1.

Bevezetés

Az individuál- és a szociál- vagy társadalompszichológia közötti ellentét,

amely első pillantásra igen jelentősnek tűnik- sokat veszít erejéből, ha beható
vizsgálat alá vesszük. Bár az individuálpszichológia azt figyeli és követi
nyomon, milyen utakon keresi az egyes ember ösztönvágyai kielégítését,
egymagában azonban - meghatározott kivételektől eltekintve - ritkán kerül
olyan helyzetbe, hogy az általa vizsgált egyénnek a másokhoz fűződő viszo-
nyait figyelmen kívül hagyhassa. Az egyén lelki életében folyamatosan jelen
van a másik ember, mint példakép, mint tárgy, mint segítő, vagy ellenfél, az
individuálpszichológia tehát eleve, a szónak ebben a kiterjesztett, de teljesen
jogos értelmében egyszersmind szociálpszichológia is.
Az egyén szüleihez, testvéreihez, szerelme tárgyához, tanítójához és or-
vosához fűződő viszonyai - tehát mindazok a kapcsolatai, melyek eddigelé
legfőképp a pszichoanalitikus vizsgálat tárgyai voltak - azt a gondolatot
sugallják, hogy e viszonyokat társadalmi jelenségekként értékeljük, melyek
ellentétben állnak bizonyos egyéb, általunk nárcisztikusnak nevezett folyama-
tokkal, melyeknél az ösztönkielégülés kivonódik egy másik személy befolyása
alól, illetve lemond arról. A társadalmi, illetve a nárcisztikus - Bleuler (1912)
bizonyára azt mondaná, autisztikus - lelki jelenségek ellentétes volta is az
individuálpszichológia tárgykörébe tartozik, de semmiképpen nem választ-
ható el a szociál-, vagy a tömegpszichológia jelenségeitől.
Szüleihez, testvéreihez, szeretteihez, barátaihoz, tanítójához és orvosához
fűződő viszonyában az egyén mindig csak egy, vagy kevés személy befolyását
érzi, akik közül egyvalaki igen jelentős a számára. Megszoktuk már, ha
szociál- vagy tömegpszichológiáról van szó, nem vesszük tekintetbe a fenti
viszonyokat, és vizsgálatainkat pusztán arra a viszonyra irányítjuk, amelyet
az egyénre egy időben sok olyan másik személy gyakorol, akikkel valamilyen
tekintetben összeköttetésben áll, még ha sok tekintetben idegenek maradnak

187
 is egymás számára. A tömegpszichológia tehát úgy tekinti az embert, mint
valamely törzs, nép, kaszt, réteg, intézmény tagját, vagy egy ember-gomolyag
alkatrészét, mely egy bizonyos ideig, és egy bizonyos cél érdekében tömeggé
szerveződik. Egy természetes összefüggés szakad meg általa, és e meg-
szakadásból arra következtethetünk, hogy az eme különleges körülmények
között tapasztalható jelenségek valamilyen különleges, másra vissza nem
vezethető ösztönnek, a szociális ösztönnek - herd instinct, group mind - a
megnyilvánulásai, mely egyéb helyzetekben nem jut kifejeződésre. Joggal
kifogásolhatjuk azonban azt a gondolatot, mely az emberek számának oly nagy
jelentőséget tulajdonít, mintha egyedül csak az volna képes az emberi lélekben
egy új, és amúgy érintetlen ösztönt felébreszteni. Gondolataink innentől két
lehetőség irányába terelődnek tovább: egyrészt a szociális ösztön lehet hogy
nem eredeti, tovább már nem bontható ösztönféleség, másrészt kifejlődésének
kezdetét szűkebb körben - talán leginkább a családban - tudnánk sikerrel
megtalálni.
A tömeglélektan, bár még gyermekcipőben jár, máris átláthatatlanul bősé­
ges problémamennyiséget talált, és kutatóját ezzel számtalan, idáig még kellő
módon be nem határolt feladat elé állítja. A tömegképződés különböző for-
máinak puszta csoportosítása, a tömeggé válásból származó lelki jelenségek
leírása hatalmas mennyiségű megfigyelést igényel, és máris igen bőséges
irodalmat eredményezett. Semmiképpen ne tekintsük e vékony könyvecs-
kénket a tömeglélektan foglalatának, hisz itt az egész anyagból csak néhány
pontot tudunk tárgyalni. Valóban csak ama néhány kérdés köré szerveződik
jelen munkánk, melyek a pszichoanalízis mélyebb kutatása számára igen
tekintélyes haszonnal bírnak.
188
Il
A tömeglélektan Le Bon
/éle ábrázolása
Célszerűbbnek tűnik egy definíció leírása helyett a megjelenési formákra
utalni, és ezekből kiragadni azokat a különleges, és jellemző tényeket, melyhez
vizsgálódásaink hozzákapcsolhatók. Mindkét célunkat elérhetjük, ha Le Bon
joggal híressé vált könyvéből, A tömegek lélektanából adunk itt tartalmi
kivonatot. 1
Foglaljuk össze még egyszer a dolgokat: Ha a pszichológia - mely az egyes
embernek a társaihoz fűződő kapcsolatát és cselekedeteit, képességeit, ösztön-
mozgásait, motivációit, szándékait vizsgálja -, már maradéktalanul megol-
dotta feladatait, és a fenti összefüggések mindegyikét sikeresen megvilá-
gította, akkor hirtelen egy újabb, megoldatlan feladattal találja magát szemben.
Választ kell adnia arra a meglepő tényre, hogy az általa megértett individuum
miért érez, viselkedik és gondolkodik egy bizonyos körülmény megléte esetén
egészen másként, mint az tőle elvárható lenne. Ez a bizonyos körülmény pedig
az, amikor az egyén betagozódik abba az embertömegbe, amelyet ,,pszicho-
lógiai tömeg" névvel illethetünk. Milyen lehet ez a „ tömeg", és honnan bír
olyan tulajdonságokkal, melyek az egyént oly jelentősen képesek befolyásol-
ni, és miben áll vajon annak a lelki változásnak a mibenléte, mely az egyénben
lejátszódik?
E három kérdést megválaszolása az elméleti tömegpszichológia feladata.
Legjobban úgy ragadhatjuk meg a problémát, ha a harmadik kérdésből indu-
lunk ki. Munkánk abból áll, hogy megfigyeljük az egyes emberek megváltozott
1. [A francia eredeti kiadás címe Psychologie des foules, 1895. Freud Le Bon „joule"
kifejezésére éppenúgy, mint Mc Dougall „group" szavára a „Masse" terminust használja (ld a
következő fejezetben). A félreértések elkerülése végett hadd jegyezzük meg, hogy Mc Dougall
maga Le Bon , joule" kifejezését a,, crowd" szóval fordf totta, és a,, crowd "-tói megkülönböztette
a kevéssé összefoglaló fogalmat jelentő „group "-ot.]
189
 reakcióit, hiszen ez biztosít anyagot a tömegpszichológia számára; minden
magyarázatot meg ~ell hogy előzzön a magyarázandó jelenség leírása.
Hagyjuk most Le Bont szóhoz jutni. Könyve 1913-ban készült magyar
fordításának 20. oldalán így ír:
„A pszichológiai tömegnél ez a legfeltűnőbb: Bármilyenek az alkotó
egyének, bármennyire hasonló hasonlók vagy nem hasonlók életmódjukat,
foglalkozásukat, jellemüket és értelmiségüket tekintve, azáltal hogy tömeggé
szerveződtek, egy bizonyos kollektív léleknek jutnak birtokába és ez másnemű
érzésre, gondolkodásra és cselekvésre készteti őket, mint ahogy elkülönítve
éreztek, gondolkoztak és cselekedtek. Vannak olyan gondolatok és érzelmek,
amelyek csak a tömegben levő egyénnél keletkeznek és válnak tetté. A pszi-
chológiai tömeg átmeneti lény, heterogén elemekből áll, melyek pillanatra
vannak összekötve, éppen úgy, mint ahogy az élő szervezetet alkotó sejtek
egyesülve új lénynek tűnnek föl és egészen más tulajdonságaik vannak, mint
az egyes sejteknek külön-külön."
Hadd vegyük a bátorságot arra, hogy Le Bon fejtegetéseit megszakítsuk a
saját megjegyzéseinkkel, és elsőként mondjuk is el, hogy ha az egyének egy
tömegben egységet képeznek, akkor kell lennie közöttük valamilyen kötőanyag­
nak, és ez a kötőanyag lehet, hogy éppen az, mely arra a tömegre jellemző.
Le Bon önmagában nem ad választ a kérdésre, az egyéneknek a tömegben
bekövetkező változásait taglalja, és e változásokról olyan kifejezések segítsé-
gével ír, melyek mélypszichológiánk alapjaival igen jól egybecsengnek.
(Uo., 20. o.) „Hogy a tömegben levő egyén miben különbözik az izolált
egyéntől, nem nehéz megállapítani. De kevésbé könnyű megfejteni a különb-
ség okait."
„Hogy ezeket az okokat csak valamennyire is megleljük, emlékezzünk a
mai lélektannak erre a megállapítására: nemcsak a szerves életben, hanem az
értelem működésében is a tudattalan jelenségeknek van túlnyomó részük. Az
értelemnek tudatos élete elenyésző csekélység a tudattalan élet mellett. A leg-
pontosabb analízis, a legmélyebbre ható megfigyelés csak nagyon csekély
számát fedezte fel a lelki élet tudatos indítóokainak. Tudatos cselekvéseink
egy tudattalan, s a főleg az öröklődés hatása folytán keletkezett szubsztrátum-
ból veszik eredetüket. Ez a szubsztrátum számtalan, ősidőktől lerakódott
nyomot tartalmaz, s ezek képezik a faji lelket. Tetteinknek ismeretes okai
mögött kétségkívül vannak rejtett ismeretlen okok, ezek mögött pedig még
rejtettebb okok vannak, mert azokról mi magunk sem tudunk. Mindennapi
cselekvéseink ezeknek a rejtett és figyelmünket kikerülő okoknak okozatai."
A tömegben - véli Le Bon - elmosódik az egyes emberek egyéni öröksége,
és ezzel eltűnik sajátossága. A rasszra jellemző tudattalan kerül előtérbe, a
190
heterogén feloldódik a homogénben. Azt mondhatjuk, a lelki felépítmény,
mely az egyes emberekben oly különbözőképpen fejlődött ki, lebomlik,
elveszti erejét, és előtűnik (működőképessé válik) a mindegyikben meglévő
közös tudattalan alap.
Ezen a módon alakul ki a tömeget alkotó egyedeknek az átlagos jelleme.
Egyedül Le Bon jött arra rá, hogy ez a karakter új tulajdonságokat is mutat, és
ennek okát három dologban vélte megtalálni. ,
(Uo., 23. o.) „Az első az, hogy a tömegben levő egyént, csupán a szám ténye
által, legyőzhetetlen hatalom érzete szállja meg s ez teszi lehetővé, hogy enged
ösztöneinek, melyeket egymagában szükségszerűleg korlátozott volna. Az
ösztönök korlátozásáról annál kevésbé lehet szó, mert a tömeg anonim,
következőleg felelősségtelen, s teljesen megszűnik a felelősség érzete, ami az
egyént mindig visszatartja."
Jelen vizsgálódásunkban nem kell túl sok hangsúlyt fektetnünk a felbuk-
kanó új tulajdonságok részletezésére. Elegendő azt elmondanunk, hogy a
tömegbe vegyülő egyén olyan viszonyok közé kerül, melyek lehetővé teszik
számára, hogy tudattalan ösztönimpulzusait ne kelljen többé elfojtania. A ké-
sőbb megmutatott új tulajdonságok is ennek a tudattalannak a megnyilatko-
zásai, ahol az emberi lélek összes létező rosszasága „raktáron van". A felelős­
ségérzet, vagy a lelkiismeret ilyetén eltűnése könnyen érthető. Már régen
elmondottuk, az úgynevezett lelkiismeret lényege a „szociális szorongás". 2
(Uo., 24. o.) „A második ok, a lelki infekció, szintén közreműködik abban,
hogy a tömegeknél speciális sajátságok jelentkeznek és azok határozott irányt
nyernek. A lelki infekció könnyen megállapítható, de meg nem magyarázott
jelenség, melyet a hipnotikus jelenségekhez kell sorolnunk; rögtön rátérünk.
A tömegben minden érzelem, minden tett inficiáló természetű és olyan mér-
tékben inficiáló, hogy az egyén könnyen feláldozza személyes érdekét a
kollektív érdeknek. Már pedig ez a természettel homlokegyenest ellenkező
cselekmény és az ember csak akkor képes rá, mikor tömegnek alkotó része."
Az utolsó mondatra később fontos sejtést alapozunk.
2. Le Bon és a mi nézeteink között abban van bizonyos eltérés, hogy Le Bon „tudattalan"
kifejezése nem teljesen egyezik meg a pszichoanalízisben használatos „tudattalan" fogalommal.
Le Bon a tudattalant a faji lélek legmélyebb jellemzőjének gondolta, olyannak, mely az egyéni
pszichoanalízis során nem mutatkozik meg. Jól tudjuk ugyan, hogy az én magja (az „ösztönén",
ahogyan később neveztem volt), mely az emberi lélek „archaikus örökségének" része, tudattalan,
mégis meg kell különböztetnünk a „ tudattalanul elfojtott tartalmakat" is, melyek szintén ennek az
örökségnek egyik részéből erednek. Az elfojtott tartalmak fogalma Le Bonnál hiányzik. [A lelki-
ismeretnek a „szociális szorongáshoz" való viszonyát illetően utalunk az „Időszerű gondolatok a
háborúról és a halálról" egy hasonló megjegyzésére, 167. o., valamint az ehhez fűzött kiadói
megjegyzésre.]
191
 (Uo.) „A harmadik ok - és ez még sokkal fontosabb - a tömegben levő
ha az indukálhatóságot a tömeget alkotó egyedek egymásra gyakorolt hatá-
egyénnél egészen speciális és olyan sajátságokat hoz létre, amelyek az izolált
saként értelmeznénk, míg a tömegben fellépő, a hipnotikus befolyásolással
egyén sajátságaival teljesen ellenkeznek. Beszélni akarok ugyanis a szuggerálha-
egyenértékű szuggesztiós jelenségeket egy másik forrásból vezetnénk le.
tóságról, melynek egyik hatása különben is a föntebb említett lelki infekció."
Melyik lehet ez a másik forrás? Érezhetően csonka Le Bon elmélete, ugyanis
,,Hogy ezt a jelenséget megértsük, idézzük emlékezetünkbe a fiziológiának
nem történik említés a fönti hasonlat főszereplőjéről, arról a személyről, aki
bizonyos újabb fölfedezéseit. Ma már tudjuk, hogy egy embert különböző
a tömeg számára a hipnotizőr szerepét tölti be. Mindamellett Le Bon meg-
eljárások segítségével olyan állapotba hozhatunk, hogy elvesztve tudatos
különbözteti ettől azt a kissé misztikusnak tételezett lelkesítő hatást, me-
személyiségét, a személyes tudattól megfosztó egyén minden szuggesztiójá-
lyet az egyének egymásra gyakorolnak, és mely az eredeti szuggesztiót
nak engedelmeskedik és jellemével és egyéniségével legellenkezőbb dolgok felerősíti.
elkövetésére képes. A legmélyrehatóbb megfigyelések azt látszanak bizo-
A tömegbeli egyén még egy fontos jellemzője: „Az egyén azáltal, hogy
nyítani, hogy az olyan egyén, ki sokáig működésben levő tömeg közé van
organizált tömegnek lett részévé, több fokkal süllyedt le a civilizáció lépcső­
szorulva, olyan különös állapotba jut, - az őt körülvevő ár~mlat vagy valami
jén. Izolálva talán művelt ember volt, a tömegben barbár, vagyis ösztöneinek
ismeretlen ok következtében, hogy ez az állapot nagyon közel jár ahhoz az
engedelmeskedő. Megvan benne a primitív lények önkéntelensége, vadsága,
igézethez, amelyet a hipnotizáló a hipnotizáltra gyakorol. A hipnotizált alany-
entuziazmusa és hősiessége." Le Bon ezután a tömegbe bekerülő egyén
nál megbénul a nagy agyvelő működése és rabszolgája lesz a gerincagy minden intellektuális teljesítményének visszafejlődését taglalja. 3
tudattalan működésének és a hipnotizőr tetszése szerint bánik vele. A szemé-
Távolodjunk most el az egyén vizsgálatától, és nézzük, hogyan ír Le Bon a
lyiség tudata teljesen eltűnt, az akarat és ítélőképesség megszűntek. Minden
tömeglélekről. Nem említ semmi olyan momentumot, amelynek levezetése és
érzelem és gondolat a hipnotizáló akarata szerint irányul.
megmagyarázása gondot jelenthetne a pszichoanalitikus számára. Le Bon
Körülbelül ilyen az állapota az egyénnek, ki pszichológiai tömegnek alkotó
maga mutatja meg azt az utat, melyen haladva jól láthatjuk, mennyire egyezik
része. Nincs többé tetteinek tudatában. Nála, éppúgy, mint a hipnotizált a primitív népek és a gyermekek lelki élete. (Uo., 27. o.)
egyénnél, megszűnnek bizonyos képességek, bizonyos képességek ellenben
A tömeg impulzív, változékony és izgága. Szinte kizárólag a tudattalan
roppant erőre tesznek szert. Szuggesztió befolyása alatt ellenállhatatlan erő
vezeti. Az impulzusok, melyek a tömeget vezetik, a körülményektől függően
4

ragadja bizonyos tettek elkövetésére. Ez a hév tömegeknél még ellenállhatat-

lanabb, mint a hipnotizált alanynál, mert a mindenik egyénre egyformán ható
szuggesztió növekszik az által, hogy kölcsönössé lesz."
(Uo., 25. o.) „A tömegben levő egyén fő jellemvonásai tehát a következők:
A tudatos személyiség megszűnése, a tudattalan személyiség előtérbe nyomu-
lása, az érzelmeknek és gondolatoknak a lelki infekció és szuggesztió útján
egyugyanazon iránya, s a szuggerált gondolatoknak tetté való átalakulása.
Most már nem önmaga többé, hanem gép és akarata nincs többé."
Azért időztem el ilyen részletesen ennél az idézetnél, hogy megerősít­
hessem, Le Bon a tömegben lévő embert valóban hipnotikus állapotban
lévőnek tartja, nem csak hasonlítja a hipnotizáltakhoz. Nem szándékozunk a
fentieknek ellene mondani, csak azt szeretnénk kiemelni, hogy az egyén
tömegben történő megváltozásának két utóbb említett oka, a nagyobb fokú
szuggerálhatóság és az indukálhatóság nyilvánvalóan nem ugyanolyanféle,
mert az indukálhatóság minden bizonnyal a szuggerálhatóság egyik megnyil-
vánulása. E két momentum megnyilvánulásait nem tudjuk élesen elkülöníteni
Le Bon írásában. Talán úgy tudnánk ezt a különbséget a legjobban megragadni,
hol nemesek vagy kegyetlenek, hol hősiesek vagy gyávák, de sohasem olyan
parancsolóak, hogy a személyes vagy az önfenntartásra irányuló érdekeket
elnyomnák. (Uo., 20. o.) Semmi sem megfontolt. Még ha szenvedélyesen
vágyakozik is egy dologra, az sem tart sokáig, hisz képtelen tartósan akarni.
Nem tűr el semmi haladékot, a vágy és a vágyott dolog megvalósítása között.
A mindenhatóságot érzi, az egyén számára a tömegben nem létezik a le-
hetetlenség fogalma. 5
A tömeg rendkívül befolyásolható, könnyelmű, kritikátlan, a valószínűtlen­
ség ismeretlen számára. Képekben gondolkodik, melyek asszociatív úton
3. Gondoljunk csak Schiller egyik disztichonjára [„Akadémiák" (Gelehrte Gesellschaften), a
„Fogadalmi Táblák" ciklusból]:
„Mindenik egyként, ha tekinted, elég okos ember:
Üljön a plénum együtt, megvan az ostobaság."
(Dóczi Lajos ford.)
4. A tudattalan szót helyesen használja Le Bon a leírás értelmében, ui. nem csak az „elfojtottat"
jelenti.
5. Vö.: Totem és Tabu, (1912-13), III. fej., „Az animizmus, a mágis és a gondolatok
mindenhatósága".

192
193
keletkeznek, egyik a másikából, éppen úgy, mint amikor az egyén szabadon
asszociál, és melyek semmiféle értelmes módon nem kapcsolhatók a valóság-
hoz. A tömeg érzelmei nagyon egyszerűek és szertelenek. A tömeg nem ismer
sem kétséget sem bizonytalanságot. 6
Rögtön szélsőségeket alkalmaz, a kimondott gyanú megingathatatlan bizo-
nyossággá, az antipátia csírája vad gyűlöletté lesz. (Uo., 40. o.)7
Mivel a tömeg maga is a szélsőségek felé hajlik, így csak szélsőséges
ingerekkel lehet felizgatni. Aki a tömegre akar hatni, nyugodtan félreteheti
logikus érveit, erőteljes képeket kell festenie, túloznia kell, és mindig ugyanazt
hajtogatnia.
Mivel a tömeg nem vonja kétségbe semminek sem az igaz, vagy hamis
voltát, és mivel nagy ereje öntudatában rejlik, ugyanannyira türelmetlen, mint
amennyire hatalomhívő. Az erőt méltányolja, és csak kevéssé engedi magát a
jóságtól befolyásolni, mivel azt afféle gyöngeségnek tartja csak. Hőseitől erőt,
és erőszakosságot követel. Azt akarja, hogy uralkodjanak rajta, hogy igába
hajtsák, és szeretné félni uralkodóját. Alapjában véve konzervatív, mélysége-
sen iszonyodik mindenféle újítástól és haladástól, és határtalanul tiszteli a
hagyományokat. (Uo., 48. o.)
Hogy helyesen ítélhessük meg a tömegek erkölcseit, tekintetbe kell vennünk
azt a tényt, hogy az egyének egymás mellett levése kiolt minden egyéni gátlást,
és az ősidők maradványaként az egyénben szunnyadó összes kegyetlen,
szörnyű és romboló ösztön szabadon kielégül. A tömegek azonban - ha
szuggesztió éri őket - képesek nagy teljesítményekre is, a lemondás, az
önzetlenség, vagy egy eszme szolgálata terén. Míg az elszigetelt egyéneknél
a személyes előnyök megszerzése szinte az egyetlen hajtóerő, addig a tömegnél
6. Az álmok fejtése során- innen származik szinte az összes ismeretünk a tudattalan lelkiéletről
- azt a szabályt követjük, hogy az álom elbeszélésében mutatkozó minden kételyt, vagy bi-
zonytalanságot figyelmen kívül hagyunk, és az álom minden elemét valóságosnak vesszük.
A kétely, és a bizonytalanság megjelenését az álommunka során megnyilvánuló cenzúrának tudjuk
be, és úgy véljük, hogy a primér álomgondolatok a kételyt, és a bizonytalanságot, mint kritikát
nem ismerik. Természetesen - más tartalmakhoz hasonlóan - ezek is megjelenhetnek, de csak úgy,
mint az álomhoz vezető napi emlékek folyományai. (L.: Álomfejtés [1900a], magyar kiadás:
Budapest, 1985.)
7. Az érzelmi mozgásoknak a szélsőségesig, vagy a mértéktelenségig történő hasonló foko-
zódását figyelhetjük meg a gyermekeknél, és az áloméletben is, ahol a tudattalanban elkülönülő
egyes érzelmi mozgásoknak köszönhetően a napi bosszúságból akár az érintett személy halálának
a kívánása, egy leheletnyi kísértésből pedig akár bűnös cselekedet is lehet. Ezzel a ténnyel
kapcsolatban jegyezte meg Dr. Hanns Sachs igen találóan, hogy „Mindazt, amit az álom a jelenhez
(a realitáshoz) való viszonyunkról elárul, tudatosan is meg akarjuk nézni, és ezért nem csodálkoz-
hatunk azon, hogy amit az analízis nagyítóüvegje szörnyetegeknek láttat velünk, a valóságban nem
más, mint ázalék-állatkák." (L.: Álomfejtés, I. kiadás,. [L. még: Sachs, 1912, 569. o.])
194
ez nagyon ritkán tapasztalható. Az ember ezt nevezheti a tömeg egyént
megnemesítő hatásának. Miközben a tömeg szellemi teljesítménye mindig
mélyen az egyéné alatt áll, azonközben etikai magatartása néha toronyma-
gasan meghaladhatja az egyén szintjét, néha pedig messze alulmúlhatja azt.
A Le Bon által említett jellemzők közül néhány másik annak a jogosságát
világítja meg, hogy a tömeglelket a primitív lélekkel azonosítsuk. A tömegek-
ben a legellentétesebb eszmék is háborítatlanul megférnek egymás mellett,
logikai ellentmondásuk semmiféle konfliktushoz nem vezet. Ugyanez ját-
szódik le azonban az egyének, a gyermekek és a neurotikusok tudattalan lelki
életében is - e tényt a pszichoanalízis már régen igazolta. 8
Továbbá a tömegek valóban mágikus hatalmat tulajdonítanak szavaknak,
melyek képesek a lelkükben a legfélelmetesebb viharokat is előidézni, vagy
lecsillapítani azokat. (Uo. 92. o.) „Az ész és érvek hasztalan küzdenek
bizonyos szavak és formák ellen. Áhítattal ejtik ki a tömegek előtt, s amikor
kimondták, az arcok ünnepélyes színt öltenek és a fejek helyeslőleg bólin-
tanak. Sokan természeti erőknek vagy természetfölötti hatalmaknak tekintik
őket." (Uo„ 93. o.( Elég ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk a primitív em-
berek körében honos hiedelmekre, a név tabujára, és arra a varázserőre, melyet
a neveknek és szavaknak tulajdonítanak. 9
És mondjuk el végül, a tömegek soha nem ismerték az igazságszomjat.
Illúziókra van szükségük, melyekről képtelenek lemondani. Az irreális jelen-
tősebb számukra a valóságosnál, a valótlan közel annyira befolyásolja őket,
8. A kisgyermekeknél például hosszú ideig fennmaradhat a hozzá legközelebb álló személyek-
kel szembeni ambivalens érzelmi beállítódás, anélkül, hogy az ellentétességek megzavarnák
egymást a kifejeződésben. Ha végül mégis összeütközésbe kerül a két irányzat, a gyermek igen
gyakran tárgyat cserél, és az ambivalens ösztönök egyikét áttolja a pótlék-tárgyra. A felnőtt
neurózisok fejlődéstörténetéből is láthatjuk, hogy egy elnyomott ösztön gyakran hosszú ideig
tudattalan, vagy akár tudatos fantáziákban folytatódik, melynek tartalma természetesen egy
uralkodó mozgással szembe megy, anélkül, hogy az én ellentétbe kerülne az általa elvetett
tartalmakkal. Ez a fantázia sokáig viselhető, mígnem egyszer hirtelen fokozódik az érzelmi
megszállása, és a fantázia, és az én között előáll a konfliktus, annak minden következményével
egyetemben.
A gyermekségből az érett felnőttlétbe való előrelépés során a személyiség mindjobban integ-
rálódik, összefogódnak a kezdetben egyedi, egymástól független ösztönmozgások, és célösztönök.
A szexuális élet terén ugyanez a folyamat számunkra úgy ismert, mint az összes szexuális
ösztönnek egy meghatározó nemi szerveződéssé való összefogódása. (Három értekezés a szexu-
alitás elméletéről. in: Sigmund Freud Művei IV„ Budapest, 1995.) Arra, hogy az én egységesülése
során, a libidóhoz hasonlóan átéli ezeket a zavarokat, sok ismert példa mutat (bibliahívőnek
megmaradt természetbúvárok esete). -[Kiegészítés 1923:] Az én későbbi szétesésének különböző
lehetőségei külön fejezetét képezik a pszichopatológiának.
9. L.: Totem és tabu.
195
 mint a valós. Szemmelláthatóan hajlamosak arra, hogy e két dolgot ne külön-
böztessék meg egymástól (Uo., 31. o.).
A fantáziaéletnek ilyetén előretörését, és a beteljesületlen vágyak által életre
hívott illúziókról már megmutattuk, hogy a neurózisok pszichológiájának
jellemzői. Úgy találtuk, a neurotikusok számára nem a közönséges, tárgyilagos,
hanem a pszichés realitás a megfelelő. A hisztériás tünet fantázián alapszik egy
valós élmény megismétlése helyett, a kényszerneurotikus bűntudat pedig egy
soha meg nem valósult rossz szándékból táplálkozik. Igen, éppúgy, mint az
álomban és a hipnózisban, a tömeg lelki működésében is a háttérbe szorul a
valóság vizsgálata, és kibontakozik az érzelemmel megszállt ösztönvágyak ereje.
Kevéssé kimerítő, amit Le Bon a tömegek vezetőiről mond, nem tűnik ki
belőle jól érthetően a törvényszerűség. Azt mondja, mihelyt egy bizonyos
számú élőlény - lett légyen e csoport akár egy falka állat, vagy egy embertömeg
-, összekerül, ösztönösen egy vezér irányítása alá igyekszik (Uo., 107. o.).
A tömeg engedelmes nyáj, aki soha sem képes vezér nélkül élni. Olyan vágy él
benne, hogy annak, akit urául választott, ösztönösen alárendelődjék.
Ha a tömegekben fellép az igény a vezető után, a választottnak bizonyos
személyes tulajdonságokkal kell bírnia. Valamilyen (eszmébe vetett) erős hit
foglya kell legyen, mely iránt felkeltheti a tömeg hitét is, erős, imponáló
akarattal kell rendelkezzen, melyet az akarattalan tömeg átvehet tőle. Le Bon
ezután ismerteti a különféle főnöktípusokat, és azokat az eszközöket is,
melyekkel a tömegre hatnak. Egészében azokban az eszmékben látja a vezér
jelentőségét, melyekért az lelkesedik.
Ezeknek az eszméknek, éppen úgy, mint a főnököknek, Le Bon titokzatos
és ellenállhatatlan hatalmat tulajdonít, melyet „presztízsnek" nevez. A presz-
tízs egyféle uralom, melyet valamely egyén, mű, vagy eszme gyakorol rajtunk.
Megbénítja a kritikára való képességünket, és csodálattal, tisztelettel tölt el
bennünket. Olyanfajta érzést hív elő, mint a hipnózis igézete. (Uo„ 108. o.)
Le Bon szerzett, vagy mesterséges és személyes presztízst különböztet meg.
Az elsőt személyeknél a név, a gazdagság, a tekintély, nézeteknél, műalko­
tásoknál és hasonlóknál pedig a hagyomány kelti fel. Mivelhogy ez minden
esetben a múltba nyúlik vissza, kevéssé tudjuk felhasználni e rejtélyes befolyás
111egértéséhez. A személyes presztízs néhány ember tulajdonsága, ettől lesznek
vezérré, és ettől engedelmeskedik nekik mindenki, mint valami delejes varázs-
latnak. Minden presztízs eredményfüggő azonban, és elvész, ha viselője
kudarcot vall. (Uo„ 120-121. o.)
Az embernek az a benyomása, hogy Le Bonnak nem sikerült össihangba
hoznia a főnök szerepét és a presztízs kihangsúlyozását az egyébként oly
brilliáns módon kifejtett, tömeglélekre vonatkozó gondolataival.
196
lll
A kollektív lélek egyéb méltatásai
Örömmel használtam bevezetőnek a Le Bon által gondoltak összefoglalását,
ugyanis a tudattalan lelki működésekről vallott felfogása igen jól egybecseng
az általunk kidolgozott pszichológiával. Hozzá kell azonban fűznünk, hogy e
szerző egyetlen állításában sem mondott újdonságot. Mindazokat a becsmérlő,
lekicsinylő kijelentéseket, melyeket a tömeglélek megnyilvánulásaival kapcso-
latban tett, már jóval őelőtte ugyanilyen határozottsággal, és ugyanilyen
ellenségességgel elmondották mások, már a régi idők gondolkodói, költői,
politikusai is egybehangzóan ismételgetik ugyanezeket írásaikban. 10 Azt a két
mondatot, mely Le Bon legfontosabb nézeteit tartalmazza, - a szellemi
teljesítmény kollektív gátlódása, és az affektivitás emelkedése a tömegben -
kevéssel korábban már Sighele is megfogalmazta. 11 Igazából Le Bon két
legeredetibb gondolatát a tudattalanról, és a tudattalannak a primitív népek
lelki életével való összehasonlításáról is korábban már sokan pedzették.
De menjünk tovább, a tömeglélek olyatén leírása és méltatása, mint az Le
Bon és mások műveiben olvasható, mindenképpen vitatható. Kétségkívül
minden korábban leírt megfigyelés helyes volt, de léteznek a tömegképződés­
nek olyan, egymással szöges ellentétben álló megnyilvánulásai is, melyek arra
késztetnek bennünket, hogy a tömeglélekre vonatkozóan sokkal pozitívabb
véleményt alkossunk.
Le Bon is kész volt elismerni, hogy a tömeg erkölcsössége bizonyos
körülmények között sokkal magasabb rendű lehet, mint a benne lévő egyé-
neké, és hogy csak az együttlét teheti az embereket alkalmassá a nagyobb fokú
önzetlenségre és odaadásra.
10. Vö.: B. Krakovic jun. könyve és irodalomjegyzéke (1915).
11. L.: Walter Moede (1915).
197
 (Uo., 50. o.) „A tömegeknél nagy ritkán indítóok a személyes érdek, már
pedig az izolált egyénnél ez a csaknem kizárólagos mozgató."
Mások szerint mindenekelőtt a társadalom az, mely az egyénnek előírja az
erkölcsi normákat, miközben az egyén valahol elmarad ezektől a magas
igényektől. Egy másik jelenség, hogy egy közösség kivételes körülmények
között oly lelkessé lehet, mely a legnagyobb teljesítményeket eredményezheti.
Az intellektuális teljesítményeket illetően nem kérdéses, hogy a nagy
gondolatok kidolgozására, a komoly felfedezésekre, a problémamegoldásra
csak a magányban dolgozó egyén képes. A tömeglélek is képes azonban
zseniális teljesítményekre, mint ahogyan ezt a nyelv maga, a népdal, a folklór,
és sok egyéb bizonyítja. Mindezeken túl érdemes eltöprengenünk azon, hogy
a magányos gondolkodó, a költő mennyit köszönhet az őt körülvevő tömeg
pezsdítő hatásának, hogy több-e egy olyan lelki munka betetőzőjénél, melyet
vele egy időben végeztek a tömegben lévő embertársai.
E tökéletes ellentmondás azt sugallhatná, teljesen eredménytelen maradhat
a tömegpszichológia vizsgálata. Könnyű azonban olyan kiutat találni, mely
reményekkel tölthet el bennünket további vizsgálatainkat illetően. Az emberek
a „tömeg" szóval minden bizonnyal rendkívül sokféle képződményt illetnek,
melyeket azonban célszerű volna egymástól megkülönböztetni. Sighele, Le
Bon és mások adatai rövid életű tömegekre vonatkoztak, melyek valamilyen
átmeneti érdek hatására gyűltek egybe, különféle emberekből. Nyilvánvaló,
hogy a fenti szerzők állításait nagymértékben befolyásolták a forradalmi
tömegek jellemzői, legkiváltképp a francia forradalomé. Az ellentétes állítások
azoknak a sokkal állandóbb tömegeknek a vizsgálatából származnak, melyek-
ben az emberek egész életüket eltöltik, és melyek a társadalom intézményeiben
öltenek testet. Az elsőként említett képződmény úgy ágyazódik a másikba,
mint a tarajos hullámok a tenger mozgásába.
Mc. Dougall, aki a The Group Mind (1920a) c. könyvében ugyanebből a
fentebb említett ellentmondásból indult ki, a megoldást a szerveződés moz-
zanatában véli megtalálni. Azt mondja, a legegyszerűbb esetben a tömegben
(group) semmiféle említésre méltó szerveződés nem tapasztalható. Ezt a fajta
tömeget emberhalmaznak (crowd) nevezi. Elmondja azonban, hogy az ember-
halmaz sem születik olyan egyszerűen, ha nincsen meg benne a szerveződés­
nek a csírája, és azt is megállapítja, hogy ezekben az egyszerű tömegekben is
igen könnyen fel lehet ismerni a közösségpszichológia néhány alaptényét.
(Uo., 22. o.) Annak, hogy egy emberhalmaz véletlenül összeverődött tagjaiból
pszichológiai értelemben vett tömeg válhasson, az a feltétele, hogy a benne
lévő emberekben legyen valami közös, egy bizonyos helyzettel kapcsolatban
ugyanolyan érzéseket tápláljanak, közös érdek fűzze őket egy tárgyhoz, és
198
hogy (megkockáztatnám, ennek következtében) legyen arra bizonyos tehet-
ségük, hogy egymást befolyásolják. {,,Some degree of reciprocal influence
between the members ofthe group".) (Uo., 23. o.). Mennél erősebbek ezek a
közös vonások (,, this menta/ homogenity ''), annál könnyebben képződik az
egyénekből pszichológiai értelemben vett tömeg, és annál könnyebben nyil-
vánulhatnak meg az ún. „ tömeglélek" jellemzői.
A tömegképződés legérdekesebb és egyúttal legfontosabb jellemvonása az,
hogy a benne lévő mindegyik egyén affektivitása megnő (,, exaltation or
intensification of emotion'') (Uo., 24. o.). Azt mondhatjuk- így Mc Dougall
- , hogy az emberek affektusai aligha fokozódhatnak más körülmények között
annyira, mint a tömegben, hiszen az érintetteknek jóleső érzés, hogy határ-
talanul átadhatják magukat szenvedélyeiknek, hogy föloldódhatnak ezáltal a
tömegben, és 'egyéni határaikat elveszthetik. Az egyéneknek ezt az elragadta-
i tottságát Mc Dougall az általa „principle ofdirect induction ofemotion by way
1
l
1·
of the primitive sympathetic response"-nak nevezett dologgal magyarázza,
mely számunkra is ismerős fogalom, úgy neveztük: érzelmi indukció. Mivel
a tudomásul vett jelek mindegyikének megfelel valamilyen érzelmi állapot, az
1
észlelési folyamat során ez az érzelem magától előhívódik az észlelőben. Ez
i az automatikus kényszer annál erősebb lesz, mennél több emberben jelent-
keznek egy időben ugyanazok az érzelmek. Az egyén hagyja magát ettől az
f affektustól vezérelni, kritikai érzéke ilyenkor elhallgat. Ezáltal emelkedik a rá
f
ható többiek izgalma, és így növekszik a kölcsönös indukció következtében
mindjobban az egyes egyénekben lévő érzelmi töltés. Félreismerhetetlenül egy
[ kényszer munkál itt: az együttmaradás érdekében úgy kell tenni, mint a
1
többiek. A durvább, egyszerűbb érzelmi mozgások nagyobb eséllyel bontakoz-
hatnak ki ezen a módon a tömegben. (Uo., 39. o.).
( Az affektusok fokozódásának ezt a mechanizmusát még néhány egyéb, a
( tömegből származó befolyás erősítheti. A tömeg egyszerre kelti az egyénben
a határtalan hatalom, és a legyőzhetetlen veszély érzését. A tömeg egy szem-
pillantás alatt átveszi az egész emberi társadalom szerepét, megtestesítve ezzel
a hatalmat, melynek büntetéseitől félni kell, és amelynek köszönhetően az
emberek gátlásai kifejlődnek. Nyilvánvalóan veszélyes dolog ellentmondásba
kerülni ezzel a hatalommal, így az ember akkor van biztonságban, hogy ha a
körülötte lévők példáját igyekszik követni, s „együtt üvölt a farkasokkal". Az
új hatalom iránti engedelmesség arra készteti az embereket, hogy ne hallgas-
sanak „lelkiismeretük" szavára, és gátlásaik feloldásával engedjenek az öröm-
elv csábításának. Egészében nem is olyan különös az, ha azt látjuk, hogy az
egyének a tömegben olyan dolgokat művelnek, vagy támogatnak, melyektől
szokványos életkörülményeik között elfordultak, és ez a tény olyan irányú
199
 reményekkel tölt el bennünket, hogy általa sikerrel tudjuk megvilágítani a
sötétségnek azt a darabkáját, melyet az eddigi szerzők az igen rejtélyesen
hangzó „szuggesztió" szóval próbáltak fenntartani.
A tömegben bekövetkező általános intelligenciagátlódás elméletének
Mc Dougall sem mond ellent (Uo., 41. o.). Azt mondja, a csekélyebb intelli-
genciájú emberek csökkentik a tömeg általános intelligenciaszintjét. A maga-
sabb intelligenciával rendelkezők ezáltal gátlódnak tevékenységeikben, mert
az affektusok fokozódása nemigen kedvez a komoly szellemi munkának, és
mert az egyéneket a tömeg meg is félemlíti, szabad gondolkodásában akadá-
lyozza, és teljesítménye irányában érezhető felelősségét lecsökkenti.
Az egyszerű, „szervezetlen" tömeg pszichés teljesítményének megítélé-
sében Mc Dougall - akárcsak Le Bon - nem túl barátságos. Szerinte az ilyen
tömeg (Uo., 45. o.): rendkívül izgága, impulzív, szenvedélyes, ingadozó
kedélyű, következetlen, határozatlan, és ennek következtében hajlamos akár
a legszélsőségesebb cselekedetek véghezvitelére, csak a durvább szenve-
délyek és az egyszerű érzelmek számára hozzáférhető, rendkívül befolyásol-
ható, gondolataiban könnyelmű, ítéleteiben heves, csak a legegyszerűbb, a
legtökéletlenebb következtetésekre és érvelésre fogékony, könnyű terelni és
megfélemlíteni, nincs öntudata, önkontrollja és felelősségérzete, de mivel
erejének tudatában van, könnyen ragadtatja magát olyan gonosztettekre, me-
lyet csak egy abszolutisztikus, és felelőtlen hatalomtól várhatunk. Úgy visel-
kedik tehát, mint egy neveletlen gyerek, vagy mint a szenvedélyes, felügyelet
nélkül hagyott vad, egy számára ismeretlen helyzetben. A legrosszabb esetben
viselkedése inkább emlékeztet egy falka vadállatéra, semmint az emberi
lényekére.
Mivel Mc Dougall a jól szervezett tömeg jellemzőit az iméntiekkel ellen-
tétesnek gondolja, rendkívül kíváncsiak vagyunk arra, mit jelent ez a szerve-
ződés, és milyen mozzanatokból jön létre. A szerző öt olyan „principal
conditions "-t jelöl meg, melyek a tömeg lelki életének magasabb szintjét
eredményezik.
Az első alapvető feltétel bizonyos mértékű folytonosság megléte a tömeg
összetételében. Ez lehet anyagi, vagy formai természetű; az első akkor valósul
meg, ha ugyanazok a személyek hosszabb időt töltenek el a tömegben, a
második pedig akkor, ha a tömegben bizonyos tisztségek alakulnak ki, melyek
sohasem maradnak betöltetlenek.
A második feltétel az, hogy a tömegben lévő egyéneknek kell hogy legyen
bizonyos fajta elképzelésük a tömeg természetéről, feladatairól, teljesítmé-
nyeiről és igényeiről, mert ezáltal tudnak csak a tömeg egészéhez fűződő
érzelmeik kialakulni.
200
A harmadik feltétel az, hogy a tömegnek legyen kapcsolata más, részben
hozzá hasonló, részben sok tekintetben különböző egyéb tömegekkel, ame-
lyekkel versenyre kelhet.
A negyedik feltétel az, hogy a tömegben legyenek hagyományok, szokások,
és intézmények, különösképpen olyanok, melyek a tagok egymáshoz való
viszonyaira vonatkoznak.
Végül az ötödik feltétel az, hogy a tömeg olyképpen tagozódjék, hogy a
specializálódásban és a differenciálódásban az egyénekre jellemző teljesít-
mények jelenhessenek meg.
Ha ezek a feltételek teljesülnek, Mc Dougall szerint a tömegképződés
pszichikai hátrányai eltűnnek. A közösségi intelligencia hanyatlása ellen úgy
lehet védekezni, hogy az ember nem a tömegre, hanem az egyénekre bízza az
intellektuális feladatok megoldását.
Úgy tűnik, a Mc Dougall által a tömeg „szerveződésének" nevezett jelen-
séget sokkal több joggal írhatjuk le másféleképpen. A tömeg feladata abban
áll, hogy magába olvassza azokat a jellemző sajátságokat, melyek a tömeg-
képződés során az egyénekben kihunytak. Így - a primitív tömeget kivéve -
az egyén megőrizheti folytonosságát, öntudatát, hagyományait és szokásait, a
rá jellemző munkateljesítményt, a társai közötti helyét, és elkülönítheti magát
a többiektől, akikkel rivalizál. E sajátságait egy időre elveszti, amikor beleke-
rül a nem „szervezett" tömegbe. Ha felismerjük, hogy a cél az, hogy a tömeg
magába szívhassa az egyének tulajdonságait, akkor felidézhetjük ennek iga-
zolására W. Trotter 12 fontos megfigyelését, aki a tömegképzésre való hajlam-
ban a soksejtűek magasabb rendű szervezetté való bonyolódásának biológiai
továbbfejlődését látta meg. 13
12. Instincts ofthe Herd in Peace and War (1916). [L. lent, 226 skk. o.]
13. [Kiegészítés 1923:] Nem osztom Hans Kelsennek [a jelen munkát illető] egyébként igen
értő és éleselméjű kritikáját atekintetben, hogy a „tömegléleknek" a szervezettség tulajdonságával
való felruházása annak hiposztázióját, vagyis a egyén lelki folyamatai függetlenségének elis-
merését jelentené.
201

IV.
Szuggesztió és libidó
Abból az alapvető tényből indultunk ki, hogy ha az egyén bekerül a tömegbe,
lelki élete megváltozik a tömeg rá gyakorolt hatása nyomán, és ez a változás
gyakran igen mélyreható. Affektivitása rendkívüli mértékben fokozódik, in-
tellektuális teljesítménye észrevehetően csökken. Mindkét folyamat nyilván-
valóan a tömegben lévő többi ember intellektuális és érzelmi szintjét igyekszik
elérni. Ez az eredmény csak úgy valósulhat meg, hogy az egyénre jellemző
ösztöngátlások felszabadulnak, és az egyén lemond bizonyos hajlamainak
kiéléséről. Tudjuk, hogy ezek a gyakran nemkívánatos hatások a magasabban
„szervezett" tömegben részben kiküszöbölődnek, ennek ellenére érvényesnek
tartjuk a tömegpszichológiának azt, az eredetileg a primitív tömegre kimondott
tételét, mely az affektusok fokozódásáról és a gondolatok gátlódásáról szól.
Az érdekel bennünket, hogy a tömegbe belekerült ember lelkében létrejött
ilyetén változásra megtaláljuk a pszichológiai magyarázatot.
A racionális mozzanatok, mint pl. az a korábban említett tény, hogy az
egyén félni kezd - ez egyébként az önfenntartási ösztönének műve - nem ad
magyarázatot az általunk vizsgált jelenségekre. A szociológiával és tömeg-
pszichológiával foglalkozó szerzők egyetlen magyarázatot kínálnak, egyetlen
szót, még ha gyakran más néven is, a szuggesztió varázsszavát. Tarde ( 1890)
utánzásnak nevezi, de igazat kell adnunk egy szerzőnek, aki azt mondja, az
utánzás valójában ugyanúgy a szuggesztióra utal, mivel annak következ-
ménye.14 Le Bon az összes meglepő társadalmi jelenséget két tényezőre vezeti
vissza, az egyének kölcsönös szuggesztiójára, és a vezér presztízsére. Mc Dou-
gallt olvasva egy pillanatra az a benyomásunk támadhat, hogy az általa
„elsődleges érzelmi indukciónak" nevezett elv elfogadásával nincsen szük-
ségünk a „szuggesztió" szóra. Ha azonban továbbgondoljuk a dolgot, be kell
14. Brugeilles (1913)
202
látnunk, hogy ez az elv sem beszél másról, mint az „ utánzás" és az „átra-
gasztás", „átvétel" már ismert fogalmairól, annyiban több pusztán, hogy
határozottan az érzelmi mozzanatokat hangsúlyozza ki. Kétségtelenül van
bennünk hajlam arra, hogy látva egy másik ember érzelmi állapotát, magunk
is hasonló állapotba kerüljünk. Hányszor ellent tudunk azonban állni, el tudjuk
utasítani ezeket az affektusokat, és sikerül homlokegyenest ellenkezően re-
agálnunk! Miért hagyjuk hát, hogy a tömeg átragasszon ránk bizonyos dol-
gokat? Nem tudunk mást mondani, ez a tömeg szuggesztív befolyásának
köszönhető, mely arra késztet bennünket, hogy a bennünk felkeltett érzelmek
hatására utánozzunk másokat. Mc Dougallnak sem sikerült egyébként kikerül-
nie a szuggesztió fogalmát; arról ír, hogy a tömeg különös szuggesztibilitásról
tesz tanúságot.
Az ember kész kijelenteni, hogy a szuggesztió (helyesebben szuggerál-
hatóság) tovább már nem bontható ősi jelenség, az ember lelki életének
alapvető tényezője. Így tartotta ezt Bemheim is, akinek bámulatos művészetét
magamnak is volt szerencsém 1889-ben megtapasztalni. Emlékszem, fojtott,
ellenséges érzülettel figyeltem a szuggesztió zsarnoki voltát. Egyszer egy
beteg nem mutatkozott eléggé késznek az instrukciók követésére, és Bernheim
rárivallt: „Mit művel Ön? Vous vous contre-suggestionez!" Azt mondtam
magamban, ez nyilvánvalóan jogtalanság és erőszak. Az embernek joga van
ellen-szuggerálni, hogy ha megkísérlik szuggesztiónak alávetni. Akkori el-
lenállásom a későbbiekben még jobban megerősödött, mert a szuggesztió,
mely mindent megmagyaráz, egyedül csak önmagát nem kívánja magyarázni.
Ezzel kapcsolatban jutott eszemben a régi találós kérdés:
Kristóf Krisztust, s Ö a világot hordja a vállán,
Mondd, hol veti meg hát lábait Krisztoforósz?
Christophorus Christum, sed Christus sustulit orbem:
Constiterit pedibus dic ubi Christophorus? 15
Amikor most, közel harminc év múltával ismét visszatérek a szuggesztió
rejtélyéhez, azt látom, hogy semmit sem változott. Egyetlen kivételtől eltekintve,
mely éppen a pszichoanalízis hatását mutatja, igaz ez az állítás. Azt látom,
15. „Christoph trug Christum,
Christus trug die ganze Welt,
Sag', wo hat Christoph
Damals hin den Fuss gestellt?"
Konrad Richter, „Der deutsche St. Christoph", Berlin 1896. Acta Germanica V, 1.
203
 hogy mostanában nagyon igyekeznek a szuggesztió kifejezést pontosan meg-
határozni, megegyezésre jutni a jelentését illetően. 16 Ez semmiképpen nem
fölösleges dolog, ugyanis a szót egyre szélesebb körben, és egyre lazuló
jelentéskörrel használják, és ha ez így megy tovább, hamarosan mindenféle
befolyás neve szuggesztió lesz, az angol nyelvhez hasonlóan, ahol is a „ to
suggest, suggestion" szavak a mi nyelvünk „ tanácsolni, ill. javaslat" fogal-
mait jelentik. A szuggesztió lényegéről, tehát azokról a feltételekről, melyek
megléte esetén minden kielégítő logikai megokolhatóság nélkül jön létre
valamiféle befolyás, mindezidáig nem kaptunk igazi magyarázatot. Szívesen
vállalnám azt a feladatot, hogy a legutóbbi harminc év ilyen irányú irodalmát
elemezve megerősíthessem a fenti állítást, de nem teszem, mert tudom, hogy
a környezetemben éppen most készülnek egy kiterjedt vizsgálatot folytatni,
mely ugyanezt a célt tűzte maga elé. 17
Ehelyett megkísérlem, hogy a tömegpszichológiát a libidó kifejezés segít-
ségével magyarázzam, annak a kifejezésnek a segítségével, mely a pszicho-
neurózisok tanulmányozásában oly nagy hasznunkra vált.
A libidó az affektivitás-tan egyik kifejezése. Azoknak az ösztönenergiáknak
a nagyságát - bár e „nagyság" jelenleg még nem mérhető - nevezzük li-
bidónak, melyek minden, a szeretet fogalomkörébe tartozó dologgal kapcso-
latba hozhatók. Az általunk szeretet névvel illetett jelenség magját természete-
sen az emberek által egyszerűen szerelemnek nevezett, a költők által is gyakran
megénekelt nemek közötti vonzalom alkotja, melynek célja a nemek egye-
sülése. De idetartoznak azok a fogalmak is, melyekben a szeretet szó szerepel,
egyfelől az önszeretet, másfelől a szülői-, vagy a gyermeki szeretet, a barátság
és általában az emberszeretet, és a konkrét dolgok, illetve az elvont eszmék
iránti odaadás is. Elméletünk jogosságát a pszichoanalízis is alátámasztja, mely
arra tanít bennünket, hogy az összes, fentebb leírt igyekezetünk azoknak az
ösztönmozgásoknak tudható be, melyek a nemek között a nemek egyesítésére
törekszenek, más viszonyok között azonban szexuális céljuk elfojtódik, vagy
beteljesülésében gátlódik, de mindezek mellett megtart annyit eredeti lényegé-
ből, hogy identitását jól felismerhetjük {önfeláldozás, igyekvés a közeledésre).
Úgy véljük, hogy a nyelv a „szeretet, szerelem" szavak sokrétű alkal-
mazásával ugyanakkor jól össze is foglalja a szerteágazó jelenségeket, és
magunk sem tehetünk jobbat, mint hogy tudományos dolgozatainkban, fejte-
getéseinkben is e szó használatát tekintjük alapvetőnek. Ez az elhatározás
hatalmas felháborodást váltott ki a pszichoanalízissel kapcsolatban, mintha az
16. Így Mc Dougall (1920b
17. [Kiegészítés 1925:] Sajnos ez a munka nem jött létre.
204
valami bűnös újdonságot szeretett volna bevezetni. Mindezek ellenére a
szerelemnek ezzel a „kiterjesztett" értelmezésével semmi eredetit nem alkotott
a pszichoanalízis. A filozófus Platón Erósza, származását, teljesítményét, és a
testi szerelemhez való viszonyát tekintve pontosan ugyanolyan, mint a pszi-
choanalízisben a libidó ereje, -amint erre Nachmansohn és Pfister egymástól
függetlenül rámutattak 18 - és amikor Szent Pál apostol a Korintusiakhoz írt
híres levelében a szeretetet mindenek fölött állónak vallja, bizonyosan ő is
ebben a „kiterjesztett" értelemben beszél róla. 19 Mindezekből leszűrhetjük azt
a tanulságot, hogy az emberek nem veszik mindig komolyan nagy gondolko-
dóikat, még ha állítólag csodálják is őket.
Ezeket a szeretetösztönöket a pszichoanalízis a potiori, és eredetüket tekintve
szexuális ösztönöknek nevezi. A „műveltek" többsége ezt az elnevezést sértőnek
találja, és bosszúból a „pánszexualizmus" szemrehányásával illeti a pszicho-
analízist. Ha valaki a szexualitást az emberi természetben meglévő megszégye-
nítő, vagy lealacsonyító vonásnak tartja, nyugodtan használhatja a sokkal elő­
kelőbben hangzó Erósz, vagy az erotika kifejezéseket. Magam is megtehettem
volna ezt már a kezdetektől fogva, és nyilvánvalóan kevesebb ellentmondásba
ütköztem volna. Nem tettem meg, mert nem szívesen engedek a bátortalanság
csábításának. Az ember sohasem tudja, hová jut ezen az úton; először a szavakat
tágítja, majd lassan fokozatosan magát a dolgot. Nem tudok rájönni, milyen előnyt
hoz az, ha a szexualitást szégyelljük, hogy a görög Erósz szóval akarjuk szé-
gyenünket enyhíteni, ami egyébként semmi egyéb, mint a mi szerelem szavunk
fordítása; és végül: aki tud vfu:ni, annak nem kell engedményeket tennie.
Megkockáztatjuk most tehát azt a kijelentést, hogy a tömeglélek egyik
lényege a szerelmi kapcsolatokban (közömbösen kifejezve, az érzelmi kötő­
désekben) rejlik. Emlékezzünk csak, az eddigi szerzők erről nem beszéltek.
Ami ennek a viszonynak felelne meg, szerzőinknél rejtve marad a szuggesztió
szó spanyolfala mögött. Két futó gondolat még várakozásaink igazolásakép-
pen: először is megemlítettük már, hogy a tömeget valamilyen hatalom tartja
egyben. Ki más javára írhatnánk ezt a teljesítményt, mint az egész világot
egybetartó Éroszéra? Másodszor, szóltunk arról is, hogy amikor az egyén a
tömegben feladja sajátos voltát, és hagyja, hogy mások szuggerálják, ezt azért
teszi, mert arra vágyik, hogy megértsék, és hogy ne szemben álljanak vele,
tehát a többiek „kedvére tesz" (lefordíthatatlan a szójáték: „zuliebe"). 20
18. Nachmansohn (1915); Pfister (1921).
19. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem,
olyanná lettem mint a zengő érez vagy pengő czimbalom." [I. Kor. 13, 1.)
20. [Az utolsó három bekezdésben kifejtettekhez határzottan hasonló gondolatmenetet találunk
jelen tanulmánnyal szinte egyidőben írt előszóban, melyet a Három értekezés a szexualitás
elméletéről, i. m. e. könyvéhez írt Freud.]
205

v.
1
Kétféle mesterséges tömeg:
li
1
az egyház és a hadsereg
1
1
1
Idézzük emlékezetünkbe a tömegek felépítését illetően, hogy rendkívül sok-
féle tömeg létezik, és létrejöttük módja és iránya is a legellentétesebb lehet.
Vannak rövid életű tömegek, és vannak nagyon tartósak; vannak homogén,
1
hasonló egyénekből összeállt tömegek, és nem homogének; léteznek ter-
mészetesek, és mesterségesek, melyeket egy külső kényszer tart egyben; és
vannak primitív tömegek, éppúgy, mint jól tagoltak, magasan szervezettek.
Egyelőre fel nem fedett okokból mutassunk rá egy olyan fontos különbségre,
mellyel eddig tárgyalt szerzőink igen keveset foglalkoztak, mégpedig a vezető
nélküli, illetve az irányított tömegek közötti különbségre. A szokásos gyakor-
lattal ellentétben vizsgálatunk kiindulópontjául most ne az igen egyszerű
szerkezetű tömeget válasszuk, hanem a jól szervezett, állandó, és mesterséges
tömegeket. Az ilyetén képződmények két legérdekesebbike a hívők közössége,
az egyház, és a katonaság, a hadsereg.
Az egyház és a hadsereg mesterséges tömegek, ami annyit tesz, hogy
bizonyos külső kényszerrel védik meg magukat a feloszlástól, és a szerke-
zetükben esetlegesen bekövetkezhető változásoktól. 21 Az embereket általában
nem kérdezik afelől, hogy szeretnek-e ezekhez a tömegekhez tartozni; a
kilépési kísérlet általában üldözendő, szigorúan büntetendő, vagy legalábbis
nagyon határozott feltételekhez van kötve. Hogy az ilyenfajta társulásoknak
miért van szükségük ezekre a különleges biztosítékokra, jelenleg messze esik
vizsgálatunk céljától. Egy körülmény érdekel bennünket, mégpedig az, hogy
ezekben a jól szervezett, a széteséstől ily módon kellően megvédett tömegek-
ben világosan felismerhetünk bizonyos viszonylatokat, melyek másutt sokkal
kevésbé fejeződnek ki.
íi 1
21. [Kiegészítés 1923]: (A tömegekre alkalmazott „stabil", illetve a „mesterséges" jelzők úgy
tűnikegybeesnek, vagy legalábbis bennsőséges összefüggésben állanak egymással.)
206
Az egyházban - tán legelőnyösebb, ha a katolikus egyházat vesszül< min-
tának - éppen úgy, mint a hadseregben - bármennyire is különböznek amúgy
egymástól - ugyanaz a látszat (illúzió) működik, mégpedig az, hogy van egy
vezető - a katolikus egyházban Krisztus, a hadseregben a hadvezér-, akit a
tömegben lévő minden egyes embert ugyanúgy szeret. Ezen az illúzión múlik
minden, ha ez a képzet megszűnik, rögtön megindul a bomlás, és aho_gyan a
külső kényszer engedi, fokozatosan szétesik mind az egyház, mind a sereg.
Krisztus nagyon kifejezően beszélt a minden ember iránti egyenlő szeretetről:
„a mennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én
velem cselekedtétek meg". 22 A hívő tömeg egyénei számára olyan ő, mint egy
jóságos, idősebb testvér, pótlék-apa. Az egyénnel szemben támasztott köve-
telmények mindenike ebből a Krisztus iránti szeretetből táplálkozik. AZ egy-
házat egyfajta demokratikus mozgalom járja át, mert Krisztus előtt miridenki
egyenlő, és Krisztus szeretetéből mindenki egyenlően részesedik. MélY oka
van annak, hogy a keresztény közösség családnak tartja magát, és tagjai
Krisztusban, Krisztus rájuk sugárzott szeretetében testvérei egymásnak. Nem
kétséges, hogy az egyes emberek Krisztushoz való kötődése az oka annak,
hogy egymáshoz is kötődnek. Hasonló jellemzi a hadsereget is, a hadvezér az
apa, aki minden katonáját egyformán szereti, és azok ezért bajtársai egymás-
nak. A hadsereg szerkezetét tekintve annyiban különbözik az egyháztól, hogy
lépcsőzetesen épül fel. Minden kapitány hadvezére, és egyúttal apja is száza-
dának, és minden altiszt vezére és apja a szakaszának. Létezik ugyan hasonló
hierarchia az egyházban is, de nem ugyanazt az ökonomikus23 szerepet viszi,
mint a hadseregben, hisz Krisztus isteni természete folytán sokkal több tudást
és törődést tanúsít az egyes emberek iránt, mint az emberi anyagból gyúrt
hadvezér.
Joggal kifogásolhatná az ember azt a felfogást, mely szerint a hadsereg
szerkezete libidinális, ugyanis ebből az elméletből teljesen kimarad11ak az
olyan fogalmak, mint a haza eszméje, a nemzet híre, és a többi olyan, Jllely a
hadsereg összetartásában nagy szerepet játszik. A válaszunk erre íg)' han-
gozna: a fentebb elmondottak már nem olyan könnyen vizsgálható tényezői a
tömeg összetartásának, mint az általunk leírtak, és mint azt a nagy hadve.zérek,
Caesar, Wallenstein és Napóleon példája mutatja, az efféle eszmél{ nem
nélkülözhetetlen feltételei a sikeres hadseregnek. Arra, hogy a vezér he-
lyettesíthető egy vezérlő eszmével, és hogy mi az eszme és a személy viszonya,
később még részletesen kitérünk. Bár a libidinális struktúra nem az egyetlen
22. Mát. 25, 40. - a ford.
23. [Természetesen az érintett pszichés erők megoszlására értve.]
207
hatásos tényező a hadsereg összetartásában, elhanyagolása nemcsak elméleti
fogyatékosság lenne, hanem gyakorlati veszélyt is jelentene. A porosz milita-
rizmus, mely ugyanannyira nélkülözte a pszichológiát, mint a német tudo-
mány, valószínű megtapasztalhatta ezt a nagy háborúban. A német hadsereget
szétziláló háborús neurózisokat legnagyobbrészt az egyének tiltakozásának
tekinthetjük a hadseregben rájuk osztott szerep ellen, és E. Simmel (1918)
közlésére támaszkodva kijelenthetjük, hogy az egyszerű emberekkel való
szeretetlen elöljárói bánásmód a legelső helyen állt a megbetegedések okai
között. Ha ezt a libidóigényt többre tartották volna akkoriban, lehetséges, hogy
az amerikai elnök 14 pontjában foglalt csodálatos ígéreteket sem hitték volna
el olyan könnyen, és a német háborúművészek kezében lévő nagyszerű eszköz
sem tört volna össze. 24
Vegyük észre, az egyének mindkét mesterséges-tömegben egyrészt a vezér-
hez (Krisztus, hadvezér), másrészt a többi társukhoz kötődnek libidinális
módon. Hogy hogyan viselkedik e kétféle kapcsolat, hogy vajon egyformák,
vagy egyenértékűek-e, erre későbbi vizsgálataink során fogunk visszatérni.
Csendes szemrehányást teszünk most azoknak a szerzőknek, akik a vezérnek
a tömeg pszichológiájában betöltött szerepét nem méltatták eléggé, hisz mi,
azáltal, hogy elsőként a vezér jelentőségét kezdtük vizsgálni, máris sokkal
kedvezőbb helyzetbe kerültünk. Úgy tűnik, rátaláltunk a helyes útra, mely a
tömegpszichológia fő jelenségét, az egyén korlátozott szabadságát segít meg-
értenünk. Ha az egyén olyan erőteljes kétirányú érzelmi kötésben létezik, mint
amilyenről eddig írtuk, akkor nem lesz nehéz személyisége megváltozását és
beszűkülését ebből a jelenségből származtatnunk.
A katonai tömegekben legjobban tanulmányozható pánik jelensége az,
mely egy újabb utalás arra, hogy a tömeg lényege a benne lévő libidinózus
kapcsolatokban rejlik. A pánik akkor tör ki, amikor a tömeg felbomlik. Jel-
lemző rá, hogy az elöljárói parancsot többé senki sem követi, és mindenki csak
magával törődik, a többiekre nincsen tekintettel. A kölcsönös kapcsolatok
felbomlanak, és óriási nagy szorongás szabadul fel. Természetesen itt is
felmerülhet a kifogás, hogy minden fordítva történik: tehát annyira megnő a
szorongás, hogy széttép minden köteléket, és a másik iránti tekintetet.
Mc Dougall ( 1920a) a pánikot (igaz, nem a hadseregben tapasztalhatót) állítot-
ta példaként az általa hangsúlyozott elsődleges érzelmi indukcióra (,,primary
24. [Woodrow Wilson 1918-ban tette közzé „14 pontját'', mely összhangban volt egy nép-
szövetség létrehozásának az álmával, és amely jelentősen módosította a fegyverszünet feltételeit,
és az első világháborúnek véget vető versailles-i egyezményt. - Freud kívánságára ezt a részt az
1922-es angol kiadásban a lábjegyzetbe nyomtatták. Minden német kiadásban azonban a szöveg-
ben jelenik meg.]
208
induction"). Ez a racionális indoklás itt önmagában téves. Éppen azt magya-
rázza meg, miért nőtt a szorongás olyan hatalmasra. A veszély nagyságát nem
lehet okolni, mert ugyanaz a hadsereg, amely most pánikba esett, sokkal
nagyobb veszélyekben is megállta már a helyét, sőt, kifejezetten jellemző a
pánikra, hogy semmiféle viszonyban nem áll a fenyegető veszély nagyságával.
Gyakran a leghitványabb alkalom is elég kitöréséhez. Amikor az egyén páni
félelmében elkezd magával gondolni, ezzel azt bizonyítja, hogy azok az
érzelmi kötelékek szakadtak el, melyek eddig elaltatták a félelemérzését.
Mivel egyedül áll most szemben a veszéllyel, akár többre is becsülheti magát.
A jelenség úgy működik tehát, hogy a páni félelem feltételezi a tömeg libidi-
nózus szerkezetének fellazulását, melyre aztán az emberek megfelelő módon
reagálnak, és nem fordítva, tehát hogy a tömegben lévő libidókapcsolatok
tönkremennek a veszélytől való félelem során.
Ezzel a megjegyzéssel semmiképpen nem mondunk ellent annak az állítás-
nak, hogy a szorongás a tömegben az indukció (átterjedés) révén szörnyű
méreteket ölthet. A Mc Dougall féle felfogás teljességgel érvényes arra az
esetre, amikor a veszély valóban nagy, és a tömegben nincsenek az emberek
között erős érzelmi kötelékek, pl. amikor tűz üt ki a színházban, vagy egy
szórakozóhelyen. Vizsgálataink szempontjából viszont a föntebb emlegetett
eset tanulságos, amikor a veszély nem lépi túl a megszokott és elviselhető
szintet, és a seregben mégis kitör a pánik. Nem gondolhatjuk azt, hogy a
„pánik" szó csak egyértelmű, és éles jelentéssel használható. Bármiféle töme-
ges szorongásra is e szót alkalmazzák, máskor az egyének minden mértéket
meghaladó szorongását jelölik vele, és igen gyakran azt az állapotot illetik e
névvel, amikor a szorongás kitörését nem támasztja alá megfelelő és látható
kiváltó ok. Ha a „pánik" szót a tömeg szorongására alkalmazzuk, akkor egy
továbbmutató analógiát is megállapíthatunk. Az egyén szorongását vagy a
veszély nagysága hívja elő, vagy az érzelmi kapcsolatok (libidómegszállások)
megszűnése; ez utóbbi esetet nevezzük neurotikus szorongásnak. 25
Ha a mindenkit érintő veszély erősödik, vagy ha megszűnnek a tömeget
összetartó érzelmi kapcsok, mindkét esetben kitör a pánik. Az utóbbi eset a
neurotikus szorongással analóg. (Vö.: Béla v. Felszeghy „Panik und Pa-
nikkomplex" 1920. c. gondolatokban gazdag, és némiképpen fantasztikus
írásában foglaltakkal.)
Ha Mc Dougallal egyetértve úgy tekintjük a pánikot, mint a „group mind"
25. L. Bevezetés a pszichoanalízisbe, XXV , Budapest 1986, 320--335. o. [L. még ennek a
nézetnek módosított változatát: Hemmung, Symptom und Angst (l926d), pl. Studienausgabe, Bd.
6, 298-300. o.]
209
 egyik legjellemzőbb teljesítményét, akkor ahhoz a paradoxonhoz jutunk, hogy
a tömeglélek éppen egyik legfeltűnőbb megnyilvánulása során bomlik fel.
Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a pánik kitörése egyúttal a tömeg
szétzilálódását is jelenti, hiszen éppen az az egymásra figyelés szűnik meg
' benne, mely az embereket tömeggé fűzte.
'1
A pánik kitörésének tipikus alaphelyzete az, melyet Hebbel Judit és Holo-
femész történetéről szóló drámájának nestroyi paródiájában láthatunk. Amikor
a drámában egy katona elkiáltja magát: „A hadvezér elvesztette a fejét", az
'
asszírok futásnak erednek. A vezér elvesztése valamilyen értelemben csalódás
a vezérben, és ez a helyzet - bár a környező veszély nem növekszik - pánik
kitöréséhez vezet. A vezérhez való kötődés megszűntével - általában - a
tömeg embereinek egymáshoz való kötődése is megszűnik. A tömeg szétesik,
111 mint a bolognai flaskó, ha az ember letöri a nyakát.
A vallásos tömeg szétesését nehezebb megfigyelni. Nemrégiben a kezembe
került egy katolikus részről származó, és a londoni püspök által ajánlott angol
regény, a When it was Dark, 26 mely ezt a lehetőséget színezi ki, meglehetős
ügyességgel, és véleményem szerint találóan. A regény jelen időben beszéli
1 el, hogy Krisztus, és a keresztény vallás ellenségei összeesküvést szőnek, és
11111
azt mondják, sikerült felkutatniuk egy olyan sírkamrát, melynek feliratán
1
vallás szeretet vallás a tagjai számára, és mindegyik kegyetlen és türelmetlen
a hozzá nem tartozókkal szemben. Az ember, bármilyen nehezére esik is, nem
tehet mégsem szemrehányást a hívőknek. A vallástalanoknak és a közöm-
böseknek pszichológiai értelemben könnyebb dolga van. Semmiképpen sem
gondoljuk, hogy az emberek erkölcsei javultak meg annyira, hogy manapság
ez a türelmetlenség már nem ölt olyan erőszakos és kegyetlen méreteket, mint
a korábbi évszázadok során. Sokkal inkább a vallásos érzület és a vele
összefüggésben lévő libidinózus kötelékek félreismerhetetlen meggyengü-
lésében találhatjuk meg ennek okát. Ha egy másikfajta tömegkapcsolat lép a
vallás helyére, mint most ezt a szocialistáknál láthatjuk, ismét ugyanazt a
türelmetlenséget fogjuk tudni tapasztalni minden kívülállóval szemben, mint
a vallásháborúk korában, s ha egyszer valaha a tudományos nézetek is hasonló
befolyást tudnának gyakorolni a tömegre, ugyanezt az eredményt láthatnánk
megismétlődni.

Arimeteai József beismeri, hogy Krisztust az eltemettetése utáni harmadik

napon irgalmasságból kicsempészte a sziklasírból, és ide temette. Így a Krisz-
tus isteni természetéről és feltámadásáról táplált hit alapját veszti, és e régészeti
felfedezés az egész európai kultúrát megrengeti, megnő az erőszak, és a bűn,
és akkor fordul ismét a régi medrébe minden, amikor a hamisítók össze-
esküvését sikerül leleplezni.
Az itt bemutatott történetben - megfelelő kiváltó ok hiányában - nem
jelenik meg a szorongás. A másik ember iránti tekintet hiánya, és az ellenséges
érzületek, melyek Krisztus mindenki iránt megnyilvánuló szeretete miatt nem
tudtak eleddig felszínre tömi, 27 idézték elő itt a vallásos tömeg felbomlását.
Mindezenközben azok, akiket nem köt semmi Krisztus birodalmához, akik
nem tartoznak ahhoz a vallási közösséghez, mely nem szereti őket, és ők sem
szeretik azt, kimaradnak az érzelmi kötelékből. Ezért mondhatjuk, hogy egy
vallás, még ha a szeret vallásának hívja is magát, kemény, és szeretetlen kell
legyen azokkal szemben, akik nem tartoznak kebelébe. Alapjában véve minden

26. [A szerző „Guy Thome" (C. Ranger Gull írói álneve); a könyv 1903-ban jelent meg, és
abban az időben igen magas példányszámot ért el.]
27. Hasonló jelenségeket magyaráz P. Fedem a haza autoritásának megszűnésével kapcsolat-
ban, a Die vaterlose Gesellschaft (1919) e. könyvében.

210 211