13.

A HISZTÉRIA MINT JÁTSZMA

Némiképp módosítva azt a modellt, amelyet Piaget (1932,

1951) a szabályok követésére való képesség és a szabálytudatos-
ság fejlődésének leírására felépített, az interperszonális folyama-
tokra vonatkozó ismeretek elsajátításának három fázisát avagy típusát
javaslom elkülöníteni: kényszerítés, önsegítés, együttműködés.
Ez a sorrend egyben fejlődési kontinuumot is jelent. A kénysze-
rítés a legegyszerűbben követhető szabály, a legkönnyebben
játszható játszma; az önsegítés alkotja a nehézségi skála követ-
kező fokozatát, az együttműködés igényli a legnagyobb erőfe-
szítést valamennyi közül.

KÉNYSZERÍTÉS, ÖNSEGÍTÉS ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS

A HISZTÉRIÁBAN

A hisztériás olyan játszmát játszik, amelyben egyenlőtlen

arányban keverednek a kényszerítő, az önsegítő és az együtt-
működési stratégiák. A kényszerítő jellegű műveletek dominál-
nak, de az önsegítés és az együttműködés elemei is megtalálha-
tók benne. Az ilyen magatartás maradéktalan megvalósítása há-
rom eltérő és bizonyos fokig ütköző játszma, értékrend és élet-
forma szintézisét jelenti. Ebben rejlik az ereje és ebből fakad va-
lamennyi gyengesége is.
Életjátszmájának belső ellentmondásai miatt a hisztériás sze-
mély a három közül egyik játszmát sem képes jól játszani. A
hisztériás játszmájában kiemelt szerepet kapnak a kényszerítő jel-
legű stratégiák. Igaz, nem biztos, hogy tudatában van annak a

274
 ténynek, hogy választott a kényszerítés és más stratégiák között.
A mások kényszerítésére irányuló vágya lehet „tudattalan". Ál-
talában azonban nem annyira tudattalan, mint inkább kimon-
datlan. A pszichoterápia során az esetek nagy részében a tera-
peuta könnyen felismeri, a páciens pedig készségesen elismeri
ezt a szándékot. Azt kell e helyütt kiemelnünk, hogy bár a hisz-
tériás nagy jelentőséget tulajdonít a kényszerítésnek és a domi-
nanciának, nem játszhatja ezt a játszmát ügyesen és gátlástala-
nul. Ehhez két olyan tulajdonságra volna szükség, amivel nem
rendelkezik: viszonylag vak azonosulásra az agresszor szerepé-
vel, valamint a mások érzései és szükségletei iránti nagyfokú
érzéketlenségre. A hisztériásban túl sok az együttérzés ahhoz,
hogy nyíltan és sikeresen játszhassa a dominancia játszmáját.
Képes rá, hogy szenvedése révén kényszerítsen másokat és uralkodjon
felettük, de ugyanezt „önző" akarattal nem tudja elérni.
Az önsegítés játszmájához az kell, hogy a játékos elkötelezze
magát a játszma mellett. Ez gyakran a másoktól való elszigetelő-
déshez vezet: az emberi kapcsolatok nem képezik fontos részét
e játszmának. A vallásos, művészi vagy egyéb hasonló munka
csökkenti a személyes kapcsolatok iránti érdeklődést. Kultú-
ránk megbecsüli azokat, akik jól játsszák ezt a játszmát. Ha va-
laki saját testével, szenvedésével és tehetetlenségével van elfog-
lalva, az nyilván kevesebb figyelmet tud fordítani azoknak a
gyakorlati feladatoknak az elvégzésére, amelyek e játszma mes-
teri szintű űzéséhez szükségesek. Ráadásul az a stratégia, hogy
mások felett gyámoltalanságot mutatva uralkodjunk, nem foly-
tatható változatlan formában, ha az élet egyes fontos területein
nagyfokú kompetenciáról teszünk tanúbizonyságot. A cél, hogy
gyámoltalanságunk révén gyakoroljunk kényszert másokra,
fenntartható marad, de az elérését szolgáló taktikát némiképp
módosítani kell. Idevág a szórakozott professzor példája. Itt egy
híres tudós, aki a maga rendkívül bonyolult szakterületén igen
otthonosan mozog, ám olyan gyámoltalan, mint egy gyermek,
ha arról van szó, hogy el kellene látnia magát, fel kellene vennie
a csizmáját vagy be kellene fizetnie a személyi jövedelemadóját.

275
Az e területeken tanúsított gyámoltalanság pontosan olyan mó-
don vált ki segítséget, ahogy a testi panaszok orvosi figyelmet
váltanak ki.
Az együttműködés játszmája olyan értéket feltételez és igé-
nyel, amely a hisztériás tüneteket produkáló személyből esetleg
teljesen hiányzik. Véleményem szerint a hisztéria esetében igazi
értékütközéssel szembesülünk: egyenlőség és együttműködési készség
egyfelől, egyenlőtlenség és dominancia-alárendelődés másfelől. Az ér-
tékütközés két elkülönülő szférában következik be: a páciens
intraperszonális rendszerében és a terápia interperszonális
rendszerében.
A pszichiátriában a hisztéria problémája sohasem fogalma-
zódik meg ilyen módon. A pszichiáterek azzal a ki nem mondott
feltételezéssel operálnak, hogy az általuk vallott értékeket mind
a pácienseik, mind pedig a kollégáik osztják. Nyilvánvaló, hogy
ez nem lehet mindig így. Ha azonban az értékütközések olyan
fontosak a pszichiátriában, mint azt én állítom, akkor miért nem
esik róluk szó soha? A válasz egyszerű: mivel ez veszélyeztetné a
csoport kohézióját, azaz a pszichiátriai szakma presztízsét és ha-
talmát.

A HISZTÉRIA MINT ÜTKÖZŐ ÉRTÉKEK ÉS

ÖSSZEEGYEZTETHETETLEN JÁTSZMÁK KEVERÉKE

Az elképzelés, amely szerint a hisztériás tünetek (és más ne-

urotikus tünetek) kompromisszumok, mérföldkő a pszichoana-
litikus elméletben. Korai munkáiban Freud már felvetette az
ösztönigények és a társadalmi védelmi mechanizmusok, illetve
az önző szükségletek és a társadalmi élet elvárásai közötti
kompromisszumok problémáját. Később azt állította, hogy a
neurózisok az ösztönén és az én, vagy az ösztönén és a felettes
én közötti kompromisszumok. Jelen műben a hisztériát szintén
kompromisszumként, három különböző játszma közötti komp-
romisszumként igyekszem leírni.

276
 A „hisztériának" nevezett kényszerítő jellegű játszma egyik jel-
lemzője az az erőteljes mozgósító hatás, amelyet az ikonikus tes-
ti jelek a kommunikáció címzettjeire gyakorolnak. A páciens ro-
konai például általában rendkívül fogékonyak az ilyen kommu-
nikációra, fogékonyabbak, mintha ugyanezt az üzenetet hétköz-
napi nyelven megfogalmazva kapnák meg. A betegség és a
szenvedés megjelenítése tehát hasznos eszköze mások kénysze-
rítésének. A hisztériának ez az a tulajdonsága, amely miatt e
„betegség" olyan közvetlen és nagy gyakorlati értékkel bír a pá-
ciens számára.
Az önsegítés játszmája is jelen van a hisztériás esetek túlnyo-
mó részében. A klasszikus esetleírások szerint a hisztériás pá-
ciensek közönnyel viseltetnek önnön szenvedéseik iránt. Ez a
közöny egyrészt annak tagadására szolgál, hogy a páciens kény-
szerítő jellegű kommunikációt folytat, másrészt azt van hivatva
jelezni, hogy a beteg nem kívánja teljesen elhagyni és másokra
utalni magát. A hisztériásoknak a környezetükhöz való viszonya
nem teljesen kényszerítő jellegű, bizonyos fokú önállóság, önel-
látásra való törekvés is jelen van benne. A páciensek azonban
csak fél gőzzel követik ezeket az önsegítő stratégiákat, és készek
rá, hogy ha a dominancia más taktikái hatástalannak bizonyul-
nak, azonnal a tünetekkel való kényszerítés eszközéhez folya-
modjanak. Az önsegítés és az együttműködés új stratégiáinak
megtanulása nehezükre esik és nem is mindig találkozik annak a
társadalmi környezetnek a helyeslésével, amelyben élnek.
A hisztériások tökéletlenül játsszák az együttműködési játsz-
mát, ami nem meglepő, hiszen ez a játszma azt feltételezi, hogy
a játékosok között a viszonylagos egyenlőség érzete uralkodik.
A hisztériás kommunikációhoz folyamodó személyek alsóbb-
rendűnek és elnyomottnak érzik magukat, mint ahogy gyakran
azok is. Másfelől azonban arra vágynak, hogy felsőbbrendűnek
érezhessék magukat a többieknél és elnyomhassák őket. Ezzel
együtt bizonyos fokú egyenlőségre és együttműködésre igé-
nyük van, mert ettől várhatják elnyomott helyzetük valamiféle
orvoslását.

277
 A hisztéria tehát egy alapvetően kényszerítő jellegű játék,
amelyben megtalálhatók az önsegítés, és még kisebb mértékben
az együttműködés bizonyos elemei. Ez a feltevés azt is implikál-
ja, hogy a hisztériás személy nincs tisztában saját értékrendjével
és annak a viselkedéséhez való kapcsolódásával.
Ismét fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a korai pszicho-
analitikus szakirodalomban leírt esetek jelentős része olyan
fiatal nőkről szólt, akiken beteg, gyakran idős hozzátartozóik
ápolása közben „tört ki" a hisztéria. Ez volt a helyzet Breuer
(Breuer-Freud, 1893-1895) híres páciensével, Anna O.-val is:

1880 júliusában a páciens hőn szeretett apjánál peripleuritikus tályog

[peripleuritic abcess] jelentkezett, amely nem tisztult fel, s amelybe bele is halt
1881 áprilisában. A betegség első hónapjaiban Anna minden energiáját apja
ápolására fordította, és senkit sem lepett meg, amikor az ő egészsége is fokoza-
tosan romlásnak indult. Senki, talán maga a páciens sem tudta, mi történik ve-
le, de végül gyengesége, vérszegénysége és az étellel szembeni undora olyan
méreteket öltött, hogy legnagyobb sajnálatára a továbbiakban nem engedték meg ne-
ki, hogy ápolja a beteget. (Kiemelés Sz. T. 22-23. o.)

Anna O. tehát az utálatos alávetettség pozíciójából kezdte

meg a hisztériás játszmát: elnyomott, meg nem fizetett beteg-
ápolóként funkcionált, akit a (testileg) beteg páciens tehetetlensége
kényszerített segítségnyújtásra. Az Anna O. helyzetében levő nők
- akárcsak azok a mai sorstársaik, akik kisgyermekük mellett
csapdában érzik magukat - nem voltak kellőképpen tudatában
annak, hogy mit tekintenek értéknek az életben, és hogy az ér-
tékekről alkotott elképzeléseik miként befolyásolják a magatar-
tásukat. Freud idejében a fiatal, középosztálybeli nők a köteles-
ségüknek tartották, hogy beteg apjukról gondoskodjanak. Egy
hivatásos ápolónő felfogadása morális konfliktust jelentett vol-
na számukra, mivel azt szimbolizálta volna - úgy önmaguk,
mint mások előtt -, hogy nem szeretik az apjukat. Hasonlókép-
pen, napjaink Amerikájában számos fiatal nő érzi kisgyermeke
rabszolgájának magát. Napjainkban a házasságban élő anyáktól
elvárják, hogy gondját viseljék gyerekeiknek, nem ildomos ezt a

278
feladatot másokra hárítani. Az idős szülőket el lehet küldeni az
öregek otthonába, a róluk való gondoskodás feladatát társadal-
milag elfogadott dolog másokra - fizetett személyekre - ruház-
ni. Ez tökéletes ellentettje annak a helyzetnek, amely az első vi-
lágháborúig az európai felső középosztályban uralkodott: a
gyerekekre ekkor nevelők és nevelőnők felügyeltek, míg az idős
szülőkről felnőtt gyermekeik gondoskodtak.
Mindkét helyzetre igaz, hogy a gondoskodás kötelező jellege
tehetetlenséget vált ki abból a személyből, akitől a törődést el-
várják. Ha ez a személy nem tudja jó lelkiismerettel elutasítani a
segítségnyújtást - és nem is szabhatja meg a segítségnyújtás fel-
tételeit -, a segítségre szoruló személy rabszolgája lesz. Hasonló
helyzet áll fenn a beteg és az orvos között. Ha az orvos nem ké-
pes saját szabályainak meghatározására - azaz annak eldöntésé-
re, hogy mikor és milyen módon nyújt segítséget -, a betegek
(vagy képviselőik) túszává válhat.
A Freud által idézett tipikus hisztériás esetek tehát erkölcsi
konfliktust hordoztak magukban - konfliktust, amelynek közép-
pontjában az állt, hogy ezek a fiatal nők mihez akarnak kezdeni
magukkal. Be akarják bizonyítani, hogy jó gyerekek, akik gon-
doskodnak beteg apjukról? Vagy függetleníteni akarják magu-
kat a szüleiktől, mondjuk úgy, hogy saját családot alapítanak
vagy más módon? Szerintem az ilyen összeegyeztethetetlen tö-
rekvések közötti feszültség volt ezeknek az eseteknek a kulcsa.
A szexuális probléma - például a lánynak az apjával kapcsolat-
ban táplált vérfertőző vágya - csak másodlagos szerepet játszott
(ha volt jelentősége egyáltalán); talán az az interperszonális
helyzet váltotta ki, amelyben apa és lánya folyamatosan egymás
testével volt elfoglalva. Ráadásul talán könnyebb volt ezt a sze-
xuális problémát beismerni (és aggódni miatta), mint a fent jel-
zett etikai kérdést felvetni. Végső soron ez utóbbi igazán ko-
moly életvezetési problémát jelent. Nem „oldható meg" semmi-
lyen manőverrel - az alapvető célokra vonatkozó döntést igé-
nyel, és e döntés meghozatala után a cél elérésére irányuló jelen-
tős erőfeszítéseket kíván.

279
 NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A PSZICHOANALÍZIS ÉS
AZ ETIKA ÖSSZEFÜGGÉSEIRŐL

A pszichoanalízisben megtestesülő etikai értékek több for-

rásból táplálkoznak: a 19. századi tudomány szellemiségéből, az
orvostudományból, bizonyos filozófusok tanaiból (különös te-
kintettel Schopenhauerre és Nietzschére), a zsidó és a katolikus
vallásból és természetesen magának Freudnak az erkölcsiségé-
ből (Bakan, 1959; Rieff, 1959). Mik ezek az értékek? Az elsődle-
ges érték az, hogy a tudás és különösen az önismeret jó dolog.
Ez a racionalizmus és a személyiségre mint a természet részére
alkalmazott tudomány etikája. Ennek az etikának a szerves ré-
szét képezi az a meggyőződés is, hogy az ismereteket minél szé-
lesebb kör számára kell szabadon hozzáférhetővé tenni. Nem
szabad, hogy egy szűk kör a maga számára tartsa fenn és hatal-
mának forrásául használja a tudást. Bár a pszichoanalitikusok
elméletben e tudományos etika híveinek vallották magukat, a
gyakorlatban rögvest elárulták ezt az erkölcsiséget, amint pszi-
choanalitikus csoportokba szerveződtek.
Freud soha nem fejtette ki explicit módon az elméleteiben és
módszereiben kimondatlanul megbúvó erkölcsi értékeket. Mit
tart a pszichoanalízis jó emberi kapcsolatnak - legyen szó házas-
ságról, barátságról, üzletről vagy bármi másról? Freud írásaiban
hiába keressük a választ. E mulasztás egyik oka, hogy Freud
szerette vizsgálódásainak eredményeit az empirikus - orvostu-
dományi - kutatások nyelvén megfogalmazni, a társadalomtudo-
mányokban azonban gyakorlatilag lehetetlen értékítéletektől teljes mér-
tékig mentes empirikus kutatásokat folytatni. Az ilyen próbálkozá-
sok eleve kudarcra vannak ítélve. Ráadásul könnyűszerrel bebi-
zonyítható, hogy Freud és a többi pszichiáter bizonyos értékek-
nek nagy jelentőséget tulajdonított, más értékeket pedig ellen-
zett. Freud például nem csupán „felfedezte" a gyermeki szexu-
alitást, hanem a gyerekek szexuális felvilágosítását is propagál-
ta; és nem csupán tanulmányozta azt, hogy a szexuális csábítás

280
milyen hatással van a gyerekekre, hanem ellenezte is ezt a jelen-
séget, mert úgy vélte, hogy károsan befolyásolja őket.
A páros emberi kapcsolatok vonatkozásában Freudnak az
volt az álláspontja, hogy mindig az egyik fél dominanciáján és a
másik alárendelt helyzetén alapulnak. Soha nem tanulmányoz-
ta és hirdette a demokráciát, az egyenlőséget, a kölcsönösséget
vagy az együttműködést. Alapvetően platonikus politikai néze-
teket vallott: egy intellektuális és erkölcsi elitnek a tömegek fe-
lett gyakorolt diktatúráját tartotta volna kedvező megoldásnak.
Freud nőgyűlölő kijelentései jól ismertek (Freud, 1932). Keve-
sebben tudnak talán arról, hogy úgy vélte: az analitikus és az
analizálandó páciens közötti pszichoanalitikus viszonynak
olyannak kell lennie, mint „a feljebbvaló és az alárendelt" közöt-
ti kapcsolatnak (Freud, 1914, 49. o.). Úgy tűnik, hogy az egyen-
lők közötti együttműködést sem lehetségesnek, sem kívánatos-
nak nem tartotta. Freud számára az együttműködés azt jelentet-
te, hogy a tökéletlen személy elég bölcs ahhoz, hogy belássa: kö-
vetnie kell kifinomultabb és felsőbbrendű partnerének útmuta-
tását.
Freuddal szemben Adler (A. Adler, 1925; Ansbacher, H. L.-
Ansbacher, R. R., 1956) nyíltan megfogalmazta saját álláspontját
az erkölcsileg kívánatos, azaz „mentálisan egészséges" emberi
kapcsolat mibenlétéről. Ennek fontos eleme a társadalmi érdek és
az együttműködési hajlandóság magas foka. Adler szintén kiemel-
te az őszinteség és a kompetencia jelentőségét, miközben Freud-
nál kisebb hangsúlyt fektetett az önismeretre.
Freud tehát elfedte és álcázta, míg Adler nyíltan elismerte és
elemezte a saját pszichológiai megfigyeléseit, elméleteit és terá-
piás módszereit átható erkölcsi értékeket. Úgy vélem, ez lehet az
egyik oka annak az eltérő fogadtatásnak, amelyben a freudi és
az adleri pszichológia részesült. Freud munkásságát úgy tekin-
tették, mint egy tárgyilagos, higgadt természettudós tanait, és
számos kutató (Bakan, 1959, La Pierre, 1959, Rieff, 1959) munká-
jára volt szükség ahhoz, hogy felszínre kerüljön a freudi pszi-
chológiában és pszichoterápiában megbúvó értékrend. Adler

281
ezzel szemben nem rejtette véka alá a saját értékrendjét. Emiatt
munkássága már korán elszakadt az orvostudománytól, a pszi-
chológiától, sőt a pszichoterápiától is, s ehelyett a gyermekneve-
léshez, az oktatáshoz és a társadalmi reformhoz kapcsolódott.
Más írásaimban (1957b) azt állítottam, hogy a pszichoanaliti-
kus folyamat bizonyos aspektusai két viszonylag egyenrangú
fél nagyfokú kölcsönös együttműködését követelik meg. Ezalatt
azt értem, hogy bár az analitikus és a páciens igen egyenlőtlen
viszonyban lehetnek bizonyos készségek és az alkalmazásukra
vonatkozó ismeretek tekintetében, egyenrangúak - vagy leg-
alábbis egyenrangúnak kellene lenniük - az egymás felett gya-
korolt hatalom szempontjából.
A rendelkezésre álló adatok alapján - azaz abból, amit a pszi-
choanalitikusok mondanak és tesznek - két szinte homlokegye-
nest ellenkező szakmai etikai álláspont létére következtethe-
tünk. Az egyik az, hogy a pszichoanalitikusok a vezető-követő
avagy dominancia-alárendeltség típusú emberi kapcsolatokat
preferálják, a másik pedig az, hogy az egyenlők közötti együtt-
működés a pszichoanalízis elválaszthatatlan részét képezi. Ál-
láspontom szerint a pszichoanalitikus terápia célja, hogy a lehe-
tő legtöbb választási lehetőséget kínálja a páciens számára a te-
kintetben, hogy miként kívánja élni az életét. Ezt az értéket exp-
licit módon meg kell fogalmazni, és nemcsak a páciens, hanem
lehetőleg minden ember vonatkozásában érvényesíteni kell.
Másképpen szólva: nem arra kell ösztönözni a pácienst, hogy
minden áron bővítse választási lehetőségeinek körét, mivel ezt
úgy is megvalósíthatná, ha a vele interakcióba lépő személyek
választási lehetőségeit szűkítené (azaz elnyomná őket). Ez azon-
ban ellentétes volna a pszichoanalízis erkölcsiségével, amely a
páciens készségeinek és ismereteinek bővítésével kívánja széle-
síteni a rendelkezésére álló alternatívák körét. Röviden: önnön
erőfeszítéseink révén kell gazdagítanunk saját világunkat, nem
pedig a szomszédunk erőfeszítéseibe való beavatkozással vagy
jogainak és lehetőségeinek csorbításával.

282
 A HISZTÉRIÁS JÁTSZMA SZEMLÉLTETÉSE:
SULLIVAN „HISZTÉRIÁS DINAMIKÁJA"

Bár Suliivan (1956) számos hagyományos pszichiátriai kon-

cepciót használt, a hisztéria leírásában alkalmazta a játékelméle-
ti modellt:

A hisztériást elméletileg leírhatnánk olyan személyként, akinek jó gondola-

ta támad arra nézve, hogy miként maradhat tiszteletreméltó anélkül, hogy telje-
sítené a vele szemben támasztott elvárásokat. Ez a szemlélet azonban félreveze-
tő, hiszen a hisztériásnak természetesen nem támad ilyen gondolata. Vagy leg-
alábbis gyakorlatilag lehetetlen bebizonyítani, hogy ilyen gondolata támadt. (Ki-
emelés Sz. T. 203. o.)

Suliivan itt tulajdonképpen azt állítja, hogy a hisztériás sze-

mély olyan ember, aki tiszteletreméltóságot utánoz - azaz csal.
A pszichoanalízis tradícióival összhangban persze Suliivan hoz-
záteszi, hogy a hisztériás ezt nem tudatosan teszi. Bár valóban
nem tűnik úgy, hogy a hisztériás gondosan megtervezi ezt a
stratégiát, magatartásának öntudatlan jellegét hiba volna túlsá-
gosan kidomborítani. Az a kérdés, hogy egy adott mentális cse-
lekvés pontosan „mennyire tudatos", születésétől fogva kísérti a
pszichoanalízist. Véleményem szerint ez valójában álprobléma,
hiszen a tudatosság - vagy önreflektív tudomásulvétel - rész-
ben annak a helyzetnek a függvénye, amelyben az egyén találja
magát. Másképpen megfogalmazva: részben társadalmi jellem-
ző, nem pedig egyszerűen személyes vonás.
Az alábbi részletben Suliivan kifejezetten játékelméleti szem-
pontból írja le a hisztériát:

Annak szemléltetésére, hogy a hisztériás dinamika hogyan lép működésbe,

tegyük fel, hogy egy erősen hisztériás hajlamú férfi pénzért házasodik, és drá-
maian túlzó beszéd- és viselkedésmódjának köszönhetően a felesége hamaro-
san felismeri, hogy a házasság mögött gyakorlati megfontolások húzódtak, s
hogy férje számára az ő személye nem igazán fontos. Nekilát, hogy bosszút álljon.
Hasonlóan az egyik páciensemhez, állandósuló vaginizmust produkál, amely
elvágja férjét a további közösülés lehetőségétől. A férfinak eszébe sem jut, hogy

283
ez a vaginizmus, amely ellehetetleníti az ő kielégülését, ellene irányulhat, még-
pedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ha valaki az interperszonális viszonyokat
nagyfokú objektivitással szemléli, az nem képes a hisztériás folyamatot a saját bajaitól
való megszabadulásra felhasználni. Ez tehát meg sem fordul a férfi fejében, de
szörnyen szenved a megvonástól, és egészen szélsőséges eszközöktől sem riad
vissza annak érdekében, hogy legyőzze ezt a vaginizmust, amely megfosztja őt
a kielégüléstől. Ezeket a szélsőséges eszközöket inkább a részletekre fordított
teátrális figyelem jellemzi, mint a feleség alapos vizsgálata. Ám a férfi újra és
újra kudarcot vall. Aztán egy éjjel, amint teljesen kimerülten fekszik az ágyban
- esetleg a gyakorlati pszichoterápia területén tett legújabb kirándulása során
bekövetkezett korai magömlés után -, arra gondol: „Istenem, megőrjít ez a do-
log," majd álomra hajtja fejét...
És éppen ez a „megőrjít ez a dolog" gondolat az a jó gondolat, amely állításom
szerint a hisztériásnak eszébe ötlik. A férfi korán reggel, amikor felesége még az
igazak álmát alussza, felkel és valamiféle pánikrohamon esik át. Ez gyakorlati-
lag bármi lehet, de a férfi környezetét mélyen megrázza. A feleség felébred,
megrémül és orvost hív. Ám még mielőtt az orvos odaér, a férfi - kiváló drama-
turgiai érzéktől vezérelve - tudatja a feleségével - valamilyen közvetett módon
-, hogy attól tart: eszét veszti. Az asszony erre igencsak megzavarodik. Mire te-
hát az orvos megjelenik, a nőben - részben a vaginizmusához vezető ok miatt
is - elég szorongás halmozódik fel ahhoz, hogy úgy érezze, ő is megbolondul,
a férfi pedig meglehetősen szokatlan tüneteket produkál. (Kiemelés Sz. T.
204-205. o.)

Suliivan elvitathatatlan érdeme a pszichiátriai „betegségek"

életvezetési problémákként való leírása, amit a fenti részlet jól
szemléltet. A férj és a feleség közötti kölcsönösen kényszerítő
jellegű kapcsolat leírása különösen figyelemreméltó, akárcsak
az, ahogy a páciens utánozni vagy játszani kezdi az elmebeteg
személy szerepét.
Suliivan ezután a „hisztériás dinamikát" egyfajta tudattalan
vagy kimondatlan szimulálásként tárgyalja, anélkül azonban,
hogy ezt a kifejezést használná. A hisztériát a „fordított szubli-
máció" egyik formájának nevezi, amin azt érti, hogy a páciens
„olyan módot talál elfogadhatatlan késztetéseinek személyes
szempontból kielégítő kiélésére, amely mentesíti őt a társadalmi
rosszallás alól, és amely ezért a szublimálációhoz hasonlít.
Azonban a stratégia, felismerése esetén, csakis társadalmi meg-
bélyegzést vonna maga után" (207-208. o.). Ezek a megjegyzé-

284
sek újfent szemléltetik, hogy milyen funkciót tölt be a nem
verbális vagy indirekt kommunikáció a hisztériában, és hogy
mennyire szoros a kapcsolat a hisztéria és a szimulálás között.
Játékelméleti szempontból nézve azt mondhatjuk, hogy a hisz-
tériást Suliivan úgy írja le, mint aki szívesen folyamodna a csa-
lás eszközéhez, ha biztos lehetne benne, hogy nem kapják rajta.
Csalását ráadásul úgy állítja be, hogy környezete ne önző straté-
giát, hanem elkerülhetetlen szenvedést lásson benne.
A hisztériás által játszott játszma - illetve a hisztériás mint a
játszma milyenségét meghatározó játékos - egy másik vonásáról
szól az alábbi idézet:

A hisztériásban igen mély megvetés él a többi ember iránt. Ezalatt azt ér-
tem, hogy a többieket viszonylag árnyszerű alakoknak látja, akik - néha ez az
érzésem - csupán arra jók, hogy közönséget szolgáltassanak az általa játszott elő-
adáshoz. Hogy ez miben mutatkozik meg? Nos, a hisztériások cél és ok nélkül
hazudnak: a legnagyobb hazugok valamennyi emberi személyiségtípus közül -
semmi sem elég jó úgy, ahogy van. Minden alakul, fejlődik a történetmesélés
közben: mintha a hisztériásnak mindent el kellene túloznia egy kicsit. [...]
Amikor az életükről - érdeklődési körükről, szórakozásukról, bánatukról stb. -
mesélnek, csakis szuperlatívuszokban tudnak beszélni. És ez bizonyos szem-
pontból nem más, mint a valóság elégtelenségére vonatkozó kijelentés - és ép-
pen erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a hisztériásokban megvetés él az
egyszerű események és egyszerű emberek iránt. Úgy viselkednek, mintha valami
jobbhoz volnának szokva, és így is van. (Kiemelés Sz. T. 209-210. o.)

Suliivan itt rámutat arra a tényre, hogy a hisztériás játszma

nem különösebben kifinomult. Gyerekekre, műveletlen embe-
rekre, elnyomottakra és rettegőkre van szabva, tehát azokra,
akik úgy érzik, hogy mások nélkül az önmegvalósításra és siker-
re való esélyük igen csekély lenne. Ezért folyamodnak az után-
záshoz és a hazugsághoz mint boldogulási stratégiákhoz.
A Suliivan által említett „dinamika" eddig elsősorban a
kényszerítő jellegű manőverek használatát szemléltette, ami
egybevág azzal az állításommal, hogy a hisztéria elsődlegesen
kényszerítő jellegű játszma.

285
 A hisztériás konverzióval - tehát az ikonikus testi jelek hasz-
nálatával - kapcsolatban Suliivan a következőket írja:

Amikor ez a konverzió létrejön, hasznos funkciót tölt be: és e funkció elsőd-

leges helye az énrendszer. [...] Itt fedezi fel a páciens azt a szinte gyermekien
egyszerű műveletet, amelynek segítségével profitálhat az őt fogyatékossá tevő
rendszerből. Gyakran a lehető legátlátszóbb módon azt mondja neked: „Ha
nem szenvednék ebben a betegségben, akkor ezt meg azt tudnám csinálni." És
itt lehetőségeinek meglehetősen grandiózus leírása következik. A fogyatékos-
ság az önvédelmi műveletek igen kényelmes eszközéül szolgál. (216. o.)

Ez természetesen a konverziónak csak az egyik, bár igen fon-

tos aspektusa. A fenti Sullivan-idézet is csak egy újabb megfo-
galmazása annak, hogy a hisztériás azért játszik beteget, mert
fél, hogy ha a való élet bizonyos területein meg kellene állnia a
helyét, kudarcot vallana. Ugyanakkor ezzel a stratégiával a
hisztériás maga vonja a saját fejére a biztos vereséget.
Suliivannak a hisztériára vonatkozó záró sorai megerősítik
azt a feltevést, hogy azok a személyek hajlamosak ezt a játszmát
játszani, akiknek a játszmarepertoárjuk szegényes.

A hisztériás dinamika mint életvezetési problémákkal szemben alkalmazott

módszer jelenléte számomra azt jelzi, hogy a páciens az élet számos olyan as-
pektusából kimaradt, amelyet meg kellett volna tapasztalnia, ha a jövőre vonat-
kozó kedvező kilátásokkal rendelkező, teljes személyiséggé akart volna válni.
Mivel a hisztériások olyan korán megtanulják, miként vághatják ki magukat a nehéz
helyzetekből egy minimálisan összetett folyamat révén, az élet számukra olyan, mint
amilyennek ők maguk látszanak: kivételesen és szélsőségesen egyszerű. Ezért
még ha félre is tudnánk söpörni a patogén vagy patologikus mechanizmuso-
kat, olyan személyeket kapnánk, akik nem alkalmasak arra, hogy megbirkóz-
zanak a komplex interperszonális környezettel. Egyszerűen hiányzik belőlük a
szükséges tapasztalat: nem járták ki azt az iskolát, amelyet annyi más embernek nem
volt módja elkerülni. (Kiemelés Sz. T. 228. o.)

Hogy egy személy mit tekint az élet értelmének vagy értel-

mes cselekvésnek, az attól függ, hogy milyen tanulási folyama-
ton ment keresztül. Az, hogy a kényszerítő vagy az együttmű-
ködésen alapuló játszmákat részesíti előnyben, az attitűdjein és

286
az ízlésén múlik. Éppen ezért lehetnek olyanok, akik tökéletesen
kielégítőnek találják a hisztériás (vagy bármely más „pszicho-
patologikus") játszmát, bár a modern pszichiátriai elméletek és
művek általában hajlamosak kizárni ezt a lehetőséget.1 Az élet
tényei azonban nézetem szerint azt követelik tőlünk, hogy az
emberi magatartásoknak sokkal szélesebb skáláját ismerjük és
fogadjuk el, mint eddig.

HAZUGSÁG: A HISZTÉRIÁS JÁTSZMA

EGYIK SAJÁTOS STRATÉGIÁJA

Napjaink pszichiáterei számára szigorúan tilos hazugságról

beszélni az úgynevezett elmebetegségekkel összefüggésben.
Miután egy személy „páciensi" státusba kerül, pszichiáterének
még gondolnia sem szabad olyan dolgokra, mint a megtévesz-
tés vagy a becsapás. Ha valaki egy pszichiátriai problémával
kapcsolatban felveti a hazugság lehetőségét, azonnal „pszichiát-
riaellenesnek" vagy „embertelennek" bélyegzik, ami azt jelenti,
hogy nemcsak téved, hanem rosszindulatú is. Ez pedig igen saj-
nálatos, mert azt jelzi, hogy napjaink pszichiáterei egyfajta szen-
timentális attitűddel közelítenek az úgynevezett elmebetegek-
hez.
Hosszú ideje úgy érzem, hogy a hazugság a pszichiátria te-
rületének egyik legmeghatározóbb jelensége. Bizonyos értelem-
ben nem teszek mást, csupán újrafogalmazom Freud egyik leg-
korábbi megfigyelését, amely szerint a társadalmi képmutatás a
pszichiátriai központi problémáinak egyike. Rámutatott például ar-
ra, hogy mind a páciensek, mind a pszichiáterek rendszeresen
hazudnak - ha használhatom ezt a kifejezést -, amikor a szexről
1 E vonatkozásban meghökkentő a hasonlóság az emberiséghez való pszi-

choanalitikus és klasszikus keresztény felfogás között. Egyik sem fogadja el az

embereket emberekként! A pszichoanalízis az embereket általában „betegekként"
(neurotikusokként vagy pszichotikusokként) kezeli, míg a kereszténység álta-
lában „bűnösökként" tekint rájuk.

287
és a pénzről beszélnek egymásnak. Hogyan értelmezhetnénk
másként Freud beszámolóját a Chrobakkal való találkozásáról
egy női páciens kapcsán, aki tizennyolc évi házasság után még
mindig szűz volt? E tapasztalattal összefüggésben Freud (1914,
296. o.) elmondta, hogy Chrobak szerint az orvos társadalmi
szerepe és „erkölcsi kötelessége" hazudni a páciens állapotát il-
letően, annak érdekében, hogy megvédje a férj jó hírnevét és a
házasság stabilitását. A „hazudni vagy nem hazudni" kérdés
születésétől fogva fontos problémája a pszichoanalízisnek. A
pszichoanalitikus helyzet egyes aspektusai éppen Freud azon
erőfeszítéseinek köszönhetően jöttek létre, hogy őszinte és egye-
nes legyen a pácienseivel.
Adler is a pszichológiai vizsgálat kiemelt tárgyának tartotta
a hazugságot. Ez azt sugallja, hogy a pszichoanalízis korai idő-
szakában az analitikusok hajlamosabbak voltak őszintén elis-
merni, hogy az emberek - beleértve az orvosokat és a páciense-
ket is - gyakran hazudnak egymásnak. Persze könnyebb valaki-
nek elfogulatlan megfigyeléseket tenni az őszintétlenségről, ha
neki magának nincs rejtegetnivalója. Ráadásul a korai pszi-
choanalitikusok igyekeztek nem infantilizálni a pácienseiket. Ez
fontos, hiszen annak a helyzetnek a prototípusa, amelyben az
egyik fél hazudik a másiknak, éppen a szülő-gyerek viszony:
a szülő nem mondja meg a gyereknek az igazat, hanem inkább
azt kommunikálja, amit a gyerek szempontjából „jónak" tart.
A megtévesztéssel való segítség e paternalisztikus modellje
szinte minden emberi kapcsolatra hatást gyakorol.
A17. századi Európában például bóknak számított, ha vala-
kire azt mondták, úgy hazudik, „mint egy orvos" (Fletcher,
1954, 42. o.). Az orvosoktól azt várták, hogy úgy kezeljék a pá-
cienseket, mint egy felnőtt a gyereket. Ezért nem egyszerűen el-
fogadható, hanem egyenesen kötelező volt hazudni, mivel az
volt az általános vélekedés, hogy felesleges kegyetlenség volna
elmondani a páciensnek a fájdalmas igazságot. Ma is ez az ural-
kodó orvosi etika. Ráadásul, mivel a pszichoanalízis tiszteletre-
méltó orvosi szakterületté lépett elő, a pszichoanalitikusok is

288
felhagytak azzal, hogy a megtévesztésnek az interperszonális
kapcsolatokban betöltött szerepét vizsgálják. Vagy nem vesznek
tudomást a hazugságról, vagy pedig másként könyvelik el -
amnéziaként, disszociatív reakcióként vagy ki tudja, miként.
A hazugsággal szoros összefüggésben vannak, de nem azo-
nosak vele az olyan jelenségek, mint a ködösítés, porhintés vagy
a tisztázás elmulasztása. Például az orvos, aki elkerüli, hogy a
díjazásról kelljen beszélnie a beteggel, nem hazudik, csupán
tisztázatlanul hagy egy fontos momentumot. A hazugság és a
tisztázás elmulasztása közötti lényeges különbség, hogy az
utóbbi esetben a beszélő nem tájékoztat tevőlegesen félre. Ha-
sonló különbség áll fenn a félretájékoztatott és a tájékozatlan
ember között is. Azonban azzal, ha visszatartunk valamilyen ér-
tesülést egy olyan személytől, akinek szüksége van rá, ugyan-
olyan sérelmet okozhatunk, mintha hazudnánk neki.

Egy klinikai példa

Az alábbi megfigyelések egy fiatal nő pszichoanalitikus ke-

zelésén alapulnak. Semmit nem árulok el arról, hogy milyen
segítségért fordult hozzám és milyen ember volt, mivel viselke-
désének egyetlen aspektusára kívánok összpontosítani - a ha-
zudozásra. Hogy hazudik - azaz A kijelentést kommunikálja va-
lakinek, miközben pontosan tudja, hogy B kijelentés fedi a való-
ságot -, az már az analízis korai szakaszában kiderült, és mind-
végig központi kérdés maradt. Hazugságainak fő oka az volt,
hogy zsarnoki és kiszámíthatatlan anyjával szembesülő csapdá-
ba esett gyermeknek látta magát. A hazugság mutatkozott a leg-
egyszerűbb és leghatékonyabb módszernek arra, hogy dűlőre
jusson anyjával. Látva, hogy anyja nyílt konfrontáció nélkül el-
fogadja hazugságait, rendszeresen ehhez a stratégiához folya-
modott, aminek eredményeképpen a hazugság szervesen be-
épült a személyiségébe. Felnőtt életében sok barátja és különö-
sen a férje - anyjához hasonlóan - látszólag elfogadta a hazug-

289
ságait. A saját őszintétlen kommunikációjával kapcsolatos vára-
kozásai sokatmondóak voltak. Egyfelől remélte, hogy közléseit
igazságként fogadják el, másfelől azt kívánta, hogy valaki lep-
lezze le a hazugságait. Felismerte, hogy a hazugságok következ-
ményei alól való mentesülés ára az, hogy folyamatos pszichológiai
alávetettségbe kerül azokkal szemben, akiknek hazudik. Hozzá
kell tennem, hogy ez az asszony társadalmilag tökéletesen nor-
mális életet élt, és nem hazudott mindenkinek megkülönbözte-
tés nélkül. Csak azoknak volt hajlamos hazudni, akiktől valami-
ért függésbe került, és akikre dühös volt. Minél fontosabbnak
érezte a kapcsolatot, annál erősebb volt benne a meggyőződés,
hogy nem kockáztathatja meg a személyes ellentétek nyílt kife-
jezésre juttatását, az ütköző igények vagy vélemények őszinte
feltárását.
Ezekben a csapdahelyzetekben a hazugság e páciens számá-
ra a hisztériás konverzióhoz vagy az álomkommunikációhoz
hasonló indirekt kommunikációs eszköz lett. Amint én is és ő is
megértettük az általa játszott játszma lényegét, egyre nyilvánva-
lóbbá vált, hogy azok, akiknek hazudott, az esetek nagy részé-
ben tudták, hogy hazudik. És persze ő is tudta. Ez azonban a
legkisebb mértékben sem csökkentette a művelet hasznosságát,
amelynek fő értéke abban rejlett, hogy segítségével a páciens ké-
pes volt a többi játékos magatartását (vagy válaszait) kontrollálni.
Játékelméleti szempontból megfogalmazva olyan volt ez, mint-
ha a páciens nem engedhetné meg magának, hogy megpróbál-
jon őszintén játszani. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy lép, és
meg kell várnia, hogy partnere-ellenfele milyen válaszlépésre
szánja el magát. Ennek puszta gondolata is elviselhetetlen szo-
rongással töltötte el, különösen, amikor komoly érdekütközések
lehetősége merült fel közte és a többiek között. Ezért, szemben
az efféle „nyílt" játszmával, inkább a hazugságot részesítette
előnyben - azaz az olyan kommunikációt, amelynek következményeit
ki tudja számítani. Ez megkímélte őt attól a szorongástól, amit a
kiszámíthatatlanság okozott benne. Házassága ezért a hazugsá-
gok bonyolult játszmája volt: férje látszólag igazságként fogad-

290
ta el az ő hazugságait, majd az állítások valótlanságára vonatko-
zó tudását az asszony manipulálására használta fel. Ez azután
újabb alapot szolgáltatott a nőnek, hogy elnyomottnak érezze
magát, s ezért hazudjon a férjének.

BIZONYTALANSÁG ÉS KONTROLL
A JÁTÉKOS VISELKEDÉSÉBEN

Az őszinte játék egyik jellemzője, hogy a többi játékos lépései

csak bizonyos határok között számíthatók ki. A sakkban vagy a
teniszben lehetetlenség pontosan megmondani, mi lesz az ellen-
fél következő húzása - hacsak nincs óriási tudásbeli különbség
a játékosok között, ám ebben az esetben nem is beszélhetünk
igazi „játszmáról." Ezért ahhoz, hogy játszmákat játsszunk, el
kell viselnünk a bizonytalanság egy bizonyos - nem egy esetben
nagy - fokát. Ez a való élet társadalmi kapcsolataiban játszott
játszmákra is igaz. Másképpen szólva: ha valaki nyílt sisakkal
játszik, gyakran nem tudhatja, hogyan reagálnak a többiek rá
vagy az ő erőfeszítéseire. Tegyük fel, valamilyen okból nagyon
fontossá válik, hogy tudjuk, hogy képesek legyünk pontosan
megjósolni és kontrollálni, miként fog reagálni egy másik sze-
mély a viselkedésünkre. Ez a helyzet a hazugság - és általáno-
sabban: a csalás - egy bizonyos fajtájának melegágya. A játszma
célja a feladatmegoldásról és feladatismeretről áttevődik a másik játékos
lépéseinek kontrollálására. Áhhoz, hogy valaki sikeres legyen eb-
ben az új játszmában, a többi játékos személyiségére vonatkozó in-
formációkra van szükség, szemben a feladatismeretre irányuló
játszmákkal, amelyekben a tudásnak és a készségeknek van ki-
emelt jelentőségük.
Ezek a megfontolásoknak messze ható következményekkel
bírnak mindazon helyzetekre nézve, amelyekben a hatalom bir-
tokosai alárendeltjeik személyiségével vannak elfoglalva, ahe-
lyett, hogy a teljesítményükkel törődnének. A feletteseiknek ki-
szolgáltatott beosztottakra, illetve a pszichoanalitikus képzési

291
rendszerre vonatkozó pszichiátriai és pszichológiai beszámolók
jó példát nyújtanak erre (Szász, 1958e). Ezekben a helyzetekben
az alárendelt helyzetű személy elégtelen teljesítményét megtűri
- sőt rejtett módon bátorítja - a felettes, aki lemond a gyakorla-
ti feladatok terén nyújtott szakértelemről mint célról és értékről,
s helyette beosztottjainak manipulálását, „mozgatását" helyezi
értékrendjének csúcsára.
A krónikus hazudozás esetében nyilvánvaló, hogy amennyi-
ben ez a berendezkedés - például egy házasságban - mindkét
fél számára elfogadható, óriási nyereséget vagy inkább olcsón
szerzett biztonságot nyújt nekik. Ennek forrása a hazugságnak
és a hazugság elfogadásának a metakommunikatív jelentéseiben
keresendő. Amikor hazudik, a hazug személy azt közli partne-
rével, hogy fél tőle, és szeretne a kedvében járni. Ez arról bizto-
sítja a hazugság címzettjét, hogy ellenőrzése alatt tartja a hazug
személyt, ezért nem kell attól tartania, hogy elveszíti. Egyúttal
arról is tájékoztatja a hazug személyt, hogy neki is nagy szüksé-
ge van a kapcsolatra. Amikor elfogadja a hízelgés és a behódo-
lás baksisát - amely kimondatlanul benne foglaltatik abban a
tényben, hogy a másik fél hazudott neki -, a hazugság címzett-
je kinyilvánítja, hogy hajlandó az igazságot ezekért a javakért
áruba bocsátani. Ebből a hazug személy tudja, hogy nem kell a
kiemelt tárgy elvesztésétől tartania. Mindennek eredményekép-
pen a kölcsönös megtévesztés e játszmája mindkét félnek - nagy-
fokú - biztonságérzetet nyújt.
E biztonságos - bár meglehetősen megalázó - konstrukcióval
szemben egy olyan kapcsolat, amely a kendőzetlen igazság na-
gyobb adagjainak feltárására épül, hajlamosabb lehet a felbom-
lásra. Nézetem szerint ez az oka annak, hogy egyes „rossz" há-
zasságok sokkal „stabilabbak" - azaz hosszabb ideig tartanak -,
mint bizonyos viszonylag „jó" házasságok. A „rossz" és „jó" ki-
fejezéseket itt olyan értékek meglétére vagy hiányára értem,
mint az őszinteség, a bizalom, a méltóság és így tovább. Egy há-
zasság fennmaradásának vagy válás miatti felbomlásának pusz-
ta ténye csupán a kapcsolat jogi státusának szempontjából hor-

292
doz jelentést. Nem mond semmit a házasság milyenségéről.
Ezért ostobaság egy házasság fennmaradását a sikeres játszma
(pl. „mentális egészség" vagy „érettség"), míg a válást a kudarc
(pl. „elmebetegség" vagy „éretlenség") jeleként értékelni. Egyes
házasságok döglött játszmák, míg a válás - amely mindenkép-
pen a házassági játszma szerves részét képezi - annak lehet a je-
le, hogy a játékosok aktívan részt vesznek a játszmában ahe-
lyett, hogy visszavonulnának belőle.

ÖSSZEGZÉS

A hisztériát mint játszmát a dominancia és az interperszoná-

lis kontroll célja jellemzi. E cél elérésének tipikus stratégiája a fo-
gyatékosság és betegség révén való kényszerítés. Az olyan,
megtévesztésen alapuló húzások, mint a hazugság, szintén
kulcsszerepet játszanak ebben a játszmában.
Ha a hisztéria (és más „elmebetegségek") „kezelésének"
problémájával kívánunk foglalkozni, fel kell tennünk a kérdést:
Milyen irányba - azaz milyen típusú játszmák irányába - kelle-
ne változnia a páciens viselkedésének? Szemben a „változás"
szóval, a „terápia" kifejezés azt implikálja, hogy a páciens jelen-
legi viselkedése „rossz", míg az az irány, amelybe a terapeuta a
páciens magatartását mozdítani szeretné, „jó" vagy legalábbis
„jobb". Hogy mi a „rossz", a „jobb" és a „jó", azt az orvos dön-
ti el. Ezzel szemben az egyénközpontú pszichoterápiában a te-
rapeuta feladata, hogy segítsen a páciensnek kialakítani a pszi-
choszociális „betegségre" és „egészségre" vonatkozó saját koncepcióját.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a páciens olyan célt is maga elé
tűzhet, amely nincs összhangban a terapeuta értékeivel: a pá-
ciens a terapeuta által nem tervezett, sőt a terapeuta személyes
preferenciáival ellentétes irányba is változhat. A pszichoterápiás
interakció racionális koncepciójában az ilyen „baleseteknek" is
helyet kell szorítani.

293
 A terápiás beavatkozásokat és a páciens élettevékenységében
bekövetkező módosulásokat talán jobb lenne a páciens játsz-
maorientációinak és stratégiáinak változásaiként megragadni.
A hisztériás esetében például a különböző személyek által „ja-
vulásnak" vagy „gyógyulásnak" tekintett változások az alábbi
fejlemények bármelyikét jelenthetik: mások hatékonyabb kény-
szerítése és elnyomása; nagyobb fokú alárendelődés másoknak
és a szenvedésbe való még mélyebb belesüppedés; az interper-
szonális kontrollért folytatott harctól való visszavonulás az iga-
zi kapcsolatoktól való progresszív elszigetelődés révén; és vé-
gül: más játszmák céljainak és stratégiáinak elsajátítása, továbbá
e játszmák némelyikének kipróbálása.

294