen is értelmezhető azon
mondás beemelése, mely szerint aki vidéki ember bölcsességével
rendelkezik, képes megjósolni az aznapi időjárást, ám nem képes
felismerni Isten jövőre vonatkozó tervének jeleit. Amennyiben
az Isten országának eljövetelére vagy a parusziára utaló előjelek­
ről van szó, akkor a mondás aligha származhat Jézustól, aki nem
értett egyet az előzetes figyelmeztetéssel (lásd Mk 8,12; Lk
17,20). Am ha Jézus szolgálatának karizmatikus megnyilatkozá­
saira vagy a messiási korra vonatkoznak, a szakasz igenis hiteles
lehet (vö. Mt 11,4-5; Lk 7,22).

343
46. A hit hatalma (Mt 17,20; Lk 17,6)

„Mert gyenge a hitetek. Bizony mondom nektek, ha csak akkora

hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegy­
nek itt: Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem
lehetetlen.” (Mt)

.azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és

verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek." (Lk)

A maxima a hit/bizalom eszkatologikus korban korlátlan haté­

konyságát hangsúlyozza. Részletesen tárgyaltuk a 6. fejezet 1. pont­
jában; vő. e fejezet 16. pontjával.

47. A hírvivők üldöztetése (Mt 23,34-36; Lk 11,49-51)

„Nos, prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. Kö­

zülük némelyeket megöltök és keresztre feszíttek, másokat megos­
toroztok a zsinagógában és városról városra üldöztök. Ezért rátok
száll minden igaz vér, amelyet a földön kiontottak, az igaz Ábel
vérétől egészen Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit a temp­
lom és az oltár közt öltetek meg. Bizony mondom, ezek mind utol­
érik ezt a nemzedéket." (Mt)

„Azért mondja az Isten bölcsessége: Prófétákat és apostolokat kül­

dök nekik, de közülük némelyeket megölnek, másokat pedig üldöz­
nek. - E nemzedéknek számot kell majd adnia minden próféta vé­
réről, amelyet a világ kezdetétől, Ábel vérétől egészen az oltár és a
templom között megölt Zakariás véréig kiontottak. Igenis, mon­
dom nektek, számot kell adnia ennek a nemzedéknek." (Lk)

A mondást az 5. fejezet 29. pontjában már tárgyaltuk. Az üldöz­

tetések más említéseiről lásd a 20. és a 34. pontot. Jézus esz-
katológiai nézőpontjával összhangban a jelen generáció egyben az
utolsó.

344
48. Sirám Jeruzsálem miatt (Mt 23,37-39; Lk 13,34-35)

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed,

akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat,
ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok. íme,
elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, mostantól mindaddig
nem láttok, amíg nem zengitek: Áldott, aki az Úr nevében jön !”

E sirámmal kapcsolatban a legfőbb probléma annak említése,

hogy Jézus többször is megpróbálta megmenteni a jeruzsálemi
gyermekeket. Amennyiben elfogadjuk a szinoptikus Evangéliu­
mokból kirajzolódó kronológiát és történetet, Jézus nyilvános je ­
ruzsálemi tevékenysége igen rövid időszakra korlátozódott. így e
megindító, a Boldogságokkal befejeződő költemény valószínűleg
a parusziára utal, azaz olyasvalaki elérkezésére, „aki az Úr nevé­
ben jön”. így tehát e kompozíció valószínűleg nem Jézus életé­
ben, hanem annál később született, és a korai egyház alkotásának
tekintendő.
Ugyanakkor egyes kommentátorok azzal a feltevéssel élnek,
hogy a szöveg egy zsidó alkotásból származik, ahol az isteni Böl­
csesség a beszélő (lásd Lk 11,49; 5. fejezet 29. pontja). Abból ki­
indulva, hogy e föltevés helyes, a Jeruzsálemhez intézett „Hány­
szor akartam egybegyűjteni fiaidat?” kifejezés nem jelent problé­
mát, mivel a zsidó bölcseleti hagyomány szerint Bölcsesség
Úrhölgy folyton igyekszik tanácsokat adni gyermekeinek, és vé­
delmezni őket. A fiókáit a szárnya alatt védő anyamadár metafo­
rája egyszerre bibliai (vö. Zsolt 17,8; 36,7; 57,1 stb.) és rabbi-
nikus („az isteni Jelenvaló szárnya alatt”, Sekhina) eredetű.
A jeruzsálemi asszonyok és gyermekeik fölötti másik sirámot
lásd Lk 19,41-44 (vö. a 60. ponttal) és Lk 23,28-31 (vö. az 5. fe­
jezet 40. pontjával).I.

III. AZ M-TRADÍCIÓ

49. A misszió a zsidókra korlátozódjon (Mt 10,5-8; 15,24)

„Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, megparancsolva nekik: „A pogá

nyokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szam áriaiak városaiba ne
menjetek be! Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhai­
hoz! Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! A be­
tegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a lepráso-
kat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki! Ingyen kaptá­
tok, ingyen is adjátok.” (Mt 10)

„Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Mt 15)

Máté ahhoz az elbeszéléséhez, amelyben Jézus első missziós út­

jukra küldi az apostolokat, hozzáfűzi, hogy tevékenységüket csak
zsidók körében folytassák, kifejezetten megtiltva, hogy nem zsi­
dók közé, akár szamaritánusok közé is elmenjenek. Jézus magára
is vonatkoztatta e megszorítást, küldetése csak Izrael háza szá­
mára szólt (Mt 15,24). Mint szírföníciai asszony történetéből
(Mk 7,27; vö. a 6. ponttal) láttuk, a Szentföld határain kívül élők
karizmatikus gyógyítását Jézus nem tekintette feladatának. A
„küldetésem” kifejezés kétségkívül isteni küldetésre utal. Abban
a maximában pedig, amely törvénytelennek mondja azt, ha szent
dolgokat adnak disznóknak, illetve ha disznók elé gyöngyöt vet­
nek (Mt 7,6; lásd a 3. fejezet 32. pontját), a közmegegyezés sze­
rint az állatok a pogányokat szimbolizálják.
Máté nyíltan, Márk burkoltan (lásd Mk 7,27, a szírföníciai
asszony esete) megerősíti, hogy Jézus és küldöttei missziós mun­
kája a zsidókra korlátozódik, a pogányokra és a szamaritánusokra
pedig határozottan nem terjed ki. Ez a követelmény éles ellentét­
ben áll azzal az Evangélium más helyén többször előforduló állí­
tással, hogy az evangéliumot a világ minden népének kell hirdetni
(Mk 14,9; 16,15; Mt 24,14; 28,19; lásd a 20., 33., valamint az
53. pontot). Máté egy ízben arra ragadtatja magát, hogy kijelenti,
Isten országának eszkatologikus lakomáján az eredetileg a (zsidó)
fiúknak szánt helyeket nem zsidók foglalják el. A zsidók közül
csupán az ószövetségi pátriárkák és próféták lesznek jelen (Mt
8,11-12; Mt 21,43; Lk 13,28 a 37. pontban).
Biztosra vehetjük tehát, hogy Jézus, illetve az ő életében a ta­
nítványok tevékenysége - a pogányokat és szamaritánusokat ki­
rekesztve - csakis a palesztin zsidókra összpontosult. Azon ritka
alkalmakkor pedig, amikor Jézus zsidó területeken kívülre, Tü-
rosz és Szidón környékére, illetve a Jordánon túli Dekapolisz vi­
dékére merészkedett, a beszámolók nem említik, hogy tanított

346
volna. Az Evangéliumok arra sem utalnak, hogy Jézus távolabbi
tervei között szerepelt volna az elhívandók körének bővítése. A
Márk és főleg Máté szövegében az egymással szöges ellentétben
álló nézőpontok jelenléte magyarázatot kíván.23 A kérdéssel rész­
letesen a 10. fejezetben foglalkozunk a 393-396. oldalakon.

50. A hírvivők bemutatják Jézust

(Mt 10,40-41; vö. Lk 10,16)

„Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be,
azt fogadja be, aki engem küldött. Aki prófétát fogad be azért,
mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad
be azért, mert igaz, az igaz ember jutalmában részesül. ” (Mt)

„Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem uta­
sít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.” (Lk)

Máténál a tizenkét apostol, Lukácsnál a hetven tanítvány kikül­

dését (Mt 10,5-15; Lk 10,1-12; vö. az 5. ponttal) Jézus azon állí­
tása követi és fejezi be, hogy a küldöttek az ő követei. Barátságos
fogadtatásuk az őket küldő Jézus, és végső soron Isten barátságos
fogadtatásával azonos. Elutasításról szó sem esik, ami azt jelzi, Jé ­
zus alapvetően sikeres misszióra számított. A mondás Jézus azon
maximájára emlékeztet, mely szerint aki a gyermekeket szívesen
látja, az magát Jézust látja szívesen (lásd Mk 9,37; Mt 18,5; Lk
9,48 a 10. pontban).

51. Jézus igája (Mt 11,28-30)

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet

hordoztok - én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igá­
mat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s
megtaláljátok lelhetek nyugalmát. Az én igám édes, és az én ter-
hem könnyű. ”

23 Lukácsnál ez a probléma nem vetődik fel, mivel ő maga nem volt zsidó,
így eleve a nem zsidó kereszténység szemszögéből írt.

347
Ez a sarkosan fogalmazott maxima Jézus ben Szirát, az Ecclesias-
ticus Kr. e. 2. században élt szerzőjét idézi. E bölcs szerint Böl­
csesség Urhölgy meghívja magához az embereket, hogy nála pi­
henjenek, és igáját fölvegyék (Ecclus 6,26, 28, 30 [héber]; 24,19,
51,26). Megalapozott tudományos vélemény szerint a Mt
11,28-30 nem Jézustól származik, hanem egy máskülönben is­
meretlen zsidó bölcseleti munkából átvett részlet. Az „iga” szó a
rabbinikus irodalomban gyakran előfordul, az Evangéliumokban
viszont csak ezen az egy helyen, és Jézus is csak itt nevezi magát
„alázatosának (tapeinosz). A legerősebb érv azonban az ellen,
hogy e mondást neki tulajdonítsuk, az, hogy Jézus erkölcsi üze­
nete nem édes, és nem is könnyű. Lásd a 9. fejezet 5., 6., 12. és
25. pontját.

52. Jézus az erőszakról (Mt 26,52; vö. Lk 22,35-36, 38)

„Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard ál­

tal vész el." (Mt)

„Amikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és saru nélkül,

szenvedtetek-e hiányt valamiben?... Most azonban - folytatta -,
akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyáját is. A ki­
nek pedig nincsen, adja el a ruháját, és vegyen rajta kardot. Mon­
dom nektek, be kell következnie annak, amit az írás rólam mond:
A gonosztevők közé számították. Sorsom beteljesedik." „Uram -
mondták -, nézd, van itt két kardi" Erre csak annyit mondott:
„Elég." (Lk)

Egymásnak ellentmondóan jelenik meg Jézus viszonya a fizikai

erőszak alkalmazásához. A szinoptikusoknál meg nem nevezett,
János által viszont Péter személyében megjelölt tanítványt (Jn
18,10), aki harciasán előrántja kardját, hogy megvédje mesterét,
Jézus eltiltja a fegyverhasználattól. A Mt 26,52-ben fennmaradt
mondás - „Aki kardot ragad, az kard által vész el” - az erőszak-
mentesség elvét fekteti le, ami összhangban áll Jézus jól ismert
parancsaival: „Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a
gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat
isi”, illetve: „...szeressétek ellenségeiteket!” (Mt 5,39; Lk 6,39;

348
Mt 5,44; Lk 6,27; lásd a 3. fejezet 15., az 5. fejezet 21. és a 9. fe­
jezet 12. pontját). A „kard” használata kevésbé egyértelműen je­
lenik meg ebben a figyelmeztetésben: „Nem békét jöttem hozni,
hanem kardot” (Mt 10,34; lásd az 5. fejezet 24. pontját).
A valódi nehézség abból fakad, ha az értelmező megpróbálja
összekapcsolni ezzel a Lk 10,4-ben szereplő mondást: „Ne vigye­
tek magatokkal erszényt, se tarisznyát” stb. (lásd az 5. pontot).
Ez azt sugallja, mintha Jézus, elfogatása előtt megváltoztatta vol­
na korábbi szabályait, és azt tanácsolta volna hírnökeinek, hogy
ruhájukat is adják el kardért. Ennek következtében az apostolok
ettől fogva olyasvalaki társai lesznek, akit az íz 53,12 - „a gonosz­
tevők közé sorolták” - beteljesüléseként köztörvényes bűnöző­
nek tekintenek (lásd az 5. fejezet 39. pontját). Amikor Jézus
megtudja, hogy két tanítványa már fölfegyverezte magát, azt
mondja, annyi elég.
Két másik értelmezés is létezik, ám ezek számomra nem
meggyőzőek. A Lk 22,36 (a fegyvervásárlás) és a Mt 10,34 (mely
szerint Jézus nem békét hozott, hanem kardot), valamint az
egyik apostolnak a Getszemáni-történetben tanúsított erőszakos
magatartásáról szóló följegyzés (Mk 14,47; Mt 26,51, Lk 22,50;
Jn 18,10) együttes idézése szolgáltatja az újszövetségi alapot ah­
hoz az elmélethez, amely Jézust erőszakos forradalmárnak állítja
be, azaz a magát messiásnak kiadó személy akár fegyveres harcot
is indított volna a rómaiak ellen. E nézet ellen három érv is szól.
Az első és legfontosabb, hogy Jézus tanításában egyértelműen
hangsúlyos az ellenállás- és erőszakmentes magatartás. A máso­
dik, az a különös tény, hogy Lukács változatában a Máté-féle
„Nem békét jöttem hozni, hanem kardot” (Mt 10,34) mondás­
ban a „kard” szó helyett „meghasonlás” (Lk 12,51) szerepel.
Harmadszor pedig, egyes értelmezők úgy vélik, a kardvásárlás is a
Jézus által kedvelt erőteljes metaforák közé tartozik. Ebben az
esetben az, hogy „Elég”, nem Jézusnak a tanítványok fegyveres
felkészültségével való egyetértését, hanem éppen hogy azok
használatának határozott elutasítását jelenti.
A Lukács által okozott rejtély megoldására tett kísérletként azt
gondolnám, hogy az egész szakasz (Lk 22,35-38), a két kard
megemlítésével csupán a Getszemáni-kertben váratlanul Jézus­
nak szegezett kérdés csöndes előkészítése: „Uram, kardot ránt­
sunk ellenük?” (Lk 22,49). Mivel Lukács a kérdést többes szám­

349
bán teszi föl, ez azt föltételezi, hogy több apostol is fölfegyverke­
zett. A váratlan esemény hasonló előkészítéseként értékelhető az
is, ahogyan a föltámadott Jézus megszervezi az apostolokkal gali-
leai találkozóját; hasonlítsuk csak össze a Mk 14,28-at és a Mk
16,7-et (vö. a 31. ponttal).

53. Az apostolok egyetemes küldetése

(Mt 28,18-20; vö. Mk 16,15-16)

„Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden ha­

talmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá
mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a
Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartá­
sára, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap,
a világ végéig." (Mt)

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot

minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül,
aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk)

A Mk 16,15-16-ról lásd a 33. pontot.

A mondást Máté olyan esemény során tulajdonítja Jézusnak -
amikor a galileai hegyen a föltámadása után megjelent tizenegy
apostolának -, amely eseményről csak ő emlékezik meg. A fő
üzenet, hogy Jézus küldötteinek missziója az egész világra terjed­
jen ki, ellenkezik Jézus tiltásával, miszerint a tanítványok ne
menjenek nem zsidók közé (vö. a 49. ponttal). A szakaszban más
olyan elemek is előfordulnak, amelyek az Újszövetségben sehol
másutt nem. Jézus itt azt állítja magáról, hogy minden égi és földi
hatalom birtokosa. Korábban azt mondta, a földön csupán arra
van hatalma, hogy a bűnöket megbocsássa (lásd a 2. fejezet 1.
pontját).24 Jézus korábbi missziós programjában nem szerepelt a
keresztelés kérdése, különösen pedig nem minden nép megke-

24 A qumráni Messianisztikus apokalipszis azon része talán párhuzamos

szövegnek tekinthető, ahol Isten Messiását olyasvalakinek írja le, akire ég és
föld odafigyel (4Q521 frg. 2,1). Ám az első sor eleje hiányzik, és lehet, hogy
épp itt volt megadva, ki az, akire ég és föld odafigyel.

350
resztelése. Sőt az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében történő ke­
resztelés sem ismert, nemhogy az Evangéliumokban, de az egész
Újszövetségben sem. Az Apostolok cselekedeteiben a Jézus „ne­
vére” vagy „nevében” (ApCsel 2,38; 8,16; 10,48; 19,5), Pálnál
pedig a „Krisztus nevére” (Róm 6,3; Gál 3,27) való keresztelés
szerepel. Mátén kívül a háromság - az Atya, a Fiú és a Szentlélek
- formulája először a korai egyház Didakhé vagy A Tizenkét pát­
riárka testamentuma című, föltehetően a Kr. u. 2. század első fe­
lében született kézikönyvben fordul elő. Mindez a Mt 28,18- 20
késői, nem zsidó keresztény eredetére utal. Az eszkatológiai lel­
kesedés már lelohadt, a „S én veletek vagyok mindennap, a világ
végéig” kijelentés pedig nem a közelgő parusziát vetíti előre, ha­
nem hosszú távú jövőt jósol az egyháznak, és a keresztség révén
beavatott tagjainak.

IV. AZ /.-TRADÍCIÓ

54. A gonosz fölötti hatalom (Lk 10,18-20)

„Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat

adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden
ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi. De
mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek
nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a
mennyben. ”

A témát korábban, a 33. pontban már tárgyaltam.

Ez a bekezdés a hetven/hetvenkét tanítvány sikeres missziójárók
szóló beszámoló (lásd Lk 10,1-17; lásd még az 5. pontot) lezárá­
sa. A mérges hüllők fölött gyakorolt hatalom gondolata kéz a kéz­
ben jár az gonoszság fölötti hatalom elvével, s a Teremtés köny­
vének (Tér 3) kígyója mintegy megtestesíti a gonoszt.
A gyógyító és démonűző tanoncok gyermekded örömét (Lk
10,17) korrigálni kellett; ha örültek is, nem amiatt, hogy győzel­
met arattak a gonosz felett, hanem mert nevük bekerült Isten
mennyei nyilvántartásába (vö. Kiv 32,32-33). Hogy e győzelem
megfelelő nézőpontba kerüljön, úgy jelenik meg, hogy mellette
el kell képzelni, amint Jézus meglátja a mennyből aláhulló sátánt.

351
Észre kell venni azonban, hogy Jézust nem úgy ábrázolja a leírás,
mint aki közvetlen kiváltója a sátán bukásának.
A szakaszt az Izajás 14,12, a Hajnalcsillag vagy Lucifer bukását
sirató ének ihlette, s a képet a Jelenések 12,9 bontja ki teljeseb­
ben: „Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ör­
dög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot.”
Nem szükséges Jézus kijelentését tényleges vízióként értel­
mezni. Még jobban megvilágítja a Lukács 10,18-20-at, ha meg­
említjük, hogy a népi zsidó vallási hagyomány az ellenálló képes­
séget a kígyómarással szemben a karizmatikus szent emberek
természetfölötti kiváltságának tekintette. Hanina ben Doszát, a
Kr. u. 1. századi galileai haszidot ima közben marta meg egy kí­
gyó, csakhogy rögtön ezután a kígyó pusztult el, és nem Hanina
(tBer 3,20; yBer 9a). Az Újszövetségben Szent Pál története il­
lusztrálja ugyanezt. Amikor hajótörést szenved, és Málta szigetén
partot ér, hirtelen egy vipera tapad a kezére. A szemtanúk azt
várják, hogy Pál holtan esik össze, ehelyett azonban tűzbe rázza a
kígyót, és ő maga sértetlen marad. A máltaiak emiatt azonnal Is­
tennek vélik Pált (ApCsel 28,3-6).

55. A jó választás (Lk 10,41-42)

„M árta, M árta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugta­

lanít, pedig csak egy a szükséges. M ária a jobbik részt választot­
ta, nem is veszik el tőle soha. ”

Ez a doktrína - hogy Isten országa előbbre való az e világi dolgoknál

- összhangban áll Jézus tanácsával, miszerint az alapvető szükség­
letek miatt nem kell aggódni (Mt 6,25; Lk 12,22; vö. a 3. fejezet
19. pontjával). Lehet, hogy a történet kitalált, a Jézus szavaival ki­
fejezett alapgondolat azonban az eredeti tanítás lényegéhez tartozik.

56. Tűz és keresztség (Lk 12,49-50; Tamás Evangéliuma 10)

„Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint

hogy lángra lobbanjon1 . Keresztséggel kell megkereszteltetnem.
Annyira szorongok, míg be nem teljesedik." (Lk)

352
„Tüzet dobtam a világra; és íme, megőrzőm azt, míg fel nem lob­
ban.” (Tamás Evangéliuma)

Lukács két maximát helyez el Jézus azon bejelentése előtt, mely

arra vonatkozik, hogy Isten országa közeledtének hírére családi
viszályok törnek ki (lásd a 21. pontot, valamint az 5. fejezet 24.
pontját). Mesterkéltnek tűnik az összekapcsolás, a tűzről és a ke-
resztségről szóló mondások pedig magyarázatra szorulnak. A két
fogalom Keresztelő János jövendölésében jelenik meg egymás
mellett, mégpedig abban az összefüggésben, hogy aki utána jön,
az tűzzel (Mt 3,11; Lk 3,16) és a Szentlélekkel (Mk 1,8) fog ke­
resztelni. János vízzel keresztel, és mivel ennek célja a megbánás
kiváltása, a tűzzel való keresztelésen minden bizonnyal a lelki
megtisztítás erőteljesebb eszközét kell értenünk. Ahogyan a ke­
mencében elválik egymástól a salak és a tiszta fém. A tűzzel való
sózás az eszkatológiai megtisztulás egy másik metaforája (lásd
Mk 9,49; Mt 5,13; Lk 14,34; vö. a 3. fejezet 11. pontjával). Igen
valószínű tehát, hogy a mondás eredeti jelentésében a vágyat fo­
galmazta meg a vég nagy katarzisának azonnali eljövetele iránt.
Később, valószínűleg a keresztre feszítés után a keresztelés az ön-
feláldozás jelképe lett. A Márk 10,38-ban - „Készen vagytok rá,
hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a ke-
resztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztel-
kedjetek?” - már ilyen értelemben fordul elő (lásd a 15. pontot).

57. A vérontásból és a katasztrófából levonható tanulság

(Lk 13,2-5)

„Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a

többi galileai, azért, hogy így jártak ? Mondom nektek: nemi De
ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az
a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúz­
ta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem la­
kói közül bárki? Mondom nektek: nemI De ha nem tartotok bűn­
bánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. ”

Jézus a két esemény - Poncius Pilátus galileai kegyetlenkedése és

a váratlanul ledőlt, tizennyolc embert maga alá temető jeruzsále-

353
mi torony katasztrófája - alapján erkölcsi tanulságot fogalmaz
meg. Nem különösebben bűnös embereket ért a katasztrófa; de
Isten akaratából Jézus hallgatóságának bármely tagja erre a sorsra
juthat. Ezért azonnal hátat kell fordítaniuk a bűnös életnek, nem
halogathatják a bűnbánatot. Lukácson kívül máshol nincs adat
sem a siloámi katasztrófára, sem arra, hogy a római helytartó le-
mészároltatta volna a galileai zarándokokat. Pilátus brutalitását
azonban Josephustól jól ismerjük (A zsidó háború, 2,175-177;
157-158; A zsidók története, 18,60-62; 386-387). Figyelemre
méltó, hogy A zsidók történeté ben szereplő, Pilátus rémtetteit25
felsoroló szakasz közvetlenül a Testimonium Flavianum, Jose-
phus Jézusról szóló rövid szakasza előtt áll (A zsidók története,
18,63-64; 387).

58, Jézus önmeghatározása (Lk 13,31-33)

Még abban az órában fölkereste néhány farizeus. Figyelmeztet­

ték: „Menj el innen, ne maradj itt további Heródes meg akar
ölni.” Ezt válaszolta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a
rókának: Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak har­
madnap fejezem be. Mégis, ma, holnap és holnapután folytatnom
kell utamat, mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül
vesszen el."

Ez a szakasz Lukács műve. Közvetlenül a prófétagyilkos Jeruzsá­

lem fölötti kesergése elé helyezi (lásd Lk 13,34-35; vö. a 48.
ponttal). Az evangélista szerint bizonyos farizeusok figyelmez­
tették Jézust, hogy Galilea uralkodója, Heródes Antipas az életé­
re tör. A Jézusnak szóló figyelmeztetés célja, hogy megmagyaráz­
za, Jézus miért hagyja el Galileát, továbbá hogy Jézus utazását
szándékos, a megjövendölt, jeruzsálemi mártírrá válás felé tett
lépésnek állítsa be. A történet ellentmond annak, amit Lukács
másutt ír, nevezetesen, hogy Antipas nem viseltetett ellensége­
sen Jézussal szemben (Lk 9,9; 23,8). Egyes értelmezők szerint

25 Ezek a császár szobrának felállítása Jeruzsálemben, a templom pénzé­

nek fölhasználása vízvezeték építésére, valamint a zsidó lázadók lemészárlása
(A zsidók története, 18,60-62; 386-387).

354
Lukács maga sem tudja eldönteni, hogy a farizeus hírnökök fi­
gyelmeztetésének volt-e valós alapja, vagy csak cselfogás volt,
mely azt célozta, hogy Jézust eltávolítsák Heródes területéről.
Az itt Jézusnak tulajdonított, Jézus sorsára vonatkozó jöven­
dölések egy része - a három nap és a Jeruzsálemben bekövetkező
halál megemlítése - nélkülözi a történeti alapot, az újszövetségi
apologetikához tartozik, mint arról korábban már beszéltünk
(lásd a 7. fejezet 12., 14-16. pontját). Az azonban, hogy a galilaei
tetrarkhát „róká”-nak nevezi, könnyen lehet, hogy Jézus csípős
nyelvének emlékét őrzi. A kifejezést kiegészítve ekként is olvas­
hatnánk: „Az a róka oroszlánnak [azaz királynak] képzeli ma­
gát”.26 Ugyanígy missziója összefoglalása mint „démonűzés és
gyógyítás" valóban összefoglalja Jézus galileai tevékenységének
lényegét.

59. Isten országának eljövetelére nem utalnak előjelek

(Lk 17,20-21)

„A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten orszá­

ga. Ezt válaszolta: „Az Isten országai nem jön el szembetűnő mó­
don. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott1Mert
az Isten országa közöttetek van. ”

Az előjelek kérdésével a 7. pontban már foglalkoztunk, és ott

megjegyeztük, hogy a „közöttetek” szó (entosz) inkább „közte-
tek”-ként és nem „bennetek”-ként értendő. Mivel Jézus nem a
követőit szólítja meg, aligha hirdethette azt, hogy Isten országa
a bűnbánatot nem tanúsító kívülállókban volna.
Tamás Evangéliumának megfelelő szakaszáról (Tamás Evangé­
liuma 113) lásd a 7. pontot és a 8. lábjegyzetet.

26 A rabbinikus héberben jól ismert metaforáról van szó: „Inkább légy az

oroszlán farka, mint a róka feje (mAb 4,15); a „róka szülte oroszlán” kifeje­
zés pedig alacsony sorból származó, kiemelkedő személyiségre vonatkozik
(ySab 12c).

355
60. Jeruzsálem bukásának profetikus siratása
(Lk 19,41-44)

Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. „ Bár­

csak te is felismernéd - mondta - legalább ezen a napon, ami bé­
kességedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok,
amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostro­
mol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és
nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látoga­
tásod idejét.”

Lukács itt a vaticinium ex eventu, az esemény utáni prófécia esz­

közével élve ad jóslatot, ezt az eljárást az eszkatológiai tanításban
teljesíti ki (lásd a 18-28. pontot). Lukács és a nem zsidó egyház
Jeruzsálem pusztulását isteni büntetésnek tekintette, amely
azért érte a zsidókat, mert nem voltak hajlandók felismerni, ami­
kor Jézus „meglátogatta” őket.

MEGJEGYZÉSEK

A Jézusnak az Isten országáról mint központi témáról szóló mon­

dásainak itt következő magyarázatát négy csoportba rendeztem.
Mint a fejezet elején már megjegyeztem, az Evangéliumban nincs
részletes leírás arról, mit értett Jézus Isten országán, pontos defi­
níciót pedig végképp hiába keresünk. Ehelyett szokásos egzisz­
tencialista stílusában körvonalazza az időről időre „örök életnek”
is nevezett Isten országához vezető ösvényt. A Jézus által rajzolt
képben semmi sem ütközik a korabeli judaizmus kultúrájával és
vallásával. Valójában minden vonásában tökéletesen illeszkedik a
késő biblikus és az intertestamentális eszkatológia szövetébe,
amilyennek az a Kr. e. 200 és Kr. u. 100 közötti időszakból ránk
maradt zsidó irodalomból látszik.
A mondások négy osztályba sorolhatók: 1. Jézus és Isten orszá­
ga; 2. Jézus tanítványai és Isten országa; 3. Isten országának eljö­
vetele; és 4. Isten országának lakói.

356
1. Jézus és Isten országa

Az evangélisták Jézust Istennek az országot jövendölő utolsó hír­

nökeként ábrázolják, akit missziós munkájában kiválasztott tanít­
ványok kis csoportja segített. Saját tanítását karizmatikus csele­
kedetekkel, többnyire gyógyítással és démonűzéssel kísérte és
igazolta. Apostolai ugyanezeket a tevékenységeket folytatták (2.,
5., 11., 33., 43., 44., 54., 58. pont]. A misszió azonnali célja az
eszkatológiai megtisztítás, amely egy ízben a „keresztség tüze”-
ként kerül szóba (56. pont). Az úrvacsoráról szóló különböző be­
számolók is Isten országához kapcsolódnak, akár mint Isten or­
szágának közeledtét jelző, akár mint a Jézus húsvéti „áldozatára”
emlékeztető esemény (30. pont). Egy végső, fontos jelzés vilá­
gossá teszi, hogy míg Jézusnak hatalmában áll Isten országát beje­
lenteni, eljövetele után Isten lesz a felelőse. Jézus bevallja, hogy
nincs beleszólása az eszkatológiai lakoma ültetési rendjének elké­
szítésébe (15. pont), és azt sem tudja, mikor csap le az utolsó óra
a végítélet napján. Látni kell azonban, hogy az e csoportba tarto­
zó szövegek nem utalnak a megfeszített Krisztus Isten országa
előtt várható második eljövetelére. A paruszia gondolata a korai
egyház doktrinális fejlődésének későbbi lépcsőfoka.

2. Jézus tanítványai és Isten országa

Az Isten által kiadott eszkatológiai utasítások végrehajtásában az

Evangéliumok az apostoloknak és tanítványoknak mint Jézus se­
gítőtársainak egy pozitív és egy negatív szerepet tulajdonítanak.
Pozitív szerepük az volt, hogy bűnbánatot kellett tanúsítaniuk,
mivel Jézus és köre a bűnbánatot hirdető Keresztelő János nyom­
dokain haladt (1. pont). Bűnbánat nélkül elképzelhetetlen Isten
országába tartani (57. pont). Szükség volt még az Istenbe vetett
tökéletes bizalomra mint spirituális alapállásra, amely lehetővé
teszi a karizma áradását, és megadja az ima hatékonyságát (7.,
16., 35., 46. pont). Az Isten országa eszményi örököseinek szá­
mító gyermekek egyszerűsége és bizalma volt a legfőbb erény,
amellyel rendelkezniük kellett (10. pont). Az igehirdető és gyó­
gyító misszióra küldött követek azt az utasítást kapták, hogy tel­
jes mértékben támaszkodjanak Istenre; nem vihettek magukkal

357
sem pénzt, sem ennivalót, a velük rokonszenvező hallgatóságra
kellett magukat bízniuk (5. pont, módosított változata az 52.
pontban). Jézus követeiként szívélyes fogadtatásra számíthattak
(50. pont). A Boldogságok spirituális kiáltványa mintegy úti kala­
uz az Isten országába vezető úthoz (34. pont). Akik nem őszintén
követik Jézust, illetve akik megtagadják őt, azok a paruszia utáni
ítélet során lelepleződnek, és elutasítás lesz az osztályrészük
(36., 39. pont).
Negatív szerepük szerint Jézus tanítványainak el kellett szakí­
taniuk családi kötelékeiket, amelyek csak akadályozták volna
őket abban, hogy mesterükkel tartsanak (14., 21. pont). Ebben
Jézus példáját kellett követniük, aki maga is eltávolodott roko­
naitól (3., 4. pont). A tanítványok sorsában további negatív vo­
nás, hogy a zsinagóga és a tanácsok, helytartók és királyok részé­
ről állandó üldöztetés vár rájuk (15., 20., 34., 47. pont). Olyanok
ők, mint a farkasok közé küldött bárányok (38. pont). E koron­
gos kép inkább a korai egyháznak a pogányokkal és a zsidókkal
való konfliktusokkal terhes életét tükrözi, semmint azokat a kö­
rülményeket, amelyekkel Jézusnak és tanítványainak kellett szem­
besülniük. Az Újszövetség valójában nem is említi, hogy az apos­
tolokkal Jézus életében rosszul bántak volna, sem azt, hogy a ke­
resztre feszítés után a római hatóságok üldözték volna őket.

3. Isten országának eljövetele

Az Újszövetség-értelmezés egyik legfőbb kérdése Isten országa

eljövetelének kronológiája. A forrásokból kettős kép rajzolódik
ki. Isten országának eljövetelét egyfelől még Jézus és kortársai
életében várták, másfelől viszont Isten uralmának teljes körű
megvalósulását a paruszia, azaz Krisztus második eljövetele és a
rákövetkező ítélet utáni időre tették. Az első változatot olyan
mondások közvetítik, amelyek azt állítják, hogy Isten országa
„közel” van, és már a jelen nemzedék meg fogja látni (1., 8., 27.
pont). Keresztelő János halála után rövidesen bekövetkezik (9.
40., 41. pont). Ami az előjeleket illeti, nem egységesek a mon­
dások. Egyesek mindenestül elutasítják a jelek gondolatát (7.
pont). Mások viszont - kétségkívül a megnövekedett várakozási
idő következtében, s a vigasztalás és megerősítés iránti igényből

358
fakadóan - részletesen szólnak a második eljövetelre utaló jelek­
ről. E jelek Jeruzsálem ostromában és a Templom Kr. u. 70-ben
bekövetkező lerombolásában érték el tetőpontjukat (17., 18.,
19., 32.,45., 48., 60. pont), ezen eseményeket ugyanis tévesen
Isten országa hamarosan bekövetkező eljövetelére utaló jelnek
tekintették.
A későbbi keresztény teológia Isten országának eljövetelét az
egyház megalapításával azonosította. Az Evangéliumok semmi
alapot nem nyújtanak ehhez a Szent Ágoston (354-430) idején
megjelent gondolathoz.

4. Isten országának lakói

Az Isten országába bebocsátást nyerők személyét illetően két,

egymásnak ellentmondó képet kapunk. Az egyik szerint Jézus
és apostolai csak a zsidóknak hirdetik az evangéliumot; a pogá-
nyok és a szamaritánusok evangelizálása kifejezetten tilos (6., 49.
pont). A második csoportba tartozó, a korai egyház körülményeit
tükröző mondások szerint nemhogy nem zsidókhoz is szólnak az
apostolok (de nem Jézus), hanem egyenesen ők váltak a keresz­
tény igehirdetés fő, sőt kizárólagos kedvezményezettjeivé. Isten
országának királyi lakomáján csak nem zsidó vendégek ülnek az
asztalnál, valamint az ószövetségi szentek, és - ha nem említik is
őket - Jézus zsidó követői, jóllehet ekkor már a judeokeresztény
kisebbség nem számít zsidónak (20., 29., 33. 37., 53. pont).
A szinoptikus Evangéliumok e vázlatát a következő fejezetben
még kiegészítjük azoknak a sajátos szabályoknak a leírásával, m e­
lyeket Jézusa azok számára írt elő, akik követni szándékoztak őt
az Isten országába vezető viszontagságos úton.
Végül vessünk egy pillantást arra is, miként oszlanak meg a szi­
noptikus Evangéliumokban az Isten országára tett utalások. Min­
denütt találunk ilyen utalásokat. Legtöbbjük, a hatvanegyből
negyvenkettő Márknál fordul elő, ezt követi Máté-Lukács (Q )
tizenöt hellyel. Máté (M) és Lukács (L) egyedi szövegeiben öt­
ször, illetve hétszer bukkan fel Isten országa. Kimondhatjuk te­
hát, hogy Isten országának fogalma szilárdan beágyazódott az
evangéliumi tradíció egyes rétegeibe. Jézus üzenetében központi
helyet tölt be.

359
9. Eszkatológiai viselkedési szabályok

A Jézus eszkatológiai tanítását bemutató képet azzal tesszük tel­

jessé, hogy végül áttekintjük azokat az utasításokat, melyeket a
szinoptikus Evangéliumok szerint Jézus az erkölcsi és társadalmi
viselkedésre vonatkozóan adott legközelebbi követőinek. E sza­
bályok célja az volt, hogy válságos időkben irányt mutasson a ta­
nítványoknak Isten országának megalapításához, és azt tükrözik,
hogyan értette és értelmezte Jézus a zsidó jogot és erkölcsöt. A
mai Újszövetség-kutatók, elsősorban Rudolf Bultmann és köve­
tői e mondások többségét a korai egyháznak tulajdonítják, és
olyan előírásoknak tekintik őket, amelyek a közelgő parusziát,
Krisztus újbóli eljövetelét türelmetlenül váró első keresztény kö­
zösségek életét szabályozták. Lehetséges azonban, hogy ezen el­
veket és utasításokat úgy kell elképzelnünk, hogy elsődlegesen
Jézus saját nemzedékére vonatkoztak. Egyes témák közvetlenül
kapcsolódnak a Tórához, így például, hogy állandó-e az érvénye,
szabad-e szombaton gyógyítani, a tisztátalanság jelentése stb.
Más mondások újraértelmezik és internalizálják Mózes válásról,
házasságtörésről, szexuális önmegtartóztatásról és esküvésről szó­
ló törvényeit, illetve meghatározzák a Jézus által követendőnek
tekintett, az igaz vallásossághoz vezető utat, amelynek lényege az
alázatosság, valamint az erőszak, a hivalkodás és a csalás kerülése.
Az előző fejezetekben más cím alatt már tárgyalt maximákkal
csak röviden, kifejezetten eszkatológiai szemszögből foglalkozunk.

1. MÁRK ÉS A HÁRMAS HAGYOMÁNY

1. Az ember előbbre való, mint a szombat (Mk 2,27-28;

Mt 12,8; Lk 6,5; vö. Mt 12,11-12; Lk 14,5; Lk 13,15)

„A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. (Mk)

Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is."

360
„ H a v a la k in e k közületek c sa k egy ju h a van , s a z szo m b a to n g ö ­
d örb e esik, v a jo n nem m a r k o lja m eg és nem h ú zz a k i? M e n n y iv el
többet é r a z em ber, m in t a ju h ! ” (Mt)

„H a valamelyikteknek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e

ki rögtön, akár szombaton is?" (Lk 14)

„Vajon nem oldjátok-e el mindnyájan szombaton is az ökrötöket

vagy a szamaratokat a jászoltól, hogy megitassátok?'' (Lk 13)

A mondásokat a viták összefüggésében, a zsidó hagyományban

föllelhető párhuzamos szövegek fényében a 2. fejezet 3. pontjá­
ban, illetve az „Emberfia” kifejezés kapcsán a 7. fejezet 2. pontjá­
ban tárgyaltuk. A Mt 12,11-12-ben és a Lk 14,5-ben előforduló
párhuzamokkal a 2. fejezet 6., a Lk 13,5 szakasszal a 2. fejezet 5.
pontjában foglalkoztunk.
Ahhoz, amit a korábbiakban már elmondtunk, még annyit kell
hozzátennünk, hogy az ember, sőt még az állat testi és lelki szük­
ségleteinek is a rituális törvények merev és szolgai betartásának
szabálya fölé emelésével Jézus arra hívta fel a figyelmet, hogy Is­
ten országának keresésekor szükség van a helyes fontossági sor­
rendre. Később aztán a nem zsidó egyház a vallásos kötelezettsé­
gek átértelmezését tévesen úgy értelmezte, hogy az a zsidó vallás
szándékos elítélésével azonos. Jézusnak azonban nem ez volt a
célja.

2. Gyógyítás szombaton (Mk 3,4; Mt 12,12; Lk 6,9)

„Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet megmen­

teni, vagy kioltani?"

Márk e kérdését - mely Máténál és Lukácsnál állítás formájában

szerepel - a 2. fejezet 4. és a 3. fejezet 15. pontjában vizsgáltuk.
A tanítás lényege azt hangsúlyozza, hogy a karizmatikus gyó­
gyítás előbbre való, mint a szokásos szombat megtartása. Azok
számára, akik Jézust követték vagy rokonszenveztek vele, és osz­
tották eszkatológiai nézetét, ez a kijelentés magától értetődött,
ám a hagyománytisztelő zsidók számára riasztóan hangzott, de

361
még a későbbi zsidó-keresztények számára is, akkor, amikor Is­
ten országának eljövetele nem volt sürgető kérdés.

3. Szabályok Isten országának misszionáriusai számára

(Mk 6,8-11; Mt 10,9-15; Lk 9,3-5; vö. Lk 10,4-11)

Lásd a 8. fejezet 5. pontját.

4. A tisztátalanság forrása
(Mk 7,15, 18-23; Mt 15,11, 17-20)

„Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhet­

né. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalan­
n á.” (Mk)

„Nem az szennyezi be az embert, ami a szájába kerül, hanem ami

elhagyja a száját, az szennyezi be az embert. ” (Mt)

„Nem tudjátok, hogy ami kívülről kerül be az emberbe, nem

szennyezheti be, mert nem hatol a szívébe, hanem csak a gyomrá­
ba: aztán a félreeső helyre kerül?.. .ami kimegy az emberből, az
teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az ember szívéből
származik minden gonosz gondolat, [a gyilkosság, a házasságtö­
rés (Mt)] erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, [a ha­
mis tanúság, a káromlás (Mt)] kapzsiság, rosszindulat, csalás,
kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz
mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert [Az,
hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert (M t)/."
(Mk, Mt)

Az elbeszélés eleje „M iért... eszik [a tanítványaid] tisztátalan

kézzel a kenyeret” (Mk 7,5) és Máté befejező mondata (Mt
15,20) fogalmazza meg a kézmosásról szóló vita tanulságát, s ezt
a 2. fejezet 8. pontjában már vizsgáltuk.
A mondás nagyobb része a tisztátalanság túlzó internalizációját
jeleníti meg, melynek fő okát elsősorban erkölcsi, és - csak má­
sodsorban - szertartási okokban jelöli meg. A rituálisan tisztáta­

362
lan étel, amely a szájon át a szervezetbe kerül, még ha mosatlan
kézzel ér is hozzá valaki, Jézus szerint nem befolyásolhatja tartó­
san az egyén állapotát, mivel ami a szervezetbe bekerül, az rövid
idő alatt ki is kerül belőle. Az egyes, általa felsorolt erkölcsi
rosszak azonban a szív mélyéből fakadnak. Átjárják azt, aki hor­
dozza őket, de még azokat is, akik e személy hatása alatt állnak.
Azt az általános moralizáló hajlamot látjuk itt, melyet Jézus a hé­
ber Biblia prófétáitól sajátított el. A későbbi rabbik is gyakran ha­
sonlóképpen gondolkodtak (lásd Vermes: A zsidó Jézus vallása,
39-40.). E megjegyzésekből következik, hogy a számos Újszö­
vetség-kutató által képviselt nézet, miszerint Jézus a judaizmus
étkezési törvényei ellen beszélt és elutasította őket, alapvető fél­
reértésen alapul. Márk szavai - „Ezzel [Jézus] tisztának minősí­
tett minden ételt” (7,19) - nem Jézustól származnak, hanem az
Evangélium szerkesztője szúrta be, magyarázatképpen. Az volt a
célja, hogy tompítsa a nem zsidóknak a zsidó étkezési törvények
kötelező erejével kapcsolatos aggályait. A palesztin Jézus-mozga­
lom legkorábbi történetéből az derül ki, hogy az apostolok és a
zsidó tanítványok mind híven betartották a hagyományos étkezé­
si előírásokat. Az Apostolok cselekedeteiben Péter így beszél:
„sosem ettem én semmi közönségest vagy tisztátalant” (ApCsel
10,14). Ugyanez a Péter, miután az antiókhiai vegyes, nem zsi­
dó-zsidó gyülekezetben már rugalmasabban viselkedett a nem
kóser ételek kérdésében, az Úr mereven hagyomány tisztelő fivé­
re, Jakab által Szíriába küldött követség jelenlétében egyszerre
visszatért az ősi gyakorlathoz. Emiatt aztán Pál képmutatással vá­
dolta Pétert (Gál 2,11-14). Talán szükségtelen is mondanom,
hogy az Evangélium e szakaszát nem annak fényében kell olvas­
nunk, hogy Pál a diaszpórában nem zsidó hallgatóságát mentesí­
tette az ószövetségi szertartások kötelezettségei alól.

5. Az önfeláldozás doktrínája (Mk 8,34-37; Mt 16,24-26;

Lk 9,23-25; vö. Mt 10,38; Lk 14,27)

„H a valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét

[minden nap (Lk)/ kövessen. Mert aki meg akarja menteni éle­
tét, elveszíti. Aki elveszíti értem [és az Evangéliumért (Mk)/, az
megmenti életét [az megtalálja (Mt)/. M it ér az embernek, hogy

363
megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat
cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja
[maga elpusztid vagy súlyos kárt szenved (Lk)] ? [Mert mit adhat
cserébe az ember a leikéért?" (Mk, Mt)]

„Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hoz­
zám .” (Mt 10)

„Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítvá­
nyom." (Lk 14)

A történethez fűzött közmondást - „Mert mit adhat cserébe az,

hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja” (Mk 8,36-
37; Mt 16,26; Lk 9,25) - a 3. fejezet 9. pontjában tárgyaltuk.
A kereszt fölvételéről szóló tanítás Jézusnak azt a tanítását fog­
lalja össze, mely kimondja, hogy Isten országáért mindent föl kell
adni. (Erről a doktrínáról lásd a rejtett kincsről és az értékes
gyöngyről szóló példabeszédet a 4. fejezet 18. és 19., valamint e fe­
jezet 6. pontjában.) A saját kereszt fölvételének metaforája a tel­
jes önfeláldozást jelképezi. Az üzenet Jézus közvetlen követői­
nek szól. A megmentett élet az az élet, amelyet majd Isten orszá­
gában lehet élvezni, az élet és az ország pedig egymás szinonimái
(lásd a 6. pontot). Később a mondást a keresztények egyházon
belüli erkölcsi magatartására alkalmazták. Ehhez kapcsolódik
Márk megjegyzése - miszerint „Aki elveszíti [az életét] értem és
az Evangéliumért... ” vagyis az egyház misszionáriusai által hirde­
tett jó hírért -, amely mind Máténál, mind Lukácsnál hiányzik.
A kereszt fölvételének említése nem kizárólag Jézus sorsára
vonatkozik; a római uralom alatt álló Palesztinában gyakori volt a
keresztre feszítés. Publius Quinctilus Varus, Szíria kormányzója
például a Kr. e. 4-ben, Nagy Heródes halála után kitört lázadást
követően 2000 zsidó lázadót feszíttetett keresztre (Josephus: A
zsidó háború, 2,75; 144). Még korábban, Kr. e. 88-ban a Hasmo-
neus pap-király, Alexander Jannaeus 800 farizeust feszíttetett
meg Jeruzsálemben (Josephus: A zsidó háború, 1,96-98; 36; A
zsidók története, 13,380-383; 152). A qumráni Templomtekercs
(1 lQ Tem ple 64,6-13) és a Náhum-kommentár (4QpNah 1,7-8)
is valószínűleg keresztre feszítésre utal, arról beszél, hogy a zsidó
nép árulóit elevenen fára kell akasztani. A midrás Genesis Rabba

364
56,3 leírja, hogy Izsák vitte a fát az áldozathoz, melyet Ábrahám­
nak a Moria hegyén kellett felajánlania (Tér 22,6), ahogyan a ke­
resztet viszik vállukon az emberek.

6. Az öncsonkítás doktrínája
(Mk 9,43-48; Mt 18,8-9; vö. Mt 5,29-30)

„H a kezed megbotránkoztat, vágd le [és dobd el (Mt)]. Jobb cson­

kán [vagy sántán (Mt)] bemenned az életre, mint két kézzel [két
lábbal (Mt) / a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre. H a lábad
megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint
két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. H a szemed
megbotránkoztat, vájd ki [és dobd el (Mt)]. Jobb félszemmel be­
menned az Isten országába [az életre (Mt)], mint két szemmel a
kárhozatra jutni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem a l­
szik ki. ”

Az utolsó két verssel (Mk 9,47-48) - benne az utalással az íz

66,24-ben szereplő féregre és tűzre - az 5. fejezet 8. pontjában
foglalkoztunk.
Az üzenet itt is, akárcsak az előző egységben, arra vonatkozik,
hogy Isten országának szükségletei teljes mértékben elsőbbséget
élveznek. Az áldozatokat a maguk sokkoló, szaftos részleteiben
láthatjuk. Jobb levágni a kezünket, lábunkat, kivájni a szemün­
ket, semhogy ne jussunk be Isten országába, és ép testben a po­
kolban végezzük. A szemkivájás metaforája „a szemét [parázna
szemét] követi” sémi idiómával hozható kapcsolatba, amely a
törvénytelen szexuális vágy keltette cselekedeteket jelöli. A ki­
fejezés a holt-tengeri tekercsekben és a rabbinikus irodalomban
egyaránt gyakori (lásd Mt 5,28, az 5. fejezet 32., valamint e fe ­
jezet 18. pontjában). A kép abban a hiperbolikus tanácsban csú­
csosodik ki, amely az önkasztrációt ajánlja (Mt 19,12; lásd a 25.
pontot).

365
7. A válás tilalma, illetve korlátozása
(Mk 10,11-12; Mt 19,9; vő. Mt 5,32; Lk 16,18)

„Aki elküldi feleségét [hacsak nem paráznasága miatt (Mt)] és

mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. H a pedig a feleség
hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör. "

„Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságot tör, és az is

házasságot tör, aki férjétől elbocsátott asszonyt vesz el." (Lk)

A válás törvényességét a 2. fejezet 9., valamint az 5. fejezet 6.

pontjában tárgyaltuk.
A feleség elbocsátásának teljes tilalma - szemben Máté válto­
zatával, ahol a paráznaság esete kivételnek számít - megfelel az
eredeti, édenkerti és majdan a végső, messianisztikus korban
helyreállítandó eszménynek, hogy egy férfi és egy nő egy test fel­
bonthatatlan egységét alkotja. Ez magyarázza, miért ragaszkodik
Jézus a házassági kötelékek fenntartásához az Isten országa eljö­
vetelével beköszöntő új Paradicsom kezdetéig tartó időszakban.
Pál korintusi egyházában hasonló tilalom vonatkozik a válásra
Krisztus visszatéréséig, miként az az 1Kor 7,10-11 -ben áll. Jézus
válásra vonatkozó tanításának részleteiről, valamint Márk megle­
pő állításáról - hogy ti. a nők is kezdeményezhetik a válást - lásd
a 2. fejezet 9. pontját. Jézus szigorú doktrínája, még a parázna
asszony esetére fenntartott kivételes záradékkal együtt is teljes
értetlenséget váltott ki a tanítványokból, akik úgy vélték, a válás
lehetősége híján „nem érdemes megházasodni” (Mt 19,10; lásd a
25. pontot).

8. A tulajdon feladása (Mk 10,18-19; vö. 21, 23, 25;

Mt 19,17, 21; vö. 23-24; Lk 18,20, 22; vö. 24-25)

Lásd a 8. fejezet 14. pontját.

9. A család feladása (Mk 10,29-30; Mt 19,28-29; Lk 18,29)

Lásd a 8. fejezet 3. pontját.

366
II. A Q -T R A D ÍC IÓ

10. Megbékélés a bírósági tárgyalás előtt

(Mt 5,25-26; Lk 12,58-59)

„Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az

úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a
poroszlónak, és börtönbe kerülj. Bizony mondom neked, nem sza­
badulsz ki, amíg az utolsó fillért [krajcárt (Lk); görögben)/ is
meg nem fizeted."

A mondást korábban a 3. fejezet 13. pontjában és a 4. fejezet 7.

pontjában tárgyaltuk. A megbékélés szüntelen keresésére vonat­
kozó hasonló utasításról lásd Mt 18,15; Lk 17,3 a 15. pontban.
Az ítélet, a poroszló és a börtön megemlítése közönséges társa­
dalmi helyzetre utal. Mint korábban arról már esett szó (lásd a 3.
fejezet 13. pontját és a kegyetlen szolgáról szóló példabeszédet a
4. fejezet 22. pontjában), az ókori zsidó jogban nem létezett az
adósság miatt kiszabható börtönbüntetés. Ezért míg az azonnali
megbékélés gondolata megfelel Jézus eszméinek, a büntetésre
vonatkozó részletek valószínűleg a nem zsidó egyház környezeté­
nek jogi gyakorlatából származnak.

11. A megtorlás ellen (Mt 5,38-42; Lk 6,29-30)

„Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig

azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a
jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is 1 . Aki perbe fog, hogy
elvegye a ruhádat, annak add oda a kön tösödet isi S ha valaki egy
mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyiraI Aki kér, annak
adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg1’’ (Mt)

„H a arcul üt valaki, tartsd neki oda a másik arcodat is. Annak,

aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki
kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. ” (Lk)

A meg nem toriás elvével a 3. fejezet 14. és az 5. fejezet 21. pont­

jában foglalkoztunk.

367
 Szokásos túlzó stílusában Jézus Isten országa belátható közel­
ségében a Ghandi-féle passzív rezisztenciához hasonlót ajánl, il­
letve arra buzdít, hogy az erőszakos ellenfelet a követelését meg­
haladó nagyvonalúsággal kell megszégyeníteni és bűnbánatra bír­
ni. Jézus szélsőséges tanítása túltesz a korai rabbik által hirdetett
nagylelkűségen, akiknek tanítását a Talmud őrzi (bSab 88b). Ok
egyszerűen azt tanácsolták a sértett félnek, hogy ne sértéssel vá­
laszoljon. A különbség a két fogalmazás között talán abból adód­
hat, hogy míg a rabbik a valós életben éltek, Jézust az eszkatoló-
giai hévvel abnormálisán telítődött légkör vette körül.

12. Az ellenség szeretetének parancsa

(Mt 5,43-48; Lk 6,27-28, 32-36)

„Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellen­

ségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket,
és imádkozzatok üldözőitekért! így lesztek fiai mennyei Atyátok­
nak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak
is, bűnösöknek is. H a csupán azokat szeretitek, akik szeretnek
benneteket, mi lesz a jutalmatok ? Nem így tesznek a vámosok is?
S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek7
Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint
mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt)

„Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeite­

ket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak bennete­
ket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.. .Mert
ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen há­
lát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket
szeretik. Mert ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek,
milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. H a
csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát vár­
hattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy
ugyanazt visszakapják. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegye­
tek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. így nagy
jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz ő is
jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok,
amint Atyátok is irgalm as.” (Lk)

368
Az ellenség szeretetének problémájával a 3. fejezet 15. és az 5.
fejezet 22. pontjában már foglalkoztunk.
Jézus hiperbolái közül talán ez a legszélsőségesebben túlzó. Az
értelmező részleteket korábban már tárgyaltuk, mostanra csupán
annyi maradt, hogy az eszkatológiai-messianisztikus kor erköl­
csének általános összefüggésébe helyezve értékeljük a tanítást.
Az üzenet legfőbb célja mind Máténál, mind Lukácsnál, hogy sar­
kosan meghatározza a szeretetet, amely az egyént Isten gyerme­
kévé változtatja: „így lesztek fiai mennyei Atyátoknak” (Mt
5,45), „a Magasságosnak lesztek a fiai” (Lk 6,35). Jóllehet a cél­
juk ugyanaz, a cél elérésének módját a két evangélista másként
írja le. Máté a „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyá­
tok tökéletes!” parancsával Isten magaviseletének utánzására he­
lyezi a hangsúlyt, aki gonoszhoz és jóhoz, becstelenhez és eré­
nyeshez egyformán kedves és nagyvonalú. Ezért a tanítvány is azt
az utasítást kapja, barátain és családján kívülre is terjessze ki sze-
retetét, hogy a szívének legkevésbé kedves embereket, az ellen­
ségeit is megértse. Lukács ugyanígy érvel: „Legyetek hát irgalma-
sok, amint Atyátok is irgalmas”, a hangsúly azonban az érdek nél­
küli szeretetre esik, ez ugyanis az egyetlen olyasfajta szeretet,
amelylyel érdemek szerezhetők, és amely feljogosít arra, hogy
valakit az Isten fiának nevezzenek. Az Isten utánzásának doktrí­
nájára Máté utolsó ítéletről szóló története teljes körű illusztráci­
ót nyújt (Mt 25,35-36), megemlítve az éhező megetetését, a
szomjazó megitatását, az idegen elszállásolását stb. (lásd a 4. fe­
jezet 26. pontját). Ennek végső forrása Lev 19,2: „Legyetek
szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok”, valamint a
MTörv 11,22, amely elmagyarázza, hogy Isten szeretetét „az ő
útjain járva” lehet megvalósítani. Isten utánzásának az Újszövet­
ségben megfogalmazott elvét visszhangozza később a Talmud is
(bSzota 14a). Ez a mennyei Atyát úgy ábrázolja, mint aki felöl­
tözteti a meztelent (Adám és Éva), meglátogatja a beteget (Ábra-
hám), vigasztalja a gyászolót (Izsák) és eltemeti a holtat (Mózes).
Az isten országa eljövetelének előestjén tanúsítandó helyes er­
kölcsi magatartásra vonatkozóan Jézus tanításának csúcspontja az
ellenség szeretetének elve.

369
13. A családi kötelékek feladása (Mt 10,37; Lk 14,26)

Lásd a 8. fejezet 3. pontját.

14. Az élet megmentése felülírja a szombatra vonatkozó

szabályt (Mt 12,11-12; Lk 14,5)

Lásd az 1. pontot.

15. A vétkező testvér megfeddésének kötelezettsége

(Mt 18,15, 22; Lk 17,3-4)

„H a testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt.

H a hallgat rád, megnyered testvéredet... Mondom neked - felelte
Jézus [Péternek arra a kérdésére, hogy hányszor kell megbocsá­
tania] nem hétszer, hanem hetvenhétszer.’1 (Mt)

„Vigyázzatok magatokra. H a vét ellened testvéred, fedd meg. De

ha megbánja, bocsáss meg neki. H a hétszer vétkezik is naponta el­
lened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy »bánom«, bocsáss meg
neki." (Lk)

A Jézusnak tulajdonított eredeti tanítás a kor eszkatológiai körül­

ményeinek megfelelően azt ajánlja, hogy aki ellen vétenek, le­
gyen kész azonnal és nagyvonalúan megbocsátani. A korai egyház
megváltozott közegében aztán keretet adtak a feddésnek is (lásd
Mt 18,16-19 a 24. pontban). A hetvenhetes szám (Mt 18,22) a
Tér 4,24-re visszamenő, szokásos túlzás: „Ha Káint hétszer bosz-
szulják meg, Lámechet hetvenhétszer.” A csavar azonban már in­
kább arra vonatkozik, milyen gyakran kell megbocsátani, és nem
arra, mi a bosszúállások számának megengedett felső határa.

370
III. A Z M -T R A D ÍC IÓ

16. ATÓra állandósága (Mt 5,17-20; vö. Lk 16,17)

„Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a pró­

fétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony
mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy
vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik.
[Ham arabb ér véget ég és föld, mint hogy egyetlen vessző is el­
vesszen a törvényből. (Lk) / Aki tehát csak egyet is eltöröl e legki­
sebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsi­
nek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és
tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában. Ezért mondom
nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a fa ri­
zeusokét, nem juttok be a mennyek országába."

A híres kijelentés célja, hogy meghatározza a hagyományos zsidó

vallás helyzetét Jézus szolgálata alatt, az Isten országának eljöve­
teléig tartó célegyenesben. A judaizmus eszerint azonos a „tör­
vénnyel és a prófétákkal”, de a fontosabb szerep a törvénynek
jut. Az eszkatológiai nézőpont nyilvánvalóvá válik azáltal, hogy a
Mt 5,19-20-ban háromszor is előfordul a „mennyek országa” ki­
fejezés. Első látásra a szöveg mintha azt üzenné, hogy a törvény­
ben nem lesz változás, nem lesz új Tóra az Isten országáig tartó
időszakban. Ehhez jön a szigorú hűség a „legkisebb parancsok”-
hoz. Ezeket is be kell tartani, de nem úgy, ahogyan az írástudók
tanítják, hanem kétségkívül az elv eticizált értelmezésében. Más
szóval, az egyes törvények megtartásának kötelezettsége az Isten
iránti engedelmesség általános elvéből ered.
Ez a nézet azonban két ponton is ellentétben áll a tudósok által
elfogadott elképzelésekkel. Egyrészt, már az Újszövetség szint­
jén, Máté ugyanis Jézust az új Mózesnek, a hegyi beszédet pedig
az új Tórának tekinti. Ezt az értelmezést megerősíti az eszka­
tológiai tanítás is: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múl­
nak” (Mt 24,35; Mk 13,31; Lk 21,33), amely a „míg ég és föld el
nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvény­
ből, hanem minden beteljesedik” (Mt 5,18) mintájára született.
Másrészt viszont sok Újszövetség-értelmező véleménye szerint a
Mt 5,17-20 nem Jézus álláspontját, hanem palesztinai zsidó kö­

371
vetőinek a Pállal és a nem zsidó egyházzal folytatott vitájában
képviselt nézeteit tükrözi. Ha azonban alaposabb vizsgálatnak
vetjük alá a Tóra tartós érvényéről szóló szakaszt, kiderül, hogy
az alapul szolgáló mondás Jézustól származik. Erre utal az a ké­
sőbbi igyekezet is, amellyel az Evangéliumok szerkesztői meg­
próbálták kikezdeni Jézus kijelentését, mely a Tóra tartós érvé­
nyességét a legapróbb részletekig, azaz az utolsó i betűig és
vesszőcskéig terjedően megerősíti.1 Máté és Lukács szövegébe
ugyanis olyan kiegészítő szavak kerültek, amelyek célja, hogy
korlátozzák a Tóra érvényességének időtartamát. A Mt 5,18 és a
Lk 16,17 egyaránt kijelenti, hogy a törvényből semmi nem veszti
érvényét, a szerkesztői megjegyzés szerint ezzel szemben Keresz­
telő Jánossal véget ért a Tóra: „A törvény és próféták Jánosig tar­
tottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed” (Lk 16,16), il­
letve: „A próféták és a törvény Jánosig mind ezt jövendölték”
(Mt 11,13). E későbbi módosításokra a nem zsidó egyház miatt
volt szükség, melynek tagjai magukra nézve nem tartották köte­
lezőnek a zsidó vallás kellemetlen szabályait. Hogy a művét nem
zsidó keresztény közönségnek író, nem zsidó Lukács sem érezte
kihagyhatónak a szóban forgó kijelentést - „Hamarabb ér véget
ég és föld, mint hogy egyetlen vessző is elvesszen a törvényből”
súlyos érv amellett, hogy a logion Jézustól származik.

17. Az elhatalmasodó harag és a gyors megbékélés

kötelezettsége (Mt 5,21-24)

„Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl,

állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: M ár azt
is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki
embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt
mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. H a tehát aján ­
dékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy em­
bertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat
az oltár előtt, s menj, előbb békiilj ki embertársaddal, aztán térj
vissza és ajánld fel ajándékodat. ”

1 Az i betű, vagyis a jód a héber ábécé legkisebb betűje, a pont pedig

[kötsz, horog vagy keter, korona) írásban alkalmazott művészi díszítőelem.

372
Az antitézis-szakaszt (Mt 5,21-23) és a Biblia-értelmezést az 5.
fejezet 31. pontjában tárgyaltuk.
Az erkölcsös viselkedés felől nézve a szakasz különlegessége el­
sősorban abban áll, hogy kijelenti, a harag az az ősforrás, amelyből
a minden, embertársunkkal szemben tanúsított ellenséges visel­
kedés ered, a puszta sértéstől az emberölésig mint legsúlyosabb
megnyilvánulási formájáig. A mondás jellemző Jézus azon törek­
vésére, hogy mindig a dolgok mélyére hatoljon, az erkölcsi meg­
nyilatkozások belső mozgatórugóit keresve.
Az a parancs, hogy még a templomi ajándék felajánlásának
szertartását is meg kell szakítani, ha közben eszünkbe jut egy el
nem simított ellentét, ismét csak azt példázza, Jézus milyen
fontosnak tartotta a belső erkölcsiség elsőségét a rítussal, akár a
templomi imával szemben is. E tekintetben Jézus a prófétai ha­
gyomány és a karizmatikus spiritualitás örököse és igaz megteste­
sítője. A jeruzsálemi Templomnak tett felajánlás említése is in­
kább Jézus korára, nem pedig az Evangéliumok időszakára utal.
A szinoptikus Evangéliumok mindegyike Jeruzsálem városának
Kr. u. 70-ben bekövetkezett lerombolása után született, vagyis
akkor, amikor a Templomban már semmilyen szertartást nem
végeztek.
Nincs okunk feltételezni, hogy az „embertárs” - azaz a haragot
kiváltó vagy sértett személy - fogalma az egyház tagjaira korláto­
zódnék. Az Evangélium kontextusában, Jézus ajkán ez a szó ma­
gától értetődően bármely zsidóra vonatkozhat. Valószínűleg utó­
lagos az az értelmezés, mely e kifejezést egyházi kereteken belül­
re korlátozza.

18. A bűn megelőzése a bűnös vágyak megfékezése révén

(Mt 5,27-30)

„Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mon­

dom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már
házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotrán­
koztat, vájd ki és dobd eV. Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem
az egész tested a kárhozatra jusson. H a jobb kezed visz bűnbe,
vágd le és dobd eV Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az
egész tested pokolba kerüljön."

373
A Mt 5,27-28-ban szereplő antitézissel az 5. fejezet 32. pontjá­
ban foglalkoztunk. Az öncsonkítás tanácsát a 6. pontban tár­
gyaltuk.
Annak érdekében, hogy tényleges bűnre ne kerülhessen sor,
Jézus eszkatologikus etikája ellenállásra buzdít a házasságtörés
belső kiváltó okával, a parázna gondolatokkal szemben. Ezért az
önfeláldozást hangsúlyozza minden bűnös hajlam legyőzésére.
Nem Jézus hirdette elsőként azt a gondolatot, mely egyenlőség-
jelet tesz a bűnös tekintet és a szívben elkövetett házasságtörés
közé. Már a Máté Evangéliuma előtt kétszáz évvel született Jubi­
leumok könyvében is megtalálható ugyanez: „Egyetlen asszony
se kövessen el paráznaságot, se szemével, se szívével” (Jub 20,4).

19. Az eskütétel kerülése (Mt 5,33-37)

„ Hallottátok ezt a régieknek szóló parancsot is: Ne esküdjél hami­

san, hanem tartsd meg az Úrnak tett esküdet. En pedig azt mon­
dom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek, sem az égre, mert az Isten
trónja, sem a földre, mert az lába zsámolya, sem Jeruzsálemre,
mert az a nagy Király városa. Még saját fejedre se esküdjél, mert
egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. így
beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a
gonosztól való."

A biblia szöveg értelmezését és az esküvést ellenző zsidó közegről

szóló megjegyzéseket lásd az 5. fejezet 33. pontjában.
A szakasz tanítása nem eredeti, hanem esszénus és rabbinikus
eszméket visszhangoz, mint azt korábban már kimutattuk. Mind­
azonáltal egybevág Jézus eszkatológiai szemléletével, amellyel a
Tóra bevett értelmezése és gyakorlata mögé akar jutni. A korai
zsidó kereszténységnek is ez az alapállása, mint az Jakab leveléből
kiderül (5,12): „Testvéreim, először is ne esküdjetek se az égre,
se a földre, se egyébre ne tegyetek esküt.” Ami a valakinek a „fe­
jére esküdni” kifejezést illeti, zsidó/arámi idiómát tükröz. A
Targum Neofiti Gén 44,18 szerint a fáraó és Jákob „életére és fe­
jére” tettek esküt.

374
20. A vallásos hivalkodás kerülése: 1 . alamizsnaadás
(Mt 6; 1-4; vö. Tamás Evangéliuma 62)

„ Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek,

azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rá­
tok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kür-
töltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és
az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek1
. Bizony mondom nektek,
megkapták jutalmukat. Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a
bal kezed, mit tesz a jobb. így alamizsnád titokban marad, és
Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz."

„Amit jobbod tesz, ne tudja azt balod." (Tamás Evangéliuma)

A Mt 6-ban összegyűjtött mondások sorozata pozitív ellenpárja a

más helyeken leírt képmutató vallásos magatartásnak (lásd a 2.
fejezet 15. pontját; a 4. fejezet 40. pontját és az 5. fejezet 34.
pontját). Az igaz vallásosság legértékesebb vonása, hogy kizárólag
Isten felé irányul, rejtve marad az emberek szeme elől. Itt és a
következő két szakaszban kulcsfogalom a „titokban”.2 Más szó­
val, Jézus szemében a valódi, csak Isten kedvéért gyakorolt vallá­
sosság értelemszerűen egyedi, személyes és magánjellegű. A nyíl­
tan, a környezet tetszésének elnyerése érdekében gyakorolt val­
lásosság éppolyan értéktelen, mint az emberi jutalom reményé­
ben érzett szeretet (lásd a 12. pontot). Ezért aki alamizsnát ad,
ne kürtölje szét, hanem titokban, csakis Isten szeme láttára te­
gye. Jézus a rá jellemző túlzással azt ajánlja, legjobb, ha az adomá­
nyozó sincs tudatában jó cselekedetének: a bal kéznek nem kell
tudnia, mit tesz a jobb. A rabbinikus irodalom is megemlíti, hogy
titokban kell elhelyezni az adományt, de egészen más céllal. A
Misna a tapintatos jótevőknek az javasolja, ajándékaikat a külön e
célra fenntartott „titkok kamrájában” helyezzék el a templom­
ban, ahonnan aztán a szégyenlős szegények elvihetik, amire szük­
ségük van anélkül, hogy szembesülniük kellene az adományozó­

2 Máté egyes kéziratai tévesen szembeállítják Isten titokban való megke­

resését az általa nyíltan adományozott jutalommal. A szövegkörnyezetből
azonban kiderül, bogy a hangsúly kizárólag a vallásos cselekedet titkosságára
esik.

375
val (mSek 5;6). E jótevők nem a képmutatás ellen akarták föl­
venni a harcot, hanem a szűkölködők érzékenységének figyelem-
bevétele vezérelte őket.

21. A vallásos hivalkodás kerülése: 2. az ima (Mt 6,5-8)

„Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik

az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában
meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom
nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be a
szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei A tyád­
hoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. Ami­
kor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik
azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra
találnak! Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van
szükségetek, mielőtt még kérnétek."

Jézusnak az imára vonatkozó tanácsáról, valamint annak zsidó

irodalmi vonatkozásairól lásd a 6. fejezet 7. pontját.
Akárcsak az alamizsnaadás, a valódi ima is kizárólag Istenre és
az egyénre tartozik. Az Evangéliumok semmit nem mondanak
arra nézve, mit gondolt Jézus a templomban vagy zsinagógában
végzett istentiszteletről, a közös imáról, illetve a nyilvános he­
lyen elmondott magánimáról. Csupán a tanú nélküli, személyes
vallásosság áll figyelme középpontjában.

22. A vallásos hivalkodás kerülése: 3. a böjt (Mt 6,16-18)

„Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmuta­

tók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük!
Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böj­
tölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák raj­
tad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben
is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

Ahelyett, hogy nyomorúságos külsejükkel felhívnák a figyelmet

arra, hogy böjtölnek, Jézus arra ösztönzi őszintén vallásos követő­

376
it, hogy rejtsék el aszkézisüket és önmegtagadásukat. Ne szórja­
nak a szokás szerint hamut magukra (Dán 9,3; IMak 3,47;
Josephus: v4 zsidók története, 20,89; 489), és ne tartózkodjanak a
mosdástól, valamint attól, hogy bekenjék magukat (mTaan 1,5),
helyette mossák meg arcukat, öntsenek olajat a fejükre, legyen
megjelenésük teljesen normális. Jézus jól megvan a böjtölésre
utaló külső jelek nélkül is, mivel az a meggyőződése, Isten ismeri
a szív titkait, és fölismeri a valódi spiritualitást.
Tamás Evangéliumában nincs még egy hely, amely oly nyilván­
valóan mondana ellent Jézus eredeti tanításának, mint ott, ahol
torzított formában őrzi Jézusnak a valódi vallásosságról szóló ta­
nítását. Hasonlítsuk csak össze azt, ahogyan Jézus a vallásosság
igazi zsidó formáit dicséri a Mt 6,1-8 és 16-18 versekben azzal,
amit Tamás Evangéliuma ír (14): „Jézus mondta nekik: ha böjtöl­
tök, magatoknak szereztek bűnt: ha imádkoztok, elítéltettek. Ha
alamizsnát adtok, rosszat tesztek lelketeknek.”3

23. Péterre, a kősziklára épített egyház (Mt 16,17-19)

Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztat­
ta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom ne­
ked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág
kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa
kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s
amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva."

A Péter néven ismert Simonnak tett ígéret az egyetlen olyan sza­

kasz az Evangéliumokban, ahol Jézus egyházalapításról beszél.
Miközben Pétert rendszerint Jézus legszűkebb körének vezetője­
ként, korelnökeként írják le, kizárólag itt szerepel úgy, mint akit
Jézus megtesz közössége alapkövének. A görög ekklészia (egy­
ház) szó az Evangéliumokban először Máténál jelenik meg
(16,18), és egyszer kerül elő újra, szintén Máténál (18,17). E

3 Érdekes megjegyezni, hogy a kaliforniai Jézus Szeminárium egyes tagjai

a Tamás Evangéliuma 14,1-3 hitelességére szavaztak, de a többség még e kü­
lönös közösségben is az ellenkezőjét tartja igaznak. Vö. R. W. Fűnk, R. W.
Hoover és a Jézus Szeminárium: The Five Gospels. San Fransisco, 1977, 481.

377
nagy jelentőségű fogalom hiteleségének kérdését a 24. pontban
vizsgáljuk.
A Mt 16,17-ben Jónás fia, Simon olyan emberként jelenik
meg, akinek Isten nyilatkoztatta ki, hogy Jézus a Messiás. Ezért
kapja azután a pokol erőinek ellenállni képes új intézmény alap­
kövének címét. A görög „Hádész kapui” a héber „Seol kapui”,
vagyis az „alvilág” megfelelője. Az evangéliumi történetben Si­
mon első megjelenésétől arámi becenevén, Kéfás (kefa, szikla)
néven ismeretes, ennek görög fordítása a petrosz (szikla = Péter).
Szent Pál (a görög szövegben) nyolcszor nevezi őt Kéfásnak, és
csak egyszer Péternek. Az a föltevés húzódik tehát meg a háttér­
ben, hogy Jézus a már ismert gúnynevet használta szójátékában,
amikor Simont sziklának nevezte, melyen az egyház erődítménye
állhat. A Bibliában és a qumráni iratokban előforduló szikla me­
taforájáról mint a szilárd építmény szimbólumáról lásd a 4. feje­
zet 8. pontját.
Péter kétszeres hatalmat kap. Megkapja az Isten országa kapu­
ján lévő zár kulcsát, továbbá az „oldás és kötés” fölötti hatalmat.
A kulcs bibliai kép, a hatalom szimbóluma. Eljákimnak, Hizkijja
király (Kr. e. 715-687) újonnan kinevezett főminiszterének Dá­
vid házának kulcsát helyezték a vállára (íz 22,22). Ebből arra kö­
vetkeztethetünk, hogy M áté Pétere Jézus vezető tanítványa­
ként felhatalmazást kapott arra, hogy beengedje az embereket a
mennyek országába, vagy kizárja őket onnan.
Az „oldás és kötés” metaforája hasonló jelentőségű: az Isten
országába való bejutás föltétele, hogy aki oda igyekszik, „oldva”
legyen, és ne „kötve”. A kifejezéssel a sátánnal kapcsolatban ta­
lálkoztunk, aki megkötött egy beteg asszonyt, és ezáltal foglyává
tette (lásd a 2. fejezet 5. pontját). Ám a jelen szóhasználatban és
a Mt 18,18-ban (lásd a 24. pontot), valamint a rabbinikus iroda­
lomban is olyan hatalomra utal, amely kimond vagy megsemmi­
sít egy határozatot. Hasonló arámi idióma - „oldani vagy megtar­
tani” - a rabbinikus irodalomban kifejezetten a bűnök megbocsá­
tásával és megtartásával kapcsolatban fordul elő. így halljuk Já ­
nosnál is (20,23): „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot
nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” Am Máténál
(16,19 és 18,18) egyik szakasz sem említi a bűnök megbocsátá­
sát, de még csak nem is utal rá. Ezért a kifejezés döntéshozásra,
illetve egy határozat eltörlésére vonatkozik.

378
 Ez a csak Máté által hagyományozott szöveg abban az összefüg­
gésben hangzik el, amikor Péter Cézárea Filippinél megvallja Jé ­
zus messiási mivoltát. Az a jelenet, amelyben Péter megvallja,
hogy Jézus a Krisztus, mindhárom szinoptikus Evangéliumban
szerepel, arról azonban, hogy sziklává nevezi ki őt Jézus, sem
Márk, sem Lukács nem tesz említést. Hogy ők hallgatnak egy
olyan nagy jelentőségű kérdésben, mint Péter kinevezése az
ekklészia fejévé, erősen azt a benyomást kelti, hogy a Mt
16,17-19 utólagos betoldás. Hogy az egyházat a többi Evangéli­
um, még Jánosé sem említi, szintén ugyanerre utal (lásd a 24.
pontot). Röviden, a Péter előléptetéséről szóló szavak nem Jé ­
zusnak, hanem Máténak vagy szerkesztőjének tulajdoníthatók,
Kr. u. 80-ból vagy még annál is későbbről.

24. Egyházi szabályok (Mt 18,15-20)

„H a testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt.

Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. H a nem hallgat rád, vi­
gyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három
tanú bizonyítsa a dolgot. H a ezekre sem hallgat, jelentsd az egy­
háznak. H a az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány
volna vagy vámos. Bizony mondom nektek: amit megköttök a föl­
dön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a
mennyben is fel lesz oldva. Azt is mondom nektek: H a ketten kö-
zületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják
mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűl­
nek a nevemben, ott vagyok közöttük."

A tanú nélküli dorgálásról lásd a 15. pontot. Az egység első fele

(Mt 18,15-17) formális szabályokat fogalmaz meg arra nézve,
hogyan lehet egy szervezett közösség vétkező tagját visszatéríteni
az egyenes, ám keskeny útra. A testvér megdorgálása bibliai tör­
vényen alapul: „Fedd meg embertársadat” (vö. Lev 19,17). Kez­
detben a kérdés inkább erkölcsi, semmint jogi természetű. Az el­
járás következő lépcsőfokán a megátalkodott bűnöst két-három
tanú előtt újabb feddésben kell részesíteni. A szabály a MTörv
19,15-re megy vissza, amely előírja, hogy érvényes ítélethez két
vagy három megbízható személy tanúságtétele szükséges. Ez már

379
 nem az erkölcs felségterülete, immár a jog mezejére léptünk,
ahol egynél több tanúra van szükség.
Hasonló törvény rajzolódik ki a holt-tengeri tekercsekből is,
azzal a nem elenyésző különbséggel, hogy bizonyos sajátos ese­
tekben egy tanú szava is érvényes lehet (CD 9,16-23).4 Qum-
ránban, akárcsak a rabbinikus törvényben, a dorgálás szükséges
előfeltétele annak, hogy egy ügy bíróság elé kerülhessen. Ezzel
szemben a Máténál bevezetett szabálynak, hogy a bűnöst először
négyszemközt kell megbánásra bírni, utána kisebb csoport jelen­
létében, és végül az egész gyülekezet (vagyis az egyház) előtt, az a
célja, hogy a javulás útjára térítse a szóban forgó személyt. A kö­
zösségből csak akkor űzik el, vagyis akkor mondják ki kiközösíté­
sét, ha az erkölcsi nyomás hatástalan.5
Az, hogy az oldás és kötés hatalma nem csupán Péter joga,
mint a Mt 16,19-ben, hanem az egyházi vezetőké, minden bi­
zonnyal közvetlen kapcsolatban áll a kiközösítés jogkörével, ahol
a hangsúly a „kötés”-re esik. Az „oldás” külön az átmeneti szám­
űzetés utáni visszafogadásra is vonatkozik, miként az Joscphus
szóhasználatából kiderül, amikor arról beszél, hogy a farizeusok
döntenek felekezetűk tagjainak száműzéséről és visszahívásáról
(A zsidó háború, 1,111; 35.). Arról az elképzelésről, hogy a földi
oldás és kötés megfelel a mennybéli döntéseknek, így a földi és
égi valóság szimmetriáját föltételezi, lásd a 2. fejezet 1. pontját.
Az egység harmadik közösségi mondását, mely arra vonatko­
zik, milyen hatással van a mennybéli Istenre, ha ketten egyetér­
tésben imádkoznak hozzá (Mt 18,19), az evangélista automati­
kusan társítja az előző, az égi és földi oldásról és kötésről szóló
vershez. Végül a Mt 18,16'-ban szereplő „két vagy három” kifeje­
zés alapozza meg a következő állítást: ha ketten-hárman össze­
gyűlnek Jézus nevében, megvalósul mesterükkel a lelki közösség.
A mondás azt a rabbinikus tanítást idézi, amely szerint ha két zsi­
dó együtt gondolkodik a Tóráról, misztikus úton az isteni jelenlé­
tet hozzák maguk közé (Sekhina) (mAbot 3,2).

4 Lásd Jackson, B. S.: Essays in Jewish and Comparative Legal History.

Leiden, 1975, 172-201; Schiffman, L. H.: Sectarian Law in the Dead Sea
Scrolls. Scholars Press, Chico, 1983, 99-109.
5 Az lKor 5,1-5-ben Pál már nem tartja szükségesnek az első két lépést,
és azt írja, hogy azonnal „adjuk át az ilyet a sátánnak”, vagyis a korintusi egy­
ház tagadja meg a mostohaanyjával élő tagját.

380
 A mondásegyüttesnek sajátos csengést kölcsönöz, ha mellé he­
lyezzük az Evangéliumokból Jézus tanításának javát. Először is, a
vámosokkal igen elnéző Jézustól teljesen idegen, hogy a bűnös
testvért az adószedőhöz hasonlítsa. Sőt ellenfelei „vámosok és a
bűnösök barátjáéként emlegették (Mt 11,19; Lk 7,34; lásd a 7.
fejezet 9. pontját), és emiatt becsmérelték Jézust. Mindenek­
előtt azonban az, hogy a Mt 18,17 kétszer is, illetve korábban a
Mt 16,18 egyszer említi az egyházat, világosan jelzi, itt a korai
egyház, nem pedig Jézus szólal meg. Az ekklészia (egyház) szó
Márknál, Lukácsnál, de még Jánosnál sem fordul elő. Ezzel szem­
ben huszonkét helyen szerepel az Apostolok cselekedeteiben, és
ha a Zsidóknak írt levélben található két előfordulást is számít­
juk, a páli szövegekben együttvéve hatvankét helyen. A gyakori
előfordulás a fogalomnak a palesztin, illetve a hellenisztikus ke­
reszténységen belüli jelentőségét tükrözi. Ha külső párhuzamo­
kat keresünk, számos helyen több elnevezést is találunk a qum-
ráni iratokban. Qumránban a többféleképpen - jahad, éda, ét-
sza, kahal néven - említett közösség fontos szerepet játszik. Szó­
statisztikai alapon - a négyből három Evangélium egyáltalán nem
említi az ekklészia szót, és Máténál is csupán két bekezdésben je­
lenik meg - nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy Jézusnak
nincs az egyházra vonatkozó tanítása. Mi több, más szót sem
használt a megfelelő intézmény jelölésére. Lukácsnál a „kisded
nyáj” (poimnion) kifejezés csupán egyszer fordul elő (Lk 12,32);
Máténál (26,31) a nyáj (poimné) a Zakariás-idézetben (Zak
13,7) szerepel; a „kicsik” (Mt 10,42; 18,6; Lk 17,2) szó pedig tűi
képlékeny ahhoz, hogy intézmény megnevezésére szolgáljon. Rö­
viden, nem szól semmiféle bizonyíték amellett, hogy az egyház
Jézus érdeklődésének középpontjában állt volna.

25. Az önkasztrációt javasló tanács (Mt 19,12)

„Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van,

akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van,
aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel
tudja fogni, az fogja fe l!”

381
A 6. pontban már szóltunk a szem vagy valamelyik végtag elvesz­
tésével járó öncsonkításról.
A Jézus által leendő követőinek hiperbolikus formában aján­
lott áldozatok élén az Isten országáért elvégzett kasztráció áll. Fi­
gyelembe véve Jézus túlzásokra hajlamos stílusát, a mondás azt
tanácsolja Jézus követőinek, hogy teljes mértékben tartózkodja­
nak a szexuális élettől, és kizárólag az Isten országába való beju­
tást tartsák szem előtt. Noha a szokásosnál mindig erőteljesebb
metaforikus nyelvezet fejezi ki, a tanítás összhangban áll azzal az
újszövetségi üzenettel, mely a házasélet idők végezetén folyta­
tandó gyakorlatára vonatkozik. Az eszkatológiai tanítás például a
gyermeket váró anyák számára súlyos megpróbáltatásokat helyez
kilátásba a paruszia előtti végső nyomorúság idejére, ami azt is
magában foglalja, hogy jobb meg sem házasodni, így elkerülhető
a várandósság veszélye (vö. Mk 13,17; Mt 24,19; Lk 21,23; lásd a
8. fejezet 22. pontját). A szövegkörnyezetből kiderül, hogy az eu-
nuchokra vonatkozó megjegyzés még Jézus követőit is meghök­
kentette. Mint arról Máté beszámol, számukra még a válás tilal­
ma is méltánytalan túlzásnak tűnt. Az Evangélium későbbi szer­
kesztői ezért igyekeztek tompítani Jézus üzenetének élét. Esze­
rint a kasztráció nem mindenkire nézve kötelező: „Csak az fogja
ezt fel, akinek megadatott” (Mt 19,11). A záró kifejezés is hason­
ló korlátozást fogalmaz meg: „Aki fel tudja fogni, az fogja fel!”
(Mt 19,12). A gyakorlatban még a Jézuséval alapvetően azonos
eszkatológiai szemléletet képviselő Pál sem hirdette az anyaság
és a szexuális élet teljes körű elvetését. Akik házasságban élnek,
azok - ha már így esett - ezt viseljék el, akik azonban mentesek a
házassági kötelékektől, jobb, ha megmaradnak ebben az állapot­
ban, és korlátlanul Isten országának szentelik magukat (lásd lKor
7,26-35).
Aligha kell föltenni a kérdést, vajon szó szerint értette-e Jézus
a kasztrációra vonatkozó tanácsát. Jézus hajlama a túlzásokra, va­
lamint az az alapvető zsidó tanítás, hogy a férfiasságuktól meg­
fosztott férfiak kirekesztődnek Isten közösségéből (MTörv 23,2),
egyaránt ellene szól az önkéntes férfiatlanításnak. Egyes keresz­
tény aszkétákat, köztük Origenészt (185-254), az ókori görög egy­
ház legnagyobb Biblia-értelmezőjét azonban ez az érvelés sem aka­
dályozta meg abban, hogy megfogadja Jézusnak a Mt 19,12-ben
foglalt tanácsát, és a legdurvább formában meg is valósítsa.

382
26. Szerénység a címek használatában (Mt 23,8-11)

„Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek,

ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok
senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Tanítónak se hí­
vassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. Aki na­
gyobb közületek, az a szolgátok lesz."

A maxima egy részét már érintettük a 2. fejezet 15. C pontjában.

A mondás az írástudók és a farizeusok elleni kirohanásba épül be,
stílusát tekintve azonban tanító jellegű, és nem vitaszöveg. A záró
sorban összefoglalt általános üzenet az alázat, ami jellemző Jézus
tanítására. Ugyanez megtalálható a Mk 9,35-ben: „Ha valaki első
akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája” (lásd még
Mk 10,43-44; Mt 20,26-27; Lk 22,26)4
Az Isten országán munkálkodóknak tartózkodniuk kell az
olyan tiszteletet parancsoló címektől, mint a „rabbi”. így szólí­
tották meg a tanítókat és a vezető személyeket. Jézus korában a
'rabbi’ szó még nem rendelkezett a későbbi sajátos jelentéssel,
azaz ekkor még nem a zsidó jogban járatos, kötelező érvényű jogi
döntések meghozatalára hivatott személyre alkalmazták. A tanít­
ványok körében, amíg élt, csak Jézust nevezték rabbinak vagy ta­
nítónak (görögül didaszkalosz) . A csoport többi tagját tanítvány­
nak (mathétai) nevezték. Ugyanezt mondja a Mt 23,10; ami azt
jelzi, hogy az egyház szóhasználatában csak egy kathegétész, azaz
pár excellence Mester volt, a Krisztus. Végül az, hogy senki em­
berfiát ne szólítsunk „atyának”, mert csak Isten az igazi atya,
már-már tűrhetetlen tiltás. Ez a stílus ugyanabba a kategóriába
tartozik, mint az a hiperbolikus túlzás, amely megtiltja, hogy Jé ­
zust „jónak” nevezzék, mert ez a jelző csak Istent illeti (lásd Mk
10,17-18; vö. a 8. fejezet 14. pontjával). Ám Jézus aligha elle­
nezhette, hogy egy gyerek atyának hívja az apját. Elképzelhető,
hogy e bírálat az „Abbának” (atya) nevezett, vallásos személyek­
nek szólt, amilyen a csodatévő Abba Hilkia és mások voltak (lásd
az 1. fejezet 9. pontját)? De a haszidim biztosan nem fogadta vol­
na el, hogy „Abbának” szólítsák, ha ezt a címet kizárólag Isten6

6 A Mk 10,44 és a Mt 20,27 kivételével - ahol a dulosz szó szerepel - min­

denütt a diakonosz (szolga, segítő, asszisztens) szóval találkozunk.

383
számára tartják fenn. Jól megvilágítja ezt egy anekdota, amelyet a
Talmud őriz Abba Hilkiáról: „Amikor a világnak esőre volt szük­
sége, a rabbik elküldték hozzá [Hilkiához] az iskolásokat, akik
megragadták a köpenyét, és ezt mondták neki: »Abba, Abba, adj
nekünk esőt!« Mire ő azt mondta Istennek: »Mindenség Ura, se­
gíts azoknak, akik nem tudnak különbséget tenni a között az
Abba között, aki képes esőt fakasztani és a között, aki nem«.”
(bTaan 23b) Következésképpen az a legvalószínűbb magyarázat e
tiltásra - hogy tudniillik ne szólítsunk senkit a földön „atyának” -
Jézus túlzások iránti szeretetében rejlik.

MEGJEGYZÉSEK

Az e fejezetben felsorolt hatvanegy viselkedési szabályból - m e­

lyek közül ötöt a 8. fejezetben már tárgyaltunk (lásd a 3., 8., 9.,
13. pontot) - jellemző módon huszonkettő a személyes viselke­
désre vonatkozik, és csak négy foglalkozik a közösségi élet szem­
pontjával.
Az egyéni kategóriába sorolható szabályok - melyek közül az
első megerősíti a Tóra állandó és mindenkire kötelező érvényét
(16. pont) - többnyire túlzásokkal élnek. Az erkölcsi és a vallási
törvények legbelsőbb valóságára vonatkoznak. Egyesek, mint az,
hogy a szombatnál előbbre való az élet (1., 2., 14. pont), szintén a
zsidó hálákká , a szokásjog fő áramához tartozik, de Jézusnál vált
erőteljesen hangsúlyossá. Más szabályok a normális kötelezettsé­
geken messze túl a dolgok lényegét igyekeznek megragadni. Az
antitézisek tartoznak ebbe az osztályba, amelyek megtiltják a vá­
lást, az eskütételt és a bosszúállást, előírják az ellenállást a harag­
nak, parázna vágyaknak, és kötelezővé teszik az egyetemes szere-
tetet, beleértve az ellenség szeretetét is (7., TI., 12., 17., 18., 19.
pont). Fontos hangsúlyt kap, hogy a tisztátalanság és a tisztaság
belső okokra vezethető vissza, miként arra a kötelezettségre is,
hogy a vallásos cselekedeteket, amilyen az ima, a böjt és az ala­
mizsnaadás, titokban, feltűnés nélkül kell végrehajtani (20-22.
pont).
Sajátos csoportot alkotnak azok a parancsok, amelyek szó sze­
rint vagy átvitt értelemben az önfeláldozás különböző, szélsősé­
ges formáit ajánlják; az a céljuk, hogy Jézus hívására azonnali, po­

384
zitív választ váltsanak ki. A végső célhoz vezető utat különösen
küzdelmesnek mutatják. Nemcsak a családot, a címeket, a világi
javakat kell feladni a „mennyek országáért”, de - szimbolikusan -
vállalni kell az öncsonkítást, és vinni kell a keresztet is (5., 6., 8.,
9., 13., 25., 26). Normális körülmények között élő embereknek
nyilván nem lehetett volna ilyen terhek vállalását kötelezővé ten­
ni, képtelenek lettek volna napról napra, évről évre elviselni
őket. De ha abból indulunk ki, hogy Jézus csak az eszkatónt meg­
előző rövid időn keresztül tartó, intenzív küzdelemben gondol­
kozott, elviselhetőbbnek tűnik a követelmény. Albert Schwei-
tzer - aki a 20. század elején elsőként hangsúlyozta, hogy Jézus
világképének része Isten országának közeli eljövetele - úgy írta le
e követelményeket, hogy azok Jézus közvetlen környezete szá­
mára „átmeneti erkölcsi” rendszert alkottak.7 Csak a közelgő
Úr napjáig szólt az érvényük. Ám e szabályok a távoli jövő kon­
textusába helyezve, lényeges átértelmezés nélkül értelmetlenné
válnak.
Éppen a távoli jövő megváltozott szemlélete az a kontextus,
amely a fennmaradó négy elv tartósabb keretét adja (10., 15.,
23., 24. pont). A megbékélésre, a bűnös megdorgálására, Isten
országa kulcsára, valamint az oldás és kötés feletti hatalomra vo­
natkozó mondások egyetlen vezető uralma alatt álló, szervezett
társadalmat feltételeznek. Nem egy olyan kis csoport szükségle­
teit tükrözik, mint amilyen a Jézus eszkatológiai hevülettel átita­
tott társainak köre volt, hanem a szervezett egyház igényeit,
amely egyház az Úr második eljöveteléig tartó időszakban, a vál­
tozatlan világban hosszú várakozásra rendezkedett be.

7 The Quest of the Historical Jestis. London, 2000, 485.

385
10. A hiteles Evangélium felé

Utunk már csaknem véget ért. Az előző kilenc fejezetben a szi­

noptikus Evangéliumok összes Jézusnak tulajdonított mondását
osztályoztuk, megvizsgáltuk, és rövid kommentárral láttuk el.
Ezalatt megismertük azt a képet, amelyet a születő keresztény­
ség képviselőiként az evangélisták örökítettek meg Jézus tanítá­
sának hagyatékáról. Eljött az ideje, hogy elválasszuk a juhokat a
kosoktól, a galileai Mester eredeti üzenetét azoktól az átiratok­
tól, betoldásoktól és megformálásoktól, amelyek az Evangéliu­
mok íróinak, szerkesztőinek és magyarázóinak munkáját dicsé­
rik. Ha ugyanis van egyetlen bizonyosan levonható következte­
tés, melyhez minden komoly olvasó - aki csak egy mustármagnyi
értelemmel és logikával rendelkezik - el is jut, az az, hogy a mon­
dások e tömege nem ugyanattól a tanítótól származik. Egymással
össze nem egyeztethető változatok jelennek meg, sőt újra meg
újra súlyos ellentmondásokba ütközünk. Jézus nem jelenthette
ki egyidejűleg azt, hogy a jó hír terjesztését kizárólag a zsidókra
kell korlátozni, és azt, hogy az a föld minden népének szól. Nem
várhatta, hogy Isten országa még az ő életében beköszönt, miköz­
ben azt is fenntartja, hogy ez az idők beláthatatlanul távoli vége­
zetéig tolódik, teret adva ezzel a hosszú életű egyháznak stb. stb.
Ha az egyik változat igaz, a másik feltétlenül hamis.
Vajon nem túl elhamarkodott az én ellentétekből összeálló ké­
pem? Nem képzelhető-e el mondjuk az, hogy az ellentétek Jézus
gondolkodásának megváltozását tükrözik? Vagy tapintatosabb
megfogalmazásban, nem fejlődhettek Jézus nézetei? Noha ilyen
kompromisszumos megoldás elméletileg lehetséges, két nyomós
érv is szól ellene.
Először is, Jézus nyilvános pályafutása túl rövid volt ahhoz,
hogy eszméi fejlődésen menjenek keresztül. Még a János Evangé­
liumában leírt két-három évnyi idő is kevés a fokozatos hátraarc-
hoz. A Jézus utolsó napjainak leírásától eltekintve azonban János
elbeszélése a szinoptikusokkal összevetve inkább fikció, semmint

386
történet. Elég egy pillantás a hosszú beszédekre, amelyek sem
stílusukban, sem tartalmukat tekintve nem állnak összhangban
Jézusnak a három első Evangéliumban fennmaradt prédikációi­
val. Márk röviddel Kr. u. 70-t követően írta meg művét, mintegy
negyven évvel János előtt. Mégis rövidebb időt fog át, s a Kr. u. 1.
század utolsó negyedében működő Máté és Lukács is Márk idő­
beosztásához és történetvezetéséhez igazodott. Nincs értelmes
magyarázat arra, hogy a három korábbi evangélista miért kurtí­
totta volna meg ilyen jelentősen Jézus tevékenységének időtarta­
m át.1 A szinoptikusok csupán egyetlen húsvétot említenek, ami
arra utal, Jézus nyilvános pályafutása legföljebb egy évig tartott.
Valójában azonban az sem kizárt, hogy még tizenkét hónapnál is
rövidebb volt. Mint a Szentföldön élő, törvénytisztelő zsidónak
nem egy, hanem három zarándokünnepen kellett részt vennie:
a húsvéton (márciusban/áprilisban), a pünkösdön (májusban) és a
sátoros ünnepen (októberben). E szent napokon a jeruzsálemi
Templom vallási szertartására kellett ellátogatnia. A húsvét előtti
napokban valóban ott is találjuk. Közvetlenül az ünnep előtt ke­
resztre feszítik Júdea fővárosában. A szinoptikusok azonban nem
említik, hogy a végzetes húsvét előtt akár pünkösdkor, akár a sá­
toros ünnepen elzarándokolt volna a jeruzsálemi Templomba.
Nem valószínű, hogy Jézus elmulasztotta volna ezt a kötelessé­
gét, ezért ha nem maradt nyoma részvételének ezeken az ünne­
peken, az arra utal, hogy ekkor még nem kezdődött el nyilvános
pályafutása. Ennek alapján leginkább arra a következtetésre jut­
hatunk, hogy valamikor ősszel, a sátoros ünnep után kezdte gali-
leai vándorprédikátori tevékenységét (föltehetően Kr. u. 29-ben),
és mindössze fél év múltán, a következő tavaszon halt meg Jeru­
zsálemben (Kr. u. 30-ban).
Másfelől pedig azért sem fogadható el, hogy Jézus, eszméit te­
kintve száznyolcvan fokos fordulatot tett volna, mert Jézust se­
hol sem láthatjuk habozó, intellektuálisan bizonytalan személy­
nek. Az evangéliumokban semmi nem utal arra, hogy rövid pálya­
futása során tanításai lényeges pontjait tekintve komoly oka lett
volna meggyőződése megváltoztatására. így az egyetlen valószínű
magyarázat az, hogy az egymással ütköző, olykor szöges ellentét-

1 Az Evangéliumok keletkezési idejéről lásd Jézus változó arcai, 17-18,

162-165.

387
ben álló kijelentések nem mindegyike származik Jézustól. Más
szóval, a szinoptikus Evangéliumok jelenlegi formájukban Jézus
eredeti üzenetének átigazított, kiegészített és javított változatát,
alaposan átdolgozott kiadását tartalmazzák. Az 1. századi galileai
Mester által a honfitársaihoz és hitsorsosaihoz intézett szavakat,
idiómákat és képeket az Evangéliumokban úgy dolgozták át,
hogy a Római Birodalom görög területén éld, a hellenisztikus
gondolkodással átitatott, egészen más típusú közönség számára is
megfeleljenek. Az új közönség és az új olvasók igényeinek kielégí­
tése érdekében Jézustól idegen eszmék kerültek az Evangéliu­
mokba. így ránk hárul a feladat, hogy elválasszuk egymástól az
eredeti és a járulékos üzenetet.
A 20. századi Újszövetség-kutatók különféle módszerekkel áll­
tak neki a hitelesség kérdésének. Egyes szakértők, köztük Gustaf
Dalman és Matthew Black2 nem kevesebbre törekedtek, mint
hogy a görög Evangéliumok és az ókori Palesztinában beszélt ará­
mi összevetésével kiszűrjék Jézus hiteles szavait. A cél dicsére­
tes, a módszer azonban sajnos kívánnivalót hagy maga után. Csak
korlátozott számban állnak rendelkezésünkre megfelelő szöveg­
párhuzamok, és a kutatást még inkább kétségbe vonta az a tudo­
mányos vita, amely azt feszegette, melyik fennmaradt arámi kép­
viseli leginkább a Kr. u. 1. századi Galileában beszélt dialektust.
Ennek ellenére ez a fajta összehasonlító filológia időnként ered­
ményes, magam is támaszkodtam rá a 7. fejezetben, amikor az
„Emberfia” kifejezést tárgyaltam.
Az Evangélium-kritika legáltalánosabban alkalmazott módsze­
re a formatörténet (Fonngeschichte) , az irodalmi formák tudo­
mánya, melyet Rudolf Bultmann és az általa vezetett 20. századi
német Újszövetség-tudomány is alkalmazott. Az Evangélium
anyagát bölcsességi mondásokra, próféciákra, eszkatológiai kije­
lentésekre, vitákra, egyházi szabályokra stb. osztotta, és azt felté­
telezte, hogy eredeti közegük (Sitz im Leben) Jézus élete vagy a
korai egyház volt. Miközben a formakritika nemigen foglalkozik
a hitelesség kérdésével, azáltal, hogy az egyházat fontos alkotói
szereppel ruházza fel az Evangéliumok irodalmi egységeinek

2 Dalman, G.: Die Worte Jesu. Lipcse, 1898, 19302; angol fordítása: The
Words ofJesus. Edinburgh, 1902. Black, M.: An Áramaié Approach to the Gos-
pels and Acts. Oxford, 1946; 19673.

388
megformálásában, ipso facto az evangélisták által Jézusnak tulaj­
donított szövegek jó része esetén eljut a hitelesség tagadásához.
A formakritika egyes képviselői igyekeztek olyan elveket kiala­
kítani, amelyek segítségével megállapítható az Evangélium mon­
dásainak hitelessége. Norman Perrin Rediscovering the Teaching
of Jestis című, nagy hatású könyvében három ismérvet javasolt,
melyekkel igazolható az Evangélium bizonyos, korlátozott számú
szakaszának hitelessége.3 Az első ismérv a különbözőség, abban
segít, hogy Jézus azon mondásainak hitelességét megállapítsuk,
amelyekhez sem a zsidó irodalomban, sem a korai keresztény írá­
sokban nem találunk párhuzamos szöveget. A második ismérv a
koherencia, azon mondások eredetiségének megállapításához ad
támpontot, amelyek összeegyeztethetők a különbözőség elve
alapján már autentikusnak ítélt mondásokkal, illetve egybe­
csengenek velük. A harmadik ismérv, a többszörös előfordulás az
olyan mondások eredetiségének megállapítását szolgálja, ame­
lyek nemcsak egy forrásban maradtak fenn (hanem mondjuk
Márknál és a Q-ban is), vagy több irodalmi formában is előfor­
dulnak a szinoptikus Evangéliumokban (példabeszédként, törté­
netként, kijelentésként).
Ezen ismérvekkel kapcsolatban a megalkotásuk módjából adó­
dik a legfőbb probléma. Aki kitalálta őket, elméleti szempontból
oly mértékben szigorú akart lenni, hogy szabályai nem korrektek;
sőt határozottan a hitelesség ellen dolgoznak. Vegyük például a
különbözőség elvét, amelyet általában a legeredményesebbnek
tartanak, és nézzük, hogyan határozta meg Bultmann a példabe­
szédek kapcsán ezt a fogalmat: „Csak ott várhatjuk Jézustól,
hogy eredeti hasonlattal él, ahol egymás mellé állítja a zsidó er­
kölcsöt és vallásosságot, illetve a Jézus prédikációira jellemző
eszkatológiai hevületet, valamint ott, ahol nem sajátosan keresz­
tény vonásokkal találkozunk.”4 Valójában ez a szabály lehetetlen
követelményt állít fel, mert nem veszi figyelembe, hogy a filozó­
fiához hasonlóan a vallás területén is mindenkor ugyanazokat az
alapigazságokat vizsgálják. Az újdonság és az eredetiség általában
abban áll, hogy ismert kérdéseket szokatlan szemszögből néznek,

3 Rediscovering the Teaching ofJesus. London, 1967, 39-47.

4 Bultmann, R.: The History of the Synoptic Tradition. New York, 1963,
205.

389
új nézőpontot adva klasszikus eszmékhez, és új megvilágításba
helyezve emberemlékezet óta vitatott kérdéseket. Hogyan is
képzelheti valaki, hogy Jézus mondásának - az eredetiség érde­
kében - távolságot kellene tartania a „zsidó erkölcs és vallásos­
ság” minden ismert kifejezésétől. Ez a megközelítés azzal a régi
vágású antiszemita szemlélettel rokonítható, amely szerint Jézus
célja az egész zsidó vallás kárhoztatása és elutasítása volt, továbbá
az, hogy helyébe valami teljesen más, minden előzmény nélkül
való dolgot állítson. Amikor pedig Bultmann kizárja Jézus eredeti
üzenetéből mindazt, ami „sajátosan keresztény”, mintha azt a
képtelenséget állítaná, hogy Jézus és a kereszténység önmagában
ellentmond egymásnak. Ami az Újszövetség-szakértők gyakran
emlegetett kiegészítő elvét illeti - „Ha kétséges, el kell vetni” -,
szintén alapvetően használhatatlan, és egyáltalán nem nyújt sem­
miféle segítséget. Az Evangélium-kutatásban a bizonytalanságok
óceánján ritka alkalmatosságként hánykolódik egy-egy bizonyos­
ság. Vagyis ahhoz, hogy viszonylagos sikereket érhessünk el Jézus
mondásainak hitelessége kérdésében, először is új elveket és új
eljárásokat kell bevezetnünk.
Hadd terítsem ki a lapjaim, és hadd fedjem fel előzetes fölte­
véseimet. Meg vagyok róla győződve, hogy a szinoptikus Evangé­
liumok szerzői szándékuk szerint azt jegyezték le, amit - miként
Máté nyitómondata nevezi - „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliu­
mának” hittek. Ha az evangélisták, bizonyos fokig elkerülhetetle­
nül, egyházi doktrínát közvetítettek vagy fogalmaztak meg, nem
ez volt elsődleges, feltett szándékuk. Vagyis a szerzők szempont­
jából és hite szerint az Evangéliumok célja, hogy Jézus eredeti, a
saját tanítványainak és hallgatóságának hirdetett tanítását közve­
títse. Jézus halála után e tanok számos módosuláson mentek ke­
resztül, onnantól, hogy először a Szentföldön élő zsidók hallhat­
ták, majd a diaszpórában élő zsidókhoz is eljutott, és végül nem
zsidóknak is hirdették Palesztinában és Palesztina határain kívül
egyaránt. Mintha e módosulások az időben és a változó kultúrá­
kon keresztül egyfajta folyton szélesedő spirált alkotnának.
Jézus „evangéliumá”-nak, üzenetének alakulása és átdolgozása
hagyományokká ötvöződött, s végül az írott szinoptikus Evangé­
liumokat eredményezték. Ha ezeket a fejlődési fázisokat a ke­
reszténység korai történetének egyes szakaszaihoz tudjuk kötni,
viszonylag szilárd alapokon különbséget tudunk tenni Jézus ha­

390
gyatéka, és az azt befolyásoló későbbi fejlemények között. Nem
szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Evangéliumokban bár­
melyik irodalmi egység önmagában is egymást követő jelentésré­
tegeket hordozhat. A legkorábbi réteg Jézusra mehet vissza, a kö­
vetkező a zsidó-kereszténységtől származhat, az utolsó pedig Jé ­
zus üzenetének a korai nem zsidó egyház által az 1. század utolsó
évtizedeiben kialakított értelmezése lehet.
Idézzünk fel néhány alapvető tényt! Jézus arámi nyelven taní­
tott palesztinai - a szinoptikusok szerint főleg galileai - zsidókat.
Föltehetően az akarta, hogy megértsék, és ennek érdekében hon­
fitársai számára ismerős szavakat, kifejezéseket és tanítási mód­
szert alkalmazott. Ezért csak azokat a mondásokat tekinthetjük
eredetinek, amelyek az 1. századi, palesztin/galileai közegben élő
zsidók számára érthetőek voltak.
Mivel Jézus nem rögzítette írásban az üzenetét, minden bi­
zonnyal tanítványai adták tovább szóban, előbb arámiul, majd ké­
sőbb - amikor az evangelizáció Palesztinán kívülre, a görögül be­
szélő zsidókra és nem zsidókra is kiterjedt - görögül. Az írott szó
aztán a görög-római világban a földrajzilag egymástól elkülönülő
területek közötti közvetítővé vált, és ennek eredményeként az
evangélium számos változatban kezdett élni. Ilyen körülmények
között az eredeti, szó szerinti mondás feltárása nem lehet ésszerű
elvárás. Ezért bölcsebb alább adni céljainkat, és nem az ipsissima
verba, Jézus eredeti mondásának szó szerinti helyreállítására, ha­
nem üzenete lényegének megragadására törekedni.
A hitelességet kutatva először az ellentmondásokat vizsgáljuk,
majd a kevésbé valószínű változat kizárásával folytatjuk. Hogy a
három szinoptikus Evangéliumon, de még egy-egy szövegen belül
is léteznek egymásnak ellentmondó állítások, az azt mutatja, a
szerkesztők, szövegkiadók korántsem törekedtek koherenciára.
Ennek ellenére Máté, Márk és Lukács szövegeiben sok a kohe­
rens vonás. Mivel ez nem átdolgozás eredményeként, hanem
minden szándékosság nélkül alakult így, a véletlen egybeesések­
nek különös jelentőséget tulajdoníthatunk. így kutatásunk máso­
dik szakasza az eredeti tanok megállapítása lesz, a koherencia is­
mérvének segítségével.
Aki hagyományos nézeteket vall, azok számára egyes követ­
keztetéseim talán elszomorítóak lesznek, de számukra máris sze­
retném kijelenteni, hogy vizsgálódásaimat nem eleve negatív

391
alapállásból végzem. Akik kitartanak, meglátják, hogy a követke­
ző oldalakon vázolt tudás fája - szokatlan alakja és megjelenése
ellenére - jó termést ígér. És amint írva van, „Gyümölcseikről is­
meritek fel őket.”

1. HITELES RÉSZEK KERESÉSE KIZÁRÁSOS ALAPON

A hiteles és nem hiteles szövegek megkülönböztetésének legha­

tékonyabb módja az egymásnak ellentmondó állítások elemzése
és értékelése. Az Evangéliumokban a legnyilvánvalóbb vélemény-
különbség abban mutatkozik meg, hogy kik Jézus üzenetének
címzettjei, mikor jön el Isten országa, valamint abban, hogy Jézus
tanítványai tudtak-e előre Jézus elfogatásáról és keresztre feszí­
téséről. Ezért a következő három kérdést vizsgáljuk:
1. Vajon Jézus csak a zsidóknak prédikált vagy az egész nem
zsidó világ javát akarta szolgálni az evangéliummal?
2. Vajon Jézus azt hitte és hirdette-e, hogy Isten országa még
az ő életében eljön, vagy ezt a halála után nem sokkal sorra kerülő
paruszia utánra, netán a távoli jövőbe helyezte?
3. Bejelentette-e Jézus előre a tanítványainak szenvedését és
halálát? Vagy elfogatása, keresztre feszítése és állítólagos feltá­
madása meglepetésszerűen érte őket?

1. Vajon Jézus csak a zsidóknak prédikált vagy az egész

nem zsidó világ javát akarta szolgálni az evangéliummal?

Hogy Jézus üzenetének hiteles és nem hiteles mozzanatait elvá­

lasszuk, annak conditio sine qua non\a, hogy meghatározzuk, mi
volt egyfelől Jézus, másfelől küldöttei szolgálatának alapvető cél­
ja. Vajon nacionalista keretek között gondolkodott, vagy koz­
mopolita, egyetemes álmokat dédelgetett? Az Evangéliumokban
mindkét értelmű kijelentés található, és mindkét állítás kizáróla­
gos, így a kettő összebékítésére nincs mód.
A legmeghökkentőbb és a leginkább megmásíthatatlan kijelen­
tés Máté egyedi anyagában (M) fordul elő. Itt Jézus határozottan
azt állítja, hogy küldetése a zsidóknak szól: „Küldetésem csak Iz­
rael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24; lásd a 8. fejezet

392
49. pontját). Az apostoloknak is ugyanilyen értelmű utasítást
adott. Nemcsak azt mondta nekik, hogy csak „Izrael házának el­
veszett juhai”-t tanítsák, gyógyítsák, és csak belőlük űzzék ki a
démont, hanem kifejezetten megtiltotta, hogy nem zsidók kö­
zött folytassák tevékenységüket: „A pogányokhoz vivő utakra ne
térjetek rá, s a szamáriaiak városaiba ne menjetek be!” (Mt 10,5)
Általánosságban tehát kijelenthetjük, hogy Isten országa kizáró­
lag a zsidóknak volt fenntartva. Csak őket illette az „ország fiai”
megtisztelő cím (Mt 8,12). Ezt az állítást lényegében mindhá­
rom szinoptikus Evangélium története alátámasztja. Jézus csak
zsidóknak hirdette üzenetét. Amikor gyógyított vagy démon-
űzést hajtott végre a környező területeken, Dél-Libanonban (a
szírföníciai lány esetében) vagy az Eszaknyugat-Transzjordániá-
ban (a gerazáni megszállott esetében), nyilvánvalóan kivételt
tett, és sosem tanított.
Ezeket az önmagukban is világos kijelentéseket alátámasztják
azok a mondások is, amelyekben Jézus kijelentette, hogy a nem
zsidók nem érdemesek tanításaira. Ebben Márk is csatlakozik
Mátéhoz, és mindketten ugyanazt mondják. A szírföníciai nő tör­
ténetében Jézus kijelenti: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a
kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak” (Mk 7,27; Mt 15,26; lásd
a 8. fejezet 6. pontját). A mondás jelentése világos: a nem zsidók­
ra vonatkozó gunyoros megnevezéssel élve a „kutyák” nem bito­
rolhatják a „(zsidó) gyerekek kenyerét”. Hasonlóan élesen fogal­
maz az a népi bölcsesség is, amelyen keresztül Jézus ugyanezt az
üzenetet közvetíti: „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és
gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé” (Mt 7,6; lásd a 3. feje­
zet 32. pontját). Ezekben az egyértelmű kijelentésekben Jézus a
zsidó kizárólagosság bajnokaként jelenik meg.
E programadó kijelentésekkel azonban szembeállítható egy
másik, hasonlóan világos kijelentéssorozat, amely ennek ponto­
san az ellenkezőjét mondja. Közülük is a legvilágosabb az az utasí­
tás, amelyet állítólag az apostolok kaptak. Ebben, mint arról
Máté, valamint Márk hosszabb befejezése beszámol, a feltáma­
dott Krisztus az egész világ evangelizálásával bízta meg tanítvá­
nyait: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népe­
ket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek ne­
vére” (Mt 28,19; Mk 16,15-16; lásd a 8. fejezet 33. és 53. pont­
ját). Lukács utolsó fejezete végén ugyanez a feltámadott Jézus

393
hasonlóképpen arról beszél, hogy tanítványainak missziója min­
den népre kiterjed: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie
kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megté­
rést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálem­
től kezdve” (Lk 24,46-47; lásd a 7. fejezet 15. pontját). A Má-
té-féle eszkatológiai tanítás szintén Jézus üzenetének egyetemes
terjesztését vetíti előre: „Az országnak ezt az evangéliumát hir­
detni fogják az egész világon, bizonyságul minden népnek” (Mt
24,14; lásd a 8. fejezet 20. pontját).
Ezekhez a közvetlen állításokhoz jön még számos véletlenszerű
vagy közvetett utalás. Annak a nőnek a történetében, aki Betá-
niában bekente Jézust, azt olvashatjuk, hogy tettéről, ahol csak „a
világon hirdetik majd az evangéliumot”, mindenütt megemlékez­
nek (Mk 14,9; Mt 26,13; lásd a 8. fejezet 29. pontját). Más he­
lyek pedig, ha nyíltan nem esik is róla szó, arra utalnak, hogy nem
zsidók és kívülállók is hivatalosak az esküvőre: „Menj ki az or­
szágutakra és a sövények mentére, és kényszeríts mindenkit, jö j­
jön el, hadd teljen meg a házam” (Lk 14,23; lásd a 4. fejezet 13.
pontját). És benn a házban a külvilágból érkezők is részesülnek a
lámpa áldásaiból: „aki csak belép, lássa világát” (Lk 8,16; lásd a 3.
fejezet 4. pontját).
A bizonyítékokat megvizsgálva a következő dilemma elé kerül­
tünk. Vagy az a helyzet, hogy Jézus szigorúan csak a zsidóknak
szánta evangéliumát, ez esetben a nyitás a nem zsidók felé ké­
sőbb került az Evangéliumokba, és a későbbi, már csaknem kizá­
rólag nem zsidó, korai egyház álláspontját tükrözi. Vagy pedig Jé ­
zus maga foglalt el egyetemes nézőpontot, és egy későbbi sza­
kaszban ezt váltotta fel a zsidó kizárólagosság. A csak a zsidókra
tekintő nézetet a Péter és az Úr fivére, Jakab vezette judeoke-
resztény egyház a hagyományos judaizmus kötöttségeitől men­
tes, nem zsidó kereszténység mellett szót emelő Pállal folytatott
vitában kozmopolita szemlélettel váltotta fel. E tényeket szem
előtt tartva vajon melyik változat tűnik valószínűbbnek?
Ami a zsidó kizárólagosságot illeti, ha semmi köze Jézushoz,
hanem csak később került be az Evangéliumokba, akkor, amikor
a palesztin judeokeresztények a hellenisztikus egyházak elleni
küzdelmeiket folytatták, akkor aligha valószínű, hogy a nem zsi­
dó egyháznak a zsidó ág fölött aratott győzelme után változatla­
nul hagyták volna, feltéve, hogy egyáltalán benne marad a szöve­

394
 gekben. Végső soron ugyanis a nem zsidó egyház adott otthont a
szinoptikus Evangéliumoknak. A különbözőség ismérve alapján
be kell látnunk, hogy Jézus üzenete, miszerint az evangélium
csak a zsidóknak szól, éles ellentétben áll a későbbi, főként nem
zsidókból álló primitív egyház képviselte nézettel. Pontosan az
ellenkezője annak, amit az Evangéliumok alkalmazóinak többsé­
ge hallani akarhatott. Az imént idézett bizonyíték mellé vehetjük
még Jézus kijelentését, amely Mózes törvényének állandó érvé­
nyére vonatkozik: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a
törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem
teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem mú­
lik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, ha­
nem minden beteljesedik” (Mt 5,17-18); illetve, azt hogy: „Ha­
marabb érvéget ég és föld, mint hogy egyetlen vessző is elvesszen
a törvényből” (Lk 16,17; lásd a 9. fejezet 16. pontját). E mondá­
sok igencsak zavaróan hatottak a nem zsidó keresztényekre. Más­
képp fogalmazva, amennyiben a Törvény érvényességére vonat­
kozó állítást nem tekintik Jézustól származó, hiteles kijelentés­
nek, az evangélisták nemigen találnak ki önszántukból a közössé­
gükre nézve zavarba ejtő tanítást. Másfelől viszont egy olyan
betoldást, amely a nem zsidók szabad csatlakozását hirdeti, Szí­
ria, Kis-Azsia és Görögország Pál tanítását elfogadó, nem zsidó
lakói minden bizonnyal szívesen vettek, megerősítette és bátorí­
totta őket, miközben a többi apostolnak a palesztinai zsidók kö­
rében folytatott missziója látványosan elbukott.
A többszörös előfordulás ismérve is ezt az értelmezést tá­
masztja alá. Nemcsak az Evangéliumokban találunk Jézus mon­
dásai között a zsidó kizárólagosságra vonatkozó kijelentéseket, de
ugyanezt tükrözi a primitív kereszténységnek az Apostolok csele­
kedeteiben ábrázolt története is. A palesztin egyház korai idősza­
kában nem zsidók csak úgy csatlakozhattak a keresztény közös­
séghez, ha előbb teljes értékű prozelitaként egy zsidó gyülekezet
tagjává váltak (ApCsel 10-11). Igaz, hogy Péter és társai megke­
resztelték Kornéliusz római századost és háza népét, de csak az­
után változott meg a véleményük, hogy karizmatikus csodákat
láttak (ApCsel 10,46; 15,8-9). Mintha egyikük sem lett volna
tudatában Jézus azon utasításának, hogy az evangéliumot nem
zsidóknak is hirdetni kell. Azt se feledjük, Pálnak milyen nehe­
zen sikerült leküzdenie a júdeai egyház vezetőinek ellenségessé­

395
gét, akik a farizeusok hatására ragaszkodtak volna hozzá, hogy a
Jézus mozgalmához csatlakozó pogányoknak is körül keljen me-
télkedniük, és rájuk is kötelező érvénnyel vonatkozzon Mózes
Törvénye (ApCsel 15,5). A kezdeti viták után Jakab azzal a felté­
tellel egyezett bele a nem zsidók között végzendő misszió lehető­
ségébe, hogy nekik is be kell tartaniuk a Noé idejéből származó
törvényeket (ApCsel 15,20, 29). Az engedély meglett ugyan, de
nem Jézus akaratára hivatkozva, hanem a Péter által látott kariz­
matikus események hatására, valamint azért, mert a primitív
egyház a nem zsidók megtérésében az ószövetségi prófécia betel­
jesülését látta (ApCsel 15,13-29). Következésképpen Pál foly­
tathatta a nem zsidók evangelizációját anélkül, hogy előbb proze-
litává kellett volna lenniük, miközben a többi apostol a zsidók kö­
rében végezte misszióját (Gál 2,7-9). Bárhogyan volt is, mind az
Apostolok cselekedetei, mind pedig Pál határozott újdonságként
írja le az evangélium hirdetését a nem zsidók körében.
Röviden, az a nézet, miszerint Jézus csak Izrael elveszett bárá­
nyait szolgálja, és tanítványainak is ezt az utasítást adta, történe­
tileg igazolható. A tájékozatlanok számára talán meghökkentő­
nek tűnik, de azt a parancsot, amely a megváltás jó hírének hirde­
tését minden népre kiterjeszti, kihúzhatjuk Jézus hiteles mondá­
sainak gyűjteményéből. Hogy egy ilyen formátumú vallási tanító
hogyan lehetett ennyire - látszólag - szűk látókörű, az további
magyarázatot igényel, amit az Epilógusra tartogatunk (lásd 432.
oldal).

2. Vajon Jézus azt hitte és hirdette-e, hogy Isten országa még

az ő életében eljön, vagy ezt a halála után nem sokkal sorra
kerülő paruszia utánra, netán a távoli jövőbe helyezte?

Az Újszövetség jelenlegi formájában arról tanúskodik, hogy Jézus

nem nyilatkozott egyértelműen Isten uralmának kezdetéről, sem
arról, kik lesznek Isten országának lakói (zsidók vagy nem zsi­
dók). Mondások egy csoportja szerint az ország még Jézus nem­
zedékének életében eljön. Egy másik csoportba azok a mondások
tartoznak, melyek azt jövendölik, hogy Isten országát megelőzi a
paruszia, Jézus földi pályafutása után a megfeszített és feltámadt
Krisztus dicsőséges visszatérése mennyei otthonából. Egyes szö­

396
 vegek szerint a parusziára még Jézus kortársainak életében, vagy­
is a Kr. u. 1. század második felében sor kerül, míg más előrejel­
zések a távoli jövőbe helyezik az eseményt.
Attól a mély meggyőződéstől vezérelve, hogy Isten kiválasz­
tottja és az új kor bejelentése a feladata, Jézus úgy beszélt az or­
szág eljöveteléről, mint közelgő valóságról. Keresztelő János sza­
vaival élve (Mt 3,2) bejelentette: „közel van a mennyek országai”
(Mk 1,15; Mt 4,17; lásd a 8. fejezet 1. pontját), és arra utasította
tanítványait, ők is ugyanezt az idők teljességéről szóló üzenetet
képviseljék (Mt 10,7; Lk 10,9, 11; lásd a 8. fejezet 5. és 49. pont­
ját). Igehirdetései során Jézus ennél tovább is ment, azt hangsú­
lyozva, az új kor már be is köszöntött: „az Isten országa közötte­
tek van” (Lk 17,20-21; lásd a 8. fejezet 7. pontját). Ennél is vilá­
gosabb a következő: „De ha én Isten Leikével űzöm ki a gonosz
lelkeket, akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa” (Mt
12,28; Lk 11,20; lásd a 8. fejezet 43. pontját). Ugyanezt az Isten
országának jelenlétére utaló üzenetet hordozza Jézus nagy jelen­
tőségű válasza, melyet Keresztelő Jánosnak adott arra a kérdésé­
re, hogy vajon ő (Jézus)-e Isten kiválasztott eszköze: „Menjetek,
s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak,
sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak
feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot”
(Mt 11,4-5; Lk 7,22; lásd a 8. fejezet 7. pontját).
Végül egy markáns állításban Jézus formálisan is megerősíti,
hogy Isten országa még az ő nemzedéke idején beköszönt: „Bi­
zony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik nem
halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő orszá­
gát” (Mk 9,1; vö. Lk 9,27; lásd a 8. fejezet 8. pontját). Minden
bizonnyal eredetileg ez Máténál is így szerepelhetett. Később
azonban így alakult át: „Bizony mondom nektek: az itt állók közül
némelyek nem halnak meg, amíg nem látják az Emberfiát, amint
eljön országában” (Mt 16, 28). Ebben az olvasatban Isten országa
az „Emberfia” parusziája után, azaz nem Jézus földi pályafutását,
hanem második eljövetelét követően köszönt be. A Márknál
(9,1) fennmaradt formula minden kétséget kizáróan Jézus hite­
les mondása. Ugyanis senki nem talált volna ki, és egyetlen kö­
zösség sem őrizne meg olyan mondást, Isten országa közeli eljö­
vetelének bejelentését, amely nyilvánvalóan nem teljesedett be.
Az 1. század végén ez már inkább zavaró körülmény volt a primi­

397
tív egyház számára. Máté utalása a parusziára ezt a helyzetet igye­
kezett orvosolni.
Az eddig előadottakat közvetett bizonyítékok is alátámasztják.
Először is, Isten országának eljövetelét a Keresztelő napjait köve­
tő időszakra tették, vagyis Jézus korára. „A mennyek országa Ke­
resztelő János idejétől mindmáig erőszakot szenved - mondja
Máté -, az erőszakosok szerzik meg” (Mt 11,12), vagy ahogyan
Lukács írja: „A törvény és próféták Jánosig tartottak. Azóta az Is­
ten országának örömhíre terjed, és senki se juthat el oda erőfeszí­
tés nélkül” (Lk 16, 16; lásd a 8. fejezet 40 . pontját). Mi több, sok
példa arra utal, hogy Jézus nem a későbbi nemzedékek majdani
hívőit, hanem saját hallgatóságát hívja, hogy lépjenek be azonnal
Isten országába, ami azt jelenti, számára Isten országa közelgő, je­
lenbéli, hamarosan beteljesedő valóság (lásd a 8. fejezet 10 13 ., .,
14., 15., 34 ., illetve a 9. fejezet 5 ., 6 ., 8., 9., 13 ., 16., 25 . pont­
ját). Az országról szóló, a kortársakra alkalmazandó példabeszé­
dek mellett a Miatyánk sem a parusziáért folyamodik, hanem Is­
ten országa eljöveteléért. Pál Krisztus visszatértét váró kereszté­
nyei nem azt mondták, hogy „Jöjjön el az országod!", hanem azt,
hogy „Urunk, jöjj el!” (Maratna thal, lKor 16,22 ; vö. Jel 22 , 20).
Nem Isten országának eljöveteléért könyörögtek, hanem Meste­
rük újbóli megjelenéséért.
Végül nem egy újszövetségi szakasz jelzi, hogy Jézus szavait kö­
vetői úgy értelmezték, mint amelyek az ország azonnali valóra vá­
lására utalnak. Amikor Jakab és János apostol azt kérte Jézustól,
hogy előkelő helyet biztosítson számukra Isten országában, úgy
tűnik, arra számítottak, erre a jelenben vagy a közeli jövőben sor
kerül (Mt 20,21; vö. Mk 10,37; lásd a 8. fejezet 15. pontját). Egy
ízben Lukács arról számol be, hogy Jézus tanítványai azt hitték, Is­
ten országa „hamarosan megvalósul” (Lk 19,11). Ugyanez a Lu­
kács (amennyiben ő az Apostolok cselekedeteinek szerzője) eh­
hez hasonlóan azt írja, hogy az apostolok még a mennybemenetel
helyszínén is azt tudakolták a feltámadt Krisztustól, „Uram,
mostanában állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1,6). Talán
mondanom sem kell „Izrael országá”-n „Isten országá"-t kell ér­
tenünk.
Jelentős mennyiségű bizonyíték utal tehát arra, hogy Isten or­
szágának kora Jézussal megkezdődött, vagy nemsokára bekö­
szönt Galileában vagy Jeruzsálemben; ezekkel állíthatjuk szem­

398
be a paruszia-mondásokat, amelyek azt jelentik be, hogy előbb
még a felmagasztosult Jézus tér vissza mennyei dicsőségéből, ezt
követi majd az egyetemes ítélet, és csak ezután kezdődik el Isten
diadalmas uralma az egész világon. Számos ilyen szöveg fordul
elő, elegendő csupán a legfontosabbak közül válogatnunk.
A vonatkozó szakaszok többsége az „Emberfia”~mondások és
Jézus példabeszédei között fordul elő. Történetesen két, Máté­
nál előforduló „Emberfia”-szakaszban jelenik meg a szokatlan gö­
rög paruszia (eljövetel) kifejezés: „Amint a villám napkeleten tá­
mad és napnyugatig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele
(paruszia) is” (Mt 24,27; lásd a 8. fejezet 18. pontját); illetve:
„Az Emberfiának eljövetelekor (paruszia) úgy lesz, ahogy Noé
napjaiban történt [azaz olyan hirtelen érkezik, mint az özönvíz]”
(Mt 24,37, 39; lásd a 7. fejezet 23. pontját). Lukács megfelelő
szövegében a rokon értelmű „az Emberfia idejében” kifejezés
szerepel „az Emberfia paru sziája” helyett (Lk 17,26, 30, 31; lásd
a 7. fejezet 23. pontját).
A Dániel könyve 7. fejezete által ihletett központi kép a
mennyei kíséret körében az „Emberfia” vezetésével lezajló utolsó
ítélet: „Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai
kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint” (Mk 8,38;
Mt 16,27; Lk 9,26; lásd a 7. fejezet 18. pontját). Az eszkatológiai
tanításban még világosabban jelenik meg ugyanez a téma: „Akkor
majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalom­
mal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választot­
tak a szélrózsa minden irányából, a föld szélétől az ég határáig”
(Mk 13,26-27; Mt 24,30-31; Lk 21,27-28; lásd a 7. fejezet 19.
pontját; vö. Mt 13,41-43; 13,49; 25,31; lásd a 4. fejezet 17., 20.
és 26. pontját). Az „Emberfia” által végrehajtandó ítéletet, mely
bevezeti Isten országának teljes uralmát, Jézus nyilvános szerep­
léséhez képest nyilvánvalóan valamikor a jövőben kell elképzelni.
Az „Emberfia” mint bíró a király szerepét játssza, és saját országá­
ról beszél, amely végső soron az Atya országa is (Mt 13,37,
41-43; lásd a 4. fejezet 17. pontját). Ugyanez az ország jelenik
meg az „Emberfia” trónra lépéséről szóló elbeszélésben is (Mt
19,28; Lk 22,28-30; lásd a 7. fejezet 21. pontját).
Isten országának „jövőbeni” megalapítása, szemben azzal az el­
képzeléssel, amely szerint Jézus földi pályafutását koronázza
meg, két eltérő időskálát feltételez. A parusziát előbb hamarosan

399
bekövetkező eseménynek képzelték el (lásd Mt 10,23 „nem jár­
játok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön”; lásd a 7.
fejezet 24. pontját). Hogy Krisztus visszatérését egy előre nem
tudható, éjszakai időpontra várták, ez erőteljes eszkatológiai fe­
szültséget ébresztett. Számos példabeszéd utal erre, mint példá­
ul a kapus története (Mk 13,33-37; Mt 24,42; 25,13; Lk 12,38;
19,12-13) és a betörőről szóló példázat (Mt 24,43-44; Lk
12,39-40; lásd a 4. fejezet 6. és 14. pontját). A többszörös elő­
fordulás ismérve alapján az Evangéliumokon kívüli bizonyítéko­
kat is figyelembe vehetjük. Például Pál Tesszalonikaiaknak írt
első levele kijelenti: „Mi élők, akik az Úr eljöveteléig (paruszia)
megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra,
a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga
száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak
fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt
elragadtatunk a magasba Krisztus elé” (1 Tessz 4,15-17). E képet
kiegészíti egy másik, Páltól vett idézet: „Azután következik a vég,
amikor is [Krisztus] átadja az Istennek, az Atyának az uralmat”
(lK o r 1 5,24). Ezek voltak a kilátások a Kr. u. 1. század ötvenes
évei elején.
Ahogy telt-múlt az idő, és csak nem jelent meg a láthatáron
Krisztus parusziája, a várakozás következő szakaszában szüksé­
gessé vált, hogy az egyházi vezetők az állandó türelemre buzdítsa­
nak. Az új vagy átdolgozott példabeszédek és „Emberfia”-mon-
dások a csöndes reményre és optimizmusra bátorítottak. A tíz
szűzről szóló példabeszédben a vőlegény „késik” (Mt 5,25; lásd a
4. fejezet 25. pontját). A talentumait a szolgáira bízó úr „hosszú
idő” után tér vissza (Mt 25,19; vö. Lk 19,15; lásd a 4. fejezet 16.
pontját). Akik az „Emberfia” visszatérését várják, azoknak meg
kell őrizniük hitüket, és nem hagyhatják, hogy e világi dolgok
(„mámor, tobzódás”) gyengítsék eszkatológiai éberségüket (Lk
21,34-36; vö. Lk 18,6-8; lásd a 7. fejezet 29. pontját). Az Újszö­
vetség egyik utolsó írásának, Péter második levelének szerzője
(Kr. u. 125-ben vagy után) a kiábrándult keresztények unalmá­
val és csalódottságával kellett hogy megküzdjön: „No, hol van
(Krisztus) megígért eljövetele (paruszia)? Amióta atyáink meg­
haltak, minden marad úgy, ahogy a teremtés kezdetétől volt”
(2Pét 3,4). Jézus kora óta nagyjából egy évszázad telt el, s a Jézus
életében még semmilyen szerepet be nem töltő egyház ekkorra

400
intézményesült (lásd a 9. fejezet 23., 24. pontját), és azt a célt
szolgálta, hogy a meghatározatlan, távoli jövőbe halasztott paru-
sziáig megőrizze a Jézus és követei által hirdetett tanokat: „Men­
jetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!... S én ve­
letek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,18-20).
Összegezve, az Újszövetség Isten országa megalapítására vo­
natkozó elképzelése három, jól elkülöníthető szakaszra osztható.
Az elsőben az ország megvalósulását Jézus palesztinai működése
idejére várták. A második szakaszban az ország eljövetelének a
rögtön a keresztre feszítés után várt parusziára kellett volna kö­
vetkeznie. A harmadik szakaszban a lázas várakozás lassan lelo­
hadt, a második eljövetel bizonytalan időre elhalasztódott, az or­
szág fogalma az egyház fogalmává alakult. Röviden, mind a pa-
ruszia tanát, mind Isten országának az egyházzal való azonosítását
későbbi korrekció révén fűzték Jézus eredeti tanításához.

3. Bejelentette-e Jézus előre a tanítványainak szenvedését

és halálát? Vagy elfogatása, keresztre feszítése és állítólagos
feltámadása meglepetésszerűen érte őket?

A kérdések megválaszolásához szükséges adatokat a Jézus halálá­

ra és feltámadására vonatkozó „Emberfia”-előrejelzésekben gyűj­
töttük össze és elemeztük (lásd a 7. fejezet II. részét). Rámutat­
tunk, hogy az Evangéliumok egymásnak ellentmondó bizonyíté­
kokkal szolgálnak arra nézvést, vajon az apostolok tisztában vol­
tak-e előre Jézus életének utolsó eseményeivel.
Az események előrejelzése kétféle formában jelenik meg. Egy­
felől követői legszűkebb körének Jézus többször is, ismételten
előre jelzi halálát és feltámadását. A bejelentéseket általános ki­
fejezésekben fogalmazza meg: Jézust elfogják, szenvedni fog,
megölik, de harmadnapra feltámad (lásd a 7. fejezet 12-17.
pontját). A mondások egy része azonban különleges részletekkel
szolgál: Jézust átadják a pogányoknak, kigúnyolják, leköpködik,
megkorbácsolják és keresztre feszítik (Mk 10,32-34; Mt 20,1 7-
19; Lk 18,31-34; lásd a 7. fejezet 15. pontját; lásd még Mt 26,2).
Az előrejelzések egyáltalán nem rejtélyesek. Épp ellenkezőleg,
egyszerű szavakkal vannak megfogalmazva. Az egyik evangélista
még hangsúlyozza is, Jézus arra törekedett, hogy megértsék, sza­

401
vait megjegyezzék: „Véssétek jól emlékezetetekbe ezeket a sza­
vakat” (Lk 9,44). Röviden, kétségünk sem lehet afelől, hogy az
apostolok pontos képet kaptak Jézustól arra nézve, mi fog tör­
ténni, méghozzá nem egyszer, nem is kétszer, hanem többször.
Ugyanakkor hogy is reagáltak az apostolok és a tanítványok,
amikor ezek az előre megjósolt események bekövetkeztek?
Mintha mit sem tudtak volna a dologról. Amikor Jézust elfogták,
minden társa szétszéledt (Mk 14,50; Mt 26,56). Amikor szem­
besítésre került sor, Péter letagadta, hogy köze lett volna Jézus­
hoz, még azt is, hogy egyáltalán ismerte (Mk 14,66-71; Mt
26,69-74; Lk 22,54-60). A szinoptikusok szerint egyik apostol,
sőt egyetlen családtag sem kísérte el Jézust a Golgotára. Csupán
néhány bátor galileai asszony nézte végig, hogy meghal a keresz­
ten (Mk 15,40-41; Mt 27,55-56). Lukács igyekszik javítani
Márk nyomasztó jelentésén, és hozzáfűzi, hogy Jézust „ismerő­
sei” „távolabb állva” figyelték (Lk 23,49). Az „ismerős” szó azon­
ban aligha vonatkoztatható Jézus szőkébb családi körére.
Miután Jézus meghalt a kereszten, apostolai nem kerestek vi­
gaszt abban a gondolatban, hogy három nap múlva minden rend­
ben lesz. Épp ellenkezőleg, amikor az az asszony, aki azért keres­
te föl a sírt, hogy befejezze a temetési szertartást, jelentette Jé ­
zus testének eltűnését, a korszakra jellemző férfiúi felsőbbren­
dűségük tudatában teljes hitetlenségüknek adtak hangot. Sőt az
apostolok számára az asszony szavai lérosznak, azaz badarságnak
tűntek (Lk 24,11). Lukács szerint sem a két, Emmauszba tartó
tanítvány, sem Jeruzsálemben az apostolok nem ismerték meg
Jézust, amikor feltámadása után megjelent nekik. Máté egészen
másként számol be arról, hogyan jelent meg a galileai hegyen a
feltámadt Jézus a tizenegy apostolnak, akik közt Máté szerint
akadt még kételkedő is (Mt 28,17).5 Olyan emberek, akiket elő­
re figyelmeztetett karizmatikus próféta tanítójuk, hogy a tragi­
kus eseményekre rögvest boldog végkifejlet következik, vajon
mutatnak-e ilyen fokú kétséget? Még ha az éj közepén, amikor
Jézust elfogták, a pillanatnyi megrázkódtatás és a természetes fé­
lelem úrrá lett is rajtuk, az apostoloknak csak eszükbe jutott vol­
na az az eseménysor, melyet oly gyakran hallottak Jézustól!

5 A kételkedő Tamás története, aki nem hajlandó elfogadni a feltámadás

valóságát, a negyedik Evangéliumból is jól ismert (Jn 20,24-25).

402
 Az egymásnak homlokegyenest ellentmondó leírások a követ­
kező dilemma elé állítanak bennünket. Vagy az volt a helyzet,
hogy Jézus nem mondta meg előre, mi lesz vele, és megtévedt ta­
nítványainak gyáva viselkedése természetes kétségbeesésből,
gyöngeségből és zavarodottságból fakadt, vagy valóban figyel­
meztette őket, ez esetben az apostolok dicstelen viselkedése
megmagyarázhatatlan, és a torz kép teljes egészében az Evangé­
liumok szerzőinek műve. Mérlegelve az érveket és ellenérveket,
egyszerűbb elképzelni, hogy a nem hiteles előrejelzések szövegét
utólag illesztették az elbeszélésbe, elfogadható magyarázatot
találandó Jézus legközelebbi társainak méltatlan viselkedésére,
amennyiben teljes körű ismeretekkel rendelkeztek az eljövendő
eseményekről.
Az elkövetkező évtizedek legfőbb nehézsége az volt az aposto­
lok és a korai keresztény misszionáriusok számára, miként ma­
gyarázzák meg zsidóknak és nem zsidóknak Jézus halálát és feltá­
madását. Ne feledjük, sem a Messiás halála, sem föltámadása
nem tartozott a Kr. u. 1. századi zsidó hit és várakozások világá­
hoz. Az apostolok és az evangélisták tehát nagy igyekezettel lát­
tak neki a halálról és feltámadásról szóló beszámolóknak, azzal az
állítással téve elfogadhatóvá közönségük számára, hogy Jézus elő­
re tudott az egészről, tanítványainak is elmondta, így a bekövet­
kezett események pusztán saját jövendölését teljesítették be.
Mint ismeretes, a korai egyház szószólói által a Jézus Messiás
mivoltának igazolására alkalmazott legfőbb módszer az volt, hogy
kimutatták, története meg van írva a Bibliában, következéskép­
pen Isten rendelése. A holt-tengeri tekercsek tanítói is ezzel a
peser típusú értelmezői módszerrel éltek. Ezek szerint a qumráni
közösség alakjai és eseményei ősi jövendöléseket teljesítettek be.
Jézus szenvedésére, halálára és feltámadására vonatkozóan utó­
lag az evangélisták is hasonló beteljesítő exegézist illesztettek az
elbeszélésbe.
Jézus a végzetéről szóló bejelentéseiben Márknál és Máténál
egyaránt utal az elfogatását megjövendölő próféciákra: „Az Em­
berfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az em­
bernek, aki elárulja az Emberfiát” (Mk 14,21; Mt 26,24). Ilyen
szavakat adnak Jézus szájába: „De az írásnak be kell teljesednie"
(Mk 14,49); illetve: „De akkor hogy teljesedne be az írás, amely
szerint ennek így kell történnie?” (Mt 26,54). Másutt, meglehe­

403
 tősen kétértelműen Márk Jézusa ezt mondja: „De az is meg van
írva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvetésben
lesz része” (Mk 9,12). Lukács Jézusa így beszél: „beteljesedik min­
den, amit a próféták az Emberfiáról megjövendöltek” (Lk 18,31),
a feltámadt Jézus pedig kijelenti: „Meg van írva, hogy a Messiás­
nak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból”
(Lk 24,46). Figyelemre méltó azonban, hogy egyetlen utalás sem
hoz tényleges bibliai idézetet, amelynek megvalósulása volna Jé ­
zus halála és feltámadása. Még Pál sem idéz a Bibliából, hogy alá­
támassza kijelentését: „Krisztus meghalt bűneinkért, az írások
szerint" (1 Kor 15,3). Vagyis a Jézus halálára és feltámadására vo­
natkozó tanítás elfogadhatóbbnak tűnt, ha azt feltételezték ró­
luk, hogy nemcsak ő maga, de már jóval előtte a próféták is előre
megmondták ezeket az eseményeket.
Következésképpen a megfelelő jövendöléseket belevették az
Evangélium szövegébe. Az interpolációt további kiigazítások kö­
vették annak érdekében, hogy az apostolok viselkedése kevésbé
hasson zavarodottnak. Az evangélisták igyekeztek fölmenteni
őket azzal, hogy nem értették Jézust, illetve hogy szavainak je­
lentése el volt zárva előlük (Lk 18,34). Az apostolok úgy tettek,
mint akiknek fogalmuk sincs, mit jelent a halott föltámadása
(Mk 9, lü), noha a feltámadás fogalma a Kr. u. 1. században köz­
ismert volt a zsidók körében. A tanítványok zaklatottságuk miatt
(Mt 17,23), illetve félelemből (Mk 9,32; Lk 9,45) nem kértek
magyarázatot Jézustól. A legszebb, hogy egyesek egyszerűen el­
felejtették a jövendölést. Az üres sírban angyali hírnököknek kel­
lett emlékeztetniük az asszonyokat Jézus próféciájára, mire hir­
telen „eszükbe jutottak e szavai” (Lk 24,6-8). Hogy történetük­
ben a koherencia látszatát keltsék, az evangélisták nagy árat fizet­
tettek az apostolokkal: bárgyú, gerinctelen alakokként ábrázolják
őket.
Az idézett és vizsgált bizonyítékok fényében az a legvalószí­
nűbb, hogy az apostolok mit sem sejtettek előre Jézus pályafutá­
sának végéről. Sőt az „Eloi, Eloi, lamma szabaktáni" (Istenem,
Istenem, miért hagytál el) felkiáltás kézenfekvő értelmezése azt
sugallja (lásd az 5. fejezet 19., és a 6. fejezet 4. pontját), hogy ke­
resztre feszítése pillanatáig Jézus maga sem várta missziója meg­
szakadását, és arra számított, ő is részt vesz majd Isten országa el­
jövetelének ünnepén.

404
 Más, közvetett bizonyítékok is arra utalnak, hogy Jézus előre
elrendelt feladata beteljesítésére készült. Figyelemre méltó,
hogy a titokban növekvő mag példázatában (Mk 4,26-29; lásd a
4. fejezet 2. pontját), valamint a konkolyról szóló példabeszéd­
ben (Mt 13,24-30; lásd a 4. fejezet 17. pontját) a magvető egy­
ben az arató is, és a két eseményt nem választja el nagy szakadék
egymástól. Ennél is nagyobb jelentőségű azonban, hogy - egyet­
len kivételtől eltekintve - a Jézusra igencsak jellemző példabe­
szédek egyikében sem esik szó a keresztről. Az a példabeszéd az
egyetlen kivétel, amely a szőlőskert gonosz bérlőjéről szól, aki
megölte a gazda szeretett fiát (Mk 12,1-9; Mt 21,33-41; Lk
20,9-16; lásd a 4. fejezet 4. pontját). A feltámadásra pedig nem
is utalnak a parabolák.

Idáig az Evangéliumok három fő problémáját vizsgáltuk, melyek

a következők: a zsidó kizárólagosság, szemben az egyetemesség­
gel; Isten országának eljövetele Jézus életében, szemben a paru-
szia utáni időponttal; a kereszt (a feltámadás) váratlansága, szem­
ben az ismételt jövendölésekkel. A dilemmák javasolt feloldásá­
val megnyílt a kapu a hiteles evangéliumhoz vezető utunk újabb
állomása felé. Ezúttal a koherencia ismérvét hívjuk segítségül an­
nak megállapításához, Jézus mely mondásai egyeztethetők össze
az eddig már autentikusnak elfogadott egységekkel.
A Jézus eredeti üzenetéhez tartozó lényeges témáink a követ­
kezők: 1. a hit és bizalom szerepe a vallási életben; 2. az ima haté­
konysága; 3. Isten atya voltába vetett hit; 4. miért szükséges olyan­
ná válni, mint amilyenek a gyermekek; 5. a család új, eszkatoló-
giai fogalma; 6. gyógyítás és démonűzés a végső korban; 7. miért
van szükség az országról szóló beszédben hiperbolákra és szócsa­
varásokra.

II. A HITELESSÉG NYOMÁBAN

A KOHERENCIA ISMÉRVÉNEK SEGÍTSÉGÉVEL

Amennyiben a korábbi eljárás során elfogadtuk, hogy Jézus a ha­

marosan elkövetkező Isten országát hirdette, bizonyos eszmék és
szemléletmódok Jézus vallásos világképének szerves részét alkot­
ják. Ha tehát ki tudjuk mutatni, hogy ezek az Evangélium általá­

405
nos képében rendszeresen felbukkannak, joggal tekintjük őket
a kép lényeges alkotóelemeinek. Elöljáróban annyit, nem gondo­
lom, hogy azokat a mondásokat, melyek e keretbe nem férnek
bele, feltétlenül el kell vetnünk mint nem hiteles szövegeket, és
viszont, az alábbi hét cím alatt felsoroltakról sem állítom, hogy
pontosan abban a formában hangzottak el Jézus ajkáról, ahogyan
az Evangéliumok megőrizték őket. Csupán amellett érvelek,
hogy „Jézus szavai”, ahogyan itt állnak, valóban az ő eszméit, el­
képzeléseit és mentalitását tükrözik.

1. A hit és bizalom szerepe a vallási életben

Jézus egész igehirdető pályafutása során nagy hangsúlyt fektetett

a hit/bizalom erényére, és az Isten országához vezető érvényes
cselekedetek abszolút előfeltételének tartotta. Azt is kijelentet­
te, hogy e hit/bizalom híján a vallás terén nem lehet hatékonyan
cselekedni. Az egész evangéliumi hagyomány szolgál erre vonat­
kozó adatokkal, elsősorban Márk és a Q-tradíció, de Máté és
Lukács egyedi anyaga is, megfelelve a többszörös előfordulás is­
mérvének.
Jézus munkája során egész életében úgy viselkedett, mint aki
tudatában van Istentől ráruházott hatalmának, mellyel karizma­
tikus cselekedeteket hajt végre. Mindenkori „betegeitől” is el­
várta, tökéletesen higgyenek abban, hogy meg tudja őket gyógyí­
tani (lásd az 1. fejezet 7., 9., 12., 14., 17., 19., 28., 29., 30., 36.,
valamint a 8. fejezet 6. pontját). És mint már annyiszor hangsú­
lyoztuk, egészen odáig ment el, hogy a gyógyulást magát a beteg
ember hitének javára írta: „Hiszitek, hogy meg tudom tenni?” -
kérdezi Jézus a vak férfitól (Mt 9,28), ám a beszámolók gyakran
így fejeződnek be: „hited meggyógyított” (lásd az 1. fejezet 9.,
19., 29., 36. pontját).
A gyógyításon túl Jézus mint bölcsességi tanító ugyanezt az is­
teni Gondviselésbe vetett feltétlen bizalmat várta el követőitől a
jelen szükségleteivel kapcsolatban. E hit szükséges az aggodal­
mak legyőzéséhez, valamint a hívők meggyőzéséhez a tekintet­
ben, hogy Isten gondoskodik a jövőjükről: „Ne aggódjatok tehát a
holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáróll A mának elég
a maga baja” (Mt 6,34). Jézus tanítványainak hinniük kellett ab­

406
bán, hogy a verebek mennyei védelmezője afortiori róluk is gon­
doskodik. Ez a hit nem tűri a megosztott lojalitást, Isten és a
mammon egyidejű szolgálatát (lásd a 3. fejezet 18., 19., 29.
pontját).
A mindenek felett álló hit témája Jézus példabeszédein is vé­
gigvonul. A titokban növekedő mag történetében a magvetőnek
tökéletes hitben kell várnia és élnie, amíg a föld gabonát terem. A
korábbi otthonába visszatérő démon példázata burkoltan azt az
üzenetet közvetíti, hogy bűnbánat és Istenbe vetett tartós hit hí­
ján a sátáni erőktől csak átmenetileg lehet megszabadulni. A vá­
ratlan vendégről szóló példabeszéd azt a tanítást adja át, misze­
rint a gyermeki ragaszkodás és az elszánt könyörgés abban az
esetben is hatásos lehet, ha címzettje a mennyei Atya. Az özvegy­
ről és a gonosz bíróról szóló példabeszéd is a kitartást és a maga­
biztos hitet jelöli meg a siker zálogaként: „annyira terhemre van
ez az özvegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül ne­
kem jöjjön és arcul üssön” (Lk 18,5; lásd a 4. fejezet 2., 29., 39.
pontját).
A mondások közt kulcsszerepet játszanak azok, amelyek köz­
vetlenül Isten országára, illetve a hitre/bizalomra vonatkoznak. E
témák ugyanis fontosabbak a vérségi kötelékeknél, a felebarát­
ságnál és a barátságnál is. Ez magyarázza, hogy karizmatikus pró­
fétaként miért nem arat sikert Jézus názáreti ismerősei körében:
„A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában
nincs becsülete” (Mk 6,4; lásd a 8. fejezet 4. pontját). Ráadásul
Jézus meg volt győződve arról, hogy csak az léphet be Isten orszá­
gába, aki gyermekként, vagyis a gondoskodó atya iránti tökéletes
bizalommal közeledik felé (lásd a 4. pontot). A hit ereje kivétele­
sen még pogányokat is inspirálhat, mint a szírföníciai asszonyt és
a római századost: „Bizony mondom nektek, Izraelben nem talál­
tam ekkora hitet... Menj, legyen úgy, ahogy hitted!” (Mt 8,10,
13; Lk 7,9; lásd a 8. fejezet 37. pontját). A sokat ismételt
maxima szerint a hit akár hegyeket mozgathat (lásd a 8. fejezet
16.,. 35., 46. pontját).

407
2. Az ima hatékonysága

A hatékony ima akár a hit hatalma alfejezetének is tekinthető.

Jézus nézete szerint az imát a korlátlan hitnek kell ösztönöznie és
kiváltania, amennyiben a remélt eredményt szeretnénk elérni,
még ha rendes körülmények között lehetetlen várakozásról van is
szó: „ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy
megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek” (Mk 11,24;
Mt 21,22; lásd a 6. fejezet 1. pontját). Aki imádkozik, annak az
összpontosítást segítő magányban kell megszólítania Istent (Mt
6,5-8; lásd a 9. fejezet 21. pontját). Nem szabad szégyenlősnek
lennie, és a gyermekekhez hasonló módon kitartóan kell kérnie.
Félretéve a hegyek megmozgatásának hiperboláját, a Miatyánk
utolsó két kérésében Jézus arra tanította követőit, hogy a maga­
biztos kérés legyőzi a kísértést, és védelmet nyújt a sátán kísérté­
se ellen. Az imának teljes egészében a hitből kell fakadnia. Jézus
helytelenítette, hogy tanítványai bevásárlólistával forduljanak a
mennyei Atyához, ő ugyanis már előre ismeri mindenki szükség­
leteit: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogá­
ny ok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meg­
hallgatásra találnak!... Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek,
mielőtt még kérnétek” (Mt 6,7-8; lásd a 3. fejezet 19., a 6. feje­
zet 1., 5., 7., valamint a 8. fejezet 16., 35., 46. pontját). Az ima
hatékonyságának témája, a hit/bizaloméhoz hasonlóan az evangé­
liumi tradíció különböző rétegeiben, Márknál, a Q-ban és az
M-ben egyaránt jelen van; vagyis a koherencia ismérve kéz a kéz­
ben jár a többszörös előfordulás ismérvével.

3. Isten atya voltába vetett hit

Közismert és általánosan elfogadott Jézusnak az a szokása, hogy

Istent „Atya”-ként szólítja meg.6 Az „Atya” a legjobb metafora a
teremtett világ iránt gyengédnek és gondoskodónak lefestett is­
tenség megjelenítésére, ugyanakkor, mivel Jézus „Isten fia” meg­
nevezéséből ez egyenesen következik, mintegy párja annak.
A fogalom a Biblia és a posztbiblikus judaizmus (apokrifonok,

6 Lásd Jézus változó arcai, 213-217.; A zsidó Jézus vallása, 183-219.

408
holt-tengeri tekercsek stb.) hagyatéka. Meg kell azonban jegyez­
nünk, hogy míg a hivatalos zsidó vallás nyelvezetében és imáiban
az „Atya” ritkábban fordult elő, mint az „Úr” és a „Király" vagy a
„Mindenség Ura”, addig a Jézusnak tulajdonított szóhasználat­
ban az „Atya”, az arámi Abba viszi a pálmát. Ez eredendő gyer­
meki alapállásra utal: „Abba, A tyám !..., te mindent megte­
hetsz. .. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”
(Mk 14,36; lásd a 6. fejezet 3. és 5. pontját).
Túl sok adat áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy egyenként idéz­
zük őket, de részletes vizsgálatuk megtalálható az imákról (6. fe­
jezet, 2., 3., 5-9. pont) és az Isten országáról (8. fejezet 3., 10.,
14., 15., 20., 30., 35., 36., 39., 53. pont) szóló részben. A példák
egyenlően oszlanak meg Márk, a Q, az M és az L között. Az
egyetlen hely, ahol a szokásos Abba megszólítás hiányzik, és he­
lyét a formálisabb „Istenem” (Eloi/Hli) veszi át, az Jézus Márk és
Máté szerinti utolsó kiáltása a kereszten (Mk 15,34; Mt 27,46;
lásd a 6. fejezet 4. pontját). Lukács átszerkesztett változatában az
„Istenem, Istenem, miért hagytál el?” kiáltás így szelídül a vallá­
sos lieletörődés szavaivá: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”
(Lk 23,46).
Mivel az „Atya” a posztbiblikus zsidó imádság szóhasználatá­
nak része, nem vehetjük biztosra, hogy minden evangéliumi sza­
kasz, ahol előfordul az „Atya” szó, Jézus eredeti mondását tartal­
mazza. De ha más körülmény is erre utal, a kifejezés, főként az
arámi Abba változatában a hitelesség mellett szól.

4. Miért szükséges olyanná válni,

mint amilyenek a gyermekek?

Jézus mondásának hitelessége melletti nyomós érvet építhetünk

arra a visszatérő mozzanatra, hogy az országba való bejutás érde­
kében gyermekké kell válni, és gyermekként kell viselkedni. Ko­
rábban már utaltunk arra (8. fejezet, 302-303. oldal), hogy az Is­
ten országának kereséséhez megfelelő lelki alapállás meghatáro­
zásában a gyermekeknek tulajdonított központi szerep jellemző
Jézus tanítására: „Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja
az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda” (Mk 10,15;
Lk 18,17; lásd a 8. fejezet 10. pontját). Ez a vonás megkülönböz­

409
teti Jézust mind a Bibliától, mind a későbbi zsidó irodalomtól,
ugyanis a gyermekeknek egyikben sem jut jelentős szerep. Nincs
különösebben sok e tárgyú mondás (lásd a 8. fejezet 10. és 34.,
valamint a 9. fejezet 12. pontját), de ezek olyasmit tükröznek,
ami Jézus vallásos világképének lényegéhez tartozik. Jézus beszéd­
módjában a gyermekké válás alapkövetelménye a gondoskodó
mennyei Atya iránt érzett teljes bizalom és nyitottság vezérelte
magatartás. E mondásokat általában úgy tekintik, mint amelyek
közvetlenül Jézus szájából hangzottak el, és fölfedik személyes,
gyermeki vallásosságát, és azt a vallásosságot, amelyet minden ta­
nítványába bele akart nevelni.

5. A család új, eszkatológiai fogalma

A bibliai és a posztbiblikus kor zsidó társadalmában a család és a

klán tagjait jellemzően különösen erős kötelékek fűzték egymás­
hoz. Jézus ezzel szemben azt hirdette, hogy az eszkatologikus
korban a vér szerinti lojalitás másodlagossá válik, ahhoz a kötő­
déshez képest, amely a tanításainak megfelelően Isten országát
teljes szívvel keresők közösségéhez fűz: „Aki teljesíti az Isten
akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám” (Mk 3,35; Mt
12,50).
Az az elképzelés, hogy Isten országa eljöveteléig tartó célegye­
nesben a családok felbomlanak, bibliai próféciából ered. A Máté­
nál és Lukácsnál szereplő kijelentés - „Azért jöttem, hogy szem­
beállítsam az embert apjával” stb. - a Mik 7,6-ot idézi (Mt
10,34-36; Lk 12,51-53, lásd az 5. fejezet 24. pontját), de ugyan­
ezt a gondolatot fejezi ki, bibliai utalás nélkül a következő mon­
dás is: „Halálra adja majd testvér a testvért, apa a gyermekét, a
gyerekek meg szüleikre támadnak, és a vesztüket okozzák” stb.
(Mk 13,12-13; Mt 10,21-22; 24,9-13; Lk 21,16-17, 19; lásd a
8. fejezet 21. pontját). Jézus esetében a családellenesség annál is
hangsúlyosabb, mivel rokonai nem titkolt rosszallással szemlél­
ték, és meg is akarták akadályozni prófétai-karizmatikus tevé­
kenységét (Mk 6,4; Mt 13,57; lásd a 3. fejezet 8. pontját). Ez az
alapállás magyarázza az olyan éles és provokatív állításait, mint
„Ki az én anyám és kik az én testvéreim?”, vagy „Azok az anyám
és a testvéreim, akik hallgatják és tetté is váltják az Isten szavát”

410
(Mk 3,33, 35; Mt 12,48, 50; Lk 8,21). Hozzájön még ehhez Jé ­
zus azon túlzó felkiáltása, hogy aki jobban szereti apját és anyját,
mint őt, az nem lehet a tanítványa: „Ha valaki követni akar, de
nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővé­
reit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom” (Mt 10,37;
Lk 14,26; lásd a 8. fejezet 3. pontját). Ilyen körülmények között
aligha kétséges azoknak a maximáknak a hitelessége, amelyek
szembefordulnak az ismerősökhöz, rokonokhoz való hagyomá­
nyos zsidó viszonnyal.

6. Gyógyítás és démonűzés a végső korban

A szinoptikus evangéliumok számos utalása azt jelzi, hogy a gyó­

gyítás és a démonűzés Jézus tevékenységének fontos része volt.
Ennek külső megerősítése a Testimonium Flavianum, Josephus
Flavius Jézusra vonatkozó megjegyzése, amelyben nemcsak
„bölcs ember”-nck nevezi, hanem olyasvalakinek, aki „csodákat
művelt” (A zsidók története, 18,63). E meggyőzően hiteles evan­
géliumi helyek közé nemcsak azok a jellegzetes állítások tartoz­
nak, amelyek a betegek gyógyítására és a démonűzésekre vonat­
koznak (lásd a 2. fejezet 1., 4., 5., 6., 7., 8. pontját), hanem az
olyan mondások is, mint az, hogy „De ha én Isten Leikével [vagy
ujjával] űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már elérkezett hozzátok
az Isten országa” (Mt 12,28; Lk 11,20). Mint korábban már meg­
jegyeztem, hitelességen nem feltétlenül a Jézus kijelentéseinek
szigorúan szó szerinti rekonstruálását értem. Eléggé valószínű
például az, hogy amikor Jézus karizmatikus cselekedeteit mint a
messiási kort beharangozó jeleket írta le, általános kifejezéseket
alkalmazott, s a vak, a sánta stb. felépülésének elbeszélésébe be­
épülő Izajás-féle szóhasználat a későbbi evangéliumi hagyomány
eredménye (Mt 11,4-5; Lk 7,22; lásd az 5. fejezet 25., valamint
a 8. fejezet 7. pontját).
E tekintetben érdemes rámutatni, hogy szemben a különböző­
ség elvének hagyományos értelmezésével - vagyis hogy a Jézus­
nak tulajdonított mondásoknak szükségszerűen el kell térniük a
zsidó hagyománytól, hogy hitelesnek tekintsük őket -, bizonyos
kijelentések éppen amiatt lehetnek eredetiek, mert zsidó hagyo­
mányokat tükröznek. Gondolok itt a démonűző-terapeuta szó­

411
készletének olyan elemeire, mint „Menj ki!”, „Hallgass!” „Effa-
ta !”, amelyeket más gyógyítókhoz és démonűzőkhöz hasonlóan
Jézusnak is használnia kellett.7

7. Miért van szükség az országról szóló beszédben

hiperbolákra és szócsavarásokra?

A két utolsó, Jézusra jellemzőnek tekintett vonás stilisztikai ter­

mészetű. Meglehet, ezek kisebb jelentőségűnek látszanak, mint a
többi, mivel akár az Evangéliumok szerzőitől is eredhetnek.
Mindazonáltal olyan fokú az egyezőség és a különlegesség, hogy a
valószínűségbe hajlik annak lehetősége, hogy a tanítások mögött
álló tanító személyétől származnak.
A hiperbolikus beszéd vagy retorikai túlzás szinte Jézus költői
nyelvezete védjegyének tűnik. Unalmas lenne, ha a példákról ki­
merítő felsorolást adnánk, kisebb válogatás azonban jelezheti,
hogy megalapozott elméletről van szó. íme néhány példa: „a szú­
nyog kiszűrése, a teve lenyelése" (Mt 23,24; lásd a 2. fejezet 15.
B pontját); „a másik arc odatartása” (Mt 5,39; Lk 6,30; lásd a 3.
fejezet 14. pontját); „a teve átmegy a tű fokán” (Mk 10,25; Mt
19,24; Lk 18,25; lásd a 3. fejezet 12. pontját).; az „ellenség szere-
tete” mint az érdek nélküli szeretet szimbóluma (Mt 5,44; Lk
6,27; lásd a 3. fejezet 15. pontját); „bárányok farkasok közé kül­
dése” (Mt 10,16; Lk 10,3; lásd a 3. fejezet 28. pontját); „a szem
kivájása”, „jobb kéz levágása” (Mt 5,29-30; lásd az 5. fejezet 32.
pontját), sőt akár az önkezű kasztráció (Mt 19,12; lásd a 9. feje­
zet 25. pontját); az „anya és az apa gyűlölete" (Lk 14,26; lásd a 8.
fejezet 3. pontját); az „atya” és a „jó” szavak emberre vonatkozta­
tott használatának megtiltása, és Istenre való korlátozása (Mk
10,18; Lk 18,19; lásd a 8. fejezet 14. pontját; illetve Mt 23,9;
lásd a 9. fejezet 26. pontját) stb.
Jézus mondásainak másik figyelemre méltó sajátsága abban áll,
hogy sajátos csavart visz közismert képes beszédekbe. Egy mai
példával élve: olyan ez, mint az a filmcím, amelyik Caesar mon­
dását - „Jöttem, láttam, győztem” - ekként ferdítette el: „Jöt­

7 További példákat a szokásos zsidó formulákra lásd az 1. fejezet 2., 4., 6.,
8., 10., 13., 17. pontjában.

412
tem, láttam, visszamennék”. Az Evangéliumokban számos példát
találunk bevett idiómák hasonló kicsavarására. Például Jézus úgy
hívja tanítványai közé Pétert és Andrást, de másokat is, hogy le­
gyenek „emberek halászai”, s ezzel egy kifejezést, mely pusztítást
és gyilkolást foglal magában, a megmentés metaforájává alakít át
(Mk 1,17; Mt 4,19; vö. Lk 5,10; lásd az 1. fejezet 1. és 34. pont­
ját). Kissé más műfajt képvisel az a mondás, amelyben a fényűző
életmód szimbólumának tekintett, pazar lakomáiról és bőkezű
vendéglátásáról híres Salamon királyt az elegáns clivatfi közmon­
dásos példájává tette meg: „még Salamon sem volt dicsősége tel­
jében úgy felöltözve, mint egy ezek [a liliomok] közül” (Mt,
6,29; Lk 12,27; lásd a 3. fejezet 19. pontját). Végül tekintsük a
77-es szám szimbolikáját! A Tér 4,24-ben ez a megengedett felső
határa a bosszúállások számának, amennyiben valakit megsebez­
nek. Jézus ajkán ugyanez a szám, a „hetvenhétszer” vagy „hetven­
szer hét”, a megbocsátás, nem pedig a bosszúállás optimális ma­
ximumává változik (Mt 18,22; lásd a 9. fejezet 15. pontját).
E hiperbolikus csavarok és sajátos nézőpontok önmagukban is
jelzésértékűek lehetnek, más adatokkal együtt pedig igen erősen
amellett szólnak, hogy ugyanaz az eredeti elme áll mögöttük,
vagyis hogy Jézus hiteles szavaira bukkantunk.

ÖSSZEGZÉS

A hitelességet kutatva immár leírtuk Jézus eredeti mondásainak

paramétereit. Első lépésben kizártam és félretettem az egyházi
ihletésű változatokat. Ezután a koherencia és a többszörös előfor­
dulás ismérve alapján megállapítottam, melyek azok a további té­
makörök, amelyek összeegyeztethetők, egybecsengenek az ere­
deti tanítások első csoportjával.
Ekkor még két feladat maradt hátra. Az egyszerűség kedvéért
az olvasó a Függelék ben megtalálja az Evangéliumokban Jézusnak
tulajdonított mondások jegyzékét, melyeket két csoportra osz­
tottam. Az egyikbe a bizonyosan vagy valószínűleg eredeti egysé­
gek tartoznak, ezeket csillag (*) különbözteti meg a többitől.
Mindent egybevetve a 297 mondásból, mondáscsoportból 145 —
vagyis csaknem a fele - teljes egészében vagy részben eredeti.
Ezen becslés szerint tehát a hitelesnek tekintett mondások ará­

413
nya határozottan m agasabb , mint ahogy azt a kortárs Újszövet­
ség-szakértők tartják.
Ami azonban ennél is fontosabb, az Epilógusban arra teszek kí­
sérletet, hogy a nagy valószínűséggel hitelesnek ítélt szavak alap­
ján felvázoljak egy portrét Jézusról, Isten országának hírnöké­
ről, és körvonalazzam a vallást, amelyet azoknak a férfiaknak,
nőknek és gyermekeknek hirdetett, akik meg vannak áldva szem­
mel, hogy lássanak, és füllel, hogy halljanak.
Epilógus

Hátra van még utolsó feladatunk: hogy dióhéjban bemutassuk és

összegezzük, milyen lehetett Jézus személyisége és üzenete, s
benne röviden áttekintsük tettei célját, mozgatórugóit és miben­
létét, illetve Jézus jellemvonásait. Nem térünk ki tanítása rend­
szeres bemutatására. Üzenetében ugyanis nem volt rendszeres­
ség. Jézus nem vetette alá Isten titkos életét hivatásos teológus
módjára aprólékos vizsgálatnak. Egzisztencialista/gyakorlati pré­
dikátor volt, aki nagy energiákkal igyekezett rábeszélni tanít­
ványait, hogy változtassák meg életüket, és működjenek vele
együtt az Isten országa felé vezető út egyengetésének nagy vállal­
kozásában. Történeti vázlatunkat azzal zárjuk, hogy a 21. századi
megfigyelő szemszögéből még egy pillantást vetünk a történeti
Jézus és a mai kereszténység kapcsolatára.

A NÁZÁRETI JÉZUS SZEMÉLYISÉGE

Jézus mondásai tulajdonképpen semmit sem árulnak el hátteré­

ről és korábbi életéről. Márknál, a legrégebbi Evangéliumban hir­
telen bukkan fel, akár egy filmhős. Családjáról csak keveset tu­
dunk, iskoláiról és korábbi szakmai életéről semmit. Saját szemé­
lye nem tartozott érdeklődése fő csapásirányába. A néhány „élet­
rajzi” adat, amely ránk maradt, nem Jézusnak köszönhető - ő
sosem beszélt gyermekkoráról és ifjúságáról -, hanem az elbeszé­
lőknek, az evangélistáknak (Mk 6,3; Mt 13,55; Jn 6,42). Ők azt
állítják, hogy Jézus egy jelentéktelen kis galileai városból, Jo-
sephus és a Misna előtt ismeretlen Názáretbői származott, ahol
tekton volt. E görög szó építőt vagy ácsot jelent.1 Márk, Máté és
Lukács Máriát (héberben Mirjam), Jézus anyját is említi. Ha a ki­

1 Az „ács” arámi megfelelője „tanult ember”-re is vonatkozhat, Jézus ese­

tében azonban valószínűleg nem ez a jelentés a helytálló.

415
talált családfát, valamint Máté és Lukács gyermekkorra vonatko­
zó legendáit nem tekintjük, Jézus apja, József, aki szintén ács,
csak a Lk 4,24-ben, illetve a Jn 1,45-ben és 6,42-ben jelenik meg.
Márk és Máté Jézus négy fivérét nevezi meg (Jakabot, Júdást,
Joszét vagy Józsefet és Simont), és név nélkül utalnak több lány­
testvérre (Mk 6,3; Mt 13,55-56). Jézus számára azonban az igazi
család - az igazi anya, fivérek és nővérek - nem vér szerinti roko­
nai, hanem azok, akik Isten szavát figyelik, és készek akarata sze­
rint cselekedni (Mk 3,33-34; Mt 12,48-50; Lk 8,21; lásd a 8. fe­
jezet 3. pontját). Ezekből az utalásokból azt a következtetést
vonhatjuk le, hogy galileai működése során Jézus nem ápolt jó
kapcsolatokat rokonaival, akik bele akartak szólni elhívásába (Mk
3,21). A kiábrándultság bölcsességének maximái is azt fedik föl,
hogy rokonai és ismerősei körében Jézus hűvös fogadtatásban ré­
szesült: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját
házában nincs becsülete” (Mk 6,4; Mt 13,57).
Saját szavai szerint Jézus galileai működésének színtere a Ge-
nazáreti-tó északi partvidéke volt. A mondásokban név szerint is
szerepel Korozain, a tótól pár mérföldre északra fekvő városka,
valamint két halászváros, Betszaida és Kafarnaum, az Evangéliu­
mokban Jézus sok gyógyításának és démonűzésének színhelye
(Mt 11,21-23; Lk 10,13-15). Egyik szinoptikus evangélista sem
- Jézus pedig végképp nem - utal a vidék nagyobb városaira: a
térség fővárosára, a Názárettől kőhajításnyira lévő Szepphoriszra,
Gabarára (Araba), a halászati központra, Taricheae-re, sem az új
keletű, Jézus életében, Heródes Antipas, galileai uralkodó által
az éppen hatalmon lévő Tiberius császár tiszteletére épített
Tiberiasra.2 Jézust nem vonzotta a városi élet; nyilvánvalóan a ga­
lileai vidék gyermeke volt.
Első nyilvános szereplése Keresztelő Jánoshoz, a remete prófé­
tához kapcsolódik, aki zsidó honfitársait a Jordán mentén fekvő
pusztába hívta bűnbánatra. Jézus, sok más kortársához hason­
lóan, hallgatott János hívószavára. Arról nem számolnak be az
Evangéliumok, hogy Jánossal közvetlenül is megosztotta volna
gondolatait, illetve hogy nagyrabecsülését kifejezte volna neki.
Azok alapján azonban, hogy amit hirdetett - „Tartsatok bűnbá­

2 A negyedik Evangéliumban felbukkan Tiberias (Jn 6,1; 23; 21,1), de

még János sem adja Jézus szájába a város nevét.

416
natot..., mert közel van a mennyek országa!" (Mt 4,17; Mk 1,15)
-Ján o st visszhangozta (Mt 3,2), valamint az, amilyen csodálattal
Jézus a Keresztelőről beszélt: „asszonyok szülöttei közt nem szü­
letett nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11; Lk 7,28), azt bi­
zonyítja, igen nagy becsben tartotta ezt a férfiút, akit példaké­
pének és ihletőjének is tekinthetünk. A közélet színpadára lépve
Galileában folytatta a Keresztelő küldetését, akinek azzal sza­
kadt meg a pályafutása, hogy Heródes Antipas bebörtönözte a
transzjordániai Macherusz hegyi erődjébe, és kard általi halálra
ítélte (Mk 1,14-15; Mt 4,2, 17; Josephus: A zsidók története,
394-395.).
Jézus közéleti tevékenységének három mozzanata, a betegek
gyógyítása, a démon által megszállottak megszabadítása, vala­
mint a prédikálás (mint az 1. fejezet beszámolóiban már erről szó
volt) a mondásokban is megmutatkozik. A tesuva, azaz fordulat
megtételére (bűnbánatra) buzdító szavait, illetve az Isten orszá­
gához vezető út hirdetését (Mk 1,15; Mt 4,1 7) karizmatikus cse­
lekedetekkel, démonűzéssel és gyógyítással kísérte: „Lám, ma és
holnap ördögöt űzök, és gyógyítok” (Lk 13,32). Vagy még erőtel­
jesebb megfogalmazásban: „De ha én Isten Leikével űzöm ki a
gonosz lelkeket, akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa”
(Mt 12,28; Lk 11, 20). Jézus különös érvelési stílusa megütkö­
zést váltott ki. Nem a Bibliát idézte üzenete igazolására, hanem
karizmatikus hatalmát mutatta be. Az emberek azt mondták
róla, hogy új módon úgy tanít „mint akinek hatalma van,”, s a go­
nosz erőket Isten leikével igázza le (Mk 1,21-22, 27-28; Mt
7,28; Lk, 4,32, 36; Mt 12,28; Lk 11,20). Tanítványait ugyanezzel
a feladattal bízta meg: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a
mennyek országa! A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat tá­
masszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űz­
zétek ki!” (Mt 10,7-8; Lk 10,9, 17).
Az evangélisták szerint Jézus szíve olykor pogány okon is meg­
esett. A kafarnaumi római százados (Mt 8,5-13; Lk 7,1-10), a
gadarai m egszállott (Mk 5,1-19; Mt 8,28-34; Lk 8 ,2 6 -3 9 ) és
a Tírusz és Szidon vidékéről származó görög asszony lánya (Mk
7,27-30; Mt 15,21-28) mind élvezhették Jézus karizmatikus
gyógyító és démonűző hatalmának áldásait. Ezek az esetek azon­
ban kivételnek számítanak. Jézus számára meghökkentő volt,
hogy a pogányok képesek Isten iránt mély hitet táplálni. Miköz­

417
ben időként gyógyított nem zsidókat, arról nincs tudomásunk,
hogy tanította is őket. Sőt azt sem habozott kijelenteni, hogy
üzenete szigorúan csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” szól
(Mt 15,24). A nem zsidókhoz, illetve róluk kemény szavakkal
beszélt, lenézően kutyákhoz és disznókhoz hasonlítva őket (Mk
7,27; Mt 7,6; 15,26). Amikor Jézus missziós útra küldte aposto­
lait, nemcsak azt mondta nekik, hogy csak zsidókat szólítsanak
meg, hanem kifejezetten megtiltotta, hogy pogányok közé vagy
akár szamaritánus területekre menjenek (Mt 10,5-6). Mindeb­
ből azt az egyetlen logikus következtetést vonhatjuk le, hogy Jé ­
zust csak a zsidók érdekelték, az ó nézetei szerint ugyanis Isten
országa kizárólag őket várja.
Az ország vallási és spirituális természetét Jézus eszkatológai
üzenetét vizsgálva tárgyaljuk. Annyit azonban már itt is előrebo-
csáthatunk, hogy Jézus korában a zsidó, s ezen belül elsősorban a
galileai társadalmat átható hazafias láz ellenére Jézus működése
politikamentes volt, azaz nem forradalmi ihletésű. Nem a római­
ak ellen irányult. Azt a tant vallotta, hogy a gonosszal kell szem­
beszegülni, és a hiperbolák szerelmeseként az ellenség szeretetét
hirdette (Mt 5,39; Llc 6,29; Mt 5,44; Lk 6,27). Földhözragad­
tabb változatban, emlékezetes szavakkal „Adjátok hát meg a csá­
szárnak, ami a császáré” (Mk 12,17; Mt 22,21; Lk 20,25). Jézus
helyeselte, vagy legalábbis nem ellenezte a Rómának való adófi­
zetést, amelyet pedig a zsidó forradalmárok a legfőbb árulásnak
tekintettek. Az Isten országának hirdetésére, illetve gyógyító és
démonűző karizmatikus tevékenység végzésére kiválasztott kö­
zeli tanítványok többségükben tanulatlan galileai halászemberek­
ből álló kis társasága katonai kiképzést nem kapott. Jézus nem
szabadságharcosokat, nem gerillacsapatot nevelt, hanem jó szán­
dékú „emberhalászokat” (Mk 1,17; Mt 4,19; Lk 5,10).
Mint Isten képviselője a kései próféta, a haszid Jézus teljes
egészében annak az ügynek szentelte magát, melyet hite szerint
Isten bízott rá. Az ő vallásos személyisége köszön vissza Istenről,
az ő Tórájáról és országáról szóló eszméiben. Jézus jelleme, sze­
mélyisége életmódja a mondások oldalvizén nagyjából feltárul
(obiter dicta) . Abban a meggyőződésben, hogy közel az Úr napja,
Jézus boldogan vállalta a vándorprédikátorok kemény életét. El­
utasította a családot, és lemondott az otthon melegéről: „A ró­
káknak van vackuk, az ég madarainak fészkük - mondta követői­

418
nek de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,20;
Lk 9,58). Amikor „Emberfia”-ként utal magára, nemcsak sze­
rénységből és alázatból teszi, hanem azért is, mert nem szerette a
megtisztelő címeket: tanítványait arra utasította, ne hívassák ma­
gukat rabbinak, se mesternek. „Aki nagyobb közületek, az a szol­
gátok lesz” (Mt 23,8-11). Szelíd volt, és az erőszakmenteség
pártján állt: „Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a mási­
kat is!” (Mt 5,39; Lk 6,29).
Jézus sosem hívatta magát „Messiásának, „Isten fiá”-nak, de
még amikor mások megkérdőjelezték messiási mivoltát, több­
nyire akkor sem adott egyenes választ.3 Ami az „Isten Fia” meg­
nevezést illeti, eltekintve az összetett „Messiás, az Isten Fia” ki­
fejezéstől (Mt 16,16; 26,63), ahol a „Messiás” és az „Isten Fia”
szinonimák, maga Jézus sosem használta. Alihoz pedig igazán bo­
londnak kell lenni, hogy valaki azt higgye, a főpapok és az írástu­
dók azért biztatták gúnyosan Jézust, hogy szálljon le a keresztről,
mert ő maga korábban Isten fiának mondta magát (Mt 27,43).
Csak a démonok és a démon által megszállt emberek nevezik így
Jézust (Mt 4,3; 8,29; Mk 3,11; 5,7; Lk 4,3; 4,41; 8,28). A tanít­
ványai egyetlenegyszer szólítják őt „Isten Fiának”, és „imádják”
őt, mégpedig a Máté által később betoldott legendában, amely­
ben Jézus vízen jár (Mt 14,33). A megfelelő szakaszban Márknál
nem a vízen járással képeszti el Jézus a társait, hanem azzal, hogy
előtte csodálatos módon ötezer embert megetetett öt vekni ke­
nyérből (Mk 6,51-52).
Noha többször, spontán módon elismerték mesterüknek, Jé ­
zus mégis ragaszkodott hozzá, hogy ő nem uralkodik, hanem szol­
gál (Lk 22,27). A gyengék és lenézettek bajnokaként lépett fel,
feladatát abban látta, hogy „megkeresse és megmentse azt, ami
elveszett” (Lk 19,9-10), hogy olyan pásztor legyen, aki fáradha­
tatlanul keresi az elveszett bárányokat (Mt 18,12-14; Lk 15,4—

3 Az egyetlen kivétel a Mk 14,62, lásd 1. fejezet 26. pontját. Jézus csupán

akkor egyszer hagyja jóvá, hogy Krisztusnak nevezzék, amikor Péter vallo­
mást tesz (Mt 16,17-18). A mondás hitelessége ellen szól azonban, hogy a
megfelelő helyen sem Lukácsnál, sem Márknál nem szerepel, valamint az is,
hogy a rá következő szakasz, melyben Jézus Péterre mint kősziklára építi az
egyházat, ugyancsak nem hiteles, és Márknál és Lukácsnál hiányzik. Ráadá­
sul néhány verssel később Jézus becsmérlően „sátán"-nak nevezi Pétert (Mk
8,33; Mt 16,23).

419
7). Istápolta a zsidó társadalom közmondásos számkivetettjeit, a
bűnbánatot tartó adószedőt és a szajhát (Mt 21,31-32), és azzal
botránkoztatta meg a vallásos előkelőket, hogy egy asztalhoz ült
azokkal, akiket a m egszokott keretek közt istenfélő nagypolgá­
rok kiközösítettek (Mt 11,19; Lk 7,34). Szerette a gyermeke­
ket, és a szülői jóakaratba vetett tökéletes hitük okán a valódi
vallásos lélek példaképeiként beszélt róluk: „Hagyjátok..., hadd
jöjjenek hozzám a kicsinyek... hisz ilyeneké az Isten országa. Bi­
zony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát,
mint egy gyermek, nem jut be oda” (Mk 10,14-15; Mt 19,14;
18,3; Lk 18,16-17).
Jézus személyében a szélsőségek találkoztak. A vándorprófé­
ták kemény életét élte (Mt 8,20; Lk 9,58), követőinek azt taná­
csolta, vigyék a maguk keresztjét (Mt 10,38; Lk 14,27), és hiper­
bolikus beszédével még öncsonkításra is felszólította őket (Mk
9,43-48; Mt 18,8-9; vö. Mt 5,29-30; 19,12). Szerette a túlzáso­
kat, amikor önmérsékletre és önmegtartóztatásra intett. Ugyanak­
kor éles ellentétben mentorával, Keresztelő Jánossal, aki sáskán
és vadmézen élt, Jézus nem vetette meg a jobb falatokat. Gazdag
vámosok asztalához ült. A tékozló fiú híres példázatában az is­
tent jelképező apa önfejű fia hazatértét pazar lakomával ünnepli
meg, s szolgáival a hizlalt borjút vágatja le tiszteletére (Lk 15,23).
Nem meglepő hát, hogy az ételt-italt kedvelő Jézusról bírálói azt
terjesztik, hogy „falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök
barátja” (Mt 11,18-19; Lk 7,33-34).
A gyermekek és a társadalom számkivetettjei iránt megnyilvá­
nuló szeretet és gyengédség mellett az evangéliumi mondások
közt olyan is akad, amely felfedi a Jézusban rejlő heves galileai
természetet, melybe Josephus szerint ifjúkortól beleoltják a har­
ci szellemet [A zsidó háború, 3,41; 225). Jézus türelmetlenül,
sarkítva „sátán”-nak nevezi Pétert (Mk 8,33; Mt 16,23), a szírfö­
níciai asszony súlyosan beteg lányát „kutyá”-nak (Mk 7,27; Mt
15,26), Galilea uralkodóját, Heródes Antipast pedig „róka”-ként
említi (Lk 13,32). Nehéz felfogású tanítványaival indulatosan vi­
selkedett (Mk 10,14), és kimutatta dühét az önteltekkel, kép­
mutatókkal szemben is (Mk 12,39-40; Lk 20,46-47; Mt 23,5-7).
Egy ízben, amikor éhes volt, még józan ésszel ellenkező dolgot
cselekedni is látjuk őt. A fügefáról fügét akar szedni, de mivel
nincs rajta termés, megátkozza, noha a szüret ideje még odébb

420
van (Mk 11,12-14; Mt 21,18-19). Vagyis Jézus nem az a vallásos
keresztény elképzelés szerinti gyengéd, mézes-mázas, jámbor és
szelíd alak.
Sokszor beszél és cselekszik úgy, mint hatalom birtokosa, de
alkalmasint tudatlanságát, tehetetlenségét is belátja. Noha azt
hirdette, hogy Isten országa hamarosan eljön, elismerte, hogy
pontos idejét nem tudja meghatározni: „Am azt a napot vagy órát
senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az
Atya” (Mk 13,32; Mt 24,36). Ehhez hasonlóan azt is megmond­
ta, hogy az eszkatológiai lakoma protokolljába nincs beleszólása;
az ülésrend kizárólag Isten hatáskörébe tarozik: „hogy jobb és bal
felől üljetek, azt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat
illeti, akiknek Atyám szánta” (Mt 20,23).
Jézust váratlanul érte tragikus végzete, amikor vallása előírása
szerint Jeruzsálembe zarándokolt, föltehetően Kr. u. 30-ban. Rö­
vid galileai karizmatikus működése során a szűk látókörű helyi
írástudók és a zsinagógák elöljárói részéről tapasztalhatott ugyan
valamennyi ellenségességet és féltékenységet, ám összességében
igen népszerű és keresett gyógyító, démonűző és tanító volt. A
Genezáreti-tó környékén élők számára Jézus Isten embere, de
még Jeruzsálemben is úgy ünnepelték, hogy ő „a próféta, a galileai
Názáretből” (Mt 21,11).
Bukását prófétai hevülete okozta. Pár nappal húsvét előtt fel­
fordulást okozott a templomban a kereskedők között. A törvény
és rend fenntartásáért felelős, ideges egyházi hatóságok veszélyt
éreztek, attól féltek, hogy a rendbontás lázadásba csaphat át. A
zsidó nép iránti kötelességüknek érezték, hogy beavatkozzanak.
Ugyanakkor nem akartak közvetlenül beleszólni, ezért átadták a
római világi hatóságnak a férfit, aki a tömegekre gyakorolt befo­
lyása révén, nézetük szerint, akár veszélyes forradalmi vezetővé
is válhatott. Jézus ilyesfajta megítélésének valószínűségét Jose-
phus Flaviusnak a Keresztelő János kivégzéséről szóló elbeszélése
is alátámasztja. Heródes Antipas úgy vélte, János ékesszólása
zendülést idézhet elő, ezért megtette a megfelelő megelőző in­
tézkedést (A zsidók története, 18, 117-118). A hírhedetten ke­
gyetlen Pilátus nem habozott kivégeztetni a „zsidók királyát”,
akit lázadónak hitt, s a birodalomra nézve lehetséges veszélyfor­
rásnak tekintett. Jézus meghalt a kereszten, és eltemették. Ta­
nítványai látomásaiban azonban többször is megjelent, akik ezért

421
arra a meggyőződésre jutottak, hogy mesterük a mennybemene­
tel előtt feltámadt.
Jézus eltérő vonásai, melyeket eredeti mondásai alapján gyűj­
töttem egybe, színes, összetett és gazdag személyiséget rajzolnak
ki. Immár csak az maradt hátra, hogy meghatározzuk Jézus spiri­
tuális jellemzőit, s ennek nyomán rekonstruáljuk az általa hirde­
tett és gyakorolt vallást.4

JÉZUS VALLÁSOSSÁGA

János és Pál didaktikus stílusával ellentétben - amely abból adó­

dott, hogy igyekeztek Jézus és Isten misztikus kapcsolatának, va­
lamint Jézus mint az emberiség megváltója „mitikus” szerepének
mélyére ásni - Jézus eredeti tanítása csöppet sem volt elvont,
elméleties, sem spekulatív. Nem izgatta az istenség természete,
még kevésbé érdekelte az eszkatón nagy drámájában betöltött
saját szerepe. Inkább az ő próbálta hallgatóságának, elsősorban
apostolai szűkebb körének közvetíteni, miként lehet Istenhez
közelebb kerülni, illetve hívására konkrét vallásos viselkedéssel
és cselekedetekkel válaszolni. Jézus alapvető, mindent átfogó el­
képzelése az isteni ország egyfajta ködös valóságán alapult. Ab­
ban a meggyőződésben élt, hogy Istentől való elhívása értelmé­
ben zsidó kortársait rá kell vennie az Isten országáért teljes szív­
vel folytatandó küzdelemre.
Jézus üzenetét öt főbb témakör alkotja: 1. Isten országa; 2. a
Tóra megtartása a végső korban; 3. Jézus eszkatológiai vallásossá­
ga; 4. Jézus imái; 5. Jézus Isten-képe.

1. Isten országa

Jóllehet a szinoptikus Evangéliumokban mintegy nyolcvanszor

fordul elő az „Isten országa” - Máténál „mennyek országa” - kife­
jezés, pontos jelentését Jézus soha nem fejti ki. Fejében kétségkí­
vül olyan újfajta valóságra vonatkozott, amelyben Isten Izrael (és

4 A téma bővebb kifejtését lásd Jézus változó arcai, 209-237., 266-275.,

illetve Λ zsidó Jézus vallása, passim.

422
minden más) fölötti uralma elismertté válik és hatályba lép.
Akárcsak a korszak más zsidó irodalmi alkotásai, Isten országát
Jézus is hasonlatokkal írja le. Gyakran veszi támpontul az e világi
valóságot, de jellemző módon a politikai és katonai berendezke­
dést sohasem. Elképzelése szerint az ország olyan, mint egy bősé­
ges aratás (Mk 4,26-29), vagy a hatalmas mustárnövény, amely
egy aprócska magból hajt ki (Mk 4,30 és a párhuzamos szöve­
gek). De hasonlítható egy kis darab élesztőhöz is, amely hatalmas
mennyiségű tésztát megkeleszt (Mt 13,33; Lk 12,20-21), a m e­
zőn elrejtett óriási kincshez, esetleg egy igen értékes gyöngyhöz
(Mt 13,44-46). Híven egzisztencialista észjárásához, Jézust csak
a célhoz vezető tettek érdekelték, ami nem más, mint a Tóra tel­
jes megtartása és a helyes viselkedés az utolsó napok új korszaká­
ban. Jézus az országot mindig a végső spirituális értékként írja le.
Pontos mibenlétével nem foglalkozott; az érdekelte, hogyan és
milyen eszközök révén lehet bejutni oda.

2. A Tóra megtartása a végső korban

A zsidó születésű és neveltetésű Jézus vallásossága a Tórára, a zsi­

dó vallás alapjára és legfőbb megkülönböztető jegyére épül. A
Tórát azonban nem több szemszögből lehet szemlélni, számos is­
kola megannyi tanítója tanította és különféleképpen tartották
meg előírásait. Jézus heves eszkatologikus álláspontjáról a maga
sajátos módján fogta fel és gyakorolta a Törvényt, s emiatt időről
időre összeütközésbe került hagyománytisztelőbb és higgadtabb
hitsorsosaival.
Mélyen meg volt győződve a mózesi örökség központi jelentő­
ségéről, állandó értékéről, és a végső korban élő szent ember
szemszögéből közelítette. Az ő nézőpontjából a Tóra mezőgazda­
ságra, üzleti életre, szexualitásra, étkezésre stb. vonatkozó szabá­
lyainak és előírásainak erőteljes belső spirituális jelentőségük
van. Jézus ezért ragaszkodott ahhoz, hogy amíg el nem jön Isten
országa, a mózesi törvényeket a legapróbb részletekig be kell tar­
tani, beleértve a rituális előírásokat is (Mk 1,40-45 és a párhuza­
mos szövegek). Alapelve teljesen világos: „Bizony mondom nek­
tek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske
sem vész el a törvényből” (Mt 5,18). Illetve Jézus ezt meg is erő­

423
 siti, a nem zsidó Lukács tollából talán még jelentőségteljesebben:
„Hamarabb ér véget ég és föld, mint hogy egyetlen vessző is el­
vesszen a törvényből” (Lk 16,17). E mondások a szűk látókörű
vidéki törvénytudók és kisvárosi zsinagógák vezetőinek kicsinyes
bírálatára váltak olyan vitatottá, akik képtelenek voltak felfogni,
hogy a parancsolatok Jézus megfogalmazta magyarázatai nem­
hogy ellentmondtak volna a parancsolatoknak, hanem éppen a
mélyükre hatoltak. Ezért érezte olyan szükségesnek, hogy a Tó­
rát megtartókat megerősítse: „Ne gondoljátok, hogy megszüntet­
ni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöt­
tem, hanem teljessé tenni” (Mt 5,17). Jézus valóban kijelentette,
hogy a „legkisebb parancsok” hűséges követését igen jó szemmel
nézik Isten országában (Mt 5,19), és főként, hogy az országban
élhető élet isteni ajándéka a Tízparancsolat betartásának függvé­
nye (Mk 10,19; Mt 19,17; Lk 18,20).
Azok a kifogások, melyeket Jézusnak a Törvényhez való viszo­
nya miatt emeltek, elsősorban a szombati gyógyításait és démon-
űzéseit vették célba, továbbá azt, ahogyan a rituális tisztátalansá-
got profetikusán internalizálta, és erkölcsi alapon értelmezte. A
szombati gyógyításra egyszerűen praktikus okokból került sor:
szombatonként sok beteg ember jelent meg a zsinagógában, ahol
Jézussal találkozva segítséget kértek és kaptak. Jézus és számos
későbbi rabbi számára a gyógyítás az életmentés kategóriájába
tartozott, ez pedig a közmegegyezés értelmében erősebb pa­
rancs, mint a szombat tilalma. „A szombat van az emberért, nem
az ember a szombatért" (Mk 2,27-28; Mt 12,8; Lk 6,5). Félreté­
ve azt a jogi kérdést, hogy a szóbeli paranccsal való gyógyítás
módszere vajon „munká”-nak minősiil-e - szerintem nem -, Jé­
zus a vele egy időben, egy helyen élő egyszerű, józan gondolkodá­
sú emberek álláspontját képviselte. így hát föltehette a retorikai
kérdést: „Szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet meg­
menteni, vagy veszni hagyni?” (Mk 3,4). Másutt gyakorlatiasabb
megfogalmazásban kérdezi ugyanezt: „Ha valakinek közületek
csak egy juha van, s az szombaton gödörbe esik, vajon nem mar­
kolja meg és nem húzza ki? Mennyivel többet ér az ember, mint
a juh! Szabad tehát szombaton jót tenni” (Mt 12,11-12). Ami a
tisztátalanság kérdését illeti, Jézus az erkölcs elsőségét hangsú­
lyozza a rítussal szemben, amit csak földhözragadt elme érthet
félre: „Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami be­

424
szennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert
tisztátalanná... Mert belülről, az ember szívéből származik min­
den gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasság­
törés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, károm­
lás, kevélység, léhaság... és tisztátalanná teszi az embert” (Mk
7,15; 21-23; Mt 15,11; 19-20).
Ez utóbbi csavar, mely a hangsúlyt a rejtett, belső mozgatóru­
gókra, az erkölcsi cselekedet legmélyebb okára helyezi, mindvé­
gig jelen van Jézus Tóra-értelmezésében. Ezen az alapon értelme­
zi az erkölcsi vonatkozású bibliai előírásokat, így a Tízparancsola­
tot is. Jézus számára a gyilkosság forrása végső soron a harag, a há­
zasságtörés pedig a kezdeti parázna vágy végterméke. Jézus úgy
vélte, az okok semlegesítésével megelőzhető a következmény. Az
igazmondásból fakadó megbízhatóság fölöslegessé teszi a foga­
dalmat és az esküt. Az erőszak és a bosszúállás - „szemet sze­
mért” - legjobb ellenszere pedig a békés és nagyvonalú viselke­
dés, hiperbolikus formában megfogalmazva a másik orca odatar-
tása, az ellenfél lefegyverzése a szeretet gesztusával (Mt 5,21 —
48; Lk 6,27-36). Jézus vallásosságának prizmáján át a Törvény
célja nem pusztán a mindennapi élet és a vallásos gyakorlat szabá­
lyozása; mindenekelőtt arra tanítja a zsidókat, hogy engedelmes­
kedjenek Istennek és teljes egészében vessék neki alá magukat.
Jézus több kísérletet is tett, hogy a Tóra számtalan előírását né­
hányra, a Tízparancsolatra, Isten, illetve a felebarátok bibliai pa­
rancs szerinti szeretetére vagy az egyetlen előírássá gyúrt Isten és
a felebarátok szeretetére szűkítse (Mk 12,30-31; Mt 22,37-39;
Lk 10,27), ami azt jelentette, hogy engedelmességre buzdít.
Ugyanezt célozza az aranyszabály: tégy úgy mással, ahogyan azt
szeretnéd, hogy veled tegyenek; ugyanez negatív megközelítés­
ben: ne tedd másnak, amit nem néznél jó szemmel, ha veled ten­
nének (Mt 7,12; Lk 6,31).

3. Jézus eszkatológiai vallásossága

Az a meggyőződés, hogy Isten országának eljövetele küszöbön áll,

a szélsőséges sürgetés érzetével töltötte el Jézust, és ezt a sürge­
tést igyekezett tanítványainak is közvetíteni. Mint a 8. és 9. feje­
zetben összegyűjtött mondások jelzik, minden követője eszkato-

425
 logikus enthuziastává vált. Visszavonhatatlanul isteni elhívásuk­
nak kellett magukat szentelniük.
Jézus szerint akik az országot keresik, azoknak tisztában kell
lenniük azzal, hogy a feladat nehéz, nagy tehertétel. Az országba
vezető keskeny kapu áll az emberpróbáló út végén (Mt 7,13-14),
az előrehaladás pedig folytonos önfeláldozást igényel. Először is a
magántulajdontól kell megválni. Egy teve is könnyebben átmegy
a tű fokán, mint ahogyan egy gazdag bejut Isten országába (Mk
10,25 és a párhuzamos szövegek). Következésképpen a földi ja­
vakat nem romlandó kincsekre kell váltani (Mk 10,21 és a párhu­
zamos szövegek; Mt 6,19-21; Lk 12,33-34). Senki nem szolgál­
hat egyidejűleg „az Istennek is, a mammonnak is” (Mt 6,24; Lk
16,13). Az anyagi gazdagság feláldozása kéz a kézben kell hogy
járjon a rokoni kötelékek elvágásának vállalásával, amennyiben
azok akadályai lennének a magasabb elhívásnak. Valójában Jézus
példáját követve annak, aki Isten országán munkálkodik, hátat
kell fordítania a családjának, vagy - Jézus meghökkentő hiperbo­
lájával élve - gyűlölnie kell „apját, anyját, feleségét, gyermekeit,
fivéreit és nővéreit” (Lk 14,26; Mk 10,29-30; Mt 19,28-29; Lk
18,29). A retorikai túlzások láncolatának csúcspontja a teljes ön­
feladás. Ennek képi megjelenítése, hogy mindenki „vegye fel ke­
resztjét” (Mk 8,34 és a párhuzamos szövegek), vagy - rémesebb
változatban - készen kell állni a láb, a kéz levágására, a szem kivá-
jására, de akár az önkasztrációra is „Isten országáért” (Mk 9,43-
48; Mt 18,8-9; 19,12).
Az Úr napjának közelgő eljövetele előtt minden késlekedés
tűrhetetlen. Az elkószált bárányt és az elveszett érmét azonnal
vissza kell szerezni (Mt 18,12-14; Lk 15,4-10); a föld és a benne
talált kincs megvásárlását, a hihetetlenül értékes gyöngy meg­
szerzését nem szabad másnapra halasztani (Mt 13,44-46). A
nagy utazást sem szabad elodázni, akkor sem, ha olyan szent kö­
telesség hátráltatja, mint az apa eltemetése (Mt 8,22; Lk 9,60).
A földműves kötelessége határozottan előrenézni; egyetlen pil­
lantást sem vethet hátrafelé, még egy másodpercre sem (Lk
9,62).
Jézus az áldozathozatalt és a szélsőséges nyomást tovább vegyí­
tette a nagylelkűség és a bizalom erényével. A nagyvonalú ado­
mányozó sokszoros kárpótlást kap (Mk 4,24 és a párhuzamos
szövegek), s a jószívű bűnbánó - mint a jó útra tért prostituált,

426
aki bekente Jézus lábát - teljes megbocsátásra számíthat (Lk
7,41-47). Az engedékenységnek kell fölváltania a bosszút (Mt
5,38-42; Lk 6,29-30), és a paradoxonok paradoxonaként a gyű­
lölettel telt ellenfelet a szeretet lefegyverzi (Mt 5,44; Lk 6,27-
28). Ez Jézus utolsó előtti tanácsa azok számára, akik Isten orszá­
gában a Magasságos fiai szeretnének lenni (Lk 6,35).
A legfőbb erény azonban, amelyet Jézus elvárt követőitől a
tisztességességre való törekvésükben, a hit/bizalom volt, az or­
szágért folyó versengés kezdete és vége, alfája és ómegája. A hit
határozta meg vallásosságát, és tanítványainak a vallásosságot kel­
lett gyakorolniuk. Jézus hitt saját küldetésében. Maradéktalanul
bízott karizmatikus erejében, amely az elkötelezetlen Josephus
szavaival élve csodák művelésére (paradoxa ergo] tette képessé
[A zsidók története, 18,63; 387). A példabeszédek és a mondások
mindig a hit mindenek feletti jelentőségét hangsúlyozzák. Az öz­
vegyasszony hite a maga jó ügyében győzedelmeskedik a gonosz
bíró felett (Lk 18,2-8). A szilárd hite révén a házigazda, ha kam­
rája üres is, meg tudja vendégelni az éj közepén váratlanul felbuk­
kanó látogatót (Lk 11,5-8). A bolond gazda története azt mutat­
ja meg, mennyivel előbbre való az Istenbe vetett bizalom a gon­
dos tervezésnél (Lk 12,16-20). Isten országának misszionáriusait
Jézus arra buzdította, hogy csakis az isteni gondviselésre támasz­
kodjanak, és megtiltotta nekik, hogy aranyat, ezüstöt és élelmet
vigyenek magukkal (Mk 6,8 és a párhuzamos szövegek). Jézus
azon az alapon utasította el a félelmeket és aggodalmakat, hogy
Isten, aki a madarakat eteti, mennyivel inkább gondoskodik saját
fiairól, akik bíznak benne (Mt 6,25-34; Lk 12,22-32; Mt 10,28-
31; Lk 12,4-7). Ugyanez a hit iránti követelmény áll amögött is,
hogy Jézus megtagadja az Isten országának beköszöntére utaló
előjeleket (Mk 8,12; Lk 17,20).
A tanítványoktól elvárt vallásos és erkölcsi vonásokat Jézus a
Boldogságokban fejti ki. E kiáltvány szerint az országba való beju­
tás a szegények, az igazságot éhezők és szomjazok, a nagylelkűek
és irgalmasok, a békevágyók előjoga, valamint azoké, akik készek
mindenüket feláldozni (Mt 5,3-12; Lk 6,20-26). De mint már
megjegyeztem, az egyetlen, mindent átfogó erény a hit/bizalom,
a bibliai és a posztbiblikus zsidó vallásnak, illetve Jézus eszkato-
logikus vallásosságának az alapja.

427
4. Jézus imái

Mivel alapszabály, hogy az egyén vallásos mentalitásába az ima

nyújtja a legjobb betekintést, egy utolsó pillantás Jézus ilyen gon­
dolataira „tapasztalati” úton ellenőrzi az eddig fölvázolt kép egé­
szét. Az egyénileg és csoportosan egyaránt mondható Miatyánk
kivételével az Evangéliumokban előforduló imák Isten személyes
megszólítására vannak szánva, két esetben Jézus maga imádko­
zik. Az imáknak is a hit/bizalom a lényegük. Az Istenbe vetett ha­
tártalan bizalom húzódik meg a mélyükön. A Gondviseléstől való
teljes függés híján a mennyei atyához intézett szavak üres szóla­
mok maradnak, s az ima eredménytelen lesz. Hit révén viszont
minden jó elérhető: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok,
zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7,7; Lk 11,9). Jézus
bevett hiperbolikus stílusával élve, akár csak az oly kicsiny hit is,
mint a mustármag, hegyeket mozgathat meg (Mk 11,23-24; Mt
21,21-22). Tömör és velős felkiáltása is teljes mértékben Is­
ten-központú vallásosságát fejezi ki: „Abba, Atyám!... ne úgy le­
gyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mk 14,36); vagy
még rövidebben, a Miatyánk emlékezetes szavaival: „legyen meg
az akaratod”.
A Jézus által előírt ima további két fontos vonását kell még
említeni. Az egyik a bocsánatra való készség, a másik az elvonu­
lás. Az isteni feloldozás eléréséhez a bűnbánónak készséggel meg
kell bocsátania azoknak, akik őt bántották (Mk 11,25; Mt 6,14).
Az elvonulás kívánalma jellemző a lényegét tekintve magánjelle­
gű vallásra, melyet Jézus hirdetett, aki maga is gyakran jelenik
meg, amint magányosan imádkozik. Jézus sehol nem ad utasítást
a zsinagógában vagy a templomban mondandó, közös imára vo­
natkozóan. Ahhoz ragaszkodott, hogy tanítványai titokban, min­
den hivalkodás nélkül beszéljenek Istenhez, osszanak alamizsnát
és böjtöljenek (Mt 6,2-6). Eszkatológiai szemlélete szerint a sze­
mélyes vallásosság a leglényegesebb. A fellengzős, külvilág felé
vallásos ember, aki arra törekszik, hogy mindenki tanúja legyen
nagy hitének, Jézusból csak haragot vált ki: „Óvakodjatok az írás­
tudóktól! Szeretnek hosszú köntösben járni... Szívesen elfoglal­
ják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket... színleg nagyo­
kat imádkoznak” (Mk 12,38-40 és a párhuzamos szövegek). Is­
tent zárt ajtók mögött kell megszólítani, és nem a vágyott dolgok

428
listájával a kézben: „Te amikor imádkozol, menj be a szobába,
zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S
mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. Amikor
imádkoztok, ne szaporítsátok a szót... Tudja a ti Atyátok, mire
van szükségetek, mielőtt még kérnétek” (Mt 6,6-8). Jézus szá­
mára az eredményes imához vezető, helyes lelki alapálláshoz az
Istenbe vetett teljes bizalom, nagylelkűség, az emberek iránti
nyitottság, valamint a mennyei Atya csöndes visszavonultság-
ban való, mindennemű magamutogatástól mentes alapállás szük­
séges.

5. Jézus Isten-képe

Jézus üzenetének futó áttekintését legjobban azzal zárhatjuk le,

ha felvázoljuk Jézus Isten-képét. Azt már tudjuk, hogy hiába is
várnánk a galileai prófétától az istenség elméleti meghatározását
vagy akár csak részletes leírását is. Ez nem az ő műfaja. Jézus val­
lásfelfogásában a vallásos gyakorlat helyettesíti az elvont magya­
rázatot. Számára Isten az, amit Isten cselekszik. Más szóval Isten
abban mutatkozik meg, amit Jézus és követői isteni beavatkozás­
nak tekintenek saját életükben, a jelenben bekövetkező utolsó
években, amelyek hamarosan Isten országának transzcendens
korába mennek át.
Jézus Isten-képe mondásokban, példabeszédekben és imákban
rajzolódik ki. A kép nem bonyolult, mégsem felszínes, és nem is
unalmas. A bevett zsidó hagyománnyal ellentétben, amely Isten­
ről gyakran mint a „világegyetem királyáról” beszél, Jézus sosem
alkalmazza rá a királyi címet. Csupán azokban a példabeszédek­
ben él ezzel a megjelöléssel, amelyekről kimutattuk, hogy nem
hitelesek (például Mt 22,1-14; 25,31-46).5 Jézus mindig „Ab­
bédnak vagy „Atyá”-nak nevezi Istent, csupán a kereszten, értet­
lenségében felkiáltva szól hozzá a kevésbé bensőséges „Istenem”
megszólítással (Mk 15,34; Mt 27,46).

5 Az utolsó ítélet paruszia-jelenetében például a megdicsőült Krisztus a

király, de világosan különbözik Istentől, akire mennyei Atyaként utal a szö­
veg (Mt 25,34; 40).

429
 Ettől eltekintve - s erre még visszatérek - Jézus Istene gondos­
kodó Isten. Gondot visel a vadvirágokra, szépséggel ruházza fel
őket, figyel a madarakra és a rókákra, búvóhelyet és élelmet biz­
tosít nekik. Ezért - a fortiori - az embereknek is hinniük kell Is­
tenben. Jézus szemében a jövő miatt érzett félelem és az aggoda­
lom Isten elárulásának számít (Mt 6,25-34; Lk 12,22-31). A
gyermekei nyája számára Isten olyan, mint a szerető pásztor, aki
fáradságot nem kímélve keresi az elkószált bárányokat, és bol­
dog, ha épségben megkerülnek (Mt 18,12; Lk 15,4-7). Jézus Is­
tene a meleg szívű és nagylelkű munkaadóhoz hasonló, amilyen
a szőlőskert tulajdonosa, aki túlfizeti egyes bérmunkásait (Mt
20,1-16). Aggályosán gondos családfő, aki tisztában van minden
családtag igényeivel (Mt 6,32; Lk 12,30). Örömmel és megbo­
csátással fogadja vissza hálátlan és lázadó gyermekeit (Lk 15,11 —
32), és a bűnöket is megbocsátja azoknak, akik megbocsátanak az
őket bántó embereknek (Mt 6,12; Lk 11,4). Ezt az antropomorf
módon ábrázolt, meleg szívű szülőt Jézus teljes mértékben ön­
maga fölött állónak nevezi. Istene az ura, és egyedül ő tudja és ha­
tározza meg az ország eljövetelének pontos időpontját, ahogyan a
protokollját is ő szabja meg (Mk 13,32 és a párhuzamos szöve­
gek, Mk 10,40; Mt 20,23).
Ha összegyűjtjük Jézus esetleges Istenre vonatkozó utalásait,
ezekből a szerető Atya képe körvonalazódik. Mindenki javára
ő kelti föl a napot, és ő hullatja az esőt; ő adja a gyermekeknek a
mindennapi kenyeret, és már előre tudja minden igényüket.
Semmi sem marad előtte titokban, sem a gondolatok, sem a tet­
tek. Megvédi a kicsiket a kísértéstől, és megszabadítja őket a go­
nosztól. De mindenekelőtt megbocsát nekik, még a vámszedő­
nek és a szajhának is, és örömmel üdvözli őket országában. Jézus
Isten-képében tehát nyoma sincs a keménységnek és a szigornak.
Ez azt sugallja, Jézus optimista volt a tekintetben, hogy sikerrel
jár majd küldetése, melynek célja Izrael gyermekeinek biztonsá­
gos elvezetése Isten országának kapujáig. Nem látta előre a válsá­
got és tragikus véget, a keresztre feszítést.

430
JÉZUS ÉS A KERESZTÉNYSÉG VALLÁSA

Hogy miként foglalható össze Jézus vallása az eddig mondottak

fényében? Jézus vallása egy rendkívüli ember válasza egy sajátos
helyzetre. A kereszténység ugyanakkor Jézus vallásának tovább­
fejlesztése olyan gyakorlatias emberek által, akik közönséges idő­
fogalmak szerint tervezték a jövőt. A kettő határozottan össze­
kapcsolódik, mégis gyökeresen különbözik egymástól.
A sajátos helyzet abból a politikai zűrzavarból fakad, amelyet a
rómaiak első ízben Kr. e. 63-ban megkezdett palesztinai uralma
keltett. A nyugtalanság világosan megmutatkozott Kr. e. 4-ben, a
Nagy Heródes halálát követő lázongásokban, melyeket a rómaiak
kegyetlenül elfojtottak, valamint abban a keserű ellenállásban,
melyet a Kr. u. 6-ban Szíria helytartója, Quirinus által Júdeára
kényszerített cenzus vagy római adóösszeírás váltott ki. A politi­
kai nyugtalanság fölélesztette és egyre táplálta a közeli isteni be­
avatkozás iránti heves vágyat, különösen a széles körben befolyá­
sos Keresztelő János működése kezdetén, a húszas évek végén.
Jézus ezt a heves várakozást karolta fel, illetve erre válaszolt. Úgy
vélték, Isten országa közel van. Az ország teljes egészében zsidó
vállalkozás volt, csak zsidókat érintett, és kizárólag a zsidók szá­
mára kínált megoldást. A nem zsidó világ nem játszott aktív sze­
repet benne.
Jézus rendkívüli ember volt, vidéki próféta, nem részesült
„rabbinikus” képzésben, de éles elméjű, részvétteli, nagy szug-
gesztivitással és karizmatikus erővel rendelkezett, és készen állt
arra, hogy a Keresztelő János által kezdeményezett gyűjtő moz­
galomba belevesse magát, az élére álljon.
Az a sajátos mód, ahogyan Isten országának ügyét elősegítette,
abból a mélységes meggyőződéséből fakadt, hogy a számára ki­
szabott feladatra szükség van. Ennek következtében tanítványai­
tól az Istenbe vetett korlátlan bizalmat követelte meg. Feladata
végrehajtásában - eszkatologikus természete miatt - nem tűrt
sem lassúságot, sem halogatást, és teljes odaadást kívánt, bármi
áron. A cél a részvétel az Isten által azok számára rendezett
eszkatologikus lakomán, akik Jézus profetikus sürgetéssel közve­
tített hívására válaszoltak. Hogy követhessék őt, és beléphesse­
nek az eszkatologikus judaizmus lelkiségébe, Jézus tanítványai­
nak el kellett hagyniuk ihlet nélküli vallásukat, meg kellett vál­

431
toztatniuk a legmagasabb eszmék szemléletét, és gőzerővel kel­
lett előrehaladniuk.
Amiben ez a vallás különösen más, az a határtalan erőfeszítés,
amelyet Jézus magára és követőire kényszerített. Sosem mutat­
kozott bizonytalannak, jövendő tanítványaitól pedig nem szen­
vedhette a késlekedést és a kibúvókat. Az a hit, hogy Isten orszá­
ga közeleg, most jön el, eljött, állandó sürgetéssel töltötte meg a
levegőt.
A Jézus hiteles üzenetéből kibontakozó vallás egyértelmű,
mentes a bonyolult dogmáktól és a „mitikus képektől”, az önköz­
pontú misztikus spekulációktól. Olyan versenyhez hasonlítható,
mely csak célegyenesből áll, ahol a versenyzőknek az utolsó
csepp energiájukat is össze kell szedniük, s a győztesnek járó ér­
mét minden zsidó résztvevő megkapja, aki átjut a célvonalon.
Ezen a ponton mai szemmel elcsodálkozhatunk azon, vajon egy
Jézus-formátumú zseni hogy lehetett ilyen szűk látókörű sovi­
niszta. A korabeli zsidó eszkatológia azonban kizárólagos volt, és
Jézus kora gyermeke lehetett. Másfelől talán elsajátította az
Izajás könyvének második felében megjelenő profetikus esz­
ményt, amely szerint az, hogy a zsidók bejutnak Isten országába,
ráveszi a pogányokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Amennyi­
ben ez így van, Jézus akár azt is gondolhatta, hogy ha csupán a zsi­
dókra korlátozott küldetése sikerrel jár, Isten közbelép, és gon­
doskodik az emberiség többi részéről.

Jézus dinamikus vallását alapul véve úgy tűnik, a teljesen kifejlő­

dött kereszténység egészen más világhoz tartozik. A három-egy
Istenre vonatkozó magas filozófiai spekulációjával, az ige János-
féle miszticizmusával, a haldokló és feltámadt Isten fia Pál-féle
megváltásmítoszával, a szentségek szimbolikájával és az egyházi
fegyelemmel helyettesítette a kihalt eszkatológiai szenvedélyt, a
kozmopolita nyitottságot vegyítette a beépített antijudaizmussal
- nehéz elképzelni, hogyan eredhet a kettő ugyanabból a forrás­
ból. Az evangéliumi hagyományt fenntartó kétezer éves keresz­
ténység mindenesetre büszkén Jézust vallja alapítójának, s amit
Jézus eredeti vallásaként rekonstruáltam, azt manapság csak az
egyes egyének vallják magukénak, vagy eltorzított és kiforgatott
formában kultikus csoportok és szekták. Hová vezet mindez?
Forduljunk először is Jézushoz. A történeti Jézus hitt abban,

432
 hogy Isten országa még az ő életében eljön, és ez a hit adta
eszkatológiai cselekedeteihez az indíttatást. Ez a hit azonban
nem teljesült. Mivel tiszta szívéből bízott Istenben, ez megakadá­
lyozta abban, hogy előre lássa a keresztre feszítés lehetőségét.
Pedig elképzelhető, hogy a római viszonyokkal tisztában lévő,
független szemlélő előre megmondja a tragikus véget. Úgy tűnik,
mintha Jézus csak akkor döbbent volna rá, hogy nem tudja bevé­
gezni küldetését, amikor az arámi kiáltás - „Eloi, Eloi, lamma
szabakiáni (Istenem, Istenem, miért hagytál el?) - elhagyta az aj­
kát, s mintha ez a gondolat korábban meg sem fordult volna a fe­
jében. Annak alapján, amit Jézus vallásos személyiségéről tu­
dunk, nem valószínű, hogy Isten ellen lázadva halt volna meg.
Még azt sem nehéz elképzelni, hogy egy másik kiáltást is hallatott
- mint azt Márk és Máté megemlíti (Mk 1 5,37; Mt 27,50), Lu­
kács pedig leleményesen fel is idézi: „Atyám, kezedbe ajánlom
lelkemet” (Lk 23,46) -, amellyel végleg megadta magát Isten­
nek: „Legyen meg az akaratod.”
A 21. század embere számára, ha rendelkezik némi spirituális
belátással, nem tűnik kudarcnak, hogy Jézus Isten országának el­
jövetelébe vetett hite nem teljesedett be szó szerint. Az alapvető
igazság értékéből az sem von le semmit, hogy nincs az a vallásos
alapállás, amely valódi lehetne, ha nem hatja át teljes egészében
a sürgetés érzése, amely az eszméket azonnali cselekvésre váltja. A
halál pedig, mely egyetlen embertől sincs soha túl messzire, épp
elég ok arra, hogy bárki állandó nyomás alatt éljen, amiért túl rö­
vid a kiszabott ideje.
A keresztre feszítés két problémát vetett föl Jézus mozgalmá­
nak jövőjét illetően. Az egyik, hogy tanítványainak és barátainak
föl kellett tenniük maguknak a kérdést: vajon Jézus életének, ka­
rizmatikus gyógyításainak és üzenetének értelmezése fatális té­
vedés volt csupán? Nyilvánvalóan arra jutottak, hogy nem ez a
helyzet, amit későbbi ténykedésük is igazol. A gyógyító és dé­
monűző karizmatikus tevékenység révén elért sikerek, amelyek­
ről az Apostolok cselekedetei szól, és amelyeket Jézus nevében
hajtottak végre, meggyőzte őket arról, hogy keresztre feszített
mesterük még él, rajtuk keresztül tevékenykedik, és ereje teljé­
ben kész a mielőbbi visszatérésre. Számukra Jézus feltámadt ha­
lottaiból.
A másik probléma az eszkatológiai indíttatással kapcsolatos.

433
Vajon a Jézust hajtó sürgetés érzése a keresztre feszítés után to­
vább is hatott Jézus követőire? Igen, hatott. Jézus abbéli meggyő­
ződését, hogy küldetése és Isten országának eljövetele egyetlen,
folytatólagos felvonásban történik, a tanítványok fejében egy
kétfelvonásos dráma váltotta föl. Jézus élete a közelmúltban (1.
felvonás), melyet a paruszia, Jézus dicsőséges második eljövetele
után Isten országának eljövetele követ (2. felvonás). Majd mire
a Krisztus visszatérésére való heves várakozás lelohadt, addigra a
spirituális biztatást és biztonságot már az egyház szolgáltatta,
mint Isten országának egyszerre anyai és hiteles, e világi helyette­
sítője.
Szent Pál, az igazi alapító nyomdokain ugyanez az egyház sike­
resen elhárította a legfőbb akadályt, mely Jézus üzenete terjesz­
tésének útjában állt. Jézus küldetését a zsidókra korlátozta, és
követeit kifejezetten utasította arra, hogy ne prédikáljanak a po-
gányoknak. Az apostolok, akik Jézus messiási mivoltát hirdették
Jézus újonnan átszabott üzenetében, az evangelizáció egyre sú­
lyosabb otthoni kudarca láttán végül beadták a derekukat Pál ki­
tartó nyomásának, és minden nép előtt megnyitották az egyhá­
zat. A tömegesen megtérő pogányok előbb felhígították, majd
hamarosan teljesen átalakították Jézus zsidó örökségét. A válto­
zást azzal a - János kései Evangéliumából eredeztethető - hittel
igazolták, hogy a Jézus elküldte a Szentlelket: tegyen új kinyilat­
koztatást, és terjessze újólag a „teljes igazságot” (Jn 14,16-17;
16,13).
Ezért a kereszténység, érthető módon úgy tekinti magát, hogy
az utókor számára ő közvetíti Jézus üzenetét, jóllehet ezt az üze­
netet az egyház az egész emberiségnek szóló evangéliummá alakí­
totta. Az eredeti üzenetet olvasva azonban a keresztény felekeze­
tek gondolkodó és becsületes tagjai szükségét érezhetik (szüksé­
gét kellene érezniük?), hogy hitük, erkölcsük és vallásosságuk
alapjait körültekintően újragondolják, ami teljes doktrinális át­
alakítást, új „reformációt” tesz szükségessé.
Ami a nyitott és előítéletektől mentes zsidókat illeti, hiteles
mondásai alapján egy olyan Jézus áll előttük, aki ismerős, barát­
ságos, vonzó számukra, és igen nagy hatású személyiség, aki
olyasmit ajánl, ami fontos és egyesít, s amiben a zsidók osztozhat­
nak az emberiséggel.
Pár évvel ezelőtt Ausztráliában tartottam előadást egy feleke-

434
zetközi teológiai karon tanároknak és egyetemi hallgatóknak a
történeti Jézusról. A hosszú és élénk vita végén a következő kér­
dést szegezték nekem: „Hogyan érthetjük meg jobban Jézust?”
Igyekeztem kitérni a válaszadás elől, s azzal mentegetőztem,
hogy nem feladatom „prédikálni”; hallgatóságom azonban ragasz­
kodott a válaszhoz. így végül a következő tanáccsal álltam elő,
amely, úgy vélem, a dolog lényegét érinti: „Azt keressék, amit Jé ­
zus maga tanított, és ne érjék be azzal, amit róla tanítanak.”
A Jézus hiteles evangéliuma a történész válaszkísérlete azon ér­
deklődő elmék számára, legyenek bármely felekezet tagjai vagy
felekezeten kívüliek, akiket lenyűgöz Jézus alakja, és akik üzene­
te valódi természetét szeretnék feltárni.
Függelék
Jézus mondásainak osztályozása

Úgy vélem, a Jézus mondásainak szó szerinti rekonstruálására

tett mindennemű kísérlet merő időpocsékolás. E cél már csak
azért sem valósítható meg, mert az eredeti forrás, a mondások
írott, arámi nyelvű gyűjteménye, ha létezett egyáltalán ilyen, ma
már nem lelhető fel. Csupán a másodlagos, görög nyelvű fogal­
mazvány áll rendelkezésünkre. Ilyen terepen, kétezer év távolá­
ból a tudós számára a bizonyosságok elérhetetlenek. A legkevés­
bé irreális vállalkozás az lehet, hogy mérlegeljük és rangsoroljuk
a valószínűségeket. Kevésbé pesszimista alapállásból közelítve a
kérdést, érdemes megvizsgálni, hogy az Újszövetség-kritikai alap­
elve, miszerint a bizonyítás kötelezettsége a hitelesség igényére
épül, igencsak megtévesztő. Az a tétel, hogy a hitelességre utaló
határozott bizonyíték híján a mondást nem szabad hitelesnek te­
kinteni, logikailag is hamis állítás. Önmagában az, ha nem tudjuk
kimutatni, hogy az evangélisták által Jézusnak tulajdonított mon­
dás ténylegesen Jézustól származik, még nem jelenti azt, hogy
semmi köze nincs hozzá. Ez pusztán annyit jelent, hogy nem áll
módunkban bizonyítani a kapcsolatot. A bizonyíték elégtelen
volta nem teszi magától értetődően hamissá az állítást, de meg­
kérdőjelezi. Ehhez hasonlóan a bizonyosság hiánya is megfér bi­
zonyos fokú valószínűséggel.
Az itt következő jegyzék az 1-9. fejezetben felsorolt mondáso­
kat tartalmazza. Csillaggal (*) jelöltük azokat, amelyek hiteles­
nek vagy valószínűleg hitelesnek tekinthetők. A többit „szerkesz­
tői szöveg”-nek nevezzük. Ezek a „nem hiteles” egységek olyan
skálán helyezkednek el, melyek egyik végén a mondások akár
eredetiek is lehetnek, de jelentősen átdolgozták őket, míg a má­
sik végén azok állnak, amelyek szinte bizonyosan nem hitelesek;
ezeket az Evangélium szerzőjének, illetve későbbi szerkesztőjé­
nek tulajdonítjuk. Az ilyen mondások nem Jézus, hanem a korai
egyház álláspontját tükrözik, amely számára a Evangéliumokat

437
ma ismeretes formájukban nagyjából Kr. u. 70 és 100. között,
azaz negyven-hetven évvel Jézus halála után írták meg.

1. LEÍRÁSOK ÉS PARANCSOK

1. Az első tanítványok meghívása (Mk 1,16-18; Mt, 4,18-20};

„Emberek halásza” [szokatlan fordulat, valószínűleg Jézustól
származik] (*).
2 .Jézus első démonűzése (Mk 1,23-25; Lk 4,33-35); „Hall­
gass!”, „Menj ki!” [eredeti démonűző parancsok] (*).
3. Jézus elhagyja Kafamaumot (Mk 1,35-38; Lk 4,42-43);
„Isten országának hirdetése” [Jézusra jellemző szavak] (*).
4. A leprás gyógyítása (Mk 1,40-45; Mt 8,2-4; Lk 5,12-16);
„Akarom, tisztulj meg!” [kötelező érvényű rituális törvény, mely
ellentmond az egyház érdekeinek] (*)
5. Lévi meghívása (Mk 3,1-3, 5; Mt 12,9-10, 13; Lk 6,6-8,
10); [szerkesztői szöveg].
6. A béna kezű ember meggyógyítása (Mk 3,1-3; Mt 12-10; Lk
6,6-8); [szerkesztői szöveg].
7. A vihar lecsendesítése (Mk 4,36-40; Mt 8,23-26; Lk 8,22-
25); [folklorisztikus természeti csoda - szerkesztői szöveg].
8. A gerazai megszállott (Mk 5,1-19; Mt 8,28-34; Lk 8,26-
39); „Menj ki!” [autentikus démonűző parancs (*), a többi szer­
kesztői szöveg].
9. Egy nő meggyógyítása (Mk 5,25-34; Mt 9,20-22; Lk 8,43-
48); „Leányom, hited meggyógyított.” [jellegzetes karizmatikus
szavak] (*).
10. Jairus lányának fölkeltése (Mk 5,22-24; 35-43; Mt 9,18-
19, 23-26; Lk 8,41-42; 49-56); „Talita kum! / Kislány, paran­
csolom, kelj föl!” [eredeti galileai arámi (*), a többi szerkesztői
szöveg].
11 .A z első kenyérszaporítás (Mk 6,31-43; Mt 14,13-20; Lk
9,10-17); [szerkesztői szöveg].
12. Jézus a vízen já r (Mk 6,45-51; Mt 14,22-27, 32); [szer­
kesztői szöveg - népi legenda].
13. Egy süketnéma meggyógyítása (Mk 7,32-37); „Effata!”
[arámi karizmatikus parancs] (*).
14 .A második kenyérszaporítás (Mk 8,1-9; Mt 15,32-38; Mk

438
8.1 7 - 21; Mt 16,8-10); [szerkesztői szöveg - bibliai előzmény
nyomán].
15. A betszaidai vak meggyógyítása (Mk 8,22-26); „Látsz va­
lamit?” [szokatlan kérdés, s a rákövetkező szavak arra utalnak,
hogy a gyógyítás nem volt teljesen sikeres (*)] „A faluba ne menj
bel” [szokásos titoktartási utasítás] (*).
16. Péter vallomása (Mk 8,27-33; Mt 16,13-16, 20-23; Lk
9.18- 22); „Kinek tartanak engem az emberek?” / „Kinek tartják
az emberek az Emberfiát?” [Jézus jellegzetes „Emberfia-szóhasz­
nálata]; „Távozz tőlem, sátán” [ez Péternek szól, aligha az egyház
leleménye] (*).
17 . Az epilepsziás gyerek meggyógyítása (Mk 9,14-27; Mt
17,14-18; Lk 9,38-43); „Minden lehetséges” [a hívőnek; Jézus
állandó fordulata] (*).
18. Vita a nagyságról (Mk 9,33-34; Mt 18,1; Lk 9,46); [szer­
kesztői szöveg].
19. A vak férfi meggyógyítása (Mk 10,46-52; Mt 20,29-34;
Lk 18,35-43); „a hited meggyógyított” [Jézus jellegzetes szavai
(*); a többi szerkesztői szöveg].
20 .Jézus bevonul Jeruzsálembe (Mk 11,1-3; Mt 21,1-3; Lk
19,29-31); [szerkesztői szöveg].
21. A fügefa megátkozása (Mk 11,12-14; Mt 21,18-19);
„Soha senki ne egyen rólad gyümölcsöt!” [váratlan, illogikus
megnyilatkozás, nem tulajdonítható az evangélistának (*)].
22. A templom lerombolásának megjövendölése (Mk 13,1-2;
Mt 24,1-2; Lk 21,5-6); [az eszkatológiai tanítás nagyja - szer­
kesztői szöveg].
23. Készülődés a húsvétra (Mk 14,12-15; Mt 26,17-18; Lk
22,7-12); [szerkesztői szöveg - Jézus húsvét előtt meghalt].
24. Jézus a Getszemáni-kertben (Mk 14,32-42; Mt 26,36-46;
Lk 22, 40-46); [szerkesztői szöveg].
25. Jézus elfogatása (Mk 14,43-49; Mt 26,47-56; Lk 22,47-
53); [szerkesztői szöveg - utalás a beteljesülésre, lásd az 10. feje­
zet 1.1. pontját].
26. Jézus és a főpap (Mk 14, 61-62; Mt 26,63-64; Lk 22,67-
70); [szerkesztői szöveg - lásd az 10. fejezet I. 1. pontját].
27 . Jézus Pilátus előtt (Mk 15,2; Mt 27,11; Lk 23,3); [szer­
kesztői szöveg, de Jézus szokásos válaszát tartalmazza].

439
 28. A kafarnaumi százados (Mt 8,5-13; Lk 7,1-10); „legyen
úgy, ahogy hitted]” [Jézusra jellemző szavak] (*).
29. A két vak meggyógyítása (Mt 9,27-31); [szerkesztői szö­
veg, de a hit megnyilatkoztatására alkalmazott bevett formula],
30. Péter nem tud vízen járni (Mt 14,28-32); [szerkesztői szö­
veg - folklóranyag].
31. A feltámadott Jézus utasítása tanítványainak (Mt 28,10);
[szerkesztői szöveg].
32. A fiatal Jézus a templomban (Lk 2,48-49); [szerkesztői
szöveg - gyermekkorra vonatkozó történet].
33. Jézus a názáreti zsinagógában (Lk 4,16-19, 21); [szer­
kesztői szöveg - a beteljesülésre vonatkozó állítás],
34. A csodálatos halfogás (Lk 5,1, 3-6, 10); [szerkesztői szö­
veg, az „emberhalászat” jellegzetes csavar, vö. az 1. ponttal].
35. A naimi özvegy fiának feltámasztása (Lk 7,11-15); [szer­
kesztői szöveg, de a „Kelj föl!” jellemző formula vö. az 1. ponttal].
36. A tíz leprás megtisztítása (Lk 17,11-19); [szerkesztői szö­
veg, de lásd a 4. pontot].
37. Zakeus (Lk 19,1-6); [szerkesztői szöveg].
38. A húsvéti készülődés (Lk 22,8); [szerkesztői szöveg, lásd a
23. pontot].
39. Utazás Emmauszba (Lk 24,13-19); [szerkesztői szöveg].
40. Jézus Jeruzsálemben megjelenik az apostoloknak (Lk 24,36-
43, 48-49); [szerkesztői szöveg].

2. VITÁKRÓL SZÓLÓ TÖRTÉNETEK

Mivel a viták általában viszonylag hosszú idézetek, megfogalma­

zásukba óhatatlanul belejátszott a szerkesztő is. Csak egy-egy Jé­
zusra jellemző rövid, éles válasz vagy nézet kerül a csillaggal (*)
megjelölt osztályba. A farizeusokkal folytatott polémia történeti
alapon szerkesztői munkának tekintendő, az írástudókkal szem­
beni vita azonban eredetiként fogadható el.1

1. Gyógyítás, illetve bűnbocsánat (Mk 2,1-12; Mt 9,1-8; Lk

5,17-26); „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek” és „az Emberfiá­
nak van hatalma a földön a bűnök megbocsátására” [Jézus jellem­
ző formulái]. (*)

440
 2. Vita a böjtről (Mk 2,18-20; Mt 9,14-15; Lk 5,33-35);
[eszkatológiai esküvő (*); a vőlegény eltávolítása - szerkesztői
szöveg].
3. Vita a szombati kalásztépésről (Mk 2,23-28; Mt 12,1-4; Lk
6 .1 - 5); „A szombat van az emberért” [az ember előbbre való a rí­
tusnál-jellem ző Jézusra] (*).
4. Vita arról, gyógyítható-e a béna kezű ember szombaton (Mk
3.1- 2, 4; Mt 12,9-10, 12; Lk 6,6-7, 9) „Szabad-e szombaton jót
tenni, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy kioltani?” stb.
[a karizmatikus gyógyítók jellemző alapállása] (*).
5 .A beteg asszony meggyógyítása, akinek baját a démonnak
tulajdonították (Lk 13,10-16) „Vajon nem oldjátok-e el mind­
nyájan szombaton is az ökrötöket” stb. [Jézusra jellemző elv,
gyógyítással és démonűzéssel társítva] (*).
6. Λ vízkóros férfi meggyógyítása (Lk 14,1-5; Mt 12,11-12);
„Szabad szombaton gyógyítani?” stb. [az ember előbbre való a rí­
tusnál - jellemző Jézusra] „Ha valamelyikteknek a fia” [Jézusra
jellemző elv] (*).
7. Vita a démoni megszállottságról (Mk 3,22-26; Mt 12,22—
26; Lk 11,15-18); [a démonűző Jézus alapelve] (*).
8. Vita a tisztátalanságról (Mk 7,1-15; Mt 15,1-11); „Találó­
an jövendöl rólatok, képmutatók, Izajás” stb. [bibliai bizonyíték
szerkesztői beillesztése]; „Kívülről semmi sem kerülhet be az
emberbe” stb. [a rituális törvényről való moralizálás jellemző Jé ­
zusra] (*).
9. Vita a válásról (Mk 10,2-9; Mt 19,3-8); [az eszkatológia a
teremtés tükre (*); a többi szerkesztői szöveg].
10. Vita Jézus hatalmáról (Mk 11,27-33; Mt 21,23-27; Lk
20.1- 8); [Jézus jellemző hozzáállása a Keresztelő személyéhez] (*).
11. Vita a császárnak fizetendő adóról (Mk 12,13-17; Mt
22,15-22; Lk 20,20-26); „Adjátok hát meg a császárnak” stb.
[Jézusra jellemző apolitikus hozzáállás] (*).
12. Vita a feltámadásról (Mk 12,18-27; Mt 22,23-32; Lk
20,27-38); [szerkesztői szöveg - a zsidó-keresztény egyház szad-
duceusellenességét tükrözi].
13. Vita D ávid fiáról (Mk 12,35-37; Mt 22,41-54; Lk 20,41-
44); [szerkesztői szöveg - a zsidó-keresztény egyház bibliai érve].
14. Figyelmeztetés a farizeusok kovásza ellen (Mk 8,14-15;
Mt 16,5-6; Lk 12,1); [történeti alapú szerkesztői szöveg].

441
 15. A farizeusok és az írástudók elleni beszéd A (Mk 12,38-
40; Lk 20,46-47; Mt 23,5-7); „Óvakodjatok az írástudóktól1.”
stb. [egybecseng Jézus hivalkodó imáról szóló tanításával] (*). B
(Mt 23,4, 13, 23-31; Lk 11,39-48) „Jaj”-ok a farizeusok ellen
[történeti alapú szerkesztői szöveg, de olyan jellemző kifejezé­
sekkel, mint „A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek”,
amelyek eredetiek lehetnek]. C (Mt 23,2-3, 8-12, 15-22, 32-33)
[szerkesztői szöveg - a farizeusokkal szemben megnyilvánuló zsi­
dó-keresztény ellenségesség, némi rokonszenwel vegyítve: „Mó­
zes tanítói székében” ülnek].

3. BÖLCSESSÉGMONDÁSOK

A bölcsességi mondások természetüknél fogva több jelentésréte­

get hordoznak. A csillaggal (*) jelöltek legkorábbi jelentésükben
Jézusnak tulajdoníthatók.

1 .Kinek van szüksége orvosra? (Mk 2,17; Mt 9,12-13; Lk

5,31-32); [egybecseng Jézus életmódjával] (*).
2. Az új és a régi (Mk 2,21-22; Mt 9,16-17; Lk 5,36-39);
„Senki sem varr” stb. és „Senki sem tölt új bort” stb. [az Isten or­
szágára vonatkozó mondások egybecsengenek Jézus nézetével
(*). A lukácsi módosítások szerkesztői szöveg].
3. Az erős ember legyőzése (M k3,27; Mt 12,29; Lk 11,21-22);
[a sátán legyőzésére vonatkozó metafora] (*).
4. Mire való a lámpa (Mk 4,21; Mt 5,14-15; Lk 8,16; 11,33);
[Márk: Jézus kezdő tanítása (*); Mt, Lk szerkesztői szöveg].
5. A rejtett dolgok nyilvánosságra hozatala (Mk 4,22; vö. Lk
8,17; Mt 10,26-27; Lk 12,2-3) [Isten országa titkainak jézusi
jellemzése (*); Mt 10,27; Lk 12,3 szerkesztői szöveg ].
6. Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is
(Mk 4,24; Lk 8,18; Mt 7,1-2; Lk 6,37-38); [a mértéken felüli
nagylelkűség hiperbolája jellemző Jézusra] (*).
7. Az aránytalan újraszámlálás (Mk 4,25; Mt 13,12; Lk
8,18); [a mértéken felüli nagylelkűség hiperbolája jellemző Jé ­
zusra] (*).
8. Senki sem próféta a saját hazájában (Mk 6,4; Mt 13,57; Lk
4,23-27); [karizmatikusokra jellemző kijelentés] (*).

442
 9. Megnyerni egy világot, de elveszteni az életet (Mk 8,36-37;
Mt 16,26; Lk9,25; vö. Mt 10,39; Lk 17,33); [a világi értékek fel­
adása (*); az üldöztetésekkel kapcsolatban valószínűleg szerkesz­
tői átértelmezéssel].
10. Malomkő a nyakban (Mk 9,42; Mt 18,6; Lk 17,1-2); [Mk,
Mt: a kicsik fenyegetése: Jézus eredeti tanítása (*); Lk: szerkesz­
tői szöveg].
1 1. Az íztelen só (Mk 9,49-50; Mt 5,13; Lk 14,34-35); [Mk
eszkatológiai formulája (*); Mt, Lk szerkesztői szöveg].
12. A teve és a tű foka (Mk 10,24-25; Mt 19,24-25; Lk
18,25); [lényegét és stílusát tekintve Jézusra jellemző „Isten or-
szága”-mondás] (*).
13. A bírói ítéletről (Mt 5,25-26; vö. Lk 12,58-59); [szerkesz­
tői szöveg, eredeti eszkatológiai mondás állhat mögötte].
14. Nagylelkűség fukarság helyett (Mt 5,38-42; Lk 6,29-30);
[Jézusra jellemző hiperbola] (*).
15. Szeresd ellenségeidet (Mt 5,43-48; Lk 6,27-28, 32-36);
[Jézusra jellemző hiperbola (*); az adószedőkre vonatkozó elítélő
megjegyzés szerkesztői szöveg],
16. Mennybéli kincsek (Mt 6,19-21; Lk 12,33-34); [Isten or­
szága értékinek jelentősége mindenek felett] (*).
17. Az egészséges szem (Mt 6,22-23; Lk 11,34-36); [semmi
sajátos].
18. Isten és a Mammon (Mt 6,24; Lk 16,13); [Jézus Isten-köz­
pontúsága kizárja a megosztott lojalitás lehetőségét] (*).
19 . Bízzál mennyei Atyádban (Mt 6,25-34; Lk 12,22-32);
[Istenbe vetetett teljes bizalom az aggódás helyett; Jézusra jel­
lemző gondolatok és stílus] (*).
20. A szálka és a gerenda (Mt 7,3-5; Lk 6,41-42); [egyszerű­
ség, szemben a képmutatással; Jézusra jellemző stílus] (*).
21. Az aranyszabály (Mt 7,12; Lk 6,31); [hagyományos böl­
csesség! maxima, sajátos csavarral] (*).
22. A szűk kapu (Mt 7,13-14; Lk 13,24); [Mt: szűk kapu,
amelyen át a Jézus által megszólított kevés kiválasztott jut be (*);
Lk: szerkesztői szöveg].
23. A sziklára és a homokra épült ház (Mt 7,24-27; Lk 6,47-
49); [lásd a 4. fejezet 8. pontját; lehetséges, hogy Jézus közis­
mert hasonlattal élt] (*).
24. A jó fa és a rossz fa (Mt 7,16-20; vö. Mt 12,33-35; Lk

443
6,43-45); [Jézus által új megvilágításba helyezett, ismert böl-
csességi maxima] (*).
25. A hajléktalan Jézus (Mt 8,20; Lk 9,58); [lényegét és stílu­
sát tekintve Jézusra jellemző mondás] (*).
26. A halott eltemetése (Mt 8,22; Lk 9,60); [Jézusra jellemző
mondás; ne halogassuk a dolgokat] (*).
27. Az aratás és a munkások (Mt 9,37-38; Lk 10,2); [ismert
hasonlat, valószínűleg megcsavarva].
28. Bárányok a farkasok között (Mt 10,16; Lk 10,3; vő. Mt
7,15); [Mt 10: Jézusra jellemző paradox csavarás (*); Mt 7: a
paruszia előrejelzése].
29. A. verebekről és az emberekről (Mt 10,28-31; Lk 12,4-7;
vő. Lk 21,18); [Jézusra jellemző mondás; Istenbe vetett teljes bi­
zalom] (*).
30. Vak vezet vakot (Mt 15,14; Lk 6,39); [szerkesztői szöveg -
farizeusellenes].
31. A hulla és a keselyűk (Mt 24,28; Lk 17,37); [paruszia].
32. A kutyák és a disznók (Mt 7,6); [a zsidók kizárólagossá­
ga] (*)·
33. Kígyók és galambok (Mt 10,16); [képzavar - szerkesztői
szöveg].
34. A nem isten által ültetett bokor (Mt 15,13); [szerkesztői
szöveg - farizeusok].
35. Felmagasztalás - megalázás (Mt 23,12); [Jézus tanításával
egybecsengő általános bölcsességmondás].
36. A földműves és Isten országa (Lk 9,62); [Jézusra jellemző
eszkatológiai sürgetés] (*).

4. TANÍTÁS PÉLDÁZATOKBAN

la. .A magvető példázata (Mk 4,3-9; Mt 13,3-9; Lk 8,5-8);

[az ország rejtélye vetésének sikere Isten kezében van] (*).
lb. A magvető példázatának magyarázata (Mk 4,13-20; Mt
13,18-23; Lk 8,11-15); [szerkesztői szöveg, az egyház igényei,
üldöztetés].
2. A titokban növekedő mag példázata (Mk 4,26-29); [a titok­
ban növekedő Isten országának sikere] (*).

444
 3 .A mustármagról szóló példabeszéd (Mk 4,30-32; Mt 13,31-
32; Lk 13,18-19); [váratlan növekedés] (*).
4. Λ szőlőskert gonosz bérlőiről szóló példázat (Mk 12,1-9; Mt
21,33-40; Lk 20,9-18); [szerkesztői szöveg - a fiú meggyilkolá­
sa; a zsidók szerepét a nem zsidók egyháza veszi át].
5. A fügefáról szóló példabeszéd (Mk 13,28-29; Mt 24,32-33;
Lk 21,29-31); [szerkesztői szöveg - előjelek, paruszia].
6.21 kapusról szóló példázat (Mk 13,33-37; Mt 25,14-15;
24,42; 25,13; Lk 19,12-13; 12,38); [szerkesztői szöveg - a pa­
ruszia késlekedése].
7. Példázat arról, hogy a peres felek béküljenek ki egymással,
még mielőtt bíróságra mennének (Mt 5,25-26; Lk 12,58—59);
[szerkesztői szöveg - lásd a 3. fejezet 13. pontját].
8. A két építőről szóló példabeszéd (Mt 7,24-27; Lk 6,47-49);
[szerkesztői szöveg - Isten országának metaforája].
9.21 játszó gyermekekről szóló példázat (Mt 11,16-19; Lk
7,31-35); [Jézusra jellemző mondás; az adószedők barátja] (*).
10. Példabeszéd a korábbi otthonába visszatérő démonról (Mt
12,43-45; Lk 11,24-26); [egybecseng a karizmatikus démon-
űzéssel] (*).
11.21 kovászról szóló példabeszéd (Mt 13,33; Lk 13,20-21);
[Jézusra jellemző gondolat; Isten országa titokban és békésen jön
el] (*)·
12. Az elveszett bárányról szóló példabeszéd (Mt 18,12-14; Lk
15,4-7); [Jézusra jellemző gondolat; Izrael, az elveszett bárány] (*).
13. 2l királyi menyegzőről szóló példabeszéd (Mt 22,2-14; Lk
14,16-24); [szerkesztői szöveg - bosszúállás a zsidókon, a pogá-
nyok meghívása, Jézus egyik példabeszéde alapján].
14.21 tolvajról szóló példabeszéd (Mt 24,43-44; Lk 12,39—
40); [szerkesztői szöveg - paruszia],
15.21 hű és bölcs szolga (Mt 24,45-51; Lk 12,42-46; vö. Lk
12,47-48); [szerkesztői szöveg - paruszia].
16.21 talentumról szóló példabeszéd (Mt 25,14-30; Lk 19,11 —
27); [szerkesztői szöveg - paruszia, Jézus egyik közmondásának
(3. fejezet 7. pont) beemelésével].
17. Példabeszéd a konkolyról és a példabeszéd értelmezése (Mt
13,24-30, 36-43); [szerkesztői szöveg - paruszia utáni kép, való­
színűleg Jézus egyik példabeszéde alapján].

445
 18. A rejtett kincsről szóló példázat (Mt 13,44); [sürgetés és az
ügy teljes hittel való szolgálata] (*).
19. Példabeszéd az igazgyöngyről (Mt 13,45-46); [sürgetés és
az ügy teljes hittel való szolgálata] (*).
20. Példabeszéd a hálóról (Mt 13,47-50); [buzdítás az Isten
országáért végzendő munkára; az utolsó ítéletre vonatkozó kom­
mentár valószínűleg szerkesztői szöveg].
21. Példabeszéd a házigazdáról (Mt 13,52); [szerkesztői szö­
veg - zsidó-keresztény tanítók],
22. Példabeszéd a kegyetlen szolgálóról (Mt 18,23-35); [szer­
kesztői szöveg, nem zsidó közeg].
23. Példabeszéd a szőlőskertben dolgozó munkásokról (Mt
20,1-16); [nagylelkűség a munkanélküli iránt] (*).
24. Példabeszéd a két fiúról (Mt 21,28-32); [a társadalom ki­
vetettjei iránt tanúsított, Jézusra jellemző magatartás] (*).
25. A tíz szűzről szóló példabeszéd (Mt 25,1-13; vö. Lk 12,35-
38; 13,25); [szerkesztői szöveg - paruszia].
26. Példabeszéd az utolsó ítéletről (Mt 25,31-46); [az Ember­
fia második eljövetele, a pásztor példabeszédére vetítve, és Isten
utánzásának valószínűleg Jézustól származó képe],
27. Példabeszéd a hitelezőről és a két adósról (Lk 7,40-47);
[Jézusra jellemző magatartás; a prostituált iránti együttérzés] (*).
28 .A z irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd (Lk 10,30—
36); [szerkesztői szöveg; Jézusra, aki nem kedvelte a szamaritá­
nusokat, jellemző a szerető-kedvesség].
29. Példabeszéd a váratlan vendégről (Lk 11,5-8); [gyermeki
állhatatosság az imában] (*).
30. A tehetős gazdáról szóló példabeszéd (Lk 12,16-20); [esz-
katológiai sürgetés] (*).
31. Példabeszéd a gyümölcstelen fügefáról (Lk 13,6-9); [szer­
kesztői szöveg - hosszú távú gondolkodás].
32. Példabeszéd arról, hogyan válasszunk helyet a menyegzőn
(Lk 14,8-11); [általános bölcsesség].
33. Példabeszéd a földbirtokosról és a királyról (Lk 14,28-33);
[szerkesztői szöveg - Jézus ellenzi a számítást].
34. Az elveszett drachmáról szóló példabeszéd (Lk 15,8-10);
[hasonló az elveszett bárányról szóló példabeszédhez, lásd a 12.
pontot (*); a záró kommentár valószínűleg szerkesztői szöveg].
35. Példabeszéd a tékozló fiúról (Lk 15,11-32); [a bűnbánat és

446
az atyai szeretet (*); a hűséges fiú által képviselt hagyományos
erkölcs - szerkesztői szöveg].
36. Példabeszéd a csalárd intézőről (Lk 16,1-9); [szerkesztői
szöveg - a számítás idegen Jézustól].
37. Példabeszéd a gazdag emberről és a szegény Lázárról (Lk
16,19-31); [szerkesztői szöveg - zsidó-keresztény tanítás a fari­
zeusokról].
38. Példabeszéd a szolga jutalmáról (Lk 17,7-10; vö. Lk 12,37);
[az egyház tanítása, ellentétes Jézuséval].
39. Példabeszéd a bíróról és az állhatatos özvegyről (Lk 18,1-
8); [bizalom és állhatatosság (*); befejező szerkesztői szöveg a
parusziáról].
40. Példabeszéd a farizeusról és a vámosról (Lk 18,9-14); [a
vámos őszintesége autentikus (*); a farizeus kérdéses].

5. BIBLIA-IDÉZETEK ÉS -ÉRTELMEZÉSEK

A bibliai szövegek peser típusú exegézise beteljesítő értelmezést

jelöl. A kifejezést a holt-tengeri tekercsek terminológiájából vet­
tük, ahol a szektáns kommentátorok a próféták szövegeit saját kö­
zösségük történetére alkalmazták. Ez az érvelési stílus a korai egy­
házak jellemzője, mivel jelenléte az Apostolok cselekedeteitől stb.
nyilvánvaló, ezért szerkesztői szövegnek kell tekintenünk.

1. A kalászok leszedése (Mk 2,23-28; Mt 12,1-6; Lk 6,1-5)

[lSám 21,1-7; Szám 28,9-10]; [értelmezés céljára gyakori példa
(ISám ); szerkesztő által betoldott jogi exegézis (Szám)].
2. A szavak jelentésének elrejtése példabeszédekben (Mk 4,11-
12; Mt 13,11-15; Lk 8,10) [íz 6,9-10]; [a példabeszéd céljának
szerkesztői elferdítése].
3. A titokban növekvő mag és az aratás (Mk 4,26-29) [Joel
3,13]; [szerkesztői kis színes].
4. A mustármagról szóló példabeszéd (Mk 4,30-32; Mt 13,31 —
32; Lk 13,18-19) [Ez 17,23; 31,6; Dán 4,10-12, 20-21]; [szer­
kesztői munka].
5 .A Korbán és a gyermeki tisztelet (Mk 7,9-13; Mt 15,3-6)
[Kiv 20,12; MTörv 5,16; Kiv 21,17; Lev 20,9]; [a farizeusok el­
len irányuló technikai exegézis, szerkesztői munka].

447
 6. A válás tilalma [Mk 10,11-12; Mt 5,31-32; 19,9; Lk 16,18)
[MTörv 24,1]; [Mk: a válást követő újraházasodás = házasságtö­
rés, Jézusra jellemző tanítás (*); a többi szerkesztői szöveg],
I. Jónás jele és a Dél királynője [Mk 8,12; Mt 12,39-42
[16,4); Lk 11,29-32) [Jón 1,17; 3,5; 1Kir 10,1-10]; [szerkesztői
munka],
8. Büntetés a mások bűnössé tételéért [Mk 9,47-48; Mt 18,9)
[íz 66,24]; [szerkesztői munka],
9. Hogyan nyerhetjük el az örök életet? [Mk 10,19; Mt 19,1 7—
19; Lk 18,20) [Kiv 20,12-16; MTörv 5,16-20; Lev 19,18]; [Jé­
zus általános irányvonala],
10. A templom megtisztítása [Mk 11,17; Mt 21,13; Lk 19,46)
[íz 56,7; Jer 7,11]; [szerkesztőipeser].
II. Példabeszéd a szőlőskert gonosz bérlőiről [Mk 12,1-11; Mt
21,33-42; Lk 20,9-18) [íz 5,1-2; Zsolt 118,22-23]; [szerkesz­
tői peser].
12. A halott feltámadásának bizonyítéka [Mk 12,18-27; Mt
22,23-32; Lk 20,27-40) [Kiv 3,6); [szerkesztői munka; farizeus
módszer].
13. Az első és második parancsolat [Mk 12,29-31; Mt 22,37-
40; vö. Lk 10,27-28) [MTörv 6,4-5; Lev 19,18]; [általános gon­
dolat, de Jézus alapvető tanítása is] [*).
14. Vita D ávid fiáról [Mk 12,35-37; Mt 22,41-45; Lk 20,41-
44) [Zsolt 110,1]; [szerkesztői munka],
15. Az Emberfia visszatérése [Mk 13,24-27; Mt 24,29-31; Lk
21,25-28) [íz 13,10; 34,4; Dán 7,13-14; Zsolt 65,7] [szerkesz­
tői szöveg - paruszia].
16. A tanítványok megfutamodása [Mk 14,27; Mt 26,31) [Zak
13,7]; [szerkesztői peser].
\ 1 . A szomorúság szavai a Getszemáni-kertben [Mk 14,34;
Mt 26,38) [Zsolt 42,6]; [szerkesztői munka],
18. Jézus válasza a főpapnak [Mk 14,61-62; Mt 26,63-64; Lk
22,67-69) [Zsolt 110,1; Dán 7,13]; [szerkesztői szöveg - pa­
ruszia].
19. Jézus utolsó kiáltása [Mk 15,34; Mt 27,46) [Zsolt 22,2];
[zavarba ejtő arámi kiáltás] [*).
20. Jézus pörlekedése a gonosszal [Mt 4,3-10; Lk 4,3-11)
[MTörv 8,3; Zsolt 91,11-12; MTörv 6,16; 6,13]; [szerkesztői
midrás].

448
 21. Szemet szemért, fogat fogért (Mt 5,38-42; Lk 6,29-30)
[Kiv 21,24]; [közismert szöveg jellemző módon hiperbolikus ér­
telmezése] (*).
22. Szeresd felebarátodat és ellenségedet [Mt 5,43-48; Lk 6,27-
28, 32-36) [Lev 19,18; MTörv 18,13]; [közismert szöveg jel­
lemző módon hiperbolikus értelmezése] (*).
23. Az aranyszabály (Mt 7,12; Lk 6,31) [Tób 4,15; Ecclus
31,15]; [a Törvény összefoglalása, sajátos szemlélettel] (*).
24. A kard hozatala (Mt 10,34-36; Lk 12,51-53) [Mik 7,6];
jellemző gondolat, az idézet kérdéses].
25. Jézus válasza Kereszteld Jánosnak (Mt 11,4-6; Lk 7,22-23)
[íz 35,5-6; 61,1]; [Jézusra jellemző hagyományos idézési mód]
(*)·
26. Kereszteld János profétasága (Mt 11,7-10; Lk 7,24-27)
[Mai 3,1]; [szerkesztői szöveg].
27. Kafam aum végzete (Mt 11,23-24; Lk 10,15) [íz 14,Ο ­
Ι 5; Tér 18-19]; [szerkesztői értelmezés példa és túlzás révén].
28. Jónás jele (Mt 12,39-42; Lk 11,29-32) [Jón 1,17; 3,5;
lKir 10,1-10]; [szerkesztői szöveg - lásd a 7. pontot].
29. A hírnökök üldözése (Mt 23,34-36; Lk 11,49-51) [Tér
4,8; 2Krón 24,20-21]; [szerkesztői munka a zsidó-keresztény
prédikátorok üldözéséről].
30. Az Emberfia eljövetelének előképe Noé és Lót korában (Mt
24,37-41; Lk 17,26-30; 32, 34-36) [Tér 7,7; 19,1-26]; [szer­
kesztői munka - paruszia].
31. Ne ölj (Mt 5,21-22) [Kiv 20,13; MTörv 5,17]; [Jézusra
jellemző hiperbolikus értelmezés] (*).
32. Ne törj házasságot (Mt 5,27-30) [Kiv 20,14; MTörv 5,18];
[jellemző hiperbolikus értelmezés] (*).
33. Ne esküdj hamisan (Mt 5,33-37) [Lev 19,12]; [jellemző
hiperbolikus értelmezés] (*).
34. A titokban elmondott ima (Mt 6,6) [íz 26,20]; [szerkesztői
stílusbravúr].
35. .A gonosz pusztulása és az igaz megdicsőülése (Mt 13,41 —
43) [Dán 3,6; 12,3]; [szerkesztői szöveg - paruszia].
36. Feddés tanúk előtt (Mt 18,15-16) [MTörv 19,15], [szer­
kesztői szöveg - az egyházról szóló tanítás].
37. Jézus megéljenzése (Mt 21,15-16) [Zsolt 8,2]; [szerkesztői
szöveg - az evangélista története].

449
 38. Jézus Izajás-értelmezése (Lk 4,16-21) [íz 61,1-2; 58,6];
[szerkesztői munka].
39. Jézus az elfogatására utal (Lk 22,37) [íz 53,12]; [szerkesz­
tői peser ].
40. Jézus Jeruzsálem lányait vigasztalja (Lk 23,28-32) [Oz
10,8]; [szerkesztői peser].
41. Jézus utolsó kiáltása (Lk 23,46) [Zsolt 31,5]; [szerkesztői
korrekció].

6. IMÁK ÉS AZ IMÁRA VONATKOZÓ TANÍTÁSOK

Az imákban kifejeződő eszmék teljes összhangban állnak Jézus

gondolkodásával.

1. A hatékony ima (Mk 11,23-24; Mt 21,21-22; vö. Mt 17,20;

Lk 17,6); [a mindenható hit jellemző Jézusra] (*).
2. Megbocsátás és ima (Mk 11,25; Mt 6,14-15; vö. 11,25-
26); [a támadó iránti nagylelkűség jellemző Jézusra] (*).
2>. Jézus im ája a Getszemáni-kertben (Mk 14,36; Mt 26,39;
Lk 22,42); [a teljes bizalom jellemző Jézusra; arámi megszólítás]
(*)■
4. Jézus utolsó felkiáltása (Mk 15,34; Mt 27,46); [arámi felki­
áltás; a korai egyház számára hátrányos, nem valószínű, hogy utó­
lagos betoldás] (*).
5. A Miatyánk (Mt 6,9-13; Lk 11,2-4); [Jézusra jellemző esz­
mék] (*).
6. Jézus hálaim ája (Mt 11,25-27; Lk 10,21-22); [Jézus ere­
deti eszméin alapuló szerkesztői teológiai munka].
7. Jézus szerint hogyan imádkozzunk és hogyan ne imádkoz­
zunk (Mt 6,5-8); [bizalom és a nyilvánosság kizárása Jézusra jel­
lemző gondolatok] (*).
8. Jézus im ája bocsánatért (Lk 23,33-34); [valószínűleg szer­
kesztői szöveg],
9. Jézus utolsó im ája (Lk 23,46); [szerkesztői korrekció].

450
7. „EMBERFIA"-MONDÁSOK

Az „Emberfia”-mondások jelentése szövegkörnyezetüktől függ,

ezért hitelességük megítéléséhez sajátos szabályokat kell alkal­
maznunk. Az I. részben (ahol a beszélőre utal) az arámi idióma
jelenléte az eredetiség mellett szól. A II. részben összegyűjtött
mondások (melyek előre jelzik Jézus halálát és feltámadását), va­
lamint a III. rész (Dán 7-hez kapcsolódó) mondásai egyaránt
szerkesztői lelemények; lásd a 10. fejezet I. 2. és 3. pontját.

1. Az „Emberfia” joga a bűnbocsánatra (Mk 2,9-11; Mt 9,5-6;

Lk 5,23-24); [lásd a 2. fejezet 1. pontját] (*).
2. Az „Emberfia" fölötte áll a szombatnak (Mk 2,27-28; Mt
12,8; Lk 6,5); [lásd a 2. fejezet 3. pontját] (*).
3. Beszéd az „ Emberfia" ellen (Mk 3,28-29; Mt 12,31-32; Lk
12,10); [szerkesztői szöveg].
4. Az Emberfia/Jézus kilétére vonatkozó kérdés (Mk 8,27; Mt
16,13; Lk 9,18); [lásd az 1. fejezet 16. pontját] (*).
5 .A z „Emberfia" mint szolga ( Mk 10,42-45; Mt 20,25-28;
Lk 22,25-27); [a paradoxon Jézusra jellemző (*); az „Ember-
fia”-mondás szerkesztői szöveg; lásd a 10. fejezet I. 3. pontját].
6. Az „Emberfia" elárulása (Mk 14,18, 20-20, 41; Mt 26,21,
23-24, 45; Lk 22,21-22); [szerkesztői szöveg; lásd az 1. fejezet
25. pontját].
7. Az „Emberfia" miatt elszenvedett üldöztetés (Mt 5,11; Lk
6,22); [szerkesztői szöveg; lásd a 8. fejezet 34. pontját].
8 .A z „Emberfia” hajléktalansága (Mt 8,20; Lk 9,58); [lásd a
3. fejezet 25. pontját] (*).
9. A falánksággal vádolt „Emberfia" (Mt 11,18-19; Lk 7,33—
34); [lásd a 4. fejezet 9. pontját] (*).
10. Az „Emberfia" megkeresi azt, ami elveszett (Lk 19,9-10);
[lásd az 1. fejezet 37. pontját] (*).
11 .A z „Emberfia" elárulása (Lk 22, 48); [szerkesztői szöveg;
lásd az 1. fejezet 25. pontját].
12-17. Az „ Emberfiának" szenvednie kell, meg kell halnia és
harmadnapra feltámad (Mk 8,30-31; Mt 16,20-21, Lk 9,21-
22; Mk 9,9-10, 12; Mt 17,9, 12; Mk 9,30-32; Mt 17,22-23; Lk
9,43-45; Mk 10,32-34; Mt 20,17-19; Lk 18,31-34; vö. Lk

451
24,44-47; Mt 12,40; Mt 26,1-2); [szerkesztői szöveg; lásd a 10.
fejezet I. 3. pontját],
18-29. Az „ Emberfia” és a paruszia (Mk 8,38; Mt 16,27; Lk
9,26; vö. Mt 10,32-33; Lk 12,8-9; Mk 13,26-27; Mt 24,30-31;
Lk 21-28; Mk 14,62; Mt 26,64; Lk 22,69; Mt 19,28; vö. Lk
22,28-30; Mt 24,26-27; Lk 17,22-24; Mt 24,37-44; Lk 17,26-
27, 30, 34-35, 39-40; Mt 10,23; Mt 13,37, 41-43; Mt 25,31-
32; Lk 17,22, 29-30; Lk 18,6-8; Lk 21,34-36); [szerkesztői szö­
veg; lásd a 10. fejezet I. 2. pontját].

8. ISTEN ORSZÁGÁRÓL SZÓLÓ MONDÁSOK

1. A kezdeti kijelentés (Mk 1,15; Mt 4,17); [Isten országának

közelsége és a megbánás - Jézus igehirdetésének lényege] (*).
2. Gyógyítás és bűnbocsánat (Mk 2,9-11; Mt 9,5-6; Lk, 5,23-
24); [lásd a 2. fejezet 1. pontját] (*).
3. Az új családi kötelékek (Mk, 3,33-35; Mt 12,48-50; Lk
8,21; vö. Lk 11,27-28; Mt 10,37; Lk 14,26; vö. Mk 10,29-30;
Mt 19,28-29; Lk 18,29); [Jézusra jellemző túlzások, szerkesztői
kiegészítésekkel] (*)
4. Senki se próféta a hazájában (Mk 6,4; Mt 13,57; Lk 4,23-
24); [lásd a 3. fejezet 8. pontját] (*).
5. Szabályok Isten országának misszionáriusai szám ára (Mk
6,8-11; Mt 10,9-15; Lk 9,3-5; vö. Lk 10,4-11); [alapvető sza­
bályok az eszkatológiai szolgálathoz (*); szerkesztői átalakítá
sokkal].
6. Jézus viszonya a nem zsidókhoz (Mk 7,27; Mt 15,26); [a zsi­
dókra vonatkozó kizárólagosság jellemző Jézusra; lásd a 10. feje­
zet I. 1. pontját] (*).
7. A jel iránti kérés (Mk 8,12; Mt 16,4; 12,39; Lk 11,29; vö.
Lk 17,20-21; Mt 11,4-5; Lk 7,22); [a jelek iránti kérés elutasítá­
sa jellemző Jézusra (*); Jónásról lásd az 5. fejezet 7. pontját].
8. Isten országútiak eljövetele Jézus nemzedéke idején (Mk 9,1;
Mt 16,28; Lk 9,27); [lásd a 10. fejezet I. 2. pontját] (*).
9. Illés eljövetele (Mk 9,12-13; Mt 17,11-12); [az eszkatoló­
giai tanítás lényeges eleme] (*).
10. A gyermekek és Isten országa (Mk 9,37; Mt 18,5; Lk 9,48;
vö. Mk 9,42; Mt 18,6-7; Lk 17,1-2; Mk 10,15; Lk 18,17; Mt

452
 18,34; vö. Mt 11,25; Lk 10,21); [a gyermek fontos szerepe jel­
lemző Jézus tanítására; lásd a 6. fejezet 6. pontját] (*).
11. A meghatalmazás nélküli démonűző (Mk 9,39-41; Lk 9,50;
vö. Mt 12,30; Lk 11,23; Mt 10,42); [aki a sátán ellen harcol, az a
démonűző Jézus szövetségese] (*).
12. A gyermekek félrevezetése (Mk 9,42; Mt 18,6-7; Lk 17,12);
[lásd a 10. pontot] (*).
13 . A gyermekek és Isten országa (Mk 10,15; Mt 18,3; Lk
18,17); [lásd a 10. pontot] (*).
14. Hogyan lehet elnyerni az örök életet (Mk 10,18-19; vö. Mk
10,21; Mt 19,17-18, 21; Lk 18,19-20, 22); [a Tórának való en­
gedelmesség és a tulajdonról való lemondás - Jézus alapvető taní­
tása] (*).
15. Az Isten országában elfoglcdt hely (Mk 10,35-45; Mt 20,20-
28; Lk 22,27); [Isten országában a helyek elosztása nem Jézusra
tartozik, a fő cél a szolgálat (*) szerkesztői változtatásokkal (lásd
a 7. fejezet 5. pontját].
16.41 csodálatos módon hatékony ima (Mk 11,22-24; Mt
21,21-22); [lásd a 6. fejezet 1. pontját] (*).
17.41 templom lerombolására vonatkozó jóslat (Mk 13,1-2;
Mt 24,1-2; Lk 21,5-6); [eszkatológiai tanítás - szerkesztői szö­
veg].
18. Figyelmeztetés az álmessiások működésére (Mk 13,5-6;
Mt 24,4-5; Lk 21,8; vö. 13,21-23; Mt 24,23-25; vö. Mt 24,26-
27; Lk 17,22-24); [lásd a 7. fejezet 19. pontját] (*).
19.41 közelgő vég előzményei (Mk 13,7-8; Mt 24,6-8; Lk
2 1 .9 - 11); [eszkatológiai tanítás - szerkesztői szöveg].
2 0 .41 tanítványok üldözése mint az eszkaton előzményeinek ré­
sze (Mk 13,9-11; Mt 24,14; Mt 24,9; Mt 10,17-20; vö. Mt
10,24-25; Lk 6,40; Lk 21,12-15); [eszkatológiai tanítás; lásd
még a 10. fejezet I. 1. pontját - szerkesztői szöveg].
2 1 .41 családon belüli konfliktus (Mk 13,12-13; Mt 10,21-22;
24 .9 - 13; 10,21-22; Lk 21,16-17, 19); [lásd az 5. fejezet 24.
pontját - szerkesztői szöveg].
22. A gyötrelmek tetőfoka (Mk 13,14-20; Mt 24,15-22; Lk
21.20- 24; vö. Lk 17,31); [eszkatológiai tanítás - szerkesztői szöveg].
23. Figyelmeztetés az álmessiások megjelenése miatt (Mk
13.21- 23; Mt 24,23-27; Lk 17,23-24); [lásd a 18. pontot].
2 4 .4lz Emberfia visszatérése (Mk 13,24-27; Mt 24,29-31; Lk

453
 21,25-28); [lásd az 5. fejezet 15. és a 7. fejezet 19. pontját -
szerkesztői szöveg].
25. /I fügefáról szóló példabeszéd (Mk 13,28-29; Mt 24,32-
33; Lk 21,19-31); [lásd a 4. fejezet 5. pontját - szerkesztői szö­
veg].
26. A paruszia ideje (Mk 13,30-32; Mt 24,34-36; Lk 21,32—
33); [Jézus nem tudja, mikor érkezik el Isten országa (lásd még a
8. pontot)] (*).
27. Felhívás éberségre (Mk 13,33-37; Mt 25,14-15; 24,42;
25,13; Lk 19,12-13; 12,38); [szerkesztői szöveg - lásd a 4. feje­
zet 6. pontját)].
28. Az „ Emberfia" előtt való megjelenés (Lk 21,34-36); [szer­
kesztői szöveg - lásd a 7. fejezet 29. pontját].
29. A betániai kenet (Mk 14,6-9; Mt 26,10-13; vö. Lk 7,41—
50); [szerkesztői elbeszélés, a megbocsátás és a társadalom szám-
kivetettjei iránti szeretet jellegzetes témáival].
30. Jézus szavai az utolsó vacsorán (Mk 14,22-25; Mt 26,26-
29; Lk 22,15-20; IKor 11,23-26); [szerkesztői szöveg , mely Jé ­
zusnak a borivást a közelgő Isten országával összekapcsoló mon­
dására épül].
31. A tanítványok megbotránkoznak Jézuson , és Péter megta­
gadja őt (Mk 14,27-28, 30, Mt 26,31-32, 34; Lk 22,31-32, 34);
[peser típusú szerkesztői szöveg].
32. Másodkézből való jövendölés a templom lerombolásáról
(Mk 14,58; Mt 26,61; vö. Mk 15,29; Mt 27,40); [a hellenizált
zsidók templomellenessége, Jézusnak tulajdonítva].
33. Az apostoloknak szóló utasítások M árk hosszabb befejezé­
sében (Mk 16,15-18); [szerkesztői szöveg - lásd az 53. pontot].
34. Boldogságok és keservek: kiáltvány az Isten országát kere­
sőknek (Mt 5,3-12; Lk 6,20-26); [Jézus eszkatológiai erkölcsisé­
gének összefoglalása (*), szerkesztői kiegészítésekkel].
35. A mennyei Atyához intézett ima ereje (Mt 7,7-11; Lk
11,9-13; Mt 26,53-54); [feltétel nélküli hit, lásd a 6. fejezet 1.
pontját; Mt 26,53-54 szerkesztői szöveg] (*).
36. v4z Isten országába való bejutás feltétele (Mt 7,21-23; Lk
6,46; 13,26-27); [szerkesztői szöveg, a Mt 7 ,2 1-ben (*) Jézus
alapvető tanítását helyezve középpontba].
37. A pogány ok átveszik a zsidók helyét Isten országában (Mt

454
 8,10-12; Lk 7,9; 13,28-29; vö. Mt 21,43); [szerkesztői szöveg -
lásd a 10. fejezet I. 1. pontját].
38. Az ellenséges hallgatóság (Mt 10,16; Lk 10,3); [szerkesztői
szöveg - lásd a 3. fejezet 28. pontját].
39. Jézus megvallása vagy megtagadása (Mt 10,32-33; Lk
12,8-9); [szerkesztői szöveg - megtévedt tanítványok],
40. Jézus Keresztelő Jánosról (Mt 11,11-15; Lk 7,28; 16,16);
[lásd az 5. fejezet 26. pontját] (*).
41. Az aszketikus János és a kedélyes Jézus (Mt 11,18-19; Lk
7,31-35); [lásd a 4. fejezet 9. pontját és a 40. pontot] (*).
42. A karizmatikus tevékenység sikertelensége a galileai falu ­
ban (Mt 11,21-23; Lk 10,13-15); [szerkesztői szöveg - későbbi
szempontok],
43. A démonűzés karizmatikus természete (Mt 12,27-28; Lk
11,18-20); [lásd 8. pontot] (*).
44. Áldottak a tanítványok (Mt 13,16-1 7; Lk 10,23-24); [ka­
rizmatikus légkör] (*).
45. Jelek értelmezése (Mt 16,2-3; Lk 12,54-56); [Jézusra jel­
lemző eszme, amennyiben a jelek a messiási kor jelenlétét jelzik
(*); amennyiben előjelek, úgy szerkesztői szöveg].
46. A hit hatalma (Mt 17,20; Lk 1 7,6); [lásd a 6. fejezet 1. és e
fejezet 16. pontját].
47. A hírvivők üldöztetése (Mt 23,34-36; Lk 11,49-51); [lásd
az 5. fejezet 29. pontját - szerkesztői szöveg].
48. Sirám Jeruzsálem miatt (Mt 23,37-39; Lk 13,34-35);
[szerkesztői szöveg - Jézus többször megpróbálta megmenteni a
jeruzsálemi gyermekeket],
49. A misszió a zsidókra korlátozódjon (Mt 10,5-8; 15,24);
[lásd a 10. fejezet I. 1. pontját] (*).
50. A hírvivők bemutatják Jézust (Mt 10,40-41; vö. Lk 10,16);
[lásd az 5. pontot] (*).
51. Jézus igája (Mt 11,28-30); [szerkesztői szöveg - Jézus er­
kölcsi tanítása nem könnyű] (*).
52. Jézus az erőszakról (Mt 26,52; vö. Lk 22,35-36, 38);
[Máté változata összhangban áll Jézus erőszakmenteségre vonat­
kozó elvével (*); Lukács változata szerkesztői szöveg].
53 . Az apostolok egyetemes küldetése (Mt 28,18-20; vö. Mk
16,15-16); [szerkesztői szöveg; lásd a 10. fejezet I. 1. pontját] (*).
54. A gonosz fölötti hatalom (Lk 10,18-20); [lásd az 5. pontot] (*).

455
 55. Λ jó választás (Lk 10,41-42); [szerkesztői szöveg, de a be­
számoló Jézus alapvető eszméjén alapul].
56. Tűz és keresztség (Lk 12,49-50); [szerkesztői szöveg az
eszkatológiai megtisztulás alapján],
57. A vérontásból és a katasztrófából levonható tanulság (Lk
13,2-5); [nem valószínű, hogy kitalált] (*).
58. Jézus önmeghatározása (Lk 13,31-33); [a démonűzésre
való utalás és Heródes „róka”-ként való említése összhangban áll
Jézus tanításával és személyiségével (*); a három nap említése
szerkesztői apologetika].
59. Isten országának eljövetelére nem utalnak előjelek (Lk
17,20-21); [lásd a 7. pontot] (*).
60. Jeruzsálem bukásának profetikus siratása (Lk 19-41-44);
[szerkesztői szöveg; Jeruzsálem bevételének korai keresztény
fölfogása].

9. ESZKATOLÓGIAI VISELKEDÉSI SZABÁLYOK

1. Az ember előbbre való, mint a szombat (Mk 2,27-28; Mt

12,8; Lk 6,5; vö. Mt 12,11-12; Lk 14,5; 13,5); [lásd a 2. fejezet
3., 5., 6 pontját] (*).
2. Gyógyítás szombaton (Mk 3,4; Mt 12,12; Lk 6,9); [lásd a 2.
fejezet 4., 5., 6 pontját] (*).
3. Szabályok Isten országának misszionáriusai számára (Mk
6,8-11; Mt 10,9-15; Lk 10,4-11); [lásd a 8. fejezet 5. pontját] (*).
4. A tisztátalanság forrása (Mk 7,15, 18-23; Mt 15,11, 17-20);
[lásd a 2. fejezet 8. pontját] (*).
5. Az önfeláldozás doktrínája (Mk 8,34-37; Mt 16,24-26; Lk
9,23-25; vö. Mt 10,38; Lk 14,27); [Isten országáért mindent föl
kell áldozni] (*).
6. Az öncsonkítás doktrínája (Mk 9,43-48; Mt 18,8-9; vö. Mt
5,29-30); [Isten országáért mindent föl kell áldozni] (*).
7. A válás tilalma, illetve korlátozása (Mk 10,11-12; Mt 19,9;
vö. Mt 5,32; Lk 16,18); [lásd a 2. fejezet 9., valamint az 5. fejezet
6. pontját] (*).
8. A tulajdon feladása (Mk 10,18-19; vö. 21, 23, 25; Mt
19,17, 21; vö. 23-24; Lk 18,20, 22; vö. 24-25); [lásd a 8. fejezet
14. pontját] (*).

456
 9. A család feladása (Mk 10,29-30; Mt 19,28-29; Lk 18,29);
[lásd a 8. fejezet 3. pontját] (*).
10. Megbékélés a bírósági tárgyalás előtt (Mt 5,25-26; Lk
12,58-59); [szerkesztői szöveg - lásd a 3. fejezet 13. és a 4. feje­
zet 7. pontját].
11. A megtorlás ellen (Mt 5,38-42; Lk 6,29-30); [lásd a 3. fe­
jezet 14. és az 5. fejezet 21. pontját] (*).
12 .A z ellenség szeretetének parancsa (Mt 5,43-48; Lk 6,27-
28, 32-36); [lásd a 3. fejezet 15. és az 5. fejezet 22. pontját] (*).
13. A családi kötelékek feladása (Mt 10,37; Lk 14,26); [lásd a
8. fejezet 3. pontját] (*).
14. Az élet megmentése felülírja a szombatra vonatkozó sza­
bályt (Mt 12,11-12; Lk 14,5); [lásd az 1. pontot] (*).
15. A vétkező testvér megfeddésének kötelezettsége (Mt 18,15,
22; Lk 17,3-4); [feddés az egyház által meghatározott keretek
között; lásd a 24. pontot].
16. .A Tóra állandósága (Mt 5,17-20; vö. Lk 16,17); [nem
könnyíti az egyház dolgát] (*).
17. Az elhatalmasodó harag és a gyors megbékélés kötelezettsé­
ge (Mt 5,21-24); [lásd az 5. fejezet 31. pontját] (*).
18. A bűn megelőzése a bűnös vágyak megfékezése révén (Mt
5,27-30); [lásd az 5. fejezet 32. és e fejezet 6. pontját] (*).
19. Az eskütétel kerülése (Mt 5,33-37); [lásd az 5. fejezet 33.
pontját] (*).
20. A vallásos hivalkodás kerülése: 1. alam izsnaadás (Mt
6,1-4); [az Isten-központú vallásosság jellemző Jézusra] (*).
21 .A vallásos hivalkodás kerülése: 2. az ima (Mt 6,5-8); [lásd
a 6. fejezet 7. pontját] (*).
22. A vallásos hivalkodás kerülése: 3. a böjt (Mt 6,16-18);
[rejtett önmegtagadás] (*).
23. Péterre, a kősziklára épített egyház (Mt 16,17-19); [egy­
házi mondás - szerkesztői szöveg].
24. Egyházi szabályok (Mt 18,15-20); [lásd a 15. pontot].
25. Az önkasztrációt javasló tanács (Mt 19,12); [lásd a 6. pon­
tot] (*).
26. Szerénység a címek használatában (Mt 23,8-11); [a verbális
túlzással kifejezett, farizeusellenes polémia származhat Jézustól].

457
Kronológia

A dőlt betűvel szedett adatok újszövetségi vonatkozásúak.

Kr. e.
197 Szeleukida-uralom Júdeábán
175-164 IV. Antiokhosz Epiphanész
167 A judaizmus megszüntetése
166 A Makkabeusok fölkelése
152-143 Makkabeus Jonathán főpap
143-135 Makkabeus Simon főpap és etnarkha
137-135 A Hasmoneusok uralma
130 (?) Az esszénusok letelepedésének kezdete
Qumránban
65 Honi (Oniász) megkövezése
63 Pompeius elfoglalja Jeruzsálemet;
Júdea római provincia lesz
37-34 Nagy Heródes
2 7 - Kr. u. 14. Augustus császár
20- Kr. u. 50 (?) Alexandriai Philón
6/5 (?) Jézus születése
4 - Kr. u. 6. Arkhelaosz, Júdea és Szamária etnarkháj
4- Kr. u. 39 Antipas, Galilea tetrarkhája

Kr. u.
6-41 Júdeát római helytartók (prefektusok)
vezetik
14-37 Tiberius császár
18-36 (?) Kaja fás főpap
26-36 Pontius Pilátus
29 (?) Keresztelő János működése és kivégzése
29-30 (?) Jézus működése és keresztre feszítése
37 Josephus Flavius születése
37-41 Gaius Caligula császár
41-44 I. Agrippa király
41-54 Claudius császár
44-66 Római helytartók (procuratorok)
5 0 -6 0 (?) Pál levelei
54-68 Nero császár
62 Meghal Jézus fivére, Jakab; Ananiás fia Jézus
66-70 Az első háború a rómaiak ellen.
Jeruzsálem pusztulása
68 (?) Az esszénusok távoznak Qumránból
68-69 Galba, Otho és Vitelius császárok
69-79 Vespasianus császár
70-75(?) M árk Evangéliuma
73/74 Maszada eleste
75/79 (?) Josephus: A zsidó háború
79-81 Titus császár
80-100(?) M áté és Lukács Evangéliuma;
Apostolok cselekedetei
81-96 Domitianus császár
93/94 (?) Josephus: A zsidók története; Önéletrajza
96-98 Nerva császár
96-100 (?) Josephus: Apión ellen
98-117 Traianus császár
100 (?) Jakab levelei; 1Péter; 1-3 János levelei;
Júdás levele; Jelenések könyve
100-110 (?) A negyedik Evangélium; Josephus halála
117-138 Hadrianus császár
125 (?) 2 Péter
132-135 A második háború a rómaiak ellen

460
Mutató

Azokat az utalásokat, melyekhez kom­ 2.14 28

mentár tartozik, illetve a vonatkozó 2.15 263
oldalszámokat dőlt betűvel szedtük. 2,15-16 97
2,1797
MÁRK 2,18-20 64, 98
1.1- 6 301 2.21- 22 98-99
1.4 202 2,23-28 65-66, 194-196
1,4-5 287 2.27 66
1.6 64 2.27- 28 258, 360, 424
1.7 340 2.28 66
1,7-8 220 3,1 237
1.8 353 3.1- 2 67
1,12-13 100, 227 3.1- 3 28
1,13 247 3.1- 4 70
1,14-15 288, 417 3.4 67, 70, 114, 361-362, 424
1,15 202, 287-288, 397, 417 3.5 28
1,16-18 24 3.6 68
1,17 28, 413, 418 3,14-15 293 (5. jegyz.)
1.21 236 3.21 71, 290, 416
1,21-22 417 3.22- 26 71
1.22 57 3.23 71
1,23-25 25 3.27 99-100
1,25 25, 29, 30 3.28 61, 259
1,35 250 3.28- 29 258-259
1,35-38 26 3.33- 34 416
1,39 26 3.33- 35 289-291, 411
1,40-44 27, 423 3,35 245,410
1,41 27 4.1- 20 101
1,44 30 4,3-9 137-139, 197
2,1 342 4,11 102, 139, 189 (23. jegyz.)
2 .1 - 12 60-63 4,11-12 196-197
2.5 31 (3. j.) 4,13-20 138, 139-140
2.9 62 4.21 101-102
2.9- 11 257, 288 4.22 102-103
2.10 280, 282 4.24 103-104, 426
2.10- 11 62 4.25 104-105
2,12 257 4,26-29 140-141, 198, 405, 423

461
4.30- 32 141-142, 198-199, 423 7.36 27
4,36-40 28-29 8.1- 9 36-37
4,39 29 8.11 247
5.1- 20 29-30, 417 8.12 201-203, 297-299, 343, 427
5.7 419 8.14- 15 84
5.8 25, 30 8,15 150
5.11 129 8,17-21 36-37
5,18 30 8,22-26 37-38
5,20 30 8.23 36
5,22 48 (14. jegyz.) 8.26 41
5,22-24 32-33 8.27 38, 259, 281
5.25- 26 8,27-33 38-39
5.25- 34 30-31 8.28 300
5.34 29 8.29 39
5,41 14 8.30- 31 264-265
5,43 27 8.31 206
6.2 237 8.32- 33 267
6.3 51, 415, 416 8.33 39, 419 (3. jegyz.), 420
6.4 105-107, 291, 407, 410, 416 8.34 108, 426
6,6 106 8.34- 35 108
6.7 277, 293 8.34- 37 363-365
6.8 427 8.35 288, 333
6 .8 - 11 292-295, 362 8,36-37 107-108, 364
6.11 127, 333 8,38 271-272, 282, 299, 399
6,12-13 277 9,1 299-300, 397
6.31- 43 33-35 9.2- 8 301
6.34 37 9.9 301
6.45- 50 49 9.9 264-265, 301
6.45- 51 35 9.10 267, 404
6,46 250 9.12 269, 282, 404
6,50 61 (2. jegyz.) 9,12-13 300-301
6,51-52 419 9.14- 27 39-41
6,56 31 9,19 40
7.1- 19 72-75 9.23 40
7,3-4 73 9.29 239
7,6-8 73 9.30- 32 265
7.9- 13 73, 199 9.32 267, 404
7.10- 11 224 9.33 40
7.14 89 9.33- 34 41
7,14-15 75 9.35 383
7.15 362-362, 425 9.37 301-303, 347
7,18-23 362-363 9.38 303
7,27 130, 295-296, 346,393, 9,39-41 303-304
418, 420 9.41 303, 304
7,29 29, 296 9.42 108-109, 301-303, 305
7.32- 36 35-36 9,43-47 225, 305

462
9,43-48 365, 426 11.25 239-240, 428
9,47 109 11.27- 33 77-79, 168
9,47-48 203-204, 365 11.29 78
9.49 353 12.1- 9 142-144, 405
9,49-50 109 12.1- 11 205-206
10 291 12.13- 17 79-80
10,2-9 75-77 12,15 247
10,3 76 12.17 80, 418
10.10- 12 76 12,18-27 8 0 -8 2 ,2 0 6 -2 0 7
10.11- 12 200-201, 366 12.29- 30 237
10.14 248, 420 12.29- 31 208-209
10.14- 15 420 12.30- 31 425
10.15 248, 301-303, 305, 409 12.35- 37 83-84, 209-210
10.17- 18 383 12.38- 39 178
10.17- 22 110 12.38- 40 84-85, 249
10,18 305 12.39- 40 420
10.18- 19 305, 366, 412 13 43, 144, 272, 285
10,19204, 306, 424 13.1- 2 43-44, 309
10,21 28, 305-306, 426 13.5- 6 127, 309-310
10.23- 25 334 13,7-8 310
10.24- 25 110-111 13.9 311,333
10,25 412, 426 13.9- 11 311-313
10,27 306, 308 13.9- 13 277
10,29-30 289-291, 366, 426 13,12-13 313-314, 410
10.30 291 13.14- 20 314
10.31 167 13.17 201 (2. jegyz.), 382
10,32-34 265-266, 401 13,19315
10,35-45 306-308 13.21- 23 309-310, 316
10.37 132, 178, 398 13,24-27 210-211, 316
10.38 240-241 13.26 282, 284
10,40 430 13.26- 2 7 2 72, 399
10.42- 45 260-261, 307, 308 13.28- 29 144-145, 317
10.43- 44 307, 383 13.30 299
10,45 169 13.30- 32 317
10,46-52 41, 54, 78 13,32 308, 421, 430
10.49 41,61 (2. jegyz.) 13,33-37 145-146, 317, 400
10,52 29 13.35- 36 276
11,1-3 42-43 14.6- 9 318-319
11,9-10 228 14.9 346, 394
11.12- 14 43, 239, 421 14.22- 25 321-325
11.13- 14 145 14.27 211
11.15- 19 78 14.27- 28 326
11,17 205 14.28 326, 350
11.22- 24 308 14.30 326
11,23 239 14,32-42 44-45
11.23- 24 238-239, 428 14,34 212

463
14.35 250 5.6 331
14.36 14,240-241, 409, 428 5.8 332
14,43-49 45-46 5.9 219, 340
14.47 294 (6. jegyz.), 349 5.10 333
14.48 230 5.11 262
14.49 403 5,11-12 330, 333, 335
14.50 402 5.12 333
14,58 327-328 5.13 109, 353
14.61 39 5.14 102
14,61-62 46-47, 212-213 5,14-15 101-102
14.62 273, 282, 284, 300, 419 (3. 5.17 424
jegyz.) 5.17- 18 395
14,66-71 402 5.17- 20 371-372
15.2 47 5.18 317, 371, 372, 423
15,29 327-328 5.19 424
15.34 213-214, 241, 409, 429 5,19-20 371
15.35 214 5.21- 22 224
15.37 433 5.21- 23 373
15,40-41 402 5.21- 24 372-373
16.7 326, 350 5.21- 48 425
16.8 49 5,25-26 111-112, 146-147,367,
16,9-20 328 400
16.15- 16 350-351, 393 5.27- 28 374
16.15- 18 328-329 5.27- 30 225, 373-374
16.17 328, 329 5,29-30 365, 412, 420
5,31-32 200-201
MÁTÉ 5,32 75, 94, 201,366
3,1-6 301 5,33-37 275-277, 374
3.2 202, 288, 397, 417 5,38-42 112, 216, 367
3.4 43 5,39 348, 412, 418, 419
3,7 92 5,43-48 113-114, 368-369
3,7-10 78 5.44 349, 413, 418, 427
3.11 220, 340, 353 5.45 369
3,15 288 5,48 171
4,1 100 (1. jegyz.), 247 6.1- 4 375
4.3 419 6.1- 8 377
4 .3 - 10 194, 214-216 6,2 119
4.12 288 6.2- 6 428
4.17 202, 287-288, 397, 417 6.5- 8 86, 249-250, 376, 408
4,18-20 24-25 6.6 26, 227
4,19 28, 413, 418 6.6- 8 429
4,23 26 6.7- 8 408
4,25 237 6,9-13 241-243
5.3 333 6,11 226
5 .3 - 12 b 329-335, 427 6,12 62, 430
5.5 331 6.14 428

464
6,14-15 239-240 9.1 221, 342
6.16- 18 376-377 9,1-8 60-61
6,19-21 114-115, 426 9.2 31 (3. jegyz.)
6.20 332 9.5- 6 257, 288-289
6,22 102 9,6 282
6.22- 23 115-116 9.8 63 (4. jegyz.)
6.24 116, 426 9.9 28
6.25 352 9.10 263
6,25-34 117-118, 427, 430 9,10-11 97
6.26 127, 151 9,12-13 97
6,30 29 9,14-15 64-65, 98
6.32 249, 430 9,16-17 98-99
6.33 331 9,18-19 32-33
6.34 117, 246, 406 9,20 31
7.1- 2 103-104 9,20-22 30-31
7,3-5 118-119 9,22 29, 61 (2. jegyz.)
7.6 129-130, 295, 346, 393, 418 9,23-26 32-33
7.7 428 9,26 33
7.7- 8 175 9,27-31 48—49
7 .7 - 11 335 9,28 405
7 .9 - 10 302 9,30 27
7.12 119-121, 218, 425 9,37-38 125-126
7,13-14 121-122, 426 10,1 126, 277, 293
7,15 126, 127 10.5 277, 393
7.16- 20 122-123 10.5- 6 102, 130, 418
7.21 245 10.5- 8 277, 345-347
7,21-23 337-338 10.5- 15 347
7,24-27 122, 146-147 10.6 54, 151
7.28 417 10.7 126, 397 10,7-8 417
7.29 57, 164 10.8 304
8.2- 4 27 10,9-15 292-295,362
8,3 27 10.10 294
8,5-13 47, 338, 417 10,14 127
8,10 29, 407 10,16 126, 130-131, 338, 412
8.10- 12 337-338 10,17-20 311-313
8.11- 12 155, 346 10,18 277, 333
8.12 296, 393 10,21-22 313-314, 410
8.13 48 10,23 276-277, 299, 312 (12.
8,17 269 jegyz.), 400
8,20 123-124, 151, 262, 419, 420 10,24-25 311-313
8.22 28, 124-125, 132, 426 10,26-27 102-103
8.23- 26 28-29 10,27 103
8,28-34 29-30, 417 10,28-31 127-128, 427
8.29 419 10,29 151
8.30 129 10,32-33 271-272, 339
8,32 25 10,34 349

465
10,34-36 218-219, 313 12.31 61, 259
10.37 289-291, 370, 411 12.31- 32 258-259
10.38 363-365, 420 12.32 259
10.39 107-108, 333 12,33-35 122-123
10,40-41 347 12,39-42 201-203, 221
10.41 343 12,40 266
10.42 303-304, 381 12.41- 42 202
11.4- 5 297-299, 343, 397, 411 12.43 100 (1. jegyz.)
11.4- 6 219-220 12.43- 45 148-149
11.5 95, 331 12.44- 45 40 (10. jegyz.)
11,7-10 220, 340 12.48 411
11.11 417 12,48-50 289-291, 416
11.11- 15 339-340 12,50 245, 411
11.12 149, 398 13,3-9 137-139, 197
11.13 372 13.11 102, 198 (23. jegyz.)
11,16-19 148 13,11-15 196-197
11,18-19 262-263, 340-341, 420 13.12 104-105
11,19 64, 381, 420 13,16 335
11.20- 24 248 13,16-17 342-343
11.21- 23 341-342, 416 13,18-23 138, 139-140, 197
11.23- 24 220-221 13,24-30 160-161, 405
11,25 301-303 13,31 141-142, 198-199, 310
11,25-27 247-248, 252 13.31- 32 141-142, 198-199
11,28-30 347-348 13.33 84, 149-150, 423
11,29 331, 332 13,36-43 138, 160-161
12.1- 6 194-196 13,37 278, 399
12.1- 8 65-66 13.41- 43 227-228, 399
12.5 66 13.44 160
12.5- 6 196 13.44- 46 423, 426
12.8 66, 258, 360-361, 424 13.45- 46 163, 423
12.9 237 13,47-50 25, 163
12.9- 10 67 13.49 399
12.9- 12 70 13,52 164, 196, 302
12.10 67 (7. jegyz.) 13.54 237
12.11 68, 70 13.55 415
12.11- 12 69-70, 360-361, 370, 13,55-56 51, 416
424 13.57 105-107, 291-292, 410,
12.12 67, 114, 361-362 416
12.13 28 13.58 106
12.14 68 14,13-20 33-35
12.22- 24 71 14,14 37
12.24- 26 71 14,21 37 (7. jegyz.)
12,27-28 71 ,342 14,22-27 35
12.28 259, 304, 411, 417 14,23 250
12.29 99-100 14,27 61 (2. jegyz.)
12.30 303-304 14,28-32 48-49

466
 14.31 29 17.11- 12 300-301
14.32 35 17.12 282
14.33 419 17.13 301
14,36 31 17.14- 18 39-41
15.1- 11 71-75 17,17 40
15.3- 6 73, 199 17.20 238-239, 344
15.4- 5 224 17.22- 23 265
15.7- 9 73 17.23 267, 404
15,11 75, 362-363, 425 18,1 41
15.13 131 18.3 248, 305
15.14 128 18.3- 4 301-303
15.17- 20 362-363 18.4 132
15.19- 20 425 18.5 347
15.23- 24 296 18.6 108-109
15,24 102, 130, 151, 346, 392, 18,6-7 301-303, 305
418 18,8-9 225, 305, 365, 420, 426
15.26 130, 295-296, 393, 420 18.9 203-204
15,28 29, 296 18,12 430
15,32-38 36-37 18.12- 14 150-151, 420, 426
15,38 37 (9. jegyz.) 18.15 367,370
16.2- 3 343 18.15- 16 228
16,4 297-299 18.15- 17
16.5- 6 84 18.15- 20 228, 379-381
16,6 150 18.16 380
16.8- 10 37 18.16- 19 370
16.13 259-260 18.17 377, 381
16,13-16 38-39 18.18 62, 378
16.14 300 18.19 380
16.15 39 18,22 370, 413
16.16 419 18.23- 35 164-165
16.17 288 18,35 240
16.17- 18 419 (3. jegyz.) 19 291
16.17- 19 377-379 19.3- 8 75-77
16.18 378, 381 19.9 200-201, 366
16.19 62, 63, 378, 380 19,10-12 76
16.20- 21 264 19.11 382
16,22-23 267 19.12 365 ,381-382, 412
16.23 39, 419 (3. jegyz.), 420 19.14 248, 420
16.24 108 19.16- 22 110
16.24- 25 108 19,17 305-306, 366, 424
16.24- 26 363-366 19.17- 19 204-205
16.26 107, 364 19.21 28, 305-306
16.27 271-272, 282, 399 19.23- 24 334
16.28 299-300 19.24 412
17,1-8 301 19.24- 25 110-111
17,9 264-265, 301 19,26 306

467
19,28 2 73-274, 399 23 69, 119
19.28- 29 289-291 366, 426 23.1- 33 84-85
19,30 167 23.2 88 (19. jegyz.)
Ί0,1-16 126, 165-167 23.2- 3 90-94
!0,2 159 (11. jegyz.) 23.3 91
’0,17-19 265-266, 401 23.4 87, 88 (19. jegyz.)
10.19 268 23.5 92
20.20- 28 306-308 23.5- 6 249
20.21 132, 398 23.5- 7 85, 420
20.22 241 23.5- 11 85
20.23 421, 430 23.7- 10 91
20.25- 28 260-261, 308 2 3 .8 - 11 383-384, 419
20.26- 27 383 23.9 306, 412
20.27 383 (6. jegyz.) 23.10 383
20.28 169 23,12 132, 307
20.29- 34 41, 54, 78 23.14 85 (17. jegyz.)
21.1- 3 42-43 23.15 92
21.2- 13 78 23.15- 21 85
21,5 42 23.16 128
21,11 421 23.16- 19 91
21,13 205 23.20- 22 92
21.15- 16 228 23.23 89
21,18-19 43, 421 23.24 89, 412
21.19 145 23.25- 26 85, 89
21.21 239 23,27-28 89
21.21- 22 238-239, 308 23,29 90
21.22 408 23,32-33 90-94
21.24 78 23,34-36 221-222, 344
21.23- 27 77-79, 168 23,37-39 345
21,28-32 267-168 23,39 335
21,31-32 263, 420 24 43, 144, 272, 285
21,32 78 24,1-2 43-44, 309
21.33- 40 142-144, 155 24,4-5 127, 309
21.33- 41 405 24.6- 8 310-311
21.33- 42 205-206 24,9 311-313
21,43 144, 337, 338, 346 24.9- 13 313-314
2 2 .1- 14 429 24,14 346
2 2 .2 - 14 152-155, 169 24,15-22 314-316
22,7 143 24,19 201 (4. jegyz.), 382
22.15- 22 79-80 24.21- 22 314
22,18 247 24,23 202
22,21 80, 418 24.23- 25 309-311
22.23- 33 80-82, 207-208 24.23- 27 316
22.37- 39 425 24.26- 27 275-276, 309
22.37- 40 208-209 24.27 273, 276 (4. jegyz.), 399
22,41-45 83-83, 209-210 24.28 129

468
24.29- 31 210-211, 316 26,56 402
24.30 282, 284 26,61 327
24.30- 31 272-273, 399 26.63 39, 419
24,32-33 144-145, 317 26,63-64 46-47, 212-213
24.34- 36 317 26.64 273, 282, 284, 300
24.35 341, 371 26,69-74 402
24.36 308, 421 27,11 47
24.37 399 27,24 251
24.37- 41 222-223 27,40 327-328
24.37- 44 400 27,43 419
24,40-41 129,223 27,46 213-214, 241, 409, 429
24,42 145-146, 317, 400 27,50 433
24.43- 44 155-156, 400 27,55-56 402
24,45-51 156-157 28,10 49-50
25.1- 13 168-169 28,17 402
25,5 400 28.18- 20 328, 350-351
25.12 337 28.19- 20 401
25.13 156, 276, 400
25.14- 15 145-146, 317 LUKÁCS
25.14- 30 157-160 2,48-49 50
25,19 400 3.1- 6 301
25,29 105 3,3 202, 287
25.31 399 3,7 92
25.31- 32 278 3,7-9 78
25.31- 46 170-172, 429 3.15 340
25,34 429 (5. jegyz.) 3.16 220, 340, 353
25.35- 36 369 4.1- 2 100 (1. jegyz.)
25.44- 45 337 4.2 247
26.1- 2 66-70 4.3 419
26,2 318, 401 4.3- 11 214-216
26,10-13 318 4.3- 12
26,17-18 44 4.16 237
26,21 261 4.16- 19 51-52
26,24 269 4.16- 21 229
26,26-29 319-325 4.22 51 (15. jegyz.)
26.31 211 4.23 106
26.31- 2 326, 381 4,23-27 105-107
26.36- 46 44-45 4.24 291,416
26.38 212 4,25-27 106, 107
26.39 240-241, 250 4,28-29 51
26,47-56 45-46 4,32 57, 417
26.51 294 (6. jegyz.), 349 4,33-35 25-26
26.52 348-350 4.35 25
26,53-54 335-336 4.36 205, 417
26.54 269, 403 4.41 419
26.55 230 4.42 250

469
4,42-43 26 6,37-38 103-104
4,44 237 6.38 104
5,1 52 6.39 128-129
5,10413, 418 6.40 311-313
5,12-16 27 6,41-42 118-119
5,13 27 6,43-45 122-123
5.15 27 (2. jegyz.) 6.45 337
5.16 250 6.46 336-337
5,17-26 60-63 6,47-49 122, 146-147
5.23- 24 257 7.1 53 (16. jegyz.)
5.24 282 7,1-10 47-48, 338, 410
5.26 257 7.2 47 (13. jegyz.)
5.27 28 7.9 29, 337-338, 407
5.29 263 7,1153 (16. jegyz.)
5.29- 30 97 7.11- 15 51-53
5.31- 32 97 7,17 53
5,33-35 63-65 7,22 27, 95, 297-299, 331, 343,
5,36-39 98-99 397, 411
6,1-5 65-66, 194-196 7.21- 23 336-337
6.5 66, 258, 360, 424 7.22- 23 219-220
6.6 237 7,24-27 220, 340
6 .6 - 7 67-68 7.28 220, 339-340, 417
6.6- 8 28 7,29-30 78
6,6-9 70 ,361-362 7,31-35 148
6,8 28 7.33- 34 262-263, 420
6.9 67, 70, 114, 361-362 7.33- 35 340-341
6.10 28 7,34 64, 381, 420
6,11 68 7,37 318
6,12 250 7,39 318
6.20- 23 333 7.40- 47 172
6.20- 26 329-335, 427 7.41- 47 426
6.21 334 7.41- 50 318
6.22 262 8,5-8 137-139
6,22-23 333, 335 8.10 102, 189 (23.jegyz.), 192,
6.24- 26 333 196-197
6.25 334 8.11- 15 138, 139-140, 197
6.27 349, 412, 418 8.16 101, 394
6.27- 28 113-114,217, 368-369, 8.17 102-103
427 8.18 103-104, 104-105
6.27- 36 425 8,18-20 71
6.29 418, 419 8.20 411
6.29- 30 112,216, 367-368, 427 8.21 289-291, 411, 416
6,31 119-121 ,218, 425 8.22- 25 28-29
6.32- 36 368-369 8,26-39 29-30, 417
6.35 369, 427 8.28 419
6.36 171 8,32 129

470
8,41-42 32-33 10,7 294
8.43- 48 30-31 10.9 304,397,417
8.44 31 10,11 397
8.48 29 10.13- 15 248, 341-342, 416
8,49-56 32-33 10.15 220-221
8.54 33 10.16 347
8,56 27 10.17 304, 351
9.1- 2 277, 293 10.17- 20 248 (12.jegyz.)
9,3-5 292-295, 362 10.18- 20 351-352
9,5 127 10.19- 20 328
9,9 352 10.21 244, 301-303
9.10- 11 341 10.21- 22 247-248, 252
9.10- 17 33-35 10.22 244
9.18 38, 250, 259-260, 281 10.23 335
9,18-22 38-39 10.23- 24 342-343
9.19 300 10.26- 28 208-209
9.20 39 10.27 173, 425
9,21-22 264 10.30- 36 173-174
9,23 108 10,37 173
9.23- 24 108 10,41-42 352-353
9.23- 25 363-365 10,42 244
9.25 107-108, 364 11,2 244
9.26 271-273, 282, 399 11,2-4 241-247
9.27 299-300, 397 11,4 62, 430
9,28-36 301 11,5-8 175-176, 427
9,38-43 39-41 11.9 428
9,41 40 11.9- 10 175
9.43- 45 11.9- 13 335-336
9.44 268, 402 11,11-12 302
9.45 267, 404 11.14- 16 71
9.46 41 11.15- 18 71
9.48 301-303, 307, 347 11,16 247
9,50 303-304 11,18-20 71, 342
9.54 333 11,20 259, 304, 397,411,417
9.58 123-124, 151, 262, 419, 420 11.21- 22 99-100
9.59 28 11.23 303-304
9,59-60 132 11.24 100 (1. jegyz.)
9.60 124-125 11.24- 26 40 (10. jegyz.), 148-149
9,62 1312-133, 223, 426 11.27- 28 289-291
10.1 293 11.28 335
10.1- 12 293, 347 11.29 297-299
10.1- 17 351 11,29-31 201-203, 221
10.2 125-126 11.30 202
10.3 126, 338, 412 11.31- 32 202
10.4 295, 349 11.33 102
10,4-11 292-295, 362 11.34 102

471
11.34- 36 115-116 13,2-5 353-354
11,37-52 84 13,6-9 177
11.39- 41 85 13.10- 16 6 7, 68-69
11.39- 42 84, 87-90 13.15 360-361
11,42 85, 87-90 13.16 100
11,44 82, 85, 87-90 13.18- 19 141-142, 198-199
11.46 85, 87-90, 88 (19. jegyz.) 13,20-21 149-150
11.46- 48 84 13,21 84
11.47 90 13.24 121-122
11.47- 48 85, 87-90 13.25 168- 169
11,49 345 13,26-27 336-337
11.49- 51 221-222, 344 13,28 346
11,52 85, 87-90 13,30 167
12,1 84, 150 13,31-33 354-355
12,2-3 102-103 13,32 417, 420
12,3 103 13.34- 35 345, 354
12,4-7 127-128, 427 13,35 335
12,6 151 14.1- 5 67, 69-70
12,8-9 271-272, 339 14.3 67
12,10 61,258-259 14.4 70
12.14 176 14.5 68, 70, 360-361, 370
12.15 176 14.8- 11 132, 169, 177-178
12,16-20 108, 176-177, 427 14,11 132, 307
12,20-21 423 14.13 331
12.21 177 14,16-24 152-155, 169
12.22 352 14.23 394
12.22- 31 430 14.26 289-291, 370, 411, 412,
12.22- 32 117-118, 427 426
12,24 127, 151 14.27 363-365, 420
12.27 413 14,28-33 178-179
12.28 29 14,34 353
12.30 430 14.34- 35 109-110
12.31 331, 381 15,1 263
12.32 381 15.4- 7 150-151, 420, 430
12,33-34 114-115, 426 15.4- 10 426
12.35- 38 168-169, 260 15.8- 10 179
12.37 184-185 15.11- 32 180-181, 430
12.38 145-146, 317, 400 15.15 129
12.39- 40 155-156, 400 15.23 420
12,42-46 156-157 16.1- 9 182-183
12.47- 48 156-157 16.13 95
12.49- 50 352-353 16.16 149, 220, 339-340, 372,
12,51 349 398
12,51-53 218-219, 313, 410 16.17 371-372, 392, 420, 424
12,54-56 343 16.18 15,200-201, 366
12,58-59 111-112, 146-147, 367 16.19- 31 183-184

472
17.1- 2 108-109, 301-303 18,24-25 306, 334
17.2 381 18.25 110-111, 412
17.3 228, 367 18,27 306, 308
17,3-4 370 18,29 289-291, 366
17,6 29, 238-239, 344 18,31 404
17,7-10 157, 184-185 18,31-34 265-266, 401
17,11-19 53-54 18,34 404
17.12 305 18,35-43 41, 54, 78
17,14 27 18,42 29
17,20 427 19.1- 6 54
17,20-21 202, 297-299, 397 19,2 263
17.22 276 (8. jegyz.), 279 19.9- 10 263, 420
17.22- 24 274-275, 309-310 19.11 160, 398
17.23- 24 316 19.11- 27 157-160
17,24 276 (8. jegyz.) 19.12- 13 145-146, 317, 400
17,26 276 (8. jegyz.), 399 19,13 159
17.26- 27 222, 275-276 19,15 400
17.26- 30 222-223 19.26 105
17.28- 30 223 19,29-31 42-43
17.29- 30 279 19,38 228
17.30 223, 275-276, 276 (8. 19.41- 44 345, 358
jegyz.), 399 19.45- 48 78
17.31 276 (8. jegyz.), 314-316, 19.46 205
399 20.1- 8 77-79, 168
17.32 222-223 2 0 .9- 16 142-144
17.33 107-108 20.9- 18 205-206
17.34- 35 222-223, 275-276 20.20- 26 79-80
17.34- 36 129 20,25 80
17,37 129 20,27-38 80-82
17,39-40 275-276 20.41- 44 83-84
18 291 20.45- 47 85-86
18.2- 8 185-186, 427 20.46 178, 249
18,5 407 20.46- 47 85-86
18,6-8 279, 400 21 43, 144, 272, 285
18,9-14 186-187 21,5-6 43-44, 309
18,10 263 21,8 127, 309-310
18.12 64 21.9- 11 310-311
18.16 248 21.12 333
18,16-17 420 21.12- 15 311-313
18.17 248, 301-303, 305, 409 21.12- 17 277
18.18 305 21,16-17 313-314, 410
18.18- 23 110 21.18 127
18.19 305, 412 21.19 277, 313-314, 410
18.19- 20 305 21.20 315
18.20 204-205, 306, 366, 424 21.20- 24 314-316
18.22 28, 305, 306, 366 21,23 201 (4. jegyz.), 382

473
21.25- 28 210-211, 316 23,49 402
21,27 282, 284 24.6- 7 268
21.27- 28 2 72-273, 316, 399 24.6- 8 404
21,29-31 144-145, 317 24,11 402
21.32- 33 317 24.13- 19 55
21.33 371 24.13- 35 49
21.34- 36 279-280, 318, 400 24.36- 43 55-56
21,41-44 209-210 24.36- 53 49
22.7- 12 44 24,44-47 265-266
22.8 54 24.46 404
22.8- 9 44 (12. jegyz.) 24,46-47 394
22.15 325 24,50-51 56
22,15-20 319-325
22.16 325 JÁNOS
22,18 325 1.43 28
22,21-22 261 1.44 341
22.25- 27 260-261, 308 2.1- 11 291
22.26 383 2.14- 21 328
22.27 169, 306-308, 419 2,19 327
22.28- 30 273-274, 399 2,21 327
22,30 430 3,3 301-303
22,31-2 326 3,13 284
22.35- 36 348-350 3.14- 15 283
22.35- 38 349 4.44 105-107, 291-292
22.36 219, 326, 349 4.46 47 (13. jegyz.)
22.37 46, 230, 234 5,8 257
22.38 348-350 6,27 283
22,40-46 44-45 6,42 415
22.41 250 6,52-60 322
22.42 240-241, 244 6,66 322
22,47-53 46-47 7.5 290
22.48 263 9.6 36
22.49 349 10,15 247-248
22,49-50 294 (6. jegyz.) 11,36 182 (20. jegyz.)
22.50 349 12.1- 3 318
22,52 230 12.7- 8 318
22,54-60 402 12.25 107-108
22.67- 69 212-213 12,32-33 283
22.67- 70 46-47 12.37- 41 197
22,69 2 73, 282, 300 13.1- 2
23,3 47 13,21-30
23.8 35 14,9 40
23.28- 31 230, 345 14,16-17 434
23.33- 34 345 14.26 312
23.34 244 15,20 311-313
23,46 231, 251, 409, 433 16,2 313-314

474
17.25- 26 248 31 105-107, 291-292
18,10 349 32 102 (3. jegyz.)
18,28 320 36 117-118
19.26- 27 291 39 130-131
19,30 231, 251 (13. jegyz.) 41 104-105
20,23 62, 378 47.2 116
20,24-25 402 (5. jegyz.) 47,3-5 98-99
21,19 28 57 160-161
21,22 28 62 375-376
63 176-177
TAMÁS EVANGÉLIUMA 64 152-155
2 335-336 65 142-144
9 137-139 69 329 (21. jegyz.)
10 352-353 72,2-3
13 355 86 124
14 377 93 129-130
14,1-3 377 (3. jegyz.) 99.2 289-291
20 141-142 103 155-156
21,9-10 140-141 107 150-151
22 301-303 109 162
26 118-119 113 298 (8. jegyz.), 355
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás,
illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás
a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Osiris Kiadó, Budapest

www.osiriskiado.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja.

A kiadásért felel Gyurgyák János

Szöveggondozó Sebes Katalin
A sorozatot tervezte Kapitány Ágnes
Műszaki szerkesztő Kurucz Dóra
A térképet készítette Sebők László
Tördelő Sörfőző Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Eto-Print Kft.
Felelős vezető Balogh Mihály

ISBN 963 389 733 5

ISSN 1219-2201