A rombolás anatómiája

Erich Fromm
Háttér (2001)

Címkék: Pszichológia
Pszichológiattt
Az agresszivitás, a pusztításhajlam, a rombolás vágya ősidőktől
fogva sajátja az emberi természetnek – legalábbis így tartja a
közhiedelem. Korunk egyik legjelentősebb pszichológusa, e
világsikert aratott, számos nyelvre lefordított tudományos alapmű
szerzője azonban vitába száll ezzel az önfelmentő vélekedéssel, és
elképesztő ismeretanyag felhasználásával, elmés és lenyűgözően
logikus érveléssel bizonyítja, hogy a fenti tulajdonságok a modern
idők „vívmányai”, a mai ember kevéssé rokonszenves
személyiségjegyei. Ahogyan nem ismerünk szadista állatokat sem, a
korai ember agresszivitása is csak a védekezést, a túlélést szolgálta,
nem volt öncélú, a gyökerei a biológiai adottságokig nyúltak vissza,
és nem az elme, a tudattalan sötétjéből eredeztettek.
 Erich Fromm
A ROMBOLÁS ANATÓMIÁJA
 Az egymást követő nemzedékek egyre silányabbá válnak, és
eljön az idő, amikor romlottságukban már csak az erőt kezdik
tisztelni. A hatalom szabja majd meg, mi a helyes, és az emberek
semmire sem becsülik többé a jót. Végül pedig, amikor már haragot
sem váltanak ki belőlük mások helytelen tettei, és nem éreznek
szégyent nyomorúságos sorsú társaik jelenlétében, Zeusz őket is
lesöpri a föld színéről. Azonban addig is tenni kell valamit, ha mást
nem, fel kell lázadni és elűzni az elnyomókat.
Görög mítosz a vaskorból

Ha a történelmet szemlélem, borúlátó vagyok (…), ám ha a

történelem előtti időkre gondolok, bizakodás tölt el.
J. C. Smuts

Egyfelől az ember annyiban rokon az állatokkal, hogy saját

fajtársaival harcol. Másfelől ő az egyetlen ezer és ezer hadakozó
állatfaj közül, amelynél az ellenségeskedés bomlasztó hatású (…).
Kizárólag az ember követ el tömeggyilkosságokat, és kizárólag ő
képtelen beilleszkedni a saját társadalmába.
N. Tinbergen
 ELŐSZÓ
Az olvasó egy átfogó, a pszichoanalízis elméletéről szóló munkát
tart a kezében. Azért vágtam bele az agresszió, a rombolás és a
pusztítási hajlam tanulmányozásába, mert – azon túl, hogy a
pszichoanalízis egyik központi kérdése – a világot elárasztó erőszak
miatt is több figyelmet érdemel.
Amikor több mint hat éve hozzáfogtam e könyv megírásához,
alaposan alábecsültem a felmerülő nehézségeket. Hamar kiderült,
hogy nem szólhatok tényszerűen a rombolásról és a pusztítási
hajlamról, ha kizárólag saját szakterületem, a pszichoanalízis
határmezsgyéjén belül maradok. Jóllehet elsődlegesen
pszichoanalitikus szempontból vizsgáltam a kérdést, nem
hagyhattam figyelmen kívül más tudományterületek – a
neuropszichológia, az állatlélektan, a paleontológia, az antropológia
– tudásanyagát sem. Csupán így kerülhettem el, hogy túlságosan
egyoldalú, következésképpen torz képet alkossak tárgyamról.
Legalábbis képesnek kellett lennem arra, hogy ellenőrizhessem
következtetéseimet a többi kutatási terület adatainak fényében, így
lehettem csak biztos benne, hogy ezek az adatok nem cáfolni,
hanem – reményeim szerint – igazolni fogják elgondolásomat.
Mivel az agresszióval kapcsolatban nem létezett az egyes
szakterületek eredményeit áttekintő, de még csak az adott
tudományágakon belüli adatokat összefoglaló munka sem, magam
láttam neki a feladatnak. Hittem, hogy munkám nyomán olvasóim
átfogó képet kapnak a pusztítási hajlam problémaköréről, és nem
csupán egy szűk szakterület álláspontját ismerik meg. Nyilvánvalóan
számos buktatót rejt egy efféle vállalkozás. Természetesen nem
vagyok valamennyi idetartozó tudományágnak szakértője, kivéve
talán az idegtudományokat, amelyekben pályám kezdete óta némi
ismeretre azért szert tettein. Ezt a tudást nem kizárólag önerőből
szereztem meg, számos szakember adott útmutatást, válaszolta
meg temérdek kérdésemet, vagy olvasta el a kézirat vonatkozó
részeit. Jóllehet a bennfentesek észre fogják venni, hogy nem
mondok semmi újat a szakterületükkel kapcsolatban, mindazonáltal
biztosan örömmel fogadják a lehetőséget, hogy más
megvilágításban is szemügyre vehetik az agresszió roppant fontos
kérdését.
Nem kerülhettem el, hogy a korábbi munkáimból megismert
gondolatokat ismét szóba hozzam. Immár több mint harminc éve az
ember áll kutatásom középpontjában. Miközben az új kutatási
területekre összpontosítok, eddigi ismereteimre építek, s egyúttal ki
is terjesztem őket. Aligha írhatok a pusztítási hajlamról anélkül, hogy
meg ne osztanám az olvasóval az agresszió elemzése közben
felmerült gondolataimat. Tartózkodtam korábbi munkáim
ismételgetésétől, inkább az eredeti forráshoz utaltam az érdeklődőt,
ahol részletesebben elemzem a problémát. Ennek ellenére sem
sikerült mindig kikerülnöm az ismétlődéseket. A legfőbb nehézséget
Az emberi szív jelentette, mert e helyütt már tömören bemutattam a
nekrofíliával-biofíliával kapcsolatos kutatásaimat. E könyvben sokkal
részletesebben bontom ki a felfedezések elméleti alapját, és számos
klinikai példával támasztom alá. Hely hiányában nem foglalkozom az
itt és a korábbi műveimben kifejtett nézetek közötti különbségekkel,
és ez vélhetőleg az olvasók többségének érdeklődésére sem tartana
számot.
Nem maradt más hátra, mint hogy köszönetét mondjak
mindazoknak, akik segítettek nekem e könyv írása során.
Köszönettel tartozom dr. Jerome Bramsnak, aki segített a
behaviorizmus problémáinak elméleti tisztázásában, valamint
fáradhatatlanul kutatta a vonatkozó szakirodalmat.
Hála illeti dr. Juan de Dios Hernándezt, aki beavatott a
neurofiziológia rejtelmeibe. Órákon át tartó beszélgetésekben
világította meg a fontos kérdéseket, útmutatást adott a gigászi
méretű szakirodalomban való eligazodáshoz, valamint
megjegyzéseivel gazdagította a kézirat neurofiziológiával foglalkozó
részeit.
Köszönet az alábbi, idegélettannal foglalkozó tudósoknak, akik
időt és energiát nem kímélve személyesen vagy levélben láttak el
tanácsokkal: a néhai dr. Raul Hernández Peón, dr. Robert B.
Livingston, dr. Robert G. Heath, Heinz von Foerster, és Theodore
Melnechuk, aki átolvasta a kézirat neurofiziológiával foglalkozó
szakaszait. Hálával adózom dr. Francis O. Schmitt-nek, aki
megszervezett nekem egy találkozót a Massachusetts Institute of
Technology Idegtudományi Kutatási Programjában részt vevő
szakemberekkel. A kérdéseimet vitattuk meg a találkozón.
Köszönöm Albert Speer segítségét, aki szóban és írásban egyaránt
gazdagította Hitlerről kialakított képemet. Hasonlóan nagy
segítségemre voltak a Robert M. W. Kempner, a nürnbergi per egyik
amerikai ügyésze által összegyűjtött adatok.
Szintén köszönettel tartozom dr. David Schecternek, dr. Michael
Maccobynak és Gertrud Hunziker-Frommnak a kézirat átolvasása
során tett bírálataiért és építő javaslataiért; dr. Ivan Illichnek és dr.
Ramon Xiraunak a filozófiai kérdésekben, dr. W. A. Masonnak az
állatlélektanban, dr. Helmuth de Terrának a paleontológia területén,
Max Hunzikernek a szürrealizmus vonatkozásában, valamint Heinz
Brandtnak a náci terrorral kapcsolatos információk tisztázásában
nyújtott segítségéért. Ugyancsak köszönet illeti dr. Kalinkowitzot
lelkesítő és bátorító érdeklődéséért az egész munka során. Hálával
tartozom dr. Illichnek és Valentina Boresmannak, a mexikói
Cuernavacában működő Center for Intercultural Documentation
(Kultúrközi Kapcsolatok Archívuma) katalőgusrendszerének
használatához kapott segítségéért.
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy szívből jövő hálámat
fejezzem ki Beatrice H. Mayernek, aki az elmúlt húsz év alatt nem
csupán gépelte, majd újragépelte a kéziratokat, beleértve a jelenlegit
is, de roppant érzékenységgel, megértéssel és lelkiismeretességgel
szerkesztette is őket, számos nyelvileg értékes javaslatával.
Külföldi tartózkodásom alatt Joan Hughes egyengette a kézirat
útját, nagy hozzáértéssel, amit ezúton is szeretnék hálásan
megköszönni.
Köszönetemet fejezem ki Joseph Cunneen főszerkesztő úrnak
(Holt, Rinehart and Winston) hozzáértő és lelkiismeretes szerkesztői
munkájáért és építő javaslataiért. Köszönettel tartozom továbbá
Lorraine Hill vezető szerkesztőnek, valamint Wilson R. Gathings és
Cathie Fallin produkciós szerkesztőknek (Holt, Rinehart and
Winston) tehetséges és gondoskodó közreműködésükért a kézirat
könyvvé válásának egyes szakaszaiban. Végül köszönettel tartozom
Marion Odomiroknak lelkiismeretes és mélyreható szerkesztői
munkájában mutatott kiválóságáért.
Kutatásomat részben támogatta a Public Health Service Grant,
MH 13144-01, MH 13144-02, National Institute of Mental Health.
Köszönöm az Albert és Mary Lasker Alapítvány segítségét, hogy
rendelkezésemre bocsátottak egy asszisztenst.

E. F.
New York, 1973 májusa
 TERMINOLÓGIA
Az agresszió szó félreérthető használata fölöttébb nagy káoszt
okozott a témával foglalkozó szakirodalomban. E szóval jellemzik a
támadás ellen védekező ember viselkedését, a rablógyilkos tettét,
amikor megöli áldozatát, hogy megszerezze a pénzét, és a foglyát
kínzó szadistát. A helyzet csak rosszabbodott, amikor a férfinak a
nőhöz való szexuális közeledésére, a hegymászót és a kereskedőt
hajtó belső késztetésre vagy a földjét szántó parasztra is alkalmazni
kezdték a szót. E káosz talán a behaviorizmus pszichológiára és
pszichiátriára gyakorolt befolyásának tulajdonítható. Ha minden
„kártékony” tettet agressziónak minősítünk, ami károsítja vagy
elpusztítja az élettelen dolgokat, a növényeket, egy állatot vagy egy
embert, akkor – magától értetődően – lényegtelen a tett mögött rejlő
kiváltó késztetés természete. Ha a pusztítást, a védekezést, az
építést célzó tetteket ugyanazzal a szóval írjuk le, akkor vajmi kevés
reményünk van a mögöttes „ok” megértésére; nem lehet közös okuk,
mert egészen különböző jelenségekről van szó, következésképp
kilátástalan helyzetbe kerül az ember, ha az „agresszió” okát kutatja.
[1]
Vegyük például Lorenzet. Az agresszió fogalmát eredetileg egy
biológiailag adaptív, az evolúció során kifejlődött, az egyed és a faj
túlélését szolgáló késztetésként határozta meg. Később azonban
kiterjesztette az „agresszió” használatát a vérszomjra és a
brutalitásra is. Következésképp ezek az irracionális szenvedélyek is
velünk született mozgatóerők, és mivel felfogásunk szerint a
háborúkat a gyilkolásban lelt öröm váltja ki, kézenfekvő a következő
következtetés: a háborúkat az emberi természetben rejlő, velünk
született pusztítási hajlam okozza. Az „agresszió” mintegy
hídszerepet kap azáltal, hogy összekapcsolja a biológiailag adaptív
agressziót (ami nem gonosz) a pusztítási hajlammal (ami viszont
valóban gonosz). A „következtetési séma” valahogy így nézne ki:

Biológiailag adaptív agresszió = velünk született

Pusztítási hajlam, brutalitás = agresszió
Tehát – quod erat demonstranduin –:
Pusztítási hajlam és brutalitás = velünk született.
 Ebben a könyvben az „agresszió” a védekező, reaktív agressziót
jelenti, amit tömören az „emberséges agresszió” kifejezésben
foglaltam össze. Ezzel szemben a „pusztítási hajlam” és a
„brutalitás” fejezi ki a kimondottan emberi rombolási hajlamot és a
körülmények abszolút ellenőrzésére való törekvést („embertelen
vagy kártékony agresszió”). Valahányszor az agresszió kifejezést az
imént meghatározott jelentéstől eltérően használom egy
szövegkörnyezetben, mert adott esetben helyénvalónak érzem,
mindig jelzőt kapcsolok hozzá a félreértések elkerülése érdekében.
Egy másik szemantikai problémát vet fel az „ember” kifejezés,
amennyiben az egész emberiségre utal. Nem meglepő, hogy egy
apajogú társadalomban kifejlődött nyelv éppen az „ember”[2] szót
használja összefoglalóan mind a férfiakra, mind a nőkre, ám túlzott
pedantériának tűnne, ha csak azért kerülném a szó használatát,
hogy világossá tegyem, nem egyfajta patriarchális szellemben
használom a szót. Végeredményben a könyv mondanivalójának kell
minden kétséget eloszlatnia.
A hivatkozások és idézetek nyomon követhetősége érdekében a
könyvben szereplő idézeteket zárójelben követi a szerző és a
megjelenés éve. Ez egyúttal segíti az olvasót, hogy könnyen
eligazodjon az irodalomjegyzékben. Az év tehát nem minden
esetben a mű megírásának idejét jelzi, mint például Spinoza
esetében.

(1927).
 BEVEZETÉS
Az ösztönök és a szenvedélyek
Az erőszak fokozódása és a pusztítási hajlam erősödése nemzeti
és világméretben a szakemberek és a nyilvánosság figyelmét
egyaránt az agresszió természetének és okainak elméleti
vizsgálatára irányította. Igazából az a tény meglepő, hogy miért csak
újabban támadt ilyen élénk érdeklődés a téma iránt. Hiszen már az
1920-as években egy olyan nagynevű kutató, mint Freud, korábbi, a
szexuális ösztönre alapozott elmélete módosítására kényszerült. Az
új elméletben a pusztítási szenvedély („halálösztön”) erejében
egyenértékű a szeretet szenvedélyével (az „életösztönnel”, a
„szexualitással”). A közvélemény azonban nem vett tudomást a
változásról, a freudizmus központi tanításának továbbra is a libidót,
az embert irányító legfőbb szenvedélyt tekintették, amelynél csak a
létfenntartás ösztöne erősebb.
A helyzet csak a hatvanas évek közepén változott meg Ennek
egyik valószínű oka az lehetett, hogy az erőszak és a félelem szerte
a világban túllépett egy bizonyos küszöbértéket. Hozzájárult ehhez
az is, hogy számos publikáció foglalkozott az emberi agresszivitás
kérdésével, közülük is kiemelkedett Konrad Lorenz (1966) On
Agression[3] című munkája. Lorenz, az etológia[4] kiemelkedő
kutatója, azon belül is a halak és a madarak viselkedésének
szakértője, az emberi viselkedés területére lépett, ám ehhez sem
elég tapasztalattal, sem elég tudással nem rendelkezett. Jóllehet a
legtöbb pszichológus és idegtudományi szakember elutasította Az
agressziót, ennek ellenére sikerkönyv lett belőle, és nagy hatással
volt a művelt közvéleményre. Sokan Lorenz nézeteit tekintették a
probléma végső megoldásának.
Lorenz gondolatainak a közvélemény körében aratott nagy sikerét
fokozták Robert Ardrey korai munkái: African Genesis (Afrikai
genezis), 1961 és a The Territorial Imperative (A területi
imperatívusz), 1967. Bár Ardrey nem volt tudós, hanem egy
tehetséges színpadi szerző, az ember eredetével kapcsolatosan
gyűjtött adatokat meggyőző erejűnek szánt, ámbár eléggé elfogult
írásában foglalta össze, amivel azt akarta bizonyítani, hogy az
agresszivitás az emberrel született hajlam. E munkákat az állati
viselkedés tanulmányozásában élenjáró kutatók könyvei követték,
mint például Desmond Morris A meztelen majom (1967) és a
Lorenz-tanítvány, I. Eibl-Eibesfeldt On Love and Hate (A szeretet és
a gyűlölet, 1972) című munkája.
E munkák közös jellemzője lényegében a következő alaptétel: a
háborúban, a bűnözésben, az összetűzésekben és minden egyéb
pusztító és szadisztikus viselkedésben tetten érhető agresszív
megnyilvánulásokat genetikailag programozott, velünk született
ösztön váltja ki. Ez minden lehetséges módon arra kényszeríti az
embert, hogy kifejezésre juthasson.
Talán Lorenz újjáéledt insztinktivista (ösztönszemléletű,
ösztönalapú) szelleme nem annyira az érvek súlya miatt vált
népszerűvé, hanem mert az emberek fogékonyak voltak rá. Minek
örülnének jobban a megfélemlített emberek, akik tehetetlennek érzik
magukat arra, hogy változtassanak a dolgok pusztulásba torkolló
menetén, mint egy olyan elméletnek, amely arról biztosítja őket,
hogy az erőszak állati mivoltunkból, egy megfékezhetetlen agresszív
hatjóerőből fakad, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy megértjük az
evolúció törvényét, amely számot ad e hajtóerő természetéről? A
velünk született agresszivitás elmélete gyorsan ideológiává vált,
amely lecsitította a jövőtói való félelmet, és helyére tette az emberek
fontosságérzetét.
Van azonban egy másik oka is, hogy miért részesítik előnyben a
pusztítási hajlam tanulmányozásának kutatásában az insztinktivista
elmélet leegyszerűsítő válaszát. A mélyreható kutatás ugyanis
megkérdőjelezi e népszerű ideológia alapvető előfeltevéseit.
Elemeznünk kell társadalmi rendszerünk irracionalitását, és
fennköltnek tartott szavaink – mint a védelem, becsület és
hazafiasság – mögé bújtatott tabukat kell lerombolnunk. Csupán egy,
a társadalmi rendszerünk alapjait feszegető elemzés tárhatja fel a
pusztítási hajlam fokozódásának okait, vagy mutathatja meg az utat,
miként szállhatunk vele szembe. Az insztinktivista elmélet megkímél
bennünket attól, hogy ilyen nagy fába vágjuk a fejszénket. Elismeri
ugyan, hogy valamennyien pusztulásra vagyunk ítélve, de legalább
megnyugtathatjuk magunkat, hogy a „természet” kényszerítette ránk
e sorsot, és úgymond tisztában vagyunk vele, miért úgy mennek a
dolgok, ahogy.
A pszichológiai gondolkodásban manapság tapasztalható
összhang alapján azt várjuk, hogy Lorenz emberi agresszióról
alkotott elméletének bírálata jól megfér egy másik, manapság
meghatározó elmélettel, a behaviorizmussal (kultúraelméleti és
pszichológiai irányzat, amely az emberi viselkedést és magatartást
állítja figyelmének központjába). Az insztinktivizmussal ellentétben, a
behaviorizmus nem törődik az embert cselekvésre ösztönző
szubjektív erőkkel. Nem az az érdekes, hogy mit érez az ember,
hanem az, hogy miként viselkedik, és hogy a társadalmi
kondicionálás hogyan alakítja viselkedését.
A század húszas éveiben a pszichológiában az érzésről egyre
határozottabban a viselkedésre került a hangsúly, a szakemberek az
érzelmekről és a szenvedélyekről gyűjtött adatokat lényegtelennek
tekintették – legalábbis tudományos szempontból. A viselkedés vált
a vizsgálat legfőbb tárgyává és nem a cselekvő ember: a „lélek
tudománya” átváltozott az állati és az emberi viselkedés
szabályozásának tudományává. E mozgalom a csúcspontját Skinner
neobehaviourista elméletében érte el. Manapság az Egyesült
Államok egyetemein ez az uralkodó elmélet.
A lélektanban bekövetkezett szemléletmódváltásra igen könnyű
magyarázatot találni. Aki az ember tanulmányozásába fog, azt
minden más tudományág képviselőjénél erősebben befolyásolja a
társadalmi környezet, amelyben él. Nemcsak a tudós
gondolkodásmódját, érdeklődését, felvetett kérdéseit határozza meg
a társadalmi környezet, hiszen ez a természettudományokra is igaz,
hanem a vizsgálat tárgyát is, magát az embert. Amikor egy
pszichológus az emberről beszél, modelljét embertársaira, de
legfőképp önmagára építi. Modern ipari társadalmunkban az
intellektuális képességeket becsülik meg, az érzelmeket háttérbe
szorították, terhes ballasztnak tartják mind a pszichológusok, mind a
vizsgált személyek. A behaviorizmus tökéletesen megfelel ezeknek
az elvárásoknak.
A jelen könyvben vázolt, az insztinktivizmus és a behaviorizmus
között helyet foglaló alternatíva nem felelt meg az elméleti fejlődés
irányának, következésképpen a szakemberek körében sem aratott
tetszést. E két szemléletmód dogmatikus előfeltevéseken alapul, és
a kutatóktól megkövetelik, hogy a vizsgálati eredményeket vagy az
egyik, vagy a másik keretbe illesszék be. Valóban csak e két
lehetőség közül választhatunk? Vagy Lorenz, vagy Skinner mögött
kell felsorakoznunk? Nincs harmadik út? Ebben a könyvben a
harmadik utat tárom az olvasó elé.
Az emberben az agresszió két, gyökeresen különböző fajtáját
különböztetjük meg. Az első megtalálható az állatokban is, a
törzsfejlődés során a génekbe programozott támadó- (vagy
menekülő-) ösztön, amely az egyed létfenntartását szolgálja. Ezt
hívjuk nem rosszindulatú, védekező agressziónak, amely alapvetően
az egyed és a faj fennmaradását szolgálja, biológiai szempontból
adaptív, és a fenyegetettség megszűnésével eltűnik. A másik típus,
a rosszindulatú, a támadó agresszió, azaz a brutalitás és a
pusztítási, rombolási hajlam az emberi fajra jellemző, a legtöbb
emlősben nem fordul elő; nem a törzsfejlődés során alakult ki
bennünk, biológiailag sem adaptív; céltalan, kiélése örömöt szerez.
A korábbi vizsgálódások e tárgyban eleve kudarcra voltak ítélve,
mivel nem tettek különbséget az agresszió e két fajtája között, bár
forrásuk és tulajdonságaik is alapvetően eltérnek egymástól.
A védekező agresszió valóban az emberi természet velejárója,
bár nem „velünk született”[5], még ha sokan úgy gondolják is.
Amennyiben Lorenz az agresszióról szólva védekezésről beszél,
helyes a feltevése az agresszív ösztönnel kapcsolatban (bár az
ösztön spontaneitását és megújulóképességét fejtegető elméletét
nem sikerült kielégítően bizonyítania). Lorenz azonban nem elégszik
meg ennyivel. Számos, tetszetős elméleti konstrukció megalkotása
után úgy képzelte, hogy mindenfajta emberi agresszió – beleértve a
gyilkolási és kínzási vágyat is – a biológiailag adott agresszív
ösztönből táplálkozik, és különféle tényezők hatására válik építő
vagy pusztító erővé. Mindent egybevetve, az empirikus adatok az
elméiét ellen szólnak, és az elmélet ennélfogva tarthatatlan. Az
állatok tanulmányozásából kiderült, hogy az emlősök – főként a
főemlősök – nem szenvednek hiányt védekező agresszióban, de
ettől még nem gyilkolják és kínozzák társaikat. A paleontológia, az
antropológia és a történelem rengeteg bizonyítékot halmozott fel az
insztinktivista elmélettel szemben: 1. a pusztítási hajlam tekintetében
az egyes emberi csoportok oly mértékben eltérnek egymástól, hogy
aligha állja meg a helyét az a magyarázat, miszerint a pusztítási
hajlam és a brutalitás velünk született adottságok, 2. a pusztítási
hajlam különböző fokozatai szorosan összefüggenek egyéb lélektani
tényezőkkel és a társadalmi szerkezetből fakadó eltérésekkel, végül
3. a pusztítási hajlam a civilizáció fejlődésével inkább fokozódik,
semmint csökken. A velünk született pusztítási hajlam elképzelést
elsősorban a történelem és nem a történelem előtti idők támasztják
alá. Ha az embert kizárólag a biológiailag adaptív agresszió uralná,
miként állati őseinket, akkor az ember meglehetősen nyugodt lény
volna. Ha lennének csimpánz pszichológusok, aligha tekintenék az
agressziót könyvírásra késztető problémának. Ám az ember – az
állatoktól eltérően – képes gyilkolni, az auber az egyetlen főemlős,
amely ok nélkül pusztítja és kínozza fajtársait mind fizikailag, mind
gazdaságilag, és még örömét is leli benne. Ez a biológiai
szempontból nem adaptív, nem a törzsfejlődés során belénk
programozott agresszió az igazi probléma, ez fenyegeti az ember
mint faj fennmaradását, és ez a jelen könyv tárgya, hogy
elemzésünk segítségével rávilágítson a pusztító agresszió
természetére és feltételeire.
A nem rosszindulatú-védekező és a rosszindulatú-pusztító
agresszió megkülönböztetés további és alaposabb fogalmi tisztázást
kíván az ösztön[6] és a jellem vagy még pontosabban szólva, az
ember fiziológiai szükségleteiben gyökerező hajtóerő (organikus
ösztönök) és a kizárólagosan az emberre jellemző, jelleméből
fakadó ösztönök („jellemben gyökerező vagy emberi szenvedélyek”)
szempontjából. Az ösztön és a jellem közötti különbségeket a
későbbiekben még részletesen tárgyaljuk. Megkísérlem kimutatni,
hogy a jellem az ember „második természete”, mintegy a
szegényesen kifejlődött ösztönök helyettesítője; valamint az emberi
szenvedélyek (a szeretetre való törekvés, a gyengédség és a
szabadság, de éppúgy a pusztítási vágy, a szadizmus, a
mazochizmus, a hatalomvágy és a vagyon) az emberi létezésben
gyökerező „egzisztenciális szükségletekre” adott válaszok. Tömören
szólva, az ösztönök az ember fiziológiai szükségleteinek, a
jellemfüggő szenvedélyek pedig az egzisztenciális szükségleteinek
kielégítésére sarkallnak. Ám ez utóbbi csakis az emberre jellemző.
Az egzisztenciális szükségletek egyetemesen érvényesek minden
emberre, az azonban egyénenként változik, hogy kiben mely
szenvedélyek a meghatározóak. Nézzünk egy példát. Egyeseket a
szeretet vezérel, másokat a pusztítási vágy. Az ember mindkét
esetben egy egzisztenciális szükségletét elégíti ki: „hatást” akar
kelteni, vagy éppen „kimutatja a foga fehérjét”. Döntően társadalmi
körülmények függvénye, hogy valakit a szeretet vagy a pusztítási
vágy vezet. E körülmények viszont az ember biológiailag adott
egzisztenciális helyzetén és a belőlük fakadó szükségleteken
múlnak, és nem egy végtelenül kártékony, primitív lélek
következményei, miként azt a környezeti hatások mindenhatóságát
hirdető environmentalista elmélet feltételezi.
Ha meg akarjuk ismerni az emberi létezés feltételeit, további
kérdések merülnek fel: Mi az emberi természet? Mi teszi az embert
emberré? Mondanom sem kell, hogy a társadalomtudományok mai
légköre aligha segíti az effajta kérdések tisztázását. Az uralkodó
pozitivista szemléletmód pusztán szubjektív spekulációnak minősíti
ezeket a kérdéseket, elvitat tőlük minden objektív érvényességet.
Mivel lehetetlen lenne a később elemzendő adatokon alapuló
összetett érvelést teljes egészében előadni, ezért csupán néhány
megjegyzésre szorítkozom. Az ember lényegét nem metafizikai
elmélkedések eredményeképp desztillált absztrakcióként határozzuk
meg, miként Heidegger és Sartre tette. A létezés valós feltételeiből
indulunk ki, amelyek meghatározzák az embert mint embert;
ennélfogva az egyes ember lényege egybeesik a faj létezésével.
Emberfogalmunkhoz mint a Homo fajt jellemző tulajdonságok
együtteséhez anatómiai és neurofiziológiai elemzések, valamint
ezek lélektani korrelációi révén jutunk el. Az emberi szenvedélyeket
Freud fiziológiai megközelítésétől eltérően szociobiológiai és
történelmi alapokon magyarázzuk. Lévén a Homo sapiens
meghatározható anatómiai, neurológiai és fiziológiai szempontok
szerint is, az embert mint fajt lélektani fogalmi keretben is le kell
tudnunk írni. Álláspontomat, amelynek tükrében az iménti
kérdéseket vizsgálni fogom, egzisztencialistának is nevezhetjük,
noha nem az egzisztencialista filozófia által használt értelemben.
A körvonalazott elméleti megalapozás lehetőséget teremt a
jellemben gyökerező, rosszindulatú agresszió különféle megjelenési
formáinak, kiváltképp a szadizmus – más érző lények fölötti hatalom
kiélése – és a nekrofília – az élet elpusztítása, valamint vonzódás
halott, hanyatló vagy tisztán mechanikus dolgokhoz – tárgyalására.
E jellemstruktúrák megértését fogja segíteni reményeim szerint a
közelmúlt néhány jól ismert szadista és pusztító személyiségének –
Sztálin, Himmler és Hitler – elemzése.
Ha csak röviden is, mégis hasznos lehet sorra venni a könyv
tárgyalása során egymást követő lépéseket, rámutatni az
előfeltevésekre és az egyes fejezetekben levont következtetésekre:
1. Nem választjuk el a viselkedést a viselkedést végrehajtó embertől;
az emberi hajtóerőkkel (drive) foglalkozunk, függetlenül attól, hogy
kifejeződnek-e közvetlenül megfigyelhető viselkedésben. Ez annyit
jelent az agresszió jelenségének tanulmányozásánál, hogy az
agresszióra ösztönző impulzusok eredetét és erősségét vizsgáljuk,
és nem választjuk el magát a viselkedést a kiváltó motivációtól. 2.
Ezek az impulzusok lehetnek tudatosak, ám gyakran tudattalanok.
3– E hajtóerők nagyrészt szervesen beépülnek egy viszonylagosan
állandó jellemstruktúrába. 4. Egészen általánosan szólva, jelen
tanulmány a pszichoanalízis elméletére épül. Ebből következőleg a
pszichoanalízis módszerét fogjuk használni, hogy a megfigyelhető
és a sokszor jelentéktelennek tűnő adatok értelmezése révén
feltárjuk a tudattalan belső valóságot. A „pszichoanalízis” nem a
klasszikus elméletet jelenti, hanem annak bizonyosfajta módosított
változatát. A fő különbségekre később térek ki; ezen a ponton csak
annyit szeretnék megjegyezni, hogy nem a libidó elméletén alapuló
pszichoanalízisről van szó, következésképp kerülni fogom azokat az
ösztönelméletben használatos fogalmakat, amelyek a szakmabeliek
szerint Freud elméletének lényegét képezik.
Nem egyértelmű azonban, hogy a freudi elmélet azonos-e az
insztinktivista felfogással. Az biztos, hogy Freud volt az első modern
pszichológus, aki – a korszellem ellenében – az emberi
szenvedélyeket (szeretet, gyűlölet, becsvágy, kapzsiság,
féltékenység, irigység stb.) kutatta. E szenvedélyekkel addig csak
drámaírók, regényírók foglalkoztak, Freud tette őket tudományos
kutatás tárgyává.” Ez magyarázza, hogy miért elsősorban művészek
és nem pszichológusok és pszichiáterek fogadták nagy örömmel
Freud munkáit. Ez mindaddig nem is változott, amíg az új eszköztár
be nem vonult a pszichoterápiába, és ki nem elégítette a növekvő
igényeket. A művészek első ízben érezték, hogy egy tudós vizsgálja
tárgyukat, az emberi „lelket”, annak legtitkosabb, legfinomabb
megnyilvánulásait. Freud hatása a művészi gondolkodásra a
legtisztábban a szürrealizmusban nyilatkozott meg. Ellentétben a
művészet korábbi formáival, a szürrealizmus szakított a
„valósággal”, lényegtelennek minősítette, nem törődött a
viselkedéssel. Csak a szubjektív tapasztalat számított. A
szürrealizmusban egyetlen logikus elem volt, mégpedig az, hogy
Freud álomfejtése döntően befolyásolta e művészeti irányzat
fejlődését.
Freud új eredményeit, jobb híján, kora fogalmaival és
terminológiarendszerében írta le. Sohasem szabadult meg tanárai
materializmusától, magára maradt, hogy megtalálja az emberi
szenvedélyek felszabadításának útját-módját. És rá hárult az a
feladat is, hogy kimutassa, e szenvedélyek ösztönök működésének
következményei. Zseniális módon egy elméleti tour de force, egy
szellemes huszárvágás segítségével oly mértékben kiterjesztette a
szexualitás fogalmát (libidó), hogy az összes emberi szenvedélyt (a
létfenntartást leszámítva) egyetlen ösztönnel tudta megmagyarázni.
Szeretet, gyűlölet, kapzsiság, hiúság, becsvágy, féltékenység,
brutalitás, gyengédség – Freud e sokféle szenvedélyt egyetlen
elméleti kényszerzubbonyba gyömöszölte, elméleti szinten a
narcisztikus, orális, anális és genitális libidó különböző
manifesztációinak szublimációjaként vagy az azokra adott reakció
kivetüléseként kezelte őket.
Freud munkásságának második szakaszában igyekezett kitörni a
korábbi keretből, új elméletével határozott lépést tett előre a
pusztítási és rombolási hajlam megértése terén. Elismerte, hogy az
életet nem két önző hajtóerő (drive) – egyik az élelemre, a másik a
szexualitásra ösztönöz –, hanem két szenvedély – szeretet és
pusztítási hajlam – vezérli. E szenvedélyek nem a fizikai túlélést
célozzák, miként az éhség és a szexualitás. A korábbi elmélet
terminológiájától azonban még nem sikerült teljesen
megszabadulnia, így „életösztönnek” és „halálösztönnek” nevezte el
a két hajtóerőt. Ekképpen megadta a pusztítási hajlamnak az őt
megillető fontosságot, benne fedezte fel az embert vezérlő két
szenvedély egyikét.
Jelen munkával felbontom a szenvedélyek – szeretetre,
szabadságra törekvés, valamint a pusztításra, a gyötrésre, a
hatalom gyakorlására és az alávetésre való hajlam – ösztönökkel
kötött házasságát. Az ösztönök tisztán természeti kategóriák, míg a
jellemben gyökerező szenvedélyek szociobiológiai és történelmi
kategóriák.[7] Bár nem szolgálják közvetlenül a túlélést, éppolyan
erősek – sőt gyakran még erősebbek –, mint az ösztönök. Belőlük
fakad az ember élet iránti érdeklődése, lelkesedése és izgalma;
nemcsak az álmok táplálkoznak belőlük, hanem a művészetek, a
vallás, a mítoszok, a drámák – csupa olyan dolog, amiért érdemes
élni. Az ember nem tud tárgyként létezni, mint egy kupából kivetett
dobókocka. Súlyosan szenved, ha táplálkozásra és szaporodásra
alkalmas szerkezetté csökevényesítik, s ezen az sem javít, ha
biztonságban érzi magát. Az ember drámai helyzetekre és izgalomra
vágyik. Ha nem lel magasabb szintű kielégülésre, megalkotja
magának a pusztítás drámáját.
Korunk gondolkodásmódja szerint kellő hajtóerőt csak testi
szükségletek biztosíthatnak, azok képesek csak elemi erővel
cselekvésre ösztönözni. Ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a
mechanisztikus, redukcionista álláspontot, és egy holisztikus
előfeltevésből indulunk ki, rá kell döbbennünk, hogy az emberi
szenvedélyeket az egész organizmus életfolyamatának működése
szempontjából kell vizsgálnunk. Erősségük sem bizonyos fiziológiai
szükségletekhez kötődik, hanem az egész organizmus túlélési
szükségletéhez – mind fizikai, mind mentális értelemben vett
növekedéséhez
 A szenvedélyek nemcsak a fiziológiai szükségletek kielégítését
követően kapnak erőre. Az emberi létezés alapját képezik, nem
valamiféle luxuscikkek, amelyeket megengedhetünk magunknak, ha
már az „alsóbbrendű” szükségleteinket kielégítettük. Emberek
öngyilkosságot követnek el, mert nem lelnek szeretetre, nem jutnak
hatalomhoz, hírnévhez, vagy egyszerűen bosszúból. Szexuális
kielégülés hiányában gyakorlatilag senki sem lesz öngyilkos. A nem
ösztönökből fakadó szenvedélyek izgalmat váltanak ki, tűzbe hozzák
az embert, miattuk érdemes élni. Ahogy Holbach, a francia
felvilágosodás filozófusa mondta egyszer: „Un homme sans passion
et désires sesserait d’étre un homme” („Szenvedély és vágyak nélkül
nem ember az ember.” Holbach, 1822). A szenvedélyek éppen attól
annyira erősek, mert nélkülük az ember nem volna az, ami.[8]
Az emberi szenvedélyek az embert dologból hőssé emelik, olyan
lénnyé, amely számos hátrányos tulajdonsága ellenére is igyekszik
értelmet adni életének. Az ember önmaga alkotója kíván lenni,
tökéletlen állapotából egy szándék vagy cél vezérelte világba akar
jutni, amely lehetővé teszi, hogy feljebb lépjen a tökéletesség felé
vezető úton. Az emberi szenvedélyek nem banális lélektani
komplexusok, amelyekre adekvát magyarázatot kínálnak a
gyermekkorban átélt traumák. Csak akkor érthetjük meg őket, ha
meghaladjuk a redukcionista pszichológiát, és annak ismerjük el
őket, amik: az ember kísérlete, hogy értelmet adjon életének, és
hogy az adott körülmények között a lehető (legalábbis hite szerint)
legkedvezőbb életet élje. E szenvedélyek jelentik az ember számára
a vallást, a kultuszt, a rítust, amit rejtegetni kell (még önmaga előtt
is), amennyiben környezete nemtetszését váltanák ki. Biztos, ami
biztos, azért az ember megvesztegetéssel, zsarolással, tehát ügyes
kondicionálással lebeszélhető a „vallásáról”, és áttéríthető a
személyiség nélküli általános kultuszba, amely automatává
silányítja. Ez a lelki kúra tehát éppen attól fosztja meg az embert,
ami megkülönbözteti a tárgyaktól.
Az igazság az, hogy az emberi szenvedélyek, a „jók” és a
„gonoszak” egyaránt az ember kísérletei, hogy értelmet adjon
életének, és meghaladja a puszta létfenntartást. A személyiség
megváltoztatása csak úgy lehetséges, ha képes az ember „áttéríteni
magát”, ha új értelmet tud adni életének azáltal, hogy mozgósítja
vitális szenvedélyeit, valamint egy magasabb szintű életet és
tökéletességet ér el. Ha ez nem valósul meg teljes egészében, úgy
az ember háziasítható ugyan, de a kúra nem éri el célját. Jóllehet a
vitális szenvedélyek több erőt, örömöt és a tökéletesség érzését
adják az embernek, ellentétben a pusztítási hajlammal és a
brutalitással, ám ettől még ez utóbbiak is egyenrangú választ adnak
az ember létezését érintő kérdésre. Még a legelvetemültebb szadista
és a legrombolóbb személyiség is éppannyira ember, mint a szent.
Titulálhatjuk romlott, beteg embernek, aki nem jutott többre ember
mivoltával, és ez így igaz; azt is mondhatjuk rá, hogy rossz utat
választott személyes megváltásához.[9]
Ebből a gondolatmenetből semmiképpen sem az következik,
hogy a pusztítási kényszer és a brutalitás ne volnának bűnös
hajlamok; csupán az, hogy a bűn igenis emberi. Elpusztítják az
életet, a testet és a szellemet. Az áldozat és pusztítója egyaránt
odavész. Paradoxonra bukkantunk: az élet önmaga ellen fordul,
miközben értelmet próbál adni önmagának. Ez az egyetlen igazi
perverzió. Attól, hogy megértjük, még nem bocsátjuk meg.
Ha azonban eleve lemondunk a dolog megértéséről, nem tudjuk
meg, hogyan tehetnénk ellene, és milyen tényezők hatására kapnak
erőre e szenvedélyek.
E szenvedélyek megértése különösen fontos ma, amikor a
pusztítási hajlam, a brutalitás iránti érzékenység drasztikusan
csökken, és a nekrofília, a halott dolgok, a hanyatlás, az élettelen,
tisztán mechanikus dolgok iránti vonzódás viszont fokozódik
kibernetikus-ipari társadalmunkban. A nekrofília szelleme első ízben
1909-ben ütötte fel a fejét F. T. Marinetti Futurist Manifesto (A
futurizmus kiáltványa) című munkájában. Hasonló tendenciát
figyelhetünk meg az utóbbi évtized képzőművészeti és irodalmi
alkotásaiban is, különös elragadtatást fedezhetünk fel a pusztuló,
élettelen, romboló és mechanikus témák iránt. Félő, hogy a spanyol
falangisták jelszava: „Éljen a halál”, társadalmi méretekben titkos
alapelvvé válik. És ez éppen egy olyan társadalomban történik,
amelyben a természet gépek segítségével megvalósuló leigázása
jelenti a fejlődést, miközben az élő ember a gépek csökevényes
alkatrészévé silányul.
Jelen tanulmány célja, hogy megvilágítsa e nekrofil szenvedély
természetét és éltető társadalmi feltételeit. A végkövetkeztetés
körvonalazza a kivezető utat, amely azonban csak mélyreható
társadalmi és politikai változások révén érheti el célját, hogy az
embert visszahelyezze a társadalomban az őt megillető legfőbb
helyre. A „törvény és rend” iránti vágy (és nem az élet és
rendezettség iránti), a bűnözők szigorúbb megbüntetése, valamint
egyes „forradalmárok” erőszakkal és pusztítással kapcsolatos
megszállottsága korunk elhatalmasodó nekrofíliavonzalmának
további példái. Meg kell teremtenünk annak a feltételeit, hogy az
ember, e befejezetlen és tökéletlen lény – aki mégis egyedülálló a
maga nemében – fejlődése legyen minden társadalmi átalakulás
legfőbb célja. Az igazi szabadság, a függetlenség és a
kizsákmányoláson alapuló elnyomás minden formájának
megszüntetése teremtheti meg az élet szeretetének feltételeit. Ez az
egyetlen erő, amely gátat szabhat a halál szeretetének.
 ELSŐ RÉSZ

INSZTINKTIVIZMUS, BEHAVIORIZMUS,
PSZICHOANALÍZIS
 1.
AZ INSZTINKTIVIZMUS
Az insztinktivizmus előfutárai
A következőkben áttekintem az ösztönelmélet történetét, ahogy
azt számos könyv tárgyalja.[10] A kezdetek a filozófiai gondolkodás
hajnaláig nyúlnak vissza, az első modern gondolatok azonban
Charles Darwin munkásságához kötődnek. Az ösztönökkel
kapcsolatos későbbi kutatások mind Darwin evolúcióelméletén
alapulnak.
William James (1890), William McDougall (1913, 1932) és mások
az ösztönök terjedelmes listáit állították össze, a felsorolt ösztönök
mindegyikének megfelel egy bizonyos viselkedés. James a
következő tulajdonságoknak tulajdonított ösztönöket utánzás,
rivalizálás, kötekedés, rokonszenv, vadászhajlam, félelem,
nyereséghajhászás, kleptománia, konstruktivitás, játékosság,
kíváncsiság, társasági szellem, titkolózás, tisztaság, mértékletesség,
szeretet és féltékenység – ezek egyetemes emberi tulajdonságok és
társadalmilag kondicionált jellemvonások furcsa keverékei (J. J.
McDermott, szerk., 1967). Bár ez az ösztönlista manapság kissé
naivnak tűnik, az insztinktivisták rendkívül kifinomult elméleti
rendszert alkottak. Az elméleti gondolkodás e magas szintje még ma
is elismerésre méltó, semmiképpen sem tekinthetjük idejétmúltnak.
James tisztában volt vele, hogy már az ösztön első működése során
megjelenhet a tanulás, és McDougall sem tévesztette szem elől a
különböző tapasztalatok és a kulturális háttér egybeolvadásának
szerepét.
Ez utóbbi folyamat felismerésével az insztinktivizmus megtette az
első lépést Freud elmélete felé. Miként Fletcher is hangsúlyozta,
McDougall az ösztönöket „motoros mechanizmusnak” tekintette,
amely rögzített motoros válaszokat ad. Az ösztön az ő számára
sokkal inkább „hajlam”, „sóvárgás”, és az egyes ösztönök velünk
született affektív magja „viszonylag függetlenül működhet a teljes
ösztöndiszpozíció kognitív és motoros részétől” (W. McDougall,
1932)
 Mielőtt a „neoinsztinktivista” Sigmund Freudra és Konrad
Lorenzre, az insztinktivista elmélet két legismertebb modern
képviselőjére rátérnénk, vessünk egy pillantást arra a közös jegyre,
amelyet átvettek a korai insztinktivistáktól: az insztinktivista modell a
fizika mechanisztikus-hidraulikus szemléletmódjában fogant.
McDougall elképzelése szerint egy „zsilipkapuval” visszatartható az
energia, ám bizonyos körülmények között „áttörheti a gátat”
(McDougall, 1913). Később egy másik hasonlattal igyekezett
szemléltetni az ösztönök működését, miszerint az egyes ösztönök
„kamrák, amelyekből folyamatosan szivárog a gáz” (McDougall,
1923). Freud a libidóelméletében szintén a hidraulikus sémát
követte. A libidó növekszik, → a feszültség emelkedik, → a
kellemetlen érzés fokozódik; a szexuális aktus csökkenti a
feszültséget és a kellemetlen érzést, mígnem a feszültség ismét
növekedni kezd. Lorenz is hasonlóképpen értelmezte a
reakcióspecifikus energiát: olyan ez, mintha „folyamatosan gázt
szivattyúznának egy tartályba”, vagy egy tárolóban tartott folyadék,
amely a tároló aljában elhelyezett szelepen keresztül távozhat (K.
Lorenz, 1950). R. A. Hinde rámutatott, hogy a különféle eltérések
ellenére az említett és más ösztönmodellekben „közös az a
gondolat, hogy valamiféle szubsztancia képes energetizálni a
viselkedést, és tárolható valamiféle tartályban, mígnem felszabadul a
cselekvés során” (R A. Hinde, 1960)
 A neoinsztinktivisták:
Sigmund Freud és Konrad Lorenz
Freud agressziófogalma[11]
Freud azzal haladta meg a korai insztinktivistákat, kivált
McDougallt, hogy valamennyi „ösztönt” két csoportba sorolta: a
szexuális ösztönök és a létfenntartási ösztönök kategóriájába. Freud
elméletét tekinthetjük tehát az ösztönelmélet fejlődésében elért
utolsó lépcsőfoknak. Ahogy a későbbiekben majd látni fogjuk, az
ösztönök egyesítése (az énösztön kivételével) egyúttal annak a
folyamatnak a kezdete, amelynek során Freud túllépett az
insztinktivista felfogáson, még ha ezt nem ismerte is fel. A
következőkben Freud agressziófogalmára összpontosítok, mivel a
libidóelméletet az olvasók bizonyára jól ismerik, és az másutt is
hozzáférhető, de leginkább Freud Bevezetés a pszichoanalízisbe
című munkáját ajánlom.
Freud nem szentelt sok figyelmet az agressziónak egészen
addig, amíg a szexualitást (a libidót) és a létfenntartást tekintette az
embert vezérlő erőnek. Aztán a század húszas éveitől ez a kép
radikálisan megváltozott. Az Ősvalami és az Én című munkájában
(1923), valamint későbbi írásaiban új, az életösztön(ök) (Erósz) és a
halálösztönök kettősségét állította fel. Freud következőképpen
fogalmazta meg az új elméleti keretet: „Eltöprengtem az élet
kezdetéről és a biológiai párhuzamokról, és arra a következtetésre
jutottam, hogy az élő szubsztancia megőrzésére törekvő ösztön
mellett lennie kell egy vele ellentétes, ama szubsztanciák
felbomlását előmozdító ösztönnek, amely mindent visszaállít az
őseredeti, inorganikus állapotba. Azt kell mondanunk hát, hogy
Erósz mellett létezik a halálösztön is” (S. Freud, 1930).
A halálösztön, amennyiben maga ellen fordul, önpusztító, ám ha
a külvilág felé irányul, akkor mások, nem pedig önmaga
megsemmisítésére törekszik Amikor a szexualitás megfosztja józan
ítélőképességétől az embert, a halálösztön ártatlanabb formája
fejeződik ki a szadizmusban és mazochizmusban. Jóllehet Freud
többször felvetette, hogy a halálösztön befolyása mérsékelhető (S.
Freud, 1927), az alapfeltevés mit sem változott: az embert valamiféle
belső késztetés önmaga vagy mások elpusztítására sarkallja, és
képtelen szabadulni ettől a végzetes alternatívától. Ebből viszont
következik, hogy a halálösztön szempontjából az agresszió
lényegében nem egy ingerre adott válasz, hanem az emberi
organizmusban rejlő, belőle folyamatosan áramló, az ember
lényegéből fakadó hajtóerő.
A pszichoanalitikusok többsége hűen követte Freud tanait, ám
hajthatatlanul elutasították a halálösztönről szóló elméletet.
Valószínűleg azért, mert meghaladta a mechanisztikus
szemléletmódot, a biológiai megközelítést viszont
elfogadhatatlannak tartották, ez ugyanis egyenértékű lett volna az
ösztönök fiziológiájával. Mindenesetre nem mindenki utasította el
Freud új álláspontját. Kompromisszumot kötöttek: elfogadták a
„rombolóösztön” létezését mint a szexuális ösztön ellenpólusát. Így
aztán minden további nélkül kiállítattak Freud új, agresszióra
alapozott elgondolása mellett anélkül, hogy egyúttal egy vadonatúj
gondolkodásmódot is magukévá kellett volna tenniük
Freud fontos lépést tett előre, egy tisztán fiziológiai-
mechanisztikus gondolkodásmódtól eljutott a biológiai
megközelítésig, az élő szervezetet a maga egészében tekintette,
valamint a szeretet és a gyűlölet biológiai alapját kutatta. Elmélete
azonban súlyos hibáktól terhes. Főként elvont spekuláción alapul, és
aligha szolgáltat meggyőz6 empirikus bizonyítékot. Bár Freud
briliáns módon értelmezte az emberi ösztönöket az új elmélet
keretében, mindez az állati viselkedésre azonban már nem
érvényes. Számára a halálösztön a minden élő szervezetben
megtalálható biológiai erő. Eszerint a halálösztön az állatokban is
vagy önmagukkal, vagy más állatokkal szemben nyilvánul meg.
Ebből viszont az következne, hogy a kevéssé agresszív állatok
körében nagyobb gyakorisággal fordul elő betegség és korai halál,
illetve fordítva; ezt alátámasztó adatokkal azonban nem
rendelkezünk.
A következő fejezetben kimutatom, hogy az agresszió és a
pusztítási hajlam nem biológiai adottság és spontán ható hajtóerő.
Most csak arra kívánok rámutatni, hogy Freud alaposan
összezavarta az agresszió elemzését azáltal, hogy követve kora
szokását, az agresszió különböző formáit egyetlen ösztönnel
igyekezett magyarázni. Természetesen nem lehetett behaviorista,
arra gondolhatunk, hogy általános szemléletmódját követve,
egymással szemben álló, dualisztikus fogalmakon alapuló
elmélethez szeretett volna eljutni. A korai elméletben a létfenntartás
és a libidó, az újban az élet- és a halálösztönök kapták ezt a
szerepet. E két alapfogalom eleganciájáért Freudnak nagy árat
kellett fizetnie: minden szenvedélyt az egymással szemben álló két
pólus valamelyike alá kellett besorolni, következésképpen össze
nem tartozó dolgok is egy kalap alá kerültek.
Lorenz agresszióelmélete
Jóllehet Freud agresszióelmélete mind a mai napig közkedvelt, a
lélektan iránt érdeklődők körében mégsem vált népszerűvé
bonyolultsága és nehézkessége miatt. Nem így Konrad Lorenz Az
agresszió (K. Lorenz, 2000) című munkája, amely röviddel
megjelenését követően a szociálpszichológia legolvasottabb könyve
lett.
E népszerűség okai egészen kézenfekvőek. Először is, Az
agresszió kimondottan olvasmányos, éppúgy, mint Lorenz korábbi,
elbűvölő Salamon király gyűrűje című könyve (1952), és ebben a
tekintetben összehasonlíthatatlan Freud fajsúlyos, halálösztönt
tárgyaló értekezéseivel vagy éppen Lorenz hasonló témájú, ám
szakértőknek szánt munkáival. Továbbá, miként a Bevezetésben
már rámutattam, korunk embere hajlamosabb elfogadni, hogy az
erőszakhullám és az atomháború felé sodródásunk biológiai
örökségünk következménye, amin nem tudunk változtatni, semmint
belátnák, hogy mindez általunk létrehozott társadalmi, politikai és
gazdasági körülményekből fakad.
Lorenz[12] és Freud az emberi agresszivitást egyaránt ösztönnek
tartja, amelyet valamilyen forrásból szüntelenül áramló energia
táplál, és nem szükségszerűen külső ingerekre adott válasz
eredményeként keletkezik. Lorenz elgondolása szerint az ösztönös
cselekvést kiváltó különleges energia felgyülemlik egy
idegközpontban, amely egy meghatározott cselekvéshez
kapcsolódik. Amikor elegendő mennyiségű energia áll
rendelkezésre, akár külső inger nélkül is, az energia
robbanásszerűen kitör. Rendszerint állat és ember hamar találkozik
az ösztönök feltorlódott energiáját felszabadító ingerrel, nem
passzívan várnak rá, hanem keresik, sőt maguk hozzák létre az
ingereket. W Craiget követve, Lorenz „étvágyviselkedésnek” nevezte
el a jelenséget. Az ember, mint mondja, politikai pártokba tömörül,
hogy a felgyülemlett energiákat felszabadító ingereket teremtsen, és
nem fordítva: nem a politikai pártok az agresszió okai. Vannak
azonban esetek, amikor nincs ugyan külső inger, ám a
felhalmozódott agresszív ösztönt tápláló energia elér egy bizonyos
határt, és robbanásszerűen felszabadul, ez olyan, mintha az
energiafelszabadulás in vacuo zajlott volna le, tehát „nyilvánvaló
külső inger nélkül (…) a cselekvés tárgya nélkül ment végbe a
vákuum-cselekvés (…) ez kísértetiesen hasonlít a motoros
működésre jellemző normális cselekvésre. (…) Ez bizonyítja, hogy
az ösztönös cselekvési minták motoros összehangolása egészen a
legapróbb részletekig örökletesen szabályozott” (K. Lorenz, 1970,
eredetileg németül, 1931-42).[13]
Lorenz az agressziót elsődlegesen nem külső ingerre adott
válasznak tekinti, hanem „beépített”, belső izgalmi állapotnak, amely
a nyugalmi helyzetbe való visszatérésre törekszik:, Az ösztön
spontaneitása teszi a dolgot oly veszélyessé” (K. Lorenz, 2000.
Kiemelés tőlem – E. F.). Lorenz agresszióelmélete, akárcsak Freud
libidóelmélete, valójában hidraulikus modell, amelyben az ösztön a
felduzzasztott víz vagy a zárt tartályba szorult gőz analógiájára
viselkedik.
Az agresszió hidraulikus felfogása Lorenz elméletének
alappillére: leírja az agresszió keletkezésének módját. A másik
alappillér az a gondolat, hogy az agresszió az élet, az egyed és a faj
túlélésének szolgálatában áll. Leegyszerűsítve, Lorenz feltételezi,
hogy az intraspecifikus (azonos faj egyedei közötti) agresszió
funkciója a faj fennmaradása. Lorenz szerint az agresszió azáltal tölti
be funkcióját, hogy több területen közreműködik a faj életében:
miként osztják fel az egyedek a rendelkezésre álló élőhelyet egymás
között; melyikük lesz a „főnök” a csoportban, ehhez kapcsolódik a
nőstény védelme és a csoporton belüli rangsor kialakulása (K.
Lorenz, 1964). Az agresszió megőrző-védelmező funkciója annál
hatékonyabb lehet, minél előrehaladottabbá vált az evolúció
folyamatában. A halállal fenyegető agresszió átalakul szimbolikus,
rituális viselkedéssé, amely gyakorlatilag ugyanazt a szerepet
játssza, mint a vérre menő agresszió, ám anélkül, hogy ártana a faj
tagjainak.
Lorenz úgy folytatja érvelését, hogy az ösztön, amely az
állatokban a túlélést szolgálta, az emberben „groteszk módon
túlzottá vált” és „elszabadult”. Az agresszió fenyegetéssé vált
ahelyett, hogy a túlélést szolgálná.
Valószínűleg magát Lorenzet sem elégítette ki az emberi
agresszióra adott eme magyarázata, mert szükségesnek érezte
kiegészíteni az elméletét további magyarázatokkal, amelyek
azonban már kivezetnek az etológia területéről. Így ír:

Elsőként azonban le kell szögeznünk, hogy több mint valószínű,

hogy az agresszió ösztönének az a veszedelmes mértéke, mely
bennünk, emberekben gonosz örökségként csontunk velejéig ott él,
az intraspecifikus szelekció egy bizonyos folyamatának eredménye,
s ez a folyamat több évezreden át, nevezetesen a korai kőkorszak
alatt végig hatott őseinkre. Amikor az emberek már ott tartottak,
hogy fegyverzetük, ruházatuk és társadalmi szervezettségük révén a
kívülről fenyegető veszélyeket – mint az éhhalál, a fagyhalál vagy
az, hogy ragadozók martalékaivá válhatnak – némiképpen
kiküszöbölték, úgyhogy ezek már nem voltak lényegi szelektív
tényezők, akkor vehette kezdetét egy kártékony, fajon belüli
kiválasztódás. A „válogatásban” új faktor kapott szerepet, a háború,
amit a szomszédos, ellenséges emberi hordák vívtak. Ez vezethetett
oda, hogy az úgynevezett „harcos erények” a végletekig
kitenyésztődtek, amelyek – sajnos! – sok ember szemében
mindmáig követendő eszményként jelennek meg, de erre majd
könyvlink zárófejezeteiben térünk vissza.[14]
 Lorenz a tudományos vizsgálatokból fakadó cáfolatok ellenére
elfogadta azt a széles körben elterjedt klisét, miszerint „barbár”
vadászó-gyűjtögető őseink között állandó háborúság dúlt, egészen a
Homo sapiens körülbelül 40-50 ezer évvel ezelőtti színre lépéséig.
[15] Ez az évezredekig tartó háborúskodásról szőtt elképzelés

eredetileg Hobbestól származik, aki ezzel kívánta bizonyítani, hogy

az agresszivitás az ember veleszületett tulajdonsága. Lorenz logikai
okfejtése a következőképpen foglalható össze: az ember agresszív,
mert agresszív volt; az ember agresszív volt, mert most is agresszív.
Még ha Lorenznek igaza volna is a késő kőkorban dúló
folyamatos háborúskodással kapcsolatban, érvelése attól még
kérdéses marad. Ha bizonyos tulajdonságok szelekciós előnyén
múlik a faj fennmaradása, akkor ezt főként az adott tulajdonságot
hordozó, nagyszámú termékeny utód születése mozdíthatja elő.
Kétséges viszont, hogy a szelekció miként ad számot az előnyös
tulajdonság megőrzéséről, ha egyszer a tulajdonságot hordozó
agresszív egyedek elpusztulnak a háborúkban. Ha a veszteségeket
negatív szelekcióként fogjuk fel, akkor a szóban forgó gének
gyakorisága csökken.[16] A népsűrűség akkoriban rendkívül alacsony
volt, a törzseknek a Homo sapiens megjelenése után sem kellett az
élelemért és az élettérért harcolniuk.
Lorenz két alapfeltevésre építette elméletét. Az első: az állatok és
az ember veleszületett tulajdonsága az egyed és a faj
fennmaradását szolgáló agresszió. Ahogy később majd kimutatom, a
neuropszichológiai bizonyítékok szerint a védekező agresszió a
fenyegetésre adott válasz, az állat vitális érdekét szolgálja, nem
spontán módon keletkezik, és nincs jelen folyamatosan. A másik
alapfeltevést – miszerint a felhalmozódott agresszió hidraulikus
módon szabadul fel, amivel Lorenz az ember gyilkos és brutális
hajtóerőiről igyekezett számot adni – szintén vajmi kevés
bizonyítékkal tudta alátámasztani. A fennmaradást szolgáló
agresszió és a romboló agresszió egy kategóriába került, s csupán
egyetlen szó köti össze őket: az agresszió. Lorenzcel ellentétben
Tinbergen teljes világossággal fogalmazta meg a problémát:
„Egyfelől az ember hasonlít abban az állatokhoz, hogy saját
fajtársaival harcol. Másfelől – ezer más harcos faj között – az emberi
faj az egyetlen, amelynél e harc bomlasztóan hat. (…) Az ember az
egyetlen, tömeggyilkosságra képes faj, az egyetlen, amely nem
képes beilleszkedni a maga által létrehozott társadalomba. Miért kell
ennek így lennie?” (N. Tinbergen, 1968.)
Freud és Lorenz: hasonlóságok és különbségek
Lorenz és Freud elméletének kapcsolata nem egyszerű kérdés.
Közös bennük az agresszió hidraulikus felfogása, még ha
másképpen értelmezik is az ösztön eredetét. Minden más kérdésben
azonban homlokegyenest ellentétes a megközelítésük. Freud
feltételezett egy rombolóösztönt, amelyet Lorenz biológiai alapokon
tarthatatlannak nyilvánított. Lorenz agresszív ösztöne az életért van,
Freud halálösztöne pedig a halálért.
E különbség nyomban semmivé foszlik, mihelyt Lorenz fejtegetni
kezdi az eredetileg a védekezést és a létfenntartást szolgáló
agresszió gonosz mivoltát. Számos bonyolult, gyakran fölöttébb
kérdéses elméleti konstrukció nyomán a védekező agresszió az
emberben spontán megnyilvánuló, önmagát erősítő ösztönné
formálódott, amely helyzeteket teremt az agresszió kiélésére. De ha
ez valamiért meghiúsulna, a felgyülemlett energia kiváltó inger nélkül
is felszabadul. Egy társadalmi-gazdasági alapokon szerveződött
közösségben, amelyben nincs agressziót kiváltó inger, az agresszív
ösztön akkor is arra késztetné a társadalom tagjait, hogy találjanak
ilyet, de ha nem lelnének ilyenre, az agresszivitás kitörését akkor
sem lehetne visszatartani. Végső soron Lorenz következtetése,
miszerint az embert veleszületett ösztöne hajtja rombolásra,
gyakorlatilag semmiben sem különbözik Freud konklúziójától. Freud
azonban a rombolóösztönnel szembeállítja az éppoly erős Erószt
(élet, szexualitás), míg Lorenz elméletében a szeretet az agresszív
ösztön származéka.
Freud és Lorenz nézetei megegyeznek abban is, hogy az
agresszió elfojtása egészségtelen. Freud munkássága korai
szakaszában tartotta, hogy a szexuális késztetés elfojtása mentális
betegségekhez vezet; később ugyanezt az elvet alkalmazta a
halálösztön esetében is. Azt tanította, hogy a kifelé irányuló
agresszió elfojtása egészségtelen. Lorenz felfogása szerint „a mai
civilizált ember attól szenved, hogy nem talál elég alkalmat agresszív
ösztöne kiélésére”. Ha különböző irányokból indulva is, de
mindketten olyan emberképhez jutnak el, amely szerint az
agresszív-romboló energia folyamatosan termelődik, és hosszú
távon roppant nehéz – ha nem lehetetlen – ellenőrzés alatt tartani.
Ami az állatokban még csupán „tulajdonított” gonosz, az az
emberben ténylegesen gonosszá válik, még ha Lorenz szerint
eredetét tekintve nem volt is az.
 Analógiás „bizonyítás”
A Freud és Lorenz agresszióelmélete közötti hasonlóságok nem
homályosíthatják el a fő különbségeket. Freud az embert kutatta,
kitartóan fürkészte a tudattalan folyamatokat. Meglehet, hogy
halálösztön-elmélete hibás, nem teljes, vagy nem nyugszik elegendő
bizonyítékon, az azonban kétségtelen, hogy megállapításai az
ember megfigyelésén alapultak. Lorenz ezzel szemben az állatokat,
különösen az alsóbbrendű állatokat vizsgálta, ebben viszont kiváló
volt. Az emberről azonban nem tud többet, mint egy átlagember,
ráadásul sem megfigyelésekkel, sem a szakirodalom
tanulmányozásával nem mélyítette el a tudását.[17] Naiv módon
feltételezi, hogy a magán és ismerősein tett megfigyelései
alkalmazhatók minden emberre. De módszerére nem az
önmegfigyelés jellemző, hanem bizonyos állatok viselkedéséből
eredő analógiák alkalmazása az emberre. Tudományos szempontból
ezek semmit sem bizonyítanak, ám szuggesztivitásuknál fogva
elnyerik az állatbarátok tetszését. Ehhez párosul Lorenz nagyfokú
antropomorfizáló hajlama, amelybe egészen belefeledkezik.
Pontosan azért vált Lorenz oly népszerűvé, mert azt a kellemes
illúziót kelti az emberben, hogy „érti”, mit „éreznek” az állatok. Ki ne
olvasná szívesen a Salamon király gyűrűjét?
Lorenz hidraulikus természetű agresszióelméletét állatokon –
főleg fogságban tartott halakon és madarakon – végzett kísérleteire
építette. A fő kérdés ez: ha nem fékezik meg, vajon ugyanaz a
gyilkolásra késztető agresszív ösztön – amelyet Lorenz bizonyos
halakban és madarakban megfigyelt – működik-e az emberben is?
Mivel nincsen közvetlen bizonyíték a hipotézis alátámasztására
sem az ember, sem a nem emberszabású, alacsonyabb rendű
állatok tekintetében, Lorenz különböző érveket hoz fel állítása
mellett. Módszerének lényege: az analógia. Az ember és az általa
megfigyelt állatok viselkedésében felfedezhető hasonlóságokból arra
a következtetésre jut, hogy a viselkedésnek mindkét esetben
ugyanaz a kiváltó oka. Számos pszichológus bírálta ezt a
megközelítést már 1948-ban. N. Tinbergen, Lorenz munkatársa
ráébredt, hogy roppant kockázatos, ha „alacsonyabb evolúciós
szinten lévő, fejletlenebb idegrendszeri struktúrákkal rendelkező és
egyszerűbb viselkedési mintákat mutató állatok vizsgálatából
származó fiziológiai bizonyítékokat analógiás módszerrel fejlettebb
és bonyolultabb szervezetek viselkedési mintáira alkalmazunk”. (N.
Tinbergen, 1948. Kiemelés tőlem – E. F.)
Néhány példával szemléltetjük Lorenz „analógiás bizonyítását”.[18]
A cichlidákról és a brazíliai gyöngyházhalról szólva Lorenz beszámol
megfigyeléséről, miszerint ha a halak kiélhetik egészséges dühüket
azonos nemű társaikon, akkor nem támadják meg a párjukat
(átirányított agresszió[19]). Majd így folytatja:

Hasonló figyelhető meg az embereknél is. A boldog békeidőkben,

mikor még állt a Duna menti Monarchia, és még cselédlányok is
voltak, a következőket tapasztaltam megözvegyült nagynéném
házában: cselédlány nála 8-10 hónapnál tovább nem maradt. Az
újonnan felfogadott háztartási segéderőtől nagynéném rendre el volt
ragadtatva. Igazgyöngynek nevezte az újoncot – s önmagát, hogy
végre megtalálta az igazit. A következő hónapok során lelkesedése
alábbhagyott, előbb csak apró hibákat fedezett fel, később már
komoly kifogásai támadtak, és a már említett időszakasz elteltével
kimondottan gyűlöletes tulajdonságait fedezte fel minden szegény
leányzónak, s következett nagy hűhóval a botrányszagú elbocsátás.
Ám miután ily módon levezette indulatait, az idős hölgy kész volt
ismét a legnaivabb várakozásokkal fogadni az új alkalmazottat.[20]
Távol állják tőlem, hogy rég elhunyt, egyebekben igen kedves
nénikémen élcelődjek. Ilyen jellegű folyamatokat komoly, elképesztő
önuralommal rendelkező férfiemberekben – s természetesen saját
magamon – is tapasztaltam, jobban mondva kénytelen voltam
tapasztalni. Merthogy a hadifogság szolgáltatta a megfigyelés
terepét. Az úgynevezett sarki kór vagy az expedíciós epidémia kis
embercsoportokat támad meg olyan helyzetekben, amikor kizárólag
egymásra vannak utalva, senkivel nem érintkezhetnek, aki ne lenne
sarki vagy másvalahová tartó kiruccanásuk részese. A korábban
elmondottakból kiviláglik, hogy a felgyülemlett és elfojtott agresszió
feltorlódása annál veszélyesebb, minél jobban ismerik, értik és
szeretik egymást a nevezett csoport tagjai. Ilyen helyzetekben – és
ezt saját tapasztalataim mondatják velem – az agressziót és a fajon
belüli harci cselekményeket kiváltó ingerküszöb szélsőségesen
alacsony. Szubjektíven ez abban nyilvánul meg, hogy az ember a
legjobb barátai krákogására, köhécselésére, tüsszentésére –
csekélységekre! – szíve szerint úgy „válaszolna”, mintha egy részeg
randalírozó vágta volna képen.
Úgy látszik, Lorenznek fel sem tűnt, hogy nagynéniével, háborús
fogolytársával és saját magával kapcsolatos személyes tapasztalatai
nem adnak kellő alapot a megfigyelt viselkedési válaszok
egyetemességével kapcsolatban. Fel sem merült benne, hogy a
hidraulikus magyarázatnál némileg bonyolultabb lélektani értelmezés
is lehet annak a hátterében, hogy nagynénje agresszivitása nyolc-tíz
havonta elérte a kitörési pontot.
Pszichoanalitikai szempontból a nagynéni rendkívül narcisztikus,
kizsákmányoló típusú nő volt, aki elvárta, hogy egy szolgáló
tökéletesen neki „szentelje” magát, bár semmi érdeke nem fűződik
hozzá, mégis legyen boldog attól a szereptől, hogy őt szolgálhatja.
Úgy közeledik minden egyes szolgálóhoz, hogy talán ő teljesíti végre
az elvárásait. A rövid „mézeshetek” után, amelyek alatt a nagynénit
kellőképpen elvakították fantáziaképei a szolgálóval kapcsolatban,
végre-valahára megtalálta az „igazit” – ehhez még talán az is
hozzájárult, hogy a szolgáló is igyekezett új munkaadója kedvére
tenni –, az úrnő ráébredt, hogy a szolgáló nem képes megfelelni
annak a szerepnek, amelyet neki szánt. Ez az ébredés
természetesen eltart egy ideig, majd elérkezik az utolsó felvonás.
Ezen a ponton a nagynéni csalódottságot és dühöt érez, miként a
narcisztikus-kizsákmányoló típusú emberek szokták, amikor
frusztráció éri őket. A nagynéni nem tudta, mi váltotta ki a dühét, és
a szolgálót okolta érte. Mivel nem tudta feladni a vágyait,
elbocsátotta a cselédet, és remélte, a következő már tényleg az
„igazi” lesz. Ez persze így megy tovább egészen addig, amíg a
nagynéni meg nem hal, vagy nem talál több szolgálót. Ez a
fejlődéstörténet nem csak a munkaadóra és a szolgálóra jellemző,
gyakran a házassági összetűzések is erre vezethetők vissza. Mivel
egy cselédlányt könnyebb elbocsátani, mint elválni, ezért a
házastársak gyakran egy életen át harcolnak egymással, egymást
gyötrik az életük során felmerült összes nehézségért. E helyütt tehát
egy jellemzően emberi tulajdonsággal, nevezetesen a narcisztikus-
kizsákmányoló embertípussal van dolgunk, és nem a felgyülemlett
ösztönenergiával.
Az erkölccsel analóg viselkedési módok című fejezetben Lorenz a
következőt állítja: „Ennek ellenére azt, aki ezeket az
összefüggéseket valóban átlátja, újra és újra bámulatba ejti, hogy
bizonyos pszichológiai mechanizmusok ugyanolyan önzetlen, a
közösség üdvét szolgáló viselkedést kényszerítenek rá az állatokra,
mint amelyeket nekünk, embereknek az erkölcs törvénye parancsol”
(K. Lorenz, 2000).[21]
Miként ismerhetjük fel az állatokban az „önzetlen” viselkedést?
Amiről Lorenz beszél, ösztönök által meghatározott cselekvésminta.
Az „önzetlen” kifejezést a lélektanból kölcsönözte, és arra utal, hogy
az ember elfeledkezhet magáról (helyesebben szólva félreteszi
egóját), hogy másoknak segítsen. De van egy libának, egy halnak
vagy egy kutyának énje, amit félretehetne? Vajon az önzetlenség
nem függ az emberi öntudattól és a neuropszichológiai struktúrától,
amin nyugszik? Ezt a kérdést feltehetnénk több más kifejezésre is,
amelyeket Lorenz az állatok leírására használ, mint például
„brutalitás”, „szomorúság” és „zavar”.
Lorenz egyik legfontosabb és legérdekesebb etológiái eredménye
az állatok (Lorenz kedvenc példái a libák) között fonódó „kötelék”,
amely a csoportot a külvilág felől fenyegető veszély hatására alakul
ki. Az emberi viselkedés magyarázatára szolgáló analógiái egyike-
másika tényleg megdöbbentő: „Az idegenekkel szembeni agresszió
és a csoport tagjai közötti kötelék egymást erősíti. A »mi« és az
»ők« ellentét még a legádázabbul egymás ellen harcoló csoportokat
is egyesítheti. Manapság úgy tűnik, mintha az Egyesült Államok és a
Szovjetunió Kínával szemben a »mi« egységfrontját hozná létre” (K.
Lorenz, 2000).
Vajon az amerikai-szovjet viszonyt azok az ösztönös minták
határozzák meg, amelyeket a ludaktól örököltünk? Vagy talán Lorenz
csupán tréfálkozik? Netán tényleg komolyan gondolja, hogy a ludak
megfigyeléséből származó tapasztalatai alkalmazhatók az amerikai
és a szovjet politikai vezetőkre?
Lorenz még ennél is tovább megy az állati viselkedés (vagy
annak értelmezése) és az emberi viselkedésről vallott naiv nézetei
között vont analógiák alkalmazásában, amikor a szeretet és gyűlölet
kerül terítékre: „A személyes kötelék, a barátság csak az állatokban
párosul magasan fejlett intraspecifikus agresszióval; e kötelék annál
erősebb, minél agresszívabb az egyed vagy a faj” (K. Lorenz, 2000).
Eddig még rendben is volna, tegyük fel, Lorenz megfigyelései
megfelelnek a valóságnak. Ekkor azonban az emberi lélektan
területére téved. Kijelenti, hogy az intraspecifikus agresszió több
millió évvel idősebb, mint az emberi barátság és a szeretet, majd
levonja a következtetést, hogy „nincs szeretet agresszió nélkül”[22]
(K. Lorenz, 2000. Kiemelés tőlem – E. F.). Semmiféle bizonyíték nem
támasztja alá az emberi szeretetről szóló iménti nagy ívű deklarációt,
sőt éppen hogy ellentmond a legtöbb megfigyelésnek. Lorenz
azonban kiegészíti még egy másik megállapítással, amely nem az
intraspecifikus agresszióval, hanem „a nagy szeretet/szerelem rút kis
testvérével”, a gyűlölettel kapcsolatos. „Az agresszióval szemben ez
egyetlen meghatározott egyedre irányul, ugyanúgy, mint ahogy a
szeretet/szerelem is egy lényhez kapcsolódik, és a kettő
valószínűleg kölcsönösen feltételezi egymást: csak azt gyűlölhetjük,
akit szerettünk, és bevallottan vagy nem bevallottan még most is
szeretünk” (K. Lorenz, 2000. Kiemelés tőlem – E. F.). Már sokan
megállapították, hogy a szeretet néha gyűlöletbe csap át, ám
helyesebb azt mondani, hogy nem a szeretet alakul át gyűlöletté,
hanem a szerető személy sértett narcizmusa, azaz a nem szeretet
váltja fel a gyűlöletet. Fölöttébb nagy abszurditás és az igazság
elferdítése azt állítani, hogy csak az gyűlölhet, aki valaha szeretett.
Vajon az elnyomott ember azért gyűlöli elnyomóját, vajon az anya
azért gyűlöli gyermeke gyilkosát, vajon a megkínzott azért gyűlöli
kínzóját, mert korábban szerette, esetleg még mindig szereti?
Egy másik analógia a „lelkesedés” jelenségéből vonható. „Már a
szó is azt fejezi ki, hogy itt valami mélyen emberi dolog munkál. (…)
Valójában régi barátunk, új ellenségünk, a fajon belüli agresszió az,
amely a lelkes embert uralja, méghozzá a szociális védekezés
ősrégi, egyáltalán nem szublimált reakciójának formájában”[23] (K.
Lorenz, 2000). Ez már a kulturális hagyomány által szentesített
dolog, ami erős ösztönzést ad a filogenetikusán kifejlődött
viselkedési mintáknak. Majd Lorenz így folytatja: e harci
nekibuzdulás „kétségkívül »állati«, az antropoid ősöktől örökölt
magatartási mód” (K. Lorenz, 2000). E lelkesedés áthatja a
csoportot, mintegy védelmül a közös ellenséggel szemben.

Aki valaha életében érzett már elragadtatottságot, jól tudja,

milyen tünetei vannak ennek az állapotnak. Borzongunk, szinte
„feláll a hátunkon a szőr”. Úgy érezzük, kiszakadtunk a hétköznapok
sivárságából, és csak „szent kötelességünk” lebeg előttünk. Teljesen
azonosulunk az „üggyel”, nem ismerünk akadályokat, és szinte
megszűnik működni az a gátlás, amely a fajtársak legyilkolását
megfékezhetné. A józan észérvek, az ellenjavallatok ilyenkor már
senkit nem érdekelnek – a nagy ügy szent és sérthetetlen, és
minden létező eszközt a szolgálatába kell állítani. A „másmilyen”
értékek megszűnnek létezni, a harc mámora elsöprő diadalt arat,
hadd álljon itt példaként a „szép” ukrán jókívánság: „Szent zászló
lengjen nekünk, trombitáljon víg eszünk – harcba így megyünk!” (K.
Lorenz, 2000.)[24]

Lorenz „reményét fejezi ki, hogy erkölcsi felelősségérzetünk

ellenőrzése alá vonhatja ezt a primitív ösztönt, erre azonban csak
akkor van reményünk, ha alázatosan elismerjük, hogy a lelkesedés
egy filogenetikusán meghatározott agressziófelszabadító
mechanizmuson alapuló ösztönös válasz. Megfelelően átgondolt és
megfontolt beavatkozás útját állhatja az ösztön kiélésének, ha
ráneveljük magunkat, hogy miként reagáljunk a kategorikus kérdés
szigorú mércéje szerint is igazi értéknek minősülő dologra” (K.
Lorenz, 2000).
Megdöbbentő, hogy Lorenz miként írja le a normális emberi
viselkedést. Nem kétséges, hogy vannak olyanok, akik „élvezik azt
az érzést, hogy tökéletesen helyesen cselekszenek, még ha
kifogásolható dolgokat tesznek is” – vagy másként, lélektanilag is
adekvátabban megfogalmazva, mondhatjuk azt, hogy sokan
követnek el bűnöket erkölcsi gátlások vagy bűntudat nélkül. Az
viszont nem tekinthető tudományos eljárásnak, hogy Lorenz még
csak kísérletet sem tesz arra, hogy bizonyítékokkal támassza alá
állítását, hanem egyszerűen kijelenti – ez egyetemes emberi reakció
– másutt meg –, az „emberi természetből” fakad, hogy az emberek
gonoszságokat követnek el a háborúkban, és mindezt egy állítólagos
ösztönre alapozza, amelyhez halakkal és madarakkal folytatott
kutatásokból vett analógiával jutott el.
Az egyének és a csoportok egészen másként követnek el
gaztetteket egy másik, gyűlölt csoporttal szemben. Az első
világháborúban a brit propaganda azt terjesztette, hogy német
katonák bajonettélre hánytak belga csecsemőket, mivel nem történt
elég borzalom az ellenséggel szembeni gyűlölet szításához.
Hasonlóképpen a németek is kiötöltek pár gonosztettet, mert hát
amúgy nem történt elég. Még a második világháborúban is, amikorra
az ember brutalitása soha nem látott méreteket öltött, a
szörnyűségeket javarészt a nácik különleges alakulatai vitték végbe.
A szemben álló felek reguláris csapatai nem követtek el olyan
mértékű háborús bűntetteket, mint amilyenek Lorenz elméletéből
következnének.
Lorenz leírása elsősorban a szadista és a vérszomjas
embertípusra igaz. „Harci nekibuzdulása” nem több egy nacionalista,
érzelmileg meglehetősen primitív reakciónál Amikor Lorenz azzal
érvel, hogy a háborús cselekmények kezdetét követően a
gonosztettekre való hajlandóság az emberi természetben rejlő
ösztönökből falcul, ez semmiben nem különbözik a genfi konvenció
elvei ellen vétő bűnösök immár megszokott védekezésétől. Jóllehet
biztos vagyok benne, hogy Lorenz nem kívánt a gonosztettek
védelmezőjévé válni, gondolatmenetéből mégiscsak ez következik.
Megközelítése eleve elzárja az utat azoknak a jellemstruktúráknak a
megismerésétől, amelyekből a gonosztettek erednek, valamint
ugyanúgy homályban maradnak az egyént és a jellemvonások
alakulását meghatározó társadalmi feltételek.
 Lorenz még tovább megy, azt állítja, hogy lelkesedés nélkül (e
nélkül az „igazi autonóm ösztön” nélkül) „sem művészet, sem
tudomány, sem az emberiség nagyszerű eredményei nem
születhettek volna meg” (K. Lorenz, 2000). Hogyan lehetséges ez,
ha az ösztön manifesztációjának első feltétele az, hogy „külső
veszély fenyegesse azt a társadalmi egységet, amellyel az egyén
azonosul”? (K. Lorenz, 2000.) Van arra bármi bizonyíték, hogy
művészet és tudomány csak külső fenyegetettség árnyékában
virágozhat?
Lorenz szerint az embertársunk iránti szeretet – ami abban
nyilatkozik meg, hogy kockára tesszük másokért az életünket –
”magától értetődik, ha a barátunkról van szó, vagy pedig
olyasvalakiről, aki már többször megmentette az életünket;
megtesszük ezt anélkül, hogy egy percig is töprengenénk rajta” (K.
Lorenz, 2000). Szorult helyzetekben gyakorta előfordul efféle
„decens viselkedés”, „feltéve, hogy a paleolitikumban elég gyakran
sor került rá, s ezáltal filogenetikusán adaptált társadalmi normává
vált, hozzásegítve az embert a helyzet megoldásához” (K. Lorenz,
2000).
Az effajta, embertársunk iránt érzett szeretet az insztinktivizmus
és a haszonelvűség keveréke. Megmenti az ember a barátját, mert
már ő is megmentette nemegyszer. De mi van akkor, ha csak
egyszer mentette meg, vagy éppen egyszer sem? Mellékesen
szólva, csak azért teszi az ember, mén ez elég gyakran esett meg a
paleolitikumban!
 A háborúval kapcsolatos következtetések
Az emberben lakozó ösztönös agresszió vizsgálatából Lorenz
hasonló következtetésekhez jutott, mint Freud az Einsteinhez írott
Háború: de miért? (1933) című írásáról szóló levelében. Egyiküket
sem tette boldoggá az eredmény, miszerint a háború elkerülhetetlen,
mert egy ösztön következménye. Míg Freud „pacifistának”
nevezhette magát a szó tág értelmében, addig Lorenz már nemigen
fért bele ebbe a kategóriába, jóllehet nem kerülhette el a figyelmét,
hogy egy atomháború példátlan katasztrófával járna az emberiségre
nézve. Ezért lázasan kereste a kiutat, hogy a társadalom miként
kerülheti el az agresszív ösztön következményeit. A sors iróniája,
hogy éppen az atomkorszakban a béke lehetőségét kellett kutatnia,
hogy az emberrel született agresszivitásról szóló elméletét
elfogadtathassa. A számos hasonlóság ellenére van egy
lényegbevágó különbség Lorenz és Freud között. Freud
kétkedésének hangot adva, visszafogottan beszél meglátásairól,
Lorenz nem habozik deklarálni: „Fausttal ellentétben én igenis azt
képzelem, hogy szolgálhatok valami tanulsággal-tanítással az ember
jobbítására. Úgy érzem, nem nagyképűség, amit állítok…” (K.
Lorenz, 2000).
Ha Lorenz bármit is adhatna segítségül az emberiségnek, akkor
valóban nem tűnne nagyképűnek. Sajnálatos módon tanácsai aligha
többek elkoptatott bölcsességeknél, „egyszerű recepteknél”, az
ellen, „hogy a helytelenül működő társadalmi viselkedési minták
következtében a társadalmi szerkezet darabjaira hulljon szét”:

1. „Az első és legfontosabb dolog… »Ismerd meg tenmagadat«„,

s ezáltal „megpróbáljuk saját cselekedeteink okát feltárni” (K. Lorenz,
2000) – azaz magukat az evolúciós törvényeket. E folyamat során
Lorenz szerint „az egyik lehetséges út annak objektív-fiziológiai
vizsgálata, hogyan lehet az eredeti formájában létező agressziót
póttárgyakon levezetni” (K. Lorenz, 2000).
2. „A másik valószínű fejlődési irány az úgynevezett szublimáció
vizsgálata a pszichoanalízis módszerével.”
 3. „A személyes ismerkedés ösztönzése, ha lehet, barátságok
kötése más nézeteket vallók és külhonba tartozók között.”
4. „A negyedik[25], melyet azonnal meg kellene és meg is lehetne
tenni a legértékesebb emberi ösztön káros hatásainak
megfékezésére, hogy megpróbáljuk az előző fejezetben tárgyalt
lelkesedést hozzáértően kezelni” – segíteni az „ifjú generációnak
megtalálni valódi, értéket hordozó mozgatórugóikat a modem világ
szolgálatában.”[26]

Érdemes közelebbről szemügyre venni a program egyes pontjait.

Lorenz elferdíti az „Ismerd meg tenmagad” hagyományos
fogalmát, nemcsak az eredeti görög felfogástól tér el, hanem Freud
megközelítésétől is, amelyen a pszichoanalízis tudománya és
terápiás alkalmazása végső soron nyugszik. Freud számára az
önmegismerés nem mis, mint a nem tudatos tudatossá válása;
ennek során roppant nehéz megbirkózni a tudattalan ellenállásával,
nehogy fény derüljön titkaira. Az önmegismerés a freudi értelemben
nem pusztán intellektuális, hanem egyúttal indulati folyamat is,
miként azt már Spinoza tanította. A folyamatban nemcsak az agy
vesz részt, hanem a szív is. Amikor megismerjük magunkat,
betekintünk indulati és érzelmi életünkbe, lelkünk titkos zugaiba.
Évekbe telhet, mire egy beteg ember tünetei megszűnnek, de talán
egy élet is kevés önmagunk teljes kiismeréséhez. Az elfojtott
érzelmek felszínre kerülésével energia szabadul fel, minél inkább
eggyé válunk belső valóságunkkal, annál tudatosabban élünk, annál
szabadabbak vagyunk Lorenz valami egészen mást ért az „Ismerd
meg tenmagad” parancsán: az evolúcióval és az agresszió ösztönös
természetével kapcsolatos elméleti tudást. Lorenz önismeret-
felfogása leginkább Freud halálösztön-elméletéhez hasonlít.
Érveléséből szigorúan véve az következik, hogy a pszichoanalízis
mint kezelési módszer használatához csupán Freud összes műveit
kell elolvasni. Marx is rámutat, hogy az úszni nem tudót a gravitációs
törvények ismerete nem menti meg a vízbefúlástól; vagy ahogy egy
kínai bölcs mondta: „Az orvos utasításainak olvasgatásától még nem
leszünk jobban.”
 Lorenz nem dolgozta ki részletesen második tanácsát a
szublimációról. A harmadikat – „A személyes ismerkedés
ösztönzése, ha lehet, barátságok kötése más nézeteket vallók és
külhonba tartozók között” – pedig egyenesen „nyilvánvalónak” tartja:
a légitársaságok a nemzetközi járatok üzemeltetésével szintén a
békét szolgálják. Sajnálatos módon a személyes ismeretség
agresszivitást csökkentő szerepe ebben az esetben történetesen
egyáltalán nem igaz. Temérdek példa cáfolja Lorenz elméletét. Az
első világháborút megelőzően a britek és a németek nagyon jól
ismerték egymást, ám ez mégsem fékezte az egymás iránti szilaj
gyűlöletet az ellenségeskedés kitörésekor. De mondhatunk döntőbb
bizonyítékot is. Egyetlen országok közötti háború sem vált ki oly fokú
gyűlölködést és erőszakosságot, mint a polgárháború, ahol végképp
nem állíthatjuk, hogy a felek nem ismernék elég jól egymást.
Csökkenti talán a családtagok egymás iránti gyűlöletét az a tény,
hogy alaposan ismerik a másikat?
Az „ismeretségtől” és „barátságtól” nem várhatjuk az agresszivitás
csökkenését, hiszen a másik emberfelszínes ismeretén alapulnak
nem többek, mint egy kívülről szemlélt „tárgyról” való tudásunk. Ez
alapjában eltér attól az átfogó és beleérző tudástól, ami hozzásegít a
másik ember megértéséhez azáltal, hogy ha nem is ugyanazok, de
legalábbis hasonló tapasztalatok és érzések kelnek életre bennünk.
Erre azonban csak akkor van lehetőségünk, ha a bennünk lévő
elfojtások ereje radikálisan alábbhagy, és ellenállásunk nem gátol
többé tudattalanunk új oldalainak felfedezésében. A megértésnek ez
a – nem ítéleten alapuló fajtája – csökkentheti, de meg is szüntetheti
az agresszivitást. Ez azon múlik, hogy egy személy képes-e
megbirkózni bizonytalanságérzetével, becsvágyával és
narcizmusával, és nem azon, hogy mennyi információval rendelkezik
másokról.”[27]
Lorenz negyedik tanácsa – melyet azonnal meg kellene és meg is
lehetne tenni a legértékesebb emberi ösztön káros hatásainak
megfékezésére, hogy megpróbáljuk az előző fejezetben tárgyalt
lelkesedést hozzáértőén kezelni – különös módon az atlétikát
javasolja az agresszivitás csökkentésének eszközeként. Tény
azonban, hogy a versenysportok csak fokozzák az agressziót.
Ennek lehetséges mértékét mi sem mutatta jobban, mint egy
nemzetek közötti labdarúgó-mérkőzés szította érzelmek, amelyek
Latin-Amerikában kis híján helyi háborúhoz vezettek.
Ha nincs rá bizonyíték, hogy a sport csökkentené az
agresszivitást, akkor arra sincsen, hogy a sportot az agresszió
motiválná. A sportban főként az eseményhez kötődő versengés, a
versengés társadalmi elfogadottsága, valamint a sportesemények
elanyagiasodása fokozza az agressziót, már nem az eredmény fölött
érzett büszkeség, hanem a pénz és a nyilvánosság a legfőbb cél. A
tragikus kimenetelű 1972-es müncheni olimpiai játékok megfigyelői
úgy találták, ahelyett, hogy a jóakarat és a béke előmozdítása
valósult volna meg, a verseny szította agresszivitás és a nemzeti
büszkeség hódított teret.[28]
Lorenz néhány további, háborúval és békével kapcsolatos
kijelentését idézzük, mert jó példák arra, mennyire bizonytalanul
mozgott e területen. „Feltéve, hogy hazafi vagyok (az vagyok),
csillapíthatatlan ellenséges érzelmekkel viseltetek más nemzet fiai
iránt (ilyet azonban nem érzek), mégsem kívánnám a másik ország
pusztulását teljes odaadással, ha megtudnám, hogy hozzám
hasonló emberek élnek ott, akik szintén az induktív
természettudományokat művelik, vagy Darwint tisztelik, és lelkesen
terjesztik a tudományos igazságot rejtő felfedezéseiket; vagy akik
velem együtt nagyra becsülik Michelangelo művészetét, vagy akik
osztják Goethe Faustja iránti lelkesedésemet; akiknek tetszenek a
korallzátonyok, a vadrezervátumok és egyéb más apró, mégis
lenyűgöző dolgok. Lehetetlen, hogy fenntartás nélkül gyűlöljek egy
olyan ellenséget, amely akár csak egy, általam is elfogadott kulturális
vagy erkölcsi értéket is vallana” (K. Lorenz, 2000. Kiemelés tőlem –
E. F).
Lorenz kerülő úton, a teljes odaadás kifejezéssel tagadja az
egész ország elpusztítása iránti kívánságot, a gyűlölet pedig a
fenntartás nélküli jelzőt kapta. De miféle pusztítás lenne abból, ha
meggyőződés nélkül tennénk? Vagy hogyan gyűlölhetnénk valakit –
fenntartásokkal? De még ennél is nyomosabb ok miatt nem
fogadhatja el egy másik ország lerombolását. Élnek ott Lorenz
ízlésében és lelkesedésében osztozó emberek (azok, akik nemcsak
tisztelik Darwint, hanem lelkesen népszerűsítik is tanait): emberi
mivoltuk önmagában nem elég. Más szavakkal, az ellenség totális
elpusztítása akkor és csak akkor nemkívánatos, ha az ország
kultúrája hasonlít Lorenz hazájának kultúrájához, de még inkább, ha
hasonló érdekei és értékei vannak, mint Lorenznek.
Az iménti kijelentések jellegén mit sem változtatott Lorenz
„humanisztikus nevelési” törekvése, ami olyasfajta nevelést jelent,
amely az egyes ember számára azonosulásra alkalmas közös
eszményt kínál. Ez körülbelül megfelel az első világháborút
megelőző porosz típusú német középiskolák humanista szellemű
tanárai által képviselt világképnek, ezen tanárok többségében
azonban erősebb háborúpárti érzelmek munkáltak, mint az átlag
német polgárban. Csakis egy ettől merőben különböző és radikális,
elsősorban az életért és az emberiségért síkraszálló
humanizmusnak van esélye a háborúval szemben.
 Az evolúció bálványozása
Aligha érthetjük meg Lorenzet, ha nem vagyunk tisztában
Darwinhoz fűződő, szinte vallásos tiszteletével. Nem olyan ritka
jelenség ez, érdemes alaposabban is szemügyre venni mint
kultúránk fontos szociálpszichológiai jelenségét. Azt az emberben
mélyen gyökerező szükségletet, hogy ne érezze magát elveszettnek
és magányosnak, egykor a teremtő és minden egyes lénnyel törődő
Isten képzete elégítette ki. Az evolúció elméletének színre lépésével
Isten megszűnt a legfőbb teremtő, az emberiség mindenható atyja
lenni, jóllehet voltak nem kevesen, akik nem láttak ellentmondást az
istenképzet és a darwini elmélet között. Bár Istent megfosztották
trónjától, egy istenszerű alak iránti igény azonban megmaradt.
Sokan az evolúciót tették meg az új istennek, Darwint pedig a
prófétájaként imádták. Lorenz és még mások számára az evolúció
gondolata vált az új vonatkoztatási rendszer és elkötelezettség
kiindulópontjává. Darwin megmutatta az ember eredetével
kapcsolatos végső igazságot. Minden emberi dolgot – gazdasági,
vallási, erkölcsi vagy politikai megfontolásokat – az evolúció
szempontjából kell megközelíteni és magyarázni. E darwinizmus
iránti kvázi vallásos hozzáállás érhető tetten, amikor Lorenz „a nagy
konstruktőrök” kifejezéssel utal a szelekcióra és a mutációra. „A
nagy konstruktőrök” módszereiről és céljairól beszél, valahogy úgy,
ahogy a keresztények szólnak Isten tetteiről. Még egyes számban is
felbukkan „a nagy konstruktőr”, ami csak fokozza az Istennel vont
párhuzamot. Talán semmi sem fejezi ki világosabban Lorenz
bálványozástól terhes gondolkodását, mint Az agresszió
záróbekezdése.

Korántsem hiszem hogy a fajok kialakulásának nagy

konstruktőrei az emberiség problémait azzal akarnák megoldani,
hogy a fajtaspecifikus agressziót teljességgel felszámolják Nem
illene ez eddig megismert módszereikhez. Ha egy ösztön károkat
kezd okozni egy meghatározott, újonnan alakult élethelyzetben, nem
tüntethetjük el teljesen, mert az rendkívül fontos teljesítményeitől is
megfosztana bennünket. Kialakul inkább valami sajátos gátló
mechanizmus, amely – az új alaphelyzethez igazodva – az ösztön
káros hatásait elhárítja. Ahogy a törzsfejlődés során némely lény
agressziójának fékeződnie kellett ahhoz, hogy két vagy több egyed
békésen együttműködhessen egyáltalán, kialakult – igen, így jött
létre! – a személyes szeretet és barátság kötése, melyre a mi társas
viszonyaink is épülnek. Az emberiség mai, újonnan formálódott
helyzetben megint valami gátló mechanizmusra volna szükség, hogy
ne csupán a barátainkkal szemben fékeződjék agressziónk, de a
többi emberrel szemben is. Ebből ered a magától értetődő, mintegy
a természettől ellesett követelmény, hogy minden felebarátunkat,
látatlanban is, szeressük. Nem új ez a követelmény, eszünk
felfoghatja, szépségét szívünk beláthatja, adva vannak „a pályák” –
és mi mégsem akarunk engedelmeskedni. A szeretet és a barátság
érzése bennünk csakis a kevés számú „kiválasztottra” irányul, s a
jelek szerint ezen mintha nem lehetne változtatni. Nekünk nem is. A
nagy konstruktőröknek viszont igen. Azt hiszem, meg is fogják tenni
ezt, hiszek ugyanis az emberi ész és értelem erejében, a
kiválasztódás hatalmában, és hiszem, hogy az ész és az értelem
józanul válogat. Hiszem végezetül, hogy a nem is oly távoli jövőben
élő utódaink képesek lesznek már az emberiség legjelesebb és
legszebb rendeltetésének betöltésére (K. Lorenz, 2000).[29]

A nagy konstruktőrök győznek, ahol Isten és az ember csődöt

mondott. A testvéri szeretet parancsát továbbra sem gyakorolják, ám
a nagy konstruktőrök majd életet lehelnek belé. A mondat vége
valóságos hitvallás: hiszem, hiszem, hiszem…
A Lorenz által hirdetett társadalmi és erkölcsi darwinizmus
valamifajta romantikus, nacionalista pogányság, ami fölöttébb gátolja
az emberi agresszióért felelős biológiai, pszichológiai és társadalmi
tényezők igazi megértését. S ez az alapvető különbség Freud és
Lorenz között, még ha nézeteik helyenként hasonlónak is tűnnek.
Freud számított a felvilágosodás filozófiája utolsó képviselőjének.
Valóban hitt az értelemben, az ember egyetlen adottságában, amely
megmentheti a zavaroktól és a hanyatlástól. Síkraszállt az
önmegismerés szüksége mellett azzal, hogy fellebbentette a fátylat
az ember tudattalan törekvéseiről. Isten hiányát az emberi
értelemmel pótolta – és fájdalmasan gyengének érezte. De nem
nevezett ki új bálványokat.
 2.
ENVIRONMENTALISTÁK ÉS BEHAVIORISTÁK
A felvilágosodás környezetelvűsége
Az insztinktivisták felfogásával legélesebb ellentétben bizonyára
az environmentalisták nézőpontja áll. Az emberi viselkedés
kialakulásában szerintük kizárólagosan a környezeti hatások – tehát
társadalmi és kulturális, nem pedig „belső” tényezők – játszanak
szerepet. Hangsúlyozottan érvényes ez az agresszióra, az emberi
fejlődést hátráltató akadályok egyik legsúlyosabbikára.
E felfogás, méghozzá legradikálisabb formájában, már a
felvilágosodás filozófusainak írásaiban megjelenik. Az ember, így
szól hitvallásuk, „jónak” és racionálisnak születik, a rosszra való
hajlam ennélfogva kizárólag a rossz intézmények, a rossz nevelés
és a rossz példák hatásának tudható be. Akadtak, akik még a nemek
közötti fizikai különbségek fennállását is megkérdőjelezték, amellett
érvelve, hogy e különbségek – az anatómiaiaktól eltekintve – csupán
a nevelés és a társadalmi berendezkedés következményei. A
behavioristákkal ellentétben azonban filozófusaink érdeklődésének
előterében a társadalmi-politikai változás állt, nem pedig az emberi
természet tervezése és manipulációja. Hittek abban, hogy a „jó
társadalom” megteremti a jó embert, pontosabban: teret nyit a
természettől való jóság megnyilvánulásainak.
 A behavioristák
A behaviorizmus alapító atyja J. B. Watson (1914), kiindulópontja
pedig az a feltevés, mely szerint „a pszichológia tárgyát az emberi
lények viselkedése és tevékenységei alkotják”.
Az irányzat a logikai pozitivizmushoz hasonlóan célul tűzte ki
minden „szubjektív”, közvetlenül nem megfigyelhető fogalom
kiküszöbölését, mint amilyenek „az észlelés, az érzékelés, a
képzelet, a vágyakozás, sót – amennyiben szubjektíve
meghatározottak – még a gondolkodás és az érzelmek is” ([. B.
Watson, 1958). A behaviorizmus Watson eredeti, erőteljes
megfogalmazásaitól a Skinner által képviselt kifinomultabb
neobehaviorizmusig számottevő fejlődésen ment keresztül. E
fejlődés azonban mély és eredendő belátásokhoz nemigen vezetett,
lényegében kimerült az eredeti tézisek újabb és újabb
finomításaiban.
 A skinneri neobehaviorizmus
A Skinner nevével fémjelzett neobehaviorizmus[30] kiindulópontul
elfogadja Watson alapfeltevését: a tudományként felfogott
pszichológiának nem kell érzésekkel, benyomásokkal vagy bármely
más szubjektív jelenséggel[31] foglalkoznia; képviselői megvetéssel
fordultak el minden kísérlettől, amely az emberi „természet” egy
modelljének megalkotását tűzte ki célul, vagy az emberi viselkedést
befolyásoló szenvedélyekről próbált számot adni. Haszontalan,
egyszersmind tudománytalan is volna, mondták, ha az emberi
viselkedésre úgy tekintenénk, mint amelyet célok, elképzelések vagy
törekvések vezérelnek. A pszichológia feladata annak
tanulmányozása, hogy mely megerősítések alkalmasak leginkább a
viselkedés befolyásolására, s hogy miként alkalmazhatók e
megerősítések a leghatékonyabban. Skinner „pszichológiája” a
viselkedés mérnöki tudománya, célja a kívánt viselkedés kiváltására
legalkalmasabb megerősítések megtalálása.
A pavlovi egyszerű kondicionálás helyébe Skinnernél az operáns
kondicionálás lép. A legfontosabbakra szorítkozva, ez annyit jelent,
hogy a kísérletező a saját szempontjából kívánatos – mindazonáltal
nem mesterségesen kiváltott – viselkedést jutalmazza meg. (Skinner
hitt abban, hogy a jutalmazó megerősítés hatékonyabb módszer,
mint a büntetés.) Az eredmény: a kísérleti alany végül a kívánt
módon kezd el viselkedni. Vegyük például a kis Johnny esetét, aki
nem kedveli különösképpen a spenótot, amikor azonban mégis
megeszi, édesanyja dicsérő szavakkal, kedves mosollyal, extra adag
süteménnyel jutalmazza, olyasmikkel tehát, ami a kisfiúnál általában
be szokott válni: az anya ilyenkor a pozitív megerősítés módszerét
alkalmazza. Az eredmény: Johnny végül is megkedveli a spenótot; a
módszer természetesen akkor a leghatékonyabb, ha a
megerősítések a megfelelő időben érik a gyereket. Skinner és
követői kísérletek százait végezték el, hogy kidolgozzák az operáns
kondicionálás legcélravezetőbb módszereit. Munkájuk során
igazolást nyert, hogy az állati és az emberi viselkedés megdöbbentő
mértékben megváltoztatható, még olyan tényezők ellenében is,
amelyeket máskülönben hajlamosak lennénk „velünk születettnek”
tartani.
Mindezek a skinneri kísérleti módszer elévülhetetlen érdemeként
tudhatok be, ráadásul az eredmények azokat a vélekedéseket is
alátámasztották, melyek szerint a társadalmi struktúra (vagy ahogy a
jelen amerikai antropológusai előszeretettel mondják: a kultúra)
igenis képes alakítani az embert – ha nem is feltétlenül operáns
kondicionálás révén. Fontos megjegyeznünk, hogy Skinner nem
hagyja figyelmen kívül a genetikai adottságokat sem. Ha álláspontját
helyesen akarjuk megragadni, ezt kell mondanunk: a genetikai
adottságok mellett a viselkedést kizárólag a megerősítések alakítják.
A megerősítések kétféle módon jelentkeznek: a megszokott
kulturális folyamatok során, kevéssé kiszámítható módon – Skinner
tanítása szerint azonban tudatosan is alakíthatók, ami teret nyit a
kultúra megtervezése programjának (B. F. Skinner, 1961, 1971).
Célok és értékek
A kondicionálás céljait illetően a skinneri kísérletek nem
szolgálnak felvilágosítással. A vizsgálati állatot vagy személyt arra
kondicionálják, hogy meghatározott módon viselkedjen. Azt
azonban, hogy ez miképpen menjen végbe, a célokat kitűző
kísérletező döntései határozzák meg. A laboratóriumi körülmények
között dolgozó szakember általában nem tulajdonít különösebb
jelentőséget annak, hogy a szóban forgó állatot vagy személyt mire
kondicionálja, számára csupán az a fontos, hogy a kondicionálás
miként felelhet meg saját célkitűzéseinek, s hogy miként tudja ezt a
leghatékonyabban megvalósítani. Amikor azonban kilépünk a
laboratórium falai közül, s figyelmünket a való világ, az egyéni és a
társadalmi lét felé fordítjuk, súlyos problémák merülnek fel. Ekkor a
legsúlyosabb kérdések: mire kondicionáljuk az embereket, s ki tűzi ki
az elérni kívánt célokat?
Úgy tűnik, Skinnernek akkor is a laboratóriuma lebeg a szeme
előtt, amikor a kultúráról beszél, ahol is a pszichológus munkáját
értékítéletek nemigen befolyásolják – a kondicionálás céljai ilyen
körülmények között nem nyernek különösebb jelentőséget. Ez
szolgálhat legalábbis egyfajta magyarázattal arra, hogy Skinner
miért nem szentel több figyelmet a célok és az értékek témakörének.
Példának okáért ekképp fogalmaz: „Nagyra értékeljük az eredeti
módon vagy esetleg különösen viselkedő embereket – nem azért,
mintha az ilyen viselkedés önmagában értéket hordozna, hanem
mert nem tudjuk, miként bátoríthatnánk más módon a kivételszámba
menő viselkedési formákat” (C. R. Rogers és B. F. Skinner, 1956).
Az érvelés persze önmagáról szól: nagyra tartjuk az eredetiséget,
ám csupán azért, mert kizárólag ily módon befolyásolhatjuk.
De miért akarnánk megerősíteni olyasmit, ami önmagában nem
jelent feltétlenül kívánatos célt?
Skinner e kérdéssel nem néz szembe – holott egyfajta válasszal
akár egy kevéssé körmönfont szociológiai érvelés alapján is
szolgálhatunk. Egy adott társadalom különböző osztályai és
foglalkozási csoportjai számára az eredetiség, a kreativitás
különböző fokozatai lehetnek kívánatosak. A tudósoknak, a
csúcsmenedzsereknek napjaink bürokratikus, technológia-központú
világában e kvalitásokkal magas szinten kell rendelkezniük
Ugyanakkor azonban egy fizikai munkás számára ugyanezen
adottságok csupán fölösleges fényűzést, a rendszer olajozott
működése szempontjából pedig egyenesen fenyegetést
jelentenének.
Nem állítanám azonban, hogy ezzel kielégítő választ kaptunk az
eredetiség és a kreativitás értékelésének problémájára. Nagyszámú
pszichológiai bizonyíték támasztja alá, hogy a kreativitásra és az
eredetiségre való törekvés az ember legmélyebb gyökerű ösztönei
közé tartozik, sőt, neurofiziológiai kísérletek igazolják a nézetet,
miszerint e törekvés mintegy „be van építve” agyunk rendszerébe
(R. B. Livingston, 1967). Ezzel csupán azt kívánom aláhúzni, hogy a
skinneri nézőpont azért jelent sok szempontból zsákutcát, mert a
fenti típusú, esetleg a pszichoanalitikus szociológia területéről
származó elgondolásoknak nem szentel figyelmet, s arra az
álláspontra helyezkedik, hogy behaviorizmus talajáról nem
megválaszolható kérdések nem is tekinthetők értelmes kérdéseknek.
Skinnernek az értékekre vonatkozó zűrzavaros elképzeléseit jól
példázza az alábbi idézet is:
 A legtöbben elfogadnák, hogy az atombomba megépítésének
mikéntjére vonatkozó kérdés megválaszolása során nem
támaszkodunk értékítéletekre, azt azonban a többség
visszautasítaná, ha azt állítanánk, hogy ugyanez érvényes e bomba
megépítését célzó döntésre is. A legszembetűnőbb különbség itt
abban áll, hogy míg a bomba megépítésében mérvadó tudományos
gyakorlat alapelvei világosak és egyértelműek, addig ugyanez nem
mondható el azokról az elvekről, amelyeket azok vallanak, akik a
kultúra „tervezőiként” a bomba megépítéséről vagy meg nem
építéséről döntenek. A kulturális vívmányok sikerességét nem tudjuk
olyan pontossággal megítélni, mint ahogy azt megtehetjük a fizikai
felfedezések esetében. Ezért állítják rólunk, hogy csupán e második
típusú, nem technológiai természetű döntést igénylő helyzetekben
folyamodunk értékítéletekhez. Valójában e kérdéseket illetően
csupán találgatásra hagyatkozhatunk. Az értékítéletek pontosan ott
kerülnek előtérbe, ahol a tudomány jelentősége háttérbe szorul.
Amennyiben kisebb társadalmi interakciókat, esetleg egész
kultúrákat ugyanazzal a bizonyossággal tudnánk tervezni, mint arra
a fizikán alapuló technológiák esetében képesek vagyunk, az érték
kérdése fel sem merülne (B. F. Skinner, 1961).

Skinner érvelése azon alapszik, hogy valójában nincs lényegi

különbség a bomba megtervezésére, illetve a megépítésére vagy
meg nem építésére vonatkozó kérdések értékmentessége között. Az
egyedüli különbséget az jelenti, hogy a bomba megépítésének
elhatározásakor a motívumok nem elég „letisztultak”. De ha Skinner
professzor szemszögéből nem is beszélhetünk tiszta motívumokról,
a történészek jelentős hányada alighanem más véleményen van. Az
atombomba (s később a hidrogénbomba) megépítése valójában
több szempontból is szükségesnek tűnt: a félelem mellett, hogy
Hitler esetleg előbb építi meg, szerepet játszhatott (miként a
hidrogénbomba megépítésekor ténylegesen szerepet játszott) az a
cél is, hogy a Szovjetunióval szemben – egy eljövendő háborús
konfliktusban – előnyre tegyenek szert; a rivális nagyhatalmakkal
való versengés világában a rendszer logikája egyszerűen
megköveteli a háborús arzenál folyamatos fejlesztését.
 A stratégiai és politikai motiváció mellett, úgy vélem, akad másik
magyarázat is, amely legalább akkora súllyal esik latba. Arra a
maximára gondolok, amely a kibernetikus társadalom
normarendszerének egyik sarkpontját képezi: „amennyiben valami
technikailag lehetséges, azt meg is kell valósítani.” Ha technikailag
lehetséges nukleáris fegyvereket építeni, akkor azokat meg kell
építeni, még akkor is, ha ezzel mindannyiunk életét veszélybe
sodorjuk. Ha lehetséges a Holdra és a bolygókra utazni, akkor neki
kell vágni, még akkor is, ha mind ez idáig megvalósulatlan földi célok
beteljesítését kell emiatt elodázni. Az alapelv az emberi értékek
nyilvánvaló megtagadását jelenti, mindazonáltal nem „értéktelen”:
talán éppen a „technotronikus” társadalom első számú normájának
kell tekintenünk.[32]
Skinner nem foglalkozik a bomba megépítésének
szükségességét alátámasztó érvekkel – olvasóját arra kéri, várjon
türelmesen, amíg a neobehaviorizmus fejlődése eredményeképpen
a probléma egyszerre csak megoldást nyer. A társadalmi folyamatok
elemzése során éppen úgy képtelen arra, hogy a rejtett, nem
verbalizált motívumokat figyelembe vegye, mint ha ezekben az
esetekben is fizikai jelenségeket elemezne. Azonban annak nagy
része, amit saját motivációinkról mondunk, legyen szó akár politikai,
akár személyes jellegű döntésekről, óhatatlanul képzeletünk
szüleménye; ha tehát kizárólag arra hagyatkozunk, ami könnyedén
szavakba önthető, azzal a társadalmi és a lélektani folyamatok
megértésének útjába áthághatatlan akadályt gördítünk.
Az értékek problematikáját Skinner néha mégis becsempészi a
tárgyalásba, bár ennek nincs mindig tudatában. Már idézett cikkében
például így ír: „Meggyőződésem, hogy senki sem szeretne új típusú
úr-szolga viszonyokat kialakítani, vagy az emberek akaratát
despotikus uralkodóknak az eddigiektől eltérő módon alávetni. Az
ellenőrzés ezen módozatai csupán egy tudomány nélküli világban
lehetnek helyénvalók” (B. F. Skinner, 1961). Melyik évtizedben él
vajon Skinner professzor? Talán bizony nincsenek olyan rendszerek,
amelyek az emberek akaratát diktátorok kénye-kedvének akarják
alárendelni? És ilyen rendszerek vajon kizárólag „tudomány nélküli”
kultúrákban teremnek? Olybá tűnik, mintha Skinner még mindig a
fejlődés ódivatú felfogását vallaná magáénak: a középkor sötét, mert
hiányzik a tudomány, amikor azonban előtérbe került, az maga volt a
felszabadulás. Tény ugyan, hogy manapság már egyetlen politikai
vezető vagy kormány sem állítja explicit módon, hogy az emberek
akaratát saját céljainak akarja alávetni: inkább új kifejezéseket
használnak, amelyek – látszólag legalábbis – szöges ellentétben
állnak a régiekkel. Egyetlen diktátor sem kiáltja ki magát diktátornak,
valamennyi rendszer a népakarat letéteményesének tartja magát. A
„szabad világ” országaiban a nyílt tekintélyelvűséget mind a
nevelésben, mind a munkában és a politikában az „anonim autoritás”
váltotta fel.
A Skinner által vallott értékek a következő passzusban is tetten
érhetők: „Amennyiben méltók vagyunk demokratikus
hagyományainkra, akkor minden bizonnyal képesek leszünk
ellenállni minden olyan próbálkozásnak, amely a tudományt önös
érdekek szolgálatába próbálná állítani. De ha ezenfelül nagyra is
értékeljük a demokratikus célokat és vívmányokat, akkor nem
szabad lemondanunk arról, hogy a tudományt egyes kulturális
mintázatok megteremtésének céljára igénybe vegyük – még akkor
is, ha ily módon bizonyos értelemben éppen a felügyelők szerepét
kell magunkra vállalnunk” (B. F. Skinner, 1961. Kiemelések tőlem –
E. F.). Min alapulnak ezek az értéknek a behaviorista elméletben?
Hogy is áll a dolog az ellenőrzéssel?
Skinner válasza: „mindenki ellenőriz, és mindenkit ellenőriznek”
(C. R. Rogers és B. F. Skinner, 1956). Demokratikus lelkületűek első
olvasásra ezt akár megnyugtatónak is találhatják, rögvest kiderül
azonban, hogy a formula értelme meglehetősen homályos:

Amikor arról beszélünk, miként ellenőrzi az úr a szolgát vagy a

munkáltató a dolgozót, általában elkerüli figyelmünket a fordított
irányi! folyamat: a dolgokat kizárólag az egyik nézőpontból
szemlélve az ellenőrzést kizsákmányolásnak vagy legalábbis
egyoldalú előnyszerzésnek látjuk, holott az valójában kölcsönös. A
szolga éppen olyan mértékben ellenőrzi az urat, mint az úr a szolgát
(kiemelés tőlem – E. F.), az úr példának okáért oly módon választja
ki az alkalmazandó büntetéstechnikákat, hogy figyelembe veszi
szolgája viselkedését, amint ezeknek aláveti magát. Ez nem jelenti
azt, hogy a kizsákmányolás értelmetlen fogalom, vagy hogy nincs
alapunk megkérdezni: cai bono? Megközelítésmódunk azonban
megköveteli, hogy az aktuális társadalmi korszak (kiemelés tőlem –
EF.) nézőpontján felülemelkedjünk, s figyelmünket a hosszabb távi!
folyamatokra irányítsuk, az értékítéletek szempontjából ugyanis
nyilvánvalóan ezeket kell figyelembe vennünk. Ehhez hasonló
megfontolásokra kell támaszkodnunk minden olyan esetben, amikor
a vizsgált viselkedések változást hoznak a kulturális gyakorlatba.”
(B. F. Skinner, 1961).

A fenti kijelentéseket botrányosnak tartom: állíthatjuk-e, hogy az

úr-szolga viszony kölcsönös jellegű, ha a kizsákmányolás fogalmát
nem akarjuk „értelmetlennek” tartani? Skinner szerint egy adott
társadalmi korszakra nem a kizsákmányolás, csupán az ellenőrzés
bizonyos technikái jellemzőek. Olyasvalakinek az álláspontja ez, aki
a társadalmi létre úgy tekint, mintha csak laboratóriumi vizsgálatokat
folytatna, ahol egyedül a kísérletező és az általa alkalmazott
technika számít, minden más pusztán „epizódszerű”: e mesterséges
világban az, hogy a patkány békés-e vagy agresszív, vajmi keveset
nyom a latban. És mintha ennyi még nem lenne elég, Skinner
hozzáteszi: a kizsákmányolás ténye nyilvánvaló összefüggésben áll
az értékítéletekkel. Úgy véli talán, hogy a kizsákmányolás, vagy
továbbmenve: a rablás, a kínzás vagy akár a gyilkosság nem
számítanak „tényeknek”, lévén, hogy valamennyi szoros
kapcsolatban áll az értékítéletekkel? Ez nem jelentene kevesebbet,
mint hogy egyetlen olyan pszichológiai vagy társadalmi jelenség sem
válhat a tudományos vizsgálódás célpontjává, amellyel kapcsolatban
helye van bizonyos értékítéleteknek.[33]
Skinner téziseit a rabszolga és a rabszolgatartó kölcsönös
viszonyáról oly módon értelmezhetjük, hogy őt követve az
„ellenőrzés” kifejezést több értelemben használjuk. Köznapi
értelemben használva a szót, teljesen nyilvánvaló, hogy csupán a
rabszolgatartó „ellenőrzi” a rabszolgát, kölcsönösségről szó sincs –
már ha eltekintünk attól, hogy a rabszolgának lehetősége nyílhat
bizonyos minimális „ellen-ellenőrzésre” is, példának okáért amikor
lázadással fenyeget. Skinner azonban nem erről beszél. Az
„ellenőrzés” kifejezést inkább elvont értelemben, a való világtól nem
zavartatott laboratóriumi nyelvhasználatnak megfelelően alkalmazza.
A legtökéletesebb komolysággal adja elő azt, ami inkább csak
olyasféle viccnek menne el, mint amelyikben egy patkány azzal
kérkedik a másik előtt: milyen jól betanította a vele kísérletező
tudóst: valahányszor lenyom egy bizonyos pedált, az illető azonnal
kénytelen őt megetetni.
A neobehaviorizmus nem dolgozta ki az ember elméletét,
kizárólag a viselkedést tudja tekintetbe venni, magát a viselkedő
személyt már nem. Valaki rám mosolyog, hogy leplezze ellenséges
indulatait, az elárusítólány rám mosolyog, mert így tanították neki
(jobb áruházakban ez a szokás), vagy ha a barátom rám mosolyog,
mert örül, hogy találkoztunk; a behaviorista nem érzékeli a
különbséget, számára ugyanis „egy mosoly az csak egy mosoly”.
Nehezen hihető, hogy mindez Skinner professzor, az érző ember
szemében sem jelentene különbséget, hacsak annyira el nem
idegenedett, hogy a hús-vér emberek világa már egyáltalán nem
foglalkoztatja. Amennyiben azonban a különbség valóságos, hogyan
tarthatnánk érvényesnek az elméletet, amely ezt tagadja?
A neobehaviorizmus arról sem tud számot adni, miért válnak –
dacára a „pozitív megerősítésnek” – torzult lelkűvé azok, akiket
mások üldözésére és kínzására kondicionáltak. Miért nem tud a
pozitív megerősítés mindenkit visszatartani a lázadástól, miért nem
képes – a legerősebb hatást gyakorolva sem – mindenkivel
feledtetni értelme, tudata vagy szeretete erejét? S vajon miért
szenvednek a legjobban adaptálódott emberek mély
boldogtalanságban vagy neurózisban ahelyett, hogy a kondicionálás
fényes sikerét tanúsítanák? Léteznie kell az emberben azoknak az
impulzusoknak, amelyek gátat emelnek a kondicionálás elé; a
kondicionálás kudarcainak tanulmányozása tudományos
szempontból legalább olyan jelentős, mint sikereinek vizsgálata. Igaz
ugyan, hogy az ember majdnem minden kiválasztott célnak
megfelelően kondicionálható, de ez a majdnem nem kerülhető meg.
Azokra a késztetésekre, amelyek alapvető emberi vonásainkkal
kerülnek összetűzésbe, különböző, előre nem látható módon
reagálunk. Megtaníthatunk ugyan valakit arra, hogy szolgaként
viselkedjen, de agresszív viselkedéssel válaszolhat, akár életkedvét
is elveszítheti, ha pedig arra kondicionáljuk, hogy egy gépezet
alkatrészének érezze magát, akkor unalom, boldogtalanság vagy
újra csak agresszió lehet a válasz.
Skinner tehát lényegében naiv racionalista, aki az emberi
szenvedélyeknek nem tulajdonít jelentőséget. Freuddal ellentétben
hidegen hagyja a szenvedélyek ereje, úgy véli, az ember minden
körülmények között úgy viselkedik, ahogy azt önnön érdekei
megkövetelik. Igazából a neobehaviorizmus egésze azon alapul,
hogy az önérdek elegendően erős ahhoz, hogy rá hivatkozva az
emberi viselkedés – ami álláspontjuk szerint az individuumnak a
környezeti hatásokra adott megfelelő válaszreakcióit jelenti –
maradéktalanul meghatározható legyen. Végeredményben a
neobehaviorizmus a polgári életvitel alapvető belátásán alapul, ez
pedig nem más, mint az emberi szenvedélyek alárendelése az
önzésnek és az önérdeknek.
A skinneri nézetek népszerűségének oka
Skinner nézetei rendkívüli népszerűségüket annak köszönhetik,
hogy sikerült összeegyeztetnie a tradicionális, liberális optimizmust a
kibernetikus társadalom szociológiai és szociálpszichológiai
valóságával.
Skinner hitvallása szerint az ember alakítható, nem vonhatja ki
magát a társadalmi hatások alól, „természetében” pedig nincs
semmi, ami áthághatatlan akadályt gördítene egy békés és
igazságos társadalmi rend megvalósulásának útjába. Ennek
megfelelően leginkább a liberális beállítottságú pszichológusok
körében tett szert népszerűségre, akik Skinner eszméiben politikai
optimizmusuk egy újabb megerősítését látták. Gondolatai azokra
gyakorolnak legnagyobb hatást, akik hisznek abban, hogy az olyan
célok, mint a béke és az egyenlőség, nem csupán gyökértelen ideák,
de akár valóra is válthatók. Akik a jobb világ tudományos alapon való
megtervezhetőségének eszméjétől ma oly nehezen szabadulnak,
egykor feltehetően szocialistáknak vallották volna magukat. Talán
Marx nem a jobb társadalmat akarta megtervezni? Saját rendszerét
nem éppen ezért nevezte tudományos szocializmusnak – ezzel is
megkülönböztetve az utópisztikusnak nevezett irányzattól? És
Skinner nézetei nem éppen abban a korban váltak népszerűvé,
amelyben a problémák politikai megoldása csődöt mondott, s
amelyben a forradalmi remények már szinte nem is pislákolnak?
Skinner állítólagos optimizmusa azonban nem lenne olyan
hatásos, ha a hagyományos liberális eszméket nem éppen ezen
eszmék nyilvánvaló megtagadásával elegyítené.
Kibernetikus korunkban az individuum egyre inkább ki van téve a
manipuláció hatásainak. Munkáját, vásárlását, szórakozását
egyaránt reklámok, ideológiák, skinneri értelemben vett pozitív
megerősítések befolyásolják. Az individuum elveszíti a
társadalomban betöltött tevékeny, felelős szerepét, tökéletesen
„alkalmazkodik”, egész életére megtanulja, hogy bármely
cselekedet, gondolat vagy érzés, amely nem illeszkedik a dolgok
általános rendjébe, súlyos hátrányokat okozhat neki:
végeredményben tehát pontosan azzá válik, amit elvárnak tőle. Ha
pedig mégis megpróbál önmaga lenni, akkor igen sokat kockáztat:
rendőrállamokban a szabadságát, akár életét is, egyes demokratikus
rendszerekben az előléptetését, esetleg az állását, de ami talán a
legsúlyosabb: a társadalomtól való elszakadást, a kommunikáció
nélküli teljes izolációt.
Bár az emberek többsége nem gondolja életét egyértelműen
elhibázottnak, halványan azért mindannyian érzékelik az életükkel
és a jövővel kapcsolatos szorongást, miként az unalmat, amit
mindennapi tevékenységük egyhangú értelmetlensége vált ki.
Felismerik, hogy éppen azok az ideálok nem tudnak gyökeret verni a
társadalmi valóságban, amelyekben leginkább hinni szeretnének. A
tanulság számukra csupán annyi lesz, hogy a legjobb, leghaladóbb s
egyúttal leghatásosabb megoldás: a kondicionálás. A kibernetikus
kor izolált, manipulált emberének pokoli világát Skinner a haladás
mennyországaként állítja elénk. Elhallgattatja félelmeinket,
mondván: a jövő miatt nem kell aggódnunk, technologizált világunk
éppen azon célok elérése felé halad, amelyeket a nagy humanisták
megálmodtak – azzal az egyetlen különbséggel, hogy ez a fejlődés
tudományos alapokon nyugszik. Mi több, elmélete az igazság
látszatát kelti, hiszen leírása – majdnem – tökéletesen illik a
kibernetikus társadalom elidegenedett emberére. Mindent
egybevetve: a skinnerizmus
– az új tudományos humanizmus álruhájában – a megalkuvás
pszichológiája.
Nem állítom, hogy Skinner a technotronikus kor apologétája
akarna lenni. Éppen ellenkezőleg, politikai és társadalmi
naivitásának köszönhetően néha meggyőzőbben (bár
zavarosabban) fogalmaz, mint azt akkor tenné, ha tisztában lenne
azzal, mire próbálja olvasóit kondicionálni.
 A behaviorizmus és az agresszió
Az agresszió problémájának vizsgálata szempontjából a
behaviorizmus jelentősége rendkívüli, elsősorban annak
köszönhetően, hogy a témával foglalkozó amerikai kutatók túlnyomó
többsége ezen elmélet talaján áll. A leglényegesebbekre
szorítkozva, érvelésük az alábbiakban foglalható össze. Ha a kis
Johnny azt tapasztalja, hogy öccsével (vagy édesanyjával stb.)
szembeni agresszív viselkedése általában a kívánatos eredményt
hozza, felnőtt Johnként is hajlamos lesz az agresszióra; ugyanez áll
természetesen az engedelmes, a bátor vagy a kedveskedő
viselkedésre is. A képlet a következő: általában úgy cselekszünk,
érzünk és gondolkodunk, ahogy az tapasztalataink szerint céljaink
elérése szempontjából a leghatásosabbnak bizonyult. Mint minden
egyéb viselkedési formát, az agressziót is egyszerűen a legjobb
hatásfokú módszereket keresve sajátítjuk el.
A behaviorizmus agressziót illető álláspontját A. H. Buss
fogalmazta meg legszabatosabban: szerinte az agresszió „olyan
válasz, amely más organizmusok felé negatív hatású ingereket
továbbít”. Az ő szavait idézzük:

Két érv is szól amellett, hogy az agresszió definíciójában a

szándékosságot figyelmen kívül hagyjuk. Először is, a jövőbeli célok
elérésére irányuló cselekvések megengedése egyfajta teleologikus
felfogást tükrözne, ami azonban ellentmondana könyvünk
alapgondolatának. Másodszor pedig, és ez a döntő szempont: az
egyes cselekedeteket csak különösen nehézkes módon lehet a
szándékosság kategóriája alá rendelni. A szándékosság mindig
privát jellegű, s mint ilyen, nem feltétlenül verbalizálható, de még ha
az is, akkor sem bizonyos, hogy a verbális kifejezésmód
maradéktalanul képes megragadni. Az organizmusnak a
megerősítésekre adott reakciói alapján persze szándékosságra is
következtethetünk. Amennyiben például az agresszív válaszreakciók
időről időre ugyanazon meghatározott következménnyel járnak, mint
amilyen az áldozat menekülése, az agresszív válaszok olybá is
vehetők, mintha az ekképp viselkedőt „az áldozat elüldözésének
szándéka” vezérelné. Az ilyen típusú következtetésekre
mindazonáltal nincs szükségünk, ennél sokkalta gyümölcsözőbb
annak vizsgálata, hogy az agresszív válaszokra adott megerősítések
sorozata miként hat vissza magukra e reakciókra, s hogy melyek az
agresszív választ közvetlenül megelőző jellegzetes szituációk.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a szándékosság túlságosan zavaros
fogalom, az agresszív viselkedés leírásához pedig nincs is rá
szükség – csupán a megerősítések számítanak, amelyektől az
agresszív válaszok erőssége és gyakorisága függ. A kérdés tehát a
következő: a megerősítések mely osztálya van hatással az
agresszív viselkedésre? (A. H. Buss, 1961.)

A szándék Bussnál mindig tudatos szándékot jelent. Buss a

pszichoanalitikus megközelítéstől sem zárkózik el teljesen: „Ha a
düh nem is az agressziót kiváltó tényező, esetleg célszerű lehetne
ezen tényezők egyikeként értelmezni. Az itt képviselt álláspont
szerint nem célszerű” (A. H. Buss, 1961).[34]
Az olyan kiváló pszichológusok, mint A. H. Buss vagy L.
Berkowitz már sokkal nyitottabbak az emberi érzések irányában,
mini Skinner, azonban a skinneri maximát, mely szerint a
tudományos vizsgálódás szempontjából nem a cselekvő személy,
csupán a tett számít, ók is magukénak vallják. Írásaikban ennélfogva
nem kapnak különösebb hangsúlyt Freud alapvető meglátásai,
miszerint a viselkedést pszichológiai tényezők irányítják, amelyek
jelentős mértékben tudattalanok, s amelyek erősséget és
irányultságát a tudatossá tétel, a belátás megváltoztathatja.
A behavioristák szerint módszerük éppen azért „tudományos”,
mert csupán azzal foglalkoznak, ami látható: a viselkedéssel.
Figyelmük elsiklik afölött, hogy a viselkedés a viselkedő személytől
függetlenül nem írható le adekvát módon. Egy ember fegyvert fog
társára, és agyonlövi: a behaviorista értelemben vett viselkedési
aktus – a fegyver elsütése, amely a másik halálához vezet – az
„agresszor” személyétől elválasztva pszichológiai szempontból vajmi
keveset mond. Valójában a cselekmény behaviorista leírása
tökéletesen pontos – de csupán a fegyver tekintetében; a fegyver
„szempontjából” a ravaszt meghúzó ember motivációja valóban
irreleváns. A cselekvő viselkedése azonban csak abban az esetben
érthető meg tökéletesen, ha feltárjuk mindazon tudatos és tudattalan
indítékait, amelyek együttesen a ravasz meghúzásához vezették.
Nem találjuk meg ugyan azt az egyetlen okot, amely cselekedetét
magyarázná, feltárhatjuk azonban belső világának pszichikai
struktúráját, „karakterét”, a számos tudatos és tudattalan faktort,
amelyek egy adott pillanatban kiváltották a gyilkos cselekedetet. Úgy
találjuk, hogy az impulzust, amely a fegyver elsütéséhez vezetett, s
amelyet a cselekvő karaktere határoz meg, megmagyarázhatjuk
ugyan, de magának a fegyver elsütésének az aktusa a
legesetlegesebb valamennyi faktor között, s ezáltal a legkevésbé
megjósolható. Az aktust magát a szituáció számos véletlenszerű
összetevője befolyásolja, mint például a fegyver kéznél van-e, az,
hogy mások nincsenek a közelben, a stressz pillanatnyi mértéke s a
cselekvő pszichofiziológiai rendszerének állapota.
A beliaviorista maxima, mely szerint a megfigyelhető cselekvés a
tudományos vizsgálódás megfelelő tárgya, egyszerűen nem igaz. A
valóságban a cselekvés – a befolyásoló impulzusok függvényében –
még olyankor is változatosságot mutat, amikor a felületes szemlélő a
különbségek fölött elsiklik.
Állításunkat a következő egyszerű példával támaszthatjuk alá.
Vegyünk két apát, akik mindketten rendszeresen elfenekelik fiukat,
méghozzá abból a meggyőződésből, hogy ez a fajta büntetés üdvös
a gyermek egészséges fejlődése szempontjából. A két apa
viselkedése, látszatra legalábbis, azonos. Mindketten a tenyerüket
használják. Amikor azonban a szerető apa viselkedését összevetjük
a szadistáéval, úgy találjuk, hogy viselkedésük nagyon különböző.
Arckifejezésük, a mód, ahogyan a gyermekhez érnek és beszélnek a
büntetés közben és utána, mind olyan tényezők, amelyek
viselkedésüket a másikétól megkülönböztetik. Ennek megfelelően a
gyermekek válaszreakciója is eltérő. Míg egyikük elsősorban a
büntetés destruktív, szadista jellegét érzékeli, addig a másiknak
nincs semmi oka, hogy kételkedjen apja szeretetében. Annál inkább
ez a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy az apa szóban forgó
viselkedése csupán egy a számtalan egyéb viselkedésforma közül,
amelyet a gyermek már megtapasztalt, és amelyek együttesen
határozták meg az apjáról kialakított képet s a viselkedésére adott
válaszreakciókat. A puszta tény, miszerint mindkét apának
meggyőződése, hogy a büntetés gyermeke javára válik, vajmi
keveset nyom a latban, azt leszámítva, hogy az efféle morális
meggyőződés a szadista apában még azokat a gátlásokat is
feloldhatja, amelyek máskülönben valamelyest visszafognák.
Másrészről viszont, amennyiben a szadista apa – feleségétől tartva
vagy haladó nézetei következtében – sohasem emel kezet
gyermekére, „erőszakmentes” viselkedése a gyermekben ugyanazt
a válaszreakciót fogja ébreszteni, hiszen apja szeméből ugyanazok
a szadista impulzusok érik, mint amelyeket ütésre emelt keze
közvetítene. Mivel pedig a gyermekek a felnőtteknél általában
sokkalta érzékenyebbek, az apától származó ilyen típusú
impulzusokra inkább reagálnak, mint viselkedésének egy elkülönített
elemére.
Tekintsünk egy másik példát: látunk valakit, amint vérvörös arccal
ordít. Viselkedését ekképp írjuk le: „mérges”. Ha megkérdezzük,
miért, a válasz esetleg a következő: „mert fél”. „De vajon mitől fél?”
„Mély érzelmi tehetetlenségben szenved.” „Mi az eredete e
tehetetlenségnek?” „Soha nem volt képes az anyjától elszakadni,
érzelmileg még mindig gyermek.” (Természetesen a kérdések és
válaszok más sorozata is elképzelhető.) Valamennyi válasz
egyformán „igaz”. A különbség abban áll, hogy egyre mélyebb – s
általában egyre kevéssé tudatos – tényezőkre utalnak. Minél
mélyebben rejlenek a motívumok, annál relevánsabbak a cselekvés
megértésének szempontjából. S ez nem csupán a cselekvő
motivációinak megértésében, de magnak a cselekvésnek az egyre
tökéletesebb megragadásában is szerepet játszik. Az ilyen
esetekben a megfigyelő az arcon nem csupán a dühöt, hanem a
tehetetlen félelmet is látni fogja. Megint egy újabb esetet alapul véve,
valaki produkálhatja ugyanezt a viselkedést úgy is, hogy a gondos
megfigyelő az arcvonásaiban a keménység és az elvakult
pusztítóösztön jeleit ismeri fel. Dühös viselkedése ez esetben a
destruktív impulzusok kordában tartott kifejeződése. A hasonló
viselkedés tehát meglehetősen eltérő jelleget takar, s még ha
eltekintünk is az intuitív megérzésektől, az eltérések tudományos
magyarázata akkor is a motivációk megértéséért kiált; ez pedig nem
jelent kevesebbet, mint a karakterek struktúrájában rejlő
különbségek feltárását.
Nem a szokásos válasszal álltam tehát elő: „dühös, mert (úgy
érzi, hogy) bántották.” Az ilyesféle magyarázat kizárólag a kiváltó
impulzusra helyezi a hangsúlyt, s nem veszi figyelembe, hogy a
stimulusok ereje sokban függ a vizsgált személy lelkialkatától.
Emberek egy csoportja ugyanarra az ingerre – alkatuk
függvényében – eltérő módon fog reagálni. A talán kedvét leli benne,
míg B-ben undort kelt, C-t megijeszti, D-t viszont hidegen hagyja.
Bussnak abban természetesen igaza van, hogy a szándék mindig
privát természetű, s mint ilyen, vagy verbalizálható, vagy nem. De
éppen ez az a dilemma, amellyel a behavioristák szembe találják
magukat: mivel nincsenek eszközeik nem nyelvi természetű adatok
elemzéséhez, le kell szűkíteniük vizsgálódásuk körét azokra a
tényezőkre, amelyeket kezelni tudnak, amelyek alapján azonban
messzemenő elméleti jellegű következtetéseket nemigen képesek
levonni.
 Pszichológiai kísérletek
Midőn a pszichológus az emberi viselkedés megértését tűzi ki
célul maga elé, olyan vizsgálati módszereket kell kidolgoznia,
amelyek megfelelőek az emberi lények in vivo tanulmányozásához –
gyakorlatilag azonban valamennyi behaviorista vizsgálat in litro
zajlik. (A szónak nem abban az értelmében, amely magára a
pszichológiai laboratóriumra utal, hanem a tágabb – de lényegét
tekintve ekvivalens – értelemben, amely szerint a kísérleti alanyokat
ellenőrzött, mesterségesen létrehozott körülmények között, nem
pedig a „való életben” vizsgálják.) A pszichológia, úgy tűnik, a
tudományos módszerek utánzásával akart elismerést szerezni,
csakhogy módszerei az ötven évvel ezelőtti tudományt idézik, nem a
jelen élvonalbeli természettudományát.[35] Az elvi mondanivaló
hiányát ráadásul gyakran látványos matematikai formalizmussal
álcázzák, amely azonban idegen az adatoktól, és tudományos
értékükhöz semmit sem tesz hozzá.
A laboratórium falain kívüli emberi viselkedés megfigyelésének és
elemzésének módszereit nem könnyű kidolgozni, ha azonban a cél
az ember megértése, akkor e feladat megoldása elengedhetetlennek
tűnik. Az ember tanulmányozása során a megfigyelésnek elvben a
következő két válfaja jöhet szóba:
1. Az első módszer a másik személy közvetlen és számos
részletre kiterjedő megfigyelése. A módszer legkidolgozottabb és
legtöbb eredményt felmutatni képes változata a freudi
„pszichoanalitikus laboratórium”, amely alkalmas arra, hogy felszínre
hozza a vizsgált személy tudattalan impulzusait, s hogy felderítse
ezek kapcsolatát „normális”, illetve „neurotikus” viselkedésével.[36]
Kevésbé intenzív, mindazonáltal hathatós módszer az interjú vagy
még inkább az interjúsorozat, amelynek azonban ugyancsak
magában kell foglalnia néhány álomértelmezést és bizonyos
projektív teszteket. Nem szabad persze alábecsülnünk annak a
tudásnak a mélységét sem, amellyel a gyakorlott megfigyelő a
páciens néhány perces megfigyelése alapján már rendelkezik (az
illető gesztusai, hangja, testtartása, arckifejezése, kézmozdulatai
alapján). Az ilyen típusú megfigyelés a személyes karakter
megértéséhez még akkor is jelentős mértékben járulhat hozzá, ha
nem társul a személyes kontaktusból, naplókból, levelekből
származó, a páciens életéről több részletet eláruló ismeretekkel.
2. Az ember in vivo vizsgálatának másik módszere az, amikor egy
adott élethelyzetet nem a pszichológiai, hanem egy „természetes
laboratóriumban” rekonstruálunk. Nem valamiféle mesterséges
helyzetet hozunk létre, mint azt a kísérletező pszichológus teszi a
laboratóriumában, ehelyett éppen az élet által létrehozott
szituációkat tesszük vizsgálódásunk tárgyává; a kiválasztott
társadalmilag adott helyzeteket a vizsgálati módszer azonossága
teszi összehasonlíthatóvá. Bizonyos tényezőket állandó értéken
tartva, másokat alkalmasan változtatva az ilyesfajta természetes
laboratórium lehetőséget nyújt arra, hogy különböző hipotézisek
érvényességét megvizsgáljuk. Mivel számtalan összehasonlítható
helyzet lehetséges, ellenőrizhetővé válik, hogy valamely hipotézis
megállja-e a helyét minden szituációban, s ha nem, akkor vajon az
eltérések megmagyarázhatók-e anélkül, hogy kiindulópontunkat
megváltoztatni kényszerülnénk. Az ilyen „természetes kísérletek”
legegyszerűbb változata az enquête (nyílt végű, hosszú kérdőívekkel
és/vagy személyes interjúkkal kiegészítve), amelynek résztvevői
valamely csoport kiválasztott tagjai; e csoport lehet életkor vagy
foglalkozás szerinti, de – sok más között – szóba jöhetnek akár
elítéltek vagy kórházban ápolt betegek is. (Meggyőződésem szerint
a pszichológiai tesztek, bármennyit is végeztetünk el belőlük, a
mélyben rejlő jellemvonások feltárásához elégtelenek.)
Nyilvánvaló persze, hogy a „természetbeni kísérletek” révén
elérhető „pontosság” nem ér fel a laboratóriumi kísérletekével,
hiszen nem lehetséges két azonos társadalmi szituáció – mivel
azonban nem „kísérleti alanyokat”, hanem hús-vér embereket, nem
mesterséges körülményeket, hanem a való életet vesszük górcső
alá, így nem kell az állítólagos (s gyakorta megkérdőjelezhető)
pontosságért a kísérleti eredmények trivialitásával fizetnünk.
Meggyőződésem szerint az agressziónak akár a pszichoanalitikus
interjú laboratóriumában, akár egy valós társadalmi helyzet
körülményei között való vizsgálata – amennyiben a viselkedés
elemzéséről van szó – tudományos szempontból mindenképpen
előbbre való, mint a kísérleti pszichológia laboratóriumi
módszereinek alkalmazása; a komplex teoretikus gondolkodás az
ilyen vizsgálatok alkalmával sokkal inkább előtérbe kerül, mint akár a
legkörmönfontabb laboratóriumi kísérlet esetében.[37]
Mindez sokkal világosabbá válik, ha szemügyre vesszük az
agresszió kísérleti vizsgálatának egyik legérdekesebb és
legnagyobb visszhangot kiváltott eredményét, amelyet a Yale
Egyetemen dolgozó Stanley Milgram és munkatársai végeztek el, s
amelynek címe: Behavioral Study of Obedience (Az engedelmesség
behaviorisztikus vizsgálata, S. Milgram, 1963).[38]

A kísérleti alanyokat – 40 férfi, mindannyian 20 és 50 év közöttiek

– New H aven bői és a környező településekről toboroztuk,
újsághirdetés és közvetlen, levélben való felkérés útján. Akik a
felhívásra válaszoltak, mind abban a meggyőződésben tették, hogy
a Yale Egyetem egyik, az emlékezést és a tanulást vizsgáló
programjában fognak részt venni. A minta a jelentkezők
meglehetősen széles körét reprezentálja. A tipikus kísérleti alanyok
postai alkalmazottak, középiskolai tanárok, ügynökök, mérnökök és
laboránsok voltak. Iskolázottság szerint a skála az általános iskolát
idő előtt abbahagyóktól egészen az egyetemi végzettséggel, a
doktori fokozattal rendelkezőkig terjedt. A kísérletben való
részvételükért 4, 50 dollárt fizettünk. Azt mondtuk, a pénz azért jár,
hogy egyáltalán befáradnak a laboratóriumba, s bármi történjék is
ott, az már az övék.
Minden kísérletben egy beavatatlan alany és egy áldozat (a
kísérletező munkatársa) vett részt. Valamiféle ürügyre szükség volt,
amely a be nem avatott alanyok előtt igazolta az áramütéssel való
büntetés alkalmazhatóságát.[39] Ezt lényegében az alábbi
kerettörténet biztosította. Rövid, a tanulás és a büntetés állítólagos
viszonyát taglaló bevezetés után a kísérleti alanyoknak a
következőket mondtuk:
– Valójában nagyon keveset tudunk a büntetésnek a tanulásra
gyakorolt hatásáról, olyan tudományos igényéi vizsgálatot ugyanis,
amely ezt embereken tanulmányozta volna, még sohasem végeztek.
 – Nem tudjuk például, milyen erősségű büntetés a
legcélravezetőbb a tanulás szempontjából, miként azt sem, mi a
jelentősége a büntető személyének, példának okáért, hogy egy
felnőtt ember egy nála fiatalabbtól vagy inkább egy nála idősebbtől
tanul a leghatékonyabban. Ezeken kívül persze sok más hasonló
kérdés is van.
– Ezért hát ehhez a kísérlethez több, különböző életkorú és
foglalkozású felnőttet választottunk ki. Néhányat közülük arra
kérünk, legyenek tanárok, másokat pedig, hogy legyenek tanulók.
– Azt akarjuk vizsgálni, milyen hatással van egymásra két ember,
akik közül egyik tanár, a másik tanuló, s hogy az adott helyzetben a
büntetés miképp befolyásolja a tanulás menetét.
– Arra kérjük tehát önöket, hogy ma este legyen valaki tanár,
másvalaki pedig tanuló.
– Van-e valaki, aki jobban szeretne tanár, esetleg tanuló lenni?
A kísérleti alanyok ezek után egy kalapból sorsot húztak, ekképp
eldöntve, hogy melyikük lesz a tanár, és melyikük a diák. A sorsolást
úgy intéztük, hogy a be nem avatott alanyoknak mindig a tanár
szerepe, a beavatott munkatársnak pedig a tanulóé jutott. (Mindkét
cédulán a ‘tanár’ felirat szerepelt.) Rögtön a sorsolás után a
kiválasztottakat két szomszédos szobába kísérték, a tanulót pedig
beszíjazták egy „villamosszékbe”.
A kísérlet vezetője elmagyarázta, hogy a szíjakra az áramütés
által kiváltott heves mozdulatok megelőzése céljából van szükség.
Jelentősége abban áll, fejtette ki, hogy a tanuló számára
lehetetlenné tegye a helyzet elől való menekülést. Csuklójára
elektród-tapaszt ragasztottak, „a hólyagosodást és az égési sebeket
megelőzendő”. Mindkét alanynak elmondták, hogy az elektródák a
szomszéd szobában lévő generátorhoz csatlakoznak.
(…) A beavatatlan kísérleti alanyt arra kérték, mérjen egy-egy
áramütést minden olyan esetben, amikor a tanuló helytelen választ
ad. Ezenfelül – s ez volt a kísérlet döntő mozzanata – arra
utasították, hogy „a tanuló minden helytelen válasza után emelje a
generátor feszültségszintjét egy fokozattal”. Az éppen aktuális
szintet minden alkalommal hangosan jelentenie kellett, ami arra
szolgált, hogy az alanyokat folyamatosan emlékeztesse az
áramütések egyre fokozódó erősségére. (…) A tanuló a szavak
párba állítását célzó tesztben valamennyi esetben előre
meghatározott válaszokat adott, melyek közül átlagosan minden
negyedik volt csak helyes. A tanuló szóbeli válaszokat eleve nem
adott, s a tiltakozás egyéb jelét sem mutatta egészen addig, amíg az
alkalmazott áramütés el nem érte a 300 voltos szintet. Ekkor a
tanuló dörömbölni kezdett a szoba falán, amelyben a
„villamosszékbe” szíjazva ült. A dörömbölést a tanár szerepét játszó
kísérleti alany természetesen hallotta. Ettől a ponttól kezdve a tanuló
válaszai már nem jelentek meg a négyes kijelzőn. (…) Amennyiben
az alanyon annak jelei mutatkoztak, hogy a kísérletet nem kívánja
folytatni, a vezető „ösztökélő utasításokhoz” folyamodott, egymás
után annyit alkalmazva, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy az
alanyt visszatérítse feladatához.
1. Kérem, folytassa! Vagy: Kérem, ne hagyja abba!
2. Az előírások szerint önnek folytatnia kell!
3. Elengedhetetlenül fontos, hogy folytassa!
4. Önnek nincs más választása, folytatnia kell!
A 2-es számú utasításhoz kizárólag akkor folyamodtak, ha az 1-
es sikertelennek bizonyult és így tovább. Amennyiben az alany a
negyedik után is megtagadta az együttműködést, a kísérlet véget ért.
A kísérletvezető hangja mindvégig határozott volt, de nem
udvariatlan. Az ösztökélés mindig elölről kezdődött, ha a kísérleti
alany újfent ellenkezni kezdett, vagy nem akarta követni az
utasításokat.
Speciális ráhatások. Mikor a kísérleti alany afelől érdeklődött,
vajon a tanuló nem szenved-e maradandó fizikai károsodást, a
kísérlet vezetője a következőket válaszolta:
– Az áramütések ugyan fájdalmasak is lehetnek, maradandó
szöveti károsodás azonban nem lép fel, úgyhogy kérem, folytassa!
(Amennyiben szükségesnek látszott, ezt a 2-es, a 3-as és a 4-es
számú fordulat követte.)
Ha pedig a kísérleti alany felvetette, hogy a tanuló szerinte már
nem akarja a kísérletet folytatni, a vezető ekképp felelt:
– Akár tetszik neki, akár nem, önnek mindaddig folytatnia kell,
amíg az összes szópárt helyesen meg nem tanulja. Úgyhogy kérem,
folytassa! (Amennyiben szükségesnek látszott, ezúttal is a 2-es, a 3-
as és a 4-es számú utasítás következett.)

Mi lett vajon a kísérlet eredménye? „A kísérleti szituációban több

kísérleti alany is az idegesség jeleit mutatta, különösképpen akkor,
amikor az egyre nagyobb erősségéi áramütésekre került sor. A
feszültség az esetek nagy számában olyan mértékig fokozódott,
amilyennel szociálpszichológiai vizsgálatok során csak elvétve lehet
találkozni. „(Kiemelés tőlem – E F.) A kísérleti alanyok a megfigyelők
szerint izzadtak, remegtek, dadogtak, ajkukat harapdálták,
körmükkel tulajdon húsukba vájtak. Mindez a többség viselkedését
jellemezte, nem csupán kivételes esetekként fordult elő.

A feszültség visszatérő jeleként ideges nevetőgörcsök fellépését

tapasztaltuk A negyven kísérleti alanyból tizennégynél mutatkoztak
meg az ideges nevetés vagy mosolygás tünetei. A nevetés az adott
szituációban tökéletesen oda nem illőnek tűnt, néha kifejezetten
bizarr benyomást keltett. Erőteljes, kontrollálhatatlan rohamot három
alanynál tapasztaltunk. Egyikük, egy negyvenhat éves
enciklopédiaügynök esetében a roham olyan erővel tört elő, hogy
kénytelenek voltunk a kísérletet megállítani. Az illetőnél tulajdon
visszás és zabolázatlan viselkedése súlyos zavart okozott. De a
kísérletek végeztével lefolytatott interjúk során többen is komoly
erőfeszítéseket tettek, hogy bebizonyítsák: nincsenek szadista
jellemvonásaik, s a nevetés korántsem annak jele volt, hogy élvezték
volna az áldozat áramütésekkel való sokkolását.

Némiképp rácáfolva a kísérletet vezetők várakozásaira, a

negyven kísérleti alany közül egyetlenegy sem állt le a 300 voltos
szint eléréséig, amikor is az áldozat dörömbölni kezdett a falon, majd
ezt követően már nem válaszolt a tanár többszörös választás típusú
kérdéseire. A negyvenből csupán négyen voltak, akik a 300 voltos
szint elérése után megtagadták a kísérletvezető utasításainak
végrehajtását, ketten 330 voltnál, egy-egy kísérleti alany pedig a
345, a 360 és a 375 voltos szintnél szállt ki. Összesen tehát
negyvenből tizennégyen (azaz 35 százalék) voltak, akik nem
engedtek a nyomásnak. Az „engedelmes” alanyok

gyakran kivételesen erős stresszhatás alatt (…) s alkalmanként

ugyanazon tüneteket produkálva, mint a nyomással dacoló társaik –
de engedelmeskedtek.
Miután a maximális erősségű áramütést is a tanulóra mérték, s a
kísérlet vezetője bejelentette: vége, az engedelmes alanyok közül
többen megkönnyebbülten felsóhajtottak, végigsimítottak
szemöldökükön, megdörgölték a szemüket, esetleg idegesen
cigarettára gyújtottak. Akadtak olyanok is, akik mindvégig nyugodtak
maradtak, s a feszültségnek csupán minimális jelét mutatták.

A kísérlet tanulságait taglalva a szerző két megdöbbentő

eredményre hívja fel a figyelmet:

Az első az engedelmességet tanúsító kísérleti alanyok abszolút

túlsúlya. Valamennyiüknek már gyermekkorukban megtanították,
hogy alapvető erkölcsi normákba ütközik, ha más embernek annak
akarata ellenére fájdalmat okozunk. Ennek ellenére 20-an voltak,
akik e szabályt figyelmen kívül hagyva követték olyasvalakinek az
utasításait, akinek semmiféle különleges eszköz nem állt
rendelkezésére ahhoz, hogy szavainak érvényt szerezzen. (…) A
másik előre nem látott mozzanat éppen a kísérlet által kiváltott
szélsőséges feszültség volt. Az ember azt gondolná, a kísérleti alany
– lelkiismeretét követve – egyszerűen eldönti, folytatja-e, vagy
inkább abbahagyja. Korántsem ez történt. Az érzelmi feszültség
megdöbbentő jeleinek voltunk tanúi. Az egyik megfigyelő a
következőképpen számolt be tapasztalatairól:
Láttunk komoly, jó kiállású üzletembert, aki a laboratóriumba még
mosolyogva, öntudatosan lépett be, nem egész húsz perc elteltével
azonban remegő, dadogó ronccsá változott, aki szélsebesen
közeledett a teljes idegösszeomlás felé. Minduntalan a fülcimpáját
húzogatta, a kezét forgatta. A kísérlet egy pontján öklével a
homlokára ütött, s azt morogta maga elé: „Istenem, legyen már
vége!” És mégis: hűen követte a kísérletvezető utasításait, s a
végsőkig engedelmes maradt.

A kísérlet valóban figyelemre méltó, s nem csupán az

engedelmesség és az alkalmazkodás, hanem a kegyetlenség és a
destruktivitás vizsgálatának szempontjából is. A helyzet nagyon
erősen emlékeztet bizonyos megtörtént esetekre, amikor azoknak a
katonáknak a büntethetősége került szóba, akik elöljáróik
parancsára (vagy abban a hitben, hogy ez elöljáróik parancsa) –
anélkül, hogy kételyek merültek volna fel bennük – különösen
kegyetlenül viselkedtek. Talán nem ugyanez a történet köszön vissza
a nürnbergi perben háborús bűnösként elítélt német tábornokok
vagy a My Lai-i gyilkos Calley hadnagynak és egyes beosztottjainak
vietnami ténykedése esetében?
Nem hiszem azonban, hogy a fenti kísérletből a való élet
hétköznapi helyzeteire vonatkozóan messzemenő következtetéseket
tudnánk levonni. A kísérletet vezető pszichológus nem csupán egy
személy volt a sok közül, akinek a kísérleti alanyok
engedelmességgel tartoztak, hanem ugyanakkor a nagybetűs
Tudomány s az Egyesült Államok felsőoktatása egyik fellegvárának
képviselője is. Ha meggondoljuk, hogy ipari társadalmainkban a
tudományt szinte egyöntetűen a legfőbb értékként tartják számon,
akkor elég nyilvánvaló, hogy az átlagember nehezen tudja
elképzelni, hogy a tudományos hátterű utasítás helytelen, sőt
immorális is lehet. Ha az Úr nem parancsolja meg Ábrahámnak,
hogy engedje el fiát, Ábrahám minden bizonnyal megölte volna,
miként azt a történelem folyamán szülők milliói tették a
gyermekáldozat üdvösségébe vetett hitükben. A hívőnek ugyanis
Isten vagy modern megfelelője, a tudomány bármit parancsolhat,
legyen az bármilyen helytelen. Mindezen – s további, Milgram által is
említett – okokból kifolyólag a kísérletben részt vevő személyek
közül az engedelmesek magas aránya nem kevésbé meglepő
eredmény, mint az, hogy 35 százalékuk a kísérlet egy adott pontján
megtagadta az engedelmességet, az igazán figyelemreméltó – s
egyúttal bátorító – valójában az a tény, hogy több mint egyharmaduk
ekképp viselkedett.
 A másik meglepőnek beállított megfigyelési eredmény, miszerint a
résztvevők különösen nagy lelki nyomás alatt cselekedtek, szintén
meggondolásra szorul. A kísérletező meggyőződése szerint „a
kísérleti alany – lelkiismeretét követve – egyszerűen eldönti,
folytatja-e, vagy inkább abbahagyja”. Így oldanánk meg
konfliktusainkat a való életben is? Emberi mivoltunk egyik
legjellemzőbb vonása – és egyben tragédiája is –, hogy próbálunk
nem szembenézni konfliktusainkkal, hogy nem lelkiismeretünket
követve választunk aközött, amire vágyakozunk (vagy amitől félünk),
s aközött, amit lelkiismeretünk megkövetel. A helyzet az, hogy
Milgram éppen e konfliktusról terelte el a figyelmet, amikor azt
racionális megfontolás tárgyaként próbálta bemutatni, minek
következtében csupán öntudatlanul, a fokozódó stresszen, a
neurotikus tüneteken és a hamis eredetű bűntudaton keresztül
nyilvánult meg. A kísérleti alanyok e tekintetben tökéletesen
normálisan viselkedtek. •
Ezen a ponton további érdekes kérdések is felmerülnek. Milgram
feltételezése szerint kísérleti alanyaiban az teremtett
konfliktushelyzetet, hogy nem tudták eldönteni:
engedelmeskedjenek-e a tekintélynek, vagy tartsák magukat a
gyerekkoruk óta beléjük sulykolt „ne bánts másokat” elvéhez.
Valóban így lenne? Azt tanultuk volna, hogy „ne bántsunk
másokat”? A vasárnapi iskolában lehet, hogy ezt tanítják a
gyerekeknek. Az élet iskolájában azonban azt tanulják meg, hogy
saját érdekeiket még akkor is előtérbe kell helyezniük, ha ezzel
másokat hátrányos helyzetbe hoznak. Ezt is figyelembe véve a
konfliktus talán nem is olyan éles, mint azt Milgram feltételezi.
Meggyőződésem szerint Milgram kísérletének legfontosabb
eredménye a kegyetlen viselkedés elleni reakció hevességének
feltárása. A kísérleti alanyok 65 százalékát valóban sikerült ugyan
arra kondicionálni, hogy kegyetlen módon viselkedjenek – az
iszonyat és a felháborodás jelei azonban legtöbbjük esetében
ugyancsak tetten érhető volt. A szerző sajnos nem árulta el, hányán
voltak azok a kísérleti alanyok, akik mindvégig megőrizték
nyugalmukat. Az emberi viselkedés megértése szempontjából
különleges jelentőséggel bírna, ha többet is megtudnánk róluk. Úgy
tűnik, semmiféle ellenérzést nem tápláltak az általuk végrehajtott
kegyetlen cselekedetekkel szemben. A kérdés nyilvánvaló: miért? Az
egyik lehetséges válasz az lehet, hogy örömüket lelték mások
kínzásában, s – ha egyszer a tekintély jóváhagyta cselekedetüket –
semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreztek. Az is lehetséges
azonban, hogy oly erősen elidegenedett, narcisztikus
személyiségekről van szó, akiket teljesen hidegen hagy mindaz, ami
más emberekkel történik; de ugyanúgy lehettek mindenféle morális
érzéstől mentes pszichopaták is. Ami pedig azokat a társaikat illeti,
akik a stressz és a szorongás különböző tüneteit mutatták, róluk fel
kell tételeznünk, hogy nem rendelkeznek szadisztikus vagy
destruktív jellemvonásokkal. (Egy mélyinterjú minden bizonnyal
feltárná karakterük eltérő jegyeit is, aminek alapján viselkedésüket
illetően akár megalapozott sejtéseket is megfogalmazhatnánk.)
Milgram vizsgálatának döntő tapasztalata éppen az, amit ő maga
nem hangsúlyoz: a lelkiismeret szavának ereje a kísérleti
alanyokban s a fájdalom, amelyet az váltott ki bennük, hogy egy
tekintély lelkiismeretük ellenében késztette őket cselekvésre.
A kísérlet ennélfogva értelmezhető ugyan az ember
könnyűszerrel való dehumanizálhatósága újabb bizonyítékaként, a
kísérleti alanyok viselkedése azonban ennek éppen az ellenkezőjét
mutatta fel: a bennük rejlő erőt, amely a kegyetlen viselkedést
elutasítja. Ez pedig a való életben megnyilvánuló kegyetlenség
tanulmányozása szempontjából azzal a tanulsággal is szolgál, hogy
nem csupán a kegyetlen viselkedést magát kell górcső alá venni,
hanem a tekintélynek engedelmeskedők – gyakran öntudatlanul is
megnyilvánuló – bűntudatát is. (A náciknak az atrocitások egész
álcarendszerét kellett használniuk, hogy szembe tudjanak szállni az
átlagember lelkiismeretével.) Milgram kísérlete remekül szemlélteti a
viselkedés tudatos és tudattalan aspektusainak különbségét, még
akkor is, ha mind ez idáig eredményeit e különbség magyarázatakor
nemigen vették figyelembe.
Vizsgálódásunk szempontjából egy további kísérlet is különleges
figyelmet érdemel: e kísérlet a kegyetlenséget kiváltó okokkal
foglalkozik.
 A kísérletről szóló első beszámoló egy rövidke kis írás (P. G.
Zimbardo, 1972), amely, miként azt a szerző levélben közölte velem,
a börtönreformmal foglalkozó kongresszusi albizottság előtt
elhangzott előadás rövidített változata. Az írást, éppen rövidsége
miatt, dr. Zimbardo nem tekinti munkája kritikai megítéléséhez
elégséges kiindulópontnak, ezt az óhaját az alábbiakban – bár némi
sajnálattal – tudomásul is veszem, a későbbi, részletesebb
tanulmány (C. Haney, C. Banks, P. Zimbardo, megjelenés előtt)[40]
az elsőként megjelenthez képest ugyanis eltéréseket mutat,
amelyekre az alábbiakban majd szeretném felhívni a figyelmet. Az
első cikkre csupán röviden fogok kitérni, s csak két szempontra
hívnám fel a figyelmet. Ezek: a) az őrök attitűdje és b) a szerzők
tézise.
A kísérlet annak vizsgálatára irányult, hogy miként viselkednek
hétköznapi emberek, ha egy „mesterséges börtön” körülményei
között a fogva tartottak és az őrök szerepét kell játszaniuk. Az
általános tanulság, amit a szerzők a kísérlet eredményéből levonni
véltek, a következő: sok ember van, talán az emberek többsége,
akiket – akár erkölcsi ítéleteik, meggyőződésük s értékrendjük
ellenére – szinte bármire rá lehet venni, ha a szituáció, amelybe
kerülnek, ezt kívánja meg (P. G. Zimbardo, 1972). Közelebbről: a
kísérlet céljából létrehozott börtönszituáció az őröket játszó kísérleti
alanyok többségét brutális szadistává változtatta, az elítéltek
szerepét játszók pedig szánalmas, rémült, behódoló figurákká váltak,
akik közül többen olyan súlyos mentális tüneteket mutattak, hogy
néhány nap elteltével szabadon kellett engedni őket. Tény, hogy
mindkét csoport oly erőteljesen reagált, hogy a két hétre tervezett
kísérletet hat nap után be kellett fejezni.
Meggyőződésem szerint a kísérlet a behaviorista tézist nem
bizonyította, hamarosan rá is térek majd az álláspontomat
alátámasztó érvekre. Mindenekelőtt azonban (a hosszabb lélegzetű
második tanulmányt alapul véve) meg kell ismertetnem az olvasóval
a kísérlet részleteit is. Újságban adtak fel hirdetést, melyben a
börtönélet pszichológiai vizsgálatában való részvételért 15 dolláros
napidíjat ajánlottak, a hirdetésre egyetemi hallgatók jelentkeztek. A
vállalkozó kedvűek

részletes kérdőívet töltöttek ki, amelyben családi hátterük, fizikai

és mentális kortörténetük, a pszichopatológia forrásaival kapcsolatos
tapasztalataik és hajlamaik felől érdeklődtünk (beleértve
bűncselekményekben való esetleges részvételüket is). A kérdőív
kitöltése után a két kísérletvezető minden jelentkezővel
elbeszélgetett. Végül kiválasztottuk a 24 (mentálisan és fizikálisán)
legstabilabbnak, leginkább érettnek ítélt s a legkevesebb
antiszociális vonást mutató jelentkezőt. Véletlenszerűen 12-jükre az
elítéltek, 12-jükre pedig a börtönőrök szerepét osztottuk.

A részvételre kiválasztottak „a kísérlet megkezdése előtti napon

újabb pszichológiai tesztet töltöttek ki, amelyet azonban –
elkerülendő a kísérletező-megfigyelők esetleges részrehajlását –
csak a kísérlet befejezése után értékeltek ki”. A szerzők szerint a
kiválasztott individuumok a populáció normális eloszlását
reprezentálták, s nem mutattak öröklött szadista vagy mazochista
hajlamokat.
A „börtönt” a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének
épületében, az alagsori folyosó egy tízméteres szakaszában
alakították ki. Valamennyi kísérleti alannyal közölték,

hogy mindegyiküket – teljesen véletlenszerűen – vagy rab, vagy

börtönőr szerepre fogják kiválasztani, s mindannyian beleegyeznek
abba, hogy a rájuk rótt szerep követelményeinek – a napi 15 dolláros
díjazás ellenében – két héten keresztül alávetik magukat. Aláírtak
egy szerződést, amelyben minimálisan elégséges étkezést, szállást,
orvosi ellátást s anyagi juttatásokat garantáltak számukra, annak
fejében, hogy kinyilvánították: szerepüket a kísérlet végeztéig
játszani fogják.
A szerződésben külön kiemelték: a raboknak számítaniuk kell
arra, hogy felügyelet alá kerülnek (s magánjellegű kapcsolataikat
részben vagy egészben korlátozni fogják), s hogy emberi jogaik
némelyike fogva tartásuk ideje alatt csorbát szenvedhet, fizikai
bántalmak mindazonáltal nem érik őket. További információkat arról,
hogy mire számíthatnak, nem kaptak, miként instrukciókat sem az
ilyen helyzetben elvárható viselkedésről. Azokkal, akiket erre a
szerepre választottunk ki, telefonon tudattuk, melyik vasárnap az,
amelyiken a kísérlet megkezdődik, s amikor megadott címükön
elérhetőnek kell lenniük.

A börtönőrök szerepére kijelölt kísérleti alanyok az „igazgatónál”

(a kísérletben asszisztensként közreműködő egyetemi hallgatónál)
és a börtönfelügyelőnél (a kísérlet tényleges vezetőjénél)
eligazításon vettek részt. Itt megtudták, hogy a feladatuk „a rend és
fegyelem azon szintjének fenntartása, amely a börtön hatékony
működéséhez elengedhetetlenül szükséges”.
E helyütt ki kell térnünk arra, mit is értenek a szerzők a „börtön”
kifejezésen. Nem eredeti jelentésében használják ugyanis a szót,
mint mondjuk „a törvénnyel szembeszegülök elkülönítésére
létrehozott hely”, hanem egy különleges, bizonyos amerikai
börtönökre jellemzőfeltételeket hangsúlyozó értelemben.

Szándékunk nem az volt, hogy egy amerikai börtönt minden

részletre kiterjedően szimuláljunk, hanem csupán egy funkcionális
reprezentációt tartottunk szem előtt. Erkölcsi és gyakorlati okokból
kifolyólag nem alkalmazhattunk hosszabb – esetleg életfogytig tartó
– büntetést, nem helyezhettünk kilátásba kísérleti alanyainknál
súlyos testi fenyítést, nem engedhettünk teret rasszista vagy
homoszexuális gyakorlatnak, miként a börtönélet más specifikumait
sem állt módunkban utánozni. Mindennek ellenére úgy véljük,
sikerült olyan, reálisnak ható körülményeket létrehoznunk, amelyek
között a szerepjátékban való részvétel túlment a felületes
azonosuláson, s lehetőség nyílt a játszott karakter mélyebben rejlő
vonásainak tanulmányozására is. A valódi börtönélet gyakorlatának
funkcionális megfelelőit vezettük be, amelyek várakozásaink szerint
hasonló pszichológiai reakciókat képesek kiváltani kísérleti
alanyainkban, mint amelyeket a valódi elítéltek mutatnak: a hatalom
és a hatalomnélküliség érzését, az ellenőrzés és az elnyomás, az
elégedettség és a frusztráció, a tekintélyelven bevezetett szabályok
és az azokkal szembeni tiltakozás, az agresszív machóság és a
totális gyengeség tapasztalatát.

Mint azt az olvasó a börtön szabályainak leírásával

megismerkedve hamarosan látni fogja, a fenti leírás jelentős
mértékben megszépíti a kísérlet során valóban alkalmazott
módszereket, amelyekről a fenti idézet utolsó mondatai csak távolról
utalnak. A ténylegesen alkalmazott módszerek a megalázás és a
lealacsonyítás szisztematikus módszerei voltak, s nem csupán az
őrök viselkedése, hanem a kísérlet vezetői által kijelölt szabályok
miatt is.
A „börtön” szó használata alapján arra következtethetnénk, hogy
minden amerikai – s ténylegesen bármely – börtön ilyen
jellegzetességeket mutat. Ha ekképp vélekedünk, esetleg elkerülheti
figyelmünket a tény, miszerint az Egyesült Államok számos
szövetségi börtönében (s bizonyos más országbeli börtönökben)
kevésbé embertelenek az állapotok, mint a szerzők mesterséges
börtönében.
Miképpen is bántak a „rabokkal”? Meghagyták nekik, hogy
álljanak készenlétben a kísérlet megkezdésére.

A Palo Altó-i városi rendőrséggel együttműködve, a rabok

szerepére kijelölt, lakóhelyükön tartózkodó kísérleti alanyokat
váratlanul „letartóztatták”. A rendőrök betöréssel vagy fegyveres
rablással gyanúsították őket, közölték velük jogaikat, megbilincselték
és alaposan megmotozták őket (nem egy esetben a kíváncsi
szomszédok szeme láttára), s a rendőrautó hátsó ülésén a
kapitányságra szállították őket. Itt túlestek az ilyenkor szokásos
procedúrán: ujjlenyomatot vettek tőlük, valamennyinket
nyilvántartásba vették, és az őrizetesek számára fenntartott cellába
kísérték. Később egy, a kísérletben részt vevő személy és egy „őr”
kíséretében mindegyiküket bekötött szemmel a mesterséges
börtönbe vezették. A rendőrök a letartóztatás egész folyamata során
hivatalos, komor magatartást tanúsítottak, s egyetlen olyan kérdésre
sem válaszoltak, amelyet a letartóztatottak azért tettek föl, hogy
tisztázzák, milyen összefüggésben áll „letartóztatásuk” és a
mesterséges börtön kísérleti vizsgálata, amelyre szerződtek.
Kísérleti börtönünkbe érkezésük után valamennyi rabot
levetkőztették, rovarirtó szerrel permetezték be (valójában
dezodoráló sprayt használtunk), ezek után egy ideig mezítelenül
kellett álldogálniuk a cellájukban. A fegyencruha felvétele után – a
rendőrségi azonosítás céljából – mindenkit újra lefényképeztek, majd
visszavitték a cellájába, s utasították, maradjon csendben.

Mivel a „letartóztatást” valódi rendőrök hajtották végre (az ember

önkéntelenül is elgondolkodik, vajon jogszerű volt-e a rendőrség
részvétele a kísérletben), a kísérleti alanyok szemében az egész
eljárás valódinak tűnt, különösképpen azok után, hogy a rendőrök
nem adtak felvilágosítást a kísérlet és a letartóztatás kapcsolatáról.
Vajon mit gondolhattak? Honnan tudhatták volna, hogy a
„letartóztatás” nem valódi letartóztatás, hogy a rendőröket valójában
csak kölcsönvették, s csupán azért élnek erőszakos módszerekkel,
hogy a kísérletet még életszerűbbé tegyék?
A „rabok” öltözete különleges figyelmet érdemel. Börtönruhájuk

bő, hosszú kartoning volt, elöl-hátul azonosító számmal.

Alsóneműt nem kaptak. Egyik bokájukra könnyű láncot lakatoltak.
Lábukra gumiszandált, fejükre pedig sapkaformára alakított
nejlonharisnyát húztak. (…) A rabok egyenruhája nemcsak azt a célt
szolgálta, hogy viselőiket minden egyéni vonásuktól megfosszuk,
hanem egyszersmind megalázásukat, alávetettségüket és
kiszolgáltatottságukat is szimbolizálta. A bokájukra erősített lánc
állandóan (még éjszaka is, midőn minduntalan másik bokájukhoz
verődött) emlékeztette őket félelmetes környezetükre. A
harisnyasapka – a hadseregben vagy egyes valódi börtönökben
viselt egyensapkákhoz hasonlóan – minden, a hajszínhez és –
hosszhoz, valamint a frizurához kapcsolható individuális jelleget
eltüntetett. A szánalmas szabású egyenruhában a rabok mindvégig
kényelmetlenül érezték magukat, különösen ha mozogniuk kellett;
mivel pedig nem viseltek alsóruhát, különleges, inkább nőkre, mint
férfiakra jellemző pózokat kellett felvenniük, ezáltal is
megtapasztalva a férfiatlanná válás érzését.

Hogyan reagáltak helyzetükre a rabok és őreik a kísérlet hat

napja során?

A szituációnak a kísérleti alanyokra gyakorolt hatása

legdrámaibban annak az öt rabnak a heves reakcióin volt lemérhető,
akiket felfokozott érzelmi depresszió, sírógörcsök, dührohamok és
akut szorongás miatt idő előtt szabadon kellett bocsátanunk.
Négyüknél teljesen hasonló tünetek jelentkeztek már fogva tartásuk
másnapján. Az ötödiket azután kellett elbocsátani, hogy testét több
helyen is pszichoszomatikus eredetű kiütések borították el. A
megmaradt rabok közül csupán ketten voltak, akik nem akarták
pénzüket elveszíteni, s nem kérték „ideiglenes szabadlábra
helyezésüket”. Mikor a hatodik napon váratlanul véget vetettünk a
kísérletnek, azt valamennyi megmaradt rab örömteli fejleményként,
sorsa hirtelen jóra fordulásaként élte meg. (…)

A rabok válaszreakciója tehát csupán fokozatbeli eltéréseket

mutatott, a börtönőrök viselkedésében ezzel szemben sokkal
jelentősebbek voltak a különbségek.

A rabokkal ellentétben a börtönőrök többsége csalódottan fogadta

a kísérlet befejezésének bejelentését; úgy tűnt, szerepükkel olyan
mértékben azonosultak, hogy a kezükbe került különleges ellenőrző
hatalmat már kezdték élvezni s csak kelletlenül váltak meg tőle.

A szerzők ekképp számolnak be az „őrök” attitűdjéről:

Minden egyes őr mindig pontosan érkezett meg szolgálati

helyére, sőt, számos alkalommal önként maradtak tovább, anélkül,
hogy panaszt emeltek volna, holott túlóradíj nem járt nekik.
A kísérleti alanyok mindkét csoportjában tapasztalható
szélsőséges, patologikus reakciók a szituációban ható szociális
jellegű tényezők erejét támasztják alá, mindazonáltal az új típusú
tapasztalat feldolgozását és az alkalmazkodás sikerét illetően már
az individuális eltérések is megfigyelhetők voltak. A rabok fele jól
viselte a nyomasztó légkört, s az őrök sem folyamodtak
valamennyien erőszakos eszközökhöz. Némelyikük szigorú volt, de
igazságos („betartotta a szabályokat”), mások a kreatív
kegyetlenségben és a rabok zaklatásában messze túlteljesítették a
rájuk bízott feladatot – de akadtak olyanok is, akik passzívak
maradtak, s csak nagy ritkán alkalmaztak erőszakot a rabokkal
szemben.

Sajnálatos módon pontosabb adatok nem állnak

rendelkezésünkre, csupán olyanok, mint: „némelyek”, „egyesek”
vagy „néhányan”. Mivel a pontos számadatok feltüntetése
semmilyen különösebb problémát nem jelentett volna, mindezt
szükségtelen egyszerűsítésnek érzem. Annál is megdöbbentőbb,
hogy a korábban megjelent cikkben pontosabb, ugyanakkor
tartalmilag eltérő állítások szerepeltek. A tevékenyen szadista, „a
rabok lelkének megtörésében különleges leleményességet tanúsító”
őrök arányát itt egyharmadra becsülik. A fennmaradókat két
csoportba sorolták, úgymint 1. „szigorú, de igazságos”, illetve 2. „a
rabok szemében jó őr, aki irányukban barátságosan viseltetik, s még
apróbb szívességekre is kapható” – milyen más ez a
megfogalmazás, mint a későbbi tanulmányban szereplő „passzív, s
csak nagy ritkán alkalmaz erőszakot a rabokkal szemben”!
Az elemzésben tehát tetten érhető egyfajta felületesség az
adatok kezelésében, ami annál is inkább sajnálatos, hiszen e
pongyolaság éppen a kísérlet fő tézisét érinti. A szerzők szerint
bizonyítást nyert itt, hogy a szituáció egymagában elégséges ahhoz,
hogy normális emberek nyomorúságos, behódoló ronccsá vagy
könyörtelen szadistákká váljanak. Számomra inkább úgy tűnik: ha
valamit bizonyít is a kísérlet, akkor ennek éppen az ellenkezőjét. Ha
ugyanis annak ellenére, hogy az egész kísérleti börtönt a degradálás
és a megalázás eszközeként hozták létre (amellyel az őröknek
nyilvánvalóan azonnal azonosulniuk kellett), az őrök kétharmada
nem folyamodott szadista eszközökhöz, az inkább azt bizonyítja,
hogy az emberek nem változtathatók oly könnyen szadistává,
pusztán azáltal, hogy az ilyen hajlamok kiélésére alkalmas
körülmények közé helyezzük őket.
A viselkedés és a jellem közötti különbség ebben a kontextusban
különösen fontos. Egy dolog szadista szabályoknak megfelelően
viselkedni, ettől pedig alapvetően különbözik, ha valaki ilyen akar
lenni, vagy élvezi, ha más emberekkel kegyetlen lehet. A különbség
figyelmen kívül hagyása nagyban csökkenti a tanulmány értékét,
amiként Milgram kísérletének értékét is kétségbe vonta.
A szóban forgó különbség a tanulmány másik fő
mondanivalójának szempontjából is figyelmet érdemelne, miszerint
tehát a tesztek sorozata megmutatta, hogy a kísérleti alanyok
körében szadista vagy mazochista viselkedésre való hajlandóságot
nem tapasztaltak, azaz a tesztek nem mutattak ki szadista vagy
mazochista jellemvonásokat. Ha kizárólag olyan pszichológusokról
van szó, akik számára a megfigyelhető viselkedés a döntő, ez a
konklúzió akár helyénvalónak is tűnhet. A pszichoanalitikus
gyakorlatot alapul véve mindazonáltal nem túl meggyőző. A
jellemvonások gyakorta teljesen tudattalanok, ráadásul a
hagyományos pszichológiai tesztek alapján nem tárhatók fel; a T. A.
T. vagy a Rorschach-féle projektív tesztek alapján pedig csupán a
tudattalan folyamatok feltárásában nagy gyakorlattal rendelkező
kérdezők képesek valamirevaló következtetések levonására.
Az „őrökre” vonatkozó adatok egy további szempontból is
megkérdőjelezhetők A kísérleti alanyokat épp azért választották ki,
mert többé-kevésbé átlagos, normális embernek bizonyultak, akik
mentesek szadista hajlamoktól. A kiválasztás eredménye ellentétben
áll azon empirikus vizsgálatokkal, amelyek szerint a tudattalan
szadisták százalékos aránya egy átlagos populációban zérónál
nagyobb. Ezt kísérleti eredmények is alátámasztják (E. Fromm,
1936; E. Fromm és M. Maccoby, 1970), de a gyakorlott szemlélő,
mindenféle tesztek és kérdőívek nélkül is hasonló eredményre jut.
Bármekkora is tehát a szadista hajlamúak aránya egy átlagos
populációban, a kategória teljes figyelmen kívül hagyása nem szól a
szerzők által használt tesztek alkalmassága mellett.
A kísérlet további zavarba ejtő eredményeinek magyarázatát
feltehetően másutt kell keresnünk. A szerzők állítása szerint a
kísérleti alanyok nehezen tudták csak megkülönböztetni, mi a
valóság, és mi a szerep; szerintük ez egyedül a szituációnak tudható
be. Ebben igazat is adhatunk nekik, a helyzet azonban az, hogy ezt
az eredményt a kísérlet már eleve magában hordozta. Először is, a
„rabokat” több körülmény is megzavarhatta. A feltételek, amelyeket
közöltek velük, s amelyek alapján részt vettek a kísérletben,
drasztikusan különböztek azoktól, amelyekkel ténylegesen
szembesültek. Feltehetően nem számítottak olyan mértékben
megalázó és lealacsonyító légkörre, amilyet a kísérlet vezetői
teremtettek számukra. A zavarodottságot csak fokozta a rendőrség
bekapcsolódása. A rendőri szervektől merőben idegen, hogy effajta
kísérleti játékokban vesznek részt, a rabok ennélfogva nemigen
tudták a valóságot a szerepjátszástól megkülönböztetni. A
beszámoló szerint még azt sem tudták biztosan, vajon van-e valami
köze letartóztatásuknak a kísérlethez, amelyre jelentkeztek. Mondjuk
meg őszintén: ennyi talán nem elegendő ahhoz, hogy az
átlagembert összezavarja, s ahhoz vezessen, hogy magát
becsapottnak és elesettnek érezve, aggodalommal várja eljövendő
megpróbáltatásait?
Miért nem szálltak ki a játékból azonnal, esetleg egy-két nap
elteltével? Szerzőink nem világosítanak fel minket arról, mivel
indokolták rabjaik előtt mesterséges börtönbeli fogva tartásukat. Én
legalábbis semmiféle utalást nem találtam arra vonatkozóan, hogy a
rabokkal közölték volna: amennyiben a további maradást
elviselhetetlennek érzik, szabadon távozhatnak. Valójában az
történt, hogy a szökési kísérleteket az örök erőszakkal akadályozták
meg. A beszámoló arra enged következtetni, hogy a rabok egyedül
„az ideiglenes szabadlábra helyezésről döntő bizottság”
határozatában bízhattak. A következőket olvashatjuk:

A kísérlet egyik legfigyelemreméltóbb eseményének a

szabadlábra helyezésről döntő bizottság ülésén lehettünk tanúi. A
kísérlet vezetője a szabadon bocsátásra alkalmasnak talált öt rab
mindegyikének feltette a kérdést: elfogadják-e, hogy eddig
megkeresett pénzüket a szabadon bocsátással mind elveszítik.
Ötből hárman igennel válaszoltak. Annak ellenére tehát, hogy a
kísérletben való részvétel elsődleges ösztönzője számukra a
pénzkereset lehetősége volt, e lehetőséget már négy nap elteltével
készek voltak feladni. S ami még ennél is meglepőbb: mikor közölték
velük, hogy kérésüket még a bizottság tagjai is jóvá kell hogy
hagyják, a rabok ezt csendesen tudomásul vették, s – őrzőjük
kíséretében – visszatértek cellájukba. Ha magukra egyszerűen mint
egy kísérlet – megfizetett – résztvevőire tekintettek volna, semmi
sem késztethette volna maradásra őket a számukra teljesen
nyilvánvalóan ellenséges szituációban. A helyzet hatalma azonban
oly erős volt felettük, a szimulált börtönvilág oly valószerűnek tűnt a
szemükben, hogy eredeti, elsődleges szempontjaik már
elhalványultak – ez vezetett ahhoz, hogy cellájukba visszatérve
türelmesen vártak fogva tartóik döntésére.

Valóban olyan könnyedén megszabadulhattak volna szorult

helyzetükből? Miért nem ezt mondták nekik: „Aki önök közül távozni
akar, szabadon megteheti, csupán a pénzét fogja elveszíteni.” Ha
ezután is a maradás mellett döntenek, az valóban alátámasztotta
volna a szerzők vélekedését, miszerint valamennyien könnyen
befolyásolható, megtörhető kísérleti alanyok. A szokásos
bürokratikus „ezt a lehetőséget még a bizottság tagjainak is meg kell
vitatni, mielőtt döntés születhetne” válasz viszont arra engedett
következtetni, hogy a raboknak nem volt joguk arra, hogy
távozzanak.
„Tudták-e” vajon a rabok valójában, hogy az egész csupán egy
kísérlet? Attól függ, mit értünk e helyütt ‘tudáson’, s hogy a rabok
gondolkodására milyen tényezők gyakoroltak hatást, aminek
eredményeképpen intencionálisán oly mértékben összezavarodtak,
hogy azt sem tudták, kinek vagy minek higgyenek.
De még ha eltekintünk is az adatok kissé pongyola módon való
kezelésétől s attól, hogy elmaradt az eredmények valamelyest
önkritikusabb értékelése is, a kísérletnek még egy hiányosságára rá
kell mutatnunk: az eredményeket nem vetették össze a valódi
börtönökben megfigyelhető állapotokkal. Az amerikai börtönökben –
akár a legrosszabbakban – talán a rabok többsége szolgai módon
megalázkodó, őreik pedig szinte egytől egyig kíméletlen szadisták?
A szerzők mindössze egyetlen volt elítéltet és egy börtönlelkészt
szólaltatnak meg, alátámasztandó hipotézisüket, mely szerint
mesterséges börtönükben lényegében ugyanazok az állapotok
uralkodnak, mint a valódiakban. Mivel itt a kísérlet egészének
szempontjából sarkalatos kérdésről van szó, alaposabb
összehasonlító elemzésekre lett volna szükség, esetleg több egykori
börtönlakót kellett volna meginterjúvolni. Ugyanúgy, ahelyett, hogy
egyszerűen csak „börtönről” beszélnek, meg kellett volna adni: az
amerikai börtönök hány százaléka tekinthető az általuk
megalkototthoz hasonló degradáló, lealacsonyító intézménynek.
A szerzők mulasztását, hogy eredményeiket a valósággal
összevessék, még sajnálatosabbá teszi az, hogy ténylegesen
rendelkezésre állnak leírások, amelyek a legszörnyűbb amerikai
börtönökben tapasztalhatónál is kegyetlenebb börtönszituációt
mutatnak be: a hitleri koncentrációs táborokat.
Az SS tagjainak spontán kegyetlenkedései mind ez idáig nem
képezték szisztematikus vizsgálat tárgyát. Saját korlátozott körű
vizsgálódásaim arra engednek következtetni, hogy a spontán módon
szadista őrök (tehát azok, akiknek szadista megnyilvánulásai
túllépték a bevett gyakorlat kereteit, s személyiségük szadista
hajlamaiból fakadtak) aránya 10 és 90 százalék között mozgott – az
alsóbb becslések többségükben volt politikai elítéltektől származnak.
[41] Alihoz, hogy a pontos tényeket megállapítsuk, a koncentrációs

táborok náci rendszerének minden részletre kiterjedő vizsgálatára

lenne szükség. Ez többek között magában kellene hogy foglalja:
1. Az egykori fogva tartottakkal készített szisztematikus interjúk
sorát, amelyben megállapítanák – más releváns adatokkal
egyetemben – korukat, fogva tartásuk okát és időtartamát; s hasonló
interjúkat kellene készíteni a táborok még élő őreivel is.[42]
2. Közvetett információk egész sorát, mint például az alábbiak: az
1939 előtti rendszer vizsgálata; az. újdonsült rabok megtörése a
táborokba szállítás során, ami többek között fizikai bántalmazásban
(verés, szurony által ejtett sebek), éheztetésben és különösen
megalázó bánásmódban nyilvánult meg. Az SS-őrök a szadista
parancsokat kíméletlenül végrehajtották. A későbbiekben azonban,
amikor az – akkor már „régi raboknak” számító – fogva tartottakat
egy másik táborba szállították, már egy ujjal sem értek hozzájuk. Ha
az őrök saját örömükre teret akartak volna engedni szadista
hajlamaiknak, minden bizonnyal megtehették volna, semmiféle
büntetéstől nem kellett ugyanis tartaniuk.[43] Abból, hogy ez mégsem
fordult elő olyan gyakran, az őrök individuális szadista hajlamaira
vonatkozóan bizonyos következtetéseket máris levonhatunk. Ha
pedig a rabok beállítottságát vesszük szemügyre, a koncentrációs
táborokra vonatkozó információk éppen hogy megcáfolni látszanak
Haney, Banks és Zimbardo azon tézisét, mely szerint a személyes
értékrend, az erkölcsi elvek és meggyőződések a környezeti
hatásokkal összehasonlítva vajmi keveset nyomtak a latban. Éppen
ellenkezőleg, a (többségükben zsidó) középosztálybeli, nem politikai
okokból letartóztatott rabok viselkedése jelentős eltéréseket mutatott
azon bajtársaikhoz képest, akiket vallásos vagy politikai
meggyőződésük miatt hurcoltak el; a személyes meggyőződés és
értékrend tehát igenis szerepet játszott abban, hogy milyen módon
reagáltak a koncentrációs táborok foglyai a – mindegyiküket
egyformán sújtó – környezeti hatásokra.
A különbséget jól érzékelteti Bruno Bettelheim mélyreható
elemzése:

A nem politikai okokból letartóztatott középosztálybeli rabok (akik

a koncentrációs tábor lakóinak egy kisebb hányadát tették csak ki)
viselték legnehezebben a kezdeti megrázkódtatásokat. Egyáltalán
nem értették, mi történt velük, s azt sem, hogy miért. Fokozottabban
próbáltak belekapaszkodni mindabba, ami addig önbecsülésük
alapjául szolgált. Megaláztatásuk ellenére biztosítani akarták az SS-t
arról, hogy soha nem kerültek szembe a náci rendszerrel. Nem
tudták felfogni, miért üldözik éppen őket, akik mindig mintaszerűen
betartották a törvényeket. Még most, hogy igazságtalanul fogva
tartották őket, most sem vették a bátorságot, hogy – gondolatban
legalább – szembeszegüljenek elnyomóikkal, pedig ez megadhatta
volna nekik az önbecsülésnek azt az érzését, amelyre annyira
szükségük volt. Csak mentegetni próbálták magukat, sokan meg is
alázkodtak. Mivel a törvény és a rendőrség tekintélye
megkérdőjelezhetetlen volt szemükben, a Gestapo minden
megnyilvánulását igazságosnak fogadták el. Csupán az ellen
emeltek kifogást, hogy miért pont ők váltak az amúgy igazságos – az
intézmények tekintélye által is erősített – üldözés áldozataivá.
Rádöbbentek, hogy nem lehet egykönnyen a velük történteket egy, a
rendszerbe becsúszott „hibának” tulajdonítani. Az SS pedig jókat
szórakozott rajtuk, embertelen bánásmódnak vetették alá őket – a
felsőbbségérzetüket erősítő jelenetekben az őrök ugyanakkor
örömüket lelték. A raboknak ez a csoportja különösen nagy gondot
fordított arra, hogy középosztálybeli státusának valamiképpen
érvényt szerezzen. Leginkább az háborította fel őket, hogy úgy
bántak velük, „mint a közönséges bűnözőkkel”.
Viselkedésük meggyőzően bizonyította, hogy az apolitikus német
középosztály milyen kevéssé volt képes fennmaradni a
nemzetiszocialista rendszerrel szemben. Nem akadt olyan
konzisztens erkölcsi vagy politikai filozófia, amely integritásuk
alapjául szolgálhatott, vagy a nácizmussal való szembeszálláshoz a
belső tartást biztosíthatta volna. Szinte semmire nem
támaszkodhattak, amikor a letartóztatás megrázkódtatása érte őket.
Önbecsülésük társadalmi helyzetükből táplálkozott, lett légyen ez
állásuk, családfői státusuk vagy egyéb külső körülmény. (…)
Szinte valamennyiük elveszítette jellegzetes középosztálybeli
erényeit, mint amilyen az igazságérzet vagy az önbecsülés.
Gyámoltalanokká váltak, társadalmi rétegük visszataszító vonásai –
kicsinyesség, perlekedő hajlam, önsajnálat – hatalmasodtak el
rajtuk. Sokan csalók lettek, s még loptak is társaiktól. (Az SS
becsapása vagy a katonáktól való lopás éppoly dicséretes lett volt,
mint amilyen megvetendő ugyanez, ha bajtársakkal szemben
követték el.) Látszott, hogy képtelenek saját, megszokott
életvitelüket folytatni, ehelyett más rabcsoportokat próbáltak
utánozni. Csak nagyon kevesen választották követendő példának a
politikai elítélteket, akiknek álláspontja ugyan megkérdőjelezhető
volt, ám a legnagyobb megbecsülés az általuk képviselt
viselkedésformákat övezte. Némelyek akképp cselekedtek a
fogságban, amint azt szabadon is jónak látták volna: ellenszegülés
nélkül alávetették magukat az uralkodó csoport akaratának. Megint
mások felsőbb osztálybeli fogolytársaikra akaszkodtak, s próbálták
az ő viselkedésüket utánozni. Sokan szolgai módon behódoltak az
SS-nek, s besúgókká lettek (amire pedig rajtuk kívül csupán
bűnözők vetemedtek). Ezzel persze nem segítettek magukon, a
Gestapo ugyanis csak az információkat fogadta örömmel, az
árulókat mindenki megvetette (B Bettelheim, 1960).

Bettelheim a középosztálybeli átlagpolgár önazonossága és

önbecsülése eredetének beható elemzését nyújtja: a szociális
helyzet, a presztízs, a hatalmi pozíció alkotják ezen érzések
gyökereit. Azt is megmutatja, miért demoralizálódtak, s hogyan vált
sokukból szánalmas roncs, mi több, az SS besúgója. A
metamorfózis okai közül egyet feltétlenül ki kell emelnünk: ezek az
apolitikus rabok nem értették a helyzetüket, nem tudták felfogni,
miért is kerültek koncentrációs táborba, elvégre abban a hitben éltek,
hogy börtönbe csupán a bűnözőket zárják – ők pedig nem voltak
bűnözők. Összeomlásuk döntően ennek a zavarodottságnak tudható
be.
A politikai vagy vallásos meggyőződésük miatt letartóztatottak
ugyanarra a helyzetre szögesen ellentétes módon reagáltak.

A politikai elítélteknek, akik az üldöztetésre számítottak, s arra

lelkileg felkészültek, a letartóztatás nem jelentett akkora
megrázkódtatást. Nem voltak ugyan elégedettek sorsukkal, de
valamiképpen elfogadták mint olyasmit, ami a dolgok menetében
nem jelentett felfoghatatlan fordulatot. Érthetően – és indokoltan –
aggódtak ugyan jövőjük, családjuk és barátaik sorsa miatt, nem
láttak azonban okot arra, hogy a bebörtönzés miatt lealacsonyítva
érezzék magukat, noha éppen annyit szenvedtek a fogva tartás
során, mint a többi rab.
Mivel lelkiismereti okokra hivatkozva valamennyien megtagadták
a katonai szolgálatot, Jehova tanúit is táborokba hurcolták. A fogva
tartás rájuk még kisebb hatással volt, szilárd vallásos
meggyőződésüknek köszönhetően mind megtartották integritásukat.
Az SS szemében egyetlen bűnük a fegyveres szolgálat
megtagadása volt, így gyakran felajánlották nekik a szabadságot, ha
álláspontjukon változtatnak – ezt azonban állhatatosan
visszautasították.
E csoport tagjainak szemléletmódja általában véve kissé korlátolt
volt, minduntalan téríteni akartak, de bajtársiasságból,
segítőkészségből, becsületességből és megbízhatóságból egyaránt
példát mutattak. Ha valaki kétségeket támasztott vallásos
meggyőződésükkel szemben, akkor heves szópárbaj volt az
eredmény, ami akár veszekedéssé is fajulhatott. Lelkiismeretes
munkamoráljuk alapján többjüket elöljárónak nevezték ki. Ilyenkor az
SS-től kapott utasításokat hiánytalanul és a megadott időre
végrehajtatták társaikkal. S bár ők alkották az egyetlen olyan
csoportot a rabok között, amelynek tagjai sohasem alázták meg
társaikat (éppen ellenkezőleg, általában kifejezetten előzékenyek
voltak), az SS-tisztek szívesen állították őket kisebb csoportok élére,
éppen munkamoráljuk és szerény viselkedésük miatt. S a
táborokban zajló folyamatos testvérharccal mintegy mit sem törődve,
Jehova tanúi sohasem használták a tisztekkel való kapcsolataikat
arra, hogy különféle kiváltságokat biztosítsanak maguknak (B.
Bettelheim, 1960).

Bettelheim leírása a politikai elítéltekről meglehetősen elnagyolt

ugyan,[44] de még így is nyilvánvaló, hogy azok a fogva tartottak,
akik erősen hittek valamilyen eszmében, egészen másként reagáltak
ugyanazokra a körülményekre, mint ilyen meggyőződéssel nem bíró
társaik. Ez pedig határozottan ellentmond Haney és társai
behaviorista tézisének, amelyet kísérletükkel próbáltak bizonyítani.
Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: miben is áll ezen
„mesterséges” kísérletek tudományos értéke, ha egyszer a
„természetbeli” megfigyeléshez is oly sok adat áll rendelkezésünkre?
A kérdés még inkább előtérbe kerül, mihelyt figyelembe vesszük,
hogy a szóban forgó kísérletek nemhogy nem nyújtják azt a
pontosságot, amelynek alapján a természetbeni megfigyelésekkel
szemben előnyt élveznének, de a mesterséges beállítások a kísérleti
szituáció olyan mértékű torzításához vezetnek, ami a való élettel
való kapcsolatot alapjaiban rendíti meg.
Mit értünk itt a „való életen”?
Célszerűbbnek látszik a terminust néhány példán keresztül
bemutatni, egy formális definíció ugyanis súlyos filozófiai és
ismeretelméleti kérdéseket vetne fel, amelyek megvitatása fő
gondolatmenetünktől túlságosan messzire vezetne.
Háborús játékokban néhány katonát „halottnak”, bizonyos
fegyvereket pedig „szétromboltnak” nyilvánítanak. A játékszabályok
szerint valóban azok, ám ennek nincsenek következményei magukra
a személyekre vagy a dolgokra nézve: a „halott” katona élvezi a
szusszanásnyi szünetet, a „lerombolt” ágyú a következő fordulóban
újra dörögni fog. A vesztes csapattal nem történhet rosszabb annál,
mint hogy vezérlő tábornokának karrierje kisebb törést szenved. Más
szóval, ami a háborús játékban történik, az a benne részt vevők
többségének valódi helyzetére semmiféle hatást nem gyakorol.
A szerencsejátékok, amelyekben pénzt lehet nyerni, már más
lapra tartoznak. A legtöbben, akik kártyára, rulettre vagy lóversenyre
teszik fel pénzüket, tökéletesen tisztában vannak a játékot és a
valóságot elválasztó határvonallal, s csak olyan téteket
kockáztatnak, amelyek elvesztése komolyabb következménnyel nem
jár, gazdasági helyzetüket nem rendíti meg.
Van persze egy kisebbség, a megszállott játékosoké, akik akkora
összegeket kockáztatnak, amelyek elvesztése komolyabb
következménnyel járhat, akár totális csődöt is eredményezhet. Az
ilyen „megszállottak” azonban valójában nem „játszanak”: igazából
egy nagyon is valóságos, gyakran drámai fordulatokat hozó életmód
rabjai. Ugyanezt a „játék-valóságot” figyelhetjük meg a víváshoz
hasonló sportokban is, ahol egyik versenyző sem kockáztatja az
életét. Ha pedig mégis ez a helyzet, akkor már párbajról, nem pedig
játékról beszélünk.[45]
Amennyiben a pszichológiai kísérletek valamennyi szereplője
tisztában van azzal, hogy az egész csupán játék, akkor minden
nagyon egyszerű lenne. Ám sok esetben, mint amilyen például
Milgram híres kísérlete, a kísérleti alanyokat félrevezették, és
hazudtak nekik, miként a börtönszimulációt is úgy valósították meg,
hogy a résztvevők már csak alig vagy egyáltalán nem voltak
tudatában annak, hogy csupán kísérletről van szó. Már maga a tény,
hogy e kísérletekben megtévesztő elemeket kellett felhasználni,
bizonyítja a szóban forgó valótlanságot; a résztvevők realitásérzékét
összezavarták, kritikai ítélőképességüket pedig meggyengítették.[46]
A „való világban” mindenki tudja, hogy tetteinek következményei
vannak. Fantaziálhatunk ugyan arról, milyen is lenne megölni valakit,
az ilyen képzelődést azonban csak elvétve váltjuk tettekre. Sokan
fantáziáinak álmukban, az álom állapotában ugyanis a képzelődés
nem jár következményekkel. Azok a kísérletek, amelyekben a
résztvevők teljesen elveszítik realitásérzéküket, olyan reakciókat
válthatnak ki, amelyek a személyek tudat alatti vonásainak
engednek teret, s nem azt mutatják, miként viselkednének a
valóságban.[47] Az, hogy valamely esemény a valóság vagy pedig
egy játék része, egy további szempontból is döntő jelentőséggel bír.
Jól ismert, hogy valódi veszélyhelyzetekben az ember bizonyos
vészhelyzeti energiát képes mozgósítani, gyakran olyan
intenzitással, amelyet maga a cselekvő sem tételezne fel magáról,
legyen szó akár fizikai erőről, akár bizonyos képességekről, akár
kitartásról. Ez az energia azonban csak akkor szabadul fel, ha a
személy valódi veszéllyel szembesül, s megfelelőek a
neuropszichológiai tényezők is – azok a veszélyhelyzetek azonban,
amelyeket az ember csupán elképzel magának, ilyen felszabadító
hatással nem járnak, legfeljebb félelmet és szorongást
eredményezhetnek. Ugyanez nemcsak a veszélyhelyzetekben való
cselekvésre érvényes, hanem alkalmazható a fantázia és a valóság
közötti különbségtétel más aspektusaira is, mint például az erkölcsi
meggyőződések mozgósítása vagy a lelkiismeret szava azokban az
esetekben, amelyekben mindez elmaradna, ha a szituáció nem
tűnne fel valóságos színben.
Említést kell tennünk a kísérletező szerepéről is a fenti típusú
laboratóriumi vizsgálatokban. Ez a személy egy saját maga által
elképzelt és megalkotott valóságot irányít. Bizonyos értelemben ő
reprezentálja a valóságot a kísérleti alanyok előtt, hatása ennélfogva
hasonló jellegű, mint amilyet a hipnotizőr gyakorol az általa
befolyásolt személyekre. Bizonyos mértékig leveszi a kísérleti alany
válláról a felelősség és a szabad akarat terhét, amivel hajlamosabbá
teszi a szabályok betartására, sokkal inkább, mint azt egy hipnózis
elérhetné.
Végezetül, a mesterséges börtön lakói és a valódi elítéltek közötti
különbség olyan mértékű, hogy szinte lehetetlen érvényes analógiát
felállítani pusztán az előbbi csoport megfigyelése alapján. A valódi
elítélt előtt, akit valamely cselekedete miatt zártak börtönbe, a
szituáció nagyon is valóságos: ismeri az indokot (e szempontból
nem jelent különbséget, hogy igazságosan ítélték-e el vagy sem),
tisztában van tehetetlenségével s a kevés joggal, amivel még
rendelkezik, miként annak esélyeivel is, hogy esetleg hamarabb
helyezik szabadlábra. Az, hogy tudjuk, két hetet, két hónapot, két
évet vagy netán húszat kell börtönben töltenünk, nyilvánvalóan
alapvetően befolyásolja viselkedésünket. E tényező már önmagában
döntő a reménytelenség, a demoralizáció szempontjából, s néha
(bár csak kivételes esetekben) lappangó energiákat is mozgósíthat,
jókat, illetve kártékonyakat egyaránt. A rab azonban nem csupán
„egy rab”: individuum, akinek válaszreakciói is – jellemvonásai
függvényében – individuális eltéréseket mutatnak. Ez azonban nem
jelenti azt, hogy reakciója egyedül karakterétől függ, környezetétől
pedig nem. Egészen egyszerűen naiv dolog azt gondolni, hogy az ok
vagy az egyik, vagy a másik tényezőben keresendő Az igazán
összetett és a valódi kihívást jelentő probléma minden individuum –
és csoport – esetében éppen az, hogy meghatározzuk, milyen
specifikus kölcsönhatások lépnek fel valamely szociális helyzet s egy
adott karakterstruktúra között. A valódi vizsgálat csak ezen a ponton
kezdődhet, erejét pedig csak csökkentheti az a tévhit, mely szerint
az emberi viselkedést magyarázó egyetlen tényező: az adott
szituáció.
 A frusztráció-agresszió elmélet
Sok olyan vizsgálat létezik, amely az agresszió problematikáját a
behaviorizmus nézőpontjából veszi szemügyre[48], ezek közül
azonban az agresszió és az erőszak eredetének feltárását egyedül a
J. Dollard és munkatársai (1939) által kidolgozott frusztráció-
agresszió elmélet célozta meg, amely a szerzők álláspontja szerint
felmutatja az agresszív viselkedés valódi okát. Arról van szó, hogy
„az agresszív viselkedés minden előfordulását megelőzi egy
frusztrációs állapot és viszont: a frusztráció minden esetben –
valamilyen formában – agresszióhoz vezet” (J. Dollard et al., 1939).
Két évnek kellett csak eltelni, s a szerzők egyike, N. E. Miller a tézis
második felét már fel is adta, mondván, a frusztráció számos
különböző típusú válaszreakciót válthat ki, s az agresszió csupán
egy ezek közül (N. E. Miller, 1941).
Buss szerint az elméletet – néhány kivételtől eltekintve –
gyakorlatilag valamennyi pszichológus elfogadta. Maga Buss
mindazonáltal kritikai álláspontra helyezkedik, szerinte „a frusztráció
előtérbe állítása sajnálatos módon elterelte a figyelmet az agresszió
előzményeinek egy kiterjedt osztályáról (noxious stimuli), miképp az
agresszió instrumentális válaszreakcióként való felfogásáról is. A
frusztráció csupán egy az agresszió antecedensei közül, méghozzá
nem is a leghatásosabb” (A. H. Buss, 1961).
A frusztráció-agresszió elmélet irodalma oly kiterjedt, hogy a
minden részletre kiterjedő elemzés e könyv keretei között nem
lehetséges.[49] Így az alábbiakban csupán néhány alapvető
megjegyzésre szorítkozom.
Az elmélet eredeti megfogalmazásának egyszerűségét a
frusztráció fogalmának kétértelműsége árnyékolja be. A terminus
alapvetően kétféleképpen is érthető: a) Egy folyamatban lévő,
célirányos cselekvés megszakítása (képzeljünk el egy kisfiút, akinek
a keze már a süteményestálban, anyja azonban belép és
megzavarja; vagy egy szexuális izgalomban lévő személyt, akit
coitus közben megzavarnak), b) Értelmezhető a frusztráció egy vágy
vagy kívánság megtagadásaként, Buss terminológiájával
deprivációként. (Példák: a kisfiú, aki anyjától süteményt kér, de nem
kap; a férfi, aki ajánlatot tesz, de elutasítják.)
A frusztráció terminus kétértelműsége abban keresendő, hogy
Dollard és munkatársai nem fejezték ki magukat elég világosan. A
másik ok az, hogy a szót a hétköznapi életben – miként a
pszichoanalitikus gyakorlatban is – inkább csak a második
jelentésében használjuk. (Amikor arról beszélünk például, hogy egy
gyermek szeretet iránti vágyát anyja frusztrálja.)
A frusztráció kifejezés kétféle értelmezésének megfelelően
valójában két teljesen különböző elmélettel van dolgunk. A szó első
jelentése szerinti frusztráció a gyakorlatban viszonylag ritkán fordul
elő, ez ugyanis feltételezi, hogy a szóban forgó cselekvés már
folyamatban van. Az ilyesmi nem elég gyakori ahhoz, hogy az
agresszió valamennyi előfordulását – vagy akár az esetek egy
jelentősebb hányadát – megmagyarázhassa. Ugyanakkor az
agressziónak a cselekvések megszakításán alapuló magyarázata
meglehet, hogy az elmélet egyetlen megbízható láncszeme.
Alátámasztásához, vagy cáfolatához azonban további
neurofiziológiai kutatásokra lenne szükség.
Ha viszont elméletünket a frusztráció második jelentésére
alapozzuk, akkor úgy tűnik, az empirikus vizsgálatok fényében
nemigen tartható. Először is, tekintetbe vehetjük az élet alapvető
igazságát: semmilyen fontos dolgot nem érhetünk el anélkül, hogy
frusztrációk egész során ne kellene túltennünk magunkat. Az, hogy
tanulás különösebb erőfeszítések, vagyis frusztráció nélkül is
lehetséges, reklámszlogennek elmegy ugyan, ám az alapvető
képességek elsajátítására kétségtelenül nem alkalmazható. A
frusztráció elviselésének képessége nélkül az ember nem
valósíthatja meg önmagát. A mindennapi tapasztalat talán nem azt
mutatja, hogy sokan agresszív válaszreakciók nélkül szenvednek
frusztrációtól? Ami kiválthatja – s gyakran ténylegesen ki is váltja –
az agressziót, az éppen az, amit a frusztráció az ember számára
jelent, ennélfogva a szó pszichológiai jelentése is eltéréseket mutat,
annak megfelelően, hogy a frusztráció milyen kontextusban
jelentkezik.
 Ha egy gyermeknek megtiltjuk, hogy édességet egyen, akkor ez a
frusztráció, amennyiben a szülők valódi szeretete ellensúlyozza, akik
a tiltásban nem lelik örömüket, nem eredményez agresszivitást – ha
azonban csak a szülők uralmi vágyának egy újabb megnyilvánulása,
akik a testvér irányában esetleg még engedékenyek is, akkor
számítani lehet az indulatok elszabadulására. Ami az agressziót
kiváltja, az nem a frusztráció, sokkal inkább a helyzet
igazságtalansága vagy az elutasítás megnyilvánulása.
A frusztráció jelentkezése és intenzitása szempontjából a
legfontosabb tényező a személyes karakter. A nagyevő valószínűleg
dühösen fogadja, ha nem kapja meg a kívánt ételt, a zsugorit
minden bizonnyal az frusztrálja, ha drága dologra kell kiadnia a
pénzét, a narcisztikus személyiségeknél ugyanezt az válthatja ki, ha
elmarad a várt elismerés és dicséret. A személyes karakter először
is meghatározza, mi az, ami egyáltalán frusztrációt válthat ki, s csak
másodsorban az erre adott válaszreakció intenzitását.
A heves agresszivitás okainak átfogó elméletével a behaviorista
indíttatású pszichológiai vizsgálatok adósak maradnak, legyenek
bármilyen értékesek is saját célkitűzésük szempontjából. Megargee
kiváló áttekintő tanulmányát az alábbi megállapítással zárja: „A
tárgyalt vizsgálatok közül csak nagyon kevés tárgyalta az emberi
agressziót. Az erőszak empirikus vizsgálatai az esetek többségében
nem egy elmélet ellenőrzését szolgálták. A teoretikus kérdéseket
előtérbe állító tanulmányok vagy az agresszió enyhébb eseteire
összpontosítottak, vagy alacsonyabb rendű élőlényeket használtak
kísérleti alanynak” (E. I. Megargee, 1969. Kiemelés tőlem – E. F.).
Hiába volt tehát a kutatók zsenialitása, a rendelkezésükre álló drága
felszerelések, a tudományos világ elismerésére törekvő fiatalok nagy
száma, a sovány eredmények csupán azt a tézist igazolták, hogy a
behaviorista pszichológia az agresszió szisztematikus elméletéhez
nem képes hozzájárulni.
 3.
INSZTINKTMZMUS ÉS BEHAVIORIZMUS:
KÜLÖNBSÉGEK ÉS HASONLÓSÁGOK
A közös kiindulópont
Míg az insztinktivisták emberképe a faj távoli múltját idézi, a
behavioristák a jelen társadalmi rendszerét tartják szem előtt. Az
ember mindkét felfogás szerint egyfajta gépezet:[50] az előbbi
kizárólag a múltjából örökölt, az utóbbi kizárólag a saját jelenére
jellemző szociális mintázatokat tudja megvalósítani. A két nézőpont
kiindulópontja tehát közös: mindkettő tagadja az önálló struktúrával
és saját törvényekkel bíró emberi psziché létezését.
Ez áll a lorenzi insztinktivizmusra is; ez különösképpen
nyilvánvaló, ha a korábbi Lorenz-tanítvány, Paul Leyhausen írásait
vesszük szemügyre. Leyhausen élesen kritizálja az ember
tanulmányozására szakosodott pszichológusokat
(Humanpsychologen), akik szerint valamennyi lelki jelenség
kizárólag pszichológiailag, azaz pszichológiai törvények alapján
magyarázható. (Ez a „kizárólag” valójában kissé leegyszerűsíti a
szóban forgó nézőpontot, de egyúttal az ellene való érvelést is
megkönnyíti.) Leyhausen szerint ennek éppen az ellenkezője igaz:
„Ha van egyáltalán olyan terület, amelyre vonatkozóan a pszichikai
jelenségek és tapasztalatok magyarázatát hiába is keresnénk, akkor
az a psziché maga – méghozzá ugyanazon oknál fogva, amiért az
emésztést magát sem lehet az emésztés folyamata alapján
megmagyarázni, hanem kizárólag az évmilliókkal ezelőtti ökológiai
körülmények alapján. E körülmények hatása alatt olyan szelekciós
folyamatok játszódtak le, amelyek eredményeképpen számos
organizmus vált képessé – a szervetlen anyagok mellett – a szerves
táplálék feldolgozására is. Ugyanígy a pszichikai folyamatok is az
élet- és a fajfenntartás követelményeihez való alkalmazkodás
eredményei. Magyarázatuk ennélfogva minden esetben
prepszichológiai (…)” (K. Lorenz, P. Leyhausen, 1968). Röviden
szólva, Leyhausen szerint a pszichológiai adatok kizárólag evolúciós
folyamatok alapján értelmezhetők.
 A fő kérdés persze az, mit kell értenünk e vonatkozásban
„magyarázaton”. Ha példának okáért arra vagyunk kíváncsiak, hogy
lehetséges-e a félelem megjelenését az agyban – az alacsonyabb
rendű organizmusoktól a magasabb rendű állatokig – lejátszódó
evolúciós folyamatok alapján magyarázni, akkor az erre
specializálódott tudósokhoz kell fordulnunk. Amikor azonban arra
keresünk választ, miért rémült meg egy bizonyos személy, az
evolúciót jellemző adatok ehhez nemigen járulnak hozzá: a
magyarázat lényege szerint pszichológiai kell hogy legyen. Az illetőt
talán egy nagyobb erejű ellenfél rémítette meg, vagy saját elfojtott
agresszív indulatain próbál úrrá lenni, esetleg valamiféle
erőtlenséget érez, vagy paranoid jellemvonásainak köszönhetően
üldöztetve érzi magát – vagy más olyan tényezők léptek fel, amelyek
külön-külön és együttesen fellépve is magyarázattal szolgálhatnak
félelmére. Ugyanennek a félelemnek az evolúciós folyamatok
alapján való magyarázata ezzel szemben tökéletesen hiábavaló
próbálkozás.
Leyhausen tézise, miszerint az emberi jelenségek vizsgálatakor
az egyetlen helyes kiindulópont az evolúciós magyarázat, ekvivalens
azzal, hogy! a pszichikai jelenségek csak úgy magyarázhatók, ha
feltárjuk, miként vált az evolúció folyamán az ember azzá, ami;
ahogy az emésztés folyamatát is megmagyarázhatjuk az évmilliókkal
ezelőtti körülmények alapján. A belgyógyász, aki páciensénél az
emésztőrendszer zavarát állapítja meg, talán egyedül az emésztés
evolúciójának ismerete – s nem az adott eset okainak feltárása –
alapján meg tudná gyógyítani betegét? Leyhausen szemében az
egyetlen tudomány az evolúció, amely magába olvasztja az összes
emberrel foglalkozó diszciplínát.
Lorenz ugyan, ismereteim szerint legalábbis, sohasem
fogalmazott ilyen drasztikusan, elmélete azonban ettől még
ugyanerre a feltevésre épül. Szerinte az ember csak akkor ismerheti
meg magát valójában, ha megérti azokat az evolúciós folyamatokat,
amelyek révén azzá lett, ami.[51]
Különbségeik ellenére az insztinktivizmus és a behaviorizmus
alapvető orientációja ugyanaz. Vizsgálódásai köréből mindkettő
kizárja az adott viselkedést mutató ember személyiségét. Akár
kondicionálás, akár evolúciós folyamatok eredményének tekintjük is,
az ember mindenképpen külső körülmények által meghatározott
lényként tűnik fel szemünkben, aki saját életében semmilyen
szerepet nem tud betölteni, tetteiért felelősséget nem vállalhat, a
szabadságot pedig még hírből sem ismeri. Báb, akit madzagon
rángatnak: az ösztönök vagy a kondicionálás madzagján.
 Újabb nézőpontok
Annak ellenére – vagy talán éppen amiatt –, hogy az
insztinktivisták és a behavioristák által vázolt emberkép az alapvető
filozófiai meggyőződés tekintetében sok közös vonást mutat, a két
nézet képviselői szembetűnő fanatizmussal fordultak egymás ellen.
„Természet VAGY Nevelés”, „Ösztön VAGY Környezet”: ezen
zászlók alatt gyülekeztek, s elutasítottak minden közös tárgyalási
alapot.
Az utóbbi években olyan nézőpontok térnyerésének lehettünk
tanúi, amelyek képviselői megpróbáltak felülkerekedni az
insztinktivizmus-behaviorizmus szembenálláson. Az egyik
lehetséges megoldást a terminológia megváltoztatása jelentette:
többen az ‘ösztön’ terminust már csak az alacsonyabb rendű
állatokra alkalmazták, az ember esetében pedig „organikus drive-
okról”, hajtóerőkről kezdtek beszélni Ez olyan megfogalmazásokhoz
vezetett, mint például „az emberi viselkedés túlnyomórészt tanult,
míg a madarak viselkedése túlnyomórészt nem az” (W. C. Alee, H.
W. Nissen, M. F. Nimkoff, 1953). Az újabb trendre tehát nem a
kizárólagos „vagy-vagy”, hanem a „többé-kevésbé” a jellemző, a
hangsúly a két tényező hatásának fokozati különbségeire tevődött
át. A modell alapja egy folytonos skála, melynek egyik végpontján a
– csaknem – kizárólagosan öröklött tényezők általi
meghatározottság, másik végpontján pedig a – szinte – kizárólag
tanulás útján elsajátítható elemek állnak.
Az insztinktivista elmélet egyik legkiválóbb kritikusa, F. A. Beach
ekképpen ír:

Az ösztönök pszichológiai elemzésének legsúlyosabb

gyengesége talán éppen abban keresendő, hogy a komplex
viselkedés vizsgálatához a két kategórián alapuló osztályozást
megfelelőnek tartják. Tökéletesen jogosulatlan az a következtetés,
mely szerint mindenféle viselkedést vagy az öröklés, vagy a tanulás
határoz meg, amelyek közül egyiket sem ismerik tökéletesen. A
végső válasz tényezők egész sorától függ, a genetikai, illetve a
tapasztalaton alapuló faktorok pedig ezek közül csupán kettőt
tesznek ki. A pszichológia feladata pontosan ezen tényezők
azonosítása és elemzése. Ha e célkitűzésnek eleget akarunk tenni,
sem szükségünk, sem okunk nincs arra, hogy az ösztönös
viselkedés ambivalens fogalmára hivatkozzunk (F. A. Beach, 1955).

N. R. F. Maier és T. C. Schneirla hasonlóan foglal állást:

Mivel a magasabb rendű viselkedési formákban a tanulásnak

sokkal nagyobb szerepe van, mint az alacsonyabb szintűekben, a
tapasztalat a természet által meghatározott magasabb rendű
viselkedésmintázatokat sokkal inkább befolyásolja. Hála ezeknek a
változásoknak, az állat változó körülményekhez is képes
alkalmazkodni, s kitágítani az optimális feltételek szűk határait. A
magasabb rendű viselkedésformák így kevésbé függenek a túlélés
specifikus környezeti feltételeitől, mint az alacsonyabb rendűek.
A viselkedés szerzett és öröklött elemeinek kölcsönhatása
következtében számos olyan viselkedés mintázat létezik, amely
egyértelműen egyik kategóriába sem sorolható be. Minden
viselkedéstípust külön kell megvizsgálnunk (N. R. F. Maier és T. C.
Schneirla, 1964).

A könyvemben képviselt álláspont több szempontból is közel áll

az imént idézett szerzőikéhez, miként másokéhoz is, akik elutasítják,
hogy az „Ösztön” és a „Tanulás” zászlai alatt tovább folyjon a harc. A
harmadik részben meg fogom mutatni, hogy a – vizsgálódásunk
szerinti – valóban lényeges határvonal másutt húzódik: az egyed és
a faj fennmaradását szolgáló organikus drive-ok (táplálkozás,
menekülés, harc, szexualitás – ezeket egykor „ösztönöknek”
nevezték) és filogenetikusán beprogramozott, ám nem minden
emberre jellemző „nemorganikus” drive-ok (a karakterben gyökerező
szenvedélyek)[52] között, mint amilyen a szeretet vagy a szabadság
utáni vágy, a pusztítóösztön, a narcizmus, a szadizmus vagy a
mazochizmus.
Az ember második természetét alkotó nemorganikus drive-ok
gyakran összekeverednek az organikus drive-okkal. Jó példa erre a
szexualitás. A pszichoanalitikusan jól alátámasztott megfigyelés,
mely szerint annak intenzitása, amelyet egy személy szubjektíve
szexuális vágynak érez (beleértve e vágy fiziológiai tüneteinek
intenzitását is), olyan, nem szexuális eredetű szenvedélyektől függ,
mint amilyen a narcizmus, a szadizmus, a mazochizmus, a
hataloméhség, sőt a szorongás, a magány vagy az unalom.
Egy narcisztikus férfi számára egy nő látványa például
szexuálisan izgató lehet csupán azért, mert egy olyan szituáció
lehetőségét veti fel, amelyben bebizonyíthatja magának, milyen
vonzó is valójában. Egy szadistát ellenben annak lehetősége izgat
fel, hogy meghódíthat egy nőt (vagy egy férfit), s ellenőrzése alá
vonhatja őt. Sokan vannak, akiket ilyen motívumok kötnek össze
akár évekre is; legjellemzőbben azokban az esetekben, amelyekben
az egyik fél szadista hajlamai a másik mazochizmusával találkoznak.
Jól ismert, hogy a hírnév, a hatalom vagy a gazdagság szexuális
vonzerőt jelenthet, amennyiben bizonyos testi feltételek adottak.
Mindezekben az esetekben a vágyat nem szexuális jellegű
szenvedélyek váltják ki, amelyek ily módon nyernek kielégülést.
Gondoljuk csak meg, vajon hány gyermek köszönheti világra jöttét a
hiúságnak, a szadista vagy a mazochista hajlamoknak – s nem a
testi csábításnak, hogy a szerelemről ne is beszéljünk. Az emberek
azonban (kiváltképp a férfiak) szívesebben állítják be magukat
túlzottan szexorientáltnak, mint – mondjuk – túlságosan hiúnak.[53]
Ugyanez a jelenség nyilvánul meg a klinikailag aprólékosan
tanulmányozott kényszeres evés eseteiben Ezt a szimptómát
ugyanis nem „fiziológiai”, hanem „pszichés” éhség váltja ki,
amelynek oka lehet depresszió, szorongás vagy „ürességérzet”.
Álláspontom szerint – melyet a következő fejezetekben
bizonyítani fogok – a destruktivitás és a kegyetlenség nem ösztönös
drive-ok. sokkal inkább olyan szenvedélyek, amelyek az ember
létezésében mint egységes egészben gyökereznek. Azon
lehetőségek egyikét alkotják, amelyek az életnek értelmet adhatnak,
az állatokban nem fordulnak – és nem is fordulhatnak – elő, lévén,
hogy eredetük magukban az „emberi feltételekben” keresendő.
Lorenz és az insztinktivisták legnagyobb tévedése az ösztönös és a
karakterben gyökerező drive-ok összekeverésében áll. A hajlama
kiélésére váró szadistára tekinthetnénk úgy is, mint aki megfelel az
ösztönelfojtás hidraulikus modelljének. De azon alkalmakra, amikor
szadista módon viselkedhetnek, csupán a szadista jelleműek várnak,
miként a szerelmes típusok várnak arra, hogy utat engedhessenek
érzelmeiknek.
 A kétféle nézőpont társadalmi és politikai eredete
Hasznos lesz az environmentalisták és az insztinktivisták közötti
ellentét társadalmi és politikai gyökereit kissé részletesebben is
megvizsgálni.
Az environmentalisták álláspontja a XVIII. századbeli közép-
osztályoknak a feudális kiváltságok ellen vívott politikai
forradalmával rokonítható. A feudalizmus alapvető feltevése szerint
a társadalmi rend természettől való, s e természettől való renddel
szembeni fellépés során a középosztály örömmel fogadta az
elképzelést, mely szerint státusukat egyáltalán nem veleszületett
vagy természettől való tényezők határozzák meg, hanem teljes
egészében a társadalmi berendezkedésben gyökerezik, amelynek
megváltoztatása a forradalom első számú célkitűzése. Semmiféle
alantasság vagy ostobaság nem ered az emberi természetből mint
olyanból, szólt a hitvallás: ezek csupán az elavult, velejéig romlott
társadalmi berendezkedés következményei. Az ember jövőjét illető
abszolút optimizmus így megalapozottnak tűnt.
Míg az environmentalisták elképzelése a XVIII. századi feltörekvő
középosztály forradalmi reményeivel mutatnak közelebbi
rokonságot, addig a darwini tanításon alapuló insztinktivista
mozgalom már XIX. századi kapitalizmus alapvető belátásait tükrözi.
A kapitalizmus, tehát a rendszer, amelyben a harmónia az egyes
egyének szüntelen küzdelméből születik meg, a természettől való
rendként tűnhetett fel – feltéve, hogy valaki bizonyítani tudta: az
ember, a legösszetettebb, legmagasabb rendű jelenség, az élet
megjelenése óta tartó szüntelen harc eredménye, amelyet
valamennyi élőlény vív a fennmaradásért. Az élet fejlődése az
egysejtű szervezetektől az emberig a szabad vállalkozás legkitűnőbb
példáját nyújtotta, amelynek során a küzdelemből valóban a legjobb
kerül ki győztesen, míg azok, akik a fejlődő gazdasági környezethez
nem tudnak kellőképpen alkalmazkodni, eltűnnek a
süllyesztőben.” [54]

Az 1920-as években, K. Dnnlap, ZingYang Kno és L. Bemard

vezetésével lezajló antiinsztinktivista forradalomban a XX. és a XIX.
századi kapitalizmus eltérő jegyei köszönnek vissza. Néhány,
témánk szempontjából releváns különbséget érdemes
megemlítenünk. A XIX. századi kapitalizmus a tőkések korlátozások
nélküli éles versengését jelentette, amelyben a gyengébbek és
kevéssé hatékonyak rendre alulmaradtak. A XX. századra a
versengés mellett bizonyos mértékig a nagyobb vállalkozások közötti
együttműködés is teret nyert. Annak bizonyítása, hogy a
természettől való rend a könyörtelen versengés rendje, már nem volt
létkérdés. Egy másik döntő különbség az ellenőrzés módszereinek
megváltozásában keresendő. A XIX. század kapitalista
rendszerében az ellenőrzés gyakorlata még kifejezetten patriarchális
elveken alapult, amelyeknek morális alappillérei Isten és a király
voltak. A kibernetikus kapitalizmus, a maga gigantikus méretű
centralizált vállalataival, amelyek a dolgozók számára már nem
csupán a szórakozást, de a kenyeret is képesek biztosítani, már
olyan ellenőrzést valósít meg, amelynek alapja a pszichológiai
manipuláció s az emberi természet mérnöki tervezése. Olyan
emberre van már inkább szükség, aki fogékony és könnyen
befolyásolható, nem pedig olyanra, akinek „ösztöneit” a hatalomtól
való felelem igazgatja. Végezetül, napjaink ipari társadalmának már
egész más elképzelése van az élet céljáról, mint ami a múlt század
emberének hitvallása volt. Annak idején a – legalábbis a
középosztály számára – követendő példa a független,
kezdeményező személyiség volt, aki maga irányította sorsát: „A
saját hajóm kapitánya vagyok.” A jelen eszményképe a korlátozások
nélküli fogyasztás embere, aki a természet erői felett úgyszintén
korlátlan hatalmat élvez. Az embereket az az álomkép élteti, hogy
egy szép napon a természetet teljesen uralniuk alá hajtják, s
Istenhez válnak hasonlatossá – miért ne lehetne akkor az emberi
természetet is totálisan ellenőrizni?
Amennyiben azonban a behaviorizmust a XX. századi ipari
társadalom eszméi kifejeződésének tekintjük, miképp
magyarázhatjuk az insztinktivizmus – Lorenz írásaiban való –
újjászületését és széles körű népszerűségét? Mint arra már
rámutattam, ennek egyik oka az emberek tömegeit átjáró félelem és
reménytelenség, amelyet a folyton növekvő veszedelmek keltenek, s
az, hogy ezek elhárítása érdekében nem történik semmi. Sokan
azok közül, akik hittek a haladásban, s az ember sorsában alapvető
változásokra számítottak, most abban a magyarázatban keresnek
menedéket, mely szerint az ember kudarcainak okát önnön
természetében kell keresni, ahelyett, hogy gondosan megvizsgálnák,
mely társadalmi folyamatok vezettek az illúziók elveszítéséhez. Nem
feledkezhetünk meg végül az új insztinktivizmus szószólóinak
személyes és politikai preferenciáiról sem.
A szóban forgó nézetek képviselői közül sokan nemigen vannak
tisztában az általuk képviselt nézetek politikai és filozófiai
következményeivel. De ugyanez áll a téma kommentátorainak
jelentős hányadára is; kivételek azért természetesen előfordulnak. N.
Pastore (1949) például a „természet, illetve tanulás” problémára
vonatkozóan huszonnégy XX. századi pszichológus, biológus és
szociológus társadalompolitikai nézetét vette górcső alá. Az általa
vizsgált tizenkét liberális és radikális kutató közül tizenegy
environmentalista volt, s csupán egyetlen „eretnek”. Az eredmény
magáért beszél – még akkor is, ha a sorra vett nézőpontok száma
nem nagy.
Az érzelmekre vonatkozó implikációk – az általuk kritizált
nézetekéi legalábbis – több szerző előtt is nyilvánvalóak. Ezen
egyoldalúságra jó példát nyújt R. Waelder, az ortodox
pszichoanalitikus iskola egyik legjelesebb képviselője:

Azokra a kritikusokra gondolok, akik maguk is vagy megrögzött

marxisták, vagy a nyugali liberalizmus azon irányzatának képviselői,
amelynek a marxizmus csupán egyik elágazását alkotja: ezen iskola
képviselői szerint az ember természettől fogva „jó”, s bármi rosszra
vagy gonoszra bukkanunk is az emberi viszonyokban, azokat a
velejéig romlott intézmények rovására kell írnunk, amelyek: a
magántulajdon, illetve – a modernebb és visszafogottabb álláspont
szerint – a „neurotikus kultúra”. (…)
De legyenek evolucionisták vagy revolucionisták, mérsékeltek,
radikálisok vagy szélsőségesen egyoldalú felfogást vallók, azok
közül, akik hisznek az ember alapvető jóságában s abban, hogy az
emberi szenvedésekért kizárólag a környezeti feltételeket terheli
felelősség, senki sem tudott mihez kezdeni az öröklött pusztító
hajlam vagy a halálösztön elméletével. Ha ugyanis ezen elmélet
helytálló, úgy a konfliktusok és a szenvedés forrása magukban az
emberi viszonyokban gyökerezik, s a szenvedés megszüntetése
vagy akár csak visszaszorítása sokkal nehezebb – ha nem is
lehetetlen – feladatnak tűnik, mint azt egykor a szociális
forradalmárok megálmodták (R. Waelder, 1956).

Bármilyen éles elméjűek is Waelder megjegyzései, azért nem

maradhat észrevétlen, hogy csupán az antiinsztinktivisták
nézőpontjában mutat rá az előítéletekre, a saját álláspontjával rokon
nézetek képviselőinél már nem.
 4.
AZ AGRESSZIÓ PSZICHOANALITIKUS MEGKÖZELÍTÉSE
Vajon a pszichoanalitikus megközelítés megfelelő módszert kínál
az agresszió megértéséhez, úgy, hogy elkerüli a behaviorizmus és
az insztinktivizmus megközelítéséből fakadó buktatókat is? Első
pillantásra úgy tűnik, hogy a pszichoanalízis nemhogy nem kerüli el
ezeket a buktatókat, hanem ezek kombinációjával terhes. A
pszichoanalitikus elmélet egyszerre insztinktivista[55] – általános
elméleti megfogalmazásában – és environmentalista – terápiás
gyakorlatában.
Freud pszichoanalitikus elméletének[56] insztinktivista jellege,
miszerint az emberi viselkedés az önfenntartási ösztön és a
szexuális ösztön (Freud későbbi elméletében az élet- és
halálösztönök) közötti kötélhúzás alapján magyarázható, túlságosan
is ismert, további bizonyítást nem igényel. Az environmentalista
keret is könnyen felfedezhető a terápiás gyakorlatban, hiszen a
vizsgált ember életének alakulását a gyermekkor sajátos környezeti
feltételeivel, a család hatásával hozzák kapcsolatba. Ez azonban
kiegészül azzal az insztinktivista feltevéssel, hogy a környezet
módosító befolyása a libidóstruktúrán keresztül valósul meg.
A gyakorlatban a betegek, a nyilvánosság és nemegyszer maguk
az analitikusok is úgy tesznek és beszélnek, mintha még mindig a
szexuális ösztönök hányattatásairól lenne szó (ami gyakran olyan
„bizonyítékokon” nyugszik, amelyek más elméleti előfeltevésekből
felépített konstrukciókból erednek), holott közben teljes egészében
environmentalista alapállásra helyezkednek. A beteg kedvezőtlen
irányú életútját a gyermekkorban elszenvedett káros befolyásra
vezetik vissza. Ez néha irracionális önvádat váltott ki a szülőkből,
akik bűnösnek érezték magukat a gyermeküknél a születést
követően fellépő nem kívánt vagy beteges személyiségvonások
miatt, az emberek pedig hajlamosak az analízis során minden
gondjukat-bajukat a szüleikre hárítani, csak hogy ne kelljen
szembesülni saját felelősségük problémájával.
Az elmondottak fényében jogosan tekintjük a pszichoanalízist
insztinktivista elméletnek, következésképpen a Lorenzcel szembeni
érvek törvényszerűen a pszichoanalízisre is érvényesek. Ám nem árt
az óvatosság, ezért nézzük a következő kérdést: Mi a
pszichoanalízis? Nem több, mint Freud összes elmélete? Vagy a
nagy gondolkodókra jellemző módon Freudnál is elkülöníthetünk egy
eredeti, kreatív magot és a korszellemből fakadó, esetleges
elemeket? Ha van alapja egy efféle megkülönböztetésnek, meg kell
kérdeznünk, vajon a libidóelmélet Freud munkásságának központi
tanítása, vagy egyszerűen csak formális keret az új felismerések
megfogalmazására, mivel a filozófiai és tudományos környezet nem
tett lehetővé másfajta gondolkodási és kifejezési módot (E. Fromm,
1970a).
Maga Freud sohasem tulajdonított libidóelméletének tudományos
bizonyosságot. „Mitológiának” hívta, és felváltotta az Erósz- és a
„halálösztönök” elméletével. A pszichoanalízist az ellenálláson és az
átvitelen, nem pedig a libidón alapuló elméletként határozta meg.
Fontosabb kérdés, hogy mitől kaptak Freud felfedezései
különösen hangsúlyozott történeti jelentőséget, mint az, hogy maga
Freud miként ítélte meg rendszerét. Sikerének titka bizonyosan nem
csupán elméletének insztinktivista jellegében keresendő, hiszen az
ösztönökre alapozott elméletek már a XIX. századtól nagy
népszerűségnek örvendtek. Az, hogy ő a szexuális ösztönt tette meg
valamennyi szenvedélyünk forrásává (az önfenntartási ösztön
mellett), újdonságszámba ment, és forradalmi tettnek számított,
különösen abban a korban, amikor még javában a viktoriánus
középosztály erkölcsisége uralkodott. De szerintem Freud
ösztönelméletének ez az egyedi vonása még nem magyarázza,
miért lehetett olyan erőteljes és tartós hatása. Freud történeti
jelentőségét minden bizonnyal a tudattalan folyamatok felfedezése
adta. Nem annyira filozófiai vagy spekulatív szempontból, mint
empirikusan, miként azt Freud az esettörténeteiben, de legfőképpen
az Álomfejtésben (1985) demonstrálta. Ha ki tudjuk mutatni, hogy
egy alapjában békés természetű és lelkiismeretes ember gyilkolási
késztetést érez, másodlagos kérdés, hogy ezt az apja iránt érzett
„ödipális” gyűlöletével, a halálösztön megnyilvánulásával, sértett
narcizmusával vagy más okokkal magyarázunk. Freud nagy tette az
volt, hogy rámutatott az emberi elme tudattalan folyamataira és arra
az elképesztően nagy energiára, amellyel nem kívánt vágyainkat
elnyomni igyekszünk. Freud figyelmeztetett rá, hogy a jó szándék mit
sem ér, ha tudattalan vágyakat leplez; becstelen módon lerántotta a
leplet a „becsületről”: nem elég, hogy tudatosan jó szándék vezérli
az embert. Freud volt az emberi lélek mélységeinek, az ember tudat
alatti világának első kutatója, és éppen ezért volt akkora hatással a
képzőművészekre, írókra akkoriban, amikor a pszichiáterek még
elutasították és komolytalannak bélyegezték elméleteit.
Ám Freud nem állt meg itt. Nemcsak azt mutatta meg, hogy olyan
erők munkálnak az emberben, amelyekről fogalmunk sincs, és
kitalált magyarázatokkal igyekszik megvédeni magát attól, hogy ezek
valaha is tudatosuljanak, hanem magyarázatot adott arra is, hogy
ezen erők miként alkotnak egy egészen újfajta és dinamikus
rendszert, amit elnevezett „karakternek”.[57]
Freud első ízben az „anális karakter”-ről szóló munkájában
kezdte kidolgozni jellemtanát (S. Freud, 1908). Bizonyos
viselkedésjegyek – csökönyösség, rendszeretet, garasoskodás –
gyakrabban fordulnak elő együtt egy emberben, mint külön-külön,
egyik-másik a többi nélkül. Ha megfigyeljük valakin ezeket a
személyiségjegyeket, akkor a szobatisztaságra szoktatással és a
gyűrűs záróizmok kontrollálásával kapcsolatos, továbbá egyes
esetekben a bélmozgáshoz és az ürülékhez fűződő sajátos
viselkedési mintákra bukkanunk.
Freud tehát első lépésben a viselkedési jegyek együttesét tárta
fel, majd összefüggésbe hozta őket a gyermek bélmozgáshoz
fűződő viselkedésével (ami részben a gyermeket nevelő felnőttek
hatására vezethető vissza). Ezt követően elmés módon egy elméleti
konstrukció révén összekapcsolta a két jelenségcsoportot, mégpedig
a libidó evolúciójára alapozott előfeltevés segítségével. Ez a feltevés
a gyermek fejlődésének arra a szakaszára vonatkozik, amikortól
immár nem a száj a gyönyör és a kielégülés legfőbb forrása, hanem
a végbél válik fontos erogén zónává. A libidális kívánságok a széklet
visszatartása és kiürítése körül forognak. Freud végül a viselkedési
minták együtteséből arra a következtetésre jutott, hogy ezek a
viselkedési minták vagy az analitás szublimációjának, vagy az
analitás libidális kielégítésével szembeni reakció
megnyilvánulásának, vagy az analitás okozta frusztrációnak jelei. Az
elmélet szerint a csökönyösség és a garasoskodás az ürítés
visszatartása okozta élvezet feladását célzó külső akarat eredeti
elutasítására vezethető vissza; a rendmánia a gyermek az iránti
eredeti vágyát nyomja el, hogy ott és akkor ürítsen, amikor akar.
Freud kimutatta, hogy a személyiségtípust alkotó három alapvető
jellemvonás – amelyekről addig azt gondolták, semmi közük sincsen
egymáshoz – egy struktúra vagy rendszer részét képezi, mert
mindhárom az anális libidóban gyökerezik. Ez az anális libidó aztán
közvetlenül vagy közvetve, valamilyen reakció formájában vagy
szublimáció révén nyilvánul meg. Így már kézenfekvő volt a
magyarázat, hogy miért sűrűsödik annyi energia ezekben a
karaktervonásokban, és miért állnak ellen oly szilárdan a
változásnak.[58]
Egy további, későbbiekben hozzáadott karakter az
„orálszadisztikus” típus (nálam kizsákmányoló karakter). A
karakterek másféle csoportosítása is lehetséges, attól függően, hogy
mely elemeket hangsúlyozzuk: ilyenek például az autoriter[59]
(szado-mazochista), a lázadó és forradalmár, a narcisztikus és a
vérfertőző karakter. Ez utóbbi típusok – amelyek meg nem
szerepeltek a klasszikus pszichoanalitikus gondolkodásban – szintén
összefüggenek egymással, és részben fedik egymást; ezek
kombinációjával egy személyiségtípus sokkal teljesebb leírását
kapjuk.
Freud karakterstruktúrákra adott elméleti magyarázata szerint a
libidó (orális, anális, genitális) a különféle személyiségvonások
energiaforrása. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is a libidóelméletet,
Freud felfedezése mit sem veszít fontosságából a viselkedési
tünetegyüttesek klinikai megfigyelése szempontjából, és az a tény,
hogy a karakterek közös forrásból nyerik energiájukat, továbbra is
megállja a helyét. Korábban megkíséreltem kimutatni, hogy a
karakté ékből fakadó viselkedési tünetegyüttesek az egyén és a
külvilág kapcsolatában gyökereznek, és belőle táplálkoznak.
Továbbá amennyiben egy társadalmi csoport tagjaira jellemző egy
karakterstruktúra („társadalmi karakter”), és a társadalmi-gazdasági
körülményekben sincsenek különbségek a csoport tagjai között,
kialakul a társadalmi karakter (E. Fromm, 1932, 1936, 1941, 1947,
1970; E. Fromm és M. Maccoby, 1970).[60]
A karakter fogalmának rendkívüli jelentősége abban rejlik, hogy
meghaladja az ösztön kontra környezet korábbi dichotómiáját. A
szexuális ösztön Freud rendszerében meglehetősen rugalmasan
viselkedett, nagyrészt környezeti hatások formálták. Ennélfogva a
karakter az ösztön és a környezet kölcsönhatásából alakult ki. Ez
azonban csak úgy volt lehetséges, hogy minden ösztönt egynek, a
szexualitásnak (eltekintve az önfenntartás ösztönétől) rendelt alá. A
korai insztinktivisták listáin szereplő ösztönök fennmaradtak, mert a
különféle viselkedési mintákat más és más velünk született drive-ok
váltják ki. Freud rendszerében e mozgatóerők közötti különbségek a
környezeti hatások libidóra gyakorolt befolyásából keletkeznek.
Paradox módon Freud olyan tág értelemben használta a szexualitás
fogalmát, hogy sokkal nagyobb teret kaptak a környezeti hatások,
mint a korai insztinktivisták elméleteiben. Szeretet, gyengédség,
szadizmus, mazochizmus, becsvágy, kíváncsiság, szorongás,
versengés – ezek immár nem egy-egy, az adott mozgatóerőnek
tulajdonított ösztönből fakadtak, hanem a libidón keresztül
megnyilvánuló környezeti hatásból eredtek (ez rendszerint egy, a
korai gyermekkorban meghatározó szerepet játszó felnőtt). Freud
szándékosan hű maradt mesterei filozófiájához, midőn egy fölöttes
ösztön feltételezésével túllépett saját insztinktivista álláspontján.
Tény, hogy egy ideig még botladozott a libidóelmélet béklyói között,
de immár itt volt az ideje, hogy maga mögött hagyja végre ezt az
insztinktivista ballasztot. Amit e helyütt hangsúlyozni szeretnék, az
az, hogy Freud „insztinktivizmusa” alaposan eltér a hagyományos
felfogástól, olyannyira, hogy Freud megtette az első lépést a
szakítás felé.
Az eddigiekből kitűnik, hogy „a karakter meghatározza a
viselkedést”. Egy jellemvonás – szerető vagy pusztító mozgatóerő –
arra kényszeríti az embert, hogy bizonyos meghatározott módon
viselkedjen, s ha így cselekszünk, megelégedést érzünk. Egy
jellemvonás tehát megmutatja, hogy az ember hogyan szeretne
viselkedni, ha tudna.
De mit jelent ez a „ha tudna”?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell térnünk Freud talán két
legalapvetőbb fogalmához: a „valóságelvhez” – amely az
önfenntartási ösztönön alapul – és az ellenlábas „örömelvhez” –
amely a szexuális ösztönből fakad. A döntő kérdés megmarad: vajon
a szexuális ösztön vagy nem szexuális természetű ellenpontja lesz-e
karakterünk vezérlő elve, miként megmarad a kibékíthetetlen ellentét
aközött, amit tenni szeretnénk, és amit önérdekünk diktál. Nem
engedelmeskedhetünk mindig szenvedélyeink követelésének,
viselkedésünket időnként valamennyire szabályoznunk kell, hogy
életben maradjunk. Az átlagember igyekszik kibékíteni egymással a
karaktere által diktált viselkedést és azt, amit tennie kell, hogy
elkerülje a káros következményeket. Természetesen embere
válogatja, ki milyen mértékben követi az önfenntartás (önös érdek)
diktumát. Az egyik szélsőség, amikor az önérdek mértéke egyenlő a
nullával; idesorolhatók a mártírok és a fanatikus gyilkosok. A másik
véglet a „megalkuvó”, akit kizárólag az önérdek mozgat, hogy miként
válhat még sikeresebbé, népszerűbbé, és tehetné az életét
kényelmesebbé. A két véglet közötti skálán mindenki megtalálja a
helyét, ami az önérdek és a jellemből fakadó szenvedélyek bizonyos
mértékű keveréke.
Az elfojtott szenvedélyes vágyak kiélése nemcsak rajtunk múlik,
hanem a helyzettől is függ; megváltozott helyzetben e vágyak
tudatosulnak, és megvalósítjuk őket. Ez történik például egy
szadomazochista típusú emberrel. Ki ne találkozott volna már olyan
emberrel, aki aláveti magát főnökének, otthon pedig terrorizálja
feleségét és gyermekeit? Másfelől új helyzet alakul ki, ha
megváltozik a társadalmi környezet. Egy szadista karakter, amely
jámbornak vagy barátságos embernek tűnt, gátlástalan ördöggé
válhat egy gonosz társadalomban, amelyben a szadizmust
megbecsülik ahelyett, hogy elítélnék. Megint más esetben lehet,
hogy a szadista karakter tettekben egyáltalán nem nyilvánul meg,
csupán egy alig észrevehető arcmozdulat vagy ártatlannak és
mellékesnek tűnő megjegyzések utalnak rá.
 Karaktervonások elnyomása fakadhat nemes szándékból is. Bár
Jézus tanításai morális felfogásunk részét képezik, aki ezeknek
megfelelően cselekszik, azt általában bolondnak vagy neurotikusnak
tartják. Sőt, sokan tisztában is vannak vele. nagyvonalú tetteiket
kizárólag az önérdek vezérli.
E példák is mutatják, hogy a karakter ösztönző erejét különböző
mértékben befolyásolja az önérdek. Noha a karakter szabja meg a
viselkedés általános formáját, ám az önérdek eltérő mértékben
korlátozza és módosítja a változó körülmények hatására. Nemcsak
az Freud nagy érdeme, hogy felfedezte a viselkedést meghatározó
karaktervonásokat, hanem egyúttal módszereket fejlesztett ki a
tanulmányozásukra: az álomfejtést, a szabad asszociációt és az
elszólások elemzését.
Ebben rejlik igazából a behaviorizmus és a pszichoanalitikus
jellemtan különbsége. A kondicionálás egyértelműen az önérdeken
alapul: az élelem, biztonság, dicséret utáni vágy és a fájdalom
elkerülése. Az állatokban az önérdek olyan erős, hogy kellő mértékű
és megfelelő időközönként végzett megerősítésekkel minden másnál
– a szexualitásnál és az agressziónál is – erősebbé válik.
Természetesen az ember is önérdekétől vezetve cselekszik, de nem
mindig és nem szükségszerűen. Máskor a szenvedélyeit követi,
legyen az a leghitványabb vagy a legnemesebb, s nemegyszer
hajlamos – és képes is – önérdekét, szerencséjét, szabadságát és
életét is kockára tenni a szeretet, az igazság és a testi-lelki egység
kedvéért vagy éppen gyűlöletből, fösvénységből, szadista és
pusztító szándékból. Ez az ember és állat közti különbség a
bizonyíték arra, hogy a kondicionálás nem ad elégséges
magyarázatot az emberi viselkedésre.
 Összefoglalás
Freud korszakalkotó felismerése megmutatta az emberi
karakterből fakadó erők rendszerének megértéséhez vezető utat,
valamint rávilágított az erők e rendszerében feszülő
ellentmondásokra. Feltárta a karakter dinamikus fogalma mögött
zajló tudattalan folyamatok természetét, s egészen az emberi
viselkedés alapjáiig hatolt. Nem volt menekvés többé, immár senki
sem rejtőzhetett tovább jó szándékának köntöse mögé.
Nyilvánvalóvá vált a veszély: ha mindenki megtudhatná magáról és
másokról az igazságot, ez alapjaiban rázná meg a társadalmat.
Ahogy a pszichoanalízis sikeres és megbecsült elméleti
rendszerré vált, levetkőzte radikális magját, csupán az általánosan
elfogadott tételek maradtak szalonképesek. A tudattalan folyamatok
közül a szexuális vágy töltötte be a kulcsszerepet, ami már Freudnál
is kiemelt helyet foglalt el. Párhuzamosan a fogyasztói társadalom
megszabadult a viktoriánus tabuk zömétől (jóllehet nem a
pszichoanalízis hatására, hanem számos, a társadalmi szerkezetből
fakadó változás következtében). Már nem váltott ki
megbotránkozást, ha valakinek vérfertőző kívánságai, kasztrációs
félelme vagy péniszirigysége volt.
Ám igazi „társadalmi robbanással” fenyegettek az elfojtott
karaktervonások – mint például a narcizmus, a szadizmus, a
mindenhatóság, az alávetés, az elidegenedés, a közömbösség –,
lelki épségünk nem tudatos ábrándja és valóságfogalmunk illúzióvá
silányulása, főként ha magunkban, a társadalmunkban és
vezetőinkben bukkanunk rájuk. Freud csupán az ösztönént vizsgálta.
Ez megfelelt a kor kínálta lehetőségeknek, amikor az ösztönökön
kívül nem akadt más mód az emberi szenvedélyek magyarázatára.
Ami egykoron forradalminak számított, manapság egészen
megszokott. Az ösztönelméletet már nem tartják hipotézisnek, sőt,
időközben az ortodox pszichoanalitikus elmélet kényszerzubbonyává
alakult át, az emberi szenvedélyek megértésének folyamata
lelassult, eltávolodott Freud eredeti törekvésétől.
Az elmondottak alapján azt állítom, hogy bár formális értelemben
a pszichoanalízis „insztinktivista” elmélet, ezzel nem igazán ragadtuk
meg a pszichoanalízis lényegét. Elsődlegesen ugyanis olyan
kérdések tisztázására született meg a pszichoanalitikus elmélet, mint
a tudattalan vágy, az ellenállás, a valóság meghamisítása szubjektív
szükségletek és várakozások érdekében („átvitel”), a karakter, a
karaktervonásokból fakadó szenvedélyes vágy és az önfenntartás
követelményei között feszülő ellentétek. Ebben a módosított
értelemben (jóllehet továbbra is Freud felfedezéseit szem előtt
tartva) pszichoanalitikus – nem pedig insztinktivista vagy
behaviorista – megközelítésben vizsgálom az emberi agressziót és
pusztítási hajlamot ebben a könyvben.
Egyre több pszichoanalitikus veti el a libidóelméletet anélkül,
hogy hozzá foghatóan pontos és rendszeres elmélettel váltaná fel.
Drive-fogalmuk sem fiziológiailag, sem az emberi létezés, sem pedig
egy adekvát társadalomfogalom szempontjából nem kellőképpen
megalapozott. Gyakran találunk felszínes kategóriákat, Karen
Horney „versengés” terminusa például nem sokban különbözik az
amerikai antropológiában használatos „kulturális mintáktól”. Ezzel
szemben néhány pszichoanalitikus – jórészt Adolf Meyer hatására –
szakított a libidóelmélettel, és talán a pszichoanalitikus elmélet
kreatív szempontból is legígéretesebb megközelítésével állt elő.
Döntően szkizofrén betegek tanulmányozása révén nagy lépést
tettek előre az emberközi kapcsolatok tudattalan folyamatainak
egyre mélyebb megértése terén. Immár a libidóelmélet és központi
fogalmai – ösztönén, én és felettes én – béklyóitól mentesen, teljes
leírását adják annak, hogy mi játszódik le két ember között egy
interakció során, valamint hogy mi megy végbe mindegyikükben,
miközben betöltik társadalmi szerepüket. Adolf Meyer mellett az
iskola kiemelkedő képviselői közé tartozik Harry Stack Sullivan,
Frieda Fromm-Reichmann és Theodore Lidz.
Véleményem szerint R. D. Laing is figyelemre méltóan
mélyreható elemzéssel járult hozzá a kérdés kutatásához, nem
csupán azért, mert könyörtelen következetességgel vette sorra a
személyes és szubjektív tényezőket, hanem azért, mert ugyanilyen
alapossággal vizsgálta a társadalmunk helyzetét, miközben nem
esett abba a hibába, hogy kritikátlanul elfogadja, hogy mai
társadalmunk tökéletesen egészséges. Az imént említett kutatókon
kívül nem feledkezhetünk el Winnicot, Bálint és Guntrip – hogy csak
néhányukat említsük – munkásságáról sem. Azon dolgoznak, hogy
az ösztönök okozta frusztráción és a viselkedés ösztönök általi
meghatározottságán nyugvó elmélet és terápia a pszichoanalízis
fejlődése során „olyan elméletté és terápiává váljon, amely
előmozdítja egy autentikus kapcsolatban az autentikus én
újjászületését és fejlődését” (H. Guntrip, 1971). Egyes
„egzisztencialisták” – például L. Binswanger –
összehasonlíthatatlanul pontatlanabbul ragadják meg az
interperszonális folyamatokat, és az egzakt klinikai adatokat
homályos filozófiai terminusokkal helyettesítik.
 MÁSODIK RÉSZ

AZ INSZTINKTIVIZMUS CÁFOLATA
 5.
NEUROFIZIOLÓGIA
A következő fejezetek célja, hogy megmutassák: sem a
neurofiziológia, sem az állatlélektan vagy az antropológia
eredményei nem támasztják alá a hipotézist, mely szerint az ember
mint veleszületettel rendelkezik a spontán és önműködő agresszív
drive-val.
 A pszichológia és a neurofiziológia kapcsolata
Mielőtt a neurofiziológia eredményeit számba vennénk, célszerű
néhány szót szólni a pszichológia és a neurofiziológia, tehát az elme
és az agy tudományainak kapcsolatáról.
Minden tudománynak megvan a maga tárgya, sajátos módszere,
amellyel tárgyához közelít, a kutatás irányát az határozza meg, hogy
az egyes módszerek mely tárgyterületre alkalmazhatók. Nem
várhatjuk el a neurofiziológustól, hogy minden tekintetben a
pszichológus igényeinek megfelelően járjon el, és vice versa.
Megkövetelhetjük azonban, hogy a két tudomány szorosan
együttműködjön, ami viszont csak úgy lehetséges, ha mindkét
diszciplína kutatói birtokában vannak bizonyos elemi ismereteknek a
másik szakterületére vonatkozóan, amelyek elégségesek az illető
tudomány sajátos nyelvének és legfontosabb eredményeinek
megértéséhez. Ha a két szakterület képviselői nem izoláltan
dolgoznak, akkor minden bizonnyal felmerülnek olyan
problémakörök, amelyekben eredményeik egymással
összefüggésbe hozhatók – ez a helyzet például a védekező
agresszió területén.
A gyakorlat azonban legtöbbször az ellenkező képet mutatja: a
pszichológiai és a neurofiziológiai kutatások elméleti keretében
nemigen találunk közös vonásokat, a neurofiziológusok –
tudományuk jelenlegi állása alapján – nem tudnak releváns
információkkal szolgálni például arra vonatkozóan, hogy mik is
valójában a neurofiziológiai megfelelői olyan szenvedélyeknek, mint
a pusztítóösztön, a szadizmus, a mazochizmus vagy a narcizmus,[61]
miként maguk sem veszik túl sok hasznát a pszichológusok által
feltárt összefüggéseknek. Ez akár a fejlődés normális menete is
lehetne: mindkét tudomány a maga útját járja, saját problémáival
foglalkozik, mígnem egy szép napon eljutnak addig, hogy a közös a
problémák eltérő megközelítésmódjaiból származó eredményeiket
már képesek lesznek összekapcsolni. Nyilvánvalóan abszurd
elvárás lenne, ha bármelyik tudománytól azt követelnénk: várja csak
ki, amíg alapvető hipotéziseit a másik fél kísérletileg alátámasztja
vagy megcáfolja. Mindaddig, amíg a pszichológiai elméleteket nem
cáfolják meg nyilvánvaló módon a neurofiziológiai eredmények, a
pszichológusnak saját eredményei ellenében – amennyiben azokat
hiteles megfigyelések és az adatok lelkiismeretes feldolgozása révén
állította fel – nem lehetnek a normál tudományra jellemző
egészséges szkepszisnél erősebb fenntartásai.
R. B. Livingston a két tudomány kapcsolatát ekképp jellemzi:

A pszichológia és a neurofiziológia közötti valódi együttműködés

akkor fog megvalósulni, amikor elegendő számú kutató lesz, akik
mindkét tudományban otthonosak. Azt, hogy ezen összefogás tartós
s mindkét fél számára hasznos lesz, egyelőre nem tudhatjuk;
mindenesetre megjelentek már olyan kutatási területek, ahol a
viselkedés tanulmányozása során a kutatók már nem csupán a
környezetet, hanem a kísérleti alanyok agyát is képesek manipulálni,
miként olyanok is, amelyeken a neurofiziológusok a behavioristák
által kidolgozott elméletekre és technikákra támaszkodhatnak. A két
terület hagyományos jellemzőinek jelentős része már idejétmúlt. A
legközelebbi teendő a fennmaradt provincializmus és a rivalizálás
felszámolása. Ki ellen is beszélünk valójában? Csupán önnön
tudatlanságunk ellen.
Bizonyos, jelenleg is folyó kutatásoktól eltekintve, a pszichológiai
és a neurofiziológiai kutatásokhoz sehol a világon nem állnak
rendelkezésre számottevő anyagi források. A megoldásra váló
problémák azonban egyre súlyosabbak. Előrelépést kizárólag
jelenlegi fogalmi keretünk megváltoztatásától remélhetünk. E
változások viszont komoly kapacitást igénylő kísérleti és elméleti
munkát feltételeznek (R. B Livingston, 1962).

A népszerűsítő irodalom által félrevezetve sokan estek áldozatul

a tévhitnek, miszerint a neurofiziológusok az emberi viselkedés
számos problémájára megtalálták a választ. Az idegtudományok
vezető képviselői éppen ezzel ellentétes álláspontot képviselnek. T.
H. Bullock, a gerinctelenek, az elektromos angolna és a tengeri
emlősök idegrendszerének kiváló kutatója az Evolution of
Neurophysiological Mechanism (A neurofiziológiai mechanizmusok
evolúciója) című tanulmányát annak beismerésével kezdi, hogy
„tudásunk jelenlegi szintjén a fő kérdésre egyelőre nem tudunk
érdemi választ adni”, s ekképpen folytatja: „igazság szerint még
óvatos sejtéseket sem tudunk megfogalmazni arról, hogy vajon mi
lehet a tanulás idegi alapja, miként nem ismerjük az öröklött
magatartásformák, sőt, lényegében egyetlen komplex viselkedés
fiziológiai alapját sem” (T. H. Bullock, 1961).[62] Hasonlóképpen
vélekedik Birger Kaada is:

Az agresszív viselkedés központi idegrendszeri alapjaira

vonatkozó ismereteink és fogalmaink állatkísérletekből erednek, így
az érzelmek affektív aspektusainak és a központi idegrendszernek a
kapcsolatáról vajmi keveset tudunk. Kizárólagosán az észlelhető
viselkedéselemek és a periferikus testi elváltozások kísérleti
vizsgálatára és elemzésére szorítkoztunk. S bár e kutatások nem
teljesen hasznavehetetlenek, ráadásul komoly tudományos
kapacitást kötnek le, nyilvánvaló, hogy a viselkedés tudományos
magyarázatát nem lehet kizárólagosan ezekre alapozni (B. Kaada,
1967).

Az idegrendszerrel foglalkozó tudósok egyik legkiválóbbika, W.

Penfield ugyanehhez a konklúzióhoz jut el:

Akik a neurofiziológia problémájának megoldását remélik,

olyanok, mint a hegy lábánál álldogáló vándor, aki a saját maga által
tört tisztásról néz fel a magasba, s reménykedik, hogy meg tudja
hódítani a csúcsot. A hegy orma azonban örök felhők moge rejtőzik,
és sokan vannak, akik szerint soha senki nem tudja elérni. Az a nap
mikor az ember tökéletesen megérti elméje és agya működését, a
legnagyobb – s legutolsó számottevő – vívmányának napja lesz.
A tudományos munka egyedül a jelenségek megfigyelésén
alapulhat, amelyet összehasonlító elemzés s az adatok alapján
megfogalmazott – óvatos – sejtések kísérleti tesztelése kell hogy
kövessen. Azok a neurofiziológusok, akik becsületesen követik e
szabályokat, nemigen áltathatják magukat azzal, hogy tudományos
eredményeik alapján képesek a szóban forgó kérdéseket
megválaszolni (W. Penfield, 1960).[63]

Az idegtudományok művelői közül sokan mások is hangot adtak –

többé vagy kevésbé radikális – pesszimizmusuknak saját
tudományuk és a pszichológia közeledését, különösen a
neurofiziologiának az emberi viselkedés magyarázatában való
érdemeit illetően. Ily modon foglalt állást H. von Foerster és T.
Melnechuk,[64] valamint H. G. Maturana és F. C. Varela (megjelenés
előtt). F. G. Worden, úgyszintén kritikai felhangokkal, ekképpen ír:
„Az idegtudományokban végzett kutatások egyik fő tanulsága a
következő: miközben a tudósok egyre közvetlenebb módon
vizsgálják a tudatos jelenségeket, a materialista felfogás egyre
problematikusabbá válik, ami ösztönzően hat egy helyénvalóbb, új
konceptuális rendszer keresésére” (F. G. Worden, megjelenés előtt).
[65]
A szóban forgó tudomány számos képviselőjével – szóban, illetve
írásban folytatott – eszmecseréim alapján az a benyomásom, hogy
az iménti józan álláspontot a kutatók egyre növekvő tömege vallja
magáénak. Az agyat mindinkább egységes rendszernek tekintik,
aminek következtében a viselkedést sem magyarázhatják bizonyos
részeire hivatkozva. Ezt meggyőzően támasztják alá E. Valenstein
(1968) kísérleti eredményei, amelyek azt bizonyítják, hogy az éhség,
a szomjúság vagy a szex állítólagos hipotalamuszbeli „központjai”
valójában nem léteznek – legalábbis nem olyan elkülönülten, ahogy
azt egykor képzelték: Valenstein bebizonyította, hogy az egyik
viselkedési „központ” ingerlése egy másik típusú viselkedést is
kiválthat, amennyiben a környezet e második típusú viselkedést nem
zárja ki. D. Ploog (1970) a selyemmajmok agresszív viselkedését (a
fenyegetés nem verbális kommunikációját) vizsgálva jutott arra a
következtetésre, hogy amennyiben valamelyik majom egy, a
szociális rangsorban fölötte elhelyezkedő egyed irányában mutat
agresszív viselkedést, úgy utóbbi ezt nem tekinti valódi
fenyegetésnek, „nem hisz a szemének”. Ez jól illeszkedik az
agyműködés holisztikus értelmezéséhez, mely szerint az agy –
miközben kiszámítja, milyen viselkedésforma a megfelelő egy adott
szituációban – nem csupán egyféle bejövő ingercsoportot vesz
tekintetbe, s a pillanatnyi fizikai és szociális környezet egésze
bármely inger jelentését képes módosítani.
A neurofiziológiának az emberi viselkedés magyarázatában
betöltött szerepét illető szkepticizmus mindazonáltal nem jelenti azt,
hogy kétségbe vonnánk a sok-sok kísérleti eredmény relatív
jelentőségét, különös tekintettel az utóbbi évtizedek fejleményeire.
Ezek a kutatások, amennyiben sikerül őket egy átfogóbb képbe
illeszteni, az agresszió egy speciális fajtájának, a
védekezőagressziónak a megértéséhez értékes adalékokkal
szolgálhatnak.
 Az agy mint az agresszív viselkedés irányítója[66]
Az agyműködés és a viselkedés kapcsolatának vizsgálatát az a
darwini feltevés uralja, mely szerint az agy struktúráját és működését
is az egyed és a faj fennmaradásáért való küzdelem elvéből
kiindulva kell magyarázni.
A neurofiziológusok kezdettói fogva próbálták azonosítani az
agyban azokat a területeket, amelyek a túlélés szempontjából
kulcsfontosságú ingerek és viselkedésformák alapjául szolgálhatnak
Az alapvető mechanizmusokat MacLean nyomán egyhangúlag a
négy F-ként tartják számon: „táplálkozás [feeding], harc [fighting],
menekülés [fleeing]..és szexuális aktivitás”[67] (P. D. MacLean,
1958). Mint az mindenki elolt nyilvánvaló, az itt felsorolt
tevékenységek valóban nélkülözhetetlenek az egyed és a faj fizikai
fennmaradása szempontjából. (Az embernek a fizikai túlélésen kívül
további alapvető szükségletei is vannak, amelyek egységes
egészként való fennmaradásához éppúgy nélkülözhetetlenek – mint
azt a későbbiek során tárgyalni fogjuk.)
Számos tudós – W. R. Hess, J. Olds, R. G. Heath, J. M. R.
Delgado és mások – egybehangzó véleménye szerint az agresszió
„kontrolljáért”[68] az agy különböző területei felelősek. Bizonyítást
nyert például, hogy a dühöngés és az annak megfelelő
viselkedésminták bizonyos agyi területek (az amygdala, a
hypothalarnus lateralis, a középagy és a központi szürkeállomány
egyes részei) ingerlése révén kiváltható, más struktúrák (a septum, a
gyrus cynguli és a nucleus caudalis) ingerlésével viszont gátolható.
[69] Különleges sebészeti szakértelemről téve tanúbizonyságot, a

kutatók” több agyi területbe is képesek voltak elektródákat beültetni.

A megfigyeléshez kétirányú kapcsolatot valósítottak meg.
Kisfeszültségű elektromos ingereket alkalmazva tanulmányozhatták
a kísérleti állat – később az ember – viselkedésében bekövetkező
változásokat. Egyrészről kimutatták, hogy bizonyos területek
közvetlen elektromos ingerlése intenzív agresszív viselkedést képes
kiváltani, míg más területeket ingerelve e viselkedés meg is
szüntethető. Másrészről, sikerült megmérniük e területek elektromos
aktivitását, midőn az egyedekben környezeti ingerek a harag, a
félelem vagy a gyönyör érzelmeit keltették. Azt is megállapították,
milyen következményekkel jár az agy bizonyos területeinek
elpusztítása.
Valóban lenyűgöző élmény, ha tanúi lehetünk, miként képes az
agy valamely agresszióközpontjába ültetett elektródában egy igazán
csekély elektromos impulzus feltartóztathatatlan, gyilkos dührohamot
kiváltani, amelyet aztán a feszültség csökkentésével – vagy egy
másik terület ingerlésével – ugyanolyan hirtelen meg is
szüntethetünk. Az ilyen tárgyú kutatások iránti érdeklődést nagyban
fokozta Delgado látványos kísérlete, melyben – távirányítóval – egy
dühöngő bikát fékezett meg az agressziót gátló területek egyikének
elektromos ingerlésével (J. M. R. Delgado, 1969).
Hogy a különböző válaszreakciók az agy bizonyos területeinek
ingerlésével kiválthatók, más területek ingerlésével viszont
gátolhatok, nem kizárólagosan az agressziót jellemző vonás –
ugyanez a kettősség más impulzusok esetében is megfigyelhető. Az
agy valójában duális rendszer: meghatározott – külső vagy belső –
stimulusok nélkül a kiegyensúlyozottság állapotában van, az aktiváló
és a gátló területek között többé-kevésbé stabil egyensúly áll fenn.
Ez azonnal nyilvánvaló, ha a két terület valamelyikét
megsemmisítjük. Heinrich Klüver és P. C. Bucy klasszikus
kísérletével (1934) kezdve, vizsgálatok egész sora bizonyította, hogy
az amygdala elpusztítása a kísérleti állatokban (rhesusmajmokban,
vadmacskákban, patkányokban) olyan változást idézett elő, hogy –
ha csak ideiglenesen is – még a legerősebb provokációra sem voltak
képesek agresszíven válaszolni.[70] Az agressziót gátló területek –
például a nucleus ventrotnedialis a hypothalamusban – eltávolítása
pedig a kísérleti macskáknál és patkányoknál permanens
agresszivitást eredményezett.
Ha az agy valóban duális struktúrájú, akkor a döntő kérdés a
következő: mely tényezők képesek az egyensúlyt felborítani és
éktelen haragot gerjeszteni?
Láttuk, hogy az egyik lehetséges tényező – a hormonális és a
metabolikus elváltozások mellett – a gátlásért felelős területek
elektromos ingerlése. Ezeken kívül, mint azt Mark és Ervin is
hangsúlyozzák, az egyensúlyt különböző agyi megbetegedések is
felboríthatják.
A két feltétel közül az egyik csak kísérleti úton valósítható meg, a
másik pedig patologikus eset; de vajon vannak-e ezektől különböző,
az egyensúlyt felborítani s az agressziót kiváltani képes tényezők?
Mi okozza az állatok és az ember „veleszületett” agresszív
viselkedését?
 A védekező agresszió
Az állati és az emberi agresszióval foglalkozó kiterjedt
neurofiziológiai és pszichológiai irodalom tanulmányozása alapján
kikerülhetetlen a következtetés, hogy az állatok agresszív
viselkedéssel válaszolnak minden, a túlélésüket veszélyeztető
fenyegetésre, vagyis egy számomra találóbbnak tűnő, általános
terminust használva: minden olyan fenyegetésre, amely vitális
érdekeiket érinti, akár individuálisan, akár fajuk egyedeként tekintjük
ókét. Általános definíciónk számos különböző esetre alkalmazható.
Legvilágosabban persze azokra, amelyekben az állat élete forog
közvetlen veszélyben, vagy táplálékát, szexuális szükségletének
kielégítését érzi fenyegetve; összetettebb eset a „tömegesedés”,
amelyben a fenyegetés a csoport által elfoglalt életteret és/vagy a
csoport szociális szerkezetét érinti. Azonban az agresszív
viselkedést kiváltó összes feltételben közös, hogy valamilyen vitális
érdeket fenyeget. Az agresszív viselkedésnek az agy bizonyos
területein végbemenő mobilizációja ennek megfelelően mindig az
élet szolgálatában áll, s az egyed – vagy a faj – fennmaradását
veszélyeztető hatások ellenében fellépő válaszreakciónak
tekintendő: a filogenetikailag programozott, az állatban és az
emberben egyaránt megfigyelhető agresszió tehát biológiai
szempontból adaptív, védekező válaszreakció. Ez a legkevésbé sem
meglepő, ha felidézzük az agy evolúciójára vonatkozó darwini
alapelvet. Mivel az agy funkciója éppenséggel a túlélésről való
gondoskodás, nyilvánvaló, hogy azonnali választ kell adnia minden
ezt érintő fenyegetésre.
Az agresszió nyilvánvalóan nem az egyetlen válasz a fenyegető
helyzetekre. Ha az állat életét veszélyeztetve érzi, dühvel és
támadással vagy félelemmel és meneküléssel reagál. Ténylegesen a
menekülés a gyakoribb forma, a támadás igazából az ultima ratio: az
állat ehhez csak azokban az esetekben folyamodik, amikor a
menekülésre már nincs esélye.
Hess fedezte fel elsőként, hogy a macska hypothalamusa
bizonyos területeinek elektromos ingerlésére az állat hol támadással,
hol meneküléssel reagál. A kétfajta viselkedést ennélfogva Hess a
védekező válaszreakció általános kategóriája alá rendelte,
érzékeltetve, hogy a cél mindkét esetben az állat életének védelme.
A támadásért és a menekülésért felelős agyi területek egymáshoz
közel, mindazonáltal egymástól elválasztva helyezkednek el. A
kérdéskör tanulmányozásában az úttörő kísérletek után főként W. R.
Hess, H. W. Magoun és mások munkái jelentettek előrelépést,
különösen a Hunsperger által vezetett Hess-laboratóriumbeli
csoport, valamint Romaniuk, Levinson és Flynn kísérletei.[71] Kisebb-
nagyobb eltérésekkel ugyan, de valamennyi kutatás alátámasztotta
Hess alapvető felfedezését.
Tudásunk jelenlegi állapotát Mark és Ervin az alábbiakban
foglalták össze:

Minden állat, tartozzon bármelyik fajhoz, az életét fenyegető

támadásokra két alapvető viselkedésforma valamelyikével reagálhat:
az egyik a menekülés, a másik az. erőszak és az agresszió – tehát a
harc. E viselkedéseket irányítva az agy mindig egységes egészként
működik, minek következtében az önvédelem e két eltérő módjának
központjai az agyban egymással éppoly szoros kapcsolatban állnak,
mint az összes többi területtel; szerepük valójában az, hogy
szinkronba hozzák a sok összetett és egyenként is finomra hangolt
alrendszer működését (V. H. Markés F. R. Ervin, 1970).
A menekülési ösztön
A támadásra és a menekülésre mint védekező reakciókra
vonatkozó adatok az agresszió insztinktivista elméletét is új fényben
tüntetik fel. A menekülésre késztető ingerek az állatok
viselkedésében ugyanolyan fontos – ha nem fontosabb – szerepet
töltenek be, mint a harcra való késztetések. Neurofiziológiai
szempontból mindkét ingertípus ugyanúgy fejti ki hatását, semmi
okunk nincs tehát arra, hogy az agressziót a menekülésnél
„természetesebb” viselkedésformának tartsuk. De akkor mi lehet az
oka, hogy az insztinktivisták folyton a velünk született agresszív
késztetésről s nem a velünk született menekülési ösztönről
beszélnek?
 Ha az insztinktivistáknak a szóban forgó késztetésekre vonatkozó
elméletét röviden össze akarjuk foglalni, akkor ezt kell mondanunk:
az ember veleszületett késztetést érez arra, hogy meneküljön; e
késztetésen értelme segítségével megpróbálhat úrrá lenni, az ilyen
kísérletek azonban nem bizonyulnak túl hatásosnak, még ha vannak
is bizonyos eszközök e menekülési ösztön kordában tartására.
Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi élet egyik legégetőbb
problémájaként – a különböző vallásos álláspontoktól kezdve Lorenz
tudományos munkásságáig – minden elmélet a veleszületett emberi
agressziót tünteti fel, akkor az ember „fékezhetetlen menekülési
ösztönének” előtérbe helyezése akár mulatságosnak is tűnhet,
neurofiziológiailag azonban a terminus éppolyan értelmes, mint a
„leküzdhetetlen agresszió”. Biológiai szempontból úgy tűnik: a
menekülés ténylegesen hasznosabb eszköz az önfenntartáshoz,
mint a harc. Politikai és katonai vezetők előtt mindez természetesen
nyilvánvaló. Tapasztalatból tudják, hogy az ember természeténél
fogva nemigen hajlamos a hősiességre, s ha valaki bőrét féltve
menekülésre szánja el magát, akkor nagyon nehéz maradásra s
harcra bírni.
A történelmet tanulmányozva, az emberben felmerülhet a kérdés:
vajon a menekülési ösztön nem bizonyult legalább olyan
hatékonynak, mint a velünk született harci kedv? Azt a konklúziót is
levonhatnánk, hogy a történelmet nem is annyira az ösztönös
agresszió, hanem inkább a menekülési ösztön kordában tartására
irányadó próbálkozások határozták meg. Elgondolkodhatunk azon,
hogy a társadalmi berendezkedés és az ideológiák többnyire mind
ezt a célt szolgálják. Az embert halállal kellett fenyegetni ahhoz,
hogy meggyökerezzen benne az áhítat vezetőinek magasabb rendű
bölcsessége iránt s a hit a „méltóság” értékében. Kilátásba
helyezhették, hogy aki elmenekül, azt gyávának vagy árulónak
fogják tartani, mások szeszes itallal itatták a katonát, hogy
elkábuljon, esetleg zsákmányt s asszonyt ígértek neki. A történelmi
elemzés kimutatná, hogy a menekülési ösztön megzabolázása
kulturális s nem biológiai okokból kifolyólag tűnik csak kisebb
jelentőségűnek, mint a – látszólag uralkodó szerepet betöltő – harci
ösztön.
 Mindezen spekulációkkal csupán az volt a szándékom, hogy
rámutassak az etológusok elfogultságára a homo agressivus
irányában; marad azonban a megkerülhetetlen tény, miszerint az
agresszív viselkedést (vagy menekülést) az állatoknál és az
embernél is az agyukba beépített mechanizmusok váltják ki minden
olyan esetben, amikor az egyed vagy a faj túlélését veszély
fenyegeti: ez a típusú agresszió az élet érdekeit szolgálja, s
biológiailag adaptív.
 A ragadozók agresszivitása
A ragadozó szárazföldi állatok agresszív viselkedése, az
agressziónak az előzőtől különböző típusa ugyancsak kiterjedt
kutatások tárgya. A szóban forgó állatok rendszertanilag
könnyűszerrel meghatározhatóak: idetartoznak a macskafélék, a
hiúzok, a farkasok és a medvék[72] családjai.
Kísérletileg ellenőrzött adatok egyre növekvő tömege támasztja
alá, hogy a ragadozó agresszivitás neurológiai alapjai különböznek a
védekező agresszivitásétól.[73] Ugyanezt az álláspontot képviseli –
az etológia megközelítésmódja felől – Lorenz is:

Mégis a vadász belső, magatartás-lélektani indítékai alapvetően

különböznek a harcoséitól. A bivaly, melyet az oroszlán leterít,
ugyanúgy nem váltja ki „Leó” agresszióját, amiképp bennem sem
ébreszt agresszív vágyakat az a szép pulyka, melyet a kamrában
kedvtelve nézegetek. A benső késztetések különbözősége már a
kifejezésmozgásokról is könnyedén leolvasható. A kutya pofáján,
mikor szenvedélyes vadászként a nyúlra veti magát, ugyanaz a
feszült öröm tükröződik, mint mikor urát üdvözli, avagy más, vágyva
vágyott eseménynek néz elébe. S az oroszlán ábrázatán is látszik,
ezt számos kiváló felvétel bizonyítja, hogy mikor az ugrás drámai
pillanata elérkezik, koránt sincs szó haragról: a morgás vagy a fül
hátracsapása s más efféle, a harci magatartásból ismerős kifejező
mozgások a ragadozóknál csak akkor tapasztalhatók, ha védekezni
képes zsákmányállatuktól kimondottan félnek, s akkor sem több a
jelenség, mint puszta jelzés (K. Lorenz, 1964 [2000, 42. o.]).

K. E. Moyer a rendelkezésre álló neurofiziológiai adatok alapján

megkülönböztette a ragadozó agressziót az agresszió egyéb
fajtáitól, s így jutott a már idézett konklúzióra, miszerint „kísérletileg
ellenőrzött adatok egyre növekvő tömege támasztja alá, hogy a
ragadozó agresszivitás neurológiai alapjai különböznek a védekező
agresszivitásétól” (K. E. Moyer, 1968).
A ragadozó agressziónak nem csupán a neurológiai alapjai
különböznek az agresszió más fajtáiétól – maga a viselkedés is
eltérő sajátosságokat mutat. Nem helyettesíthető meneküléssel,
miként a düh jegyeit is hiába keresnénk: e viselkedés pontos,
célzatos, s a feszültség a cél – a táplálék megszerzése – elérésével
megszűnik. A ragadozóösztön nem menekülő mechanizmus, amely
minden állatban fellelhető, hanem az élelem megszerzésére irányuló
ösztönök egyike, amely csak bizonyos, ehhez szükséges morfológiai
adottsággal rendelkező állatokra jellemző. A ragadozó agresszió
természetesen valódi agresszív viselkedés,[74] amely mindazonáltal
megkülönböztetendő a fenyegetésre adott válaszként megjelenő
dühödt agressziótól. Közel áll ahhoz, amit gyakran „instrumentális”,
tehát valamely adott cél elérését szolgáló agressziónak neveznek. A
nem ragadozó állatoknál ilyen típusú viselkedéssel nem találkozunk.
A védekező és a ragadozó agresszió közötti különbség az emberi
agresszió vizsgálata szempontjából is jelentős, az ember ugyanis
filogenetikailag nem ragadozó állat, agresszív viselkedése tehát,
amennyiben annak neurofiziológiai gyökereit vizsgáljuk, nem
ragadozó jellegű. Emlékeztetünk rá, hogy az ember fogazata „a
húsevés szokásához nemigen alkalmazkodott, inkább a gyümölcs-
és növényevő ősökére vall. Megjegyzendő továbbá, hogy az ember
emésztési rendszere is inkább növényevőkre, mint húsevőkére
jellemző sajátosságokat mutat” (J. Napier, 1970). A vadászó-
gyűjtögető életmódot folytató primitív ősök étrendjének 75 százaléka
növényi eredetű táplálék volt, s csupán 25 százaléka vagy kevesebb
lehetett a húsfélék aránya.[75] I. DeVore a következőket írja: „Az ősi
világ valamennyi főemlősének étrendje lényegében vegetáriánus
volt. Ugyanez áll minden primitív embercsoportra, az utolsó vadász-
gyűjtögetőkre is, kivételt csupán az eszkimók képeznek. (…)
Meglehet, a jövő régészei, akik napjaink busman civilizációjának
nyomaira bukkannak, a nyílvesszők mellett talált éles kövekről úgy
vélekednek majd, hogy ezeket feltehetően a csontvelő kinyerésére
alkalmazták, az igazság azonban az, hogy az asszonyok ezekkel
törik fel a diót, amely a busman gazdaság terményeinek 80
százalékát teszi ki” (I. DeVore, 1970).
Mégis, az állatok s közvetve az ember veleszületett
agresszivitásának eszméjéhez a legfőbb támpontot a ragadozó
állatok viselkedése szolgáltatta. Nem kell messzire mennünk, ha
ennek okát keressük.
Az ember évezredek óta ragadozó háziállatokkal – kutyával,
macskával – veszi körül magát. Valójában ez egyik fő szempontja
megszelídítésüknek: a kutyának más állatok felhajtása és az ártó
szándékkal közeledő emberek elijesztése során, a macskának az
egerek és a patkányok elpusztításában vette hasznát. Másrészt
mély benyomást tett rá a farkasnak, a juhok legfőbb ellenségének
agresszivitása, miként a rókáé is, amely csirkéit ragadta el.[76] Az
ember legszűkebb látókörén belül tehát – saját választásának
eredményeként – ragadozó állatok jelentek meg, amelyeknek
ragadozó, illetve védekező agresszivitása között nemigen tudott
különbséget tenni, mivel mindkettő végeredményben öléshez
vezetett, az embernek ráadásul nem állt módjában ezeket az
állatokat természetes élőhelyükön tanulmányozni, ahol
megfigyelhette volna, hogy egymás irányában milyen szociálisak és
barátságosak.
A neurofiziológia tudományának eredményeit sorra véve
lényegében ugyanahhoz a konklúzióhoz jutottunk el, amelyet J. P.
Scott és Leonard Berkowitz, az agresszív viselkedés kiemelkedő
kutatói is levontak, akik mindazonáltal az e könyvben képviselttől
eltérő elméleti keretek között dolgoznak. Scott ekképp ír: „Azt a
személyt, aki olyan szerencsés, hogy környezete mentes minden
harcra serkentő ingertől, semmilyen idegi károsodás nem fogja érni,
éppen azért, mert sohasem harcol. Egész másképp áll a dolog a
táplálkozás fiziológiáját illetően, az anyagcsere belső folyamatai
ugyanis meghatározott fiziológiai változásokat eredményeznek,
amelyek hatására kialakul az éhségérzet – anélkül, hogy a külső
környezetben a legcsekélyebb hatás bekövetkezne” (J. P. Scott,
1958). Berkowitz egyfajta „kapcsolási rajzról”, adott ingerekre való
agresszív reagálásra való felkészültségről beszél, s nem említ
semmiféle genetikailag meghatározott „agresszív energiát” (L.
Berkowitz, 1967).
Az idegtudományok, amelyeknek eredményeit a fejezetben sorra
vettük, segítségünkre voltak az agresszió egyik fajtájának, az
életben maradást célzó, biológiailag adaptív, védekező agressziónak
a vizsgálatában Az adatok alátámasztották, hogy az ember
veleszületett módon rendelkezik egyfajta potenciális agresszióval,
amely a vitális érdekek veszélyeztetése esetén mobilizálódik. A
neurofiziológia eredményei viszont még csak nem is érintették az
agressziónak kizárólag az emberre jellemző, őt a többi emlőstől
megkülönböztető formáját: az ember – minden ok nélkül is fellépő –
gyilkolásra és kínzásra való hajlamát, amely nem az élet érdekeit
szolgálja, s amelyet hajlamos önmagáért való, kívánatos és örömteli
célnak tekinteni.
Az idegtudományok ezen szenvedélyekkel nemigen foglalkoznak
(kivételt csak az agy sérülései nyomán bekövetkező esetek
képeznek), de bizton állíthatjuk, hogy az agyműködésről kialakult s a
neurológusok többsége által elfogadott képhez Lorenz insztinktivista-
hidraulikus modellje sem illeszkedik, sőt, a kísérleti eredmények nem
is támasztják alá.
 6.
ÁLLATI VISELKEDÉS
Az agresszió insztinktivista elméletét megpróbálhatjuk
alátámasztani az állati viselkedésre vonatkozó adatokkal is. Az
állatok körében az agresszió három, egymástól jól elkülöníthető
módon jelenik meg: 1. ragadozó agresszió, 2. fajon belüli agresszió,
3. különböző fajok egyedei közötti agresszió.
Szakértők széles körében uralkodó a felfogás, mely szerint a
ragadozó agressziót jellemző viselkedésformák és neurofiziológiai
folyamatok az agresszió egyéb típusainak jegyeivel nem állíthatók
párhuzamba (Lorenz is ekképp vélekedik), indokolt tehát azoktól
függetlenül tárgyalni.
A kutatók többsége azt az álláspontot képviseli, hogy a
különbözőfajok egyedei közötti agresszió csak elvétve vezet a másik
faj egyedének elpusztításához, kivételt csak az önvédelem képez:
ha az állat veszélyeztetve érzi magát, és nem képes elmenekülni,
akkor akár ölni is képes. Az agresszív viselkedés vizsgálata tehát a
fajon belüli agresszióra korlátozódik; Lorenz például kizárólag ezzel
foglalkozik.
A fajon belüli agresszió legfontosabb megkülönböztető jegyei: a)
Az emlősök többségénél ez a fajta agresszió „vértelen”, célja nem az
ölés, pusztítás vagy kínzás, inkább egyfajta figyelmeztető célzatú,
fenyegető magatartásnak tekinthető Valamennyi emlősállatnál
gyakran lehetünk tanúi civódásnak, kisebb-nagyobb
összezördüléseknek, fenyegetésnek; öldöklő, pusztító küzdelemmel
azonban, amely az emberi viselkedésre olyannyira jellemző, csak
elvétve találkozunk, b) A destruktív viselkedésforma csupán
bizonyos rovarok, halak, madarak körében jellemző, az emlősökre
csak kevéssé, a csekély számú kivételek közé tartoznak például a
patkányok, c) A fenyegető viselkedés olyan válaszreakció, amelyet
az állatban vitális érdekeinek veszélyeztetése vált ki, minek
következtében ezt – a szó neurofiziológiai értelmében – védekező
magatartásformának kell tartanunk, cl) Nincs kísérleti bizonyíték
arra, hogy az emlősök többségében jelen lenne egyfajta spontán
agresszív késztetés, amely a megfelelő szituáció hatására
aktiválódik. A defenzív agresszió az állatoknál filogenetikailag
meghatározott neuronstruktúrákra épül; Lorenz álláspontjával nem is
kellene vitába szállnunk, ha az emberi pusztító hajlam hidraulikus
modelljét nem a védekező agresszióra alapozná.
Tömeggyilkos és szadista emlős egyetlenegy van csak: az
ember. A következő fejezetek célja, hogy e tényre magyarázatot
találjanak. Az állati viselkedést vizsgálva ki fogom mutatni, hogy
fajtársaival sok állat harcba száll ugyan, e harc azonban
semmiképpen sem gyilkos vagy pusztító jellegű, s hogy általában az
emlősökre, speciálisan az ember megjelenése előtti főemlősökre
vonatkozó adatok alapján nem vonhatjuk le azt a következtetést,
hogy az ember ez utóbbiaktól egyfajta veleszületett „pusztító
hajlamot” örökölt volna. Mi több, nyugodtan kijelenthetjük: ha az
emberi faj „veleszületett” agresszivitásának mértéke csupán akkora
lenne, mint a csimpánzoké természetes élőhelyükön, akkor világunk
sokkal, de sokkal békésebb lenne.
 Agresszió a fogságban
Ha az állatok, különösképpen a főemlősök körében fellépő
agresszió vizsgálatát tűzzük ki célul magunk elé, akkor
mindenképpen meg kell különböztetnünk a természetes élőhelyükön
élő állatok viselkedését fogságban – többnyire állatkertben – tartott
társaikétól. A megfigyelések azt támasztják alá, hogy a destruktivitás
a vadon élő főemlősökre csak kismértékben, állatkertben tartott
társaikra viszont annál inkább jellemző.
A megkülönböztetés jelentősége az emberi agresszió
szempontjából azonnal nyilvánvalóvá válik, ha meggondoljuk, hogy
történelme folyamán az ember szinte alig élt „természetes
élőhelyén”, kivételt csupán a Kr. e. ötödik évezred előtt élt, vadászó-
gyűjtögető életmódot folytató őseink, valamint az első gazdálkodók
jelentenek. A „civilizált” ember mindig egyfajta „állatkertben”, a
fogság és a szabadságnélküliség különböző fokozatai közt élt, s él a
mai napig, még a legfejlettebb társadalmakban is.
Kezdjük tárgyalásunkat az állatkertben élő főemlősökre
vonatkozó, nagyszámú megfigyelések közül néhánnyal. A
legismertebbek talán Solly Zuckermannak a hamadryas babuinokra
vonatkozó vizsgálatai, amelyeket 1929-30-ban a Regents parki
londoni állatkertben (a „Majomhegyen”) folytatott. A majmok
rendelkezésére álló 30 méter hosszú és 18 méter széles terület
állatkerti viszonylatban nagynak mondható volt ugyan, ám
szélsőségesen kicsiny természetes élőhelyükhöz képest. Zuckerman
szerint az állatok körében a feszültség és az agresszivitás különösen
nagy mértéket öltött. Az erősebbek fáradhatatlanul és kegyetlenül
elnyomták gyengébb társaikat, az anyák tulajdon kölykeik kezéből
ragadták el az élelmet. A hátrányos helyzetűek többségükben a
nőstények és a fiatalok közül kerültek ki; ők a csatákban gyakran
megsérültek, sőt nemegyszer el is pusztultak. Zuckerman tanúja volt
annak, amint egy hím szántszándékkal, dühödten, egymás után
kétszer is rátámadt ugyanarra kölyökre, akit estére kimúltan találtak
a gondozók. A hatvanegy hím közül nyolc vált erőszak áldozatává,
többen különböző betegségekben pusztultak el (S. Zuckerman,
1932).
 Az állatkertben élő főemlősök viselkedésére vonatkozóan említést
érdemelnek még Hans Kummer zürichi (1951) és Vernon Reynolds
angliai, Whipsnade parki (1961) megfigyelései.[77] A zürichi
állatkertben a babuinokat egy kb. 25 x 13 méteres területen tartották;
az állatok harapásaikkal gyakran súlyos sérüléseket okoztak
egymásnak. Kummer azonban nemcsak az állatkertben vizsgálta a
majmok viselkedését, hanem tanulmányozta őket természetes
élőhelyeik egyikén, Etiópiában is; úgy találta, hogy a rabságban élő
nőstények között az agresszív támadások gyakorisága kilencszer
nagyobb, mint szabadon élő társaiknál, a felnőtt hímeknél ugyanez
az arány még nagyobb, tizenhét és félszeres volt. Vernon Reynolds
huszonnégy rhesusmajmot tanulmányozott; az állatok egy
oldalanként kilenc méter hosszú, nyolcszögletű területet foglaltak el.
A rendelkezésükre álló élettér kisebb volt ugyan, mint a
Majomhegyen, az agresszivitás azonban nem öltött olyan
szélsőséges mértéket. Mindazonáltal ezek az állatok is
agresszívebbek voltak, mint szabadon élő társaik: többeket közülük
súlyos harapás ért, egy nőstény egyedet például – sérülése miatt –
agyon kellett lőni.
Nagy jelentőségűek C. H. Southwick (1964), valamint C. H.
Southwick, M. Beg és M. Siddiqi (1965) megfigyelései: e kutatók azt
vizsgálták, milyen hatással vannak a környezeti feltételek a
rhesusmajmok (Macaca mulata) agresszív viselkedésére. Southwick
úgy találta, hogy a fogságban tartott rhesusmajmok „agonisztikus”
(konfliktushelyzetbeli) viselkedésére a környezeti és a szociális
feltételek konstans és erőteljes hatást gyakorolnak. Külön-külön
vizsgálta a környezeti feltételekben (az adott területen élő egyedek
számában) bekövetkező változások és a szociális feltételek
megváltozásának (új egyedek egy már kialakult csoportban) hatását.
Végeredményben arra a konklúzióra jutott, hogy az agressziót a
rendelkezésre álló terület csökkenése is fokozza, azonban a
szociális szerkezetben az új egyedek megjelenése nyomán fellépő
módosulás „az agresszív interakciók számának sokkalta drámaibb
növekedését idézte elő, mint a környezeti változások” (C. H.
Southwick, 1964).
 Az élettér csökkenése sok más emlősfajnál is az agresszió
fokozódásához vezet. L. II. Matthews a szakirodalom
tanulmányozása és saját, londoni állatkertbeli megfigyelései alapján
arra a megállapításra jutott, hogy nincs olyan emlősállat, amelynél a
fajon belüli harc az egyedek életét követeli – kivételt csupán a
tömegesedés által kiváltott szituációk jelentenek (L. H. Matthews,
1963). Paul Leyhausen, az állati viselkedés kiváló ismerője figyelt fel
arra, hogy a kicsiny helyre bezárt macskák körében az állatok között
kialakult relatív hierarchiában is zavarok lépnek fel. „Minél zsúfoltabb
a ketrec, annál inkább eltűnnek a hierarchikus viszonyok. A folyamat
vége az, hogy kiemelkedik egy despota, megjelennek a ‘páriák’, az
egész csoport őrjöngeni kezd, s a szakadatlan kegyetlen támadások
következtében mindenféle természetellenes viselkedésre ragadtatják
magukat. A macskaközösség gyűlölködő) csőcselékké válik. Szünet
nélkül fújnak, morognak egymásra, gyakran egymásnak is esnek” (P.
Leyhausen, 1956).[78]
Az állandó etetőhelyek környékén fellépő átmeneti tömegesedés
ugyancsak az agresszió fokozódásához vezet. 1952 telén amerikai
kutatók egy csoportja – C. Cabot, N. Collias és R. C. Guttinger,
eredményeikről C. és W. M. Russell (1968) számol be – a Flag folyó
környékén, Wisconsin államban szarvasok viselkedését
tanulmányozta. A szarvasok egymás elleni küzdelmeinek
gyakorisága az etetőhelyen tartózkodó állatok számától, tehát a
„népsűrűségtől” függött. Ha csak öt-hét szarvas tartózkodott ott,
szarvasonként és óránként mindössze egy harcias összecsapást
figyeltek meg. Ugyanez a szám akkor, amikor az etetőhelyen
huszonhárom-harminc egyed tartózkodott, 4,4-re emelkedett. A
neves amerikai biológus, J. B. Calhoun (1948) ugyanezt a jelenséget
figyelte meg vadon élő patkányoknál is.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a tömegesedés körülményei
között a bőséges táplálék sem akadályozza meg az agresszió
előretörését. A londoni állatkertben az állatokat jóltartják, a szűkös
élettér mégis fokozódé) agresszióhoz vezetett. Figyelemre méltó az
is, hogy – Southwick megfigyelései szerint – a rhesusmajmok
esetében a táplálék 25 százalékos csökkenése nem okozott
változást az agonisztikus interakciók számában, 50 százalékos
élelemelvonás viszont már az ilyen típusú jelenetek jelentős
csökkenéséhez vezetett.[79]
A főemlősök – és más emlősállatok – körében az agressziót
kiváltó tényezők tüzetes vizsgálata alapján úgy tűnik, a fő ok a
tömegesedés. A „tömegesedés” azonban csupán egy címke,
méghozzá kifejezetten megtévesztő címke, hiszen semmit sem árul
el arra nézve, hogy a tömegesedés mely tényezői tehetők felelőssé
az agresszivitás fokozódásáért.
Létezik-e valóban a – minimális nagyságú – privát területre
irányadó „természetes” igény?[80] Talán a tömegesedés éppen a
veleszületett felfedezőösztön kiélésében és szabad mozgásában
akadályozza meg az állatot? A tömegesedés talán az állat egyfajta
fizikai fenyegetése, amelyre aztán agresszióval válaszol?
E kérdések nyilvánvalóan csak további vizsgálatok elvégzése
után válaszolhatók meg, Southwick eredményei azonban arra
engednek következtetni, hogy a tömegesedés aspektusai közül
kettőt mindenképpen határozottan el kell különítenünk. Az egyik a
rendelkezésre álló élettér csökkenése, a másik a szociális struktúra
szétrombolása. A második tényező jelentőségét Southwick
megfigyelései egyértelműen alátámasztják, melyek szerint – mint
arról már beszámoltunk – egy idegen állat megjelenése még az
élettér beszűkülésénél is erőteljesebben fokozza az állatok közötti
agresszivitást. Természetesen legtöbbször a két tényező egyszerre
van jelen, s nem könnyű megállapítani, hogy adott esetben melyik a
meghatározó.
Bárhogy viszonyuljon is egymáshoz az állatok körében
megfigyelhető tömegesedés c két aspektusa, az agresszív
viselkedést bármelyikük ki tudja váltani. Ha a rendelkezésére álló
területet csökkentjük, akkor az állatot megfosztjuk a mozgás vitális
szempontból alapvető lehetőségétől s azon képességeinek a
gyakorlásától, amelyek csak akkor fejlődnek ki, ha élelméről
magának kell gondoskodnia. A térben korlátozott állat így vitális
funkcióit érzi fenyegetve, amire aztán agresszióval válaszol. A
szociális struktúra összeomlása, ha Southwicknak igaza van, még
súlyosabb fenyegetést jelent. Minden állat a saját fajára jellemző
szociális struktúrában él. Akár hierarchikus szerkezetű e struktúra,
akár nem, mindenképpen olyan vonatkoztatási rendszert jelöl ki,
amelyhez az állat viselkedésének alkalmazkodnia kell. Egyfajta
szociális egyensúly az állat fennmaradásához mindenképpen
szükséges. Ha a tömegesedés ezen egyensúly felborulásához
vezet, az kifejezett fenyegető hatással van az állat életére, amely
esetben az agresszió éppen az elvárható – védekező jellegű –
válaszreakció, főként ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a
szituációból nincs menekülés.
A tömegesedés állatkerti körülmények között is előfordulhat,
miként azt Zuckerman babuinjai esetében láttuk. Az állatkertben
tartott állatok azonban többnyire nem a tömegesedéstől, hanem
életterük beszűkülésétől szenvednek. A fogságban élő állatokat
jóltartják ugyan, biztonságban vannak – de „nincs semmi dolguk”. Ha
biztosak lennénk abban, hogy az állat (vagy az ember)
komfortérzéséhez tökéletesen elegendő, ha fiziológiai szükségletei
rendre kielégülnek, akkor azt kellene mondanunk: az állatkerti
körülményekkel a fogságban tartott állatoknak a legteljesebb
mértékben elégedetteknek kell lenniük. Parazitikus egzisztenciájuk
azonban megfosztja őket azoktól a stimulusoktól, amelyek hatására
fizikai és mentális képességeik tevékenyen megnyilvánulhatnának –
unatkozó, lusta, közönyös lényekké válnak. A. Kortlandt arról számol
be, hogy „a vadon élő csimpánzok között – ellentétben állatkerti
társaikkal – az idősebb egyedek az évek múltán egyre elevenebbek,
érdeklődőbbek – egyszóval emberibbek lesznek” (A. Kortlandt,
1962).[81] S. E. Glickman és R. W. Sroges (1966) ugyanerre a
következtetésre jutnak, amikor az állatkerti ketrecek világának
állandó ingerszegénységéről, ingerhiányáról s az ennek
eredményeként fellépő „unalomról” beszélnek.
Az emberi agresszió és a tömegesedés
Ha a tömegesedés az állati agressziót kiváltó okok egyik
legfontosabbika, azonnal adódik a kérdés: vajon ugyanez-e a
helyzet az embernél is? A széles körben elfogadott álláspontot P.
Leyhausen fogalmazta meg, aki szerint a „lázongásra”, az
„erőszakra” és a „neurózisra” nincs más gyógyír, mint „egyensúlyt
teremteni az emberi társadalomban, s minél hamarabb megtalálni a
módját, hogy a kialakult egyensúlyi optimális szinten tarthassuk” (P.
Leyhausen, 1967).[82]
A tömegesedésnek a népsűrűséggel való, széles körben
elfogadott azonosítása azonban félreértésekhez vezet. Leyhausent
egyszerűsítő, konzervatív nézőpontja megakadályozza annak
felismerésében, hogy világunkban a tömegesedésnek két aspektusa
is van – az egyik az életképes társadalmi struktúra felbomlása (ami
különösképpen a fejlett ipari társadalmakra jellemző), a másik a
népesség és a létének alapját alkotó gazdasági-társadalmi keretek
közötti aránytalanság, amivel inkább a világ kevéssé iparosodott
térségeiben találkozhatunk.
Az embernek olyan társadalmi rendre van szüksége, amelyben
azonosítani képes saját helyzetét, amelyben a többi emberhez
fűződő kapcsolatai viszonylag állandóak, s általánosan elfogadott
értékekre és eszmékre épülnek. A modern ipari társadalom azonban
éppen a hagyományokat, a közösen vallott értékeket, a társakhoz
fűződő valódi társadalmi kapcsolatokat számolta fel. Napjaink
tömegembere izolált és magányos, még olyankor is, amikor sokan
vannak körülötte; nincsenek meggyőződései, amelyeket másokkal
megoszthatna – ezeket a médiumokból rázúduló szlogenek és
ideológiák pótolják. Atommá vált: hasonszőrű társaival csak azonos
– bár gyakran egyszersmind antagonisztikus – érdekei és persze a
pénz körforgása révén alkot egységet. Émile Durkheim (1897) c
jelenséget „anómiának” nevezte, s amellett érvelt, hogy az
iparosodás előrehaladtával egyre nagyobb számban előforduló
öngyilkosságok fő oka éppen ebben keresendő. Az anomia
Durkheimnél a hagyományos társadalmi kötődések felbomlását
jelenti, ami annak következménye, hogy a valódi közösségi
szerveződések az államiakhoz képest másodlagosakká válnak, s az
igazi közösségi élet nyomtalanul eltűnik. A modern politikai
államszervezetben élő tömegre Durkheim mint „individuumok
szétszóródó porfelhőjére” tekintett.[83] F. Tönnies, a szociológia
tudományának másik kiváló képviselője, a modern társadalom
elemzése során hasonló eredményre jut; megkülönbözteti egymástól
a hagyományos „közösséget” (Gemeinschaft) és a modern
társadalmi berendezkedést (Gesellschaft), amelyben a valódi
társadalmi kötelékek mind hiányoznak.
Számtalan példa támasztja alá, hogy önmagában a népsűrűség
nem, sokkal inkább a társadalmi struktúra, a valódi közös kötelékek
és érdekek hiánya tekintendő az emberi agresszivitás kiváltó
okának. A legmeggyőzőbb példát az izraeli kibucok szolgáltatják,
amelyek nagyon zsúfoltak, az egyes ember számára csak nagyon
kis saját területet és még kevesebb magánéletet biztosítanak
(különösen a kezdeti időkben, amikor a kibucok még nagyon
szegények voltak). Az itt élők körében azonban agresszióval – szinte
természetellenes módon – nemigen találkozunk. Ugyanez áll a világ
valamennyi mesterségesen létrehozott közösségére is. További
pozitív példákat jelentenek az olyan országok, mint Hollandia vagy
Belgium, amelyeknek lakói – annak ellenére, hogy hazájuk a világ
legzsúfoltabb területei közé tartozik – éppenséggel nem
agresszivitásukról nevezetesek. Nemigen lehetne a woodstocki vagy
a Wight-szigeti fesztiváloknál zsúfoltabb szituációkat elképzelni, s
mégis: agresszióval szinte egyáltalán nem találkoztunk. Egy utolsó
példa: a negyvenes években a Manhattan-sziget a világ legsűrűbben
lakott területei közé tartozott, akkor azonban – nem úgy, mint ma –
még nem a tomboló erőszak jellemezte.
Mindenki előtt, aki valaha élt már hatalmas bérházban, ahol
családok százai laknak együtt igen kis helyen, nyilvánvaló, hogy
hiába közvetlen a szomszédság, szinte sehol nem lehet az ember
magánélete zavartalanabb, mint ezekben a szélsőségesen sűrűn
lakott épületekben. Egy kis faluban, bár a házak szétszórtabban
épülnek, s a népsűrűség jóval kisebb, a magánszféra sokkal
szűkebb keretek közé szorul. Az emberek itt tudnak egymásról,
folyton egymás látókörében vannak, megfigyelik és kibeszélik
egymást; ez – bár valamelyest kisebb mértékben – igaz a külvárosi
lakónegyedekre is.
A példák tanúsága szerint nem önmagában a tömegesedés,
hanem a társadalmi, pszichológiai, kulturális és gazdasági feltételek,
amelyek között megjelenik, tehetők felelőssé az agresszióért. A
túlnépesedésnek, amennyiben elszegényedéssel jár együtt, stressz
és agresszió az eredménye, ezt az indiai nagyvárosok és az
amerikai nyomornegyedek meggyőzően alátámasztják. A
túlnépesedés tehát, amennyiben a lakáskörülmények nem
megfelelőek, káros mellékhatásokkal jár: az embereknek ilyen
helyzetben nem áll módjukban elvonulni a többiek folytonos zavaró
jelenléte elöl. Túlnépesedésen azt az állapotot értjük, amikor egy
adott társadalomban több ember él, mint amennyinek a
rendelkezésre álló gazdasági potenciál elegendő élelmet, megfelelő
lakáskörülményeket és tartalmasán eltölthető szabadidőt tudna
biztosítani. Kétség nem férhet hozzá, hogy a túlnépesedés súlyos
következményekkel jár, s hogy ezek elkerülése érdekében a
népességnek akkorának kell lenni, amekkorát a gazdasági
erőforrások képesek eltartani. Amennyiben viszont a gazdaság
elegendően erős, s a sűrű népességet is ki tudja szolgálni, akkor a
sok ember közelsége egymagában nem fogja az állampolgárok
magánéletét megzavarni, miként arra sem kényszerít senkit sem,
hogy folyton-folyvást zaklassa társait.
Az elfogadható életfeltételek mindazonáltal csak a minimális
privát szférát biztosítják, csupán a többi ember folytonos, zavaró
jelenléte elől segítenek elmenekülni – a Gemeinschaft hiányának, az
anómiának a problémáját nem oldják meg, nem elégítik ki az
individuum azon igényét, hogy emberi léptékű világban éljen,
amelyben embertársaihoz személyes kötelékek fűzik. Az ipari
társadalmakban az anómia, a társadalmi normáktól való eltérés csak
egyetlen módon, a teljes társadalmi és szellemi struktúra radikális
megváltoztatásával számolható fel: nem elég az emberek számára a
megfelelő ellátást és a normális lakáskörülményeket biztosítani, azt
is el kell érni, hogy a társadalmi érdekek az egyéni érdekekkel
váljanak azonossá, hogy a társadalmi és az individuális élet vezérlő
eszméjévé az embertársi viszony és az egyéni képességek
kibontakoztatása váljon, nem pedig az ellenségeskedés és a
fogyasztás mindenhatósága. Ennek lehetősége fennáll a magas
népsűrűségű társadalmakban is, de átfogó változásokat, alapvető
elveink radikális újragondolását igényli.
 Az eddigiek alapján nyugodtan kijelenthetjük: az állati és az
emberi tömegesedés között fennálló analógiák csupán korlátozott
érvényűek. Az állat ösztönösen „tudja”, mekkora tér és milyen
szociális szerkezet szükséges életben maradásához. Ösztönös
agresszióval próbál elhárítani minden fenyegetést, amely e két
alapvető szükségletét veszélyezteti. Vitális érdekei védelmében más
eszköz nem is áll rendelkezésére. Nem így áll a dolog az embernél.
Ő megváltoztathatja a társadalmi szerkezetet, lefeszítheti a
szolidaritás védőhálóját, s az ösztöneiben rögzített alapvető
értékeken túl újakat is módjában áll teremteni. Az állat által a
tömegesedésre adott válasz biológiai és ösztönös, az embernek
ugyanerre a problémára társadalmi és politikai megoldást kell adnia.
 Agresszió a szabadban
Örvendetes módon a vadon élő állatok viselkedésére
vonatkozóan újabban számos tanulmány látott napvilágot, amelyek
egyértelműen azt támasztják alá, hogy a fogságban tapasztalható
agresszivitás ugyanazokra az állatokra természetes élőhelyükön már
nem jellemző.[84]
A majmok közül a babuinok körében egyes erőszakos
viselkedésformák, mint azt S. L. Washburn és I. DeVore (1971)
alapos megfigyelései alátámasztották, bizonyos elismertséget
élveznek. Az alábbiakban Washburn és DeVore megállapításaira
szorítkozom, melyek szerint amennyiben a szociális struktúrát nem
fenyegeti veszély, agresszív viselkedés csak nyomokban fordul elő,
lényegében fenyegető gesztusok, mozdulatok formájában. A
tömegesedésről az előzőekben mondottakra vonatkozóan meg kell
jegyeznünk, hogy a babuinok itatóhelyén, ahol több csapat is
találkozott egymással, a kutatók erőszakos jelenetekkel nem
találkoztak. Egy alkalommal több mint négyszáz babuint számláltak
meg egy időben, ugyanazon itatóhelyen, ám agresszív viselkedést
nem tapasztaltak. Úgy találták, a babuinok más fajokkal szemben
sem viselkednek agresszíven. Ugyanezt alátámasztják – és
kiegészítik – K. R. L. Halinak a Chacma babuinokra (Papio ursinus)
vonatkozó (1960) kutatásai is.
Az emberrel legközelebbi rokonságban álló csimpánzok
agresszív viselkedésének tanulmányozása értelemszerűen kiemelt
fontossággal bír. A legutóbbi időkig szinte semmit sem tudtunk arról,
miként élnek ezek az állatok az egyenlítői Afrikában, természetes
lakóhelyükön. Mára azonban több, egymástól független expedíció
eredményei is rendelkezésre állnak, az agresszív viselkedésre
vonatkozóan különösen fontos adatokkal.
V. és F. Reynolds, akik a Bodongo-erdei csimpánzokat
tanulmányozták, az agresszív megnyilvánulások különösen alacsony
számát emelték ki. „A megfigyelés 300 órája alatt mindössze 17
olyan küzdelemnek voltunk tanúi, amelyben azonosíthattuk a
fenyegetés és a düh jegyeit, ám ezek egyike sem tartott tovább
néhány másodpercnél” (V. és F. Reynolds, 1965). A tizenhét
küzdelem közül csupán négyben vettek részt felnőtt hímek. Jane
Goodall a Gombé folyami rezervátum csimpánzainál lényegében
ugyanezt tapasztalta: „Fenyegető viselkedést négy alkalommal
figyeltünk meg, amikor is egy alárendelt hím a domináns egyed elől
próbálta elvenni a táplálékot. (…) Erőszakos jelenetek csak nagyon
ritkán fordultak elő, felnőtt hímeket csupán egyetlen alkalommal
láttunk harcolni” (J. Goodall, 1965). Ezzel szemben „számtalan
alkalommal voltunk tanúi a kurkászó és udvarló
viselkedésformáknak”, amelyeknek funkciója minden valószínűség
szerint az, hogy kialakítsák és ápolják a közösség tagjai közötti jó
viszonyt. A csoportok csak ideiglenesen jöttek létre, az anya és
kölyke között fennállón kívül más stabil kapcsolat nem alakult ki (J.
Goodall, 1965). Valódi, dominancián alapuló hierarchiát ezen állatok
körében nem tapasztaltak, annak ellenére, hogy huszonkét
egyértelmű dominancia-interakciót is feljegyeztek.
A. Kortlandt említést tesz egy, a csimpánzok határozatlan
viselkedésére vonatkozó megfigyelésről, amelynek, mint majd látni
fogjuk, az ember „második természete”, az emberi karakter
evolúciójának megértése szempontjából különösen nagy jelentősége
van. Ezt írja:

Valamennyi általam megfigyelt csimpánz óvatos, tétova jószág

volt. Ez a benyomás az egyik legmélyebb azok közül, amelyek a
vadon élő állatok közvetlen megfigyelése során érik a kutatót. Olybá
tűnik, életteli, kutató tekintetük kétkedő, szemlélődő személyiséget
takar, amely folyton értelmet próbál vinni a rejtélyes világba. Mintha
az ösztön bizonyosságát a csimpánzoknál az intellektus
bizonytalansága váltotta volna fel – de az emberre jellemző
eltökéltség és határozottság nélkül (A. Kortlandt, 1962).

Kortlandt megemlíti, hogy a csimpánzoknál megfigyelhető

viselkedésmintáknak sokkal kisebb hányada veleszületett, mint más
majmoknál.[85]
A Van Lawick-Goodall által végzett megfigyelések közül egyet
részletesen is idéznék, amely alátámasztja Kortlandtnak a
csimpánzok tétova és határozatlan viselkedésére vonatkozó érdekes
tézisét. Íme a történet:

Egy napon Góliát egy (tüzelő) nőstény társaságában tűnt fel a

hegytetőn. Hugóval azon nyomban kitettünk egy kötegnyi banánt
olyan helyre, ahol mindkét állat jól láthatta, majd elbújtunk a
sátorban, s figyeltük, mi történik. Mikor a nőstény meglátta a sátrat,
azonnal felmászott egy fára, s onnan tekingetett lefelé. Góliát szintén
megállt, s felnézett rá. Aztán megpillantotta a banánokat. Néhány
lépést tett lefelé a lejtőn, aztán megállt, s újra a nőstényre nézett, aki
nem mozdult. Lassan közelebb jött, ez idő alatt azonban a nőstény
csendben lemászott áfáról, s eltűnt a sűrű aljnövényzetben. Mikor
Góliát körülnézett, s látta, hogy választottja már nincs a fán,
nyomban visszaszaladt. Kisvártatva megint megláttuk a nőstényt,
amint egy fára mászott fel, nyomában Góliáttal, akinek minden
szőrszála égnek meredt. Egy ideig vakargatta a nőstény szőrét,
közben azonban minduntalan a sátor felé pillantgatott. Nem látta már
a banánt, de tudta, hogy ott van – s ha figyelembe vesszük, hogy
akkorra már vagy űz napja nem volt a közelben, minden bizonnyal
összefutott a nyál a szájában.
Kis idő elteltével lemászott a fáról, s újra elindult felénk, de
néhány lépés megtétele után minduntalan hátranézett a nőstényre.
Az mozdulatlanul ült a fán, de Hugónak és nekem egymástól
függetlenül az volt a benyomásunk, hogy meg akar szabadulni Góliát
társaságától. Ahogy Góliát lejjebb ért, a növényzet eltakarhatta a
nőstényt a szeme elöl, ugyanis miután hátranézett, hirtelen felrohant
egy fára. Kísérője még mindig ugyanott tilt. Góliát lemászott, néhány
méter megtétele után azonban újra felmászott, ezúttal egy másik
fára Mindent rendben talált. Így ment ez körülbelül öt percig,
miközben Góliát közeledett a csak tőlünk beszerezhető banánok
felé.
Mikor a sátor előtti tisztásra ért, Góliát újabb problémával
szembesült: a közelben nem volt fa, amelyre felmászva szemmel
tarthatta volna a nőstényt. Háromszor is kilépett a tisztásra, majd
visszarohant az utolsó fához. A nőstény még mindig mozdulatlanul
üldögélt. Góliát hirtelen elhatározta magát, s szélsebesen a
banánokhoz iramodott. Egy gyümölcsöt tépett csak le, majd
visszamászott a fára. Aráját ugyanazon az ágon találta. Megette a
banánt, majd – némiképp megnyugodva – visszasietett a többihez,
felnyalábolt egy egész kötegre valót, aztán újra felszaladt a fára.
Ezúttal azonban a nősténynek nyomát sem lelte: amíg Góliát a
banánnal volt elfoglalva, lemászott a fáról, s – többször is
hátrapillantva Góliát felé – csendben eltűnt.
Mulatságos volt Góliát megdöbbenését látni. Eldobta a
banánokat, felrohant arra a fára, amelyen a nőstényt hagyta,
körbekémlelt, majd ő is eltűnt az aljnövényzetben. A következő húsz
percet a nőstény keresésével töltötte. Szinte percenként feltűnt
valamelyik fa tetején, minden irányba körbekémlelt – a keresés
azonban hiábavalónak bizonyult, fel is adta, visszatért a sátorhoz,
leült, s komótosan nekilátott megenni a banánokat. De még eközben
is minduntalan hátrafordult, a hegytető irányába (J. van Lawick-
Goodall, 1971)

Valóban megdöbbentő, hogy a felnőtt hím képtelen eldönteni:

először a banánt egye-e meg, vagy inkább a nőstényt hágja meg. Ha
ugyanezt egy embernél tapasztalnánk, azt mondanánk, rögeszmés
zavarodottságban szenved – egészséges személy ugyanis minden
probléma nélkül képes a karakterstruktúrája szerinti domináns
impulzusnak megfelelően cselekedni: az orális-receptív jelleműek a
banánnal kezdenék, a „genitális karakterek” viszont elsőként
szexuális késztetésüknek engednének, a táplálkozásra csak azután
kerítenének sort. Mindkét esetben kételkedés és tétovázás nélkül
cselekednének. Mivel aligha tételezhetjük fel, hogy a példában
szereplő hím rögeszmés neurózisban szenved, viselkedésének
magyarázatául Kortlandt elméletét kell elfogadnunk, amelyről –
sajnálatos módon – Van Lawick-Goodall említést sem tesz.
Kortlandt beszámol arról is, hogy a csimpánzok milyen toleránsán
viselkednek a fiatalabb egyedek irányában, s hogy milyen
tisztelettudóak az idősebbekkel, még azokkal is, akik már igazán
nincsenek erejük teljében. Ugyanerre a megállapításra jut Van
Lawick-Goodall is:
 A csimpánzok általában igen toleránsak egymás irányában. Ez
különösen a hímekre igaz, a nőstényekre csak valamelyest kisebb
mértékben. A domináns egyed részéről egy alárendelt hím
irányában megnyilvánuló tolerancia tipikus esetének akkor vagyunk
tanúi, amikor a fiatalabb állat a pálmafa egyetlen, gyümölccsel
megrakott ágát szemeli ki magának. Az öregebb hím felmászik
mellé, s békésen megférve egymás mellett, együtt lakmároznak
tovább. Az ellentétes szituációban a fiatalabb csimpánz is
felmászhat az idősebb mellé, mielőtt azonban hozzálátna az
evéshez, előbb kinyújtja kezét, s ajkánál, a combján vagy a genitális
területen megérinti az öregebbet. A hímek egymás iránti toleranciája
még szembetűnőbb a párzási időszakban; már beszámoltunk arról
az esetről, amikor hét hímet figyeltek meg, amint – az agresszió
legcsekélyebb jelét sem mutatva – ugyanazzal a nősténnyel
párosodtak, a hímek közül az egyik ráadásul fiatal volt (J. van
Lawick-Goodall, 1971).

A vadon élő gorillák viselkedéséről G. B. Schaller számol be;

megfigyelései szerint a csoportok közötti „interakció” lényegében
békésnek mondható. Agresszív támadást – egy hím részéről –
egyetlen alkalommal figyeltek csak meg, „s egyszer tanúi voltunk az
agresszió enyhébb megnyilvánulásának is: egy kifejlett nőstény, egy
fiatal állat és egy kölyök fenyegetett támadással néhány, más
csapatból való betolakodót A csoporton belüli agresszió egymás
dühödt méregetésében és a fogak csattogtatásában merült ki”.
Súlyos kimenetelű agresszív támadásról Schaller nem tesz említést.
Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel a csoportok által elfoglalt
területek között nem csupán átfedések voltak, de úgy tűnt,
mindegyik csoport együttesen használta az egész populáció
területét. A csoportok közötti súrlódásra ennélfogva számtalan
alkalom kínálkozott volna (G. B. Schaller, 1963, 1965).
Külön említést érdemelnek Van Lawick-Goodallnak a csimpánzok
táplálkozására vonatkozó megfigyelései, ezeket ugyanis több szerző
a csimpánzok húsevő, „ragadozó” jellegének bizonyítékaként
értelmezi. Beszámolója szerint „a Gombé folyami rezervátum
csimpánzai (feltehetően másutt élő fajtársaikkal egyetemben)
mindenevők. (…) A csimpánz alapvetően növényevő, táplálékának
legnagyobb hányadát növények teszik ki” (J. van Lavvick-Goodall,
1968). A szabály alól persze kivételek is akadtak. Míg a
csimpánzokat a terepen vizsgálták, huszonnyolc alkalommal voltak
tanúi annak, hogy csimpánzok más emlősök húsából lakmároztak. A
kutatók az első két és fél év folyamán még csak alkalmanként, a
következő két és fél éves periódusban már rendszeresen
ürülékmintákat vettek, melyek vizsgálata során harminchat,
különböző emlősből származó maradványokra bukkantak,
többségükben olyan állatokéra, amelyek a megfigyelések szerint is
többször a csimpánzok martalékává váltak. Tudósítanak arról is,
hogy négyszer tapasztalták, hogy hím csimpánzok elfogtak és
megöltek egy másik majmot, az áldozat három alkalommal egy-egy
babuinkölyök, egyszer pedig egy – feltehetően nőstény –
kolobuszmajom volt. Negyvenöt hónap leforgása alatt hatvannyolc
esettel találkoztak, amikor valamely más emlős vált a csimpánzok
prédájává, ez havonta hozzávetőlegesen másfél esetet jelent. Az
adatok a szerzők már idézett tézisét támasztják alá, miszerint a
csimpánzok „táplálékának legnagyobb hányadát növények teszik ki”,
s hogy a húsevés kivétel-számba megy. Az ember árnyékában című
népszerűsítő könyvében Van Lavvick-Goodall mégis határozottan
azt állítja, hogy férjével együtt „meglehetősen gyakran láttak
csimpánzokat húst enni” (J. van Lavvick-Goodall, 1971), anélkül
azonban, hogy korábbi munkájából felidézné az arra vonatkozó
passzusokat, hogy a húsevés mindazonáltal relatíve ritka
eseménynek számított. Azért látom szükségesnek mindezt
hangsúlyozni, mert a csimpánzok ragadozó vonásait kiemelő
kommentárok nem az eredeti tanulmányra, hanem ez utóbbi, 1971-
es verzióra hivatkoznak. Ezek az állatok azonban, mint azt számos
kutató megerősítette, mindenevők, táplálékuk pedig javarészt
növényi eredetű. Alkalmanként (valójában elég ritkán) húst is esznek
ugyan, ám ettől még nem tekinthetők húsevőnek, még kevésbé
ragadozónak. A ‘ragadozó’ és a ‘húsevő’ kifejezések használatával
mindazonáltal többen azt sugallják, hogy az ember veleszületett
pusztító hajlammal rendelkezik.
 Territoriális és rangsorral kapcsolatos agresszió
A széles körben elfogadott nézet szerint az állati agresszió egyik
döntő oka a terület védelme. Robert Ardrey 1967-es, Territorial
Irnperative című könyve alapján az olvasóközönség azt a
következtetést vonhatja le, hogy az embert – állati őseitől eredő-
ösztön készteti saját élőhelyének megvédésére, s ez az ösztön
tekinthető az állati és az emberi agresszió fő kiváltó okának. Az
analógiák persze tálcán kínálják magukat, s sokakban felmerülhet a
gondolat, hogy a háborúk kitöréséért ugyancsak ezen ösztön
okolható.
Az elképzelés azonban több szempontból is téves. Először is, sok
olyan faj létezik, amelynél a territoriális agresszió szóba sem jöhet.
„Territorializmus csupán a magasabb rendű állatoknál – a
gerinceseknél és az ízeltlábúaknál – fordul elő, s közöttük is csak
elvétve” (. P. Scott, 1968a). Az állati viselkedés több kutatója
csatlakozik Zing Yang Kuo nézetéhez, aki erősen hajlik „arra a
meggyőződésre, hogy az úgynevezett »territoriális védekezés»
végső soron nem több egy műkifejezésnél, amelyet az idegnek
megjelenésére adott válaszreakciókra alkalmaznak, s amelyet áthat
az antropomorfizmus és a tizenkilencedik századi darwinizmus
szelleme. Alihoz, hogy az itt felmerülő problémákra érdemi
megoldást találjunk, további szisztematikus vizsgálatokra lenne
szükség” (Zing Yang Kuo, 1960).
N. Tinbergen különbséget tesz a fajra és az egyedre jellemző
territorializmus között: „Úgy tűnik, mintha az állatok olyan vonások
alapján választanának élőhelyet, amelyekre ösztönös módon
képesek reagálni. Ennélfogva az egyazon fajhoz tartozó egyebek
mindegyike ugyanolyan típusú élőhelyet keres magának. A
hímeknek a saját területükhöz való személyes kötődése – ami lehet
a faj párosodási szokásainak egyik kifejeződése is – viszont már egy
tanulási folyamat eredménye” (N. Tinbergen, 1953)
A főemlősökre vonatkozóan már láttuk, hogy az élőhelyek
átfedése egyáltalán nem kivételes jelenség. Ha a majmok
megfigyeléséből levonhatunk valamiféle tanulságot, akkor azt, hogy
saját területük vonatkozásában kifejezetten rugalmasak és
toleránsak, nyoma sincs körükben az emberi társadalomra
olyannyira jellemző vonásoknak, mint amilyen a határok árgus
szemekkel való őrzése vagy az „idegenek” erőszakos kirekesztése.
A feltevés, miszerint az emberi agresszió alapja a terület védelme
lenne, egy másik ok miatt is téves. A territórium védelmének célja
ugyanis éppen az, hogy megelőzze a terület túlnépesedése miatti
heves harcot. A fenyegető viselkedés, amelyben a territoriális
agresszió megnyilvánul, az egyensúly és a békés körülmények
fenntartásának ösztönösen alkalmazott eszköze. Az öröklött
viselkedésformák ezeknél az állatoknál ugyanazt a szerepet töltik
be, mint a jogrend az emberi társadalomban. Az ösztön tehát azon
nyomban feleslegessé válik, mihelyt megjelennek a territórium
határát jelző szimbolikus kifejezések, amelyek figyelmeztetnek rá:
„magánterület”. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról sem: a
háborúk többnyire különféle előnyök megszerzésének céljából
törnek ki, s nem a terület védelme okán – csupán a háborús
ideológiák állítják ennek ellenkezőjét.
Hasonló félreértések övezik a dominancia fogalmát is. Sok – bár
semmiképp sem az összes – fajnál tapasztalhatjuk, hogy a
csoportok hierarchiába szerveződnek. A legerősebb hím előjogokkal
bír a táplálkozás és a szex területén, gondját viseli a rangsorban
alatta elhelyezkedő hímeknek.[86] A dominancia azonban, éppúgy,
mint a territorializmus, nem jellemző valamennyi állatfajra, s nem
általános még a gerincesek vagy akár csak az emlősök körében
sem.
A főemlősök között a csoporthierarchia különböző erősségű
formáit figyelhetjük meg: akadnak fajok – ilyenek például a babuinok
és a makákók –, amelyeknél a kutatók kifejlett, szigorú rangsorról
számolnak be, másoknál azonban a dominanciára utaló jegyek
korántsem olyan erősek. Schaller a hegyi gorillákról a következőket
írja:

110 kifejezett dominancia-interakciót számoltunk össze. Az

esetek túlnyomó többsége szűk csapásokon fordult elő, amikor az
egyik fél szabad továbbhaladásért vagy pihenőhelyért folyamodott, s
a domináns egyed a másikat kitúrta előnyösebb helyzetéből. A
rangsorban elfoglalt előkelőbb helyzetüket a gorillák nemigen
érzékeltették. A domináns egyed közeledése, esetleg egy pillantása
elegendő volt ahhoz, hogy az alacsonyabb szinten elhelyezkedők
kitérjenek az útból. A testi érintkezéssel járó gesztusok közül
leggyakoribb az volt, amikor a domináns egyed kézfejével finoman
megütögette a másik állatot (G. B. Schaller, 1965).

A Bodongo-erdei csimpánzokról V. és F. Reynolds az alábbiakat

jegyezték fel:

A csimpánzok általunk megfigyelt viselkedésformáinak a

dominanciajellegű interakciók csupán elenyésző hányadát tették ki,
bár voltak arra utaló jelek, hogy az egyes állatok különböző státussal
bírnak. Lineáris hierarchiát sem a hímek, sem a nőstények között
nem tapasztaltunk, a csoportoknak nem volt állandó vezetője (V. és
F. Reynolds, 1965).

A babuinokról szóló tanulmányában T. E. Rowell a dominancia

fogalma ellen hoz fel érveket; megállapítja, hogy „az adatok azt
támasztják alá, hogy a hierarchiával kapcsolatos viselkedés a –
különböző eredetű – környezeti stresszhatások eredménye, s hogy a
hierarchiában alacsonyabb helyet elfoglaló egyedek azok, akiken az
ilyen hatások következményeképpen először jelentkeznek különféle
fiziológiai tünetek (például kisebb ellenálló képesség a
betegségekkel szemben). Ha a rangsorban elfoglalt helyet
ténylegesen a behódoló (s nem a domináns, miként azt sokan
feltételezik) viselkedés határozná meg, akkor stresszt kiváltó
tényezők különböző – az illető egyed testi felépítése által
meghatározott – mértékben gyakorolnának hatást, egyaránt
vezetnének pszichológiai és (behódoló) viselkedésbeli
változásokhoz, mely utóbbiak nyomán a hierarchiába szerveződés
újabb impulzust kapna” (T. E. Rowell, 1966). Rowell arra a
következtetésre jut, hogy „a hierarchiát elsődlegesen a behódoló
viselkedésformák tartják fenn, vagyis az alárendelt, nem pedig a
domináns egyedek viselkedése” (T. E. Rowell, 1966).
 W. A. Mason ugyancsak fenntartásainak ad hangot; véleményét a
csimpánzok körében végzett vizsgálataira alapozza:

Az itt képviselt álláspont szerint a ‘dominancia és az alárendelés’

csupán konvencionálisán bevezetett terminusok, melyek mögött
csupán az a tény áll, hogy a csimpánzok gyakran megijesztik
egymást, és megijednek egymástól Természetes elvárás, hogy a
nagyobb erősebb, szilajabb és agresszívebb állat (mivel az összes
többiben képes félelmet kelteni) a többiekkel szemben egyfajta
domináns státusra tesz szert. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a
vadon élő állatok körében a felnőtt hímek dominánsak a felnőtt
nőstényekkel, ez utóbbiak pedig a fiatalabbakkal és a kölykökkel
szemben. Ezektől eltekintve azonban a csimpánzcsoportokban
semmi jelét nem találjuk hierarchikus szerveződésnek; semmi sem
mutat arra, hogy ezekben az állatokban létezne egy autonóm drive,
amely a felsőbb pozíciók megszerzésére sarkallna. A csimpánzok
makacs, impulzív és mohó állatok, ami akkor is elégséges alap a
dominancia és az alárendeltségi viszonyok kialakulásához, ha a
csoportban nincsenek közös szociális érdekek és igények.
A dominancia és az alárendeltség tehát csupán a szociális
interakciók mellékterméke az egyedek közötti kapcsolatok egyik
aspektusa. (…) (W A Mason 1970.)

A dominanciára – már amennyiben létezik ilyesmi – ugyanazok

érvényesek, amelyeket a territorializmusról már elmondottunk. A cél
ez esetben is a csoport békéjének és összetartásának megőrzése s
a súlyos kimenetelű harccal fenyegető súrlódások megelőzése. Az
ember ugyanerre a célra – a veleszületett ösztön hiányában – a
megállapodások, az etikett és a jog intézmény-rendszerét használja.
Az állatok körében előforduló dominancia jelenségét gyakorta a
csoport vezetőjének erőszakos „főnökösködéseként”, a többiek felett
gyakorolt hatalom élvezettel való kiéléseként állítják be. Igaz ugyan,
hogy – például a majmok között – a csoport vezetőjének hatalma
gyakorta azon alapul, hogy képes félelmet kelteni a többiekben. A
nagy testű emberszabásúak – például a csimpánzok – körében az
autoritás forrása nem az, hogy a vezér a legerősebb, a legsúlyosabb
megtorlással fenyegetni tudó egyed, hanem olyan, akit képességei
alkalmassá tesznek a vezető szerepre. Példa erre Kortlandt (1962)
megfigyelése, amelyről már korábban beszámoltunk: a csimpánzok
öreg vezére – tapasztalatának és bölcsességének köszönhetően –
akkor is megtartotta vezető szerepét, amikor már rég nem volt fizikai
ereje teljében.
Bármiben álljon is a dominancia jelentősége az állatoknál, a
vezetőnek mindenképpen folyamatosan meg kell dolgoznia
kitüntetett helyzetéért, szüntelenül érzékeltetnie kell nagyobb fizikai
erejét, bölcsességét, energiáját – bármit, ami pozíciója betöltésére
alkalmassá teszi. Delgado (1967) számol be rendkívül ötletes,
majmokon végzett kísérletekről, amelyek tanúsága szerint
amennyiben a domináns egyed – akárha átmenetileg – elveszíti
kiemelkedő képességeinek egyikét-másikát, vezető szerepének
nyomban búcsút mondhat. Az emberi történelem folyamán a
dominancia intézményes kereteket kapott, többé már nem a
személyes alkalmasság a döntő szempont, ahogy sok primitív
társadalomban még mindig ez a helyzet; már nem szükségszerű,
hogy a vezetők folyamatosan számot adjanak kiemelkedő
képességeikről, valójában az sem lényeges, hogy rendelkeznek-e
ilyenekkel. A rendszer azt sulykolja az egyénbe, hogy a különféle
címekben, egyenruhákban vagy bármi más külsőségben képes
legyen annak bizonyságát látni, hogy a vezetője hozzáértő,
rátermettségéhez kétség sem fér. Ameddig ezeket – a rendszer
egésze által támogatott – szimbólumokat látja maga előtt, az
átlagemberben fel sem vetődik a kérdés: vajon van-e ruha a
császáron?
 Agresszió más emlősöknél
Nem csupán a főemlősöknél, de a többi emlősállatnál sem
tapasztalunk – a ragadozóknál éppoly kevéssé, mint a nem
ragadozóknál – olyan típusú agresszív viselkedést, amely
alátámasztaná Lorenz hidraulikus elméletét.
Még a patkányok, a legagresszívebb emlősök között sem
figyelhetünk meg olyan heves agresszivitást, amilyet Lorenz példái
sugallnának. Sally Carrighar hívta fel a figyelmet arra, hogy mekkora
különbség áll fenn a Lorenz által idézett, valamint egy másik,
ugyancsak patkányokkal elvégzett kísérlet között, mely utóbbi éppen
hogy azt mutatja, hogy az agresszivitás kisebb-nagyobb fokáért nem
az állatok veleszületett ösztönei, hanem bizonyos külső körülmények
tehetők felelőssé:
Lorenz szerint Steiniger a különböző helyekről származó
patkányokat egyetlen nagy ketrecben zárta össze, amely
tökéletesen természetes életfeltételeket biztosított számukra. Eleinte
az állatok még féltek egymástól; nem mutattak agresszív indulatokat,
csupán akkor harapták meg egymást, ha véletlenül találkoztak,
példának okáért amikor a ketrec rácsa mentén egymással
szembefutva nagy sebességgel összeütköztek.[87]
Steiniger patkányai azonban hamarosan egymásnak estek, az
öldöklés addig tartott, míg csupán egyetlen pár maradt életben. Ezek
leszármazottai aztán egy klánba verődtek, s megöltek minden,
lakóhelyük közelébe engedett idegen állatot.
Ugyanabban az időben, amikor a fenti kísérleteket végezték,
John B. Calhoun Baltimore-ban szintén a patkányok viselkedését
tanulmányozta. Míg Steiniger eredeti populációja 15 egyedet, addig
Calhouné 14-et számlált, éppúgy egymás számára idegen
állatokból. Az utóbbi csoport ketrece azonban 16-szor akkora volt,
mint az előzőé, s emellett más előnyökkel is bírt: a társaik által
üldözött állatok számára kis odúkat alakítottak ki, amelyekben
átmenetileg biztonságban meghúzhatták magukat (hasonló
menedékek feltehetően szabadon élő társaiknak is rendelkezésére
állnak); Calhoun kísérletében továbbá valamennyi patkányt
azonosító jelzéssel láttak el.
 A hatalmas terület közepén felállított toronyból valamennyi
patkány mozgását szemmel tarthatták, és fel is jegyezték 27
hónapon keresztül. Az ismerkedési időszak alatt előfordultak
összecsapások, ezután azonban kialakult két klán, amelynek tagjai
már nem próbálták a másik csoport egyedeit elpusztítani. Számos
esetben megfigyelték, amint valamelyik állat átkelt a rivális klán
területén, anélkül azonban, hogy harcba bocsátkozlak volna vele –
ezek az esetek oly gyakoriak voltak, hogy a kutatók néhány egyedet
egyenesen „hírvivőnek” neveztek el (S. Carrighar, 1968).[88]
Az állati agresszió kiváló kutatója, J. P. Scott emeli ki, hogy – a
gerincesekkel és az alacsonyabb rendszertani kategóriákba tartozó
gerinctelenekkel összehasonlítva – az ízeltlábúak körében az
agresszió sokkal gyakoribb, mint azt a rákok véres küzdelmei is
jelzik, s az, hogy bizonyos rovarok, például a darazsak és egyes
pókok nőstényei megtámadják és felfalják a hímeket. A halak és a
hüllők körében az agresszió szintén különösen gyakori jelenség.
Scottot idézzük:

Az állati agresszió összehasonlító fiziológiája ahhoz az igen

jelentős meglátáshoz vezetett, hogy az erőszakos viselkedést kiváltó
ingerek elsősorban külső hatások; nincs tehát olyan belső stimulus,
amely arra ösztökélné az állatot, hogy – függetlenül a környezeti
hatásoktól – mindenképpen harcoljon. Az agresszív viselkedésben
szerepet játszó fiziológiai és az érzelmi tényezők ennélfogva
alapvetően különböznek azoktól a tényezőktől, amelyek a
táplálkozással és a szaporodással kapcsolatban lépnek fel.

Majd így folytatja:

Természetes életkörülmények között az állati társadalmakban

ellenségeskedéssel és agresszióval, aszónak abban az értelmében,
amely a destruktív, kártékony (kiemelés tőlem – E. F.) agonisztikus
viselkedést jelöli, csak elvétve találkozunk.
 A Lorenz által feltételezett spontán, belülről fakadó agresszív
késztetésre vonatkozóan Scott az alábbi észrevételt teszi:

Valamennyi rendelkezésünkre álló eredmény azt támasztja alá,

hogy a magasabb rendű emlősöknél, beleértve az embert is, az
erőszakos viselkedés külső hatások eredménye, s nincs olyan adat,
amely a belülről jövő, spontán késztetés meglétét igazolná. Az
érzelmi és a fiziológiai folyamatok meghosszabbíthatják vagy
felerősíthetik az. agressziót kiváltó ingereket, ám egymagukban nem
idéznek elő ilyesmit (J. P. Scott, 1968a).[89]
Van-e az emberben valami, ami megakadályozná, hogy
öljön?
Az emberi agresszió Lorenz-féle magyarázatának egyik
legérdekesebb pontja az a feltevés, mely szerint az emberben –
ellentétben a ragadozó állatokkal – nem alakult ki ösztönös gátlás az
ellen, hogy megölje fajtársait. Lorenz ezt azzal támasztja alá, hogy
az embert, ahogy a nem ragadozó állatok egyikét sem, a természet
nem ruházta fel veszélyes fegyverekkel (például éles karmokkal),
ennélfogva ilyen gátlásra nincs is szüksége; a veleszületett gátlás
hiánya csak akkor vált veszélyessé, amikor fegyvereket készített
magának.
De valóban úgy áll-e, hogy az emberben nincs veleszületett tiltás
az öléssel szemben?
Az emberi történelem olyannyira tele van gyilkosságokkal, hogy
első pillantásra elég valószínűtlennek tűnik egy ilyenfajta gátlás
létezése. E választ azonban rögvest kétségbe vonhatjuk, amint
eredeti kérdésünket a következő formában tesszük fel: Van-e az
emberben valami, ami megakadályozná abban, hogy megöljön olyan
élőlényeket – embereket vagy állatokat akiket és amelyeket többé-
kevésbé magához közel állónak tekint, olyanokat tehát, akik és
amelyek nem teljesen idegenek a szemében, s érzelmileg kötődik
hozzájuk?
Vannak adatok, amelyek azt támasztják alá, hogy ilyesmi igenis
létezik, s hogy a gyilkosságot mindig bűntudat követheti.
 Hogy a közvetlen kapcsolatnak és az empátiának mekkora
szerepe van abban, hogy az állatok megölése ellen az emberben
tiltakozás ébred, a mindennapi tapasztalat is jól mutatja. Sokan
kifejezett ellenérzést táplálnak olyan állatok megölése és
elfogyasztása ellenében, amelyeket jól ismertek, esetleg – mint egy
nyulat vagy egy kecskét – házi kedvencként dédelgettek. Sok ember
van, aki soha nem ölne meg egyetlen ilyen állatot sem, az
elfogyasztását pedig egyértelműen elutasítaná. De ugyanők minden
tétovázás nélkül megennének egy hasonló állatot, ha a szóban forgó
empátia esete nem állna fenn. S az ölessel szembeni ellenérzés
nem csupán azoknak az állatoknak az esetében nyilvánul meg,
amelyeket az ember „személyesen” ismer, hanem azokban az
esetekben is, amikor valamiféle azonosság érzése száll meg minket
az állat, a másik élőlény irányában. Az élet elpusztítása – tudatos
vagy akár tudattalan – bűntudatot vonhat maga után, különösen ha
bizonyos fokú empátia már kialakult az elpusztított lény irányában.
Az állatokhoz való közelség érzése s az állat megölésének
gondolatával való megbékélés igénye drámai módon nyilvánul meg
a kőkorszaki vadászok medvekultuszának rítusaiban (J. Mahringer,
1952).[90]
A valamennyi élőlénnyel való azonosulás az indiai
gondolkodásban kifejezett erkölcsi szabállyá vált, s a valamennyi
állat megölését tiltó hindu parancsban nyert kifejezést.
Nem zárható ki, hogy a gyilkosságot tiltó belső parancs
embertársaink irányában is megnyilvánul, különösen ha az illetőhöz
az azonosulás és az empátia szálai fűznek. Azzal az észrevétellel
kell kezdenünk, hogy a primitív ember szemében a nem saját
csoportjába tartozó „idegen” igazából nem embertárs, olyan „dolog”
csupán, akivel semmiféle közösséget nem érez. Általában nagyobb
ellenállásba ütközik, ha valaki egy csoportbelit akar megölni, s a
primitív társadalmakban a legsúlyosabb büntetés gyakran nem a
halál, hanem a száműzetés volt (Még nyilvánvalóbb ez a Bibliában,
Káin megbüntetése kapcsán.) Az ismertetett példák azonban nem
kizárólagosan a primitív társadalmakra érvényesek. A rabszolgákat
még a civilizáció olyan magas fokát elérő rendszerekben sem
tekintették igazán emberi lénynek, mint amilyen az ókori görög
társadalom.
Ugyanezzel a jelenséggel a modern kor társadalmaiban is
találkozunk. Háború esetén minden kormány megpróbálja azt a
gondolatot elültetni az emberekben, hogy az ellenség nem is ember.
Az első világháborúban a németeket az angolok „hunoknak”
nevezték, a franciák pedig a pejoratív „boche” néven emlegették
őket. Az ellenség emberi mivoltának tagadása akkor hág tetőfokra,
amikor annak bőrszíne is különböző. A vietnami háború elegendő
példával szolgált arra, hogy az amerikai katonák milyen kevés
empátiát éreztek az általuk csak „sárgáknak” (vagy
„ferdeszeműeknek”) nevezett ellenség irányában. A ‘megölni’ szó
helyett is csak a ‘kicsinál’-t használták. Calley hadnagy, aki ellen
számos vietnami (My Lai-i) civil lakos – férfiak, nők és gyermekek –
meggyilkolása miatt emeltek vádat, és akit el is ítéltek, azzal
védekezett, hogy neki azt tanították: a vietnami hadsereg (a
„Vietkong”) katonáit ne emberi lényeknek, csak egyszerűen „az
ellenségnek” tekintse. Nem az a kérdés, hogy e védekezés megállja-
e a helyét. Igen erőteljes argumentum ez, amely nyilvánvalóvá teszi
a vietnami parasztokkal szemben tanúsított magatartás gyökereit.
Hitler ugyanezt a logikát követte, amikor az elpusztítani kívánt
„politikai ellenséget” „Untermensch”-nek, alsóbbrendű embernek
nevezte. Szabályként könyvelhető el tehát, hogy amennyiben
katonáink számára az ellenfél elpusztítását könnyebbé akarjuk tenni,
célszerű beléjük táplálni a hitet, miszerint a másik oldal képviselői
igazából nem is emberek.[91]
A másik módja annak, hogy valakit megfosszunk ember voltától,
az, ha elvágunk minden hozzá fűződő érzelmi kötődést. Súlyos
patologikus esetben ez az állapot huzamosabb ideig is fennállhat,
átmenetileg azonban egészséges embereknél is előfordul. Ilyenkor
semmiféle különbséget nem jelent, hogy az agresszió célpontja
barát vagy idegen, az agresszió érzelmi szempontból megsemmisíti,
„megfagyasztja” a másikat. Többé nem ember, csupán „valami a
másik oldalon”. Ezekben az esetekben a pusztítás
legszélsőségesebb formáival szemben sem merül fel ellenérzés.
Klinikai tapasztalatok egész sora támasztja alá, hogy a destruktív
agresszió kísérőjelensége – többnyire legalábbis – átmeneti vagy
krónikus érzelmi zavarodottság.
Midőn a másikat nem tekintik emberi lénynek, a pusztító hajlam
és a kegyetlenség is más megvilágításba kerül, mint azt egy
példával is alátámaszthatjuk. Ha egy hindu vagy egy buddhista, aki
minden élőlény iránt mély együttérzéssel viseltetik, tanúja lenne
annak, miként csapja agyon tétovázás nélkül a modern átlagember a
legyet, azt feltehetően az érzéketlenség és a kegyetlenség
megnyilvánulásának tartaná; ítéletében mindazonáltal tévedne. A
légy ugyanis a legtöbb ember számára nem érző lény, ugyanúgy
tekintenek rá, mint bármely egyéb zavaró „dologra”. Nem arról van
szó tehát, hogy ez az ember kifejezetten kegyetlen lenne, csupán
korlátozott azon lényeknek a köre, amelyekre „élő”-ként tekint.
 7.
PALEONTOLÓGIA
Egyetlen faj-e az ember?
Emlékezzünk csak vissza: Lorenz adatai egytől egyig fajon belüli
agresszióra vonatkoznak, a különböző fajokhoz tartozó egyedek
közötti agressziót figyelmen kívül hagyja. A kérdés mármost a
következő: bizonyosak lehetünk-e abban, hogy az emberek egymás
közötti interakcióik során fajtársként tekintenek a másikra, s
válaszreakcióik során az ilyen esetekre genetikailag beprogramozott
viselkedésformáik érvényesülnek? Nem éppen ennek
ellenkezőjének vagyunk tanúi egyes primitív népek körében, akik a
másik törzshöz tartozó, sőt, a csupán néhány kilométerre lévő
szomszédos faluban élő társaikra is mint teljes mértékben idegen,
esetleg nem is emberi lényekre tekintenek, s így semmiféle empátiát
nem éreznek irántuk? Azon egyedek száma, akiket elfogadnak
emberi lénynek, csak a szociális és kulturális evolúció
előrehaladtával növekszik. Úgy tűnik, alapos okunk van feltételezni,
hogy az ember nem tekinti embertársait feltétlenül ugyanazon fajhoz
tartozónak, elvégre nem könnyítik meg a dolgát azok az öröklött –
bizonyos szagokon, vonásokon, színeken alapuló – azonosítási
mechanizmusok, amelyek az állatoknál olyan nyilvánvalóvá teszik a
fajtárs jelenlétét. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy e
kérdésben – miként azt számos kísérlet tanúsítja – még az állatokat
is meg lehet téveszteni, de legalábbis el lehet bizonytalanítani.
Pontosan annak következtében, hogy az embernek kevesebb
ösztönös azonosítóeljárás áll rendelkezésére, saját fajtársait nem
ismeri fel olyan könnyedén, mint az állatok. Az ember esetében a
nyelvi, a szokásokon vagy az öltözködésen alapuló, csak az értelem
számára nyilvánvaló és nem az ösztönök által meghatározott
kritériumok döntik el, ki tartozik ugyanahhoz a fajhoz. Egy olyan
csoport tagjait, akiknek a vonásai akár csak egy hajszálnyival
eltérőek, már korántsem biztos, hogy ugyanolyan emberként
azonosítjuk. Ennek az a paradox szituáció az eredménye, hogy az
ember, éppen annak következtében, hogy ösztönös azonosító
mechanizmusokkal nem rendelkezik, nem ismeri a saját fajával való
azonosság tapasztalatát sem, az idegent ennélfogva más fajhoz
tartozóként könyveli el; más szóval: éppen ember volta okozza
embertelenségét.
Ha a fenti megfontolások megállják a helyüket, Lorenz érvelése
nyomban összeomlik, impozáns elméletét ugyanis kizárólag a fajon
belüli agresszió vizsgálatára alapozza. Esetünkben ettől gyökeresen
eltérő problémáról van szó, jelesül az állatok veleszületett
agresszivitásáról a másik fajhoz tartozó egyedekkel szemben. Midőn
azonban a fajok között fellépő agresszióra vonatkozó adatokra
tekintünk, azt találjuk, hogy amennyiben valamilyen következtetés
levonható belőlük, akkor az, hogy a különböző fajok egyedei közötti
agresszió korántsem olyan mértékben genetikailag meghatározott,
mint a fajon belüli. Kivételt csupán azok az esetek jelentenek, amikor
az állat ragadozó, vagy pedig fenyegetésnek van kitéve. Igazolható-
e, hogy az ember valamely ragadozó állat leszármazottja lenne?
Vagy az ember, ha nem is a másik ember farkasa – esetleg a másik
báránya lenne?
 Ragadozó állat-e az ember?
Van-e bizonyíték, ami alátámasztaná, hogy az ember ősei
ragadozók voltak?
A legkorábbi emberszabású, akit a mai ember egyik őseként
tarthatunk számon, a tizennégymillió évvel ezelőtt, a mai India
területén élt Ramapithecus.[92] Fogsora a többi emberszabású
fogsorával azonos jegyeket mutat, és sokkal inkább hasonlít az
emberére, mint a ma élei emberszabású majmoké. Elképzelhető
ugyan, hogy a Ramapithecus többségében növényi eredetű
táplálékát néha húsfélékkel is kiegészítette, az azonban már abszurd
feltételezés lenne, ha azt állítanánk, ragadozó volt.
Időrendben a Ramapithecus után következő hominida, amelynek
maradványai fennmaradtak, az Australopitecus robustas, valamint a
Raymond Dart által Dél-Afrikában 1924-ben megtalált
Australopitecus africanas, amely felfedezője becslése szerint közel
kétmillió évvel ezelőtt élt. Az Australopithecus körül heves viták
folytak a paleoantropológusok között. Manapság a kutatók többsége
azt az álláspontot képviseli, hogy az emberfélék közé kell sorolni,
míg néhányan – D. R. Pilbeam és E. L. Simmons (1965) például –
egyenesen úgy vélik, a Homo nem elsőként az
Australopithecusokkal jelenik meg.
Az Australopithecusok kapcsán a legtöbben azt emelik ki, hogy
már szerszámokat is készítettek, aminek alapján többen emberként,
de legalábbis az ember ősei egyikeként tartják számon. Lewis
Mumford azonban rámutatott, hogy a szerszámkészítést az ember
azonosító jegyének tekinteni félrevezető elgondolás, amelynek
alapja a technika modern fogalma iránti túlzott elfogultság (L.
Mumford, 1967). 1924 óta újabb leletekre is bukkantak, ezek
osztályozását illetően azonban nem alakult ki egyetértés, miként arra
vonatkozóan sem, hogy az Australopithecust húsevőnek, vadásznak
vagy szerszámkészítőnek kell-e tartanunk.[93] A legtöbb szakember
abban mindenesetre egyetért, hogy az Australopithecus africanus
mindenevő állat volt, amelynek étrendjét kifejezett változatosság
jellemezte. B. G. Campbell (1966) szerint kisebb hüllők, madarak,
apró rágcsáló emlősök, valamint gyökerek és gyümölcsök alkották fő
táplálékait. Csak olyan kis termetű állatokat fogyaszthatott,
amelyeket fegyver és csapdaállítás nélkül is el tudott ejteni.
Vadászat ugyanis fejlett csoporton belüli kooperáció és megfelelő
szerszámok híján nem igen jöhet szóba, ezek viszont csak később,
az ember ázsiai feltűnésével egy időben, mintegy félmillió évvel
ezelőtt jelentek meg.
Akár vadászott az Australopithecus, akár nem, az minden
kétségen felül áll, hogy valamennyi emberféle, csakúgy, mint azok
ősei, nem voltak ragadozók, nem rendelkeztek azokkal az
ösztönökkel és morfológiai sajátosságokkal, amelyek a ragadozó
húsevőket, például az oroszlánt vagy a farkast jellemzik
Annak ellenére, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok enyhén
szólva is hiányosak, nem csupán a kérdést valamelyest
túldramatizáló Ardrey, de még komoly tudósok is, mint D. Freeman,
hajlanak arra, hogy az Australopithecusban a paleontológiái
„Ádámot” lássák, akivel a pusztítóösztön eredendő bűne megjelent
az emberi faj történetében. Freeman szerint az Australopithecusok
„adaptálódtak a húsevéshez”, s „ragadozó, gyilkos és
kannibalisztikus hajlamokkal rendelkeztek. A paleoantropológia tehát
az utóbbi évtizedek kutatásai révén feltárta a – pszichoanalitikusok
szerint az emberi természetben gyökerező – agresszió filogenetikai
alapját”. Álláspontját ekképpen foglalja össze: „Szélesebb,
antropológiai perspektívából szemlélve a dolgokat, olybá tűnik, hogy
az emberi természet, az emberi képességek s végeredményben az
egész civilizáció kialakulása a ragadozó életmódhoz való
alkalmazkodásnak a következménye, ami elsőként a korai
őskőkorban, Afrika déli részén, az Australopithecusok körében ment
végbe” (D. Freeman, 1964).
A cikkének felolvasását követő vita során Freeman már
egyáltalán nem látszott olyan biztosnak a dolgában. „A legújabb
paleoantropológiai felfedezések fényében a feltevés, miszerint az
emberi természet bizonyos vonásai (többek között esetleg az
agresszivitás és a kegyetlenség) a húsevésre és a ragadozó
életmódra való áttéréssel hozható összefüggésbe, ami az
emberfélék kőkorszaki evolúciójának alapvető fejleménye, nem
látszik jobban alátámasztottnak. Véleményem szerint olyan
hipotézisről van szó, amelyhez tudományosan és elfogulatlanul kell
közelítenünk, ugyanis olyan tényekre vonatkozik, amelyekről jelenleg
nincs tudomásunk” (D. Freeman, 1964; kiemelés tőlem – E. F.). Ami
tehát a cikkben a paleoantropológia által az emberi agresszióról
feltárt tényként szerepelt, az itt csupán egy hipotézis. amely „további
vizsgálatra szorul”.
Ilyesféle, kissé zavaros érvelések olvashatók Freemannél – s jó
néhány további szerzőnél – a ragadozó életmódra, a húsevésre ás a
vadászatra vonatkozóan is. A zoológia szempontjából a ragadozók
könnyedén azonosíthatók: idetartozik a macskák, a hiénák, a kutyák
és a medvék családja, továbbá bizonyos jellemző testi jegyek: a
karmok és az éles tépőfogak valamennyinél megtalálhatók. A
ragadozók táplálékukat más állatok elejtésével és felfalásával
szerzik meg. Ez a viselkedésük genetikailag programozott, a tanulás
csupán marginális szerepet játszik benne, s – mint arról már volt szó
– a ragadozó agresszió neurológiai bázisa eltér a védekező
agresszióétól. A ragadozókat nem is nevezhetjük különösképpen
agresszív állatoknak, lévén, hogy fajtársaikkal kifejezetten szociális,
nemritkán barátságos kapcsolatot tartanak fenn, mint azt például a
farkasoknál tapasztalhatjuk. A medvék kivételével, amelyek
elsődlegesen növényi táplálékon élnek, s nemigen képesek
hosszabb hajszára, a ragadozók mind húsevők. Viszont nem minden
húsevő állat ragadozó. A mindenevőket, amelyek növényekkel és
hússal táplálkoznak, éppen ezen oknál fogva nem soroljuk a
ragadozók rendjébe. Freeman is tisztában van azzal, hogy „a
húsevő terminus, amennyiben az emberfélék viselkedésére
alkalmazzuk, egészen más jelentéssel bír, mint a ragadozók
rendjébe sorolható fajták esetében” (J. D. Carthy, F. J. Ebiing, 1964;
kiemelés tőlem – E. F.). Akkor viszont miért nevezik az emberféléket
húsevőnek s nem mindenevőnek? Az így kialakuló zavaros kép az
olvasóban azt a képzetet kelti, hogy az olyan állat, amelynek
étrendjében hús is szerepel, húsevő tehát ragadozó, ergo: az ember
ősei ragadozók, akik ösztöneik hatására gyilkolták a többi állatot,
beleértve embertársaikat is, vagyis: az ember pusztítóösztöne
veleszületett – Freudnak igaza van. Quod erat demonstrandum!
 Annyit minden további nélkül elismerhetünk, hogy az
Australopithecus africanus mindenevő állat volt, amelynek
táplálékában a hús többé-kevésbé fontos szerepet játszott, s amely
el is ejtett bizonyos állatokat – de csak kisebb termetűeket és csak
táplálékszerzés céljából. Attól azonban, hogy alkalomadtán húst is
fogyasztottak, az emberfélék még nem váltak ragadozóvá. Ráadásul
mára már széles körben elfogadják Sir Julian Huxley azon
álláspontját is, mely szerint a tápláléknak – legyen akár növényi,
akár állati eredetű – vajmi kevés köze van az agresszivitás
kialakulásához.
Semmi nem támasztja tehát alá, hogy az Australopithecus
rendelkezett volna azokkal a ragadozóösztönökkel, amelyek –
feltéve, hogy valóban „ő” tekinthető az ember ősének – felelőssé
tennék az ember „ragadozó” génjeinek kialakulásáért.
 8.
ANTROPOLÓGIA
Ebben a fejezetben részletes adatokkal szolgálok primitív
vadászó és gyűjtögető őseinkről, az újkőkori földművelőkről és az új
keletű városi társadalmakról. Maga az olvasó is képes lesz
megítélni, vajon ezek az adatok alátámasztják-e a hagyományos
tézist, miszerint minél primitívebb az ember, annál agresszívabb.
Sok esetben egy fiatal antropológusnemzedéknek az elmúlt tíz
évben tett felfedezéseiről van szó. Ezek nemegyszer szöges
ellentétben állnak a régi nézetekkel, amelyek továbbra is
meghatározzák a nem szakmabeliek gondolkodását.
 „A vadászó ember” – az antropológiai Ádám?
Ha emberszabású őseink ragadozó tulajdonsága nem
magyarázza a velünk született agresszivitást, akkor vajon létezett
egy elődünk, egy történelem előtti Ádám, akire e „bűnbeesés”
visszavezethető? E nézet mellett száll síkra S. L. Washburn, a téma
egyik legnevesebb szakértője, és könyve társszerzői. Szerintük ez
az „Adám” nem más, mint a vadászó ember.
Washburn a következő feltevésből indul ki: tekintve azt a tényt,
hogy az ember történetének 99 százalékát vadászként élte le,
biológiai, lélektani tulajdonságaink és szokásaink az elmúlt idők
vadászát idézik:

Értelmünk, érdeklődésünk, érzelmeink és alapvető társadalmi

életünk a szó igazi értelmében a vadászó életmód sikeres
adaptációjának evolúciós produktumai. Amikor antropológusok az
emberiség egységéről beszélnek, arra gondolnak, hogy a vadászó
és gyűjtögető életmódú őseinkre nehezedő szelekciós nyomás az
egyes korokban oly mértékben megegyezett, és annyira
eredményesnek bizonyult, hogy a Homo sapiens-populációk máig
hasonlóak bárhol a földön (S. L. Washburn és C. S. Lancaster,
1968).[94]

A döntő kérdés tehát: hogyan is nézne ki a „vadászó ember

lélektani diszpozíciója”?
Washburn „húsevő/vérengző lelki beállítottságnak” nevezi, ami a
középpleisztocén korban, körülbelül 500 ezer éve vagy még
korábban fejlődött ki teljesen:

A korai húsevő ember világképe gyökeresen különbözött

növényevő testvéreiétől. Utóbbiak viszonylag kis területen ki tudták
elégíteni szükségleteiket, és nemigen törődtek a környezetükben élő
állatokkal, hacsak nem jelentettek fenyegető veszélyt. Ellenben a
hús iránti vágy rákényszeríti az állatokat, hogy megismerjék a többi
állatot, és megtanulják szokásaikat. Az ember területszerzési
szokásai és lélektani beállítottsága alapvetően eltér az
emberszabásúakétól és a majmokétól. Körülbelül 300 ezer éven át
(de lehet, hogy kétszer ennyi ideig) a húsevők kíváncsisága és
agresszivitása hozzáadódott az emberszabásúak érdeklődő és
dominanciára törekvő magatartásához. Ez a húsevőkre jellemző
lélektani diszpozíció teljes egészében a középpleisztocén idejére
fejlődött ki, lehetséges, hogy ez a fejlődési ív az Australopithecus
zsákmányoló életmódjáig nyúlik vissza. (S. L. Washburn és V. Avis,
1958).

Amikor Washburn „húsevő/vérengző lelki beállítottságról” beszél,

ezen a gyilkolási ösztönt és a gyilkolásban lelt örömöt érti. Ezt írja:
„Az ember örömét leli az állatok vadászatában. Ha nem szoktatták
hozzá, hogy elrejtse ezt a természetes késztetését, élvezetet talál az
állatok üldözésében és megölésében. Számos kultúrában a kínzás
és szenvedés nyilvános látványosság a köznép szórakoztatására”
(S. L. Washburn és V. Avis, 1958. Kiemelés tőlem – E. F).
Washburn kitart álláspontja mellett: „Az embert húsevő/vérengző
lelki beállítottsága tünteti ki. Könnyű gyilkolásra tanítani az embert,
ám annál nehezebb a gyilkolás elkerülésének szokását belé ültetni.
Sokan élvezik mások szenvedésének és az állatok legyilkolásának
látványát (…) mások nyilvános megverése és kínzása hétköznapi
jelenség számos kultúrában” (S. L Washburn, 1959). Washburn ez
utóbbi két megállapítása szerint nemcsak a gyilkolás, hanem a
brutalitás is a vadászó ember lelki beállítottságának alkotóeleme.
Milyen érveket hoz fel Washburn amellett, hogy az ölésben és
brutalitásban lelt öröm velünk született?
Az egyik „az ölés mint sport” (az „ölésről” és nem a „vadászatról”
mint sportról beszél, pedig ez utóbbi helyénvalóbb lenne). Ezt írja:
„Ezt talán semmi sem igazolja jobban, mint az öldöklésre mint
sportra fordított óriási erőforrások Régen a királyok és a nemesek
vadászparkokat tartottak fenn az öldöklés sportszerű kiélésének
kedvéért, az Egyesült Államok kormánya manapság is több millió
dollárt költ a vadászat támogatására” (S. L. Washburn és C. S.
Lancaster, 1968). Másik, ehhez kapcsolódó példa: „azok a
horgászok, akik a legegyszerűbb horgászfelszerelést használják,
ezáltal meghosszabbítják a hal hiábavaló küzdelmét, s egyúttal
bizonyítva érzik rátermettségüket és ügyességüket” (S. L. Washburn
és C. S. Lancaster, 1968).
Washburn rámutat a háború népszerűségére:

A legutóbbi időkig úgy tekintettek a háborúra mint a vadászatra.

Azzal a különbséggel, hogy a háborúban az emberek egymás ellen
játszották e veszélyes játékot. A háborúnak közel sem lett volna
akkora jelentősége, ha a benne részt vevő férfiak nem találtak volna
benne nagy elvezetet. Csupán újabban, a háború természetének és
feltételeinek gyökeres megváltozásával vált kérdésessé, hogy a
háborús szellem valóban a nemzeti gondolkodás szükséges része-e,
és hogy valóban ez az út vezet-e a társadalomban a személyes
megbecsüléshez (S. L. Washburn és C. S. Lancaster, 1968).

Majd Washburn ezzel kapcsolatban kijelenti:

Azt, hogy milyen mértékben vált a gyilkolás biológiai alapon az

emberi psziché részévé, látványosan bizonyítja: rendkívül könnyen
felkelthetjük a kisfiúk érdeklődését a vadászat, a horgászat, a harc
és a háborús játékok iránt. Nem mintha elkerülhetetlen lenne e
viselkedés kialakulása, inkább arról van szó, hogy könnyen
elsajátítható, egyfajta kielégülést okoz, és nem egy kultúrában
társadalmi elismerést nyújt. A gyilkolás fortélyai és az. öldöklés fölött
érzett öröm többnyire a játékból fejlődik ki, és a játék során rögzült
viselkedési minták készítik elő a gyermekeket a felnőttkori
szerepvállalásra (S. L. Washburn és C. S. Lancaster, 1968).

Washburn nem bizonyít sem többet, sem kevesebbet, mint hogy

vannak emberek, akik élvezik a gyilkolást és a brutalitást. Ám ez
csupán annyit jelent, hogy akadnak szadista emberek, szadista
kultúrák; nem cáfolja azonban, hogy lehetségesek ilyen
tulajdonsággal nem rendelkező emberek és társadalmak is. Végső
soron arra jutunk, hogy a szadizmus sokkal gyakrabban fordul elő
elkeseredett emberek és társadalmi osztályok tagjai között.
Gyengének érzik magukat, kevés örömüket lelik az életben. Az ókori
Róma alsóbb társadalmi rétegeit brutális látványosságokkal
kárpótolták szegénységükért és társadalmi súlytalanságukért; ez
jellemezte a német alsó középosztályi is, amelynek soraiból Hitler
legfanatikusabb híveit toborozta. De nem ismeretlen a jelenség az
uralkodó osztály köreiben sem, csak ők a hatalmukat és
vagyonukat[95] féltik; és ez fűti a bosszúra szomjas elnyomottakat is.
Fölöttébb valószerűtlen és egyáltalán nem állja meg a helyét az a
kijelentés, hogy a vadászat az állat kínzása révén szerez örömöt. A
vadászok valójában nem élvezik az állat gyötrését, sőt, egy szadista,
aki örömét leli az állat kínjaiban, egyenesen alkalmatlan vadásznak.
De a halászokra sem áll, amit Washburn munkájuk módszeréről
mondott. Továbbá arra sincsen bizonyíték, hogy primitív közösségek
vadászait szadista és romboló késztetések vezérelnék. Éppen
ellenkezőleg, arra vonatkozóan állnak rendelkezésünkre adatok,
hogy szeretetteljes érzések, esetenként bűntudat keríti őket
hatalmába a megölt állat iránt. Az ős-kőkori vadászok a medvét
gyakran „nagyapónak” titulálták, és az ember mitikus ősének
tekintették. A vadászaton elejtett medvétől bocsánatot kértek, majd
mielőtt megették, szent lakomán látták vendégül mint „nagyra
becsült vendéget”. A legjobb falatokat tették elé, végül maradványait
egy temetési szertartás keretében elföldelték (J. Mahringer, 1952).
[96]
A vadászat – beleértve a modern vadászat lélektanát is – alapos
kutatást igényel, e helyütt csak néhány megfigyelésről számolunk
be. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk az uralkodó osztály
(például a feudális rend nemessége) sportként űzött vadászata és a
vadászat egyéb formái, mint a primitív vadászok tevékenysége és a
farmerek terményük és tyúkjaik védelmére irányuló vadászata,
valamint a kedvtelésből vadászó emberek között.
Az ősi vadászok és modern, kedvtelésből vadászó utódaik
motivációi legalább kétfélék lehetnek. Egyfelől mélyen az emberi
tapasztalatban gyökereznek. Vadászat közben az ember – ha csak
rövid időre is – ismét a természet részévé lesz. Visszatér a
természeti állapothoz, eggyé válik az állattal, mentesül az ember és
állat között keletkezett egzisztenciális szakadék terhétől: egyszerre a
természet részének lenni és meghaladni az emberi tudat
segítségével. Az állat elejtésének aktusában az ember és az állat
egyenlő, még akkor is, ha végül az ember fegyverei révén bizonyítja
felsőbbrendűségét. A primitív embert áthatja ez a tapasztalat.
Amikor a primitív ember állatbőrbe bújik, és állatnak tartja magát,
ahogy ősei valóban azok is voltak, az ember-állat azonosság
nyilvánvaló. A modern ember számára – fejlett agykérgének
dominanciája következtében – nehezen ragadható meg a
természettel létrejött egység efféle tapasztalata, kevéssé van
tudatában, ám sokakban még mindig él e tapasztalat.
A szenvedélyes vadásznak nem kevés élvezetet okoz saját
ügyessége. Furcsa, hogy a modern szerzők figyelmen kívül hagyják
a vadászathoz szükséges ügyességet, és csak a gyilkolás aktusára
összpontosítják figyelmüket. Holott a vadászat – túl azon, hogy a
vadász bánni tud fegyverével – számos készség és alapos
ismeretek kombinációját igényli.
Ezt a témát tárgyalja részletesen William S. Laughlin, aki a
következő tételből indul ki: „a vadászat az emberi faj alapvető
viselkedési mintája” (William S. Laughlin, 1968). Laughlin
mindazonáltal nem említi a gyilkolás és a brutalitás okozta gyönyört
a vadászviselkedési minta elemei között, csupán általánosságban ír
róluk: „A vadászat előmozdította a találékonyságot, a
problémamegoldási képesség fejlesztését, és büntetéssel sújtotta a
feladat elvégzésének kudarcát. Ennélfogva a vadászat éppúgy
hozzájárult az emberi faj haladásához, mint a faj fenntartásához a
változó faji keretek szabta határokon belül” (William S. Laughlin,
1968).
Laughlin rámutat arra – és ezt jó, ha fejben tartjuk –, hogy a
hagyományos felfogás túlhangsúlyozza az eszközök és a fegyverek
szerepét:

A vadászat nyilvánvalóan instrumentális rendszert képez a szó

szoros értelmében: bizonyos dolgokat el kell végezni, különféle
viselkedési minták meghatározott rendben követik egymást, hogy a
kívánt eredményre jussanak. A műszaki szempontok – a lándzsák, a
bunkók, a fejszék és egyéb, a múzeumok vitrinjeiben látható tárgyak
– jelentésüket vesztik a használati összefüggésükön kívül. Nem
ezek adják a megfelelő kiindulási pontot a vadászat elemzéséhez,
rájuk csupán számos előzmény után kerül sor (William S. Laughlin,
1968).[97]

A vadászat hatékonyságát nem a műszaki haladás, hanem a

vadász növekvő ügyessége befolyásolta:

Fölöttébb tekintélyes mennyiségű – noha meglepően kevés

rendszeres kutatásra alapozott – szakirodalom támaszkodik arra a
feltevésre, hogy a primitív ember meglehetősen tájékozott volt
természeti környezetével kapcsolatban. Jól ismerte az állatokat – az
emlősöket, az erszényeseket, a hüllőket, a madarakat, a halakat, a
rovarokat – és a növényeket. E tudás részét képezte az árapály
jelensége, a meteorológiai jelenségek általában, a csillagászat és a
természeti világ egyéb vonatkozásai. Jóllehet az embercsoportok
nem egyformán kifinomult és gazdag ismeretekkel rendelkeztek,
más és más ismereteket tartottak fontosnak (…) E helyütt csupán
azt emelem ki, hogy milyen szerepet játszott az ismeretek
kifinomultsága a vadászó viselkedési rendszerben és az emberi faj
fejlődésében (…) a vadászó ember elsajátította az állatok
viselkedését és anatómiáját, s közben megismerte a magáét is.
Először saját magát háziasította, csak ezután következtek az állatok
és a növények. Eszerint a vadászat jelentette azt az iskolát,
amelyben az emberi faj megtanulta magát képezni (William S.
Laughlin, 1968).

Magyarán, a primitív vadászó embert nem a gyilkolás öröme

vezette, hanem a különféle készségek elsajátítása és optimális
kivitelezése, azaz saját maga fejlesztése.[98]
Amikor Washburn azzal érvel, hogy a kisfiúkkal könnyen meg
lehet szerettetni a vadászatot, a harcot és a háborús játékokat,
figyelmen kívül hagyja, hogy a gyermekeket bármilyen elfogadott
viselkedési mintára rá lehet szoktatni. Az, hogy a fiúkat érdekli a
közfelfogásnak megfelelő viselkedés, bizonyítaná, hogy a
gyilkolásban lelt öröm az ember veleszületett jellemvonása. A
társadalmi viselkedés figyelemre méltóan naiv felfogása tükröződik
az efféle érvelésben. Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy számos
sportág – a zen-kardforgatástól a vívásig, a dzsúdó és a karate –
művelői nem a másik elpusztításában lelik örömüket, hanem a
mozdulatok tökéletes végrehajtásában.
Hasonlóképpen tarthatatlan Washburn és Lancaster
megállapítása, miszerint „szinte minden társadalomban
kívánatosnak tekintették egy másik társadalom tagjainak
elpusztítását” (Washburn és Lancaster, 1968). Ez nem több, mint
egy népszerű klisé ismételgetése, aminek egyetlen forrása D.
Freeman (1964) korábban tárgyalt munkája, amelyet nagymértékben
befolyásoltak Freud nézetei. Tagadhatatlan tény – miként majd látni
fogjuk –, hogy a primitív vadászok közötti háborúk jellemző módon
nem véresek, és kiváltképp nem az ellenség megsemmisítése a
céljuk. Ha azt állítják, hogy a háború intézményét csak újabban
kárhoztatják, figyelmen kívül hagyják a filozófiai és a vallásos
tanítások, azon belül is különösen a zsidó próféták munkásságának
kiterjedt történetét.
Ha nem fogadjuk el Washburn nézetét, továbbra is válaszra vár a
kérdés, létrehozhatott-e a vadászat másféle viselkedési mintákat.
Úgy tűnik, ténylegesen létezik két, a vadászathoz köthető,
genetikailag programozott viselkedési minta: az együttműködés és a
zsákmány elosztása. A vadászó közösségek nagy részében a
gyakorlati szükség megkövetelte az együttműködést, és ugyanez állt
az élelem elosztására is. Mivel – a sarkvidéket leszámítva – a hús a
legtöbb éghajlati öv alatt megromlik, nem lehet felhalmozni. A
szerencse szintén nem egyformán kísérte a vadászokat, gyakorlati
szempontok alapján a ma szerencsével járók megosztották a
zsákmányt azokkal, akiket majd másnap fogad kegyeibe a
szerencse. Ha abból indulunk ki, hogy a vadászatból fakadó
viselkedés genetikai változásokat idéz elő, le kellene vonnunk a
következtetést, hogy a modern embert veleszületett belső
késztetése együttműködésre és javai elosztására, semmint
gyilkolásra és erőszakra sarkallja.
Sajnálatos módon a civilizáció történetében csupán szórványosan
találunk példát az együttműködésre és a javak elosztására. Ezt
esetleg magyarázhatjuk azzal, hogy a vadászó életmód nem
vezetett genetikai változásokhoz, vagy az együttműködésre és a
javak elosztására késztető viselkedést el kellett fojtani, mert egyes
kultúrák nem támogatták ezeket az erényeket, sőt inkább a
gátlástalan önzést bátorították. Ennek ellenére eltöprenghetünk
azon, hogy az együttműködésre és a javak elosztására való hajlam –
ahogy azt számos, a modern ipari társadalmaktól távoli vidéken
megtaláljuk – nem arra utal-e, hogy ezek a késztetések velünk
születtek. Valójában még a modern háborúk is azt tanúsítják, hogy a
katonák távolról sem gyűlölik az ellenséget, és csak kivételesen
ragadtatják magukat brutális tettekre,[99] az együttműködés és a
javak megosztása is sokkal jellemzőbb. Míg a hétköznapi életben
nem kockáztatjuk az életünket a másikért, nem osztjuk meg vele
élelmünket, addig a háborúban ezek megszokott jelenségek. Akár
tovább is mehetünk, és azt mondhatjuk, hogy a háborút pontosan az
teszi vonzóvá, hogy mélyen eltemetett emberi késztetéseket
gyakorolhatunk, amelyeket békéidéiben – valójában és nem
ideológiai okokból – ostobaságnak tartunk
Washburn vadászatlélektanról alkotott elképzelései jól
szemléltetik az ember veleszületett pusztítási hajlamáról és
brutalitásáról alkotott elméletet. A társadalomtudományok
egészében megfigyelhető, hogy nyomban pártoskodás kezdődik, ha
a tényleges érzelmi és politikai kérdések kerülnek szóba. Amikor egy
társadalom ideológiai alapjáról és érdekeiről folyik a vita, a
tárgyilagosság köddé válik A modem társadalmakban az emberélet
szinte korlátlanul feláldozható politikai és gazdasági célok
érdekében. Ha nem akarunk szembenézni azzal a kellemetlen
kérdéssel, hogy ugyan honnan van ehhez jogunk, azonnal
feltételezzük, hogy a pusztítási hajlam és a kegyetlenség nem a
társadalmi rendszer következménye, hanem az ember veleszületett
tulajdonsága.
Az agresszió és a primitív vadász
Szerencsére a vadászó ember viselkedéséről nem csupán
spekulációval alkothatunk képet. Tekintélyes mennyiségű,
napjainkban is vadászatból és gyűjtögetésből élő civilizáció körében
gyűjtött adat támasztja alá, hogy a vadászat nem szükségszerűen
vezet pusztításhoz és brutalitáshoz. Kijelenthetjük, hogy a primitív
vadászok egyáltalán nem olyan agresszívek, mint modem testvéreik.
Felmerül azonban a kérdés, hogy alkalmazhatjuk-e a primitív
vadászok körében szerzett tudásunkat a történelem előtti idők
vadászaira, a körülbelül negyven-ötvenezer évvel ezelőtt élt
emberre.
Nagyon kevés adatunk van az ember megjelenésének korából,
és nem sokkal több a Homo sapiens sapiens vadászó-gyűjtögető
korszakából. Számos szakember óvott attól, hogy a modern primitív
ember életmódjából következtetéseket vonjunk le elődeinkre
vonatkozóan (J. Deetz, 1968).[100] Ennek ellenére – mint G. P.
Murdock megállapítja – azért érdeklődünk korunk vadászai után,
„mert tapasztalataink fényt vethetnek a történelem előtti időkben élt
emberre”; „A vadászó ember” szimpózium résztvevői (R. B. Lee és I.
DeVore [szerk.], 1968) minden bizonnyal egyetértettek volna e
megfogalmazással. Sőt, abból sem indulhatunk ki, hogy a történelem
előtti kor vadászó-gyűjtögető embere minden szempontból
megegyezne korunk kezdetleges szinten élő vadászó és gyűjtögető
emberével. Figyelembe kell vennünk, hogy 1. a Homo sapiens
sapiens anatómiailag és neurofiziológiailag semmiben sem tér el a
mai embertől, és 2. korunk primitív vadászainak tudása segíthet
megérteni legalább egy alapvető problémát a történelem előtti
emberrel kapcsolatban: hogy milyen hatással is volt a
vadászmagatartás a személyiségre és társadalmi szervezetre. Ettől
eltekintve, a primitív vadászokról gyűjtött adatokból kitűnik, hogy
gyakran az emberi természetnek tulajdonított sajátosságok – mint a
pusztításhajlam, a brutalitás és a társulási hajlam –, röviden azok,
amelyeket Hobbes a „természeti állapot emberében” vélt felfedezni,
érdekes módon hiányoznak a kevésbé „civilizált” emberből!
Mielőtt rátérnénk a primitív vadász elemzésére, tennünk kell
néhány megjegyzést az őskőkori vadásszal kapcsolatban. M. D.
Sahlins így ír:

A kőkor veszélyeihez való szelektív alkalmazkodás

következtében az emberi társadalom levetkőzte vagy elnyomta az
emberi természet alapvető hajlamait, mint például az önzést, a
promiszkuitást, az uralkodást és a szilaj versengést. A konfliktusokat
felváltotta a rokonsági kapcsolat és az együttműködés, a szexuális
hajtóerőt a szolidaritás és a hatalmat az erkölcsiség. Az ősidőkben
hatalmas történelmi előrelépésnek számított az emberi természet
meghaladása, miáltal biztosítottá vált a faj evolúciós léptékű
fejlődése (M. D. Sahlins, 1960).

Az állatkultuszokban megnyilvánuló, a történelem előtti idők

vadászának életére vonatkozó adatok tanúsága szerint az akkori
emberből hiányzott az állítólagos veleszületett pusztítási hajlam.
Miként Mumford rámutatott, a barlangfestményeken nyoma sincs
ember emberrel vívott küzdelmének.[101]
Jóllehet az analógiákkal mindig vigyázni kell, mégis a leginkább
figyelemfelkeltő adatok természetesen napjaink vadászó-gyűjtögető
közösségeinek megfigyeléséből származnak. Colin Turnbull, a téma
szakértője, a következőkről számol be.

Az általam ismert két csoportban szinte nyoma sem volt az

agressziónak, sem érzelmi, sem fizikai formában, és ennek az
lehetett az oka, hogy nem létezett háború, viszály, boszorkányság és
varázslat.
Arról sem vagyok meggyőződve, hogy maga a vadászat
agresszív tevékenység lenne. Ez olyasmi, amit látni kell, hogy
megérthessük. A vadászat nem agresszív szellemben zajlik. A
fogyatkozó természeti erőforrások tudata inkább sajnálattal tölti el az
embert, hogy ki kell oltania egy életet. Bizonyos esetekben akár
együttérzés is kísérheti a gyilkolást. A vadászokkal való kapcsolatom
alapján roppant gyengédnek láttam őket. Nyilvánvaló, hogy
szélsőségesen kemény életet élnek, ennek azonban semmi köze
sincs az agresszivitáshoz (C. M. Turnbull, 1965).[102]

A vita egyetlen résztvevője sem tudta cáfolni Turnbullt.

A primitív vadászok és gyűjtögetők egyik legátfogóbb leírását és
az antropológiai eredményeket E. R. Service The Hunters (A
vadászok, E. R. Service, 1966) című munkájából ismerhetjük meg.
Ebből az alapos munkából az északnyugat-amerikai partvidék
letelepedett indián népcsoportjai hiányoznak, azok, amelyek
különösen kedvező környezeti adottságok között élnek, valamint
azok a vadászó-gyűjtögető társadalmak, amelyek nagyon gyorsan
kipusztultak, miután kapcsolatba kerültek a civilizációval, és csupán
töredékes ismereteink vannak róluk.[103]
A vadászó-gyűjtögető társadalmak legnyilvánvalóbb és talán
legmeghatározóbb jellemzője a nomád életmód. Ez a fosztogató
életvitel egyenes következménye, ennek nyomán pedig széthullik a
családszerkezet, és egyfajta „törzsi” társadalom alakul ki. A modern
emberrel ellentétben, aki nélkülözhetetlennek tartja a házát, az
autóját, a ruházatát, az elektromosságot és efféléket, a primitív
ember szükségletei „az élelemre és néhány, ennek megszerzéséhez
szükséges eszközre terjednek ki, és e szükségletek (…) sokkal
inkább a gazdasági élet középpontjában állnak, mint ahogy a
bonyolultabb szerkezetű gazdaságokban tapasztaljuk” (E. R.
Service, 1966).
A munkamegosztás a családokban megszokott módon, kor és
nem szerint történik. Az élelem kisebb részét teszi ki a hús (talán 25
százalékát), míg a magok, gyökerek, gyümölcsök, diók és bogyók
gyűjtése adja az étrend nagyobb hányadát, ami viszont a nők
feladata. M. J. Meggitt megállapítása szerint: „A vegetáriánus étrend
mértéke alapján különböztethetjük meg a vadászó, halászó és
gyűjtögető életmódra berendezkedett gazdaságokat”[104] (M. J.
Meggitt, 1964). Csupán az eszkimók élnek kizárólag vadászatból és
halászatból, ahol is az eszkimó asszonyokra hárul a halászat java
része.
A férfiak összefogása a vadászatban a technikailag kevéssé
fejlett társadalmak törzsszerű életmódjának normális állapota.
„A műszaki fejlettség alacsony szintje és a környezeti
feltételeknek való kiszolgáltatottság miatt a vadászó-gyűjtögető
társadalmak tagjainak tekintélyes része több szempontból is a szó
szoros értelmében munkanélküli” (E. R. Service, 1966).
 A gazdasági kapcsolatok vizsgálata különösen tanulságos.
Service így ír:

Saját gazdasági életünk természetéből fakadó megszokásból úgy

gondoljuk, hogy az ember „természetes hajlamánál fogva
előszeretettel megy bele csere- és barterügyletekbe”, s hogy a
személyek és csoportok közötti viszonyokat „gazdasági
megfontolások” és az erőfeszítésekből fakadó eredmény
„maximalizálása” jellemzi: „adjunk el drágán, és vegyünk olcsón”. A
primitív emberek azonban egyáltalán nem így cselekszenek.
Valójában legtöbbször éppen ellenkezőleg. „Odaadnak” dolgokat
társuknak, imádják a nagylelkűséget, elvárják a segítséget, a
takarékosságot pedig önzésnek tartják.
Es ami a legkülönösebb, minél riasztóbbak a körülmények, minél
ritkábbak (vagy értékesebbek) a rendelkezésre álló javak, annál
kevésbé cselekszenek „gazdasági szempontok szerint”, annál
inkább nagylelkűek egymáshoz. Természetesen nem hagyjuk
figyelmen kívül a társadalmon belüli csereügyleteket, ám a törzsi
társadalmakban a csereügylet résztvevői valamilyen fokon általában
vérrokonok. Egy efféle társadalomban sokkal összetettebbek és
kiterjedtebbek a rokonsági kapcsolatok, mint korunk társadalmi
viszonyai. Viszont egészen hasonló alapokon nyugszik a modern
család, amely szintén ellentmond a formális közgazdaságtan
elveinek. Ugyebár „adunk” enni a gyermekünknek? „Segítünk”
testvéreinknek, és „ellátjuk” idős szüleinket. Ők is ugyanezt teszik,
tették vagy fogják tenni értünk.
Általánosan szemlélve, a szoros társadalmi kapcsolatok megléte
folytán a szeretet érzése, a családi élet íratlan szabályai, a
nagylelkűség erkölcsisége együttesen határozza meg a javakkal
való bánásmódot, mégpedig oly módon, hogy a gazdasági
szempontok háttérbe szorulnak. Antropológusok nemegyszer a
„tiszta adomány” vagy „ingyenes ajándék” kifejezésekkel jellemzik a
tényleges tranzakciót, hogy kiemeljék, nem kereskedelemről van
szó, hanem „barterügyletről”, és az ügyletet kísérő érzelmek
különböznek a kölcsönös előnyön alapuló üzletek során megjelenő
érzésektől. Ám e kifejezések nem igazán idézik fel a tényleges aktus
természetét, sőt inkább némileg félrevezetők.
Egyszer Peter Freudien húst kapott egy eszkimó vadásztól, és
hálásan megköszönte. Ez egészen lesújtotta a vadászt, mire egy
idősebb ember kioktatta Freuchent: „Nem kell megköszönnöd a húst,
jogod van a részedhez. Ebben az országban senki sem akar a
másiktól függeni. Tehát senki sem ad és kap ajándékot, miáltal
függővé válnának egymástól. Az ajándékkal szolgáddá teszel
valakit, mint ahogy egy ostorral engedelmességre szorítasz egy
kutyát.”
Az „ajándék” szóhoz inkább az irgalmasság, mintsem a
kölcsönösség mellékzöngéje kötődik. A vadászó-gyűjtögető
társadalomban nyoma sincs a nagylelkűségnek, valójában helytelen
volna valakit a nagylelkűségéért magasztalni, amiért osztozott
társával a zsákmányon. Máskor nagylelkűnek mondhatnánk, de nem
azért, mert egyszer megosztott valamit társával, hiszen ez
egyenértékű lenne a hálával: hogy váratlanul ért bennünket a tett, és
hogy az adományozó nem egyszerűen csak nagylelkűségéről tett
tanúbizonyságot. Dicsérhetünk valakit a vadászatban mutatott
hősiességéért adandó alkalommal, de semmiképpen sem a
nagylelkűségéért (E. R. Service, 1966).

Mind gazdasági, mind lélektani szempontból kiemelt jelentőségű

kérdés a szegénység. A manapság népszerű elképzelés szerint a
vagyon imádata az ember veleszületett tulajdonsága. A zavart
rendszerint a tulajdon eltérő jelentései okozzák: egyrészt
mindazokra az eszközökre utal, amelyek szükségesek egy munka
elvégzéséhez, aztán bizonyos magántulajdonú tárgyakra, mint
például a díszek, másrészt a termelőeszközökre, tehát olyan dolgok
tulajdonára, amelyek kizárólagos birtoklása révén másokkal
dolgoztathatunk a magunk számára. Efféle termelő-eszközök az
ipari társadalmakban a gépek vagy a tőke, ami gépek előállításába
ruházható be. A primitív társadalmakban termelőeszköznek számít a
föld és a vadászterület.
 A primitív embercsoportok tagjai egyaránt hozzáférnek a
természeti tartalékokhoz, azokat senki sem birtokolja kizárólagosan
(…)
A természeti tartalékok, amelyektől a csoport fennmaradása függ,
kollektív, közös vagyont képeznek, abban az értelemben, hogy
idegenek támadása esetén az egész csoport egyöntetűen védelmezi
a területét. A csoporton belül minden család egyenlő joggal tart
igényt a tartalékokra. Ezenfelül a szomszédos törzsekben lakó
vérrokonok elmehetnek együtt vadászni és gyűjtögetni ha akarnak,
vagy ha erre megkérik őket. A tartalékokra vonatkozó egyetlen
tilalom a dió- és a gyümölcsfákra vonatkozik. Bizonyos esetekben
egy fa vagy facsoport egy családhoz tartozik Ez a gyakorlat inkább
munkamegosztás, mint vagyonmegosztás. Célja szerint az idő
elherdálását és a hiábavaló erőfeszítéseket hivatott megakadályozni,
ami akkor következne be, ha a szétszórt családok kerülnének
ugyanarra a területre. Az egyes facsoportok használatának kérdése
könnyebben tisztázható – amennyiben legalábbis a fák huzamos
ideig helyhez kötöttnek számítanak –, mint például a zsákmány vagy
a vadnövények és a fű. Mindenesetre, még ha egyik család sok
dióhoz és gyümölcshöz jutott is, a másik pedig semennyihez, az
élelemelosztás szabályait akkor is úgy alkalmaznák, hogy senki se
maradjon éhen.
Azok a javak tűnnek leginkább magántulajdonnak, amelyeket
ember készített és használ. A vadászó és gyűjtögető
közösségekben a fegyverek, kések, kaparok, ruhák, díszek,
amulettek számítanak magántulajdonnak. (…) Mindazonáltal
érvelhetnénk amellett, hogy a primitív közösségekben ezeket sem
tekinthetjük magántulajdonnak a szó igazi értelmében. Amennyiben
e tárgyak birtoklását a használat határozza meg, akkor a
munkamegosztással járó funkcionális használatáról és nem a
„termelőeszköz” tulajdonlásáról van szó. Efféle tárgyak
tulajdonjogáról akkor van értelme beszélni, ha egyes emberek
rendelkeznek vele, mások pedig nem – más szavakkal: ha mód
nyílik kizsákmányolásra. Ám nehéz elképzelni olyan helyzetet (és
lehetetlen ilyen esetre bukkanni a néprajzi beszámolókban), amikor
a törzs egyik tagjának valami véletlen folytán nem lenne fegyvere
vagy ruhája, és nem kapna törzsbeli rokonától (E. R. Service, 1966).

A vadászó-gyűjtögető közösségek tagjai közötti társadalmi

viszonyokra egyáltalán nem jellemző az állatvilágban megfigyelhető
„dominancia”. Service így ír:

A vadászó-gyűjtögető törzsek sokkal inkább különböznek a

dominancia tekintetében a majmoktól, mint bármely más társadalmi
alakulat. Nincsen fizikai erőn alapuló csípéshierarchia, sem másféle,
gazdagságon, örökölt törzsi tagozódáson, katonai vagy politikai
pozíción nyugvó hatalmi befolyás. Az egyetlen dolog, ami számít, a
kor és a bölcsesség, amivel az illető személy a szertartást vezeti.
Még ha a közösség egyes tagjai nagyobb megbecsülésnek és
hírnévnek örvendenek is, mint a többiek, e státus és az előjogok
megnyilvánulása mégis élesen szemben áll a majmok
dominanciaalapú viselkedésével. A primitív társadalmakban a nagy
megbecsülésben részesülőktől nagylelkűséget és mértékletességet
várnak el a közösség tagjai, és viszonzásul szeretet és udvariasság
jut nekik osztályrészül. Ha mondjuk a törzs egyik tagja erősebb,
gyorsabb, bátrabb és értelmesebb, mint bármelyik más társa, akkor
ettől magasabb társadalmi státusba kerül? Nem szükségszerűen.
Hírnévre csak akkor tehet szert, ha e tulajdonságait a törzs
szolgálatába állítja – például a vadászat során –, és ha ezáltal több
zsákmányhoz jutnak, amelyet szétoszthatnak a törzs tagjai között,
valamint ha ezt helyénvalóan és mértékletesen teszi. Egyszerűen
fogalmazva, a majomközösségben a nagyobb erő nagyobb
élelemadagot és több nőstényt jelent, és a domináns egyed mindent
megkaphat, amit csak kíván. A primitív emberi társadalmakban a
nagyobb fizikai erőt a közösség javára kell fordítani, és a jó
hírnévnek örvendő személynek kell áldozatot hoznia: többet kell
teljesítenie kevesebb élelemért. Rendszerint asszony is csak egy jut
neki, miként a társainak is.
Ezek szerint a legprimitívebb társadalmakban alakult ki a
legmagasabb fokú egyenlőség. Ez szorosan összefügg azzal a
ténnyel, hogy a műszaki fejlettségben való elmaradottságot minden
más társadalomnál nagyobb mértékű együttműködéssel kell
pótolniuk. A majmokra nemigen jellemző az együttműködés és a
javak elosztása, az emberekre viszont igen – ez az igazi különbség
(E. R. Service, 1966).

Service megmutatta tehát, miféle tekintélyviszonyok fordulnak elő

a vadászó-gyűjtögető embercsoportokban. Ezekben a
társadalmakban természetszerűleg szükség van valamilyen
szabályozórendszerre a csoportos tevékenységek
összehangolására:

E szabályozórendszer az a meghatározó hatalmi tekintély, amely

biztosíték az összehangolt csoportos fellépést igénylő helyzetek
megoldására. Hétköznapi nyelven szólva ezt hívjuk „vezetésnek”. A
csoportos tevékenység összehangolásához és a szoros
együttműködéshez szükséges szabályozórendszer sokféle formában
jelenik meg a vadászó-gyűjtögető társadalmakban. A jellemzően
csoportos együttműködést megkövetelő tevékenységek közé tartozik
a táborhelyváltás, az összefogás a vadászatokon és különösképpen
az ellenséges törzsekkel folytatott háborúskodás. Ám annak
ellenére, hogy nyilvánvalóan szükség van egy vezető tekintélyre a
közös feladatok összehangolására, egy vadászó-gyűjtögető
közösség – miként más téren is – egyedi abból a szempontból, hogy
nem találunk olyan formális vezető tekintélyt, amilyen a kulturális
fejlődés későbbi szakaszában kialakult. Nincs ezt a hivatalt
állandóan ellátó vezető, ehelyett inkább az éppen tervezett feladat
szempontjából legrátermettebb személy tölti be a tisztséget. Ha
például egy ünnepséget szervez a törzs, akkor a rangidős tölti be a
vezetőfunkciót, mert ő tud a legtöbbet a rítusokról. Am ha vadászatra
indulnak, akkor egy fiatalabb, vadászatban jeleskedő férfira kerül a
sor.
Általában tehát nincs vezető vagy feljebbvaló abban az
értelemben, amit számunkra a főnök jelent[105] (E. R. Service, 1966).
 A hierarchia és a főnökök hiánya annál is inkább figyelemre
méltó, mert széles körben elterjedt nézet szerint szinte minden
civilizált társadalomban vannak irányítási intézmények, amit
genetikailag örököltünk az állatvilágtól. A csimpánzoknál a
dominanciaviszonyok kevéssé szembeszökőek, mindazonáltal jelen
vannak. A primitív emberek társadalmi viszonyai azonban azt
tükrözik, hogy az emberben nyoma sincs egy genetikailag vezérelt
lélektani behódolási beállítottságnak. Az elmúlt öt-hatezer év
történeti társadalmainak elemzése szerint az uralkodó kisebbség
kizsákmányolta a többséget, ami arra utal, hogy a
dominanciabehódolás lélektani beállítottsága a társadalmi rendnek
következménye és nem oka. Egy szűk körű elit által gyakorolt
hatalmon alapuló társadalmi rend szószólói abba a hitbe ringatják
magukat, hogy a társadalmi szerkezet az ember belső
szükségletének kifejeződése, és ennélfogva természetes és eleve
meghatározott. A primitív törzsek egyenlőségen alapuló társadalmi
berendezkedése azonban éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodik.
Felmerül a kérdés, hogy a primitív ember miként védi meg magát
a társadalom aszociális és veszélyes elemeivel szemben, ha nincs
egy önkényuralmi vagy bürokratikus szervezet e feladat
elvégzésére. Több válasz adható a kérdésre. Először is a viselkedés
szabályozása döntően a szokásokon és az etiketten alapul. Ha már
a szokások és az etikett sem tart vissza valakit aszociális tettektől,
akkor milyen büntetésekkel sújtható? A szokásos büntetés, hogy
elfordulnak tőle a társai, és a vele szembeni előzékenység mértéke
alaposan megcsappan. Az illető pletyka és nevetség tárgya lesz, ám
szélsőséges esetben akár száműzhetik is. Ha a közösség valamelyik
tagja tartósan vét a viselkedés elvárt szabályaival szemben, amivel
saját magán kívül árt társainak is, a közösség dönthet úgy, hogy
megölik. Erre azonban ritkán kerül sor, mert az idős és bölcs férfiak
tekintélye többnyire megoldja a problémát.
Az eredmények szöges ellentétben állnak a Hobbes által festett
emberképpel, amely szerint az agresszió az emberrel születik, ami
folyamatos háborúskodáshoz vezetne, hacsak az állam nem
sajátítaná ki az erőszak alkalmazásának és a büntetésnek a jogát.
Ezáltal közvetett módon vezetik le a viselkedési szabályokat
megsértők elleni bosszúvágyat. Service így fogalmaz:

Tény, hogy a törzsi társadalmak nem hullanak darabokra, bár

nincsen jogi alapon nyugvó intézményrendszer, amely összetartaná
őket
Jóllehet a viszályok és a háborúk ritkaságszámba mennek a
törzsi társadalmakban, mégis folyamatos fenyegetést jelentenek. Ha
kitörnek, meg kell őket fékezni valahogy, vagy megakadályozni az
elterjedésüket. Gyakran két ember közötti torzsalkodással
kezdődnek, ezért célszerű idejekorán ellenintézkedéseket hozni. Ha
egy közösségben veszekedés tör ki két ember között, rendszerint
egy idősebb simítja el a helyzetet, aki mindkettejüknek rokona.
Ideális esetben a döntőbírót azonos rokonsági fok fűzi a veszekedő
felekhez, elkerülendő a részrehajlást. Természetesen nem mindig
ennyire egyszerű a helyzet, meglehet, hogy a rokonsági viszonyban
álló döntőbíró nem akarja vállalni a békéltető szerepét. Néha az
egyik félnek nyilvánvalóan igaza van, a másik pedig téved, egyikük
népszerű, a másik népszerűtlen, ekkor a nyilvánosság játssza a
békebírót, és az ügy rendeződik, mihelyt elterjed a kialakult
vélemény.
Ha a vitát nem sikerül lezárni a leírt módokon, akkor versenyt
rendeznek, valamilyen játékot, ami gyakorlatilag egyenértékű egy
nyílt csatával. Az eszkimó társadalomban a birkózás és fejöklelés a
párbajszerű verseny szokásos formái. Ezek a versenyek a
nyilvánosság előtt zajlanak, és a közfelfogás szerint a győztes
megnyerte az ügyet. Különösen figyelemreméltó a híres eszkimó
nótapárbaj: a felek a szavak fegyverével harcolnak egymás ellen,
„csöppnyi, éles szavak, mint a faszilánkok, melyeket a fejszémmel
faragtam ki”.
A nótapárbaj alkalmas a neheztelések és a viták elintézésére, a
gyilkosságot azonban külön kezelik. Mégis előfordulhat, hogy egy
keletgrönlandi a rokona meggyilkolásáért nótapárbajban vesz
elégtételt, ha fizikailag túl gyenge, vagy olyan kimagasló énekes,
hogy biztos lehet a győzelmében. Midőn a kelet-grönlandi ember
belefeledkezik az éneklés művészi megformálásába, érthető módon
kimegy a fejéből, miről is folyt a vita. Az énektudás az eszkimók
körében egyenrangú vagy megbecsültebb, mint a fizikai erő.
Az éneklés módját konvenciók szabályozzák. Az énekes a
hagyományos kompozíciós mintákat követi, de egyéni stílusával
igyekszik elragadtatni a közönséget, hogy a végén tapssal
jutalmazzák a produkcióját. Amelyik fél a leglelkesebb tapsot kapja,
az lesz a „győztes”. A nótapárbajon elért győzelem nem hoz
kárpótlást, csupán a győztes személy tesz szert nagyobb hírnévre
(E. A. Hoebel, 1954).
A nótapárbaj ideje alatt a közönség mérlegelheti, kinek van igaza,
és kinek kell elismernie a bűnösségét. A közösség tagjainak van róla
némi fogalma, hogy kinek az oldalán állnak, de oly mértékben
törekszenek az egész közösség egyetértésére, hogy eltart jó ideig,
mire kiderül, hogy a többség ki mellett tört lándzsát. Fokozatosan
többen és többen nevetnek az egyik énekes előadásán, és egyre
kevésbé a vetélytárson, míg szembeötlő nem lesz, ki mellé állt a
többség. Ez az általános megítélés válik közfelfogássá, és a vesztes
megszégyenülten elvonul (E. R. Service, 1966).

Más vadásztársadalmakban közel sem ilyen elragadó módon

oldják meg a vitás kérdéseket, mint az eszkimók, hanem
dárdahajító-versenyek keretében:

Amikor a vita támad két ember – ahogy az lenni szokott –, a vádló

és a vádlott között, a vádló rituális módon, meghatározott
távolságból dárdát hajít a vádlott felé, aki igyekszik félreugrani. A
közönség tapsolhat a vádló gyorsaságának, erejének és találati
biztonságának, ahogy a dárdát használja, vagy taps lehet a vádlott
jutalma, hogy milyen ügyesen ugrik félre a fegyver útjából. Az idő
múltával egyetértés alakul ki, amint a versengő felek egyike
tagadhatatlan fölénybe kerül. Ha a vádlott azt érzi, hogy a közösség
őt tartja bűnösnek, akkor hagynia kell, hogy az egyik dárda sebet
ejtsen rajta. Ha ellenben a vádló azt tapasztalja, hogy elfordult tőle a
közönség, abbahagyja a dárdák dobálását (C. W. M. Hart és A. R.
Pilling, 1960).
 Primitív vadászok – a jóléti társadalom?
Igencsak találó – és egyben érdekes korunk ipari társadalmának
elemzése szempontjából – M. D. Sahlins megállapítása annak a
kérdéskörnek a kapcsán, hogy a primitív vadásztársadalomban
milyen kezdetleges gazdasági körülmények figyelhetők meg, illetve
hogy miként viszonyul modern világunk a szegénységhez. Sahlins
vitába száll azzal az állásponttal, miszerint a primitív vadászok
agresszívak lettek volna, vagyis hogy az őskőkorban élő emberek
mindenből hiányt szenvedtek, és állandóan az éhhalál réme lebegett
felettük. Ellenkezőleg, Sahlins hangsúlyozza, hogy a primitív
vadászok társadalma lehetett az „első igazi jóléti társadalom”.

Közmegítélés szerint jóléti társadalomról beszélünk, ha az

emberek igényeit könnyű kielégíteni. Szeretünk ugyan abban a
hitben tetszelegni, hogy e boldog állapot elérése az ipari civilizáció
kimagasló eredménye, jóllehet ez a vadászó és gyűjtögető
emberekre sokkal inkább igaz, bár róluk jobbára csak a
néprajzkutatók tudnak. A „könnyen kielégíthető igények”
kétféleképpen érthető: vagy úgy, hogy sokat termelünk, vagy úgy,
hogy kordában tartjuk kívánságainkat, s ennek megfelelően két út
vezet a jóléthez. (..) A zen szemléletmódot követve példátlan anyagi
bőségben élhetünk, noha az életszínvonal alacsony szinten marad.
Azt hiszem, a vadászó emberek életét is ez jellemezte (M. D.
Sahlins, 1968).[106]

Sahlins további találó megállapításokkal folytatja:

Az ínségnek már a gondolata is valóságos lidércnyomás a

pénzközpontú társadalmakban, ahol mindenkinek kiszámítható
értéke van. A piac zavarba ejtő mennyiségű, bárki számára
hozzáférhető termékkel bombázza a fogyasztókat, s jóllehet ezek a
„jó dolgok” csupán karnyújtásnyira vannak, mégis elérhetetlenek
maradnak, hiszen senkinek sincs annyi pénze, hogy mindent
megvegyen. A piacgazdaság kettős tragédiával sújtja az ember
életét: először is temérdek felesleges dolog vesz körül bennünket,
ám végső soron sohasem birtokolhatjuk őket. (..) Keményen
dolgozunk egy életen át, és gondterhelt fölénnyel pillantunk vissza
vadászó őseinkre. Ha a modern ember minden műszaki
fejlettségével sem volt képes előteremteni a szükséges anyagiakat a
temérdek jószágra, akkor mennyi esélye van annak a meztelen
vadembernek az összetákolt íjával és nyilával? Polgári
törekvésekkel ruházzuk fel a primitív vadászt, de kőkorszaki
eszközöket adunk a kezébe, így helyzetét már eleve
reménytelennek nyilvánítjuk.[107]
A dolgok szűkös volta nem a technikai eszközök belső
tulajdonságaiból fakad, hanem az eszközök és a célok viszonyából.
Elfogadhatjuk azt az empirikus lehetőséget, hogy a vadászok
törődnek az egészségükkel, és a nyíl, illetve az íj a megfelelő eszköz
e cél eléréséhez. Nem járunk messze az igazságtól, ha úgy
gondoljuk, hogy a vadászó ősök jóval kevesebbet dolgoztak, mint
mi, ahelyett, hogy gürcöltek volna az élelemért, időnként elmentek
vadászni, bőségesen volt idejük pihenni, sokkal több óra alvás jutott
fejenként, mint bármely más fejlettebb társadalomban (…)
Szorongás helyett inkább magabiztosság jellemezte a vadászokat,
ez a bőségből, azaz mindazon feltételekből fakadt, amelyek lehetővé
tették, hogy viszonylag könnyen kielégíthessék az igényeiket. A
magabiztosság segített átvészelni a szűkösebb időszakokat. [Ez a
hozzáállás fejeződik ki a borneói penanok életfelfogásában: „Ha ma
nincs mit ennünk, majd lesz holnap.”] (M. D. Sahhns, 1968.)

Sahlins megállapításai azért nagyon fontosak, mert ő egyike azon

antropológusoknak, akik nem fogadják el, hogy korunk
társadalmának vonatkoztatási rendszere és értékítéletei
szükségszerűen általános érvényűek. Sahlins világosan megmutatja,
hogy a társadalomtudósok mennyire eltorzítják a vizsgált
társadalomról alkotott képet, mert a közgazdaságtan „természete”
alapján ítélik meg azt, mint ahogy a kutatási eredményeik alapján
levont, az ember természetére vonatkozó következtetéseik során –
ha nem is a modern, de legalábbis – a civilizáció története során
kifejlődött ember lebeg a szemük előtt.
 Törzsi háborúk
Jóllehet a védekező agresszió, a pusztításhajlam és a brutalitás
nem tartoznak a háború kiváltó okai közé, mindegyik tetten érhető a
háborús cselekményekben. Mindazonáltal a törzsi háborúkkal
kapcsolatos adatok segítenek pontosabb képet alkotni a primitív
ember agresszivitásáról.
Meggitt részletesen áttekinti az ausztráliai valbirik háborús
szokásait, amelyek Service megítélése szerint általában megfelelnek
a vadászó-gyűjtögető társadalmak háborúzó szokásainak:

A valbiri társadalomban nem játszott kulcsszerepet a militarizmus.

Nem volt tartós katonai szolgálatot ellátó vagy főfoglalkozású
katona, és nem volt katonai ranglétra sem. A törzsek ritkán
bonyolódtak hódító háborúkba. Minden férfi potenciális harcosként,
fegyverben élte az életét, hogy bármelyik pillanatban megvédhesse
a jogait. Szükség esetén azonban akár egyedül is harcba
bocsátkoztak. Előfordultak esetek, amikor egymással rokoni
kapcsolatban álló férfiak ellenséges táborba kerültek, és esetenként
a konfliktus az egész közösséget hadba szólította. Am ekkor sem
kerültek az élre – választott vagy a tisztséget megörökölt – katonai
vezetők, akik feladatuk szerint kidolgozták és elfogadtatták a
többiekkel a taktikát. Természetesen egyes harcosokat jobban
tiszteltek képességeik és bátorságuk miatt, és nagyra becsültek
tanácsaikat, mégsem követte őket szükségszerűen mindenki Végső:
soron az előforduló harci cselekmények néhány fajtája esetén
alkalmazandó hatékony módszereket gondolkodás és tervezés
nélkül is tudták használni. És ez igaz a mai fiatalemberekre is.
Valójában nem nagyon merült fel olyan ok, amely miatt egész
közösségek hadba vonultak volna egymás ellen. A rabszolgaság
intézményét nem ismerték, hordozható tárgyuk kevés akadt, és a
meghódított terület inkább zavart okozott a győztesek körében,
hiszen spirituális kötelékeik más földhöz kötötték őket. Ritkán került
sor hódító szándékú harci villongásokra más törzsekkel szemben, de
biztos vagyok benne, hogy ezek csupán fokozatilag tértek el a
törzsön vagy közösségen belül felizzó harcoktól. A varingarik
megtámadásában, ami a tanami körzet vízlelőhelyeinek
elfoglalásához vezetett, alig pár vaneiga férfi vett részt, és azok is
megúszták néhány horzsolással. Nem találtam rá bizonyítékot, hogy
a közösségek valaha is katonai szövetségre léptek volna egymással
más valbiri közösségek vagy törzsek ellen (M. J. Meggitt, 1960).

Szaknyelven szólva a primitív vadászok közötti efféle

konfliktusokat nevezhetjük háborúnak. Ebben az értelemben
kézenfekvő a következtetés, hogy „háború” mindig is létezett az
emberi faj történetében egészen napjainkig, ami egy velünk
született, gyilkolásra késztető ösztön megnyilvánulása. Az érvelés
egyetlen gyengéje, hogy nem tesz különbséget a korai és késői
primitív kultúrák,[108] valamint a civilizált kultúrák háborús szokásai
között. Ezeket a háborúkat, különösen a korai primitív kultúrákban,
sem központi irányítás nem jellemezte, sem állandó törzsi vezető
nem állt az élükön. Ritkán került sor ilyen eseményekre, nem hódító
célzatúak voltak, és nem arra törekedtek, hogy minél többet
elpusztítsanak az ellenség katonái közül. Ezzel szemben a civilizált
háborúkat kialakult intézményi rendszer, szervezettség és állandó
katonai vezetés jellemzi, a háború célja pedig területi hódítás
és/vagy rabszolgaszerzés és zsákmánygyűjtés.
De ne felejtsük el a talán legfontosabb tényezőt, amelyet oly
gyakran figyelmen kívül hagynak: a primitív vadászó-gyűjtögető
embereket nem kiemelt gazdasági célok vezérlik, míg a modern
háborúknak ez az egyik meghatározó ismérve.
A születési és a halálozási arány a primitív vadászó-gyűjtögető
társadalmakban nemigen okozhat akkora társadalmi nyomást, ami a
közösségek között területszerző háborúkat robbanthatna ki. De ha
fennállnának is ezek a körülmények, az események akkor sem
vezetnének csatározásokhoz. Az erősebb, nagyobb lélekszámú
törzs fölénye valószínűleg mindenféle csata nélkül elég lenne ahhoz,
hogy jogot nyerjen a vadászatra és a gyűjtögetésre az adott
területen. Másodsorban egy vadászó és gyűjtögető társadalomban
vajmi kevés előny származna a lakóhelyek feldúlásából. A csoportok
egyaránt szegények anyagi javak tekintetében, nincsenek
állandósult csereeszközök, amelyek tőkének vagy értéknek
számítanának. Végül pedig a vadászó és gyűjtögető társadalmak
fejlettségi szintjén a gazdasági kizsákmányolást célzó
rabszolgaszerzés – ami a fejlettebb társadalmakban a háború
gyakori oka – értelmetlen a termelékenység alacsony szintje miatt. A
rabszolgatartás csak nehézségeket okozna, hiszen sokkal több
élelmet kellene előteremteni, mint amennyi a közösség számára
elegendő lenne (E. R. Service, 1966).
Számos, a későbbiek során tárgyalandó kutató támasztja alá és
egészíti ki a Service által vázolt általános képet arra vonatkozóan,
hogy milyen háborús szokások jellemzőek a primitív vadászó és
gyűjtögető közösségekre.[109] D. Pilbeam szintén hangsúlyozza,
hogy ritkaságszámba mennek a háborúk a vadásztársadalmakban,
bár eseti torzsalkodások előfordulnak, valamint a vezetők között sem
az erő, hanem a példamutatás számít, továbbá központi szerepet
tölt be a kölcsönösség elve, a nagylelkűség és az együttműködés (D
Pilbeam, 1970).

U. H. Stewart az alábbi következtetésre jut a területszerzés és a

háborús cselekmények összefüggése kapcsán:

Ritkán okozott harci villongást, hogy a primitív törzsek

védelmezték saját földterületüket és tartalékaikat. Nem állíthatom,
hogy ilyesmi sohasem fordult elő, azt azonban igen, hogy
ritkaságszámba ment. Először is, azok a törzsek, amelyek
nagyságuk szempontjából fölényben vannak, házasságok révén
keverednek egymással, összeolvadnak, ha kicsik, és széthullanak
ha túl nagyra nőttek. Másodszor, az itt tárgyalt esetekben csupán a
tendenciáját fedezhetjük fel annak, hogy a fölényben lévő csoportok
birtokolják a különleges területeket. Harmadszor, e társadalmakban
az úgynevezett „háborúskodás” nem több, mint a feltételezett
boszorkányság miatti szenvedésért vett bosszú és az ismétlődő,
családon belüli konfliktusok. Negyedszer, a gyűjtögetés az élelem
legfőbb beszerzési forrása a legtöbb térségben, de nem tudok
egyetlen olyan beszámolóról sem, amely a gyűjtögetési területekért
folyt volna. A fölényben lévő törzsek nem harcolnak egymással, de
nehéz is lenne elképzelni, hogy miként hívnák csatasorba a törzs
férfi tagjait, és egyáltalán miért tennék. Az igaz, hogy a gyümölcsfák,
a madárfészkek és néhány más élelemforrás alkalmi vitát váltott ki,
de végül is nem derült ki, hogy miként tudta valaki több kilométernyi
távolságból megvédeni a tulajdonát (U. H. Stewart, 1968).

H. H. Turney-High (1971) hasonló következtetésekre jutott.

Kiemelte, hogy bár a félelem, a harag és az elkeseredettség
egyetemes tapasztalat, a háborúskodás az emberi fejlődéstörténet
késői szakaszában fejlődött ki. A legtöbb primitív társadalomban
nem alakulhatott ki a háború intézménye, mert nem érték el a
fogalmi gondolkodás kifinomultságának ehhez szükséges fokát A
primitív társadalmak nem tudták elképzelni azt a szervezeti keretet,
ami ahhoz kell, hogy meghódítsák vagy legyőzzék a szomszéd
törzset. A törzsi összetűzések legfeljebb fegyveres zűrzavarnak
nevezhetők, de háborúnak biztosan nem. Rapaport szerint az
antropológusok nem fogadták kitörő örömmel Turney-High munkáit,
mert hangsúlyozta, hogy a hivatásos antropológusok másodkézből
származó csatabeszámolói reménytelenül pontatlanok, sőt néha
egyenesen félrevezetők: Turney-High hitt benne, hogy az elsődleges
források sokkal megbízhatóbbak még akkor is, ha amatőr
néprajzkutatók sok-sok generációjától erednek is.[110]
Quincy Wright monumentális munkájában (1637 oldal, beleértve a
hatalmas irodalomjegyzéket) statisztikai eszközökkel ad átfogó
összehasonlító elemzést a primitív népek hadviselést szokásairól.
Az elemzés 653 fős mintán alapul. A vizsgálat gyengéje az inkább
leíró és nem analitikus szemléletmód, amivel a primitív
társadalmakat és hadviselési szokásaikat osztályozza. Ám Wright
következtetései ennek ellenére sem haszontalanok, mert az általa
bemutatott statisztikai trendek egybeesnek más szerzők
eredményeivel: „A gyűjtögető, primitív vadászok és földművelők a
legkevésbé sem harciasak. A fejlettebb vadászok és földművelők
harciasabbak, míg a legfejlettebb földművesek és a pásztorok a
legharciasabbak mind közül” (Q. Wright, 1965). Ez az idézet
nagyszerűen alátámasztja azt a felfogást, hogy a harciasság nem az
ember természetes ösztönéből fakad, ami a társadalom
legkezdetlegesebb formájában nyilvánul meg, hanem a civilizáció
fejlődéséből következik. Wright adatai szerint minél előrehaladottabb
a munkamegosztás egy társadalomban, annál harciasabbá válik, és
az osztálytársadalom kialakulásával éri el legmagasabb fokát. Végső
soron az adatokból kitűnik, hogy a közösség és a környezete közötti
összhang alacsony fokú harciassághoz, míg az egyensúlyban beállt
gyakori zavarok fokozott harciassághoz vezetnek
Wright a háború négy fajtáját különbözteti meg: védelmi,
társadalmi, gazdasági és politikai háborút. Védelmi háborúról
beszélünk, ha egy közösségnek esze ágában sem volt háborúzni,
csak védekezik a támadás ellen. „Ekkor minden rendelkezésre álló
eszközt és vadászfegyvert megragadnak, hogy megvédjék magukat.
Ám mindezt balszerencseként élik meg.” Társadalmi háborúban
„rendszerint nem az élet elpusztítása a cél”. (Ez megfelel Service
primitív vadászokra alkalmazott háborúkategóriájának.) Gazdasági
és politikai háborúkat azért indítanak emberek, hogy asszonyt,
rabszolgákat, nyersanyagokat és földet szerezzenek az uralkodó
dinasztia vagy uralkodó osztály uralmának fenntartása érdekében.
Szinte mindenki úgy gondolkodik, hogy ha a civilizált ember
ennyire harcias, akkor milyenek lehettek a primitív emberek![111] Ám
Wright eredményei igazolják a tézist, hogy a legprimitívebb szinten
élő emberek a legkevésbé harciasak, és a harciasság mértéke a
civilizáció fejlettségének arányában fokozódik. Ha a pusztítási
hajlam az ember veleszületett tulajdonsága lenne, akkor éppen az
ellenkezőjét tapasztalnánk.
Wright nézetéhez hasonló felfogást fejt ki M. Ginsberg is, aki így
ír:

Úgy tűnik, hogy a közösségek megszilárdulásával és a gazdasági

fejlődéssel párhuzamosan a háborúk gyakorisága is növekszik. Az
egyszerű kultúrájú emberek esetében legfeljebb összetűzésekről
beszélhetünk, amelyek főleg asszonyszöktetésből és személyes
konfliktusok miatti haragból fakadnak El kell ismernünk, hogy ezek a
társadalmak békésebbek, mint a fejlettebbek. De nem ismeretlen az
erőszak és az erőszaktól való félelem, sem a verekedések, ezek
azonban nyilvánvalóan és szükségszerűen ritkán fordulnak elő. Nem
rendelkezünk részletekbe menő ismeretekkel a kérdés eldöntésére,
és ha ezek a tények nem támasztják alá, hogy a primitív emberek
idilli békében élnek, akkor talán összeegyeztethetők azok
felfogásával, akik szerint az elsődleges, nem válaszként adott
agresszió az emberi természet nem veleszületett tulajdonsága (E.
Glover és M. Ginsberg, 1934).

Ruth Benedict (1959) különbséget tesz a „társadalmilag

végzetes” és „nem végzetes” háborúk között. Utóbbi esetben nem az
a cél, hogy más törzseket szolgasorba döntsenek, és a győző
uralmának és nyereségvágyának szolgáltassanak ki. Jóllehet
gyakran dúltak háborúk az észak-amerikai indiánok között:

A hódítás gondolata sohasem merült fel az észak-amerikai

őslakosság körében, ami lehetővé tette, hogy valamennyi indián
törzs szétválasszon két dolgot: a háborút és az államot. Az államot a
„Béke Főnök” testesítette meg. A közvélemény hangadójaként
minden fontos, a közösséget érintő kérdésben tanácsot adott. A
Béke Főnök állandó jelleggel töltötte be tisztségét, bár nem számított
önkényuralkodónak, gyakran igen fontos személyiség volt. Neki
azonban semmi köze sem volt a háborúhoz. A katonai vezetőket
sem nevezte ki, de még csak a katonai egységek vezetését sem
látta el. A törzs bármely tagja, aki kellő számú követőt maga köré
tudott gyűjteni, ott és akkor vezetett harcba egy alakulatot, amikor
akart, és egyes törzsekben a hadjárat időtartamát is ő szabta meg.
Hatalma addig tartott, amíg a csapat visszatért a lakhelyére. Az
államnak – a háború e meghatározása következtében – nem létezett
semmilyen jól felfogott érdeke, hogy hadjáratokat vezessen, erre a
megrögzött individualisták vágytak, akik egy közösségen kívüli
csoport ellen fordultak, hogy erődemonstrációjukkal ne okozzanak
galibát az államban (R. Benedict, 1959).
 Benedict megállapítása azért fontos, mert érinti a háború, az
állam és a magántulajdon kérdéseit. A társadalmilag nem végzetes
háborúk nagyrészt a kalandvágy kifejeződései, az a kívánság
tükröződik bennük, hogy díjakat nyerjenek, és elismerjék őket.
Sohasem arra törekedtek, hogy embereket és földeket hódítsanak
meg, hogy emberi lényeket vessenek szolgasorba, vagy hogy
lerombolják az életfeltételeiket. Benedict arra a következtetésre jut,
hogy „a háború kiküszöbölése közel sem olyan ritka, mint a
történelem előtti idők politikai elméletének szerzői gondolták. (…) A
kérdés teljes félreértése, hogy ha a pusztítást vágyat [háborút] az
ember valamiféle biológiai szükségletére vezetnék vissza, ami az
embert háborúskodásra ösztönzi. A pusztítás emberi alkotás” (R.
Benedict, 1959) E. A. Hoebel (1958), egy másik kiváló antropológus
következőképpen jellemzi az észak-amerikai indiánok háborús
szokásait: „Közelebb állnak ahhoz, amit William James a háború
erkölcsi párhuzamainak nevezett. Ezek ártalmatlan formában vezetik
le az agressziót, gyakorlatként, sportként vagy pusztítás nélküli
szórakozásként jellemezhetjük őket. Csupán halványan fejezik ki az
egyik vagy másik fél érdekeit” (E. A. Hoebel, 1958). Hoebel arra az
általános következtetésre jut, hogy az ember háborúzó hajlama
nyilvánvalóan nem ösztönös, mert fejlett és jól kidolgozott kulturális
szervezettséget feltételez. Érdekes módon Hoebel is példákkal
támasztja alá, hogy a sosonok és a náluk harciasabb komancsok
1600 körül még kulturálisan és fajilag egységes törzsnek
számítottak.
 Az újkokori forradalom[112]
A primitív vadászok és gyűjtögetők életének részletes leírásából
kitűnik, hogy – legalábbis az ötvenezer évvel ezelőtti megjelenesük
óta – ők nem brutális, romboló hajlamú, durva lények voltak, nem a
„gyilkos ember” prototípusai, amilyenné fejlődésük későbbi
szakaszában váltak. Ám nem állhatunk meg itt. Az ember
fejlődésének megértéséhez, ahhoz, hogy miként vált a
kizsákmányolás és a pusztítás személyisége fő jellemzőjévé, meg
kell vizsgálnunk az embert abban a korban, amikor a mezőgazdaság
kialakulóban volt, továbbá amikor megjelentek a városépítők, a
harcosok és a kereskedők.
Az ember a megjelenésétől kezdve – körülbelül félmillió évvel
ezelőttől Kr. e. 9000-ig – egy dologban nem változott: abból tartotta
fenn magát, amit összegyűjtött és elejtett, de semmi újat nem hozott
létre. A természettől függött a léte, ő maga nem volt képes sem
befolyásolni, sem átalakítani a természetet. Ám az ember
természethez fűződő viszonya döntően megváltozott a
mezőgazdaság (és az állattenyésztés) kialakulásával, ami körülbelül
az újkőkor kezdetére – pontosabban szólva a protoneolitikumra,
ahogy a régészek ezt a kort hívják a Kr. e. 9000-től 7000-ig terjedő
időszakra tehető. Földrajzilag mintegy másfélkétezer kilométeres
területet ölelt fel, Nyugat-Irántól Görögországig, magában foglalta a
mai Irak egyes részeit, Szíriát, Libanont, Jordániát, Izraelt és az
Anatóliai-magasföldet Törökországban. (Közép- és Észak-
Európában később került rá sor.) Az ember, ha bizonyos határok
között is, de ekkor függetlenedett a természettől első ízben
találékonyságának és ama képességének köszönhetően, hogy
olyasmit hozzon létre, amivel a természet nem látta el. Több magot
ültethettek, felszánthatták a földeket, több állatot tarthattak, ahogy a
népesség növekedése megkívánta. Lassanként felhalmozódott a
felesleges élelem, amelyet azoknak a mesterembereknek juttattak,
akik idejüket használati eszközök, edények és ruhák előállítására
fordították.
Az első igazán nagy felfedezés ez idő tájt a búza- és
árpatermesztés volt, hiszen mindkettő vadon nőtt ezeken a
területeken. Felismerték, hogy ha ezeknek a füveknek a magvait
elvetik a földbe, új növények sarjadnak ki. Ezek közül kiválasztották
a legéletképesebbeket az újabb vetésre, és végül véletlenül
észrevették, hogy a különböző fajta magvak kereszteződéséből
sokkal nagyobb magvak fejlődtek ki, mint a vadon élő növények
eredeti magjai. Még nem ismerjük minden részletében azt a fejlődési
folyamatot, hogy miként alakult ki a ma ismert, nagy hozamú búza. A
génmutációk, hibrid növények és génmegkettőzések jelentették a
folyamat egyes állomásait, és évezredekbe telt, mire az ember
eljutott a mesterséges szelekció módszeréhez, amelyet a modern
mezőgazdaságban széles körben alkalmaznak. Iparosodott korunk
hajlamos lenézni az iparilag elmaradott földművelő népeket, amelyek
a termelés legegyszerűbb módját űzik, ám valójában az újkőkor
felfedezései messze meghaladják korunk jelentős műszaki
felfedezéseit, amelyekre oly büszkék vagyunk. Az eredmények
nyomán az ember felismerte, hogy akarata és szándékai révén a
folyamatok végbemennek, ahelyett, hogy véletlenül, esetlegesen
„bekövetkeznének”. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a
földművelés felfedezése vált minden tudományos gondolkodás és
későbbi műszaki fejlődés megalapozójává.
A második felfedezés az állattenyésztés volt, ami gyakorlatilag
ugyanebben az időszakban következett be. Kilencezer éve a juhokat
már háziasították Észak-Irakban. A szarvasmarhára és a sertésre Kr.
e. 6000 körül került sor. A juh- és a marhatenyésztés, a tej és a hús
további élelemforrásként szolgált. A növekvő mennyiségű és állandó
élelemforrás lehetővé tette a letelepedést, a szakítást a nomád
életmóddal, ami végül is falvak és városok kialakulását
eredményezte.[113]

A protoneolitikum időszakában a vadászó törzsek feltalálták és

fejlesztették az új, letelepedett életmódra épülő gazdaságot, ami
növényék és állatok háziasításából állt. Jóllehet a kultúrnövényekről
tanúskodó leletek nem régebbről, mint Kr. e. 7000-ből származnak,
„a háziasítás általánossá válása, valamint a termesztett növények
sokfélesége a korai mezőgazdaság sokkal hosszabb történetét
feltételezi, feltehetően egészen a protoneolitikum hajnaláig,
körülbelül Kr. e. 9000-ig nyúlik vissza” (J. Mellaart, 1967).[114]
További 2-3 ezer évet kellett várni a következő felfedezésre amit
az élelem tárolása kényszerített ki: ez a fazekasság (kosarakat már
korábban is fontak). A fazekasság volt az első műszaki jellegű
találmány, amely elvezetett a vegyi folyamatokkal kapcsolatos
felismerésekig Valójában „egy edény elkészítése az emberi alkotás
legragyogóbb példája” (V. G. Ghilde, 1936).[115] Ennélfogva az
újkőkor időszakát is két részre oszthatjuk: egy fazekasság előtti
(amikor még nem találták fel a fazekasmesterséget) és egy
fazekasságot ismerő korszakra. Az anatóliai Hacilar falu közelében
feltárt neolitikus kultúra korai rétegei például a fazekasság előtti
korból származnak, míg Çatal Hüyük már a fejlett fazekasművészet
fellegvára volt.[116] A feltárt tíz réteg legrégebbike a Kr. e. 6500 körüli
idők fazekaskultúrájába nyújt betekintést, a további rétegekben –
amelyek mintegy hétszáz évet ölelnek fel – már viszont
luxuscikkeket is találtak. Ez azt bizonyítja, hogy Çatal Hüyük lakói
olyan fejlett civilizációs szinten álltak, hogy a fényűzést is
megengedhették maguknak. Obszidiántükrök, díszesen megmunkált
tőrök, fémből készült csecsebecsék kerültek elő a föld alól
meglepően nagy mennyiségben. Rézből és ólomból fémgyöngyöket,
csöveket és kisebb használati tárgyakat állítottak elő, a
fémmegmunkálás kezdete itt tehát a Kr. e. 7000-6000 körüli időkre
nyúlik vissza. A változatos és kifinomult famegmunkálást és a
gyapjúfeldolgozó ipart szintén magas szinten űzték (J. Mellaart,
1967).

A leletek között női szépítkezőkészletekkel, valamint tetszetős

férfi- és női karkötőkkel találkozunk. A kövek és az ásványok széles
körű használata – Mellaart szerint – arra utal, hogy a bányászat és a
kereskedelem a város fő tevékenységei közé tartozott.
A magasan fejlett civilizáció ellenére a jelek szerint a társadalmi
szerkezetből hiányoztak bizonyos, a társadalmi fejlődés későbbi
szakaszaira jellemző vonások. Feltehetőleg nem különültek el
élesen a gazdagok és a szegények. Mindamellett, szögezi le
Mellaart, egyes jelek a társadalomban meglévő egyenlőtlenségre
utalnak, mint például az épületek mérete, felszereltsége, a halottal
eltemetett ajándékok, „ám ez sohasem szembeszökő”. A település
feltárt részeinek szerkezetét szemlélve azt tapasztaljuk, hogy az
épületek méretbeli különbségei elenyészőek, legalábbis ha a
későbbi korok városaiban látható épületekhez viszonyítjuk. Childe
szerint nincsen minden kétséget kizáró bizonyítékunk arra nézve,
hogy az újkőkori falvaknak lettek volna vezetői, és Mellaart sem
számol be ilyenekről Çatal Hüyük kapcsolatban. A leletek
nagyszámú papnőre (és talán papra is) utalnak, de hierarchikus
szervezetnek nyoma sem volt. Míg Çatal Hüyük az új földművelési
módszereknek köszönhetően jelentős mennyiségű felesleget
termeltek, amivel eltarthatták a kézműveseket és a kereskedőket,
addig – Childe szerint – a korai, kevésbé fejlett újkőkori falvakban
szerényebb mértékű felesleget állítottak elő, következésképpen nem
alakultak ki akkora gazdasági különbségek, mint Çatal Hüyükben.
Childe rámutat, hogy az újkőkori mesterségek a háztartáshoz
kötődtek és nem egyénileg folytatták őket, hanem a közösség
szintjén A közösség tapasztalatai és bölcsességei közös értéket
képeztek. Az újkőkori falvakból előkerült edények sokkal inkább egy
erős kollektív hagyomány bélyegét viselik, mintsem az
individualitásét. Mellékesen megjegyezzük, hogy a közösséget nem
befolyásolta a helyszűke, a lélekszám növekedésének hatására a
közösség fiataljai elhagyhatták a falut, és megalapíthatták saját
településüket Ilyen gazdasági körülmények között hiányoztak a
társadalom osztályokba tagozódásának és az állandó vezetés
kialakulásának feltételei. Vezetés nélkül pedig nem akadt senki, aki
megszervezte volna a gazdaságot, és meghatározta volna, milyen ár
szabható az egyes készségekért. Ez a fejlődés egy későbbi
szakaszában következhetett csak be, számos felfedezés és
találmány után, amikor elég felesleg halmozódott fel, amelyet át
lehetett alakítani „tőkévé”. A tőke birtokosai pedig nyereséget
érhettek el mások dolgoztatása révén.

Az agresszió szempontjából két nagyon fontos megfigyelést kell

tennünk: Çatal Hüyük eddigi feltárása alapján a település
történetében nem akadunk sem fosztogatásra, sem vérfürdőre utaló
bizonyítékra. Még ennél is meglepőbb az erőszak teljes hiánya, a
feltárt több száz csontváz egyikén sem bukkantak külsérelmi
nyomra, ami erőszakos halálra utalna (J. Mellaart, 1967).

Az újkőkori falvak – beleértve Çatal Hüyük is – egyik

legjellemzőbb vonása az anya központi szerepe a társadalmi
szerkezetben és a vallásban.
A régi munkamegosztás – a férfi vadászik, a nő gyökereket és
gyümölcsöket gyűjtöget – alapján úgy tűnik, hogy a mezőgazdaságot
a nők fedezték fel, míg az állatok domesztikálása a férfiak feladata
volt. (Ha arra gondolunk, milyen alapvető szerepet játszott a
mezőgazdaság a civilizáció fejlődésében, talán nem túlzás azt
állítani, hogy a modern civilizáció megjelenése a nők érdeme.) A
földnek és a nőnek az a képessége, hogy életet adhat (amire a
férfiak képtelenek), egészen természetes módon kitüntetett helyet
biztosított az anyáknak a korai földművelők világában Az anya mint
istennő (gyakran a földanyával azonosították) vált a vallásos
világkép központi alakjává, miként a földön is a hús-vér anya lett a
család és a társadalmi élet összetartó ereje.
Az anyák lényegi szerepét Çatal Hüyükben semmi sem bizonyítja
meggyőzőbben, mint az a tény, hogy a gyermekeket az anyjuk és
sohasem az apjuk mellé temették. A gyermekek csontjait az anya
fekvőhelye (a főteremben lévő heverőszerű emelvény) alatt találták
meg. Az anya fekvőhelye nagyobb volt az apáénál, és mindig a ház
ugyanazon részében helyezkedett el. Jellegzetesen matriarchális
vonás, hogy a gyermekeket kizárólag az anyával temették: az
alapvető kapcsolat a fiúgyermeket is az anyához fűzte, és nem az
apához, ahogy az a patriarchális társadalmakban megszokott.
Jóllehet a temetkezési szokások meggyőzően támasztják alá az
újkőkor társadalmának matriarchális berendezkedését, a végső
bizonyítékot Çatal Hüyük és más, Anatóliában feltárt újkőkori falvak
vallási világképéről tanúskodó adatok jelentették.[117]
Ezek az ásatások forradalmasították a korai vallás fejlődéséről
alkotott fogalmainkat A korabeli vallás legmeghatározóbb vonása,
hogy az anyaistennő alakja körül szerveződött. Mellaart levonja a
következtetést: „Çatal Hüyükés Hacilar kapcsolatot teremtettek (…)
[ahol is] bizonyíthatóan vallási folytonosság állt fent Çatal Hüyükés
Hacilar kora, valamint a következő korok vallási elképzelései között,
míg kialakult az archaikus és a klasszikus kor nagy »anyaistennő«-
kultusza, Kübelé, Artemisz és Aphrodité árnyszerű alakjának
formájában” (Mellaart, 1967).
Az „anyaistennő” központi szerepét követhetjük nyomon a
szobrokon, falfestményeken és a feltárt számos szentély
domborművein is. Más újkőkori régészeti ásatások eredményeivel
ellentétben, a Çatal Hüyükból származó leletek nem kizárólag egy
anyaistennőről tanúskodnak, megjelenik egy férfi istenség is, akit
rendszerint bikával vagy egy bika fejével és szarvával jelképeznek.
Ám ez lényegében nem csorbítja az „anya” mint központi istenség
meghatározó státusát. A kiásott negyvenegy szoborból
harminchárom az istennőt ábrázolja. A maradék nyolc egy férfi istent
jelenít meg, aki azonban mindig kapcsolatban áll az istennővel: vagy
a fia, vagy a hitvese. (Az ásatások korábbi korokból származó
rétegeiben egyedül istennőszobrocskákra bukkantak.) Az
anyaistennő jelentőségét támasztja alá továbbá, hogy a szobrokon
egyedül, egy férfival, terhesen vagy szülés közben tűnik fel, de
sohasem egy férfi alárendeltjeként. Akad néhány szentély, ahol
éppen egy bika- vagy kosfejnek ad életet. (Vesd össze a közismert
patriarchális történettel, hogy a nő a férfinak köszönheti születését:
Éva és Athéné.)
Az anyaistennőt gyakran látjuk leopárd társaságában, sokszor
leopárd bőrébe bújva ábrázolták, vagy leopárddal jelképezték, mert
abban a korban és földrajzi térségben a leopárd volt a
legvérengzőbb állat. Ezáltal a vadállat úrnőjévé tették az
anyaistennőt, ami egyúttal kettős szerepére is utal: élet és halál ura
egy személyben, mint annyi más istennő. „Földanya”, aki életet ad
gyermekeinek, majd életük végén újra magába fogadja őket, és nem
szükségszerűen romboló természetű anya. Bár néha ez utóbbi
formában is feltűnik (mint a hindu Káli istenség); mélyebb elemzést
kívánna, ha magyarázatot akarnánk adni arra, miért éppen ilyen
irányú fejlődés zajlott le, ám ez túlságosan eltávolítana tárgyunktól.
 Az újkőkori vallás anyaistennője nem csupán a vadállatok úrnője,
hanem a vadászat, a földművelés patrónusa és egy személyben a
növényi élet úrnője is.
Mellaart a következő záró megjegyzésekkel összegzi a nők
szerepét az újkőkori társadalomban, többek között Çatal Hüyükben:
Ami különösen figyelemreméltó az anatóliai újkőkori vallással
kapcsolatban – s ez éppúgy igaz Çatal Hüyükre, mint Hacilarra: a
tény, hogy a figurális ábrázolásokon, a kis szobrokon, a
domborműveken és a falfestményeken semmiféle szexualitásra
utaló jellel sem találkozunk. A szaporítószervek sohasem jelennek
meg, a hímvessző és a hüvely ábrázolását kerülték, ami annál is
inkább meglepő, mert ezekkel gyakran találkozunk a felső
paleolitikumi, az újkőkori és a késő neolitikumi kultúrákban Anatólián
kívül.[118]

Nagyon egyszerű válasz kínálkozik erre a látszólag zavarba ejtő

kérdésre. A szexualitásnak a művészetben betöltött fontos szerepe
változatlanul szorosan összefügg a férfi befolyásával és vágyaival.
Ha igaz, hogy az újkőkori nők teremtették meg az újkőkori vallást,
akkor a vallás hiányát könnyedén magyarázhatjuk azzal, hogy
másfajta jelkép-rendszer alakult ki, amelyben a mell, a köldök és a
várandósság fejezi ki a női oldalt, míg a szarvak, a szarvakat viselő
állatfejek utalnak a férfijellegre A kora újkőkori társadalomban
feltehetőleg a nők aránya felülmúlta a férfiakét ezt a sírleletek is
alátámasztják. Továbbá a kialakuló újkőkori gazdaságban több
feladatot láttak el a nők, mint a férfiak, s ez mind a mai napig így van
az anatóliai falvakban, ami valószínűleg magyarázatot ad a nők
kiemelt társadalmi státusára. Mint az élet egyedüli forrása, a nőt
kapcsolatba hozták a földművelési folyamatokkal, az állatok
háziasításával és nevelésével, a növekedéssel a bőséggel és a
termékenységgel. Mivel a vallás szintén arra törekedett, hogy
megőrizze az életet sokrétű formájában gondoskodjon az élet
fennmaradásáról, és válasszal szolgáljon a vallási rítusok
misztériumaira, az élet és halál, születés és feltámadás
egyértelműen a női és nem a férfiprincípiumhoz tartozik. Egészen
kézenfekvő, hogy az istennőkultuszt főként nők ápolták, és nem
férfiak, noha semmi esetre se zárhatjuk ki a férfiakat sem (…) (J.
Mellaarl, 1967).[119]

Az adatok, amelyek amellett szólnak, hogy az újkőkori

társadalmat viszonylagos egyenlőség, a társadalmi hierarchia, a
kizsákmányolás és a szembeötlő agresszivitás hiánya jellemezte,
igen meggyőzőnek tűnnek. Az anatóliai újkőkori falvakban
matriarchális (anyaközpontú) berendezkedést találunk, ami arra utal,
hogy az újkőkori társadalom – legalábbis Anatóliában – lényegében
erőszakmentes és békés volt. Ez az életigenlő és rombolást kerülő
gondolkodásmód J. J. Bachofen meggyőződése szerint a
matriarchalis társadalmak legfőbb vonása.
Több szovjet tudós tanulmányozta a matriarchális társadalmakat,
mint nyugati kollégáik.
Az anatóliai újkőkori falvakat feltáró ásatások hozták napfényre a
legteljesebb tárgyi bizonyítékokat olyan matriarchális kultúrák és
vallások létezéséről, amelyeket J. J. Bachofen Das Multerrecht
(Anyajog) című munkájában vázolt fel; a könyv első ízben 1861-ben
jelent meg. Görög és római mítoszok, rítusok, jelképek és álmok
elemzése alapján levont következtetései zsenire utalnak: mélyreható
elemzőképességével rekonstruálta a társadalmi szervezet és a
vallás fejlődésének egy olyan szakaszát, amelyhez aligha állt
rendelkezésére bármiféle tárgyi támpont. (L. H. Morgan amerikai
antropológus [1870, 1877] Bachofentől függetlenül jutott hasonló
következtetésre az amerikai indiánok tanulmányozása alapján.)
Ugyanakkor igen sok antropológus – néhány figyelemre méltó
kivétellel – kétségbe vonta, hogy Bachofen eredményeinek
tudományos alapja lenne. 1967-ig kellett várni, hogy egy válogatás
Bachofen írásaiból megjelenjen angolul (J. J. Bachofen, 1967).
Valószínűleg két ok miatt utasították el Bachofen elméletét:
először is csaknem lehetetlennek tűnt, hogy patriarchális
társadalomban élő antropológusok felül tudjanak emelkedni
társadalmi és mentális beidegződéseiken, és elképzeljék, hogy a
férfiuralom nem természetes”. (Emiatt jutott el Freud is nőképéhez,
miszerint a nő nem más, mint kasztrált férfi.) Másodszor, az
antropológusok hozzászoktak, hogy csak a tárgyi bizonyítékoknak
higgyenek, például csontvázaknak, használati eszközöknek,
fegyvereknek stb., és nehezen akarták elhinni, hogy mítoszok és
drámák nem kevésbé valóságosak, mint a tárgyak. Ez a
közelítésmód persze kizárta, hogy akár egy csöpp figyelmet is
szenteljenek az elméleti gondolkodásban rejlő lehetőségeknek és
aprólékosságnak.
A következő, Bachofen Das Mutterrechtjéből vett idézet ízelítőt ad
a matriarchális gondolkodásmódról:

A kultúrák, az erények és a létezés valamennyi nemes

vonatkozása az anya és gyermeke közötti viszonyból ered. Az
erőszak világában a szeretet, az egység és a béke isteni elvét
testesíti meg. Gyermeke nevelése által a nő hamarabb tanulja meg,
mint a férfi, hogy miként terjessze ki szerető gondoskodását saját
egóján túlra, egy másik teremtményre, és miként mozgósítsa minden
leleményességét egy másik emberi lény megóvására és képességei
fejlesztésére. E szinten a nő a kultúra letéteményese, a jóindulat és
az elkötelezettség forrása, benne testesül meg az aggodalom az
élőkért és a gyász a holtakért. Az anyaságból fakadó szeretet
nemcsak erőteljesebb, hanem egyetemesebb is (…) Míg a szülői
viszony eleve korlátozott, addig az anyaság egyetemes. A szülői
viszony korlátja, hogy emberek meghatározott csoportjára
vonatkozik, ám az anyaság, miként az élő természet, nem ismer
határokat. Az anyaság szelleme hívja életre a testvériség érzését az
emberek között, ami az apaság kultuszának megjelenésével eltűnik.
Az apajogra épülő család zárt, individuális organizmus, a
matriarchális család ellenben az egyetemesség megtestesülése, ott
bábáskodik mindennek a kezdeténél, és elhatárolja az anyagi létet a
magasabb szintű spirituális élettől. Az anyaöl, Démétér földanya
halandó megtestesülése az együvé tartozás érzését kelti
mindenkiben. A szülőföldön mindaddig testvérek lesznek, míg az
apajogú rendszer el nem jut fejlődésének arra a pontjára, ahol
megszűnik a differenciálatlan embertömegek egysége, és kiütköznek
az egyéni különbségek.
 A matriarchális kultúrák sokféle formában jelenhetnek meg, és
legalább ennyire sokrétűek az anyajogú elv jogtudományi
megfogalmazásai is. Ez az elv az egyetemes szabadságot és a
matriarchális viszonyok között élő emberek egyenlőségét mondja ki,
az egymásnak nyújtott kölcsönös segítség és mindennemű
korlátozással szembeni ellenérzés alapja. (…) Ebben gyökerezik a
rokon szellem és a bajtársiasság, amelyek nem ismernek akadályt
vagy megosztottságot, és egyöntetűen halják át egy nemzet minden
tagját. A matriarchális társadalmak jellegzetessége, hogy nyoma
sem volt bennük pusztító harcnak vagy összetűzésnek. (…) A
matriarchális közösségekben élők – és ez is meglehetősen jellemző
– a büntetés külön formáját alkalmazzák azokra, akik sérülést
okoznak embertársuknak vagy állatoknak. (…) A gyöngéd emberség
légköre – amely még az egyiptomi szobrok arckifejezésén is
otthagyta nyomát – járja át a matriarchális világ kultúráját (J. J.
Bachofen, 1967).[120]
 A prehisztorikus társadalmak
és az „emberi természet”
Tetszetősnek tűnik a vadászok és az újkőkori földművesek
világának termelési módjáról és társadalmi szerveződéséről festett
kép, ha feltesszük, hogy az akkori emberek bizonyos lélektani
vonásaiban az emberi természet alapvető tulajdonságai fejeződnek
ki. A prehisztorikus vadászok és földművesek számára ismeretlen
volt a vagyon utáni szenvedélyes sóvárgás vagy a „gazdagok és
szegények” között feszülő, évszázadokon átívelő irigység, mivel nem
létezett magántulajdon, amihez ragaszkodhattak volna, sem akkora
gazdasági különbségek, ami irigységet válthatott volna ki.
Ellenkezőleg, túlélésük azon múlott, hogy mennyiben voltak képesek
együttműködésre és békés együttélésre. Még nem alakultak ki a
másik ember kizsákmányolására irányuló vágy előfeltételei. Egy
olyan társadalomban, ahol a kizsákmányolásnak sem a gazdasági,
sem a társadalmi feltételei nem adottak, már maga a gondolat is
abszurd, hogy saját céljaink érdekében egy másik ember fizikai vagy
lelkierőit kihasználjuk.
Nemigen fejlődhetett ki a másik ember irányításának igénye sem.
A primitív törzsi társadalmak és az ötvenezer évvel ezelőtt élt
prehisztorikus földművelők társadalma döntően eltért a mai civilizált
társadalmaktól, hiszen az emberek közötti viszonyokat nem az
ellenőrzés igénye és az hatalom szabályozta, hanem a
kölcsönösség. Ha akkoriban bárki megpróbált volna jogot formálni a
többiek fölötti ellenőrzésre, helytelen viselkedésnek tekintették volna,
de súlyosabb következmény nem származott volna belőle. Végül
nem alakulhatott ki a kapzsiság sem, mivel a termelés és a
fogyasztás egy bizonyos szinten stabilizálódott.[121]
A vadászó-gyűjtögető és a korai földművelő társadalmakról
szerzett ismereteink talán arra utalnak, hogy a hírvágy, a
kizsákmányolás, a kapzsiság és az irigység szenvedélyei akkoriban
még nem léteztek, hanem kifejezetten a civilizáció termékei? Nem
hiszem, hogy ilyen merész állítást megkockáztathatnánk. Egyrészt
nem áll rendelkezésünkre elég adat az alátámasztására, másrészt
elméletileg sem tűnik helyesnek, mivel egyéni szempontok akkor is
kiválthatják ezeket a bűnöket, ha valaki a legkedvezőbb társadalmi
körülmények között él. Ám nagy különbség van a kultúrák között
abban a tekintetben, hogy a társadalmi berendezkedés előmozdítja
és bátorítja-e a kapzsiságot, az irigységet és a kizsákmányolást,
vagy megakadályozza. Előbbi esetben ezek a bűnök a „társadalmi
karakter” részét képezik, azaz a társadalom tagjainak többségében
jelen vannak, míg utóbbi esetben egyedi személyiségtorzulásokról
van szó, ami nem befolyásolhatja a társadalom egészét. E
feltételezést erősíti, ha szemügyre vesszük a következő történeti
fejlődési szakaszt, a városok kialakulását. Úgy tűnik, nem csupán
egy újfajta civilizáció született meg, hanem kialakultak azok a
szenvedélyek is, amelyeket rendszerint az ember természetének
tulajdonítanak.
 Az urbánus forradalom[122]
A Kr. e. IV. és III. évezredben kifejlődött újfajta társadalmat
legjobban talán Mumford briliáns megfogalmazásával
jellemezhetnénk:

Az újkőkori közösségi formációkból újfajta társadalmi alakulat

született. A szanaszét szórt parányi közösségek nagyobb
egységekké olvadlak össze: megszűntek a „demokratikus”
viszonyok, amelyek a szomszédkapcsolatokon, a bevett szokásokon
és az egyetértésen nyugodtak, helyette önkényes, központilag,
egyetlen domináns kisebbség által irányított rendszer lépett életbe. A
közösségek immár nem egy szűk területet tartottak birtokban,
hanem „átlépték a határt”, hogy nyersanyagokat és rabszolgákat
szerezzenek, hogy hatalmat gyakoroljanak a környező népek fölött,
és behajtsák az adókat. Az új kultúra nemcsak az életkörülmények
javítását, hanem a kollektív hatalom kiterjesztését is céljául tűzte ki.
A kényszerítő eszközök tökéletesítésével a társadalom vezető
rétege a Kr. e. III. évezredre olyan fokú ipari és katonai hatalmat
alakított ki, amit azóta csupán saját korunk tudott felülmúlni (L.
Mumford, 1967).

Hogyan történt ez?

Történelmi szempontból rövid idő alatt az ember megtanulta
igába fogni a marhák fizikai erejét és felhasználni a szél energiáját.
Feltalálták a kerekes kocsit, a vitorlás hajót, felfedezték a rézérc
megmunkálása mögött rejlő lényegi kémiai folyamatokat, és
megvetették a szoláris naptár alapjait. Ennek következtében nyitva
állt az út az írás, a szabványosítás és a mértékegységek kialakulása
előtt. „Galilei koráig – írja Childe – nem lehettünk tanúi a tudás ilyen
gyors növekedésének vagy ennyire sűrűn egymás követő, messze
ható felfedezéseknek” (V. G. Childe, 1936).
De a társadalmi változások sem voltak kevésbé forradalmiak.
Önellátó farmerek parányi településeiből népes városok lettek,
másodlagos iparágak és a külkereskedelem hatására virágzó
központokká, városállamokká szerveződtek. Az ember a szó szoros
értelmében új földet teremtett. Babilonia hatalmas városai nádalapra
épültek, a hordalékos sáralapot keresztül-kasul nádszálakkal
borították be. Öntözőcsatornákat ástak, kiszárították a mocsarakat,
gátakat építettek, dombokat emeltek, hogy megvédjék az embereket
és a marhákat a víztől, és az ártér fölött biztonságba helyezzék őket.
A megművelhető földterület megteremtése rengeteg munkát kívánt,
és „ez az emberi munkában megtestesülő tőke a talajba szállt” (V. G.
Childe, 1936).
E folyamatok másik velejárója volt, hogy bizonyos feladatok
elvégzésére speciális munkaerő alakult, és a földek
megművelésével előállított élelemből kellett ellátni azokat is, akik
nem a mezőgazdaságban dolgoztak, mint a városi közmunkákat
végzők és a kereskedők. Ez viszont előfeltételezte a közösség
gondos szervezését, a kiválasztottak csoportja látta el a tervezés, a
védelem és az irányítás feladatkörét. Az újkőkori településekhez
képest sokkal nagyobb mennyiségű felesleget kellet felhalmozni,
amelyet nemcsak az ínségesebb időkre raktároztak vagy a
megnövekedett népesség szükségleteinek kielégítésére fordítottak,
hanem a termelés növekedésének bázisául is szolgált. Childe
rámutatott egy másik, a folyóvölgyi életfeltételek szempontjából
lényeges tényezőre is: a társadalom kivételes hatalma, hogy
engedelmességre bírja tagjait. Az engedetlen embertől a közösség
megvonhatta a vizet azáltal, hogy lezárták az illető földjéhez vezető
csatornát. E kényszerítő módszer csupán egy eleme volt annak az
eszköztárnak, amelyen a királyok, a papok és az uralkodó osztály
hatalma nyugodott, miután átvették vagy politikai nyelven szólva
„megtestesítették” a társadalmi akaratot.
Az új termelési forma megjelenésével az emberi történelem
legmélyrehatóbb változása ment végbe. A termelési javak immár
nem korlátozódtak csak arra, amit az ember maga termelt meg, mint
ahogy az a vadászó és korai földművelő társadalmakban volt. Igaz,
hogy az újkőkori földművelés megindulásával némi felesleg
keletkezett, de csak annyi, amennyivel az emberek biztos
életkörülményeket teremthettek maguknak. Ám ahogy a felesleg
nőtt, azokat is eltarthatták, akik nem közvetlenül élelemtermeléssel
foglalkoztak, hanem a mocsarak lecsapolásával, házak, városok és
piramisok építésével, vagy katonaként szolgáltak. Természetesen
erre csak akkor kerülhetett sor, amikor a munkamegosztás elérte a
megfelelő szintet. Ettől kezdve azonban ugrásszerűen nőtt a
felesleg. Minél több földet szántottak fel, minél több mocsarat
szárítottak ki, annál több felesleget állíthattak elő. Ez az új lehetőség
vezetett el az emberi történelem legnagyobb mérvű változásaihoz.
Felfedezték, hogy az embert gazdasági eszközként lehet használni,
kizsákmányolható, és rabszolgasorba taszítható.
Kövessük nyomon ezt a folyamatot részleteiben, gazdasági,
társadalmi, vallási és lélektani következményeiben. Az új társadalom
gazdasági alapjait a munka specializálódása, a felesleg tőkévé
alakítása és a termelés központosított irányítása iránti igény vetette
meg. Ennek elsődleges következménye a különböző társadalmi
osztályok kialakulása. A kiváltságos osztályok látták el az irányítás, a
szervezés feladatát, aránytalanul többet követeltek és vettek el a
megtermelt javakból, azaz magasabb életszínvonalat biztosítottak a
maguk számára, mint amilyen a társadalom nagyobb részének jutott.
A parasztok és a mesteremberek az alsóbb osztályokba kerültek. A
legalsó osztályba jutottak a háborúkban szerzett rabszolgák és
foglyok. A kiváltságos osztályok hatalmi hierarchiája eredetileg
állandó vezetőkre épült – a későbbi királyokra, az istenek földi
helytartóira akik az egész társadalmi szervezet csúcsát alkották.
Az új termelési mód másik következménye, a tőkefelhalmozás és
az urbánus forradalom elengedhetetlen feltétele: a hódítás. Ám a
háború intézményének megjelenését egy másik tényező, egy vaskos
ellentmondás is előmozdította: a megfelelő hatékonysággal működő
gazdasági rendszer központi irányítást igényelt, ám ezzel szöges
ellentétben állt, hogy a politikai és dinasztikus érdekek a széthúzás
irányába mutattak, ami ellentmondott az alapvető gazdasági
szükségleteknek. Az intézményesült háború is új találmánynak
számított, amilyen a királyság vagy a hivatali apparátus megjelenése
is volt Kr. e. 3000 körül. Sem akkoriban, sem manapság nem
lélektani tényezők – mint mondjuk az agresszió – robbantottak ki
háborúkat, hanem – a királyok és a hivatalnokszervezetük
hataloméhsége és dicsőség utáni vágya mellett – objektív feltételek
tették hasznossá a háborút, amelyek – mintegy következményként –
kiváltják és fokozzák az ember pusztításhaj lámát és kegyetlenségét.
[123]
A társadalmi és politikai változásokat a nőknek a társadalomban
és az anyaalaknak a hiedelemvilágban betöltött erőteljes
szerepmódosulása kísérte A termőföld termékenységét nem
tekintették többé az élet és az alkotóképesség forrásának, helyét az
értelem vette át, amely új találmányokkal, módszerekkel és elvont
gondolkodással, valamint az állammal és törvényeivel ajándékozta
meg az embert. Immár nem az anyaöl, hanem az elme lépett elő az
alkotóerő forrásává, és párhuzamosan a társadalomban a nő helyett
a férfi vált meghatározóvá.
Ezt a változást fejezi ki költői formában az Enúma elis, a babiloni
teremtéshimnusz. A mítosz a férfi istenek lázadását meséli el, akik
felkeltek Tiámat, a világegyetemet uraló „Nagy Anya” ellen. A férfi
istenek összefogtak, és megválasztották Mardukot vezérüknek.
Elkeseredett háborúban Tiámatot legyőzték, testéből megformálták
az eget és a földet, majd Marduk lett a legfőbb isten.
Mielőtt Mardukot megválasztották volna vezérnek, ki kellett állnia
egy próbát. A modern ember számára semmiségnek – sőt
zavarónak – tűnhet, ám kulcsszerepet játszik a mítosz
megértésében:

Köntöst vontak elő legottan

S szólván szólottak elsőszülöttjükhöz:
„Rendelésed, nagyúr, fölötte álljon minden más istenének:
rombolni vagy teremteni akarj – máris úgy lészen!
Parancsold: tűnjön el a köntös!
Sparancsold megjelenni újra!”
Parancsoló, s eltűnt a köntös.
Parancsold, és újra megjelent.

Teremtő értjét látván az istenek,

Hódolónak néki: „Marduk a király!”
(A. Heidel, 1942)
 Marcinknak a próbával azt kellett bizonyítania, hogy immár a férfi
is rendelkezik természetes alkotóerővel – ami korábban csak a
termőföld és a nő kiváltsága volt –, méghozzá újfajta teremtőerővel,
a szó (a gondolat) hatalmával. És ha Marduk képessé vált a
teremtésre, akkor megfosztotta az anyát természetes
felsőbbrendűségétől, immár átveheti a helyét. A bibliai
teremtéstörténet ott kezdődik, ahol a babiloni végződik: a férfi isten a
szó erejével megteremti a világot (E. Fromm, 1951).
Az új városi társadalom egyik legfontosabb vonása lett, hogy
patriarchális alapokon nyugvó irányítási rendszer működtette: a
természet, a rabszolgák, a nők és a gyerekek irányítása. Az új,
patriarchális szellemű férfi a szó szoros értelmében „létrehozza” a
földet. Módszere nem egyszerűen abban áll, hogy módosítja a
természeti folyamatokat, hanem e folyamatok fölötti uralmában és
ellenérzésében, aminek eredményeképpen a természetben addig
nem létező dolgokat teremt. Maguk a férfiak is azon társaik uralma
alá kerültek, akik megszervezik a közösség működését,
következésképpen a vezetők hatalmat szereznek alárendelt
férfitársaik fölött is.
Az új társadalom céljainak elérése érdekében a férfinak mindent,
a természetet és az embert is ellenőrzése alatt kell tartania, a férfi
vagy gyakorolja, vagy félje a hatalmat. Az ember akkor válik
kellőképpen irányíthatóvá, ha megtanul engedelmeskedni és magát
ura kénye-kedvének alávetni. Ahhoz azonban, hogy alávesse magát,
hinnie kell az uralkodók – fizikai és/vagy mágikus – felsőbbrendű
hatalmában. Az újkőkori falvakban és a primitív
vadászközösségekben a vezetők irányítják és tanácsokkal látják el
az embereket, de nem zsákmányolják ki őket, a vezető szerepre
önként vállalkoznak. Más megfogalmazásban: míg a prehisztorikus
tekintély „racionális” volt, és hozzáértésen alapult, addig az új
patriarchális rendszer tekintélye fizikai erőre és hatalomra épült. A
félelem, „a félelemmel vegyes tisztelet” és a behódolás
mechanizmusai által szabályozott kizsákmányoló, „irracionális
tekintélyelvű” rendszer alakult ki.
Lewis Mumford roppant tömören fogalmazta meg a város életét
vezérlő új alapelvet: „A civilizáció lényege a hatalom gyakorlása; a
város számtalan lehetőséget kínált a törtetés, az agresszió, az
uralkodás és a hódítás – meg persze a szolgaság kifejezésére.”
Majd rámutat, hogy a városok új életmódja „szigorú, hatékony, bár
néha durva, sőt szadista volt”, az egyiptomi uralkodók és
mezopotámiai társaik olyan „gigantikus építményekkel és
emléktáblákkal hódoltak saját maguknak, amelyeken személyes
hőstetteikről adnak számot, miként csonkították, kínozták és ölték
meg foglyaikat a saját kezükkel” (L. Mumford, 1961).
Saját pszichoanalitikus terápiában szerzett klinikai tapasztalataim
ellenére is sok időbe telt, míg arra a meggyőződésre (E. Fromm,
1941) jutottam, hogy a szadista lényegében szenvedélyesen arra
törekszik, hogy embert és tárgyat egyaránt korlátlan uralma alá
hajtson, istenhez fogható hatalma legyen felettük”[124] Mumford
nézete, miszerint a szóban forgó társadalmak szadista jellegűek,
nagymértékben alátámasztja saját álláspontomat.[125]
Úgy tűnik, hogy a szadizmus mellett az élet kioltásának
szenvedélye, valamint a holt dolgokhoz való vonzódás (nekrofília)
bölcsője szintén az új, városi civilizáció volt. Mumford is kiemeli,
hogy az új társadalmi rendben születő mítoszok gyakran destruktív,
halálorientált szellemet tükröznek. Patrick Geddest idézi, aki szerint
valamennyi történeti civilizáció élő városmaggal, a polisszal
kezdődik, és a por, a csontok uralta temetőben, a nekropoliszban (a
holtak városában) végződik. Üszkös romok, földig lerombolt
épületek, üres műhelyek, az értelmetlen ellenállás hullahegyei
mindenfelé, a lakosságot vagy lemészárolták, vagy elhurcolták
rabszolgának (L. Mumford, 1961).
Teljesen mindegy, hogy Kánaán meghódításának héber nyelvű
beszámolóját vagy a babilóniai háborúk történetét olvassuk, a
féktelen és embertelen pusztítás szelleme hatja át mindkettőt. Jó
példa erre Szanhérib (Szín-ahhé-eriba) asszír uralkodó kőbe vésett
felirata Babilon teljes megsemmisítéséről:
Leromboltam, elpusztítottam és a tűz martalékává tettem a várost
a házaival együtt, kő kövön nem maradt. A belső és a külső
városfalat, a templomokat, az isteneket, a tégla és agyag
templomtornyokal, ahány csak volt, eltöröltem a föld színéről és az
Arakhtu csatornába szórtam mindent. Csatornákat vágattam
keresztül a városon, vízzel árasztottam el, földdel tettem egyenlővé.
Alaposabb rombolást vittem végbe, mint amire egy szökőár képes
lett volna. (Idézi L. Mumford, 1961.)
A civilizáció története, kezdve Karthágó és Jeruzsálem
lerombolásától Drezda és Hirosima elpusztításáig, az emberek, a
termőföld és a vietnami fák halála mind-mind a szadizmus és a
pusztításhajlam szomorú emléke.
 Agresszivitás a primitív kultúrákban
Eddig az agresszivitással foglalkoztunk, miként az a
prehisztorikus és még ma is létező vadászó-gyűjtögető
társadalmakban megjelenik. Mit tanulhatunk más, fejlettebb, de még
mindig primitív kultúrákban élő népektől?
Mi sem könnyebb, mint válaszolni erre a kérdésre: fogunk egy
könyvet, amelyik a rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű
antropológiai tényanyag alapján az agresszió témáját tárgyalja
Meglepő – sőt némileg megdöbbentő – tény, hogy nem létezik ilyen
könyv. Az antropológusok eddig még nyilvánvalóan nem tekintették
elég fontosnak az agresszió jelenségét, hogy ebből a szempontból
fogják egybe és értelmezzék az összegyűlt tudást. Csupán Derek
Freeman rövid írása tesz rá kísérletet, hogy az agresszió
vonatkozásában tekintse át az antropológiai adatokat, hogy
alátámassza a freudi tézist (D. Freeman, 1964). Hasonlóan röviden
elemzi a kérdést egy másik antropológus, H. Helmuth (1967) is.
Áttekintésében arra a közfelfogással szembehelyezkedő álláspontra
jut, hogy az agresszió szinte teljesen ismeretlen a primitív
társadalmakban.
A következő oldalakon további, a primitív társadalmakban élő
népek agresszív hajlamával foglalkozó tanulmányokat veszek sorra,
kezdve a leginkább hozzáférhető antropológiai munkák elemzésével,
amelyet magam végeztem el. Mivel a könyvben szóba kerülő
tanulmányokat nem aszerint válogattam, hogy pró vagy kontra
viszonyulnak az agresszió kérdéséhez, ennélfogva „véletlen”
eloszlású mintának tekinthetők a szó nagyon laza értelmében.
Ennek ellenére nem tekintem úgy az elemzés eredményét, hogy az
statisztikailag érvényes eloszlást adna arra nézve, hogy milyen
arányban fordul elő az agresszivitás a primitív kultúrákban általában.
Semmiképpen sem statisztikailag szeretnék érvelni, csupán azt
kívánom bizonyítani, hogy az agresszió nélküli társadalmak
egyáltalán nem olyan ritkák, mint azt Freeman és a freudi elmélet
más képviselői hajlamosak beállítani. Azt is meg akartam mutatni,
hogy az agresszivitás nem csupán egy jellemvonás, hanem egy
szindróma része. Rendszerint az agresszivitást más vonásokkal –
szigorú rangsor, dominancia, osztályokba sorolás stb. – együtt, az
adott rendszer részeként érhetjük tetten. Más szavakkal, az
agresszivitás a társadalmi karakter része, és nem egy különálló
jellemvonás.”[126]
 Harminc primitív törzs elemzése
Harminc primitív kultúrát vizsgáltam meg abból a szempontból,
hogy agresszívek-e vagy békére törekvők. Ezek közül hármat Ruth
Benedict (1934)[127], tizenhármat Margaret Mead (196l)[128] és
tizenötöt G. P. Murdock (1934)[129], valamint egyet C. M. Turnbull
(1965)[130] írt le. A harminc társadalom elemzése lehetővé teszi,
hogy három eltérő és világosan körülhatárolható csoportba soroljuk
őket (A, B, C). Nem aszerint teszünk különbséget közöttük, hogy
„többé vagy kevésbé” agresszívek-e, vagy „többé vagy kevésbé”
nem agresszívek, hanem karakterrendszereket különítünk el,
amelyek számos vonásukban elütnek egymástól, sőt közülük
többnek semmi köze sincsen az agresszióhoz.[131]
A-rendszer: az élettisztelő társadalmak
Ebben a rendszerben a közösségek az ideálok, a szokások és az
intézmények megválasztásában arra helyezik a hangsúlyt, hogy
óvják az eletet minden megnyilvánulási formájában, és segítsék
növekedését. Csekély ellenségeskedés, erőszak és brutalitás fordul
elő a közösség tagjai között, nincsenek súlyos büntetések, kevés
bűntett akad, háború pedig vagy egyáltalán nem létezik, vagy
elhanyagolhatóan jelentéktelen szerepet játszik. Gyengéden bánnak
a gyermekekkel, nem alkalmaznak súlyos testi fenyítést, a nőket a
férfiakkal egyenrangúnak tartják, de legalábbis nem zsákmányolják
ki vagy alázzák meg őket. A szexualitással szemben engedékeny és
bátorító hozzáállás tapasztalható. Nem jellemző az irigység, a
hírvágy, a kapzsiság és a kizsákmányolás. Kismértékű verseny és
individualizmus, ám annál jelentékenyebb együttműködés figyelhető
meg. A személyes tulajdon csak a használati tárgyakra korlátozódik.
Bizalommal és bizakodással viszonyulnak egymáshoz és különösen
a természethez. Vidáman élik meg napjaikat, ritkaságszámba megy
a levert hangulat.
Az életet tisztelő társadalmak közé soroltam a zunyi puebló
indiánokat, a hegyű arapeseket, a batongákat, az arandákat, a
szemangokat, a tódákat, a sarkvidéki eszkimókat és a mbutukat.
Az A-rendszerbe sorolt népek között találunk vadászó
életmódúakat (például a mbutuk) és földművelő-juhtenyésztőket
(mint a zunyik). Egyes népek bőséges élelemforrással rendelkeznek,
mis csoportokkal pedig mostohábban bánt a természet. Ebből
semmi esetre sem következik, hogy a karakterológiai különbségek
nem függenek össze, illetve e különbségeket nem befolyásolják
alapvetően a szóban forgó népek társadalmi-gazdasági
szerkezetében megmutatkozó eltérések. Csupán arra utal, hogy
nyilvánvaló gazdasági tényezők – mint például a szegénység vagy a
gazdagság, a vadászat vagy a földművelés stb. – nem határozzák
meg egyértelműen a jellemvonások fejlődését. A gazdaság és a
társadalmi karakter közötti összefüggések megértését csak az egyes
népek társadalmi-gazdasági szerkezetének teljes feltárása tenné
lehetővé.
B-rendszer: nem destruktív-agresszív társadalmak
Ez a rendszer annyiban megegyezik az előzővel, hogy a
társadalom tagjaira nem jellemző a pusztításhajlam, de különbözik is
az agresszivitás és a háború jelentőségének szempontjából. Ezek
azonban nem játszanak központi szerepet, hétköznapi
eseményszámba mennek. Fokozottabb a verseny, nagyobb teret
nyer a hierarchia és az individualizmus. Ezekre a társadalmakra
távolról sem az agresszivitás és a brutalitás elburjánzása, a fokozott
gyanakvás jellemző, de nem találjuk meg az A-rendszer
társadalmaiban megfigyelhető gyengédséget és bizalmat sem. A B-
rendszerre leginkább azt mondhatnánk, hogy a férfiagresszivitás és
individualizmus hatja át, az a vágy, hogy megkaparintson valamit,
vagy teljesítsen egy feladatot. Elemzésemben a következő tizennégy
törzs tartozik ebbe a csoportba: a grönlandi eszkimók, a bacsigák,
az odzsibuák, az ifugaók, a manuszok, a szamoaiak, a dakoták, a
maorik, a tasmanok, a kazahok, az ajnuk, a krík, az inkák és a
hottentották.
C-rendszer: destruktív társadalmak
A C-rendszerbe tartozó társadalmak szerkezete egészen
egyértelműen leírható. Nagyfokú erőszak, pusztítási hajlam,
agresszió és brutalitás mind a törzsön belül, mind más törzsekkel
szemben, a háború élvezete, a rosszindulat és az álnokság jellemzi
e népek mentalitását. A társadalmi légkör ellenségeskedéstől,
feszültségtől és félelemtől terhes. Felfokozott versenyszellem
uralkodik, nagy hangsúlyt helyeznek a magántulajdonra (ha nem
anyagi javakban, akkor jelképekben nyilvánul meg), szigorú
hierarchia érvényesül, és gyakoriak a harci cselekmények.
Idesorolhatjuk a melanéziai Dobu-sziget lakóit, a kvakiutlokat, a
hajdákat, az aztékokat, a vitotokat és a gandákat.
Nem állítom, hogy a társadalmak besorolása az egyes
kategóriákba ne lenne vitatható. Ám annak, hogy valaki egyetért-e
azzal, hogy egyik-másik társadalmat melyik osztályba soroltuk, nincs
különösebb jelentősége, hiszen megközelítésem nem statisztikus,
hanem kvalitatív. Az alapvető ellentét az A és B rendszer (mindkettő
az élet tiszteletét tartja szem előtt) és a C rendszer (lényegét
tekintve brutális és romboló hajlamú, vagyis szadista vagy nekrofil)
között feszül.
Példák a három rendszerre
Azért, hogy az olvasó jobb képet kaphasson a három rendszerről,
a következőkben a három rendszerre leginkább jellemző társadalmat
részletesen bemutatom.
A zunyi indiánok (A-rendszer)
A zunyi indiánokat alaposan tanulmányozta Ruth Benedict
(1934), valamint Margaret Mead, Irving Goldman, Ruth Bunzel és
mások. Földművelésből és juhtenyésztésből éltek a mai Egyesült
Államok délnyugati részén. Más puebló indián társadalmakhoz
hasonlóan, ők is számos várost népesítettek be a XII. és XIII.
században, de történelmük sokkal régebbi időkig nyúlik vissza, a
primitív kezdetekig, amikor még egy helyiségből álló kőházakban
laktak, amelyek mindegyikéhez föld alatti szertartáskamra
kapcsolódott. Gazdasági szempontból azt mondhatjuk, hogy
bőségben éltek, jóllehet nem becsülték sokra az anyagi javakat.
Társadalmi szempontból jelentéktelen verseny alakult ki, annak
ellenére, hogy szűkében voltak az öntözhető földterületeknek.
A társadalmat anyaközpontú elvek alapján szervezték, bár a papi
és polgári hivatalokat férfiak töltötték be. Az agresszív, versengő,
együttműködésre képtelen elemeket aberráltnak tekintették.
Közösen végezték a munkákat, egyetlen kivétellel: a juhtenyésztés a
férfiak feladata volt. Gazdasági ügyekben nem kerülhetett sor
versenyre, megint csak a juhtenyésztés kivételével, ahol
előfordulhattak apróbb konfliktusok, de komoly nézeteltérés nem.
Általánosságban vajmi kevés figyelmet fordítanak az egyéni
eredményekre. Ha időnként civakodásra került is sor, azt nagyrészt
szexuális értelemben vett féltékenység váltotta ki, és nem gazdasági
tevékenység vagy a javak birtoklása.
A felhalmozást gyakorlatilag nem ismerték. Bár voltak
gazdagabbak és szegényebbek, a gazdagság roppant illékonynak
számított. Jellemző a zunyi gondolkodásmódra az anyagi javakkal
kapcsolatban, hogy önként odaadják ékszerüket bárkinek, nem csak
a barátjuknak, ha kérik tőlük. A bizonyos mértékű szexuális
értelemben vett féltékenység ellenére a házasságok tartósnak
bizonyultak, jóllehet könnyen el lehetett válni, ha úgy hozta a sors. A
nők – ahogy azt egy anyaközpontú társadalomtól elvárjuk – semmi
módon sincsenek a férfiaknak alárendelve. Kiemelt szerepet játszik
az ajándékozás, de – eltérően a versenyszellemű társadalmaktól –
nem az a funkciója, hogy az ajándékozó gazdagságát fitogtassa
vagy az ajándékozottat megalázza, sőt nem kötelező a viszonzás
sem. Az anyagi javak nem maradnak meg tartósan egy családban,
mert azokat egyéni munkával szerezték, a kizsákmányolás pedig
ismeretlen körükben. A földek ugyan magántulajdonban vannak,
pereskedésre ritkán kerül sor, és azt is gyorsan rendezik.
A zunyi társadalmat azáltal érthetjük meg a legjobban, hogy az
anyagi javaknak viszonylag kevés értékük van, és hogy az élet
értelme vallásilag meghatározott. Másként fogalmazva, a legfőbb
érték az élet és maguk az élő teremtmények, és nem a dolgok,
valamint a birtoklásuk. A dalok, az imák, a rítusok és a táncok
játsszák a kulcsszerepet a társadalmi életben. Ezeket a papok
irányítják, akiket mindenki nagyra becsül, bár nem dorgálnak, és
nem is ítélkeznek. A vallásos élet értékét jelzi, hogy a papok
nagyobb tiszteletnek örvendenek, mint a peres ügyek bírái, akik a
birtoklást és gazdasági sikert testesítik meg a közösség szemében.
Talán nincsen semmi, amit a zunyik jobban megvetnének, mint a
személyes tekintélyt. Jó emberen olyasvalakit értenek, aki
„kedvesen szól hozzánk, engedékeny természetű és nagylelkű”.
Sohasem cselekednek erőszakosan, és még akkor sem nézik el az
erőszakot, ha a feleségük hűtlenséget követett el. A fiúkat a
beavatási szertartás során megkorbácsolják és megfélemlítik, ám ez
– sok más kultúrával ellentétben – nem okoz különösebb
megpróbáltatást a fiataloknak. Gyilkosság mint olyan nem létezik,
Benedict saját megfigyelésein alapuló beszámolóiból kitűnik, hogy a
közösség tagjai nem emlékeznek, történt-e valaha gyilkosság. Az
öngyilkosokat még a gondolataikból is száműzték. Mítoszaikban és
meséikben nem találkozunk borzalmas és veszélyes történetekkel. A
bűn fogalmának sincs értelme, főként nem a szexualitással
kapcsolatban, sőt az ártatlanságot kifejezetten rossz szemmel nézik.
A szexet a boldog élet elengedhetetlen részének tartják, de – sok
más, főleg agresszív társadalommal ellentétben – távolról sem az
öröm egyetlen forrásának. Bizonyos fokú félelmek kötődnek a
szexualitáshoz, ám ha félelemről van szó, akkor a férfiak a nőktől
félnek, és a velük való nemi aktustól. Goldman arról számol be, hogy
a kasztrációtól való félelem igen elterjedt a matriarchális
társadalmakban. Ez inkább a férfinak a nőtől, nem pedig egy durva
apától való félelmére utal, ahogy azt Freud gondolta.
De vajon megváltozik-e a rendszerről alkotott képünk azáltal,
hogy az agressziómentesség, az erőszaktól való tartózkodás, az
együttműködés és az élet élvezete mellett megtaláltuk a
féltékenységet és a veszekedést is? Egyetlen erőszakmentes és
békés társadalomra sem fogunk bukkanni, ha egy abszolút
eszményt állítunk mércéül, amely megköveteli az ellenségeskedés
vagy a civakodások teljes hiányát. Ez fölöttébb naiv hozzáállás
volna. Még egy alapvetően nem agresszív és erőszakmentes ember
is reagálhat visszatetszőén bizonyos körülmények között, különösen
ha ingerlékeny természetű. Ebből persze még nem következik, hogy
karakterszerkezete agresszív, erőszakos vagy destruktív lenne. De
tovább mehetünk, és azt mondhatjuk, hogy egy kultúrában, ahol oly
mértékben tilos kimutatni a haragot, mint a zunyi közösségben, néha
viszonylag enyhe formában mégiscsak felszínre tör a civódásokban.
Ezeket az apró nézeteltéréseket csak az ember veleszületett
agresszivitása mellett dogmatikusan kardoskodók értelmeznék az
elfojtott agresszió mélységének és intenzitásának jeleként.
 Az efféle értelmezések teljesen eltorzítják Freud tudattalan
motivációról vallott nézetét. Az érvelés logikája a következő: ha egy
gyanított jellemvonás megnyilvánul, létezése magától értetődő,
tagadhatatlan; ám ha semmi nyoma nincs, akkor éppen a nemléte
bizonyítja a létezését: bizonyára elfojtották, és minél kevésbé
mutatkozik meg, annál erősebbnek kell lennie, hiszen ilyen erős
elfojtást igényelt. Ezzel a módszerrel bármit bizonyíthatunk, Freud
felfedezései üres dogmatizmussá korcsosulnak Elvben minden
pszichoanalitikus egyetért azzal, hogy egy elfojtott ösztön
feltételezéséhez elengedhetetlen, hogy rábukkanjunk az elfojtására
utaló empirikus bizonyítékokra az álmokban, a fantaziálásban, az
önkéntelen viselkedésben és így tovább. Sajnos ezt a teoretikus
elvet gyakran mellőzik a népek és a kultúrák vizsgálatában. A
kutatók olyannyira meg vannak győződve elméleti előfeltevésük
érvényességéről, miszerint a szóban forgó ösztön igenis létezik,
hogy nem törődnek az empirikus bizonyítékok feltárásával. Az
analitikus teljesen jóhiszeműen jár el, mert nincs tudatában, hogy azt
az eredményt várja, amit az elmélet jósol, és semmi mást. Az
antropológiai bizonyítékok mérlegelésekor ajánlott az óvatosság,
hogy elkerüljük ezt a hibát, és egyúttal ne tévesszük szem elől a
pszichoanalitikai dialektika elvét sem: egy trend létezhet anélkül,
hogy tudatosan észlelnénk a jelenlétét. A zunyik esetében semmi
sem szól amellett, hogy az ellenséges hozzáállás manifeszt hiánya
az agresszió erőteljes elfojtására enged következtetni, így nincs
igazán okunk kétségbe vonni, hogy létezhet agressziómentes,
életigenlő, együttműködésen alapuló társadalmi rendszer.
A manuszok (B-rendszer)
A manuszok (M. Mead, 1961) népe olyan rendszerre jó példa,
amely világosan elkülöníthető az A-rendszertől. Az élet fő célját nem
az élet élvezetében, a művészetben és a rítusokban látják, hanem a
gazdasági tevékenységek révén megszerezhető személyes
sikerben. Másfelől a manusz társadalmi rendszer a C-rendszertől is
nagymértékben eltér, amelyre majd a Dobu-sziget lakóit hozom fel
példaként. A manuszok lényegében nem erőszakosak,
pusztításhajlamúak vagy szadisták, sem pedig kártékonyak vagy
hűtlenek.
A manusz tengerjáró, halászó nép, cölöpökre épült házakban
élnek Óceániában, a Nagy-Admiralitás-sziget déli partvidékének
lagúnáiban. A fogásból feleslegként megmaradó halat a közeli,
földművelésből élő szigetlakoknak adják el, cserébe pedig a távoli
szigetvilágban előállított termékeket kapják. Minden erejüket az
anyagi siker hajszolásának szentelik, és annyira belelovalják
magukat, hogy kevesen érik meg életük derekát. Ritkán élnek addig,
hogy meglássák első unokájukat. A nyughatatlan szorgoskodás
iránti megszállottságukat egyfelől a siker mint legfőbb érték, másfelől
pedig a kudarc esetén érzett szégyen hajtja. Ha valaki nem tudja
visszafizetni a kölcsönt, nyilvánosan megszégyenül. Anyagi siker
nélkül, ami bizonyos mértékű tőkefelhalmozást jelent, egyetlen férfi
sem vívhat ki társadalmi megbecsülést. Ám bármilyen társadalmi
megbecsülést vívott is ki magának kemény munkával, ez nyomban
szertefoszlik, amint alkalmatlanná válik a munkára.
A fiatalok nevelésében a fő hangsúlyt a vagyon, valamint a fizikai
erőnlét tiszteletben tartására és a megszégyenülés elkerülésére
helyezik. Az individualizmust tovább erősíti, hogy a rokonok
egymással versengenek a gyermekek kegyeiért, miáltal a gyermek
hamar megtanulja, hogy értékesnek tartsa magát. A házasodási
szabályok is példátlanul szigorúak, a XIX. századi középosztály
erkölcseire emlékeztetnek. A főbűnök közé sorolják a szexuális
bűncselekményeket, a botrányokozást, az illetlen viselkedést, a
tartozás vissza nem fizetését, a rokonoknak való segítség
elmulasztását és a rendetlen háztartást. A kemény munkára és a
versengésre szoktatásnak ellentmond a fiatal fiúk nevelésének
házasságot megelőző szakasza. A fiatal, nőtlen férfiak közösséget
alkotnak, közös házban élnek, közös ágyasuk van (rendszerint
foglyul ejtett nő), valamint osztoznak a dohányon és a bételen.
Boldog, dőzsölő életet élnek a társadalom határmezsgyéjén. Ez az
időszak talán azért elengedhetetlen, mert csöppnyi élvezetet és
elégedettséget visz a férfiak életébe. Ennek az idillikus életvitelnek
aztán egy csapásra véget vet a házasság. Az ifjúnak a nősüléshez
kölcsönt kell felvennie, és a házasság első éveiben legfőbb célja,
hogy visszafizesse a pénzt anyagi patrónusának. Feleségét sem
élvezheti igazán, amíg az asszonyért felvett kölcsön egy részével
pénzügyi támogatójának adósa. Amikor eleget tett első számú
kötelességének, és el akarja kerülni az anyagi kudarcot, életét a
vagyon felhalmozásának szenteli, miáltal más házasságok
patrónusává válhat, s egyúttal kiemelt szerepet kap a közösség
vezetésében. Maga a házasság is nagyrészt gazdasági kérdés, a
személyes vonzalom és a szexuális érdeklődés mellékes. A férfi és
a nő közötti viszony – ilyen körülmények között egyáltalán nem
meglepő módon – antagonisztikus, legalábbis a házasság mintegy
első tizenöt évében. Csupán amikor saját gyermekeik és
patronáltjaik házasságát szervezik, kezd a férj és a feleség
kapcsolata lassan átalakulni bizonyos fokú együttműködéssé. A
mindenek felett álló legfőbb cél, a siker elérése teljesen leköti a
férfiak összes energiáját, úgyhogy a személyes motivációk – mint a
vonzalom, a hűség, a preferenciák, az ellenszenv és a gyűlölet –
nem kapnak teret. Döntő jelentőségű a rendszer megértése
szempontjából, hogy mivel kevés szerep jut a szeretetnek és a
vonzalomnak, nem fejlődik ki a pusztítási hajlam és a durvaság sem.
A szemünk elé táruló kép alapján még a legélesebb versenyben sem
sérthetik egyik ember érdekei a többiekét, csupán az érintett saját
helyzetének megőrzése számít. A durvaság viszonylag ritka.
Azokból lesznek a vesztesek, akik képtelenek sikert elérni, és
egyedül maradnak, ám ekkor sem válnak az agresszió célpontjává.
A háborút általában helytelenítik, azt azonban elismerik, hogy a fiatal
férfiak figyelmét elvonja a nemkívánatos tettektől. A háború időnként
kizárólag nők foglyul ejtését szolgálja, akiket aztán közösen
használnak. Mindent egybevetve, a háború akadályozza a
kereskedelmet és a személyes sikert. Nem a hős számít ideális
személyiségnek, hanem a rendkívül versenyképes, sikeres,
szorgalmas és szenvedélyektől mentes ember.
Vallási elképzeléseik is ugyanezt a gondolatrendszert tükrözik.
Vallásuk nem az eksztázis elérésére vagy a természettel való
egységre törekszik, hanem tisztán gyakorlati céljai vannak: a
szellemek megbékéltetése apró, formális adományokkal. A betegség
és a balszerencse okainak felfedezése és kordában tartása
intézményesült módszerek alapján történik.
Az élet középpontja ebben a rendszerben a vagyon és a siker,
megszállottan dolgoznak, és végzetesen félnek a kudarctól. Szinte
szükségszerű, hogy egy ilyen rendszerben szorongások
keletkezzenek. Ám fontos észrevenni, hogy a nagyfokú szorongás
ellenére sem erősödött a társadalmi karakterben a pusztításhajlam
és az ellenséges hozzáállás.
Még számos más, B-csoportba tartozó társadalom is létezik, ám
kevésbé versenyszelleműek és birtoklásra törekvők, mint a
manuszok. Én azért választottam őket, mert így sokkal világosabban
írható le az individuális-agresszív karakterstruktúra, valamint a durva
és a szadista karakter közötti különbség a C-rendszerben.
A Dobu-sziget lakói (C-rendszer)
A Dobu-sziget lakói (R. Benedict, 1941) a C-rendszer kiváló
Példái. A közelben fekvő Trobriand-szigetek lakóit B. Malinowski
ismertette meg a világgal, akik mind lakóhelyüket, mind karakterüket
tekintve alaposan eltérnek a dobuiaktól. Trobriand termékeny földű
szigetekből áll, amelyek könnyű és bőséget kínáló életet biztosítanak
a lakóiknak, ezzel szemben a Dobu-sziget vulkanikus eredetéi, és
parányi megművelhető földjeivel és szegényes halászhelyeivel
messze elmarad a szomszédos szigetek lehetőségeitől.
A dobuiak azonban mégsem a szegénységükről hírhedtek a
szomszédok körében, hanem a veszélyességükről. Bár nincsenek
főnökeik, mintegy koncentrikus körök mentén, jól szervezett
csoportokba tömörülnek, amelyeken belül a hadiállapot jól
meghatározott, hagyományos formáit tartják fenn. Egy
anyaközpontéinak mondható csoportosuláson – a susun (anyatej) –
kívül, amelyre bizonyos fokéi egylittműködés és bizalom jellemző, a
dobuiak interperszonális viszonyait a bizalmatlanságelv
szabályozza, miszerint mindenki potenciális ellenség. Még a
házasság sem mérsékli a családok közötti ellenséges viszonyt. Némi
békét eredményez, hogy a házaspár az egymást követő években
egyszer a férj, másszor a feleség családjának falujában lakik. A férj
és a feleség viszonyát is nagyfokú gyanakvás és gyűlölet itatja át. A
hűtlenségnek igazából nincs jelentése, nincs az a dobui, aki
beszélne arról, hogy egy férfi együtt töltötte az időt egy nővel, akár a
legrövidebb időre is – kivéve szexuális célból.
E rendszernek két fő jellemzője van: a magántulajdon jelentősége
és az ártó szándékéi varázslat. A magántulajdon kizárólagosságát
erőszakosan és könyörtelenül érvényesítik, amit Benedict számos
példával igazol. Egy kert tulajdonjogát és magánterület voltát oly
mértékben tiszteletben tartják, hogy a házaspár ott szokott
közösülni. Senkire sem tartozik, kinek mekkora vagyona van. Olyan
titkos, mintha lopták volna. Ugyanilyen értelemben „tulajdonnak”
számít a ráolvasás és a mágia. Úgy tartják, hogy a betegség
egyértelműen a rosszindulatú mágia alkalmazásának
következménye. A dobuiak némelyike mágikus képességeivel
szabályozza a termelést, és képes meggyógyítani egyes
betegségeket. Ez a megbetegítés- és gyógyításmonopólium
természetes módon tekintélyes hatalommal ruházza fel a birtokosát.
A dobuiak egész életét a varázslat, a mágia vezérli, semmilyen
eredmény nem születhet meg nélküle, a varázsigék – a gyógyító
ráolvasások mellett – a magántulajdon legértékesebb elemei.
A dobuiak élete késhegyre menő versengésből áll, bármilyen
előnyt sikerül is kicsikarni, annak a legyőzött ellenfél látja kárát. A
verseny sem a máshol megismert szabályok szerint folyik, nyíltan és
őszintén, hanem titokban és alattomban. A jó és sikeres ember
eszménye az, aki csalással elnyert a másiktól egy-egy földterületet.
A dobuiak körében a legtöbbre becsült erény és a legnagyobb
eredmény a vabuvabu: éles eszű praktikák rendszere, amelyek
hozzásegítik a birtokosát, hogy a másik kárán jusson előbbre.
Művészi fokra fejlesztették, hogy sikert arassanak olyan
helyzetekben, ahol mások kudarcot vallottak. (Ez a rendszer
döntően eltér a piacon uralkodótól, ahol az üzlet – legalábbis elvben
– igazságos cserén alapul, mindkét fél feltételezett nyeresége
érdekében.) A rendszer légkörére jellemző másik sajátosság az
álnokság. A hétköznapi kapcsolatokban a dobuiak simulékonyak és
túláradóan udvariasak. Egy dobui a következőképpen fogalmazott:
„Ha meg akarok ölni egy embert, odamegyek hozzá, együtt eszünk-
iszunk, alszunk és dolgozunk, hónapokba telhet. Kivárjuk, amíg eljön
a mi időnk. Barátunknak hívjuk” (R. Benedict, 1934). Így tehát a nem
ritka gyilkossági esetekben főként azokra terelődik a gyanú, akik
feltűnően barátkozni próbáltak az áldozattal.
Az anyagi javakon kívül a másik dolog, ami szenvedélyes
vágyakat korbácsol fel a dobuiakban: a szex. Igen összetett a
probléma, ha meggondoljuk, hogy életszemléletükben az öröm
csupán alárendelt szerepet játszik Beszélgetéseikből hiányzik a
nevetés, helyette erényesnek számító zord ábrázatot vágnak
Egyikük így fogalmaz: „A kertben nem játszunk, nem éneklünk, nem
kántálunk, nem mesélünk legendákat” (R. Benedict, 1934). Benedict
beszámol egy emberről, aki a szomszédos törzs fel újának határán
kuporog, és a táncoló embereket nézi, majd sértődötten
visszautasítja a meghívást, hogy csatlakozzon ő is a mulatsághoz:
„A feleségem a szememre hányná, hogy boldog voltam” (R.
Benedict, 1934) A dobuiaknál a boldogság a legfőbb tabu. Annak
ellenére, hogy napjaik java részében zordan járnak-kelnek, kerülik a
boldogságot és az örömteli dolgokat, a promiszkuitás dívik, nagyra
becsülik a szexuális szenvedélyt és a szexuális technikákat. A
lányoknak a házasság előtt annyit mondanak el felkészítésképpen,
hogy úgy tarthatták meg férjüket, ha állandóan kifárasztják őt
szexuálisan.
A zunyikkal ellentétben, úgy tűnik, hogy a dobuiak örömforrasként
kizárólag a szexuális kielégülést engedélyezik maguknak, egyedül
ez képes felvillanyozni őket. Mindazonáltal várakozásunknak
megfelelően azt találjuk, hogy szexuális életüket
karakterszerkezetük fűszerezi, ám a szexuális kielégülés csupán
rövid örömöt nyújt, és semmiképpen sem a férfi és a nő közötti
meleg, baráti viszony alapja. Ehhez jön még, hogy paradox módon
végletesen prűdek, és – miként Benedict megállapítja – ebből a
szempontból éppoly szélsőségesek, mint a puritánok. Mivel a
boldogság és az öröm tabu, ezért a szexualitásnak rossznak kell
lennie, jóllehet mégis kívánatos. A szexualitás legalább annyira
szolgálhat kárpótlásul az örömtelenségért, mint amennyire az öröm
kifejeződése is egyúttal. A dobuiak nyilván az előbbit tartják szem
előtt.[132]
 Megfigyeléseit Benedict így összegzi:

A dobuiak életét a gyűlölködés és a rosszindulat szélsőséges

formái uralják, amelyeket a legtöbb társadalomban a kialakított
intézményekkel a lehető legalacsonyabb szintre szorítottak. A
dobuiak intézményei viszont éppen ezeket magasztalják. Úgy élnek,
hogy nem kell elfojtaniuk az ember legrosszabb rémálmát: a
világegyetem rosszindulatúságát, és életszemléletüknek
megfelelően kiválasztanak egy áldozatot, akin kiélhetik a
gonoszságukat, amit a társadalomnak vagy a természeti erőknek
tulajdonítanak. A létezés pengeélen táncolás, az arénában
összeeresztik a halálos ellenségeket, és a versengésből
győzedelmesen kikerülő fél élete válik csak jobbá. Gyanakvás és
brutalitás a megbízható fegyverek az élethalálharcban, senki
senkinek sem kegyelmez, és nem is kér kegyelmet senkitől (R.
Benedict, 1934).
 A pusztításhajlam és a kegyetlenség bizonyítéka
Az antropológiai adatok bizonyítják, hogy a pusztításhajlam
insztinktivista értelmezése tarthatatlan.[133] Minden kultúrában azt
találjuk, hogy az emberek védekeznek, ha az életükre törnek,
elszántan harcolnak (vagy elmenekülnek), számos társadalomban
azonban olyan kismértékű a pusztításhajlam és a kegyetlenség,
hogy aligha állja meg a helyét az a magyarázat, hogy „velünk
született” szenvedélyekről van szó. Másfelől azt találtuk, hogy a
kevésbé civilizált társadalmakban – mint például a vadászó és
gyűjtögető közösségekben, valamint a korai földművesek között –
ritkábban fordult elő a pusztításhajlam, mint a fejlettebbekben, ami
viszont megint ellentmond annak az elméletnek, hogy a
pusztításhajlam öröktől fogva „az emberi természet” része. Végül
pedig az a tény, hogy a pusztításhajlam nem elkülöníthető
tulajdonság, hanem – miként azt láttuk – egy tünetegyüttes része,
megint csak az insztinktivista felfogás ellen szól.
Ám abból, hogy a pusztításhajlam és a kegyetlenség nem az
emberi természet része, még nem következik, hogy ne lennének
elterjedt és erőteljes szenvedélyek. Ezen nincs mit bizonyítani,
hiszen a primitív kultúrák[134] számos kutatója rámutatott már erre,
bár nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ezek az adatok
fejlettebb – vagy elfajult – társadalmakra vonatkoznak, és nem a
legprimitívebb, vadászatból és gyűjtögetésből élő közösségekre.
Sajnálatos módon mi magunk is szemtanúi vagyunk a rombolás és a
kegyetlenség elképesztő méreteket öltő borzalmainak, semmi
szükségünk sincs történelmi feljegyzésekre.
E tekintetben nem szolgálok példák tömegével a
pusztításhajlamra vonatkozóan, egyfelől mert mindenki számára
ismertek, másfelől a vadászó-gyűjtögető és a kora újkőkori
földművelő közösségekről megjelent újabb beszámolókat túlságosan
részletesen kellene idézni, mert, a szakértőket leszámítva, a
nyilvánosság vajmi keveset tud róluk.
Két okból is óvatosságra szeretném inteni az olvasót. Először is,
alapos félreértésekhez vezethet, ha a „primitív” terminust különböző
típusú, a civilizáció fokát még el nem ért kultúrákra alkalmazzuk.
Közös bennük, hogy nem rendelkeznek írott nyelvvel, műszaki
fejlettséggel, ismeretlen számukra a pénzhasználat, ám társadalmuk
gazdasági, társadalmi és politikai szerkezete tekintetében a primitív
közösségek élesen eltérnek egymástól. Alapjában véve nem létezik
olyasmi, mint a „primitív társadalom” – legföljebb mint elméleti
általánosítás –, hanem csakis eltérő típusú primitív társadalmak. A
vadászó-gyűjtögető népekre jellemző jámborság fellelhető még
néhány fejlettebb primitív közösségben, míg a többiben, beleérne a
civilizált társadalmakat is, a pusztításhajlam a meghatározó, és nem
a békeszeretet.
A másik hiba, amitől óvni szeretnék, hogy ne hagyjuk figyelmen
kívül a tényleges romboló és kegyetlen tettek mögött meghúzódó
spirituális és vallásos jelentést és motivációt. Nézzünk erre egy
példát: a zsidó hódítás idején Kánaánban bevett gyakorlatnak
számított a gyermekáldozat, mint ahogy Karthágóban is, egészen a
Kr. e. 111. századig, amikor Róma földig rombolta a várost. A
szülőket talán a pusztításhajlam és a kegyetlenség szenvedélye
ösztönözte, hogy megöljék gyermeküket? Igencsak valószínűtlen.
Ábrahám története Izsák feláldozásáról azért született, hogy
ellenezze a gyermekáldozatot, és megindítóan ábrázolja Ábrahám
Izsák iránti szeretetét. Mindazonáltal Ábrahám egy pillanatig sem
vonakodott feláldozni fiát. Nyilvánvalóan a vallási motiváció erősebb
volt, mint a gyermeke iránti szeretet. Ha valaki ilyen kultúrában él,
egészen a vallási rendszernek szenteli magát, és még akkor sem
kegyetlen, ha egy másik kultúra mércéjével annak tűnik.
Könnyebb lesz megérteni, miről van szó, ha egy modern, a
gyermekáldozathoz fogható példával szemléltetjük: a háborúval.
Vegyük az első világháborút. Gazdasági érdekek, becsvágy és
hiúság vezérelte a nemzetek vezetőit, a küzdő feleket pedig mindkét
oldalon nagyfokú ostobaság jellemezte, ami végül is a háborúhoz
vezetett. Ám a háború a kitörésekor (vagy közvetlenül előtte)
spirituális színezetet öltött. Az állam, a nemzet, a nemzeti
önbecsülés vált a legfőbb eszményképpé, amelyért mindkét fél
önként áldozta fel fiait. A brit és a német felsőbb osztályok – végső
soron ők a felelősek a háború kirobbanásáért – fiataljai már az első
pár nap harcaiban odavesztek. Bizonyára szerették őket a szüleik,
akiket ugyanakkor a szeretetük egy percig sem tántorított el attól,
hogy gyermeküket a biztos halálba küldjék, és a fiatalok is
meggyőződésük tudatában indultak a csatamezőre elpusztulni. Az
ősi gyermekáldozási rítusban maga az apa ölte meg gyermekét, ám
a háború esetében a nemzetek kötnek egyfajta megállapodást, hogy
kölcsönösen elpusztítják egymás gyermekeit. A lényeg
szempontjából nincs különbség A háború kirobbantói tudják, mi fog
történni, de az eszmények hatalma sokkal erősebb, mint a
gyermekeik iránti szeretet. Egy másik példa, amelyet gyakran
felhoznak annak bizonyítására, hogy a pusztításhajlam velünk
született szenvedély, a kannibalizmus. Az emberrel született
pusztításhajlam szószólói leletekkel igyekeznek alátámasztani, hogy
az emberré válás korai fokán álló pekingi ember (Kr. e. 500 000
körül) szintén emberevő volt.
Milyen tények szólnak emellett?
Csoukutienben negyven koponyatöredék került elő, feltételezték
róluk, hogy a legkorábbi ember, a pekingi ember korából valók. Más
csontokat azonban nem találtak. A koponyákat a koponyaalapnál
meglékelték, ami arra utal, hogy eltávolították belőle az agyvelőt.
Levonták a következtetést, hogy minden bizonnyal megették, és ettől
fogva a csoukutieni leleteket úgy tartják számon mint a korai ember
kannibalizmusának bizonyítékait.
Egyik következtetést sem támasztották alá mind a mai napig. Még
azt sem tudjuk, hogy ki ölte meg azokat az embereket, akiknek a
koponyáját megtalálták, sem azt, hogy mi célból, sőt azt sem, hogy
ez általános jelenség volt-e vagy kivétel. Mumford (1967) és K. J.
Narr (1961) meggyőzően érvelnek amellett, hogy legjobb esetben is
csupán spekulációkkal van dolgunk. Bármi is az igazság a pekingi
emberrel kapcsolatban, a későbbi kannibalizmus elterjedése –
miként L. Mumford megállapítja – különösen Afrikában és Új-
Guineában nem tekinthető bizonyítéknak arra, hogy az ember
fejlődésének korai szakaszában megszokott jelenség lett volna az
emberevés. (Ugyanez a helyzet a téren, hogy a primitívebb emberek
körében kisebb fokú a pusztításhajlam, mint a civilizáltabb
társadalmakban, és például sokkal erőteljesebb a vallási érzület,
mint a fejlettebb közösségekben [K. J. Narr, 1961].)
 Az arra vonatkozó számos spekuláció között, hogy miért
távolították el a pekingi ember agyvelejét, egy mindenesetre
figyelmet érdemel. Mégpedig az, hogy feltehetően rituális
cselekménnyel van dolgunk, tehát az agyvelő nem egy szerűen
táplálékul szolgált, hanem szent ételként. A. C. Blanc a korai ember
szellemi fejlődését áttekintő munkájában – az imént említett
szerzőkkel összhangban – rámutat, hogy szinte semmit sem tudunk
a pekingi ember vallásos elképzeléseiről, de fennáll annak a
lehetősége, hogy úgy gondoljunk rá mint a rituális emberevés első
képviselőjére (A. C. Blanc, 1961).[135] Blanc felvet egy lehetséges
kapcsolatot a csoukutieni leletek és a Monte Circeóban talált, a
Neander-völgyi embertípushoz tartozó koponyák között, elvégre ez
utóbbiakat is meglékelték az agyalapnál, és eltávolították belőlük az
agyvelőt. Blanc szerint ez már elegendő bizonyíték arra, hogy
levonhassuk a következtetést: rituális tettek leleteire bukkantunk.
Hangsúlyozza, hogy a koponyalékelés módszere megegyezik azzal,
amit a borneói és melanéziai bennszülött fejvadászok is
alkalmaznak. Náluk a fejvadászat egyértelműen rituális tevékenység.
Érdekes módon ezek a törzsek – miként Blanc megjegyzi –
„különösebben nem vérszomjasak és nem is agresszívak, sőt
nagyon szigorú erkölcsi szabályok szerint élnek” (A. C. Blanc, 1961).
A rendelkezésre álló adatokból arra a következtetésre jutunk,
hogy a pekingi ember kannibalizmusával kapcsolatos tudásunk nem
több egy lehetséges elméleti konstrukciónál, de még ha igaz is,
vélhetőleg csupán rituális tevékenységről van szó, ami alapvetően
eltér a döntően destruktív és nem rituális afrikai, dél-amerikai és új-
guineai kannibalizmustól (M. R. Davie, 1929). A prehisztorikus
kannibalizmus ritkaságát támasztja alá E. Vollhard is, aki
Kannibalismus című monográfiájában kijelenti, hogy nincsen
helytálló bizonyítékunk a korai kannibalizmusra, és csak annak
hatására módosította nézetét 1942-ben, hogy Blanc bemutatta a
Monte Circeó-i koponyaleletet (A. C. Blanc számolt be róla, 1961).
A fejvadászatban éppúgy találunk rituális mozgatóerőt, mint a
rituális kannibalizmusban. Érdemes alaposabban megvizsgálni a
fejvadászatot, hogy megállapíthassuk, hol a határ a vallási
szempontból következetes rítus, valamint a szadizmus és a
pusztításhajlam kiváltotta viselkedés között. E kérdésnek mind ez
idáig nem sok figyelmet szenteltek. A kínzás sejthetőleg egészen
ritkán fordul elő rituális tevékenység során, és többnyire a szadista
hajtóerő kifejeződése, függetlenül attól, hogy egy primitív törzsben
vagy mai tömeges lincselés során kerül rá sor.
A pusztításhajlam és a kegyetlenség e jelenségeinek
megértéséhez elengedhetetlen a vallási motivációk
figyelembevétele, amelyek gyakrabban késztetik az embereket
agresszív tettekre, mint a romboló és kegyetlen szándék. Ám ez a
különbség elenyészik minden kultúrában, amelynek nincs érzéke
vagy nem törődik a nem gyakorlati, nem materiális célok iránti
törekvésekkel, valamint a spirituális és erkölcsi motivációban rejlő
hajtóerővel.
Még ha a jövőben csökken is a fizikailag motivált pusztításhajlam
és a kegyetlenség mértéke azáltal, hogy jobban értjük az efféle
viselkedés kiváltó okait, attól még elegendő példa marad annak
alátámasztására, hogy az ember – gyakorlatilag az összes emlőstől
eltérően – az egyetlen főemlős, amely fokozott örömét leli mások
elpusztításában és kínzásában. Azt hiszem, sikerült bizonyítanom
ebben a fejezetben, hogy a pusztításhajlam nem az ember
veleszületett tulajdonsága, és nem is az „emberi természet” része,
valamint azt, hogy általánosságban nem is jellemző minden
emberre. A kérdést, hogy milyen más és hangsúlyozottan emberi
feltételek váltják ki a potenciálisan meglévő gonoszságot, a
következő fejezetekben tárgyaljuk és válaszoljuk meg – legalábbis a
rendelkezésre álló adatok fényében.
 HARMADIK RÉSZ

AZ AGRESSZIÓ ÉS A PUSZTÍTÓÖSZTÖN
MEGJELENÉSI FORMÁI
ÉS JELLEGZETES FORRÁSAI
 9.
A NEM ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ
Előzetes megfontolások
A megelőző fejezetekben arra a következtetésre jutottunk, hogy a
védekező agresszió „be van építve” az állatok és az ember agyába,
s minden esetben a vitális érdekek fenyegetése elleni védekezés
szolgálatában áll.
Ha az emberi agresszió csupán olyan mértéket öltene, mint ami a
többi emlősállatra – különösképpen a csimpánzokra, legközelebbi
rokonainkra – jellemző, akkor a társadalmunk kifejezetten békés és
erőszakmentes lenne. A dolog azonban nem így áll. Az emberi
történelem a kegyetlenség és a pusztítás rendkívül gazdag tárháza,
úgy tűnik, az ember agresszivitása messze meghaladja állati
őseinek agresszivitását, az ember – más állatokkal ellentétben –
valódi „gyilkos”.
Mivel magyarázhatnánk az ember e „hiperagresszív” vonását?
Ugyanaz-e a forrása, mint az állati agressziónak, vagy netán ez az
ember saját, csupán rá jellemző hajlama, amely a pusztításra
sarkallja?
Az első feltevés alátámasztható olyan példákkal, amelyekben
állatok is szélsőséges és kegyetlen agresszivitásról tesznek
tanúbizonyságot, amennyiben csoportjuk környezeti feltételeiben
vagy szociális rendjében változások lépnek fel, az ilyen viselkedést
azonban kivételesnek kell tekintenünk, amelyet leginkább a
tömegesedés körülményei tudnak kiváltani. Az ember azonban –
folytathatnánk a gondolatmenetet – sokkal hajlamosabb a
Pusztításra és a rombolásra, hiszen az általa létrehozott
életfeltételekben a tömegesedés és más agressziókiváltó tényezők
teljesen megszokottá váltak, s nem mennek kivételszámba. Az
emberi hiperagresszió tehát nem az agresszióra való erősebb
hajlamnak, hanem azon körülményeknek tudható be, amelyek az
embernél sokkal gyakrabban váltanak ki ilyen viselkedést, mint a
vadon élő állatoknál.[136]
Ami azt illeti, az érvelés megállja a helyét. Jelentősége abban is
megnyilvánul, hogy az emberi feltételek történeti-kritikai analíziséhez
vezet. Azt sugallja, hogy az ember csaknem egész története
folyamán állatkerti körülmények között élt, nem pedig „vadon”, azaz
szabadon, az emberi növekedés és jólét megfelelő feltételei mellett.
S valóban, az emberi „természetre” vonatkozó adatok lényegében
megegyeznek azokkal, amelyeket Zuckerman a londoni állatkert
majomházában élő babuinokról jegyzett fel (Zuckerman, 1932).
Az ember azonban olyan szituációkban is képes kegyetlen és
pusztító cselekedetekre, amelyekben a tömegesedés semmiféle
szerepet nem játszik. A pusztításban és a kegyetlenségben
egyenesen örömét leli, a véres erőszak tömegeket képes lázba
hozni. Individuumok, de ugyanúgy egész csoportok is
rendelkezhetnek olyan karakterstruktúrával, amely arra készteti őket,
hogy várva várják – esetleg meg is valósítsák – azokat a
szituációkat, amelyekben pusztító hajlamukat kifejezésre juttathatják.
Az állatok ezzel szemben nem lelik örömüket más állatok
kínzásában, miként nem is gyilkolnak „csak úgy, semmiért”.
Előfordul, hogy valamely állat viselkedése kifejezetten szadista
vonásokat mutat, példának okáért ahogy a macska az egérrel játszik
– az a feltevés azonban, hogy a macska az egér kínzásában örömét
lelné, csupán egyfajta antropomorfízáló interpretáció, valójában az
egér helyett tetszőleges gyorsan mozgó tárgy, akár egy labda, akár
egy gombolyag megfelelne. Egy másik példát Lorenz említ – két
galambot zárt össze egy szűk kalitkában. Az erősebb állat élve,
tollanként kopasztotta meg a gyengébbet, amíg Lorenz szét nem
választotta őket. Ebben az esetben azonban a kontrollálatlan
agresszió újra csak a védekezés célját szolgálta, s a rendkívüli szűk
tér váltotta ki.
A pusztítás magának a pusztításnak a kedvéért már más lapra
tartozik. Úgy tűnik, csupán az ember leli örömét más életének
kioltásában, ha annak a pusztításon kívül semmi más oka nincs.
Általánosabban: az ember az egyedüli, aki akkor is pusztít, amikor
sem a védekezés, sem más igényének kielégítése nem szorítja rá.
E fejezetben amellett fogok érvelni, hogy az ember romboló
hajlama nem magyarázható sem állati őseire, sem az ösztöneire
hivatkozva, hanem csak olyan tényezők alapján, amelyek az embert
állati őseitől megkülönböztetik. Azt a problémát kell megvizsgálnunk,
hogy miként és mennyiben tehetők felelőssé létének speciális
feltételei abban, hogy az ember a gyilkosságban és a kínzásban
örömét leli.[137]
Amennyiben gondolatmenetünket csak a védekező agresszióra
korlátozzuk, azt tapasztaljuk, hogy az agresszív megnyilvánulások –
a sajátosan emberi körülmények okán – sokkalta gyakrabban
fordulnak elő, mint az állatoknál. Ebben a fejezetben először az
emberi védekező agresszióval foglalkozunk, csak azután azzal, ami
az emberben egyedi.
Ha elfogadjuk, hogy agressziónak nevezünk minden olyan
cselekedetet, amely egy másiknak – legyen az személy, egy állat
vagy egy élettelen tárgy – kárt vagy fájdalmat okoz, vagy erre
irányul, akkor alapvető fontosságú, hogy a biológiailag adaptív, az
élet védelmét szolgáló, védekező agressziót megkülönböztessük a
nem adaptív, kártékony agressziótól.
E megkülönböztetést már az agresszió neurofiziológiai
aspektusait tárgyaló fejezetben is megtettük. Csak emlékeztetőül: a
biológiailag adaptív agresszió a vitális érdekek veszélyeztetésére
adott, genetikailag beprogramozott válaszreakció, amely közös az
állatokban és az emberben, sohasem spontán vagy önerősítő,
hanem minden esetben reaktív, védekező jellegű, célja a veszély
elhárítása akár a pusztítás, akár a fenyegetés forrásának
felszámolása révén.
A biológiailag nem adaptív, kártékony agresszió, azaz a pusztítás
és a kegyetlenség ezzel szemben nem valamely fenyegetés
elhárítására irányuló, genetikailag programozott, hanem kizárólag az
emberre jellemző, biológiai szempontból is káros cselekvés, amely
romboló hatást gyakorol a társadalmi rendre, legjellemzőbb
megnyilvánulási formái – a gyilkolás és a kegyetlenkedés – minden
más cél híján is örömet szereznek, s nem csupán az áldozatra, de
az elkövetőre is káros hatást gyakorolnak. A kártékony agresszió,
bár nem ösztönös, de emberi jellemvonás, amely az emberi létezés
feltételeiben gyökerezik.
Az adaptív és a nem adaptív agresszió megkülönböztetése
abban is segítségünkre van, hogy tisztázzuk az emberi agresszió
értelmezését övező zűrzavart. Azok, akik az emberi agresszió
gyakoriságát és intenzitását az emberi természetben eleve benne
rejlő hajlamokkal magyarázzák, gyakran arra kérik ellenfeleiket, akik
még nem adták fel teljesen a békés világba vetett hitüket, hogy
próbálják minimalizálni az emberi destruktivitást és kegyetlenséget.
A remény védelmezői ekképpen védekező, egyszersmind túlzottan
optimista pozícióba kényszerülnek. A védekező és a kártékony
agresszió megkülönböztetésével mindez kikerülhető. Csupán a
kártékony agresszióról kell elfogadnunk, hogy nem velünk született,
minek következtében nem is kitörölhetetlen vonása
természetünknek, mindazonáltal több egyszerű tanult
mechanizmusnál, amely azonnal eltűnik, mihelyt egy újfajta
viselkedésmintát sikerül elsajátítanunk.
Könyvem harmadik részében a nem rosszindulatú és a
rosszindulatú agresszió természetével, megjelenésének feltételeivel
egyaránt foglalkozom, a hangsúly mindazonáltal az utóbbira kerül, s
részletesebben is azt fogom tárgyalni Mielőtt dologhoz látnánk, újra
csak emlékeztetnünk kell az olvasót: elemzésünkben az agresszív
impulzusokra koncentrálunk, s nem leszünk tekintettel arra, hogy
ezek ténylegesen megnyilvánulnak-e agresszív viselkedésben.
 Pszeudoagresszió
Pszeudoagresszió néven azokra az agresszív aktusokra utalok,
amelyek okozhatnak ugyan sérülést, de a cselekvőnek ez nem áll
szándékában.
Véletlenszerű agresszió
A pszeudoagresszió legnyilvánvalóbb esetei a véletlen, akaratlan
agresszív cselekedetek, amelyek anélkül okoznak sérelmet, hogy a
cselekvőnek ez szándékában állna. A klasszikus példa a véletlenül
elsülő fegyver, amely a közelben álldogálót megsebesíti, esetleg az
életét is kioltja. A pszichoanalízis a gondatlanságból elkövetett
cselekedetek jogi kategóriáját valamelyest leszűkítette, amikor
bevezette a tudattalan motiváció fogalmát, minek következtében
mindig feltehetjük a kérdést: vajon a cselekvőnek nem voltak-e tudat
alatti motivációi. Ezzel persze csökken a valóban nem szándékos
agresszív esetek száma, mindazonáltal a dolog dogmatikus
leegyszerűsítése lenne, ha azt gondolnánk, hogy minden
véletlenszerű agresszív cselekedet hátterében tudattalan motívumok
húzódnak meg.
Játékos agresszió
A játékos agresszió célja a képességek fejlesztése. Nem célja,
hogy sérülést okozzon, s nem gyűlöletből fakad. A vívás, a kardvívás
vagy a nyilazás eredeti célja az ellenség – akár támadás, akár
védekezés közben való – elpusztítása, ez a jellemzőjük azonban
napjainkra szinte teljesen háttérbe szorult, sporttá, művészetté
váltak. E művészetetek közé sorolható – többek között – a zen-
buddhista kardvívás, amely nagy ügyességet, az egész test feletti
uralmat s tökéletes koncentrációt igényel, olyan tulajdonságokat
tehát, amelyek alapján e művészet látszólag teljes mértékben
különbözik a teázás ceremóniájától. A kardvívás zen-mesterében
nem munkál gyűlölet, nem célja sem gyilkolás, sem pusztítás.
Végrehajtja a megfelelő mozdulatsort, s ha az ellenfél meghal, hát
csupán azért, mert „rossz, helyre állt”.[138] A klasszikus
pszichoanalitikus persze azt mondaná, a kardvívót ilyenkor is a
gyűlölet s az ellenfél elpusztításának szándéka vezérli – ám ha így
gondolkodna, azzal csak azt árulná el, hogy a zen-buddhizmus
tanítását tökéletesen félreérti.
Érdekérvényesítő agresszió
A pszeudoagresszió legfontosabb esetének azt kell tekintenünk,
amely lényegét tekintve a cselekvő valamely érdekének
érvényesítésével ekvivalens. Ez a szó eredeti jelentése szerinti
agresszió, az aggredi összetevői ugyanis a gradus (‘lépés’), és az ad
(‘irányában’). Az aggredi tárgyatlan ige, lehet tehát ‘előrefelé
mozogni’, ám nem lehet ezt tenni valakin (vagy valakivel szemben),
abban az értelemben, ahogy például meg lehet valakit támadni. A
szó jelentéséhez ugyanakkor nagy valószínűség szerint már igen
korán társult a támadás mozzanata – az előretörés ugyanis
általában a támadás kezdetét jelezte.
Agresszívnek lenni, a szó eredeti jelentése szerint, ennélfogva
úgy határozható meg, mint elindulni előre, minden fölösleges
tétovázás, kétely vagy félelem nélkül.
Az agresszió ezen értelmezését látszanak alátámasztani azok a
megfigyelések, amelyek a hím nemi hormonok és az agresszió
közötti kapcsolat feltárására irányultak Számos kísérlet tanúsága
szerint a hím nemi hormonok alkalmasak arra, hogy agresszív
viselkedést váltsanak ki. A magyarázat abban rejlik, hogy a hím és a
nőstény közötti legalapvetőbb különbségek egyike a szexuális
viselkedésben rejlik. A férfi szexuális tevékenység anatómiai és
fiziológiai feltételeinek biztosítaniuk kell, hogy a férfi képes legyen a
szűzhártya átszakítására, hogy ebben se félelem, se tétovázás, se a
nő esetleges ellenállása ne akadályozhassa meg; az állatoknál a
párzás során a hímnek a nőstényt gyakorta egy meghatározott
pozícióba kell kényszerítenie. Mivel a hímnek a szexuális funkció
betöltésére való alkalmassága a faj fennmaradása szempontjából
elengedhetetlen, elvárható tehát, hogy a természet a hímet speciális
agresszív potenciállal ruházza fel, mint azt példák tömege alá is
támasztja.
Több kísérletet elvégeztek annak feltárására, hogy milyen
hatással van az agresszióra a hímek kasztrálása, illetve a kasztrált
egyedek hím hormonokkal való kezelése. A területre vonatkozó
irányadó kísérleteket a negyvenes években végezték el.[139] Az
egyik klasszikus vizsgálatról Beeman számol be. Miután a felnőtt
(huszonöt napos) hím egereket kasztrálták, azok az esetek egy
részében az operáció után nem mutattak többé agresszív
viselkedést, kifejezetten békéssé váltak. Amikor azonban ezeket az
állatokat hím hormonokkal kezelték, újra harcolni kezdtek, amivel
aztán megint felhagytak, mihelyt a hormon adagolását
megszüntették. Beeman azt is kimutatta, hogy amennyiben az
egerek az operációt követően nem pihenhettek, s a küzdelem
folytatására kondicionálták őket, akkor a fenti törés nem következett
be viselkedésükben (E. A. Beeman, 1947). Mindez azt jelzi, hogy a
hím nemi hormon serkentőleg hat ugyan a harcra, mindazonáltal
nem jelenti e viselkedésforma szükséges feltételét.
G. Clark és H. G. Bird (1946) csimpánzokon végeztek hasonló
kísérleteket. Eredményeik szerint a hím nemi hormon az agresszív
(domináns) viselkedést felerősítette, míg a női nemi hormonok
éppen ellenkező hatást gyakoroltak. Beeman és mások korábbi
eredményeit későbbi megfigyelések – többek között azok,
amelyekről E. B. Sigg számol be – is megerősítették. Sigg a
következő konklúzióra jut: „Kijelenthetjük, hogy az izolált egér heves
agresszív viselkedése valószínűleg multihormonális
egyensúlyhiányon alapul, amelynek következtében az agressziót
kiváltó stimulusok küszöbértéke jelentősen lecsökken. A herék által
termelt hormonok szerepe ebben kiemelkedő jelentőségű, míg a
belső elválasztáséi mirigyekben termelődő hormonok feltehetően
csupán másodlagos vagy járulékos hatást gyakorolnak” (S. Garattini
és E. B. Sigg, szerk., 1969).
Ugyanezen kötet régebbi, a nemi hormonok és az agresszió
kapcsolatával foglalkozó tanulmányai közül még egyről szeretnék
említést tenni. K. M. J. Lagerspetz olyan kísérletekről számol be,
amelyek azt látszanak alátámasztani, hogy a heves agresszióra
kondicionált egereknél a párosodással kapcsolatos
viselkedésformák teljes mértékben gátlás alá kerültek, míg azon
egereknél, amelyeket arra kondicionáltak, hogy kevéssé legyenek
agresszívek, ugyanezt nem tapasztalták. A szerző értelmezése
szerint „az eredmények arra utalnak, hogy e két viselkedésforma
egymás alternatívájának tekinthető, amelyek külön-külön erősíthetők
és gátolhatok, ami viszont nem támasztja alá a feltételezést, mely
szerint az agresszív és a szexuális viselkedést ugyanolyan típusú
ingerek váltják ki, amelyeket persze környezeti hatások is
befolyásolhatnak” (K. M. J. Lagerspetz, 1969)Mindez ellentmondani
látszik annak a feltevésnek, miszerint az agresszív impulzusok
felerősíthetik a hímekben a szexuális késztetést. A bemutatott
eredmények közötti nyilvánvaló ellentmondás feloldása nem lehet
feladatom. Egy hipotézist a maga helyén azért fel fogok vetni.
Az Y-kromoszóma természetére vonatkozó megfigyelések és
spekulációk a hím nemi vonások és az agresszió között fennálló
kapcsolat másik lehetséges gyökerét tárhatják fel. A nők nemi
kromoszómáit az XX pár alkotja, a férfiaknál ugyanez egy X-és egy
Y-kromoszómából áll (XY). A sejtosztódás során azonban
abnormális folyamatok is előfordulhatnak, ezek közül az agresszió
szempontjából legnagyobb jelentőséggel azok bírnak, melyek
eredményeként olyan hím egyedek jönnek létre, akik egy X- és két
Y-kromoszómával rendelkeznek (XYY). (Az extra nemi
kromoszómák más konstellációkban is megjelenhetnek, ez azonban
szempontunkból érdektelen.) Az XYY férfiakon bizonyos abnormális
testi tünetek is észlelhetők. Általában az átlagosnál magasabbak,
szellemileg fejletlenebbek, s relatíve gyakrabban fordulnak elő
közöttük epilepsziás vagy hasonló tünetek. Ami azonban számunkra
a legfontosabb, ezeknél az egyebeknél esetenként különösen heves
agresszivitást tapasztaltak. Ilyen típusú megfigyeléseket először egy
edinburghi zárt intézetben kezelt mentális sérültek körében végeztek
(P. A. Jacobs és mtsai, 1965). A százkilencvenhét férfi beteg közül
hét rendelkezett XYY nemi kromoszómákkal (ez 3,5 ezreléket
jelent), ami feltehetően sokkal magasabb arány, mint ami általában
egy populációra jellemző.[140] A dolgozat publikálása után tucatnyi
hasonló vizsgálatot végeztek el, melyek megerősítették és
kiterjesztették az eredményeket.[141] Ezen tanulmányok alapján
azonban nem vonhatunk le határozott következtetéseket mindaddig
amíg a hasonló vizsgálatokat szélesebb körű mintán, kifinomultabb
módszerekkel is elvégzik.[142]
A szakirodalomban a hímek agresszív viselkedését nemigen
különböztetik meg az általában vett agressziótól, amin olyan támadó
viselkedést értenek, amelynek célja az, hogy a másiknak sérülést
okozzon. Ha azonban a hímek agressziója ténylegesen ilyen
természetű lenne, az biológiai szempontból nehezen lenne
magyarázható. Elvégre mi lehetne a biológiai funkciója a nősténnyel
szembeni ellenséges, a sérülés veszélyét magával hordó
viselkedésnek? A hímek és nőstények közötti kapcsolatra
kifejezetten bomlasztó hatást gyakorolna, másrészt – s biológiai
szempontból ez a döntő – semmi jó nem származik abból, ha az
utódokat szülő és felnevelő nőstényt sérülés éri.[143] Még ha igaz is,
hogy bizonyos – például patriarchális, a nőket kizsakmányoló –
társadalmi viszonyok közepette a nemek között antagonisztikns
ellentét alakulhat ki, nehéz lenne amellett érvelni, hogy az effajta
ellenségeskedés biológiai szempontból kívánatos lenne, vagy hogy
valamilyen evolúciós folyamat eredményének kellene tekintenünk.
Éppen ellenkezőleg, mint azt már korábban jeleztem, a férfinak
képesnek kell lennie arra, méghozzá biológiai szükségszerűségből
kifolyólag, hogy egyenesen előretörjön, keresztül minden akadályon.
Ez azonban önmagában még nem ellenséges vagy támadó
viselkedés, csupán érdekérvényesítő” agresszió. Hogy a hímek
agresszivitása alapvetően különbözik a pusztítástól vagy a
kegyetlenségtől, az is alátámasztja, hogy a nők, úgy tűnik legalábbis,
semmivel sem kevésbé destruktívak vagy kegyetlenek, mint a
férfiak.
A fenti megfontolások magyarázattal szolgálhatnak arra hogy
Lagerspetz ismertetett kísérletében azon egerek, amelyek heves
agresszivitást mutattak, a párzásra nemigen mutattak hajlandóságot
(K. M. J. Lagerspetz, 1969). Ha az agresszió, abban az értelemben,
ahogy a kifejezést általában használják, a hímek agresszivitásában
valóban szerepet játszana, akkor éppen az ellenkező eredményt
várnánk. A látszólagos ellentmondás Lagerspetz – és mások –
kísérleteiben azonnal feloldódik, ha az ellenséges és az
érdekérvényesítő agressziót megkülönböztetjük egymástól A harcos
kedvében lévő egérről feltételezhetjük: olyan hangulatban van,
amely kizárja a szexuális stimuláció lehetőségét. Másrészről, a hím
nemi hormonokkal való kezelés a többi kísérlet tanúsága szerint
nem az ellenséges, hanem az érdekérvényesítő agresszióra való
hajlamot fokozta, amivel egyúttal a normális, harci szellemű
viselkedés gátlása is meggyengült.
Lagerspetz tézisét a normális emberi viselkedés vizsgálata s
alátámasztja. Haragos, ellenséges hangulatban az ember szexuális
étvágya csökken, ilyen stimulusok nemigen befolyásolják. E helyütt
természetesen a mindennapi ellenséges és támadó tendenciákról
beszélünk, s nem a szadizmusról, amely nem zárja ki a szexuális
impulzusokat, sőt, gyakran azokkal együtt jelenik meg. Röviden: az
alapvetően védekező irányultságú harag a szexuális érdeklődés
hőfokát csökkenti, míg a szadizmus vagy a mazochizmus, amelyeket
ugyan nem szexuális impulzusok váltanak ki, ezeket nem zárják ki,
sőt, akár erősíthetik is.
Az érdekérvényesítő agresszió nem korlátozódik a szexuális
viselkedésre. Olyan tulajdonságról van szó, amely az élet számos
területén elengedhetetlen, a sebésznek éppúgy szüksége van rá,
mint a hegymászónak vagy bármely más sportot űzőnek, de
nélkülözhetetlen a vadászathoz is. A kereskedőnek, aki nagy
hasznot akar elkönyvelni, szintén szüksége van ilyen típusú
agresszióra, amit nyelvünk is jelez, amikor például „rámenős
ügynökről” beszélünk. A szóban forgó helyzetekben siker csak úgy
érhető el, ha a cselekvő szabadon, korlátozatlanul képes érvényt
szerezni akaratának, terveit akár akadályok ellenében is meg tudja
valósítani. Ha nem rendelkezik efféle agresszivitással, a katonatiszt
tétova, gyenge vezető lesz, a támadásra vezényelt katona pedig
hajlamos lesz arra, hogy megfutamodjon. Meg kell azonban
különböztetni a károkozás céljából végrehajtott agresszív
cselekedeteket az érdekérvényesítő agressziótól, mely utóbbi a
célok elérése során mutatott állhatatosságban nyilvánul meg,
függetlenül attól, hogy e cél rombolás vagy alkotás.
Az állatokon végzett kísérletek, amelyek tanúsága szerint a hím
nemi hormonok adagolása kiváltja vagy erősíti a harcra való
hajlandóságot, kétféleképpen is értelmezhetők, az interpretációkat
gondosan meg kell különböztetnünk egymástól: 1. lehetséges, hogy
maguk a hormonok váltják ki a dühöt és az agressziót, de 2. az is
előfordulhat, hogy csupán megerősítik az állat érdekérvényesítő
képességét bizonyos – már előzőleg is fennálló s más forrásokból
származó stimulusok által kiváltott – ellenséges szándékú célok
megvalósításában. A kísérletek áttekintése alapján a benyomásom
az, hogy mindkét értelmezés lehetséges, ám biológiai szempontból a
második tűnik valószínűbbnek. Hogy valójában melyik a helyes, azt
feltehetően csak további, erre a megkülönböztetésre koncentráló
kísérletek fogják eldönteni.
Az öntudatos, érdekérvényesítő viselkedés, az agresszió, a hím
nemi hormonok és – esetlegesen – az Y-kromoszómák között
fennálló kapcsolat alapján arra következtethetnénk, hogy az
érdekérvényesítő agresszió a férfiakra sokkal inkább jellemző, így
kiválóbb hadvezérek, sebészek és vadászok válnak belőlük, míg a
nők – gondoskodó, védelmező beállítottságuk alapján – inkább
orvosnak vagy tanárnak valók. A mai nők viselkedése alapján
messzemenő következtetések nem vonhatók le, ez ugyanis jelentős
részben a fennálló patriarchális rend eredménye. Ráadásul a
probléma kifejezetten statisztikus természetű, az individuum
szempontjából nem bír különösebb jelentőséggel. Az
érdekérvényesítő agresszió sok férfiból egyszerűen hiányzik, míg
számos nő nagyszerűen megfelel olyan kihívásoknak, amelyekhez
viszont nélkülözhetetlen. Nyilvánvaló, hogy a hím nemi jelleg és az
érdekérvényesítő agresszió között nem áll fenn semmilyen egyszerű
összefüggés, a kapcsolat, amennyiben létezik, minden bizonnyal
összetett folyamatok eredménye, amelyek részleteiről még szinte
semmit nem tudunk. Nem meglepő ez a genetikus szemében, aki
tudja, hogy a genetikai adottságok ugyan lefordíthatok bizonyos
típusú viselkedésre, ám e folyamat csupán akkor érthető meg, ha
figyelembe vesszük más genetikai tényezők hatását, sőt, az egyed
életkörülményeinek összességét is. Fel kell tennünk továbbá, hogy
az érdekérvényesítő agresszió nem csupán bizonyos típusú
tevékenységekhez, de általában a fennmaradáshoz is
nélkülözhetetlen, így azonban biológiai szempontból védhetőnek
tűnik a következtetés, mely szerint e vonással nem csupán a
férfiaknak, de valamennyi emberi lénynek rendelkeznie kell. Hogy a
kifejezetten hím jellegű agresszió csupán a szexuális viselkedést
befolyásolja-e, s hogy a férfiak és a nők közötti eredendő nemi
különbségek elégséges magyarázattal szolgálnak-e a nők
agresszivitására is, mindaddig puszta spekulációk tárgya marad,
amíg nem áll rendelkezésünkre a hím nemi hormonok és
kromoszómák hatásáról lényegesen nagyobb számú, empirikusan
alátámasztott adat.
Létezik azonban egy klinikailag jól alátámasztott megfigyelés,
melyet mindenképpen figyelembe kell vennünk. Azok a személyek,
akik igen erőteljes érdekérvényesítő agresszív vonásokat mutatnak,
sokkal kevésbé ellenségesek társaikkal szemben, mint azok,
akikben ez a vonás kisebb mértékben van jelen. Ez egyaránt igaz az
agresszió védekező formájára s olyan kártékony megjelenéseire is,
mint amilyen a szadizmus. A magyarázat kézenfekvő. A védekező
agresszió vonatkozásában mindenekelőtt azt kell szem előtt
tartanunk, hogy e viselkedés minden esetben fenyegetésre adott
válasz. Akiben azonban az érdekérvényesítő agresszivitás nem
szenved korlátozást, abban sokkal nehezebb a fenyegetettség
érzését kiváltani, minek következtében ritkábban kerül olyan
helyzetbe, amelyre agresszióval kellene válaszolnia. A szadista
hajlamot viszont a lélek gyöngesége és tehetetlensége váltja ki, az
arra való képtelenség, hogy a másikhoz forduljon, válaszadásra
késztesse, önmaga irányában pedig szeretetet ébresszen. A
szadista ezt azzal ellensúlyozza, hogy a mások feletti hatalomban
leli meg örömét. Mivel az érdekérvényesítő agresszió a célok
elérését általában megkönnyíti, azok, akik ezt alkalmazzák, a
szadista jellegű hatalom iránt kevéssé éreznek vonzódást.[144]
Még egy utolsó megjegyzés az érdekérvényesítő agresszióra
vonatkozóan. Hogy ez a jelleg egy adott személyben milyen
mértékben fejlődik ki, sokat elárul az illető karakterstruktúrájáról,
miként bizonyos neurotikus vonásairól is. A szégyenlős, visszafogott
alkatúak csakúgy, mint akiket valamilyen kényszeres rögeszme tart
fogva, éppen az agresszió e típusának hiányától szenvednek. A
terapeuta feladata, hogy ezt először a beteg számára is
nyilvánvalóvá tegye, majd feltárja, hogy a természetellenes állapot
miként fejlődött ki, s ami a legfontosabb, hogy azonosítsa, az illető
karakterstruktúrájának és környezetének mely elemei tehetők
felelőssé e hiányosság kialakulásáért és fennmaradásáért.
Az érdekérvényesítő agresszió gyengeségéért felelőssé tehető
tényezők közül talán a legfontosabb az akár a családban, akár a
társadalom egészében uralkodó tekintélyelvű atmoszféra, amelyben
az önérdek érvényesítése engedetlenségnek, a fennálló rend elleni
támadásnak, ennélfogva bűntettnek minősül. Az autoriter rendszerek
irracionális, kizsákmányoló formáiban az önérdek érvényre juttatása
– más személyek saját céljaink elérése érdekében való
befolyásolása – a legfőbb bűn, hiszen fenyegetést jelent a
tekintélyre, amely mindenkibe igyekszik belenevelni: a hatalom
érdeke egybeesik az ő egyéni érdekeivel, minek következtében ezek
megvalósításának legalkalmasabb módja az engedelmesség.
 Védekező agresszió
Az állatok és az ember közötti különbség
A védekező agresszió, mint azt az agresszió neurofiziológiai
alapjai kapcsán kifejtettük, biológiailag adaptív. Röviden a
következőről van szó: az állatok agya filogenetikailag ügy van
programozva, hogy a – területhez, élelemhez, utódokhoz vagy a
nőstényekhez fűződő – vitális érdekek veszélyeztetésekor támadó
vagy menekülő impulzusokat szabadít fel. A cél alapvetően a
veszély elhárítása, ami az esetek nagy többségében a meneküléssel
is elérhető, ha pedig ez lehetetlen, akkor fenyegető mozdulatok,
végső esetben a harc marad a megoldás. A védekező agresszió
célja tehát az életben maradás, nem pedig a pusztításban lelt öröm.
Amint a veszély elmúlik, az agresszió, emocionális
kísérőjelenségeivel együtt, egyszerre eltűnik.
Az ember filogenetikailag szintén arra van programozva, hogy
vitális érdekei veszélyeztetésére harccal vagy meneküléssel
reagáljon. A veleszületett késztetések ugyan az emberben kevésbé
kiszámíthatóak, mint az alacsonyabb rendű állatoknál, mégsem
nélkülöz minden alapot az a feltevés, miszerint az emberben
életének, egészségének, szabadságának vagy – azokban a
társadalmi rendszerekben, ahol ez létező és elismert érték –
tulajdonának veszélyeztetése védekező agressziót vált ki. E
reakción vallásos vagy erkölcsi meggyőződésére támaszkodva vagy
hosszas gyakorlás eredményeképpen felülkerekedhet ugyan, de az
individuumok – és a csoportok – többségére ez kevéssé jellemző.
Valójában az ember agresszív impulzusainak túlnyomó része
védekező jellegű.
Azt is mondhatná valaki, hogy a védekező agressziót irányító
idegi mechanizmus az állatok és az ember esetében nem
különbözik; ez azonban csak fenntartásokkal lenne igaz. Az
agresszióért felelős területek ugyanis szervesen illeszkednek az agy
egészébe, az emberi agy viszont – a maga nagy kiterjedésű neo-
cortexével és lényegesen nagyobb számú neuronkapcsolatával –
lényegesen eltér az állatokétól.
 De még ha a védekező agresszió neurofiziológiai alapja nem is
azonos az állatban és az emberben, a hasonlóság olyan mértékű,
hogy joggal jelenthetjük ki: ugyanazon idegi mechanizmus az
embernél a védekező agresszió megnyilvánulásának az állatoknál
tapasztalt mennyiség sokszorosát idézi elő. Ennek magyarázatát az
emberi létezésmód specifikus feltételeiben kell keresnünk, amelyek
nagy vonalakban az alábbiakban foglalhatók össze.
Az állat a fenyegetést kizárólag a „nyilvánvaló
veszélyhelyzetekben” érzékeli. Bizonyos továbbá az is, hogy
ösztönei, összegyűjtött és elraktározott emlékei, valamint
genetikailag meghatározott folyamatok alapján az állat sokkal
biztosabban felismeri a veszélyt, mint arra az ember képes lenne.
Az előrelátás és a képzelet tehetségével megáldott ember
azonban nem csupán a jelen lévő vagy az emlékei révén felidézhető
veszélyhelyzetekre képes reagálni, de azokra a fenyegetésekre is,
amelyek – elgondolása szerint – a jövőben fogják érni.
Ha például belegondol, hogy saját törzse jóval gazdagabb, mint a
szomszédos törzs, amely azonban jelentős katonai erővel
rendelkezik, akkor arra a következtetésre juthat, hogy a szomszéd
előbb vagy utóbb meg fogja támadni. Hasonlóan, amellett is
érvelhet, hogy az a szomszédja, amelynek komoly sérelmet okozott,
az első adandó alkalommal bosszút fog állni. A politikusok és a
katonák számításai javarészt a jövőbeni fenyegetésekre
vonatkoznak. Ha egy individuum vagy akár egy egész csoport
fenyegetve érzi magát, akkor a védekező agresszió mechanizmusa
mindenképpen beindul, függetlenül attól, hogy fenyeget-e valójában
közvetlen veszély. Az ember arra való képessége tehát, hogy
jövőbeni fenyegetéseket is képes előre látni, agresszív reakciói
számának növekedéséhez vezet.
Az ember nem csak a jövőben bekövetkező valódi veszélyeket
képes előre látni, vezetői képesek – sajátos agymosás révén – arra,
hogy rávegyék: olyan veszélyeket is lásson, amelyek a valóságban
nem léteznek. A modern kor háborúinak többségét ilyesféle
propagandával készítették elő, a népbe beleplántálták a veszély, a
fenyegetettség képzetét, megjelenítették előtte a pusztítás rémét,
amivel felélesztették az állítólagos fenyegető nemzettel szembeni
gyűlöletet. Valójában gyakran nem fenyegetett semmiféle veszély. A
vezetőknek nem könnyű rávenni népüket, hogy vért ontsanak, és
vérüket ontsák csak azért, mert az iparnak olcsóbb nyersanyagra és
munkaerőre vagy újabb felvevőpiacokra van szüksége,
különösképpen a francia forradalom óta, amikor is a kisebb
zsoldoscsapatokat a nagy létszámú polgári lakosokból verbuvált
hadseregek váltották fel. Ilyen célok érdekében csupán egy
elenyésző kisebbség kívánna harcba szállni. Ha azonban a kormány
el tudja érni, hogy a lakosság körében úrrá legyen a fenyegetettség
érzése, akkor képes lehet mobilizálni a normális biológiai védekező
reakciókat. Ráadásul az efféle jóslatok önbeteljesítő jellegűek: a
háborúra készülő agresszor a megfelelő válaszlépések megtételére
kényszeríti a megtámadni kívánt ellenfelet, amely ezáltal „igazolja”
az állítólagos fenyegetésről elterjedt híreket
Az agymosás következtében fellépő védekező agresszió
kizárólag az emberre jellemző. Hogy az embereket
fenyegetettségükről meggyőzhessük, mindenekelőtt a nyelv
médiumára van szükség, e nélkül a gyanú felébresztése a legtöbb
esetben lehetetlenné válna. Ezenfelül valamilyen társadalmi
berendezkedés létezése is elengedhetetlen. Nehezen képzelhető el
például, hogy az afrikai pigmeusok törzsébe tartozó mbutu vadászok
körében ilyen típusú szuggesztió hatásos lenne, ők ugyanis
sorsukkal teljes mértékben elégedetten élnek az erdőben, s közülük
senki sem emelkedik hosszabb időre a többi fölé. Társadalmuknak
nincs olyan tagja, akinek elegendő hatalma lenne, hogy a hihetetlent
hihetővé tegye. Azokban a társadalmakban azonban, ahol jelen van
a valódi autoritás – a varázsló, a politikai vagy a vallási vezetőik –,
ott az agymosáshoz rendelkezésre áll a megfelelő bázis.
Hozzávetőlegesen azt mondhatjuk, az uralkodó csoport által
sugalltak annál hihetőbbek, minél szélesebb körű ezen csoport
hatalma, és/vagy minél nagyobb kapacitást tud mozgósítani
ideológiai rendszerének kidolgozására és védelmére, amivel
csírájában elfojthatja a kritikai és független gondolkodást.
Van a speciálisan emberi feltételeknek egy harmadik jellemző
vonása is, amely – az állatokéhoz képest – még inkább fölerősíti az
ember védekező agresszivitását. Az ember, miként az állatok,
védekezik, ha vitális érdekeit fenyegetve érzi. Az ember vitális
érdekei azonban lényegesen szélesebb körűek, mint az állatéi. Az
embernek nem csupán fizikailag, hanem lelkileg is túl kell élnie a
veszélyt. Jól körülírható lelki egyensúlyra van szüksége ahhoz, hogy
cselekvőképes maradjon, ennélfogva mindaz, ami e lelki egyensúly
fenntartásához elengedhetetlen éppúgy az ember vitális érdekei
közé tartozik, mint azok a tényezők, amelyek testi épségének
fenntartásához szükségesek. Mindenekelőtt, az embernek alapvető
vitális érdeke fűződik ahhoz, hogy megtartsa azt a vonatkoztatási
keretet, amelyben él és értelmezi magát. Cselekvőképessége, végső
soron önazonossága is ezen alapul. Ha olyan eszmékkel találja
szembe magát, amelyek e vonatkoztatási rendszert
megkérdőjelezik, ezekre úgy fog válaszolni, mintha más vitális
érdekeit érné fenyegetés. Reakcióját mindazonáltal az eszmék útjára
is terelheti. Módjában áll az új eszméket „erkölcstelennek”,
„civilizálatlannak”, „ostobának” vagy bármi ilyesminek nevezni,
amivel kifejezésre juttathatja ellenérzését – ez azonban annak
eredménye csupán, hogy önmagát érzi fenyegetve.
De az embernek nem csupán erre a vonatkoztatási rendszerre
van szüksége: érzelmi egyensúlyához nélkülözhetetlen olyan dolgok
létezése is, amelyek felé áhítattal fordulhat. Bármik legyenek is ezek
– értékek, ideálok, ősök, az anyaföld, a haza, az osztály, a vallás
vagy egyéb mindet szentségnek kijáró tisztelet övezi. Még bizonyos
szokások is effajta áhítatos tisztelet tárgyává válhatnak, amennyiben
az érvényesnek vallott értékeket szimbolizálják.[145] Az individuum –
vagy a csoport – a „szentségek” elleni fenyegetésre ugyanazzal az
agresszióval válaszol, mintha az élete forogna veszélyben.
Amit az előzőekben a vitális érdekek fenyegetésére adott
válaszokról mondottunk, megragadható egy ettől valamelyest
különböző s némileg általánosabb módon is: kijelenthetjük, hogy a
félelem hatása általában agresszióban vagy menekülésben nyilvánul
meg. Amennyiben az embernek módjában áll a „látszatot” megőrizve
visszavonulni, akkor feltehetően a menekülést fogja választani, ha
azonban sarokba szorítják, ahonnan másképp nem tud kitörni, akkor
egyetlen lehetősége marad csak: az agresszió. Nem szabad
azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a menekülés mindig két
tényező kölcsönhatásának eredménye: az egyik magának a
fenyegetésnek a mértéke, a másik a fenyegetett személy fizikai és
lelkierejének nagysága, önuralmának foka.
A két szélsőség egyikét azok az események jelentik, amelyek
szinte kivétel nélkül mindenkit megrémítenek, a másikat azok a
szerencsétlenek, aki olyannyira tehetetlenek és a gyámoltalanok,
hogy bármi képes halálra rémíteni őket. Tehát nem csupán külső,
valóságos fenyegetés kelthet félelmet, ugyanilyen mértékben képes
rá a belső környezet is, még olyan esetekben is, amikor a külső
stimuláció nem gyakorol ilyen hatást.
A félelem, miként a fájdalom, a legkellemetlenebb érzések közé
tartozik, s az ember szinte mindenre kapható, hogy megszabaduljon
tőle. E célt szolgálhatják a drogok, a szexuális izgalom, de akár az
alvás is. A félelemtől való megszabadulás egyik leghatásosabb
módja mégis az agresszió. Amint az ember kiszabadul a passzív
ijedtség állapotából, s támadásba lendül, a félelem – minden
fájdalmas mellékhatásával együtt – azon nyomban eltűnik.[146]
Agresszió és szabadság
Az ember szabadságának fenyegetése, akár egyénről, akár
csoportról legyen szó, a vitális érdekek veszélyeztetései között
kiemelkedő jelentőséggel bír. Dacára annak a széles körben elterjedt
nézetnek, miszerint a szabadság utáni vágy csupán kulturális
vívmány, mi több, tanulás és kondicionálás eredménye, számtalan
tény éppenséggel azt támasztja alá, hogy az emberi organizmus
ezen jellemvonása egyfajta biológiai reakció.
A történelem folyamán a nemzetek és az osztályok mindvégig
szakadatlanul harcoltak elnyomóik ellen, akár volt esélyük a
győzelemre, akár nem. Az emberiség története ténylegesen a
szabadságért folyó harc, a forradalmak története: a zsidók
szabadságharca egyiptomi elnyomóik ellen, a Római Birodalom
elleni nemzeti mozgalmak, a XVI. századi német parasztfelkelések,
az amerikai, a francia, az orosz, a kínai, az algériai és a vietnami
forradalom – hogy csak néhányat említsünk.[147] Túlságosan is
gyakran voltunk tanúi annak is, hogy a vezetők a szabadság
kivívásáért vezették harcba népüket, miközben valójában
szolgasorba akarták dönteni. A szabadság ígérete olyan hatást
gyakorol az emberi szívre, hogy még azok is ezzel az ígérettel élnek,
akiknek szándéka ezzel szöges ellentétben áll.
Hogy a szabadság utáni vágy az emberi természet egyik vezérlő
motívuma, azt az is magyarázza, hogy a személyiség
kiteljesedésének. mentális egészségének és egyensúlyának a
szabadság elengedhetetlen feltétele, hiánya megnyomorítja az
embert s egészségét. A szabadság nem egyszerűen a
korlátozásoktól való mentességet jelenti, hiszen minden növekedés
egy struktúra keretei között megy végbe, a struktúrához pedig
elengedhetetlenek a szabályok (H. von Foerster, 1970). A döntő
különbség abban áll, hogy a korlátozás autonóm-e, azaz a struktúra
vagy a személy fejlődésének inherens feltétele, vagy kizárólagosan
valamely másik személy vagy intézmény érdekeit szolgálja.
Az emberi szervezet akadálytalan fejlődése szempontjából a
szabadság az ember vitális érdekei közé sorolható,[148] amelynek
fenyegetése éppen úgy képes agresszív válaszreakciót kiváltani,
mint a többi hasonló fenyegetés. Hogy is lepődhetnénk meg tehát
azon, hogy világunkban az agresszió és az erőszak folyamatos
újjáéledésének vagyunk tanúi, ha egyszer a népesség többsége
meg van fosztva szabadságától, különösképpen az úgynevezett
fejlődő világ országaiban? Akik a hatalmat a kezükben tartják – tehát
a fehérek talán nem értetlenkednének és méltatlankodnának annyit,
ha nem rögződött volna beléjük, hogy a sárgák, a barnák és a
feketék nem is emberek valójában, minek következtében nem is
érdemelnek humánus bánásmódot.[149]
E vakságra egy másik magyarázattal is szolgálhatunk.
Szabadságukat még a fehérek, az oly hatalmas fehérek is föladták,
mivel rendszerük – ha nem is olyan drasztikus és nyílt eszközökkel –
ezt kívánta tőlük. Talán éppen azért gyűlölik annyira a
szabadságukért harcolókat, mert azok tulajdon sorsukra
emlékeztetik őket.
Mint minden, ami az élet, a méltóság vagy a szabadság
megóvását szolgálja, a valódi forradalmi agresszió is biológiai
szempontból racionális cselekvés, s a normális emberi életműködés
részének tekintendő, ez azonban nem szabad hogy megtévesszen
minket: az élet elpusztítása akkor is pusztítás, ha biológiai
szempontból igazolható – az viszont, hogy a humánum
szempontjából is igazolható-e, már az egyéni vallásos, erkölcsi vagy
politikai meggyőződések függvénye. Bármilyen elvet szólítsunk is
csatasorba, fontos, hogy lássuk: a tisztán védekező agresszió
nagyon könnyen átcsaphat (nem védekező) pusztításba, s a fordított
szituációt, az irányítottság helyett a mások feletti uralom
megszerzését megcélzó szadizmusba. Amikor és amilyen
mértékben ez előfordul, a forradalmi agresszió megfertőződik, s
ellenkező irányt véve éppen azon állapotokat erősíti meg,
amelyeknek eltörléséért harcba indult.
Agresszió és narcizmus[150]
A védekező agresszió ez idáig nem említett forrásai közül az
egyik legfontosabb a sértett narcizmus.
A narcizmus fogalma Freudtól ered, aki e koncepciót eredetileg
libidóelméletének keretei közé illesztette be. Mivel a szkizofrén
beteget, úgy tűnik legalábbis, semmiféle – akár valóságos, akár
fantázia szülte – dologhoz nem fűzi libidón alapuló viszony, Freud a
következő kérdést tette fel magának: „Mi történik vajon a libidóval,
midőn a szkizofrénia felléptével a külső tárgyakhoz már nem
kapcsolódhat?” A válasz: „A libidó többé már nem a külvilág, hanem
az ego felé irányul, s ily módon utat nyit azon attitűd
megnyilvánulásainak, amelyet narcizmusnak nevezhetncék.” Freud
felfogása szerint a narcizimus az ember eredeti állapota a korai
gyermekkorban („elsődleges narcizmus”), ekkor ugyanis a
külvilággal még semmilyen kapcsolat nem alakul ki, míg a normális
fejlődés során a későbbiekben a gyermek egyre több és intenzívebb
libidóalapú kapcsolatot alakít ki. Bizonyos speciális esetekben –
melyek közül a legsúlyosabb az elmezavar állapota – a libidó
irányultságot változtathat, s visszafordulhat az ego felé, a
narcisztikus vonások mindazonáltal valamilyen mértékben még a
normális fejlődést mutató személyiségben is fellelhetők életének
teljes időtartama alatt (S. Freud, 1914).
 Hiába azonban a freudi tézis jelentősége, a narcizmus
koncepciója a pszichoanalízis klinikai gyakorlatában nem tett szert
akkora jelentőségre, amely megillette volna. Lényegében csak a
korai gyermekkorra és bizonyos elmezavarokra alkalmazták,[151]
holott fontossága éppenséggel abban a szerepben mutatkozik meg,
amelyet a normális vagy éppen az úgynevezett neurotikus
személyiség formálódásában játszik. Ez a szerep viszont csak akkor
érthető meg tökéletesen, ha a narcizmus koncepcióját függetlenítjük
a libidóelmélettől, s olyan állapotként értelmezzük, amelyben csupán
az illető személy maga, saját teste, saját kívánságai, érzései és
gondolatai, saját tulajdona számít csak valóságos létezőnek, s
bármi, ami vagy aki vele kapcsolatba hozható; minden és mindenki
viszont, ami és aki nem tárgya kívánságainak vagy érdeklődésének,
az nem valóságos teljes mértékben, csupán intellektuális észlelés
révén, minden érzelmi súly és színezet nélkül kerül képbe A
személy, narcisztikus vonásai aranyának függvényében, kettős
mércét alkalmaz. Csupán önmagának s a hozzá szorosan
kapcsolódó dolgoknak tulajdonít jelentőséget, a világ fennmaradó
része többé-kevésbé súlytalanná és színtelenné válik a szentében,
minek következtében nemigen képes megfontolt, objektív döntésre.
[152]
Saját szubjektív ítéletei alapján a narcisztikus személyiség
önmaga előtt gyakran bizonyosságra talál saját tökéletességét,
felsőbbrendűségét és különleges képességeit illetően, akár a
többiekkel való összehasonlítás, akár saját, valóságos teljesítménye
alapján. Az önmagáról kialakított narcisztikus képre mindenképpen
szüksége van, elvégre önbecsülése és személyes azonosságának
tudata egyaránt ezen alapul. Ha e képet fenyegetés éri, akkor ő az,
akit megtámadtak, méghozzá egy igen érzékeny ponton. Ha valaki
megsérti narcizmusát azáltal, hogy lekicsinyíti, kritizálja, felhívja a
figyelmét valamely tévedésére, győz ellene egy játékban vagy az
élet valamely más területén, akkor fokozott dühvel, haraggal reagál,
még ha nem is mutatja, vagy esetleg nincs is tudatában. Az
agresszív válaszreakció intenzitása abban is megnyilvánul, hogy a
narcisztikus személyiség sohasem bocsát meg annak, aki
megsértette, s olyan bosszúvágyat érez, amit testének vagy
tulajdonának semmilyen sérelme nem tudna kiváltani belőle.
A legtöbb ember nincs tudatában saját narcizmusának, csupán
azon külső jeleknek, amelyek tökéletesen nem fedik fel
személyiségük e vonását. Így például kivételesen erős érzéseket
táplálnak szüleik vagy gyermekeik iránt, s ezen érzéseiknek teret is
engednek, elvégre az ilyen viselkedést általában pozitívan, a
gyermeki vagy szülői szeretet megnyilvánulásaként értékelik. Ha
azonban saját maguk iránt táplált érzéseiknek oly módon adnának
hangot, hogy kijelentenék, „én vagyok a legcsodálatosabb ember a
világon”, vagy „jobb vagyok bárki másnál”, akkor nem csupán a
túlzott hiúság gyanúját ébresztenék fel maguk ellen, de még
normális elmeállapotukat illetően is kétségeket ébresztenének.
Másrészt, ha az ilyen személyiség munkája – a művészet, a sport,
az üzleti élet vagy a politika világában – elismerésre talál, akkor
narcisztikus megnyilvánulásai már nem csupán a valóságnak
megfelelő, racionális gyökerekkel fognak rendelkezni, hanem a
többiek folyamatos bámulatával is találkozni fognak. A társadalmi
elfogadottság és elismertség a narcizmus kiteljesedését
eredményezi.[153] Napjaink nyugati társadalmában a narcizmus
önünneplése és a közönség boldogan egymásra talál. Az utóbbi
folytonos érintkezésben kíván lenni a hírességekkel, hiszen az
átlagember élete üres és unalmas. A média a hírnév eladásából él,
így aztán mindenki boldog: a narcisztikus előadó és a közönség
csakúgy, mint a hírnév kufárai.
A politikai vezetők körében a narcisztikus személyiségek oly
gyakoriak, hogy akar foglalkozási ártalomnak – vagy előnynek – is
tekinthetnénk, különösen azon vezetők körében, akik hatalmukat a
tömegtájékoztatás Fölött gyakorolt különleges befolyásuknak
köszönhetik. Ha a politikus meg van győződve arról, hogy
különleges adottságokkal rendelkezik, mi több, küldetése van, akkor
könnyebben meg tudja győzni közönségét, amely el van ragadtatva
a magabiztos személyiségektől. A narcisztikus vezető különleges
karizmáját nem csupán a politikai siker elérésének eszközeként
veszi igénybe – a tömeg éljenzésére saját mentális egyensúlyának
fenntartása érdekében is szüksége van. Nagyságának és
tévedhetetlenségének képzetét valójában narcizmusa táplálja, s nem
valódi, emberi lényként elért eredményein alapulnak.[154]
Mindazonáltal narcisztikus megnyilvánulásai nélkül létezni sem igen
tudna, hiszen igazi emberi vonásai – meggyőződés, lelkiismeret,
szeretet és gyűlölet – nemigen fejlődtek ki. A szélsőségesen
narcisztikus személyiségek szinte erőszakosan hajszolják a sikert, s
ha nem érik el, akkor depresszióba esnek, akár józan eszüket is
elveszíthetik. A narcisztikus álmok valóra válásához elengedhetetlen
közönségsiker eléréséhez azonban tehetségre – s persze kínálkozó
alkalomra – van szükség. De még ha a tömeg a lábuk előtt hever is,
újabb és újabb sikereket kell aratniuk, hiszen a kudarc az
összeomlást jelentheti. Mintha a népszerűség a narcisztikus
személyiség egyfajta önterápiája lenne a depresszió és az őrület
ellen. Álmaikat hajszolva valójában szellemi épségükért harcolnak.
A csoportnarcizmus tárgya nem egyetlen személy, hanem a
csoport maga, amelynek tagjai hovatartozásukkal a messzemenőkig
tisztában vannak, s ezt szabadon kifejezésre is juttatják Az, hogy „az
én országom” (nemzetem, vallásom) a legkiemelkedőbb, a
legkulturáltabb, a leghatalmasabb, a béke legelkötelezettebb híve
stb., korántsem együgyű gondolat – éppen ellenkezőleg, a
hazaszeretet, a hit és a hűség kifejezésének tűnik. S ha a csoport
minél több tagja osztozik benne, annál inkább racionális és reális
ítélet látszatát kelti. Az efféle egyöntetű vélekedés a képzelet
szüleményeit képes valóságossá tenni, a valóságot ugyanis
csaknem mindenkinek a többség által képviselt, nem pedig az
ésszerűségen és a kritikai vizsgálaton alapuló tézisek képezik.[155]
A csoportnarcizmus jelentősége nemigen becsülhető le. Először,
elősegíti a csoporton belüli összetartást és szolidaritást, s – a
narcisztikus előítéletek ereje következtében – a csoportmanipulációt
is megkönnyíti. Másodszor, az elégedettség érzését képes kelteni,
főképp azokban, akiknek nincs különösebb okuk a büszkeségre
vagy az önbecsülésre. Legyen az ember a legnyomorultabb, a
legszegényebb, a csoport legkevesebbre tartott tagja,
szerencsétlenségét feledtetni képes a tudat, hogy „a világ legjobb
társaságába tartozom; én, aki valójában csupán alávaló féreg
vagyok, óriássá válók az óriások között”. Következésképpen a
csoportnarcizmus foka egyenesen arányos a való élettel való
elégedetlenség mértékével. Azok a társadalmi rétegek, amelyeknek
az élet többet nyújt, kevésbé fanatikusak (a fanatizmus a
csoportnarcizmus jellemző velejárója), mint például az alsóbb
középosztály tagjai, akiknek az élete mind anyagi, mind szellemi
javakban szűkölködik, s velejéig áthatja az elűzhetetlen unalom.
A csoportnarcizmus táplálása ugyanakkor szociális léptékben
számolva igen kevéssé költséges befektetés, igazság szerint
lényegében semmibe sem kerül, ha az életszínvonal emelése egyéb
formáinak társadalmi költségével vetjük össze. A társadalomnak
csupán a narcizmust tápláló jelszavakat megfogalmazó
ideológusokat kell megfizetnie, ráadásul sokan közülük – tanárok,
újságírók, miniszterek, professzorok – még ezt sem igénylik,
legalábbis a pénzt nem. Jutalmukat az elégedettség és büszkeség
tudata jelenti, amely azáltal tölti el őket, hogy ilyen nemes célt
szolgálhatnak, amivel mellesleg saját hírnevüket is megalapozzák.
Azok, akiknek a narcizmusa egy csoportra irányul, nem pedig
önmagukra, éppoly érzékenyek, mint a narcisztikus individuumok,
éppolyan haraggal reagálnak minden csoportjukat érő – valóságos
vagy képzelt – sérelemre. Sőt, ha lehetséges, reakciójuk még
hevesebb és tudatosabb. Az individuumnak, amennyiben nem
szenved súlyos mentális betegségben, bizonyos mértékű
fenntartásai valószínűleg vannak az önmagáról kialakított
narcisztikus kép hitelességét illetően, egy csoport tagjaként viszont
ilyesmi szóba se jöhet, elvégre narcizmusában osztozik a
többséggel. A csoportok közötti, a kollektív narcizmus elleni kihívást
jelentő konfliktusok fellépésekor a kihívás maga elegendő ahhoz,
hogy a csoportok minden egyes tagjában heves ellenséges
indulatokat ébresszen. A saját csoportot övező narcisztikus kép
ilyenkor még inkább felmagasztosul, miközben az ellenség a
legmélyebb mélységbe süllyed. A csoporthoz tartozók az emberi
méltóság, a becsület, az erkölcs és a jog védelmezőjeként tűnnek
fel, míg a másik fél a pokol szülötteinek, alattomos, könyörtelen,
kegyetlen, egyszóval embertelen népségnek lesz beállítva.
 Ugyanilyen intenzitású válaszreakciót vált ki a csoportnarcizmus
jelképeinek, egy zászlónak, a kormányzó, az elnök vagy a nagykövet
személyének a megsértése az ezáltal kiváltott harag és agresszió
oly erőteljes, hogy a vezetőket népük akár háborúba is hajlandó
követni.
A csoportnarcizmus az emberi agresszió legelső forrásai közé
tartozik, mégis csupán a védekező agresszió egy formája, s mint
ilyen, a vitális érdekek fenyegetésére adott válasz. A defenzív
agresszió további formáitól abban különbözik, hogy a heves
narcizmus már félig-meddig patologikus jelenség. Ha azoknak a
tömegmészárlásoknak a kiváltó okaira vagy céljára kérdezünk rá,
amelyek Indiában a hinduk és a mohamedánok között vagy a
bengáliak és pakisztáni elnyomóik között zajlottak le, úgy találjuk,
hogy a csoportnarcizmus különösképpen nagy súllyal esett latba,
ami nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a népek a
világ legnyomorultabbjai közül valók. A narcizmus mindazonáltal
nem az egyetlen szempont, amire e helyütt gondolnunk kell, a
jelenség további aspektusaival a későbbiekben részletesebben
foglalkozunk.
Agresszió és ellenállás
A védekező agresszió következő újabb forrását képezik azok az
esetek, amelyekben az agresszió célja annak megakadályozása,
hogy bizonyos elfojtott vágyak és képzelgések a tudat napvilágára
kerüljenek. A reakció ezen típusa a Freud által ellenállásnak
nevezett s a pszichoanalízis által alaposan megvizsgált jelenség
egyik aspektusa. Freud megfigyelte, hogy amennyiben az analitikus
elfojtott anyagra tapint rá, a páciens hajlamos ellenállni a terápiának.
Részéről ez nem tekinthető sem húzódozásnak, sem
bizalmatlanságnak, de titkolózásnak sem – egyszerűen magát
védelmezi a tudatalattija mélyén rejlő tartalmak feltárása ellen,
anélkül, hogy a tartalmaknak vagy akár magának a védekező
reakciónak tudatában lenne. Elképzelhető, hogy attól tart, mások
büntetni fogják, esetleg többé nem szeretik majd, ha elfojtott
impulzusait megismerik (vagy ő maga ismeri meg amennyiben
önszeretetről és önbecsülésről van szó).
 A pszichoanalízis gyakorlata az ellenállás számos formáját
feltárta. A páciens eltér a számára nemkívánatos témától, hirtelen
álmosnak és fáradtnak kezdi érezni magát, ürügyet talál arra, hogy a
következő alkalomra ne kelljen megjelennie, de az is megeshet,
hogy éktelen haragra gerjed a terapeuta ellen, s okot talál rá, hogy
lezárja az interjút. Íme egy apró példa saját praxisomból. Egy
alkalommal egy író, aki kifejezetten büszke volt arra, hogy sohasem
alkuszik meg, elmesélte, hogy kéziratát azért változtatta meg, mert
úgy vélte, a mondanivalója ezt kívánta, ezután azonban, mint azt
meglepetéssel tapasztalta, levert lett, s a feje is megfájdult.
Fölvetettem, hogy a dolog mögött valójában az állhat, hogy a
változtatás nyomán nagyobb hírnévre és több pénzre számított, s
hogy levertségének és fejfájásának éppenséggel köze lehetett az
öncsaláshoz is. Alig fejeztem be, az író felugrott, és rettenetes
dühvel rám förmedt: szadistának nevezett, aki megirigyelte az általa
előre látott sikereket, tudatlannak, aki az írás művészetét hírből sem
ismeri, s más hasonlóknak. (Tudni kell, hogy kifejezetten udvarias
ember volt, aki e kitörés előtt és után is a legteljesebb tisztelettel
viseltetett irányomban.) Nemigen tehetett volna mást, amivel jobban
meggyőzött volna diagnózisom helyességéről. Tudattalan
motivációjának említését a saját magáról kialakított kép, személyes
azonosságtudata fenyegetésének érzékelte, s ez ugyanolyan
reakciót váltott ki belőle, mintha fizikai valójában érte volna sértés,
esetleg tulajdona forgott volna veszélyben. Az ilyen helyzetekben az
agressziónak egyetlen célja van: elpusztítani a tanút aki rendelkezik
a terhelő bizonyítékokkal A pszichoanalitikus gyakorlatban az esetek
nagy többségében egyfajta beépített ellenállásba ütközünk, mihelyt
rátapintunk bizonyos elfojtott tudattartalmakra. A jelenséggel
azonban semmiképpen sem csupán a pszichoanalitikus
szituációkban találkozunk. A mindennapi élet gazdag tárházát nyújtja
az efféle eseteknek. Ki ne hallott volna az anyáról, aki dühödt
sértődéssel reagál a feltevésre, miszerint csupán a birtoklás és az
ellenőrzés vágyától indíttatva, nem pedig szeretetből fogja olyan
szorosan gyermekeit? Vagy az apáról, aki azzal a feltevéssel
szembesül, hogy lánya szüzessége feletti aggodalma saját szexuális
érdeklődéséből fakad? Vagy arról a fajta hazafiról, akit
emlékeztetnek arra, hogy politikai meggyőződése valójában a
nagyobb nyereség utáni vágyát leplezi? Vagy arról a forradalmárról,
akinek a szemére vetik: ideológiája mögött személyes destruktív
impulzusai munkálnak? A dolog valójában úgy áll, hogy a másik
motivációjának kétségbe vonása az udvariassággal szemben
elkövetett legnagyobb vétségek egyike, amennyiben legalábbis az
udvariasság jelentőségét az agresszió minimalizálásában látjuk.
Történelmi léptékben a helyzet ugyanaz. Akik valamely rezsimről
kimondták az igazságot, azokat a hatalom birtokosai száműzték,
börtönbe vetették vagy meggyilkolták, így torolva meg azt, hogy oly
erős indulatokat gerjesztettek bennük. A nyilvánvaló magyarázat,
ebben biztosak lehetünk, az, hogy veszélyt jelentettek a fennálló
rendre, s meggyilkolásuk tűnt a status quo fenntartása
legalkalmasabb módjának. Ez eddig rendben is lenne, azt azonban
még nem magyarázza, miért gyűlölik az igazság szószólóit azokban
az esetekben is, amikor valódi veszélyt tulajdonképpen nem
jelentenek. Az ok véleményem szerint abban keresendő, hogy ezek
az emberek az igazság kimondásával mozgósították azoknak az
ellenállását, akik ezt az igazságot továbbra is el kívánták volna
fojtani. Az igazság ugyanis nem csupán a hatalmukra nézve jelent
fenyegetést, de alapjaiban rengeti meg vonatkoztatási rendszerük
egészét, megfosztja őket racionalitásuk gyökerétől, s arra készteti
őket, hogy a megszokottól eltérő módon cselekedjenek. Csak akik
már átélték elfojtott impulzusaik tudatossá válását, tudják, micsoda
földrengésszerű megrendülést és zűrzavart tud okozni az efféle
megvilágosodás. Nem is vállalja mindenki ezt a kockázatot,
legkevésbé azok, akik számára vakságuk – időlegesen legalábbis –
előnyöket biztosít.
Konformista agresszió
A konformista agresszió az agresszív cselekedetek azon körét
öleli fel, amelyeket az agresszor nem a pusztítás vágyától vezérelve,
hanem azért hajt végre, mert azt várják el tőle, ő pedig
kötelességének érzi, hogy végrehajtsa az utasításokat. A
hierarchikus társadalmi rendszerekben az engedelmesség talán a
legmélyebben rögzült jellemvonás, amelyet egyenesen az erénnyel
azonosítanak, az engedetlenséget pedig bűnnek tekintik. Mi több, az
engedetlenség az a főbűn, amelynek minden további vétség csupán
következménye. Ábrahám oly engedelmes volt, hogy saját fiát is
megölte volna. Kreón a halálba kergette Antigonét, mert megsértette
az állam törvényeit. A hadseregekben az engedelmesség a
legmagasabbra becsült erény, elvégre a rendszer maga a parancsok
gondolkodás nélküli, azonnali végrehajtásán alapul. A gyilkoló,
ellenfelét megcsonkító katona vagy a bombázógép pilótája, aki
egyetlen kézmozdulatával életek százait oltja ki, cselekedetében
nem szükségképpen pusztító, kegyetlen impulzusait követi – csupán
vakon engedelmeskedik a parancsnak.
A konformista agresszió meglehetősen gyakori jelenség,
ennélfogva komoly figyelmet érdemel. A bandákba verődő fiatal
fiúktól a katonákig a pusztítás mögött gyakran csupán az elkövető
azon vágya áll, hogy ne legyen „fekete bárány”, ne éppen ő legyen
az, aki megtagadja az engedelmességet. Ezek a motívumok, nem
pedig az emberi pusztító hajlam a hajtóereje az agresszív viselkedés
e típusának, amelyet tehát helytelenül tekintenek sokan a
veleszületett emberi agresszív hajlam igazoló példáinak A
konformista agressziót akár a pszeudoagresszió körébe is
sorolhatnánk; csupán azért nem tesszük, mert az alkalmazkodás
igénye által vezérelve gyakran olyan agresszív impulzusok is
mobilizálódnak, amelyek egyébként nem kerülnének napvilágra. Az
engedetlenség iránti vágy, az alkalmazkodás felrúgása ráadásul
sokakban belső ellenállást ébreszt, amely ellen önmagukat
védelmezve hajtják végre a tőlük elvárt agresszív cselekedetet.
Instrumentális agresszió
A biológiailag adaptív agresszió újabb típusa az instrumentális
agresszió, melynek célja olyasvalaminek az elérése, ami szükséges
vagy kívánatos. A pusztítás mint olyan nem önmagában vett cél,
csupán a valódi cél elérésének eszköze. Ebben a védekező
agresszióval mutat közelebbi rokonságot, más szempontból
azonban attól kifejezetten eltér. Úgy tűnik, nincs olyan
filogenetikailag meghatározott idegrendszeri alapja, mint a védekező
agressziónak, genetikailag programozott instrumentális agresszióval
az emlősök közül pedig egyedül a ragadozóknál találkozunk,
amelyeknél az elérni kívánt cél a táplálék megszerzése. Az
emberszabásúak és az ember vadászó viselkedése azonban tanult
elemeken s nem filogenetikailag rögzült programokon alapul.
Az instrumentális agresszióval kapcsolatos nehézségek forrása a
‘szükségszerű’ és a ‘kívánatos’ kifejezések kétértelműsége.
A szükségszerű minden további nélkül definiálható
kétségbevonhatatlan fiziológiai szükségletként, mint amilyen például
az éhség csillapítása. Ha valaki azért lop vagy rabol, mert saját
maga és családja számára a legminimálisabb táplálékhoz sem jut,
akkor agresszív cselekedetét egyértelműen fiziológiai szükséglet
motiválja. Ugyanez mondható el azokról a törzsekről is, amelyeket a
tömeges éhhalál fenyeget, s amelyek – más kiutat nem látván –
megtámadják jobban ellátott szomszédaikat. Manapság azonban a
szükségszerűség eme nyilvánvaló eseteivel már csak elvétve
találkozunk, gyakoribbak az összetettebb szituációk. Egy nemzet
vezetői például szembesülhetnek azzal, hogy hosszú távon
gazdasági helyzetük súlyos megrendülésével kell számolniuk,
amennyiben nem hódítanak meg újabb, iparuk fejlődéséhez
elengedhetetlen nyersanyagokban gazdag területeket, vagy nem
hajtják igába a rivális nemzeteket. Az ilyen indokok gyakran csak a
hatalom fokozását vagy a vezetők személyes ambícióinak
megvalósítását szolgálják, mindazonáltal ténylegesen voltak olyan
háborúk, amelyek efféle – tágabb értelemben vett – történelmi
szükségszerűségből kifolyólag törtek ki.
De mit jelent vajon a ‘kívánatos? A szó szorosabb értelméből
kiindulva azt mondhatnánk: kívánatos az, ami szükségszerű. Ebben
a vonatkozásban a ‘kívánatosság’ az objektív helyzetben gyökerezik.
Gyakoribb azonban, amikor ekképp definiáljuk: kívánatos minden,
ami valamiféle kívánság tárgya. Ebben az értelmében használva a
kifejezést, az agresszió egy újabb, méghozzá a legnagyobb
jelentőségű aspektusa kerül előtérbe: az agresszió motivációjának
problémája. Az ember rendszerint nem csupán arra vágyik, ami a
túléléshez elengedhetetlenül szükséges, vagy a jó élet anyagi
alapjait biztosítaná – kultúránkban, miként a hasonló történelmi
időszakokban is, az emberek sóvárak: több ételre, több italra, több
szexre, több birtokolható jószágra, nagyobb hatalomra és hírnévre
vágynak. A vágy tárgya a felsoroltak közül lehet több is egyszerre,
ami azonban mindenkiben közös: a kielégíthetetlen sóvárgás, az
örök elégedetlenség. A falánkság, az ember nem ösztönös
szenvedélyei közül a legerősebb, nyilvánvalóan egyfajta fizikai
rendellenesség tünete, a belső üresség és középpont-nélküliség
jele. A buddhista, a keresztény és a zsidó erkölcs egyaránt a legfőbb
bűnök között tartja számon, mint a kiteljesedésre való képtelenség
patologikus megnyilvánulását.
A falánkság patologikus jellegét alátámasztandó, elegendő, ha
csak néhány példára szorítkozunk. Jól ismert például, hogy a
mértéktelen evés, a falánkság betű szerinti megnyilvánulása gyakran
a depresszió különböző fokozatainak tüneteként jelenik meg. A
csillapíthatatlan vásárlási láz ugyancsak a depresszív hangulattól
való megszabadulás kísérletének tekinthető. Mindkét esetben a
belső üresség betöltésére irányadó aktusról van szó. A falánkság
valódi szenvedély: nagy energiával, kérlelhetetlenül hajtja az embert
céljának elérése felé.
Kultúránkban, amelyben a manipuláció minden eszközét bevetve
próbálnak mindenkit minél nagyobb mértékű fogyasztásra bírni, a
falánkság hátországa jelentősen megerősödött. A falánk ember
természetesen nem feltétlenül agresszív – ha van elég pénze, hogy
megvegye mindazt, amire vágyik. Akinek azonban nem állnak
rendelkezésére a megfelelő források, kénytelen támadásba lendülni,
ha szükségleteit nem tudja másképp kielégíteni. A legdrasztikusabb
példa erre a kábítószerfüggőé, aki teljes mértékben szenvedélye
rabjává lett (amelyet ez esetben fiziológiai folyamatok is erősítenek).
Sokan, akiknek nincs elegendő pénzük a szerre, rablásra,
tettlegességre vetemednek, nemritkán még gyilkolnak is, hogy
szenvedélyüknek hódolhassanak Bármilyen destruktívnak tartjuk is
viselkedésüket, ez a fajta pusztítás nem öncél, csupán a cél
elérésének eszköze. Történeti távlatból szemlélve a dolgot, azt
látjuk, hogy a falánkság az agresszió igen gyakori kiváltója, s az
instrumentális agresszió motívumai között legalább olyan jelentős
szerepet játszik, mint azok, amelyek valamely objektív-szükségszerű
cél elérésére sarkallnak.
 A falánkság megértését megnehezíti, ha az önérdekkel
azonosítjuk. Az utóbbi az önfenntartás biológiailag programozott
drive-jának normális megnyilvánulása, amelynek célja, hogy
megszerezze mindazt, ami a megszokott, hagyományos
életminőség fenntartásához elengedhetetlenül szükséges. Miként
Max Weber, Tawney, von Brentano, Sombart és mások rámutattak, a
középkori ember legfőbb törekvése az volt, hogy fenntartsa életének
hagyományos, megszokott szintjét, akár egy parasztról, akár egy
mesteremberről volt is szó. A XVI. századi parasztfelkelők nem
vágytak a városi mesteremberek javaira, miként ez utóbbiak sem a
hűbérurak vagy a gazdag kereskedők jómódjára törekedtek. Még a
XVIII. században is találkozunk olyan törvényekkel, amelyek
megtiltják a kereskedőknek, hogy saját üzletüket vonzóbbá téve
vagy a másik kereskedő áruját pocskondiázva elcsábítsák
konkurenseik üzletfeleit. Bizonyos előzményeket nem számítva, mint
amilyen a Római Birodalom, csupán a kapitalizmus virágba
szökkenése után lehetünk tanúi annak, hogy a falánkság, a hírvágy
az egyre növekvő számú polgárság első számú motivációjává
váljon. Mindennek ellenére olyan hajtóerőről van szó, amelyet – a
még mindig erős vallásos hagyományoknak köszönhetően –
jóformán senki sem vállalna fel nyíltan. A dilemmát azáltal sikerült
feloldani, hogy a falánkságot az önérdekkel azonosították. Az
érvelés menete a következő: az önérdek olyan biológiailag adott
késztetés, amely mélyen az emberi természetben gyökerezik, az
önérdek viszont azonos a falánksággal, ergo: a falánkság az emberi
természetben gyökerezik – tehát nem a karakterfüggő szenvedélyek
egyike. Quod erat demonstrandum.
A háborút kiváltó okokról
Az instrumentális agresszió legfontosabb esete a háború.
Manapság divat lett a háború kiváltó okaként az ember
leküzdhetetlen pusztítóösztönére hivatkozni. Ez az álláspontja az
insztinktivistáknak éppúgy, mint a pszichoanalitikus iskolák
képviselőinek.[156] Az ortodox pszichoanalízis jeles képviselője, E.
Glover arra hivatkozik M. Ginsberg ellenében, hogy „a háborúra való
késztetés (…) mélyen a tudatalattiban gyökerezik”, s a háborút
lényegében „az ösztönös adaptáció célszerűtlen formájának” tekinti
(E. Glover és M. Ginsberg, 1934)[157]
Maga Freud a követőinél jóval realisztikusabb álláspontot
képviselt. Albert Einsteinhez írt híres, Kell-e háború? (S. Freud,
1933)[158] című levelében a háború kiváltó okaként nem az ember
pusztítási hajlamát jelölte meg, hanem a csoportok közötti valódi
konfliktusokban látta, amelyeket a történelem folyamán mindig
erőszakkal oldottak meg, nem lévén olyan, a polgári joghoz hasonló,
kikényszeríthető nemzetközileg elfogadott szabályrendszer,
amelynek alapján a békés rendezés lehetséges lett volna. A
destruktivitásnak csupán alárendelt szerepet tulajdonított, mint ami
fokozza az emberek harci kedvét, ha már egyszer a kormány a
hadüzenet mellett döntött.
Hogy a háborút az ember veleszületett pusztítóösztöne okozná,
olyan álláspont, amely bárki előtt azonnal abszurditásnak tűnik, aki
bizonyos elemi történelmi ismeretekkel rendelkezik. A babiloni és a
görög államférfiak,[159] éppúgy, mint a késő utódaik, a háborúkat
mindig – hitük szerint legalábbis – realisztikus célok
megvalósításáért indították, s alaposan megvizsgálták a harcba
lépés mellett, illetve ellene szóló érveket, bár nemegyszer előfordult,
hogy számításaikba hiba csúszott. A célok sokfélék lehettek:
termőföld, kincsek, rabszolgák, nyersanyagok, piacok, növekedés –
és védelem. Bizonyos körülmények között a bosszúvágy vagy egy
kis törzs pusztítási szenvedélye is latba eshet a háborút kiváltó okok
között, ezek az esetek azonban nem tipikusak. A nézet, miszerint a
háborút az emberi agresszivitás okozná, nem csupán a valóságtól
elrugaszkodott, de ráadásul igen ártalmas is: elvonja a figyelmet a
valódi okokról, minek következtében a megelőzés is sokkalta
nehezebbé válik.
A háborúra való hajlam velünk született voltát nem csupán a
történelmi példák cáfolják, hanem – s ez különös fontossággal bír –
a primitív hadviselés tanulmányozása is. A primitív népekkel
könyvünkben már foglalkoztunk, s rámutattunk, hogy – különösen a
vadászó és gyűjtögető életmódot folytatók – a legkevésbé sem
harciasak, s ha mégis háborúra kerül sor közöttük, akkor abban a
vérszomjas pusztításnak csak viszonylag kevés jelével találkozunk.
Láttuk továbbá, hogy a háborúk gyakorisága és áldozatainak száma
a civilizáltság fokával együtt növekszik. Ha a háborúkat valóban a
pusztításra irányuló belső késztetés robbantaná ki, akkor ennek
éppen az ellenkezőjét kellene tapasztalnunk. A XVIII., XIX. és XX.
századi humanitárius tendenciák a háborús pusztítás és
kegyetlenség – nemzetközi egyezményekben rögzített s a második
világháborúig be is tartott – korlátozásához vezettek. A haladás e
nézőpontjából tekintve úgy tűnik, mintha a civilizált ember kevésbé
volna agresszív, mint a primitív – a makacsul újra meg újra kitörő
háborúk magyarázata pedig az agresszív hajlamok továbbélése, ami
akadályt gördít a civilizáció áldásos hatásainak érvényesülése elé.
Az igazság azonban az, hogy a civilizált ember pusztító hajlamát az
emberi természetre vetítették vissza, minek eredményeképpen a
történelmi és a biológiai tények teljesen összekeveredtek.
E könyv kereteit messze túlhaladná, ha akár csak rövid
fejtegetésbe is bocsátkoznék a háború okaira vonatkozóan; egyetlen
példára kell szorítkoznom: legyen e példa az első világháború.[160]
Az első világháború kitörésének magyarázatát a szemben álló
felek politikai, katonai és ipari vezetőinek gazdasági jellegű
érdekeiben és ambícióiban kell keresnünk, nem pedig abban, hogy
mindenképpen szabad folyást kellett engedni a háborúban részt
vevő nemzetek elfojtott agresszív hajlamának. A valódi motivációk
mind nagyon jól ismertek, e helyütt nem is szükséges részletekbe
bocsátkoznunk. Az 1914-18 között lejátszódott háborúban a
németek céljai és egyúttal legfőbb motivációi: gazdasági hegemónia
Nyugat- és Közép-Európában, keleten pedig terület-szerzés.
(Ugyanezek voltak Hitler céljai is, akinek külpolitikája lényegében a
birodalmi kormányzat külpolitikája folytatásának tekinthető.) A
nyugati szövetségesek célkitűzései a németekéihez hasonlók voltak.
Franciaország Elzász-Lotaringiát, Oroszország a Dardanellákat
akarta, Anglia a német gyarmatokból kívánt részt hasítani magának,
s legalább egy kis területet hozzá az olasz csizmából. Ha nem ezek
a célkitűzések munkálnak a háttérben, melyek közül többet titkos
megállapodások is rögzítettek, a béke már évekkel korábban
megszülethetett volna, miáltal mindkét oldalon katonák millióinak
életét kímélték volna meg.
A világháborúban részt vevő felek mindegyike az önvédelemre és
a szabadságra hivatkozott. A németek azt állították, be vannak
kerítve, és fenyegetik ókét, mi több, a cár ellenében a szabadság
kivívásáért harcolnak – ellenségeik az agresszív német junkerek
fenyegetésére hivatkoztak, s arra, hogy a császár ellenében ki kell
vívniuk a szabadságot. A vélekedés, miszerint a háborút a francia, a
német, az angol és az orosz nép azon vágya váltotta ki, hogy végre-
valahára szabad utat engedjenek agresszív indulataiknak, velejéig
hibás, s csak egyetlen célt szolgálhat, hogy elterelje a figyelmet
azokról a személyekről és társadalmi feltételekről, akik és amelyek a
történelem e véres fejezetéért valóban felelőssé tehetők.
Amennyiben a háborút övező lelkesedést vizsgáljuk,
mindenképpen külön kell választanunk a kezdeti fellángolást és a
harc folytatására való hajlandóságot. A német oldalon a népesség
két, élesen különböző csoportja választható el egymástól. A
lakosság elenyésző hányadát képviselő nacionalisták már évekkel
1914 előtt lármásan követelték a hódító háború megindítását.
Többségük középiskolai tanárokból, egyetemi professzorokból,
újságírókból és politikusokból került ki, akiket a német
haditengerészet és a nehézipar bizonyos szektorainak vezetői is
támogattak. Pszichikai motivációjuk csoportnarcizmus,
instrumentális agresszió, karrier- és hatalomvágy elegye, amelynek
a nacionalista mozgalomban való részvételükkel próbáltak teret
nyitni. A népesség nagy többsége azonban csupán a háború
kitörését megelőző és az azt követő rövid időintervallumban mutatott
számottevő háborús lelkesedést. A különböző osztályok reakciói itt
sem egyformák: az értelmiségiek és a diákok például jóval
lelkesebbek voltak, mint a munkásosztály tagjai. (A problémára némi
fényt vetnek a külügyminisztérium által a háború után közzétett
dokumentumok. A német kormányfő, von Bethman-Hollweg
birodalmi kancellár az iratok tanúsága szerint tökéletesen tisztában
volt azzal, hogy a Reichstag legerősebb pártjának, a
szociáldemokratáknak a támogatását csak úgy képes elnyerni, ha
először Oroszországnak üzen hadat, amivel a munkásokban azt a
benyomást keltheti, hogy a harc valójában az önkényuralom ellen, a
szabadságért folyik.) A háború kitörését megelőző s az azt követő
néhány nap folyamán a kormány és a sajtó sikerrel manipulálta a
lakosság egészét, mindenkiben azt a meggyőződést keltve, hogy
Németországot fenyegetik, s meg is támadták, amivel a védekező
agressziót kiváltó impulzusok azonnal mobilizálódtak. A lakosság
egésze azonban nyilvánvalóan nem került az instrumentális
agresszió bűvkörébe, a többségnek nyilvánvalóan nem állt
szándékában külföldi területeket elfoglalni. Kitűnik ez abból is, hogy
a propagandagépezet a háború kitörésekor még egyenesen tagadta,
hogy a valódi cél a hódítás lenne, s még a későbbiek folyamán is,
amikor a külpolitika irányelveit már a tábornokok diktálták, az újabb
területek elfoglalását csupán a birodalom eljövendő biztonságának
megteremtése szempontjából állították be szükségszerűnek – a
kezdeti lelkesedés mindazonáltal néhány hónap múltán elült, s aztán
soha nem tért vissza.
Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy amikor Hitler megtámadta
Lengyelországot, s ezzel elindította a második világháborút, a
lakosság a háborús lelkesedés legcsekélyebb jelét sem mutatta.
Hiába volt az éveken át folytatott háborús propaganda, az emberek
egyértelműen a háború ellenében foglaltak állást. (Hitler kénytelen
volt egy sziléziai rádióállomás ellen látszattámadást indíttatni – a
későbbiek folyamán derült ki, hogy az állítólagos lengyel katonák
valójában álruhás németek voltak –, hogy a megtámadottság érzését
felkeltse a lakosságban, s ezáltal felébressze a védekező
mechanizmusokat.)
Annak ellenére azonban, hogy Németország lakossága
egyértelműen a háború ellenében foglalt állást (még a tábornokok is
vonakodtak), minden különösebb ellenállás nélkül fegyvert ragadott,
s bátran harcolt egészen a végsőkig.
A valódi pszichológiai probléma tehát nem a háborút kiváltó okok
megtalálása, hanem a következő kérdés: mely pszichológiai
tényezők teszik a háborút lehetségessé, még ha ahhoz nem is
elegendőek, hogy kirobbantsák?
A kérdés megválaszolásához számos tényezőt figyelembe kell
vennünk. Mihelyt kitört a háború, akár az első, akár – bizonyos
eltérésekkel – a második világháborúról volt szó, a német katonák
(éppúgy, mint francia, orosz és brit bajtársaik) azért indultak a
harcba, mert meg voltak győződve arról, hogy a háború elvesztése
nemzetük egészére nézve katasztrofális következményekkel járna.
Az egyes katonák persze az életükért harcoltak, számukra a képlet
egyszerű volt: ölj, hogy ne öljenek meg. De még ezen érzések sem
lettek volna elegendőek a harcok folytatásához. Tisztában voltak
azzal is, hogy aki elmenekül, azt agyonlövik; ez sem vette elejét
azonban a tömeges zendüléseknek a hadseregekben,
Oroszországban és Németországban ilyen lázadások egyenesen az
1917-es és az 1918-as forradalmakhoz vezettek. Franciaországban
szinte egyetlen hadtest sem volt, amelynél 1917 folyamán ne tört
volna ki kisebb-nagyobb lázadás, s csupán a tábornokok
hozzáértésén múlt, hogy az egyes csapatoknál nem tudták meg, mi
folyik a többinél, s hogy e zendüléseket – tömeges kivégzések és a
mindennapi életkörülményekre vonatkozó bizonyos pozitív
változtatások segítségével – egytől egyig sikerült leverniük.
A háborút lehetővé tevő tényezők között kell megemlíteni a
hatalom iránt táplált tiszteletet és áhítatot is. A katonák előtt
mindenkor nyilvánvaló, hogy a parancsnokaiknak való
engedelmesség erkölcsi és vallásos kötelességük, és alkalomadtán
akár életüket is fel kell áldozniuk. Három-négy évnek kellett eltelnie a
világháború, a lövészárokbeli élet borzalmai között, míg
megvilágosodott előttük, hogy csupán eszközök vezetőik kezében,
méghozzá olyan célok elérése érdekében, amelyeknek az országuk
védelméhez az égvilágon semmi köze nincs, minek
eredményeképpen az engedelmesség attitűdje kiveszett a
hadseregek és az otthon maradt lakosság jelentős részéből.
Van még egy mélyen fekvő érzelmi motiváció, amely lehetővé
teszi a háborúk kitörését, s amelynek az agresszióhoz semmi köze
sincs. A háború mindig izgalmakat és feszültséget hoz, még akkor is,
ha az emberi élet kockáztatásával és testi szenvedéssel jár. Ha
figyelembe vesszük, hogy az átlagember élete unalmas, egyhangú,
és nélkülöz mindenféle kalandot, akkor a katonák háborús
lelkesedését érthetjük azon vágyuk megnyilvánulásának, hogy a
mindennapi élet lélekölő egyhangúságából kiszabaduljanak, s a
nagy kaland kellős közepén találják magukat, az egyetlen kaland
közepén, amelyre az átlagembernek élete során lehetősége nyílhat.
[161]
A háború bizonyos mértékig visszájára fordít minden értékrendet.
Felerősít és kifejezésre juttat olyan mély emberi érzéseket, mint az
altruizmus és az együttérzés, melyeknek a békés mindennapok
küzdelmeiben edződött modern ember egoizmusa nemigen nyitna
teret. Az osztálykülönbségek, ha egészen nem tűnnek is el, jelentős
mértékben elhalványulnak. A háborúban az ember újra emberré
válik, esélye lesz arra, hogy kitűnjön társai közül, méghozzá nem
azon előjogok és tisztségek alapján, amelyeket a polgári életben
élvez. Kissé élesen fogalmazva: a háború közvetett forradalom a
békebeli szociális viszonyok igazságtalansága, egyenlőtlensége és
unalma ellenében. Annak jelentőségét sem szabad alábecsülnünk,
hogy amíg a katona az ellenséggel szemben az életéért harcol,
addig nem kell saját társadalmi rétegének tagjaival megküzdenie az
élelemért és a ruházatért, az egészségügyi ellátásért s a helyért,
ahol fejét nyugovóra hajthatja – mindezek eleve megilletik, mint egy
kifordított módon szocializált rendszer alkotóelemét. Hogy a
háborúnak ilyen előnyei vannak, szomorú képet fest civilizációnkról.
Ha a mindennapi élet képes volna a kaland, a szolidaritás, az
egyenlőség és az idealizmus magját elvetni az állampolgárokban,
akkor, s ezt nyugodtan kijelenthetjük, sokkal nehezebb volna az
embereket harcba szólítani. A háborús kormányzatok feladata
ennélfogva kettős: egyrészt ki kell használni s a háború szolgálatába
kell állítani e „forradalmi” lelkesedést, ugyanakkor azonban – a
szigorú fegyelem kikényszerítésével – meg kell akadályozni, hogy
ezen indulatok a kormánnyal szembeni fenyegetéssé változzanak,
erősíteni kell az engedelmesség szellemét a vezetők irányában,
hogy azok a nép előtt önzetlen, bölcs, bátor vezérként álljanak, akik
megóvják nemzetüket a pusztulástól.[162]
Összefoglalva az elmondottakat: a modern idők legnagyobb s az
előző korok csaknem valamennyi háborúját nem a népek elfojtott
agresszivitása, hanem katonai és politikai vezetőik instrumentális
agresszivitása váltotta ki. Ezt támasztják alá a háborúk
gyakoriságáról szóló adatok, amelyek a legprimitívebb kultúráktól
kezdve a legmodernebbekig egyaránt rendelkezésünkre állnak Minél
primitívebb a kultúra, annál kevesebb háborúval találkozunk (Q.
Wright, 1965).[163] Ugyanezt a trendet látjuk érvényesülni abban is,
hogy a technikai civilizáció fejlődésével a háborúk száma növekszik,
hevességük pedig fokozódik – a legmagasabb értékeket az erős
kormányzattal rendelkező nagyhatalmaknál, a legalacsonyabbakat a
primitív népeknél tapasztaljuk, ahol még állandó főnöke sincs a
törzsnek. Miként az alábbi táblázatból kitűnik, az európai
nagyhatalmak egymás között vívott csatái számának alakulása
ugyanezt támasztja alá. A csaták száma 1480-tól kezdve
évszázadonként (Q. Wright, 1965):

ÉV CSATÁK
SZÁMA
1480-1499 9
1500-1599 87
1600-1699 239
1700-1799 781
1800-1899 651
1900-1940 892

Azok, akik amellett érvelnek, hogy a háború kiváltó oka az ember

veleszületett agresszivitása, valójában amellett törnek lándzsát,
hogy a modern világ háborúi teljesen magától értetődően, az ember
„destruktív” természetéből fakadóan törtek ki. Feltevésüket az állatok
viselkedésére s történelem előtti őseinkre vonatkozó tényekkel
próbálták alátámasztani, ezen tényeken azonban erőszakot kellett
tenniük ahhoz, hogy céljaiknak megfeleljenek. Álláspontjuk annak a
megingathatatlan meggyőződésnek a következménye, amely szerint
napjaink civilizációja feltétlenül magasabb rendű, mint a technika
előtti kultúráké. Az érvelés logikája: ha már a civilizált ember is annyi
háborút visel és akkora pusztítást végez, mennyivel rosszabb
lehetett a történelem előtti korok embere, aki a „haladás” felé vezető
útra még csak rá sem lépett. Mivel civilizációnk a pusztító hajlamért
nem tehető felelőssé, eredetét ösztöneinkben kell keresnünk. A
tények azonban mást mondanak.
A védekező agresszió megfékezésének feltételei
Mivel a védekező agresszió a vitális érdekek fenyegetése
ellenében fellépő, filogenetikailag programozott válaszreakció,
biológiai alapjának megváltoztatására nincs lehetőség, még ha
bizonyos mértékig ellenőrizhető és módosítható is, hasonlóan más,
az ösztönökben gyökerező impulzusokhoz. A védekező agresszió
megfékezésének legcélravezetőbb módja azonban mégis azon
élethelyzetek számának visszaszorítása, amelyek az ilyen
viselkedésformákat kiváltják. Azoknak a társadalmi változásoknak az
áttekintése, amelyek ehhez nélkülözhetetlenek, természetszerűleg
meghaladná e könyv kereteit.[164] E helyütt mindössze néhány
megjegyzésre szorítkozom.
A legfontosabb természetesen az, hogy se egyének, se csoportok
ne fenyegessék a másikat. Ennek szükséges feltétele, hogy
mindenki számára rendelkezésre álljanak a méltósággal leélhető élet
anyagi feltételei, hogy valamely csoportnak a másik által való
elnyomása nemhogy lehetséges, de még kívánatos se legyen. Előre
látható időn belül ilyen feltételek csak a jelen termelési, fogyasztási
és tulajdonviszonyok gyökeres megváltoztatásával teremthetők meg;
mikor azt mondjuk, hogy ez az állapot megvalósítható, azzal
semmiképpen nem állítjuk, hogy meg is fog valósulni, s azt sem,
hogy megvalósítása nem fog különösen nagy nehézségekbe
ütközni. Éppen ezek miatt a nehézségek miatt véli úgy sok-sok jó
szándékú ember, hogy jobb, ha inkább nem tesz semmit, s
reménykedik, hogy a haladást dicsőítő rituális énekek majd
segítenek elkerülni a katasztrófát.
Ha sikerül megvalósítani azt a rendszert, amely minden ember
számára biztosítja alapvető szükségleteit, akkor az elnyomó
osztályok is automatikusan eltűnnek. Az ember többé nem élhet
„állatkerti” körülmények között, vissza kell hogy kapja szabadságát, s
fel kell számolni a kizsákmányolás minden formáját. Az, hogy az
ember nem élhet a vezetők állandó felügyelete nélkül, olyan mitikus
elképzelés, amelyet azonnal megcáfolnak azok a társadalmak,
amelyek hierarchia nélkül is nagyon jól működnek. A szóban forgó
program megvalósítása azonban radikális politikai és társadalmi
változásokat követelne meg, amelyek valamennyi intézményre
kihatnának, a családi viszonyokra éppúgy, mint az oktatásra, a
vallásra vagy a munkakapcsolatokra.
Ha pedig nem valódi, csupán a tömeges agymosás és
szuggesztió által az emberekbe sulykolt álfenyegetésről van szó –
nos, az imént vázolt változások minden ilyesfajta pszichikai
hadviselést lehetetlenné tennének. Az egyes ember csupán azért
befolyásolható, mert semmiféle hatalommal nem rendelkezik,
vezetőire azonban áhítatos tisztelettel néz fel; ha tehát ezeket a
viszonyokat, megfelelő társadalmi és politikai változások
megvalósításával, sikerül felszámolni, akkor az egyúttal a tömeges
manipulálhatóság végét s a független, kritikai gondolkodás előtérbe
kerülését jelentené.
Végezetül, a csoportnarcizmus visszaszorítása érdekében fel
kellene számolni a lakosság jelentős részét érintő nyomorúságos
életkörülményeket, a munka egyhangúságát, a tompultságot s a
hatalomból való kirekesztettséget. Mindez nem valósítható meg
pusztán az anyagi feltételek javítása révén: a társadalmi
szerveződés radikális megváltoztatására van szükség, arra, hogy az
ellenőrzés, a tulajdon és a hatalom hármasságának helyébe az élet
érdekei lépjenek, hogy a birtoklást és a felhalmozást a létezés és az
osztozás váltsa fel. E hatalmas vállalkozásban mindenkinek aktívan
és felelősséggel kell részt venni, dolgozói vagy alkalmazotti
minőségében éppúgy, mint állampolgárként. A decentralizáció
gyökeresen új formáit kell megvalósítani, új szociális és politikai
struktúrákat kell létrehozni, hogy eltűnhessen végre az anómia
társadalma, a különálló atomok millióiból felépülő tömegtársadalom.
A felsorolt feltételek egyike sem független a többitől. Egyetlen
szerves rendszert alkotnak, ami nem jelent kevesebbet, mint hogy a
védekező reakció csak egyetlen módon minimalizálható:
amennyiben a történelem legutolsó hatezer éve folyamán kiépült
rendszert egy gyökeresen új berendezkedés váltja fel. Ha pedig ez
megvalósul, azzal Buddha, a próféták, Jézus és a reneszánsz
utópista gondolkodók elképzeléseit többé nem utópikus víziókként,
hanem az ember alapvető biológiai programja megvalósításának
racionális és realisztikus megoldásaiként fogjuk majd számon
tartani: e program az egyén és a faj fennmaradása és gyarapodása.
 10.
A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ: FELTEVÉSEK
Bevezető megjegyzések
A biológiailag adaptív agresszió az élet szolgálatában áll. Ezen
alapfeltevés jelentőségét nehezen lehetne eltúlozni, még ha
alaposabb tisztázásához további adatokra van is szükség. Az
agresszió e típusa olyan késztetés, amely nemcsak az emberben,
hanem valamennyi állatban is megtalálható, természetesen fokozati
eltérésekkel, amelyeket az előző fejezetekben részletesen
megvizsgáltunk.
Az embert egyedülállóvá teszi, hogy olyan impulzusok hatása alá
kerülhet, amelyek gyilkosságra és kínzásra késztetik, s ebben még
örömét is leli; az ember az egyetlen állat, amely saját fajtársait
minden racionális – akár biológiai, akár gazdasági jellegű – cél
nélkül is képes elpusztítani. A következő vizsgálódások célja, hogy
feltárják ezen biológiailag nem adaptív, kártékony destruktivitás
valódi természetét.
A rosszindulatú agresszió, emlékezzünk csak vissza, sajátosan
emberi jellemvonás, amely nem magyarázható az állati eredetű
ösztönök alapján. Nem szolgálja az ember fiziológiai túlélését,
mindazonáltal mentális funkciói szempontjából különleges
jelentőséggel bír. Olyan szenvedély, amely bizonyos kultúrákban és
bizonyos egyénekben uralkodó is lehet, másokban azonban háttérbe
szorul. A következőkben amellett próbálok majd érvelni, hogy a
pusztításhajlam az emberi létezésmódban gyökerező pszichikai
szükségletekre adott lehetséges válaszok egyike, amely – mint arra
már rámutattunk – az ember egzisztenciális szükségleteinek és a
társadalmi feltételeknek kölcsönhatásából ered. Hipotézisünk
azonban elméleti teoretikus megalapozást követel; a következő
kérdésekre keresünk választ: Melyek az emberi létezés speciális
feltételei? Miben keresendő az ember természete vagy ha úgy
tetszik: lényégé?
Napjainkban – a pszichológusok körében legalábbis – ezek a
kérdések nem túlságosan népszerűek, az általános felfogás szerint
a filozófia és más „szubjektív spekulációk” körébe tartoznak.
Reményeim szerint a következőkben sikerül majd megmutatnom,
hogy olyan kérdésekről van szó, amelyek valójában csak empirikus
vizsgálatok alapján dönthetők el.
 Az emberi természet
A görög filozófusokkal kezdve a legtöbb gondolkodó előtt
nyilvánvaló, hogy létezik valami, amit az ember természetének
nevezhetünk, s ami az ember lényegét alkotja. Arról, hogy ez a
lényeg miben is áll, már megoszlanak a vélemények, abban
azonban mindenki egyetért, hogy e lényegi vonásnak léteznie kell,
hogy van valami, aminek alapján az ember – ember. Ennek alapján
az embert ki racionális lényként, ki szocializálódott állatként, ki
szerszámkészítő (Homo faber) vagy szimbólumalkotó lényként
határozta meg.
Újabban egyre gyakrabban megkérdőjelezik e tradicionális
nézőpontot. E változás hátterében az ember történelmi gyökereinek
szentelt – egyre inkább előtérbe kerülő – figyelem áll. Az emberiség
történelmének tanulmányozása arra a belátásra vezetett, hogy
korunk embere olyan mértékben különbözik a régebbi idők
emberétől, hogy dőreség volna feltételezni egyfajta „emberi
természetet”, amely az idők folyamán változatlan maradt. Az efféle
történelmi szemléletet az Egyesült Államokban folyó kulturális
antropológiai kutatások még inkább felerősítették. A primitív népek
tanulmányozása a szokások, az értékek, az érzések és a gondolatok
olyan változatosságára derített fényt, aminek alapján számos kutató
arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember valójában üres lap,
amelyre valamennyi kultúra a saját szövegét írja fel. Van más oka is
annak, hogy a változatlan emberi lényeg létezésében egyre
kevesebben hisznek: az eszme nevében ugyanis igen gyakran
embertelen gondolatokat és tetteket próbáltak igazolni. Az emberi
természetre hivatkozva Arisztotelésztől egészen a XVIII. századig
csaknem valamennyi nagy gondolkodó a szolgaság védelmében
foglalt állást.[165] Egy másik példát említve: a kapitalizmusra jellemző
felhalmozás, versengés és önzés ésszerűsége és
szükségszerűsége mellett érvelve számos gondolkodó arra
hivatkozott, hogy e vonások valójában az ember veleszületett
jellemzői. A népszerűsítő irodalomban gyakran cinikusan még akkor
is az emberi természetre hivatkoznak, amikor a viselkedés olyan
visszásságairól esik szó, mint a falánkság, a gyilkosság, a csalás
vagy a hazugság.
Az emberi természet fogalmát övező szkepszis lehetséges
gyökerei között kell számon tartanunk az evolucionista nézőpont
térhódítását is. Mihelyt úgy tekintünk az emberre, mint aki állandóan
ki van téve az evolúciós változásoknak, akkor ama emberi lényeget
hordozó, változhatatlan szubsztancia feltevése azon nyomban
tarthatatlanná válik. Jómagam azonban ennek ellenére úgy vélem,
hogy az emberi természet problematikája éppenséggel az evolúciós
nézőpont alapján közelíthető meg; ebben a fejezetben ezt a
megközelítést vázolom majd. Ebben a szellemben foglalt állást Karl
Marx, R. M. Bucke,[166] Teilhard de Chardin és T. Dobzhansky is.
Az emberi természet állandósága mellett felhozott érvek
legsúlyosabbika arra hivatkozik, hogy a Homo sapiens lényegi
jellemzőit morfológiai, anatómiai, fiziológiai és neurológiai
szempontból egyaránt megragadhatjuk. A helyzet valóban úgy áll,
hogy az emberi faj pontos és széles körben elfogadott definíciója,
amely a testtartáson, az agy felépítésén, a fogazaton, a
táplálkozáson és más egyéb tényezőkön alapul, ténylegesen
elegendő ahhoz, hogy az embert megkülönböztethessük a
legmagasabb fejlettségi szintet elért többi főemlőstől. Mindenképpen
fel kell tételeznünk azonban, hogy az emberi faj nem csupán testi,
de pszichikai jegyek alapján is definiálható, hacsak nem kívánunk
visszatérni ahhoz az elképzeléshez, miszerint a test és a lélek két
elkülönült létezésszférát alkot.
Darwin messzemenően tisztában volt azzal, hogy az emberi faj
lényege nem csupán az ember különleges testi jegyei, hanem a
kizárólagosan rá jellemző pszichikai sajátosságok alapján is
meghatározható. Az ember származásában a következőket sorolja
fel (G. G. Simpson olvasatában):

Magasabb intelligenciájának megfelelően az ember viselkedése –

az állatokéval összevetve – rugalmasabb, s kevésbé reflex-, illetve
ösztönszerű.
 Az emberben is jelen vannak a legfejlettebb emlősök olyan
komplex vonásai, mint amilyen a kíváncsiság, az utánzás, a
figyelem, az emlékezet és a képzelet, mindezeket azonban sokkal
magasabb szinten birtokolja, s bonyolultabb módon használja.
A többi állattal összehasonlítva az ember sokkal ésszerűbben
gondolkodik, s képes – viselkedésében megújulva – a változó
kihívásoknak racionálisan megfelelni.
Az ember rendszeresen használ és készít eszközöket.
Az ember öntudattal rendelkezik: képes reflektálni – többek között
– múltjára, jövőjére, életére és halálára is.
Az ember képes mentális absztrakciókra s ezeknek megfelelő
jelképrendszer kialakítására: e folyamat legnyilvánvalóbb eredménye
az emberi nyelv kialakulása.
Némely embernek érzéke van a szépséghez.
A legtöbb emberben jelen van egyfajta vallásos érzület,
amennyiben ezt elég tágan értelmezzük ahhoz, hogy az áhítat
érzését, a babonákat, s a spirituális és természetfeletti létezőkbe
vetett hitet egyaránt magában foglalja.
Az ember – normális esetben – erkölcsi érzékkel rendelkezik,
újabb kifejezéssel élve: moralizál.
Az ember olyan kultúrát és társadalmat teremtett, amelynek
komplexitása az. állati kultúrákkal és társadalmakkal összevetve
egyedülálló (G. G. Simpson, 1946).

Darwin fenti listáján végigtekintve több dolog is szemünkbe ötlik.

Számos, egymástól többé-kevésbé független jellemzőt sorol fel,
amelyek közül némelyek – az öntudat, a szimbólumalkotás, a
kultúrateremtés, valamint az esztétikai, a vallási és az erkölcsi érzék
– kizárólag az emberre jellemzők. A lista mindazonáltal csupán leíró
s felsorolás jellegű, hiányzik belőle a rendszeresség, a közös alapul
szolgáló feltételek kiemelése.
Listájában még csak meg sem említi a specifikusan emberi
érzelmeket és szenvedélyeket, mint a kedvesség, a szerelem, a
gyűlölet, a kegyetlenség, a narcizmus, a szadizmus, a mazochizmus
– és még sorolhatnám. Ezek közül egyesekre úgy hivatkozik, mint
amelyek az ember ösztöneiből erednek. Számára az ember, miként
minden állat

s főként valamennyi főemlős, rendelkezik bizonyos közös

ösztönökkel. Közös bennük az érzékelés, a szemléletek és az
észleletek, hasonlóak a szenvedélyeik, a hangulataik és az
érzelmeik, s ez még az. olyan összetett érzésekre is igaz, mint az
irigység, a gyanakvás, a hála, a nagylelkűség, a csalárdság, a
bosszúvágy vagy a humorérzék; valamennyien csodálkoznak és
kíváncsiskodnak, s ugyanazon képességek alapján – bár erősen
eltérő mértékben – képesek utánzásra, eszmetársításra és
gondolkodásra (C. Darwin, 1946).

Nyilvánvaló tehát, hogy amennyiben a legfontosabb

szenvedélyeket jellegzetesen emberiként állítjuk be, Darwin
eszméiben nem sok fogódzót találunk.
Az evolúciós gondolat Darwin utáni fejlődése jól követhető a jelen
egyik legkiválóbb szaktekintélyének, G. G. Simpsonnak az írásaiban.
Simpson is amellett foglal állást, hogy az ember rendelkezik olyan
lényegi tulajdonságokkal, amelyek valamennyi állattól
megkülönböztetik. „Fontos, hogy tisztában legyünk azzal – írja hogy
az ember az állatok egyike, ám még ennél is fontosabb, hogy lássuk:
természetének egyedisége éppenséggel azon vonásaiban rejlik,
amelyek a többi állattól megkülönböztetik. A természet rendjében
elfoglalt helye s különleges szerepe nem állat, hanem ember
voltában keresendő” (G. G Simpson, 1946).
Simpson a Homo sapiens jellegzetes ismertetőjegyeiként az
intelligenciát, a rugalmasságot, az individualizációt és a
szocializációt említi. S ha álláspontját nem is tartjuk minden
szempontból kielégítőnek, kísérlete, hogy az ember lényegi jegyeit
egyetlen alapvető vonásból származtassa, s annak felismerése,
hogy mennyiségi jellemvonások az ember esetében minőségiekbe
csaptak át, a darwini állásponthoz képest mindenképpen
előrelépésnek tekinthető (G. G. Simpson, 1944; 1953).
A pszichológia nézőpontjából a specifikusan emberi szükségletek
legismertebb áttekintése Abraham Maslow érdeme: az ember
alapvető szükségleteit felsoroló listáján a fiziológiai és esztétikai
szükségletek, a biztonság, a valahova tartozás igénye, a szeretet, a
megbecsülés, az önmegvalósítás, a tudás és a megértés
szerepelnek (A. Maslow, 1954). Azonban ez is inkább egyfajta
rendszertelen felsorolás, sajnálatos módon Maslow sem próbálja
meg e sokféle szükségletnek az ember természetében rejlő közös
eredetét feltárni.
Az ember természetének a sajátosan emberi – biológiai és
mentális – vonások alapján való feltárása során először az ember
születésének körülményeit kell figyelembe vennünk.
Első pillantásra egyszerű kérdésnek tűnik, hogy az ember
individuális létezése vajon mikor veszi kezdetét – közelebbről
megvizsgálva azonban ez az egyszerűség rögvest szertefoszlik.
A lehetséges válaszok: a fogamzás pillanatában, akkor, amikor a
méhmagzat határozott emberi alakot ölt, a születéssel vagy az
elválasztás idején, sőt akár amellett is érvelhetünk, hogy a legtöbb
ember meghal, mielőtt valóban megszületett volna. Legjobban
tesszük, ha nem a születés egy meghatározott napjáról vagy órájáról
beszélünk, hanem ehelyett azt a folyamatot tekintjük, melynek során
egy ember egzisztenciája kiteljesedik.
Még inkább zavarba jövünk, ha azt kérdezik, mikor született meg
az emberi faj. Az evolúciós folyamat részleteiről sokkal kevesebbet
tudunk, mint az egyedfejlődésről. Évmilliókon átívelő változásokról
kellene számot adnunk, olyan véletlenszerűen megtalált csontvázak
és eszközök alapján, melyek történeti jelentősége folyamatos vita
tárgya a szakemberek körében.
Bár tudásunk elégtelen, mégis vannak olyan tények, amelyek
alapján – még ha számos részletet illetően egyelőre a homályban
tapogatózunk is – nagy vonalakban felvázolhatjuk az ember
megszületésének folyamatát. Az emberi faj fogantatásának pillanatát
az egysejtű élet félmilliárd évvel vagy az első emlősök százmillió
évvel ezelőtti megjelenéséhez köthetjük, de mondhatjuk azt is, hogy
az ember fejlődése a legkorábbi hominidák korában, mintegy
tizennégymillió évvel ezelőtt kezdődött meg. A faj születése tehető
az első ember, a Homo erectas korára, amelynek különböző fajtái
Ázsiából kerültek elő (pekingi ember), s amelynek maradványai
között egymilliótól ötszázezer évesig megtalálhatók a
legkülönbözőbb korúak, de amellett is érvelhetünk, hogy csupán
negyvenezer évvel ezelőttre, a – mai emberrel szinte minden
lényegi, biológiai vonatkozásban azonos – modern ember (Homo
sapiens sapiens) színre lépésének idejére datálható.[167] S valóban,
ha a folyamatra történeti távlatból tekintünk, akkor az ember
tulajdonképpeni megszületése csupán az utolsó néhány perc
fejleménye. Még az sem lehetetlen, hogy a születés folyamata nem
is ért véget, az ember még nem szakadt el a köldökzsinórtól, s olyan
komplikációk léptek fel, amelyek miatt, úgy tűnik, az is kétséges,
hogy megszületik-e egyáltalán – előfordulhat az is, hogy halva
születetten tűnik el a történelem süllyesztőjében.
Az ember megszületését több tudós is egyetlen momentummal, a
szerszámkészítéssel kapcsolja össze: mindannyian Benjamin
Franklint követik, aki az embert Homo faberként, szerszámkészítő
lényként határozta meg. Ez a definíció Marx éles kritikáját váltotta ki,
aki szerint csupán a jenkik karakterisztikus jellemzőjét ragadja meg.
[168] Újabban Mumford bírálja meggyőzően azokat az álláspontokat,

amelyek a szerszámkészítést tekintik az emberi fejlődés

kiindulópontjának (Mumford, 1967).
Az ember természetének valódi meghatározását az evolúció
folyamatában kell keresnünk, nem pedig olyan elszigetelt
jelenségekben, mint amilyen a szerszámkészítés, ami ráadásul
magán viseli korunk termelés iránti megszállottságának jegyeit.
Végeredményben az ember lényegi vonását azon két alapvető
biológiai feltétel együttes megjelenésében kell látnunk, amelyek az
emberi faj kialakulását lehetővé tették. Ezek egyike, hogy a
viselkedés egyre csökkenő mértékben áll az ösztönök befolyása
alatt.[169] Ha az ösztönök természetére vonatkozóan folynak is viták,
abban mindenesetre összhang látszik kialakulni a kutatók között,
hogy minél magasabb evolúciós lépcsőfokot ér el egy állat,
viselkedésében annál kevesebb tipikus, szigorúan meghatározott s
az agyban filogenetikailag programozott mintázat ismerhető fel.
A viselkedés egyre csökkenő meghatározottságát egy folytonos
vonallal szemléltethetjük, amelynek a zéró szintjén az állati evolúció
legalsó fokain elhelyezkedő létformák állnak, amelyek viselkedését
csaknem teljes mértékben az ösztönök határozzák meg, az emlősök,
majd a főemlősök megjelenéséig ez a szint folyamatosan csökken,
majd egy szakadék következik, s csak azután a majmok, végül az
emberszabásúak – mint azt Yerkes és Yerkes klasszikus vizsgálatai
kimutatták (R. M. Yerkes és A. V. Yerkes, 1929). Az ösztönök általi
determináltság a minimumot az emberi fajnál éri el.
Az állati evolúció másik fő trendjét az agy s különösképpen a
neocortex növekedése jelenti. Ez esetben is egy kontinuum
reprezentálja leghívebben az evolúciós változást, amelynek egyik
végpontján a fejlődés legalacsonyabb fokán álló állatok
helyezkednek el, amelyek idegrendszere még kezdetleges, s csak
viszonylag kisszámú idegsejtből épül fel – a másik végpontot pedig
az ember alkotja, nagyobb méretű és bonyolultabb felépítésű
agyával, amelynek neocortexe még a legközelebbi őseinkhez képest
is háromszor nagyobb, a neuronok közötti kapcsolatok száma pedig
felmérhetetlen.[170]
A fenti megfontolások alapján az embert úgy definiálhatjuk, mint
az a főemlős, amely az evolúciós fejlődés azon pontján áll, ahol az
ösztönök általi determináltság a minimális, az agy fejlettségi foka
pedig a maximális értéket veszi fel. Ez a kombináció az evolúció
folyamán sohasem fordult elő, biológiai léptékben számolva
tökéletesen új jelenség.
Amikor az ember megjelent az élet színpadán, ösztönei már csak
kismértékben befolyásolták viselkedését. Eltekintve olyan elemi
reakcióktól, mint a veszélyérzet vagy a szexuális késztetés, nem
rendelkezik olyan általános öröklött programmal, amelynek alapján
élete legtöbb, helyes döntést igénylő helyzetében elboldogulna.
Ennek eredménye akár az is lehetne, hogy az ember válik minden
állat közül a leggyámoltalanabbá és legtörékenyebbé. Vajon éppen
az lenne a különlegesen nagy méretéi emberi agy funkciója, hogy
ellensúlyozza az ösztönök hiányát?
Bizonyos mértékig igen. Az ember a helyes döntések
meghozatalakor értelmére támaszkodik. Nagyon jól tudjuk azonban,
milyen gyenge és megbízhatatlan ez a szerkezet. Vágyaink és
szenvedélyeink nagyon könnyen befolyásolhatják, s nagyon
könnyen enged is ezeknek a befolyásoknak. Az emberi agy,
amellett, hogy elégtelen a hiányzó ösztönök feladatainak ellátására,
ráadásul alaposan meg is nehezíti az életet. A mondottak
természetesen nem az instrumentális intelligenciára vonatkoznak,
vagyis arra a típusú gondolkodásra, amelynek célja a tárgyak
manipulációja a céloknak megfelelően; ezzel az ember és az állatok,
különösképpen a főemlősök egyaránt rendelkeznek. Itt az emberi
gondolkodásnak egy minőségileg új fokozatot jelentő aspektusáról,
az öntudatról van szó. Az ember az egyetlen állat, amely nem
csupán tud, de tudja is, hogy tud. Az ember az egyetlen állat, amely
nem csupán instrumentális intelligenciával, hanem értelemmel is
rendelkezik, a dolgok objektív megértésének képességével, amely a
tárgyak valódi mibenlétét is feltárja, nem csupán azt, miként
használhatók fel a szükségletek kielégítése érdekében. Öntudatával
és értelmével felvértezve az ember képes saját magára mint a
természettől és a többi embertől különböző lényre tekinteni:
tudatában van gyengeségének, tudatlanságának – és saját léte
végességének, halálának is.
Az öntudat, az értelem s a képzelet megzavarják az állati létet
jellemző „harmóniát”. Kialakulásuk eredményeképpen az ember
egyfajta anomáliává, a világegyetem szeszélyévé vált. Része ugyan
a természetnek, alá van vetve a fizika törvényeinek, azokat nem
tudja megváltoztatni, mégis képes kitörni a természetből. El van
választva attól, aminek mindazonáltal részét alkotja, otthontalan,
holott ahhoz az otthonhoz kötött, amelyet minden teremtménnyel
meg kell osztania. Valahol, valamikor egyszer csak megjelent a
világban, majd ugyanilyen véletlenszerűen s akarata ellenére
egyszer csak kiemelkedett belőle. Tisztában van saját korlátaival,
érzékeli gyengeségét s létének végességét. Létezésének kettőssége
örökre elkíséri: értelmét nem dobhatja el magától, miként testétől
sem szabadulhat meg, addig legalábbis, amíg életben van, s amíg
életben van, teste azt diktálja, hogy életben is akarjon maradni.
Az ember élete nem egyszerűen a fajtára jellemző viselkedés-
minták ismétlése – neki magának kell megélnie az életet. Az ember
az egyedüli állat, amely a természetben nem érzi otthon magát, aki
úgy érzi, kiűzetett a paradicsomból, az egyetlen állat, amely előtt a
létezés maga a probléma, amelyet meg kell oldania, s amely elől
nem menekülhet. Nem térhet vissza az ember előtti természeti
állapot harmóniájához, s ha előrehalad is, nem tudhatja, hova fog
megérkezni. Az emberi egzisztenciában rejlő ellentmondás
folyamatos instabilitáshoz vezet, ami valamennyi állattól
„megkülönbözteti, azok ugyanis, azt mondhatnánk, a természettel
összhangban élnek és halnak. Nyilván nem állíthatjuk, hogy az állat
élete szükségképpen békés és boldog, csupán annyit, hogy minden
faj rendelkezik egy speciális ökológiai lakófülkével (niche), amelyhez
testi és pszichikai jellemvonásaik az evolúció folyamán adaptálódtak
Az ember létezéséből fakadó s ennélfogva elkerülhetetlen
instabilitása bizonyos szinten tartható, amennyiben az ember –
kultúrájára támaszkodva – módot talál arra, hogy többé-kevésbé
adekvát választ adjon egzisztenciális problémáira. Ez azonban nem
jelenti azt, hogy az ellentmondás egyszer s mindenkorra eltűnne –
csak szunnyad, s adandó alkalommal, amikor a viszonylagos
egyensúly feltételei megváltoznak, újra kiütközik.
Az ember önmegvalósításának folyamata során e viszonylagos
egyensúly újra és újra felborul. Történelme során az ember
környezetét s ennélfogva önmagát is megváltoztatta. Tudása egyre
nő, egyúttal azonban egyre több dologról derül ki számára, hogy
nem ismeri; saját magára mint individuumra s nem egyszerűen mint
törzsének egy tagjára tekint, ennek ára viszont fokozódó különállás
és magányosság. Nagyobb és hatékonyabb társadalmi egységeket
hoz létre, melyeket nagy hatalmú vezetők irányítanak, s meg kell
tanulnia együtt élni a félelemmel és az alávetettség kínzó érzésével.
Szert tesz valamekkora szabadságra – amitől azonmód meg is
rémül. Egyre hatékonyabban termel, e növekedés eredményeként
azonban falánk és önző, az önmaga által teremtett tárgyak
rabszolgája lesz.
Az instabilitás az embert új egyensúly megtalálására sarkallja.
Amit gyakran az ember veleszületett, haladás iránti
elkötelezettségének tartanak, valójában az új s talán tartósabb
egyensúly megtalálásának vágya.
 Az egyensúly újabb és újabb formái nem feltétlenül jelentik az
emberi fejlődés nyílegyenes vonalát Az új felfedezések gyakorta
visszafejlődést eredményeznek. Az újabb megoldásokat keresve az
ember sokszor zsákutcában találja magát, amelyből nem
egykönnyen szabadulhat, s nem lehetünk biztosak abban, hogy ez
egyáltalán sikerül-e neki.
A fenti megfontolások az emberi természet (vagy lényeg) egy
meghatározását sugallják. Meggyőződésem, hogy az ember
mibenléte nem határozható meg bizonyos speciális vonások alapján,
mint amilyen a szeretet, a gyűlölet, az értelem, a jó és a rossz –
csupán az emberi létezés alapvető ellentmondása alapján, amely a
hiányzó ösztönök és az öntudat között fennálló biológiai
antinómiában gyökerezik. Ez az egzisztenciális konfliktus olyan
pszichikai szükségleteket eredményez, amelyek valamennyi
emberben közösek. Az ember arra kényszerül, hogy felülkerekedjen
az elkülönültség, a gyámoltalanság és az idegenség borzalmain,
hogy a világban otthon érezhesse magát. E pszichikai
szükségleteket egzisztenciálisnak nevezem, elvégre magának az
emberi létezésnek a feltételeiben gyökereznek. Közösek minden
emberben, kielégítésük elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember
lelkileg épségben maradjon, miként az organikus drive-ok kielégítése
az életben maradás szükségszerű feltétele. E szükségletek
kielégítése azonban a társadalmi különbségeknek megfelelően
eltéréseket mutat, s olyan szenvedélyekben mutatkozik meg, mint a
szeretet, a gyengédség, az igazságosság iránti vágy, a
függetlenség, az igazság iránti elkötelezettség, a gyűlölet, a
szadizmus, a mazochizmus, a destruktivitás vagy a narcizmus. A
felsoroltakat jellemben gyökerező vagy egyszerűen csak emberi
szenvedélyeknek nevezem, hiszen az ember karaktere pontosan
ezekből tevődik össze.
Mivel a karakter fogalmát a későbbiek folyamán részletesen
tárgyalni fogom, e helyütt legyen elég annyi, hogy a karakter azon
nem ösztönös késztetések viszonylag állandó rendszere, amelyen
keresztül az ember a környező – emberi és természeti – világhoz
viszonyul Mintha a hiányzó állati ösztönöket helyettesítené: ez az
ember második természete. Az organikus drive-ok és az
egzisztenciális szükségletek minden emberben közösek, s bar az
eltérő tapasztalatok következtében eltéréseket mutatnak, ezek csak
abban nyilvánulnak meg, hogy a karaktert milyen típusú
szenvedélyek uralják. A karakterbeli eltérések többsége a társadalmi
viszonyok gyökerezik (a karakter kialakulásában mindazonáltal a
genetikai adottságok is közrejátszhatnak), a karaktert meghatározó
szenvedélyek tehát történeti, míg az ösztönök természeti kategóriát
jelentenek. De az előbbi sem tisztán történeti jellegű fogalom,
elvégre a társadalmi hatások csupán az emberi létezés biológiailag
adott feltételein keresztül érvényesülhetnek.[171]
Most már készen állunk arra, hogy rátérjünk az ember
egzisztenciális szükségleteinek s változatos, karakterében
gyökerező szenvedélyeinek tárgyalására, mely utóbbiakat az
előzőekre adott válaszoknak tekinthetjük. Mielőtt azonban
hozzákezdenénk, tekintsünk vissza, s elevenítsük fel a módszer
problematikáját. Megpróbálkoztam azzal, hogy rekonstruáljam,
milyen is lehetett az emberi elme a történelem előtti időkben. A
nyilvánvaló ellenvetés ezzel szemben, hogy mindez csupán elméleti
konstrukció, amelyet semmiféle bizonyíték nem támaszt alá – vagy
legalábbis úgy tűnik, hogy nincs ilyen bizonyíték. Ennek ellenére
állíthatjuk, hogy bizonyos munkahipotézisek mégiscsak
megfogalmazhatók, amelyek nincsenek minden empirikus
megerősítés híján, s amelyek igazságáról a későbbi vizsgálatoknak
kell majd dönteniük.
A szóban forgó empirikus tények arra vonatkoznak, hogy
rítusokra és kultuszokra utaló jelek már a félmillió évvel ezelőtt élt
pekingi ember lelőhelyein felbukkannak, ami azt támasztja alá, hogy
az emberi tevékenység már a legkorábbi időkben sem korlátozódott
a fizikai szükségletek kielégítésére. A történelem előtti idők
művészetének és – az ettől akkoriban el nem választható –
vallásának tanulmányozása a primitív emberi természet
megismerésének legfőbb forrása. E hatalmas és a mai napig heves
viták tárgyát képező területnek a részletes vizsgálatában e helyütt
nem merülhetek el. Nyomatékosan leszögezném azonban, hogy
jelenlegi ismereteink s azon tények alapján, amelyekre csak a
későbbiek során derül majd fény, mindaddig nem tudjuk megadni a
történelem előtti ember elméjének rekonstrukcióját, amíg nem
rendelkezünk a megfejtéshez szükséges kulccsal. Ez a kulcs,
meggyőződésem szerint, tulajdon elménkben rejlik Nem a tudatos
gondolatokban, hanem azokban a kategóriákban és érzésekben,
amelyek ugyan a tudattalan mélyén rejtőznek, azonban minden
kultúrában és minden emberben közös tapasztalati alapot alkotnak:
összességüket legszívesebben elsődleges emberi tapasztalatnak
nevezem. Mivel ez minden emberben közös, nem kell az egyes
fajokon belüli öröklődésre hivatkoznunk, ha magyarázni akarjuk
Az első kérdés, amelyet fel kell tennünk, nyilvánvalóan a
következő: megtalálhatjuk-e valaha e megoldásnak ezt a kulcsát,
képesek leszünk-e arra, hogy tulajdon elménkén mintegy
felülemelkedve „az eredendő ember” pozíciójába helyezzük
magunkat? A dráma, a költészet, a művészetek és a mitológia már
megoldották e feladatot, a pszichológia viszont, a pszichoanalízist
leszámítva, egyelőre adós maradt a maga megoldásával. A
pszichoanalízis egyes irányzatai különböző utakat jártak be: Freud
„eredeti embere” egy történetileg rekonstruált patriarchális
férfiközösség tagja, akit a zsarnok apák irányítanak és
kizsákmányolnak, akik ellen aztán fellázad; a felettes én s az új
társadalmi rend kialakulásának alapját e viszonyok belsővé tétele
jelenti. Freud célja e konstrukcióval az volt, hogy pácienseit a
legkorábbi ősökkel közösnek vélt élmények megtapasztalása révén
hozzásegítse tulajdon tudatalattijuk felfedezéséhez.
Bár az eredendő ember e modellje a képzelet szüleménye, s az
Ödipusz-komplexust sem tekinthetjük az emberi tapasztalat
legmélyebb szintjének, Freud mégis új távlatokat nyitott:
legfontosabb vívmánya annak a lehetőségnek a felismerése, hogy
az ember minden korszakban és kultúrában ugyanazzal az alapvető
tapasztalattal rendelkezett, amellyel valamennyi közös őse. Ezzel
Freud újabb érvvel támasztotta alá a humanista meggyőződést, mely
szerint mindenki ugyanazokkal a közös emberi gyökerekkel
rendelkezik.
C. G. Jung a freudi teória kissé átdolgozott s több tekintetben is
kifinomultabb változatát nyújtotta. Őt leginkább a mítoszok, a rítusok
és a vallások sokfélesége érdekelte. Értelmezésében a mítoszok a
tudattalan megértésének első számú eszközeivé váltak, a mitológia
és a pszichológia közötti kapcsolatot minden elődjénél
rendszerezettebben és átfogóbban tárgyalta.
A következőkben nem csupán arra teszek javaslatot, hogy a jelen
megértéséhez a múltra, hanem arra is, hogy a történelem előtti idők
megértése érdekében tulajdon tudatalattinkra támaszkodjunk. Ehhez
az önmegismerés pszichoanalitikus gyakorlatát kell elsajátítanunk: el
kell hárítanunk a tudatalatti megismerésének útjába álló
ellenállásunkat, amivel leszűkítjük annak lehetőségét, hogy tudatos
gondolataink túlzott mértékben gyakoroljanak hatást énünk
mélységeire.
Amennyiben e feladattal megbirkózunk, nem csupán a velünk
egyazon kultúrában élő, hanem a más viszonyok között
felnevelkedett, sőt, elborult elméjű embertársainkat is képesek
leszünk megérteni. Érzékelhetjük, mit kellett tapasztalnia az ősi
embernek, milyen egzisztenciális szükségletei voltak, s ezekre
milyen típusú válaszokat adott (amely válaszok lényegében
azonosak az általunk adottakkal).
Amikor az egykori műalkotásokra – kezdve a legkorábbi
barlangfestményekkel, folytatva a radikálisan különböző kultúrákban
keletkezett afrikai, görög vagy középkori alkotásokkal – tekintünk,
természetesnek vesszük, hogy képesek vagyunk ezek megértésére,
annak ellenére, hogy a szóban forgó kultúrákat mély szakadék
választja el a miénktől. Álmainkban ugyanazok a jelképek és
ugyanazok a mítoszok jelennek meg, amelyeket őseink éberen is
valóságosnak véltek Talán éppen ezek alkotják az emberiség közös
nyelvét, amely nem függ a tudatos tapasztalatszférájában jelen levő
különbségektől? (E. Fromm, 1951)
Ha figyelembe vesszük, hogy az ember evolúciójának jelenkori
vizsgálata egyoldalúan az ember testének és tárgyi kultúrájának
fejlődésére koncentrál, amely fejlődés elsődleges tanúbizonyságai a
régészek által feltárt csontmaradványok és eszközök, akkor semmi
okunk nincs csodálkozni azon, hogy az ősi ember elméjének
rekonstrukciója csupán a kutatók elenyésző kisebbségét
foglalkoztatja. Ennek ellenére az itt bemutatandó álláspontot számos
kiváló tudós is magáénak vallja, olyanok, akik a többségtől eltérői
filozófiai nézőpontból indulnak ki; saját felfogásomhoz legközelebb F.
M. Bergotinioux, a kiváló paleontológus, valamint T. Dobzhansky, a
jeles zoológus és genetikus gondolatai állnak.
Bergounioux a következőket írja:

Bár az embert – anatómiai és fiziológiai jellemzői alapján – joggal

sorolhatjuk a főemlősök közé, mégiscsak az emberi faj alkotja az
egyetlen olyan biológiai csoportot, amelynek egyedülálló voltát senki
nem vitatja. (…) Az ember alapvető tapasztalata, hogy eredeti
környezetéből kegyetlenül kiszakítva olyan világban találja magát,
amelynek sem méreteit, sem törvényeit nem ismeri, minek
következtében érzi, hogy meg kell tanulnia mindent, folyamatos és
keserves erőfeszítések révén, valamint saját hibáiból okulva, aminek
a túlélés szempontjából hasznát veheti. A környezetében élő állatok
némelyike készleteket halmoz fel, mások vizet keresnek, álcázzák
magukat, vagy menekülnek, hogy elkerüljék a rájuk leselkedő
számtalan veszélyt: számukra a nyugalom és az aktivitás időszakai
változhatatlan, az alvásra, táplálkozásra, szaporodásra és
védekezésre késztető ösztönök által rögzített ritmusban követik
egymást. Az ember azonban megkülönbözteti magát valamennyitől:
ő az egyetlen, aki magányosnak, elhagyatottnak érzi magát, s tudja,
hogy nem tud semmit azonkívül, hogy semmit sem tud (…) Az
egzisztenciális szorongás az ember legelső érzéseinek egyike,
amely akár a kétségbeesés határára is sodorhatja (F. M.
Bergounioux, 1964).

Hasonló álláspontot képvisel Dobzhansky is:

Az öntudat és az előrelátás az emberre a szabadság és a

felelősség hatalmas terhét rótta. Szabadon dönthetünk arról, hogy
bizonyos terveinket megvalósítjuk, másokat viszont függőben
hagyunk. Szívesebben vágjunk a világ és önmagunk urai, mintsem
szolgái – efelett érzett örömünket azonban éppen a felelősség
tudata mérsékeli. Az ember tisztában van azzal, hogy tetteivel el kell
számolnia, képes a jó és a rossz megkülönböztetésére, ez pedig
rettenetesen nehéz terhet jelent, amelyhez hasonlóval egyetlen más
állatnak sem kell megbirkóznia. Az emberi lélekben tragikus
disszonancia lakozik, amely még a vajúdásnál is fájdalmasabb (T.
Dobzhansk), 1962).
 Az ember egzisztenciális szükségletei
és a karakterében gyökerező szenvedélyek[172]
A tájékozódás és az áhítat keretei
Az ember megkülönböztető jegyei – öntudata, értelme és
képzelete, amely képességek messze meghaladjak még a
legokosabb állatok instrumentális gondolkodását is – megkövetelik,
hogy a környező világról s a maga által ebben a világban elfoglalt
helyről egységes, strukturált képpel rendelkezzen. Szüksége van
egy térképre, amelyre támaszkodva eligazodhat a természeti és a
társadalmi valóságban, amely nélkül összezavarodna, s képtelen
lenne céltudatos és konzisztens cselekvésre. Ilyen segítség híján
nem tudna irányt adni önmagának, nem találna egyetlen fix pontot
sem a változó világban, amelyből kiindulva elrendezhetné az őt érő
benyomásokat. Hogy az események végső magyarázatának a
boszorkányságot és a mágiát tartja, vagy úgy véli, életét és sorsát
őseinek lelke irányítja, hogy bizodalmát egy mindenható, büntető és
jutalmazó Isten kezébe vagy az emberi lét valamennyi problémájára
megoldással szolgáló tudományba helyezi, ebből a szempontból
semmiféle jelentősége nincs, hiszen valamennyi ugyanúgy a
világban való eligazodás keretéül szolgál. Az ember a világban
értelmet s a társaival való egyetértés alapján bizonyosságot keres
azon eszmékben, amelyek e világra vonatkoznak. Ha téves is e
térkép, lélektani szerepét mindenesetre betölti. Tökéletesen e térkép
természetesen soha nem volt téves – miként helyes sem. A
jelenségek magyarázatát nyújtva mindenkor elégséges volt az élet
céljainak szempontjából. A teológiai kép csupán abban a mértékben
képes megfelelni az igazságnak, amennyiben az élet gyakorlata
megszabadul az őt övező ellentmondásoktól és irracionalitástól.
Megkerülhetetlen tény, hogy egyetlen kultúra sincs, amelyben ne
találkoznánk ilyesfajta orientációs kerettel, s ez áll az egyes emberre
is. Némelyek gyakorta tagadják, hogy rendelkeznének valamiféle
átfogó elmélettel, s meggyőződésük szerint a különböző
jelenségekre és az élet esetlegességeire csupán az adott helyzetet
mérlegelve, egyedi döntéseik alapján adnak választ. Könnyedén
megbizonyosodhatunk azonban an ól, hogy saját filozófiájukat még
ők is eleve adottnak tekintik, elvégre számukra éppenséggel ez a
józan ész által diktált álláspont, viszont nincsenek tisztában azzal,
hogy fogalmaik egytől egyig a mindenki által elfogadott ideák
rendszerében gyökereznek. Amikor a sajátjáétól szögesen eltérő
nézőponttal szembesül, az ilyen ember azt azonmód „ostobának”,
„irracionálisnak” vagy „gyerekesnek” ítéli, saját magát tekintve az
egyetlen logikusan gondolkodó lénynek. A vonatkoztatási rendszer
megformálásának igénye különösképpen nyilvánvaló a gyermekek
esetében. Egy adott kort elérve valamennyi gyermekben mélyből
fakadó késztetés támad, hogy saját, külön bejáratú vonatkoztatási
rendszert alkosson – méghozzá igen ötletesen, viszonylag kevés
információ birtokában.
A szóban forgó igény intenzitása egyúttal magyarázattal szolgál
arra is, ami az emberi természet kutatóit gyakran csodálattal tölti el,
hogy mi módon képesek irracionális – akár politikai, akár vallási,
akár valamilyen más tartalmú – doktrínák olyan könnyedén emberek
tömegeit hatalmukba keríteni, amely nézetek azok szemében, akik
nem kerülnek a hatásuk alá, nyilvánvalóan értéktelen s értelmetlen
konstrukcióknak tűnnek. A válasz részben a vezetők szuggesztív
képességeiben, részben az ember befolyásolhatóságában
keresendő. Ezzel azonban még nem adtunk kimerítő választ a
kérdésre. Az ember minden bizonnyal nem lenne olyan
befolyásolható, ha nem dolgozna benne elemi erővel a tájékozódást
megkönnyíteni képes keretelmélet megformálásának igénye. Mini
több – akár valamennyi – kérdésre kínál választ egy eszmerendszer,
annál inkább képes hatást gyakorolni a tömegekre: ez a
magyarázata, hogy irracionális, mi több, egyenesen zagyva
ideológiák olyan könnyedén hatalmukba kerítik az emberek
gondolkodását.
Egy térkép azonban önmagában nem szolgálhat vezérfonalként,
az embernek szüksége van egy célra is, amely irányi szab
cselekvésének. Az állatnak ilyen problémával nem kell
megbirkóznia. Ösztönei egyszerre nyújtják számára az elébe tűzött
célokat s az ezek megvalósításához szükséges iránymutatást. Az
embernek azonban, akiben az ösztönök általi determináltság kisebb
mértékéi, értelme pedig képessé teszi a számos lehetőség
mérlegelésére, ezenfelül szüksége van a teljes odaadás tárgyára is,
amely valamennyi erőfeszítése fókuszpontjának s a magáénak
vallott – nem csupán a bevallott, de ténylegesen – valamennyi érték
alapjául szolgál. E vágyra több magyarázat is adható. Az áhítat
tárgya az energiát egyetlen irányba képes összpontosítani; kiemeli
az egyént kétségektől hemzsegő egzisztenciájából, s értelmet ad az
életének. Ha olyan célnak szenteli magát, amely kívül esik elkülönült
személyén, akkor annak hatása alá kerülve képes önmagán
felülemelkedni s elhagyni az abszolút egocentrizmus börtönét.[173]
Az ember áhítatának tárgyai korántsem állandóak. Alávetheti
magát olyan bálványnak is, amely gyermekei elpusztítását kívánja
tőle, de követhet olyan ideált is, amely megköveteli, hogy
mindenáron megvédje gyermekeit, éppúgy elkötelezheti magát az
élet virágzása, mint elpusztítása mellett. Lehet a célja a minél
nagyobb vagyon vagy hatalom, de akár a szeretet és az
eredményes, önfeláldozó élet is. Az embert a legkülönfélébb célok
és bálványok vezérelhetik, s bár a különbségek sem hanyagolhatok
el, az elsődleges mindenképpen maga az áhítat: a beteljesedésre
törekvő egzisztenciális szükséglet – a beteljesülés mikéntje csupán
másodlagos.
Meggyökerezettség
Mikor a gyermek megszületik, elhagyja az anyaméh biztonságát,
azt az állapotot, amelyben a természet – s az anyai test – részeként
élt. A születés pillanatában még mindig szimbiotikusán anyjához
kapcsolódik, sőt azt követően is, minden más állatnál hosszabb
ideig. A köldökzsinór elvágásával is megmarad azonban a mélyből
fakadó, az elválasztottság megszüntetése, az anyaméhbe való
visszatérés – de legalábbis egy abszolút védettséget és biztonságot
jelentő állapot megtalálása iránti vágy.[174]
A paradicsomba való visszatérés útját azonban eltorlaszolják az
ember biológiai – különösképpen neurofiziológiai – adottságai. Két
lehetőség között választhat: vagy makacsul ragaszkodik a
visszatérés vágyálmához, s ezért az anyjától való függőség
szimbolikus megnyilvánulásaival fizet (ezen érzés irányulhat az
anyát helyettesítő szimbólumokra: az anyaföldre, a természetre,
Istenre, a nemzetre, esetleg a bürokráciára is), vagy előretekint, s új
gyökereket keres a világban, saját erőfeszítéseire s a társaiban
meglelt testvéri érzésekre támaszkova, miáltal képessé válik
kiszabadulni a múlt béklyójából.
Az embernek, aki tökéletesen tisztában van saját
elválasztottságával, újabb és újabb kapcsolatokat kell kialakítania
embertársaival – lelkének egészsége lényegében ezen áll vagy
„bukik. Ha nincsenek elszakíthatatlan láncok, melyek a világhoz
kötik, az izoláció és az elveszettség fájdalmával kell szembesülnie.
Ha a függetlenség és az érzelmi produktivitás bizonyos szintjét eléri,
akkor szeretni is képes, ha azonban a szabadság eszméje még nem
szökkent szárba lelkében, akkor szimbiotikusán kapcsolhatja magát
másokhoz: akár úgy, hogy a másikat önmaga részének tekinti, akár
úgy, hogy önmagát tekinti a másik részének. Az efféle szimbiotikus
viszonyban a cél éppúgy lehet a másik feletti totális ellenőrzés
(szadizmus), mint az irányításának való teljes alárendelődés
(mazochizmus) is. Ha sem a szeretet, sem a szimbiózis nem
alkalmas a lelkét gyötrő problémák megoldására, az ember
választhatja kizárólagosan saját magát is (narcizmus), ez esetben ő
maga válik a világgá, s a világ szeretete önmaga szeretetére
redukálódik. Ez utóbbi a valakihez való kötődés igényének gyakori
(rendszerint szadizmussal vegyülő), mindazonáltal igen veszélyes
megoldása, szélsőséges formájában ugyanis egyfajta elmezavarhoz
vezethet. Ugyanezen nehézség lehetséges megoldásainak sorában
az utolsó, kifejezetten negatív válasz a mások elpusztítására
irányuló – rendszerint narcizmussal vegyülő – vágyakozás.
Amennyiben senki nem létezik rajtam kívül, akkor sem félnem, sem
kötődnöm nem kell senkihez. A világ elpusztításával megmenekülök
attól, hogy áldozatává váljak.
Egység
Az emberi egzisztencia meghasadtsága elviselhetetlen lenne, ha
nem lennénk képesek létrehozni valamiféle egységet önmagunkon
belül s a természeti és az emberi világhoz való viszonyainkban. Az
egység visszaállításának azonban számos különböző módja
lehetséges.
 Az ember bódult és eksztatikus állapotok kiváltásával képes
elaltatni a tudatát, aminek eszközéül drogok, szexuális orgiák,
böjtölés, tánc vagy egyéb kultikus rituálék is szolgálhatnak. Az
elveszített harmónia helyreállítása céljából az ember valamely
állattal is azonosíthatja magát: az egység megtalálásának ez a
formája számos olyan primitív vallás lényegi jellemzője, amely
szerint a törzs a totemállat leszármazottja, vagy amelynek előírásai
szerint az embernek azonosítania kell magát valamely állattal, akár –
miként a teuton harcosok a medve – mozdulatait utánozva, akár
megfelelő álarc viselésével. Az egység elérhető úgy is, hogy teljes
energiánkat ugyanazon, mindent elsöprő szenvedély – a pusztításra,
a hatalomra, a hímévre vagy a tulajdonra való vágy – szolgálatába
állítjuk.
Az egység helyreállítására irányuló kísérletek célja valamennyi
esetben az értelem elaltatása, „önmagunk elfelejtése”. Legyen a
hatás ideiglenes, mint a bódulat vagy a részegség, vagy permanens,
miként a hatalomvágy vagy a gyűlölet esetében, az ilyesfajta
kísérletek mindig tragikusak: megnyomorítják az embert, elidegenítik
társaitól, józan ítélőképességét visszájára fordítják – egyetlen
szenvedély rabjává teszik, éppoly függőséget eredményezve, mint
Milyet a kemény drogok fogyasztóinál tapasztalhatunk.
Az egység helyreállításának egyetlen olyan módja van csak,
amely nem feltétlenül nyomorítja meg az embert. A Kr. e. I.
évezredben a világ valamennyi fejlett területén – Kínában, Indiában,
Egyiptomban, Palesztinában és Görögországban – szinte egyszerre
fejlődtek ki a világ nagy vallási rendszerei. Ezek abból a közös
belátásából indultak ki, mely szerint tragikus kettéhasadtságán az
ember nem csupán úgy képes felülkerekedni, ha kiküszöböli
értelmét, de oly módon is, ha kibontakoztatja a benne rejlő értelmet
és szeretetet. Bármekkorák legyenek is a különbségek a taoizmus, a
buddhizmus, a prófétai judaizmus és az evangéliumi kereszténység
között, a fő cél közös: nem az emberi természet visszaszorítása,
hanem éppenséggel annak kiteljesítése révén kell eljutni az egység
tapasztalatához, legyen az az ember saját, belső vagy a
természettel és a másik emberrel alkotott egysége. Az azóta eltelt –
történelmi léptékben mérve igen rövidnek mondható – huszonöt
évszázad során az ember nem sokat lépett előre a nagy vallások
által posztulált célok megvalósításában. A magyarázat részben a
gazdasági és társadalmi fejlődés lassúságában, részben azon
körülményben keresendő, hogy a vallásokat pontosan azok
sajátították ki, akiknek a társadalmi rendben betöltött feladata az
uralkodás és a nép manipulálása volt. Az egység fogalmának
előtérbe kerülését ennek ellenére az ember lélektani fejlődésében
legalább akkora mérföldkőnek kell tekintenünk, mint amilyen a
gazdaság kialakulása szempontjából a mezőgazdaság és az ipar
megjelenése volt. Az eszme ráadásul sohasem tűnt el teljesen:
életre kelt a keresztény szekták tanításában, a misztikus vallási írók,
Joachim de Fiore, a reneszánsz humanisták s – szekularizált
formában ugyan, de – Karl Marx munkásságában is.
Az üdvösség regresszív és progresszív módjai közötti alternatíva
nem csupán társadalmi és történeti gyökerű. Ugyanezen
problémával mindenki szembekerül; annak az esélye, hogy valaki ne
a regresszív utat válassza egy olyan társadalomban, amely ezt
részesíti előnyben, nem tűi nagy – mindazonáltal nem egyenlő a
nullával. A progresszív megoldásért meg kell szenvedni, tiszta fejet
igényel, s csak a nagy humanisták tanításaira támaszkodva
valósítható meg. (A neurózis legkönnyebben úgy ragadható meg,
mint e két tendencia harca az individuumon belül; a progresszív
megoldáshoz csupán a karakter mélyreható analízise vezethet el.)
Az ember egzisztenciális kettészakítottságára a másik gyógyírt
napjaink kibernetikus társadalma kínálja azonosuljunk társadalmi
szerepünkkel, takarékoskodjunk érzéseinkkel, veszítsük el
önmagunkat, váljunk dologgá: létezésének tragikus
meghasonlottságát elrejti az, hogy az ember társadalmi
környezetével válik azonossá, s megszűnik önálló személyként
létezni, heideggeri kifejezéssel élve személytelen akárkivé válik. Úgy
is fogalmazhatunk: negatív eksztázisban él – érzéketlen dologgá
válva, egyúttal megfeledkezik önmagáról is.
Hatékonyság
Az emberen könnyen eluralkodhat a tehetetlenség érzése,
mihelyt szembesül azzal, milyen idegen és hatalmas a környező
világ. Ha önmagát tökéletesen passzívnak, puszta tárgynak érzi,
hiányozni fog belőle az akarat, az önazonosság tudata. Ezt
ellensúlyozandó, ki kell fejlesztenie magában, hogy képes tenni
valamit, hogy képes hatni másokra, annak érzését tehát, amit
effektivitásnak nevezhetnénk. Manapság a szó főként a ‘sikeres’ –
szónok, – menedzser stb. – jelentésében használatos, azokra
vonatkoztatva, akik képesek elérni a maguk elé kitűzött célokat.
Ezzel azonban nem ragadjuk meg a szó eredeti értelmét, amely a
latin ex-facere (tenni valamit) kifejezésből ered. Effektívnek,
hatékonynak lenni annyit tesz, mint elindítani, megvalósítani,
beteljesíteni valamit; effektív ennélfogva az a személy, akiben
megvan a képesség, hogy megtegyen, befolyásoljon, véghezvigyen
valamit. Ha valaki ilyen, az se többet, se kevesebbet nem jelent, mint
hogy nem tehetetlen, hogy élő, alkotó emberi lény, hogy nem csupán
passzív szemlélője mindannak, ami vele történik, nem csupán
elszenvedi a hatásokat, hanem elő is idézi őket, a dolgokból aktívan
kiveszi részét. Véső soron ez az, amivel az ember bizonyíthatja:
létezik. Kiindulópontunk tehát a következő alapelv: hatékony vagyok,
tehát létezem.
Számos vizsgálódás mutat ebbe az irányba. A század elején K.
Groos, a klasszikus játékelemzések szerzője már észrevette, hogy a
gyermekek játékainak egyik fő motívuma éppenséggel az „okozónak
lenni” érzése által kiváltott öröm, ami megnyilvánulhat a csörgő
rázogatásában, a körülötte lévő dolgok rendezgetésében éppúgy,
mint a pocsolyákban való dagonyázásban és az ehhez hasonló
elfoglaltságokban. Vizsgálódásai alapján Groos a következőt
szögezte le: „Tudni akarjuk, mi okozza a dolgokat, s arra vágyunk,
hogy mi legyünk ezen okok kiváltói” (K. Groos, 19OI). Hasonló
következtetésre jutott mintegy ötven évvel később J. Piaget, aki
rámutatott, milyen fokozott érdeklődést mutatnak a gyerekek azon
dolgok iránt, amelyeket önállóan is képesek mozgatni (J. Piaget,
1952). R. W. White az ember motivációinak rangsorában előkelő
helyet biztosít a kompetenciának, s ezen aspektus jelölésére az
effektancia kifejezést javasolja (R. W. White, 1959).
Ugyanezen szükséglet megnyilvánulásának lehetünk tanúi
azoknak a gyermekeknek az esetében, akiknek első mondata –
tizenöt-tizennyolc hónapos korukban – a „Csinálom, csinálom” egy
változata, s akik az ‘én’ szót hamarabb kezdik használni, mint az
‘enyém’-et (D. E. Schecter, 1968).[175] Biológiai helyzetéből kifolyólag
a gyermek – mintegy tizennyolc hónapos koráig – a tökéletes
tehetetlenség állapotában él, de ezt követően is legnagyobbrészt a
körülötte lévő felnőttek jóindulatára és segítségére van utalva.
Természettől fakadó tehetetlensége napról napra csökken, a
felnőttek attitűdje a gyermek irányában azonban sokkal lassabban
változik. A hisztériázás, toporzékolás, makacskodás, a felnőttekkel
vívott harc egyéb fegyvereivel egyetemben, mind-mind olyan
próbálkozásoknak tekintendők, amelyek arra irányulnak, hogy a
gyermek hatást gyakoroljon valamire, hogy megváltoztasson vagy
legalább megmozdítson valamit, hogy érvényt szerezzen
akaratának. A felnőttek e próbálkozásokat többnyire meghiúsítják, a
vereség azonban általában nem marad következmények nélkül: úgy
tűnik, olyan védekező mechanizmusokat indít el, amelyeknek
hatására a gyermek aktívan kezdi tenni mindazt, aminek addig
passzív eltűrésére volt ítélve, aminek révén tehát olyankor is a
helyzet ura lehet, amikor engedelmességre kényszerül, amikor
visszaüthet, miközben őt ütik – egyszóval, hogy megtegye azt,
aminek tűrésére van kárhoztatva, vagy azt, ami tilos. A
pszichoanalitikusok számos példával szolgálhatnak arra, miként
vezetnek ezek a korai tilalmak neurotikus tünetekhez vagy szexuális
zavarokhoz, mint amilyen a voyenrizmus, a kényszeres
maszturbáció vagy a közösülésre való kényszeres vágyakozás.
Szinte úgy tűnik, mintha a passzívról az aktív szerepre való
kényszeres áttérést mindig olyan – ha nem is mindig sikeres –
próbálkozásnak kellene tekintenünk, amely a korai, de még mindig
kínzó sebek begyógyítására irányul. Lehetséges, hogy a hűn
varázsát, a tilalom megszegésében lelt öröm magyarázatát
ugyancsak itt kell keresnünk.[176] Nem csupán az vonz, ami tilos, de
ugyanígy a lehetetlen is. Mintha az embert valamiféle belső hajtóerő
taszítaná létezésének személyes, társadalmi és természeti korlátai
felé, mintha minduntalan ki akarna tömi szűk keretei közül.
Világraszóló felfedezések hátterében éppúgy ezen tényező munkai,
mint a hírhedt bűnügyekében.
A felnőttnek éppúgy szüksége van az abból fakadó
megerősítésre, hogy igenis képes hatást gyakorolni. Erre számos
lehetősége kínálkozik: kiválthatja az elégedettség érzését a
csecsemőben, akit gondjaira bíztak, egy futó mosolyt a szeretett
személy arcán, szexuális válaszreakciót partnerétől, érdeklődést
beszélgetőtársában, de keresheti mindezt munkájában is, legyen az
fizikai, szellemi vagy művészi jellegű. Ugyanezen szükségletek
kielégülést nyerhetnek a mások fölött gyakorolt hatalom érzésében,
az alávetettek rettegésében, a gyilkos által érzett örömben, midőn
áldozata rettegő arckifejezésére tekint, egy ország meghódításában,
tömegek megkínzásában, a puszta rombolásban is. Önmagunk
kifejeződésének vágya megnyilvánulhat interperszonális
kapcsolatokban, az állatokhoz vagy az élettelen természethez
fűződő viszonyban, de az eszmék vonatkozásában is.
Embertársainkkal való kapcsolatunkban az alapvető alternatíva
aközött áll fenn, hogy a szeretetre való képességünknek engedünk
szabad teret, vagy félelmet és szenvedést keltünk. A dolgok
vonatkozásában az építés és a rombolás között kell választanunk.
Az alternatívák ellentétesek, de ugyanarra az egzisztenciális igényre
jelentenek választ: ez az igény pedig a hatni akarás igénye.
A depresszió és az unalom vizsgálatai alapján nyilvánvalóvá vált,
hogy a hatástalanságra való kárhoztatás, azaz a teljes vitális
impotencia – amelynek a szexuális értelemben vett impotencia
csupán marginális aspektusa – az ember legfájdalmasabb s
legnehezebben elviselhető tapasztalatai közé tartozik, amelyen való
felülemelkedéshez szinte mindenre képes, a kábítószertől és a
munkaszenvedélytől kezdve a kegyetlenségig és a gyilkosságig.
Izgatás és ingerlés
Ivan Szecsenov orosz neurológus volt az, aki – Reflexes of the
Brain (Agyi reflexek) című könyvében – elsőként állapította meg,
hogy az idegrendszernek állandó „egzecíroztatásra” van szüksége,
az ingerlés tehát sohasem csökkenhet egy adott minimális szint alá
(Szecsenov, 1863).
 Ugyanerre a következtetésre jutott R. B. Livingston is:

Az idegrendszer éppúgy az aktivitás, mint az integritás forrása. Az

agy nem csupán válaszol a külső ingerekre, de egyszersmind
spontán „módon aktív is. (…) Az agysejtek már az embrionális
fejlődés időszakában működésbe lépnek, s minden valószínűség
szerint részt vesznek a szervek kifejlődésének irányításában. Az agy
fejlődése a születést megelőzően s az azt követő néhány hónap
során a leggyorsabb. Ez után a szakasz után a folyamat sebessége
ugyan szembeötlőén csökken, de a későbbiek során sem marad
abba – s még a felnőttkor idején sem csökken olyan alacsony
szintre, amelyen túl egy betegséget vagy sérülést követőén már nem
tapasztalnánk az újraszerveződésre való készültséget.

Gondolatmenetét ekképpen folytatja:

Az agy olyan mennyiségben fogyaszt oxigént, mint az aktív

izomzat. Az aktivált izomszövet azonban csupán rövid ideig képes
olyan mértékű oxigénfogyasztásra, amelyre az agy éber és alvó
állapotban egyaránt, egy életen át, a születés pillanatától a halálig
(R. B. Livingston, 1967).

Az idegsejtek még a szövettenyészetekben is – biológiailag és

elektromosan – aktívak maradnak.
Az álmok alkotják azt a jelenségcsoportot, amelyben az agy
folytonos ingerigénye a legszembeötlőbb. Meggyőző kísérleti
bizonyítékok támasztják alá, hogy az alvás idejének jelentős
hányadában – mintegy 25 százalékában – álmodunk (az
egyénenkénti különbségek nem abban állnak, hogy álmodunk-e,
hanem abban, hogy mennyire emlékszünk álmainkból), s hogy
egyes individuumok félig-meddig patologikus reakciókat mutatnak,
amennyiben megfosztjuk őket az álmodás lehetőségétől (W.
Dement, 1960). Érdekes s további kutatást igénylő kérdés, vajon
miért marad az agy, amely a test tömegének alig 2 százalékát
alkotja, még alvás közben is aktív, mikor a test többi része – a szívet
és a tüdőt leszámítva – nyugalmi állapotban van. Ugyanez a kérdés
a neurofiziológia nyelvén ekképp tehető fel: mi az oka annak, hogy
az agy, éjszaka éppúgy, mint nappal, a test teljes oxigénfelvételének
20 százalékát használja fel? Úgy tűnik, mindez abba az irányba
mutat, hogy az idegsejteknek sokkal inkább „szükségük van” az
állandó ingerlésre, mint a többi testi sejtnek. Arra gondolhatunk: e
hatalmas mennyiségű oxigén talán éppen azért szükséges, mert az
élet szempontjából alapvető jelentőségéi, hogy az agy folyamatosan
az aktivitás és az ingerelhetőség állapotában legyen.
A fiatal egyedek stimulációra való igényét számos kutató
vizsgálatai alátámasztották. R. Spitz kísérletileg igazolta, hogy az
ingerek hiánya patologikus reakciókat válthat ki; Harlow és
munkatársai ugyancsak kísérletekkel bizonyították, hogy azokban a
majomkölykökben, amelyeknek anyjukkal való érintkezését a korai
időszakban megakadályozzák, pszichés zavarok alakulnak ki.[177]
Ugyanezen kérdéskörrel foglalkozott D. E. Schecter is,
alátámasztandó azt a tézist, mely szerint a szociális stimuláció a
gyermek fejlődésének egyik alappillérét képezi. Arra a
következtetésre jutott, hogy „megfelelő szociális vonatkozású
(többek között érzékszervi) ingerek hiányában, például vak és
kevéssé szocializálódott gyermekeknél, az érzelmi és szociális
kapcsolatokban éppúgy visszamaradottságot tapasztalunk, mint a
nyelvi készségek, az elvont gondolkodás és az önkontroll területén”
(D. E. Schecter, 1973).
A stimuláció és az ingergazdag környezet iránti igényt további
kísérleti eredmények is alátámasztják. Az újszülöttek optokinetikus
szemrezgés-reakcióját E. Tauber és F. Koffler (1965) mutatták ki.
„Wolff és White (1965) már kettő-négy napos újszülötteknél
megfigyelték, hogy képesek páros szemmozgással követni az
előttük mozgatott tárgyakat; Fantz (1958) az első néhány hét során
összetett vizuális ingerek megragadásának képességét is tetten
érte” (D. E. Schecter, 1973).[178] Schecter mindehhez hozzáfűzi:
„Természetesen nem áll módunkban megállapítani, miben is állnak
valójában a csecsemő szubjektív vizuális észlelései, csupán a
motoros válaszreakciókat tudjuk felismerni. Azt, hogy a gyermek a
komplex ingerekkel szolgáló környezetet részesíti előnyben,
ennélfogva csak egyfajta szabad közelítést alkalmazva állíthatjuk”
(D. E. Schecter, 1973). A McGill Egyetemen végzett, a szenzoros
ingerektől való megfosztottság állapotának tanulmányozására
irányadó kísérletek[179] bizonyították, hogy azoknál, akiket a
külvilágból érkező ingerek többségétől elzárnak, az észlelés zavarai
lépnek fel, még akkor is, ha – a szexuálisakat leszámítva – minden
fiziológiai szükségletüket kielégítik, s a kísérletben való
részvételükért az átlagosnál is magasabb jövedelem üti a markukat.
Az alanyoknál ezenfelül ingerlékenységet, nyugtalanságot és érzelmi
bizonytalanságot figyeltek meg, méghozzá olyan mértékben, hogy
sokuk alig néhány óra elteltével kiszállt a kísérletből, nem törődve
azzal, hogy e lépéssel elesik bizonyos anyagi előnyöktől.[180]
Mindennapi megfigyelések szintén arra engednek következtetni,
hogy az emberi szervezetnek éppúgy, mint az állatoknak, szüksége
van az ingerlés és stimulálás egy minimális szintjére, miként
pihenésre is. Azt tapasztaljuk, hogy fáradhatatlanul válaszolunk az
ingerekre, s éppígy szakadatlanul keressük is a stimulusokat. A
különféle izgalmi állapotokat kiváltó ingerek száma végtelen. A
népek – és a kultúrák – közötti különbségek csupán a fő stimulusok
formájában keresendők. Baleset, gyilkosság, tűzeset, szex: mind-
mind az izgalmi állapot forrásai, miként a szeretet és az
alkotótevékenység is; a görög dráma éppolyan feszültséget
válthatott ki a korabeli nézőkből, mint a római Colosseum szadista
játékai, de a feszültség típusa a két esetben minden bizonnyal eltér
egymástól. A különbség döntő jelentőségű, mind ez idáig azonban
nem sok figyelmet szenteltek neki. Bár ezzel valamelyest
elkalandozunk fő témánktól, a kérdés mégis érdemes arra, hogy –
ha röviden is, de – foglalkozzunk vele.
A pszichológiai és a neurofiziológiai szakirodalomban a ‘stimulus’
terminust kizárólag abban az értelemben használják, amelyre én
mint ‘egyszerű’ stimulusra hivatkozom. Ha az embert életveszély
fenyegeti, válasza gyors, szinte reflexszerű lesz, amit neurofiziológiai
adottságai határoznak meg. Ugyanez más fiziológiai szükségletekre
is áll, mint amilyen az éhség s – bizonyos mértékig – a szex. Az
ingerekre választ adó személy csupán reagál, ténylegesen nem
cselekszik: ezzel azt kívánom hangsúlyozni, hogy ahhoz az
aktivitáshoz, amely a meneküléshez, a támadáshoz vagy a szexuális
izgalmi állapot kifejezéséhez szükséges, egyáltalán nem szükséges
tudatos tervezés és szervezés. Úgy is fogalmazhatnánk, ezekben az
esetekben az agy és a fiziológiai apparátus az, amely cselekszik –
az ember érdekében.
Ami fölött általában elsiklik a szakemberek figyelme, hogy
ezenfelül létezik egy másféle stimulus is: amely az embert aktivitásra
készteti. Ez lehet regény, vers, eszme, egy táj, egy zenedarab vagy
egy szeretett személy is. A felsoroltak egyike sem vált ki egyszerű
válaszreakciót: arra szólítanak fel, hogy viszonyuljunk hozzájuk,
hogy legyünk rájuk fogékonyak – aktív érdeklődésünk felébredvén,
érzékelésünk „tárgyában” újabb és újabb aspektusokat fedezünk fel
(amely ezáltal megszűnik puszta „tárgyként” létezni), ezenközben
egyre nyitottabbak leszünk. Nem maradunk passzív befogadók,
akikre a stimulus hatást gyakorol, miként egy táncdallam, amelyre
testünk akaratlanul is reagál – éppen ellenkezőleg: a világhoz való
kapcsolódási pontra lelve mozgósítjuk saját képességeinket, aktívvá
és produktívvá válunk. Az egyszerű stimulus eredménye olyan drive,
amely az embert valamire ösztökéli, az aktiváló stimulus eredménye
ezzel szemben egy törekvés, amely az embert egy cél elérésére
sarkallja.
A kétfajta ösztönzés s a rájuk adott válaszok megkülönböztetése
fontos következményekkel jár. Az első típusba sorolható, egyszerű
stimulusokat, amennyiben egy adott határon túl újra és újra
ismétlődnek, többé már nem érzékeljük, ösztökélő hatásukat
elveszítik. (Ez betudható a neurofiziológiai rendszer gazdaságossági
elvének: azok a stimulusok, amelyek túl sokszor ismétlődnek,
elveszítik fontosságukat, tehát nem is szükséges, hogy tekintettel
legyünk rájuk.) Folyamatos hatás csak úgy lehetséges, ha a stimulus
– akár intenzitásában, akár tartalmában – változik, bizonyos
tekintetben tehát mindig az újdonság erejével hat.
Az aktiváló stimulusok másképpen fejtik ki hatásukat. Sohasem
maradnak „ugyanazok”, sőt, éppenséggel a rájuk adott válaszok
produktivitása okán, örökké változnak, s folyton megújulnak: a
reagáló személy minden egyes alkalommal újabb aspektust fedez fel
bennük, ezáltal új életre kelti őket. A stimulus és a „stimulált” közötti
viszony tehát kölcsönös, nem egyirányú, mechanikus
meghatározottság, ez utóbbit sematikusan ekképpen
ábrázolhatnánk: S → R.
A különbség nyilvánvaló, bárki alátámaszthatja saját tapasztalatai
alapján. Olvashatjuk valamely görög drámát, Goethe versét, Kafka
novelláját, a XIII-XIV. század fordulóján élt német dominikánus
szerzetes és hittudós, Eckhart Mester prédikációját, Paracelsus
értekezését, a preszókratikus filozófusok töredékeit, Spinoza vagy
Marx írásait anélkül, hogy az unalomnak akár csak a szele is
megérintene minket, a példák természetesen személyes jellegűek,
de mindenki behelyettesítheti őket szívének kedvesebbekkel; a
lényeg, hogy ezek a stimulusok sohasem lankadnak, felrázzák az
olvasót, nem lehet vállat vonva elmenni mellettük. Ezzel szemben
egy olcsó regény másodszori olvasásra már unalmas, akár el is
alkatunk rajta.
A kétfajta stimulus közötti különbség rendkívül nagy jelentőséggel
bír a tanulás folyamatában. Amennyiben a tanulást a felszínes
ismertetőjegyektől a jelenségek gyökeréig, az azokat kiváltó okig, a
megtévesztő eszméktől a puszta tényékig hatoló, az igazságot egyre
inkább megközelítő folyamatként határozzuk meg, úgy e soha véget
nem érő, lankadatlan erőfeszítésben az emberi fejlődés egyik
nélkülözhetetlen feltételét ragadjuk meg. (E helyütt nem csupán az
iskolás tanulásra gondolok, de egy gyermek vagy egy primitív törzs
írástudatlan tagjának a felfedezéseire is, amelyek hozzásegítik az őt
körülvevő természeti és emberi világ viszonyainak jobb
megértéséhez.) Ha azonban a tanulás nem lenne egyéb bizonyos
információk puszta kondicionálás révén való elsajátításánál, akkor
csupán egyszerű stimulusról lenne szó, amelynek engedelmeskedve
az illető személy végrehajtja azt, ami ahhoz szükséges, hogy
dicséretben részesüljön, hogy biztonságban legyen, hogy sikereket
érjen el – s a sort még folytathatnánk.
Életünk a jelen iparosodott társadalmi viszonyai között szinte
kizárólag az első típusba sorolható, egyszerű stimulusokkal
szembesít minket. Olyan drive-okat közvetítenek felénk, mint a
szexuális vágy, a kapzsiság, a szadizmus, a destruktivitás vagy a
narcizmus, a médium lehet egy mozifilm, televízió- vagy rádióműsor,
napilap, magazin vagy a piac. Végső soron a reklámok mind olyan
stimulációkra épülnek, amelyek a társadalmi eredetű vágyakat
mozgósítják. A mechanizmus minden esetben ugyanaz: egyszerű
stimuláció → azonnali, passzív válaszreakció. S ezen a ponton
nyilvánvalóvá válik, miért is kell a stimulusokat állandóan változtatni:
ellenkező esetben ugyanis hatástalanok maradnának. Az autó,
amely ma még csodálatot ébreszt, egy-két év elteltével már
unalmassá válna: folyamatosan le kell cserélni tehát, hogy az
érdeklődés ne lankadjon. A hely, amelyet jól ismerünk, szinte
automatikusan unalmassá válik – ezen úgy segíthetünk, ha minél
több úti célt iktatunk be, annyit, amennyi egy kirándulás idejébe
egyáltalán belefér. Ugyanezt az érvelést követve, szexuális
partnereinket is folyton váltogatni kell, másképp oda az izgalom.
A fenti leírás mindazonáltal több helyen is kiegészítésre szorul:
nem a stimulus ugyanis az egyetlen, amit figyelembe kell vennünk. A
leginkább inspiráló vers, a legfigyelemreméltóbb személyiség is zárt
kapukat dönget azoknál, akik – saját félelmeik, előítéleteik,
lustaságuk vagy passzivitásuk miatt – képtelenek válaszolni. Hogy
hatást érjen el, a stimulushoz mindig szükség van a befogadóra is,
nem feltétlenül művelt, pallérozott elmére, de mindenképpen emberi,
nyitott lényre. Másrészről viszont, akik tökéletesen nyitottak, nincs is
szükségük feltétlenül külső stimulusokra: saját maguknak
megteremtik azokat. A különbség különösképpen nyilvánvaló
gyermekek esetében. Bizonyos kort elérve (hozzávetőleg ötödik
életévükben) már eléggé aktívak és produktívak ahhoz, hogy
létrehozzák saját stimulusaikat. Papírfecnikből, fadarabokból,
kövekből, székekből, gyakorlatilag bármiből, ami a kezük ügyébe
kerül, képesek új világot teremteni. Hatéves koruk után azonban,
mikor tanulékonnyá s egyúttal passzívabbá s kevéssé spontánná
válnak, már igényelni kezdik a stimulációt, amely biztosítja
számukra, hogy passzívak maradhassanak, s hogy ténykedésük
csupán válasz-reakciókra szűküljön. Bonyolult játékokat akarnak,
amelyeket aztán rövid idő elteltével megunnak, egyszóval kezdenek
akképp viszonyulni környezetükhöz, amiképpen az idősebbek
autójukhoz, ruháikhoz, úti céljaikhoz vagy szeretőjükhöz.
 Az egyszerű és az aktivitásra késztető stimulusok között rá kell
mutatnunk még egy fontos különbségre. Aki valamely egyszerű
stimulus hatása alá kerül, megtapasztal egyfajta felszabadulást,
borzongató elégedettséget, s amikor „kielégül” (a kifejezés latin
megfelelője satis-facere, ‘eleget csinálni valamit’), ténylegesen
„elege” van. Az aktivitásra késztető stimulusok esetében viszont a
kielégülés pillanata sohasem érkezik el: hatásuk alá kerülve az
ember sohasem érzi azt, hogy „elege van” – kivéve természetesen a
fizikai fáradtság esetét.
Meggyőződésem szerint e kétfajta stimulus különbségét illetően
egy – neurofiziológiai és pszichológiai tényeken alapuló – általános
torvényt is megfogalmazhatunk: minél inkább „passzivitásra
kényszerítő” egy stimulus, annál gyakrabban kell – intenzitásában
és/vagy típusában – változnia, s minél inkább késztet valódi
aktivitásra, annál inkább megtartja ösztönző erejét, s annál kevésbé
van szükség arra, hogy – akár intenzitásában, akár jellegében –
megváltoztassuk.
Azért foglalkoztam ilyen hosszasan az individuum izgatásra és
ingerlésre való igényével, mert itt azon számos tényezők egyikét
azonosítottuk, amelyek képesek kiváltani a destruktivitást és a
kegyetlenséget. A harag, a düh, a kegyetlenség és a rombolásvágy
sokkal könnyebben elragadják az embert, mint a szeretet, a
teremteni akarás vagy az aktív érdeklődés; az első típusú
késztetések az individuumtól semmiféle különösebb erőfeszítést –
türelmet, szorgalmas tanulást, koncentrációt, a frusztrációval való
megbirkózást, kritikus gondolkodást, tulajdon narcizmusán és
kapzsiságán való felülemelkedést – nem kívánnak meg. Ha valaki
nem nőtt fel, nem vált éretté, az egyszerű stimulusok mindig keze
ügyében vannak, olvashatók az újságban, meghallgathatók a
rádióban, megnézhetők a televízióban vagy a filmvásznon. Sokan
képesek önmaguknak is megteremteni saját, külön bejáratú
stimulusaikat, midőn okot keresnek arra, hogy gyűlölhessenek,
elpusztíthassanak vagy ellenőrzésük alá vonhassanak másokat.
(Ezen vágyak erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a
tömegtájékoztatás sok-sok millió dollár bevételre tesz szert az
ilyesféle izgalmak eladásából.) Az igazság az, hogy se szeri, se
száma azon házaspároknak, akik kizárólag ilyen megfontolásból
maradnak együtt: a házasság biztosítja számukra az apró kis
háborúk, a gyűlölet, a szadizmus és az alávetettség mindennapos
tapasztalatát. Nem a veszekedések ellenére, hanem éppenséggel
azok miatt maradnak együtt. Az ilyen „stimulusokra való igény egyik
lehetséges alapja a mazochista vonásokban, a szenvedésben és az
alávetettségben lelt örömben keresendő. A mazochistának egyaránt
nagy nehézséget okoz kiváltani az ingereket s azonnali választ adni
a normál stimulusokra, ha azonban a stimulus túlzott mértékű, szinte
elsöpri ókét, akkor azonnal képessé válnak a válaszadásra, s teljes
valójukban alávetik magukat az őket ért hatásnak.
Unalom, krónikus depresszió
A stimuláció problémája szorosan összefügg egy másik
tünetcsoporttal, amely nem kevésbé jelentős szerepet játszik az
agresszió és a destruktivitás kiváltásában: ez az imalom. A tárgyalás
logikája azt követelte volna, hogy e témakört is az előző, az
agresszió egyéb kiváltó okait sorra vevő fejezetben tárgyaljuk, ez
azonban nem tűnt célravezetőnek: a stimulációk alapos megértése
ugyanis elengedhetetlenül szükséges az unalom mibenlétének
megragadásához.
A stimuláció és az unalom viszonylatában három alapvető
személyiségtípust különböztethetünk meg. 1. Az a személy, aki
cselekvőén képes válaszolni az őt érő stimulusokra, nem unatkozik.
2. Aki szükségét érzi a folytonosan változó, „üres” stimulusoknak,
krónikus unalomban szenved, noha ennek nincs tudatában. 3. Akinél
azonban semmiféle normális stimulus nem képes hatást elérni,
súlyosan beteg: vannak esetek, amikor ezzel tisztában is van,
máskor viszont még magával a ténnyel sem. Az unalom ez utóbbi
típusa alapvetően eltér a második pontban – behaviorisztikusan
jellemzett – unalomtól, amelynek sajátossága abban áll, hogy az
ilyen személy szenved ugyan az unalom érzésétől, ám képes
válaszreakcióra, midőn valami kompenzálja. Az utóbbi esetben
dinamikus, a karakterben gyökerező unalomról beszélünk, amit a
krónikus depresszió állapotának nevezhetnénk. A kompenzált és a
kompenzálatlan krónikus unalom között fennálló különbség nem
csupán mennyiségi. A személy, aki ezekben szenved, mindkét
esetben nélkülöz mindenféle produktivitást: az első esetben valódi
stimulusok képesek – ha az okot nem is, de legalább – a tüneteket
megszüntetni, a második esetben viszont már maguk a tünetek is
orvosolhatatlanok.
A különbség az ‘unalmas’ kifejezés használatában is tetten
érhető. Mikor valaki arra panaszkodik, milyen levert, ezzel többnyire
egyfajta lelkiállapotra utal. Ha azt halljuk, „úgy unatkozom”, akkor ezt
a külvilágról tett kijelentésként értelmezzük, mely szerint a világ nem
szolgál elegendő érdekes és szórakoztató stimulussal. Amikor
azonban valakit unalmasnak nevezünk, akkor a személyére,
karakterére célzunk. Nem arra gondolunk, hogy most éppenséggel
unatkozik, mert nem mesélt neki senki egyetlen érdekes történetet
sem, mikor azt mondjuk, unalmas személy, ezt úgy értjük, unalmas
mint személy, Élettelenségés érdektelenség lengi körül. Sokan
elismerik, hogy unatkoznak. – azt azonban, hogy unalmasak
lennének, már sokkal kevesebben.
A krónikus unalom, legyen akár kompenzált, akár
kompenzálatlan, napjaink technotronikus társadalmában a leginkább
fenyegető pszichopatologikus jelenségek egyike, annak ellenére,
hogy csupán az utóbbi időben került valamelyest a figyelem
előterébe.[181]
A (dinamikus értelemben vett) depresszív unalom tárgyalása előtt
helyénvaló néhány megjegyzés a behaviorisztikusan megragadható
unalomra vonatkozóan. Az a személy, aki produktívan képes
válaszolni az „aktiváló stimulusokra”, látszólag sohasem unatkozik:
az ilyen azonban a kibernetikus társadalomban kivételszámba megy.
A túlnyomó többség, még ha súlyos betegségben nem is szenved, a
patológia egy enyhébb formájában mindenképpen: a belső
produktivitás elégtelenségében. Mindaddig unatkoznak, amíg nem
képesek biztosítani a maguk számára az örökké változó – egyszerű,
nem pedig produktivitásra serkentő – stimulusokat.
Számtalan oka van annak, hogy a krónikus, de kompenzált
unalmat nem kezelik patologikus jelenségként. A magyarázat talán
abban keresendő, hogy napjaink ipari társadalmában az emberek
többsége unatkozik, s a patológiát, amely szinte mindenkiről
megállapítható, a „normalitás patológiáját” nem tekintik negatív
jelenségnek. A „normálisan” jelentkező unalom ráadásul általában
nem tudatos A kompenzáció a többségnek sikerül, ha különféle
unaloműző „aktivitásokban” vesz részt. A nap nyolc órájában
küzdenek megélhetésükért, mikor pedig a munka után fenyegetni
kezd az unalom, számos eszköz áll rendelkezésükre, amellyel
leküzdhetik, elkerülhetik, hogy tudatossá váljon: alkohol, tévénézés,
kirándulás, baráti összejövetelek, szex, újabban a kábítószerek. A
természet által megkövetelt pihenés órái hamarosan elérkeznek: a
nap sikeres volt, ha az unalom érmése egy pillanatra sem vált
tudatossá. Akár ki is jelenthetnénk, napjaink emberének legfőbb
célja „az unalom elől való menekülés”. Csak ha tisztában vagyunk a
csillapítatlan unalom intenzitásával, akkor tudjuk felbecsülni az általa
kiváltott reakciók erejét.
A munkások között az unalom érzése sokkal tudatosabb, mint a
közép- és a felsőbb osztályok tagjai körében, mint az nyilvánvaló a
munkavállalói szerződésekben tükröződő követelések alapján is.
Számukra munkájuk nem nyújt lehetőséget arra, hogy tervezzenek,
képzelőerejüket, szellemi energiáikat és szervezőképességüket
kamatoztathassák. Mindez magától értetődő, ha figyelembe
vesszük, hogy a fizikai munkások napjainkban gyakrabban
panaszkodnak elfoglaltságuk tömény unalma, mint alacsony bérük
miatt. Az ipari vezetés bizonyos esetekben ezt úgy próbálja
orvosolni, hogy bővítik a munkaköröket, a dolgozókat nem csupán
egyetlen művelet elvégzésére alkalmazzák, s bevonják őket a
tervezésbe és a munka megszervezésébe, nagyobb felelősséget
helyeznek a vállukra. Az ilyen intézkedések, annak ellenére, hogy
végső soron a helyes irányba mutatnak, csupán nagyon korlátozott
mértékű sikert érhetnek el, ha kultúránk jelenlegi állapotát
figyelembe vesszük. Néha felmerül, hogy a megoldás nem is a
munka érdekesebbé tételében keresendő, hanem a munkaidő olyan
mértékű csökkentésében, ami lehetőséget biztosítana arra, hogy a
dolgozó kibontakoztathassa képességeit, megvalósíthassa terveit.
Ezen elképzelés szorgalmazói azonban megfeledkeznek arról, hogy
a fogyasztás intézményessé válásával a szabadidő eltöltése
legalább annyira manipulált s legalább olyan unalmas, mint a kétkezi
munka, csupán ez az unalom kevéssé tudatos. A munka, az ember
és a természet közötti kölcsönviszony az emberi egzisztencia
alapvető eleme, s csak ha megszűnne elidegenedettsége, akkor
lehetne a szabadidő is produktív. A megoldás tehát nem egyszerűen
a munka jellegének megváltoztatása, hanem olyan társadalmi és
politikai irányváltás, amelyet végrehajtva a gazdaságot az ember
valódi igényeinek rendeljük majd alá.
Abból, amit a fentiekben a nem depresszív unalom két fajtájáról
mondottunk, olybá tűnhet, hogy a különbség egyedül a stimulusok
eltérésében rejlik; magát az unalmat egyaránt enyhítik az aktivitásra
serkentő s az egyszerű stimulusok. Ez azonban túlzott egyszerűsítés
lenne, az igazi különbség mélyebben keresendő, ami tehát mind ez
idáig frappáns megfogalmazásnak tűnt, pontosításra szorul. Az
aktiváló stimulus hatására enyhülő unalom valóban megszűnik, mi
több: valójában nem is létezett – a produktív karakterű személy
igazából sohasem unatkozik, s nem okoz gondot számara, hogy
megtalálja a megfelelő stimulációkat. Másrészt viszont a belülről
fakadóan passzív személyiségek esetében a tulajdonképpeni
unalom akkor sem enyhül, amikor a kifelé is megnyilvánuló tüneteket
átmenetileg sikerül megszüntetni.
Mivel magyarázható mindez? Az unalom felületes elűzése a
személyiség egészét, a mélyebb érzéseket, az értelmet, az ember –
képességeinek és lehetőségeinek összességét egyaránt érintetlenül
hagyja, az eszközök, amelyek az ürességet kompenzálni látszanak,
olyanok, mint az étel, amelyből bármennyit ehetünk, tápértéke
egyáltalán nincs Az ember továbbra is érzékeli az űrt lelkében, érzi,
hogy a mélyebb rétegekben semmi sem változott. A kényelmetlen
érzéseket elaltathatja a pillanatnyi mesterségesen kiváltott
„borzongás”, jókedv, alkohol vagy szex – a tudattalan szintjén az
unalom ettől még megmarad.
Egy nagyon elfoglalt jogász, aki naponta tizenkét órát, néha még
annál is többet dolgozott, s aki saját bevallása szerint tökéletesen
elégedett volt munkájával, s az unalmat hírből sem ismerte, a
következő álmáról számolt be:
 Összeláncolt rabok társaságában találtam magam, Georgiában,
ahol valamilyen bűntény miatt, amely ismeretlen maradt előttem,
kiadlak szülővárosomnak. Legnagyobb meglepetésemre könnyedén
képes voltam megszabadulni láncaimtól, ám ennek ellenére ott
kellett maradnom, s tovább végezni a számomra előírt munkát:
homokzsákokat kellett cipelnem egy teherautótól egy másikig, majd
vissza. Az egész álom alatt szörnyű mentális fájdalom és depresszió
gyötört, s mikor felébredtem, olyan megkönnyebbülést éreztem,
mintha valódi rémálmom lett volna.

Az analízis első heteiben kifejezetten derűs ember benyomását

keltette, aki elégedett életével, ez az álom azonban a reveláció
erejével hatott rá, minek következtében munkájáról is újabb
részleteket ámít el. Anélkül, hogy szükségtelenül elmerülnék a
részletekben, annyiról mindenképpen beszámolhatok, hogy kiderült,
meggyőződése szerint munkájának valójában nincs sok értelme,
hogy lényegében nap mint nap mindig ugyanaz, s azon túl, hogy
pénzt hoz a házhoz, nem szolgál semmiféle célt – a pénzt azonban
nem tekintette olyasminek, amiért érdemes lenne élni.
Újabb két hét elteltével a következő álmáról számolt be: „Láttam
magam, amint asztalom mögött ülök, de nem mint egy ember,
hanem mint egy zombi: láttam ugyan az embereket magam körül, de
éreztem, hogy valójában már halott vagyok, s hogy engem mindez
egyáltalán nem érint.”
Az álom által keltett asszociációk alapján kiderült, milyen kevéssé
érzi magát elevennek, s milyen mély depresszió kínozza. Harmadik
álmában a következőt látta: „Az épület, amelyben az irodám
található, lángokba borult, senki nem tudta, hogy történt.
Képtelennek éreztem magam arra, hogy segítsek.”
Említenem sem kell, ez az utolsó álom teljesen nyilvánvalóvá
tette, mennyire gyűlöli azt a céget, amelyet éppen ő irányít; mindez
természetesen előtte nem volt annyira magától értetődő, elvégre az
egésznek szerinte „semmi értelme nem volt”.[182]
A tudattalan unalom egy másik példájával szolgál H. D. Esler.
Jóképű fiatalemberről számolt be, akinek sok-sok barátnője volt, az
élet e területén sikert sikerre halmozott; állandóan azt hangsúlyozta,
„milyen nagyszeréi az élet”, ám gyakran depresszió gyötörte.
Hipnózis alatt „sivár, fekete vidéket” látott, és „sokféle álarcot”. Mikor
a terapeuta megkérdezte, hol található az a sivár vidék, azt felelte: itt
belül. Minden csupa unalom, unalom, unalom, s a maszkok is csak
arra valók, hogy átverje az embereket, hogy elhitesse velük, milyen
jól érzi magát. Majd rátért az életre vonatkozó érzéseire: „Minden
olyan semmisnek tűnik.” Mikor a terapeuta megkérdezte, vajon a
szex is unalmas-e, így válaszolt: „Igen, de mégsem olyan
mértékben, mint más.” Kifejtette, az előző házasságából való három
gyermek is untatja, annak ellenére, hogy valamelyest közelebb érzi
magát hozzájuk, mint másokhoz. A házasság kilenc éve alatt az élet
többször próbára tette, alkalmanként alkoholban keresett
menedéket. Apjáról is szót ejtett, aki szintén „unalmas, törtető,
magányos ember volt, akinek soha nem voltak barátai”. A terapeuta
megkérdezte, fiával is olyan unalmas-e az élet. A válasz: „Próbálok
közelebb kerülni hozzá, de kevés sikerrel.” A kérdésre, hogy nem
akarna-e inkább meghalni, azt felelte: „De igen, miért is ne” – de
ugyanezt válaszolta arra is, vajon mindezek ellenére élni akar-e. Egy
alkalommal „napos, meleg tájat” látott álmában, „zöld pázsittal”.
Hogy emberek voltak-e? „Nem, de megvolt rá a lehetőség, hogy
jöjjenek.” Hipnotikus álmából felébredve megdöbbenéssel fogadta,
mikor beszámoltak neki azokról a dolgokról, amiket elmondott.[183]
A depresszió s az unalom érzése alkalomadtán s bizonyos
mértékig tudatossá is válhat, tökéletesen azonban csak hipnózis
hatása alatt kerül napvilágra. Betegünk sikeresen vetette be örökké
újdonságokkal szolgáló szexuális élményanyagát az unalom
ellenében, miként a jogász a munkájában lelte meg az unalom
ellenszerét; a kompenzáció azonban megragadt a tudatosság
szintjén, a tudattalan mélységeit meg sem érintette. A beteg időről
időre el tudta űzni az őt kínozó érzést, s amíg a kompenzáció
hatásos, ebben továbbra is sikereket fog elkönyvelni. A
kompenzáció azonban nem változtathat azon, hogy a mélyebb
régióban az unalom megmarad, s még csak nem is gyengül.
 Úgy tűnik, a kultúránk bejáratott csatornái által felkínált
unalomkompenzáció nem képes megfelelni az elvárásoknak,
másféle módszerek után kell tehát nézni. Az alkohol például segíthet
elűzni az unalom érzését, az újabb időkben emellett – főként a
középosztály tagjai körében – egy új keletű életvitel térnyerésének
lehetünk tanúi, amely újfent csak az unalom intenzitását igazolja. A
csoportos szex gyakorlatára gondolok, a „swingerek” kedvelt
időtöltésére: számukat az Egyesült Államokban egyes kétmillió közé
teszik. Többségük középosztálybeli, politikai és vallási szempontból
egyaránt konzervatív elveket vall, fő céljuk pedig, hogy megosszák
szexuális életüket más párokkal – egyetlen feltétellel, hogy azok
nem lehetnek házasok, így akarván kizárni, hogy a testiség mellett
érzelmi kötelék is kialakuljon a résztvevők között. A swingerek
életviteléről rendelkezésre álló leírások (G. T. Bartell, 1971) alapján
kijelenthetjük, többségük a swingerkedés előtt olyannyira
unalmasnak találta életét, hogy azon még a napi sok-sok órányi
tévénézés sem segített. Ha házasságban éltek, e kapcsolat nem
jelentett számukra olyasmit, ami valamiféle kommunikáció alapját
képezhette volna. A szexuális partnerek folytonos váltogatásával az
unalmat is sikerült elűzniük, mi több, saját bevallásuk szerint
házaséletük is hasznát látta, annyiban mindenesetre, hogy már
voltak élményeik, amelyeket megoszthattak egymással._A. nyitott
házasságnak, amely intézmény nemigen nevezhető új keletéinek,
valamiféle komplex változatáról van itt szó: az újdonságot egyrészt
az jelenti, hogy mindenféle érzelmi szálat igyekeznek kiiktatni,
másrészt, hogy a csoportos szex semmi más célt nem szolgál, mint
a kifáradt házasságok megmentését.
Az unalom enyhítésének újabb módja a tizenévesek körében
terjedt el először, s onnan tovább az idősebb korosztályok felé: a
kábítószer azok körében hódít leginkább, akiknek a szociális
helyzete nem elég biztos, s munkájukban sem találnak semmi
érdekfeszítőt. A kábítószer rabjai közül sokan, főként fiatalok, akik
mélyebb és valóságosabb élményekre várnak az életben, mi több,
kifejezetten életigenlő, tisztességes, kalandvágyé és független
emberek, állítják, hogy a drog „beindítja őket”, kitágítja horizontjukat.
Mindezt semmiképpen sem akarom kétségbe vonni. A szer azonban
nem képes megváltoztatni alapvető jellemvonásaikat, nem tudja
kiirtani a permanens unalom gyökereit. A belső fejlődésben nem
kecsegtet újabb lépcsőfokok elérésével: ez csak egy másik útra
lépve lehetséges, a gondos, eredményekben gazdag munka útjára,
amely megköveteli a megfelelő képzettséget, s amelyen elsajátítható
a figyelem koncentrációja. A kábítószer soha nem vezethet „tartós
megvilágosodáshoz”.
A nem kellőképpen kompenzált unalom – nem éppen
legveszélytelenebb – következményei között kell említenünk az
erőszakot és a destruktivitást. Ennek leggyakrabban passzív
formáival találkozunk: sokakat megragadnak a bűnügyekről, a
végzetes balesetekről s mis, véres és kegyetlen eseményekről szóló
leírások, amelyekkel a sajtó, a rádió és a televízió kifogyhatatlanul
traktálja az arra éhes tömegeket. Kiéhezve várjuk az efféle híreket,
elvégre ez a leggyorsabb módja annak, hogy valamiféle izgalom
érjen minket, amely úgy képes elűzni az unalmat, hogy „közben
semmiféle belső aktivitásra nem késztet bennünket. Az erőszak
ábrázolásának hatásait sorra vevő tanulmányok az unalom szerepét
általában nem hangsúlyozzák, pedig az erőszakos események
bemutatása kizárólag akkor lehet hatásos, ha az unalom talajára
hullik. Csupán kis lépés választja el az erőszak és a kegyetlenség
passzív élvezetét a szadizmus és a pusztításhajlam számtalan
megnyilvánulásától: a másik ember zaklatásában, „heccelésében”
lelt öröm csupán mennyiségi jegyeit tekintve különbözik a lincselő
tömeg tagjaként élvezett gyönyörűségtől minőségi szempontból
semmi különbség nincs. Az unatkozó személy mindkét esetben
megteremti magának azt az izgalmat, ami az adott pillanatban éppen
„nincs kéznél”. Sokan felépítik saját, külön bejáratú Colosseumukat,
amelyben élvezhetik mindazon kegyetlenségek „miniatűr”
megfelelőit, amelyek a valódi Colosseum nézőinek szeme előtt és
élvezetére játszódtak le. Az ilyen személy figyelmét semmi nem
képes lekötni, senkivel nem képes – a legfelületesebbeket
leszámítva – valódi kapcsolatokat kialakítani. Minden és mindenki
hidegen hagyja. Valójában érzelmileg teljesen megfagytak, semmi
örömöt nem éreznek, igaz, bánatot és fájdalmat sem. Számukra a
világ szürke, az ég nem kék, nincs étvágyuk az élethez, gyakran
jobban szeretnének meghalni, mintsem élni. Némely esetben
tudatában vannak, méghozzá kínzó, fájdalmas tudatában saját
lelkiállapotuk gyökereinek, de sokkal gyakoribb, amikor nem ez a
helyzet.
A patológia e formája nehéz helyzetbe hozza azt, aki megfelelő
diagnózissal akar szolgálni. A legsúlyosabb eseteket a pszichiáterek
pszichotikus endogén depresszióként azonosítják. Diagnózisuk
megkérdőjelezhető: az endogén depresszió karakterisztikus tünetei
általában hiányoznak Ezek a személyek nem mutatnak
hajlandóságot arra, hogy magukra támadjanak, nincs bűntudatuk,
nem érzik folytonosan saját kudarcukat, miként nem tűnik fel
arcukon a melankolikus betegek jellegzetes kifejezése sem.[184]
Ha eltekintünk a depresszív unalom legsúlyosabb eseteitől, a
klinikai gyakorlatban leggyakrabban előforduló diagnózis a
neurotikus depresszió (E. Bleuler, 1969). A manapság egyre
gyakoribb klinikai leírások arról tanúskodnak, hogy a depressziónak
nem csupán az okai rejlenek a tudattalan mélyén, hanem maga a
tény is; az ilyen személyek rendszerint nincsenek tudatában annak,
hogy depresszióban szenvednek, bár ez könnyedén kimutatható
róluk A szituáció megragadására manapság leggyakrabban az
álcázott depresszió vagy a mosolygó depresszió terminusokat
használják A diagnózist még inkább megnehezíti, hogy a klinikai
leírásokban nemegyszer a szkizoid karakterre jellemző vonások is
megjelennek.
A diagnózis kérdésére nem is érdemes ennél több szót
vesztegetni, nem járul ugyanis hozzá az ilyen személyek alaposabb
megértéséhez. A helyes diagnózis problémájára a későbbiekben
azért még visszatérünk. A krónikus, kompenzálásán unalomban
szenvedő betegek esetében a depressziós és szkizofrén elemek
egyfajta vegyülékével találkozunk, amely az ártalmasság elemeit
különböző mértékben foglalhatja magában. Szempontunkból nem a
címke számít, amelyet a megfelelő esetekre ráaggathatunk, sokkal
inkább az a körülmény, hogy ezek között az emberek között a
destruktivitás szélsőséges formáival találkozhatunk. Nem ritka eset,
hogy az unalomnak vagy a depressziónak semmiféle jelét nem
mutatják. Képesek alkalmazkodni környezetükhöz, gyakran
kifejezetten boldognak tűnnek, némelyeknek az alkalmazkodás
olyannyira jól sikerül, hogy szülők, tanárok, államférfiak példaként
állítják őket mindenki elé. Mások éppen ellenkezőleg, a
legkülönfélébb bűntények elkövetése miatt kerülnek a hatalom
érdeklődésének homlokterébe, s „aszociális” vagy „bűnöző”
elemekként tartják számon őket, nem pedig unalomtól vagy
depressziótól szenvedő betegekként. A leggyakoribb esetekben az
unalom érzését elnyomják valamivel, legtöbbjük a világ szemében
tökéletesen normális benyomást akar kelteni. A terapeutának azért
többnyire elmondják, milyen nehezen választották ki maguknak a
megfelelő foglalkozást vagy tanulmányokat, de minden
igyekezetükkel azon vannak, hogy senki ne vegyen észre rajtuk
semmit. Alapos és felkészült megfigyelő kell, hogy felfedezze a
cinikus és sima modor mögött rejtőző betegséget.
H. D. Esler ilyen megfigyelő: egy fiúnevelő intézet lakói közül
többeknél azonosította az általa tudattalan depressziónak nevezett
betegséget.[185] A következőkben néhány példát mutatok be,
egyúttal azt is alátámasztva, hogy e lelkiállapot erőszakos
cselekedetekhez, destrukcióhoz vezethet, s számos esetben ez
tűnik a kínzó érzés hatalma alól való felszabadulás egyedüli
eszközeinek.
Egy fiatal lány, akit állami pszichiátriai klinikán kezeltek, mert
felvágta az ereit, tettét azzal magyarázta, hogy látni kívánta, folyik-e
egyáltalán vér az ereiben. Nem érezte magát embernek, senkinek a
közeledésére nem válaszolt, s képtelenség volt meggyőzni arról,
hogy bármilyen hatással is lehet valakire, miként arról sem, hogy
képes érezni. (A szkizofréniát az alapos klinikai vizsgálat kizárta.) A
benne lakozó érdektelenség és a válaszreakcióra való képtelenség
olyan fokra jutott, hogy tragikus tettét tartotta az egyetlen módnak,
amelynek alapján meggyőződhetett arról, hogy élő, emberi lény.
A nevelőintézeti fiúk egyike köveket dobált a garázstetőre, hogy
aztán a fejével kapja el őket, miután legurultak Elmondása szerint
ezt tartotta az egyetlen módnak, hogy meggyőződjön arról: képes
arra, hogy érezzen valamit. Ötször kísérelt meg öngyilkosságot.
Olyan testrészein vágta meg magát, amelyekről tudta, hogy az
azokon ejtett seb nagy fájdalommal jár, az őröket viszont minden
egyes alkalommal értesítette, hogy megmenthessék. Saját bevallása
szerint a fájdalom volt az egyetlen, aminek hatására képes volt
érezni valamit.
Megint másik kamasz arról számolt be, hogy a város utcáit járva
mindig kést tart a kabátujjában, s hogy „legszívesebben beledöfné a
járókelőkbe, akikkel találkozik”. Kutyákat vonszolt elhagyott
sikátorokba, s késével végzett velük – „csupán szórakozásból”. Mint
azt nyomatékkal kijelentette: „Most már biztos vagyok benne, hogy
azok a kutyák éreztek valamit, amikor beléjük döftem a késemet.”
Azt is bevallotta, hogy az iskolai kiránduláson favágás közben tanára
feleségére pillantva kiolthatatlan vágyat érzett arra, hogy a fejszével
kettéhasítsa a fejét. Szerencsére az asszonynak feltűnt a gyerek
különös arckifejezése, s elkérte tőle a veszedelmes szerszámot. S
ennek a tizenhét éves fiúnak gyermekien szelíd volt az arca: egy
bennlakó orvos, aki megvizsgálta, bájos kamasznak találta, aki
feltehetően valamiféle félreértés következtében kerülhetett az
intézetbe. Megnyerő arckifejezése azonban csak álca volt, amellyel
az embereket megtévesztette.
Hasonló esetekkel a nyugati világ bármely szegletében
találkozhatunk, gyakran a sajtóbeli híradásokban is. A
hírügynökségek által leadott alábbi tájékoztatás az arizonai Bisbee-
ből (1972) tipikus példának tekinthető.

A mai napon egy ló éves, kiválóan tanuló fiút, a templomi kórus

oszlopos tagját letartóztatták, miután – információink szerint –
vallomást tett a rendőrségen, miszerint anyját és apját is agyonlőtte,
tettének indítékául azt hozva fel, hogy kíváncsi volt, milyen érzés
megölni valakit.
Joseph Roth (60) és felesége, Gertrude (57) holttestét tegnap,
hálaadás napján találták meg Douglas körzetében a seriff emberei.
A vizsgálatok során megállapították, hogy mindkettőjüket egy
vadászpuskával lőtték mellkason szerda éjszaka. Roth egy
középiskolában audiovizuális technikát oktatott, felesége a fiatalabb
korosztályt tanította.
 A megyei államügyész, Richard Riley beszámolója szerint a fiú,
Bemard J. Roth „kiváló fiatalember, akivel mindenki szívesen
barátkozna”, önként jelentkezett a rendőrségen, s a kihallgatás
során mindvégig nyugodt és készséges volt.
„Ezek az emberek már túl öregek voltak. Nem haragszom rájuk.
Különben sincsenek ellenségeim” – idézte Riley a tettest.
„Elmondása szerint már régóta forgatta fejében a gyilkosságot –
tájékoztatott az ügyész –, tudni akarta, milyen érzés, ha az ember
megöl valakit.”![186]

A gyilkosságok indítéka nyilvánvalóan nem a gyűlölet, hanem –

éppúgy, mint az előzőekben említett esetekben – az unalom és a
tehetetlenség elviselhetetlen érzése, az igény, hogy kell lennie
valakinek, akire képesek vagyunk hatást gyakorolni, hogy mégiscsak
van olyan tett, amely kiemeli az embert a mindennapok
egyhangúságából. A gyilkosság valóban az egyik lehetséges módja
annak, hogy az ember megmutassa, létezik, és képes hatást
gyakorolni egy másik lényre.
A depresszió és az unalom tárgyalásában mind ez idáig a
pszichológiai aspektusokra helyeztük a hangsúlyt. Ez természetesen
nem jelenti, hogy neurofiziológiai problémák egyáltalán nem
kerülhetnek szóba, inkább azt, hogy – miként Bleuler is rámutatott –
csupán másodlagos jelentőségük lehet, a döntő szerepet minden
esetben a cselekvő személy környezetéből származó hatások
játsszák Véleményem szerint nagy a valószínűsége, hogy a
depressziós unalom ehhez hasonlóan súlyos megnyilvánulásai –
még változatlan családi viszonyok közepette is – sokkal ritkábban és
sokkal kisebb intenzitással jelentkeznének, ha társadalmunkat a
remény és az élet szeretete határozná meg. Az utóbbi évtizedekben
éppen az ellentétes tendenciának lehettünk tanúi, minek
következtében a depresszió táptalaja igencsak termékennyé vált.
Karakterstruktúra
Létezik egy másik, mélyen az emberi viszonyokban gyökerező
szükséglet is: az önálló karakterstruktúra megformálásának igénye.
Ez szorosan összefügg az ösztönök általi meghatározottság egyre
csökkenő mértékével, amely vonással a fentiekben részletesen is
foglalkoztunk. A viselkedés csupán úgy lehet effektív, ha az ember
képes azonnali válaszreakcióra, felül tud kerekedni kétségein,
mindazonáltal cselekedetei mégiscsak egy – hozzávetőlegesen –
organikus keretbe illeszkednek. Pontosan ezt a dilemmát illusztrálta
Kortlandt is (1. a 6. fejezetet), mikor arról beszélt, a csimpánzokból
mennyire hiányzik a határozottság, hogy viselkedésük milyen
bizonytalan, s – ennek következtében – milyen kevéssé effektív
(Kortlandt, 1962).
Nehezen cáfolható a feltevés, miszerint az ember, akinek
cselekedetei még kevésbé állnak az ösztönök irányítása alatt,
könnyedén biológiai zsákutcává vált volna, ha nem képes
kifejleszteni egy, a hiányzó ösztönöket bizonyos szempontból pótolni
képes apparátust. Az ember karaktere az, ami képes átvállalni az
ösztönök funkcióját s lehetővé teszi, hogy az ember akként
cselekedjen, mintha ösztönök irányítanak. A karakter az a specifikus
struktúra, amely az ember energiáit, viselkedését a célokhoz igazítja;
akkor cselekszik valaki ösztönösen, mondhatnánk, amikor karaktere
iránymutatását követi. Hérakleitosszal szólva kijelenthetjük: az
ember sorsa a jelleme. A fösvény nem fontolgatja, elköltse-e pénzét
– kénytelen takarékoskodni, felhalmozni; a kizsákmányoló-szadista
jellemet az a vágy mozgatja, hogy kihasználhasson valakit; a
szeretet által vezérelt személy nem képes másként, csupán az élet
és az odaadás vágyától vezetve élni. A karakter által meghatározott
vonások olyannyira erősek, hogy a hatásukra cselekvő ember úgy
érzi, valamiféle természetes késztetésnek engedelmeskedik, s
képtelen elhinni, hogy valaki másnak a természete az övétől
különböző is lehet. Inkább azt a következtetést vonjuk le, hogy
embertársaink jellemvonásai deformálódtak, a valódi emberi
természettől elfajultak Akinek van egy kis érzéke mások
megítéléséhez (ami önmagunkra vonatkozóan természetesen sokkal
nehezebb feladat), képes felismerni, hogy szadista, destruktív vagy
szeretetorientált típussal van dolga, képes észrevenni a külső
viselkedésjegyek mögött megbúvó változatlan belsőt, s még akkor is
felismeri a destruktív karaktéit, ha úgy viselkedik az illető, mintha a
szeretet vezérelné.[187]
A kérdés mármost a következő: miért van az, hogy az emberi
fajnál – ellentétben a csimpánzokkal – kifejlődhetett a
karakterstruktúra? A válaszhoz talán biológiai megfontolások visznek
közelebb.
Az emberek csoportjai a kezdetektől fogva nagyon különböző
környezeti viszonyok között éltek – a különbségeket egyrészt az
egyes területeken uralkodó viszonyok eltérései, másrészt az
ugyanazon területen végbemenő éghajlati és a növényzetben
mutatkozó változások okozták A Homo faj megjelenése óta a
genetikai állomány – bár bizonyos változások kétségtelenül
végbementek – nemigen alkalmazkodott az eltérő körülményekhez.
Minél inkább előrehalad azonban a faj a fejlődés útján, az
alkalmazkodás annál kevésbé a genetikai változások függvénye, s
az utolsó negyvenezer év folyamán ilyenek, úgy tűnik, nem is
mentek végbe. Az eltérő környezeti feltételek mindazonáltal minden
csoporttól megkövetelték, hogy ne csak a tanulás révén
alkalmazkodjanak, hanem kifejlesszék saját szociális karakterüket is.
A szociális karakter fogalma abból a belátásból ered, hogy
valamennyi társadalmi (osztály-) forma specifikus, az adott
társadalom működéséhez leginkább megfelelő módon kell hogy
használja a humán energiaforrásokat. Minden csoport tagjainak
akarniuk kell, amit meg kell tenniük a társadalom zavartalan
működése érdekében. Az általános lelki energia speciális,
pszichoszociális energiává való transzformálását a szociális karakter
közvetíti (E. Fromm, 1932, 1941, 1947, 1970). Aszociális karakter
formálásának legfőbb eszköze a kultúra. A társadalmi értékeket,
előírásokat, kötelezettségeket szüléink közvetítése által sajátítjuk el.
A csimpánzok, akik nem rendelkeznek nyelvvel, nem is képesek
szimbólumokat, értékeket, eszméket átadni, számukra nincsenek
meg a karakter kialakulásának feltételei. A karakter alapvetően
emberi vonás, csupán az ember képes a hiányzó ösztönöket
hatékonyan helyettesíteni.
 A karakter kifejlődése az ember túlélésének folyamatában a
legfontosabb és leginkább kikerülhetetlen momentumok közé
tartozik, mégis számos hátránnyal és veszéllyel jár. Amennyiben a
karaktert csak a hagyomány ereje s nem az értelem formálja, akkor
az alkalmazkodás nem feltétlenül sikeres, még az is megeshet, hogy
a megújult körülményekre a karakter a besulykolt reakciók szöges
ellentétével válaszol. Az állam abszolút feljebb-valóságának eszméje
a szociális karakter egy korábbi típusához kötődik, s az atomkorba
lépve könnyedén az emberi faj túlélésének kerékkötőjévé válhat.
A karakter fogalmának megértése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy
helyes magyarázatot adhassunk a rosszindulatú agresszió
megjelenéseire. A destruktív és szadista vonások általában a
karakterstruktúrában gyökereznek A szadista például olyannyira a
benne dolgozó drive, karakterének uralkodó jegye hatása alá kerül,
hogy annak erejét csupán az önfenntartás ösztöne képes korlátozni.
A szadista viselkedést kiváltó impulzus folyamatosan aktív, s a
megfelelő időpontban és alkalmas körülmények között rögvest
megtalálja a módját, hogy utat törjön. Az ilyen személyekre
tökéletesen illik Lorenz hidraulikus modellje (I. az 1. fejezetet): a
karakterben gyökerező szadizmus folyamatosan készenlétben áll,
vár a megfelelő alkalomra, s ha ilyen nem adódik, „vágyait” követve
„teret nyit” magának. A döntő különbség abban áll, hogy a szadista
szenvedély nem egy adott, filogenetikailag programozott
idegrendszeri struktúrában, hanem a karakterben keresendő: tehát
csupán az ilyen karakterű személyekre jellemző, s nem az emberi faj
közös vonása. Később példákkal fogjuk illusztrálni, hogy milyen is
valójában a szadista és a destruktív karakter, s hogy melyek
kialakulásának szükséges feltételei.
 A karakterben gyökerező szenvedélyek kialakulásának
okai
Az ember egzisztenciális szükségleteinek tárgyalásából kitűnt,
hogy mennyire különböző módokon nyerhetnek kielégülést. Az áhítat
tárgyiasíthatóságának igénye vezethet Isten, a szeretet vagy akár az
igazság iránti odaadáshoz – de megnyilvánulhat destruktív
bálványok imádatában is. A valakihez való tartozás igénye
eredményezhet kedvességet és szeretetet, de függőséget,
szadizmust, mazochizmust és destruktivitást is. Az egység és a
meggyökerezettség vágya kielégülést nyerhet szenvedélyes
együttérzésben, szeretetben, testvériségben és misztikus
élményekben, de ugyanúgy alkoholizmusban, kábítószer-
függőségben és személytelenségben is. Az effektivitásra való
késztetésre a válasz lehet szeretet, alkotómunka – vagy szadizmus
és destruktivitás. A stimulációra és az izgalomra való vágyakozás az
ember, a természet, a művészet vagy az eszmék elkötelezettjévé is
tehet, de ébreszthet falánk vonzódást a folyton váltakozó stimulációk
felé.
Melyek azok a tényezők, amelyek ezen szenvedélyek
kialakulásához vezethetnek?
Mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy e szenvedélyek
nem különálló egységekként, hanem egy szindróma
részegységeként jelentkeznek. A szeretet, az együttérzés, az
igazságosság és az értelem kölcsönös viszonyban állnak, mind
ugyanazon szindróma megjelenései: annak, amelyet az élet
virágzása melletti elkötelezettségnek nevezek. A másik oldalon a
szadomazochizmus, a destruktivitás, a mohóság, a narcizmus és az
incesztuózus beállítottság közös gyökere szintén ugyanazon
szindróma: az élet meghiúsításának vágya. Midőn valamely
szindróma egy elemére rábukkanunk, egészen biztos, hogy – ha
eltérő súllyal is, de – a többit is megtaláljuk, ez azonban nem jelenti
azt, hogy mindenki kizárólag az egyik vagy a másik szindróma
befolyása alatt áll. Az ilyen emberek valójában kivételesen ritkák, az
átlagemberben a két szindróma mindegyike jelen van, s mindig
nyitva áll a lehetőség, hogy egymáshoz viszonyított erősségüket
megváltoztassuk.
Neurofiziológiai feltételek
A két eltérő irányultság neurofiziológiai feltételeit sorra véve azzal
kell kezdenünk, hogy az ember egyelőre befejezetlen és
„beteljesületlen” (L. Eiseley, 1971). Nem csupán születésekor van az
agya a fejlődés kezdetleges állapotában, az egyensúly hiánya
megmarad: az ember lezáratlan végű folyamat közepén találja
magát, s végső megoldást nemigen lát.
Azt kell-e ezek után állítanunk, hogy az ember számára – akit az
ösztönök erejétől a fejlődés megfosztott, s csupán az ész gyenge
szólamára támaszkodhat, amely ráadásul oly könnyen megtéveszti –
az idegrendszer semmilyen támasszal nem szolgál? Ezzel a
feltételezéssel egy fontos momentumot tévesztenénk szem elől. Az
emberi agy, amely mind méreteit, mind a neuronkapcsolatok
strukturáltságát és minőségét tekintve messze felülmúlja a
főemlősökét, rendelkezik azzal a képességgel, hogy felismerje, mi
az, ami az ember – testi és lelki – egészsége és fejlődése
szempontjából kívánatos. Olyan célokat tűz ki, amelyek valós,
racionális érdekek megvalósítása felé mutatnak utat, az ember pedig
az egész társadalmat képes ezen célok elérésének szolgálatában
mozgósítani. A. befejezetlenség, a beteljesületlenség, az alapvető
ellentmondás csupán az emberi lét egyik aspektusát alkotják: az
ember az optimális fejlődés vonalat szakadatlanul, aktívan kereső
lényként is meghatározhatja magát, még akkor is, ha a keresés a
körülmények szerencsét-összjátéka következtében gyakorta
kudarcba fullad.
A feltevést, miszerint az ember szakadatlanul az optimális
fejlődést keresi, neurofiziológiai adatok is alátámasztják. Nem kisebb
szaktekintély, mint C. J. Hereiek írja a következőket:

Az ember képessége arra, hogy értelme által vezérelve, önnön

kibontakozásának szolgálatába állítsa cselekedeteit, lehetővé teszi
számára, hogy meghatározza kultúrájának legalapvetőbb jegyeit, s
hogy az emberi evolúciónak saját választása szerint adjon irányt. Ez
a képesség kizárólagosan az emberre jellemző, a többi állat nem
rendelkezik ilyen adottsággal, ennek felismerése valószínűleg a
legnagyobb jelentőségű tudományos felfedezések közé tartozik (C.
Herrick, 1928).

Ugyanerre a problémakörre vonatkozóan álljon itt Livingston

néhány találó megjegyzése is:

Ez idáig nem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani,

hogy az idegrendszer különböző szerveződési szintjei mind
kölcsönös, a többitől független kapcsolatban állnának egymással.
Valamilyen rejtélyes, mind ez idáig ismeretlen mechanizmus folytán
a különböző célokra irányuló cselekvés, amely, mielőtt a külső
megfigyelő számára is észlelhetővé válna, a szerveződés különböző
szintjein halad át, s az egyedi funkciók közötti, egymással versengő
célkitűzések integrációjának eredményeképpen nyeri el végső
formáját. Az organizmus egésze olyan célokat szolgál, amelyeket
nyilvánvalóan egy integrált, belső nézőpont határoz meg (R.
Livingston, 1967a; kiemelés tőlem – E. F).

A fiziológiai szükségleteken túl eső igényekről szólva Livingston

leszögezi:

Fizikai és kémiai módszerekkel már a molekuláris szerveződés

szintjén azonosíthatók bizonyos célkereső mechanizmusok, de ezek
jelen vannak az agyi neuronhálózatokban is, mint azt neurofiziológiai
megfigyelések is alátámasztják. Minden szinten megadhatók
bizonyos motívumok, amelyek a viselkedést alapvetően
befolyásolják Számos ilyen rendszer lokalizálható az ideg. és az
endokrinrendszer meghatározott területein. Az evolúciós fejlődés
magasabb szintjeit képviselő organizmusokat nem kizárólagosan a
vegetatív szükségletek irányítják: nem csupán a párosodás, az
utódok felnevelése, az élelem megszerzése, a család és a
territórium védelme, a környezeti változásokhoz való sikeres
alkalmazkodás követelménye vezérli ólét, de ezeken felül további,
extra energiák és vágyak is – olyanok, amelyek túlmutatnak a puszta
túlélésért folytatott küzdelem keretein (R. Livingston, 1967; kiemeles
tőlem – E. F).

Gondolatmenetét ekképpen folytatja:

Az agy kifejlődése éppúgy evolúciós folyamatok eredménye, mint

a fogak és a karmok megjelenése; az, hogy elvárásaink az agy
esetében mégis sokkalta nagyobbak, a konstruktív adaptációra való
képességének köszönhető. Az idegrendszerrel foglalkozó
szakemberek hosszú távú célkitűzését abban jelölhetjük meg, hogy
eljussunk az ember előtt álló lehetőségek teljes feltárásához, amivel
egyúttal az emberiségnek is nagy szolgálatot teszünk, hiszen
közelebbről határozhatjuk meg és tehetjük tudatossá az emberi
fajban rejlő legnemesebb célokat. Az embert mindenekelőtt agyának
fejlettsége teszi egyedülállóvá, amely az emlékezés, a tanulás, a
képzelet, a kreativitás és az öntudat erejével ruházta fel (R. B.
Livingston, 1967).

Livingston szerint az együttműködés, a hit, a kölcsönös bizalom

és az altruizmus be van építve az idegrendszeri struktúrákba, s
mindegyikhez belülről kapcsolódik saját kielégüléstípusa.[188] Ez a
fajta belső megerősítés azonban nem kizárólagosan az elsődleges
vágyakhoz és szükségletekhez kapcsolódik. Livingston érvelése
szerint:

A vágyak kielégítése a pozitív megelégedettségérzésből, az

egészséges életerőből is származhat; a boldogság nem csupán
genetikailag meghatározott, de szociálisan elsajátított értékekből is
fakadhat, mint amilyen az a különféle ingerek által okozott, kellemes
érzés, legyen akár személyes, akár másokkal is megosztható,
amelyet az újdonság s az újdonság keresésének varázsa okoz. A
megelégedettség öröme származhat a kíváncsiság kielégüléséből, a
kutatás öröméből, de az individuális és a kollektív szabadság
kiterjesztésének érzéséből is. Ezek azok az érzések, amelyek
segítségével az ember felülkerekedhet a sorsát megnehezítő
körülményeken, amelyek irányt szabhatnak életének, mi több,
amelyeknek köszönhetően olyan eszmék is vezérelhetik
cselekedeteit, amelyeket akár életénél is fontosabbnak tart
(Livingston, 1967).

Livingston – és a későbbiekben idézendő szerzők – érvelésének

döntő pontja a korábbi insztinktivista szemlélettel való határozott
szembefordulás. Nem az foglalkoztatja őket, hogy az agy mely
területei „generálják” a magasabb rendű ösztönöket, mint amilyen a
szolidaritás, az altruizmus, a kölcsönös bizalom és az igazság
keresésének vágya, ehelyett az agyat egységes rendszerként teszik
vizsgálatuk tárgyává, méghozzá az evolúció, a túlélést szolgáló
eszközrendszer kialakulásának szempontjából.
Megfontolásra méltó e tekintetben C. von Monakow elmélete.
Feltevése szerint létezik egyfajta biológiai tudatosság
(„szineidézis”),amelynek szerepe az, hogy biztosítsa a biztonság és
az alkalmazkodás optimális szintjét, állandó szinten tartsa a
tökéletesedés vágyát. Von Monakow elmélete szerint a fejlődést
célzó működés klízishez (örömhöz, boldogsághoz) vezet, ebből
fakad az ilyen típusú cselekedetek minél többszöri megismétlésének
vágya Az a fajta viselkedés azonban, amely az organizmus optimális
fejlődését gátolja, ekklézist (kellemetlen érzést) eredményez, s arra
ösztökéli a személyt, hogy az ilyen viselkedést lehetőség szerint
elkerülje (C. von Monakow, 1950).
H. von Foerster jó érveket hozott fel amellett, hogy az empátia és
a szeretet az agy rendszerébe eleve beépített minőségek. A
megismerés elméletéből indul ki, s azt a kérdést vizsgálja, miként
lehetséges az emberek közötti kommunikáció, ha egyszer a nyelv
feltételezi a közös tapasztalati alapokat. Mivel a környezet az ember
számára nem önmagában, hanem mindig a megfigyelőhöz való
viszonyában létezik, folytatja Foerster, a kommunikáció ténye eleve
feltételezi, hogy „a környezetet a különböző megfigyelők
stmkturálisan hasonlóan jelenítik meg maguknak, még ha maguk
különböző térbeli helyet foglalnak is el. Amikor e belátást realizálják
és hasznosítják, akkor A is tudni fogja azt, amit A tud, az Én és a Te
között általánosan fennálló azonosság alapján. (…) A másikkal való
azonosulás nyilvánvalóan a másikhoz való viszony legerősebb
formája: ennek legbensőségesebb megnyilvánulása a szeretet” (H.
von Foerster, 1963).[189]
A fenti elgondolások mindegyikének szembesülnie kell azzal a
megkérdőjelezhetetlen ténnyel, hogy az utolsó negyvenezer év
folyamán, a faj végleges megszületése óta eltelt idő alatt az
emberiség mintha elmulasztotta volna kifejleszteni ama bizonyos
felsőbb késztetéseket, a mohóság és a destruktivitás ellenben annál
erősebb hatást gyakorol rá. Miért nem váltak dominánssá a
biológiailag beépített drive-ok?
Mielőtt hozzálátnánk e kérdés megválaszolásához, helyénvaló
néhány pontosítás. Még ha elfogadjuk is, hogy az emberi pszichébe
csak a neolitikum korszakától kezdve nyertünk bepillantást, akkor is
jó okunk van feltételezni, hogy a primitív népek között, a vadászó-
gyűjtögető törzsektől kezdve a korai földművelőkig destruktivitással
és szadizmussal nemigen találkozhatunk. A negatív tulajdonságok,
amelyeket az emberi természet részeként tartanak számon,
valójában a civilizálódás egyre magasabb fokával párhuzamosan
jelentek csak meg. Ezenkívül azt is figyelembe kell vennünk, hogy az
emberiség legnagyobb tanítómesterei a „magasabb rendű célokat”
éppenséggel a saját kultúrájukban elhatalmasodó eszmék ellenében
hirdették meg; ezek a célok, jelentkezzenek akár vallási, akár
szekularizált köntösben, újra és újra visszhangra leltek azoknak a
szívében is, akiket társadalmuk gyakorlata pontosan az
ellenkezőjükre kondicionált. Az ember szabadságra, méltóságra,
szolidaritásra és az igazságra való vágya valóban a legerősebb azon
motivációk között, amelyek a történelmi változások hátterében
állnak.
Mindezen megfontolások ellenére megmarad a probléma: vajon
miként szorulhattak háttérbe az ember biológiailag adott, „beépített”
vonásai, amelyek hiányát a mai kor embere egyre nagyobb
félelemmel tapasztalja meg?
 Társadalmi feltételek
Mi vezethetett ide?
A kérdésre adható egyetlen kielégítő választ az ember sajátos –
társadalmi – életkörülményeiben kell keresnünk. A történelem
folyamán e körülmények, annak ellenére, hogy az ismeretek
gyarapodásához és a technika fejlődéséhez vezettek, azoknak a
„beépített” lehetőségeknek a kivirágoztatását, amelyekről az előző
pontban szóltunk, kifejezetten hátráltatták.
A környezeti tényezőknek a személyiség fejlődése szempontjából
játszott döntő szerepét legnyilvánvalóbban azok a kísérletek
igazolják, amelyek szerint e hatások közvetlenül befolyásolják az
agy fejlődését. Senki nem vonja kétségbe hogy az alultápláltság
kifejezetten hátráltathatja a fiatal egyedek agyának kifejlődését.
Ugyancsak állatkísérletek támasztják alá, hogy az agy fejlődésére
nem csupán a táplálék, hanem más tényezők is, mint a mozgás és a
játék szabadsága, közvetlen hatással vannak. Az egyik ilyen
kísérletben patkányok két csoportját különítették el az elsőt
ingerszegény, a másikat stimulusokban gazdag környezetben
helyezték el. Az első csoport tágas ketrecet kapott, ahol szabadon
mozoghattak, játszhattak egymással és sokféle tárggyal, a második
csoport egyedeit kicsiny, elkülönített ketrecekben, társaiktól
elválasztva tartották. Röviden: az első csoportba tartozó állatok előtt
több lehetőség nyílt arra, hogy változatos ingerek érjék őket, s hogy
azokra szabadon válaszolhassanak. A vizsgálatok azt mutatták,
hogy ezeknél az állatoknál (kisebb testsúlyuk ellenére) az agykéreg
szürkeállománya sokkal vastagabb volt, mint az ingerszegény
környezetben nevelkedett társaiknál (E. L. Bennett és mtsai, 1964).
Egy hasonló kísérletben Altman „szövettani szempontból is
alátámasztotta, hogy az ingerekben gazdag környezetbe helyezett
állatok cortexe növekedett, az autoradiográfiai vizsgálatok ezenfelül
azt is igazolták, hogy a sejtosztódás sebessége – még a kifejlett
egyedek esetében is – növekedett” (J. Altman és G. D. Das, 1964).
Ugyancsak Altman laboratóriumából származó előzetes eredmények
„arra utalnak, hogy további behaviorisztikusan megragadható
tényezők, mint például a fiatal egyedekkel való bánásmód, szintén
radikális hatással lehetnek az agy fejlődésére, különösképpen a
cortex cerebellaris, a gyrus hippocampalis és a neocortex bizonyos
struktúráit alkotó sejtek osztódására” (J. Altman, 1967a).
Az eredményeket az emberre vonatkoztatva arra
következtethetünk, hogy az agy fejlődését az embernél sem csupán
a külső tényezők (mint például a táplálkozás) befolyásolják, de
olyanok is, mint a csecsemőt övező meleg légkör, az őt érő ingerek
száma, a szabad mozgás, a játék, az önkifejezés lehetősége. Az agy
fejlődése azonban nem áll meg a gyermekkorban, sőt, serdülő- vagy
felnőttkorban sem. Mint azt R. B. Livingston leszögezte: »Nincs
olyan pont, amelyen túl a fejlődés abbamaradna, amelyen túl egy
betegséget vagy sérülést követően már nem tapasztalnánk az
újraszervződésre való készültséget” (R B. Livingston 1967). Úgy
tűnik, a különféle környezeti hatások szakadatlanul, az élet egész
időtartama alatt szubtilis hatást gyakorolnak äz agyban lezajló
folyamatokra.
A környezetnek az agy fejlődésére gyakorolt hatásáról szóló
ismereteink mindazonáltal eléggé hézagosak. Szerencsére ennél
sokkal többet tudunk a szociális tényezőknek a karakter
kialakulására gyakorolt hatásáról (bár ezek hátterében is
nyilvánvalóan idegrendszeri jelenségek állnak). Ezen a ponton, úgy
tűnik, csatlakozunk napjaink társadalomtudományának egyik
alapfeltevéséhez, mely szerint az ember karakterének
formálódásában a döntő szerepet a társadalom játssza – a
behaviorizmus terminológiája szerint a szociális kondicionálás,
amelynek az ember folyamatosan ki van téve. Van azonban egy
döntő különbség, amely ezen elméletek s az általunk képviselt nézet
között áll fenn. Az environmentalisták szerint a
társadalomtudományok relativisztikus jellege kiküszöbölhetetlen, a
lényegükből fakad, álláspontjuk szerint az ember üres papírlap,
amelyre minden kultúra a maga szövegét írja fel. Az embert a
társadalom „jobbá” vagy „rosszabbá” is teheti, s ez a „jobb” vagy
„rosszabb” azonban olyan értékítélet, amely szükségszerűen
valamely erkölcsi vagy vallási állásponthoz kapcsolódik.[190] A
feltevés szerint az embernek immanens célja van, az életében
követendő normák forrása pedig biológiai alkatában keresendő.
Nyitva áll előtte a lehetőség a tökéletesedésre, a kiteljesedésre –
feltéve, hogy külső körülmények nem hátráltatják céljai elérésében.
Vannak tehát speciális társadalmi feltételek, amelyek mellett az
emberi fejlődés az optimális szintet érheti el, s amelyek –
amennyiben feltevéseink helyénvalók – az élet virágoztatásának
szindrómáját támogatják. Ha viszont e feltételek hiányoznak, az az
ember megnyomorodásához, az életet elhervasztó szindróma
erősödéséhez vezet.
Megdöbbentő, hogy e nézőpontot még sokan azok közül is
„idealistának” és „tudománytalannak” bélyegzik, akik még álmukban
sem vonnák kétségbe, hogy az alkat és az elfogadott normák között
a testi fejlődés és az egészség tekintetében is szoros kapcsolat áll
fenn. Nem szükséges erre a kérdésre túl sok szót vesztegetnünk.
Számtalan, tudományosan is alátámasztott megfigyelés erősíti meg,
hogy míg bizonyos ételek hozzájárulnak a test egészséges
fejlődéséhez, vannak olyanok is, amelyek szervi zavarokhoz,
betegséghez vagy idő előtti elhalálozáshoz vezetnek. S ilyen hatást
nem csupán ételek, de más tényezők is kiválthatnak, mint amilyen a
zaklatás vagy a stressz. Ebből a szempontból az ember nem
különbözik a többi organizmustól. Valamennyi farmer és kertész
tudja, hogy a magnak megfelelő mértékű nedvességre, adott
hőmérsékletre és táptalajra van szüksége ahhoz, hogy egészséges
növény fejlődjön belőle. Ha ezek a feltételek nem adottak, elrothad, s
még a talajban elpusztul: a növény halva születik meg Optimális
körülmények között azonban termékeny gyümölcsfa szökken szárba,
s a termés mennyiségének külső tényezők nem szabnak határt. Az
optimálisnál kedvezőtlenebb körülmények viszont sovány, gyatra
termést eredményeznek.
A kérdés, amire választ keresünk, tehát a következő: melyek azok
a környezeti feltételek, amelyek elősegítik az emberben rejlő
lehetőségek teljes kibontakozását?
A kérdésről könyvek ezreit írták már meg, s ezekben válaszok
százait olvashatjuk. E könyv keretei között nyilvánvalóan nem
próbálkozhatni azzal, hogy átfogó választ adjak.[191] Néhány
általános megállapítás mindazonáltal helyénvalónak tűnik.
Mind a történelmi tapasztalat, mind az individuumok
tanulmányozása afelé mutat, hogy a szabadság, az impulzusok
gazdagsága, a kizsákmányolás hiánya, az „emberközpontú”
termelési formák mind-mind az emberi fejlődést előmozdító
tényezők, ha azonban az ezekkel ellentétes tendenciák kerülnek
túlsúlyba, annak a hatása is ellentétes lesz. Egyre többen ismerik fel
azt is, hogy a döntő nem egy vagy két feltétel megléte vagy meg
nem léte – ami számít, az a tényezők együttes rendszere. Az
általános feltételek tehát, amelyek az emberi lehetőségek
kiteljesedéséhez vezetnek, csupán olyan társadalmi keretben
jelenhetnek meg, amelyben az egyes pozitív hatások
különféleképpen vegyülhetnek egymással, hogy biztosíthassák a
megfelelő táptalajt minden egyes individuum számára, az egyéni
fejlődés minden egyes szintjén.
A társadalomtudósok többsége azonban nem tekintette
elsődleges feladatának az emberi fejlődés szempontjából
legkedvezőbb társadalmi feltételek meghatározását. E tény
magyarázata abban keresendő, hogy néhány kivételtől eltekintve ók
a fennálló rendnek nem kritikusai, hanem apologétái. Ennek
hátterében az állhat, hogy eredményeik, ellentétben a
természettudósok felfedezéseivel, a társadalom működése
szempontjából nem képviselnek különösebb értéket. Mi több, míg a
hibás következtetések, a felületes vizsgálatok eredménye egyfajta
„ideológiai cementként” funkcionál, addig az igazság, mint mindig, a
fennálló rendet fenyegeti.[192] A probléma adekvát vizsgálatát az a
feltevés is nehezíti, mely szerint „amire az emberek vágynak, az jó is
nekik”. Gyakran elsiklik a figyelem afölött, hogy az ember olyasmi
után is vágyakozhat, ami kifejezetten káros hatással van rá, s maguk
ezek a vágyak a nem megfelelő „működés” vagy a szuggesztió,
esetleg mindkettő együttes tünetei. Ma már mindenki tisztában van
azzal, hogy a kábítószer-fogyasztás káros – még akkor is, ha igen
sokan igen erősen vágynak a szer nyújtotta örömökre. Amíg
gazdasági rendszerünk egésze olyan vágyak felkeltésére épül,
amelyek kielégítéséből a termelés busás hasznot húzhat, e vágyak
irracionalitásának kritikai elemzése nemigen számíthat
népszerűségre.
De ezen a ponton nem állhatunk meg. Fel kell tennünk a kérdést:
vajon miért van az, hogy saját, valódi érdekeik az emberek többsége
előtt ismeretlenek? Arról lenne szó csupán, hogy folyamatos
agymosáson mennek keresztül, s kötelesek engedelmeskedni? S
miért nincsenek többen azok a vezetők, akik felismerik, hogy
leginkább emberi szükségleteiket az általuk irányított rendszer a
legkevésbé sem szolgálja? Ha minderre a felvilágosodás filozófusait
követve a ravaszság és a csalfaság terminusaiban keresünk választ,
akkor sohasem fogjuk feltárni a probléma gyökerét.
Mint azt a történelmi fejlődésre vonatkozó elméletében Marx
kimutatta, a társadalmi feltételek megváltoztatását és javítását az
emberi környezet anyagi feltételei, a gazdasági, a földrajzi és az
éghajlati viszonyok, a technika fejlettségi foka és a kulturális
hagyományok mindig is korlátok közé szorították. Mint láttuk, a
primitív vadászó-gyűjtögető törzsek s az első földművelők
életfeltételeinek viszonylagos állandósága inkább a konstruktív,
mintsem a destruktív késztetések megjelenését támogatta. A
fejlődés során azonban maga az ember is változik, s átalakítja
környezetét. Intellektuálisan és technikai szempontból egyaránt
előrelép, ezzel viszont egyúttal teret nyit az élet megnyomorítására
irányuló karakterszindróma megjelenése előtt. Ha csak vázlatosan
is, de végigkövettük a társadalom átalakulásának folyamatát az ősi
vadászó-gyűjtögető törzsektől az urbánus forradalomig. Hogy
elegendő szabad idővel rendelkezzen ahhoz, hogy filozófussá vagy
tudóssá fejlessze magát, hogy felépíthesse az egyiptomi
piramisokat, röviden, hogy kultúrát teremtsen, az embernek
rabszolgákra és hódító háborúkra volt szüksége. Végeredményben
tehát maga a fejlődés az, amelynek eredményeképpen létrejöttek
azok a – tudományos, intellektuális és művészi – feltételek, amelyek
aztán más – főként érzelmi – szempontból éppenséggel a további
fejlődés kerékkötőjévé váltak. Az alkotás irányába mutató erők
ugyanis nem fejlődtek ki kellően ahhoz, hogy egyaránt
biztosíthassák a kulturális-technikai haladást és a szabadságot, a
mindenki előtt nyitva álló lehetőséget a zavartalan kibontakozásra.
Az anyagi feltételek mindig is saját törvényeiknek
engedelmeskedtek, s a puszta kívánság, hogy változzanak meg,
nem sokat nyom a latban. Ha a világban ténylegesen paradicsomi
állapotok uralkodnának, s az anyagi feltételek az embert semmiben
sem korlátoznák, akkor az emberi értelem ereje talán elégséges
lenne ahhoz, hogy megteremtődjenek a korlátlan fejlődés
körülményei, ahol sem a kenyér, sem a szabadság hiányától nem
kell szenvednie senkinek. Az ember azonban, a Biblia kifejezésével
élve, kiűzetett a paradicsomból, ahova soha többé nem térhet
vissza. Nyakába szakadt annak az ellentmondásnak a terhe, amely
önmaga és a természet között feszül. A világ nem az emberért van –
az ember bele van vetve a világba, s csupán tevékenyen, értelmére
támaszkodva teremtheti meg fejlődésének, egy emberi otthon
megteremtésének feltételeit. Törvényhozói a történelmi
szükségszerűség napszámosai, még olyankor is, amikor gonosz,
csalárd személyiségek, akik saját szeszélyeiket követve elmulasztják
beváltani történelmi hivatásukat. Az irracionalitás, a gonoszság csak
azokban a korokban válhat döntő tényezővé, amelyekben nem a
külső körülmények gátolták a haladást, csupán az uralkodók – és az
elnyomottak! – deformálódott karaktere.
Mindig is akadtak látnokok, akik világosan felismerték az ember
társadalmi és individuális fejlődése elé tűzhető célokat. Utópiáik
mégsem voltak „utópikusak”, merő álmodozás szüleményei. A hely,
ahol léteznek: a „sehol” (u-topia), a ‘sehol’ azonban nem azt jelenti,
hogy ‘soha’. Ugyan utópikusak abban az értelemben, hogy soha,
semmikor nem léteztek, talán nem is létezhettek – ez azonban nem
jelenti azt, hogy soha nem is fognak létezni. Marx saját, a
szocializmusról alkotott elképzelését, amely a mai napig a világ
egyetlen pontján sem valósult meg (a szocialista országokban
egészen bizonyosan nem), ó maga nem tartotta utópikusnak, hitt
ugyanis abban, hogy az új korszak materiális feltételei – már az ő
korában is – adottak.[193]
Az ösztönök és a szenvedélyek racionalitása
 Széles körben elfogadott az a nézet, mely szerint az ösztönök
irracionálisak, hiszen felfüggesztik a logikus gondolkodást. Valóban
így lenne? S a karakterben gyökerező szenvedélyeket vajon
racionálisnak vagy irracionálisnak kell tartanunk?
Az ‘értelmes’ és a ‘racionális’ kifejezéseket a hagyomány szerint
az elménkben lezajló folyamatokra alkalmazzuk: egy gondolatot
akkor nevezünk racionálisnak, ha a logikai törvényeket nem helyezi
hatályon kívül, s nem zavarják meg érzelmi vagy más – esetleg
patologikus – mozzanatok. ‘Racionálisnak’ vagy ‘irracionálisnak’
azonban gyakran cselekedeteket és érzelmeket is nevezünk. Egy
tudós közgazdász például irracionálisként minősítheti, ha olyan
országban, amely híján van képzett munkaerőnek, a képzetlen
munkásoknak viszont se szeri, se száma, olyan intézkedéseket
foganatosítanak, amelyek legfőbb célja a munkaerő-takarékosság.
Ugyancsak irracionálisnak mondhatja, hogy a világban évente 180
milliárd dollárt költenek fegyverkezésre (csupán a nagyhatalmak
ennek 80 százalékát), hiszen efféle dolgok békeidőben semmiféle
értéket nem jelentenek A pszichiáter ugyanilyen joggal nevezheti
irracionálisnak a neurózis valamely tünetét, például a kényszeres
tisztálkodást, azon az alapon, hogy ez csupán az elme tévútra
tévedésének következménye, amely ráadásul akadályt állít helyes
működésének útjába.
A következő definíciót javaslom megfontolásra: nevezzünk
racionálisnak minden olyan gondolatot, érzést vagy cselekedetet,
amely elősegíti annak ez egésznek a megfelelő működését és
fejlődését, amelybe részként illeszkedik, irracionálisnak pedig
azokat, amelyek ugyanezt az egészet gyengítik, esetleg lerombolják.
Ha ezt elfogadjuk, akkor nyilvánvaló, hogy a racionalitás kérdésének
eldöntése minden esetben a rendszer egészének empirikus
vizsgálatán kell hogy alapuljon.[194]
Ha definíciónkat az ösztönökre (az organikus drive-okra)
alkalmazzuk, következtetésünk elkerülhetetlenül az lesz, hogy
valamennyit racionálisnak kell tekintenünk. Darwiniánus szemmel
nézve, az ösztönök szerepe éppen az, hogy fenntartsák a normális
életműködéseket, hogy biztosítsák a túlélést mind az egyed, mind a
faj számára. Az állat racionálisan viselkedik, elvégre szinte
állandóan ösztönei hatása alatt áll, s ha ez az emberre is igaz lenne,
róla is ugyanazt kellene állítanunk. Midőn élelmet keres, menekül,
vagy szexuális ösztöne hajtja, nem cselekszik irracionálisán.
Irracionalitásának forrása éppen az ösztönös meghatározottság
hiányában, nem pedig meglétében keresendő.
Mi a helyzet a karakterben gyökerező szenvedélyekkel? A
racionalitás definíciójából kiindulva, ezeket először is két csoportra
kell osztani. Az élet felvirágoztatását célzó szenvedélyeket
racionálisnak kell tekintenünk, elvégre valamennyi hozzájárul az
organizmus növekedéséhez és komfortérzéséhez – de ezt a logikát
követve az élet ellenében dolgozó vágyakat irracionálisnak kell
tartanuk, hiszen akadályt gördítenek a haladás és a jólét útjába. De
további pontosításra is szükség van. A destruktív vagy kegyetlen
személyiség azért vált ilyenné, mert hiányoznak a továbbfejlődés
lehetőségei. Az adott körülmények között, azt kell mondanunk, nem
is képes arra, hogy jobb ember legyen. Szenvedélyei irracionálisak
ugyan, ha az ember mint olyan előtt álló lehetőségekkel vetjük össze
– tökéletesen racionálisak viszont, ha individuális lehetőségeit, az őt
körülvevő szociális környezetet vesszük górcső alá. Ugyanezt a
megkülönböztetést történelmi léptékű folyamatokra is alkalmaznunk
kell. Az ókor „megagépezetei” (L. Mumford, 1967) racionálisnak
tekintendők, csakúgy, mint a fasizmus vagy a sztálinizmus,
amennyiben úgy szemléljük ezeket, mint az adott körülmények
között szóba jöhető egyetlen történelmi lehetőséget. És
természetesen éppen ez az, amit az ordas eszmék védelmében
gyakorta felhoznak. Azonban akik így vélekednek, azoknak
bizonyítani kellene azt is, hogy ténylegesen nem volt más történelmi
választás. Meggyőződésem szerint ebben nem járhatnak sikerrel.
[195]
Újra rá kell mutatnunk tehát: az életet megnyomorítani kívánó
szenvedélyek éppúgy választ jelentenek az emberi létezésben
gyökerező alapvető szükségletekre, mint azok, amelyek az élet
felvirágoztatásának szolgálatában állnak: mindkét út kizárólagosan
az emberre jellemző. Az első típusú reakció szinte szükségszerűen
megjelenik, amikor a második megvalósításának feltételei
hiányoznak. Az embert, aki pusztít, nevezhetjük bűnösnek, elvégre a
pusztítás bűn, de akkor is ember marad. Nem süllyedt vissza „az
állati létezés szintjére”, nem került állati ösztönök befolyása alá –
agyának struktúráját nem áll módjában megváltoztatni. Tekinthetünk
rá úgy is mint egzisztenciális zsákutcára, olyan lényre, akinek nem
sikerült kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Bárhogy nézzük is, a
fejlődés megakasztása, a bűn útja éppúgy nyitva áll előttünk, mint
önmagunk produktív kiteljesítésének a lehetősége: a választás
legnagyobbrészt attól függ, megvannak-e az egészséges fejlődés
társadalmi feltételei.
Hangsúlyoznunk kell azonban azt is, hogy amikor az ember
fejlődése szempontjából a társadalmi feltételeket döntő jelentőséggel
ruházzuk fel, ezzel korántsem állítjuk azt, hogy az ember a
körülmények tehetetlen áldozata lenne. Ezek a tényezők
előremozdítják vagy hátráltatják bizonyos képességek kifejlődését,
rögzítik cselekvésének hatókörét. Az emberi értelem és akarat
azonban legalább olyan erőteljes faktorok, akár az individuumot,
akár a társadalom egészét tekintjük. Nem a történelem alkotja meg
az embert, az ember maga teremti meg önmagát a történelem
folyamán. Csupán a dogmatikus szemlélet, az elme és a szív
restsége vezethet a kizárólagos vagy-vagy leegyszerűsítő képéhez,
ami a megértés előtt örökre elzárja az utat.[196]
A szenvedélyek pszichikai jelentősége
A túlélés érdekében az embernek ki kell elégíteni fizikai
szükségleteit, ösztönei is erre sarkallják. Ha viselkedése
túlnyomórészt ösztöneinek befolyása alatt állna, élete nem volna
megoldásra váró probléma, „elégedett ökörként” boldogan múlatná
napjait – feltéve, hogy elég zsíros a legelő.[197] Az organikus drive-ok
kielégítése azonban sem boldog, sem józan életet nem biztosít. Nem
is arról van szó, hogy fizikai szükségleteinek kielégítése után,
egyfajta fényűzésként, az ember karakterfüggő szenvedélyeket
gerjesztene magában. Az utóbbiak éppúgy jelen vannak létezése
kezdetétől fogva, méghozzá gyakran még erőteljesebben is, mint az
organikus drive-ok.
 Midőn az egyén vagy a tömeg viselkedését tanulmányozzuk, úgy
találjuk, hogy az éhség és a szex a motivációknak csak egy szűk
körét öleli fel. Az ember igazi mozgatói a szenvedélyek, legyenek
akár racionálisak, akár irracionalisak: a szeretetre,[198] a
gyengédségre, az együttérzésre, a szabadságra és az igazságra
való vágy, a szenvedély, amely arra ösztönzi, hogy mások fölött
ellenőrzést gyakorolhasson, hogy magát valaki másnak vethesse
alá, a pusztításra való törekvés, a narcizmus, a mohóság, az
irigység és a becsvágy Ezek a szenvedélyek mozgatják és izgatják
az embert, ezek alkotják az alapanyagot, amelyből nemcsak az
álmok, hanem a vallás, a mitológia, a dráma és a művészet is
táplálkozik, egyszóval ezek adnak az életnek értelmet. E
szenvedélyektől hajtva az emberek tulajdon életüket is kockára
teszik. Öngyilkosságba hajszolhatja őket, ha e vágyaik közül
valamelyik nem nyer kielégülést, a szexuális szükségletek
kielégületlensége vagy az éhezés ellenben a legritkább esetben jár
csak ilyen súlyos következménnyel. Vezérelje az embert akár a
szeretet, akár a gyűlölet, a szenvedély ugyanolyan elsöprő erejű.
Az, hogy e kép igaz, nemigen vonható kétségbe. A kérdésre
viszont, hogy miért igaz, már korántsem olyan egyszerű választ adni.
Egyfajta spekulatív felvetéssel azért szolgálhatunk.
Első hipotézisünket kizárólag neurofiziológusok tudják érdemben
megvizsgálni. Ha figyelembe vesszük, hogy az agynak folyamatosan
szüksége van stimulációra (amely tényállással korábban már
foglalkoztunk), akkor plauzibilisnek tűnik a feltételezés, miszerint a
szenvedélyek jelentősége éppen abban áll, hogy egyedül ezek
képesek az agy számára folyamatosan ingereket biztosítani.
A másik feltevés abból indul ki, ami a jelen könyv elsődleges
tárgyát képezi: az emberi tapasztalat egyedülálló jellegéből. Az
ember, mint azt már kifejtettük, tökéletesen tisztában van a saját
lehetőségeivel, erőtlenségével, izolált helyzetével, s ez akár arra a
belátásra is vezethetné, hogy csupán egy tárgy, s hogy az élete
egyenesen elviselhetetlen. A gondolkodók, a dráma. és regényírók
előtt ez a történelem folyamán mindvégig nyilvánvaló volt. Van talán
valaki, aki úgy véli, Oidipusz története egyedül a király anyja iránt
érzett szexuális vágya miatti frusztrációját örökíti meg? Hogy
Shakespeare képes lett volna megírni a Hamletéi, ha csupán a
főszereplő jellemének szexuális eredetű frusztrációját akarta volna
ábrázolni? A pszichoanalízis alapító atyáinak azonban éppen ez az
álláspontjuk, s gondolataik korunk számos redukcionista felfogású
szerzőjénél visszhangra találnak.
Az ember ösztönös késztetései szükségszernek, ugyanakkor
azonban magától értetődőek is. Az ember szenvedélyes vágya, hogy
energiáit egyetlen cél szolgálatában egyesíthesse, az odaadás és az
áhítat szférájában talál otthonra. A trivialitás rendszere „az élet
továbbvitelének” rendszere, a „szentség” birodalma azonban túl van
a fizikai túlélés körébe tartozó jelenségeken: az ember sorsa,
gyakran élete is itt dől el, legmélyebb motivációi, amelyek értelmet
visznek életébe, benne gyökereznek.[199]
Midőn az ember megpróbál felülemelkedni élete trivialitásán,
kalandok után kell néznie, hogy elérje, sőt, hogy át is lépje létének
korlátait. A valódi erények és az igazi bűnök, az alkotás és a
pusztítás vonzereje egyaránt ebben a vágyban gyökerezik. Az igazi
hős anélkül feszegeti létének kereteit, hogy a félelemnek vagy a
kétségnek akár a szele meglegyintené. Az átlagembert szintén
hősnek kell tekintenünk, még ha próbálkozása, hogy valódi hőssé
váljon, kudarcba fullad is, az őt mozgató erő ugyanis éppen az,
amelyik a hőst hajtja: értelmet adni az életnek, annyira megközelíteni
a határokat, amennyire csak lehet.
A kép mindazonáltal egy lényeges ponton kiegészítésre szorul.
Az ember olyan társadalom tagjaként él, amely mindenki számára
garmadával kínál előre gyártott célpótlékokat. Napjainkban azt
sulykolják, a tartalmas élethez elegendő, ha valaki sikeres, önálló
kenyérkereső, családos, jó állampolgár, a megvásárolható jószágok
és örömök lelkes fogyasztója. A receptet a tudatosság szintjén
ugyan a legtöbb ember elfogadja, életükbe mégsem költözik be a
valódi értelem, s önmagukban sem bukkannak rá a hiányzó magra.
A hangzatos célkitűzés igazából üres, és egyre gyakrabban kudarcot
vall. Hogy napjaink társadalmában valóban ez történik, meggyőzően
támasztja alá a kábítószer-függőség terjedése, az igazi érdeklődés
teljes hiánya, az intellektuális és a művészi kreativitás teljes hiánya,
az erőszak és a destruktivitás előretörése.
 11.
A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ:
KEGYETLENSÉG ÉS PUSZTÍTÁS
Látszólagos destruktivitás
A destruktivitás különböző formái közül jó néhány a tapasztalat
archaikus mélységeiből származik, s emiatt ezekre sokan úgy
tekintenek, mint az ember eredendő pusztító hajlamának
bizonyítékaira. A tüzetesebb vizsgálat azonban azt mutatja, hogy
éppenséggel nem a pusztítás szenvedélyéből fakadnak – még ha az
aktus maga kétségkívül destruktív is.
Jó példa erre a vérontás szenvedélye, a „vérszomj”. Valakinek a
vérét ontani lényegében annyit jelent: megölni őt, a két kifejezés
egymás szinonimájának tekinthető. Mégis fel kell tennünk a kérdést,
vajon nem kapcsolódik-e a vérontás valamiféle archaikus
gyönyörérzethez, amely élesen elválik a gyilkolás örömétől.
A tapasztalat archaikus mélységeiben a vér nem mindennapi
jelentőséggel bír. Általában az élettel, az életerővel azonosítják, mint
a testből eredő szakrális folyadékok egyikét. A másik kettő a sperma
és az anyatej, a férfi- és a női-anyai erő jelképe, amelyeket számos
kultusz és rítus ugyancsak szentként tart számon. A vér azonban
meghaladja, transzcendálja a férfi és a nő közötti különbséget. A
tapasztalat legmélyebb rétegeiben a vér kiontása magának az
életerőnek a mágikus megszerzésével egyenértékű.
A vér a vallásos rituálék rendszeres velejárója. A zsidó
szertartások során a papok az áldozati állatok vérével borították be
az oltárt, az aztékok az áldozat még dobogó szívét ajánlották fel
isteneiknek. Sok helyütt találkozhatunk a vérszerződés rituális
intézményével, melynek során az egymást testvérré fogadók vérük
összevegyítésével erősítik meg együvé tartozásukat.
A vér az életerő jelképe, aki vért iszik, tulajdon életenergiáját
növeli. Dionüszosz és Ceres ünnepein a rítusok kihagyhatatlan
eleme volt az áldozati állat nyers húsából és véréből való
lakmározás. A krétai Dionüszosz-ünnepeken a résztvevők élő állatok
húsát tépték fogukkal. Hasonló szertartásokat más istenek és
istennők tiszteletére is rendeztek híveik (J. Bryant, 1775). J. G.
Bourke említi egy helyen, hogy az Indiát meghódító árják az
őslakosokat, akiknek körében a nyers állat- és emberhús
fogyasztása mindennapos volt, mélyen lenézték, „nyershús-
zabálónak” nevezték.[200] A nyers hús fogyasztásának szólásáról a
primitív törzsek életét bemutató, újabb keletű beszámolókban is
olvashatunk. A Kanada északnyugati részén élő kvakiutl indiánok
körében bizonyos rituális szertartásoknak szerves részét képezi,
hogy a résztvevők egy férfi karjából, lábszárából vagy melléből
kiharapnak egy darabot (hamacsa-tánc).[201] A vérivást a legutóbbi
időkig az egészség megőrzése egyik eszközeként tartották számon.
Egy bolgár népszokás szerint annak, aki valamitől rettenetesen
megrémült, frissen levágott galamb meg verdeső szívét adták, hogy
mielőbb magához térjen (J. G. Bourke, 1913). Még olyan fejlett
vallásban is, mint a római katolikus, találkozunk e gyakorlattal: a bort
azután isszák meg, hogy szakrálisán Krisztus vérének nyilvánítják –
s a redukcionizmus túlkapásának kell tekintenünk, ha valaki e
rítusban destruktív impulzusok térnyerését látná, nem pedig az élet
szentségének, a gyülekezet egységének megerősítését.
Korunk emberének szemében a vérontás semmi egyéb, mint a
pusztító hajlam megjelenése, ügyfajta „realisztikus” nézőpont alapján
ez helyénvalónak is tűnik, amennyiben azonban nem csupán az
aktusra magára, de a tapasztalat mélyebb rétegeiben rejtőző
motívumokra is tekintettel vagyunk, már nem feltétlenül jutunk erre a
konklúzióra. Mikor valaki saját vagy társa vérét ontja, magával a
mágikus életerővel kerül közvetlen kapcsolatba: ez történhet
archaikus tisztítószertartás keretein belül is, ha pedig a vér az
isteneknek szóló áldozat, akkor a szakrális hódolat
megnyilvánulásának lehetünk tanúi; a pusztítás vágya egyik esetben
sem szükségszerű velejáró.
Hasonló megfontolások érvényesek a kannibalizmusra is. Akik az
ember eredendő destruktív hajlama mellett kardoskodnak, elméletük
legerősebb bizonyítékának a kannibalizmus jelenségét tartják.
Felidézik, hogy a csoukutieni ősemberleletek között olyan
koponyákra is bukkantak, amelyekből eltávolították az agyvelőt. A
cél csak az agyvelő elfogyasztása lehetett, folytatják a
gondolatmenetet, amely feltehetően kedvenc étkeik közé tartozott.
Ez persze csak az egyik lehetséges, bár korunk fogyasztói
szemléletével kétségtelenül összhangban álló magyarázat. Sokkal
tarthatóbbnak tűnik mindazonáltal az a feltevés, miszerint az
agyvelőre mágikus-rituális célból volt szükség. Mint azt már
megjegyeztük, A. C. Blanc (1961), aki szembeszökő hasonlóságot
állapított meg a pekingi ember és a – közel félmillió évvel később élt
– Monte Circeó-i ember koponyája között, szintén ezt az álláspontot
képviseli. Ha ezt elfogadjuk, akkor a rituális kannibalizmust és a
vérontást is hasonlóan kell értelmeznünk.
Kétségbevonhatatlan tény azonban, hogy a nem rituális
kannibalizmus a „primitív” törzsek körében a legutóbbi évszázadokig
létező gyakorlat volt. Annak alapján azonban, amennyit a
napjainkban is élő vadászó-gyűjtögető törzsekről tudunk, vagy
amennyit a történelem előtti időkben élt őseikről feltételezhetünk,
bizton állíthatjuk: nem voltak gyilkosok, s meglehetősen
valószínűtlen, hogy emberevők lettek volna. Mumford frappáns
megjegyzése szerint: „A primitív ember nem lett volna képes a
korunkat olyannyira jellemző kegyetlenségre és rombolásra, így
feltehetően ártatlan az emberevés bűnében is” (L. Mumford, 1967).
A fentiek arra figyelmeztetnek, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan:
a destruktív megnyilvánulások nem feltétlenül egy pusztító ösztön
megjelenési formái, mögöttük gyakran vallásos és más, nem
destruktív motivációkra bukkanunk. Ettől függetlenül a valódi
kegyetlenség és pusztítás is utat tör magának, az elkövetkezőkben
ennek tárgyalására térünk rá.
 Spontán megnyilvánulások
A destruktivitás[202] két különböző formában jelenhet meg: lehet
spontán, s lehet a karakterstruktúra által meghatározott. Az első a
szunnyadó – de nem feltétlenül elfojtott – impulzusok hirtelen,
különleges körülmények által kiváltott kitörése, a másodikban ezzel
szemben a karakterben permanensen jelen levő, bár nem mindig
megnyilvánuló vonásról van szó.
A történelem tanúsága
A civilizált világ története számtalan elrettentő példával szolgál
arra, milyen különböző formákban jelenhet meg a – látszólag –
spontán destruktivitás. A háborúk története a gyilkolás és a
kegyetlenség története, aminek nők és gyermekek éppúgy
áldozatául estek, mint férfiak. Sokszor az a benyomásunk, hogy a
destruktivitás orgiáinak vagyunk tanúi, amelyeket sem
hagyományok, sem eredendő erkölcsi tilalmak nem tudnak
megfékezni. A gyilkolást még a legenyhébb megnyilvánulások közé
kell sorolnunk. A kegyetlenség, úgy tűnik, nem ismer határokat: a
férfiakat kiherélik, az asszonyoknak a belét ontják, a foglyokat
keresztre feszítik, vagy az oroszlánok elé vetik. Szinte lehetetlen
olyan kegyetlenséget kitalálni, amit a történelem folyamán újra és
újra véghez ne vittek volna. Láthattuk, miként gyilkolták le
kölcsönösen egymás százezreit a hinduk és a muzulmánok India és
Pakisztán megalakulása idején, az Indonéziában lezajlott
kommunistaellenes tisztogatások áldozatainak számát a különböző
források négyszázezer és egymillió közé teszik (M. Caldwell, 1968).
Semmi szükség arra, hogy az emberi destruktivitás
megnyilvánulásaira további példákat sorakoztassunk fel: valamennyi
jól ismert, s azok, mint például D. Freeman (1964), akik azt
szeretnék bizonyítani, hogy az ember eredendően rendelkezik a
pusztító hajlammal, előszeretettel hozakodnak elő velük.
Ami a destruktivitás kiváltó okait illeti, ezeket a szadizmus és a
nekrofília tárgyalása során vesszük majd górcső alá. A fenti példák
azonban jelzik, hogy a destruktivitás nem feltétlenül a karakterben
gyökerezik, mint a szadista vagy nekrofil jellemek esetében. A
pusztítóösztön bemutatott kitörései mindazonáltal nem nevezhetők
spontánnak, nem mondhatjuk, hogy minden okot nélkülöznek.
Először is, mindig vannak olyan külső körülmények, amelyek a
pusztítás kitörését elősegíthetik: ilyenek a háborúk, a vallási és
politikai konfliktusok, a nyomor, a szélsőséges unalom vagy a
jelentéktelenség érzete. Másodszor, a szubjektív motívumok sem
hanyagolhatok el: ilyen a csoportnarcizmus szélsőséges szintje,
amivel Indiában találkozhattunk, vagy az önkívületi állapotra való
hajlam, ami viszont Indonézia bizonyos részein jellemző. A hirtelen
indulatkirobbanások okát nem az emberi természetben kell
keresnünk: a pusztítási hajlamot a permanens negatív körülmények
folyamatosan erősítik, kitöréseiért pedig általában váratlan
traumatikus hatások a felelősek.
Ha ezek a tényezők hiányoznak, a pusztító energiák az említett
populációkban csak szunnyadnának – a destruktív karakter
esetében, amely az ilyen késztetéseknek kimeríthetetlen forrása,
azonban éppenséggel ennek ellenkezőjéről van szó.
Bosszúszomjas destruktivitás
A bosszúszomjas destruktivitás, a rombolás és a pusztítás az
intenzív és indokolatlan fájdalom által kiváltott válaszreakció,
amelyet vagy a személynek magának, vagy olyan csoport tagjainak
kell elszenvednie, amellyel azonosítja magát. A szokásos védekező
agressziótól két tekintetben is meg kell különböztetnünk: 1. Csak a
sérelem után jelentkezik, ennélfogva nem a fenyegető veszély
elhárítására irányul. 2. Sokkal intenzívebb, mint a védekező
agresszió, nemritkán kegyetlen, szenvedélyes és kielégíthetetlen.
Maga a nyelv is jelzi ezt a tényállást, amikor ‘bosszúszomjról’
beszélünk.
Nem kell hosszasan sorolnunk a példákat, hogy érzékeltessük: a
bosszúszomjas agresszió mennyire elterjedt, akár individuumokról,
akár csoportokról van szó. A vérbosszú intézményével lényegében
mindenütt találkozunk: Kelet- és Északkelet-Afrikában, Felső-
Kongóban, Nyugat-Afrikában, az India északkeleti határvidékén élő
törzsek körében, Bengáliában, Új-Guineában, Polinéziában,
Korzikán (egészen a legutóbbi időkig) és az észak-amerikai
őslakosok között (M. R. Davie, 1929). A vérbosszú szent
kötelességként hárul a család, a klán vagy a törzs tagjaira: ha egy
közülük valót megölnek, az ellenséges csoport valamely tagjának
életével kell fizetnie. A szokványos esettel ellentétben, amikor a
gyilkos vagy a hozzá közel állók megbüntetése mintegy pontot tesz
a dolog végére, a vérbosszú öngerjesztő folyamat. A gyilkos
megölése újabb, vérbosszúért kiáltó bűn, amely a megbüntetett
csoport tagjaira ruházza a bosszú kötelességét, bűnhődnie kell
annak is, aki büntetett s így tovább, a végtelenségig. Elvben tehát a
vérbosszú soha nem érhet véget, s gyakran nem is áll meg, amíg az
egyik fél családját – esetleg egy nagyobb csoportot – teljesen ki nem
irtanak. A vérbosszú intézményével még olyan békés népeknél is
találkozunk, mint a grönlandi eszkimók, akik még a háború
jelentésével sincsenek tisztában; igaz ugyan, hogy Davie
megjegyzése szerint: „A vérbosszú gyakorlata meglehetősen
kifejletlen, s a kötelesség sem nehezedik akkora súllyal a túlélőkre”
(M. R. Davie, 1929)
Nem csupán a vérbosszú, de a büntetés lényegében valamennyi
– primitív éppúgy, mint modern – formája a bosszú kifejeződése (K.
A. Menninger, 1968). A klasszikus példa az ótestamentumi lex
tallionis, amely szerint a bűnöst harmad-, sőt negyedízigleni
büntetés fenyegeti, amit az isteni bosszú megnyilvánulásaként kell
értelmezni, egy olyan Isten büntetéseként, akinek megszegték a
parancsait – de aki mégis „irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát
hamisságot, vétket és bűnt”. Ugyanezzel az alapelvvel több primitív
társadalomban is találkozunk: a szibériai jakutok egyik törvénye
szerint „a kiontott vér büntetésért kiált”, s a meggyilkolt gyermekei a
gyilkos leszármazottam kilencedíziglen vettek elégtételt (M. R.
Davie, 1929).
Tagadhatatlan, hogy a vérbosszú intézménye, miként a
büntetőjog is, szerepet játszik a szociális stabilitás fenntartásában. A
szenvedélyes bosszúvágy azonban olyankor tör elő leghevesebben,
amikor nem ez a helyzet. Az első világháború elvesztése miatt
németek százezreit fűtötte a bosszúvágy, részben a versailles-i
békeszerződés igazságtalansága miatt, de legfőképpen azon kitétel
okán, mely szerint a háború kitöréséért a német kormánynak kell
viselnie az egyedüli felelősséget. Közismert, hogy valós vagy vélt
sérelmek a legádázabb dühöt és bosszú-szomjat tudják kiváltani. A
hitleri propaganda azt harsogta, milyen rosszul bánnak
Csehszlovákiában a német kisebbséggel; az 1965-ös indonéziai
mészárlást néhány, Sukarnóval szemben álló katonatiszt
kivégzésének híre robbantotta ki. Csaknem kétezer éve ki nem
hunyó bosszúszomjra példa a Krisztus – állítólagos – zsidók általi
meggyilkolása keltette reakció: a „Krisztus gyilkosai” elnevezés az
erőszakos antiszemitizmus egyik legerősebb motivációjára utal.
Mi a magyarázata annak, hogy a bosszú oly mélyen gyökerező
és annyira intenzív szenvedély? E kérdést illetően csupán
spekulációkkal szolgálhatok. A bosszú bizonyos értelemben mágikus
aktusnak tekinthető: a tettes elpusztítása a bűntényt meg nem
történtté teszi. Erre utalnak az olyan kifejezések is, mint „a bűnös
megfizetett a tettéért”, s a büntetés letöltése után – elvben legalábbis
– éppolyan, mint bárki, aki soha semmit nem követett el. A bosszú
tehát mágikus jóvátétel – de még ha így van is, megmarad a kérdés:
vajon miért vágyunk annyira a jóvátételre? Az ember talán
rendelkezik egy eredendő-igazságérzettel, amit az „egzisztenciális
egyenlőség” mélyből fakadó érzése táplál: mindannyiunkat anya
szült, valaha gyámoltalan gyermekek voltunk, s egyszer mind
meghalunk.[203] Igaz ugyan, hogy gyakran nem védhetjük meg
magunkat a többiekkel szemben – a bosszúvágy által azonban
mintha annak mágikus cáfolatára törekednénk, hogy a gonosztettek
egyáltalán megtörténtek. (Mintha az irigység gyökerei is itt
rejlenének Káin nem tudta elviselni, hogy őt elutasítják, miközben a
fivérét nem. Az elutasítás önkényes volt, a helyzeten nem állt
módjában változtatni, s az eredendő igazságtalanság olyan
irigységet ébresztett lelkében, amelyet csak Ábel halála tudott
csillapítani.) A bosszú magyarázata mégsem merülhet ki csupán
ennyiben. Mintha az ember saját kezébe venné az
igazságszolgáltatást azokban az esetekben, mikor Istentől és az
egyháztól ezt nem várhatja el. Mintha szenvedélye által az ember
Isten szerepében, a bosszú angyalaként jelenhetne meg. A bosszú
órája éppen emiatt oly nagy jelentőségű.
 De tovább is mehetünk. A kegyetlenség, a megcsonkítás, a
kasztrálás, a kínzás megsérti a valamennyi emberben jelen lével
lelkiismeret legminimálisabb követelményeit is. Talán a
bosszúvágyat azok ellenében, akik embertelen tetteket követtek el,
éppen ez az alapvető lelkiismeret gerjeszti? Mi több, talán saját
destruktivitásunkkal szemben védekezünk azzal, hogy az érzést
másokra vetítjük ki: ők – és nem mi – azok, akik kegyetlenek és
pusztító hajlamúak.
A felvetett kérdésekre csak a bosszú jelenségének behatóbb
tanulmányozása után adhatunk választ.
Az eddigi megfontolások, úgy tűnik, azt támasztják alá, hogy a
bosszúvágy oly mélyen gyökerezik, hogy kijelenthetjük: valószínűleg
mindenkiben jelen van. A feltevés mégsem áll összhangban a
tényekkel. Igaz ugyan, hogy széles körben elterjedt szenvedélyről
van szó, mindazonáltal a fokozati eltérések sem hanyagolhatok el,
olyannyira, hogy vannak kultúrák[204] és individuumok, amelyekben
és akikben csupán nyomokban van jelen. Minden bizonnyal ezeknek
a különbségeknek is megvan a magyarázata. Az egyik ilyen tényező
a hiány és a bőség között feszülő ellentét. Az a személy – vagy
csoport –, aki bizodalmát az életbe veti, és a legfontosabb javak – ha
nem is bőséges, de mindenképpen elégséges mértékben –
rendelkezésére állnak, sokkal kevésbé vágyik majd arra, hogy
sérelmeiért elégtételt vegyen, mint a fösvény, aki folyton aggódik, s
meg van győződve arról, hogy veszteségei pótolhatatlanok.
Amennyit az eddigiekben kifejtettünk, nagy valószínűséggel
tartható: a bosszúvágy intenzitását olyan folytonos vonalon
ábrázolhatjuk, amelynek egyik végpontján azok helyezkednek el,
akikben semmiféle sérelem nem képes bosszúszomjas érzéseket
ébreszteni, akik tehát elérték azt az állapotot, amelyet a buddhista
és a keresztény tradíció egyaránt ideálisnak tekint. A másik
végpontot a szélsőségesen narcisztikus jellemek képviselik, akikben
a legkisebb sérelem is a legádázabb indulatokat képes kiváltani.
Mint aki a tőle néhány dollárt elcsenő tolvajt súlyos büntetéssel
sújtaná, vagy a professzor, akire diákja gúnyos megjegyzést tett, s
emiatt az hátrányos helyzetbe hozza, amikor egy jó állás
megszerzéséhez az ajánlására lenne szükség, vagy a vásárló, akit
az eladó „nem megfelelően” szolgált ki, s emiatt panaszt tesz a
főnöknél, és követeli, hogy bocsássák el az illetőt. Olyan emberek
tehát, akikben a bosszúszomj soha meg nem szűnő, folytonos
késztetésként dolgozik.
Eksztatikus destruktivitás
Tehetetlensége és magánya súlya alatt görnyedve, az ember
megpróbálhatja azáltal elhagyni létének szűk kereteit, hogy
önkívületi („magánkívüli”) állapotba jut, s mind önnön lelkében, mind
önmaga és a természet között helyreállíthatja az egységet. Számos
módja van ennek. Egy múlandó és tünékeny lehetőség: gél a
természet is szolgál: a nemi aktussal, amit a tökéletes koncentráció
és a pillanatnyi eksztázis prototípusának tekinthetünk; lehetséges,
hogy az élménynek a partner is egyenrangú részese, de túlságosan
gyakran éppenséggel a két ember külön narcisztikus gyakorlatáról
van szó, akik esetleg – a kapott gyönyörért – kölcsönös hálát
éreznek egymás irányában (amit konvencionálisán szerelemként
élnek meg).
Már említettük az eksztázis elérésének más, szimbiotikus és
hosszabban tartó módjait is. Vallási kultuszok, rituális táncok, hódító
anyagok, dühödt szexuális orgiák és önmagunk által kiváltott
önkívületi állapotok mind alkalmasak erre a célra. Az utóbbira remek
példát szolgáltat a Bali-szigeti őslakosok némely szertartása. Ezek
az agresszió szempontjából is különleges jelentőséggel bírnak, az
egyik rituális tánc[205] közben a táncosok, elérve az önkívület
állapotát, tőrszerű fegyverüket, a krist önmagukba – és esetenként
társaikba – döfik (J. Below, 1960 és V. Monteil, 1970).
Vannak az eksztázisnak olyan formái is, amelyekben a gyűlölet és
a pusztítás központi szerepet játszik. A teuton törzsek „berszerk”
rítusa jó példa erre (a ‘berszerk’ kifejezés ‘medveruhát’ jelent). Ez
nem más, mint beavatási szertartás, amelyben az ifjakat a medvével
való azonosulás állapotába hajszolják, akik aztán rátámadnak a
körülállókra, megpróbálják megharapni ókét, s közben nem
beszélnek, csak morognak, mint egy valódi medve. Az
önkívületszerű állapot elérése a rítus tetőpontját, a független, felnőtt
élet kezdetét jelenti. A furor teutonicas kifejezés éppen a dühöngés
vallásos jellegére utal. A szertartás alábbi vonásait emelném ki.
Először is, a dühöngés itt egyszerűen dühöngés a dühöngés
kedvéért, nincs jelen ellenség, akire irányulna, miként olyan sérelem
sem, amely kiváltotta volna. Célja mindössze az önkívületi állapot
elérése, amely a düh mindent átható érzése köré összpontosul.
Lehetséges, hogy a biztosabb hatás kedvéért hódító anyagokat is
felhasználtak (H. D. Fabing, 1956). Az abszolút düh átható erejére
az eksztázis eléréséhez van szükség. Másodszor, a szóban forgó
rítus hagyományon alapuló kollektív gyakorlat, amelyet sámánok
irányítanak, s a teljes csoport részt vesz benne. Harmadszor, olyan
próbálkozásnak tekinthető, amely az állati létformába, méghozzá a
ragadozó létformába való visszatérésre irányul. Végeredményben
nem krónikus, csupán átmeneti dühöngésről van szó.
Olyan rituáléval, amelyben az önkívületi állapotot a düh és a
pusztítás vágya váltja ki, egy spanyol kisvárosban a mai napig
találkozhatunk. A férfiak évente egy meghatározott napon, kisebb-
nagyobb dobokkal felszerelkezve összegyűlnek a főtéren. Pontban
déli tizenkét órakor elkezdik püfölni a dobokat, s huszonegy órán
keresztül meg sem állnak. Az őrjöngés állapotát hamar elérik, ami
aztán rövid idő elteltével – a folytonos dobolás hatására –
önkívületté erősödik. Sok dob szétszakad, a dobosok keze
felhólyagosodik, nemritkán vérzik is. A legmélyebb hatást a
szemlélőben mégis a résztvevők arckifejezése váltja ki: ez egyaránt
tükrözi önkívületi állapotukat s az őrjöngő dühöt. A ritmusra csak
eleinte van szükségük, egy idő után valamennyien teljesen a
dobolás szenvedélyének rabjaivá válnak. E szenvedély tökéletesen
elhatalmasodik rajtuk, s csak ennek köszönhető, hogy fájó kezük és
egyre fokozódó kimerültségük ellenére huszonnégy órán keresztül,
megállás nélkül képesek verni a ritmust.
A destruktivitás kultusza
Az eksztatikus destruktivitásra sok szempontból emlékeztet az a
mód, ahogyan némelyek – krónikusan – egész életüket képesek a
gyűlöletnek és a pusztításnak szentelni. Nem átmeneti jelleggel
ugyan, miként az eksztázis állapotában, de a cél itt is ugyanaz: a
személyiség egységének megvalósítása, egyetlen cél, a pusztítás
szolgálatába való állítása által. Az ilyen állapot a rombolás istenének
folytonos imádata: azt mondhatjuk, az ilyen személy egész életét
bálványa tiszteletének szenteli
Kern és von Salomon:
a pusztítás bálványozásának klinikai esete
A jelenségre kiváló példával szolgál E. von Salomon (1930)
önéletrajzi regénye, akit a tehetséges német külügyminiszter, a
liberális W. Rathenau meggyilkolásában való bűnrészességért ítéltek
el.
A város neve Calanda. A rituálét egy filmen volt alkalmam
megtekinteni, a gyűlölet orgiája által gyakorolt mély benyomást azóta
sem tudtam elfelejteni.
Von Salomon 1902-ben született, apja rendőrségi tisztviselő volt,
ő maga a német forradalom kirobbanásakor, 1918-ban egy katonai
kadétiskola tanulója. Lángoló gyűlölet támadt a szívében, de nem
csupán a forradalmárokkal, hanem a polgári középosztállyal
szemben is, amely utóbbi, úgy látta, megelégedett az anyagi
javakkal, s kiveszett belőle a nemzet iránti elkötelezettség és
áldozatkészség. (Egy időben a baloldali forradalmárok
legradikálisabb szárnyával is szimpatizált, mivel azok is a fennálló
rend megdöntését tűzték ki célul.) Egy hasonló gondolkodású,
egykori tisztviselőkből álló fanatikus csoportban talált barátokra,
többek között Kern, Rathenau későbbi gyilkosa személyében. A
merénylet után von Salomont is azonnal letartóztatták, és öt év
börtönre ítélték.[206] Mindketten a nácik prototípusának tekinthetők,
ők azonban, későbbi követőik többségével ellentétben, megalkuvás
nélkül megvetették s elutasították még az élet legapróbb örömeit is.
Regényében von Salomon ekképpen ír magáról: „Mindig
gyönyörűséget okozott a pusztítás, így a mindennapos fájdalmak
közepette is felüdülést jelentett, ha láttam, miként omolnak össze az
eszmék és az értékek, miként hullik darabjaira az idealizmus, míg
végül semmi egyéb nem marad, csak a nyers hús a szabad
idegvégződésekkel, a feszes húrként rezdülő idegek az
elszigeteltség csendjében visszhangoznak minden hangot.”
 Von Salomon nem volt mindig a pusztítás híve, ahogy azt a
fentiek alapján feltételezhetnénk. Feltehetően barátai, elsősorban
Kern tettek rá mély benyomást, fanatizmusa az övékéből
táplálkozott. Kettejük egyik beszélgetése feltárja Kern kérlelhetetlen
elkötelezettségét a destruktivitás és a gyűlölet mellett.
A beszélgetést von Salomon kezdi: „Hatalmat akarok, létemnek
értelmet adó célt, életet, csordultig teli a világ gyönyörűségével, meg
akarok bizonyosodni arról, hogy az áldozat nem értelmetlen.”
Kern indulatos válasza: „Pokolba ezekkel a kérdésekkel! Ha már
egyszer annyira vágysz a boldogságra, mondjál nekem, ha tudsz,
nagyobb boldogságot annál, mint amikor az ember erőszak által
elpusztul, mint egy állat!”
Néhány oldallal később megint Kern szavai következnek „Nem
tudnám elviselni, ha korunk törmelékéből újra kisarjadna a nagyság.
Nem azért küzdünk hogy a nép boldog legyen – a célunk az, hogy
visszakényszerítsük tulajdon sorsának útjára. Ha azonban éppen ez
az ember [Rathenau] lenne képes olyan akaratot és eszmeiséget
ébreszteni, ami semmivé foszlott a háborúban – azt már nem
tudnám elviselni.”
Arra a kérdésre válaszul, hogy miképp tudta ő, a birodalmi
hivatalnok egyáltalán túlélni a forradalom napját, a következőket
mondta: „Nem éltem túl; ahogy a becsület diktálta, 1918. november
19-én golyót röpítettem a fejembe: halott vagyok ami él bennem,
nem én vagyok. Az óta a nap óta nem ismerek semmiféle »ént«. (…)
A nemzetért haltam meg. Ami tehát él bennem, csak a nemzetért él.
Hogy is viselhetném el, ha nem így lenne! Teszem, amit tennem kell,
hiszen újra és újra, mindennap meghalok Minden, amit teszek
egyetlen erőben gyökerezik egyetlen erő táplálja. Ez az erő
pusztítani akar – tehát pusztítok. (…) Tudom, ha ez az erő elhagy,
semmivé válók, megszűnők létezni.” (Kiemelés tőlem – E. F.)
Kern kijelentéseiben tetten érhetjük az intenzív mazochizmust,
midőn egy magasabb hatalom odaadó szolgájaként állítja be magát;
a leginkább figyelemreméltó azonban mégis a gyűlölet és a pusztítás
egyesítő ereje, amelyet ez az ember bálványozott, s amelynek
oltárán habozás nélkül kész volt akár az életét is feláldozni.
 Hogy Kern halála, aki még azelőtt, hogy elfoghatták volna,
öngyilkos lett, vagy az általa képviselt politikai eszmék totális
kudarca volt-e az oka, nem tudhatjuk, mindenesetre úgy tűnik, von
Salomonnak a hatalom megszerzéséről és annak édességéről szőtt
álmai helyébe a mindent átható gyűlölet és keserűség lépett. A
börtönben oly magányosnak érezte magát, hogy még azt sem
állhatta, amikor az igazgató „emberi módon” próbált hozzá
közeledni. Nem tudta elviselni az első tavaszi napok melegét sem,
amikor rabtársai kérdéseket intéztek hozzá „Inkább visszamásztam
a cellámba, amely annyira gyűlöletes volt: gyűlöltem az őrt, aki
kinyitotta az ajtót, és behozta a levest, de az ablak előtt játszadozó
kutyákat is. Féltem az örömtől. „(Kiemelés tőlem – E. F.) Később
leírja, milyen mérhetetlen dühöt váltott ki belőle az udvaron álló fa,
amikor virágba borult. Beszámol arról is, miként reagált az igazgató
igyekezetére, aki a – fogsága idején a harmadik – karácsonyt
megpróbálta kellemessé tenni a rabok számára, hogy egy kis időre
elfeledkezhessenek sanyarú sorsukról:

Én azonban nem akarok felejteni, nem és nem. Átkozott legyek,

ha valamit is elfelejtek Újra és újra magam elé akarom idézni a múlt
minden napját, minden óráját. Ez tartja ébren bennem a gyűlöletet.
Egyetlen alkalmat sem akarok elfelejteni, amikor megaláztak,
megsértettek, vagy akár csak rossz szemmel néztek rám, állandóan
arra akarok gondolni, milyen alávaló dolgok történtek velem, a
szavakra, amelyek fájdalmat okoztak, vagy arra voltak hivatottak,
hogy fájdalmat okozzanak. Nem akarok elfelejteni egyetlen arcot,
egyetlen élményt és egyetlen ellenséget sem. Egész életemet el
akarom árasztani az undorító mocsokkal, az ocsmány emlékek
felgyülemlett tömegével. Nem akarok felejteni: azt a kevés jót
azonban, ami velem történt, azt mind ki akarom törölni az
emlékezetemből. (Kiemelés tőlem – E. F.)

Bizonyos értelemben von Salomon, Kern s a szűk kör, amelyhez

tartoztak, mind forradalmárnak tekinthetők: a fennálló társadalmi és
politikai rend totális elpusztítására törekedtek, s arra, hogy azt egy
nacionalista, katonai rendszer váltsa fel – ez utóbbiról azonban
lényegében semmiféle konkrét elképzelésük nem volt. A karakter
szempontjából azonban a forradalmiság nem egyedül a rend
megdöntésére irányuló törekvést jelenti: ha ebben nem az élet és a
szabadság szeretete vezérli, akkor nem forradalmárról, csak
destruktív lázadóról beszélünk. (Azokra is érvényes ez, akik valódi
forradalmi mozgalomhoz csatlakoznak, de csupán a rombolás
vágyától vezérelve.) Amint jobban megismerjük ezeknek az
embereknek a lelkivilágát, világossá válik, hogy csupán rombolók,
nem valódi forradalmárok. Ez egyaránt nyilvánvaló Kern szavai
alapján és von Salomon beszámolóiból, amikor leírja, milyen
érzéseket váltottak ki belőle rabtársai, a fák vagy az állatok. Úgy
érezte, nem tartozik senkihez, nem tartozik felelősséggel senkiért és
semmiért, ami él.
Von Salomon álláspontja élesen eltér a valódi forradalmárok –
főképpen a magán-, különösképpen pedig a börtönbeli életükre
vonatkozó – attitűdjétől. Elegendő, ha emlékezetünkbe idézzük Rosa
Luxemburg börtönben kelt leveleit, költői gyengédségű leírásait a
madarakról, melyeket cellájából figyelt meg, s amely levelekben
keserűséggel még nyomokban sem találkozunk. Természetesen
nem kell feltétlenül olyan páratlan személyiségekre hivatkoznunk,
mint Rosa Luxemburg: börtönbe vetett forradalmárok ezrei voltak –
és vannak – szerte a világon, akiknek szívéből sanyarú sorsuk sem
tudta kiirtani a szeretetet.
Alihoz, hogy megértsük, a Kernhez és von Salomonhoz hasonló
személyiségek miért a gyűlöletben és a pusztításban találnak
kielégülést, behatóbban kellene ismernünk életük történetét. Mivel
azonban ilyen adatok nem állnak rendelkezésünkre, meg kell
elégednünk azzal, hogy feltárjuk a gyűlöletkultusz egyik lehetséges
forrását. A világ, amelyben éltek, kizökkent tengelyéből, erkölcsi és
társadalmi értelemben egyaránt. A királyság bukásával a
nacionalizmuson, a becsület és az engedelmesség feudális eszméin
alapuló értékrendszer is gyökértelenné vált. (Bár a félig-meddig
feudális rend felszámolása mögött végeredményben nem a
háborúban elszenvedett katonai vereség, hanem a kapitalizmus
németországi diadalútja állt.) Minden ismeret, amit hivatalnokként
elsajátítottak, haszontalanná vált – igaz ugyan, hogy tizennégy év
múlva újra fényes szakmai kilátások elé nézhettek volna. A
bosszúvágy, létezésük értelmetlensége, a szociális gyökértelenség:
mindez több mint elegendő, ha a gyűlölet elhatalmasodására
keresünk magyarázatot. Azt azonban nem tudjuk eldönteni, hogy a
destruktív vonások már a világháborút megelőzően is jelen voltak-e
karakterükben. Kern esetében feltehetően ez volt a helyzet, von
Salomonnál azonban, úgy velem, sokkal inkább átmeneti jellegű
vonásról van szó, amelyet döntően befolyásolt Kern szuggesztív
személyisége. Kern, úgy tűnik, jó példát szolgáltat arra, amit a
későbbiekben nekrofil karakterként fogok bemutatni. E helyütt
csupán azért tettem róla említést, mert a gyűlölet szinte vallásos
jellegű imádata az ő esetében minden kétségen felül áll.
A destruktivitásnak, különösképpen annak csoportok között
jelentkező változatainak egy további vonásáról is említést kell
tennünk. A fenyegető veszélyre az ember általában védekező
agresszióval válaszol, amihez le kell ráznia magáról az agresszív
viselkedést gátló hagyományos korlátokat. Ezáltal azonban az
agresszió más formái, a pusztítás és a kegyetlenség előtt is
megnyílik az út. Ha a „kritikus tömeg” összegyűlik, elindulhat a
láncreakció, s nincs megállás az eksztatikus állapot eléréséig,
legyen szó akár egyetlen személyről, akár egy egész csoportról.
 A destruktív karakter: a szadizmus
A destruktivitás spontán kitöréseit illetően számos aspektust kell
figyelembe vennünk, hogy az előző fejezetek felvetéseinél átfogóbb
képet alakíthassunk ki. Másrészről, a karakterstruktúrában
gyökerező destruktivitásra vonatkozóan lényegesen több adat áll
rendelkezésünkre, amelyek hosszabb időtartamot átfogó – akár
pszichoanalitikus, akár a hétköznapi életet illető – megfigyeléseken
alapulnak; az alapos vizsgálatot az is megkönnyíti, hogy ezen
karaktertípusok kialakulásának feltételei viszonylag stabil, hosszabb
időtartamon keresztül fennálló viszonyok.
A szadizmus természetére vonatkozóan két közkeletű felfogás
létezik, amelyek néha egymástól elválasztva, néha egymással
összefüggésben jelennek meg.
Az egyik nézőpontot a Schrenk-Notzing által a század elején
bevezetett algolagnia fogalma ragadja meg: algosz fájdalmat,
lagneia szenvedélyt jelent. Schrenk-Notzing megkülönböztette az
algolagnia aktív (szadizmus) és passzív (mazochizmus) formáját.
Értelmezése szerint a szadizmus lényegi jellemzője a
fájdalomokozás vágya, teljesen függetlenül attól, hogy ez szexuális
keretek között nyilvánul-e meg.[207]
A szadizmus másik értelmezése szerint alapvetően szexuális
töltetű jelenségről van szó, Freud – korai gondolkodói korszakának –
terminusaival a libidóban gyökerező parciális drive-tól, amely a
tudattalan szintjén azokban a megnyilvánulásokban is döntő
szerepet játszik, amelyek látszólag semmiféle kapcsolatban nem
állnak a szexuális vágyakkal. Azóta a pszichoanalízis fegyvertárának
tekintélyes részét mozgósították annak bizonyítására, hogy a
kegyetlenség forrása azokban az esetekben is a libidó, amelyekben
az avatatlan szemlélő nemigen veszi észre a szexuális motivációt.
Ezzel természetesen nem akarjuk kétségbe vonni, hogy a
szadizmus és a mazochizmus a leggyakoribb és legismertebb
szexuális perverziók közé tartozik. Az ilyen típusú férfi számára a
szadista hajlam kiélése a szexuális izgalom felébresztésének és
levezetésének egyaránt elengedhetetlen feltétele. Ennek eleget
tehet a nő fizikai bántalmazásával, ütlegelésével, de elmehet addig
is, hogy megalázza, láncra veri, vagy más módon kényszeríti teljes
körű engedelmességre. Vannak szadisták, akiknek erős fájdalmat
kell okozniuk, hogy szexuálisan izgalomba jöjjenek, másoknak
kisebb dózis is elegendő lehet. Sokszor a szadista fantaziálás is
kiválthatja a kívánt hatást, sőt, akadnak férfiak, akiknek a
feleségükkel normális nemi életet élve is szükségük van efféle
képzelgésre, amit partnertik előtt természetesen titokban tartanak. A
szexuális jellegű mazochizmus esetében éppen ennek ellenkezőjéről
van szó: az izgalom forrását itt az jelenti, ha az illetőt bántják vagy
megalázzák. Mind a szadizmus, mind a mazochizmus olyan
perverziók, amelyekkel gyakran találkozunk a férfiak között. Olybá
tűnik, mintha – kultúránkban legalábbis – a szadizmus gyakoribb
volna a férfiak, mint a nők körében, arra vonatkozóan azonban, hogy
a mazochizmus esetében a helyzet fordított lenne, nem áll
rendelkezésünkre elegendő adat.
Mielőtt a szadizmus részletes tárgyalásába kezdenénk,
helyénvaló néhány megjegyzés arra vonatkozóan, hogy vajon
perverziónak kell-e tekintenünk, s ha igen, milyen értelemben.
Radikális politikai gondolkodók körében – példaként Herbert
Marcusét említhetnénk – divatossá vált a szadizmusra úgy tekinteni
mint az ember szexuális szabadsága kifejeződésének egy formájára
Radikális folyóiratok közlik De Sade márki írásait, mint e
„szabadság” kinyilatkoztatásait. Elfogadják Sade érvelését, miszerint
a szadizmus az emberi vágyak egyike, s hogy a szabadságban az
ember arra való joga is benne foglaltatik, hogy – amennyiben örömet
szerez neki – ez irányú szenvedélyét is kiélhesse.
Meglehetősen összetett problémáról van szó. Ha – miként
szokásos – perverziónak tekintünk minden szexuális gyakorlatot,
amelynek célja nem a gyermeknemzés, vagyis ami tehát csupán
örömszerzésre irányul, akkor mindenki, aki e meghatározást
kétségbe vonja, a „perverzitás” védelmezőjeként tűnhet fel. A
perverziónak azonban nem ez az egyetlen lehetséges
meghatározása, ráadásul igencsak idejétmúlt.
A szexuális vágy, még ha nem is társul szerelemmel, mindig az
élet, a kölcsönös örömszerzés kifejeződése. Azok a nemi aktusok
azonban, amelyekben az egyik fél nem több, mint a másik
megvetésének tárgya, akit a másik bántani, irányítani, ellenőrizni
akar – nos, az ilyen aktusok a valódi szexuális perverziók: nem
azért, mert nem a gyermeknemzést szolgálják, hanem mert azt az
impulzust, amely az élet szolgálatában áll, az élet meggyalázásává
alacsonyítják.
Ha a szadizmust összevetjük más, ugyancsak perverziónak
tekintett szexuális viselkedésformákkal, példának okáért az orális-
genitális érintkezés különféle változataival, a különbség azonnal
szembeötlő. Az utóbbiakat éppoly kevéssé tekinthetjük csak
perverziónak, mint a csókolózást, hiszen nem járnak a másik
megalázásával, nem jelentenek a másik feletti ellenőrzés
megszerzésére irányadó próbálkozást.
Az érvelés, mely szerint az embernek természet adta s
ennélfogva minden körülmények között elismerendő joga, hogy
kövesse vágyait, teljesen helyénvalónak tűnik egy prefreudiánus,
racionalista megközelítés alapján, amely abból indul ki, hogy az
ember csupán olyasmire vágyik, ami jó hatással van rá, s amely
szerint a gyönyört nyugodtan tekinthetjük iránymutatónak, ha
kétségünk van azt illetően, hogy egy cselekvés helyes-e vagy sem.
Freud óta azonban az efféle felfogást kissé elavultnak tartjuk
Tisztában vagyunk azzal, hogy az embernek vannak irracionális
vágyai is, méghozzá éppen annak okán, hogy – ha a másikra nem
is, önmagára mindenképpen – veszélyt jelent, hogy a kiteljesedés
kerékkötője. Az a személy, akit a pusztítás vágya ösztönöz, aki csak
ilyesmiben leli kedvét, nemigen hivatkozhat arra, hogy joga van a
destruktivitásra, elvégre erre vágyik, egyedül ebben leli örömét. A
szadista hajlamok védelmezői erre azt felelhetik, ók nem a pusztító,
gyilkos vágyak kiélésének jogszerűsége mellett szállnak ringbe,
hogy szerintük a szadizmus csupán a szexualitás kifejeződésének
egy módja, hogy „ízlés dolga”, tetszik-e nekünk, mindenesetre
semmivel sem elítélendőbb, mint a nemi vágy kiélésének többi
formája.
A fenti érvelés éppen a leglényegesebb momentumot téveszti
szem elől: az a személy, aki szexuális vágyait kizárólag szadista
hajlamait kiélve tudja kielégíteni, karaktere alapján ilyen, ő maga a
szadista, akiben erős késztetés él, hogy másokat megalázzon, hogy
másoknak sérelmet okozzon, hogy mások felett ellenőrzést
gyakoroljon. Szadista vágyai annyira intenzívek, hogy szexuális
viselkedésére is rányomják bélyegüket, s ez teljesen független attól,
hogy nemi vágy más, nem szexuális jellegű forrásból is fakadhat,
mint amilyen a hatalom, a gazdagság utáni vágy vagy a narcizmus.
A helyzet az, hogy nincs még egy területe a viselkedésnek,
amelynek alapján egy személy karakterét könnyebben
azonosíthatnánk, mint a szexualitás: éppen azért, mert a tanult
minták e területen a legkevésbé jellemzőek. Szeretet, gyengédség,
szadizmus, mazochizmus, az aggodalmak és a félelmek – a karakter
egésze kifejezést nyer a szexuális viselkedésben.
Az érvelés gyakran abban a formában jelenik meg, hogy a
szadizmus éppen azért kedvező a személyiség fejlődése
szempontjából, mivel segíti felszabadítani a valamennyi emberben
jelen lévő szadista tendenciákat. E logika szerint Hitler koncentrációs
táboraiban azok az őrök, akiknek alkalmuk volt szadista hajlamaikat
nemi életükben kiélni, ekképp „megjavulva” a foglyokkal már
emberségesen bántak volna.
A szexuális szadomazochizmus
A következő példák Pauline Réage O története (1965)[208] című,
Sade klasszikus műveinél valamelyest kevésbé ismert regényéből
valók.

O csöngetett. Pierre a feje fölé láncolta a kezét, az ágy láncához.

Amikor ki volt kötve, a szeretője még egyszer megcsókolta, az
ágyon állva, hozzásimulva, még egyszer elmondta, hogy szereti,
aztán leszállt az ágyról, és intett Pierre-nek. Végignézte hiábavaló
vergődését, megvárta, amíg a nyögések ordításba mennek át.
Amikor már a könnye is folyt, elküldte Pierre-t. O-nak akkor még volt
annyi ereje, hogy megmondja neki: szereti. Akkor René megcsókolta
könnyáztatta arcát, ziháló száját, eloldozta, lefektette és elment (P.
Réage, 1965).

O-nak nem lehet önálló akarata: szeretője és annak barátai

mindenre kiterjedő uralmat gyakorolnak fölötte: 0 a tökéletes
alávetettségben, a férfiak a tökéletes ellenőrzésben lelik meg
boldogságukat. A következő részlet kapcsolatuknak erről a
szadomazochista aspektusáról ad számot. (Szeretőjének egyik
kikötése alapján O éppúgy köteles a barátok valamennyi
kívánságának engedelmeskedni, mint neki magának. Sir Stephen az
utóbbiak egyike.)

Végül kihúzta magát, mintha csak a kimondandó szavak

fojtogatnák, megoldotta a kabátja fölső csatjait, egészen a mellek
közti barázdáig. Aztán fölállt. Keze-lába reszketett.
– Tied vagyok – mondta vegül Renének –, olyan leszek,
amilyennek csak akarsz.
– Ne így – mondta René –, mondd utánam: a tietek vagyok, olyan
leszek, amilyennek csak akartok.
Sir Stephen hideg, szürke szeme egy pillanatra sem fordult el
róla, s a Renéé sem – O valósággal föloldódott a tekintetében –,
miközben lassan megismételte a mondatait első személybe téve,
mintha csak nyelvtani gyakorlatot végzett volna. „Elismered, hogy
nekem és Sir Stephennek jogunkban áll” – mondta René, s O olyan
tisztán ismételte meg, amennyire csak tőle tellett: „Elismerem, hogy
neked és Sir Stephennek jogotokban áll”… Jogukban áll, hogy
kedvük szerint rendelkezzenek a testével, ahol és amilyen módon
csak tetszik, jogukban áll, hogy megláncolják, hogy a legkisebb
hibáért vagy saját gyönyörűségükre megkorbácsolják, mint egy
rabszolganőt vagy elítéltet, jogukban áll, hogy ügyet se vessenek a
könyörgéseire és jajveszékeléseire, ha vesszejük alatt sikoltozik (P.
Réage, 1965).

A szexuális perverzióként megjelenő szadizmus (illetve

mazochizmus) a szadizmus számos lehetséges formájának csupán
elenyésző töredékét teszi ki. A nem szexuális jellegű szadista
viselkedésnek, melynek célja – esetleg akár végzetessé is fajuló –
fizikai fájdalom keltése, szinte minden védtelen teremtés áldozatául
eshet, ember éppúgy, mint állat. Hadifoglyok, szolgák, a legyőzött
ellenség, gyermekek, betegek, különösen a mentálisan sérültek,
fegyvertelen színes bőrűek, kutyák – mind-mind gyakran a
legszörnyűbb kínszenvedéseknek vannak kitéve. A Római
Birodalom kegyetlen látványosságaitól a mai politikai rendszerekig a
kínzást legtöbbször vallási vagy politikai érveléssel próbálják álcázni,
s legtöbbször a legnyomorúságosabb körülmények között élők
szórakoztatását célozzák. A római Colosseumot joggal tarthatjuk az
emberi szadizmus egyik legmonumentálisabb emlékművének.
A nem szexuális jellegű szadizmus leggyakoribb formája a
gyermekek bántalmazása. Ez csupán a legutóbbi évtizedekben
került a figyelem középpontjába, mindenekelőtt C. H. Kempe és
munkatársai (1963) mára már klasszikussá vált munkája nyomán. Az
úttörő tanulmányokat követően számos további írás is megjelent,[209]
országos szintű vizsgálatok folynak. Napvilágra került, hogy a
gyermekek bántalmazása igen széles skálán mozog, a halálos
kimenetelű verésektől és a szándékos éheztetéstől a különféle nem
végzetes kimenetelű sérülések okozásáig. Az efféle cselekmények
valós számáról szinte semmiféle adat nem áll rendelkezésünkre,
információink mind publikus forrásokból (a rendőrségre beidézett
szomszédok vallomásai, kórházi jelentések) számláznák, de
bizonyosra vehető, hogy a feltárt esetek az összesnek csupán
elenyésző hányadát képezik. Feltehetően a legpontosabb adatok Gill
országos vizsgálataiból származnak; ezekből e helyütt egyet
emelnék ki. Az esetek a bántalmazott gyermekek életkori
megoszlása szerint a következő csoportokra oszthatók fel: 1.
egyéves kortól kétéves korig; 2. háromtól kilencéves korig az
inzultusok átlagos száma az előző korcsoporthoz képest
megduplázódik; 3. kilenctől tizenöt éves korig az előfordulások
száma újra az első korcsoport szintjére csökken, végül a
tizenhatodik év betöltése után fokozatosan elmaradnak (D. G. Gill,
1970). A szadizmus tehát akkor a legintenzívebb, amikor a gyermek
még gyámoltalan, ám lassan kialakul önálló akarata, s megpróbál
védekezni a felnőttek törekvésével szemben, hogy tökéletesen
uralmuk alá hajtsák.
A mentális kegyetlenség, ami arra irányul, hogy a másik embert
megalázzuk, érzéseiben megsértsük, valószínűleg még a fizikai
bántalmazásban megnyilvánuló szadizmusnál is sokkal gyakoribb. A
szadista számára ez a forma jóval biztonságosabb, fizikai erőt nem
is kell alkalmaznia, „csupán” a szavak arzenálját használja. A
mentális fájdalom másrészről legalább olyan intenzív, ha nem
intenzívebb, mint a fizikai. Szükségtelen a példákat sorolni. Ilyen
esetekkel találkozunk a szülők-gyermek, a professzor-tanítvány, az
elöljáró-beosztott kapcsolatokban – lényegében minden olyan
szituációban, amelyben az egyik fél nem képes megvédeni magát a
szadistával szemben. (Ha a tanár védtelen ember benyomását kelti,
a tanítványok válnak szadistává.) A mentális szadizmus sokféle álcát
ölthet: megjelenhet egy kérdés, egy mosoly vagy egy zavarba hozó
megjegyzés formájában. Ki ne ismerné az efféle gonoszság
„művészeit”, akik mindig megtalálják a megfelelő szót vagy az
alkalmas gesztust, amellyel – mintha ártatlanul – a másikat kínos
helyzetbe hozhatják vagy megalázhatják. Nyilvánvaló, hogy minél
nagyobb nyilvánosságot kap, a mentális szadizmus annál
intenzívebb hatást fejt ki.[210]
Sztálin: a nem szexuális szadizmus klinikai esete
A történelem számos példával szolgál fizikai és mentális
szadizmusra: az egyik legnyilvánvalóbb Sztálin esete. Ha De Sade
regényalakjai a szexuális szadizmus példái, akkor Sztálin velük egy
lapon említhető: ő a nem szexuális szadizmus kézikönyvbe illő
„mintapéldánya”. Elsőként adott parancsot a politikai elítéltek
kínzására, amit az orosz forradalmároknak mindaddig sikerült
elkerülniük (R. A. Medvegyev, 1971).[211] Sztálin alatt a titkos-
rendőrség által alkalmazott módszerek mind kegyetlenségükben,
mind kifinomultságukban messze felülmúlták a cári idők rendőreinek
eszköztárát. Előfordult, hogy személyesen adott parancsot arra,
hogy milyen kínzásnak vessenek alá egy foglyot. Általában a
mentális szadizmus eszközeit részesítette előnyben, erre az
alábbiakban szolgálok néhány példával. Kifejezett élvezetet talált
például abban, amikor valakit biztosított arról, tökéletes
biztonságban érezheti magát – hogy aztán néhány napon belül
kiadja ellene az elfogatóparancsot. A letartóztatás nyilvánvalóan
annál inkább letaglózta az áldozatot, hiszen erre számított a
legkevésbé, Sztálin pedig kiélvezhette a szadista gyönyört, hogy ő
már akkor ismerte a szerencsétlenek sorsát, mikor még mit sem
sejtettek. Létezhet-e ennél teljesebb kontroll a másik ember felett?
Néhány példa Medvegyev könyvéből:

Röviddel a polgárháború egyik hősének, D. F. Szerdicsnek a

letartóztatása előtt Sztálin egy fogadáson még pohárköszöntőt
mondott a tiszteletére. Hasonlóan Bljuher marsall letartóztatása előtt
néhány nappal egy találkozón még meleg szavakat váltott
áldozatával. Mikor egy örmény delegációt fogadott, érdeklődött a
híres költő, Csarenc hogyléte felöl – akit néhány hónap múlva
letartóztattak és kivégeztek Ordzsonikidze titkárának, A.
Szcrebrovszkijnak a feleségét 1937-ben egy napon az esti órákban
telefonon hívta fel. „Arról értesültem, hogy gyalog jár, ami nem
helyes. Az emberek olyasmire gondolhatnak, amire nem kellene,
hogy gondoljanak. Ha a kocsijuk javításra szorul, küldök egyet
helyette.” A következő nap meg is érkezett az autó, egyenesen a
Kreml garázsából, Szerebrovszkijné szolgálatára. De férjét két nap
múlva letartóztatták – egyenesen a kórházból hurcolták el.
Sztyeklov, a neves publicista és történész, akit a letartóztatások
mélyen felkavartak, felhívta Sztálint, s találkozót kért tőle. „Hogyne,
jöjjön csak – válaszolta Sztálin, s mikor találkoztak, így folytatta: – Mi
van veled, elvtárs? A párt ismer téged, bízik benned, nincs hát miért
aggódnod.” Sztyeklov hazatért szerettei körébe, az NKVD emberei
azonban még aznap este érte mentek. Barátainak első reakciója
volt, hogy Sztálinhoz fordultak – ő viszont úgy tett, mintha az
egészről mit sem tudna. Sokkal könnyebb volt elhinni, hogy nem tud
arról, mi folyik körülötte, mint elfogadni, hogy aljas, kifinomult módon,
álnokul viselkedett. A. Akulov, a Szovjetunió egykori főügyésze,
később a Központi Bizottság titkára 1938 telén korcsolyázás közben
elesett, s kis híján végzetes agyrázkódást szenvedett. Sztálin
utasítására kiváló sebészeket hívtak külföldről, hogy megmentsék az
életét. Hosszadalmas lábadozás után Akulov visszatérhetett
munkájához, nem sokkal később azonban letartóztatták és
kivégezték.
 Sztálin kedvenc szadista trükkjeinek egyike a legmagasabb
funkciókat betöltő vezetők feleségeinek – néha gyermekeinek –
letartóztatása és munkatáborba hurcolása volt, miközben férjüknek
továbbra is végezniük kellett mindennapi munkájukat, hajlongva
Sztálin előtt, s még csak eszükbe sem juthatott, hogy szeretteik
szabadsága érdekében szót emeljenek. Így tartóztatták le 1937-ben
Kalinyinnak, a Szovjetunió miniszterelnökének feleségét,[212]
Molotov és Otto Kuusinen finn bolsevik feleségét, s az utóbbi fiát is
munkatáborba hurcolták. Egy névtelen szemtanú beszámolója
szerint Sztálin afelől érdeklődött, vajon miért nem próbál közbenjárni
fia érdekében. „Nyilván jó oka volt, hogy letartóztatták” – felelt
Kuusinen. A szemtanú szerint „Sztálin arcán széles mosoly ömlött el,
majd parancsot adott, bocsássák szabadon a fiút”. Munkatáborban
fogva tartott feleségének Kuusinen csomagokat küldött, ezeket
azonban nem ő maga címezte meg, hanem a házvezetőnőjét kérte
meg rá. Sztálin a személyi titkárának feleségét is letartóztatta,
miközben férjének tovább kellett dolgoznia, mintha mi sem történt
volna.
Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy belegondoljunk, a
legfelsőbb funkcionáriusok micsoda szélsőséges megaláztatásnak
voltak kitéve, miközben állásuktól nem válhattak meg, nem
kérhették, hogy bocsássák szabadon hozzátartozóikat, s egyet
kellett érteniük Sztálinnal abban, hogy letartóztatásuk tökéletesen
jogszerű volt. Vagy arról van szó, hogy ezeknek az embereknek
semmiféle érzéseik nem voltak, vagy pedig erkölcsileg teljesen
összetörtek, s elveszítették minden önbecsülésüket és
méltóságukat. Különösen megrázó Lazar Kaganovicsnak, a
Szovjetunió egyik prominens vezetőjének reakciója fivérének, a
háború előtti légügyi miniszternek, Mihail Mojszejevics
Kaganovicsnak a letartóztatására:

Sztálinista volt, sokak életéért felelős. A háború után azonban

elveszítette a vezér bizalmát. Egyes letartóztatott hivatalnokok, akik
a vád szerint egy „fasiszta központ” létrehozásán ügyködtek, Mihail
Kaganovicsot tettestársukként nevezték meg. Azzal a nyilvánvalóan
koholt – és tökéletesen nevetséges – váddal álltak elő, hogy őt (egy
zsidót) szemelték ki arra, hogy a fasiszta kormány elnökhelyettese
legyen, miután Hitler elfoglalja a Szovjetuniót. Mikor vallomásuk
Sztálin füléhe jutott, aki erre nyilvánvalóan már számított, felhívta
Lazar Kaganovicsot, s közölte vele: fivérét le kell tartóztatniuk, mivel
kapcsolatban áll a fasisztákkal. „Ezen nincs is mit gondolkodni –
felelt Lazar. – Ha ez elkerülhetetlen, le kell tartóztatni.” A Politikai
Bizottság ülésén aztán Sztálin az egekig magasztalta Kaganovicsot,
az „elvek emberét”, amiért egyetértett fivére letartóztatásával.
Hozzátette azonban, hogy a dolgot semmiképpen sem szabad
elsietniük. Mihail Kaganovics a párt régi katonája, így valamennyi
vallomást újra ellenőrizni kell. Mikojan kapott utasítást, hogy
szembesítse őt az ellene vallók egyikével, ami meg is történt Mikojan
irodájában. Behoztak valakit, aki Kaganovics jelenlétében
megismételte vallomását, s ehhez hozzátette, több repülőgépgyárat
azért építtettek a határ közelébe, hogy könnyebben a németek
kezére kerülhessenek. Mikor Mihail Kaganovics mindezt
végighallgatta, engedélyt kért, hogy kimehessen a mosdóba, amely
Mikojan szobájából nyílt. Néhány pillanat múlva lövés dörrenése
hallatszott.

A sztálini szadizmus másik jellemzője a viselkedés

kiszámíthatatlansága. Több esetet ismerünk, amikor parancsot adott
emberek letartóztatására, azonban néhány hónap elteltével, mialatt
kegyetlen kínszenvedésen mentek keresztül, szabadon bocsátotta s
magas hivatalba helyezte őket, minden további magyarázat nélkül.
Sokatmondó példa a vezér régi bajtársa, Szergej Ivanovics
Kavtaradze esete,

aki annak idején még Szentpéterváron segített neki elrejtőzni a

rendőrök elől. A húszas években Trockij csoportjához csatlakozott, s
csak akkor vált ki, amikor – társaival együtt – felszólították, hagyjon
fel az ellenzéki tevékenységgel. Kirov meggyilkolása után az akkorra
már extrockistaként kazanyi száműzetésben élő Kavtaradze levelet
írt Sztálinnak, melyben kijelentette, sohasem tett semmit a párt ellen.
A vezér haladéktalanul megparancsolta, hogy hozzák haza a
száműzetésből. Nem sokkal azután több napilap is közölte
Kavtaradze egy cikkét, amely a Sztálinnal együtt végzett földalatti
forradalmi tevékenység epizódjait elevenítette fel. Sztálinnak tetszett
az írás, Kavtaradze azonban erről a témáról nem publikált többet, a
pártba sem lépett be újra, csupán szerkesztői megbízásokat vállalt
el. 1936 végén aztán feleségével együtt letartóztatták, megkínozták,
s mindkettőjüket golyó általi halálra ítélték. A vád szerint Budu
Mdivanival együtt Sztálin meggyilkolását tervezték; Mdivanit nem
sokkal később ki is végeztek Kavtaradzét sokáig a siralomházban
tartották, majd egy napon meglepetésszerűen Berija irodájába vitték,
ahol újra láthatta feleségét, akit alig tudott csak felismerni, annyira
beleöregedett a megpróbáltatásokba. Mindkettőjüket szabadon
bocsátották. Eleinte egy szállodában laktak, végül kaptak két szobát
egy lakótelepen, s újra dolgozhattak. Sztálin több jelét adta
jóindulatának, vacsorára hívta Kavtaradzét, s egy alkalommal –
Berija társaságában – meg is látogatta őt. (A látogatás a lakóházban
nagy felbolydulást okozott; az egyik szomszédasszony, amint
megpillantotta „Sztálin elvtársat az ajtóban”, azon nyomban elájult.)
Mikor Kavtaradze nála volt vacsoravendég, Sztálin maga merte ki a
levest, vicceket mesélt, és a közös emlékeket idézte. Egy
alkalommal azonban hirtelen hozzá fordult, s így szólt: „És te mégis
az életemre törtél.”[213]

Sztálin viselkedése ez esetben kendőzetlenül tárja fel jellemének

egyik alapvető vonását: arra való törekvését, hogy az embereknek
tudomására hozza, tökéletes hatalmat és mindenre kiterjedő
ellenőrzést gyakorol felettük. Egyetlen szavával bárkit halálba
küldhetett, megkínoztathatott, s újra szabadon bocsáthatott vagy
kitüntethetett: istenként rendelkezett élet és halál felett, a természet
hatalmával virágzás és pusztulás, fájdalom és gyógyulás felett.
Emberéletek függtek hóbortjaitól. Ez lehet a magyarázata, hogy
miért nem tetette el láb alól Litvinov külügyminisztert vagy Ilja
Ehrenburgot, aki egymaga megtestesítette mindazt, amit Sztálin
gyűlölt, vagy éppen Borisz Paszternákot, a költőt. Medvegyev szerint
döntései hátterében az a belátás állt, hogy néhány régi bolsevikot
életben kell hagynia, ha továbbra is azt a látszatot akarja kelteni:
nem tért le a lenini útról. Ehrenburg esetében erről nyilvánvalóan szó
sem lehetett. Szerintem Sztálin egyszerűen csak különös élvezetet
talált abban, hogy kénye-kedve szerint ellenőrzése alatt tarthatta őt,
s ebben semmiféle hatalom nem korlátozza.
A szadizmus természete
Sztálin példája tökéletes bevezetés fő témánkhoz, a szadizmus
valódi mibenlétének feltárásához. A szadizmus sokféle – szexuális,
fizikai és mentális – formájával megismerkedtünk, amelyek
mindazonáltal nem teljesen függetlenek egymástól: a feladat éppen
az, hogy megtaláljuk a mindegyikükben jelen lévő közös elemet, a
szadizmus lényegi jellemzőjét. Az ortodox pszichoanalízis
álláspontja szerint a közös vonás egyfajta szexuális aspektus: a
freudi elmélet – második fázisa – szerint Erósz (a szexualitás) és a
halálösztön kifelé, a külvilág felé irányuló vegyüléke a szadizmus,
míg a mazochizmus ugyanezen két hajtóerő befelé, saját magunk
ellen való fordulása.
Ezzel szemben jómagam a következő meghatározást ajánlom
megfontolásra: a szadizmus lényegi jellemzője, amely valamennyi
megnyilvánulásában tetten érhető, a szenvedély, amelynek forrása
egy másik élőlény felett gyakorolt abszolút és korlátlan ellenőrzés,
legyen szó állatról, gyermekről, férfiról vagy nőről. Az abszolút
kontroll egyik – de korántsem egyetlen – megnyilvánulási formája,
ha a másikat, aki nem képes megvédeni magát, fizikai fájdalom és
megaláztatás eltűrésére kényszerítjük. Aki korlátlan ellenőrzést
gyakorol egy másik élő- és érző lény fölött, azt puszta dologgá, saját
használati tárgyává alacsonyítja, míg ő maga a másik istenévé válik.
Az ellenőrzés bizonyos esetekben akár segítséget is jelenthet –
ilyenkor jótékony szadizmusról beszélhetünk –, ha a másikat oly
módon irányítják, hogy az neki javára válik. A szadizmus legtöbb
megnyilvánulása azonban gonosz indíttatású, nem a másik javát
szolgálja. A tökéletes ellenőrzés az ellenőrzött fél megnyomorítását,
érzéseinek megfojtását, egyénisége kifejlődésének korlátozását
jelenti. Az efféle kontroll számtalan formában jelenik meg, hatóköre a
legszélesebb skálán mozoghat.
 A Caligula, Albert Camus drámája a végletes szadista kontrollra
mutat szemléletes példát, amelynek végső stádiuma a mindenható
uralomra való csillapíthatatlan vágyakozás. Tanúi lehetünk, miként
válik Caligula, akit a körülmények összjátéka korlátlan hatalommal
ruházott fel, egyre inkább a hatalom megszállottjává. A szenátorok
feleségeivel hál együtt, s élvezi a férjek megalázó helyzetét, akik
ennek ellenére odaadó és hízelgő barátként állnak rendelkezésére.
Többjüket megöli, az életben maradottaknak viszont továbbra is
mosolyogniuk és tréfálkozniuk kell. Mindez azonban nem elégíti ki:
az isteni hatalomra, a lehetetlenre vágyik. Camus érzékletesen fejezi
ki e vágyat: „Akarom a Holdat is!”
Könnyen elintézhetjük a dolgot azzal, hogy Caligula őrült volt, ám
őrülete az élete, s ekképp az egyik lehetséges megoldást jelenti az
emberi létezés problémájára, amennyiben a mindenhatóság
illúziójának, a lét határain való felülemelkedésnek a szolgálatában
áll. Az abszolút hatalom álmát kergetve Caligula minden emberi
kapcsolatát felszámolja. Az embereket magától ellökve ő maga is
kitaszítottá válik, aki szükségszerűen veszíti el józan
ítélőképességét, válik őrjöngő bolonddá. Mikor ugyanis nagyra törő
kísérlete kudarcot vall, magányossá és tehetetlen ronccsá lesz.
Caligula esete nyilvánvalóan kivételes. A legtöbb embernek soha
nem összpontosul akkora hatalom a kezében, hogy azzal áltathatná,
magát: akár mindenható úrrá is válhat. Akadtak azonban ilyen
személyiségek, s akadnak még napjainkban is: amennyiben
mindvégig győzedelmesek maradtak, a történelmi emlékezet nagy
államférfiként és hadvezérként tartja őket számon, akik viszont
elbuktak, azokat őrültként, bűnözőként emlegetik.
Az emberi egzisztencia problémájának efféle szélsőséges
Megoldása az átlagember előtt nem áll nyitva. Ennek ellenére a
társadalmi rendszerek legtöbbjében – beleértve azt is, amelyben
élünk – még a ranglétra legalacsonyabb fokán élők is találhatnak
olyan individuumot, aki felett hatalmat gyakorolhatnak. A gyermekek,
a feleségek vagy a kutyák mindig kéznél vannak, csakúgy, mint más
védtelenek: az elítéltek a börtönben, a betegek a kórházban,
mindazok, akik nem elég tehetősek (különösen a mentálisan
sérültek), a diákok az iskolában vagy az állami bürokrácia
hivatalnokai. Csupán a társadalmi struktúrától függ, milyen
mértékben korlátozzák ezekben az esetekben a „feljebbvalók”
hatalmát, s hogy ezzel összefüggésben milyen mértékben nyitnak
teret szadista hajlamok kiélésének. Emellett a vallási és faji
kisebbségek, amennyiben nincsenek eszközeik arra, hogy
megvédjék magukat, még a többségben élők legszegényebb rétegei
számára is számtalan lehetőséget nyújtanak e hajlamok kiélésére.
A szadizmus az emberi lét problémájára – jobb megoldás híján –
adott egyik lehetséges válasz. A másik lény fölötti korlátlan hatalom
megtapasztalása, a vele szemben gyakorolt mindenhatóság azt az
illúziót kelti, hogy az emberi létezés határai igenis átléphetek,
főképpen azokban, akiktől az élet egyébként megtagadta az alkotás
örömét. A szadizmusnak nincs gyakorlati célja, lényege szerint nem
„trivialitás”, hanem „valódi ájtatosság”: a tehetetlenség
mindenhatósággá transzformálása, a lelki nyomorékok vallása.
Mégsem igaz azonban, hogy minden olyan szituáció, amelyben
valaki vagy valakik korlátlan hatalmat gyakorolhatnak, szadista
megnyilvánulásokat váltana ki. A szülők, a börtönőrök, a tanárok és
a hivatalnokok közül sokan – minden bizonnyal a többség – nem
szadisták. Számtalan oka lehet annak, hogy valamely individuumban
akkor sem alakulnak ki szadista vonások, ha a körülmények ezt
lehetővé tennék Azok, akik karakterükből kifolyólag az élet
érdekeinek előmozdítását tekintik elsődlegesnek, nemigen engednek
a hatalom csábításának. Mindazonáltal durva egyszerűsítés lenne,
ha valamennyi embert két csoportra osztanánk, s egyikbe a szadista
ördögök, a másikba a minden szadista vonástól mentes szentek
kerülnének. Ami igazán lényeges, az a szadista jellegek intenzitása
az adott személy karakterstruktúrájában. Akadnak, méghozzá nem
is kevesen, akikben jelen vannak ugyan a szadista hajlamok, ám
azokat az életigenlő hajtóerők olyan mértékben ellensúlyozzák, hogy
nem is nevezhetők egyértelműen szadistának. Előfordul az is, hogy
a belső konfliktus eredményeként a szadizmus valamennyi
formájával szembeni fokozott érzékenység alakul ki, s allergikus
jellegű válaszreakciók lépnek fel. (Bár a szadista vonások az ilyen
emberekből is kitörhetnek, még ha ez nem is vehető észre
könnyedén.) Vannak továbbá, akikben a szadista vonások, ha nem
is elfojtottak, de olyan erősen ellensúlyozzák őket az ellentétes
tendenciák, hogy a személy talál ugyan bizonyos mértékű élvezetet
a védekezésre képtelen emberek fölött gyakorolt ellenőrzésben, ám
ugyanezt az érzést a másik tényleges szenvedésének,
kínoztatásának látványa már nem váltaná ki benne (leszámítva a
tömeghisztéria által befolyásolt extrém helyzeteket). Ezt támasztja
alá a hitleri rezsimnek a parancsba adott kegyetlenségek
kezelésében tanúsított körültekintő eljárása. A zsidók, valamint a
lengyel és orosz civilek tömegeinek kiirtásáról csak az SS-vezérkar
kis csoportjának volt tudomása, a német lakosság legnagyobb része
előtt titokban tartották. Himmler és a mészárlások többi végrehajtója
beszédeikben többször is hangsúlyozták, a tömeggyilkosságokat
„humánus” módon kell végrehajtani, különben még az SS
embereinek szemében is visszatetszést keltenének. Nemegyszer
parancsot adtak, hogy á kivégzendő lengyeleket és oroszokat
előzőleg rövid, formális tárgyaláson ítéljék el, hogy a gyilkosságok a
végrehajtók szemében jogszerűnek tűnjenek. Mindez persze
abszurd, aljas képmutatás benyomását kelti, azt azonban
mindenesetre bizonyítja, hogy maguk a nácik is tisztában voltak
azzal, hogy a szadizmus tobzódása még a rezsim egyébiránt lojális
támogatóiban is ellenérzéseket szülne. 1945 óta a témában számos
adatot sikerült tisztázni, azt illetően azonban, hogy a németekre a
szadista atrocitások – még ha nem is derült fény valamennyire –
milyen hatást gyakoroltak, az átfogó kutatás egyelőre várat magára.
A szadista karakterre jellemző vonások nem érthetők meg, ha
azokat a karakterstruktúra egészétől izoláltan, önmagukban
vizsgáljuk. Olyan szindróma részeit képezik, amelyet csak
egészében tehetünk vizsgálatunk tárgyává. A szadista mindent, ami
él, ellenőrzése alá akar vonni; a szemében valamennyi élőlény
élettelen dologgá fokozódik le. Pontosabban: ami él, az mind az
ellenőrzés élő, reszkető, dobogó szívéi tárgyává kell hogy váljon.
Válaszreakcióik fölött annak van hatalma, aki ellenőrzést gyakorol
felettük. A szadista az élet uraként akar megjelenni, így áldozatának
is mutatnia kell az élet jeleit. Lényegében ez különbözteti meg a
rombolásért és pusztításért élőktől. Az utóbbiak az ember
kiiktatására, az élet elpusztítására törekednek, míg a szadista azt az
érzést hajszolja, hogy ellenőrzést gyakorol az élet felett, hogy
fojtogatja azt.
A szadista másik jellemző vonása, hogy kivétel nélkül mindig a
gyengék keltik életre hajlamait, sohasem az erősek. Egyenlő
küzdelemben nem okoz szadista gyönyört, ha a másikon sebet
ejtünk, ezzel ugyanis nem azt fejezzük ki, hogy ellenőrzést
gyakorlunk fölötte. A szadista egyetlen dolgot képes csak értékelni, s
ez a hatalom. Csupán azokat képes tisztelni, szeretni, csupán
azoknak képes alávetni magát, akik hatalommal rendelkeznek –
mindenkit, aki erőtlen, aki nem képes visszavágni, semmibe vesz, s
ellenőrzése alá próbál vonni.
A szadista fél mindentől, ami bizonytalan vagy kiszámíthatatlan,
ami meglepetést okozhat, amire spontán és eredeti módon kellene
reagálnia. Emiatt aztán magától az élettől is fél, elvégre az élet –
természetéből adódóan – kiszámíthatatlan és bizonytalan. Van
ugyan valamiféle struktúrája, ám rendszerre nem akadunk benne;
egyetlen törvénye van csupán, hogy minden ember meghal. A
szeretet éppilyen bizonytalan. Alihoz, hogy valakit szeressenek,
képesnek kell lennie önmaga szeretetére, hogy ezt az érzést
másokban is fölkelthesse, a szeretettel ráadásul mindig együtt jár az
elutasítás, a csalódás kockázata. Ezért van, hogy a szadista csak
akkor „szeret”, amikor valakit ellenőrzése alatt tart, amikor tehát
szerelmének tárgya fölött hatalma van. A szadista jellem általában
gyűlöli az idegeneket, és elutasít minden újdonságot: aki idegen,
újdonságot jelent, az újdonság azonban félelmet és gyanakvást,
végeredményben gyűlöletet ébreszt, hiszen spontán, életszerű
reakciót és nem rutinszerű választ igényel.
A szadizmus szindrómájának további jellemzői a szadista
alázatossága és gyávasága. Önellentmondásnak tűnhet, ha a
szadistát alázatosnak nevezzük, holott szó sincs ellentmondásról –
dinamikus értelemben inkább szükségszerűségről beszélhetnénk. A
szadista éppen azért ilyen, mert tehetetlennek, élettelennek érzi
magát, s ezen állapotán úgy próbál úrrá lenni, hogy mások fölött
gyakorol hatalmat, minek eredményeként a férget, aminek érzi
magát, istenné változtathatja. De még az a szadista is, aki
megszerezte az áhított hatalmat, szenved tulajdon emberi
tehetetlenségétől. Megölhet, megkínozhat sokakat, akkor is
szeretetlen, magányos, rettegő lény marad, aki alig várja, hogy
alávethesse magát egy magasabb hatalomnak. Akik a ranglétrán
akár csak egy lépcsőfokkal is Hitler alatt helyezkedtek el, azok
szemében a Führer képviselte a legfőbb hatalmat, míg Hitler
számára ugyanezt a sors és az evolúció törvényei jelentették.
Önmagunk alávetésének vágya a mazochizmusban gyökerezik. A
csaknem mindig együttesen jelentkező szadizmust és a
mazochizmust behaviorisztikusan gyakorta egymás ellentéteként
határozzák meg, holott valójában ugyanannak az alapvető
helyzetnek, a vitális impotenciának két különböző aspektusát
jelentik. Mind a szadistának, mind a mazochistának szüksége van a
másikra, saját lényét úgymond „kiegészítendő”. A szadista a másikat
saját lénye kiterjesztéseként kezeli, a mazochista saját magát tekinti
a másik személyisége részének. Mindkettő szimbiotikus kapcsolatra
vágyik, mivel a személyiségükben nem találnak biztos fogódzóra,
valódi középpontra. Úgy tűnhet, a szadista nem függ áldozatától, a
helyzet azonban éppen ennek az ellenkezője: ha perverz módon is,
de ténylegesen szüksége van rá.
A kétfajta jellemvonás közötti szoros kapcsolat miatt
helyénvalóbb lenne, ha szadomazochista karakterről beszélnénk,
még akkor is, ha az egyes emberben a két aspektus közül az egyik
felülkerekedhet a másikon. A szadomazochistát gyakran „autoriter
karakterként” is emlegetik, s ezzel pszichológiai jellemvonását a
politika nyelvére fordítják le. Ezt a nézőpontot támasztja alá, hogy a
– passzív vagy aktív – autoriterként jellemzett személyiség általában
(a mi társadalmunkban legalábbis) a szadomazochista karakterre
jellemző vonásokat mutatja: feljebbvalóinak aláveti magát,
beosztottjai fölött azonban élvezettel gyakorolja hatalmát.[214]
A szadomazochista karakter megértése nem lehet teljes, ha nem
térünk ki az anális karakter Freudtól származó fogalmára, amelyet K.
Abraham és Ernest Jones fejlesztettek tovább.
Freud eredeti elképzelése szerint (1908) az anális karakter egy
több jellemvonást magában foglaló szindrómaként értelmezendő:
csökönyösség, rendmánia és fukarság, amelyhez később hozzávette
a pontosság- és a tisztaságmániát is. Feltevése szerint e szindróma
az anális libidóban gyökerezik, intenzitása az anális erogén zóna
ingerlésétől függ. A szindróma részeit képező vonások az e libidó
kiváltotta válaszreakciók s elfojtások eredményeként alakulnak ki.
Mikor a libidóelméletet a viszonyulás módozatainak elemzésével
próbáltam helyettesíteni, arra a feltételezésre jutottam, hogy az
anális szindróma összetevőit a távolságtartó, ellenőrző,
visszautasító és felhalmozó jellegű viszonyulással kell magyarázni
(felhalmozó karakter [E. Fromm, 1947]). Ez persze nem jelenti azt,
hogy Freud klinikai megfigyelései az ürülékkel és a vastagbél
mozgásával kapcsolatos jelenségekkel kapcsolatban tévesek
lennének. Éppen ellenkezőleg, saját pszichoanalitikus
tapasztalataim is messzemenőkig alátámasztják Freud téziseit. Az
egyedüli különbség abban áll, hogy miként válaszolunk a következő
kérdésre: Vajon az anális libidóforrása az ürülék kultuszának s –
indirekt módon – magának az anális karakternek, vagy a viszonyulás
egy speciális formájának megnyilvánulása? Az utóbbi esetben az
anális érdeklődést az anális karakter egy újabb – szimbolikus –
kifejeződéseként, nem pedig annak okaként kell magyaráznunk. Az
ürülék tökéletes jelkép: már kikerült az emberi életfolyamatból, s
nem szolgálja tovább az életet.[215]
A felhalmozó karakter mind a dolgokhoz, mind a gondolatokhoz
és érzésekhez való viszonyában végtelenül akkurátus, rendszeretete
azonban steril és merev. Nem tudja elviselni, ha valami nincs a
helyén, ilyen módon ellenőrzi a teret, miként irracionális pontossága
révén az időt; kényszeres tisztaságszeretete pedig abban segíti,
hogy a – tisztátalannak és ellenségesnek vélt – világgal minden
kapcsolatot megszakíthasson. (Olykor, ha a megfelelő reakciók nem
alakulnak ki vagy szublimálódnak, éppen ennek ellenkezőjét
tapasztaljuk: egyre piszkosabbá és ápolatlanabbá válik.) A
felhalmozó karakter ostromlott erődnek képzeli magát: mindent
elkövet, hogy semmi ne kerüljön az ellenség kezére, s hogy
megmentse, ami bennrekedt. Megátalkodott konoksága kvázi-
automatikus védekező mechanizmus az „idegenek” behatolása
ellen.
 A felhalmozó meggyőződésévé válik, hogy csupán
meghatározott, véges energiával, fizikai és lelkierővel rendelkezik, s
hogy készletei a használat során kimerülnek, elenyésznek – és soha
nem pótolhatók Az élet örök megújulóképessége számára mindig is
rejtély marad, nem érti meg, hogy az aktív használat éppenséggel
fejleszti s a passzivitás az, ami elsorvasztja képességeinket,
szemében a pusztítás és a halál valóságosabb, mint az élet és a
növekedés. Hallomásból ismeri ugyan a teremtés csodáját, hinni
azonban nem hisz benne. Értékrendjében a rend és a biztonság
állnak az első helyen, mottója: „Semmi új nincs a nap alatt.” Retteg
attól, hogy közel kerül valakihez, biztonságát csak két módon
őrizheti meg: ha távol tartja magát embertársaitól, vagy ha uralomra
jut felettük Gyanakvó lélek, az igazságosságról lényegében a
következő az elképzelése: „Ami az enyém, az az enyém, ami a tied,
az a tied.”
Az anális-felhalmozó karakter egyetlen módon tud csak – a saját
szemszögéből – biztonságos módon viszonyulni az őt körülvevő
világhoz ha birtokába veszi, és ellenőrzést gyakorol fölötte,
szeretetre és alkotásra ugyanis képtelen.
Az anális-felhalmozó karakter szoros kapcsolatban áll a
szadistával, amint azt a klasszikus pszichoanalízis számos klinikai
esettanulmánnyal alátámasztotta; e szempontból lényegtelen, hogy
az adatokat a libidóelmélet keretein belül vagy az ember világhoz
való alapvető viszonyulási formáiból kiindulva értelmezzük. A
megfigyelések azt is alátámasztják, hogy azokban a csoportokban,
amelyekben az anális-felhalmozó tendenciák erősek, a szadista
megnyilvánulások is sokkal gyakoribbak.[216]
A szadomazochista karakter lényegében megfelel annak, amit –
inkább szociálpszichológiai, mintsem politikai értelemben –
bürokratikus karakternek[217] nevezhetünk. Bürokratikus
rendszerekben mindenki ellenőrzi a ranglétrán alatta
elhelyezkedőket, felülről viszont őket ellenőrzik. Ilyen rendszerben
mind a szadista, mind a mazochista impulzusok szabad utat kapnak.
A bürokratikus jellem mindenkit lenéz, aki alatta áll, de mindenkit
bálványoz, és mindenkitől retteg, akinél ő helyezkedik el
alacsonyabban. Elegendő, ha egy pillantást vetünk az ilyen ember
arckifejezésére, felfigyelünk jellegzetes hanghordozására, midőn
alárendeltjeit kritizálja, lehordja őket egy perc késés miatt, vagy
olyan viselkedést követel, amely – szimbolikusan legalábbis –
egyértelműen arra utal, hogy a hivatali órák alatt mindannyian
feljebbvalójukhoz „tartoznak”. Gondoljunk csak a postai hivatalnokra,
aki pontosan 17.30-kor becsapja az ablakot, s az utolsó két sorban
álló, aki már vagy félórája várakozik, hazamehet, s másnap újra
próbálkozhat. Nem az a lényeg, hogy pontban 17.30-kor abbahagyja
a bélyegárusítást – élvezi, ha frusztrálhatja az embereket, s
érzékeltetheti velük, ő az, aki „kezében tartja a gyeplőt”; arca
mindeközben ragyog az önelégültségtől.[218]
Talán szükségtelen is megjegyezni: a régi vágású bürokraták nem
feltétlenül szadisták. Csak egy mélyreható pszichológiai elemzés
tárhatja fel, hogyan viszonyul az ebben a csoportban megfigyelhető
szadista megnyilvánulások száma a nem bürokratikus vagy az új
típusú hivatalnokrétegekben tapasztalható esetek számához. Hogy
néhány kivételes példát említsünk: Marshall és Eisenhower
tábornokok, akik a második világháborúban a katonai bürokrácia
legmagasabb beosztásait foglalták el, mindketten kitűntek azzal,
hogy mennyire hiányoznak belőlük a szadista vonások, s hogy
mennyire szívükön viselték katonáik sorsát. Velük ellentétben az
első világháborús német és francia tábornokok hírhedtek voltak
kegyetlenségükről és brutalitásukról, arról, hogy katonáik életét
akkor sem kímélték, amikor az áldozatot semmiféle taktikai
megfontolás nem indokolta.
A szadizmus gyakorta bújik a jóindulat álcája mögé, s ezzel
mindazokat képes megtéveszteni, akik nincsenek elég alaposan
tisztában a körülményekkel. Hiba lenne azonban ebből arra
következtetni, hogy a kedvesség minden esetben csupán a
megtévesztést szolgálja, vagy hogy minden érzelemtől mentes
gesztusról lenne csak szó. A jelenség alaposabb megértéséhez
figyelembe kell vennünk, hogy a legtöbb józan ítélőképességű
ember olyan benyomást akar kelteni magáról, amelynek alapján – ha
csak némely vonatkozásban is, de – emberies, humánus lénynek
tűnik. Elvégre a tökéletes embertelenség tökéletes elszigeteltséget
jelentene, az emberiség nagy családjából való kirekesztést. Nem
meglepő tehát, amit számos adat is alátámaszt: a kedvesség,
gyengédség hiánya hosszú távon elviselhetetlen szorongáshoz
vezet. Ismerünk beszámolókat[219] arról, miként veszítették el józan
ítélőképességüket, s miként alakultak ki lelki rendellenességek
azoknál, akiknek – mint egyes náci alakulatok tagjainak – emberek
ezreit kellett meggyilkolniuk. A náci uralom alatt sokan estek át
súlyos idegösszeomláson azok közül, akiknek parancsot kellett
adniuk a mészárlásokra; a betegséget Funktionärkrankheitnak
(„hivatalnokbetegségnek”) nevezték.[220]
A szadizmus tárgyalása során gyakran használom az ‘ellenérzés’
és a ‘hatalom’ kifejezéseket, szükséges tehát, hogy lássuk:
mindkettő eredendően ambivalens. A hatalom jelentheti a másik
ember feletti hatalmat, de az arra való képességet is, hogy
megtegyünk valamit.[221] A szadista a másik feletti hatalomra tör –
éppen azért, mert a létezés valódi képességé hiányzik belőle.
Sajnálatos módon sokan vannak, akik kihasználják e
kétértelműséget, s a képesség dicséretét a mások felett gyakorolt
hatalom dicsőítésébe fordítják át. Az ellenőrzés hiánya nem jelenti
egyúttal mindennemű organizáció hiányát, csak azon formákat
zárjuk ki, amelyek az egyik fél kizsákmányolásával járnak, illetve
amelyek nem teszik lehetővé a viszontellenőrzést. Számos olyan
példát ismerünk – primitív társadalmakból éppúgy, mint napjaink
közösségeiből –, amelyekben létezik olyan autoritás, akinek hatalma
a többség megegyezésén alapul, de azok a kapcsolati fonnák,
amelyek a kizsákmányoló ellenérzést jellemzik, mégsem alakulnak
ki.
Bizonyos persze, hogy aki nem képes magát megvédeni, egyfajta
jellemzavarban szenved, s könnyen szubmisszív, mazochista
személyiséggé válhat. Ugyanez a vonása azonban az együttérzés, a
részvét és a kreativitás kifejlődéséhez is vezethet. Ha választanunk
kell aközött, hogy védtelenek legyünk, ami azzal a veszéllyel jár,
hogy az ember szolgasorba süllyed, vagy hogy túlságosan nagy
hatalommal rendelkezzünk, ami embertelenségbe taszíthat, két
rossz között kell választanunk, s ez túlnyomórészt vallási, erkölcsi
vagy politikai meggyőződés függvénye. A buddhizmus, a prófétákkal
kezdődő zsidó hagyomány és az evangéliumi kereszténység mind
egyértelmű útmutatással szolgál, s mind szembehelyezkedik korunk
uralkodó gondolkodásmódjával. A hatalom és a védtelenség között
valóban éles a határvonal, mégsem szabad azonban abba a hibába
esnünk, hogy – kihasználva néhány szavunk kétértelműségét – azt
ajánljuk, szolgáljuk a császárt ugyanúgy, mint Istent, vagy ami még
rosszabb, hogy azt állítsuk, a kettő egy és ugyanaz.
A szadizmust kiváltó feltételek
A szadizmust kiváltó feltételek problémája olyannyira összetett,
hogy nem remélhetjük, sikerül ezen könyv keretein belül mindent
átfogó válasszal szolgálnunk. Egy dologgal azonban kezdettől fogva
tisztában kell lennünk: a környezet és a karakter között nem áll fenn
egyszerű kapcsolat. Az egyéni jellemvonásokat olyan tényezők is
alakítják, mint a személyt állandóan érő benyomások, a családi élet
meghatározó sajátosságai vagy az élet rendkívüli eseményei. De
nem csupán ezek számítanak: a környezeti hatások általában sokkal
összetettebbek, mint amilyennek általában tartják őket. Már
korábban aláhúztam: a társadalom nem egyszerűen egy társadalom.
Bonyolult, tagolt rendszer: a régi és az új alsó középosztály, a
középosztály, a felsőbb osztályok, az eltűnő elit, a vallási vagy
filozófiai-erkölcsi hagyományra épülő s az ilyenek nélküli csoportok,
a kis- és nagyvárosok világa: csak néhány a sok társadalmi csoport
közül, s miként a társadalom egésze, a karakterstruktúra sem
érthető meg, ha ezek közül csupán egyet ragadunk ki. Ha tehát a
szociális viszonyok és a jellemvonások közötti korrelációkat akarjuk
vizsgálni, nem érhetjük be a legapróbb részletekre is kiterjedő,
alapos empirikus vizsgálódásnál kevesebbel. Ugyanakkor szem előtt
kell tartani azt is, hogy a hatalom, amelynek birtokosa egész
társadalmi csoportokat kizsákmányol és elnyomásban tart,
előmozdíthatja a szadista hajlamok kifejlődését, még ha akadnak
szép számmal kivételek is. A szadizmus tehát nyom nélkül el fog
tűnni, s legfeljebb egyedi, patologikus esetként fordul csak elő,
amennyiben a kizsákmányoló célzatú kontrollt sikerül felszámolni,
irányuljon az bármely osztály, nem vagy kisebbség ellen. A
történelem során – egyes kisebb társadalmi csoportosulásokat
leszámítva – ez sohasem valósult meg. A jogra épülő és a
hatalommal való visszaélés legtöbb formáját kizáró társadalmi rend
kiépülése mindazonáltal egy e felé megtett lépésnek tekinthető, bár
a fejlődést a világ számos országában hátráltatják, s még az
Egyesült Államokban is fenyegetik – a „törvény és rend” jelszava
alatt.
A kizsákmányoláson alapuló társadalom további, előre
megjósolható vonásokkal is rendelkezik. Meg fognak jelenni a
függetlenséget, az integritást és a kritikai gondolkodást háttérbe
szorító tendenciák, s csökkenni fog az elnyomottak
termelékenysége. Nem arról van szó, hogy a rendszer nem biztosítja
számukra a szórakozást és a legkülönfélébb stimulusokat, csak
éppen ezek kizárólag olyan hatások, amelyek a személyiség
fejlődését hátráltatják ahelyett, hogy előmozdítanák. Róma császárai
tömeges – többnyire szadista jellegű – látványosságokat rendeztek
Napjainkban ugyanezt a szerepet az újságok és a televízió számolói
vették át bűncselekményekről, háborúkról, atrocitásokról, s ha a hír
nem eléggé borzalmas, akkor éppoly kevéssé képesek eleget tenni
az elvárásoknak, mint amennyire nem képesek az éhséget
csillapítani azok gabonapehely-készítmények, amelyeket a
tömegmédia ajánl, bármily károsak is ezek gyermekeink
egészségére. Az efféle kulturális eleség nem látja el az embert
aktiváló stimulusokkal, csak a passzivitást és a tunyaságot táplálja.
A legtöbb, amit nyújthatnak, mulatság és borzongás – öröm azonban
nem fakadhat belőlük, az öröm ugyanis feltételezi a szabadságot, a
gyeplő lazulását, olyasmit tehát, amire az anális-szadista típus a
legkevésbé sem képes.
A szadizmus individuális formái megjelenésének gyakorisága –
egyéni eltérésekkel – megfelel a társadalmi átlagértéknek. Az ezeket
kiváltó okok pontosan azok, amelyek a gyermekben és a felnőttben
az üresség és a tehetetlenség érzését keltik (a gyermek, akiben a
szadista hajlamok nem fejlődtek ki, felnőttkorára szadistává válhat,
ha a körülmények gyökeresen megváltoznak). Ilyen hatású lehet
minden, ami félelmet képes kelteni, például a terrorisztikus büntetés.
Utóbbi kategóriába a büntetés azon módozatait sorolom, amelyek
gyakorta túlzottak, és nem meghatározott helytelen viselkedéshez
kapcsolódnak, hanem kizárólag a büntető fél szadista hajlamai által
motiváltak, kiszámíthatatlanok, s egyedül a megfélemlítést célozzák.
A büntetéstől való félelem a gyermek vérmérsékletétől függően
életének meghatározó élményévé is válhat, integritása lassan
darabokra hullik, önbecsülése elenyészik, végül megszűnik önálló
személyiségként létezni.
Az életerő forrásának elapadását okozhatja az is, ha hiányoznak
– vagy túlságosan ritkák – azok a helyzetek, amelyek az egészséges
lelki fejlődéshez elengedhetetlenek. Ha nem érik megfelelő
stimulusok, ha képességei semmiféle kihívással nem találkoznak, ha
az unalom és az örömtelenség atmoszférája lengi körül, a gyermek
legbelül megdermed; ha semmire nem lehet hatással, ha senki sem
válaszol neki, senki sem figyel rá, csaknem bizonyos, hogy a
tehetetlenség és az erőtlenség érzése fog benne kifejlődni. A
következmény mindazonáltal nem feltétlenül a szadista hajlamok
megjelenése, ez ugyanis sok-sok további feltételtől is függ. Mégis,
az ilyen légkör tekinthető a – mind az individuumban, mind
társadalmi szinten jelentkező – szadista vonások egyik legfontosabb
forrásának.
Ha az individuális karakter eltéréseket mutat a társadalmi
karaktertől, a csoport azokat a vonásokat próbálja erősíteni, amelyek
számára megfelelőnek látszanak, minek eredményeként a csoport
értékrendjével összeegyeztethetetlen jegyek szunnyadni fognak. Ha
például egy szadista olyan csoportnak tagja, amelyben a szadizmust
nemkívánatosnak, helytelennek tartják, akkor – még ha karaktere
nem is fog megváltozni – szenvedélye nem fog tettekben
megnyilvánulni, azt mondhatnánk: mivel nem érik tápláló
impulzusok, „ki fog száradni”. A kibucok és mis hasonló
szerveződések életéből e jelenséget számos példával támaszthatjuk
alá; olyan esetek is előfordulnak, amikor az új légkör a személy
karakterében valódi változáshoz vezet.[222]
A szadista, legyen e vonása mégoly meghatározó eleme
karakterének, nem szadista társadalmi környezetben lényegében
semmiféle veszélyt nem jelent, szenvedélyét betegségként fogják
számon tartani. Soha nem tesz szert különösebb népszerűségre,
nem vagy csak nagyon kis eséllyel kerülhet olyan pozícióba,
amelyben társadalmi mértékű befolyást gyakorolhat. Ha arra a
kérdésre keresünk választ, mitől válik a szadista hajlam valakiben
annyira erőssé, nem szabad csak a biológiai jellegű tényezőkre
gondolnunk (S. Freud, 1937), hanem a pszichikai atmoszférára is,
ami nem csupán a társadalmi léptékű, de az individualitás szintjén
megjelenő, idioszinkratikus szadizmus kialakulásáért is felelős lehet.
Pontosan ez az oka annak, hogy senkit sem lehet tökéletesen
megérteni, ha egyedül személyes, biológiailag meghatározott
adottságaiból és családi hátteréből indulunk ki. Ha nem ismerjük,
milyen helyet foglal el – családjával együtt – a társadalmi rendszer
egészében, ha nem tudjuk, vajon mi e rendszer meghatározó
„lelkülete”, akkor sohasem fogjuk megérteni, miért olyan erőteljesek
és mélyről fakadók bizonyos vonásai.
Heinrich Himmler:
az anális-felhalmozó szadizmus klinikai esete
Heinrich Himmler példája tökéletesen illusztrálja mindazt, amit a
szadizmus és az anális-bürokratikus, autoriter karakter szélsőséges
formájának kapcsolatáról mondottunk.
„Európa vérebe”, ahogy sokan nevezték, Hitlerrel együtt mintegy
tizenöt-húszmillió fegyvertelen és védtelen orosz, lengyel és zsidó
elpusztításáért felelős.
Milyen ember is volt valójában?[223]
Helyénvaló lehet, ha elemzésünket azokkal a leírásokkal kezdjük,
amelyek – a legkülönbözőbb megfigyelők feljegyzései alapján –
személyiségéről rendelkezésünkre állnak. Himmler személyiségének
legalaposabb, legtöbb részletre kiterjedő elemzése K. J.
Burckhardttól származik, aki annak idején a Nemzetek Ligájának
képviselője volt Danzigban. Így ír: „Himmler egyfajta titokzatos
alárendeltség-tudat (Subalternität) benyomását keltette a
megfigyelőben, a szűk látókörű lelkiismeretesség, az embertelen
rendmánia keveredett benne egy automatikusan működő gépezetre
jellemző vonásokkal” (K. J. Burckhardt, 1960). A leírásban
ráismerhetünk a fentiekben már bemutatott autoriter karakter
jellemző vonásaira. Kiemeli Himmler szubmisszív vonásait,
bürokratikus, az embertelenségig fajuló lelkiismeretességét – nem a
gyűlölködő szörnyeteg leírása ez, mint sokan gondolnák, hanem egy
szélsőségesen embertelen bürokratáé.
Himmler jellemének további, kevésbé meghatározó vonásairól
más forrásokból szerezhetünk tudomást. Egy vezető beosztású náci,
a pártból 1932-ben kizárt dr. Albert Krebs hat órát töltött együtt
Himmlerrel egy vonaton 1929-ben, amikor tehát az utóbbi kezében
még korántsem összpontosult akkora hatalom, mint néhány évvel
később. Krebsben mély nyomot hagyott Himmler bizonytalansága és
nagyfokú tapintatlansága. Az utazást csaknem elviselhetetlenné
tette számára, hogy útitársa „folyton-folyvást ostoba és alapvetően
értelmetlen megjegyzéseivel zaklatta”, amelyek a katonás
hetvenkedés, a petit bourgeois csevegés (Stammtischgeschiwätz)
és a fanatikus, szektárius prófécia sajátos elegyét alkották (idézi J.
Ackermann, 1970). A tolakodó modor, amellyel Himmler jobb sorsra
érdemes társát saját végtelen fecsegésének meghallgatására
kényszerítette, a szadista jellem tipikus vonása.
Ugyancsak figyelemre méltó Heinz Guderiannak, a
legtehetségesebb német tábornokok egyikének Himmlerről szóló
beszámolója:

Hitler követői között kétségkívül Himmler volt a legkorlátoltabb. Ez

a jelentéktelen, a faji alacsonyabbrendűség minden jelével megáldott
ember tökéletesen kiszámítható módon viselkedett Mindig
megpróbált szívélyesnek mutatkozni. Életét – szöges ellentétben
Göringgel – szinte spártai elvek irányították. A legnagyobb fokú
korlátoltságot azonban fantáziaképei árulták el. (…) július 20-a után
katonai ambíciók kerítették hatalmukba. Ezek hatására először egy
tartalékos hadtestnél jelöltette magát parancsnoknak, később már
megelégedett volna bármilyen parancsnoki beosztással is, bármelyik
katonai egységnél. A katonáskodás volt az a terület, amelyen
Himmler teljes mértékben kudarcot vallott. Ellenségeinkről alkotott
ítéletei reménytelenül gyerekesek voltak. Többször is alkalmam volt
tapasztalni, Hitler jelenlétében mennyire elfogódottan és bátortalanul
viselkedett (H. Guderian, 1951).

A német pénzügyi elit prominens személyisége, Enni Helfferich

visszaemlékezése szerint Himmler „a régi vágású iskolamesterekre
emlékeztetett, aki szigorú ugyan magával, de még szigorúbb
másokkal szemben. (…) Ha együttérzéséről biztosított, az majdnem
olyan álságos volt, mint köszönőleveleinek barátságos hangvétele,
ami nem ritka a hozzá hasonlóan rideg személyiségek esetében” (E.
Helfferich, 1970)
Kevésbé negatív képet fest a segédtiszt, K. Wolff: csupán
Himmler fanatizmusáról számol be, arról, hogy nem volt önálló
akarata, szadista vonásairól nem tesz említést. „Gyengéd
családapa, igazságos feljebbvaló, igazi bajtárs is válhatott volna
belőle. És mégis: megrögzött fanatikus, különc álmodozó (…) puszta
eszköz Hitler kezében, akihez a szeretet/gyűlölet egyre erősebb
köteléke fűzte” (K. Wolff, 1961). Wolff ellentétes
személyiségjegyekről számol be, amelyek egyforma erősek: az
egyik a kedves, jólelkű, a másik az elvakult fanatikus, de az előbbi
vonásokat nem kérdőjelezi meg. Az idősebb fivér, Gebhard már
egyértelműen pozitív képet fest, annak ellenére, hogy Heinrich –
jóval azelőtt, hogy politikai hatalomra tett volna szert – nemegyszer
csúnyán megbántotta és megalázta. Egészen odáig megy, hogy
kiemeli, öccse milyen „atyai figyelmességgel és törődéssel fordult
alárendeltjei ügyes-bajos dolgai felé”.[224]
A jellemzések számot adnak a himmleri karakter legfontosabb
vonásairól: élettelenség és banalitás, uralkodási vágy és
jelentéktelenség, teljes alárendelődés Hitler akaratának és elvakult
fanatizmus. A Wolff és az idősebb testvér által említett
barátságosság – a külsőségekben legalábbis – minden bizonnyal
jellemző volt rá, hogy azonban valódi, karakterben gyökerező
vonásról van-e szó, azt nehéz eldönteni. Ha személyiségét
egységes egészként vesszük szemügyre, akkor az a benyomásunk,
hogy e személyiségjegyek nem fakadhattak túlságosan mélyről.
 Midőn Himmler jelleme egyre teljesebben kirajzolódik előttünk,
mindinkább úgy találjuk: ez az ember kézikönyvbe illő illusztrációja
mindannak, amit anális (felhalmozó) szadomazochista karakterként
tart számon a tudományos irodalom, amely karakter ismertetőjegyei
közt fentebb a túlzott rendszeretetet és a pedantériát is felsoroltuk.
Tizenöt éves korától fogva Himmler naplót vezetett levelezéséről,
amelyben számon tartott minden levelet, amelyeket ő írt, éppúgy,
mint amelyeket neki írtak.

Az efféle elfoglaltságok iránti lelkesedés, a pedantéria, a pontos

nyilvántartásra való hajlam mind-mind személyiségének egy
lényeges aspektusára derítenek fényt. Könyvelői mentalitásának
legnyilvánvalóbb bizonyítéka, ahogyan a Lutól és Käthétöl [közeli jó
barátoktól) kapott leveleit tartotta számon. (Családtagjaival folytatott
levelezése nem maradt fenn.) Minden egyes levélre ráírta – nem
csupán a kézbesítés napját, de – a kézhezvétel óráját, sőt percét is.
E levelek jelentős része közönséges születésnapi üdvözlet,
pedantériáját így joggal nevezhetjük abszurdnak (B. F. Smith, 1971).

Később, már az SS egyik vezéreként a legkisebb dolgokat is

nyilvántartásba vette, amelyeket átadott valakinek (B. F. Smith,
1971). Apja javaslatára tizennégytől huszonnégy éves koráig naplót
vezetett, amelyben szinte minden napra jutott néhány értelmetlen
feljegyzés – mélyebb gondolattal csak elvétve találkozunk.

Himmler feljegyezte, mennyit aludt, mikor vacsorázott és teázott,

hogy dohányzott-e, hogy a nap folyamán kivel találkozott, hány órát
tanult, melyik templomban volt istentiszteleten, és este mikor ért
haza. Megörökítette továbbá, kihez ment látogatóba, hogy
vendéglátója szívélyes volt-e irányában, mikor szállt vonatra, hogy
hazautazzon szüleihez, s hogy a vonat késett-e, vagy időben
érkezett (B, F. Smith, 1971).

Az alábbiak az 1915. augusztus 1-je és l6-a közötti időszakra

vonatkozó naplójegyzeteiből adnak ízelítőt (B. F. Smith, 1971):
 Augusztus
1. Vasárnap (…) harmadszor fürödtünk meg [feltehetően egy
tóban vagy a tengerben) (…) evezés után apa, Ernsti és én
negyedszer is megfürödtünk. Gebhard túlságosan szilaj volt (…)
2. Hétfő (…) este fürdés: az ötödik alkalom (…)
3. Kedd (…) a hatodik fürdés (.)
6. Péntek (…) a hetedik fürdés. (…) a nyolcadik fürdés.
7. Szombat reggel (…) fürödtünk kilencedszer (…)
8. (.) tizedszer is megfürödtünk (…)
9. Reggel a 11. fürdés (…) ezután 12-edszer is megfürödtünk (…)
12. Játék, majd a 13 fürdés (.)
13. Játék, majd a 14. fürdés (…)
16. (…) aztán utoljára, tizenötödször is megfürödtünk (…)

Még egy példa. Ugyanezen év augusztus 23-án Himmler

feljegyezte a naplójába, hogy Gumbinnennél nyolcezer oroszt
ejtettek fogságba, 28-án, hogy Kelet-Poroszországban immár
harmincezer orosz esett hadifogságba, 29-én aztán helyesbített: a
szám nem harminc-, hanem hatvanezer, mi több, a pontosabb
számlálás szerint hetvenezer. Október 4-én feljegyezte: az orosz
hadifoglyok száma mégsem hetven-, hanem kilencvenezer.
Hozzátette: „Sokasodnak, mint a férgek.” (B. F. Smith, 1971.)
1914. augusztus 26-án a következőket jegyezte le:

Augusztus 26. Falkkal játszottam a kertben. A Weichseltől keletre

csapataink 1000 oroszt ejtettek fogságba Az osztrákok előretörnek.
Zongoráztam. Kávé után Kissenbarthékat látogattuk meg.
Megengedték, hogy leszedjünk néhány szilvát a fáról. Rettenetes,
mekkora veszteségek. Már 42 cm-es ágyúink is vannak (J.
Ackermann, 1970).

Ackermann megítélése szerint sem egyértelmű, hogy a

„veszteség” a fáról lepotyogott szilvára vagy az elesett katonákra
vonatkozik.
A himmleri pedantéria részben feltehetően apai hatás: az idősebb
Himmler, aki középiskolai tanárságból az igazgatóságig vitte, szintén
szélsőségesen rendszerető ember hírében állt, akinek legfőbb
erénye éppenséggel ebben keresendő. Konzervatív, alapvetően
gyenge jellem volt, régi vágású, tekintélyelvű apa és tanár.
Himmler egyik legjellemzőbb vonása a szélsőséges
szubmisszivitás, amelyet Burckhardt „szubalternitásnak” nevezett.
Annak ellenére, hogy különösképpen nem tartott az apjától, a
legmesszebbmenőkig engedelmes gyermek volt. Azok közé
tartozott, akik nem azért engedelmeskednek, mert az előttük
magasodó tekintély olyannyira félelmetes – éppen ellenkezőleg,
azért, mert ők maguk olyannyira félnek, nem tőle, sokkal inkább az
élettől, hogy szükségük van valakire, akinek alávethetik magukat. Az
alávetettségre való hajlandóságot tekinthetjük egyfajta
alkalmazkodóképességnek is, ami Himmler esetében különösen
nyilvánvaló. Apját, tanárait, katonai feljebbvalóit, pártbeli elöljáróit,
Gregor Strassertől Hitlerig mind felhasználta, hogy előbbre jusson a
ranglétrán, s hogy legyőzhesse vetélytarsait. Amíg Strasserben és a
náci pártvezérekben nem talált újabb, erőteljesebb apaképet,
sohasem lázadt fel apja ellen. Ha apja úgy kívánta, naplót vezetett, s
bűntudata volt, ha elmulasztott akár csak egy napot is. Ő és szülei is
római katolikusok voltak, rendszeresen, heti három-négy alkalommal
jártak templomba. Bár biztosította apját: nem kell attól tartania, hogy
Zola regényeihez hasonló erkölcstelen könyveket venne a kezébe, a
fiatal Himmler a vallásos lelkesültség leghalványabb jelét sem
mutatta. Számára – miként családja számára is – a vallás pusztán
konvencionális jelentőséggel bírt, ami osztályának egészét
általánosan is jellemezte.
Az engedelmesség irányváltása apjától Strasser és Hitler felé, a
kereszténységről az árja pogányságra való áttérés Himmler számára
semmiféle megrázkódtatást nem jelentett. Minden zökkenőmentesen
zajlott le, az óvatosság égisze alatt. Újabb lépés megtételére mindig
csak akkor vállalkozott, amikor már minden oldalról biztosítva érezte
magát. S mikor eljött a vég, s bálványának, Hitlernek már semmi
hasznát nem vehette, őt is megpróbálta elárulni, s új urak kegyeit
kereste: a szövetségesek vezetőinek, az egykori ősellenségek, a
holnap győzteseinek kegyeit. Feltehetően itt bukkanunk Himmler és
Hitler jellemének legalapvetőbb eltérésére: utóbbi lázadó volt (még
ha nem is igazi forradalmár lázadó), előbbiből ez a vonás a
legteljesebb mértékben hiányzott. Ennek fényében minden alapot
nélkülöznek azok a spekulációk, melyek szerint Himmler nácivá
válását apja elleni lázadásként kell értelmezni. A valódi motiváció
teljesen más. Himmlernek erőteljes, valódi vezéregyéniségre volt
szüksége, aki képes volt ellensúlyozni tulajdon gyengeségét. Apja
jelentéktelen személyiség volt, aki a régi rend és a régi
értékrendszer bukását követően korábbi társadalmi megbecsülését
és büszkeségét csaknem teljesen elveszítette. A szárnyra kapó náci
mozgalom Himmler csatlakozásakor ugyan nem volt különösebben
erős, ám annál élesebb hangon kritizálta a baloldalt és a burzsoá
réteget, amely utóbbihoz apja is tartozott. Ezek a fiatalemberek a
jövő hőseinek tartották magukat, s Himmler, a gyenge, szubmisszív
kamasz sokkal megfelelőbb példaképre lelt bennük, mint apjában,
akire másrészt fölényes felsőbbrendűséggel, talán valamelyest
megvetéssel tekinthetett – lázadása azonban ebben ki is merült.
Himmler alárendelődő alkata leginkább Hitlerrel való
kapcsolatában mutatkozott meg, bár gyanítható, hogy
alkalmazkodóképessége olyan intenzív hízelgésre késztette,
amelyet nem tekinthetünk maradéktalanul őszintének. A szemében
Hitler Isten megtestesülése volt, akinek jelentősége csak
Krisztuséhoz vagy a Bhagavadgíta Krisnájához fogható. Így írt: „Őt
az egyetemes németség [Germanentum] karmája arra teremtette,
hogy a világ ellenében népe megmentője legyen. Ősi fényességek
sokasága született benne újra.” (J. Ackermann, 1970.) A Krisna-
Krisztus-Hitlernek éppúgy alávetette magát, mint annak idején a
Krisztus-Istennek – talán csak még odaadóbban. Megjegyzendő
persze, hogy az adott körülmények között az újabb istenek nagyobb
hírnévvel és hatalommal kecsegtettek.
Az erőteljes apafigurának való szubmisszivitást Himmler
esetében az anyjától való mélyből fakadó és intenzívfüggőség
egészítette ki, anyjától, aki szinte bálványozta fiát. Bizonyos, hogy
Himmler nem szenvedett az anyai szeretet hiányától, amint azt a
róla szóló könyvek és tanulmányok örökösen hangsúlyozzák. Ez az
anyai szeretet azonban meglehetősen kezdetleges volt, nélkülözött
minden bölcs belátást, a felcseperedő gyermek valódi igényeinek
felismerését, s az évek során formája semmiben sem változott: a fiút
csupán elkényeztette, gátolta az érzelmi fejlődésben, s túlzott
mértékben magához láncolta. Mielőtt e kapcsolatot tüzetesebben
megvizsgálnánk, rá kell mutatnunk, hogy Himmlerben – miként sok
más emberben – az erős apaalak iránti igény a személyiség
gyengeségéből ered, amely viszont abból fakad, hogy lelke mélyén
olyan kisfiú maradt, akinek még mindig az anya kell, aki szereti,
megvédi, megvigasztalja, s aki nem követel tőle semmit. Tehát
gyereknek érzi magát, s nem felnőttnek: gyenge, gyámoltalan,
akarat és kezdeményezőkészség nélküli lénynek. Mindezek
következtében általában olyan erős vezetőt keres, akinek alávetheti
magát, s aki képes benne felébreszteni az erő érzését, aki tehát –
kettejük kapcsolatán keresztül – pótolja a belőle hiányzó
jellemvonásokat.
Himmlert, miként a „mama kedvenceit” általában, lelki
lagymatagság, erőtlenség jellemezte, amelyen úgy próbált
felülkerekedni, hogy folyamatosan „edzette akaraterejét”, ami
azonban jobbára durvaságban és embertelenségben merült csak ki.
Szemében az erő helyettesítőivé a kontroli és kegyetlenség vált,
próbálkozása ennek ellenére kudarcra volt ítélve, hiszen a
kegyetlenség egyetlen gyenge jellemet sem erősített meg: csak
addig képes elrejteni gyengeségét maga és mások elől, amíg
hatalom összpontosul a kezében.
Számos példa támasztja alá, hogy Himmler tipikus „mama
kedvence” volt. Tizenhét évesen, a katonai kiképzés első
hónapjában a távolból

huszonhárom levelet írt haza, s bár tíz-tizenkét levelet kapott is,

mégis folyton szemére hányta családjának, hogy nem írnak neki
eleget. Tipikusak január 24-ei levelének kezdő mondatai: „Drága
Mama, köszönöm kedves leveledet. Végre-valahára hallok valamit
felőletek.” Két nappal később, bár az eltelt időben újabb levele
érkezett, ugyanezzel a formulával kezd, s még hozzáteszi:
„Keservesen sokáig vártam már rá.” A következő három napban két
levelet is kap, 29-én ennek ellenére újra panaszos hangot út meg: „s
ma már megint nem kaptam tőletek semmit”.
 Az első napokban írt leveleinek két fő témája volt: sürgette az
újabb és újabb küldeményeket, s kesergett sanyarú
életkörülményein. Szenvedett a poloskáktól, az ételt elégtelennek és
gusztustalannak találta, csomagokat és pénzt sürgetett, hogy a
kantinban és a városi sörözőben étkezhessen. Jelentéktelen
apróságokat – a fürdőben tévedésből valaki másnak a ruháját vette
fel – kisebb tragédiaként tálalt családja elé. Panaszait részben
anyjának címezte, aki késedelem nélkül pénzesutalványokkal és
élelmet, rovarirtót, tiszta ágy- és alsóneműt tartalmazó csomagok
egész sorával igyekezett gyermeke tragikus sorsán enyhíteni,
vélhetően jó tanácsok és aggodalmaskodó megjegyzések
kíséretében. Ez utóbbiak hatására Heinrich, aki persze tudatában
volt, hogy bátor katonaként kell viselkednie, néhanapján megpróbált
gátat vetni a panaszáradatnak, ezzel azonban mindig megvárta az
esedékes csomag megérkeztét, de nemigen állta meg sokáig
anélkül, hogy valamiért ne siránkozzon. Élelem tekintetében
egyenesen szégyentelen volt: levelei hemzsegtek az anyja főztjére
vonatkozó célozgatásoktól („a gyakorlat után ettem meg az
Apfelstrudelt, igazán fenséges volt”) s kérésektől, amelyekben
apróbb finomságokért, almás lepényért, édességért folyamodott (B.
F. Smith, 1971).

Ahogy telt az idő, levélíró kedve valamelyest megcsappant, de

heti háromnál később sem adta alább. Az újabb és újabb
küldeményeket azonban a régi intenzitással sürgette. Ha anyja nem
válaszolt neki postafordultával, előfordult, hogy kifejezetten
visszatetsző hangnemet ütött meg: „Kedves Mama – kezdte 1917-
március 23-i levelét –, nagyon köszönöm, hogy beszámoltál a
legújabb hírekről (igaz, hogy nem kaptam meg). Micsoda alávaló
dolog, hogy nem voltál képes írni.”
A vágy, hogy mindent megosszon szüleivel, főként anyjával,
akkor sem csillapodott, amikor gyakornokként, mezőgazdasági
tanulmányai gyakorlati idejét töltve dolgozott egy gazdaságban.
Ekkor már tizenkilenc éves volt, de az első három és fél hét
leforgása alatt legalább nyolc levelet, illetve képeslapot küldött haza
– minduntalan szabadkozva, hogy túlságosan elfoglalt az íráshoz.
Mikor paratífuszban megbetegedett, anyja kis híján összeroppant, ő
maga pedig lábadozása idejének jelentős részét azzal töltötte, hogy
beszámolt egészségi állapota mégoly apró részleteiről is: a
testhőmérséklet, a bélmozgások, a legkülönfélébb fájdalmak és
kellemetlenségek mind sorra kerültek. Ugyanakkor elég intelligens
volt ahhoz, hogy ne akarja egy bőgőmasina benyomását kelteni,
beszámolói közben ennek megfelelően időről időre leszögezte, a
nehezén már túl van, s nyugtatgatta anyját: aggodalomra semmi ok.
Még arra is képes volt, hogy leveleit három-négy, általános,
érdeklődő megjegyzéssel kezdje, aztán persze ekképpen folytatta:
„Ami pedig engem illet, szinte látom, drága Mama, ahogy az
izgalomtól megremeg kezedben a levelem” (B. F. Smith, 1971). E
megjegyzésével feltehetően nem tévedett nagyot, a mondat
azonban élete egészére is jellemző: azt mutatja, ahogy tulajdon
vágyait és félelmeit másokra vetíti ki.
Az eddigiek alapján egy rendmániás, hipochondriás, az
érvényesülést hajszoló, narcisztikus fiatalember képe rajzolódott ki
előttünk, aki felnőve is kisgyermeknek, anyja oltalmára szorulónak
érzi magát, ugyanakkor viszont egy erőteljes apaképet próbál
követni és utánozni.
Himmler önállótlansága részben az anyai kényeztetés
eredménye, de valódi – mentális és testi – gyengeségek is
erősítették. Nem volt vasgyúróalkat, egészségével hároméves
korától kezdve rendszeresen problémák adódtak. Az idő tájt súlyos
légúti fertőzésen esett át, amely a tüdejét támadta meg, s amelynek
sok kis sorstársa esett áldozatul. Szülei rettenetesen aggódtak,
orvoshoz fordultak, Münchentől Passauig számos helyen
próbálkoztak a kezelésével. Hogy a mihamarabbi gyógyulást
elősegítse, Frau Himmler fiával kellemesebb éghajlatú vidékre
költözött, ahol – ahogy ideje engedte – a gyerek apja is
rendszeresen meglátogatta őket. 1904-ben a kis Heinrich
egészségét szem előtt tartva az egész család Münchenbe költözött.
Meg kell említeni, hogy az apa, látszólag minden különösebb
ellenkezés nélkül, a kellemetlenségeket felejtve és az anyagiakat
sem kímélve, mindezen megpróbáltatásokat önként vállalta.[225]
 Tizenöt éves korában kezdődtek gyomorbántalmai, amelyektől
aztán élete végéig nem tudott megszabadulni. A betegségben
minden bizonnyal pszichogén tényezők is szerepet játszottak. Igaz
ugyan, hogy a probléma, mint tulajdon gyengeségének
kétségbevonhatatlan bizonyítéka, sok kellemetlen percet szerzett
neki, ugyanakkor azonban állandó ürügyet szolgáltatott arra, hogy
saját magával foglalkozhasson, s hogy a körülötte lévőket
problémáival traktálhassa.[226]
Himmler betegségei sorában meg kell említenünk állítólagos
szívrendellenességét, amelyet az 1919-beli mezőgazdasági
munkának tulajdonított. A müncheni orvos, aki paratífuszát is
kezelte, katonai szolgálata idején hipertrófiás, túlerőltetés miatti
szívrendellenességet állapított meg nála. B. F. Smith ehhez
hozzáteszi, hogy abban az időben a szívnagyobbodás gyakori
diagnózis volt, amelyet általában a háborús kimerültségre vezettek
vissza, s amely diagnózison napjaink szakemberei többnyire csak
mosolyognak. Megbízható források állítják, Himmler szívével az
égvilágon semmi probléma nem volt, s eltekintve az elégtelen
táplálkozástól s a paratífusz utóhatásaitól, „valószínűleg jó
egészségnek örvendett” (B. F. Smith, 1971).
Bármi volt is az igazság, a diagnózis minden bizonnyal csak
erősítette Himmlerben a hipochondriás tendenciákat és a szüleihez
való kötődést, akiknek újfent volt miért aggódniuk.
Mindezekkel azonban még nem merítettük ki Himmler fizikai
panaszainak sorát. Az említett tüdő-, torok- és szívprobléma mellett
testalkata sem volt kifogástalan: puhány volt, esetlen. Ha kerékpárra
pattant, hogy Gebhard fivérét elkísérje, „szinte bizonyos volt, hogy el
fog esni, eltöri a szemüvegét, vagy más, ehhez hasonló baleset
fogja érni” (B. F. Smith, 1971). Az iskolában szintén ilyen benyomást
keltett társaiban, ami feltehetően még megalázóbb lehetett.
Himmler iskolaéveiről remekbe szabott beszámoló áll
rendelkezésünkre a későbbi kiváló történész, G. W. F. Hallgarten
tollából.[227] Önéletrajzában Hallgarten beszámol arról, milyen
megdöbbenéssel hallotta a Himmler hatalomba emelkedéséről szóló
híreket, s hogy képtelen volt elhinni: ugyanarról a személyről van
szó, akit az iskolapadban ismert meg.
Hallgarten leírása alapján a gyermek Himmler kifejezetten cetien,
kiskorától fogva szemüveges fiú volt, akinek arcát minduntalan „félig
feszengő, félig bűnös” mosoly öntötte el. A tanárok körében elég
nagy népszerűségnek örvendett, mindvégig mintadiák volt, s a
fontosabb tárgyakból rendre kiváló eredményt ért el. Egyetlen kivétel
akadt csak: a testnevelés. Hallgarten beszámol arról, milyen
megalázó volt az ifjú Himmler számára, mikor a viszonylag könnyű
gyakorlatokat sem bírta elvégezni, s emiatt nemcsak a tanár, de
osztálytársai előtt is nevetségessé vált, utóbbiak élvezettel figyelték,
ahogy törtető társuk végre felsül valamiben (G W F. Hallgarten,
1963).
Hiába volt azonban vegletesen rendszerető, Himmlerből hiányzott
a fegyelem, csakúgy, mint a kezdeményezőkészség. Állandóan
beszélhetnékje volt, de mindent elkövetett, hogy e rossz szokásától
megszabaduljon. Akaratereje azonban szemernyi sem volt, nem
meglepő tehát, hogy az erős akaratot és a keménységet –
amelyekkel sohasem rendelkezett – az erények között oly előkelő
helyre rangsorolta. Saját akaratgyengeségét azzal ellensúlyozta,
hogy másokon gyakorolta azt a kontrollt, amelyet saját magán
képtelen volt.
Csak egy példa arra, mennyire tudatában volt tulajdon
szubmisszív vonásainak és akaratgyengeségének. 1919 december
27-én a következőket jegyezte be naplójába: „Isten végül mindent
jóra fordít, én azonban nem fogom másként, csak önnön
elhatározásomból alávetni magam a végzet hatalmának, én magam
fogom irányítani a sorsomat, amint csak tőlem telik” (. Ackermann,
1970). A mondat nyakatekert és ellentmondásos. Elismeri Isten
mindenhatóságát (az idő tájt gyakorló katolikus volt), de azzal
folytatja, ő „nem fogja alávetni magát”, ezt azonban enyhíti a
„másként, csak önnön elhatározásomból” kitétel, amivel megoldja az
aktuális énje szubmisszivitása és ideális énjének vasakarata között
feszülő ellentétet: aláveti magát sorsának, de önnön elhatározásából
– mindezek után egyfajta „függetlenségi nyilatkozatként” ígéretet
tesz arra, hogy a maga ura lesz, azonban e deklaráció súlyát is
csökkenteni igyekszik az „amint csak tőlem telik” fordulattal. Hitlerrel
tökéletes ellentétben Himmler eredendően gyenge jellem, s ezzel ő
maga is tisztában volt. Élete az e tudattal szemben, az erő
megszerzéséért folytatott harc jegyében telt. Olyan volt, mint a
kamasz, aki – bármennyire akarja is – nem képes felhagyni a
maszturbálással, emiatt aztán gyengének és bűnösnek érzi magát,
önmarcangoló érzések kerítik hatalmába, de bárhogy próbálkozik,
mégsem sikerül megváltoznia. A körülmények és a magához való
esze azonban olyan pozícióba segítették, amelyben – mások fölött
mindenható hatalmat gyakorolva – azt képzelhette: végre erőssé,
hatalmassá vált.
Himmlert nem csupán a fizikai gyengeség, hanem a társadalmi
alacsonyabbrendűség érzése is gyötörte. A középiskolai tanárok a
német birodalom társadalmi ranglétráján a legalacsonyabb fokokat
foglalták el, s sóvárogva tekintettek mindenkire, aki felettük állt.
Himmler családjában ez még inkább így volt, apja ugyanis egy ideig
Henrik bajor herceg magántanáraként dolgozott, akivel olyan szoros
kapcsolatot sikerült kialakítania, hogy őt kérhette fel másodszülött fia
keresztapjának: így került a Heinrich név a családba. A hercegi kegy
a Himmler család számára elérhető lehetőségek csúcsát jelentette, s
a kapcsolatnak további gyümölcseit is learathatták volna, ha a
herceg nem esik el a csatatéren (az egyetlen német hercegként az
első világháború áldozatai között). A fiatal Himmler előtt, aki
olyannyira erősen próbálta saját jelentéktelenségét rejtegetni, a
nemesség világa a társadalmi mennyországként jelenhetett meg.
Törekvései mégis eredménnyel jártak: a lehetetlent váltotta
valóra. A nemességet csodáló és arra vágyakozó félénk, a
társadalmi alacsonyabbrendűség érzésétől szenvedő kamaszból az
SS első embere lett, annak a szervezetnek a vezetője, amelynek
tagjaiban az új német nemesi osztály volt hivatott életre kelni. Nem
állt már fölötte Henrik herceg, de más bárók, grófok, vonok sem. Ő,
a birodalmi SS-parancsnok, s az ő alárendeltjei jelentettek a
nemességet, ő maga lett a herceg. Hallgarten iskolai emlékei alapján
nyilvánvaló a párhuzam, amely a régi uralkodó osztály és az SS
között fennállt. Beszámol arról, hogy ugyanabba a bentlakásos
gimnáziumba, ahova ő és Himmler, jártak a müncheni nemesi
családok csemetéi is, akik tőlük elkülönítetten éltek, s a későbbi SS-
uniformishoz hasonló egyenruhában jártak: a különbség csupán
annyi volt, hogy az utóbbi színe sötétkék volt, nem pedig fekete.
Hallgarten feltevése, miszerint a későbbi SS-viseletnek ez
szolgálhatott mintájául, igen plauzibilisnek tűnik.
Himmler sosem szűnt meg a bátorságot és a közösségért való
önfeláldozást dicsőíteni. Hogy mindez merő ámítás, azonnal
nyilvánvalóvá válik, amint megismerkedünk annak történetével,
miként akart a hadseregbe belépni s a fronton, valódi katonaként
harcolni. Csakúgy, mint bátyja, s mint a vele egykorú fiatalemberek
közül sokan, akik a felsőbb vezetéssel valamilyen kapcsolatban
álltak, Heinrich is megpróbált tiszti kiképzésre jelentkezni, amelyet
teljesítve kadét (Fähnrich) hivatásos tisztjelölt válhatott belőle. A
lehetőség két szempontból is előnyös volt: az első, nyilvánvaló
motiváció annak ígérete, hogy később hivatásos katonaként karriert
futhat be, másod-, de nem utolsósorban pedig ez a kiképzés
hosszabb ideig tartott, mint azoké a fiataloké, akiket besoroztak és a
frontra küldtek. Aki a tiszti képzésre felvételt nyert, számíthatott arra,
hogy kilenc hónapig még biztosan elkerüli a frontszolgálatot. A
háborúnak ebben a szakaszában ugyanez az idő a közönséges
katonák esetében jóval rövidebb volt.
Gebhard, Himmler idősebb fivére a tiszti kiképzést már 1916-ban
megkapta, s röviddel ezután a frontra került. A családi felbuzdulás,
amely bátyja katonai szolgálatát övezte, s a tény, hogy egyre több
fiatal indul a frontra, Heinrich Himmlert is arra késztette, próbálja
meg rávenni szüleit, engedélyezzék, hogy abbahagyja az iskolát, s
jelentkezzen kadétkiképzésre. Apja mindent megtett, hogy fia
kívánságának eleget tegyen, csatasorba állítva valamennyi
összeköttetését. Hiába volt azonban Henrik herceg özvegyének
meleg hangú ajánlása, az a hadtest, amelyhez fordult, már elegendő
számú kadétot felvett, Himmlert így elutasították. Az apa a tőle
megszokott módszerességgel huszonhárom parancsnoknál
próbálkozott, minden esetben összegyűjtve mindazoknak a neveit,
akiknek esetleg alkalmuk lehetett a döntést befolyásolni. Hiába volt
azonban minden igyekezete, valamennyi esetben kudarcot vallott.
Himmler tanár urat azonban nem olyan fából faragták, hogy
beletörődjön a kudarcba. Őt nap elteltével újabb levelet – a
huszonnegyediket – adott fel, ezúttal a 11. gyalogoshadosztály
parancsnokságára, ahol azelőtt még nem próbálkozott.
Mindeközben Heinrich már felhagyott a reménnyel, s felkészült rá,
hogy közönséges katonaként teljesít majd szolgálatot. Apja
kapcsolatait kihasználva Landshut városi vezetésénél Hilfsdienstre,
háborús kisegítő szolgálatra jelentkezett, amelyre olyan fiatalokat
vettek fel, akik még nem vonultak be katonának. Az iskolát
abbahagyva kezdte meg szolgálatát, feltehetően abban a
reményben, hogy ily módon elkerülheti a frontot, amikor ugyanis a
Bajor Oktatási Minisztérium rendeletet adott ki, amelynek értelmében
ez a veszély már nem fenyegette, azonnal visszatért
tanulmányaihoz. Röviddel ezután, apja és saját maga legnagyobb
meglepetésére, a huszonnegyedik jelentkezési kérvény sikerrel járt,
s parancsot kapott, hogy néhány napon belül jelentkezzen
Regensburgban, a 11. gyalogoshadosztálynál.
Ott-tartózkodása első hetének vége felé fülébe jutott, hogy nem is
fogja elvégezni a kiképzést, ehelyett késlekedés nélkül besorozzák.
„Ez a pletyka gyászos hangulatba ejtette, s harci kedvét teljes
mértékben lelohasztotta” (B. F. Smith, 1971). Szüleinek ugyan azt
állította, csupán az okozza levertségét, hogy nem lehet tiszt, azért
egyúttal arra is megkérte őket, járjanak közbe ügyében második
unokatestvérénél, aki akkor már tiszti rangban szolgált. A szülők,
különösen az anya, legalább úgy meg voltak rémülve, mint
gyermekük, s Zahle hadnagynak, az unokatestvérnek még egy
hónap elteltével is folyton bizonygatnia kellett Heinrichnek, nincs
miért aggódjon, egyelőre nem fogják a frontra küldeni, teljesítse csak
előbb a kiképzés követelményeit.
Ahogy elmúlt a frontra küldéstől való páni félelme, Heinrich
mindjárt magabiztosabbá vált. Még a cigarettára is rákapott (bár a
dohányt apjától kellett kikönyörögnie), a politikai helyzetről pedig,
Ludendorff lemondását kommentálva, úgy nyilatkozott, hogy „nem
éppen kedvére való”. A kiképzés 1918 első napjaitól egészen
október elejéig tartott, ezután már csak a frontra szólító parancsra
várt. Ez idő tájt úgy tűnt, nagyon szeretne már harcolni, s elöljárói
közbenjárását kérte, hogy amennyiben a helyzet úgy alakul, s
kettejük közül csak egyikük szolgálataira lesz szükség, akkor őt
küldjék, ne pedig Kistler barátját, akit szintén igencsak fűtött a harci
kedv. Próbálkozása nem járt sikerrel, visszatért tehát övéihez s a
békés színházi estékhez.
Kikerülhetetlen a kérdés: mi okozta, hogy olyan hévvel akart a
frontra menni, holott pár hónappal előbb még úgy meg volt rettenve.
E látszólagos ellentmondás többféleképpen is feloldható. Gebhard
bátyját a harctéren előléptették, ami Heinrichben minden bizonnyal
elviselhetetlen irigységet ébresztett: meg akarta mutatni, hogy nem
csak egy hős van a családban. Az is lehet, hogy a Kisdérrel folytatott
versengés állt a háttérben. Úgy vélem azonban, a magyarázatot
másutt kell keresnünk. Még a frontra küldetésért folytatott
próbálkozásai idején írta a következőket: „A politikai helyzetet
sötétnek, nagyon sötétnek találom. (…) Eltökéltségemből azonban
jottányit sem fogok engedni, még egy forradalom esetén sem,
amelynek veszélyével valószínűleg számolni kell” (B. F. Smith,
1971). Himmler elég okos volt, hogy tudja azt, amit 1918
októberében szinte mindenki tudott már Németországban: a
háborúnak vége, s ők a vesztesek Ekkor már nem volt túlságosan
kockázatos dolog, ha az ember mindenáron a frontra akart kerülni: a
forradalom szele már Németország-szerte érezhető volt, s nem telt
bele három hét, végig is söpört az országon. Éppen az
elégedetlenség, a forradalmi hangulat volt az, ami a katonai vezetést
visszatartotta attól, hogy újabb csapatokat küldjön a frontra.
Himmler akaratgyengeségére további példákat szakmai
karrierjének történetéből nyerünk A mezőgazdasági tanulmányok
melletti döntése mindenkit meglepetésként ért, motivációit illetően
csak találgathatunk A klasszikus képzés alapján, amelyet elvégzett,
a család minden bizonnyal apjáéhoz hasonló pályára szánta. A
leginkább elfogadható magyarázatnak az tűnik, hogy kétségei voltak
saját képességeit illetően, nem bízott benne, hogy valamely egzakt
tudományban is megállhatja a helyét, ugyanakkor a mezőgazdasági
tanulmányok is magukban hordozták egy tudományos cím
megszerzésének lehetőségét. Nem szabad elfeledkeznünk arról
sem, hogy csak azután döntött a mezőgazdasági tanulmányok
mellett, hogy elsődleges célja, a hivatásos katonai pálya a
hadseregben már nem kecsegtetett a megvalósulás ígéretével.
Gazdasági karrierjét vélt vagy valós szívpanaszai megszakították
ugyan, de nem tántorították el elhatározásától. Oroszul kezdett
tanulni, azt tervezte ugyanis, hogy keletre emigrál, és saját kis
gazdaságot alapít. Úgy tűnik, meggyőződéssel hitt abban, hogy a
szabadcsapatok (Freikorps) keleti hódításai nyomán az ő
elképzelései előtt is tér nyílik majd. Így írt: „Pillanatnyilag még nem
tudom, miért is dolgozom. Dolgozom, mert ez a kötelességem, mert
munkámban meglelem a békét, dolgozom német sorstársaimért,
akikkel egy napon majd keletre költözünk, s végigharcoljuk
életünket, igaz németként, távol a drága hazától” (B. F. Smith, 1971).
Egy hónappal később pedig: „A mai napon bensőmben minden
köteléket elvágtam, már csak saját magamtól függök. Ha nem
találom meg a hozzám illő lányt, aki szeretni fog, egyedül megyek
Oroszországba” (B. F. Smith, 1971).
Himmler fenti mondatai sokat elárulnak. Megpróbálja letagadni
félelmeit, magányát és másoktól való függőségét, méghozzá azáltal,
hogy kinyilvánítja, milyen erős is az akarata. Akár egy leánnyal, akár
egymagában, de elhagyja Németországot, s egymaga fog élni a
távolban: többé már nem a „mama kedvence”, falójában azonban a
hatéves gyerekekre emlékeztet viselkedése, akik nagy bátran
elszaladnak édesanyjuktól, de csak a legközelebbi sarokig, ahol
megvárják, amíg értük megy. Ha figyelembe vesszük, hogy a szóban
forgó időszakban húszéves fiatalember volt, az egész terv az adott
körülmények között csupán azoknak az irracionális, romantikus
fantáziaképeknek a sorát gyarapította, amelyekre mindig is hajlamos
volt – már amikor energiáit nem kötötte le teljesen saját ambícióinak
hajszolása.
Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszországi letelepedésre
semmi esély nincs, spanyolul kezdett tanulni, abból a
megfontolásból, hogy majd hasznát veszi, amikor Dél-Amerikában
saját farmja lesz.[228] Különböző időkben különböző célpontokat
tűzött ki maga elé, köztük Perut, Grúziát és Törökországot, ezek
azonban egytől egyig merő álmodozásnak tekinthetők. Életének
ebben a szakaszában igazság szerint nem volt hova mennie. Nem
lehetett belőle hivatalnok. Még arra sem volt elég pénze, hogy
Németországban kezdjen gazdálkodni, Dél-Amerikáról nem is
beszélve. S nem csupán az anyagiak tekintetében voltak
nehézségei: ugyanúgy hiányzott belőle az efféle vállalkozáshoz
elengedhetetlen képzelőerő, állhatatosság és függetlenség is.
Ugyanabban a cipőben járt, mint sokan mások, akiknek sem
szakmailag, sem a társadalmi megbecsülés tekintetében nem voltak
semmiféle kilátásaik, azonban igen erősen áhították a felemelkedést
– s így váltak nácivá.
Reménytelenségének s talán távoli országokba való
elvágyódásának gyökereit is müncheni iskolaéveinek
tapasztalataiban kell keresnünk. Egy diákegylet tagjainak sorába
lépett, s mindent elkövetett, hogy népszerű legyen. Meglátogatta
beteg társait, s bármerre járt, felkereste az ott élő egykori és akkori
tagokat. Zavarba ejtette, hogy mindezek ellenére nem kedvelték
meg, mi több, néhányan nyíltan hangot adtak bizalmatlanságuknak
Népszerűtlenségét állandó szervezhetnékje és szüntelen – jórészt
rosszindulatú – fecsegése csak fokozta, s mikor megpróbálta
megpályázni az egyik megüresedő tisztséget, sorsa újra csak az
elutasítás lett. A lányokhoz fűződő kapcsolatában sem tudott túllépni
merevségén és aggodalmaskodó beállítottságán, s „a szebbik
nemmel szemben akkora távolságot tartott, hogy rövid idő elteltével
szüzességét már a legcsekélyebb veszély sem fenyegette” (B. F.
Smith, 1971).
Ahogy szakmai felemelkedése egyre reménytelenebbé vált,
Himmler annál inkább radikális szélsőjobboldali eszmék hatása alá
került. Lelkesen olvasta az antiszemita irodalmat, s mélységesen
elégedett volt, amikor Ratlienau, az általa egyszerűen csak
„gazfickóként” emlegetett német külügyminiszter 1922-ben
merénylet áldozata lett. A Freiweg, egy titokzatos szélsőjobboldali
csoportosulás fogadta tagjai közé, itt ismerkedett meg Ernest
Röhmmel, a hitleri mozgalom egyik vezetőjével. Bár a radikális
eszmékhez és képviselőikhez egyre szorosabb szálak fűzték, elég
óvatos volt ahhoz, hogy ne kötelezze el magát teljesen:
Münchenben maradt, s életét a megszokott kerékvágásban folytatta
tovább. „Politikai elkötelezettsége s tulajdon sorsa miatti folytonos
gyötrődése ellenére régi szokásai jelentős részéhez a továbbiakban
is ragaszkodott: rendszeres templomjáró maradt, vendégségbe és
táncos összejövetelekre járt, s a szennyes ruhát még mindig
Ingolstadtba [anyjának] küldte haza” (B. F. Smith, 1971).
Szerencséjére egyik tanárának fivére állást ajánlott neki, műszaki
asszisztensként kellett dolgoznia egy nitrogénalapú műtrágyával
foglalkozó cég kutatási részlegénél. Meglepő, de éppen ez a
munkakör adta meg a végső lökést az aktív politizálás irányába.
Schleissheimban, Münchentől északra dolgozott, ahol a sors
szeszélye folytán a Bund Blücher elnevezésű félkatonai szervezet
egyik parancsnoksága működött. Nem tudott ellenállni a
csábításnak, s némi tétovázás után ugyan, de végül tagja lett Hitler
pártjának, a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak[229], az
egymással is versengő szélsőjobb csoportosulások egyik
legaktívabbikának. E helyütt nincs lehetőségünk a korabeli
bajorországi események beható elemzésére. Annyit azonban
mindenképpen tudni kell, a bajor kormány azzal a gondolattal
kacérkodott, hogy – a szélsőjobboldali erők hathatós támogatásával
– szembefordul a birodalom Berlinben székelő irányításával, ez
azonban végül puszta terv maradt. Himmler mindeközben feladta
polgári állását, s a birodalmi hadsereg egyik tartalékos egységének
parancsnokságán helyezkedett el. Ezt az egységet azonban
rövidesen feloszlatták, mivel tagjai közül túl sokan szándékoztak egy
Berlin elleni akcióban részt venni, így Himmler katonai pályafutása
néhány hét elteltével már véget is ért. Ez idő tájt kapcsolata
Röhmmel egyre szorosabbá vált, s a müncheni puccs napján
Himmler volt az, aki Rohm oldalán és a hadügyminisztériumot
elfoglalni induló menet élén a birodalmi harci zászlót vitte. Rohm
emberei körülvették ugyan a minisztériumot, őket azonban a bajor
rendfenntartó erők kerítették be. Hitler megpróbált ugyan a
segítségükre sietni, próbálkozása azonban – a Feldhernhalle melletti
felvonulás – kudarcot vallott, a Reichs-kriegflagge, Rohm
csoportjának vezetőit letartóztatták, többségük, Himmlerrel
egyetemben, letette a fegyvert, s az igazoltatás után hazatért
családjához.
 Himmler, akit zászlóvivői szerepe mély büszkeséggel töltött el,
egyszerre volt rémült a letartóztatás miatt, s csalódott, hogy a
kormány nem tanúsít irányában különösebb érdeklődést. A
letartóztatás veszélyével fenyegető feladatoktól, mint amilyen a tiltott
szervezetekben végzett munka, mindenesetre tartózkodott.
(Megjegyzendő, hogy az esetleges letartóztatás sem járt volna
semmi komolyabb következménnyel: nagy valószínűséggel
szabadon engedik vagy felmentik, legrosszabb esetben, miként
magának Hitlernek is, rövid büntetést, Festungot kellett volna
letöltenie viszonylag kényelmes körülmények között.) Megelégedett
azzal, hogy önmaga számára határozottan leszögezte: „Barátként,
mindenekelőtt azonban a völkisch mozgalom elkötelezett tagjaként
és harcosaként soha nem fogok megrettenni a veszélytől, egymás
és a mozgalom iránti kötelességünk, hogy mindenkor készen álljunk
a harcra” (B. F. Smith, 1971). Ennek megfelelően tehát a –
hivatalosan engedélyezett – völkisch mozgalomban tevékenykedett,
tovább próbálkozott azzal, hogy állást szerezzen magának, s arról
fantáziáit, hogy Törökországban tölt majd be egy mindenféle jóval
kecsegtető pozíciót. Még a szovjet nagykövetségnél is érdeklődött,
milyen lehetőségek vannak egy esetleges ukrajnai letelepedésre,
ami egy fanatikus antikommunista részéről meglehetősen különös
próbálkozásnak tűnik. Antiszemitizmusa egyre inkább elmélyült, s
szexuális színezetet kapott, feltehetően egyre erőteljesebb ilyen
irányú érdeklődése eredményeként. A nők erkölcseit illetően
folytonos spekulációk foglalkoztatták, s mohón lecsapott minden
erotikus irodalmi műre, amelyhez csak hozzáférhetett. Mikor 1924-
ben régi barátainál tett látogatást, akadt rá C. F. Schlichtegroll Ein
Sadist in Priesterrock (Szadista reverendában) című,
Németországban 1904-ben betiltott könyvére, s egyetlen nap alatt el
is olvasta. Mindent összevetve, ez idő tájt a gátlásos és félénk,
nőkkel való kapcsolatra képtelen s emiatt szenvedő fiatalember
mintapéldájának volt tekinthető.
Himmler sorsában végül kedvező fordulat következett be: Gregor
Strasser, a Nationalsozialistische Freiheitsbeivegung alsó-
bajorországi vezetője személyi titkári állást ajánlott neki, amelyet
gondolkodás nélkül el is fogadott, Landshutba költözött, s pártbeli
karrierje Strasseréval együtt rövid idő alatt a magasba ívelt. Strasser
a hitleri eszméktől nemileg eltérő nézeteket vallott. A náci program
legradikálisabb szárnyának vezetőjeként a szociális-forradalmi
lépések szükségessége mellett kardoskodott, amiben fivérében,
Ottóban, valamint Joseph Goebbelsben lelt társakra. Megkísérelték
eltéríteni Hitlert a felsőbb osztályhoz fűződő elkötelezettségétől,
meggyőződésük szerint a pártnak „az egész társadalomra kiterjedő
forradalom üzenetét kell a választók felé továbbítani, csupán egy
csipetnyi antiszemitizmussal körítve” (B. F. Smith, 1971). Hitler
azonban nem változtatott álláspontján Goebbels, aki tisztában volt
azzal, melyik oldal az erősebb, feladta régebbi nézeteit, és a Führer
mellé állt. Strasser kivált a pártból, Röhmöt pedig, aki az SA
vezetőjeként ugyancsak a radikálisabb oldalt képviselte, Hitler
utasítására meggyilkolták, éppen a Himmler irányítása alatt álló SS-
alakulat tagjai. Rohm és az SA többi vezetőjének meggyilkolása
nyitotta meg az utat Hitler hatalomra jutása előtt.
1925-26-ban az NSDAP nem tartozott az erős pártok közé, a
weimari köztársaság pedig úgy tűnt, egyre stabilabb államalakulattá
válik: mindez elegendő volt ahhoz, hogy Himmlerben kétségek
ébredjenek. Korábbi barátait mind elveszítette, s „még szülei is
nyilvánvalóvá tették előtte, hogy nem csupán pártelkötelezettségét
nézik rossz szemmel, de egyenesen úgy tekintenek rá, mint a
tékozló fiúra” (B. F. Smith, 1971). Fizetéséből nem sokra futotta,
gyakran kellett kölcsönkérnie. Nem meglepő tehát, hogy újfent régi,
a gazdasági pályára vonatkozó elképzelése kerekedett felül, s
megint felmerült benne a Törökországba való kivándorlás gondolata.
Ennek ellenére megtartotta pártbeli tisztségét; nem azért, mintha
olyannyira erős lett volna benne az eszme iránti elkötelezettség,
hanem mert minden igyekezete, hogy munkát találjon magának,
kudarcot vallott. Rövidesen azonban a dolgok új, kedvező fordulatot
vettek. Gregor Strassert a párt birodalmi szintű
propagandafőnökének nevezték ki, helyettese pedig Himmler lett.
Három év elteltével Himmler már a Schutzstaffel – SS –
háromszáz főnyi legénységének parancsnoka, amely egység 1933-
ra ötezer fős hadsereggé növekedett.
 Himmler-életrajzában Smith ehhez a következő kommentárt fűzi:
„A szemünkben nem az SS megszervezése, nem is Himmler végső,
birodalmi rendőrfőnöki beosztása az igazán visszataszító, hanem a
sok millió emberi lény megkínoztatása és még többnek a
meggyilkolása. Ennek megértéséhez Himmler gyermek- és
ifjúkorában hiába keresünk fogódzót, ebbe az irányba mutató direkt
összefüggéseket nem találunk” (B. F. Smith, 1971). Meglátásom
szerint Smith megállapítása nem helyes, a következőkben
megpróbálom megmutatni, hogy a szadista vonások mélyen
Himmler karakterstruktúrájában gyökereztek, s már jóval azelőtt
jelen voltak, hogy olyan pozícióba került volna, amelyben
szenvedélyei szabad utat kaptak, aminek eredményeként a
történelem vérengző fenevadként örökíthette meg a nevét.
Idézzük fel újra meghatározásunkat, miszerint legáltalánosabb
formájában a szadizmus a másik emberi lény fölött gyakorolt
abszolút és korlátlan hatalom szenvedélye; a fizikai fájdalomokozás
e mindenhatóságra való törekvésnek csupán speciális esete.
Mindvégig szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a mazochista
alávetettség iránti vágy nem a szadizmus ellentéte, elvégre a
tökéletes ellenőrzés és a tökéletes alávetettség szimbiotikus
rendszerében mindkét elem ugyanannak az alapvető vitális
impotenciának a kifejeződése.
A besúgásban Himmler már egész fiatalon örömét lelte: az ezt
alátámasztó legkorábbi esetek egyike, amelyről tudomásunk van, a
háború alatt történt, tizenhat éves korában. Jómódú, Bajorországban
nyaraló szászok tömeges mennyiségben gyűjtöttek össze
mindenféle élelmiszerárut, amelyet odahaza csak nagy nehézségek
árán tudtak megszerezni. A dolgot egy helyi napilap leplezte le, s
mivel Himmler számos tételről részletes információkkal rendelkezett,
Smith úgy véli, „ennek alapján feltehetően köze volt a leleplezéshez
is” (B. F. Smith, 1971). Egy 1919-ben írt versike ugyancsak Himmler
jellemének kegyetlen vonásairól ad számot:

Franzosen, Franzosen, O gebt nur recht acht

Für euch wird kein Pardon gemacht.
Uns’re Kugelnpfeifen und sausen
 Und verbreiten euch Schrecken und Grauen
Wenn ivir da so unheimlich hausen.

[Franciák, franciák, csak vigyázat,

Mert számotokra nem lesz bocsánat.
Zúgnak majd ágyúgolyóink, süvítenek,
Borzalom jár nyomukban és rettenet –
Ha egyszer szétcsapunk köztetek.]

Huszonegy eves korától fogva egyre függetlenebbnek érezte

magát, ekkortól kezdve talált újabb barátokra és apafigurákra,
apjával pedig ez idő tájt kezdett kifejezetten leereszkedően bánni,
bár irányában igyekezett bizonyos kereteken belül maradni, nem
úgy, mint bátyja, Gebhard irányában, akivel szemben egyre aljasabb
módon viselkedett.
Hogy a himmleri szadizmus kifejlődéséről helyes képet
alkothassunk, elengedhetetlen, hogy felismerjük Gebhardhoz fűződő
kapcsolatának jelentőségét.[230] Az idősebb fivér lényegében minden
tekintetben Heinrich ellentéte volt: jó természetű, népszerű,
kezdeményező, a lányok által kedvelt fiatalember. Míg mindketten
ifjabbak voltak Heinrich igen nagyra tartotta bátyját, később
azonban, mikor Gebhard számos olyan dologban ért el sikereket,
amelyben öccse kudarcot vallott, ez az érzés keserű irigységgé vált.
Az idősebb fivér harcolt a háborúban, a csatatéren előléptették, s
első osztályú vaskereszttel tüntették ki. Beleszeretett egy csinos
leányba, s el is jegyezte, miközben öccse, akit sem a dicsőség, sem
a szerelem nem talált meg, esetlen, gyenge és népszerűtlen maradt.
Heinrich érzései második unokatestvérére, Ludwigra szálltak, aki
hozzá hasonló irigységet táplált Gebhard irányában. Eleinte bátyját
csupán az okból kritizálta, hogy nem elég határozott és céltudatos,
nem elég hősies, és túlságosan meggondolatlan; mint más
alkalommal, most is mást kárhoztatva azokért a negatív
tulajdonságokért, amelyek őt magát jellemezték. A jövő
belügyminisztere azonban akkor mutatta ki igazán a foga fehérjét,
amikor a bátyja egy távoli unokatestvérüknek, Paulának kezdett
udvarolni. A leány nem felelt meg Heinrich félénk, visszahúzódó,
szűzies menyasszonyról alkotott elképzelésének, ráadásul –
balszerencsés módon, Paula egy állítólagos korábbi „indiszkréciója”
miatt – a szerelmesek között kisebb nézeteltérés alakult ki. Gebhard
levélben kérte öccsét, látogassa meg Paulát otthonában, és segítsen
rendezni a dolgokat. Mint e különös kívánság is jelzi, Heinrich
ekkorra már – feltehetően szüleit maga mellé állítva – bátyja fölé
kerekedett. A kérésnek eleget tett, de arról, hogy pontosan mi is
történt, nincs tudomásunk. Néhány héttel később azonban levelet írt
Paulának, aki addig négy alkalommal is hűségéről biztosította
szerelmét. Soraiból egy ellentmondást nem tűrő jellem képe
rajzolódik ki:

Boldogan hinnék abban, hogy meg is tartja mind a négy ígéretét –

különösen amíg Gebhard személyes jelenlétével közvetlen hatást
gyakorol Önre. Ez azonban nem elegendő. Egy férfinak
bizonyosságra van szüksége, hogy tudja: még ha évekig távol
vannak is egymástól, s hosszú időn keresztül nem láthatja, nem
hallhatja (ami az elkövetkező szörnyű években nagyon is könnyen
bekövetkezhet), menyasszonya akkor sem fogja őt egyetlen szóval
vagy pillantással, egyetlen csókkal, gesztussal vagy gondolattal sem
elárulni (..) Önt olyan próbatétel elé állította a sors, amelyet
mindenképpen ki kellett [az eredetiben aláhúzva] állnia – Ön
azonban szégyenletes módon megbukott. (…) Hogy a család
kötelékében való egyesülésük boldog legyen, mind a kettőjük, mind
a nép [das Volk] egészsége szempontjából, mely utóbbinak tiszta,
erkölcsös családokra kell épülnie, Önnek barbár [az eredetiben
aláhúzva] erővel kell megfékeznie magát. Mivel Önből hiányzik az
erő és az eltökéltség, és mivel leendő férje, mint azt fentebb
kifejtettem, túlságosan is jó Önhöz, az embereket pedig csak
kevéssé képes megérteni, s ezt nem is tanulhatja meg, mert ez a kor
nem teszi lehetővé, hogy megtanulja, valaki másnak kell helyette
cselekedni. Mivel Önök kettőn, együttes akarattal fordultak hozzám,
feljogosítva érzem magam arra, hogy ezt megtegyem.
 Az elkövetkező hét hónap folyamán Heinrich tartózkodott a nyílt
beavatkozástól, mígnem 1924 februárjában olyan hírek jutottak a
fülébe, amelyek – igaz vagy hamis módon, a végeredmény
szempontjából ennek nincs jelentősége – arról győzték meg, hogy
Paula újabb „indiszkrécióba” keveredett. Fivérének ez alkalommal
már nem is szólt, azonnal a szülők elé járult, s igyekezett meggyőzni
őket: a családi becsület azt követeli, hogy az eljegyzést késlekedés
nélkül bontsák fel. Anyja könnyek között adott neki igazat, s úgy tűnt,
apját is sikerült meggyőzni. Csak ezek után hozta Gebhard
tudomására a dolgot. „Mikor Gebhard beadta a derekát, Heinrich
egyszerre érzett győzelmet és megvetést, utóbbit annak okán, hogy
bátyja semmiféle ellenállást nem tanúsított. Olybá tűnik, mondta,
»mintha Gebhardnak lelke sem lenne«.” A huszonnégy éves
fiatalember anyja, apja és idősebb fivére akaratát letörve, virtuálisan
a család diktátorává vált.
Az eljegyzés felbontása különösen rossz fényt vetett
Himmlerékre, annál is inkább, mivel Paula családjával távoli
rokonságban álltak. „Mégis, midőn szülei vagy Gebhard a szakítást
illetően nem mutattak elegendő határozottságot, Heinrich rögvest
készen állt, hogy erősebb nyomást gyakoroljon rájuk. Meglátogatta a
közös barátokat, mindenkinek elmagyarázta, miért is kell az
eljegyzést felbontani, s mindeközben a leány jó hírét a sárba tiporta.
Mikor Paulától levelet kapott, válaszában annak szükségességét
hangsúlyozta, hogy »az ember határozott legyen, s ne engedje át
magát a kétségeknek«.” Ezen a ponton a testvér és a szülők feletti
ellenőrzés vágyát kristálytiszta szadista gonoszság váltotta fel.
Tönkre akarta tenni a lányt, meg akarta alázni Gebhardot és a
szüleit: amellett kezdett kardoskodni, hogy minden ajándékot, amit
Pauláéktól kaptak, vissza kell küldeni. Apja kívánsága, hogy a dolog
közös megegyezéssel, csendben fejeződjön be, süket fülekre talált:
a minden kompromisszumra képtelennek mutatkozó Heinrich
keményvonalas álláspontja kerekedett felül. Totális győzelmet aratott
– s környezetében mindenkit mélységesen boldogtalanná tett.
A történet itt akár be is fejeződhetett volna, ha nem Heinrich
Himmler keveri a kártyát. Magánnyomozót fogadott, hogy Paula után
kutakodjon, s mindent feljegyezzen, „amiről csak tudomást szerez, s
amit be is tud bizonyítani”. A kopó eleget tett a megbízásnak, s
eljuttatta hozzá feljegyzéseit, amelyekről feltehető volt, hogy rossz
fényt vetnek a lányra. Himmler nem habozott felhasználni mindezt
arra, hogy Paula családját még jobban megalázza: néhány
ajándékot, amelyet tőlük kapott, s amelyről addig mintha
megfeledkezett volna, most névjegye kíséretében visszaküldött
„Utolsó ez irányú lépését két hónap múlva tette meg. Levelet küldött
közös barátaiknak, amelyben kérte őket, figyelmeztessék Paulát, ne
terjesszen a Himmler családról aljas rágalmakat, s hozzátette, bár
önmagát szelíd embernek tartja, »teljesen más képet is mutathatok,
ha valaki erre rákényszerít. Akkor semmiféle hamis szánalomérzet
nem fog megállítani, míg ellenfelem erkölcsileg tönkre nem teszem,
s ki nem űzetem a jobb társadalmi körökből«.” (Kiemelés tőlem – E.
F.)
Az adott körülmények között ez volt a Himmler által
megvalósítható aljas szándékú kontroll netovábbja. Mikor ügyessége
és ravaszsága folytán képessé vált a megváltozott politikai helyzetet
saját céljai szolgálatába állítani, szadizmusa előtt is történelmi
léptékű lehetőségek nyíltak meg. Az SS birodalmi vezére azonban
lényegében ugyanazokkal a fordulatokkal élt, amelyekkel az ifjú
Himmler Paulát fenyegette. Ezt alátámasztandó, idézzük fel mintegy
húsz évvel későbbi, 1943-ból való beszédét, a fekete rend
erkölcsiségéről:

Van egy alapelv, amelyhez az SS minden tagjának a végsőkig

ragaszkodnia kell: becsületes, illemtudó, lojális, saját vérével
szemben bajtársias katonának kell lennie, aki azonban idegenekkel
szemben nem ismer könyörületet. Hogy az oroszokkal vagy a
csehekkel mi történik, teljesen közömbös számomra. Ha más népek
vére megfelelőnek tűnik, elvesszük: ha szükséges, elraboljuk
gyermekeiket, s mi neveljük fel őket. Hogy valamely nép jólétben él-
e, vagy az éhség tizedeli, engem csak annyiban érdekel,
amennyiben saját kultúránknak szolgálókra van szüksége –
különben a dolog teljesen hidegen hagy. Hogy a tankakadályok
építésén dolgozó tízezer orosz nő mind elpusztul, vagy eleiben
marad, csak abból a szempontból bír jelentőséggel, hogy a védelmi
rendszer, amelyre Németországnak szüksége van, időben elkészül-
e. Soha nem leszünk sem kegyetlenek, sem szívtelenek, ha nincs rá
szükség (J. Ackermann, 1970, kiemelés tőlem – E. F.).

A szadista immár a maga leplezetlen valójában áll előttünk, többé

nem kell rejtegetnie valódi énjét. Ha a vérük megfelelőnek bizonyul,
el fogja rabolni más népek gyermekeit. Az idősebbekre „kultúránk
kiszolgálásához” lehet csak szükség, hogy élnek-e vagy halnak,
szemében mit sem számít. A beszéd vége Himmlerre – s a náci
vezetőkre általában is – jellemző fordulat Hallgatóságát és önmagát
arról győzködi, álláspontja valójában erkölcsileg is védhető: csak
akkor lesz kegyetlen és szívtelen, ha ez szükségesnek mutatkozik.
Ugyanaz a fordulat, amelyet már Paulát fenyegetve is használt:
könyörtelen leszek, „ha valaki rákényszerít”.
Himmler voltaképpen félénk, gyenge ember volt, akinek állandóan
magyarázatokra volt szüksége, amelyek mögé bújva szadista énjét
leplezhette. Önmagát is óvnia kellett attól, hogy tulajdon
kegyetlenségével szembesülnie kelljen. Kari Wolff arról számol be,
hogy Himmlert mélyen megrázta, amikor 1941 késő nyarán
Minszkben szemtanúja volt egy tömegmészárlásnak, mégis így
nyilatkozott: „Mindazonáltal ügy vélem, helyes, hogy mindennek
tanúi voltunk. Akinek élet és halál kérdésében kell dönteni, tudnia
kell, milyen a halál, s hogy mit is kíván a kivégzőosztagok
parancsnokaitól” (K. Wolff, 1961) Az SS számos tagja a szó szoros
értelmében belebetegedett a mészárlásba: sokan öngyilkosok lettek,
mások pszichózisban vagy súlyos mentális rendellenességtől
szenvedtek.[231]
Himmler szadista jellemének tárgyalása során szót kell ejtenünk
állítólagos szívélyességéről, jólelkűségéről is. Már említést tettünk
arról, hogy betegeskedő diákegyleti társainak meglátogatásával és
más effélékkel igyekezett körükben népszerűségre szert tenni. Mikor
egy öregasszonynak süteményt és zsemlét adott, naplójába ezt
jegyezte fel: „Bárcsak többet tehettem volna, de magunk is szegény
ördögök vagyunk” (ami nem igaz, családja jómódú, középosztálybeli
família volt, egyáltalán nem tartoztak a szegény ördögök közé).
Barátaival segélygyűjtő akciókat szervezett, az összegyűjtött javakat
a bécsi gyerekek között osztották szét, sok alárendeltje arról számolt
be, milyen „atyai” jósággal bánt velük. A jelleméről kialakult
összbenyomás alapján mégis úgy vélem, ezek nem szívből jövő
tettek és gesztusok. Ellensúlyoznia kellett érzéketlenségét és rideg
közömbösségét, mindenkit – önmagát és másokat is – meg kellett
győznie arról: valójában nem az, aki; másképp fogalmazva, el kellett
hitetnie magáról, hogy olyasmit is érez, amit valójában nem lepleznie
kellett kegyetlenségét és ridegségét, jólelkűnek és törődőnek kellett
mutatnia magát. A vadászatról vallott nézete, miszerint az csupán a
gyávaság kifejeződése, szintén nem vehető túlságosan komolyan,
annak fényében, hogy – egyik levelében – azt javasolja, az SS tagjai
számára lehetővé kell tenni a nagy testű állatokra való vadászatot, a
jó magaviseletért való jutalom gyanánt. Gyermekekkel és állatokkal
szemben mindig jólelkűnek mutatta magát, mindazonáltal itt is
jogosan támadhatnak kétségeink, elvégre ez az ember szinte
semmit nem tett életében, ami nem karrierje előmozdítását szolgálta
Természetesen még a Himmlerhez hasonló szadistának is lehetnek
pozitív emberi vonásai, mint például a bizonyos helyzetekben,
bizonyos emberek iránti kedvesség, mi több, el is várható, hogy
legyenek ilyenek. Himmler esetében ezt csupán tökéletes ridegsége
és önző céljainak hajszolása teszi oly nehezen hihetővé.
A szadizmus a jóindulat álcáját is magára öltheti, a másik felett
gyakorolt ellenőrzés ilyenkor mintha az ő javát szolgálná, s nem a
bántó szándék vezérelné.[232] Feltehetően ez a fajta szadizmus
Himmlert is jellemezte, ami esetenként a szívélyesség benyomását
kelthette. (Szüleinek írott leveleiben ájtatoskodó hangvételében,
miként az SS tagjaihoz való viszonyában is efféle jóakarat juthatott
kifejeződésre.) 1938. szeptember 16-i, Kottulinsky grófnak, az SS
egyik főemberének írt levelében például a következő áll: „Kedves
Kottulinsky, Ön sokat betegeskedett, és komoly problémák adódtak
a szívével is. Saját egészsége érdekében a következő két évre
eltiltom a dohányzástól, aminek elteltével Ön megküldi nekem az
orvos jelentését egészségi állapotáról, aminek alapján majd
eldöntőm, fenntartom-e a tilalmat, vagy feloldom. Heil Hitler.” (Idézi
H. Heiber, 1958.) Ugyanezzel az iskolamesteri hangnemmel
találkozunk az SS egészségügyi főnökéhez, Grawitzhoz írt levelében
(1942 szeptember 30.), miután a koncentrációs táborok lakóin
végzett orvosi kísérletekről nem megfelelő jelentést írt.

Levelem megírásában nem az vezérel, hogy Ön órákon át azon

töprengjen, vajon el fogom-e Önt távolítani vezető beosztásából,
csupán azt szeretném elérni, hogy annyi év után végre kigyógyuljon
hiúságából, legsúlyosabb jellembeli gyengeségéből, s feladatait,
még a legkellemetlenebbeket is, bátor helytállással lássa el, s többé
ne ringassa magát abban a hitben, hogy az ember csupán locsogás
és fecsegés révén bármit is elérhet. Ha megfogadja tanácsomat,
minden rendben lesz, s munkájával újra elégedett lehetek majd.
(Idézi H. Heiber, 1958.)

Himmler fenti levele nem csupán lekezelő hangneme okán

érdemel figyelmet, de azért is, mivel Grawitzot olyan vonások miatt –
hiúság, a bátorság hiánya, folytonos fecsegés – kárhoztatta,
amelyek nyilvánvalóan éppenséggel őt magát jellemezték. Levelei
között garmadával akadnak hasonlók, amelyekben a szigorú és
bölcs apa szerepében tetszeleg. A címzettek közül sokan az egykori
úri osztály tagjai közé tartoztak, s feltehetően nem vagyunk messze
az igazságtól, ha arra gondolunk, Himmlerben kifejezett
elégedettséget ébresztett, hogy éppen velük szemben üthetett meg
felsőbbrendű hangot, s hogy iskolás gyerekként kezelhette őket. (S
ez már aligha tekinthető a jó szándék megnyilvánulásának.)
Himmler sorsának beteljesülése tökéletes összhangban áll
jellemével, miként egész életével is. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy
Németország elveszítette a háborút, előkészületeket tett, hogy –
svéd közvetítőkön keresztül – tárgyalásokat kezdjen a nyugati
hatalmakkal, s önmaga számára vezető pozíciót, a zsidók sorsát
illetően pedig bocsánatot csikarjon ki. Sorra feladta mindazon
politikai meggyőződését, amelyekhez addig oly állhatatosan
ragaszkodott. Emellett természetesen már maguknak a
tárgyalásoknak a kezdete azt jelenti, hogy Heinrich, az „igaz ember”
(der treue Heinrich, ahogy nevezték) végül bálványát, magát Hitlert
is elárulta. Úgy hitte, a szövetségesek majd elfogadják mint az új
német „Führert”, amivel nyilvánvaló bizonyítékát adta középszerű
intelligenciájának és a politikai helyzetértékelésre való tökéletes
képtelenségének éppúgy, mint a narcisztikus nagyzolásnak, amely
azt is elhitette vele, hogy még a legyőzött
Németországban is ő a legfontosabb ember. Elvetette Ohlendorf
tábornok javaslatát, hogy adja meg magát a szövetségeseknek, és
vállaljon felelősséget az SS gaztetteiért. Az ember, aki soha nem
szűnt meg becsületet és hűséget prédikálni, jellemét nem tudván
meghazudtolni, becstelen árulóvá lett. Fekete szemkendővel, bajszát
leborotválva, hamis papírokkal, tizedesi egyenruhában menekült
sorsa elől. Miután letartóztatták, s a hadifogolytáborban úgy bántak
vele, mint a sok ezer névtelen katona egyikével, narcizmusa ezt már
nem bírta elviselni. Kihallgatásra jelentkezett a tábor
parancsnokánál, s közölte vele: „Heinrich Himmler vagyok.” Nem
sokkal később ráharapott a ciánkapszulára, amelyet – egy fogába
fúrt üregben – állandó készenlétben tartott. Néhány évvel korábban,
1943-ban katonáinak még ezt mondta: „Nem tudom megérteni
azokat, akik azt hiszik, a nehézségek elől csak egy módon, tulajdon
életük kioltásával menekülhetnek el. Az ilyeneket el kell ásni, mint az
elhullott állatot” (J. Ackermann, 1970).
A kör bezárult. Himmlernek abszolút hatalomra kellett törnie, hogy
feledtethesse saját gyengeségének és vitális tehetetlenségének
tapasztalatát. Miután célját elérte, hatalmához még bálványa
elárulása árán is ragaszkodni próbált. A hadifogolytáborban viszont
már képtelen volt elviselni a hatalomtól való tökéletes
megfosztottságot s azt, hogy sok ezer közkatona sorsában kellett
osztoznia. Az elesettség, a gyengeség helyett inkább a halált
választotta.
Összefoglalás
Himmler az anális-felhalmozó, szadista autoriter karakter
mintapéldája. Gyenge ember volt (nem csupán annak érezte magát),
aki egyfajta biztonságérzetre lelt a rendszeretetben és a
pedantériában, abban, hogy erőteljes apafiguráknak vetette alá
magát, s idővel szenvedélyes vágyakozás ébredt benne, hogy a
többiek felett tökéletes ellenőrzést gyakorolhasson, amivel
felülemelkedhetett tulajdon vitális tehetetlenségén, szégyenlősségén
és esetlenségén. Mindenkire eszelősen irigy volt, akinek életét
nagyobb erő és megbecsülés övezte. Az impotencia és az ebből
fakadó irigység vezetett a gonosz vágyhoz, mely az irigyelt személy
elpusztítására irányult, akár Gebhard bátyja menyasszonyáról, akár
a zsidóságról volt szó. A végletekig rideg és könyörtelen volt, minek
következtében egyre inkább magára maradt, s egyre áthatóbb
rettegés töltötte el.
Mindezeken túlmenően Himmler az abszolút opportunista
mintapéldája. Szadista szenvedélyét mindig az kormányozta, amit
előmenetele szempontjából kívánatosnak tartott; becstelen volt, és
megátalkodott hazudozó, mind mások, mind saját maga irányában.
Az erényeknek, melyeket örökösen prédikált, legjellegzetesebb
sajátossága az volt, hogy belőle tökéletesen hiányoztak. Ő ötlötte ki
az SS jelszavát – „A hűség a mi becsületünk” –, és ő árulta el Hitlert.
Az erőt, a határozottságot és a bátorságot dicsőítette – ő viszont
gyenge, pipogya, gyáva alak volt. A „treue Heinrich” valójában a két
lábon járó, megtestesült hazugság. Talán az egyetlen igaz
kijelentést, amit önmagával kapcsolatban tett, egy apjának, még a
katonai kiképzés idején írt levelében olvashatjuk: „Felőlem ne
aggódj, ravasz vagyok, mint a róka” (B. F. Smith, 1971).[233]
A behaviorista még felteheti a kérdést – vajon nem úgy áll-e a
dolog, hogy Himmler valójában mindaddig normális ember volt, amíg
a körülmények nem engedtek szabad utat szadizmusának?
Meggyőződésem szerint a kérdést fenti elemzésünk már
megválaszolta. Láttuk, hogy a szadizmus kialakulásának feltételei
már jellemfejlődése korai szakaszában adottak voltak. Nyomon
követtük, amint kifejlődött benne a bizonytalanság, a puhányság, a
gyávaság és a tehetetlenségérzés, amelyek önmagukban is
megnövelik a szadisztikus kompenzáció valószínűségét. Láttuk,
miként uralkodtak el rajta a rendmániás, pedáns, tipikus anális-
felhalmozó, autoriter karakter vonásai. Nyílt, ártó szándékú
szadizmusa már jóval hatalomra jutása előtt, bátyja
menyasszonyával szemben kifejezésre jutott. Az SS Reichsführer,
vonhatjuk le a következtetést, már akkor kialakult szadista jellem,
mikor még nem Reichsführer: magas beosztása csupán azt
biztosította számára, hogy szadizmusa történelmi léptékben
juthasson kifejeződésre – maga a szadizmus viszont már régen
„ugrásra készen” állt.
Mindez elvezet egy másik, gyakran feltett kérdéshez: vajon mi
lehetett volna Himmlerből, ha ugyanezzel a karakterrel, amely már
bátyja eljegyzésének meghiúsításakor kialakult benne, nem a náci
hatalom idején, hanem egy más korban nő fel? A válasz kézenfekvő.
Középszerű intelligenciája és rendszeretete alapján feltehetően
megtalálta volna a helyét a bürokrácia rendszerében, egy tanár, egy
postai hivatalnok vagy egy nagy cég alkalmazottjának személyében.
Mivel fáradhatatlan volt, ha saját előmeneteléről volt szó, mind az
elöljáróinak való ügyes hízelgés, mind a kollégákkal szembeni
intrikák terén, feltehetően magas pozícióba jutott volna, még ha
valószínűleg nem is a legmagasabba, hiszen az alkotó képzelőerő
és a helyes ítélőképesség egyaránt hiányzott belőle. Munkatársai
körében minden bizonnyal elég népszerűtlen lett volna, de esetleg
megszerezte volna egy nagy hatalmú vezető bizalmát. Személyében
Henry Ford kiváló ügynökre lelt volna, napjaink nagyüzemeiben
azonban nem jutott volna túlságosan magasra a ranglétrán,
ridegsége miatt ugyanis nemigen nyerhette volna el munkatársai
rokonszenvét. Temetésén az igazgató és a gyülekezet lelkipásztora
a kedves apától és férjtől búcsúzott volna, a haza felelősségteljes
polgárától, akinek önzetlen templomgondnoki szolgálata örök
követendő példaként áll az utókor előtt.
Himmlerek ezrei élnek közöttünk. Társadalmi léptékben vizsgálva,
hatásuk a normális életre nem számottevő, még ha nem szabad is
alábecsülnünk azoknak a számát, akiket megnyomorítanak és egy
életre boldogtalanná tesznek. Igazán veszélyessé csupán akkor
válnak, ha a politikai színteret a pusztítás és a gyűlölet erői foglalják
el, ez esetben minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy a terror, a
kínzás és a gyilkolás szolgálatába állhassanak. Sokan ringatják
magukat abban a tévhitben, hogy a potenciális Himmlert már
messziről képesek felismerni. A mélyebb jellemábrázolás egyik célja
éppenséggel az, hogy a potenciális Himmler éppolyan, mint bárki
más, kivéve azoknak a szemében, akik megtanulták, miként
ismerjék fel a karakter mélyén rejtőző vonásokat, s akiknek nem kell
kivárniuk, amíg a »szörny” meg nem mutatja a valódi arcát.
Mi tette vajon Himmlert könyörtelen szadistává? Az egyszerűbb
válasz, ha utalunk korábbi elemzésünkre, amelyben sorra vettük
azokat a tényezőket, amelyek felhalmozó karakter kialakulásához
vezethetnek. Ez semmiképpen sem lehet kielégítő, a Himmlerhez
hasonló extrém, mindenkire bajt hozó szadista jellem ugyanis sokkal
ritkább, mint a szadizmus enyhébb formái. Ha „Európa vérebének”
jellemfejlődését vizsgáljuk, elsőként szüleihez való viszonyát kell
tekintetbe vennünk. Függőségre való hajlamát anyja, akihez oly
erősen ragaszkodott, csak erősítette, apja viszont autoriter
természetű, de alapjában gyenge személyiség volt. Nincsenek
azonban milliószámra olyanok, akiknek hasonló a családi háttere, s
mégsem válnak Himmlerré? S valóban, néhány, önmagában vizsgált
tényező sohasem képes magyarázattal szolgálni arra, miért is lesz
valakinek a jelleme éppen olyan, amilyen – egy többé-kevésbé
átfogó kép kialakításához az egymással is összefüggő különböző
tényezők egész rendszerét figyelembe kell venni. Himmler esetében
a következőkre gondolhatunk: testi gyengesége és esetlensége, ami
talán betegségeinek és gyenge testfelépítésének következménye, a
szociális alacsonyabbrendűség-érzése, ami társadalmi helyzetéből
eredt, amit csak erősített apja szubmisszív és behódoló attitűdje az
arisztokrácia irányában; bátortalansága a nőkkel való viszonyában,
amit feltehetően anyjához való kötődése táplált, s ami tovább
erősítette benne a tehetetlenség és férfiatlanság érzését;
szélsőséges narcizmusa s bátyja irányában érzett irigysége, aki
minden olyan vonással rendelkezett, ami belőle hiányzott. Vannak
nyilván további tényezők is, amelyekre – részben a
rendelkezésünkre álló információ szűkössége okán – nem tudtunk
kitérni, s amelyek hozzájárultak volna ahhoz, hogy a felvázolt kép
teljesebbé váljon. Szóba jöhetnek természetesen genetikai hatások
is, amelyek ha nem is tekinthetők a szadizmus kiváltó okának, de az
arra való diszpozíciót erősíthették. Mégis, elsősorban minden
bizonnyal azt a banális, pedantériába hajló, lelkiismeretlen és
lélektelen atmoszférát tehetjük felelőssé, amelyben a Himmler
család élt. Nem voltak ott valódi értékek, csak a színlelt hazaszeretet
és lojalitás, nem ébredhetett remény többre, mint a társadalmi
ranglétrán elfoglalt bizonytalan helyzet megtartása. Hiányzott a friss
levegő mind mentális, mind spirituális tekintetben, ami elősegíthette
volna a gyermek egészséges fejlődését. A család a birodalmi
rendszer sebzett, tehetetlen és örömtelen perifériáján élt: ebből a
talajból sarjadt ki Himmler élete, aki – miután a forradalom elsöpörte
társadalmi helyzetét s értékeit, s látnia kellett, hogy szakmai
tekintetben semmiféle lehetőség nem nyílik előtte – egyre
gonoszabbá vált.
 12.
A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ: NEKROFÍLIA
A hagyományos elképzelés
A nekrofília kifejezést – jelentése: halott dolgok szeretete[234] –
általában két jelenségcsoportra használják: 1. szexuális nekrofília –
egy férfi ama vágya, hogy közösüljön vagy más módon szexuális
kapcsolatot létesítsen egy halott nővel és 2. nem szexuális nekrofília
– ama vágy kifejeződése, amikor valaki holttesteket szeret fogdosni,
előszeretettel van a közelükben, és szívesen nézi őket, valamint
feldarabolásuk vágya. Általában nemigen alkalmazták a jellemben
gyökerező szenvedélyre, ahol pedig a legnyíltabban és a legdurvább
formában megjelenik. Ha szemügyre vesszük a nekrofília néhány,
hagyományos értelemben vett példáját, könnyebben tudjuk
azonosítani a kevésbé magától értetődő nekrofil jellemet.
Több témakörben is találhatunk nekrofíliával kapcsolatos eseteket
tárgyaló beszámolókat, mint például a nemi eltévelyedések és a
kriminológia területén. A legteljesebb válogatással H. von Mentig, az
egyik kiváló neves német kriminológus szolgál, aki egyik munkáját
kizárólag e témának szentelte. (Mind a néniét, mind más országok
büntetőjogában bűncselekménynek számít a nekrofília.) Mentig a
nekrofília alábbi típusait határozta meg: 1. szexuális kapcsolat egy
nő holttestével (közösülés vagy a nemi szervek manipulálása), 2. női
holttest látványára támadt nemi izgalom, 3. holttestekhez, sírokhoz,
valamint sírokhoz kötődő tárgyakhoz, mint például a sírt díszítő
virágokhoz és a sírképekhez való vonzódás,[235] 4. a holttest
megcsonkítása és 5. holttestek és barmi rothadó dolog megérintése
és szaglása utáni sóvárgás (H. von Hentig, 1964).
Von Hentig osztja más szerzők véleményét – például T. Spoerriét
(1959), akit idéz is –, hogy a nekrofília sokkal gyakoribb jelenség,
mint ahogy a közvélemény feltételezi. Ám gyakorlati okok miatt az e
perverzióban szenvedők ritkán találnak lehetőséget e szenvedélyük
kielégítésére. Legkönnyebben – a foglalkozásukból fakadóan – a
boncmesterek és a hullamosók férnek hozzá holttestekhez, és
ragadhatják meg az alkalmat perverziójuk kiélésére. Ennélfogva nem
meglepő hát, hogy az esetleírásokban szereplő személyek többsége
ezeket a foglalkozásokat űzi. Természetesen az is igaz lehet, hogy
ezek a hivatások kifejezetten nekrofil típusú egyéneket vonzanak. A
gyilkos hajlamúakat szintén vonzzák ezek a mesterségek, bár
gyilkosságokat viszonylag ritkán követnek el, tehát kevés gyilkost
találunk a nekrofil egyének között, kivéve talán a „kéjgyilkosság”
kategóriába sorolható eseteket. Von Hentig bemutat több olyan
ügyet is, amikor kívülállók ástak ki és raboltak el holttesteket, hogy
kiélhessék nekrofil hajlamukat. Levonhatjuk a kényszerítő
következtetést: a nekrofília igen elterjedt azok körében, akik
hivatásuk folytán könnyen hozzáférnek holttestekhez, de tetten
érhető kívülállókban is – legalábbis fantáziaképekben vagy más,
nehezebben felismerhető megnyilvánulási formákban akiknek nincs
rá módja.
J. P. de River beszámol egy huszonegy éves amerikai
temetkezési dolgozó esetéről Tizennyolc éves korában beleszeretett
egy lányba, akivel csak egyszer tudott szeretkezni a lány rossz
egészségi állapota miatt (tbc-je volt). „Sohasem hevertem ki
szerelmem halálát, valahányszor önkielégítést végzek, elképzelem,
hogy a halott kedvesemmel szeretkezem.” De River a következőket
fűzi az esethez:
Szerelme halála annyira felkavarta a fiatalembert, hogy sírási
roham fogta el, amikor megpillantotta a fehér lepelbe burkolva fekvő
kedvesét, és alig tudták elvonszolni a ravataltól. Hirtelen késztetést
érzett, hogy rávesse magát koporsóban lévő kedvesére, és azt
akarta, hogy élve temessék szerelme mellé. A temetésen rendezett
jelenetből mindenki – beleértve a fiú szüleit is – azt gondolta, hogy a
szívet szaggató veszteség fölötti gyász az oka mindennek, mert
holtan látja kedvesét. Ám a fiú ekkor ráébredt, hogy valójában egy
sajátos szenvedély fűti, szinte letaglózta a szexuális késztetés a
halott láttán Akkoriban fejezte be az utolsó évét a középiskolában,
és minden igyekezetével megpróbálta rábeszélni édesanyját, hogy
orvosi egyetemre mehessen. Mivel nem vetette őket föl a pénz,
meghiúsult a terve. Végül hosszas unszolás után az édesanya
beleegyezett, hogy fia egy temetkezési tanfolyamra iratkozzon be,
hiszen az olcsóbb, és hamarabb ad kenyeret fia kezébe.
 D. W. szorgalmasan tanult, rájött, hogy olyan szakmát talált,
amely igazán boldoggá teszi. Élénk érdeklődés töltötte el a női
holttestek iránt. Számos alkalommal heves vágy fogta el, hogy
közösüljön a női tetemmel Felismerte, hogy illetlen vágyak akarjak
hatalmukba keríteni, ezért erősen uralkodott magán, mígnem egy
nap, közel tanulmányai végéhez, egyedül maradt a teremben egy
fiatal lány holttestével. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy
szexuális kapcsolatot létesítsen az elhunyttal, ráadásul a
körülmények is kedvezően alakultak, így hát engedett a csábításnak.
Nem habozott, elővette nemi szervét, és a lány combjához érintette,
ami nagyon felizgatta Ekkor végképp elveszítette önuralmát, ráugrott
a fiatal testre, száját a lány nemi szervére tapasztotta Bevallása
szerint ez annyira felizgatta, hogy elélvezett. Az esetet követően
kegyetlen bűntudat gyötörte, félelmek kínozták – attól való félelem,
hogy társai rajtakapják, és rájönnek, mit művel. Hamarosan
befejezte a tanfolyamot, és egy közép-nyugati városban szerzett
temetkezési segédi állást. Mivel ő volt a legfiatalabb az ott dolgozók
között, gyakran őt jelölték ki, hogy virrasszon az elhunyt mellett a
halottasházban D W. Így emlékezik: „Boldog voltam, hogy egyedül
lehettem, aztán lassanként ráébredtem, hogy más vagyok, mint a
többi férfi, abból a szempontból, hogy örömmel maradtam egyedül a
halottakkal. Számos lehetőséggel kecsegtetett, hogy holttestekkel
közösülhessek. Rájöttem, hogy ez az érzés már a kedvesem halála
óta bennem rejtőzött.”
Az alatt a két év alatt, amikor temetkezési segédként dolgozott,
több női holttestet megbecstelenített. A perverzió különböző formáit
élte ki rajtuk, áldozatai között a gyermekektől az idősebb
asszonyokig mindenféle korú nő előfordult. Bevett szokása szerint
először a nő mellét szopta, majd a nemi szervét nyalogatta, ettől
aztán annyira izgalomba jött, hogy a tetemre mászott, és
emberfeletti erőfeszítéssel magáévá tette a holttestet. Hetente négy-
öt alkalommal került sor efféle cselekményekre, attól függően, hogy
mennyi női holttest került a temetkezési vállalathoz.
(…) Egy alkalommal olyan mély hatást tett rá egy tizenöt éves
kislány holtteste, hogy a halálát követő első éjszaka, amikor egyedül
maradt vele, még a véréből is ivott. Oly fokú nemi izgalom fogta el,
hogy feldugott egy gumicsövet a kislány húgyvezetékén, és kiszívta
a vesékben maradt vizeletet. Izgalma egyre csak fokozódott,
képtelen volt uralkodni magán, azt kívánta, bárcsak megkóstolhatná
a húsát – felfalhatná –, végül megrágta a fiatal tetemet nagy
gyönyörűségére. Vágya egyre csak űzte, hasára fordította a testet,
és beleharapott a fenekébe a végbélnyflás közelében. Végül
rámászott a tetemre, és análisan közösült vele O. P. de River, 1956).

Ez az esettörténet több szempontból is figyelemre méltó. Először

és legfőképpen azért, mert ötvöződik benne a nekrofília, a
nekrofágia és az anális erotika. A másik, kevésbé nyilvánvaló elem,
ahogy az egész perverzió kezdődött. Ha csak a kedvese haláláig
ismernénk az események menetét, hajlanánk arra, hogy
viselkedését szerelme mélységének megnyilvánulásaként
értelmezzük. Ám a történet hátralévő része egészen más fénybe
helyezi a kezdeteket: többé már nemigen vezethetjük le szélsőséges
nekrofil és nekrofág vágyait elhunyt kedvese iránti szerelméből.
Kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a „gyászában” annak idején
nem a kedvese iránt érzett szerelme, hanem nekrofil vágyainak első
tünetei tükröződtek. Immár afelől sem lehet kétségünk, hogy nem a
szerelme rossz egészségi állapota miatt szeretkeztek csupán
egyszer. Sokkal valószínűbb, hogy nekrofil hajlamai gátolták, hogy
nemi vágy ébredjen benne egy élő nővel való közösülésre
De River beszámol egy másik, kevésbé bonyolult, temetkezési
segédről szóló esetről. A negyvenhárom éves agglegény így vallott
magáról:

Tizenegy éves koromban sírásóként dolgoztam Milánóban, ez idő

tájt kezdtem önkielégítést végezni. Amikor egyedül voltam, közben
fiatal, szép lányok holttestét simogattam. Később a péniszemet is
bedugtam a tetemek nemi szervébe. Amerikába jöttem, rövid ideig a
keleti parton éltem, majd átköltöztem a nyugati partra, ahol sikerült
egy hullamosói állást szereznem egy temetkezési vállalatnál. Újra
visszatértem a bevett szokásomhoz, és halott lányokkal közösültem,
néha a koporsóban, néha a hullamosó asztalon.
 Majd a beszámoló így folytatódik

Bevallotta, hogy a szájával megérintette a halott fiatal lányok

nemi szervét, és a mellüket szopta A kérdésre, vajon hány nőn
gyakorolta perverzióját, azt felelte: „Talán több száz is megvolt,
hiszen már tizenegy éves korom óta tart.” (J. P de River, 1956.)

A szakirodalomban számos, von Hentig beszámolójához hasonló

esetet találunk.
A nekrofília jelentősen enyhébb formájának számít, ha egy
személy nemi izgalomba jön holttestek láttán, vagy önkielégítést
végez előttük. Az érintettek számát igen nehéz megbecsülni, mert
csak ritkán derül fény sajátos vonzalmukra.
A nekrofília második formájában nem játszik szerepet a
szexualitás, tisztán a pusztítás iránti szenvedély nyilatkozik meg
benne. E késztetés nemritkán már gyermekkorban kiütközik, máskor
pedig csupán felnőttkorban tör felszínre. Von Hentig nagyon
érzékletesen emeli ki, hogy a nekrofil pusztítási hajlam célja szerint
olyan szenvedély, amely „az élő szervezetek (lebendige
Zusammenhänge) szétszaggatására törekszik”. Ez legvilágosabban
a testek megcsonkítása iránti vágyban fejeződik ki. Egy jellemző
esetről számol be Spoerri: egy férfi az éj leple alatt kiment a
temetőbe a szükséges szerszámokkal, kiásta a koporsót, felnyitotta,
és magával vitte a holttestet biztos helyre. Ott aztán levágta a
lábakat és a fejet, majd felnyitotta a gyomrot (T. Spoerri, 1959). Néha
nem ember, hanem állat esik a csonkítás áldozatául Von Hentig
egyik példájában egy férfi harminchat tehenet és kancát ölt meg, és
vágta le egyes részeiket. Igazából azonban semmi szükség sincsen
a szakirodalomra, elég kézbe venni egy napilapot, amelyben arról
olvashatunk, hogy a gyilkos feldarabolta vagy megcsonkította
áldozatát. Ezeket az eseteket is a gyilkosság kategóriájába sorolják,
ám a tettesek valójában nekrofil gyilkosok, lényegileg különböznek a
gyilkosok többségétől, mert azok nyereségvágyból, féltékenységből
vagy bosszúból oltották ki embertársuk életét. A nekrofil gyilkosok
eredendő célja nem az áldozat halála – ami persze szükséges
előfeltétel –, hanem a holttest feldarabolása. Saját klinikai
gyakorlatomban elég példát láttam arra, hogy a csonkítás iránti vagy
a nekrofil karakter legfőbb jellemzője. Magam láttam (saját
betegemen vagy másokén) számos egyént, akikben burkoltan volt
jelen a késztetés. Lerajzoltak egy meztelen nőt, aztán levágták a
karját, a lábát és a fejét stb., és a rajz levágott részeivel látszottak. E
„játék” valójában mások veszélyeztetése nélkül, ártalmatlan módon
elégítette ki a személy csonkításra késztető szenvedélyét.
Nekrofil karakterű személyek esetében sokszor megfigyeltem,
hogy álmaikban a megcsonkított test darabjai röpködtek körülötte,
nemegyszer véresen, mocskos vízben, ürülékkel vegyítve. A nekrofil
karakterre utaló legbiztosabb jel, ha egy személy fantaziálásában és
álmaiban gyakran bukkan fel a testek megcsonkítására ösztökélő
szenvedély.
Ám a nekrofíliának vannak más, kevésbé drasztikus formái is. Az
egyik ilyen, amikor egy személy holttestek, temetők és más,
bomlásban lévő dolgok közelében szeret lenni. H. J. Rauch
beszámol egy kislányról, aki attól a késztetéstől szenvedett, hogy
holttestek közelében akart lenni, ahol aztán szinte megmerevedett,
és képtelen volt elmenni onnan (H. J. Rauch, 1947).[236] Steckel egy
asszonyt említ, aki ezt mondta: „Gyakran járnak a gondolataim
temetők körül, és elképzelem, hogyan rothadnak el a holttestek a
sírban.” (Idézi H. von Hentig, 1964.)
A bomlás iránti érdeklődés sokszor abban fejeződik ki, hogy a
nekrofil karakterek a bomlás szagára vagy illatára vágynak Ezt
láthatjuk annak a harminckét éves, magasan képzett férfinak az
esetében, aki majdnem teljesen vak volt. Félt a zajoktól, de „szerette
hallgatni nők fájdalomüvöltését és érezni a bomló hús szagát. Arra
vágyott, hogy magas, kövér nők holttestébe markolhasson”.
Megkérdezte a nagymamájától, hogy az övé lehet-e a holtteste, ha a
nagyi távozik az élők sorából. „Nagymamája földi maradványaiba
szeretné fojtani magát” (T. Spoerri, 1959). Von Hentig „szimatolónak”
(Schnüffler) nevezi azokat, akiket felizgat az emberi ürülék vagy
bármi más tisztátalan dolog, és szerinte ez is a nekrofil vonások
egyike. Végül, a szakirodalomban tett rövid áttekintésünk
zárásaként, az elmondottakat kiegészíthtjük a nekrofil fetisizmus
példáival, amikor az egyének sírokhoz kötődő tárgyak, mint például
a fű, a virágok és a képek iránt éreznek szenvedélyes vonzalmat.
A nekrofil karakter[237]
A nekrofil kifejezést, amely a hagyományos értelemben inkább
jellemvonást, mint perverz cselekedetet jelent, első ízben Miguel de
Unamuno használta 1936-ban[238] Millán Astray nacionalista
tábornok beszédéhez kapcsolódva, a Salamanca Egyetemen. A
spanyol polgárháború kezdetén Unamuno volt az egyetem rektora.
Amikor a tábornok befejezte beszédét, egyik lelkes híve a terem
végéből bekiabálta a tábornok kedvenc mondását: Viva la muerte!
(Éljen a halál!) Unamuno felállt, és következőképpen szólt:

Az imént egy értelmetlen és nekrofil kiáltást hallottam: „Éljen a

halál!” Nos, én egész életemet olyan paradoxonok csiszolgatásával
töltöttem, amelyek kiváltották az érteden emberek haragját, tehát
szakértő vagyok ezen a téren, be kell azonban vallanom önöknek,
hogy ezt az imént elhangzott bizarr paradoxont visszataszítónak
találtam. Millán Astray tábornok nyomorék. Ezt nem azért mondom,
hogy érdemeit kisebbítsem. Hadirokkant, akárcsak egykor
Cervantes. Sajnos, manapság túl sok a rokkant Spanyolországban.
És rövidesen még több lesz, ha Isten meg nem óv bennünket.
Fájdalmas számomra a gondolat, hogy Millán Astray tábornok fogja
meghatározni a tömegek gondolkodását. Egy nyomorék, akiből
hiányzik Cervantes lelki nagysága, és hajlamos abban keresni
valamiféle vészes kielégülést, hogy siet mindenkit megcsonkíttatni
maga körül (M. de Unamuno, 1936).

Ezen a ponton Millán Astray tábornok nem tudta magát tovább

türtőztetni. „Abajo la inteligencia!” (Le az értelmiséggel!) – ordította.
„Éljen a halál!” Helyeslő morajlás futott végig a falangisták sorain.
Majd Unamuno folytatta:

Ez itt az értelmiség temploma. És én vagyok a főpapja. Ön az, aki

megszentségteleníti ezt a megszentelt helyet. Önök nyerni fognak,
mert a maguk oldalán a kelleténél jóval több nyers erő áll. Ám
meggyőzni nem fognak senkit. Mert ahhoz, hogy meggyőzzünk
valakit, érvelnünk kell. Ahhoz pedig, hogy érvelni tudjunk, arra van
szükség, ami önökből hiányzik: tiszta értelemre és arra, hogy
igazunk legyen. Hiába is kérném önöket, hogy gondoljanak
Spanyolországra. Én viszont éppen ezt teszem (M. de Unamuno,
1936).[239]

Átvettem a kifejezést Unamunótól, és körülbelül 1961 óta

tanulmányozom a karakterben gyökerező nekrofília jelenségét.[240]
Elméletem fogalmi megalapozásában a pszichoanalitikus
kezelésben részt vevő betegek megfigyelésére támaszkodtam.[241]
Történelmi személyiségek – például Hitler – és hétköznapi egyének,
valamint társadalmi osztályok karakterének és viselkedésének
megfigyelése további adatokkal járult hozzá a nekrofil karakter
mélyebb megértéséhez. Jóllehet nagymértékben befolyásoltak
klinikai tapasztalataim, mégis úgy hiszem, hogy a döntő lökést Freud
élet- és halálösztön-elmélete adta. Mély hatást tett rám Freud
elképzelése, hogy az élni akarás és a pusztításvágy az embert
befolyásoló két legalapvetőbb erő. De képtelen vagyok elfogadni
Freud elméleti magyarázatát. Az alapgondolatok nyomán más
fénybe kerültek ugyan a klinikai adatok, de újrafogalmaztam – s
ennyiben megőriztem – a freudi felfogást egy másik elméleti szinten
és a rendelkezésre álló klinikai adatok alapján. A későbbiekben
megmutatom, hogy saját felfogásom jól illeszkedik Freud korai, az
anális karakterről kapott eredményeihez.
Karakterológiai értelemben a nekrofília az a jelenség, amikor az
egyén szenvedélyesen vonzódik holt, pusztuló, rothadó dolgokhoz
és betegségekhez. A nekrofil egyén legfőbb vágya, hogy az élőt
élettelenné változtassa romboljon kifejezetten a rombolás kedvéért,
és érdeklődését kizárólag a tisztán mechanikus tárgyak kötik le.
Féktelen szenvedélye űzi, hogy ízekre szedje az élő szervezeteket.
Nekrofil álmok
A holt és rothadó dolgokhoz való vonzódás a legvilágosabban
nekrofil egyének álmaiban érhető tetten.
 1. álom: „A vécén ülve látom magam. Hasmenésem van, és az
ürülék robbanásszerűen távozik szervezetemből, olyasféle hangot
ad, mintha bomba robbanna, és a ház romba dőlne. Meg akarok
mosakodni, de amikor kinyitom a csapot, észreveszem, hogy a
lefolyó már csordultig telt mocskos vízzel. Ürülék, levágott láb és kar
sodródik a víz tetején.”

Az álmodó erősen nekrofil karakternek számított, aki gyakran

álmodott efféléket. Amikor az analitikus megkérdezte a beteget,
hogy milyen érzések kísérték az álmát, azt a választ kapta, hogy
nem érezte különösebben ijesztőnek a helyzetet, attól viszont
zavarba jött, hogy el kell mondania az álmát az analitikusnak.
A nekrofília számos jellegzetes elemét felfedezhetjük az iménti
álomban, többek között az emberi testrészeket, hogy csak a
legnyilvánvalóbbakat említsük. Ezenkívül figyelmet érdemel még a
nekrofília és az analizmus közötti szoros kapcsolat (később
részletesen tárgyaljuk) és a rombolás mozzanata. Ha hétköznapi
nyelvre fordítjuk a szimbólumokat, akkor azt kapjuk, hogy az álmodó
le akarja rombolni az egész épületet ürítése erejével.

2 álom: „Egyik barátomhoz indulok látogatóba. Útban vagyok a

háza felé, amelyet nagyon jól ismerek. Hirtelen megváltozik a
helyszín. Száraz, sivatagszerű környezetbe kerültem. Nyoma sincs
növényeknek vagy fáknak. Még mindig a barátom házát akarom
megtalálni, ám az egyetlen különös építmény közel és távol egy
ablaktalan ház. Belépek egy parányi ajtón keresztül, és amikor
becsukom az ajtót magam mögött, furcsa zaj üti meg a fülemet,
mintha az ajtó nemcsak becsukódott volna, hanem rám zárták volna.
Hiába próbálkoztam a kilinccsel, az ajtó szilárdan ellenállt. Erős
szorongással telve elindultam egy szűk folyosón – valójában olyan
alacsony volt, hogy másznom kellett –, végül egy tágas, ovális,
koromsötét teremben találtam magam. Hatalmas sírboltnak látszott.
Amikor a szemem hozzászokott sötétséghez, csontvázakat
pillantottam meg magam körül. Ekkor belém villant, hogy a saját
síromban vagyok. Pánikszerű félelemmel ébredtem.”
 Az álom aligha kíván magyarázatot. A „sírbolt” egyszerre jelent
sírt, és jelképezi az anyaméhet. A „barát háza” szimbolizálja az
életet. Az álmodó ahelyett, hogy az élet felé tartana, azaz
meglátogatná a barátját, a holtak közé megy. Ez az álom
önmagában még nem utalna szükségszerűen nekrofíliára, lehetne
egyszerűen a haláltól való félelem szimbolikus kifejeződése is. Ám
jelen esetben másról volt szó, mivel az álmodó gyakran álmodott
sírokkal, múmiákkal és csontvázakkal, más szavakkal, nem egy
szerűen a haláltól való félelem tükröződik az álomképekben, ha
azokat döntően a holtak világa uralja.

3. álom: Ez egy depressziótól szenvedő nő rövid álma:

„Szükségemet végzem, szünet nélkül, újra és újra, míg az ürülék
kicsordul a vécékagylóból, és kezdi betölteni a fürdőszobát, és egyre
magasabbra emelkedik – már fuldoklóm benne[242] –, ebben a
pillanatban elmondhatatlan rettegéssel felébredek.” A nő számára az
egész élet mocsok, bármit is tesz, csak a mocsok mennyiségét
növeli, világa merő mocsokká válik, végül pedig a halálában végleg
egyesül a mocsokkal. Ezt a motívumot találjuk meg Midasz király
történetében is, bármihez ért, arannyá – jelképesen szólva, miként
azt Freud kimutatta – szennyé és ürülékké változott.[243]

4. álom: A következő álom Albert Speertől származik (1962.

szeptember 12.), abból az időből, amikor a Spandau börtönben
raboskodott.
„Hitlert vártuk szemlére. Akkoriban még miniszter voltam, és én
magam is seprűt ragadtam, hogy segítsek eltakarítani a mocskot a
gyár területéről. A szemlét követően
Hitler mellé ültem a kocsijába, és mindenáron magamra akartam
ölteni a kabátomat, amelyet levetettem a söprögetés idejére, de a
kabát ujja helyett folyton a kabátzsebbe dugtam a kezem. Utunk
végcéljához értünk, egy hatalmas térre, amelyet kormányépületek
szegélyeztek. Egyik oldalon egy háborús emlékmű magasodott.
Hitler odament az emlékműhöz, és koszorút helyezett el. Beléptünk
az egyik kormányépület márvány előcsarnokába. Hitler így szólt
segédtisztjéhez: »Hol vannak a koszorúk?« Az adjutáns
magyarázólag továbbította a kérdést egy tiszthez: »Tudja,
mindenhová koszorúkat helyez el«. A tiszt világos, csaknem fehér
színű, bőrből készült egyenruhát viselt. A kabátjára – mintha
ministráns lett volna – laza, zsinórokkal és hímzéssel ékesített
felöltőt vett fel. Ekkor megérkeztek a koszorúk. Hitler a csarnok bal
oldala felé indult, ahol egy másik emlékmű kapott helyet, talapzatát
koszorúk borították. Hitlert letérdelt, és egy gregorián típusú,
szomorú dalt kezdett dúdolni, amelyben egy hosszan kitartott »Jézus
Mária« refrén ismétlődött újra és újra. A magasba törő mennyezetű
márványcsarnok falait temérdek emléktábla borította. Hitler egyre
gyorsabb tempóban helyezte el egyik koszorút a másik után,
amelyeket a sürgő-forgó adjutáns adott a kezébe. Hitler szomorú
kántálása mind egyhangúbbá vált, úgy tűnt, sohasem érnek az
emléktáblák sorának végére. [244]

Ez az álom több szempontból is érdekes. Egyfelől azon álmok

egyike ez, amikor az álmodó egy másik emberrel kapcsolatos
felismeréseit mondja el saját érzései és vágyai helyett. [245] Ezek a
felismerések néha pontosabbak, mint az álmodó tudatos
benyomásai a másik személyről. Ebben az esetben Speer egészen
világosan, Chaplin-szerű stílusban fejezi ki, mit gondol Hitler nekrofil
jelleméről Olyan embernek látja Hitlert, aki minden idejét a holtakra
való emlékezésnek szenteli, és azt is végletesen mechanikus módon
teszi, semmi helyet nem hagy az érzéseknek. A koszorúzás
intézményesült, abszurditásba hajló szertartássá vált. Hitler
egyidejűleg visszatér gyermekkora vallásos hitéhez, és egészen
elmerül benne a szomorú dal kántálása közben. Az álom azzal ér
véget, hogy Speer hangsúlyozza, mennyire monoton és mechanikus
volt a gyászszertartás.
Az álom azzal indult, hogy Speer egy életből kölcsönzött
helyzetet idéz fel, még abból az időből, amikor miniszter volt, és
maga is tevékenyen közreműködött az események alakításában.
Feltehetően a mocsok, amit söprögetett, szimbolikus formában
fejezte ki a náci rezsim szennyét, az pedig, hogy nem talált bele a
kabátja ujjába, arra utalt, hogy nehezére esett továbbra is a
rendszert szolgálni. Ez képez, átmenetet az álom fő részéhez,
amikor az álmodó ráébred, hogy semmi egyéb nem maradt, mint a
holtak és a nekrofil hajlamú, mechanikus rituálékban kimerülő,
unalmas Hitler.

5. álom: „Óriási dolgot találtam ki, a »szuperrombolót«. Ha ezen a

gépen megnyomunk egy titkos gombot – amelyet egyedül én
ismerek –, egy órán belül minden élet elpusztul Észak-Amerikában,
a következő órában pedig az egész földön. Mivel csak én ismerem a
vegyi agyag ellenszerét, nekem nem lesz bántódásom. (Következő
kép.) Megnyomtam a gombot, bármerre nézek, híre-hamva se
maradt életnek, egymagám vagyok, túláradó érzés tölt el.”

Ebben az álomban a tiszta pusztításhajlam nyilvánul meg egy

szélsőségesen narcisztikus egyénben, aki független másoktól, és
nincs szüksége senkire. Ez csupán egyike volt az álmodó visszaérő,
nekrofil álmainak. Igen súlyos elmebetegségben szenvedett.

6 álom: „Meghívtak egy összejövetelre, sok férfi és nő van ott.

Táncolunk. Valami furcsa történik. A ritmus egyre lassul, hamarosan
mindenki mozdulatlanná dermed. Ekkor egy ól megtermett férfi és nő
lép be a terembe, két hatalmas dobozban a felszerelésüket cipelik.
Odamennek a legközelebbi táncoló párhoz, a férfi elővesz egy kést,
és a fiú hátába vágja. Furcsamód egy csepp vér sem folyik ki, és
látszólag a fiú semmi fájdalmat sem érez. Ekkor a hatalmas férfi fog
valamit, nem látom pontosan, mi az, mintha egy kis doboz lenne, és
a megsebesült fiú hátához, nyomja. Nagyon kicsi doboz. Ekkor a
magas férfi egy kulcsforma tárgyat, talán nyomógombot tesz a
dobozba (de úgy, hogy a fiú is megérintheti), és afféle mozdulatot
tesz, mint amikor felhúzzuk az órát. Miközben a férfi a fiúval
foglalatoskodott, a magas nő ugyanezt végpete el a fiú partnerén.
Amikor mindkettejükkel végeztek, a fiatal pár folytatta a táncot, ám
sokkal gyorsabban és energikusabban A magas pár elvégezte
ugyanezt a műveletet a másik kilenc páron is. Aztán távoztak, a
párok izgatottnak és boldognak látszottak.”
 Az álom jelentése akkor tárul fel, ha hétköznapi nyelvre fordítjuk a
szimbolikus nyelvezetet. Az álmodó úgy érzi, hogy az élet lassan
hömpölyög, nincs benne erő De egy ügyes szerkezettel
pótolhatnánk a hiányt. Felhúzhatnánk az embereket, akár az órát,
ezáltal intenzív „életet” élhetnek. Igaz, egyúttal automatákká válnak.
Jelen esetben egy tizenkilenc éves fiatalemberről van szó, aki
műszaki egyetemre jár, és minden idejét a technikai dolgok kötik le.
Ha csak ez az egy álma lett volna, könnyen azt gondolhattuk volna,
hogy megszállott műszaki érdeklődését fejezi ki az álom. Ám a többi
álmában a nekrofília egyéb vonatkozásai is megjelentek.
Lényegében nem a hivatása tükröződött az álmában, hanem
hivatása tükrözte nekrofil beállítottságát.

7 álom: Ez az álom egy hivatását sikerrel gyakorló emberről szól,

esete azért rendkívül érdekes, mert egy modern típusú nekrofil
karaktert mutat be, amelynek a tárgyalására később kerül sor
„Lassan közeledtem egy barlang bejáratához, és máris
megpillantottam valamit, ami nagy hatást tett rám. A barlangban két,
emberforma disznó egy régi kis kocsit tolt, olyasféle volt, mint
amilyet a bányákban használtak. A kocsikban valódi emberek
fekszenek, halottnak tűnnek, de én tudom, hogy csak alszanak.
Nem tudom, hogy ez egy másik álom-e vagy egy korábbi
folytatása – azt hiszem, ekkor felébredtem, de nem vagyok benne
biztos. Ez a másik álom is hasonlóan kezdődött. Megint egy barlang
bejáratához közeledtem. Magam mögött hagytam a napot és a kék
eget. Egyre mélyebbre hatoltam a barlangba, az üreg végén ragyogó
fényt pillantottam meg. Amikor odaértem, egy csodálatos
ultramodern város tárult a szemem elé. Minden fényt árasztott,
amelyről most már tudom, hogy mesterséges, elektromosság
keltette fény volt. Az egész város acélból és üvegből készült – ez a
jövő. Mentem tovább, és belém hasított a felismerés, hogy egyetlen
élőlényt sem láttam, sem állatot, sem embert. Egy gigantikus gép
előtt álltam, valamiféle hatalmas, modern elektromos transzformátor
lehetett, több vastag kábel kapcsolódott hozzá, olyanok, mint a
nagyfeszültségű kábelek, fekete, kerti öntözőtömlőkhöz
hasonlítottak. Az a gondolatom támadt, hogy ezekben a kábelekben
vért szállítanak. Ettől izgalomba jöttem, a nadrágzsebemben találtam
egy tárgyat, amelyet azonnal felismertem, ezt a kis zsebkést kaptam
apámtól tizenkét éves koromban. Odamentem a géphez, és
belevágtam a késsel az egyik kábelbe. Kibuggyant valami, és
teljesen összefröcskölt. Ragadtam a vértől. Mély szorongással,
izzadságtól lucskosan ébredtem.”

Az álom értelmezése után a fiatalember még hozzáfűzte: „Nem

értem egészen ezt a gépet, meg hogy a vér hogy kerül oda, de az
biztos, hogy a vér helyettesíti az elektromosságot, végül is mindkettő
energia. Fogalmam sincs róla, miért gondolom ezt. Talán a gép az
emberekből nyeri ki a vért.”
Speer álmához hasonlóan, ez esetben sem egy nekrofil álomról
van szó, hanem arról, hogy egy biofil ember felismeri mai világunk
nekrofil jellegét. A barlang, mint sok más esetben is, a halált
jelképezi, nem más, mint sírbolt. A barlang bánya, az ott dolgozók
pedig disznók, vagyis holtak. (A „bizonyosság”, hogy nem halottak, a
tudat kiegészítése, amikor a valóság beszűrődik az álomvilágba.) Az
álom jelentése a következő: ez a lealacsonyodott, holttestszerű
emberek világa. Az álom első részének színhelye az ipari fejlődés
későbbi szakasza, a következő szakasz a jövő teljesen kifejlett
kibernetikus korszaka. A csodálatos modern város halott, sem állat
és immár ember sem lakja. A mindent felülmúló technikai fejlődés
kiszívja az emberből az életet (a vért), és átalakítja
elektromossággá. Amikor az álmodó megpróbálja elmetszeni az
egyik elektromos kábelt (vélhetőleg el akarta pusztítani), a
kibuggyanó vér borította be – mintha gyilkosságot követett volna el.
A fiatalember álmában egy tökéletesen technicizált társadalom
élettelenségének látomása fejeződött ki, hallatlan tisztán és
nagyfokú művészi érzékkel, amit Blake költeményeiben és
szürrealista festményeken láthatunk viszont. Amikor éber állapotban
éli mindennapjait, aligha tudja, mit is „tud” valójában, amikor nincs
kitéve a józan esztelenség zűrzavarának.
„Nem szándékos” nekrofil cselekvések
 Többek között az álmokban fejeződnek ki a legegyértelműbben a
nekrofil vágyak, de természetesen más módon is
megnyilvánulhatnak. Nemegyszer érintőleges, nem szándékos,
„jelentéktelen” cselekedetek formájában is felszínre törhetnek. A
mindennapi élet e pszichopatológiáját Freud az elfojtott vágyak
jeleként értelmezte. Nézzük egy rendkívül összetett személyiség,
Winston Churchill példáját. Churchill egyszer Sir Alan F. Brooke
tábornaggyal ebédelt a második világháború folyamán Észak-
Afrikában. A rekkenő hőségben a legyek százával rajzottak
körülöttük. Churchill ahányat csak tudott, agyoncsapott, ahogy azt
valószínűleg bárki más is megtette volna. Ekkor hirtelen
meghökkentő dolgot tett. (Sir Alan mély megdöbbenéssel számol be
a történtekről.) Az ebéd vége felé Churchill összegyűjtötte a döglött
legyeket, és libasorba rendezte őket az asztalterítőn, ahogy a főúri
vadász tiszteletére is szolgái sorba rendezik az elejtett vadakat
(viscount Alanbrooke, 1957).[246]
Ha Churchill viselkedését egyszerűen megszokásként
„értelmeznénk”, a kérdés továbbra is megválaszolatlan maradna: Mit
jelent ez a furcsa szokás? Jóllehet Churchill viselkedése nekrofil
hajlamra utal, ebből még nem következik szükségszerűen, hogy
Churchill nekrofil karakter, ám feltehetőleg személyiségének
meghatározó vonásáról van szó. (Churchill jelleme túl bonyolult,
semhogy néhány oldalon érdemben elemezhetnénk.)
Azért hoztam fel Churchill példáját, mert az adatok megbízható
forrásból származnak, és mert széles körben ismert ember.
Hasonlóan mellékesnek tűnő viselkedésepizódokat az emberek
többségénél is megfigyelhetünk. A leggyakoribb szokások egyike kis
tárgyak – például a gyufa vagy a virágok – eltörése vagy
megcsonkítása, mások pedig a sebeiket piszkálják. Súlyosabb a
helyzet, ha valaki szép dolgokat rongál, mondjuk épületeket vagy
bútordarabokat; a legszélsőségesebb esetben felhasogathat egy
festményt a múzeumban, vagy a magán lévő sebeket tépi-marja.
A nekrofil viselkedés további példáját találjuk meg olyan
emberekben – különösen orvostanhallgatókban és orvosokban akik
vonzódnak a csontvázakhoz. Ezt rendszerint hivatásuk iránti
érdeklődéssel magyarázzák, de a soron következő,
pszichoanalitikus adatokon nyugvó beszámoló kétségessé teszi,
hogy ez mindig így volna. Egy orvostanhallgató csontvázat tartott a
hálószobájában. Egy idő elteltével nem kis zavar közepette
elmondta az analitikusának, hogy gyakran befekteti a csontvázat az
ágyába, átöleli és csókolgatja. Ennél a személynél más nekrofil
vonások is napvilágra kerültek.
A nekrofil karakter nyilatkozik meg akkor is, amikor valaki egy
probléma vagy konfliktus egyedüli megoldásának az erő és az
erőszak alkalmazását tartja. A kérdés nem az, hogy bizonyos
körülmények között szükség van-e erőszakra, a nekrofil
embertípusra az jellemző (ahogy azt Simone Weil megfogalmazta:
rendelkezni azzal az erővel, hogy az embert holttestté változtassa),
hogy kizárólag a nyers erőben látja a megoldást minden esetben. A
gordiuszi csomót mindig át kell vágni, és fölösleges a probléma
türelmes kibogozásával foglalkozni. Ezek az egyének alapjában
rombolással válaszolnak az életben felmerült problémákra, eszükbe
sem jut, hogy építő módon fogjanak hozzá. Úgy kezelik a helyzetet,
mint a királynő az Alice Csodaországban című műben: „Le a
fejükkel!” Ez a késztetés olyan erővel hat rájuk, hogy többnyire észre
sem veszik azokat a lehetőségeket, amelyek nem igényelnek
pusztítást, vagy nem ismerik el, amint az már annyiszor
bebizonyosodott, hogy hiábavaló az erő alkalmazása hosszú távon.
Ennek a személyiségtípusnak egyik klasszikus esete, amikor
Salamon király eldöntötte a vitás kérdést annak a két asszonynak az
esetében, akik maguknak követeltek egy gyermeket. Midőn a király
megparancsolta, hogy vágják ketté a gyermeket, az igazi anya
engedett, inkább legyen a gyermek a másiké, mint hogy megöljék,
ám az álanya azt választotta, hogy vágják ketté a kisgyermeket.
Döntése jellemzően egy nekrofil, a tulajdona iránt megszállott ember
viselkedése.
A nekrofília enyhébb formája a különböző betegségek és a halál
iránti elénk érdeklődés. Erre lehet példa az az anya, aki mindig csak
gyermeke betegségeivel, kudarcaival törődik, és sötét jövőt jósol.
Egyúttal nem tulajdonít jelentőseget a kedvező változásoknak, szóra
sem méltatja gyermeke lelkesedését, és észre sem veszi, milyen új
tulajdonságok fejlődnek ki benne. Az anya látszólag nem árt a
gyermeknek, de lassanként kiöli belőle az életörömöt, a tudás
gyarapításába vetett hitet, míg végül megfertőzi saját nekrofil
szemléletmódjával.
Ha belehallgatunk a különböző társadalmi osztályokba tartozó,
középkorúaknái idősebb emberek beszélgetésébe, meglepve
tapasztaljuk, hogy szinte kizárólag csak a betegségek és a halál
körül orognak a felvetett témák. Ennek persze számos oka lehet,
például, hogy nem érdekli őket, mi történik a nagyvilágban, vagy az,
hogy a betegség és a halál az egyetlen drámai elem az életükben.
Csupán ezekről a témákról tudnak beszélni, leszámítva talán a
családi ügyeket. Ha mindezt figyelembe vesszük is, sokan
maradnak, akikre mindez nem igaz. Jórészt úgy érhetők tetten, ha
megfigyeljük, milyen átéléssel és izgalommal ecsetelik a
betegségeket és a szomorú eseményeket, mint a halál, az anyagi
gondokat és így tovább. A nekrofil egyén halál iránti vonzalma
sokszor nemcsak a beszélgetésekben, hanem az újságolvasás
módjában is megnyilatkozik: elsőként olvassa el a halálhíreket és a
gyászjelentéseket. Szívesen beszél a halálról különböző
megközelítésben: miben haltak meg emberek, milyen körülmények
között, ki halt meg nemrégiben, ki van a halálán stb. Örömmel megy
temetésekre és temetőkbe, egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy
eleget tegyen társadalmi kötelességének. Láthatjuk, hogy a nekrofil
egyén temetések és temetők iránti elkötelezettsége a nekrofília
enyhébb formája a korábban tárgyalt, temetési segédekkel és
sírokkal kapcsolatos esetekhez képest.
A nekrofil egyén egyik viszonylag nehezen megragadható vonása
a sajátosan élettelen hanghordozás. Ez nem a beszélgetés
témájának következménye. Egy rendkívül értelmes, de erősen
nekrofil beállítottságú ember adott esetben roppant érdekfeszítő
dolgokról beszélhet, amelyek fel is keltenék a hallgatóság figyelmét,
ha nem a rá jellemző tónustalan hangon adná elő. Előadásmódja
végig merev, hideg és zárkózott, pedáns és unalmas marad. Egy
ellenkező típusú karakter, egy életigenlő egyén akár egy
jelentéktelen eseményről is beszélhet, ám ahogy előadja,
ösztönzőleg hat a hallgatóságra, érdeklődést vált ki, és örömet
szerez. A nekrofil egyén olyan, mint egy örömrontó egy társaságban,
inkább untat, mint felélénkít, fárasztja a társaság tagjait. Ezzel
szemben egy életszerető ember életenergiával sugározza be
környezetét.
A nekrofil viselkedés egy másik jellemzője a múlthoz és a
vagyonhoz való viszonyulás. A nekrofil egyén csak a múltat érzi
valóságosnak, a jelen és a jövő mintha nem is lenne. A múlt, azaz
ami meghalt, uralja az életét, az intézmények, a törvények, a
vagyon, a hagyományok és a birtokolt tárgyak teszik ki az életét.
Röviden: a dolgok vezérlik az embert, szabályokat követek, tehát
élek, a halott uralkodik, az élő fölött A nekrofil ember – személyes,
filozófiai vagy politikai – gondolkodásmódjában a múlt szent és
sérthetetlen, bármi, ami új, értéktelen, a mélyreható változások a
„természet” rendje elleni véteknek számítanak.[247]
A nekrofília következő vonatkozása a színekhez fűződő viszony.
A nekrofil egyén általában előnyben részesíti a sötétséget, a
fényelnyelő színeket – mint a fekete vagy a barna –, és nem kedveli
a világos, ragyogó színeket.[248] Szembeötlik a ruháik színében, és
hogy milyen színeket használnak a festéshez. Természetszerűleg,
ha valaki hagyománytiszteletből visel fekete ruhát, ennek semmi
köze sincsen a jelleméhez.
Az eddig elemzett klinikai anyagból is láttuk, hogy a nekrofil
egyén különös vonzalmat érez a kellemetlen – alapjában a bomló és
a rothadó hús – szaga iránt. Ez nagyon sok nekrofil beállítottságú
emberre igaz, és általában kétféle módon jelenik meg: 1. A rossz
szagok keltette élvezet, ezek az emberek ellenállhatatlan vágyat
éreznek az ürülék, a vizelet és a mocsok iránt, odavannak a büdös
mellékhelyiségekért. 2. Leggyakrabban azonban elfojtják a rossz
szagok iránti élvezetüket. Ez viszont oda vezet, hogy megszállottan
üldözik a kellemetlen szagokat, amelyek valójában nem is léteznek.
(Sokban közös ez a viselkedés az anális karakter
tisztaságmániájával.) Bármelyik típusról legyen is szó, a nekrofil
típusú embert vonzzák a kellemetlen szagok. Miként azt már
korábban megjegyeztük, ez a hajlamuk igen gyakran „szimatolókká”
(H. von Hentig, 1964) teszi őket. Nemritkán már az arckifejezésük is
erről árulkodik. Sok nekrofil személy járkál olyan arckifejezéssel,
mintha a környezet örökösen büdös volna. Ha alaposabban
megnézzük a Hitlerről készült képeket, könnyen felfedezhetjük az
arcán ezt a jellegzetes szimatoló arckifejezést. Nem minden nekrofil
egyénen figyelhetjük ezt meg, ám ha tetten érj ük valakin, akkor
szenvedélyének ez a legmegbízhatóbb jele. A nekrofil személyek
arckifejezéseinek másik jellegzetessége, hogy nem tudnak nevetni.
Vonásaik valami teljesen élettelen, affektált vigyorgásba torzulnak,
amelyből hiányzik az igazi nevetés felszabadító és örömteli
sajátossága. Nem csupán arról van szó, hogy hiányzik belőlük a
„szabad” nevetés képessége, hanem arcizmaik sem képesek a
megfelelő mozgások végrehajtására. Ha megfigyelünk valakit a
tévében, amint beszédet mond, és arckifejezése mit sem változik a
beszéd alatt, mintha formába öntötték volna, a beszéd elején és
végén engedélyez magának egy vigyort, ahogy azt elvárják tőle az
amerikai szokásoknak megfelelően, akkor helyben vagyunk Ezek az
emberek nem tudnak egyszerre beszélni és nevetni, mert figyelmük
vagy az egyikre összpontosul, vagy a másikra. Nevetésük nélkülöz
minden spontaneitást, inkább előre gyártott sablon, miként egy
tehetségtelen színész betanult mozdulatai. A bőr is lehet a nekrofil
karakter jele: élettelen, „száraz”, betegesen sápadt. Ha azt érezzük
valakiről, hogy „piszkos” az arca, akkor nem arra gondolunk, hogy
nem mosakodott, hanem arra, hogy bizonyos nekrofil vonásokat
tükröz.
A nekrofil karakter nyelvi jellegzetességei
A nekrofil egyén szóhasználatában kivált gyakran fordulnak elő a
rombolásra, az ürülékre és a vécére utaló kifejezések. Jóllehet a
„szar” elterjedt fordulat manapság, mégis könnyen kiszűrhetők azok,
akik a megszokott használaton túl előszeretettel szövik bele
mondandójukba. Egy huszonkét éves fiatalember számára minden
„szaros”: az élet, az emberek, az ötletek és a természet. Büszkén
állítja magáról: „A rombolás művésze vagyok.” Számos példát
találtunk a nekrofil egyének nyelvi jellegzetességeire, amikor német
munkások és alkalmazottak körében végzett felmérés eredményeit
összegeztük (lásd korábban, 2. fejezet, 37. lábjegyzet).
Tanulságképpen nézzünk az egyik kérdésre – Mi a véleménye arról,
hogy a hölgyek rúzst és sminket használnak? – adott válaszok közül
néhányat: „polgári (burzsoá)”, „nem természetes”, „nem higiénikus”.
[249] A válaszok az éppen divatos ideológiát tükrözték. A válaszadók

némelyike azonban így felelt: „mérgező”, „kurvás”. E teljességgel

megalapozatlan ítéletek sokat elárulnak az illetők
karakterstruktúrájáról. Akik efféle válaszokat adtak, szinte kivétel
nélkül destruktív tendenciát mutattak egyéb válaszaikban is.
Michael Maccoby és én kísérletet dolgoztunk ki, hogy
eldönthessük, igaz-e a nekrofíliával kapcsolatos hipotézisünk.
Interpretatív kérdőívünk a frankfurti tanulmány irányát követte, de
inkább eldöntendő, mint kiegészítendő kérdéseket tettünk fel,
összesen tizenkettőt. Némelyik kérdés az anális-gyűjtögető típus
attitűdjére, mások pedig az eddig tárgyalt nekrofil sajátosságokra
vonatkoztak. Maccoby hat, teljesen különböző populációból állította
össze a mintát (eltérő társadalmi osztály, faj és neveltetés) Hely
hiányában sajnos nem térhetek ki a módszertani részletekre és a
kapott eredményekre részletesen. Egészen röviden annyit
mondhatok, hogy az elemzés nyomán 1. azonosítottuk a nekrofil
szindrómát, és igazoltuk az elméleti feltevéseket; 2. az életigenlő és
a nekrofil tendenciák mérhetőnek bizonyultak; 3. e tendenciák
szorosan összefüggtek bizonyos társadalompolitikai
megfontolásokkal. „Az interpretatív kérdőív elemzése alapján úgy
ítéljük meg, hogy a vizsgált minta 10-15 százaléka dominánsan
nekrofil hajlamú. (…) A kérdezőbiztosok nagyfokú sterilitást
tapasztaltak az alanyoknál és az otthonukban. Holt, örömtelen légkör
vette őket körül (…)” (M. Maccoby, 1972).
A kérdések egy része lehetőséget adott, hogy következtetéseket
vonjunk le a megkérdezettek karaktere és politikai nézetei közötti
összefüggésekkel kapcsolatban. Az érdeklődő olvasót Maccoby
tanulmányában található részletesebb adatokhoz utalom E helyütt
csak a következő megjegyzést kívánom tenni: „Valamennyi
megvizsgált mintában szoros korrelációt találtunk az életellenes
tendenciák és a fokozottabb katonai ellenőrzést, illetve a szakadárok
elnyomását támogató nézetek között. A megkérdettek e csoportba
tartozó tagjai az alábbi szempontokat tartották a legfontosabbnak: a
lázadók szigorúbb ellenőrzése, a kábítószer-ellenes törvények
keményebb betartatása, a vietnami háború megnyerése, az
elnyomottak ellenőrzése, a rendőri hatalom növelése és a
kommunizmus legyőzése az egész világon” (M, Maccoby, 1972).
A nekrofília és a technokrácia kapcsolata
Lewis Mumford kapcsolatot fedezett fel a pusztításhajlam és a
hatalomközpontú „megagépek” között, elemzéséből kiderül, hogy
nincsen lényeges különbség, hogy ötezer éve készültek-e
Mezopotámiában és Egyiptomban vagy a mai Európában és Észak-
Amerikában. Így ír:

A műszaki eszközök konceptuálisán már ötezer éve elszakadtak

az emberi életben játszott funkciójuktól és az ókét létrehívó céloktól,
mini például a rend növelése, az erő fokozása, az előrejelzés
pontossága, de legfőképpen az ellenőrzés vált lehetetlenné. Ez a
tudományos gondolkodást megelőző ideológia maga után vonta,
hogy az egykori önálló emberi tevékenységek is a technika fejlődése
szerint módosultak és silányultak: megszületett a „tömegkultúra” és
a „tömeges ellenőrzés”. E szellem maró iróniájú szimbolikájaként
Egyiptomban hatalmas sírok épültek mumifikált holttestek számára,
majd később Asszíriában – mint ahogy valamennyi terjeszkedő
birodalomban – a műszaki fejlettségből fakadó hatékonyság
mértékében elpusztított falvak és városok, valamint mérgezett földek
jelezték a műszaki haladást. És ezek meg szóra sem érdemesek a
mai „civilizált” borzalmakhoz képest (L. Mumford, 1967).

Kezdjük a tárgyalásunkat a modern ipari társadalomban élő

ember legegyszerűbb és talán legkirívóbb sajátosságával: az
emberek, a természet és az élőlények iránti érdeklődést felváltja az
élettelen műszaki dolgok iránti fokozódó vonzalom. A példák az
utcán hevernek. Az iparosodott világban egyre többen akadnak, akik
gyengédebben és több érdeklődéssel fordulnak az autójuk, mint a
feleségük felé. Büszkék a járgányukra, babusgatják, lemossak (meg
azok is, akik megengedhetnék maguknak, hogy másokkal mosassák
le), sok helyütt kedveskedő becenevet találnak ki neki, állandóan
fürkészik, és aggodalom tölti el őket a rendellenes működés
legapróbb jelére. Jóllehet az autó nem a szexualitás tárgya, de a
szereteté mindenképpen.[250] Egyesek számára az élet nő nélkül
még csak-csak elviselhető, ám autó nélkül elképzelhetetlen. Az
autóhoz való ilyen fokú ragaszkodás nem különös, hogy ne
mondjam, perverz egy kicsit?
Egy másik példa a fotózás. Ha megfigyeljük a turistákat – vagy
akár saját magunkat –, rájövünk, hogy fényképezünk ahelyett, hogy
látnánk. Persze óhatatlanul abba az irányba kell néznünk, ahol a
céltárgy van, hogy a fényképezőgépet beállíthassuk. Aztán
megnyomjuk a gombot, előhívatjuk a filmet, és visszük haza. Ám aki
néz, még nem biztos, hogy lát is. A látás talán az ember
legcsodálatosabb adottsága, cselekvést, nyitottságot, érdeklődést
igényel, és nélkülözhetetlen hozzá a türelem és összpontosítás.
Lekapni valamit (kulcsfontosságú itt ez a degradáló kifejezés)
lényegében azt jelenti, hogy tárgyiasítjuk a látást, megmutathatjuk a
barátainknak a képet, hogy igazoljuk, „ott voltunk”. Ugyanez igaz
azokra a zenekedvelőkre, akik azért hallgatnak zenét, hogy a
lemezjátszójuk vagy hifiberendezésük műszaki lehetőségeivel
kísérletezzenek, illetve kipróbálják, hogy működik a frissen vásárolt
kiegészítőjük. A zenehallgatás átalakult a műszaki haladás
vadonatúj termékének tanulmányozásává.
A tárgyimádat másik ékes példája, amikor technokrata lelkületű
egyének emberi ügyességet kívánó feladatokhoz „okos”, „emberi
munkát kiváltó” eszközöket vetnek be. Kezdve az eladóktól, akik
még egy egyszerű összeadást is számológéppel végeznek el, olyan
tunya egyénekig, akik arra sem hajlandók, hogy a szomszéd utcáig
gyalog menjenek, inkább bevágódnak a kocsijukba. Azokról a
„hasznos” eszközökről már nem is beszélve, amikor elég
megnyomni egy gombot vagy átbillenteni egy kapcsolót, mire beindul
egy szökőkút, kinyílik az ajtó, de sorolhatnánk a végtelenségig
egyéb értelmetlen, sőt nemegyszer abszurd találmányokat is.
A félreértések elkerülése végett leszögezem: nem az a gond, ha
valaki beül az autójába, lefényképez valamit, vagy más
berendezéseket vesz igénybe, ez önmagában még nem a nekrofil
hajlam megnyilvánulása. Ám nyomban azzá válhat, ha az élet iránti
érdeklődésünket és a számtalan emberi képességet pótoljuk velük.
És nyilván azt sem állítom, hogy nekrofil hajlamú az a mérnök, aki
szenvedélyesen különféle gépek kifejlesztésén fáradozik. Ettől még
produktív ember lehet, aki imádja az életet, egészséges módon
viszonyul embertársaihoz, a természethez, a művészethez,
miközben építő gondolatai műszaki kérdések körül forognak. Ezzel
szemben azokról beszélek, akik az élő dolgok helyett inkább
technikai kérdésekkel foglalkoznak, ám azokkal halálos precizitással
és élettelen módon.
E jelenségek nekrofil jellege akkor válik igazán szembeötlővé, ha
elemzünk néhány, modern korunkból vett példát, amelyekben
szorosan összefonódik a technika és a pusztításhajlam. E kapcsolat
egyik első explicit és máig legékesebb megnyilatkozása F. T
Marinetti, az olasz futurizmus atyja és vezetője, aki egész életében
hű maradt fasiszta elveihez. Első Futurista kiáltványában (1909)
fogalmazza meg azokat az eszményeket és módszereket, amelyek a
nemzetiszocializmusban és a második világháborúban tökéletesen
testet öltöttek.[251] Művészként megadatott neki az a nagyfokú
érzékenység, hogy előre lássa azokat a kérlelhetetlenül kibontakozó
folyamatokat, amelyek akkoriban legfeljebb csupán nyomokban
tűntek fel:

1. A veszély szeretetét, az erőre és merészségre való törekvést

akarjuk megénekelni.
2. A bátorság, a vakmerőség, a lázadás lesznek költészetünk
lényeges elemei.
3. Az irodalom mindmáig a megfontolt mozdulatlanságot, a
révületet és az álmot magasztalta. Mi a kihívó mozgást, a lázas
álmatlanságot, a futó lépéseit, a halálugrást, a pofont és az
ökölcsapást magasztaljuk.
4. Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel
gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó
lélegzetű kígyóhoz hasonlatos vastag csövekkel díszített
motorházával (…) egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a
kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Niké szobra.
5. Azt az embert akarjuk dicsőíteni, aki a kormánykereket tartja,
melynek képzelt rúdja átéri a Földet, rohanó futásban, földi
pályájának körein.
6. Kell, hogy a költő hévvel, nagyvonalúsággal és teljesen adja
oda magát, hogy a leglényegesebb elemek lelkesítő hevét növelje.
7. Nincs másban szépség, csak a küzdelemben. Egyetlen mű
sem lehet igazi alkotás, ha nincs támadó jellege. A költészetet úgy
kell felfogni, mint heves támadást ismeretlen erők ellen, hogy azután
az ember előtt megadásra lehessen kényszeríteni őket.
8. A századok legkiemelkedőbb csúcsain állunk! (…) Miért
kellene hátranéznünk, ha ki akarjuk tárni a lehetetlen rejtelmes
kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk,
miután megteremtettük az örök, mindenütt jelen levő sebességet.
9. A háborút akarjuk dicsőíteni – a világ egyetlen megtisztítóját –,
a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív
magatartását, azokat a szép elveket, amelyekért meghal az ember,
és a nő megvetését.
10. Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az
akadémiák minden fajtáját, és harcolni akarunk az erkölcsösködés, a
nőmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen.
11. Meg fogjuk énekelni a munkától, örömtől vagy lendülettől
felkavart nagy tömegeket: megénekeljük a forradalmak sokszínű és
sokhangú áradatait a modem világvárosokban; megénekeljük a
fegyvergyárak és vad villamos holdaktól megvilágított hajógyárak
vibráló éjszakai tüzét; a mohó állomásokat, melyek füstölgő kígyókat
nyelnek el; a csavart füstjük szálán felhőkre függesztett műhelyeket;
a hidakat, melyek mint óriási tornászok kapaszkodnak át a folyókon,
s késpengeként villognak a napfényben; a kalandos gőzhajókat,
melyek a látóhatárt kémlelik, a széles keblű lokomotívokat, melyek
mint hatalmas, csövekkel kantározott fémlovak toporzékolnak a
síneken, és sikló szállását a repülőgépeknek, melyek légcsavarja
zászlóként csattog a szélben, s úgy tapsol, mint a lelkes tömeg.
 Ebben az idézetben a nekrofília számos lényeges eleme
megtalálható: a sebesség és a gép imádata, a költészet mint a
támadás eszköze, a háború dicsőítése, a kultúra lerombolása, a nők
gyűlölete, a mozdonyok és a repülőgépek élő erőkként való
megszemélyesítése.
Azt szokták mondani, hogy Marinetti forradalmár volt, mert
szakított a múlttal, új kapukat nyitott egy megálmodott világra,
amelyet a nietzschei Übermenschck népesítenek be, mert – Picasso
és Apollinaire mellett – ő a modern művészet egyik igen fontos
alakja. Hadd válaszoljam erre, hogy forradalmi gondolatai
rokonságot mutatnak Mussolini, de még inkább Hitler
eszmevilágával. Marinetti ügyes szónoki fogásaival magával ragadja
olvasóját, forradalmi szelleme, amely a technika imádatában
nyilvánul meg, és a rombolást tűzi ki maga elé célként, akár a
nácizmus jellemzése is lehetne. Mussolini és Hitler lázadónak talán
nevezhető (Hitler inkább, mint Mussolini), de forradalmárnak
semmiképpen. Nem alkottak semmi eredetit, és semmilyen, az
ember boldogulását célzó jelentős változást sem idéztek elő a
világban. Hiányoztak belőlük a forradalmi szellem lényeges
tulajdonságai: az élet szeretete, a vágy, hogy a forradalmi szellem
kibontakozzon és növekedjék, valamint a függetlenség szenvedélye.
[252]
A technika és a pusztításhajlam még nem fonódott össze
szembetűnően az első világháborúban. A repülőgépek nem okoztak
különösebb károkat a tank pedig a hagyományos fegyverzetek
továbbfejlesztésének későbbi fázisában vált hatékony eszközzé. A
második világháború radikális változást hozott: a repülőgépeket
immár tömegmészárlásra is képessé tették.[253] A bombázógépeken
szolgáló embereknek aligha jutott eszébe, hogy percek leforgása
alatt emberek ezreit törlik el a föld színéről. A repülőgépek
személyzete csapat volt, egyikük vezette a gépet, a másik navigált,
egy harmadik pedig ledobta a bombákat. Tettüket nem érezték
gyilkosságnak, lévén, hogy nem is látták az ellenséget odalent.
Mindenekelőtt arra törekedtek, hogy megfelelően kezeljek a
bonyolult gépezetet a gondosan kimunkált bombázási terv
maradéktalan végréhajtása érdekében. Valószínűleg ott motoszkált
tudatuk mélyén, hogy tettük nyomán ezrek, nemegyszer százezrek
haltak meg, égtek el vagy nyomorodtak meg örökre, de tudatosan
aligha fogták fel cselekedeteik súlyát. Paradox módon hangzik, de
ez nem tartozott rájuk. Ez lehetett az oka, hogy nem érezték
magukat bűnösnek – legalábbis sokuk nem – amiatt, amit elkövettek,
noha a legborzalmasabb dolgokat hajtották végre, amit csak ember
elkövethet.
A modern légi hadviseléssel kapcsolatos pusztítás a modern
tömegtermelés[254] elvét követi: a munkás és a mérnök teljesen
elidegenedett a munka tárgyától. A felső vezetés tervei szerinti
műszaki feladatokat hajtanak végre, de sokszor nem is látják
fáradozásaik végeredményét. Ám ha látják is, az már nem az ő
dolguk és felelősségük, hogy mire használják. Nem kell azon
tűnődniük, vajon az emberiség hasznára vagy kárára válik, amit
létrehoztak – ez a vezetőségre tartozik. A vezetőség szempontjából
a „hasznosság” mércéje, hogy mennyi „profitot hoz”, a termék igazi
felhasználása azonban kívül esik érdeklődési körükön. A „profitot
hoz” háborúban azt jelenti, hogy az ellenség legyőzését szolgálja, s
ebben az értelemben a döntés, hogy valami profitot hoz-e, éppolyan
homályos megfontolásokon nyugszik, mint ami Fordot elvezette az
autók tömeggyártásának beindításáig. A mérnöknek és a pilótának
elég megtudnia a vezetőség döntését, nem tisztük, hogy
megkérdőjelezzék a döntést, de ez nem is foglalkoztatja őket. Ha
százezer ember elpusztításáról van szó Drezdában vagy
Hirosimában, vagy Vietnamban az ország lerombolása a cél, akkor
nem a mérnöknek és a pilótának kell azon töprengenie, hogy
katonailag és erkölcsileg igazolhatók-e a parancsok – nekik csupán
igyekezniük kell megfelelően működtetni a gépet.
Az iménti értelmezés ellen vethetné valaki, hogy a katonák mindig
is kötelesek voltak kérdés nélkül végrehajtani a parancsot. Ez igaz,
de az ellenvetés figyelmen kívül hagyja azt a lényeges különbséget,
ami a gyalogos és a bombázó pilóta között fennáll. A gyalogosok
közvetlenül rombolnak a fegyvereikkel, és nem gyilkolnak le
tömegesen olyan embereket, akiket soha életükben nem láttak.
Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy ha a hagyományos katonai
fegyelmet és a hazafias kötelességérzetet kiterjesztjük a pilótákra is,
egyre kevesebb kétely marad bennük tetteik következményeit
illetően ők is feltétel nélkül végrehajtják a parancsot. Ám nem ez a
probléma gyökere, bármennyire igaz is mindez a szárazföldi
egységekben harcoló átlagkatonára. A pilóták magasan képzett,
műszaki beállítottságú emberek, akiknek aligha van szükségük
efféle motivációra, hogy habozás nélkül, megfelelően lássák el
feladatukat.
A nácik a zsidók tömeges legyilkolását úgy szervezték meg,
mintha valamiféle termelési folyamat lett volna, bár ebben az
esetben a tömeggyilkossághoz nem kellettek kifinomult műszaki
megoldások A folyamat kezdetén az adott szempontok szerint
kiválogatták azokat, akik hasznos munkára foghatók. Akik nem
feleltek meg a kritériumnak, a gázkamrákba vezették őket, és azt
mondták nekik, hogy higiéniai célból van szükség a tisztálkodásra.
Aztán kinyitották a gázcsapokat. A folyamat végén a ruhadarabokat
és más, még használható dolgokat, mint például a hajat, az
aranyfogakat eltávolították, kiválogatták, és „újra felhasználták”, és a
holttesteket elégették. Az áldozatokat módszeresen, nagy
hatékonysággal „feldolgozták”: a kivégzést foganatosítóknak nem
kellett végignézniük az áldozatok agóniáját, ők csak a Führer
gazdasági-politikai programjában vettek részt, biztonságos távolból
végezték dolgukat, nem a saját kezükkel kellett kioltaniuk az
áldozatok életét.[255] Kétségtelenül nagyon meg kell keményítenie az
embernek a szívét, ha nem akarja, hogy megérintse azoknak az
embereknek a sorsa, akik elé kerültek, és akiket kiválasztott, hogy
majd pár száz méterrel odébb, egy órán belül meggyilkolják őket. Ez
minden bizonnyal sokkal nagyobb erőfeszítést kíván, mint a
bombázógépek személyzetétől, hogy a magasból leszórják végzetes
terhüket. A különbségek ellenére is a két helyzetnek van két
lényeges közös vonása: a rombolás magas technikai fejlettsége és
az emberi érzés tökéletes hiánya a tett végrehajtásakor. Ha ez a
fejlődés elérte a csúcspontját, immár semmi sem állhat a totális
rombolás útjába, mert senki sem rombol – az egyén csupán a
meghatározott – persze magától értetődően racionális – célokat
követő gépesített folyamatot szolgálja.
Ha a modern, nagy léptékű pusztításhajlam technikai-
bürokratikus természetével kapcsolatos eddigi megfontolásaim
helytállók, nem következik-e ebből a technicizálódás szellemének
nekrofil jellegére alapozott központi hipotézisem elvetése? Nem kell-
e elismernünk, hogy korunk technikai beállítottságú emberét
semmiféle szenvedély nem készteti rombolásra, hanem helyesebb
úgy beszélnünk róla, mint egy teljesen elidegenedett emberről, aki
döntően az agykérgére támaszkodik, akit éppoly kevés szeretet,
mint vágy fűt a rombolásért aki karakterológiai értelemben inkább
automata, mint romboló ember?
Nem könnyű felelni ezekre a kérdésekre. Ám leszögezhetjük,
hogy Marinettiben, Hitlerben, a nácik ezreiben, Sztálin
titkosrendőrségének tagjaiban, a koncentrációs táborok őreiben, a
kivégzőosztagokban a rombolás a fő hajtóerő. Vagy ők talán nem is
a „régimódi” emberfajtához tartoznak? Nem tévedünk, ha nekrofilnak
bélyegezzük a „technotronikus” társadalom szemléletmódját?
Nem tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre, amíg nem
tisztáztunk néhány más kérdést, amelyeket eddig még nem hoztam
szóba. Az első: mi a kapcsolat az anális-felhalmozó karakter és a
nekrofília között?
A klinikai adatok és a nekrofil beállítottságú egyének álmai az
anális karakterre jellemző vonások meglétére utalnak. Az
anyagcsere folyamata és az ürülék iránti érdeklődés – ahogy
korábban láttuk – szimbolikusan az elpusztult, rothadó és élettelen
dolgok utáni vágyat fejezi ki A „normális” anális-felhalmozó
karakterre csak az élettelenség jellemző, ám ettől még nem nekrofil.
Freud és követői egy lépéssel tovább mentek: rájöttek, hogy a
szadizmus gyakran az anális karakter mellékterméke. Ez nem igaz
ugyan minden esetben, de az átlagos felhalmozó karakteréi
egyénnél ellenségesebb érzületű és narcisztikusabb típusoknál ezt
tapasztaljuk De még a szadistának is szüksége van a másikra:
uralkodni akar fölötte, és nem elpusztítani. És akikben az ellenséges
érzület és a narcizmus ezen a határon is túlmegy, ők tartoznak a
nekrofil típusba. Arra törekszenek, hogy minden élőt holt anyaggá
változtassanak. Mindent és mindenkit el akarnak pusztítani, gyakran
saját magukat is, hiszen legfőbb ellenségük maga az élet.
A hipotézisből tehát a következő fejlődési folyamat adódik:
normális anális karakter → szadista karakter → nekrofil karakter, az
egyes fokozatok közötti különbség a narcizmus, az izoláltság és a
pusztításhajlam mértékének függvénye (a két véglet között
természetesen számtalan átmeneti fokozat létezik) A nekrofíliát úgy
írhatjuk le mint az anális karakter rosszindulatú elfajulását.
Ha az anális karakter és a nekrofília közötti kapcsolat olyan
egyszerű volna, mint ahogy az imént nagy vonalakban vázoltam,
elméleti szempontból meg is elégedhetnénk vele. Ám ez a kapcsolat
közel sem ilyen egyszerű. A XIX. századi középosztályra jellemző
anális karakter manapság egyre ritkább a gazdasági szempontból
sokkal fejlettebb termelési módba integrálódott populáció
körében.”[256] Jóllehet a totális elidegenedés jelensége valószínűleg
még nem jellemző az Egyesült Államok lakosságának nagy részére,
de jellemző a népesség azon hányadára, amely mérvadóan
befolyásolja a társadalom egészére vonatkozó fejlődési
tendenciákat. Valójában ez az újfajta karakter alapvetően eltér a régi
kategóriáktól – orális, anális és genitális karakter. Az új
tulajdonságokat a „marketingkarakter” terminussal igyekeztem
megragadni (E. Fromm, 1947).
A marketingkarakter számára minden árucikk – nemcsak a
dolgok, hanem az egyének is, fizikai energiájukkal, képességeikkel,
tudásukkal, nézeteikkel, érzéseikkel, sőt a mosolyukkal együtt. Ez a
karaktertípus történeti szempontból egészen új jelenség, mert a
kapitalizmus teljesen kifejlett formájának terméke, mindenekelőtt a
piacra összpontosít – árupiac, munkaerőpiac és a személyiségpiac
–, és alapelve szerint az előnyös csereüzlet révén teremt profitot.[257]
Az anális karakter – miként az orális és genitális karakter is –
olyan korszak terminológiája, amikor az elidegenedés még nem érte
el teljesen kifejlett formáját. Ezek a karaktertípusok addig
használhatók, amíg az egyénnek van érzéki tapasztalata a testéről,
testi működéséről és e működés végtermékeiről. A kibernetikus
társadalom embere immár elidegenedett testétől, csupán a siker
eszközének tekinti. Fiatalságot és egészséget kell sugároznia, mivel
ez a legfontosabb – narcisztikusan megélt – Tőkéje a
személyiségpiacon.
Ezen a ponton visszatérünk ahhoz a kérdéshez, amely miatt e
kitérőre szükség volt. Valóban jellemző a nekrofília a XX. század
második felének emberére az Egyesült Államokban és a többi,
hasonlóan fejlett kapitalista vagy államkapitalista társadalomban?
Ezt az új típusú embert nem érdekli többé az ürülék és a holttest,
sőt kimondott ellenérzésekkel kevert félelemmel viszonyul a
holttestekhez, ami olyan törekvéseket szült, hogy az elhunyt
holttestét jobb állapotba hozzák, mint amikor még élt. (Ez nem
reakcióképzés, hanem az új életszemlélet része, ami tagadja a
természetes, nem ember alkotta valóságot.) De az ember még ennél
drasztikusabban beavatkozik a dolgok menetébe. Elfordul az élettől,
az embertársaitól, a természettől és a gondolatoktól, röviden
mindentől, amiben lüktet az élet. Tárgyakká változtat minden élőt,
beleértve saját magát is, valamint az összes adottságát és
képességét: az értelmet, a látást, a hallást, az ízlelést és a
szeretetet. A szexualitás technikai készséggé („szeretkezőgép”)
alacsonyodik, az érzések ellaposodnak, néha szentimentalitás lép a
helyükbe. Az örömöt – az élet lüktetésének heves kifejeződését –
felváltja a „szórakozás” vagy az izgalom. Az emberben rejlő szeretet
és gyengédség egyre inkább elgépiesedik. A világ élettelen tárgyak
halmazává válik. A mesterséges ételek és a mesterséges szervek
megjelenésével az ember egy totális gépezet inherens alkatrészévé
idomul, az ember irányítja a gépezetet, de egyidejűleg a gépezet is
irányítja az embert. Nincs többé életterv vagy életcél az ember előtt,
azt teszi, amit a technika logikája diktál. Büszkeséggel tölti el
műszaki elméjének lenagyszerűbb tette, ti. hogy robotokat állít elő,
sőt a téma egyes szakértői biztosítanak bennünket, hogy hamarosan
aligha tudjuk majd megkülönböztetni a robotokat az élő emberektől.
De nem is lesz ez annyira megrázó, ha már egyszer maga az ember
sem sokban tér el egy robottól.
Az élővilágból „életmentés” világ, az emberekből személytelen
bábok lettek, a halál vette birtokba a világot. A halál immár nem a
kellemetlen szagú ürülék vagy a holttest szimbolikus kifejeződése.
Az új szimbólumok tiszta, ragyogó gépek, az emberek nem
vonzódnak a büdös vécékhez, helyette az alumíniumot és az üveget
bálványozzák.[258] Lassan azonban előtűnik az antiszeptikus
homlokzat mögött meghúzódó valóság. Az ember a haladás
nevében bűzlő és mérgező (és most nem szimbolikus értelemben)
hellyé változtatja a világot. Megmérgezi a levegőt, a vizet, a földet,
az állatokat – és önmagát is. És mindezt olyan ütemben teszi, hogy
kétséges, száz év múlva lakható bolygó marad-e a Föld. Ismertek a
tények, nem törődnek a tiltakozókkal, a döntési pozícióban lévő
vezetők rendületlenül támogatják a műszaki „haladást”, és készek az
élet mindennemű megnyilvánulását feláldozni bálványaik oltárán. A
régi időkben gyermekeket és hadifoglyokat áldoztak, ám a
történelem folyamán sohasem volt még arra példa, hogy az ember
hajlandó legyen magát az életet – a magáét és valamennyi utódjáét
– felajánlani a Molochnak. Aligha jelent különbséget, hogy
szándékosan teszi-e mindezt vagy sem. Ha az ember nem volna
tisztában a leselkedő veszéllyel, mentesülne a felelősség alól. Ám a
nekrofil elem kérlelhetetlenül ott munkál karakterében, ami
megakadályozza abban, hogy a birtokában lévő tudást hasznosítsa.
Hasonló okfejtést hozhatnánk fel az atomháború előkészületeivel
kapcsolatban. A két szuperhatalom folyamatosan növeli
fegyverarzenálját, hogy elpusztítsa a másikat, és egyúttal az emberi
faj nagy részét is letörölje a föld színéről. Mind ez ideig egy
szalmaszálat sem tettek keresztbe, hogy kiküszöböljék a veszélyt;
az egyetlen igazi megoldás az lenne, ha megsemmisítenék az
összes atomfegyvert. A felelős vezetők gyakorlatilag már
nemegyszer kerültek olyan helyzetbe, hogy hajszálon múlott az
atomháború kirobbantása – mondhatni orosz rulettet játszottak a
veszéllyel. Hermán Kaim az On Thermonuiclear War (Az
atomháború, 1960) című könyvében a stratégiai érvelést elemezve
higgadtan teszi fel a kérdést, hogy ötvenmillió halott „elég” lesz-e.
Kétségtelenül a nekrofília szelleme lengi körül a témát.
A széles körű társadalmi felháborodást kiváltó jelenségek – a
kábítószer-függőség, a bűnözés, a kulturális és spirituális hanyatlás,
az igazi erkölcsi értékek lenézése – egyaránt a halálhoz és a
mocsokhoz való fokozódó vonzódást fejezik ki. Hogyan várhatná el
bárki is, hogy a fiatalok, a szegények és a reményvesztettek ne
esnének a hanyatlás bűvkörébe, ha annak a modem társadalom
útját kijelölő vezetők a leghangosabb szószólói?
Ez idáig a mechanikus, az élettelen és az anális összefüggés-
rendszert vizsgáltuk. Elkerülhetetlenül eszünkbe ötlik azonban egy
másik összefüggés is, ha a teljesen elidegenedett kibernetikus
ember karakterére gondolunk – a szkizoid és szkizofrén hajlam. A
nekrofil típusú emberben talán a legszembeszökőbb vonás a
gondolkodás, az érzelmek és az akarat szféráinak széthasadása.
(Ennek a hasadásnak a nyomán nevezte cl E. Bleuler
„szkizofréniának” ezt a betegséget – görögül a szkizo = hasadni,
phren = lélek.) A kibernetikus ember elemzésekor már láttunk példát
erre a tudathasadásos állapotra: a bombázó pilótájában vajmi kevés
érzelmi háborgás tört fel, noha jól tudta, hogy ezreket pusztít el a
gomb megnyomásával. De nem szükséges ilyen szélsőséges
példákhoz folyamodnunk, hogy megfigyelhessük a jelenséget. Az
általános megnyilvánulási formákat már sorra vettük. A kibernetikus
ember szinte kizárólag a szürkeállományára támaszkodik: úgy is
mondhatnánk: tisztem agyember. A környező világhoz és benne
önmagához is intellektuális síkon közelít. A dolgok lényegét,
működési elvét kutatja, és arra kíváncsi, hogyan hozhatók létre, és
hogyan manipulálhatók.
A tudomány támogatta ezt a közelítésmódot, ami a középkor
végétől kezdve meghatározóvá vált. Ez a modern haladás
esszenciája, a világ műszaki leigázásának és a tömegfogyasztásnak
az alapja.
Rejthet magában bármi veszélyt ez a fajta hozzáállás? Úgy is
tűnhetne, hogy ennek a „haladásnak” nincs semmilyen baljóslatú
mellékzöngéje, ha nem kellene szembenéznünk néhány,
aggodalomra okot adó ténnyel, Először is, tisztán agyembereket
távolról sem csak azok között találunk, akik tudományos pályájuknak
szentelték életüket, nagy számban fordulnak elő az átlagemberek –
irodai dolgozók, kereskedők, mérnökök, orvosok, menedzserek és
kivált az értelmiség képviselői és a művészek[259] – között is. Sőt,
feltehetően a városi lakosság körében a legnagyobb a számuk. A
világot dolgok halmazának tartják, csak akkor válnak hasznunkra a
leghatékonyabb módon, ha megfelelő rendszerben fogjuk fel őket.
Másodszor, de nem kisebb hangsúllyal esik latba, hogy az agyi-
intellektuális beállítottságú egyéneknek nincs érzelmi világuk.
Jellemzően nem elfojtják az érzelmeiket, hanem azok elsorvadtak,
és ha valamelyest pislákolnak is bennük, többnyire nyers formában
törnek felszínre, valamilyen szenvedély megnyilvánulásaként, mint
például a győzni akarás, a többi ember fölötti uralomvágy, a
rombolásvágy, valamint a szex, a sebesség és zajok kiváltotta
izgalom. Ám nem hagyhatunk figyelmen kívul egy másik, az
agyemberekre szintén fokozottan érvényes tényezőt sem: sajátos
narcizmnsa önmagában találja meg tárgyát – mint testet és
készséget/képességet azaz önmagában leli meg a siker eszközét.
Az agyember oly mértékben válik a maga által létrehozott gépezet
részévé, hogy narcizmusának egyenlő mértékben tárgyai a gépek és
önmaga. Sőt, narcizmusa e két tárgya között valamiféle szimbiotikus
kapcsolat áll fenn: „az individuális én és egy másik én (vagy
bármilyen, a saját énen kívül létező erő) közötti egyesülés, miközben
elveszítik saját énjük önálló integritását, és a kölcsönös függőség
állapotába jutnak” (E. Fromm, 194l).[260] Szimbolikus értelemben
nem a természet az ember szülőanyja, hanem az ember alkotta
„második természet”, a gépek, amelyek táplálják és védelmezik az
embert.
A kibernetikus ember másik vonása – hajlamos rögzült, monoton,
változatlanul ismétlődő viselkedési mintákat követni –
legszélsőségesebb formájában a szkizofrén megszállottakban fordul
elő. Megdöbbentő a hasonlóság a szkizofrén betegek és az
agyemberek között. De még ennél is elgondolkodtatóbb, ha egy
másik jelenséggel vonunk párhuzamot – amelyet egyelőre nem
sorolnak a szkizofrénia kategóriájába –, ez pedig az „autizmus” (első
ízben L. Kanner [1944] írta le, majd M. S. Mahler (1968) kutatta
részletesen a jelenséget). (Lásd még L. Bender szkizofrén
gyermekeken végzett kutatását [1942].) Mahler elemzését követve a
következő fontos vonások írják le az autista szindrómát: l. „Az élő és
élettelen anyag közötti, elsőrendű jelentőségű különbségtevés
képességének hiánya, amit von Monakow protodiakrízisnek nevezett
el” (M. S. Mahler, 1968). 2. Kötődés élettelen dolgokhoz – például
székhez vagy játékhoz –, valamint a gyermek kapcsolatteremtésre
való képtelensége személyekkel – például édesanyjával akik úgy
érzik, „nem tudnak gyermekük közelébe kerülni”. 3. Hasonló dolgok
megfigyelésére késztető megszállottság, ami Kanner szerint a
gyermekautizmus klasszikus ismérve. 4. A gyermek határozott
törekvése, hogy egyedül maradhasson („Az autista gyermek
legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy látványosan szembeszáll
mindenféle emberi és társadalmi kapcsolat iránti igénnyel” [M. S.
Mahler, 1968]). 5. A nyelvet (már ha beszélnek egyáltalán)
manipulációs célokra használják, és nem emberek közötti
kommunikációra („Az autista gyermekek jelekkel és gesztusokkal
irányítják a felnőtteket, félig-meddig élő vagy egészen élettelen,
akaratuk kiterjesztésére szolgáló mechanikus végrehajtó eszközként
– egy gép kapcsolójaként vagy berendezéseként – kezelik őket,
amelyek arra valók, hogy a gyermeket szolgálják” [M. S. Mahler,
1968]). 6. Mahler említ egy másik vonást is, amely különös
jelentőségre tesz szert a későbbiekben, amikor az agyemberekben
az „anális” komplexus jelentőségének csökkenésére vonatkozó
megfigyeléseket vizsgálom: „A legtöbb autista gyermek viszonylag
kevéssé képes saját testére összpontosítani, ami jórészt
megmagyarázza nagyfokú érzéketlenségüket a fájdalomra. A
szenzorium katexisének elégtelensége az erogén zónák
libidómegszállásának, ennek szekvenciális lefolyásának zavarával is
együtt jár” (M S. Mahler, 1968).[261]
Külön szeretném kiemelni, hogy az autista betegek nem tudják
megkülönböztetni az élőt az élettelentől, elkülönülnek a többi
embertől, inkább manipulációra használják a nyelvet, mint
kommunikációra, nagyobb érdeklődést tanúsítanak a mechanikus,
mint az élő szervezetek iránt. Bármilyen egyértelműnek hatnak is
ezek a felfedezések jelen tárgyunkra nézve, csak további, alaposabb
kutatások tárhatják fel, hogy vannak-e a felnőttekben olyan
patologikus mentális elváltozások, amelyek egybecsengenek az
autista gyermekekben talált kórképpel. Talán kevésbé spekulatív, ha
a kibernetikus emberben és a szkizofrén betegekben lejátszódó
folyamatok között keresünk kapcsolatot. Ám ez több szempontból is
rendkívül nehéz problémát vet fel:

1. A különböző pszichiátriai iskolák alapjában eltérő

meghatározásokat adtak a szkizofréniára. Kezdve a hagyományos
definícióktól, amelyek szerint a szkizofrénia organikus eredetű
betegség, számos egyéb definíció látott napvilágot, amelyek részben
összhangban állnak az Adolf Meyer (Sullivan, Lidz), valamint a
Fromm-Reichmann iskola tanításával, egészen a Laing által
képviselt radikálisabb álláspontig, amely utóbbi szerint a szkizofrénia
egyáltalán nem is betegség, hanem egy lélektani folyamat, amelyet
a korai gyermekkor óta tartó szubtilis és bonyolult interperszonális
viszonyokra adott válaszként értelmezhetünk. Amennyiben testi
elváltozások is kimutathatók, Laing az interperszonális folyamatok
eredményének és nem okának tartaná őket.
2. A szkizofrénia nem egyetlen jelenség, hanem különféle
mentális zavarok összefoglaló neve, ezért E. Bleuler óta
szkizofréniákról beszél a szakma, és nem szkizofréniáról mint egy jól
körülírható betegségről.
3. A szkizofréniát csak a közelmúltban kezdték mélyrehatóan
kutatni, s amíg nem áll rendelkezésünkre több kutatási eredmény, a
szkizofréniákra vonatkozó tudásunk óhatatlanul pontatlan marad.

Megítélésem szerint a probléma egyik vonatkozása, amely

mindenképpen további, elmélyültebb kutatásokat kíván, hogy mi a
kapcsolat a szkizofrénia és egyéb fajta pszichotikus folyamatok
között, kivált amelyeket az endogén depressziók kategóriába
sorolnak. Habár még egy olyan felvilágosult és kimagasló kutató,
mint Eugen Bleuler is határozott különbséget tett a pszichotikus
depresszió és a szkizofrénia között, és úgy tűnik, nemigen
tagadható, hogy a két lélektani folyamat nagyrészt eltérő formában
nyilvánul meg, szükség van átmeneti kategóriákra is – amelyek
ötvözik a szkizofrénia, a depresszió és a paranoia jellemzőit –, ami
viszont kérdésessé teszi, hogy helyénvaló-e két különböző
jelenségről beszélni. Felvetődik a kérdés, vajon e két mentális
betegség nem ugyanannak az alapvető lélektani folyamatnak az
eltérő megjelenési formája-e, másfelől pedig, hogy a szkizofrénia
különböző formái nem térnek-e el jobban egymástól, mint bizonyos
depressziós betegségek és a szkizofrénia bizonyos típusai. Ha
tényleg bebizonyosodna, hogy nem létezik alapvető különbség a két
mentális jelenségcsoport között, akkor azonnal megszűnnének a
depressziós és szkizofrén folyamatok megnyilvánulásai során
megfigyelt ellentmondások. Egyúttal rábukkannánk egy nyilvánvaló
ellentmondás nyitjára: egyfelől, az elméleti feltevések szerint
szkizofrén vonások érhetők tetten a modern emberben, másfelől
viszont a klinikai vizsgálatok krónikus depressziót állapítottak meg
ugyanebben a modem emberben, ahogy azt korábban, az unalom
elemzésekor már kimutattuk. Tanácsos lenne abból kiindulni, hogy
egyik címke sem egészen adekvát – vagy egyáltalán nem törődünk
a címkékkel.[262]
Igazán meglepő lenne, ha a kibernetikus agyember diagnózisa
nem mutatna alacsony fokú szkizofrén – az egyszerűség kedvéért
maradjunk ennél a kategóriánál – tüneteket. Ez az ember ugyanis
olyan viszonyok közt él, amelyek csupán mennyiségi szempontból
térnek el a Laing és mások által bemutatott szkizogén (szkizofréniát
generáló) családoknál tapasztalt légkörtől.
Meggyőződésem, kellő alapom van arra, hogy „mentálisan beteg”
társadalomról beszéljek, és megjósoljam, mi történik egy mentálisan
ép emberrel egy ilyen társadalomban (E. Fromm, 1955). Az a
társadalom, amely olyan körülményeket teremt, hogy a tagjai nagy
része szkizofréniában szenved, saját létezését ássa alá. A végső
stádiumba jutott, szkizofréniában szenvedő emberre jellemző, hogy
minden kapcsolatot megszakított a külvilággal, visszavonult saját kis
világába. Mindenekelőtt társadalmi szempontból tekintendő súlyos
betegnek: közösségidegen módon viselkedik, nem képes
megfelelően gondoskodni magáról, így vagy úgy mások segítségére
van utalva. (Ez nem teljesen igaz ebben a formában, mert a
tapasztalat szerint a szkizofréniás egyének bizonyos körülmények
között képesek dolgozni és magukról gondoskodni, persze csak
abban az esetben, ha hozzáértők kedvező körülményeket
teremtenek számukra, és az állam is anyagi juttatásban részesíti
őket.) Szkizofrén emberek nem tudnak egy társadalmat működtetni –
nem is szólva egy nagy és komplex társadalomról. Kedvezőbb a
helyzet, ha kisfokú szkizofréniában szenvedő egyénekről van szó,
mert ők tökéletesen el tudják végezni mindazt, ami a társadalom
életképes működéséhez nélkülözhetetlen. Még nem veszítették el a
képességüket, hogy „realisztikusan” lássák a világot, ha ezen azt
értjük, hogy úgy ragadják meg a dolgokat intellektuálisan, ahogy a
dolgok hatékony kezeléséhez kell. Igaz, eközben viszont
elveszítették azt a képességüket, hogy személyesen – azaz
szubjektíven a szívükkel tapasztaljanak meg dolgokat. Egy kifejlett
személyiség úgy láthat egy rózsát vagy élheti át egy rózsa látványát,
amely megmelengeti vagy tűzbe borítja a szívét (ha képes az
érzéseit megfelelően szavakba foglalni, költőnek hívjuk), jóllehet
egyúttal tudja, hogy a rózsa – az anyagi valóságban – sem nem
meleg, sem nem éget, mint a tűz. A modern ember csupán
gyakorlati célokat lát a világban. E hiányossága azonban semmivel
sem kisebb, mint azé az úgymond beteg emberé, aki nem képes
„objektíven” észlelni a világot, viszont megőrizte azt a képességét,
hogy személyre szabottan, szubjektíven, a jelképek nyelvén lássa a
környező világot.
Spinoza Etikájában, úgy gondolom, elsőként írta le a „normális”
őrület fogalmát:

És noha az emberek több affektusnak vannak alávetve, s ezért

ritkán találni olyanokat, akiket mindig csak egyazon affektus
nyugtalanít, mégsem hiányoznak az olyanok sem, akiket makacsul
leköt egy és ugyanaz az affektus. Hiszen látjuk, hogy olykor egyetlen
tárgy olyképpen afficiálja az embereket, hogy noha nincs jelen,
mégis azt hiszik, hogy előttük van. Ha ébrenlétében esik meg ez egy
emberrel, akkor őrültnek vagy bolondnak mondjuk. De ha a fösvény
csak a nyereségre vagy a pénzre gondol, a becsvágyó pedig a
dicsőségre stb., ezeket nem tartják őrülteknek, mert
alkalmatlankodni szoktak, s gyűlöletre méltóknak ítélik őket. De
fösvénység, becsvágy, kéjvágy stb. valójában az őrültség fajai, noha
nem számítják őket a betegségek közé (B. de Spinoza, 1997
3T44M. 304. o.).

E tanulmány keretein belül arra fő kérdésre keressük a választ,

vajon a kvázi-austista és az alacsony fokú szkizofréniás zavarok
segíthetnek-e abban, hogy magyarázatot adjunk a manapság terjedő
erőszakra. Jelen pillanatban nem több tiszta spekulációnál, amit
teszünk, további kutatásokra és újabb adatokra van szükség, hogy
tovább léphessünk a konkrét eredmények felé. Az már tisztázott,
hogy az autizimusban jó adag pusztításhajlam rejlik, azt azonban
még nem tudjuk, hogy ez miként függ Össze tárgyunkkal. A
szkizofréniás esetekkel kapcsolatban nem merül fel efféle nehézség,
hiszen ötven éve tudjuk a választ: egybehangzó vélemény szerint a
szkizofréniás betegek agresszívek, ezért szigorúan őrzött
intézményekbe kell őket zárni, ahonnan nem tudnak megszökni. Ha
krónikus szkizofréniás betegek egy világtól elszigetelt farmon vagy
saját fennhatóságuk alatt dolgoznak (egy Laing által Londonban
végzett kísérletben), nagyon ritkán viselkednek agresszíven, feltéve,
hogy békében hagyják őket.[263] Ám a „normális”, azaz alacsony fokú
szkizofréniás egyént nem hagyják békén. Szorongatják jobbról-
balról, konfliktusba kerül környezetével, szélsőséges érzékenysége
megsérül, naponta többször is, nem csoda hát, hogy a normalitás
keretébe még beleférő patológia sokakban táplálja a
pusztításhajlamot.
Legkevésbé természetesen azokban alakulnak ki ezek a
problémák, akik a legjobban beilleszkedtek a társadalmi
környezetbe. Azok viszont óhatatlanul a pusztításhajlam áldozataivá
válnak, akik sem társadalmi elismerésben nem részesülnek, sem
olyan társadalmi helyzetbe nem kerülhetnek, amelyben jól éreznék
magukat: idetartoznak a szegények, a feketék, a fiatalok és a
munkanélküliek.
Az alacsony fokú szkizofrénia (illetve autizmus) és a
pusztításhajlam összefüggésével kapcsolatos elméleti
fejtegetéseinket e ponton megoldatlanul félbe kell hagynunk. Viszont
felmerül a kérdés, hogy van-e kapcsolat bizonyosfajta szkizofréniás
esetek és a nekrofília között. Tárgyi tudásom és tapasztalataim
hiánya e téren nem tesznek többet lehetővé, mint felvetni a kérdést
abban a reményben, hogy további kutatásra fogja ösztönözni a
szakembereket. Meg kell elégednünk azzal, hogy rámutatunk: az a
családi légkör, amely elősegíti a szkizofréniás állapot kialakulását,
nagyon emlékeztet arra a családi miliőre, amely a nekrofil hajlamok
táptalaja. Valamit azonban még hozzá kell fűznünk az
elmondottakhoz. Az agyemberek társadalmi szinten képtelenek
olyan célok kitűzésére, amelyek a társadalom tagjainak fejlődését és
túlélését szolgálják. E célok megfogalmazásához értelem
szükséges, és ez az értelem több, mint tisztán intelligencia.
Fejlődésének elengedhetetlen feltétele, hogy az elme és a szív
összefogjon a közös cél érdekében, az érzések és a gondolatok
egységes egészet alkossanak, és hogy mindez racionális (a
korábban kifejtett értelemben) alapokon nyugodjon. Ha az ember
elveszíti azt a képességét, hogy konstruktív elképzeléseket
alkosson, nagymértékben rontja túlélési esélyeit.
Ha most ezen a ponton megállnánk tárgyalásunkban, nem lenne
teljes és dialektikus az eddig vázolt kép A nekrofil hajlani folyamatos
előretörésével párhuzamosan az ellenkező irányzat, az élet
szeretete is fokozódik, ami számtalan módon megnyilatkozik: a
különböző társadalmi környezetbe tartozó és eltérő korú – bár
javarészt fiatal – egyének tiltakoznak az élet megfojtása ellen.
Reményt ébresztenek: a légszennyezés és a háború elleni
tiltakozások; az élet minősége iránti növekvő igény; sok fiatal vállal
jól jövedelmező, elismerést jelentő, jelentőségteljes és érdekes
munkát; széles körben keresik és tisztelik a spirituális értékeket, ha
időnként naivan is. A tiltakozást fejezi ki – bár helytelenül –, hogy a
fiatalok kábítószerhez folyamodnak, és a fogyasztói társadalomra
jellemző módszerekkel igyekeznek elevenséget vinni az életbe. A
nekrofilellenes tendenciák nyilatkoztak meg a számos politikai-
emberi beszélgetésben a vietnami háborúval kapcsolatban. E példák
is megmutatták, hogy bár az életszeretet elnyomható, ám amit
elnyomnak, az még nem halott. Az élet szeretete az ember
biológiailag adott sajátossága, feltehetően – elenyésző számú esetet
leszámítva – az ember mindig is élni akar, jóllehet különleges
személyes és történelmi körülmények között. (Esetleg a
pszichoanalitikus terápia keretei között.) A nekrofilellenes
mozgalmak jelenléte, sőt erősödése joggal táplálja azt a reményt,
hogy a nagyszabású kísérlet – a homo sapiens – nem fullad
kudarcba. Hiszem, hogy az élet újra-igenlésére sehol másutt
nincsenek jobb esélyek, mint a műszakilag legfejlettebb országban,
az Egyesült Államokban, ahol bebizonyosodott: illúzió abban
reménykedni, hogy a nagyobb „haladás” boldogságot hoz, legalábbis
azok számára, akik lehetőséget kaptak, hogy bepillantsanak az új
„paradicsomba”. Senki nem tudja, végbemegy-e ez a fundamentális
változás valaha is. Tekintélyes erők hatnak ellene, és semmi okunk a
bizakodásra. Én azonban hiszem, hogy van még remény.
 Incesztus és Ödipusz-komplexus
Tudásunk egyelőre korántsem elegendő annak megállapításához,
hogy milyen feltételek mozdítják elő a nekrofília kialakulását, csak
további kutatás adhat választ e kérdésre. Meglehetősen nagy
biztonsággal feltételezhetjük, hogy egy élettelen, nekrofil családi
környezet gyakran hozzájárul a nekrofil karakter kialakulásához. Az
életteli ingerek hiánya, a reményvesztettség és a társadalom
egészének destruktív szelleme bizonyosan a nekrofília
megjelenésének fontos tényezői. Véleményem szerint a I genetikai
szempontok is nagy súllyal esnek latba.
A következőkben vázolok egy hipotézist, amely megítélésem
szerint a nekrofília legkorábbi gyökereiről ad számot. Jóllehet
számos eset megfigyeléséből, valamint a mítoszok és a vallás
kutatásából származó adatokat vettem alapul a hipotézis
megfogalmazásánál, ám attól az még tisztán elméleti konstrukció
marad. Azt hiszem, elég fontos a kérdés, hogy érdemes legyen
bemutatni a megközelítésemet, de egy percre sem szabad
elfelejtenünk, hogy csupán feltevésről van szó.
A hipotézis alapjául szolgáló jelenségnek első pillantásra, úgy
tűnik, semmi köze sincsen a nekrofíliához. Az incesztus jelensége
Freud Ödipusz-komplexus fogalma révén vált közismertté. Először
vessünk egy pillantást Freud eredeti elképzelésére, hogy
megalapozhassuk a soron következő hipotézist.
Az Ödipusz-komplexus klasszikus fogalma szerint egy öt-hat éves
kisfiú az édesanyját választja szexuális (fallikus) vágyai tárgyának
(„fallikus szakasz”). A családi helyzet kiéleződik, az apa gyűlöletes
vetélytárssá válik. (Ortodox pszichoanalitikusok alaposan túlértékelik
a kisfiú apja iránti gyűlöletét. Kisfiúknak tulajdonított kijelentéseket,
mint: „Ha apám meghal, feleségül veszem édesanyámat”, gyakran
annak bizonyítékaként idézik, hogy a gyermek apja halálát kívánja.
Ezt azonban nem vehetjük szó szerint, mert ebben a korban a
gyermekek nem fogják fel valóságként a halált mint a valóság részét,
hanem úgy értelmezik, hogy az adott személy „nincsen jelen”
Jóllehet valamiféle versenyhelyzet kialakul az apával szemben, az
ellentét fő forrása az apa patriarchális, elnyomó tekintélye elleni
lázadásból fakad [E. Fromm, 1951]. Véleményem szerint az „ödipális
gyűlöletből” eredő pusztításhajlam csupán kismértékéi.) Mivel a
fiúgyermek nem tud megszabadulni az apjától, tartani kezd tőle.
Különösen attól szorong, hogy apja kasztrálni fogja őt, az apró
vetélytársat. E „kasztrációs félelem” következtében a kisfiú véget vet
anyja utáni szexuális vágyakozásának.
Normális esetben a fiú szexuális érdeklődése más nők felé fordul,
kivált ha befejeződött a szexuális-genitális fejlődése, körülbelül a
serdülőkorban. Felülkerekedik apjával folytatott versengésén azáltal,
hogy azonosul vele, és elfogadja parancsait és tiltásait Az apa elveit
a gyermek magáévá teszi, és ezek a felettes énje részévé válnak
Patológiás fejlődés esetén a konfliktus nem oldódik meg a leírt
módon. A fiúgyermek nem szakít anyja iránt érzett szexuális
kötődésével, és élete későbbi szakaszában olyan nők iránt vonzódik,
akik anyáskodnak fölötte. Képtelen hasonló korú nőkbe beleszeretni,
továbbra is fel a fenyegető apától vagy attól, aki helyettesíti.
Rendszerint azt varja el az édesanyját pótló személytől, amit
egykoron az édesanyjától megkapott: a feltétlen szeretetet, védelmet
és biztonságot.
Jól ismertek az ilyen anyafixált férfiak, akik többnyire
szeretetteljesek, és bizonyos értelemben „szeretnek” is, de
ugyanakkor nagymértékben narciszikusak. Úgy érzik, sokkal
fontosabbak édesanyjuk, mint édesapjuk számára, ezáltal imádni
valónak képzelik magukat. Mivel már felnőttek, nincs is szükségük
semmi másra, hogy ténylegesen is bizonyítsák nagyszerűségüket.
Azért érezhetik magukat nagyszerűnek, mert – legalábbis ameddig –
édesanyjuk (vagy aki őt pótolja) kizárólagosan és feltétlenül szereti
őket. Ennek eredményeképpen szélsőségesen féltékenyek – meg
kell őrizniük kizárólagos helyzetüket – és bizonytalanok, aggódnak,
amikor el kell végezniük egy feladatot. Lehetséges hogy nem
vallanak kudarcot, de tetteik sohasem állhatnak igazán aranyban a
felsőbbrendűségükről való meggyőződésükkel (miközben képtelenek
megszabadulni attól a szűnni nem akaró, nem tudatosuló érzéstől,
hogy alsóbbrendűek embertársaikhoz képest). Ez a típus a lehető
legszélsőségesebb eset, amely előfordulhat. Előfordulnak más
anyafixált férfiak is, akik kevésbé kötődnek édesanyjukhoz, és
akikben az eredményeikkel kapcsolatos narcisztikus illúzióhoz
valóságos sikerek is párosulnak.
Freud feltételezte, hogy a gyermek kötődése édesanyjához
lényegében a szexuális vonzalmon alapul, és ennek logikus
következménye az apja iránti gyűlölete. Éveken át tartó kutatásaim
viszont azt a meggyőződésemet látszottak igazolni, hogy az
édesanyához való kötődés általában nem érzelmi kapcsolatból
fakad. Hely hiányában nem tárgyalhatom teljes mélységében, hogy
milyen okok vezettek el ehhez a meggyőződésemhez, de a
következő megjegyzések legalább az egyik szempontot
megvilágítják.
Születésekor és még utána is egy ideig a gyermek narcisztikus
szempontból viszonyul édesanyjához (de röviddel a születést
követően a gyermek érdeklődni kezd a külvilág tárgyai iránt, és
válaszol a külső ingerekre). Bár a gyermek fiziológiailag független,
önálló lény, lélektanilag egyfajta szempontból és bizonyos fokig
továbbra is „méhen belül él”. Édesanyját továbbra is létezése
forrásaként használja: tőle kap enni, ő gondoskodik róla, ő készteti
dolgokra, és tőle kapja azt a – testi és érzelmi – melegséget, amely
nélkülözhetetlen egészséges fejlődéséhez. A gyermek további
fejlődése során édesanyja iránti kötődése még szorosabbá és
személyesebbé válik: az édesanya a kvázi-méhen belüli otthonból
személlyé változik, aki iránt a gyermek forró érzelmeket táplál. A
fejlődési folyamat során a gyermek áttör a narcisztikus burkon,
szereti édesanyját, még ha nem is egyenlő vele, nem is áll fenn
kölcsönösség, sőt inkább függőség jellemzi viszonyukat. Aztán a
gyermek eléri azt a kort, amikor viselkedését szexuális motívumok
színezik (Freud „fallikus szakasza”), az édesanyjához fűződő érzelmi
kötelékek közé erotikus és szexuális vágyak keverednek. Az
édesanya iránti szexuális vonzalom azonban nem kizárólagos. Maga
Freud is beszámol róla – például a kis Hans esettörténetében (S.
Freud, 1909) hogy az ötéves körüli gyermekek szexuálisan
vonzódnak édesanyjukhoz, de egyidejűleg az azonos korú
lányokhoz is. Nincs ebben semmi meglepő. Kétségbevonhatatlan
tény immár, hogy a szexuális ösztönnek nemcsak egy tárgya lehet,
hanem az igencsak szeszélyes természetű. Egyetlen személyhez
fűződő kapcsolatot kizárólag az érzelmek mélyíthetnek el és
tehetnek tartóssá. Azokban az esetekben, amikor az édesanya iránti
fixáció a serdülőkor után és egy életen át is erős marad, a szilárd
kapcsolatot az édesanyához fűződő roppant intenzív érzelmek
tartják fenn.
Az édesanya iránti fixáció nem csupán a gyermek fejlődéséből
fakadó probléma. Nyilvánvaló biológiai okok miatt a gyermek
kölcsönös előnyökön alapuló együttélésre kényszerül édesanyjával.
A felnőtt ember viszont, bár testileg képes magáról gondoskodni,
mégis tehetetlen helyzetben találja magát, ami végső soron az
ember léthelyzetében gyökerezik. Az édesanyához fűződő kötelék
erősségét akkor érthetjük meg csak igazán, ha belátjuk, hogy ez
nem pusztán a gyermekkori függőségből, hanem „az ember
léthelyzetéből” ered. Az édesanyához fűző érzelmi kötelékek azért
olyan erősek, mert az ember egzisztenciális helyzetére adott egyik
válasz fejeződik ki bennük: az a vágy, hogy az ember visszatérjen a
„paradicsomba”, ahol még nem fejlődtek ki a létezésből fakadó
konfliktusok, ahol az embernek nincs szüksége öntudatra, nem kell
dolgoznia, ismeretlen számára a szenvedés, és összhangban élhet
a természettel, önmagával és a társával. A tudatosság (a jó és a
rossz tudásának fája) új távlatokat nyitott az ember életében, a
létezés konfliktusok özönét zúdította az emberre – nőre és férfira
egyaránt –, nem volt menekvés az átok elől. Az ember kiűzetett a
paradicsomból, és nem kapott engedélyt a visszatérésre. Nem
megrázó-e, hogy az emberben nem huny ki a vágy, hogy egyszer
visszatérjen a paradicsomba, noha „tudja”, erre sohasem kerülhet
sor, mert ember mivolta terhétől nem szabadulhat?
Pozitív jel, hogy a gyermek szexuálisan vonzódik édesanyjához.
Arra utal, hogy az anya immár megszemélyesült, nő lett, a gyermek
pedig kis férfi. A szexuális vonzódás nagyobb intenzitását egyes
esetekben az indokolja, hogy a gyermek így védekezik a
csecsemőkori passzív függőség ellen. Ha az incesztuózus kötődés
az anyához nem szűnik meg a serdülőkor éveiben[264], és
megmarad az egyén egész életében, neurotikus
személyiségfejlődéssel van dolgunk. Az ilyen férfi képtelen
függetleníteni magát édesanyjától vagy az édesanyját pótló
személytől, jobban fog félni a nőktől és a gyerekektől, mint bármely
felnőtt, mert úgy érzi, veszélyben forog kitüntetett helyzete. Gyakran
találkozunk efféle személyiségfejlődési folyamatokkal, amikor egyes
anyák sokféle okból (nem szeretik a férjüket, narcisztikusan büszkék
fiukra, vagy birtoklási vágy fűti őket az ő fiuk iránt) túlzottan
vonzódnak gyermekükhöz, valamint sokféle módon „csábítják”
gyermeküket (babusgatják, a széltől is óvják, egekig magasztalják
őket stb.), hogy senki mást ne szeressenek, csak az édes-anyjukat.
[265]
Freud erre az anya iránti szoros, erotikus és gyakran szexuálisan
árnyalt kötelékre gondolt, amikor kidolgozta az Odipusz-komplexust.
Míg az incesztuózus fixáció e típusa igen gyakori, létezik egy másik,
nem ennyire gyakori incesztuózus fixációfajta, amelynek gyökeresen
eltérő sajátosságai vannak. Ezt a formát a következőkben malignus
(rosszindulatú elfajulásra hajlamos) fixádénak fogom nevezni.
Hipotézisem szerint az incesztuózus fixádénak ez a típusa
kapcsolódik a nekrofíliához. Valójában a nekrofília kialakulásának
egyik legkorábbi lépcsőfoka.
Olyan gyermekekről beszélek, akikben nem alakulnak ki az
érzelmi kötelékek az édesanyjuk iránt, következésképpen nem törik
át az autisztikus bezárkózás burkát. Autista gyermekek körében
tapasztaltuk, hogy szélsőségesen jól megvannak saját kis
világukban.[266] Ezek a gyermekek sohasem törnek ki narcizmusuk
burkából, anyjukat sohasem tekintik szeretetük tárgyának, sohasem
alakul ki bennük érzelmi kötődés mások iránt, hanem átnéznek
rajtuk, mintha élettelen tárgyak lennének, és gyakran különös
érdeklődést tanúsítanak műszaki dolgok iránt.
Az autista gyermekek jelentik a kontinuum egyik végét, míg a
másik végén azok a gyermekek találhatók, akikben teljesen
kifejlődtek az édesanyjuk és mások iránti érzelmek. Jogosan
feltételezhetjük, hogy lenniük kell gyermekeknek ezen a
kontinuumon, akik nem autisták ugyan, de közel vannak hozzá, és
olyanoknak is, akik a legkevésbé hordozzák az autista gyermekek
jellemzőit. A kérdés a következő: mi történik az édesanya iránti
incesztuózus fixádéval az autista vagy autizmus közeli
gyermekekben?
Ezekben a gyermekekben – úgy tűnik – sohasem fejlődnek ki
szoros, erotikus jellegű, később pedig szexuális természetű
érzelmek édesanyjuk iránt, valamint egyáltalán nem vágynak arra,
hogy édesanyjuk közelében legyenek. Sőt, a későbbiek során sem
lesznek szerelmesek az édesanyjukat pótló személybe. Számukra
az édesanyjuk jelkép: inkább fantom, mint valóságos személy. A
földet, az otthont, a vért, a fajt, a nemzetet, az élet mélységes
alapját, az élet forrását és végpontját szimbolizálja. De ugyanez az
édesanya a káosz és a halál jelképe is, nem élet-, hanem halált adó
anya, ölelése halálos, az anyaöl pedig sírbolt. A halálanyához való
vonzódás nem szeretetet kifejező érzelem, ez nem a megszokott
lélektani értelemben vett vonzalom, ami valami kívánatos és szoros
köteléket fejez ki, hanem inkább tudományos szellemben
beszélhetnénk róla, ahogy a mágneses vagy gravitációs vonzásról
szoktunk. Aki malignus incesztuózus módon kötődi k édesanyjához,
narcisztikus, hideg marad, nem viszonozza a feléje irányuló
érzelmeket. Édesanyjához fűződő kapcsolatát a vas és a mágnes
analógiájával érzékeltethetnénk, vagy édesanyjuk az óceán,
amelybe bele akarnak fulladni[267], vagy az anyaföld, amelyben
végső nyugalmukat keresik. Efféle vágyaknak feltehetően az az oka,
hogy a csillapíthatatlan narcisztikus magányosság huzamos ideig
elviselhetetlen. Ha az ilyen típusú ember nem viszonyulhat
édesanyjához vagy az őt helyettesítő személyhez szoros, örömet
adó módon, akkor az édesanyával és az egész világgal való
egyesülés csak a halálban valósulhat meg.
Számos mítoszban és hiedelemben s nem egy vallásban
megtaláljuk az anyaistennő kettős funkcióját: a teremtő anyát és a
pusztító anyát. A föld, amelyből az ember született, az anyaföld,
amelyből a fa és a fű keletkezett, ugyanaz a hely, ahová végül
minden visszatér, az anyaföld lesz minden keletkezett dolog sírhelye
is. A kétarcú anyaistennő klasszikus példája az indiai Káli istennő,
aki életet ad, majd elveszi azt. Az újkőkorból származó
istennőszobrocskáknak is gyakran két arcuk van. Sajnos e helyütt
nincs módunk további példákkal szemléltetni az anyaistennő kettős
szerepét. Egy példa azonban még idekívánkozik, miként az anyakép
jellegzetes kétarcúsága az álmokban megnyilatkozik.
Jóllehet az anya sokszor jóindulatú, mindenkit szerető alakként
jelenik meg az álmokban, sokak számára mégis a veszélyes kígyó, a
villámsebesen lecsapó, fenyegető állat – mint például az oroszlán, a
tigris vagy a hiéna – szimbolizálja az anyát az álmokban. A klinikai
vizsgálatokból kiderült, hogy az alanyok sokkal jobban félnek a
pusztító anyátok – mint a kínzó, kasztrációval fenyegető apától.
Tudja jól a gyermek, ha engedelmeskedik az apának, elmúlik a
veszély, ám az anya pusztításhajlama elől nincs menekvés. Az anya
szeretetét nem lehet kivívni, mert ő feltétel nélkül szeret, de a
gyűlöletét sem lehet elkerülni, hiszen arra meg nincsen
„magyarázat”. Ha az anya szeret valakit, isteni kegyelemben
részesül az illető, viszont ha a gyűlöletét vívta ki, isten irgalmazzon
neki. Sem a szeretet, sem a gyűlölet tárgya nem tudja befolyásolni,
melyikben lesz része.
Következtetésünk szerint tehát a benignuis inceszt vonzalom
önmagában a személyiségfejlődés normális, átmeneti állapota, a
malignus inceszt vonzalom azonban patológiás jelenség, amely
akkor lép fel, ha bizonyos körülmények gátolják a pozitív
incesztuózus kötelékek fejlődését. Nézetem szerint ez utóbbi a
nekrofília legkorábbi, ha nem éppen az igazi gyökere.
Az incesztuózus vonzódás a halálhoz – ha fennáll – olyan
szenvedély, amely szemben áll az élet megőrzéséért küzdő
ösztönökkel Ennélfogva ez az incesztuózus vonzalom a halálhoz a
háttérben munkálkodik, a tudattalan szférájából fejti ki a hatását. A
negatív incesztuózus befolyás alatt álló egyén olyan emberek
társaságát keresi, akiket kevésbé kötnek gúzsba a destruktív
kötelékek, és akiken kiélheti szadista hajlamait, vagy narcizmusa
kielégítéseképpen feltétlen imádatot vív ki. Ha az élet felkínál a
célnak viszonylag megfelelő megoldásokat, mint például a
munkában elért siker és elismerés, a pusztításhajlam jó eséllyel
soha nem tör felszínre nyíltan. Ellenben ha kudarcok szegélyezik az
illető életét, a kártékony tendenciák egyre leplezetlenebből
felbukkannak, eluralkodik rajta a pusztításvágy, saját maga vagy
embertársai megsemmisítésére törekszik, és minden mást ennek
rendel alá.
Bár már sokat tudunk a jótékony incesztuózus viszony
kialakulását előmozdító tényezőkről, a gyermekkori autizmust,
következésképpen a negatív incesztuózus viszonyt kiváltó
feltételekről viszont annál kevesebbet. Csupán elméleti
találgatásokra támaszkodhatunk. Aligha zárhatjuk ki a feltételezést,
hogy minden bizonnyal genetikai tényezők is közrejátszhatnak a
fejlődés során. Nem a géneket akarom felelőssé tenni az
incesztuózus viszony kialakulásáért, de a gyermek genetikai
öröksége létrehozhat olyan rideg lelki diszpozíciót, aminek
következtében képtelen lesz szoros kapcsolatot kialakítani az
édesanyjával. Van azonban egy másik, az anya karakterében rejlő
feltétel is. Ha az anya viselkedik hidegen, elutasítóan, nekrofil
beállítottságának megfelelően, akkor nagymértékben megnehezíti,
hogy gyermeke szoros érzelmi kapcsolatot alakítson ki vele. Ne
feledjük el azonban, hogy az anyát és a gyermekét kizárólag
egymással való kapcsolatuk folyamatában ítélhetjük meg
relevánsán. Ha egy gyermekben erős érzelmi viszonyt teremtő
diszpozíció működik, kedvező hatással lehet édesanyja rideg
beállítottságára, vagy keres magának egy „pótanyát” – aki lehet a
nagymama, a nagypapa, egy idősebb testvér vagy bárki más, aki
alkalmas erre a szerepre –, aki viszonozza a gyermek érzelmeit.
Másfelől egy rideg lelkületű gyermek is megváltoztatható bizonyos
fokig, ha az édesanyja az átlagosnál több melegséggel és
gondoskodással viszonyul hozzá Néha rendkívül nehéz észrevenni a
gyermekét alapvetően ridegen kezelő anyát a konvencionális
édesgető, szerető anya álarca mögött.
Egy harmadik lehetőség szerint a gyermek életének első éveiben
lelki traumán esik át, aminek következtében heves gyűlölet és harag
támad a gyermekben, ami „megakasztja” a gyermek
személyiségfejlődését, és negatív incesztuózus viszonyt alakít ki. Az
efféle lehetőségek miatt állandóan résen kell lennie az embernek.
Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy ha lelki f traumák után
kutatunk, ezek inkább kivételes esetnek számítanak. A szakirodalom
korábban említett példái számos igen hasznos hipotézissel álltak
elő, hogy számot adjanak az autizmus és a korán kialakuló
szkizofrénia okairól. Ezekből az derült ki, hogy egy agresszív anya
okozta stressz hatására az autizmus védekező funkciója fejlődik ki.
A negatív incesztuózus viszony és a nekrofília korai
kialakulásában játszott szerepe további vizsgálódást igényel.[268] A
következő fejezetben Hitler személyiségének elemzése jól példával
szolgál az anyához való incesztuózus fixádéra, ennek különböző
sajátságaira hipotézisem alapján adhatunk kielégítő választ.
 A freudi élet- és halálösztön,
valamint a biofília és a nekrofília kapcsolata
A nekrofília és az ellentéte, a biofília (az élet szeretete)
tárgyalásának lezárásaként hasznos lesz röviden áttekinteni, miként
kapcsolódnak ezek Freud halálösztön és életösztön (Erósz)
fogalmához. Erósz kapcsolja össze a kisebb szerves struktúrákat
nagyobb egységekké, a halálösztön viszont arra törekszik, hogy
elválassza és elemeire szedje őket. A halálösztön és a nekrofília
kapcsolata aligha kíván további magyarázatot. Az életösztön és a
biofília összefüggésének tisztázásához azonban néhány szót kell
szólnunk a biofíliáról.
A biofília az élet és minden élő szervezet szenvedélyes szeretete.
Aki ezt a szemléletet vallja, azt kívánja, hogy minden tovább
növekedjen, legyen szó emberről, növényről, gondolatról vagy
társadalmi csoportról. A biofil ember inkább az építést, mint a
megőrzést részesíti előnyben. Több akar lenni, semmint többet
birtokolni. Képes rácsodálkozni dolgokra, nagyobb örömmel fogadja
az újdonságokat, mint hogy igazolva lássa a régi megszokásokat.
Imádja az élet kalandját, nem igazán érdekli a bizonyosság. Az
egészet látja egyszerre, nem annyira a részeket, a szerkezet a
fontosabb számára, és nem az összegzések. Szeretettel,
észérvekkel és személyes példával formálja és befolyásolja a
környezetét, és nem erővel, az egész feldarabolásával, valamint
távol áll tőle, hogy bürokratikus módon, élettelen tárgyakként bánjon
az emberekkel. Mivel az ilyen lelkületű ember élvezi az életet
minden megnyilvánulásában, ezért nem az újonnan csomagolt
„izgalmat” hajszoló vásárló.
A biofil etikának megvannak a saját elvei a jóról és a rosszról. Jó
az, ami az életet szolgálja. Rossz az, ami a halált. A jó tisztelettel
adózik az életnek, mindannak, ami támogatja az életet, a
növekedést és a kibontakozást A gonosz ezzel szemben
megmételyezi az életet, beszűkíti a távlatait, és darabokra bontja.
Freud két fogalma nem tartalmát tekintve tér el az itt bemutatott
elképzelésektől, hanem abban, hogy Freud mindkettőt I egyenlő
rangra emelte, mintha mindkettő biológiailag adott volna. Másfelől a
biofíliát élettanilag normális viselkedésként kezelte, míg a nekrofília
pszichopatológiai jelenség volt Ez utóbbi nyilvánvalóan a megrekedt
növekedés, a pszichikai „megnyomorodás” következtében áll elő. A
színtelen élet és a kudarc, hogy az egyén nem tudott túllépni a
narcizmusán és a közömbösségén, könyörtelenül ehhez a
végkifejlethez vezet. A pusztításhajlam nem a biofília párja, hanem
alternatívája. Az élet szeretete vagy a halál szeretete az alapvető
választás, amellyel minden embernek szembe kell néznie. A
nekrofília nyomban növekedni kezd, ha a biofília elé akadályok
gördülnek. Biológiai szempontból az emberrel vele születik a biofil
beállítottság, ám a nekrofília – mint alternatív megoldás –
lélektanilag ugyanúgy benne rejlik az emberben.
A nekrofília kifejlődésének fizikai szükségszerűsége az egyén
lelki megnyomorodásából fakad, amit a korábban tárgyalt
összefüggések alapján érthetünk meg. Ha az ember képtelen bármit
létrehozni, valakit megindítani, ha képtelen kitörni totális narcizmusa
és izoláltsága börtönéből, életképtelensége és jelentéktelensége
elviselhetetlen érzésétől csak úgy szabadulhat, ha az életet, amit ő
maga nem tudott megteremteni, elpusztítja, és ezzel igyekszik
létjogosultságot teremteni magának. Semmi szükség nagy
erőfeszítésre, türelemre és gondoskodásra, a romboláshoz elég az
erős kar, egy kés vagy fegyver.[269]
 Klinikai/módszertani elvek
A nekrofília eddigi tárgyalását néhány általános és módszertani
megjegyzéssel zárom.

1. Egy vagy két jellegzetes vonás nem elégséges a diagnózis

felállításához, hogy valaki nekrofil karakterű-e. Ennek több oka van.
A különös viselkedés, amely arra utal, hogy az illető nekrofil
beállítottságú, sok esetben a kulturális hagyományok vagy más
hasonló tényezők következménye.
2. 2.Másfelől pedig nem szükségszerű valakiben az összes
jellemző nekrofil ismertetőjegyet felfedezni, hogy felállíthassuk a
diagnózist. Számos személyes és kulturális tényező „felelős ezért az
aszimmetriáért. Az is előfordulhat, hogy valaki sikeresen leplezi
nekrofil tulajdonságait.
3. Kiemelten fontos megértenünk, hogy viszonylag kevesen
vannak, akiket teljesen nekrofilnek mondhatnánk. Őket a súlyos
patológiás esetek közé soroljuk, és valamilyen genetikai
diszpozícióra vezethetjük vissza a betegséget. Biológiai
szempontból az emberek döntő többségében azt várjuk, hogy
megtalálunk némi biofil hajlamot, még ha halványát is. Ezeknek az
embereknek bizonyos százalékában eléggé uralkodó szerepet
játszik a nekrofília, hogy jogosan tartsuk őket nekrofilnek. A
többségben azonban egyaránt felfedezzük a nekrofil és a biofil
hajlamokat, és a biofil hajlam elég erős, hogy belső konfliktust
eredményezzen, ami igen gyakran termékenynek bizonyul. Hogy e
konfliktus kimenetele ösztönzőleg hat-e az egyénre, számos változó
függvénye. Először is a két hajlam erősségétől függ; másodszor a
társadalmi feltételek is sokat nyomnak a latban, hogy melyik
tendenciát erősítik; továbbá különleges élethelyzetek hol az egyik,
hol a másik irányba taszíthatják az embert. Aztán ott vannak azok,
akik döntően biofil hajlamúak, és meglévő nekrofil vonásaikat
könnyen megzabolázzák vagy elfojtják, esetleg rendkívüli
érzékenység alakul ki bennük, hogy mind magukban, mint
másokban felismerjék a nekrofil beállítottságot. Végül pedig
embereknek arról az ugyancsak kis csoportjáról kell szólnunk,
akikben a nekrofília nyomokban sem bukkan fel, ók tisztán biofil
hajlamúak, a legerősebb és legnemesebb szeretet hatja át őket
minden iránt, ami él. Albert Schweitzer, Albert Einstein és XXIII.
János pápa e kisebbség manapság legismertebb tagjai. Az
eddigiekből következik, hogy nincs éles határvonal a nekrofil és a
biofil beállítottság között. Ahogy a többi személyes tulajdonságnál is,
itt is annyiféle átmenet létezik, ahány ember. Gyakorlati szempontból
megkülönböztethetünk döntően nekrofil és döntően biofil egyéneket.
4. A legtöbb módszert, amelynek segítségével felfedezhetjük,
hogy valaki nekrofil hajlamú-e, már említettük, ám nem árt, ha
röviden összefoglaljuk őket. a) Az egyén viselkedésének rövid
megfigyelése, különösen az akaratlan mozdulatok, beleértve az
arckifejezéseket is, a megfogalmazás, az illető általános
életfilozófiája, valamint életének legfontosabb döntései, b) Az álmok,
a tréfák és a fantáziák tanulmányozása. c) Hogyan bánik a vizsgált
személy másokkal, milyen hatást tesz rájuk, milyen embereket
kedvel, és milyenektől irtózik, d) Projektív teszek használata, mint
például a Rorschach-teszt tintafoltjai. (M. Maccoby kielégítő
eredménnyel alkalmazta ezt a módszert a nekrofília diagnózis
felállítására.)
5. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy a súlyosan nekrofil
hajlamú egyének veszélyesek. Közülük kerülnek ki a gyűlölködők, a
rasszisták, a háborút, a vérengzést és a rombolást pártolók.
Nemcsak akkor jelentenek fenyegetést, ha politikai vezető szerepet
kapnak, hanem akkor is, ha diktátorok szőkébb környezetébe
kerülnek. Belőlük kerülnek ki a döntések végrehajtói, a terroristák és
a kínzásokért felelős tisztségviselők. Nélkülük egyetlen terrorra
épülő rezsim sem maradhatna fenn sokáig. A kisebb mértékben
nekrofil hajlamú egyének szintén nem hanyagolhatok el politikailag,
bár nem belőlük verbuválódik a csatlósok belső köre, mégis
nélkülözhetetlenek a rezsim számára, mert ők jelentik azt a szilárd
bázist, ha nem is feltétlenül többségi támogatást, hogy a rendszer
megszerezze és megtartsa a hatalmat.
6. Ha számba vesszük ezeket a tényeket, akkor vajon nincs-e
kellő társadalmi és politikai jelentősége annak, hogy megtudjuk, a
lakosság mekkora része tekinthető döntően nekrofilnek és döntően
biofilnek? Nem elégedhetnénk meg azzal, hogy a két csoport
hogyan aránylik egymáshoz. Nem kellene-e azt is kiderítenünk, hogy
miként függ össze e két hajlam a korral, a nemi hovatartozással, a
képzettséggel, az osztály-hovatartozással, a foglalkozással és a
földrajzi elhelyezkedéssel? A politikai nézetek, az értékítéletek
tanulmányozásával kielégítő keresztmetszetet kapunk az amerikai
társadalomról, csupán adekvát mintavételezési módszereket kell
alkalmaznunk. Ezekből az eredményekből azonban csak az
emberek nézetei derülnek ki, igazi meggyőződéseik, amelyek
tettekre sarkallják őket, rejtve maradnak. Ha egy másik, hasonlóan
adekvát mintán más módszerrel végeznénk elemzéseket,
rábukkannánk azokra a jóval jelentősebb ösztönző és nagyrészt
tudattalan erőkre, amelyek megbújnak a cselekedetek és a nézetek
mögött, és segítségükkel részletes térképet rajzolhatnánk az emberi
energia intenzitásáról, mozgásának irányáról az Egyesült
Államokban. Egyúttal megkímélnénk magunkat néhány
meglepetéstől, amelyek ha bekövetkeznek,
megmagyarázhatatlannak nyilvánítjuk őket. Vagy rajon kizárólag a
termelési folyamatokhoz előállított energia érdekel bennünket, az az
emberi energia nem, amely a társadalmi folyamatok meghatározó
tényezője?
 13.
A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ:
ADOLF HITLER, A NEKROFÍLIA KLINIKAI ESETE
Előzetes megjegyzések
Egy analitikus pszichobiológiai vizsgálat két kérdésre keresi a
választ: 1. Melyek azok a hajtóerők, melyek azok a szenvedélyek,
amelyek arra késztetnek valakit, amelyek hajlamossá teszik, hogy
bizonyos módon cselekedjen? 2. Milyen – külső és belső – feltételek
felelősek e sajátos szenvedélyek (karaktervonások) kialakulásáért?
Hitler soron következő elemzése szintén erre törekszik, ám bizonyos
lényeges szempontokban eltér a klasszikus freudi módszertől.
Hitler karakterének most következő elemzésekor kizárólag Hitler
nekrofil beállítottságára összpontosítottam a figyelmemet, csupán
érintőlegesen foglalkozom egyéb szempontokkal, mint például Hitler
kizsákmányoló természete, vagy Németországgal mint az anyafigura
szimbolikus reprezentációjával.
A freudi módszertől való eltérés egyik különbségét már tárgyaltuk,
ennélfogva itt csupán röviden térünk ki rá: a szóban forgó
szenvedélyek döntően nem ösztönösek, és különösen nem
szexuális természetűek. Egy másik különbség abban rejlik, hogy ha
semmit sem tudunk egy személy gyermekkoráról, az álmok, az
akaratlan viselkedés, a gesztusok, a fogalmazásmód és a
racionálisan teljesen meg nem ragadható viselkedés lehetővé teszi,
hogy képet kapjunk a lényeges és javarészt tudattalan
szenvedélyekről („röntgensugár-megközelítés”). Az efféle adatok
értelmezése speciális gyakorlatot és a pszichoanalízisben való
jártasságot igényel.
Am a legfontosabb módszertani különbség a következő: a
hagyományos szemléletet követő analitikusok szerint a karakter
fejlődése a gyermek öt-hat éves kora körül befejeződik, és ezután
lényeges változásokra már nem kerül sor, leszámítva a terápia alatti
beavatkozások nyomán végbemenő változásokat. Tapasztalataim
révén arra a belátásra jutottam, hogy ez a nézet tarthatatlan, mert
mechanisztikusán szemléli a folyamatot, és nem veszi számításba
az élő ember és a karaktere mint rendszer teljes fejlődési folyamatát.
 Az ember nem „arc nélkül” születik. Egyfelől genetikailag
meghatározott vérmérsékletét befolyásoló és más örökölt
diszpozíciókkal látja meg a napvilágot, amelyek nagyobb mértékben
hatnak egyes jellemvonásokra, mint a többire, valamint a születést
megelőzően és a születéskor újabb diszpozíciók keletkeznek.
Ezekből együttesen formálódik a megszülető gyermek
karakterstruktúrája Aztán a születést követően kapcsolatba kerül a
környezetével – szüleivel és más fontos, körülötte élő személyekkel
–, amire reagál, és ami tovább alakítja karaktere fejlődését. A
tizennyolc hónapos gyermek karaktere a születéstől eltelt időben
mélyreható változásokon megy át, és egyre határozottabb formát ölt.
A jellemfejlődés ezzel nem zárult le, sőt különböző irányokba mehet
tovább attól függően, hogy milyen hatások érik a gyermeket.
Hatéves kora körül a gyermek jellemstruktúrája – mondjuk – még
plasztikusabb és rögzítettebb állapotba jut, ám nem veszítette el a
változásra való képességét. Ha új és jelentős befolyások érik a
gyermeket, ezek kikényszerítik a karakterstruktúra módosulását.
Általánosabban szólva, a karakter formálódása és rögzülése
legjobban egy csúszóskálával szemléltethető: a gyermek adott
tulajdonságokkal kezdi az életét, amelyek megszabott fejlődési irányt
jelölnek ki számára. Ám a gyermek személyisége elég képlékeny,
hogy a karakter fejlődése számos irányban folytatódhasson, persze
adott keretek között. Életünk minden egyes pillanata egyre csökkenti
a fejlődés lehetséges jövőbeni végpontjainak számát. Minél inkább
rögzült a karakter, annál erőteljesebb hatás szükséges, hogy a
karakter fejlődési iránya döntően megváltozzon. Végül a választás
szabadsága annyira összezsugorodik, hogy igazi csoda idézhet csak
elő változást.
Ez eddigiekből azonban nem következik, hogy a kora
gyermekkori befolyások ne nyomnának többet a latban, mint a
későbbi hatások. Jóllehet a kora gyermekkori befolyások hajlamossá
teszik az egyént bizonyos viselkedésre, ám teljesen nem határozzák
meg a személyt. Az egyén életének későbbi szakaszában átélt
eseményeknek sokkal erőteljesebbeknek és drámaiabbaknak kell
lenniük, ha a kora gyermekkor befolyásával fel akarják venni a
versenyt. Az a benyomásunk, hogy a karakter egyáltalán nem
változik, abból fakad, hogy a legtöbb ember élete kijelölt pályán
halad, mentes váratlan helyzetektől, ennélfogva soha semmi igazán
újdonság nincs az életükben, az egymás után bekövetkező
események a korábbiakat igazolják.
Azon lehetőségek száma, hogy a karakter más és más
irányokban fejlődhessen tovább, fordítottan arányos a karakter-
struktúra megcsontosodottságának mértékével. A karakterstruktúra
elvileg sohasem merevedik meg teljesen, rendkívüli hatások
eredményezhetnek változásokat, noha ez – statisztikailag szólva –
nem valószínű.
Az eddigi elméleti megfontolások gyakorlati vonatkozása az, hogy
egy húszéves személy karaktere pontosan olyan, mint amilyen
ötéves korában volt. Egy példával szólva, nem várhatjuk azt, hogy
Hitler nekrofil karakterstruktúrája már gyermekkorában teljesen
kifejlődött, azt viszont igen, hogy bizonyos nekrofil gyökerekre
bukkanunk, amelyek előmozdították, hogy Hitler a lehetséges
személyiségfejlődési irányok közül a teljesen kifejlett nekrofília
állapotába jusson el felnőttkorára. Eddig azonban számos külső és
belső eseménynek kellett bekövetkeznie, hogy Hitler
karakterstruktúrája kérlelhetetlenül a nekrofíliába torkolló irányba
forduljon, és eljusson a (szinte) megváltoztathatatlan végkifejletig.
Ekkor a nekrofília jelei nyíltan és burkoltan egyaránt
megmutatkoznak. Hitler karakterének elemzése során megkísérlem
bemutatni, melyek voltak a nekrofil karakterstruktúra e korai
gyökerei, és hogy a külső-belső feltételek miként ösztönözték a
nekrofília fejlődését Hitler élete különböző szakaszaiban, míg végül
gyakorlatilag ez maradt az egyetlen lehetséges út.
 Hitler családja és a gyermekévek[270]
Kiara Hitler
Egy gyermekre a legmélyebb hatással a szülei vannak, életének
semmilyen más eseménye nem múlja ezt felül. Ha Hitler szüleinek
karakterét tanulmányozzuk, már amennyire a rendelkezésre álló
adatokból képesek vagyunk rá, nagy meglepetés éri azokat, akik
megelégszenek azzal az egyszerű felfogással, hogy egy gyermek
rossz irányú személyiségfejlődését a szülők „rossz” karaktere
okozza: mind Hitler édesapja, mind az édesanyja stabil lelkiállapotú,
jó szándékú ember volt, távol állt tőlük a destruktivitás.
Kiara, Hitler édesanyja alkalmazkodóképes, rokonszenves
asszony benyomását keltette. Iskolázatlan, egyszerű vidéki lány volt,
cselédként dolgozott nagybátyja, Alois Hitler házában, aki később
feleségül vette. Amikor Alois felesége elhunyt, Kiara lett a ház
úrnője, és hamarosan várandós lett férjétől. 1885. január 7-én
házasodtak össze, az asszony huszonnégy éves, a férj negyvenhét
volt.
Kiara keményen dolgozott, felelősséggel végezte a dolgát.
Jóllehet nem éltek túl boldog házasságban, sohasem hagyta el
panasz a száját. Tőle telhetőén és lelkiismeretesen mindig eleget tett
kötelességének.

Élete a ház körüli feladatok körül forgott, a férjéről és a

gyermekekről gondoskodott. A háziasszonyok mintaképé volt,
makulátlan tisztaságot tartott a házban, pontosan eleget tett
kötelességeinek. Semmi sem tudta elvonni a háztartásbeli
fáradozástól, még egy jó kis pletyka lehetősége sem hozta
kísértésbe. Az otthon és a család érdekeinek előmozdításnál semmi
sem lehetett fontosabb. A ház ügyeinek gondos intézésével maga is
hozzájárult a család anyagi helyzetének javításához, főként saját
örömére. Ám még a ház ügyeit is megelőzték fontosságban a
gyermekek. Aki ismerte, tudta róla, hogy gyermekei iránti szeretete
és odaadása jelentette élete értelmét. Az egyetlen súlyos vád, amely
egész életében érte, éppen szeretete és túlzott engedékenysége
miatt hullott a fejére; ezzel bátorította fiát, hogy különlegesnek
érezze magát. Mindenesetre elég meglepő vád egy anyával
szemben. Gyermekei nem értettek egyet ezzel a váddal. Férje
korábbi házasságából származó mostohagyermekei és közös
gyermekeik – akik túlélték a csecsemőkort – egyaránt szerették és
tisztelték édesanyjukat (B. F Smith, 1967).

A vád, hogy túlságosan engedékeny volt fiával, és ezáltal

bátorította őt, hogy különlegesnek (értsd narcisztikusnak) érezze
magát, egyáltalán nem olyan különös, mint Smith hiszi, sőt,
valószínűleg igaz is. Ám ez a túlzottan elnéző időszak csupán Hitler
kisgyermekkora végéig, az iskolakezdésig tartott. Ettől kezdve Hitler
édesanyjának viselkedése megváltozott fiával szemben, amit
vélhetően az váltott ki, hogy Kiara világra hozott még egy fiút. (Hitler
ekkoriban töltötte be ötödik életévét.) Fiához való viszonya élete
további részében azonban azt támasztja alá, hogy az új gyermek
születése egyáltalán nem okozott olyan drámai változásokat, mint
azt egyes pszichoanalitikusok hajlamosak gondolni, legfeljebb arról
lehetett szó, hogy kevésbé kényeztette Adolfot, de arról
semmiképpen sem, hogy nem törődött vele. Kiara mind
világosabban látta, hogy fiának szüksége van a nevelésre, hogy
beilleszkedjen a világba, és ahogy majd látni fogjuk, ő a maga
részéről minden lehetséges módon segítette ezt a folyamatot.
Ez a felelősségteljes és szerető anyakép komoly kétségeket
támaszt azokkal a nézetekkel kapcsolatban, miszerint Hitler kvázi-
autista volt gyermekkorában, és „negatív incesztuózus beállítottság”
jellemezte Mit mondhatunk ilyen körülmények között Hitler kora
gyermekkorának személyiségfejlődéséről? Különböző lehetőségeket
vehetünk számba: 1. Hitler alkatilag olyan hideg és visszahúzódó
gyermek lehetett, hogy kvázi-autista természete annak ellenére
megmaradt, hogy édesanyja igazi anyai érzésekkel és szeretettel
kötődött hozzá. 2. Kiara túlzott kötődését fiához, amire van
bizonyítékunk, a gyermek durva beavatkozásként élhette meg, amire
még erősebb bezárkózással válaszolt.[271] Sajnos nem ismerjük
eléggé Kiara személyiségét ahhoz, hogy eldönthessük, a szóban
forgó feltételek közül melyek állhatták fenn, de a két lehetőség
egyaránt összeegyeztethető Kiara viselkedésével – már amennyire
rekonstruálni tudjuk a rendelkezésre álló adatokból.
Egy következő lehetőség szerint Kiara szomorú asszony volt, akit
a kötelessége éltetett, és kevés melegséget és örömöt adhatott
fiának. Mindent egybevetve, életét nem ragyogta be a boldogság. A
német-osztrák középosztály szemléletére jellemző módon azt várták
el tőle, hogy gyermekeket hozzon világra, vezesse a háztartást, és
vesse alá magát autoriter férjének. Kiara kora, iskolázatlansága,
társadalmi felemelkedése és – jóllehet nem rossz értelemben vett –
önző diszpozíciója egyaránt hozzájárult e hagyományos
szemléletmód erősödéséhez. Ennek eredményeképpen szomorú,
csalódott, csüggedt asszonnyá vált, nem annyira karaktere folytán,
hanem életkörülményeinek hatására. Végűi azt a lehetőséget sem
zárhatjuk ki, hogy a gondoskodó viselkedése mögött elmélyült
szkizoid és zárkózott személyiség lapult. A felvetett lehetőségek
közül azonban ez a legvalószínűtlenebb. Igazából nincs a
birtokunkban elég konkrét részlet a személyiségével kapcsolatban,
hogy lándzsát törhessünk valamelyik lehetőség mellett.
Alois Hitler
Hitler édesapja már kevésbé volt rokonszenves ember.
Törvénytelen gyermekként jött a világra, édesanyja neve után
Schicklgrubernek hívták (később Hitlerre változtatta). Családja nagy
szegénységben élt, saját erejéből vitte valamire. Az osztrák-magyar
vámszolgálat kishivatalnokából kemény munkával és önfegyelemmel
meglehetősen magas – fővámtiszti – pozícióba jutott, ami a
középosztály megbecsült tagjává avatta. Takarékosan élt, és az
összegyűjtött pénzből vett egy házat, egy darab földet, és ezt
családjára hagyta, amelynek, a nyugdíját is hozzászámítva, biztos
anyagi egzisztenciát teremtett. Minden bizonnyal önző ember
lehetett, aki vajmi keveset törődött felesége érzéseivel, de ebben
nyilvánvalóan nemigen tért el a középosztály mentalitásától.
Alois Hitler szerette az életet, különösen a nőket és a bort. Nem
állt szoknyavadász hírében, de nem korlátozták az osztrák
középosztály erkölcsi korlátai. Nem vetette meg a jó pohár bort sem,
ám még ha néha többet ivott is a kelleténél, nem számított
alkoholistának, ahogy egyes vele foglalkozó cikkekben titulálják. Az
életet kedvelő természetének legékesebb bizonyítéka nagyfokú és
hosszan tartó érdeklődése a méhek és a méhészet iránt. Örömmel
szentelte szabad ideje nagy részét a kaptárai gondozásának, az
egyetlen dolognak, ami igazán lekötötte munkáján kívül. Élete nagy
álma volt, hogy vegyen magának egy farmot, ahol nagyszabású
méhészetet rendezhet be. Végül sikerült megvalósítania az álmát.
Az első farm, amelyet megvett, túl nagynak bizonyult, élete alkonyán
azonban megtalálta a megfelelő méretet, és határtalan öröme telt
benne.
Hitler édesapját nemegyszer brutális zsarnokként írják le,
feltehetően azért, mert az elemzők így kényelmesen leszögezhették,
hogy az alma nem esett messze a fájától. Zsarnok biztosan nem
volt, de autoriter személyiségéből fakadt, hogy hite szerint a
kötelesség és a felelősség áll mindenekfelett, és hogy egyengetnie
kell fia sorsát annak nagykorúságáig. A kutatási adatokból tudjuk,
hogy egyszer sem verte meg fiát, leszidta ugyan, veszekedett vele,
de főként igyekezett megmutatni fiának, hogy mi válik a javára.
Mindazonáltal távol állt attól a félelmetes apaképtől, aki terrorizálja
gyermekét. Ahogy a későbbiek során majd látni fogjuk, fia növekvő
felelőtlensége és eltávolodása a valóságtól egyre csak fokozta az
apa törekvését, hogy visszatérítse fiát a helyes útra. Számos adat
támasztja alá, hogy Alois nem megfontolatlanul és arrogánsán és
végképp nem megszállottként viszonyult környezetéhez, inkább
türelmesen bánt az emberekkel. Politikai nézetei teljességgel
összhangban vannak az iménti jellemzéssel: vallásellenesség és
liberalizmus hatotta át nagyfokú politikai érdeklődését. Szívroham
okozta halála előtti utolsó szavai dühös kirohanásba torkolltak „azok
ellen a feketék ellen” – ahogy akkoriban a reakciós egyházat hívták.
Mi a magyarázata, hogy két jó szándékú, stabil lelkületű, rendes
ember, akikre távolról sem mondhatjuk, hogy pusztításhajlam
mételyezte őket, a jövendő „szörnyetegnek”, Adolf Hitlernek adott
életet?[272]
Hitler csecsemőkorától 6 éves koráig (1889-1895)
 Nyilvánvalóan a kisfiú volt édesanyja szeme fénye. Valósággal a
tenyerén hordta, imádta a fiát. Semmi sem minősült csínytevésnek,
bármit tett is a kis Adolf. Édesanyja minden figyelme és érzelmei
kizárólag őrá összpontosultak. Feltehetően édesanyjának ez a
hozzáállása alakította ki Hitler narcizmusát és passzivitását.
Csodálatos gyermeknek tartották, anélkül, hogy a legkisebb
erőfeszítést kellett volna tennie, hiszen édesanyja így is, úgy is
imádta. Minek is erőltette volna meg magát, hiszen édesanyja
szempillantás alatt teljesítette valamennyi kívánságát. A kis Adolf
ezzel szemben uralkodott édesanyján, és hisztériás rohamban tört
ki, ha elkeseredettnek érezte magát. Miként azt korábban már
megjegyeztük, lehetséges, hogy az anya túlzott kötődése fiához
beavatkozásként csapódott le a fiúban, amivel szemben fokozódó
magába fordulással válaszolt. Ez alapozta meg kora gyermekkori
kvázi-autista természetét Ezt a helyzetet tovább színezte az a tény,
hogy Hitler édesapja – munkája folytán – kevés időt töltött otthon. A
férfitekintély egyensúlyt hozó szerepe változtathatott volna esetleg a
dolgok menetén, ám erre nem volt lehetőség. A kisgyermek
tunyaságát és függését édesanyjától csak fokozta a kis Adolf
betegeskedése, ami viszont még nagyobb odafigyelést váltott ki
édesanyjából fia iránt.
Hitler életének ez a szakasza hatéves korával zárult le, amit több
dolog is jelzett.
A legnyilvánvalóbb dolog – a klasszikus pszichoanalitikus
álláspont szerint is – Hitler ötesztendős korában következett be:
megszületett az öccse. Ezzel Adolf egy csapásra kikerült édesanyja
megkülönböztetett figyelme középpontjából. A testvér születése
rendszerint egészséges és nem traumatikus hatást vált ki a nagyobb
testvérből. Csökkenti az anyától való függőséget, ennélfogva pedig a
gyermek passzivitását. A megszokott klisével szemben az adatok
arról tanúskodnak, hogy Hitlert kimondottan örömmel töltötte el kis
testvére születése, és nem szenvedett beteges féltékenységben.[273]
Ennek az is lehet a magyarázata, hogy az édesapa új állast kapott
Linzben, és tekintettel a gyermekre, a család Passauban maradt
még egy évig.
 Egy teljes évig Adolf az ötéves gyermekek paradicsomában élt, a
szomszéd gyermekekkel játszott és verekedett naphosszat. A
cowboyok és az indiánok között dúló elképzelt háborúk és
csetepaték tetszettek neki a legjobban, ez évekre elvonta a figyelmét
minden másról. Mivel Passau Németországhoz tartozott – az
osztrák-német határ német oldalán, ahol az osztrák vámtisztek
teljesítettek szolgálatot –, a háborús játékokban „franciák” néztek
„németekkel” farkasszemet, mintegy 1870 szellemében, jóllehet az
áldozatok nemzetisége nem esett különösebb jelentőséggel latba.
Európa-szerte kis gyermekhősök bújtak a különböző nemzetek és
népek jelmezébe, minden előítélet nélkül. E gyermekkori harcokkal
eltelt év nagy szerepet töltött be Hitler életében, nem azért, mert
német földön került rájuk sor, nem is azért, mert beszédébe sajátos
bajor színezet vegyült, hanem azért, mert ezt az egy évet
gyakorlatilag tökéletes szabadság jellemezte. Minden bizonnyal
otthon is igyekezett folytatni ezt az életet, és emésztő harag töltötte
el, mert nem tudta érvényesíteni akaratát. A házon kívüli játék, ahol
bármit megtehetett és elképzelhetett, állt mindenekfelett (B. F. Smith,
1967).

A paradicsomi életnek hirtelen vége szakadt, amikor Alois Hitler

feladta vámtiszti hivatását, és családjával Hafeldbe, Lambach
közelébe költözött, ahol hatéves fiának meg kellett kezdenie iskolai
tanulmányait. Adolf élete „váratlanul beszűkült, újra és újra
ugyanazokat a dolgokat kényszerült ismételgetni, amelyek ráadásul
felelősséget és fegyelmet kívántak. Életében első ízben
folyamatosan és adott feltételek szerint kénytelen volt igazodni
környezete elvárásaihoz” (B. F. Smith, 1967).
Mit tudtunk meg a gyermek karakterfejlődéséről élete első
szakaszának végén?
Ez az az időszak a gyermek életében, amikorra – a freudi elmélet
szerint – az Ödipusz-komplexus mindkét vonatkozása teljes
mértékben kifejlődik: szexuális vonzódás az anyához és ellenséges
érzelmek az apa iránt. Az adatok alátámasztják a freudi feltevést: a
fiatal Hitler szorosan kötődött édesanyjához, és éles ellenszenv
fűtötte apja iránt. Személyiségfejlődése ezen a ponton eltért a
normális iránytól, nem oldódott fel az Ödipusz-komplexus azáltal,
hogy az édesapjával való azonosulás során kialakult a felettes én,
valamint felülkerekedik édesanyjához fűződő szoros kapcsolatán.
Ráadásul úgy érezte, édesanyja elárulta azzal, hogy életet adott
öccsének, ezért elfordult tőle.
Mindazonáltal súlyos problémák merülnek fel a freudi
értelmezéssel kapcsolatban. Ha a kis testvér születését az ötéves
Adolf olyan traumaként élte meg, hogy eltépte édesanyjához fűződő
felhőtlen kapcsolatát, és „szeretete” helyébe harag és gyűlölet
költözött, akkor a következő év miképpen lehetett olyan boldog –
valószínűleg gyermekkora legboldogabb éve? Vajon Adolf apja iránti
gyűlöletét tényleg az ödipális rivalizálással magyarázhatjuk, még
akkor is, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Kiara és férje
viszonyát sekély érzelmek és vajmi kevés melegség jellemezte?
Nem inkább egy olyan apával való szembenállásról van szó, aki
fegyelmet és felelősségvállalást követelt fiától?
Máris választ kapunk ezekre a kérdésekre, ha felidézzük a
negatív incesztuózus beállítottság korábban tárgyalt hipotézisét.
Ebből a hipotézisből következik, hogy anyafixációját nem érzelmi
mélység és melegség jellemezte, Adolf hideg maradt, képtelen volt
áttörni narcisztikus páncélját; Kiara nem egy hús-vér anya szerepét
töltötte be fia számára, hanem a föld, a vér, a sors és a halál
személytelen erejét fejezte ki. Habár Hitler hidegen viszonyult hozzá,
szimbolikusan mégis kötődött az anyafigurához, valamint
szimbolikus megjelenési formáihoz, amely viszony a célját az
anyával való végső egyesülésben éri el – a halálban. Ha ez így volt,
akkor könnyen megérthetjük, hogy a kis testvér születése miért nem
okozhatta, hogy Hitler eltávolodott édesanyjától. Valójában túlzás azt
állítani, hogy eltávolodott tőle, ha igaznak fogadjuk el, hogy
érzelmileg soha nem is kötődött hozzá szorosan. Fontos látnunk,
hogy Hitler személyiségfejlődésének későbbi, nyíltan nekrofil iránya
a negatív incesztuózus beállítottságából fakadt, ami édesanyjához
fűződő korai kapcsolatában is tükröződött. Hipotézisem arra is
magyarázatot ad, hogy Hitler miért nem lett soha szerelmes az
anyafigurákba, hogy az édesanyjához mint élő személyhez fűződő
viszony miért szimbolikusan a vérben, az anyaföldben, a fajban majd
végül a káoszban és a halálban fejeződött ki. Németország töltötte
be számára a központi anyaszimbólum szerepét. Az anya-
Németország-fixáció fűtötte a gyűlöletét a métellyel (a szifilisszel és
a zsidókkal) szemben, amelyektől meg kell védenie az országot. Ám
egy mélyebb szinten régóta elfojtott vágya is közelebb került a
beteljesüléshez, hogy elpusztíthassa az anya-Németországot. A
történtek végső soron alátámasztják a negatív incesztuózus
beállítottságról szóló hipotézisemet.
Hitler viszonya édesanyjával és az anyafigurákkal gyökeresen
eltér az „anyafixációs” férfiak nagy részénél tapasztaltaktól Őket
érzelmileg szorosabb kapcsolat fűzi édesanyjukhoz, úgy is
fogalmazhatnánk, hogy valóságosabb viszony. Ezeknek a férfiaknak
a legfőbb vágyuk, hogy édesanyjuk közelében legyenek, minden
titkukat megosszák vele, aszó szoros értelmében „szerelmesek” belé
(ha a „szerelem” szót a gyermeki természet szintjének megfelelő
értelemben használjuk). Aztán életük későbbi szakaszában
hajlamosak az anyafigurákba beleszeretni, sőt, olyan erősen
vonzódnak hozzájuk, hogy szerelmi kapcsolat szövődik, vagy
feleségül veszik őket. (Ezen a ponton nincs különösebb jelentősége,
hogy ez a vonzalom szexuális eredetű-e, vagy hogy a szexuális
vonzalom egy alapjában érzelmi töltetű vonzalom másodlagos
megnyilvánulása-e csupán.) Hitler sohasem érzett ilyenfajta
vonzalmat édesanyja iránt, legalábbis ötéves kora után biztosan
nem, de feltehetően előtte sem. Gyermekként kizárólag abban lelte
örömét, hogy a ház körül katonásdit vagy indiánost játsszon a többi
gyermekkel. Cseppet sem érdekelte az édesanyja, és ez szikrányit
sem zavarta.
Kiara tökéletesen tisztában volt mindezzel. Egy alkalommal arról
beszélt Kubizeknek, hogy fia teljességgel felelőtlen, és elherdálja kis
örökségét; anyaként kislánya nevelése is őrá hárul, „de Adolfot
mindez hidegen hagyja, járja a saját útját, mintha más nem is
létezne a világon”. Az édesanyja iránti belátás és a törődés hiányát
jól példázza, hogy Hitler miként reagált anyja betegségére. 1907
januárjában az orvosok megállapították, hogy Kiara rákos, nyomban
meg is műtötték, ám decemberben távozott az árnyékvilágból. Ez
persze Hitlert nem tartotta vissza, hogy szeptemberben Becsbe
utazzon. Kiara – fia iránti aggódásból – nem vallotta be, milyen
rosszul van valójában. Adolf elfogadta ezt, és még csak kísérletet
sem tett hogy meglátogassa édesanyját Linzben, és megtudja, hogy
érzi magát az édesanyja (az utazásnak nyilvánvalóan sem idő, sem
pénzhiány nem lehetett akadálya). Hitler érdektelenségét mutatta,
hogy arra sem vette a fáradságot, hogy levelet írjon, és beszámoljon
róla, hogy jól van, ezzel is nem kis aggodalmat okozott
édesanyjának. Smith szerint csak anyja halálának hírére érkezett
haza. Kubizek beszámol róla, hogy amikor elhatalmasodott Klárán a
betegsége, és magatehetetlenné vált, kérte fiát, hogy térjen haza, és
gondoskodjon róla, mert senkire sem számíthat. Adolf november
végén érkezett haza, körülbelül három hétig ápolta beteg
édesanyját, egészen haláláig. Kubizek meglepetten meséli, hogy
furcsa volt látni, amint barátja felmos, vagy az édesanyjának főz.
Sőt, Hitler odáig ment a gondoskodásban, hogy tizenegy éves
húgával megígértette édesanyjuknak, hogy jól fog tanulni az
iskolában. Kubizek szentimentális szavakkal ecseteli, hogyan
viszonyult Hitler az édesanyjához, igyekezett igazolni, hogy Adolf
mennyire szerette édesanyját. Kubizek ebből a szempontból
azonban nem tekinthető hitelesnek: Hitler mindig is arra törekedett,
hogy a legjobb benyomást tegye környezetére. Aligha utasította el
édesanyja kérését, s három hét végül is nem olyan hosszú idő
eljátszani a szeretetteli fiút. E kedvesség és gondoskodás élesen
szemben áll más, Hitler és édesanyja közötti viszonyról
rendelkezésünkre álló adatokkal, ezért Kubizek forrását nem
tekinthetjük meggyőzőnek.[274]
Az eddigiekből arra a felismerésre jutunk, hogy Hitler édesanyja
sohasem vált valóságos személlyé, akihez szeretettel és gyengéden
kötődött. Ehelyett egyszerre jelképezett egy védő és bálványozó
istennőt, valamint a halál és a káosz istenségét. Sőt, fia rajta élte ki
szadista uralkodási vágyát, és éktelen haragra gerjedt, ha édesanyja
nem engedelmeskedett mindenben.
Hitler gyermekkora: 6-11 éves koráig (1895-1900)
 Éles határvonal választotta el Adolf korai és késő gyermekkorát.
Alois Hitler nyugdíjba ment, és minden idejét családjának szentelte,
és különösképpen fia nevelésére fordított nagy gondot. Vásárolt
kilenc hold földet Hafeldben, Lambach közelében. A kis Adolfot a
parányi, Hafeldtől nem messze fekvő fischlami falusi iskolába íratták
be, ahol nagyon jól tanult. Megfelelt édesapja követelményeinek,
legalábbis kívülről úgy tűnt, ám Smith így ír: „Azért maradtak benne
tartalékok. Anyját gyakran egzecíroztatta, bármikor és bárkivel
szemben képes volt dührohamokat produkálni.” Ez a fajta élet
vélhetően nem töltötte el elégedettséggel a kis Adolfot, még akkor
sem, ha nem került sor összetűzésekre édesapjával. Ám életének
egyetlen szférájában elfelejthette a katonás fegyelmet és az
olyannyira fájlalt szabadság hiányát. Ez nem volt más, mint az
indiánosdi és katonásdi a többi gyerekkel. Hitler számára a
szabadság már ilyen fiatalon a felelősség és a kötöttségek hiányát,
de főként a valóságtól való elszakadást jelentette, valamint a bandák
fölött gyakorolt ellenőrzést Ha alaposabban szemügyre vesszük, mit
jelentettek és milyen funkciót töltöttek be ezek a játékok Hitler
számára, belátjuk, hogy ekkor jelentek meg azok a
személyiségjegyek, amelyek az évek múltával mind határozottabb
alakot öltöttek az uralomvágy és egyfajta fogyatékos realizmus. Ezek
a játékok teljesen ártalmatlanok és normálisnak tekinthetők ebben a
korban. Az a tény, hogy Hitler esetében mégsem bizonyultak annak,
a további elemzésből fog kitűnni egészen világosan, hiszen Hitler
még akkor is e játékok rabja maradt, amikor, más gyermekek régen
kinőtték ezt a gyerekes időtöltést.
A következő években néhány változás történt a családban. Alois
legidősebb fia tizennégy évesen elhagyta a szülői házat, és
természetesen kihívta ezzel édesapja nemtetszését. Adolf lett a
rangidős fiú. Alois eladta a földet, és a család beköltözött
Lambachba. Adolf folytatta a viszonylag modern szellemű lambachi
elemi iskolát, és továbbra is jó tanulmányi eredményekkel
örvendeztette meg szüleit, gyakran haragos és mogorva édesapjával
sem került sor számottevő összetűzésre.
1898-ban a család újra költözött, ezúttal Leondingben, Linz
külvárosában vettek egy házat, Adolf pedig immár a harmadik elemi
iskolában folytatta a tanulmányait. Alois Hitlert elégedettséggel
töltötte el az új hely, amihez foghatót még sohasem érzett. Félholdas
birtokán kedvére foglalkozhatott a méheivel, a kocsmákban pedig
élvezettel adhatta át magát a politizálásnak. Továbbra is szigorú
autoritása hatotta át a családot, és semmi kétséget sem hagyott
afelől, hogy ki a családfő. Josef Mayerhofer, legjobb leondingi
barátja így beszélt róla:

„Szigorúan bánt a családjával, és ha róluk volt szó, nem ismert

tréfát. Feleségének kevés alkalma kínálkozott a derűre.” Mayerhofer
ennek ellenére hangsúlyozza, hogy a durva külső javarészt a
külvilágnak szólt, mert nem bántotta a gyermekeit. „[Adolfnak]
egyetlen haja szála sem görbült meg. Nem hiszem, hogy [megverte
volna], bár gyakran leszidta és kiabált vele. »Az a nyomorult
csirkefogó! – szokta mondani. – Még a végén alaposan eltángálom!«
Ebben az esetben igaz a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem
harap, fia azonban mégis félelemmel vegyes tisztelettel tartott
apjától.” (B. F. Smith, 1967.)

Nem éppen így fest egy brutális zsarnok, viszont a leírás

tökéletesen illik egy autoriter, nagyjából megközelíthetetlen apára,
akitől tart a fia. Ez a félelem alapozhatta meg Hitler szubmisszív
természetét, amit később még részletesen tárgyalunk majd. De ne
vegyük ki a szövegkörnyezetből az apa e félelemmel vegyes
tiszteletet parancsoló természetét. Ha nem egy olyan fiúról van szó,
aki minden eszközzel arra törekszik, hogy egyedül hagyják saját
világában, ahol semmiféle felelősség nem nehezedik a vállára, akár
barátságosnak nevezhető kapcsolatot is kialakíthatott volna az
édesapjával, aki jót akart a fiának, és távolról sem tekinthető
destruktívnak. Az „autoriter apa elleni gyűlölet” formuláját néha
legalább annyira túlhangsúlyozzák, mint az Ödipusz-komplexusét.
Mindent egybevetve az elemi iskola öt éve gördülékenyebben
múlt el, mint gondoltuk. Ez a már említett tényezőknek, valamint az
iskola kedvező légkörének tulajdonítható. Észbeli adottságaival
feltehetően felülmúlta osztálytársait, a tanárok is jól bántak vele a
tiszteletnek örvendő családi háttérnek köszönhetően, és a legjobb
osztályzatokat kapta különösebb erőfeszítés nélkül. Az iskola nem
igazán jelentett kihívást, és lényegesen a forradalmár alkata és
alkalmazkodása között kialakult finom egyensúlyt sem nagyon
zavarta.
Mind ez ideig nem tapasztaltunk szembeszökő torzulást a
személyiségében, ha azzal a szakasszal hasonlítjuk össze, amikor
ezek a változások megkezdődtek, jóllehet nem szabad elfelednünk a
riasztó jeleket: nem tudott megbirkózni a narcizmusával, semmivel
sem került közelebb a valósághoz, nem érdekelte igazán semmi,
helyette inkább a szabadságra és a hatalomra alapozott légvárát
építgette. Személyisége az első néhány, iskolában töltött év után
sem lett fejlettebb, mint amilyen iskolakezdéskor volt. De továbbra
sem került sor nyílt összetűzésre, és a felszínen úgy tűnt,
tökéletesen beilleszkedett a világba.
A serdülőkortól a felnőtté válás küszöbéig:
11-17 éves koráig (1900-1906)
A középiskola (Realschule) elkezdése és a következő évek,
egészen édesapja haláláig, döntő, rossz irányú fordulatot hoztak
Hitler életében, és megerősítették azokat a feltételeket, amelyek
előmozdították a rosszindulatú agresszió irányába mutató
személyiségfejlődését.
Hitler életének meghatározó eseményei a következő három
évben, édesapja 1903-ban bekövetkezett haláláig a következők
voltak: 1. teljes kudarc a középiskolában, 2. összetűzés édesapjával,
aki ragaszkodott hozzá, hogy polgári hivatást válasszon és 3. mind
mélyebbre merül játékai fantáziavilágába.
A Mein Kampfban maga Hitler szolgál hihető magyarázatokkal az
eseményekkel kapcsolatban: ő, mint szabad, független emberi lény,
képtelen elviselni a bürokrata létet, inkább művész akar lenni. Lázadt
az iskola ellen, és semmire sem jutott az erőfeszítéseivel, hogy
meggyőzze apját, engedje meg neki, hogy művész lehessen.
Ha alaposan megvizsgáljuk a rendelkezésre álló adatokat, éppen
fordított kép alakul ki: 1. Szánalmasan szerepelt az iskolában,
számos, hamarosan tárgyalandó ok miatt. 2. A gondolat, hogy
művész akar lenni, abból fakadt, hogy képtelen volt bármilyen
fegyelmezett munkára és erőfeszítésre. 3. Édesapjával nem csupán
azért került szembe, mert visszautasította, hogy polgári hivatást
válasszon magának, hanem azért is, mert elutasította a valóságot
minden követelményével együtt.
Az iskolai szereplésével kapcsolatban nincs helye kételynek,
hiszen olyan látványosra sikerült. Már az első évben olyan gyenge
osztályzatokat kapott, hogy évet kellett ismételnie. A következő
években nemegyszer különvizsgára kényszerült egyes tárgyakból,
hogy átengedjék a felsőbb osztályba. A Linzben töltött harmadik év
végén csak azzal a feltétellel engedték át, hogy elhagyja az iskolát.
Ezután Steyrben folytatta a középiskolát, ám a negyedik év végén
úgy döntött, nem folytatja tanulmányait, nem tölt el még egy évet
azzal, hogy letegye a záróvizsgát a Realschulélban. Iskolai
pályafutásával kapcsolatban szimbolikus jelentőségű eset történt az
utolsó évben. Miután megkapta a bizonyítványát, elment borozni az
osztálytársaival, és amikor hazaért, vette csak észre, hogy
elvesztette a dokumentumot. Töprengeni kezdett, hogy milyen
kifogást találjon ki, ha az iskolaigazgató látni akarja a bizonyítványát.
De meglett a bizonyítvány, az egyik utcán megtalálták, Hitler pedig
vécépapírnak használta! Még ha feltételezzük is, hogy részegen
cselekedett, viselkedése mindenesetre jelképesen kifejezi az iskola
iránt érzett gyűlöletét és megvetését.
E gyászos kudarcnak akadtak nyilvánvaló és kevésbé
szembeszökő okai. Az egyik leginkább magától értetődő ok, hogy az
elemi iskolában kivételezett helyzetet élvezett. Mivel értelmesebb és
tehetségesebb volt az átlagnál, jól forgatta a szavakat, nem kellett
túlzottan megerőltetnie magát, hogy jobb legyen társainál, és hogy
kiváló osztályzatokat szerezzen. A középiskolában megváltozott a
helyzet. Az átlagos értelmi színvonal az elemi iskolához képest
magasabbra került. Jobban képzett tanárok nevelték őket, és többet
követeltek. A tanárai Hitler társadalmi hátterétől sem hatódtak meg,
hiszen az egyáltalán nem számított kivételesnek a többi diákéhoz
képest. Egy szó, mint száz, althoz, hogy a középiskolában
eredményes legyen, tanulnia kellett volna. Nem kellett ugyan
beleszakadni a tanulásba, de az is többnek bizonyult, mint amennyit
a fiatal Hitler megszokott, tehetségéből telt, vagy akart tenni az ügy
érdekében. A szélsőségesen narcisztikus fiút, aki az elemi iskolában
„igyekezet nélkül is vette az akadályokat”, valósággal sokkolta az új
helyzet. Megoldhatatlan feladat elé állította narcisztikus viselkedési
stílusát, és kénytelen-kelletlen belátta, hogy a megszokott módon
nem boldogul a valósággal.
Nem ritka, hogy valaki jól szerepel az elemi iskolában, a
középiskolában azonban kudarcot vall. Ez arra ösztönzi a
gyermeket, hogy változtasson a viselkedésén – legalább bizonyos
mértékig –, szakítson gyerekes hozzáállásával, és hogy megtanulja,
erőfeszítést kell tennie a siker érdekében. Hitler esetében elmaradt
ez a változás. Ellenkezőleg, ahelyett, hogy előre haladt volna, a való
világ felé, visszamenekült a fantáziavilágába, ahol nem kell
kapcsolatba lépnie az emberekkel.
Hitler iskolai kudarcának másik oka, hogy a legtöbb tárgy
egyáltalán nem érdekelte Van ez így a diákokkal, de akkor is találnak
olyan tantárgyakat, amelyek lebilincselik figyelmüket, és azokat
szorgalmasan tanulják. Nem úgy Hitler, aki az adatok tanúsága
szerint még annyira sem szedte össze magát, hogy legalább abból a
tantárgyból – német történelem – kiemelkedő jegyet szerezzen,
amelyik feltüzelte a lelkesedését, és nagy izgalommal töltötte el. (Az
egyetlen jó jegyet rajzból kapta, de mivel ahhoz megvolt a
tehetsége, nem kellett sokat tennie érte.) Az eddigieket a napnál is
világosabban bizonyítja, hogy élete későbbi szakaszaiban sem
tudott kitartóan dolgozni, még azon az egy területen sem, amely
igazan érdekelte – az építészetben A következőkben még
részletesen foglalkozunk azzal, hogy Hitler nem tudta rászánni
magát a szisztematikus munkára, kivéve, ha szorította a szükség,
vagy a szenvedélyei hajtották. Ezt azért tartottuk szükségesnek
megemlíteni, hogy hangsúlyozzuk, a kudarcát a középiskolában nem
a „művészi” tehetsége okozta.
A középiskolai évek alatt Hitler tovább távolodott a valóságtól.
Környezete teljesen hidegen hagyta, nem érdekelte az édesanyja,
az édesapja, de a testvérei sem. Csak annyit törődött velük, hogy
elérje, hagyják békében egyedül, érzelmileg mély szakadék
választotta el a család többi tagjától. Csupán egyetlen erős és
szenvedélyes vágy fűtötte, hogy a pajtásaival katonásdit
játszhasson, ahol persze ő irányította a többieket, és ő szabta meg a
szabályokat is. Nincs azzal semmi baj, ha egy kilenc-tíz vagy
tizenegy éves kölyök imádja ezt a fajta időtöltést, ám arra már
felkapja az ember a fejet, ha egy középiskolás még mindig ezért
lelkesedik. Sokatmondó az az eset, amely a bérmálásakor, tizenöt
éves korában történt. Az egyik rokon kedves gesztusként zsúrt
rendezett Hitler tiszteletére, de az ünnepelt mogorván és
barátságtalanul viselkedett a vendégekkel, és alig várta, hogy
kiszaladhasson a többi – gyerekhez, és belevethesse magát
háborús játékaikba.
A katonásdi több funkciót töltött be Hitler életében. Egyfelől
elégedettséget okozott neki, hogy ő a vezető, és megerősítette
meggyőződését, hogy rábeszélő erejével képes maga mögé állítani
a többieket. Ezek a játékok másfelől fokozták narcizmusát, de ami a
legfontosabb, életének döntő része a fantáziák birodalmában telt el,
s így egyre tovább távolodott a való világtól, a hús-vér emberektől, a
kézzelfogható eredményektől és a hétköznapi életben hasznos
tudástól A fantáziák iránti elkötelezettsége másik
megnyilvánulásának számított, milyen buzgón bújta Kari May
regényeit. May német létére rendkívül izgalmas történeteket írt az
észak-amerikai indiánokról, amelyek a valóság érzetét keltették, bár
a szerző soha életében nem találkozott egyetlen indiánnal sem.
Németország- és Ausztria-szerte a fiatalok May regényein nőttek fel.
Legalább olyan híres volt a német nyelvterületen, mint James
Fenimore Cooper az Egyesült Államokban. Nincs abban semmi
rendkívüli, hogy Hitler falta May könyveit az elemi iskola utolsó
éveiben, de – Smith így ír –:

Annál furcsábban hatott pár év elteltével. Hitler élete végéig

szívesen forgatta Kari May könyveit. Késő serdülőkorában éppúgy,
mint húszéves kora után. Birodalmi kancellárként sem hagyta abba,
újra és újra elolvasta az összes kötetet az amerikai nyugatról. Sőt,
mi több, nem próbálta leplezni vagy titkolni, mennyire élvezi a
történeteket, és hogy el van ragadtatva Kari May írásaitól. Az Asztali
beszélgetéseké H. Picker, 1963] magasztalja Mayt, és beszámol
róla, mennyire élvezte a munkáit. Gyakorlatilag nem akadt senki a
környezetében, akinek ne áradozott volna kedvenc szerzőjéről,
megosztotta ömlengéseit a sajtófőnökével, a titkárával, a segédeivel
és régi pártharcos bajtársaival (B. F. Smith, 1967)

E tények értelmezésében nem értek egyet Smithszel. Szerinte

ugyanis Hitler gyermekkori rajongása May regényei iránt olyan
boldogító élmény volt, amely „kielégítő és szükségszerű mankóként
szolgált, hogy átvezesse életének következő, felnőtté váláshoz
vezető szakaszába, mert Hitler első kísérletei, hogy megfeleljen az
elvárásoknak, kudarcba fulladtak”. Nem vitatom, van ebben némi
igazság, de úgy tűnik, hogy nem a lényeget ragadta meg. Kari May
regényei szorosan összefüggenek Hitler kedvelt katonásdi játékaival,
és fantáziavilágának lenyomatát képezik. Jóllehet bizonyos korban
teljesen elfogadható olvasmányok ezek a regények, Hitler felnőttkori
rajongása azonban már arra utal, hogy a valóságtól való menekülés
eszközét látta bennük, és körvonalazta narcisztikus
beállítottságának egyik központi mozzanatát: Hitler a vezető, a
harcos és a győztes. Nem állítom, hogy elég bizonyíték állna
rendelkezésünkre, hogy állításomat minden kétséget kizáróan
bizonyíthassam. Mégis, ha Hitler fiatalkori viselkedésének
alapelemeit összevetjük élete későbbi szakaszaiból származó
adatokkal, egy szélsőségesen narcisztikus, visszahúzódó személy
képe bontakozik ki, aki számára a fantáziavilága valóságosabb, mint
a hétköznapi környezete. Ha elképzeljük a tizenhat éves Hitlert, aki
teljességgel a fantáziavilága rabja, felmerül a kérdés: hogyan
válhatott ez a visszahúzódó álmodozó – még ha csak rövid időre is –
Európa urává? A válaszra egyelőre várnunk kell, amíg alaposabban
elmélyedünk Hitler személyiségfejlődését célzó elemzésünkben.
Bármi volt is az oka az iskolában átélt kudarcnak, kétségtelenül
nem maradt következmények nélkül a fiatal Hitlerre nézve. Adva van
egy kölyök, akit bálványoz az édesanyja, kiváló eredményeket ér el
az elemi iskolában, a fiúbandák vezére, aki a meg nem érdemelt
eredményeit narcisztikus meggyőződése megerősítésének veszi,
hogy kiemelkedő adottságokkal rendelkezik. És akkor szinte minden
átmenet nélkül teljes kudarc éri. Ráadásul nincs rá módja, hogy
leplezze kudarcát édesanyja és édesapja előtt. Hitler narcizmusa
súlyosan sérült, büszkesége csorbát szenvedett. Ha rájött volna,
hogy kudarcát az okozta, hogy alkalmatlan a kemény munkára,
levonhatta volna a következményeket, hiszen nem fér hozzá kétség,
hogy az átlagosnál jobb adottságai lehetővé tették volna a
középiskola sikeres befejezését.[275] Megkérdőjelezhetetlen
narcizmusa azonban megakadályozta, hogy ezt felismerje. Mivel a
valóságot nem tudta megváltoztatni, hát meghamisította és
elutasította. A meghamisítás érhető tetten abban, hogy tanárait és
apját okolta a kudarcért, valamint a szabadság és a függetlenség
utáni vágyának bizonyítékaként értékelte. A valóság elutasítása
pedig abban nyilvánult meg, hogy megteremtette magának a
„művész” státust. Álma, hogy egyszer nagy művész válik belőle,
valóságosnak tűnt számára. E gondolat fantasztikus voltára azonban
mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem fogott hozzá álma
megvalósításához. Hitler iskolai kudarca csak az első vereségnek és
megalázó helyzetnek bizonyult, számos másik követte. Nem túlzás
abból kiindulni, hogy e sikertelenség fokozta haragját és
neheztelését azokkal szemben; akik előidézték vagy csak látták
vereségét. Könnyen lehet, hogy ebből a sértődésből indult
fejlődésnek Hitler nekrofil karaktere, akkor viszont rossz helyen
keresgélünk, ha negatív incesztuózus beállítottságból igyekszünk
levezetni.
Hitler tizennégy éves korában elhunyt az édesapja, de ez nem
váltott ki különösebb megrázkódtatást a fiából. Ha igaz lenne, amit
Hitler később írt, hogy az iskolai kudarc az apjával való konfliktusra
vezethető vissza: ha elpusztulna a brutális zsarnok és vetélytárs,
elérkezne a szabadság órája. Igazán szabadnak érezhetné magát,
megvalósítható terveket szőhetne a jövőre, és keményen
munkálkodna a megvalósításukon – és talán érzelmileg újra
közelebb kerülhetne édesanyjához. Talán mondanunk sem kell, hogy
mindebből semmi sem valósult meg. Folytatta azt az életet, amelyet
addig is élt, Smith szavaival: „kellemes játékok és álmok vegyüléke”,
és nem találta a kivezető utat ebből az állapotból.
Most vizsgáljuk meg egy másik szemszögből Adolf és édesapja
viszályát, a középiskolai tanulmányok kérdését. Alois Hitler
eldöntötte, hogy fiának középiskolába kell járnia. Bár fiát nem
villanyozta fel különösebben a terv, elfogadta. A helyzet akkor fordult
válságosra – Hitler beszámolója szerint a Mein Kampfban –, amikor
apja kötötte az ebet a karóhoz, hogy fia válasszon magának rendes
polgári hivatást. Mi sem volt természetesebb, hiszen édesapja a
saját bőrén tapasztalta látványos felemelkedését, és arra gondolt, ez
lenne a legjobb út fia számára is. Amikor aztán Hitler előállt saját
javaslatával, hogy művész, festő akar lenni, apja – Hitler szavaival –
következőképpen reagált: „Nem, szó sem lehet róla, amíg élek.”
Ekkor Adolf megfenyegette az apját, hogy abbahagyja az iskolát, és
mivel apja nem engedett, „fenyegetésemet lassan valósággá
változtattam” (A. Hitler, 1943). Tehát így magyarázta Hitler az iskolai
kudarcát, ám ez túl szép, hogy igaz legyen.

Ez pontosan megegyezik Hitler önmagáról alkotott képével:

kemény, határozott férfi, akinek a pályája sok-sok viszontagság
ellenére is felfelé ível 1924 körül (amikor a Mein Kampfot írta), hogy
aztán végül győzelmet arasson. De ugyanebből táplálkozik a
csalódott művész elképzelése is, aki azzal az eltökélt szándékkal
vetette magát a politikába, hogy Németország megmentője legyen.
Külön figyelmet érdemel, hogy a szőnyeg alá söpri a gyenge
osztályzatait a Realschuléban és éretté válásának elhúzódását, sőt
hősies színezetet kölcsönöz serdülőkorának – ez még egy
politikailag tudatos önéletrajzírónak sem könnyű feladat. A történet
valójában olyannyira az érett Führer céljait szolgálta, hogy felmerül
az emberben a kérdés, hogy esetleg csak kitalálta az egészet (B. F.
Smith, 1967).

Minden bizonnyal nem áll messze az igazságtól, hogy Hitler

édesapja a köztisztviselői pálya felé irányította őt. Viszont nem
valószínű, hogy durván erre kényszerítette volna a fiát. Bátyja
példáját sem követte, aki tizenöt évesen elhagyta a szülői házat,
hogy dacoljon édesapja akaratával, és bizonyítsa neki
függetlenségét. Éppen ellenkezőleg, külsőleg alkalmazkodott a
helyzethez, és még inkább bezárkózott a fantáziavilágába.
 Alaposabban megértjük a konfliktus természetét, ha
megismerkedünk az édesapa álláspontjával is. Ő azt látta – miként
Hitler édesanyja is –, hogy a fiukba vajmi kevés felelősségérzet
szorult, nem fűlik a foga a munkához, és semmi sem érdekli igazán.
Mivel Alois Hitler intelligens és jó szándékú ember volt, nem arra
törekedett, hogy fiából köztisztviselőt csináljon, hanem hogy legyen
belőle valaki. Bizonyára úgy érezte, hogy a művészi ambíciók
csupán a további semmittevést és a komoly dolgok mellőzését
hivatottak palástolni. Ha Hitler például azzal rukkolt volna ki, hogy
építészetet szeretne tanulni, és elhatározása komolyságát a jó
osztályzatok is megerősítették volna, feltehetően apja is másként
reagált volna. Hitler azonban egyetlen olyan javaslattal sem tudott
előállni, amely meggyőzte volna édesapját szándéka komolyságáról.
Arra sem kért engedélyt, hogy rajzórákat vehessen, ha jó jegyeket
kap az iskolában. Égiszen nyilvánvalóan nem az édesapjával
szembeni dac miatt szerepelt olyan gyengén az iskolában, amit
világosan bizonyít, hogy miként reagált, amikor édesanyja
megpróbálta visszatéríteni a valóságba. Apja halála és a Realschule
félbehagyása után úgy határozott, hogy otthon marad „olvasni,
rajzolni és álmodozni. Kényelmesen berendezkedett a
humboldtstrassei lakásukban [ahová édesanyjukkal utóbb költöztek],
s kedvére kényeztethette magát. A kis Paulát [ötesztendős húgát] és
édesanyját megtűrte a szentélyében, hiszen nem hagyhatta el
otthonát, hacsak nem akart szembenézni azzal a visszataszító
lehetőséggel, hogy el kell mennie dolgozni, hogy fenntartsa magát.
Habár édesanyja fizette a számlákat, és a húga takarított Adolf után,
nem zavarhatták köreit” (B. F. Smith, 1967)
Kiara komolyan aggódott fiáért, figyelmeztette, hogy már itt az
ideje megkomolyodni. Nem szorgalmazta a köztisztviselői pályát, de
igyekezett fölkelteni fia érdeklődését valami iránt. Beíratta Hitlert egy
müncheni művészeti iskolába, ő azonban pár hónap múlva azt is
félbehagyta. Hitler imádott elegánsan öltözködni, de édesanyja
„fizette a ruhákat, lassanként piperkőccé vált, édesanyja remélte,
hogy ezáltal szélesebb társadalmi távlatok nyílnak meg Fia előtt. Ha
tényleg ezt remélte, teljesen meghiúsult a terve. A szép ruhák tisztán
azt a célt szolgálták, hogy Adolf függetlenségét és magának való
elszigeteltségét hirdessék” (B. F. Smith, 1967).
Kiara még egy kísérletet tett, hogy felkeltse fia érdeklődését.
Négy hétre elegendő pénzt adott neki, hogy elutazzon Bécsbe. Adolf
küldött neki pár képeslapot, amelyeken az épületek „hatalmas
pompájáról”, „méltóságáról” és „fenségéről” áradozott. A helyesírása
és központozása még azt a szintet sem érte el, amit egy tizenhét
éves embertől elvárnánk, aki négy évet járt középiskolába.
Édesanyja azt is megengedte neki, hogy zeneórákat vegyen
(néhány évvel korábban édesapja is felvetette, hogy tanuljon
énekelni), Adolf járt is – körülbelül négy hónapig, 1907 elején
abbahagyta. Mégpedig azért, mert utálta a skálázást. Hamarosan
mindenképpen be kellett volna fejeznie zenei tanulmányait, mert
édesanyján elhatalmasodott betegsége, és csökkenteni
kényszerültek a kiadásokat.
Sokatmondó, ahogy Adolf az édesanyja távolról sem autoriter,
sőt, mondhatni szinte a pszichoterápiát idéző próbálkozására – hogy
végre felkeltse fia érdeklődését valami valóságos elfoglaltság iránt –
újra elutasítással reagált. Ebből viszont az is következik, hogy
apjával való konfliktusa nem abból fakadt, hogy nem akart
köztisztviselői pályára menni. Sokkal inkább egy visszahúzódó,
naplopó fiú viselkedéséről van szó, aki válogatás nélkül szembeszáll
mindenkivel, ha szembesítik a valósággal és a felelősségvállalással.
Ezzel elérkeztünk a konfliktus gyökeréhez: kizárhatjuk a
köztisztviselői munkától való irtózást éppúgy, mint a még kevésbé
valószínű ödipális versengést.
Magyarázatot kell tehát adnunk arra a kérdésre, hogy Hitler miért
élvezte a semmittevést, és kerülte a kemény – és a néha nem is
annyira megerőltető – munkát. Hasznos lesz észben tartani azt a jól
megalapozott megfigyelést, hogy effajta viselkedés az úgynevezett
„anyás” gyermekekre jellemző. Viselkedésük mögött az a nem
tudatos elvárás húzódik meg, hogy édesanyjuk majd gondoskodik
mindenről, ahogy csecsemőkorukban is tette. Úgy érzik, kár az
erőfeszítésért, nem kell rendet tartaniuk: szanaszét hagyhatják a
holmijukat, mert édesanyjuk jön a nyomukban, és szép rendet
varázsol. „Paradicsomi” körülmények között élnek, semmit nem kell
tenniük, viszont mindent megkapnak, amire vágynak. Azt hiszem,
hogy ez Hitlerre is tökéletesen igaz. Megítélésem szerint nem mond
ellent ennek az a másik elmélet, mely szerint hideg, érzelemmentes
viszony jellemezte kapcsolatát édesanyjával. Hiszen az anyai
funkciók betöltésének nem előfeltétele a szerető, gondoskodó és
személyes kapcsolat
Hitler lustasága az iskolában, alkalmatlansága a komoly
munkára, tanulmányainak folytonos félbeszakítása feltehetően csak
néhány olvasóban veti fel a kérdést: mi olyan különös ebben? Nagy
számban maradnak ki diákok az iskolából manapság is, sokuk az
iskola kínosan pedáns és élettelen természetére panaszkodik,
szabad életről szövögetnek terveket, melyeket sem apai, sem más
tekintély nem köt béklyóba. Ettől még nem lesznek nekrofil egyének:
ellenkezőleg, habzsolják az életet, függetlenek, őszinte emberek
válnak belőlük. Egyik-másik olvasóm nekem szegezhetné a kérdést,
nem konzervatív megközelítésemből következett-e, hogy ekképpen
értelmeztem Hitler iskolai kisiklását.
A felhozott ellenvetésekre ezt válaszolom: 1. Természetesen
számos oka van, hogy diákok kimaradnak az iskolából, nem
vehetjük őket egy kalap alá egy általános sémával, hanem minden
egyes esetet külön meg kell vizsgálni. 2. Akkoriban ritkaságszámba
ment, ha egy diák kimaradt az iskolából. Mivel a diákok nem láttak rá
példát, nem is követhették, ami megnehezítette, hogy valaki
önszántából abbahagyja az iskolát. 3. Az eddigi magyarázatoknál
sokkal nagyobb súllyal esik latba a következő, amely különösképpen
érvényes Hitlerre: nemcsak az iskolai tárgyak nem keltették fel az
érdeklődését, hanem minden iránt közömbös maradt. Semmibe nem
fektetett elég munkát – sem az iskolai kudarca előtt, sem utána.
(Ennek ékes bizonyítéka, hogy mire jutott építészeti tanulmányaival.)
Nem azért lopta a napot, mert elégedetten élvezte az életet, és nem
vágyott arra, hogy megvalósítsa a kitűzött célokat. Éppen
ellenkezőleg: égető hatalmi ambíciókat dédelgetett, buzgott benne
az életerő, és alig tudta féken tartani a benne rejlő feszültséget, ami
megakadályozta, hogy dolgok csendes élvezetében lelje örömét. Az
iskolából elmaradók többségére nem illik ez a leírás, akiket viszont –
Hitlerhez hasonlóan – féktelen hatalomvágy kerített hatalmába,
valamint tökéletesen érzelemmentesen viszonyulnak
embertársaikhoz, nos, ők tényleg problémát jelentenek, és nagyon
veszélyesek a társadalomra.
Ha arra a lehetséges ellenvetésre keresem a választ, miszerint
„konzervatív” attitűdömből fakad, hogy rossz tulajdonságnak tartom
a munkakerülést és a felelősségvállalástól való irtózást, akkor
érkeztünk a napjaink ifjúsági radikalizmusával kapcsolatos
megfontolások gyökeréhez. Egy dolog, hogy valakit nem fognak meg
bizonyos dolgok, vagy másféléket részesít előnyben, vagy magát az
iskola intézményét utasítja el. De kibújni a felelősség alól vagy
másra hárítani az erőfeszítést, ez mindenképpen a
személyiségfejlődés során fellépett hibák következménye, amelyek
attól még nem szűnnek meg, hogy a társadalmat hibáztatják.
Tévedés azt hinni, hogy a semmittevés tesz valakit forradalmárrá.
Erőfeszítés, odaadás és összpontosítás az érett személyiség
ismérvei. Azok a fiatalok, akik misként gondolják, vegyenek példát
Marxról, Engelsről, Leninről és Rosa Luxemburgról, valamint Mao
Ce-tungról – két tulajdonság mindannyiukban közös: munkabírás és
felelősségérzet.
Bécs (1907-1913)
1907 elején Hitler az édesanyja anyagi segítségével Bécsbe
ment, hogy festészetet tanuljon a Művészeti Akadémián. Most már
teljesen független volt, nem nehezedett rá édesapja akaratának
nyomása, olyan terveket kovácsolt, amilyeneket csak akart. Anyagi
nehézségei sem támadtak, mert az apja utáni öröksége és az
elhunyt hivatalnokok után maradt árak számára folyósított állami
segély meglehetősen gondtalan életet biztosított egy időre.[276]
1907-től 1913-ig marad Bécsben, itt érett serdülőből férfivá.
Mit kezdett magával ebben a döntő időszakban?
Mindenekelőtt társaságot szerzett magának, rávette A. Kubizeket,
régi pajtását Linzből, hogy utazzon ő is Bécsbe. Kubizek örömmel
ment volna, ehhez azonban meg kellett birkózniuk azzal a lehetetlen
feladattal, hogy elérjék, Kubizek édesapja engedje fiát művészeti
pályára. Ez a nem kis erőpróba az első szárny-próbálgatások közül
való, amely bizonyította Hitler meggyőző erejét Kubizek – akárcsak
Hitler – szenvedélyesen imádta Wagner zenéjét, közös kedvencük
kán a linzi Operában találkoztak, és hamar összebarátkoztak.
Kubizek az édesapja kárpitosüzletében dolgozott, de o is nagyra törő
álmokat dédelgetett: művészi ambícióit zenészkent látta kiteljesedni.
Nagyobb felelősségérzet és több szorgalom jellemezte, mint Hitlert,
de ezzel gyengébb lelkialkat párosult. Hamar Hitler nyomasztó
befolyása alá került. Hitler rajta gyakorolta meggyőzőerejét, barátja
viszonzásul valósággal bálványozta, ami folyamatosan
megerősítette Hitler narcizmusát. Ez a barátság több szempontból is
pótolta a pajtásaival játszott katonásdit: ő volt a vezető, és rajongtak
érte.
Röviddel Bécsbe érkezését követően Hitler elment a Művészeti
Akadémiára, és jelentkezett a felvételi vizsgára. Nyilvánvalóan
szemernyi kétely sem felhőzte be reményeit, hogy felveszik. Mégis
elutasították Bár a felvételi első részében sikerrel vette az akadályt,
a másodikba belebukott (W. Maser, 1971). Hitler így ír a Mein
Kampfban. „Úgy ért az elutasítás, mint derült égből a villámcsapás.”
Megemlíti, hogy az egyik professzor azt tanácsolta neki, a festészet
helyett inkább az építészettel próbálkozzon, ahhoz több tehetsége
van. Még ha igaz is ez a beszámoló, Hitler nem követte a tanácsot.
Az építészeti iskolába viszont csak akkor vették volna fel, ha befejezi
a Realschule utolsó évét. Egyetlen adat sincs a birtokunkban, hogy
komolyabban fontolóra vette volna ezt a lehetőséget. Hitler
beszámolójának a Mein Kampfban ezúttal sem hihetünk. Azt állítja,
hogy mivel nem rendelkezett középiskolai bizonyítvánnyal, „fizikailag
nem teljesülhetett” az álma, hogy építész legyen. Majd hencegve
folytatja: „Építész akartam lenni, de a felmerülő akadályok nem azért
vannak, hogy meghátráljunk, hanem hogy legyőzzük őket.
Elhatároztam, hogy leküzdöm ezeket az akadályokat (…).” A tények
azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítják:

Személyisége és életmódja megakadályozta, hogy elismerje

hibáit, és tudomásul vegye, az elutasítás arra ösztönzi, hogy
megváltozzon. Állandó menekülését a valóság elől tovább fokozta a
modorossága és irtózása a munkától, amit szennyesnek,
lealacsonyítónak és fárasztónak tartott. Alapjában egy irányt
vesztett, sznob fiatalember volt, aki elég sokáig kényeztette magát,
hogy képtelen legyen nekifogni egy kellemetlen munkának, az általa
kedvelt életvitelen kívül mással is törődjön, és ne csak magáról
gondoskodjon. Miután kézhez vette a Művészeti Akadémia
elutasítását, visszament a Stumpergasséba, és leült egy padra,
mintha mi sem történt volna. Menedékében megbújva visszatért a
nagyzolóan „tanulmányoknak” titulált időtöltéseihez, a firkálgatáshoz,
az olvasáshoz, a város körül tett kirándulásokhoz és az
operalátogatásokhoz (B. F. Smith, 1967).

Hitler mindenkinek úgy állította be, mintha a Művészeti Akadémia

hallgatója lenne, sőt, még Kubizeket is becsapta, amikor
megérkezett Bécsbe. Amikor a barátja végül gyanakodni kezdett,
mert nem fért a fejébe, hogyan alhat Adolf késő délelőttig
egyetemista létére, Hitler az akadémia tanárai elleni heves
dühkitörése kíséretében bevallotta neki az igazságot. Egyúttal
megígérte, majd ő megmutatja nekik, hogy egyedül is képes
elsajátítani az építészetet. „Tanulási” módszere abban állt, hogy rótta
az utcákat, a hatalmas épületeket nézegette. Utána hazament, és
tengernyi vázlatot készített a látott homlokzatokról
„Realitásérzékének” újabb ékes bizonyítéka volt, hogy azt képzelte,
ezzel a módszerrel építésszé válhat. Kubizeket beavatta
nagyszabású tervébe, miként képzeli egész Bécset átépíteni, vagy
milyen operát akar írni. Elment a Parlamentbe is, hogy meghallgassa
a Birodalmi Tanácsban folyó vitát. Közben másodszor is jelentkezett
a Művészeti Akadémiára, de ezúttal még az első fordulóból sem
jutott tovább.
Már több mint egy évet eltöltött Bécsben anélkül, hogy érdemi
munkát végzett volna, kétszer megbukott a felvételi vizsgán, ennek
ellenére úgy állította be magát, mint aki a legjobb úton halad, hogy
művész legyen. Bármennyire is igyekezett becsapni magát, ekkorra
maga előtt sem tagadhatta tovább, hogy kudarcot vallott. Ez a
balsiker érzékenyebben érintette, mint a középiskolai fiaskó, mert
akkoriban még azzal magyarázhatta a dolgot, hogy művész akar
lenni, és ebből fakadt a kudarc. Ám azzal, hogy művészként
találtatott könnyűnek, nem takarózhatott többé a régi magyarázattal.
Éppen azon a területen utasították el, amelyről azt hitte, hogy
sikeres lesz. Így csak a művészeti tanárokat, a társadalmat és az
egész világot okolhatta kudarcáért. Az élet elleni haragjának az eset
csak olaj volt a tűzre. Narcizmusa – az első kudarc óta még inkább –
arra ösztönözte, hogy tovább távolodjon a valóságtól, ami megvédte
a súlyos megrázkódtatástól.[277]
Életének ebben a szakaszában Hitler szinte teljesen
elszigetelődött környezetétől, ami abban csúcsosodott ki, hogy
könyörtelenül véget vetett egyetlen igazán szoros kapcsolatának,
megszakította viszonyát Kubizekkel Amikor Kubizek hazautazott
meglátogatni a szüleit, Hitler kiköltözött a bérelt szobából anélkül,
hogy meghagyta volna új elérhetőségét. Csak akkor találkoztak
ismét, amikor Hitler már birodalmi kancellár volt.
A semmittevés, a beszélgetések, a séták és a firkálgatás
kellemes időszaka a végéhez közeledett. Hitlernek alig egy évre elég
pénze maradt, feltéve, hogy takarékoskodik Mivel nem akadt
hallgatósága, akihez beszélhetett volna, olvasással töltötte az idejét.
Ez idei tájt Ausztriában számos politikai és ideológiai csoportosulás
szerveződött a német nacionalizmus, a fajgyűlölet, a
„nemzetiszocializmus” (Csehországban) és az antiszemitizmus köre
Mindegyik csoport megjelentette a saját pamfletjét, és a saját
egyedülálló ideológiáját prédikálta, ami a megoldást kínálta minden
problémára. Hitler mohón forgatta a pamfleteket, és ezekre alapozva
kezdte el érlelni saját rasszizmusát, antiszemitizmusát és
„szocializmusát”. A Bécsben töltött idő alatt művészi pályáját ugyan
nem sikerült előkészítenie, viszont megalapozta jövendő hivatását
mint politikai vezető.
1909 őszén elfogyott minden pénze, és elhagyta a bérelt szobát
anélkül, hogy kiegyenlítette volna a tartozását. Életének legsötétebb
időszaka köszöntött rá. Padokon, alkalmanként munkásszállókon
aludt, és 1909 decemberében csatlakozott az igazi csavargók
táborához, hálóhelyet egy emberbaráti társaság által fenntartott
hajléktalanszálláson talált. A fiatalember, aki két és fél évvel
korábban azzal az ambícióval érkezett Bécsbe, hogy híres művész
lesz belőle, lecsúszott hajléktalan csavargóvá vált, aki örült, ha a
kezébe nyomtak egy tál meleg levest, és aki sötét kilátásokkal nézett
a jövőbe, de nem vette a fáradságot, hogy segítsen magán. Valóban,
ahogy Smith is megfogalmazta, azzal, hogy betette a lábát a
hajléktalanszállásra, „végérvényesen kinyilvánította, hogy kudarcot
vallott”.
Ez azonban nem csupán a művész Hitler kudarca volt, hanem a
büszke, jól öltözött polgár csődje is, aki az alsóbb osztályokat szívből
megvetette. És most hirtelen közéjük került, számkivetett lett,
beleolvadt a társadalom söpredékébe. Ez még a középosztály egy
kevésbé narcisztikus tagjának is borzalmas megaláztatásnak
bizonyult volna. Meglehetősen stabil alkata megvédte, hogy ne
omoljon össze, következésképpen a helyzete bizonyára
megacélozta akaraterejét. Ennél lejjebb már nem kerülhetett, és
megerősödve került ki sanyarú állapotából, narcizmusa is töretlenül
átvészelte a sors csapásait. Egyetlen dolog ösztönözte, hogy
megaláztatásáért hosszút álljon az „ellenségein”, és célul tűzte ki,
hogy bebizonyítsa, narcisztikus énje nem a fantáziája szüleménye,
hanem valóság.
Hitler személyiségfejlődésének folyamatát jobban megértjük, ha
emlékezetünkbe idézzük azokat a klinikai megfigyeléseket, amelyek
kudarcba fulladt életű, szélsőségesen narcisztikus egyének sorsából
származnak. Rendszerint nem épülnek fel soha többé. Mivel belső,
szubjektív és külső, objektív valóságuk menthetetlenül két részre
szakadt, elmebaj vagy másfajta súlyos mentális zavar lép fel.
Szerencsés esetben találnak egy apró rést a valóságon, mondjuk
egy jelentéktelen állást, ami lehetővé teszi számukra, hogy
kitartsanak narcisztikus fantáziaviláguk mellett, s egyúttal
végigevickélik életüket megrázóbb katasztrófa nélkül. Létezik még
egy lehetőség, amely azonban csak azoknak adatik meg, akiknek
valamilyen különleges adottságuk van. Ők képesek oly módon
megváltoztatni a valóságot, hogy nagyra törő álmaik valósággá
válnak. Ehhez azonban nem csupán tehetség kell, hanem a
történelmi körülmények kedvező összjátéka is. Nagyon gyakran ez
az út kínálkozik politikai vezetők számára társadalmi válságok
idején. Ha megvan bennük a tehetség, hogy a széles néptömegekre
hassanak, és elég okosak, hogy céljaik megvalósításához
szükséges eszközzé változtassák őket, akkor a valóságot
fantáziavilágukhoz alakítják. Sok esetben a demagógia az elmebaj
innenső oldalán megóvja az egyén ép elméjét, ha a korábban
„őrültnek” ható gondolatait „normálisnak” nyilvánítja. A politikai
küzdelemben egyfelől a hatalomvágy, másfelől józan eszének
megőrzése vezérli.
Most térjünk vissza Hitlerhez, aki éppen élete legelkeseredettebb
és legnyomorúságosabb állapotát kénytelen átvészelni. E
vészterhes idők nem tartottak sokáig – talán két hónap lehetett –, és
ez idő alatt egyszer sem vetemedett arra, hogy kétkezi munkát
végezzen, állítja a Mein Kampfban. Életkörülményei rövidesen
javulásnak indultak, amikor összebarátkozott egy Hanisch nevű öreg
csavargóval. Hanisch közönséges alak volt, Hitleréhez hasonló
politikai nézeteket vallott, és érdeklődött a festészet iránt.[278] Ám a
legfontosabb, amit Hitler neki köszönhetett, hogy gyakorlatias
megoldást kínált mindkettejük számára, hogy elkerüljék a
nélkülözést. Hitler kért a családjától egy kevés pénzt festékre, majd
képeslapokat festett, amelyeket Hanisch eladott. Az ötven
koronából, amit kapott, megvásárolta a szükséges eszközöket, de
hamarosan már tellett egy régóta áhított télikabátra is, sőt,
Hanischsal egy férfiszállásra költöztek, ahol a társalgót használhatta
műteremnek. Minden kedvezően alakult. Hitler pingálta a
képeslapokat, Hanisch pedig házalt velük. Nemsokára nagyobb
méretű víz- és olajfestmények következtek, amelyeket Hanisch
keretezőknek és műkereskedőknek értékesített. Egyetlen gond
felhőzte az üzletet: Hitler rendkívül rapszodikusan dolgozott. Amint
pénzt érzett a zsebében, abbahagyta a festést, és helyette azzal
töltötte az idejét, hogy a lakótársaival politizált. Bár szerény, de
állandó jövedelemre tett szert. Végül Hitler összeveszett Hanischsal,
azzal gyanúsította, hogy eladta egyik képét, de nem adta neki a
bevétel felét. Feljelentette Hanischt a rendőrségen lopásért, akit le is
tartóztattak. Hitler egyedül vitte tovább az üzletet, festett, és árulta
munkáit (főként két zsidó műkereskedőnek). Ebben az időszakban
minden bizonnyal szünet nélkül dolgozott, valóságos üzletember lett
belőle. Takarékosan élt, még egy kisebb összeget sikerült
megtakarítania is. Túlzás lenne azt állítani, hogy „festő” vagy
„művész” lett volna, hiszen nem tett egyebet, mint fényképeket és
azokat a korábbi munkáit másolta, amelyek kelendőnek bizonyultak
a piacon. Továbbra is a férfiszállón lakott, de megváltozott a helyzete
a „szálláson”. Állandó vendég lett, az „állandók” kis csoportjának
tagja, akik lenézték az „átmenetieket”, akiket alsóbbrendűnek
tartottak, mármint a szállás „állandó” vendégeiből kikerülő
kiváltságosok
Valószínűleg számos ok közrejátszott a döntésében, hogy a
szálláson lakott továbbra is. A legkevésbé valószínű az, amelyet
Maser kiemel, mármint hogy így olcsóbb volt. A havonta fizetett
tizenöt koronáért saját szobát is bérelhetett volna. Több lélektani
tényező is kínálkozik, például a magányos emberek – mint Hitler –
irtóztak az egyedülléttől. Belső magányát a környezetében lévőkkel
fenntartott felszínes kapcsolatokkal igyekezett enyhíteni. De ennél
sokkal nagyobb súllyal esett latba, hogy igényelte a közönséget,
amelyre hatást gyakorolhat. Nem is kívánhatott volna magának
eszményibb környezetet a férfiszállásnál, hiszen az ott élő
jelentéktelen figurák és maguknak való emberek nem vitték többre
az életben. Hitler minden szempontból fölöttük állt értelmével és
életrevalóságával. A többi szállásvendég ugyanazt a szerepet
töltötte be, mint a gyermekkori fiúbandák és Kubizek. Lehetőséget
kínáltak neki, hogy kiélje a képességét, hogy miként gyakorolhat
hatást és befolyást környezetére, és hogyan szilárdíthatja meg
hatalomérzetét. Ahogy ült és festett, hirtelen felugrott a székről, és
heves politikai beszédeket tartott, olyasféléket, amilyenek évek
múlva nagy hírnevet szereztek neki. A férfiszállás kiváló
gyakorlóterepnek bizonyult politikai demagóg karrierjének
megalapozásában.
Hitler életének e szakaszát tekintve felmerül egy fontos kérdés:
nem szerezte-e meg ez idő tájt az állandó munkavégzés
képességét, amint az egyik napról a másikra élő csavargóból
sikeres, bár kis formátumú üzletemberré vált? Nem lehet, hogy
megtalálta önmagát, és egészséges lelki egyensúlyra tett szert?
Meglehet, hogy a felszín ezt sugallja. Az is lehet, hogy későn érő
típusú emberről van szó, mégis, tekinthetjük ezt normális
személyiségfejlődésnek? Ha így lenne, teljesen szükségtelen lett
volna megvizsgálni az érzelmi fejlődését. Megelégedhettünk volna
azzal, hogy kijelentjük, bizonyos fiatalkori karakterológiai
nehézségek után, huszonhárom vagy huszonnégy évesen Hitler
beilleszkedett a társadalomba, és lelkileg kiegyensúlyozott ember
vált belőle.
Ám ha alaposabban megvizsgáljuk a körülményeket, nyilvánvaló
lesz, hogy aligha tartható ez az álláspont
Itt van egy rendkívüli vitalitással megáldott ember, akit csaknem
elemészt a nagyság és a hatalom iránti szenvedély, és sziklaszilárd
meggyőződése, hogy híres festő vagy építész lesz belőle. És mi volt
a valóság?
Célja szempontjából tökéletes kudarcot vallott, kis formátumú
üzletember lett, hatalma arra terjedt ki, hogy hatást gyakoroljon a
férfiszállás lakóinak szűk csoportjára, akiket szüntelenül dagályos
beszédekkel árasztott el, és még azt sem sikerült elérnie, hogy
követőkre leljen közöttük. Talán ha Hitler kevesebb vitalitással és
nagyzási mániával megáldott kisember lett volna, beérte volna egy
állandóságot teremtő, kisszerű polgári egzisztenciával mint eladásra
dolgozó művész. De aligha tudunk elképzelni egy ilyen Hitlert,
ügyetlen változást figyelhetünk meg: a kínzó szegénység
hónapjaiban megtanult dolgozni – középszerűen, amilyen ő maga is
volt. Más tekintetben azonban mit sem változott a karaktere, kivéve,
hogy a megismert vonásai még mélyebben bevésődtek Végletesen
narcisztikus ember maradt, akit nem érdekel senki és semmi, világát
félig a fantazmagóriái, félig a valóság töltötte ki, heves hódítási vágy
fűtötte, valamint főként tömény gyűlölet és harag jellemezte az
érzelmeit. Továbbra sem tudott realisztikus célokat kitűzni magának,
és arról sem volt fogalma, hogyan valósíthatná meg ambícióit.
München
Hitler céltalan életének egy csapásra vége szakadt, amikor
hirtelen elhatározással elhagyta a férfiszállást, és Münchenbe
költözött, hogy beiratkozzon a Művészeti Akadémiára. Szinte semmit
sem tudott az ottani viszonyokról, és a legkevésbé sem volt
tisztában azzal, hogy ott is eladhatók lesznek-e a festményei, mint
Bécsben. Egyszerűen odautazott kevés megtakarított pénzével, ami
jobbik esetben átsegítette az első három hónapon A döntés
tévedésnek bizonyult Alma, hogy felveszik a müncheni Művészeti
Akadémiára, szertefoszlott. Képei iránt sem talált akkora keresletet –
Smith szerint –, munkáit sörözőkben akasztotta ki, és házalt velük.
Maser forrásai nyomán tudjuk, hogy Hitler jövedelemadó-
nyilatkozata értelmében körülbelül száz márkát keresett havonta,
nagyjából annyit, mint Bécsben. Ez mit sem változtatott a tényen,
hogy eladásra dolgozott, ami főleg képek másolását jelentette. Régi
vágya, hogy híres festő válik belőle, teljesen kudarcba fulladt, kevés
tehetsége és elégtelen gyakorlata folytán áthidalhatatlan szakadék
tátongott nagyra törő reményei és az adottságaiból elvárható
kilátások között.
Meglepő-e ezek után, hogy Hitler hálát adhatott az égnek, hiszen
az első világháború kitörése egy csapásra megmentette attól a
kilátástalannak tűnő, kényszerítő helyzettől, hogy el kelljen döntenie,
mihez kezd az életével? A háború kitörése nélkül aligha kerülhette
volna el tovább, hogy végre-valahára beismerje, művészként
kudarcot vallott, a megváltozott helyzetben viszont a
megalázottságot a „hős” büszkesége váltotta fel. Kötelességtudó
katonaként szolgált, bár nem léptették elő (jelentős mértékben
legalábbis nem), elöljárói különféle kitüntetésekkel díszítették a
mellét megbecsülésük jeleként és beosztottjuk bátorságáért. Véget
ért számkivetett élete, hősként harcolt Németországért, hazája
túléléséért és dicsőségéért, valamint a nacionalizmus értékeiért.
Teljes mértékben kiélhette a rombolás és a győzelem utáni
sóvárgását. És ami a legfontosabb, immár nem kisgyermekek
háborús játékaiban, hanem valóságos küzdelemben lehetett része,
és feltehetően soha életében nem tapasztalta meg olyan
elevenséggel az életet, mint a háború négy éve alatt.
Felelősségérzet és fegyelem jellemezte, mintha kicserélték volna a
Bécsben még naplopással megelégedő Hitlert. A háború befejezése
saját utolsó kudarcának emlékét idézte fel emlékezetében: vereség
és forradalom. A vereség még úgy-ahogy elviselhető lett volna, de a
forradalom már más lapra tartozott A forradalmárok mindent sárba
tiportak, ami Hitler reakciós nacionalizmusa szempontjából szentnek
számított. És ók nyertek. Ők szabták meg a dolgok menetét,
különösen Münchenben, ahol még egy rövid életű
tanácsköztársaságot is kikiáltottak.
A forradalom győzelme végső és hihetetlen formába öntötte Hitler
pusztításhajlamát. A forradalmat saját személye, értékei, reményei
és Németországgal kapcsolatos nagyra törő tervei elleni
támadásnak vette. Megaláztatását még csak fokozta, hogy a
forradalom vezetői között nem egy zsidó akadt, akiket
ősellenségeinek tekintett évek óta, és akik Hitlert tehetetlen
szemlélővé tették, miközben nacionalista, kispolgári eszményeit
totális pusztulás fenyegette. Ezt a borzalmas megaláztatást csak egy
módon lehetett orvosolni, ha mindazok elpusztulnak, akik felelősek
érte. Gyűlölete és bosszúvágya nem kevésbé irányult a szövetséges
hatalmak ellen, amelyek a versailles-i szerződés elfogadására
kényszerítették Nemetországot, de még náluk is kevésbé állhatta a
forradalmárokat, akiknél jobban már csak a zsidókat gyűlölte.
Hitler kudarcainak mértéke fokozatosan növekedett: az első a
középiskolában érte, aztán a bécsi középosztály vetette ki magából,
majd a Művészeti Akadémia utasította el. Ezek egyre mélyebb sebet
ejtettek narcizmusán, és egyre mélyebben megalázták. Amint egyik
sikertelenség a másikat érte, válaszul mindjobban fantáziavilágába
burkolózott, hevesebb harag és bosszúvágy fűtötte. A nekrofília
gyökereit feltehetően negatív incesztuózus beállítottságában
kereshetjük. A háború kitörése azzal kecsegtetett, hogy vége szakad
a kudarcsorozatnak, végül mégis újabb megaláztatás lett belőle: a
német hadsereg veresége és a forradalom győzelme. Ezúttal Hitler
nemzeti és társadalmi szintre emelte saját csődjét és
megalázottságát, ami kitörölte az emlékezetéből saját
sikertelenségeit. Most az egyszer nem ő vallott kudarcot, és nem őt
alázták meg, hanem Németországot. Magára vállalta a nemes
feladatot, hogy bosszút álljon Németországért, és megmentse
hazáját, és ha lemossa Németország szégyenét, a sajátjától is
megszabadul. Hamar letett a régi célról, hogy híres művész legyen,
inkább nagy demagóggá akart válni. Rátalált végre arra pályára,
amelyhez tényleg rendelkezett adottsággal, és felderengett az igazi
siker reménye.
 Sajnálatos módon nem áll rendelkezésünkre elegendő adat ebből
az időszakból, hogy bizonyíthassuk a viselkedésében rejlő,
nyilvánvaló határozott nekrofil vonásokat. Csupán a karakterológiai
alapokat tudtuk feltárni, amelyek kedveznek a nekrofil vonások
erősödésének. A negatív incesztuózus beállítottság, a narcizmus, az
érzelmi hidegség, az érdeklődés hiánya, önmaga kényeztetése és a
valóság elutasítása nem eredményezhetett mást, mint kudarcot és
megaláztatást. 1918-tól kezdve nagyszámú adat van a birtokunkban
Hitler életéről, aminek alapján mind világosabban követhetők
nyomon a nekrofília megnyilatkozásai.
 Módszertani megjegyzés
Joggal hozhatják fel a következő kérdést vagy ellenvetést az
olvasók: Bizonyításra szorul-e Hitler nekrofil beállítottsága? Nem
magától értetődő a pusztításhajlama?
Való igaz, nem kell bizonyítanunk, hogy Hitler valóban rendkívüli
pusztításokat követett el. De maga a pusztítás nem szükségszerűen
egy destruktív, nekrofil karakter megnyilvánulása. Vegyük például
Napóleont: nekrofil karakternek tekintendő csupán azért, mert
bármikor habozás nélkül feláldozta katonái életét személyes
becsvágya és hiúsága oltárán? Vajon mindazok a politikai és katonai
vezetők nekrofilek voltak, akik a történelem során hatalmas
pusztítást hajtottak végre? Akik pusztításra adnak parancsot, vagy
mellette szállnak síkra, kétségtelenül megkeményítették a szívüket,
hogy képesek legyenek rá. Az ösztönző erők és a körülmények
hatására egy nem nekrofil tábornok vagy Politikai vezető is utasítást
adhat rombolásra. Ebben a könyvben vizsgálódásunk nem a
viselkedésre, hanem a karakterre irányul. Pontosabban
megfogalmazva: a kérdés nem az, hogy Hitler destruktívan
viselkedett-e, hanem hogy egy a karakterében rejlő, rombolásra és
pusztításra ösztönző belső hajtóerő késztette-e erre. Ez az, amit
bizonyítani kell, hiszen nem vehetjük magától értetődőnek. Egy
lélektani vizsgálódásnak mindent meg kell tennie, hogy tárgyilagos
legyen, különösen olyasvalaki esetében, mint Adolf Hitler. Tegyük fel,
Hitler meghalt volna 1933-ban, mielőtt még elkövethette volna a
rettenetes rombolást; ezzel együtt nekrofil karakterként
jellemezhetjük személyisége részletes elemzése alapján.
Lengyelország lerohanásával kezdődő és Németország nagy
részének lerombolásával, lakosságának elpusztításával végződő
tettei szolgáltatták a végső bizonyítékot a korai karakterológiai
diagnózis igazságára. Másfelől, ha semmit sem tudnánk Hitler
multjáról egészen 1933-ig, későbbi viselkedésének számos részlete
igazolná a súlyos nekrofília diagnózisát, és nem egyszerűen –
behaviorista szemszögből – arra utalna, hogy ez az ember nagy
pusztítást okozott a világban. A behaviorista álláspont szerint
természetesen nincs sok értelme különbséget tenni a tényleges
viselkedés és a viselkedésre ösztönző erők között. Ám ha egy
ember teljes személyiségének dinamizmusát akarjuk feltárni, főként
ha a tudattalan működésére vagyunk kíváncsiak, azonnal
lényegbevágó ez a különbség. A pszichoanalitikus módszer
használata Hitler esetében annál is fontosabb, mert rendkívüli
mértékben és különféle módon fojtotta el nekrofil szenvedélyét.
 Hitler pusztításhajlama[279]
Hitler pusztításhajlamának célpontjai városok és emberek voltak.
A nagy építő, lelkes várostervező, aki új Bécsről, Linzről, Münchenről
és Berlinről álmodott, romokban akarta látni Párizst, a földdel kívánta
egyenlővé tenni Leningrádot, végül pedig Németország sem
kerülhette volna el a sorsát. E célok valódiságát a források
bizonyítják. Speer beszámol arról, hogy Hitler sikerei csúcsán, az
éppen behódolt Párizsban tett látogatásakor megjegyezte: „Nem
tartotta csodálatos varosnak Párizst? (…) Régen gyakran azt
fontolgattam, hogy nem kellene-e elpusztítanunk Párizst. De ha
végeztünk Berlinben, Párizs már csak árnyéka lehet. Akkor pedig
minek rombolnánk le?” (A. Speer, 1970.) Végül Hitler mégiscsak
elrendelte Párizs lerombolását – ám Párizs német főparancsnoka
nem hajtotta végre a parancsot.
Hitler rombolási mániájának legszélsőségesebb megnyilvánulása
az 1944-ben kiadott, Németországra vonatkozó úgynevezett
„felperzselt föld” dekrétuma, amelyben elrendelte, hogy mielőtt az
ellenség elfoglalná Németországot:

Mindent, egyszerűen mindent, ami az élet fenntartásához

nélkülözhetetlen, el kell pusztítani: az élelmiszerjegy-nyilvántartást, a
házasságkötési és lakhely-nyilvántartási aktákat, a bankszámla-
nyilvántartásokat. Továbbá meg kell semmisíteni az
élelmiszerraktárakat, a földeket fel kell égetni, a marhákat meg kell
ölni. Azok a műalkotások, amelyeket a bombázások megkíméltek,
szintén nem kerülhetik el a sorsukat.
Az emlékműveket, a palotákat, a kastélyokat, a templomokat, a
színházakat és az operaházakat ugyancsak a föld színével kell
egyenlővé tenni (A. Speer, 1970).

Ne felejtsük el, hogy természetesen megszűnt volna a víz- és

áramszolgáltatás, valamint nem lett volna kórházi ellátás, vagyis
járványok, betegségek és halál pecsételte volna meg milliók sorsát,
akik nem tudtak elmenekülni. Speer, aki biofil lelkületű létére nem
tudott azonosulni a rombolás nekrofil démonával, a parancs nyomán
eltávolodott Hitlertől. A Führer pusztítási tobzódásában nem osztozó
tábornokokkal és pártfunkcionáriusokkal igyekezett együttműködni,
és élete kockáztatásával szabotálta Hitler parancsait. Speer és
sokan mások közös erőfeszítésének, valamint még számos
körülménynek köszönhetően Hitler felperzselt föld politikája
sohasem valósult meg.
Külön figyelmet érdemel, hogy Hitler megszállottan épületeket és
városokat rombolt le, de egyúttal építési ambíciói is voltak. Sőt,
joggal gondolhatjuk, hogy a városok újjáépítésének tervéhez az első
lépés az kell hogy legyen, hogy földig rombolják őket, amivel
mintegy igazolta tetteit. De bizonyára nagy tévedés lenne azt hinni,
hogy az építészet iránti érdeklődése nem szolgált semmi egyéb célt,
mint palástolni a rombolási vágyát. Feltehetően valóban érdeklődött
az építészet iránt, és – ahogy majd látni fogjuk később – ez az
egyetlen dolog érdekelte az életben igazán, leszámítva a hatalmat, a
győzelmet és a rombolást.
Hitler pusztításhajlamát jól tükrözik tervei a lengyelekkel, az, hogy
milyen sorsot szánt nekik legyőzésük után. Megfosztották volna őket
a kultúrájuktól; oktatás címén csupán a közlekedési jeleket, a német
nyelv alapjait ismerhették volna meg; földrajzból elegendő lett volna
annyi, hogy Berlin Németország fővárosa. Az aritmetika teljes
egészében fölösleges lett volna. Orvosi ellátás nem lett volna, az
életszínvonalat alacsonyan tartották volna. Ezáltal Németország
olcsó munkaerőhöz és engedelmes rabszolgákhoz jutott volna (H.
Picker, 1965).
Az emberi objektumok közül mindenekelőtt a hibás példányokat
kell elpusztítani. A lényeget Hitler már a Mein Kampfban
megfogalmazta: „A hibás embereket meg [kell] akadályozni a
szaporodásban, hogy hasonlóképpen hibás utódokat hozzanak létre
(…) Tehát ha szükséges, a gyógyíthatatlan betegeket irgalmatlanul
el kell különíteni – barbár megoldás azoknak, akiket érint, de
boldogság embertársainak és utódainak” (A. Hitler, 1943). Szavait
tettekre váltotta, de a hibás embereket nem csupán elkülönítette,
hanem meg is ölette. Hitler pusztító hajlamának másik korai
bizonyítéka Ernst Rohm (akivel Hitler pár nappal korábban még
nyájasan beszélgetett) és az SA vezetőinek alattomos
meggyilkolása tisztán politikai célból (így biztosították az
iparmágnásokat és a tábornokokat, hogy megszabadítják a
mozgalmat az „kapitalistaellenes” szárny vezetőitől).
Mi sem mutatja jobban, hogy Hitler milyen mértékben élt a
korlátlan rombolás fantáziavilágában, mint a válasza, hogy mit
tenne, ha zendülés törne ki, mint amilyenre 1918-ban került sor.
Azonnal megöletné az ellenzéki politikai pártok és a katolikusok
vezetőit, valamint a koncentrációs táborok lakóit. Számításai szerint
néhány százezer ember elpusztításáról lenne szó (H. Picker, 1965).
A fizikai megsemmisítés fő áldozatai közé a zsidókat, a
lengyeleket és az oroszokat sorolta. E helyütt foglalkozzunk csak a
zsidókkal, a velük kapcsolatos tények elég ismertek, ezért ez nem
igényel bővebb kifejtést. Meg kell azonban jegyezni, hogy
szabályszerű lemészárlásuk csak a második világháború kitörésekor
kezdődött el. Nincsen perdöntő bizonyíték arra, hogy Hitler
foglalkozott volna a zsidóság totális megsemmisítésének
gondolatával már korábban, jóllehet elképzelhető, hogy titokban
tartotta. Egészen addig a hivatalos német politika a zsidók
kivándorlását szorgalmazta, és a náci kormány még erőfeszítéseket
is tett, hogy előmozdítsa ezt a folyamatot. De 1939. január 30-án
egészen őszintén a következőket mondta Chvalkovskynak, a
csehszlovák külügyminiszternek: „Elpusztítjuk a zsidókat. Nem
ússzák meg azt, amit 1918. november 9-én tettek. Elérkezett az
elszámolás ideje.” (H. Kravisnick és munkatársai, 1968.)[280]
Ugyanezt a gondolatot kissé burkoltabban fogalmazta meg a
Reichstagban még aznap: „Ha a zsidó származású
pénzembereknek Európában és azon kívül sikerül a nemzeteket
újabb háborúba rángatni, a végeredmény nem világméretű
bolsevizmus, azaz a judaizmus győzelme, hanem az európai zsidók
halála.”[281]
A Chvalkovskynak tett kijelentés különös figyelmet érdemel
lélektani szempontból. Hitler nem ad ésszerű magyarázatot a
gondolataira, mint például: a zsidók veszélyt jelentenek
Németországra, hanem felfedi igazi mozgatóit: bosszút akar állni egy
húsz évvel korábbi „bűntettért”, amikor a forradalmárok között akadt
kisszámú zsidó is. Képet alkothatunk róla, milyen szadista gyűlölet
fűtötte a zsidókkal szemben, ha felidézzük, miket mondott szűkebb
stábja egyes tagjainak egy birodalmi gyűlés után: „Ki velük minden
szakmából, gettóba az összesét! Ketrecbe velük, ahol elrohadhatnak
érdemeik szerint, a német emberek pedig úgy bámulnak rájuk,
ahogy az állatokra szokás az állatkertben.” (H. Krausnick és mtsai,
1968.)
Hitler szerint a zsidók megmérgezik az árja vért és lelket. Csak
akkor értjük meg, hogy ez a gondolat miként viszonyul a nekrofil
komplexus egészéhez, ha megvizsgáljuk Hitler egy másik, látszólag
egészen eltérő félelmét: hogyan viszonyult a szifiliszhez. A Mein
Kampfban a „nemzet legfontosabb vitális kérdései” között tárgyalta a
szifiliszt. Így ír:

Az emberek politikai, erkölcsi és morális megfertőzésével

párhuzamosan a nemzet testének egészségét nem kevésbé
veszélyeztető szörnyű kór mérgezte. Különösen a nagyvárosokban a
szifilisz elharapózásával kezdődött, miközben a tuberkulózis is
learatta a maga haláltermését közel az egész országban (A. Hitler,
1943).

Ez nem volt igaz: sem a tuberkulózis, sem a szifilisz nem jelentett

olyan mértékű fenyegetést, mint amilyet Hitler nekik tulajdonított.
Viszont egy nekrofil beállítottságú ember fantáziavilágától nem is
annyira meglepő a szennytől, a méregtől és a megmérgezéstől való
félelem. Nemcsak kifejezi a nekrofil attitűdöt, hanem védekezés is
vele szemben, mert egy nekrofil egyén a külvilágot mocskosnak és
mérgezőnek érzékeli. Hitler zsidó-gyűlölete minden bizonnyal ebből
a komplexusból fakad: a zsidók idegenek, az idegenek fertőzők (mint
a szifilisz), gyökerestül ki kell irtani őket. Az eredeti elképzelés, hogy
a zsidók megmételyezik a vért, később kiegészült azzal, hogy
bemocskolják a lelket is.[282]
Minél kétségesebbé vált Hitler számára a győzelem, annál inkább
megtalálta önmagát Hitler, a pusztító: minden egyes lépést, amely a
vereség felé vezetett, egyre több hekatomba-áldozatnak kellett
kísérnie. Végül elérkezett az idő, amikor már csak németeket
lehetett feláldozni. 1942. január 27-én, egy évvel Sztálingrád előtt,
Hitler így fogalmazott: „Ha a németek nem készek harcolni az
életben maradásukért (Selbstbehauptung), nos, akkor el kell tűnniük
(dann soll és verschwinden) „(H. Picker, 1965.) Amikor szemmel
láthatóan elkerülhetetlen volt a vereség, megparancsolta, kezdjék el
megsemmisíteni magát Németországot – földjét, épületeit, gyárait és
műalkotásait. Abban a percben, amikor az oroszok elfoglalják Hitler
bunkerét, indulhat a pusztítás grand finale-ja. Kutyájának vele kell
meghalnia, sőt Eva Braunnak is; Hitler szeretője is a rejtekhelyre jött
– Hitler parancsa ellenére –, hogy együtt távozhassanak az
árnyékvilágból. Hitler oly mértékben elérzékenyült Fräulein Braun
hűségétől, hogy jutalmul hivatalosan is feleségül vette. Az asszony
nyilvánvalóan csak úgy bizonyíthatta, hogy szereti, ha kész
szerelméért meghalni. Goebbels is kitartott a mellett az ember
mellett, akinek eladta a lelkét. Megparancsolta feleségének és hat
kisgyermekének, hogy vele kell halniuk. Miként minden épeszű
anya, Goebbels felesége sem ölte volna meg soha gyermekeit saját
kezével, a legkevésbé azokért a gyatra propagandisztikus okokért,
amelyekkel férje traktálta, de nem maradt választása. Amikor Speer
utoljára meglátogatta az asszonyt, Goebbels nem hagyta, hogy akár
csak egy percre is kettesben maradjanak. A legtöbb, amit
mondhatott, hogy boldog, amiért legidősebb fia (előző
házasságából) nincs ott.[283] Hitler vereségét és halálát a hozzá
közel állók romlásának, a németek pusztulásának s ha tehette volna,
az egész világ lerombolásának kellett követnie. Saját pusztulásához
a totális rombolás adta a díszletet.
Most térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy józan ésszel
találunk-e igazolható magyarázatot Hitler tetteire: miben különbözött
emberileg bármelyik honfitársától vagy tábornokától, aki háborút
indít, és parancsokat ad ki, amelyek milliók halálát okozzák? Sok
tekintetben közös vonásokat fedezhetünk fel Hitler és más „normális”
nagy hatalmú vezető között, képmutatás lenne azt állítani, hogy
Hitler háborús politikája egyedülálló volt a maga nemében, a
hatalmas birodalmak uralkodóinak tetteit megörökítő történelmi
feljegyzések nem erről tanúskodnak. Az igazi különbség abból az
aránytalanságból fakad, ami az elrendelt pusztítás és valóságos
magyarázata között feszül. Zsidók, oroszok, lengyelek millióinak
lemészárlását és az utolsó parancsot, Németország teljes
megsemmisítését nehéz lenne visszavezetni stratégiai
megfontolásokra, sokkal inkább egy végletesen nekrofil
beállítottságú ember tomboló szenvedélye produktumának lehetünk
szemtanúi. Ennek a ténynek gyakran más színezetet ad az a
hangsúlyeltolódás, hogy Hitler zsidók tömegeit ölte meg, ami azért
nem fedi egészen az igazságot, mert a zsidók csupán bizonyos
hányadát jelentették azoknak a tömegeknek, akiket Hitler el akart
törölni a föld színéről. A félreértések elkerülése végett mondhatjuk
azt, hogy Hitler gyűlölte a zsidókat, de éppen úgy helyénvaló azt
állítani, hogy gyűlölte a németeket is. Gyűlölte az egész
emberiséget, magát az életet. Minden nyomban szembetűnővé válik,
ha észrevesszük Hitler megnyilvánulásaiban a nekrofília többi
manifesztációját is, amelyekkel a korábbi fejezetekben foglalkoztunk.
Először vegyük szemügyre nekrofil beállítottságának bizonyos
önkéntelen kifejeződéseit. Speer beszámol arról, miként reagált
Hitler a Varsó bombázásának záróakkordjáról összeállított
filmhíradóra:

Füstfellegek sötétítették el az eget. Zuhanóbombázók

ferdeszögben iparkodtak céljuk felé. Láttuk a kioldott bombák
zuhanását, a zuhanásból kivett gépek emelkedését és a robbanások
nyomán égbe törő gigantikus füstfelhőket. A hatást csak fokozta, ha
lassítva néztük a képeket. Hitler egészen lázba jött. A film egy
montázzsal zárult, amint egy repülőgép zuhanórepülésben közeledik
a Brit-szigetek felé. Lángok szöktek a magasba, és a szigetek
darabokra szaggatva emelkedtek felfelé. Hitleren határtalan
lelkesedés lett úrrá. „Ez fog velük történni! – kiáltotta elragadtatva. –
Így fogjuk megsemmisíteni őket!” (A. Speer, 1970.)

Hanfstaengl beszámol egy beszélgetésről a század húszas

éveinek közepe tájáról, amikor rá akarta beszélni Hitlert, hogy
utazzanak el Angliába. Beszélt Hitlernek a műemlékekről, és
megemlítette VIII. Henriket is. Mire Hitler így felelt: „Hat feleség, hm,
hat feleség – nem rossz, és kettőt vérpadra küldött, hogy
megszabaduljon tőlük. Tényleg el kell mennünk Angliába,
megtekinteni a Tovvert, azt a helyet, ahol kivégezték őket. Ez
megérné.” (E. Hanfstaengl, 1970.) Szó, ami szó, a kivégzés
helyszíne minden másnál jobban felkeltette az érdeklődését.
Jellemző Hitler reakciója egy 1923-as filmre, a Fredericus Rexre
(Frigyes király) is. A történet szerint Frigyes apja mind a fiát, mint a
saját barátját ki akarta végeztetni, mert el szándékoztak menekülni
az országból. Még a színházban, de a hazafelé vezető úton is Hitler
újra és újra kijelentette: „Őt [a fiút] is meg kell ölni – pompás. Úgy
értem, vesszen a feje bárkinek, aki vétkezik az állam ellen, még ha
az ember saját gyermeke is az elkövető.” Aztán folytatta, ezt a
módszert kell alkalmazni a franciákra is (akik ebben az időben
megszállva tartották a Ruhr-vidéket), végül kijelentette: „Mit számít,
ha a Rajna és a Ruhr térségében pár tucat város a tűz martalékává
válik és ha néhány százezer élet odavész!” (E. Hanfstaengl, 1970.)
Nekrofil beállítottságának jellemző ismérvei voltak a visszatérő
tréfái. Amikor Hitler húsmentes diétát tartott, vendégeinek
változatlanul a szokásos ételeket szolgálták fel. „Ha húslevest
hoztak – meséli Speer –, fogadást mertem volna kötni, hogy elsüti a
hullatea tréfáját; a folyami rákokkal kapcsolatban megosztotta az
asztaltársasággal elhunyt nagyanyja történetét, akit a rokonai
patakba dobtak, hogy odacsalogassák a rákokat; ha angolna került a
tányérra, előadta, hogy leginkább döglött macskával lehet őket
hizlalni és kifogni” (A. Speer, 1970).
Hitler arcára kiült az a jellegzetes szimatoló arckifejezés –
amelyet a nekrofília tárgyalásakor már említettünk –, mintha
állandóan kellemetlen szagot érezne. Rengeteg fénykép
egyértelműen erről tanúskodik. Sohasem nevetett szabadon,
vonásai grimaszba torzultak, ez szintén jól tetten érhető az őt
ábrázoló fényképeken Ez az árulkodó vonás különösen
szembeszökő karrierje csúcsán, Franciaország kapitulációját
követően, Compiegne-ben, egy vasúti kocsiban készült felvételen. A
korabeli hírösszefoglaló őt mutatja, amint kiszáll a vasúti kocsiból, és
előad egy kis „táncot”, kezével csapkodja a combját és a hasát, s
közben gusztustalan vigyorba torzul az arca, mintha akkor nyelte
volna le Franciaországot.[284]
Nem kevésbé jellemző nekrofil vonás Hitlerre az unalom.
Étkezések közben, az asztalnál folytatott beszélgetésekben ütközött
ki a legélesebben élettelen viselkedése. Obersalzbergben, a késői
ebéd után Hitler és kísérői átballagtak a közeli teázóba, ahol kávét,
süteményt és más édességeket szolgáltak fel. „Itt, a kávézó-
asztalnál, előszeretettel bonyolódott véget nem érő monológokba. A
szokásos témák a társaság tagjainak már a könyökén jöttek ki,
elkalandoztak a gondolataikkal, de úgy tettek, mintha figyelmesen
hallgatnák Hitlert. Esetenként maga Hitler is belealudt egyik-másik
hosszúra sikerült szóáradatába. A többiek suttogva tovább
beszélgettek, és remélték, hogy felébred, mire elérkezik a vacsora
ideje” (A. Speer, 1970). Ezután valamennyien visszatértek a házba,
ahol megszálltak, két órával később pedig terítettek a vacsorához.
Az elfogyasztott vacsorát követően megnéztek két filmet, amit
alkalmanként semmitmondó fecsegés zárt.

Hajnali egy óra után a társaság egyes tagjai – bármennyire

igyekeztek is – nem tudták elfojtani ásításaikat. Az összejövetel
azonban zökkenőmentesen hömpölygött tovább, monoton
ürességgel kitöltve a következő órákat, míg végül Eva Braun váltott
pár szót Hitlerrel, minekutána mindenki elmehetett a szobájába
lefeküdni.[285] Hitler negyedóra múlva felállt, és jó éjszakát kívánt a
társaság tagjainak. Akik maradtak, az érzékeket órák óta tompító
unalmat feledve, immár felszabadultan meleg partit rendeztek,
pezsgőben és konyakban fürödve kárpótoltak magukat (A. Speer,
1970).[286]

Hitler pusztításhaj lámát nem lehet nem észrevenni fő

megnyilatkozásaiban, amelyek közül többet is említettem az
eddigiekben. Németek milliói, államférfiak és a világ politikusai
azonban nem ismerték fel a jeleket. Ellenkezőleg, nagy hazafinak
tekintették Hitlert, akit hazája iránti szeretet vezérel, aki
Németország megmentője, s megszabadítja a nemzetet a versailles-
i szerződéstől, valamint kivezeti Németországot a súlyos gazdasági
válságból. Azt hitték, Hitler lesz a nagy alkotó, aki felépíti az új,
virágzó Németországot. Hogy lehet az, hogy a németek és az egész
világ nem látta meg az építő álarca mögött rejtőző hatalmas
pusztítót?
Ennek sok oka van. Hitler gyakorlott hazudozó és színész volt.
Minduntalan kifejezte béke iránti vágyát, és az egyes sikeres lépései
után biztosította a világot, hogy ezenkívül több követeléssel már nem
áll elő. Szavai és hanghordozásának tökélyre fejlesztett alkalmazása
egyaránt meggyőző erőt sugároztak. Az egész játék egyedül arra
ment ki, hogy rászedje jövendő ellenségeit. Az egyik, tábornokaihoz
intézett beszédében kijelentette például: „Az embernek megadatott a
szépérzék. Mennyivel gazdagabb annak a világa, aki használja ezt
az érzékét (…) A szépségnek kell uralma az embert. (..) [A háború
befejezése után] öt-tíz évet a gondolataimra akarok szánni, és
papírra kívánom vetni őket. Háborúk elkezdődnek és befejeződnek.
Kizárólag a kultúra értékei maradnak meg örökre (…)” A tolerancia
korárai akarja megajándékozni az emberiséget, és a zsidók szemére
vetette, hogy békétlenséget hoztak a világra azzal, hogy a
kereszténység kialakulását lehetővé tették (H. Picker, 1965).
A pusztításhajlam elfojtása
Elképzelhető, hogy Hitler nem is tudatosan hazudott ezekben a
dolgokban, csupán úgy érezte, ismét a régi „művész” és „író”
szerepét játssza, mert valójában sohasem ismerte el, hogy mindkét
területen kudarcot vallott. Az efféle kijelentések mindenesetre
kiemelkedő funkciót töltöttek be, szorosan kapcsolódtak Hitler
karakterstruktúrájához: nem engedhették a tudat felszínére Hitler
pusztításhajlamát. Először is a racionalizációk: valahányszor
elrendelte, hogy elpusztítsanak valamit, azzal indokolta, hogy ez a
német nemzet túlélése, növekedése és ragyogása szempontjából
volt elkerülhetetlen; megvédte az országot a fenyegető
ellenségekkel szemben, amelyek Németország vesztére törtek
(zsidók, oroszok, végül pedig Anglia és Amerika). Hitler úgy érezte, a
túlélés biológiai törvénye nevében cselekszik („Ha egy isteni
parancsban kell hinnem, az csak az lehet, amely a faj
fennmaradását szolgálja.” [H. Picker, 1965.]) Magyarán, amikor
Hitler parancsot adott ki rombolásra, „kötelességének” érezte
megtenni, hiszen nemes célok vezérelték. Jóllehet el kellett követnie
ezeket a tetteket, de nem engedte tudatosulni, hogy igazából belülről
fakadó rombolási vágy mozgatta tetteit. Minden módon igyekezett
elkerülni a szembesülést igazi motivációival.
Az elfojtás még az előbbi módszernél is hatékonyabb megoldását
jelentik a reakcióképzések. Az elfojtott vágyak kezelésének ez a
klinikailag legjobban dokumentált formája: az egyén úgy tagadja e
vágyak létezését, hogy velük ellentétes tulajdonságok jelennek meg
a viselkedésében. Jó példa a reakcióképzésre Hitler
vegetarianizmusa. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden
vegetáriánusban felfedezhetjük ezt a reakcióképzést, ám Hitler
esetében van jelentősége, hogy attól kezdve nem evett húst többé,
hogy Geli Raubal, félunokatestvére – aki egyébként a szeretője volt
– öngyilkosságot követett el. Hitler viselkedése ekkoriban világosan
jelezte, hogy bűntudatot érez a lány tette miatt. Ha nem fogadjuk is
el bizonyítottnak azt a szakirodalomban fel-felbukkanó gyanút, hogy
maga Hitler ölte meg a lányt egyik dührohamában, amit az
unokahúga egy zsidó művész iránti rajongása váltott ki, mégiscsak
hibásnak tarthatjuk Hitlert az öngyilkosságban. Úgy bánt a lánnyal,
mint egy rabbal, halálos féltékenység kínozta, és ezzel egy időben
hevesen csapni kezdte a szelet Eva Braunnak. Geli halálát követően
Hitler mély depresszióba zuhant, egyfajta gyászkultuszt gyakorolt
(Geli szobája érintetlen maradt, amíg Hitler Münchenben élt, de
minden karácsonykor visszatért látogatóba). Azzal, hogy leszoktatta
magát a húsról, vezekelt a bűnéért, és tanúbizonyságot tett, hogy
nem képes gyilkolni. Valószínűleg hasonló funkciót töltött be a
vadászat iránti ellenszenve is.
A reakcióképzés különböző megnyilvánulásaira a következő, W.
Masertől (1971) származó idézetekből derül fény. Hitler a hatalomra
kerülése előtti években nem bonyolódott bele a politikai ellenzékkel
folytatott csatározásokba. Csupán egyszer került kapcsolatba egyik
politikai ellenfelével. Sohasem vett részt személyesen
gyilkosságokban és kivégzéseken (Rolmfnem véletlenül kérte utolsó
kívánságaként a kivégzése előtt, hogy a Führer jöjjön oda, és saját
kezűleg ölje meg. Pontosan tudta, mit kér.) A müncheni
puccskísérletben (1923. november 9) elesett társai miatt komolyan
fontolóra vette az öngyilkosság gondolatát, s ezzel egy időben
rángatózni kezdett a bal karja, ami a sztálingrádi vereséget követően
újra előjött. Tábornokai nem tudták rábeszélni, hogy látogassa meg
a frontvonalon harcoló katonákat, jó néhány katonai és civil személy
szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy azért tér ki a frontlátogatások
elől, mert nem bírja a halott és a sebesült katonák látványát” (W.
Maser, 1971).[287] Nem a bátorság hiányzott belőle, hiszen az első
világháborúban elégszer bizonyította, hogy nem ijed meg az
árnyékától, de nem is a német katonákhoz fűződő gyengéd érzések
tartották vissza, akikkel szemben éppoly érzéketlen maradt, mint
bárki más iránt (W. Maser, 1971).[288] Nézetem szerint az váltotta ki
a holttestektől való fóbiás félelmét, hogy így védekezett saját
pusztításhajlamának elismerése ellen. A parancsok kiadásával és
aláírásával nem tett mást, mint kimondott vagy leírt valamit. Más
szavakkal, „ő” személy szerint nem ontott vért, amíg nem látta a
holttesteket a valóságban, és amíg el tudta hessegetni magától
annak gondolatát, hogy pusztításhajlama vezérli a tetteit. Ez a fóbiás
védelmi reakció ugyanazt a működési elvet követi, mint a Speer által
említett, Hitlerre jellemző meglehetősen kényszeres tisztaságmánia.
[289] E tünet enyhe formájában (miként Hitlernél megfigyelhetjük),

valamint súlyos, teljesen kifejlett, mosási kényszerben jelentkező

formájában rendszerint ugyanazt a funkciót tölti be: a szenny és a
vér lemosása, ami jelképesen az égvén kezéhez (vagy egész
testéhez) tapad. Mivel az illető nem engedi a tudat szintjére
emelkedni a vért és a szennyet, helyette csupán annyi tudatosul,
hogy „tisztának” kell maradni. A holttestek látványának kerülése
hasonló az említett kényszerekhez: nem engedik a tudat szférájába,
hogy a pusztításhajlamuk szabja meg tetteiket.
Élete vége felé, amikor Hitler már érezte végső veresége
közeledtét, nem tudta tovább elfojtani pusztításhajlamát. Drámai
hatást váltottak ki belőle azoknak a tábornokoknak a holttestei, akik
1944-ben sikertelen merényletet követtek el ellene. Az az ember, aki
nem bírta a hullák látványát, parancsot adott, hogy mutassák meg
neki azt a filmet, amely a tábornokok kínzásáról és kivégzéséről,
valamint a húskampón lógó, rabruhás holttestekről készült. Egy, a
látványról készült fényképet az íróasztalára is kitett.[290] Régi
fenyegetése, hogy lerombolja Németországot, ha küszöbön áll a
háború elvesztése, lassan véres valósággá változott. Nem Hitleren
múlt, hogy Németország megmenekült.
 Hitler személyiségének egyéb vonatkozásai
Sem Hitler, sem más személyiségéről nem alkothatunk képet
kizárólag egyik szenvedélye alapján, még akkor sem, ha az a
legjellemzőbb. Ahhoz, hogy igazából megérthessük, hogy a
pusztításhajlama által uralt Hitler miként válhatott Európa urává, akit
a németek jó része (és nem elhanyagolható számú, más nemzethez
tartozó híve) csodált, karakterstruktúrája egészét, különleges
képességeit és adottságait kell megragadnunk, valamint részletekbe
menően fel kell tárnunk azt a történelmi helyzetet, amelyben élt és
tevékenykedett.
A nekrofílián kívül a szadizmus ismertetőjegyeit is felfedezhetjük
Hitleren, bár ezt nagymértékben beárnyékolja a puszta rombolás
okozta intenzív gyönyör. Mivel egy korábbi munkámban (E. Fromm,
1941) már elemeztem Hitler szadomazochista, autoriter karakterét,
ezért itt most elég összefoglalnom a lényeget. Hitler írásai és
beszédei egyaránt a gyöngébb akaratú emberek fölött gyakorolt
hatalmat harsogták. Egyik este a következőkkel indokolta az esti
tömeggyűlések hasznosságát:

A reggeli órákban és a nap folyamán az ember akaratereje a

legerősebben lázad az ellen, hogy mások akaratának vagy
nézetének befolyása alá kerüljön. Ám este könnyebben engednek az
erősebb akarat kényszerítő erejének. Egy ilyen esti gyűlés az
egymásnak feszülő erők gigászi erőpróbáját jeleníti meg. Ha egy
apostoltekintélyű akarat fölényes szónoki tehetséggel párosul,
könnyedén meg lehet nyerni a hallgatóság azon tagjait az új
akaratnak, akiknek az akaratereje teljesen természetes módon
meggyengül, ellentétben azokkal, akik tökéletesen megőrzik elméjük
ítélőképességét és akaraterejét (A. Hitler, 1943).

Hitler ezzel egyidejűleg – szubmisszív attitűdjének köszönhetően

– úgy érezte, hogy egy felsőbb hatalom nevében cselekszik, amit
hívhatunk „gondviselésnek” vagy biológiai törvénynek. Érdemes
idézni azt a mondatot, amely egyszerre fejezi ki Hitler természetének
szadista és nekrofil vonatkozását: „[A tömegek] azt akarják, hogy
győzzön az erősebb, és megsemmisüljön vagy feltétel nélkül
megadja magát a gyengébb” (A. Hitler, 1943). A szadista megadást
követel, a nekrofil azonban csak a megsemmisítéssel én be A „vagy”
szócska összekapcsolja Hitler személyiségének szadista és nekrofil
természetét, de az adatokból tudjuk, hogy Hitler nem elégedett meg
a megadással, a megsemmisítés szándéka lebegett a szeme előtt.
Az eddigiekhez kapcsolódó másik három karaktervonása:
narcizmusa, visszahúzódó természete és a szeretet, a melegség és
az együttérzés végletes hiánya.
Ezek közül talán a narciznius[291] a legszembeötlőbb vonás. Egy
jellemzően narcisztikus ember minden ismérvét azonosíthatjuk
Hitleren: csak önmaga, saját vágyai, gondolatai és kívánságai
érdeklik igazán. Véget nem értek a fejtegetései a gondolatairól, a
múltjáról és a terveiről. A valóság csak annyiban létezett számára,
amennyiben elképzelései és vágyai tárgyát képezték, a
környezetében lévő embereket csak abból a szempontból vette
számításba, hogy miként szolgálhatják őt, vagy mi hasznot hajtanak.
Végül pedig mindenkinél jobban tudott mindent. A szélsőséges
narcizmus félreismerhetetlen jele, hogy az egyén efféle
megrendíthetetlen biztonsággal hisz saját gondolati rendszerében.
Hitler elsősorban érzelmi alapon jutott el ezekhez a
következtetésekhez, amelyek nem próbának alávetett tudásból
fakadtak. A politikai, gazdasági és társadalmi tényeket egyszerűen
ideológiával helyettesítette. Azért hitt egy ideológiában, mert
megragadta az érzelmeit, és azokban a tényekben hitt, amelyek az
ideológia szerint igazak. Ez nem azt jelenti, hogy tagadta a tényeket,
sőt, bizonyos szempontból élesebb szemű megfigyelő volt, mint sok
más, kevésbé narcisztikus egyén. Ám ez a képesség – amelyet a
továbbiakban alaposabban megvizsgálunk – nem zárja ki, hogy
lényeges kérdésekben elrugaszkodjon a realitás talajától, és
narcisztikus beállítottságára alapozza hit- és döntési rendszerét.
Hanfstaengl sokatmondó példával szemlélteti Hitler narcizmusát:
Goebbels utasítást adott, hogy készítsenek magnófelvételt Hitler
néhány beszédéről. Valahányszor Hitler meglátogatta Goebbelst, le
kellett játszani neki a felvételeket. Hitler ilyenkor „kényelembe
helyezte magát egy hatalmas, túltömött karosszékben, és
transzszerű állapotban (in einer Art von Vollnarkose) élvezte a saját
hangját, talán ahhoz a görög ifjúhoz hasonlíthatóan, aki tragikus
végű szerelembe esett magával, és amikor a víztükörben
tanulmányozta az arcvonásait, önimádata a halálával végződött” (E.
Hanfstaengl, 1970). P. E. Schramm ezt Hitler „egokultuszának
nevezi. Alfred Jodi [tábornok] szerint »szinte misztikus
meggyőződéssel hitt tévedhetetlenségében mint az ország vezetője
és hadvezére«„(H. Picker, 1965) Speer Hitler „nagyzási mániáját”
emeli ki, ami építészeti terveiben fejeződött ki. Minden idők
legnagyobb palotáját akarta felépíttetni magának, melynek mérete
százötvenszer múlta felül a Bismarck korabeli kancellári rezidencia
méretét (A. Speer, 1970).
Hitler narcizmsával szorosan összefügg végletes közömbössége
minden és mindenki iránt – hacsak nem hajtottak valami hasznot
valamint a hideg távolságtartása. Minden mértéket meghaladó
narcizmusa elválaszthatatlanul kapcsolódott lelki diszpozíciójához,
annt a szeretet, a gyengédség és az empátia szinte tökéletes hiánya
fémjelzett. Hitler életében egyetlenegy embert sem találunk, akit
barátjának nevezhetnénk, talán Kubizek és Speer kerültek hozzá a
legközelebb, de „barátai” semmi esetre sem lehettek. Kubizek,
hasonló korú lévén, a hallgatóság, a rajongó és a pajtás szerepét
töltötte be, Hitler azonban sohasem viselkedett vele őszintén. Hitler
Speerhez fűződő viszonya már más lapra tartozik. Talán Speerben
testesült meg az építész, ahogy azt Hitler elképzelte. Hitler mintegy
Speeren keresztül valósította meg nagyszabású építészi
becsvágyát. Viszonyukat elemezve bizonyos fokú érzelmi kötelék
nyomait is felfedezhetjük Speer iránt. Talán Kubizeket leszámítva
Hitler egész életében nem akadt rá példa, hogy érzelmileg kötődjön
valakihez. Megítélésem szerint e ritka jelenség is csupán azért
következhetett be, mert egyedül az építészet keltette fel Hitler
érdeklődését – saját magán kívül természetesen –, az egyetlen
terület, ahol az élet lüktetését érezhette. Ennek ellenére sem
tekintette Speert a barátjának, amit Speer a nürnbergi tárgyaláson
nagyon tömören meg is fogalmazott: „Inkább én voltam az ő barátja,
és nem fordítva.” Gyakorlatilag senkit sem találunk Hitler
környezetében, akit a barátjának tekinthetnénk. Soha életében nem
tudott túllépni magának való, zárkózott természetén, sem
képeslapfestőként, sem a birodalom Führereként. Speer is szóvá
tette, hogy Hitler „nem tudott emberi kapcsolatokat teremteni”. Hitler
is világosan látta teljes elszigeteltségét. Speer állítása szerint Hitler
egyszer azt mondta neki, hogy ha [Hitleri valaha nyugdíjba megy,
hamarosan elfeledkeznek róla:

Az emberek rövid idő alatt a követőjéhez pártolnának, ha

megbizonyosodtak róla, hogy immár az ő kezében összpontosul a
hatalom (…) Mindenki cserbenhagyná. Eljátszott ezzel a gondolattal,
nagy adag önsajnálattal körítve, majd így folytatta: „Talán valamelyik
korábbi harcostársam meglátogatna néhanapján. De nem számítok
erre. Braun kisasszonyt leszámítva, senkit nem viszek magammal.
Braun kisasszony és a kutyám. Egyedül leszek. Ugyan minek is
maradna mellettem bárki egy ideig? Észre sem veszik majd, ha már
nem vagyok többé. Az összes az Utódom nyomában fog loholni.
Esetleg évente egy szer beállítanak a születésnapomra.” (A. Speer,
1970.)

Hitler e szentimentális rohamából nemcsak az derül ki, hogy

semmiféle érzelmi viszony nem fűzi a környezetéhez, hanem az a
meggyőződése is, hogy a hatalom miatt szegődnek a nyomába. Két
barátját – a kutyáját és az asszonyt – sem nem szerette, sem nem
tisztelte, hanem tökéletes ellenőrzése alatt tartotta őket.
Hitler ridegen és könyörtelenül bánt környezetével. Követői közül
az érzékenyebb lelkűek – H Rauschning (1940) és Speer –
világosan látták ezt. Utóbbi a következő szemléletes példával
szolgál: Speer és Goebbcls megpróbálták rábeszélni Hitlert, hogy
tisztán propagandacélokból látogassa meg a lebombázott városokat.
„De Hitler minduntalan azonnal elvetette ezeket a javaslatokat. A
Stettin állomástól a kancelláriáig vagy a müncheni Prinzregenten-
strassén lévő otthonáig vezető úton megparancsolta a sofőrének,
hogy a legrövidebb utat válassza, jóllehet a Führer addig szívesen
autózott a városban hosszabb útvonalakon. Mivel néha én is vele
tartottam ezeken az utakon, nem lehetett nem észrevennem,
mennyire hidegen hagyja, ahogy a kocsi áthajt a kőtörmeléken” (A.
Speer, 1970). Az egyetlen teremtmény, „amely emberi érzelmeknek
legalább a szikráját ki tudta csiholni Hitlerből”, a kutyája volt (A.
Speer, 1970).
Sok, kevésbé kifinomult lelkű embert megtévesztett. Amiről azt
gondolták, hogy szívélyesség a részéről, valójában nem volt más,
mint izgatottság, ami akkor fogta el Hitlert, amikor számos
vesszőparipájáról beszélt, vagy amikor bosszúálló és destruktív
hangulatba került. Az összes, Hitlerről szóló szakirodaimat
végigböngésztem, de egyetlen olyan példát sem találtam, amikor
együttérzés fogta el valaki irányában Az még természetes, hogy
nem érzett ilyesmit az ellenség iránt, de saját harcoló katonáit sem
részesítette ekkora kegyben, sőt a nemet polgárokat sem, De éppoly
kevés irgalom jellemezte a háborúban a taktikai elöntéseit – főként a
visszavonulási tilalom érzékelteti, milyen jelentéktelen súllyal esett
latba, hány katonát kell feláldozni ennek érdekében (például a
sztálingrádi csatában). Végső soron csupán bizonyos számú
„fegyver” veszett oda.
Összefoglalásképpen, Speer kijelenti: „Hitlerből hiányoztak a
nemes, emberi erények: a gyengédség, a szeretet, a költészet; ezek
nem fértek össze Hitler természetével A felszín nagylelkűséget,
nyugalmat, pontosságot, nyájasságot és önuralmat sugallt. E hamis
burok nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy leplezze Hitler valódi
jellemének uralkodó vonásait. Habár e máz lehelet-finoman vonta be
Hitler igazi énjét, szinte mindent eltakart, ami nem tartozott a
külvilágra” (A. Speer utószava J. Brossé könyvében, 1972).
Hitler viszonya a nőkhöz
Lényegében semmiben sem különbözött Hitler viszonya a
férfiakhoz „ahol, ami a no;kel való kapcsolatát jellemezte, a
gyengébb nem iránt sem érzett szeretetet, gyengédséget és
együttérzést. Ez ellentmondani látszik annak a ténynek, hogy Hitler
szorosan kötődött az édesanyjához, ám ha abból indulunk ki, hogy
negatív incesztuózus természete folytán rideg, érzelem-mentes
kötelék alakulhatott csak ki Hitler és édesanyja között, nem okoz
számottevő meglepetést, hogy Hitler nem tudott másként közeledni
a női nemhez, csak ridegen és személytelenül.
Azokat a nőket, akik számot tarthattak Hitler érdeklődésére,
társadalmi helyzetük alapján lényegében két csoportba sorolhatjuk:
1. a „tiszteletre méltó” nőt gazdagsága, társadalmi státusa vagy
színésznői karrierje tüntette ki, 2. a társadalmi ranglétrán Hitler
„alatt” álló nő, mint Geli Raubal, a félunokatestvére vagy Eva Braun,
hosszú éveken át hűséges szeretője volt. Hitler egészen máshogy
viselkedett és másféle érzelmeket táplált az első és a második
csoport tagjai iránt.
Hitler számos barátra tett szert az első csoport, a müncheni felső
tízezer körébe tartozó idősebb és vagyonos asszonyok között, akik
tekintélyes ajándékokkal kedveskedtek a Führernek személyesen és
a pártjának. Ám kulcsszerepük valójában abban I állt, hogy
bevezették Hitlert a felsőbb osztályok életébe és szokásaiba. Bár
kegyesen elfogadta az ajándékaikat és imádatukat, egyikükbe sem
szeretett bele, és nemi vonzalom sem támadt benne eme
anyafigurák iránt.
Más, a felsőbb társadalmi osztályokba tartozó nőkkel szemben
mindig is félénken és tartózkodóan viselkedett. A fiatal és csinos
Stephanie, Hitler fiatalkori szerelme, aki a linzi felső tízezer köreibe
tartozott, nőkhöz, való viszonyának prototípusa lehetne. Fülig
szerelmes lett a lányba, ha Kubizek beszámolójára hagyatkozunk. A
lány háza körül sündörgött, igyekezett a nyomába szegődni, ha
sétálni ment, csak hogy láthassa, ám sohasem tudta összeszedni a
bátorságát, hogy megszólítsa a lányt, vagy hogy megkérjen valakit,
hogy mutassa be őket egymásnak Végül írt egy levelet a
szerelmének, kifejtette, hogy feleségül szeretné venni, ha eljön az
ideje, ha már vitte valamire, és elküldte anélkül, hogy aláírta volna.
Ez a viselkedés szintén magán viseli a bélyegét, hogy Hitler
mennyire elrugaszkodott a valóságtól. Akár elfogadhatnánk a
magyarázatot, hogy ez a viselkedés fiatalságának tulajdonítható, de
élete későbbi szakaszából származó adatok – Hanfstaengl és Speer
beszámolói – tanúsága szerint mit sem enyhült félénksége, ha nővel
akadt dolga. A vágyott nők iránti attitűdjét jól tükrözte, hogy rajongott
értük, de a plátói szerelemnél nem jutott messzebbre. A müncheni
időszak alatt imádta a vonzó nőket bámulni. Amikor hatalomra jutott,
előszeretettel vette körül magát bájos nőkkel – különösen
filmszínésznőkkel –, de egyetlenegy bizonyíték sem támasztja alá,
hogy bármelyikükbe is beleszeretett volna. „Hitler úgy viselkedett
ezekkel a nőkkel szemben, mint egy tánciskola végzőse a
zárótáncon. Félénk igyekezettel vigyázott, nehogy elrontson valamit,
kellő számú bókkal árassza el a hölgyet, hogy illendően köszöntse
őket, és az Ausztriában szokásos »Klisse die Hand«-dal búcsúzzon”
(A. Speer, 1970).
A második csoportba tartozó nőkért nem is rajongott, és nem is
tisztelte őket – Geli Raubalt és Eva Braunt –, ők alávetették magukat
Hitlernek. Ezekkel a nőkkel pusztán szexuális kapcsolata volt.
Hitler szexuális élete számos találgatásra adott okot. Felmerült,
hogy homoszexuális volt, de nincs rá meggyőző bizonyíték, és nem
is valószínű, hogy erről lenne szó.[292] Másfelől viszont arra
vonatkozóan sem rendelkezünk bizonyítékkal, hogy normális
szexuális élete lett volna, illetve, hogy egyáltalán szexuálisan potens
lett volna. A Hitler szexuális életére vonatkozó adatok nagy része
Hanfstaengltől származik, aki Hitler közelében forgolódott a húszas-
harmincas években, így állításainak lehet alapja.[293]
Hanfstaengl visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Geli Raubal egyik
barátjának a következőt mondta: „A bácsikám egy szörnyeteg. Nincs
ember a földön, aki el tudná képzelni, mi mindent követel tőlem!” Ezt
a kijelentést némileg alátámasztja egy másik, szintén Hanfstaengltől
származó történet, amely eredetileg F. Schwartztól, a párt
kincstárnokától eredt, a század húszas éveiből. E szerint Hitler
kapott egy zsaroló levelet egy férfitól, aki birtokába jutott Hitler
Geliről készített pornográf vázlatainak, amelyeken Geli olyan
helyzetekben látható, „amilyeneket egy hivatásos modell elutasított
volna”. Hitler megparancsolta, hogy fizessék ki a férfit, de nem
engedte meg, hogy megsemmisítsék a rajzokat, inkább Hitler a
Braun-házban lévő saját páncélszekrényében őrizte őket. Senki sem
tudja, mit ábrázoltak a vázlatok, de nyugodtan feltételezhetjük, hogy
nem pusztán Geliról készült aktvázlatokról lehetett szó, a század
húszas éveiben München közerkölcseit ismerve azokkal aligha
zsarolhatták Hitlert. A vázlatok feltehetően valamilyen perverz
pózban vagy helyzetben mutatták a lányt, és az sem állhat távol az
igazságtól, hogy Hitler szexuális vágyai az abnormális kategóriába
estek. Tudásunk nem elegendő Hanfstaengl állításának
bizonyításához, miszerint Hitler egyáltalán nem tudott normális
módon szeretkezni egy nővel. Minden jel arra vall, hogy Hitlernek,
ennek a hideg, félénk, szadista és destruktív természetű embernek a
szexuális érdeklődése perverziókban merült ki. Mivel nem
rendelkezünk elegendő adattal, azzal nem megyünk sokra, hogy
részletes képet festünk Hitler szexuális ízléséről. Legfeljebb
találgathatunk, hogy rangban alatta álló nők iránt főként voyeur,
anális-szadista vágyakat, míg a társadalom felsőbb osztályaiba
tartozó, imádott nők esetében mazochista vágyakat táplált.
Hitlernek Eva Braunhoz fűződő szexuális kapcsolatáról szintén
nincsenek adataink, viszont meglehetősen sokat tudunk kettejük
érzelmi viszonyáról. Hitler teljesen félvállról vette az asszonyt, ami
abból is kiviláglik milyen ajándékot vett Eva Braun születésnapjára,
ám ez csupán egyetlen példa a sok közül. Hitler elküldte a
szárnysegédjét, hogy vegyen valami olcsó ruhaékszert, és a
kötelező virágot se felejtse el.[294] „Összességében Hitler vajmi
keveset törődött az asszony érzéseivel, szemrebbenés nélkül
fejtegette Eva Braun jelenlétében, hogyan vélekedik a nőkről, mintha
a szeretője ott sem lett volna: »egy kivételesen intelligens férfinak
primitív, buta nőt kell társnak választani«” (A. Speer, 1970).
További részletekkel gazdagodik képünk arról, hogyan bánt Hitler
Eva Braunnal, ha beleolvasunk az asszony naplójába. Helyenként
nem könnyéi ugyan megfejteni a kézírását, de valahogy így hangzik
a következő részlet:

1935. március 11. Egy dolgot kívánok igazán: bárcsak

megbetegednék, és legalább egy hétig nem kellene tudomást
vennem róla. Miért nem lesz semmi bajom? Miért kell
keresztülmennem mindezen? Bárcsak soha az életben nem
találkoztam volna vele. Csalódott vagyok. Újra altatóra szorulok, és
legalább amíg ebben az álomszeréi állapotban vagyok, nem kell
annyit ezen a dolgon töprengenem.
Miért nem visz el az ördög? Biztosan sokkal kellemesebb volna
vele, mint itt lenni.
Három óra hosszat vártam rá a Carlton előtt, és végig kellett
néznem, ahogy virágot hoz neki (…) és vacsorázni viszi.
Kizárólag bizonyos célra használ, nem lehet másként. [Későbbi
kiegészítés:] hülyeség!
Egyik pillanatban azt állítja, hogy kedvel [er hat mich lieb], a
következőben már el is felejtette, ahogy az ígéreteit szokta,
amelyeket sohasem tart be.
1935. április 1. Elmúlt éjjel meghívott bennünket a Négy
Évszakba [egy müncheni étterem]. Három óra hosszat ott kellett
ülnöm mellette, és egyetlen árva szót sem válthattam vele.
Búcsúzáskor – miként már egyszer korábban – egy borítékot nyújtott
át, benne pénzzel. Milyen kedves lett volna, ha legalább egy
üdvözlést vagy pár kedves szót mellé ír: olyan nagy örömöt szerzett
volna vele. De ilyesmi még csak eszébe sem jut.
1935. május 28 Küldtem neki egy levelet, hogy részemről
végleges az elhatározás, vajon ő (.) [Olvashatatlan]
Nos, majd meglátjuk. Ha ma este 10 óráig nem kapok választ,
egyszerűen fogom a huszonöt pirulámat, beveszem őket, és
csöndesen (…) álomraszenderülök.
Tényleg szeret, ahogy oly sokszor biztosít róla? Pedig két-három
hónap alatt nem volt egy kedves szava hozzám? (…)
Ó, istenem, félek, nem fog válaszolni ma már. Bárcsak a
segítségemre sietne valaki, minden annyira szörnyű és reménytelen.
Lehet, hogy a levelemet alkalmatlan időpontban kapta meg. Talán
egyáltalán nem is kellett volna neki írnom? Akárhogy is van,
borzalmasabb elviselni ezt a bizonytalanságot, mint a hirtelen véget.
Harmincöt [altató] mellett döntöttem, ezúttal tényleg „halálosan
biztos”. Bárcsak megkérne valakit, hogy felhívjon (Eva Braun, 1935).
[295]

A naplója egy másik helyén arról panaszkodik, hogy a

születésnapjára semmit sem kapott meg, amire annyira vágyott (egy
kiskutya és ruhák), hanem Hitler helyette virágot küldetett neki. Az
asszony vásárolt magának néhány ékszert, reménykedve, hogy
Hitler meglátogatja, mert szeretné látni ókét rajta.
Birtokunkban vannak olyan adatok, amelyek szerint Hitler
mazochista módon viszonyult az imádott nőhöz. Hanfstaengl
beszámol egy esetről, amelyből kiderül, hogyan viszonyult Hitler
Hanfstaengl feleségéhez. Amikor egyszer Hitler látogatóba ment
Hanfstaenglékhez, és a házigazdának el kellett mennie pár percre,
Hitler térdre rogyott Hanfstaengl asszony előtt, szolgájának titulálta
magát, és sajnálkozott a sorsa felett, hogy csak ilyen késón adatott
meg neki a keserédes élmény, hogy találkozhasson vele. A
beszámoló legfontosabb momentuma Hitler mazochista viselkedése,
amit W. C. Langer (1972) egy nehezen előbányászott
dokumentummal szintén alá tudott támasztani. Renée Müller
filmszínésznél bizalmasan elmondta a rendezőnek, akivel együtt
dolgozott, mi történt azon az éjszakán a kancellárián:

A színésznő biztosra vette, hogy Hitler közösülni akar vele Már

egyikükön sem volt ruha, nyilvánvalóan készen álltak, hogy ágyba
bújjanak, amikor Hitler földre vetette magát, és könyörgött neki, hogy
rúgjon belé. Az asszony habozott, de Hitler könyörgött neki,
értéktelennek bélyegezte magát, mindenféle vádakat szórt saját
fejére, megalázkodva, szinte agóniában fetrengett az asszony
lábainál. A helyzet egyre elviselhetetlenebbé vált az asszony
számára, s végül engedett a kérésnek, és belerúgott Hitlerbe, aki
ettől annyira izgalomba jött, hogy rimánkodott, hogy az asszony
folytassa, rúgjon még belé, és biztosította, hogy jobban bánik vele,
mint amit megérdemel, és hogy még azt sem érdemli meg, hogy egy
szobában lehessen az asszonnyal. Az újabb rúgások Hitlert egyre
nagyobb izgalomba hozták (A. Zeissler, 1943).

Renée Müller nem sokkal később öngyilkosságot követett el.

A felső tízezer körébe tartozó nők közül többen azt állították, hogy
szerelmesek voltak Hitlerbe. A rendelkezésre álló bizonyítékok
azonban nem elegendőek annak eldöntésére, hogy Hitlert szexuális
viszony főzte-e hozzájuk. Figyelemre méltó tény, hogy nem egy,
Hitlerhez közel álló nő követett el – vagy kísérelt meg –
öngyilkosságot: Geli Raubal, Eva Braun (kétszer), Renée Müller,
Unity Mitford és néhány további, Maser által említett eset. Aligha
meglepő, ha arra a következtetésre jutunk, hogy Hitler
pusztításhajlama nem maradt hatás nélkül rájuk nézve.
Nem határozhatjuk meg teljes bizonyossággal, milyen természetű
volt Hitler perverziója – a részletek aligha esnek túl nagy súllyal latba
–, de az sem sokat segít, ami a szexuális életéről kiderült, végső
soron nem tudtunk meg többet, mint amit már amúgy is tudtunk. A
szerény mennyiségű adat Hitler szexuális életével kapcsolatban
lényegében karakterének ismeretéből fakad.
Adottságok és tehetség
Hitler karakterológiai elemzése alapján egy visszahúzódó,
szélsőségesen narcisztikus, emberi kapcsolatokkal alig rendelkező,
fegyelmezetlen, szadomazochista és nekrofil egyént ismertünk meg.
E tulajdonságok nyilvánvalóan nem lettek volna elegendőek a
sikeréhez, ha nem segítette volna útján nagyszámú adottság és
figyelemre méltó tehetség.
Melyek voltak ezek?
Hitler legkiemelkedőbb képessége az volt, hogy befolyásolni tudta
hallgatóságát, nagy hatást gyakorolt rájuk, és képes volt meggyőzni
őket nézetei helyességéről. Láttuk, hogy ezeket a képességeit már
gyermekként is alkalmazta. Felismerte a jelentőségüket, és nagy
hasznukat vette már a gyerekbandák vezetőjeként a katonásdi
játékokban, aztán a Kubizekkel, első igazi követőjével való
viszonyában, valamint a bécsi férfimunkásszálló lakóin fejlesztette
tovább képességeit. Kevéssel az 1919-es forradalmat követően,
katonai feljebbvalóitól azt kapta feladatul, hogy nyerje meg a
katonákat a jobboldali gondolatoknak, és szítson gyűlöletet a
forradalmárokkal szemben. Ez idő tájt került kapcsolatba a Német
Munkáspárt apró, jelentéktelen csoportjával (ötven tag). Egy év sem
telt bele, és egyhangúlag a párt vezetőjévé választották.
Kezdeményezésére a pártot átkeresztelték Nemzetiszocialista
Német Munkáspártra, módosították a párt alapokmányát, és Hitler
elnyerte München legnépszerűbb szónoka címet.
 Számos ok kölcsönhatása eredményezte Hitler képességét, hogy
maga oldalára tudta fordítani hallgatóságát – e tulajdonság egyetlen
demagóg alapvető eszköztárából sem hiányozhatott.
Mindenekelőtt a gyakran magnetizmusnak nevezett
tulajdonságára kell gondolnunk, ami megfigyelők szerint a szeméből
áradt (H. Picker, 1965; W. Maser, 1971; A. Speer, 1970). Nem egy
ember nyilatkozott úgy, hogy először ellenséges érzelmekkel
viseltettek Hitler iránt, de amint mélyen, szúrósan a szemükbe
nézett, szempillantás alatt hívévé szegődtek. A. von Müller, aki
gyorstalpaló történelmi tanfolyamot tartott a katonáknak a
titkosszolgálati kiképzés keretében Münchenben, első találkozásukat
követően így jellemezte Hitlert:

Az előadásom végén egy kisebb csoportra lettem figyelmes,

amely megállásra késztetett. Úgy álltak ott, mintha megbabonázta
volna őket a középen szónokoló férfi, furcsa torokhangon beszélt,
szünet nélkül és növekvő izgatottsággal. Az az érzésem támadt,
hogy ő váltotta ki a hallgatósága izgatottságát, és egyidejűleg a
hangja a hallgatóságból merítette az erejét. Sápadt, vékony arcán
(…) rövidre nyírt bajusza és feltűnően nagy, fakókék szemének
hideg ragyogása vonzotta a tekintetemet (W. Maser, 1971).

Számos beszámoló kiemeli Hitler szemeinek magnetikus

sugárzását. Mivel személyesen sohasem találkoztam Hitlerrel,
csupán képeken láttam, amelyek a legkevésbé sem tudják
közvetíteni ezt a tulajdonságot, ezért csak találgathatok, hogy milyen
természetű dologról lehetett szó valójában. Szélsőségesen
narcisztikus emberekről – különösen fanatikusokról – gyakorta
beszélnek úgy, hogy valamilyen különös ragyogás árad a
tekintetükből, ami hatalmas lelkierő, nem e világba tartozás és
eltökéltség érzetét kelti a szemlélőben. Időnként szinte lehetetlen
eldönteni egy ember tekintetéből, hogy rendkívül elkötelezett,
csaknem szent emberről van-e szó, vagy egy végletesen
narcisztikus, nemegyszer félbolond egyénről. Gyakorlatilag egyetlen
tényező meglétére (vagy hiányára) alapozhatjuk döntésünket:
melegség árad-e a tekintetéből A Hitlerről szóló beszámolókból
egyértelműen az derül ki, hogy Hitler ridegséget árasztó
arckifejezése nélkülözte a melegséget és együttérzést. Mivel e
személyiségvonás negatív hatást vált ki az emberből – és valóban
ilyen hatást gyakorolt sokakra –, ezáltal gyakran fokozza az illetőből
kiáramló magnetikus erőt. Hideg nyughatatlansága és az emberség
hiánya együttesen félelmet kelt a szemlélőben. Ilyenkor természetes
emberi reakció, hogy inkább rajongunk az illetőért, hogy ne kelljen
félnünk tőle. Ezt az érzelemegyüttest a „félelemmel vegyes tisztelet”
fejezi ki legjobban. Egyszerre sugall félelmet (mint például a magyar
„félelmetes” szó) és rajongással vegyített, alávetett tiszteletet (mint
például a magyar „hódolat” szó).[296]
Haladjunk tovább vizsgálódásunkban, hogy feltárjuk, milyen
összetevők játszottak közre, hogy Hitler megdöbbentő hatást tudott
gyakorolni környezetére. A következő két elem: Hitler narcizmusa és
megingathatatlan bizonyossága saját gondolatait illetően – ami
általában igaz a narcisztikus személyiségtípusokra. Ezt a viselkedési
mintát akkor értjük meg teljes egészében, ha belátjuk – legalábbis
ameddig tudásunk engedi –, hogy semmi sem biztos – csak a halál.
Ám ha azt mondjuk, hogy semmi sem biztos, ez nem jelenti azt,
hogy mindenben találgatásra vagyunk utalva. A megalapozott
találgatástól a hipotézisig, majd az elméletig haladva, fokozatosan
közelítünk a bizonyossághoz, miközben értelmünket, valósághű
megfigyelést, kritikus gondolkodást és a képzeletünket használjuk.
Aki rendelkezik ezzel az eszköztárral, annak számára teljesen
elfogadható a viszonylagos bizonyosság, mert meglévő
képességeinek aktív alkalmazásával jutott el az eredményekhez.
Maga a bizonyosság unalmas, mert halálba dermedt változatlanság.
E képességek híján azonban, különösképpen olyan időszakban,
amikor nagyfokú társadalmi és politikai bizonytalanság uralkodik,
miként a század húszas éveinek Németországában, egy magát
magabiztosnak beállító fanatikus nagy népszerűségre tehetett szert,
mondhatni megváltóként tekintettek rá.
Az iménti összetevőkhöz szorosan kapcsolódik egy másik, a
Hitler által oly kedvelt túlzott leegyszerűsítés. Beszédeit távolról sem
korlátozták intellektuális és morális gátlások. Bevált módszere
szerint kiragadta a tézisét alátámasztó tényeket, egybegyúrta őket,
és egy elfogadhatónak tűnő érvet kovácsolt belőle, legalábbis a
kritikai érzékkel meg nem áldott elmék számára. Színésznek sem
volt utolsó, figyelemre méltó tehetséggel utánozta a legkülönbözőbb
emberek beszédstílusát és gesztikulációját.[297] Tökéletesen
uralkodott hanghordozásán, tudatosan rájátszott, hogy elérje a
kívánt hatást. Amikor egyetemi hallgatókhoz beszélt, nyugodt
maradt, és az ésszerűség határai között mozgott. Kiválóan
megtalálta a megfelelő hangot a nyers, iskolázatlan müncheni
öregasszonyokkal, egy német herceggel és a tábornokaival.
Szempillantás alatt méregzsákká változott, ha meg akarta törni a
csehszlovák vagy lengyel minisztereket, hogy elérje, hazájuk adja
meg magát, de ha a helyzet úgy kívánta, a nyájas házigazda
szerepét játszotta el Neville Chamberlainnek.
Nem lenne teljes Hitler képességeinek felsorolása, amelyekkel
hallgatóságára hatott, ha nem említenénk a dührohamait. Ezek az
esetenkénti kitörések nagyban hozzájárultak a róla kialakult kliséhez,
amely főként Németországon kívül terjedt el széles körben. Eszerint
Hitlert állandóan szétvetette a méreg, ordítozott, és nem tudott
uralkodni magán. Ez a kép meglehetősen távol áll a valóságtól.
Általában nagylelkűség, udvariasság jellemezte viselkedését,
fegyelmezte magát. A hallatlan erővel kirobbanó dührohamai, ha
nem mentek is ritkaságszámba, kivételnek számítottak. Efféle
dühkitörésekre kétféle helyzetben került sor. Először is beszédeiben,
mindenekelőtt a végkövetkeztetés levonását megelőzően. Ilyenkor
igazi harag uralkodott el rajta, amit gyűlölete és destruktivitása fűtött,
aminek szabad folyást engedett beszéde bizonyos pontján.
Valószínűleg gyűlöletének valódisága ragadta magával, és fertőzte
meg hallgatóságát. Habár gyűlöletének e szónoki kifejezőeszközei
valódiak voltak, nem engedte, hogy zabolátlanul utat törjenek
maguknak. Hitler pontosan érzékelte, mikor érkezett el a pillanat,
hogy szabadjára engedje dühét, és felkorbácsolja hallgatósága
érzelmeit, s ekkor a gátak mögé szorított gyűlölete kíméletlenül
lecsapott.
 A beszélgetések közben tapasztalt dühkitörései természetüket
tekintve eltértek a Hitler gyermekkorából ismert hisztériás
megnyilvánulásoktól, amit csalódottsága váltott ki.[298] Speer
összehasonlította ezeket a dühkitöréseket a hatéves Hitler hisztériás
jeleneteivel, amelyek sok szempontból Hitler „érzelmi korszakát”
foglalták keretbe. Akkor vetette be ezeket a kitöréseket, ha meg
akarta felemlítem a környezetében lévő embereket, máskor pedig
egyszerűen az ellenőrzése alatt tartotta őket vele, ha célszerűnek
gondolta.
A jelenség szemléltetéséhez idézzük Heinz Guderiannak, a
német hadsereg egyik legkiválóbb tábornokának beszámolóját:

„A dühtől vörös arccal, égnek emelt öklökkel és remegő testtel állt

[Hitler] előttem, egészen magánkívül volt, úgy kijött a sodrából
(fassungslos). (…) Egyre hangosabban ordított, még az arca is
beletorzult. „Amikor Guderiant láthatóan nem hatotta meg a jelenet,
és ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, amely a dühöt kiváltotta
Hitlerből, szempillantás alatt mintha elfújták volna Hitler dühét.
Nyájasan mosolygott, majd így szólt Guderianhoz: „Kérem, folytassa
a jelentését. Ma a tábornok törzse nyerte az ütközetet.” (A. Bullock,
1965)

A szakirodalomban fellelhető más források is alátámasztják Speer

értékelését Hitler kitöréseinek természetét illetően:

Drámai tárgyalások után Hitler hajlamos volt kigúnyolni ellenfelét.

Egyszer elmesélte Schuschnigg látogatását Obersalzbergben 1939.
február 12-én. Tettetett érzelmi kitörésével érzékeltette az osztrák
kancellárral a helyzet súlyosságát, míg végül engedelmességre
kényszerítette tárgyalópartnerét. Az ismert hisztérikus jelenetek nagy
része minden bizonnyal gondosan kimunkált színpadi előadás
lehetett. Furcsamód Hitler egyik legfeltűnőbb tulajdonságának az
önuralma számított. Az első napokban csupán néhányszor veszítette
el az önuralmát – legalábbis a jelenlétemben (A. Speer, 1970).
 Hitler következő figyelemre méltó adottsága a rendkívüli
memóriája volt. P. E. Schramm ezt érzékletes példával szemlélteti:

Döbbenetes memóriája mindenkit ámulatba ejtett újra és újra,

még azokat is, akik nem éltek a bűvöletében. Még a
leglényegtelenebb részleteket is hihetetlen pontossággal hívta elő az
emlékezetéből, mint például Kari May regényalakjait, azoknak a
könyveknek a szerzőit, amelyeket valaha olvasott, sőt még annak a
kerékpárnak is minden csavarjára emlékezett, amelyen 1915-ben ült.
Nem felejtette el politikai pályája egyetlen időpontját sem, fejből
sorolta a kocsmákat, amelyekbe életében betért, vagy a bejárt utakat
(H. Picker, 1965).

Beszámolók sokasága tanúskodik Hitler emlékezőképességéről:

fejből sorolt számokat, valamint műszaki paramétereket, bármely
fegyvertípus pontos kaliberét és hatótávolságát, a nyílt vizeken
hajózó vagy éppen a dokkokban veszteglő tengeralattjárók számát,
sőt más egyéb, katonai szempontból jelentős információt. Nem
csoda, hogy tábornokai mély csodálattal adóztak alapos tudásának,
amit lényegében kivételes emlékezetének köszönhetett.
Ezzel elérkeztünk egy fontos kérdéshez: miben állt Hitler
műveltsége és tudása? Ez a kérdés különösen nagy jelentőségű
manapság, amikor azt tapasztaljuk, hogy a Hitler-kép restaurálására
törekszenek. Egykori nácik számos könyvben hangoztatják heves
rajongásukat Hitler nagysága iránt.[299]
Maser meglehetősen ellentmondásos helyzetet teremt. Egyfelől
figyelmezteti az olvasót, hogy Hitler állításai a műveltségével
kapcsolatban kételyre adnak okot tárgyilagos bizonyítékok
hiányában. (Például Hitler azzal kérkedett, hogy minden este
elolvasott egy komoly témájú könyvet, hogy huszonkét évesen
mélyrehatóan tanulmányozta a világtörténelmet, a
művészettörténetet, a kultúrtörténetet, az építészet történetét és a
politika tudományát.) E kezdeti figyelmeztetés ellenére – a források
megnevezése nélkül – így folytatja: „alaposan ellenőrzött” források
szerint Hitler az utolsó iskolás éveiben a tudomány és a művészet
haladó műveivel foglalkozott, de főként a történelem azon ágaiban
volt igazán otthon, amelyeket önállóan sajátított el. Mi sem mutatja
jobban Hitler tudásának kritikátlan megítélését, mint a következő
megdöbbentő példa. Maser így ír: Hitler megjegyzései a
Zwiegesprächében csak azt támasztják alá, „amit Hitler korábban
már meggyőzően bizonyított mind a közvélemény előtt, I mind a
magánbeszélgetésekben: kimagasló Biblia- és Talmud-ismereteit”
(W. Maser, 1971). A Talmud tekintélyes méretű és nem könnyű
olvasmány, ahhoz, hogy bárki e tekintetben „kimagasló tudásra”
tehessen szert, évekig tartó szorgalmas és aprólékos munka
szükséges. A puszta tények magukért beszélnek: a Hitler által ismert
antiszemita irodalomban lépten-nyomon találunk a Talmudból vett
idézeteket, helyenként elferdítve vagy a szövegkörnyezetből
kiragadva, hogy bizonyíthassa a zsidók gonosz természetét. Hitler
emlékezett ezekre a frázisokra, és ahogy beleszőtte őket a
beszédébe, azt a hatást keltette a hallgatóságban, hogy ő igen
járatos az egész vonatkozó irodalomban. Az valahol érthető, hogy a
hallgatóságát rászedte, az viszont már rendkívül sajnálatos, hogy
harminc évvel később egy történész is hitelt adott a szavainak.
Hitler gördülékenyen társalgott, és azt a képet alakította ki
magáról, hogy nincs olyan a nap alatt, amiről ő ne tudna. Bárki
meggyőződhet erről, ha beleolvas az Asztali beszélgetésekbe (H.
Picker, 1965). Könnyedén szónokolt a paleontológiáról, az
antropológiáról, a történelem minden vonatkozásáról, a filozófiáról, a
vallásról, a nők lelkivilágáról és a biológiáról.
De milyen eredményre jutunk, ha kellő kritikai szemmel vizsgáljuk
Hitler műveltségét?
Iskolás évei alatt egyszer sem volt rá példa, hogy komoly könyvet
vett volna a kezébe, még történelmi tárgyúakat sem, pedig e téma
igazán érdekelte. A Bécsben töltött időszakban sem futotta másra az
erejéből, mint hogy az utcákat rója, az épületeket bámulja,
vázlatokat készítsen és beszélgessen. Mindig is hiányzott belőle a
nehéz, vért és verejtéket követelő szellemi munkához szükséges
képesség, legalábbis az első világháborút követő időkig biztosan,
jóllehet az ezt követő időszakról csak saját vallomásai állnak
rendelkezésünkre. (Állítólag egy Schopenhauer-kötetet hurcolt
magával a fronton. De a leghalványabb sejtésünk sincs róla, mennyit
olvasott el belőle.) Másfelől, ha az Asztali beszélgetéseket – vagyis
a beszédeit – és a Mein Kampfot vesszük alapul, azt gondolhatnánk,
hogy mohón falta a könyveket, és hihetetlen mennyiségű adatot
tudott felidézni és előrángatni, ahol csak lehetett, hogy súlyt adjon
előítéleteinek.
Ha tárgyilagosan olvassuk a Mein Kampfot, aligha támad az az
érzésünk, hogy egy nagy tudású ember írta, inkább hat ügyesen –
és tisztességtelenül – összetákolt propagandapamfletnek. Ami a
beszédeit illeti, jóllehet hihetetlenül hatékonynak bizonyultak, mégis
inkább egy demagóg hordószónokot, mint egy (esetleg magát
továbbképző) művelt embert sejtünk mögötte. Az Asztali
beszélgetések tükrözték a legmagasabb szintű társalgást, amire
egyáltalán képes volt. Másfelől egy tehetséggel megáldott, félművelt
férfi tűnik elénk, aki semmilyen területen nem szerzett szilárd
alapokat, a tudás egyik szférájától csapong a másikig. Eközben
csodaszámba menő memóriája siet a segítségére, hogy többé-
kevésbé összefüggő egésszé kapcsolhassa össze tudásszilánkjait,
amelyeket népszerű tudományos jellegéi olvasmányaiból szedett fel.
Alkalmanként persze el-elkövetett néhány baklövést, ami nyomban
feltárta műveletlenségét, mindent egybevetve azonban nagy hatást
tett hallgatóira, de feltehetően nem mindegyikükre.
(Ha azt szeretnénk meghatározni, milyen hatással voltak az
Asztali beszélgetések Hitler vendégeire, ne felejtsük el, hogy a
társaságban lévő művelt és értelmes vendégek közül egyeseket
lenyűgözött mint szónok, és ezért elkerülte a figyelmüket, hogy Hitler
csapongása nélkülözte a szilárd tudásalapot. Valószínűleg
elkápráztatta őket a szóba hozott témák sokrétűsége és magabiztos
előadásuk. Ha az intellektuális tisztesség hagyományának fényében
vették volna szemügyre ezt a szemfényvesztést, alighanem nem
hitték volna el, hogy Hitler javarészt blöfföl.)
A tapasztalatok tanúsága szerint Hitler – kevés kivételtől
eltekintve – semmi olyat nem olvasott, ami megingathatta fanatikus
előfeltevéseit vagy kritikai, tárgyilagos gondolkodást igényelt volna.
Jelleméből fakadóan nem a tudás megszerzése ösztönözte
olvasásra, hanem a tömegek – és saját maga – szenvedélytől fűtött
meggyőzéséhez keresett elpufogtatható lőszert. Elvárta, hogy
izgalommal töltse cl, amit olvas, azonnali érzelmi kielégülést keresett
azáltal, hogy igazolva látta előítéleteit. Amennyire nem kedvelte
Bach és Mozart muzsikáját, hanem inkább a Wagner-operákat
részesítette előnyben, éppúgy nem vett kézbe odafigyelést és
türelmet igénylő könyveket, amelyek az igazság szépségét
tükrözték. Falta a nyomtatott oldalakat, de tisztán befogadóan és
mohón viszonyult hozzájuk. Efféle hozzáállással elboldogul az
ember néhány komoly könyvvel egy-két témában, ám az ilyen
olvasási szokásokhoz jobban illenek a politikai pamfletek és az
áltudományos könyvek, mint például Gobineau vagy Chamberlain
fajelmélete, valamint a darwinizmust népszerűsítő, illetve egyéb,
könnyen felfogható kérdéseket tárgyaló munkák, amelyekből Hitler
kiragadhatta a későbbiekben a saját céljaira felhasználható
fordulatokat. Feltehetően forgatott olyan könyveket is, amelyek
tényleg érdekelték, például az építészetről és a hadtörténetről, de
nem tudjuk, milyen mélységig ásta bele magát e témákba. Mindent
egybevetve, nem járunk messze az igazságtól azzal a gondolattal,
hogy Hitler olvasott ismeretterjesztő könyveket (beleértve a
pamfleteket), amelyekben előfordultak mélyrehatóbb munkákból
származó idézetek. Ezeket aztán Hitler úgy tálalta, mintha
eredetiben olvasta volna ókét. Az igazi kérdés nem az, hogy Hitler
hány könyvet olvasott, hanem az, hogy rendelkezett-e egy művelt
embertől elvárható tudással, vagyis azzal a képességgel, hogy
tárgyilagosan és ésszerűen beépítse a tanultakat. Sokszor
elmondták már, hogy Hitler autodidaktaként képezte magát, ám ez
kissé félrevezető: Hitler nem önerőből tett szert tudásra, hanem
félerőből, és az a fél, ami hiányzott, kellett volna, hogy az igazi tudás
birtokába jusson.
Hitler műveltségének hiánya más módon is megnyilatkozik.
Módjában állt, hogy német tudósokat hívjon meg bármely
szakterületről, hogy fejlessze magát. De a Schrammtól és Speertől
származó beszámolók tanúsága szerint aligha aknázta ki ezt a
lehetőséget.[300] Kimondottan kellemetlenül érezte magát bármely
tekintetben vele egyenlő – vagy nagyobb tudású – ember
társaságában, ahogy gyakorta lenni szokott narcisztikus és autoriter
karakterek esetében. Létkérdésnek számított, hogy a tévedhetetlen
szerepében tetszeleghessen. Ha erre nem talált módot, félő volt,
hogy homokra épült tudása szempillantás alatt összeomlik.
Egyetlen kivételről tudunk, amikor Hitler nem kerülte a szakértők
társaságát: az építészekhez, különösen P. L. Troosthoz fűződő
viszonyáról van szó. Troost sohasem alázkodott meg Hitler előtt,
amikor utóbbi látogatóba érkezett hozzá, nem ment elébe a
lépcsőházban, hogy köszöntse, és nem is kísérte ki, amikor Hitler
távozott. Ám ez mit sem vont le Hitler Troost iránti csodálatából.
Sohasem viselkedett vele arrogánsán, nem szállt vele vitába, inkább
úgy viszonyult Troosthoz, mint a tanárához (A. Speer, 1970). A
Speer könyvében lévő fényképen jól látható, hogy Hitler szinte
alázatosan tekint a professzorra. Ezt a viselkedést Troost irányában
annak tulajdonítom, hogy Hitler imádta az építészetet, ahogy azt már
korábban hangsúlyoztam.
Hitler zenei és festészeti ízlését éppúgy kizárólag a szenvedélyei
határozták meg, mint a történelmi és filozófiai nézeteit. Az
Obersalzbergben elköltött minden egyes vacsorát követően
megtekintett két filmet. Főleg az operetteket kedvelte,
természetfilmek, úti beszámolókés művelődéstörténeti filmek viszont
sohasem kerültek műsorra (A. Speer, 1970). Miként már említettem,
a Fredericus Rex jellegű filmek nyerték el a tetszését elsősorban. A
zenében csakis operettek és Wagner zenéje lőhetett szóba, amelyek
érzelmi töltése felüdítette. Hanfstaengl gyakorta játszott neki pár
percig Wagnert, főleg ha Hitlert rosszkedv vagy levertség kínozta,
ám a zene hatására csodálatosan felélénkült, mintha kábítószert vett
volna be.
Semmiféle bizonyítékunk nincsen, hogy az egykori alkalmi festőt
tényleg érdekelte volna a festészet. Inkább nézegette a múzeumokat
kívülről, az építészeti megoldásokat, mintsem bement volna, hogy
szemügyre vehesse a festményeket. Hanfstaengl érzékletesen
számol be egy, a berlini Nagy Frigyes Múzeumban tett
látogatásukról a század húszas éveinek elején. Az első festmény,
amely előtt Hitler megtorpant, Rembrandt Aranysisakos férfi című
alkotása volt. „Nem egyedülálló? – kérdezte az egyik párttag fiától,
akit magával vitt a múzeumlátogatásra. – A hősies, katonás
arckifejezése. A szűnni nem akaró küzdelem. Nyilvánvalóan látható,
hogy Rembrandtnak végső soron árja és germán vér folyt az
ereiben, még akkor is, ha előfordult, hogy Amszterdam zsidó
negyedében válogatta modelljeit.”
Hitler festőként nagyrészt képeslapokat és régi rézkarcokat
másolt, a témák között szerepeltek az épülethomlokzatok
(„építészeti rajzok”), de akadtak tájképek és portrék, valamint
hirdetésillusztrációk is. Tisztán az eladhatóság vezérelte, vonakodás
nélkül megismételte azokat a vázlatokat és vízfestményeket,
amelyek iránt kereslet támadt. Rajzai és festményei nem haladják
meg azt a minőségi mércét, amit egy olyan festőtől várunk, aki csak
úgy kedvtelésből festeget. Képei kellemes látványt nyújtottak, de
hiányoztak belőlük az élet és a személyes kifejezésmód jegyei.
Minden bizonnyal építészeti vázlatai sikerültek a legjobban. De még
akkor is, ha nem mások képeit másolta – mint például a háború alatt
–, nem tudott elszakadni precíz, türelmes és pedáns stílusától. Nem
kölcsönzött kepeinek személyes kifejezőerőt, jóllehet a „kivitelezés
nem hagyott kívánnivalót maga után” (A. Speer, 1970). Később
maga Hitler is elismerte, hogy pusztán megélhetésből festett, és
hogy csupán „egy kis festő” (ein kleiner Maler) volt. Hoffmann-nak,
fényképész cimborájának is ezt mondta 1944-ben: „Nem akarok
festő lenni. Azért festettem, hogy legyen mit ennem, és fizetni tudjam
a tanulmányaimat.” (W. Maser, 1971) Ebből levonhatjuk a
következtetést, hogy eladásra dolgozó képmásolónál nem lehetett
több, ami némi rajztehetséggel párosult. Annyi tehetség azonban
nem rejlett benne, hogy festőművésszé váljon.[301]
Ha szemügyre vesszük a Speer tulajdonában lévő több mint száz
rajzvázlatot, még inkább megerősödik az a meggyőződésünk, hogy
Hitler híján volt a tehetségnek. Jóllehet nem vagyok szakértő, hogy
megítélhessek művészi alkotásokat, de biztosra veszem, hogy egy
lelkileg érzékeny embernek sem kerülheti el a figyelmét Hitler
vázlatainak szélsőségesen pedáns és élettelen volta. Egy színház
belső terének piciny részletét például többször is lerajzolta, szinte
észrevehető változtatás nélkül. Egy másik példa, amikor egy
obeliszket örökített meg többször. Egyes rajzokon agresszív
ceruzavonások érhetők tetten, más művein viszont a személyes,
csak rá jellemző kézjegyet nem találjuk meg. Az 1925 és 1940 között
keletkezett vázlatok közül időnként előbukkan egy-egy nem művészi
jellegű rajz, amely tengeralattjárókat, tankokat és egyéb katonai
eszközöket ábrázol.[302]
Abból a tényből, hogy Hitlert nem foglalkoztatta különösképpen a
festészet, nem következtethetünk arra, hogy építészet iránti
érdeklődése sem lehetett igazi. Ennek kivált nagy jelentősége van
Hitler személyiségének megértésében, mert nem találunk még egy
dolgot az életében, ami valóban lekötötte. Arra gondolok, hogy
eredendően nem narcisztikus tulajdonságról, nem a pusztításhajlam
megnyilatkozásáról és nem egy megjátszott dologról volt szó.
Természetesen nem könnyű megítélni, mennyire valódi egy olyan
embernek az érdeklődése valami iránt, akinek hazugság töltötte ki
az életét. Azt hiszem, rendelkezésünkre áll elegendő adat, hogy
bizonyítsuk, tényleg érdekelte az építészet. A legfontosabb
bizonyíték e tekintetben Speer eleven beszámolója, hogy Hitler
szűnni nem akaró lelkesedéssel beszélgetett építészeti tervekről.
Látszott, hogy szívből jövő kíváncsiság fűtötte, ez egyszer más is
érdekelte saját magán kívül. Nem tartott előadásokat, hanem
kérdéseket tett fel, és szenvedélyes vitákba bonyolódott. Úgy vélem,
hogy az építészet iránti érdeklődése hatására a hatalomorientált,
érzelmektől mentes, destruktív Hitler életre kelt, még akkor is, ha
karaktere teljes súlya mindahányszor fárasztotta is Speert. Ezzel
nem azt akarom mondani, hogy Hitler megváltozott, amikor
építészetről beszélt, csupán azt, hogy a szörnyeteg ekkor került a
legközelebb ahhoz, hogy ember legyen.
Az eddigi megfontolásokból nem arra a következtetésre akarok
jutni, hogy Hitlernek igaza volt, amikor a külső körülményekre fogta,
miért nem lett építész belőle. Kétségtelenül vajmi keveset tett, hogy
elérje a célját, és azért nem erőltette magát, mert inkább az
egyeduralom és a rombolás iránti vágya vezérelte, és nem az
építészethez fűződő szeretete. A feltételezett építészeti érdeklődése
valódiságának nem mond ellent megalomán gondolkodása és
szegényes ízlése. Speer szerint a XIX. század nyolcvanas-
kilencvenes éveinek neobarokk stílusát kedvelte, és visszatért a II.
Vilmos császár által népszerűsített neobarokk dekadens
formavilágához. Nincs abban semmi meglepő, hogy az építészetben
éppoly sekélyes ízlésről tett tanúbizonyságot, mint más téren. Az
ízlés nem választható el a karaktertől. Egy brutális, primitív,
érzelemszegény ember, mint amilyennek Hitlert megismertük, aki
csak azt veszi észre, ami hasznára lehet, annak nemigen lehet más,
mint satnya ízlése. Mégis fontosnak tartom kiemelni, hogy az
egyetlen építő dolog Hitler karakterében az építészet iránti
érdeklődése – az egyetlen megmaradt kapocs, amely az élethez
fűzte.
Csalóka látszat
Hitler személyiségét akkor érthetjük csak meg igazán, ha
felismerjük, hogy e nyughatatlan embert fedő külcsín egy nyájas,
előzékeny, fegyelmezett, szinte félénk férfit takart. Kivált nőkkel volt
előzékeny, sohasem mulasztotta el, hogy virágot küldjön nekik a
megfelelő alkalmakkor, süteménnyel és teával kínálta őket, sohasem
ült le, amíg titkárnői nem foglaltak helyet. Schramm az Asztali
beszélgetésekhez írt előszavában szemléletesen mutatja be, milyen
hatással volt Hitler a környezetére: „A hozzá közel állók úgy érezték,
hogy a ‘főnök’ sokat törődik életük alakulásával, osztozott
örömeikben és bajaikban. Ha például valakinek a születésnapja
közelgett, eltöprengett rajta, mivel lephetné meg leginkább az illetőt.”
Dr. H. Picker fiatalemberként, amíg nem csatlakozott
asztaltársaságához:

Hitlert csak távolról, államférfiként ismerte, attól kezdve azonban

nagy hatást tett rá a Hitlerből áradó emberség, a fiatalokkal szemben
tanúsított jóindulata és a nevetésre való hajlandósága (…). Valóban,
Hitlernek nem volt ugyan családja és barátja, a hozzá közel állók
számára mégis jó „cimborának” bizonyult – az elsői világháborúban
megtanulta, mit jelent a bajtársiasság, és ezt élete hátralévő
részében sem felejtette el. Hitler szőkébb köréhez tartozók
nemegyszer tapasztalhatták, hogyan hatottak Hitlerre a szép, jól
öltözött nők. Szembetűnően gyengéden viszonyult a gyermekekhez,
odaadóan bánt a kutyákkal, és egészen megnyugodott, amikor a
kutyák viselkedését tanulmányozta (H. Picker, 1965).

Hitlernek nem okozott nagy nehézséget eljátszani a barátságos,

nyájas, kedves, megfontolt férfit. Egyrészt, mert nagyszerű színészi
képességekkel rendelkezett, másfelől a szerep sem volt ellenére.
Lényegbevágó lehetett számára, hogy leplezze környezete – de
legfőképpen önmaga – előtt, miben fokú pusztításhajlam rejtőzik
benne.[303]
Ki lenne a megmondhatója, hogy akadt-e akár egy szikra valódi
kedvesség és jóakarat is Hitlerben? Feltételeznünk kell, hogy belőle
sem hiányoztak ezek az emberi vonások, mert előfordulnak
ugyanilyen emberek – habár kis számban –, akik Hitlerhez
hasonlóan kedvesek és jóindulatúak? Amennyit eddig a karakteréből
láttunk, arra enged következtetni, hogy a kedvesség nem lehetett
több, mint csalóka látszat. A születésnapok iránti figyelmességének
erősen ellentmond, hogy Eva Braunnal szemben meg sem próbált
úriemberként viselkedni. És Picker nyilvánvalóan azt sem érezte át
kellőképpen, hogy Hitler mosolya milyen természetű A háborúban
tanúsított bajtársiassága, amit Picker ugyancsak kiemel, különös
fénybe kerül, ha elolvassuk Hitler parancsnokának
visszaemlékezését, amelyről Hanfstaengl számol be. Eszerint Hitlert
igyekvő és kötelességtudó katonának ismerték, de, Nem léptettek
elő többé a bajtársaival szembeni arrogáns viselkedése és a
feljebbvalói iránti tiszteletlensége miatt” (E. Hanfstaengl, 1970).
Speer kétségbe vonja, hogy a gyerekekhez fűződő kedvessége
valódi lett volna, hiszen a legtöbb politikus így tetszeleg a
nyilvánosság előtt.[304] Schramm leleplezi Hitler kutyák iránti
érzelmeinek természetét is, amikor arról számol be, hogy Hitler
építtetett egy akadálypályát a kutyáknak a főhadiszállásának
udvarán, ahhoz hasonlót, amilyenen a kiskutyákat idomítják. A
kutyáknak bizonyítaniuk kellett bátorságukat és intelligenciájukat.
Egy, a kutyákkal foglalkozó altiszt bemutatta Schrammnak, hogy az
állatok milyen gyorsan végrehajtják az „ül”, „fekszik” parancsot.
Schramm így emlékszik vissza az esetre: „Az az érzés kerített
hatalmába, hogy egy gépet és nem egy kutyát nézek, s eközben
azon tűnődtem, hogy Hitler vajon nem azért szereti-e a kutyákat
idomítani, hogy az állatokra kényszeríthesse az akaratát” (H .Picker,
1965).
Schramm szerint Hitlernek két arca volt: egy barátságos és egy
szörnyűséges – és mindkettő egyaránt valódi. Erre a kétarcúságra
utalnak rendszerint a „Jekyll- és Hyde-személyiségtípus”
kifejezéssel, ami kifejezi, hogy egyik sem kevésbé valódibb a
másiknál. Ez a felfogás azonban Freud óta nem tartható többé. Az
igazi kettősség a karakterstruktúra tudattalan magja és az egyén
által játszott szerep között húzódik, ez utóbbi racionalizációk,
kompenzációk és egyéb védelmi eszközök révén tárja fel a mélyebb
struktúrák valóságát. Ha a Freud kutatásai nyomán felszínre került
ismereteket nem számítjuk, a kettősségről vallott nézet akkor is
veszélyesen naiv. Ki ne találkozott volna már olyan emberekkel, akik
nemcsak szavaikkal – ők vannak kisebbségben –, hanem egész
viselkedésükkel, modorukkal, hanghordozásukkal és gesztusaikkal
képesek rászedni bennünket? Nem kevés szélhámosnak sikerül
meglehetősen jól elhitetni környezetével, hogy olyan, amilyennek
beállítja magát. Akad köztük olyan is, aki olyan tökélyre fejlesztette
képességeit, hogy még azt is becsapja, aki nagyon alapos
emberismerettel rendelkezik. Az is elképzelhető, hogy ha Hitler
személyisége nélkülözte is a biztos, szilárd alapot, az igazi
életelveket, értékeket és meggyőződést, úgy „adta” a kedves
úriembert, hogy közben nem tudatosult a maga számára sem abban
a pillanatban, hogy pusztán szerepet játszik.
Bizonyára tetszett Hitlernek ez a szerep, és nem csak azért, hogy
megtévessze környezetét. Társadalmi háttere miatt is nagy súllyal
esett latba. Nem arra kívánok utalni, hogy apja törvénytelen
gyermekként látott napvilágot, nem is arra, hogy édesanyja
iskolázatlan volt, hanem családja különleges társadalmi státusára.
Készben a hivatása, részben személyes okok miatt édesapja öt
különböző városban élt családjával, mialatt a kis Adolf felnőtt.
Mindemellett Hitler édesapja birodalmi vámtisztviselőként dolgozott,
ami társadalmi szempontból némileg elválasztotta a helyi
középosztálytól, jóllehet mind jövedelme, mind társadalmi helyzete
tekintetében egyenrangúnak számított velük. Ebből következik, hogy
a Hitler család sohasem tudott teljesen beilleszkedni a helyi
középosztályba, bárhová költöztek is. Kimondottan jómódban éltek,
kulturális tekintetben azonban a polgárság alsó rétegébe tartoztak.
Hitler édesapja alacsony társadalmi közegbe született, kizárólag a
politika és a méhek érdekelték, kevés időt töltött a kocsmákban.
Édesanyja nem járt iskolába, és a családjára fordította minden idejét.
Hitler, a becsvágyó és hiú fiatalember szabadulni kívánt ettől a
bizonytalan társadalmi miliőtől, és arra vágyott, hogy a középosztály
sikeres, gazdag köreibe emelkedjen.
Még Linzben is elegáns ruhák után sóvárgott, sétáihoz aprólékos
gonddal öltözött fel, és sétapálcával járta az utcákat. Masertől tudjuk,
hogy a müncheni időszakban Hitler varratott magának egy frakkot
(fehér nyakkendővel), és hogy az öltönyeit mindig rendkívüli
gondossággal tartotta karban, egy sem akadt közöttük, amely
kirojtosodott volna. A későbbiekben az egyenruha megoldotta a
ruházkodási problémákat, de modora továbbra is a jól nevelt polgár
viselkedését tükrözte. A virágokkal és az ízlésével lakhelye
díszítésében, valamint a magatartásával általában mindenáron azt
akarta sugallni, hogy „révbe ért”. Hitler igazi bourgeois-gentilhonme-
nak számított; az a fajta újgazdag, aki minden igyekezetével
úriembernek akar látszani.[305] Gyűlölte az alsóbb osztályokat, mert
mindent el kellett követnie, hogy úgy tűnjön, nem tartozik hozzájuk.
Hitler végső soron a gyökerét vesztett ember mintapéldányává vált.
Nem csupán azért, mert osztrák létére németnek adta ki magát,
hanem azért is, mert igazából egyik társadalmi osztály sem fogadta
be. Sem a munkás-osztályhoz, sem a polgársághoz nem tartozott.
Nemcsak lélektanilag, hanem társadalmilag is magányos farkas volt
Az egyetlen menedéke a kényszeres múltba vágyódás maradt –
visszatérés a faji és vér szerinti gyökerekhez.
Hitler rajongása a felsőbb osztályok iránt távolról sem számít ritka
jelenségnek. Hasonló attitűddel találkozunk – rendszerint mélyen
elfojtott formában – szocialista vezetők körében, mint például
Ramsay MacDonald esetében. Ők is a középosztály alsó rétegeiből
származtak, és mindenekfelett arra vágytak, hogy a felsőbb
osztályok, az iparbárók és a hadsereg felső körei „befogadják” őket.
Hitler nem ezt az alázatos megközelítést választotta, rá akarta
kényszeríteni a hatalom birtokosait, hogy osztozzanak vele, sőt – bár
inkább formális értelemben – arra törekedett, hogy
engedelmeskedjenek neki. Hitler, a lázadó, a munkások pártjának
vezetője belehabarodott a gazdagokba és az életvitelükbe, és ezen
a tényen az sem változtatott, hogy hatalomra kerüléséig
számtalanszor intézett kirohanásokat a felsőbb osztályok ellen. A
kedves, megfontolt Hitler csupán szerep volt, ezzel szemben
valóban a felsőbb osztályok közé szeretett volna „tartozni”, és igazi
„úriember” kívánt lenni. Hitler bizonyos értelemben groteszk figura
benyomását keltette: egyfelől rombolási szenvedélye vezérelte,
hírből sem ismerte az együttérzést, ősi szenvedélyek fűtötték;
másfelől pedig jó családból származó, megfontolt, sőt mi több,
ártalmatlan lénynek akart tűnni. Nem csoda hát, hogy sokakat meg
tudott téveszteni, akik több okból sem bánták, hogy becsapják őket.
A jól fésült polgár és a gyilkos keveréke groteszk szimbólumának
is tekinthető tette, amikor röviddel haláluk előtt feleségül vette Eva
Braunt a bunkerban. A formális házasság jelentette a legnagyobb
kitüntetést, amit Hitler, a kispolgár a szeretőjének adományozhatott,
s egyúttal a legfőbb cél, amit Eva Braun elérhetett, hiszen
értékrendje tökéletesen tükrözte a hagyományos polgári normákat. A
dolgok megfelelően alakultak. Alkalmas közhivatalnokot kellett
találniuk, akinek jogában áll lebonyolítani az esküvői ceremóniát.
Órákba telt, mire ráakadtak egy anyakönyvvezetőre Berlinnek a
szovjet csapatok által még meg nem szállt kicsi szegletében. A
Legfőbb Vezető nem tartotta méltányosnak megváltoztatni a
bürokratikus eljárás szabályait azzal, hogy kiválaszt valakit a
jelenlévők közül a szerepre. Szükségszerűen el kellett telniük
azoknak az óráknak, amíg egy igazi hivatalnok felbukkant. Az
esküvői ceremónia egyetlen lépése sem hiányzott, a végén pezsgőt
szolgáltak fel. Hitler, az „úriember” tőle elvárhatóan viselkedett, de
egyértelművé tette, hogy pusztán a küszöbönálló halál késztette,
hogy törvényessé tegye viszonyát Eva Braunnal. (Cseppnyi
megfontolással – érzelmi hatásáról nem is szólva – ezt a gesztust
akár hetekkel korábban is megtehette volna.) Hitler és a gyilkos
kettőssége mit sem változott. Még Évával kötött házassága sem
akadályozta volna meg abban, hogy állítólagos hűtlenségért
kivégeztesse a nő sógorát. Röviddel ezelőtt halálra ítéltette 1934 óta
hűséges orvosát egy haditörvényszékkel, amely Goebbelsből,
Berger SS-tábornokbóI, Axmann ifjúsági vezetőből és Hitlerből állt,
utóbbi töltötte be az „ügyész” és a főbíró funkcióját is. A halálos ítélet
– amihez Hitler ragaszkodott – indoklásaként azt hozta fel, hogy
Brandt az amerikaiak által megszállt Türingiában hagyta a családját
ahelyett, hogy Obersalzbergbe hozta volna őket. Felmerült a gyanú,
hogy Brandt a feleségét használta összekötőnek az amerikaiakkal.
(Brandt életét Himmler mentette meg, aki ez idő tájt az amerikaiak
bizalmába próbált férkőzni.)
Ha a személyes és társadalmi okokat figyelmen kívül hagyjuk is,
Hitler csalárdsága akkor is fontos fegyver volt. Ezzel sikerült
megtévesztenie azokat az iparmágnásokat, katonákat és német
nacionalista politikai vezetőket, valamint több külföldi politikust, akik
esetleg visszarettentek volna Hitler brutalitása és pusztításhajlama
láttán. Minden bizonnyal sokan átláttak a szitán, de még többen
nem, s ezáltal kedvező körülményeket teremtettek és mintegy
szabad utat adtak Hitlernek, hogy továbbmenjen a rombolás útján.
Az akarat és a valóságérzék fogyatékosságai
Legfontosabb adottságának maga Hitler is a hajlíthatatlan
akaratát tartotta. Csak ha pontosan meghatározzuk, mit értünk
„akaraton”, dönthetjük el, igazat adunk-e neki. A pályafutását
szemlélve első pillantásra úgy tűnik, valóban rendkívüli akaraterővel
megáldott ember lehetett. Célul tűzte ki, hogy nagy ember lesz
belőle, és bár senkiként kezdte, húsz év leforgása alatt elérte célját,
sőt többet, mint amiről valaha is álmodhatott. Már hogyne kellene
mérhetetlen akaraterő efféle cél eléréséhez?
Nyomban megváltozik a kép, mihelyt rámutatunk, milyen
nagyfokú akaratgyengeségről tett tanúbizonyságot gyermek- és
ifjúkorában. Láttuk, hogy lustasága és fegyelmezetlensége nem
ismert határokat, és semmi sem állt tőle távolabb, mint
erőfeszítéseket tenni valami ügy érdekében Nem ezt várnánk egy
erős akaraterővel megáldott férfitól. Azt, amit Hitler „akaratnak”
hívott, valójában a szenvedélyei ösztökélték, tüzelték fel, és
szüntelenül céljai megvalósítására sarkallták. Akarata éppoly
szertefen és nyers maradt, mint amilyen egy hatéves gyermeké –
állapította meg Speer. Egy hatéves gyermek nem túri a
kompromisszumokat, és hisztérikus rohamot kap, valahányszor
csalódás éri. Talán azt is mondhatnánk rá, hogy erős az „akarata”,
ám pontosabban írjuk le a helyzetet, ha leszögezzük, hogy csupán
az impulzusai vezérlik, és képtelen megbirkózni a csalódottsággal
Amikor Hitler nem talált alkalmat céljai megvalósítására, egy helyben
toporgott, lustálkodott, és csak annyi pénzt keresett, hogy éppen
meglegyen a betevője. Az első világháborúig tartó időszakban a
leghalványabb fogalma vagy durván körvonalazott terve sem volt,
hogy miként juthat el céljához. Ha nem úgy alakultak volna a politikai
viszonyok a háborút követően, valószínűleg továbbra is élt volna
bele a világba, esetleg apróbb munkákra adta volna a fejét, ami
jókora áldozatot követelt volna tőle közismert fegyelmezetlensége
miatt. A legmegfelelőbb foglalkozás számára a kacatkereskedő
lehetett volna, akinek a sikere döntően a rábeszélőképességén múlik
Várakozása azonban meghozta a gyümölcsét, fantasztikus vágyai
és tehetsége a rábeszélésben kedvező táptalajra leltek a társadalmi
és politikai valóságban. A reakciós katonatisztek nemcsak arra
bérelték fel, hogy kémkedjen a többi katona után, hanem az is
feladatai közé tartozott, hogy megnyerje a katonákat a reakciós,
militarista eszméknek. A szerény kezdetek után Hitler olyan
árucikknek a szupereladója lett, amely iránt nagy kereslet támadt a
csalódott és frusztrált „kisemberek” körében, és amely cikkek
értékesítésében először a hadsereg, majd mis hatalmi
csoportosulások mutattak élénk érdeklődést: hogyan adható el a
nacionalista, anti-kommunista, militarista ideológia. Miután
bizonyította képességeit, a gazdaság tekintélyes képviselői, mint
például német bankárok és iparmágnások, akkora pénzügyi
támogatást adtak Hitlernek, hogy magához ragadhatta a hatalmat.
Hitler gyenge akarata jól mérhető a vonakodásán és a kételyein,
amikor olyan döntés elé került, amelynek következményei lehettek.
Semmiben sem különbözött azoktól az emberektől, akik híján
vannak az erős akaratnak, és hagyják, hogy az események elérjék
azt a pontot amikor már nem kell dönteni, hiszen az események
menete kikényszeríti, mit kell tenniük. Am ez mégsem magától
történik. Hitler szította a tüzet, sorra égette fel maga mögött a
hidakat, a helyzetet a végsőkig élezte, amikor úgy kellett döntenie,
ahogy végül is döntött. Bevált öncsaló módszerével megszabadult
attól a nehézségtől, hogy döntenie kelljen „Döntése” gyakorlatilag
abból állt, hogy alávetette magát a kérlelhetetlenül bekövetkező
eseményeknek – fait accompli –, és nem a saját elhatározása szerint
cselekedett. Nézzünk erre egy példát: kétségesnek tűnik, hogy Hitler
eredetileg el akarta volna foglalni Lengyelországot, hiszen
rokonszenvesnek találta Beck ezredest, az ország reakciós
vezetőjét. Am amikor Beck visszautasította Hitler viszonylag szerény
követelését, a német vezér dühbe gurult, addig fokozta a
feszültséget Lengyelországgal, amíg elkerülhetetlenné vált a háború.
Ha Hitler egyszer elszánta magát cselekvésre, eltökélten kitartott
szándéka mellett, amit hívhatnánk győzelemre törő „vasakaratnak”
is. E látszólagos ellentmondás feloldásához röviden ki kell térnünk
az akarat fogalmára. Mindenekelőtt tegyünk különbséget „racionális
akarat” és „irracionális akarat” között. Racionális akaraton azt az
energetikus erőfeszítést értem, amelynek következtében elérem a
racionálisan vágyott célt. Ez realista szemléletmódot, fegyelmet,
türelmet és az önelégültség legyőzését feltételezi. Ezzel szemben az
irracionális akarat olyan szenvedélyes sóvárgáson alapul, amit
irracionális szenvedélyek táplálnak, amelyekből hiányoznak a
racionális akarathoz elengedhetetlen minőségek.[306] Az irracionális
akarat olyan, mint gátat átszakító folyó, feltartóztathatatlan erő, amit
az ember képtelen többé irányítani. Ez az akarat szabja meg az
ember tetteit, rákényszeríti magát az emberre, és rabszolgájává
teszi. Hitler akarata valóban erősnek tekinthető, ha irracionális
eredetűnek tartjuk. Racionális akarata azonban fejletlen maradt.
Akaratának gyengesége mellett Hitler személyiségének egy
másik vonása is rontotta egyéb adottságainak hatásfokát a céljai
eléréséhez vezető úton: valóságérzékének fogyatékossága. Hitler
elszigetelődése a valóságtól – mint láttuk – már kisgyermekkorában
nyilvánvalóvá vált, ahogy belefeledkezett a katonásdiba a
pajtásaival, és ez tizenhat éves koráig megmaradt. Fantáziavilága
sokkal valóságosabb volt számára, mint az igazi világ. Művészi
ambíciói sem segítettek, hogy közeledjen a valósághoz, hiszen a
legnagyobb jóindulattal is ábrándozásnak tekinthetők, és az
semmivel sem vitte közelebb ehhez a vágyott célhoz, hogy
mindennapi betevőjéért festegetett. Az embereket sem hús-vér
lényekként, hanem eszközökként kezelte, hiányoztak az életéből az
emberi kapcsolatok még akkor is, ha éles szemmel, agyafúrtan ítélt
is meg valós helyzeteket.[307] Hitler fél lábbal a valóságban élt, fél
lábbal pedig a fantáziavilágában. A valóság és a képzelet e
határmezsgyéjén a valóság és a képzelet elemei különös módon
keveredtek egymással.
Bizonyos helyzetekben, főként ellenfelei motivációinak
feltárásában rendkívüli valóságérzékről tett tanúbizonyságot. Nem
elsősorban arra figyelt, mit mondtak, hanem ellenfelei valódi –
implicit vagy nem is egészen tudatos – mozgatórugóit kutatta. Jó
példa erre, hogyan értékelte a brit-francia politikai viselkedést.
Elmondhatjuk, hogy Hitler sikersorozata bizonyos értelemben azzal
kezdődött, hogy Nagy-Britannia nem fogadta el a Népszövetség
döntését az Olaszország elleni blokáddal kapcsolatban azt
követően, hogy Mussolini 1935-36 fordulóján megtámadta Etiópiát.
Olaszország minden lehetőséget felhasznált, hogy továbbra is
kapjon olajat, ami nélkül nem folytathatta volna a háborút, miközben
Etiópiának komoly nehézségeket okozott a fegyverek beszerzése
külföldről. A következő esemény, amely tovább fokozta Hitler
bátorságát, az 1936-tól 1939-ig tartó spanyol polgárháború volt.
Nagy-Britannia megakadályozta, hogy a spanyol kormány
fegyvereket vásároljon külföldön saját védelmére, a szocialista Blum
vezette francia kormány pedig nem mert cselekedni a szigetország
jóváhagyása nélkül. A demokratikus hatalmak szövetsége, amely a
be nem avatkozás politikája mellett szállt síkra, mindazonáltal a
legkevésbé sem gátolta Hitlert és Mussolinit, hogy továbbra is
támogassák katonailag Franco tábornokot.[308] Hitler következő
lépésként 1936-ban megszállta a demilitarizált Rajna-vidéket, amit
brit és francia részről szintén tétlenül néztek, pedig a német
hadsereg ekkoriban még nem állt készen a háborúra. (Hitler rámutat
az Asztali beszélgetésekben [H. Picker, 1965], hogy ha
Franciaországnak lett volna akkoriban egy igazi államférfija, a Rajna-
vidék megszállása nem maradt volna válaszlépés nélkül.) Az utolsó
felvonásban Chamberlain felkereste Hitlert, hogy önmérsékletre
szólítsa fel, ami már vajmi keveset nyomott a latban: Hitler ekkor már
biztosra vehette, hogy Nagy-Britannia és Franciaország aligha
szánja el magát tényleges lépésekre. Jól megmutatkozik ebben a
helyzetben Hitler kiváló valóságérzéke az emberi viselkedés
megfejtésében, miként a ravasz lókupec is észreveszi, ha a másik
fél blöfföl. Hitler azonban figyelmen kívül hagyta az átfogó politikai és
gazdasági vonatkozásokat. Nem számolt Nagy-Britannia
hagyományos törekvésével, hogy megőrizze a hatalmi egyensúlyt a
kontinensen, azt sem vette számításba, hogy Chamberlain és köre
nem valamennyi konzervatív érdekeit képviselték, és még kevésbé a
brit lakosság megítélését. Megbízott Joachim von Ribbentrop, e
sima beszédű, de csupán felszínes intelligenciával megáldott ember
helyzetértékelésében, aki egyáltalán nem látta át a brit politikai,
gazdasági és társadalmi összefüggések rendszerét.
A valóság hasonlóan téves megítélésére példa, mennyire kevés
megbízható információval rendelkezett az Egyesült Államokról, és
soha nem is pótolta ezt a hiányt. Minden idevonatkozó beszámoló
egyetért abban, hogy Hitler megelégedett felszínes véleményekkel,
mint például, hogy az amerikaiak túl puhányok, ezért nem lehet
belőlük jó katona, vagy hogy Amerikát a zsidók tartják a kezükben,
és hogy az amerikai kormány nem merné megkockáztatni a
háborúba való belépést, mert az ország annyi feszültséggel terhes,
hogy idő kérdése a forradalom kitörése.
Hitler stratégiai elgondolásai éppúgy figyelmen kívül hagyták a
valóságot, mint a tárgyilagosságot. P. E. Schramm (1965)
dokumentumokkal alaposan alátámasztott és átfogó elemzésében
rámutat Hitler stratégiai megközelítésének gyenge pontjaira.
Schramm egyáltalán nem kívánja csökkenteni Hitler stratégai
erényeit, hiszen három példával (A. Jodl tábornok szerint) is
szemlélteti, milyen merész és nagy képzelőerőről tanúskodó tervet
gondolt ki. 1942-tól kezdődően azonban Hitler egyre nagyobbakat
tévedett katonai kérdésekben. Ugyanúgy járt, mint az
olvasmányaival egykoron: azokat az adatokat emelte ki a katonai
jelentésekből, amelyek tervei mellett szóltak, azokat pedig figyelmen
kívül hagyta, amelyek cáfolni látszottak az elképzeléseit.
Visszavonulást tiltó parancsai okozták a sztálingrádi katasztrófát és
a súlyos veszteségeket a front több pontján, amit Schramm „egyre
értelmetlenebbnek” titulál. Az Ardennekben végrehajtott utolsó
ellentámadás terve szintén mellőzött számos, a tényleges taktikai
helyzettel kapcsolatos fontos tényezőt. Schramm rámutat, hogy
Hitler a stratégiáját „presztízs”- és „propaganda”-szempontoknak
rendelte alá. Valóságtól elrugaszkodott szemlélete megakadályozta
abban, hogy észrevegye: a háború és a propaganda eltérő
törvényeken és elveken nyugszik. Groteszk módon vált
nyilvánvalóvá, milyen kevéssé zavarta Hitlert a valóság: 1945. április
24-én, hat nappal az öngyilkosságát megelőzően, de azután, hogy
elhatározta, véget vet az életének, parancsba adta, hogy
„mélyreható következményekkel járó döntéseket [végrehajtásukhoz
képest] 36 órával előbb a Führer tudomására kell hozni” (P. E.
Schramm, 1965).
Felmerül a kérdés Hitler fogyatékos akarata és torz
valóságérzékelése alapján, hogy valóban győzelemre áhítozott-e,
vagy sorsának szükségszerűen katasztrófába kellett torkollnia,
esetleg anélkül, hogy ez önmaga számára is tudatosult volna,
minden erőfeszítése ellenére, hogy elkerülje az elkerülhetetlent.
Néhány éles szemű kutató amellett tör lándzsát, hogy minden
bizonnyal az utóbbiról van szó. C. Burckhardt az egyik legnevesebb
Hitler-kutató szerint: „Semmiképpen sem túlzás feltételeznünk, hogy
[Hitler] csillapíthatatlan gyűlölete lénye tudattalan tartományában
összekapcsolódott a leplezett, mégis szüntelenül jelen lévő
bizonyossággal, hogy borzalmas kudarcot vall, és eltűnik az
árnyékvilágból, ahogy az 1945. április 30-án a birodalmi
kancelláriában be is következett” (C. Burckhardt, 1965). Speer
elmondásából tudjuk, hogy még a háborút megelőző években,
amikor Hitler kitörő lelkesedéssel beszélt építészeti terveiről, Speert
az az érzés kerítette hatalmába, hogy maga Hitler sem hiszi, hogy
valaha megvalósíthatja terveit. Túlzás lenne meggyőződésnek
nevezni, amolyan intuitív megérzés volt inkább.[309] J. Brossé
hasonló gondolatokat fogalmaz meg: körbejárja a kérdést, hogy
vajon Hitler hitt-e a végső győzelemben, és áhítozott-e rá egyáltalán
(J. Brossé, 1972). Saját elemzésemmel is ugyanerre a
következtetésre jutottam. Azt kérdezem, hogy egy ember, akit oly
erős és mindent átható pusztításhajlam tölt el, lelke mélyén valóban
a győzelemhez nélkülözhetetlen építő erőfeszítésre törekedett
volna? Természetesen sem Burckhardt, sem Speer, sem Brossé és
én sem Hitler elméjének tudatos részéről beszélünk. A feltevés,
hogy Hitler nem hitt dédelgetett művészi és politikai álmaiban, és
nem is akarta őket megvalósítani, azt jelentené, hogy a legkevésbé
sem lehetett tudatában annak, mit cselekszik. Ha nem vesszük
figyelembe a tudattalan hajtóerőket, értelmetlen felvetni, hogy Hitler
esetleg nem is akarta igazán a győzelmet.[310]
Hitler szerencsejátékos volt. Honfitársai és saját életét tette meg
tétnek. Ha véget ért a játék, és vesztett, semmi oka sem lehetett a
búslakodásra. Elérte, amit mindig is akart: kezében összpontosult a
hatalom, kiélte gyűlöletét és rombolási vágyát. Még a veresége sem
akadályozhatta meg célja elérésében. A nagyravágyó és pusztító
szörnyeteg igazából semmiképpen sem veszíthetett. A vesztesek az
emberek milliói közül kerültek ki – németek, más népek fiai, a faji
kisebbségek –, akik közül a legkevesebb szenvedést azoknak kellett
kiállniuk, akik a csatamezőn lelték halálukat. Mivel Hitlerből hiányzott
az embertársai iránti együttérzés, az emberek szenvedése cseppnyi
fájdalmat vagy rossz érzést sem okozott neki.
Elemzésünk során számos súlyos patológiás vonást fedeztünk fel
Hitler személyiségében: feltehetően kvázi-autista tünetek bukkantak
fel gyermekkorában; szélsőséges narcizmus uralta személyiségét,
elszigetelődött embertársaitól, eltorzult a valóságérzéke, és erőteljes
nekrofil hajlamok jellemezték. Minden jogunk megvan, hogy mentális
rendellenességeket tételezzünk fel, esetleg szkizofrén tünetekkel
együtt. De következik ebből, hogy Hitler „őrült” volt, elmebajban és
üldözési mániában szenvedett, miként azt róla állítják? Azt hiszem, a
válasz: nem. Annak ellenére, hogy felfedezhetjük Hitlerben az
elmebaj jeleit, ahhoz elég épelméjűnek bizonyult, hogy céltudatosan
törekedjen tervei megvalósítására – egy ideig eredményesen.
Narcizmusára és pusztításhajlamára visszavezethető téves
ítéleteivel együtt sem vonhatjuk kétségbe demagóg természetét és
kiemelkedő politikai képességeit, hiszen egyetlen helyzetben sem
viselkedett őrült módjára. Még utolsó napjaiban is, fizikailag és
idegileg összeomlott emberként is megőrizte önuralmát. Üldözési
mániájával kapcsolatban pedig elmondhatjuk, hogy gyanakvása elég
szilárd alapokon nyugodott – miként az ellene irányuló
merényletkísérletek is igazolják tehát nem a paranoia
megnyilvánulásával van dolgunk. Ha Hitler a vádlottak padjára került
volna, még ha a bíróság teljesen pártatlan lett volna is, aligha
hivatkozhatott volna beszámíthatatlanságra. Jóllehet Hitler nem
tekinthető elmebetegnek a szó hagyományos értelmében, gyakorlati
és emberi mérték szerint nagyon beteg embernek kell tartanunk.
Végső soron az egész kérdéskör, hogy Hitler elmebeteg volt-e,
abba a korábban tárgyalt problémába ütközik, hogy mekkora
jelentőséget tulajdonítunk a pszichiátriai címkéknek. Fontos lehet
eldönteni, hogy elmebajra utaló személyiségjegyekkel vagy kifejlett
elmebajjal állunk-e szemben, amikor a bíróságon azt kell mérlegelni,
hogy börtönbe vagy zárt intézetbe küldjék-e a vádlottat. Ám jelen
elemzésünk szempontjából, amikor interperszonális folyamatokkal
foglalkozunk, nincs szükségünk ezekre a címkékre. A klinikai
elemzés mindazonáltal nem szoríthatja háttérbe a gonoszság
erkölcsi problematikáját. Ahogy léteznek gonosz és jóindulatú, de
„épelméjű” egyének, akadnak gonosz elmebetegek és jóindulatú
elmebetegek is. A gonoszság azon mérhető le, mire törekszik, és a
morális ítéletet nem tolhatja félre a klinikai diagnózis. De még a
leggonoszabb ember is ember valahol, és az együttérzésünkért kiált.
Hitler karakterének elemzését lezárva szólnunk kell arról, hogy mi
volt a szándékom e terjedelmes, Hitlerrel és Himmler-rel foglalkozó
anyag tárgyalásával jelen tanulmányunkban. A nyilvánvaló elméleti
célon túl, hogy klinikai példák bemutatásával megvilágítsam a
szadizmus és a nekrofília fogalmát, egy másik célt is kitűztem
magamnak: hogy rámutassak azokra az ismérvekre, amelyek
megtévesztő jellegüknél fogva megakadályoznak bennünket abban,
hogy idejekorán felismerjük a lehetséges Hitlereket, mielőtt
megmutatnák igazi arcukat. A megtévesztés abból a hitből fakad,
hogy a velejéig destruktív és gonosz ember nem más, mint maga az
ördög, és ennek megfelelően is néz ki. Azt gondoljuk róla, hogy nem
lehet egyetlen pozitív tulajdonsága sem, jól láthatóan magán viseli
Káin bélyegét, hogy mindenki már messziről felfedezhesse a benne
rejlő pusztításhajlamot. Efféle sátánfajzatok léteznek ugyan, de
ritkák. Miként korábban már rámutattam, sokkal gyakoribb, hogy egy
erősen destruktív személy a kedvesség álarca mögé bújik. Kegyes,
szereti a családját, a gyermekeit, az állatokat, az eszményeiről
beszél, és biztosít bennünket a jó szándékáról. Ám ez csupán a
képnek egy része. Aligha akad olyan ember, akiből hiányzik minden
kedvesség és jó szándék. Ha volna ilyen ember, az elmebetegség
határát súrolná – kivéve talán a született „morális idiótákat”.
Következésképpen, amíg valaki abban hisz, hogy a gonosz ember
szarvat visel, kizárható, hogy akár egyetlen gonoszemberrel is
találkozott volna.
Rendkívül veszélyes az a naiv feltételezés, hogy a gonosz embert
könnyű felismerni: így nem fogjuk észrevenni, hogy gonosz emberrel
állunk szemben, csak ha már belefogott rombolótevékenységébe.
Véleményem szerint az emberek többségében nem szunnyad olyan
erőteljes destruktív karakter, mint Hitlerben. Ám ha csupán a
népesség tíz százalékát teszik ki ilyen emberek, akkor is épp elegen
vannak ahhoz, hogy komoly veszély álljon elő, ha befolyásra és
hatalomra tesznek szert. Szerencsére nem minden destruktív egyén
válhat Hitlerré, mert nincs meg benne Hitler tehetsége. Mindenesetre
az SS hatékony tagja lehet belőle. Másfelől viszont Hitlert nem
tekinthetjük zseninek, képességei nem voltak egyedülállók. Azok a
társadalmi-politikai körülmények számítottak egyedinek, amelyekben
hatalomra kerülhetett. Feltehetően-Hitlerek százai élnek közöttünk,
akik kezükbe vennék a kezdeményezést, ha elérkezne az ő idejük.
Nemcsak a tudományos lelkiismeret diktálja, hogy tárgyilagosan
és szenvedélyek nélkül vizsgáljuk Hitler alakját, hanem tanulsággal
is szolgálhat a jelenre és a jövőre vonatkozóan. Mindazok az
elemzések, amelyek eltorzítják a Hitler-képet azáltal, hogy
megfosztják ember mivoltától, rontanák az esélyeinket, hogy
azonosíthassuk a potenciális Hitlereket közöttünk – hacsak nem
viselnek szarvakat.
 EPILÓGUS

A REMÉNY KÉTÉRTELMŰSÉGE
 Jelen tanulmányomban azt kívántam bizonyítani, hogy a
történelem előtti kor vadászó és gyűjtögető csoportokban élő
emberét kisfokú agresszivitás és nagymérvű együttműködés,
valamint a megszerzett javak megosztása jellemezte. A
termelékenység, a munkamegosztás növekedése, a számottevő
felesleg felhalmozódása, az államok hierarchikus társadalmi
tagozódásának kialakulása és az uralkodó osztályok megjelenése a
pusztításhajlam és az erőszak elharapózását és fokozódását vonta
maga után annak mértékében, ahogy a civilizáció fejlődött, és a
hatalom szerepe kiemelt jelentőségre tett szert.
Felmerül a kérdés, hogy ez a tanulmány tartalmazott-e igazi
érveket amellett, hogy az agresszió és a pusztításhajlam egyszer
majd ismét jelentéktelen szerepet tölt be az emberi motivációk
szövedékében. Remélem, hogy igen, és azt is remélem, hogy sokan
olvasóim közül is így gondolják.
Amennyiben az agresszió az ember biológiai adottsága és
genetikai meghatározottsága, annyiban spontán, és az ember
létfeltételeit fenyegető veszély elhárítására szolgál, valamint
előmozdítja az ember és a faj fennmaradását és fejlődését. Ez a
védekező agresszió viszonylag jelentéktelen szerepet játszott
primitív életkörülmények között, amikor egyik ember nem jelentett
fenyegető veszélyt társa számára. Azóta az ember példátlan
fejlődési pályát járt végig. Minden alapunk megvan rá, hogy
feltételezzük: egyszer majd a kör visszatér önmagába, és olyan
társadalmat teremtünk, amelyben senkinek sem kell félnie: a
gyermeknek a szüleitől, a szülőknek az uralkodótól, egyik társadalmi
osztálynak a másiktól és egyik országnak sem valamely
szuperhatalomtól. E cél elérését hallatlanul megnehezítik a
gazdasági, politikai, kulturális és lélektani tényezők, sőt az sem
könnyíti meg a munkát, hogy a világ országaiban eltérő
„bálványokat” imádnak, és nem értik meg egymást, jóllehet beszélik
egymás nyelvét. Botorság lenne figyelmen kívül hagyni ezeket a
nehézségeket. A rendelkezésre álló adatok empirikus elemzése
mindazonáltal azt mutatja, lehetséges felépíteni egy ilyen világot a
belátható jövőben, ha sikerül elhárítanunk a politikai és lélektani
akadályokat az útból.
Másfelől, az agresszió kártékony formája – a szadizmus és a
nekrofília – nem velünk született adottság, ebből viszont következik,
hogy visszaszoríthatok, ha a jelenlegi társadalmi-gazdasági
feltételeket olyanokkal helyettesítjük, amelyek az ember valódi
szükségleteinek és képességeinek fejlődését mozdítják elő, amelyek
támogatják az ember öntevékenységét és az emberben rejlő
alkotóerőnek mint célnak a fejlesztését. A kizsákmányolás és a
manipuláció unalmat és sekélyességet vált ki, oly mértékben
megnyomorítják az embert és megmételyeznek minden körülményt,
hogy az ember elkerülhetetlenül lelki ronccsá, szadistává vagy
pusztító elemmé válik.
Talán „túlzóan derűlátónak”, „utópistának” és „valóságtól
elrugaszkodottnak” tartanak majd álláspontom miatt. Annak
érdekében, hogy tisztán láthassuk e bírálat megalapozottságát
avagy megalapozatlanságát, térjünk ki röviden a remény fogalmának
kétértelműségére, valamint a bizakodás és a derűlátás
természetére.
Tegyük fel, a hétvégét vidéken szeretném tölteni, de nem tudom,
jó lesz-e az idő. Minden további nélkül mondhatom, hogy „bizakodó
vagyok”, ami az időjárást illeti. Ám, ha a gyermekem súlyos betegen
fekszik otthon, és hajszálon függ az élete, rendkívül furcsán
hangozna érzékeny lelkű emberek fülének, ha azt állítanám, hogy
„bizakodó vagyok”, hiszen a kifejezés ebben az összefüggésben
érzelmi távolságtartást sugallná. De éppoly kevéssé mondhatnám,
hogy meg vagyok róla győződve, hogy gyermekem meggyógyul,
mert az adott körülmények között igazán semmi alapom sincsen rá,
hogy meg legyek róla győződve.
Mit mondhatok hát ilyen helyzetben?
A helyénvaló megfogalmazás talán ez lenne: „Hiszem, hogy a
gyermekem életben marad.” Ám a „hiszem” kifejezés manapság
nemigen használatos. Mégis ez a legjobb, amit találhatunk, hiszen a
hitben benne van az az alapvetően fontos elem, hogy teljes
szívemből azt kívánom gyermekemnek, hogy gyógyuljon meg, és
mindent megteszek, ami emberileg lehetséges, hogy hozzájáruljak
gyermekem felépüléséhez. Nemcsak megfigyelőként, távolról nézem
a gyermekemet, mint abban a helyzetben, amikor „bizakodó”
vagyok. Fontos, hogy elválaszthatatlanul összefonódom a megfigyelt
helyzettel. Elkötelezett vagyok. Gyermekem, akiről én, a
„szubjektum” előrejelzést tesz, nem „objektum”. Hitem a
gyermekemhez fűződő viszonyomban gyökerezik, tudásom és
részvételem hatja át e viszonyt. Természetesen, amikor hitről
beszélek, „racionális hitre” (E Fromm, 1947) gondolok, ami a szóba
jövő tényezők alapos ismeretén alapul, és nem – miként az
„irracionális hit” – vágyainkból fakadó illúzión.
A bizakodás a hit elidegenedett formája, a pesszimizmus pedig a
kétségbeesés elidegenedett megjelenési formája. Ha igazi választ
akarunk adni az ember jövőjét érintő kérdésre, tehát megfontoltan és
„felelősséggel” akarjuk tenni, válaszunkban a hitünk vagy a
kétségbeesésünk tükröződik. A racionális hit éppúgy, mint a
racionális kétségbeesés mindazoknak a körülményeknek az alapos
és kritikai ismeretén alapul, amelyek meghatározó szerepet
játszanak az ember túlélésért folytatott harcában. Az emberben rejlő
racionális hit alapja a megváltás valódi lehetőségének megléte; a
racionális kétségbeesés pedig abból fakad, hogy nem látható ilyen
lehetőség.
Fontos kiemelnünk egy tényezőt ebben az összefüggésben.
Sokan hajlamosak az ember fejlődésébe vetett hitét a valóságtól
elrugaszkodottnak tartani. Azt azonban nem veszik észre, hogy a
kétségbeesésbe való beletörődés gyakran legalább annyira távol áll
a valóságtól. Könnyű kijelenteni: „Az ember mindig is gyilkos volt.”
De az állítás nem helyes ebben a formában, mert figyelmen kívül
hagyja a pusztításhajlam fejlődéstörténetének összetett voltát.
Éppoly könnyű lakonikusan megjegyezni, hogy „A másik ember
kizsákmányolása az ember természetéből fakad.” De megint csak a
tények figyelmen kívül hagyásával (és eltorzításával) van dolgunk.
Egy szó, mint száz: semmivel sem nagyobb túlzás azt mondani,
hogy „az emberi természet gonosz”, mint azt, hogy „az emberi
természet jó”. Mégis könnyebb kijelenteni, hogy az emberi természet
gonosz, ennek bizonyításához hamar találunk követőket, ami nem
csoda, hiszen ez a tételezés mintegy mentségül szolgál az elkövetett
bűnökre – és látszólag semmit sem kell kockáztatni. Az irracionális
kétségbeesés terjesztése már önmagában destruktív tett, miként a
hamisság minden formája, mert elveszi az ember bátorságát, és
összezavar. Ha valaki irracionális hitről prédikál, vagy hamis
megváltót dicsőít, ez szintén a destruktív tettek közé sorolandó;
csábító perspektívát ölt, ám eredménye a bénító kijózanodás.
A föld népességének többsége sem a hívők, sem a
kétségbeesettek táborába nem tartozik, sajnálatos módon ők
teljesen közömbösen tekintenek az emberiség jövőjére. Azok pedig,
akiket nem hagy hidegen az emberi faj sorsa, vagy „optimisták”,
vagy „pesszimisták”. Az optimisták a „haladás”
feltartóztathatatlanságának dogmájában hisznek. Az emberiség
eredményeit hajlamosak a műszaki fejlődéssel, a szabadságot pedig
a korlátok hiányával és az állítólagos eltérő kényelmi eszközök
közötti szabad választással azonosítani. A méltóság, az
együttműködésre való képesség és a primitív népek mélyről jövő
barátságossága nemigen hatja meg őket. Csak a műszaki
eredmények, a gazdagság és a keménység számít. Az optimisták
gondolkodásmódjában megőrződött az a szemléletmód, hogy
évszázadokon át uralkodtunk a technikailag elmaradott, eltérő színű
emberek fölött. Érthetetlen számukra már a kérdés is: miként
vehetünk egy „szolgát” emberszámba, és miként lehet velünk
egyenlő, nem is szólva arról, hogy netán felsőbbrendű is azokhoz az
emberekhez képest, akik eljutottak a Holdra, vagy egyetlen gomb
megnyomásával milliók elpusztítására képesek?
Az optimisták jól élnek, legalábbis ebben a pillanatban,
megengedhetik maguknak, hogy derűlátók legyenek. De az is lehet,
hogy azért gondolkodnak így, mert már annyira elidegenedtek
környezetüktől, hogy unokáik jövője sem érdekli őket igazán.
A „pesszimista” nem sokban tér el az optimistától. Egyformán
kényelmesen élnek, és szemernyit sem elkötelezettek. Éppoly
kevéssé foglalkoztatja őket az emberiség jövője, mint az
optimistákat. Nem éreznek kétségbeesést, mert ha éreznének, nem
élhetnének olyan megelégedetten, mint ahogy élnek. A borúlátót a
hozzáállása megvédi a felmerülő lelki igényektől, hogy tennie kelljen
valamit, hiszen a jövőképéből arra a következtetésre jut, hogy
semmit sem lehet tenni. Ezzel szemben az optimista meggyőzi
magát, hogy minden a lehető legjobb irányba halad amúgy is, tehát
nyugodtan ülhet ölbe tett kézzel.
Ebben a könyvben amellett szállók síkra racionális hittel, hogy az
ember képes kiszabadulni az általa létrehozott körülmények
végzetes hálójából. Álláspontom sem nem „derűlátó”, sem nem
„borúlátó”, hanem az a radikális megközelítés, hogy racionális hittel
bizakodunk az ember képességében, hogy el tudja kerülni a végső
katasztrófát. Az általam megfogalmazott radikalizmus a gyökerekig
hatol, az okokat keresi, igyekszik kiszabadítani az embert az illúziók
csapdájából. Azt szorgalmazza, hogy szükségszerűek az alapvető
változások nemcsak gazdasági és politikai rendszerünkben, hanem
értékeink, célfogalmunk és egyéni neveltetésünk tekintetében is.
Hinni annyit tesz, mint merésznek lenni, elgondolni az
elgondolhatatlant és egyúttal cselekedni a reális lehetőségek adta
kereteken belül. Ebből fakad az a paradox hit, hogy mindennap
várjuk a Megváltót, de az sem szegi kedvünket, ha nem érkezik meg
a remélt időpontban. Ez nem tétlen, türelmes reménykedés.
Ellenkezőleg, türelmetlen és tevékeny, folyton a cselekvés
lehetőségét kutatja, de mindig a valóság adta keretek között, és a
legkevésbé passzív, ha a személyes fejlődés és szabadság kerül
szóba. A társadalmi feltételek nyilvánvalóan súlyos korlátokat
állítanak az ember személyes fejlődése elé. Azok az állítólagos
radikálisok, akik azt szajkózzák, hogy személyes változások nem
lehetségesek, de nem is kívánatosak mai társadalmunkban, arra
használják fel forradalmi ideológiájukat, hogy legyen mentségük,
amiért ellenállnak a személyiségüket érintő belső változásoknak.
Az emberiség veszélyesebb helyzetben van, mintsem
megengedhetnénk magunknak, hogy higgyünk a demagógoknak –
legkevésbé a destruktív fajtájúaknak – vagy azoknak a vezetőknek,
akik csak az agyukat használják, és megkeményítették a szívüket A
kritikus és radikális gondolkodás akkor hozhatja meg gyümölcsét, ha
kiegészül az ember legértékesebb minőségével, az életszeretettel.
 FÜGGELÉK

FREUD AGRESSZIVITÁS-
ÉS ROMBOLÁS-ELMÉLETE
 1.
Freud agresszivitás- és rombolás-fogalmának fejlődése
Talán a legmeglepőbb mozzanat, ahogyan Freud az agresszivitás
kérdését kezelte, hogy egészen 1920-ig alig szentelt különösebb
figyelmet az emberi agresszivitásnak és pusztításhajlamnak. Ó
maga is meglepődött ezen, és a Rossz közérzet a kultúrában
(1930/1992) című írásában adott hangot ennek az érthetetlen
jelenségnek: „Nem igazán tudom megérteni, hogyan kerülhette el a
figyelmünket a lépten-nyomon tetten érhető nem erotikus természetű
agresszivitás és pusztításhajlam, és az élet értelmezésében nem
került az őt megillető helyre” (S. Freud, 1930/1992).
Azért, hogy jobban megértsük ennek a különös vakfoltnak a
természetét, tennünk kell egy kis kitérőt, hogy közelebbről
megismerkedjünk az első világháborút megelőző korabeli európai
középosztály helyzetével. 1871 óta nem került sor számottevő
háborúra. A polgárság töretlenül fejlődött mind politikailag, mind
társadalmilag, csökkentek az osztályok között feszülő ellentétek,
hiszen a munkásosztály helyzete is javult. A világ békésnek tűnt,
haladt a civilizálódás útján, kivált ha nem szenteltek sok figyelmet a
világ nagyobb részében – Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában –
élő embereknek, akik mérhetetlen szegénységben és
elmaradottságban tengették életüket. Úgy tűnt, hogy az emberi
pusztításhajlam csak századokkal korábban, a sötétség
korszakában játszott szerepet, azóta azonban az értelem és a
jóakarat vette át a helyét. A feltáratlanul maradt lélektani problémák
a középosztály túlzottan szigorú erkölcsi szemléletmódjából
fakadtak, és nagy hatást tett Freudra, amikor szembesült a ténnyel,
hogy a szexuális hajlamok elfojtásának milyen káros
következményei lehetnek, amit mindaddig nem kapcsolt össze a
pusztításhajlam problematikájával. Végül azonban az első
világháború kitörése a figyelem középpontjába helyezte a kérdést. A
háború jelentette a választóvonalat Freud agresszivitáselméletének
fejlődésében.
A Három értekezés a szexualitás elméletéről (1905/1995) című
munkájában az agresszivitást a szexuális ösztönök egy
komponensének tekintette. Így ír: „A szadizmus így a nemi ösztön
önállóvá lett, túlságba hajtott, eltolódás útján a fő helyre került
támadási összetevőjének felelne meg” (S. Freud, 1905/1995, 58. o.).
[311]
Ahogy az Freuddal oly gyakran megesett, támadt egy gondolata,
amely – lévén, hogy az elmélete fő vonulatával élesen szemben állt
– csak sokkal később tört felszínre. A Három értekezés negyedik
fejezetében így ír: „Feltételezhetjük, hogy a kegyetlenség impulzusai
a szexualitástól független forrásokból erednek, jóllehet a fejlődés
korai szakaszában összefonódhatnak” (S. Freud, 1905. Kiemelés
tőlem – E. F).
Ám a megjegyzés ellenére, négy évvel később Freud explicite
kijelentette a „kis Hans” esettörténetében, az Egy ötéves kisfiú
fóbiájának analízisében: „Képtelen vagyok elképzelni, hogy a már jól
ismert ösztönökön kívül – az önfenntartás és a szexualitás – létezik
egy másik ösztön, amely ugyanarról a tóról fakad” (S. Freud, 1909).
A megfogalmazásban némi bizonytalanságot érzünk. A „képtelen
vagyok elképzelni” nem kimondottan erős és magától értetődő
tagadás, sőt a kiegészítés – „ugyanarról a tóról fakad” – nyitva
hagyja a lehetőséget, hogy az agresszivitásnak akadhat esetleg egy
másik, a szexualitástól független formája, de az sem zárható ki, hogy
egy tőről fakadnak.
Az Ösztönök és ösztönsorsok bán (1915/1997) Freud tovább viszi
mindkét gondolatot, miszerint a destruktivitás a szexuális ösztön
eleme, illetve a szexualitástól független erő:

A szeretet előfokai átmeneti szexuális célként jelennek meg, amíg

a szexuális ösztönök a maguk bonyolult fejlődésén végigmennek.
Elsőként fedezhetjük fel ezek közül a bekebelezést vagy
felemésztést mint a szeretet egyik formáját, amely megszünteti a
tárgy különállását, és amelyet emiatt ambivalensnek tekinthetünk.
Magasabb szinten, a pregenitális análszadisztikus szerveződés
szintjén a tárgy felé törekvés a hatalomba kerítés vágyában jelenik
meg, amely közömbös a tárgy sérülése vagy megsemmisülése iránt.
A szeretetnek ezt a formáját és elő-fokát a tárggyal szemben
mutatott viselkedése alapján alig különböztethetjük meg a
gyűlölettől. Csak a genitális szerveződés létrejöttével válik a szeretet
a gyűlölet ellentétévé (S. Freud, 1915/1997, 61. o.).

Ám Freud ugyanebben az írásában képviseli a másik álláspontot

is, amit a Három értekezésben fejtett ki – jóllehet 1915-ben
módosította –, nevezetesen, hogy az agresszivitás független a
szexuális ösztöntől. Ez az alternatív hipotézis feltételezi, hogy az
agresszivitás az énösztönökből fakad. Freud így ír:

A gyűlölet, mint tárgyhoz való viszonyulás, régebbi a szeretetnél.

Abból az ősi elutasításból fejlődik ki amit a narcisztikus én fejt ki az
őt ingerlő külvilággal[312] szemben. A tárgyak által kiváltott kínérzetre
adott reakció megnyilvánulásaként a gyűlölet életre szólóan szoros
kapcsolatban marad az önfenntartás ösztöneivel, olyannyira, hogy
az énösztönök és a szexuális ösztön könnyen szembekerülhetnek
egymással, ami a gyűlölet és a szeretet ellentétét idézi fel. Ha a
szexuális funkciókat az énösztönök irányítják, mint az
análszadisztikus organizáció esetében, akkor ezek az ösztönök
gyűlöletes jelleget tulajdonítanak az ösztöncélnak (S. Freud,
1915/1997, 61–62. o. Kiemelés tőlem – E. F.).

Freud tehát abból indul ki, hogy a gyűlölet ősibb, mint a szeretet,
és hogy az énösztönökben vagy az önfenntartási ösztönökben
gyökerezik, amelyek legelsősorban is nem engedik át a külvilágból
érkező „ingeráradatot”, másfelől pedig a szexuális ösztönök
antitézisét képezik. Mellékesen fontos megemlíteni, milyen
hangsúlyos szerepet tulajdonított Freud ennek a nézetnek az
emberről alkotott modelljében. E szerint a gyermek eredendően
elzárkózik az ingerek elől, és gyűlöli a világot, amiért az behatol
belső szférájába. Freud álláspontját cáfolni látszanak a klinikai
bizonyítékok, amelyek értelmében az ember, sőt a néhány napos
csecsemő is vágyik az ingerekre, szüksége van rá, és egyáltalán
nem gyűlöli minden esetben a világot, amiért az beférkőzik belső
köreibe.
 Sőt, Freud egy lépéssel tovább megy, és azt állítja a gyűlöletről
ugyanebben az írásában:

Az én gyűlölettel, undorral és megsemmisítő szándékkal fordul

minden olyan tárgy felé, amely kínt okoz neki, és ebből a
szempontból mindegy, hogy az a szexuális ösztönök vagy az
önfenntartási szükségletek kielégülése elé gördített-e akadályt.
Valóban kijelenthetjük, hogy a gyűlölet igazi előfokai nem a szexuális
életből, hanem az énnek sajátfenntartásáért és életben maradásáért
vívott küzdelméből erednek (S. Freud, 1915/1997, 61. o. Kiemelés
tőlem – E. F.).

Az Ösztönök és ösztönsorsok (1915/1997) című írásával

befejeződött Freud első gondolkodói korszaka az agresszivitás
természetét illetően. Mint láttuk, két gondolati szálat vitt
párhuzamosan: egyik szerint az agresszivitás a szexuális ösztön
része (orális és anális szadizmus), a másik szerint viszont az
agresszivitás független a szexuális ösztöntől, mintegy az énösztönök
megnyilvánulása, amelyek szemben állnak a külvilágból érkező
ingerekkel, gyűlölik őket, és akadályozzák a szexuális és az
önfenntartási ösztönök kielégítését.
1920-ban, a Túl az örömelven című írásában Freud alapvetően
újragondolja ösztönelméletét. Freud ebben a munkájában „ismétlési
kényszerrel” jellemzi az ösztönöket. Itt fejti ki első ízben Erósz és a
halálösztönök kettősségén nyugvó nézetét, amit majd Az Ősvalami
és az Én című és a további tanulmányaiban tárgyal részletesebben.
Az élet (Erósz) és a halálösztön (ök)[313] kettőssége vette át a
korábbi, az ego és a szexuális ösztönök által fémjelzett dichotómiát.
Bár Freud megkísérli Erószt a libidóval azonosítani, az új polaritás
az ösztön egészen új, a régitől alapvetően eltérő fogalmát
eredményezte.[314]
A Rossz közérzet a kultúrában (1930/1982) című munkájában
maga Freud mutatja be röviden, milyen fejlődési pályát járt végig új
elmélete. Így ír:
 Így először énösztönök és tárgyösztönök helyezkedtek szembe
egymással. Az utóbbi energiája számára és kizárólag számára a
„libidó”[315] nevét vezettem be. Ezzel folytatódott az ellentét az
énösztönök és a szerelemnek a tárgyra irányuló „libidinózus”
ösztönei között a legtágabb értelemben[316] (…) de ezen a
pontatlanságon átsiklottunk; a szadizmus mégiscsak nyilván a
szexuális élethez tartozott, a kegyetlen játék pótolhatta a gyengédet.
(…) Döntő volt itt a narcizmus fogalmának bevezetése, azaz annak a
belátása, hogy maga az én libidóval megszállott, sőt annak eredeti
otthona és bizonyos mértékben főhadiszállása marad. (…)[317] A
következő lépést a Jenseits des Lustprinzipsben (1920) tettem,
midőn először tűnt fel nekem az ismétlési kényszer és az ösztönélet
konzervatív jellege. Az élet kezdetéről és biológiai párhuzamokról
folytatott fontolgatásokból kiindulva azt a következtetést vontam le,
hogy azon az ösztönön kívül, amely az élő szubsztanciát fenntartja,
és mindig nagyobb egységekbe fogja össze, kell, hogy egy másik,
vele ellentétes is legyen, mely arra törekszik, hogy ezeket az
egységeket megszüntesse, és az őseredeti anorganikus állapotra
redukálja. Tehát Erószon kívül halálösztön is létezik (S. Freud,
1930/1982, 379. o. Kiemelés tőlem – E. F.).

Amikor Freud Túl az örömelven című munkáját írta, távolról sem

volt meggyőződve új hipotézise igaz voltáról. „Felvethető a kérdés –
kezdte –, hogy és milyen mértékben tartom igaznak az e lapokon
tárgyalt hipotézisemet. Azt felelném, hogy sem én nem vagyok
meggyőződve róla, sem másokat nem kívánok rávenni, hogy
higgyenek benne” (S. Freud, 1920/1991). Különösen
figyelemreméltó a Freud egész munkásságán végighúzódó nyíltság,
azok után, hogy az új elméleti építmény formálásával számos régi,
bevezetett fogalmának érvényességét fenyegette, amelyek
kialakítására oly sok szellemi energiát fordított. A következő
tizennyolc évet új elmélete csiszolgatásával töltötte, és növekvő
mértékben az az érzés kerítette hatalmába, hogy jó úton jár.
Nemcsak teljesen új fogalmakkal gazdagította hipotézisét, hanem
sokkal inkább intellektuálisan „végiggondolta” azt, ami végül is
magabiztossággal töltötte el, és minden bizonnyal ezért fogta el
mérhetetlen csalódottság, hogy nem sok követője értette meg
tanítása lényegét, és osztotta nézeteit.
Az új elméletet Freud első ízben Az Ősvalami és az Én című
tanulmányában fogalmazta meg. Rendkívüli jelentőségre tett szert
az a feltevése, miszerint:

E két ösztönfajta mindenikével eszerint más-más fiziológiai

folyamat (építés és szétesés) jár; az élő anyag minden
részecskéjében mind a két ösztönfajta működik, bár egyenlőtlen
elosztásban, úgyhogy a szervezet bizonyos anyagában Erósz
vezető szerephez juthat. Hogy e kétfajta ösztön egymással mily
módon kapcsolódik, keveredik, ötvöződik, az egyelőre még nehezen
képzelhető el; hogy ez azonban rendszeresen és nagymértékben
megtörténik, az az elmondott összefüggésekből kétségtelenül
következik. Így felvethetjük, hogy az egysejtű szervezeteknek
többsejtű lényekké való társulása folytán a destruktív rezdületeket
egy különleges szerv segítségével a külvilágba levezeti. Ez a szerv
az izom-rendszer; a halálösztön ekképp – valószínűleg csak részben
– mint destrukciós ösztön nyilvánul meg a külvilággal és más
élőlényekkel szemben (S. Freud, 1923/1991, 52-53. o.).

E megfogalmazások sokkal nyilvánvalóbban tükrözik, milyen új

irányt vett Freud gondolkodása, mint ahogy a Túl az örömelven
oldalain napvilágot látott. A régi elmélet mechanisztikus, fiziológiai
megközelítésével – a feszültség kémiai úton jön létre, és mielőbb
szükségszerűen vissza kell térnie a normális értékre (örömelv) –
ellentétben az új elmélet biológiai szempontból közelítette meg a
problémát, és abból a feltételezésből indult ki, hogy minden egyes
sejt az élő anyag két alapminőségével rendelkezik: érásszal és a
halál utáni sóvárgással. Jóllehet Freud a feszültség csökkentésének
elvét megtartotta, ám sokkal radikálisabb formában: az élő szervezet
arra törekszik, hogy az izgalmi állapotot nullára csökkentse
(nirvánaelv).
Egy évvel később (1924) az Economic Problem of Masochism (A
mazochizmus ökonómiai problémái) című munkájában Freud egy
lépéssel tovább megy, hogy tisztázza, mi a kapcsolat a két ösztön
között. Így ír:

A libidónak az a feladata, hogy ártalmatlanná tegye a

rombolóösztönt, célját pedig úgy éri el, hogy az ösztönt döntően a
külvilág felé – nemsokára egy külön szervezeti egység, az izomzat
segítségével – a külvilág objektumai ellen fordítja. Ezért hívjuk
destruktív ösztönnek, uralkodási ösztönnek vagy hatalomvágynak.
[318] Az ösztön részben nem elhanyagolható szerepet játszik a

szexuális funkció szolgálatában. Nem más ez, mint a szadizmus. Az

ösztön másik része nem vesz részt a külvilág felé irányulásban, az
organizmuson belül marad, és a folyamatot kísérő, fentebb vázolt
szexuális izgalom révén libidinózusan kötött állapotban marad.
Ebben a mozzanatban ismerhetjük fel az igazi, kéjérzést okozó
mazochizmus eredetét (S. Freud, 1924).

Az Újabb előadások a lélekelemzésről (1933/1999) című

művében a korábbi pozíciót megtartva, Freud „erotikus ösztönökről
beszél, amelyek arra törekszenek, hogy mind több és több élő
szubsztanciát kapcsoljanak össze egésszé, a halálösztönök pedig e
törekvés ellen hatnak, és visszavezetik az élőlényeket a szervetlen
ősállapotba” (S. Freud, 1933/1999) Freud ezekben az előadásokban
tárgyalja az eredeti destruktív ösztönt is:

Úgy látszik, hogy észlelésünk számára csak akkor válik

hozzáférhetővé, ha vagy erotikus ösztönökkel összekapcsolódva
mazochizmus alakjában jelenik meg, vagy pedig ha agresszió
formájában – több-kevesebb erotikus járulékkal – a külvilág ellen
fordul. Felmerül a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha az
agresszió a külvilágban nem találhat kielégülést, mert reális
akadályokba ütközik. Valószínűleg visszatér az énbe, és az abban
működő öndestrukció mennyiségét fogja növelni. Hallani fogjuk,
hogy valóban ez a helyzet, és hogy ez milyen fontos folyamat. Úgy
látszik, hogy a gátolt agresszió súlyos ártalmat jelent, és valóban azt
mondhatjuk, hogy más dolgokat vagy személyeket kell
elpusztítanunk, hogy megóvjuk magunkat az öndestrukciótól.
Szomorú következtetés ez egy moralista szántára! (S. Freud,
1933/1999, 119. o.)

A halálát megelőző években elkészült utolsó tanulmányaiban

Freud már nem változtatott lényegesen a korábbi években
kidolgozott fogalmakon. A befejezett és a vég nélküli analízis
(1937/1981) című munkájában még határozottabban hangsúlyozza a
halálösztön erejét. Strachey a szerkesztői jegyzetében rámutat: „De
a leginkább fenyegető faktor mind közül – írja és amely az
ellenőrzés minden lehetőségén túlmutat (…) a halálösztön. „(S.
Freud, 1937. Kiemelés tőlem – E. F.) A pszichoanalízis foglalatában
(elkészült 1938-ban, megjelent 1940-ben) ismételten rendszerezett
módon megerősíti korábbi feltételezéseit anélkül, hogy bármit is
változtatna rajtuk.
 2.
Az ösztön és az ösztönsorsok elemzése, valamint
Freud halálösztön- és Erósz-elméletének bírálata
Freud új – Erósz- és halálösztön-elméletének eddigi rövid
ismertetése nem mutathatta meg kielégítő módon, milyen radikális
váltás következett be a régi elméletről az újra való áttérés során. De
Freud sem látta igazán, hogy valójában mekkora változásról volt
szó, következésképpen nem helyesbített számos elméleti
következetlenséget sem, nem is beszélve az immanens
ellentmondásokról. A következő oldalakon megkísérlem bemutatni a
változások jelentőségét, és elemzem a régi és az új elmélet között
feszülő ellentétet.
Az első világháború tapasztalatából Freud két felismerésre jutott.
Az egyik szerint az emberben rejlő agresszivitás és rombolási vágy
ereje és intenzitása független a szexualitástól. Nem felel meg teljes
mértékben a valóságnak, ha azt állítjuk, hogy ez új felismerés volt.
Miként már rámutattam, Freudnak nem kerülte el a figyelmét, hogy
léteznek a szexualitástól független agresszív impulzusok. De ezek
csak nyomokban bukkantak fel, és sohasem befolyásolták
gyökeresen a szexuális ösztönök és az énösztönök alapvető
polaritását, bár némi módosulás következett be a narcizmus
fogalmának bevezetésekor. A halálösztön elméletében aztán a
pusztításhajlam hirtelen központi szerepet kap, és az emberi létezés
egyik sarokpontjává válik a másik pólussal, érásszal való küzdelem
során, és benne fejeződik ki élet igazi lényege. A pusztításhajlam
válik az élet elsődleges jelenségévé.
Freud másik, az új elméletben körvonalazott felismerésének
nemcsak hogy nem volt előzménye a korábbi elméletben, hanem
tökéletesen ellentmondott a korábbi elmélet feltevéseinek. Erósz az
élő szubsztancia minden egyes sejtjében jelen van, célját a sejtek
egyesülésében és integrációjában éri el, ezen túl a civilizációt, a
kisebb egységek integrációját, az emberiség egyesülését szolgálja
(S. Freud, 1930). Freud felfedezi a nem szexuális eredetű szeretetet.
Az életösztönt nemegyszer „szeretetösztönnek” is hívja. A szeretetet
az élettel és a növekedéssel azonosítja, és ez – a halálösztön elleni
harca révén – meghatározza az emberi létezést. Freud a korábbi
elméletében az embert izolált rendszernek tekintette, amelyet két
impulzus vetélkedése jellemzett: egyik a túlélésre (énösztön), a
másik gyönyörszerzésre törekedett, utóbbi a feszültség
csökkentésével valósult meg, amit viszont a testben – keletkezési
helyüket tekintve az „erogén zónákban”, például a nemi szervekben
– lezajló vegyi folyamatok hoztak létre. Ebben a képben az ember
elsődlegesen elkülönült lény, amely más nemű fajtársaival azért lép
kapcsolatba, hogy kielégítse gyönyör utáni vágyát.
Freud a két nem között kialakuló kapcsolatot úgy képzelte el, mint
ahogy az emberek a piacon egymáshoz viszonyulnak. Mindegyik
csak a saját szükségletei kielégítésére törekszik, és éppen ez a
kielégülés a célja, amiért kapcsolatba kell lépniük egymással, hogy
megszerezzék, amit a másik kínál, és a másik rendelkezésére
bocsássák, amit ők maguk adni tudnak
Az Erósz-elméletben mindez egészen másként fest. Freud nem
tekinti többé az embert eredendően izolált, egocentrikus lénynek,
l’homme machine-nek, hanem elsődlegesen a többi emberrel való
kapcsolatában szemléli. A többi emberrel való egységet az
életösztönök kényszerítik ki. Az élet, a szeretet és a növekedés egy
és ugyanazon dolog különböző megjelenési formái, és sokkal
mélyebben gyökereznek az emberben és alapvetőbbek, mint a
szexualitás és a gyönyör.
A Freud szemléletmódjában bekövetkezett változás világosan
mutatja, miként értékelte át a bibliai parancsot: Szeresd
felebarátodat, mint tenmagad. A Kell-e háború? (1933/1995) című
tanulmányban így ír:

Minden emberek közötti érzelmi kötődés szükségszerűen a

háború ellen kell hogy hasson. Ezek a kötődések kétféle
természetűek lehetnek Egyfelől kapcsolatok a szeretet tárgyával,
bárha szexuális cél nélkül is. A pszichoanalízisnek nincsen
szégyenkeznivalója, ha itt a szeretetről beszél, hisz a vallás is azt
mondja: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad.” Ezt könnyű
megparancsolni, de nehéz teljesíteni. Az érzelmi kötődés másik
formája az azonosulás által valósul meg. Minden, ami jelentős
közösséget teremt egymással az emberekben, közösségi érzéseket,
azonosulásokat hív elő. Az emberi társadalmak felépítménye jórészt
ezeken nyugszik (S. Freud, 1933/1995, 262. o. Kiemelés tőlem – E.
F.).

Ezeket a sorokat ugyanaz az ember írta le, aki pár évvel

korábban következőképpen értékelte ezt a bibliai parancsot: „Mire
való egy ilyen ünnepélyesen fellépő előírás, ha beteljesítésének
nincs értelme?” (S. Freud, 1930/1982, 372. o.).[319]
Nem kevesebb történt, mint Freud szemléletmódjában radikális
változás következett be. Az a Freud, aki a vallás ellenségének
számított, aki a vallást illúziónak titulálta, amely gátolja az embert a
felnőtté és függetlenné válásban, most a jelentősebb humanisztikus
vallások egyik legalapvetőbb tanítását tette meg elmélete lélektani
alapvetésének. Hangsúlyozza, hogy „a pszichoanalízisnek nincsen
szégyenkeznivalója, ha itt a szeretetről beszél”[320], de tényleg nem
tehet másként, hogy elkerülje zavarát, amit a szemléletmódjában
történt drasztikus változás nyomán érezhetett, amikor a testvéri
szeretet fogalmát tette meg új elmélete alapkövének.
Vajon Freud tudatában volt, milyen drasztikus fordulatot hajtott
végre? Észrevette azt a mély és feloldhatatlan ellentmondást, amely
a régi és új elmélete között feszült? Egészen nyilvánvalóan nem. Az
Ősvalami és az Én című munkájában Erószt (életösztön és
szeretetösztön) a szexuális ösztönökkel (meg az önfenntartás
ösztönével) azonosítja:

E nézet szerint kétféle ösztönt kellett megkülönböztetnem,

amelyek közül az egyik a nemi ösztön vagy Erósz, a kettő közül a
jóval feltűnőbb és a megismerés számára hozzáférhetőbb. Az Erósz
nemcsak a tulajdonképpeni nem gátolt nemi ösztönt és a belőle
levezetett, céljuktól eltérített és átszellemített ösztönrezdületeket
foglalja magában, hanem az önfenntartási ösztönt is, amelyet az
énhez tartozónak kell tekintenünk, és amelyet analitikai munkánk
első idejében alapos okokból a szexuális tárgyösztönökkel
szembeállítottunk (S. Freud, 1923/1991, 51. 0.).

Éppen Freud kísérlete, hogy kibékítse a régi és az új elméletet,

mutatja, mennyire nem tudatosult benne az ellentmondás, úgy
érezte, képes lesz zökkenőmentes kapcsolatot teremteni a két
elmélet között. Próbálkozásai óhatatlanul ellentmondásokhoz és
logikai bakugrásokhoz vezettek az új elmélet megfogalmazása
során, noha Freud igyekezett újra és újra áthidalni a két elmélet
között tátongó szakadékokat, elsimítani az egyenetlenségeket, vagy
egyszerűen tagadta a létüket, s eközben kérlelhetetlenül haladt a
kudarc felé. A következő oldalakon feltárom az új elméletben rejlő
következetlenségeket, amelyek annak köszönhetők, hogy Freud
nem ismerte fel, hogy az újbort – és ebben az esetben hiszem, hogy
a nemesebb bort – vétek korhadt hordóba tölteni.
Mielőtt nekifognánk az elemzésnek, szót kell ejtenünk egy másik
változásról is, ami hasonlóképpen elkerülte Freud figyelmét, és még
tovább bonyolította a dolgokat. Könnyű észrevenni, hogy Freud a
régi elméletét egy tudományos modellre alapozta: ez volt Freud
mesterének, von Britekének és számos mechanisztikus
materialistának – Helmholtznak, Büchnernek és másoknak – az
eszménye.[321] E gondolkodók úgy tekintettek az emberre, mint egy
vegyi folyamatok által vezérelt masinára, az érzéseket, az
érzelmeket és a lelkület egyéb rezdüléseit specifikus, azonosítható
fiziológiai folyamatokkal magyarázták. A hormonológia és a
neurofiziológia területén elért legfrissebb eredményeket nem
ismerték ugyan, mégis aggodalommal és nagyfokú találékonysággal
kapaszkodtak a szemléletmódjuk helyességébe vetett hitükbe. A
szomatikus eredetre vissza nem vezethető szükségleteket és
érdekeket egyszerűen tagadták, azokat a folyamatokat pedig,
amelyek nem erre a sorsra jutottak, a mechanisztikus
gondolkodásmód szerint értelmezték. Von Briteké fiziológiai modellje
és Freud emberképe sokban hasonlít egy mai, megfelelően
programozott számítógéphez. Bizonyos mértékű feszültség
keletkezik „benne”, amit egy adott küszöbérték alatt kell tartani. Ezt a
rendszert egy másik komponens, az ego tartja ellenőrzése alatt,
folyamatosan fürkészi a valóságot, és letiltja a feszültség
enyhítésének műveletét, ha szembekerül a túlélés szükségletével.
Freud robotja kísértetiesen emlékeztet Isaac Asimov tudományos-
fantasztikus irodalomból ismert robotjára, jóllehet a programozásban
alapvető különbségeket tapasztalunk. A freudi robot első törvénye
nem az, hogy ne ártson emberi lényeknek, hanem az, hogy kerülje a
károsodást és önmaga elpusztítását.
Freud új elmélete már nem ezt a mechanisztikus „fiziologizáló”
szemléletmódot követi. Alapvetően biológiai irányultságú, az élet (és
az ellentéte, a halál) alapvető erői válnak az embert ösztönző
elsődleges mozgatókká. A sejt, azaz valamennyi élő szubsztancia
került a motivációs elmélet elméleti kutatásának középpontjába, és
nem azok a fiziológiai folyamatok, amelyek bizonyos testrészekben
végbemennek. Az új elmélet mindent egybevetve közelebb állt egy
vitalisztikus filozófiához,[322] mint a német mechanisztikus
materialisták felfogásához. De – miként már utaltam rá – Freud nem
igazán volt tudatában e váltásnak. Ennélfogva viszont újra és újra
próbálkozik, hogy fiziologizáló módszerét az új elméleti keretek
között is alkalmazza, ám ez szükségszerűen kudarcra ítéltetett: a
kört nem lehet négyszögesíteni. Egy fontos tekintetben
mindazonáltal a két elméletben felfedezhetünk egy közös
előfeltevést, amely változatlanul a freudi gondolkodás sarokköve: a
pszichikai apparátus vezérelve, hogy a feszültség (vagy izgalom)
állandó, alacsony szinten maradjon: ez az állandósági elv, amin az
örömelv nyugszik; vagy nullára csökkenjen – ez a nirvánaelv,
amelyen a halálösztön alapul.
Most vissza kell térnünk Freud két új felismerésének – a
halálösztön és az életösztön mint az emberi létezés elsődlegesen
meghatározó erőinek – jóval részletesebb elemzéséhez.[323]
Mi késztette Freudot, hogy posztulálja a halálösztönt?
Az egyik tényező, amelyet már említettem, valószínűleg az első
világháború hatása. Freud, kora és korosztálya sok más tagjához
hasonlóan, bizakodóan tekintett a jövőbe, az európai középosztályra
oly jellemző módon, és hirtelen szembesült a gyűlölet és a rombolás
eszeveszett hullámával, ami 1914. augusztus 1-jét megelőzően
elképzelhetetlennek tűnt.
Eltöprenghetünk azon, hogy ehhez a történelmi tényhez még egy
személyes tényező is járult. Ernest Jones életrajzíró kutatásaiból (E.
Jones, 1957/1983) tudjuk, hogy Freud gondolatai gyakran forogtak a
halál körül. Negyvenéves korát követően nem telt el úgy nap, hogy
ne jutott volna eszébe az elmúlás. Időnként heves Todesangst
(halálfélelem) fogta el, és búcsúzáskor a szokásos „viszontlátásra”
után még hozzátette: „Lehet, hogy nem lát újra soha többé.” Nem
hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy esetleg súlyos betegsége szolgált
neki igazolásul a halálfélelmére, és ezzel megelőlegezte a
halálösztön gondolatát. Ez a spekuláció azonban tarthatatlannak
bizonyul ebben az egyszerűsített formájában, mivel betegsége első
jelei csak 1923 februárja után jelentek meg, évekkel a halálösztön
gondolatának megfogalmazását követően (E. Jones, 1957/1983). De
nem rugaszkodunk el a valóságtól túlságosan, ha abból indulunk ki,
hogy a halál körül járó gondolatai gyakoribbakká váltak, amikor
megbetegedett, és ez elvezette egy olyan modellhez, amelyben az
élet és a halál – és nem két életigenlő ösztön: a szexuális ösztönök
és az énösztönök – küzdelme áll az emberi tapasztalat
középpontjában. A gondolat, hogy az embernek azért kell
meghalnia, mert a halál az élet rejtett célja, úgy is tekinthető, mint
ami elviselhetőbbé teszi és csillapítja az ember halálfélelmét.
Jóllehet e történeti és személyes tényezők nem kis szerepet
játszottak a halálösztön fogalmának megalkotásában, léteznek más
szempontok is, amelyek előmozdították a halálösztön-elmélet
kidolgozását. Freud dualisztikus formában látta a világot.
Elképzelése szerint ellentétes erők harcoltak egymással, és az
életfolyamat lett e küzdelem eredménye. A dualisztikus elmélet
eredetileg a szexuális és önfenntartási ösztönre épült. A narcizmus
gondolata azonban, ami az önfenntartási ösztönt a libidóhoz
kapcsolta, a régi dualizmust alapjaiban fenyegette. Vajon a
narcizmus elmélete nem éppen egy monista elméletet körvonalazott,
amelyben minden ösztönt a libidóból vezethetünk le? Sőt, még ennél
is rosszabb, hogy mindez igazolni látszik Jung legfőbb eretnek
nézetét, miszerint a libidó minden pszichikai energia forrása.
Valóban, Freudnak ki kellett szabadulnia ebből a tarthatatlan
dilemmából, ami mindenekelőtt azért számított tarthatatlannak, mert
el kellett volna fogadnia Jung libidóelképzelését. Minden erejével
egy új ösztön után kutatott, amely szemben áll a libidóval, és az új
dualisztikus megközelítés kiindulópontjául szolgálhat. A halálösztön
teljesítette minden várakozását. A régi dualizmus helyén új született,
az emberi létezést ismét dualisztikusán, szemben álló ösztönök –
Erósz és a halálösztönök – harcmezejeként szemlélhette.
Az új dualizmus kidolgozása során Freud a megszokott
gondolkodási mintát követte – erről később lesz szó részletesen –,
két térfelet állított fel, és minden jelenségnek vagy az egyikbe, vagy
a másikba kellett kerülnie. Ezt azonban csak úgy tehette meg, hogy
a szexualitás fogalmát oly mértékben kibővítette, hogy mindent
belevehessen, ami nem az énösztönökhöz tartozik. A halálösztön
esetében ugyanezt a módszert követte. Addig tágította a halálösztön
fogalmát, ameddig minden vágy bele nem fért, amely nem Erósz
felségterületéhez tartozott – és megfordítva. Ekképpen az
agresszivitás, a pusztításhajlam, a szadizmus, az ellenőrzési és
uralkodási kényszer – a bennük rejlő minőségi különbségek ellenére
is – ugyanannak az erőnek – a halálösztönnek – a megnyilvánulásai.
Egy másik megközelítésben azt látjuk, hogy Freud egyúttal egy
másik gondolkodási mintát is követett, amely nagyon erős hatással
volt rá elméleti rendszere korai megfogalmazása óta. A
halálösztönnel kapcsolatban azt állítja, hogy eredendően nem vetül
ki az emberen kívülre, később azonban részben a külvilágban is
megjelenik agresszív tettek alakjában, részben pedig továbbra is az
emberben marad főként mazochizmus formájában. Ám ha a kivetült
agresszivitás leküzdhetetlen akadályokba ütközik, a halálösztön
befelé fordul, és másodlagos mazochizmusként jelenik meg. Az
érvelés menete ugyanaz, mint amilyet Freud a narcizmus
tárgyalásakor alkalmazott. Mindenekelőtt a libidó teljes egészében
az egoban található (elsődleges narcizmus), majd kiterjed a külvilág
tárgyaira (tárgyiasult libidó), ám nem egy esetben ismét befelé
fordul, és úgynevezett másodlagos narcizmusként jelenik meg.
 Freud a „halálösztönt” számos esetben a „rombolási ösztön” és
az „agresszív ösztönök” szinonimájaként használja.[324] Ezzel
egyidejűleg azonban finom különbséget tesz e fogalmak között.
Mindent egybevetve, ahogy James Strachey rámutatott a Rossz
közérzet a kultúrában Bevezetőjében (S. Freud, 1930/1993), Freud
későbbi írásaiban – például a Rossz közérzet a kultúrában, Az
Ősvalami és az Én, Újabb előadások a lélekelemzésről (1933/1999)
és A pszichoanalízis foglalata (1938/1982) című munkájában – az
agresszív ösztön valami másodlagos, és eredendően az önpusztítási
ösztönből fakad.
A következő szakaszban példákkal támasztom alá a halálösztön
és az agresszivitás kapcsolatát. A Rossz közérzet a kultúrában című
munkájában Freud úgy ír a halálösztönről, mint ami „a külvilág felé
irányul, valamint az agresszivitás és a pusztításhajlam ösztöneként
jelenik meg”. Az Újabb előadások a lélekelemzésről című művében
az „önpusztításról mint a »halálösztön« kifejeződéséről esik szó, ami
elkerülhetetlenül minden vitális folyamatban jelen van” (kiemelés
tőlem – E. F.). Ugyanennek a munkájának egy másik helyén Freud
még egyértelműbben megfogalmazza ezt a gondolatot: „Be kell
látnunk, hogy a mazochizmus eredetét tekintve ősibb, mint a
szadizmus, a szadizmus a külvilág felé irányuló destruktív ösztön,
amely magában hordozza az agresszivitás jegyeit” (S. Freud,
1933/1999). A rombolási ösztönnek az a hányada, ami nem tört ki a
külvilágba, az vagy összefonódik „az erotikus ösztönökkel, és
mazochista hajlamokká alakul, vagy – több-kevesebb erotikus
tartalommal – agresszivitás formájában fordul a külvilág felé” (S.
Freud, 1933/1999)– Ám – folytatja Freud – ha az agresszivitás a
külvilág felé fordul, és legyőzhetetlen akadályokba ütközik,
visszafordul, és fokozza az egyén bensőjében felgyülemlő
önpusztító energiák mennyiségét. Ezek az elméleti – és némileg
ellentmondásos – fejtegetések Freud utolsó két írásában kapják meg
a lezárásukat. A pszichoanalízis foglalatában azt olvassuk, hogy az
ősvalamin belül „az organikus ösztönök működnek, amelyek a két
eredeti erő (Erósz és a pusztítás-hajlam) különböző arányú
keverékéből keletkeznek. (…)” (S. Freud, 1938/1982. Kiemelés
tőlem – E. F) A befejezett és a vég nélküli analízisben a halálösztön
és Erósz „ősi ösztönökként” jelennek meg (S. Freud, 1981).
Egyszerre meglepő és elképesztő, hogy Freud milyen szilárdan
ragaszkodik a halálösztön elképzeléséhez a felmerülő elméleti
nehézségek ellenére is, és keményen munkálkodott azon –
megítélésem szerint hiábavalóan –, hogy megbirkózzon ezekkel a
nehézségekkel.
A fő nehézség talán a két tendencia azonosságának feltevéséből
fakadt, egyfelől a test törekvése, hogy visszatérjen eredeti,
inorganikus állapotába (az ismétlési kényszer elvének
eredményeképpen), másfelől pedig az ösztön rombolási törekvése,
ami vagy önmaga, vagy mások ellen irányul. Az első tendenciára a
halálra utaló thanatosz kifejezés (első ízben P. Fedem használta)
lehetne kellőképpen adekvát, esetleg még a „nirvánaelv”, amely a
feszültség csökkentését célozza, egészen addig a pontig, ahol
minden energetikai vágyakozás véget ér.[325] De az életerő lassú
csökkenése egyenlő lenne a pusztításhajlammal? Természetesen,
érvelhetünk logikusan – hallgatólagosan Freud is így tesz hogy ha
egy organizmustól nem vonatkoztatható el a hanyatlás, akkor kell
benne lennie egy aktív, rombolóerőnek. (Ez a fajta érvelés
semmiben sem különbözik az insztinktivisták gondolatmenetétől,
akik külön ösztönt rendelnek minden viselkedési formához.) Ha
eltekintünk ettől a körben forgó érveléstől, vajon akad-e bármilyen
bizonyíték vagy magyarázat egy olyan tendenciára, amely az izgalmi
állapot és a rombolásra ösztönző impulzus ellen hat? Aligha. Ha
Freudnak az ismétlési kényszerre alapozott érvelését követve
feltételezzük, hogy az élet elválaszthatatlan tulajdonsága a lassulás,
majd végül az elmúlás, akkor ez a velünk született biológiai
tendencia gyökeresen eltérne a rombolásra késztető aktív
impulzustól. De ha még azt is hozzávesszük, hogy ez a
pusztuláshoz vezető hajlam – Freud feltevése szerint – a hatalmi
szenvedély és az uralkodási ösztön forrása is, sőt, ha szexuális
elemekkel is keveredik, szadizmushoz[326] vagy éppen
mazochizmushoz vezet, egy ilyen tonr de force-nak,
beleerőszakolásnak nem lehet más eredménye, csupán a kudarc. A
„nirvánaelv” és a rombolási szenvedély alapvetően eltérő entitások,
semmiképpen sem vonhatók egyazon, a halálösztön(ök) kategóriája
alá.
Egy további nehézség abból a tényből fakad, hogy a halálösztön
egyáltalán nem illik bele Freudnak az ösztönökről alkotott általános
elképzelésébe. Először is nincsen olyan emberi testrész, amely a
halálösztön forrása lenne – miként az Freud korai
ösztönelméletében az egyes ösztönökre jellemző volt –, hanem egy
biológiai erőről van szó, ami áthatja az élő szubsztancia egészét.
Otto Fenichel meggyőzően támasztotta alá ezt a feltevést:

A sejtek dissziniulációja (…) – mondhatni objektív destruktivitása

– nem fakadhat egy destruktív ösztönből abban az értelemben,
ahogy a szexuális ösztönök a szexualitás forrását jelentik,
amennyiben az erogén zónák ingerlése következtében a központi
szervek kémiai anyagcsere hatására érzékenyebbé válnak. A
definíció szerint tehát az ösztön célja, hogy megakadályozza azokat
a szomatikus változásokat, amelyek az ösztön működéséért
felelősek. A halálösztön esetében azonban nem azt találjuk, hogy a
sejtek igyekeznek burkoltan megakadályozni a változást. Ennél az
oknál fogva lehetetlennek tűnik számomra, hogy feltételezzünk egy
„halálösztönt”, amely egy másikfajta ösztön ellen lép fel (O. Fenichel,
1953).

Fenichel e helyütt rámutat az egyik elméleti nehézségre, amelyet

Freud maga hozott létre, jóllehet – stílszerűen azt is mondhatnánk –
mélyen elfojtotta magában ezt a tényt. Felvetődik azonban még egy
ennél is sarkalatosabb kérdés – miként azt később részletesen
tárgyaljuk –, aminek az a következménye, hogy Erósz sem képes
teljesíteni azokat az elméleti feltételeket, amiket egy ösztöntől
elvárunk. Természetesen Freud erős személyes motivációk híján
sohasem használta volna az „ösztön” fogalmat az eredeti
jelentésétől eltérő értelemben anélkül, hogy fel ne hívta volna a
figyelmet az eltérésre. (Ez a terminológiai visszásság jól tükröződik a
szóhasználatban is. Erósz sohasem fordulhat elő az „ösztön”
kifejezéssel együtt, és logikusan Freud egyszer sem beszélt „Erósz-
ösztönről”. Viszont az „ösztönt” minden további nélkül használta az
„életösztön” értelemben, mintegy Erósz szinonimájaként.)
Leszögezhetjük, hogy a halálösztönnek semmi kapcsolata
sincsen Freud régi elméletével, ha nem számítjuk az ösztönredukció
axiómáját. Ahogy azt korábban már láttuk, a korai elméletben az
agresszió a pregenitális szexualitás vagy a külvilágból érkező
ingerek ellen irányuló énösztön elemeként jelent meg. A halálösztön
elméletében nem találunk többé kapcsolatot az agresszió korábbi
forrásaival – kivéve, hogy a halálösztön jelen funkciójában (a
szexualitással együtt) a szadizmus magyarázatául szolgál (S. Freud,
1933/1999).[327]
Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a halálösztön
fogalmának születésénél két szempont bábáskodott: egyfelől Freud
be akarta illeszteni a rendszerébe az emberi agresszió hatalmával
kapcsolatos új meggyőződését. Másfelől pedig hű akart maradni az
ösztönök dualisztikus megközelítéséhez. Miután az énösztönök
beolvadtak a libidóelméletbe, Freudnak ú dichotómiát kellett
felállítania, s ehhez az Erósz és a halálösztönök fogalompár kínálta
a legkényelmesebb megoldást. Jóllehet ez a megoldás megfelelőnek
bizonyult az egyik szemszögből, hiszen azonnali magyarázattal
szolgált egy problémára, viszont roppant kellemetlen
következményekkel járt Freud összefüggő ösztönelméletének
fejlődése szempontjából. A „halálösztön” lomtárrá vált, amibe Freud
mindent igyekezett beledobálni, hogy feloldjon egy ellentmondást,
ámde sikertelenül. Freud – talán időskora és betegsége miatt – nem
a gyökerénél ragadta meg a problémát, hanem az elméletet feszítő
ellentmondásokat toldozta-foldozta. Azok a pszichoanalitikusok, akik
nem fogadták el sem Erósz-fogalmát, sem a halálösztönöket,
könnyű megoldásra bukkantak: a halálösztönt „destruktív ösztönné”
változtatták, és szembeállították a régi szexuális ösztönnel. Ezzel
ugyan kifejezték hűségüket Freud tanítása iránt, de zsákutcába
kerültek, képtelenek voltak túllépni a régimódi ösztönelméleten. Az új
elméletben rejlő nehézségeket figyelembe véve, mégis számottevő
előrelépésre került sor: feltárták az emberi létezés alapvető
konfliktusát, az élet és a halál közti választást, valamint feladták az
ösztönök régi, fiziológiai elképzelését, teret adva a mélyebb szintű,
biológiai vizsgálódásoknak. Nem adatott meg Freudnak az öröm,
hogy meglelje a megoldás kulcsát, ösztönelmélete torzó maradt. A
freudi elmélet továbbvivőinek szembe kellett nézniük a problémával,
és hatványozottan el kellett töprengeniük a nehézségeken, remélve,
hogy új megoldások tűnnek fel a horizonton.
Az életösztön és az Erósz-ösztön alaposabb vizsgálata rávilágít,
hogy a velük kapcsolatos elméleti nehézségek súlyosabbak, mint
amilyenekkel a halálösztön fogalma esetében szembekerültünk.
Ennek magyarázata egészen nyilvánvaló. A libidóelmélet szerint az
erogén zónák ingerlése következtében kémiai anyagok szabadulnak
fel, a test érzékenyebbé válik a külső ingerekre, és növekszik az
izgalmi állapota. Az életösztön az élő szervezetek olyan jellemzője,
amely minden élő szubsztanciában megtalálható, ezért nem köthető
egy bizonyos fiziológiai forráshoz vagy egy adott szervhez. De
hogyan feleltethető meg a régi szexuális ösztön az új életösztönnek
– azaz a szexualitás és Érásznak?
Jóllehet Freud Újabb előadások a lélekelemzésről című
munkájában azt írta, hogy az új elmélet „felváltotta” a libidóelméletet,
mégis ugyanezekben az előadásokban és másutt is kijelenti, hogy a
szexuális ösztönök és Erósz egyazon érme két oldala. Így ír:
„Hipotézisünk értelmében az ösztönök két csoportját
különböztethetjük meg: szexuális ösztönöket – a szó legtágabb
értelmében, nevezhetjük akár Érásznak is, ha az olvasó ezt a
kifejezést részesíti előnyben; és a rombolásra törekvő agresszív
ösztönöket” (S. Freud, 1933/1999). Vagy ahogy A pszichoanalízis
foglalatának lapjain olvashatjuk: „Erósz összes rendelkezésére álló
energiája (…) ennélfogva úgy tekinthetjük, mint a »libidót« (…)” (S.
Freud, 1938/1982). Freud máskor pedig Erószt azonosítja a
szexuális ösztönnel és az önfenntartási ösztönnel (S. Freud,
1923/1991), ami csak azok után volt logikus lépés, hogy módosította
az eredeti elméletet, és a két ellenséget – az önfenntartást és a
szexuális ösztönöket – beolvasztotta a libidóelméletbe. Bár Freud
nemegyszer azonosnak veszi Erószt és a libidót, utolsó munkája – A
pszichoanalízis foglalata – már csupán árnyalatnyi különbségről
tanúskodik. Ezt olvassuk: „Érászról – vagyis megjelenési formájáról,
a libidóról – szerzett tudásunk nagyobbrészt a nemi működés
tanulmányozásából származik, ami valójában az uralkodó felfogás
szerint – még ha nem is következik saját elméletünkből – egybeesik
Érásszal” (S. Freud, 1938/1982). E megfogalmazás alapján és az
előzőekben idézettekkel ellentétben, Erósz és a szexualitás nem
esik egybe. Freud itt arra gondolhatott, hogy Erósz „elsődleges
ösztön” (a halálösztön mellett), amelynek a szexuális ösztön az
egyik kifejezője. Ezt valójában a Túl az örömelven című írása egyik
lábjegyzetében már kifejtett nézetéhez való visszatérésként kell
értékelnünk, miszerint a szexuális ösztön „számunkra átalakult
Érásszá, amely egybe- és összetartásra kényszeríti az élő
szubsztancia elemeit. Amit a közvélemény általában szexuális
ösztönöknek nevez, nézetünk szerint Érásznak az a része, amely
tárgyakra irányul” (S Freud, 1920/1991)
Egy alkalommal Freud még arra is kísérletet tesz, hogy jelezze,
saját eredeti szexualitásfogalma „távolról sem azonos azzal az
impulzussal, amely a nemek egyesülésére vagy a genitáliákban
keletkező gyönyörérzés előállítására törekszik. Sokkal inkább
emlékeztet a Platón Lakomájában feltűnő, mindent átfogó és
megőrző Érászra” (S. Freud, 1925/1989). Az idézet első részének
igazsága nyilvánvaló. Freud mindig is a nemiségnél tágabb
értelemben használta a szexualitás fogalmát. Nem könnyű azonban
megállapítani, milyen alapon gondolhatja, hogy a szexualitás régi
fogalma Platón Erósz-elképzelésére emlékeztet.
A szexualitás régi elmélete szöges ellentétben állt Platón
elgondolásával. A libidó – Freud szerint – hímnemű, és nem volt
nőnemű megfelelője. Freud a nőt – szélsőségesen patriarchális
elkötelezettségével összhangban – nem tekintette a férfival
egyenlőnek, hanem a férfi megcsonkított, kasztrált utánzatának.
Ezzel szemben a platóni mítosz szerint a férfi és a nő
elválaszthatatlan egységben olvadt össze, majd két félre bomlottak,
amiből viszont magától értetődően következik, hogy a két fél
egyenértékű, egymás ellentétei, és arra törekszenek, hogy ismét
eggyé váljanak.
Minden bizonnyal Freud azért tett kísérletet, hogy a régi
libidóelméletet Platón Erósz-mítoszának keretében értelmezze, hogy
ne kelljen elismernie a régi és az új elmélet folytonosságának
megszakadását, akár azon az áron is, hogy nyilvánvalóan eltorzítja
régi elméletét.
Ahogy a halálösztön esetében is történt, Freud kikerülhetetlenül
beleütközött abba a problémába, hogy természetét illetően az
életösztönt sem tekintheti „ösztönnek”, legalábbis az új
ösztönfogalom fényében nem, ahogy azt első ízben Túl az
örömelven című munkájában, majd folyamatosan a későbbi
írásaiban, beleértve A pszichoanalízis foglalatában is kifejtette (O.
Fenichel, 1953). Freud így fogalmazott: „Jóllehet ők [az ösztönök]
minden aktivitás okai, természetüket tekintve konzervatívak; az az
állapot, legyen az bármilyen, amelybe az organizmus jutott, azt a
reakciót váltja ki, hogy az organizmus haladéktalanul visszatérjen
ebbe az állapotba, ha kikerült volna belőle” (S. Freud, 1938/1982).
Vajon Erósznak és az életösztönnek egyaránt megvan az
ösztönökre általában jellemző konzervatív minősége, és ezért
jogosan tekintjük ösztönnek őket? Freud komoly erőfeszítéseket tett,
hogy megtarthassa az életösztönök konzervatív jellegét.
A szaporítósejtekkel kapcsolatban Freud azt fejtegeti, hogy „az
élő szubsztancia harca a halállal szemben és a felette aratott
győzelem akár tekinthető potenciális halhatatlanságnak is”.

Azok az ösztönök, melyek az egyént túlélő elemi organizmusok

sorsára ügyelnek, biztos elhelyezésükről gondoskodnak, amíg azok
védtelenek a külvilág ingereivel szemben, azok, amelyek más
sejtekkel való összetalálkozásukat előidézik stb., ezek teszik ki a
szexuális ösztönök csoportját. Ugyanabban az értelemben
konzervatívok, mint a többiek, amennyiben az élő anyag korábbi
állapotait állítják vissza, de erősebb mértékben azok, amennyiben
külső behatásokkal szemben különösen ellenállóknak bizonyulnak,
és azután még egy másik tágabb értelemben, mert magát az életet
hosszabb időtartamokon át fenntartják. Ezek a tulajdonképpeni
életösztönök; azáltal, hogy ellene hatnak a többi ösztön
szándékának, ami nem más, mint a funkció által a halálhoz eljuttatni:
ellentét mutatkozik köztük és a többi ösztönök között, mely ellentétet
a neurózistan már korán jelentősnek ismert fel. Mintha egy tétovázó
ritmus volna ez a szervezetek életében; az egyik ösztöncsoport
rohan előre, hogy minél hamarább érje el az élet végcélját, a másik
ezen út egy bizonyos helyén visszapattan, hogy azután azt
meghatározott ponttól kezdve újra befussa, és így az út tartamát
meghosszabbítsa. De bárha szexualitás és nemi különbség az élet
kezdetén biztosan nem volt még, mégis lehetséges, hogy a később
szexuálisnak jelölt ösztönök kezdettől fogva működésbe léptek, és
munkájukat az énösztönök játéka ellen nem csak későbbi
időpontban kezdték meg (S. Freud, 1991. 71-72. o. Kiemelés tőlem
– E. F.).

Ebben a szakaszban az érdemel különös figyelmet, és azért

idéztem ilyen hosszan, hogy Freud szinte kétségbeesetten próbálja
megmenteni az ösztönök s köztük az életösztön konzervatív jellegét.
Végül a szexuális ösztön új megfogalmazásában lel menedéket, a
meghatározás azonban – ha gondosan szem előtt tartjuk a
szaporítósejtek rendeltetését – gyökeresen eltér a korábbi írásokban
lefektetett ösztönfogalomtól.
Néhány évvel később, Az Ősvalami és az Én lapjain Freud újra
megkísérli, hogy megadja Erósznak egy igazi ösztön státusát azáltal,
hogy felruházza az ösztönökre jellemző konzervatív tulajdonsággal.
Így ír:

A biológiával támogatott elméleti meggondolások alapján

felvettem a halálösztönt, amelynek feladata, hogy a szerves élőt a
szervetlen, élettelen állapotba visszavezesse. Ezzel szemben az
Erósz azt a célt követi, hogy az élő anyag széjjelszórt parányi
részeinek mind messzebb terjedő egybefogásával az életet
bonyolítsa, de persze azt emellett fenn is tartsa. Mindkét ösztön
emellett a szó legszorosabb értelmében konzervatív, amennyiben
arra törekszik, hogy azt az állapotot, amelyet az élet megzavart,
helyreállítsa. Az élet keletkezése volna tehát oka a továbbélésnek és
egyidejűleg a halálra való törekvésnek is. Az élet maga küzdelem és
megalkuvás e két törekvés között. Az élet eredete kozmológiai
kérdés marad; céljára és szándékára nézve pedig válaszunk
dualisztikus (S. Freud, 1923/1991, 52 o.).
 Erósz célja szerint bonyolultabbá teszi és megőrzi az életet,
ennélfogva pedig konzervatív természetű, mert az élet
keletkezésével együtt az élet megőrzésére hivatott ösztön is
megszületik. De fel kell tennünk a jogos kérdést: hogyha az ösztön
természetéből fakad, hogy visszaállítsa az élet legkorábbi állapotát,
vagyis a szervetlen anyagot, akkor miként hozhatja létre egyidejűleg
a létezés későbbi fokát, nevezetesen az életet is?
A kudarcot vallott kísérletek után, hogy megmentse az életösztön
konzervatív természetét, az A pszichoanalízis foglalatában Freud
végül egy negatív megoldáshoz jut el: „Erósz (és a szeretetösztön)
esetében nem alkalmazhatjuk [az ösztönök konzervatív
természetének bevett] formuláját. Ellenkező esetben feltételeznünk
kellene, hogy az élő szubsztancia egykor töretlen egységet alkotott,
majd később darabokra hullott, azóta pedig az újraegyesülésre
törekszik” (S. Freud, 1938/1982. Kiemelés tőlem – E. F.). Freud
mindezt kiegészíti még egy fontos jegyzettel: „Egyes szerzők éppen
így képzelték el a történteket, de az élő szubsztancia története
semmivel sem támasztja ezt alá” (S. Freud, 1938/1982). Freud itt
félreérthetetlenül Platón Erósz-mítoszára utal, s nem rejti véka alá
ellenvetését, hogy az csupán a költői képzelet terméke. Ez a fordulat
kissé zavarba ejtő. Platón megoldása ténylegesen eleget tett volna
az Erósz konzervatív természetére vonatkozó elméleti
követelményeknek. Ha a férfi és a nő kezdetben egységben
fogantak, majd szétváltak, de ismét az egyesülésre törekszenek,
akkor mi kellene ennél több, amit egy ösztöntől elvárunk, hogy célja
szerint visszaállítson egy korábbi állapotot? Miért nem választotta
Freud ezt a kínálkozó kiutat, hogy ezzel egyszer s mindenkorra
megszabaduljon azoktól az elméleti kerékkötőktől, amelyeket az
okozott, hogy Erósz nem igazi ösztön?
Feltehetően tisztábban látjuk a kérdést, ha összevetjük A
pszichoanalízis foglalatában lévő jegyzetet a jóval részletesebb és
korábbi, Túl az örömelven című munka megfogalmazásával. Ez
utóbbi műben Freud idéz Platón Lakomájából, mégpedig azt a részt,
amikor az ember eredeti egységéről van szó, amit Zeusz szüntetett
meg azzal, hogy két részre osztotta az embert. Ezt követően
mindegyik rész a másik rész után sóvárgott, amikor pedig
összetalálkoztak, szorosan átkarolták egymást, hogy ismét eggyé
váljanak. Freud így ír:

A költő-filozófus irányítását követve megkockáztassuk-e azt a

föltevést, hogy az élő anyag, miközben életre kelt, kis részecskékre
lett szétszaggatva, melyek azóta a nemi ösztönöktől hajtva újból
egyesülni törekszenek? Hogy ezen ösztönök, melyekben az
élettelen matéria vegyi affinitása folytatódik, a protisták (egysejtű)
birodalmán keresztül fokozatosan legyőzik a nehézségeket, amiket
az életveszélyes ingerekkel telített környezet állít e törekvés útjába,
amely környezet ez ösztönöket egy védő kéregréteg képzésére
készteti? Hogy az élő anyagnak szétrobbantott részecskéi így elérik
a soksejtes állapotot, és végül az újraegyesülésre hajtó ösztönt a
legkoncentráltabb formában a csírasejtekre ruházzák rá? De anélkül
mégsem, hogy a kritikus meggondolás néhány szavát ne fűznék
hozzá (S. Freud, 1920/1991, 102-103. o.).[328]

Nem nehéz észrevenni a két állítás közötti különbséget: a korábbi

megfogalmazásban (Túl az örömelven) Freud nyitva hagyja a
kérdést, későbbi művében (A pszichoanalízisfoglalata) viszont
egyértelműen tagadó választ ad rá
Ám ami mindkét esetben a legfontosabb, a különös
fogalmazásmód. Mind a két esetben szétszakított „élő
szubsztanciáról” van szó. Platón mítoszában azonban nem
szétszakított „élő szubsztanciáról” beszélnek, hanem férfiról és
nőről, akiket félbevágtak, és arra vágynak, hogy újra egyesüljenek.
Vajon miért ragaszkodik Freud hajthatatlanul az „élő
szubsztanciához”?
Azt hiszem, a válasz szubjektív természetű. Freudba túlságosan
mélyen beleivódott a patriarchális szemléletmód, miszerint a férfi
felsőbbrendű, és a nő nem lehet egyenlő vele. Következésképpen a
férfi-nő polaritás elképzelés – a polaritás lényegéből fakadóan: a két
dolog különbözik egymástól, de egyenrangúak – elfogadhatatlannak
bizonyult Freud számára. Pályája korábbi szakaszában ebből az
érzelmi elfogultságból fakadt az elmélete, hogy a nő megnyomorított
férfi, akit a kasztrációs komplexus és a péniszirigység vezérel, tehát
alsóbbrendű a férfinál már csak abban a tekintetben is, hogy
gyengébb a fölöttes énje, narcizmusa viszont erősebb, mint a férfié.
Elismeréssel adózhatunk ugyan Freud aprólékosan kimunkált
elméleti építményének, de aligha tagadhatjuk, hogy teljesen abszurd
azt állítani, hogy az emberi faj egyik fele a másik fél megnyomorított
kiadása. Nemigen magyarázhatjuk ezt mással, mint mélyen
gyökerező nemi előítéletekkel (ami semmiben nem tér el a faji
és/vagy vallási előítéletektől). Csodálkozhatunk hát, hogy Freud
elakadt ezen a ponton, amikor – Platón mítoszát követve – arra
kényszerült volna, hogy elfogadja a férfi és a nő egyenrangúságát?
Valóban, ez a lépés távol állt Freudtól, inkább a férfi-nő egységét az
„élő szubsztancia” egységévé változtatta, és elutasította a logikus
kiutat a zsákutcából, hogy Erósz nem rendelkezik az ösztönökre
jellemző konzervatív természettel.
Számos okom volt, hogy ilyen sokáig időzzek ennél a kérdésnél.
Először is, segít megérteni a Freud elméletében rejlő immanens
ellentmondásokat, ha megismerjük azokat a motivációkat, amelyek –
mintegy kényszerpályán – Freudot elvezették elméleti
következetlenségeihez. Másodszor, a kérdés nem érdektelen azon
túl sem, hogy rávilágítottunk Freud ösztönelméletének
tarthatatlanságára. Megkíséreltünk végigmenni Freud
gondolatmenetén, feltárni az új felfogása és a „patriarchális
komplexusában” gyökerező régi gondolkodási szokványok közötti
kompromisszumot, ami végső soron megakadályozta Freudot
abban, hogy világosan és egyértelműen fogalmazza meg új
felfogását. Más szóval, Freud a társadalma érzelmi és gondolati
szokásainak rabja maradt, nem tudta függetleníteni magát kora
társadalmi konvencióitól.[329] Az új felismerésnek csupán egy része –
vagy a következményei – váltak tudatossá, míg a másik fele a
tudattalan börtönében rekedt, mert nem lehetett összeegyeztetni a
„komplexusával” és korábbi tudatos megfontolásaival. Tudatos énje
mindent megtett, hogy feloldja az ellentmondásokat és a
következetlenségeket azáltal, hogy olyan gondolati konstrukciókat
alkotott, amelyek kellőképpen hihetőnek tűntek, és kielégítették a
tudatos gondolkodás elvárásait.[330]
Freud nem választotta és – miként igyekeztem kimutatni – nem is
választhatta azt a megoldást, hogy Erószt beilleszti a rendszerbe az
ösztönök freudi meghatározása, azaz konzervatív természete
szerint. Szóba jöhetett volna más elméleti lehetőség? Azt hiszem,
igen. A másik megoldás, amely illeszkedett volna új felismeréséhez,
a szeretet és a pusztításhajlam uralkodó szerepén alapult volna a
régi, hagyományos libidóelmélet keretein belül. Felállíthatta volna a
pregenitális szexualitás (orális és anális szadizmus) mint a
pusztításhajlam forrása és a genitális szexualitás mint a szeretet
forrása közötti polaritást.[331] Mindazonáltal Freudnak nehezére esett
volna elfogadni ezt a lehetőséget a korábban, más összefüggésben
említett okok miatt. Vészesen közelített volna ugyanis egy monista
felfogáshoz, mert mind a pusztításhajlam, mind pedig a szeretet a
libidóból fakadt volna. Vegyük észre, hogy Freud immár
megteremtette az alapját, hogy összekösse a pusztításhajlamot a
pregenitális szexualitással, amikor eljutott arra a következtetésre,
hogy az anális-szadista libidó destruktív része nem más, mint a
halálösztön (S. Freud, 1923/1991, 1920/1991). Márpedig, ha ez így
van, akkor érdemes továbbgondolni a kérdést, mert akkor magát az
anális libidót is mély kapcsolat főzi a halálösztönhöz. Jogosnak tűnik
hát a végkövetkeztetés, hogy az anális libidó lényegét tekintve
rombolásra törekszik.
Ám Freud nem jut el erre a következtetésre, és érdekes
megvizsgálni, vajon miért nem.
Az első ok az, hogy túl szűken értelmezte az anális libidót. Freud
és tanítványai számára az analizmus lényegi összetevője abban állt,
hogy az egyén környezete ellenőrzésére és birtoklására törekszik
(eltekintve a megőrzés barátságosabb vonatkozásától). No mármost
az ellenőrzési és birtoklási vágy természetesen a szeretet, a
gyarapítás és a felszabadítás ellentétes tendenciái, amelyek
önmagukban is önálló szindrómát képeznek. A „birtoklás” és az
„ellenőrzés” azonban nem tartoznak a pusztításhajlam kulcselemei
közé, mint ahogy a rombolási vágy és az élet gyűlölete odatartozik.
Nem fér hozzá kétség, hogy az anális karakternek mély
érdekeltsége fűződik az ürülékhez, és előszeretettel foglalkozik vele,
ami az élettelen dolgok iránti általános vonzalmának részét alkotja.
Az ürülék a testből eltávolított haszontalan végtermék. Az anális
karakter pedig vonzódik hozzá, ahogy minden máshoz is, ami az
élettől idegen: a mocsokhoz, a halálhoz és az elmúláshoz.[332]
Megállapíthatjuk, hogy az ellenőrzési és a birtoklási vágy egyik
oldalát, ha lehet ilyet mondani, szolidabb és ártalmatlanabb formáját
jelenítik meg, ellentétben az élet iránti gyűlölettel. Meggyőződésem,
hogy ha Freud felfedezte volna az ürülék és a halál közvetlen
kapcsolatát, eljutott volna arra a következtetésre, hogy a fő polaritás
a genitális és az anális irányultság között feszül, és e két, klinikailag
alaposan tanulmányozott tünetegyüttes megfelel Erósznak és a
halálösztönnek. Ebben az esetben Erósz és a halálösztön nem
biológiailag adott, azonos erejű tendenciaként jelentek volna meg,
hanem úgy tekintettünk volna Erószra mint a fejlődés biológiai
szempontból normális törekvésére, a halálösztönre pedig úgy, mint a
normális fejlődés kudarcára és ebben az értelemben patológiás,
mégis mélyen gyökerező vágyra.
Ha biológiai okoskodással akarnánk világosabbá tenni az
elmondottakat, az analizmust kapcsolatba hozhatnánk a szaglás
alapján való tájékozódással, ami az összes négylábú emlősre
jellemző. A felegyenesedett járásból viszont következik, hogy az
ember a szaglás helyett immár a látásra támaszkodik a
tájékozódásban. A régi, döntően a szaglószerv szolgáltatta
információkat feldolgozó agy funkcionális átalakulása megfelel a
tájékozódásban végbement változásnak. Az elmondottak fényében
arra a megállapításra jutunk, hogy az anális karakter a biológiai
fejlődésben történt visszalépésnek tekinthető, aminek esetleg szervi-
genetikai okai is lehetnek. A gyermek analitásában a funkcionálisan
teljesen működőképes emberig vezető fejlődési folyamat biológiai
szempontból korai állomásának evolúciós megismétlését
ismerhetjük fel. (Freud terminológiájával szólva, az analitás-
pusztításhajlam konzervatív természetű ösztön, azaz visszatérés a
genitális-szeretet-látás alapú orientációról az analitás-rombolás-
szaglás alapú orientációra.)
A halálösztön és az életösztön viszonya lényegében megfelel a
pregenitális és a genitális libidónak Freud fejlődési sémájában. Az
anális szinten megrekedt libidófixáció patológiás jelenség, ami
egyúttal mélyen a pszichoszexuális rétegekben gyökerezik, míg a
genitális szint az egészséges egyénre jellemző. Ebben a
gondolatmenetben az anális szintnek két eltérő vonatkozása lenne:
az egyikre az ellenőrzési, a másikra pedig a rombolási vágy
jellemző. Miként azt igyekeztem megmutatni, ebben tér el egymástól
a szadizmus és a nekrofília.
Freud adós maradt ezzel a kapcsolattal, és feltehetően azért nem
jutott el eddig a pontig, mert nem tudott megbirkózni azokkal a
problémákkal, amelyeket az Erósz-elméletével kapcsolatban
korábban kimutattunk.
 3.
A halálösztön hatalma és korlátai
Az eddigiekben rámutattam azokra az immanens
ellentmondásokra, amelyekbe Freud belebonyolódott azáltal, hogy a
libidóelméletről áttért az Erósz-halálösztön dualista felfogásra. Ez
utóbbi elmélet még egy más típusú ellentmondással is terhes,
amelyet szintén nem hagyhatunk figyelmen kívül. Az elméleti
szakember és a humanista Freud között feszülő ellentétről van szó.
A tudós Freud arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az embernek
csupán két választása van: vagy magát pusztítja el (lassan,
betegség következtében), vagy másokat. Másként megfogalmazva:
választhat, hogy magának okoz szenvedést vagy embertársainak. A
humanista Freud viszont lázad e tragikus alternatíva ellen, hiszen ez
azt jelentené, hogy a háború ésszerű megoldás az emberi léthelyzet
e vonatkozása tekintetében.
Nem arról van szó, hogy Freud nem kedvelte a tragikus
alternatívákat. Ellenkezőleg, korai elméletében éppen egy tragikus
alternatívát konstruált: felfogása szerint az ösztönös (különösképpen
a pregenitális) késztetések elfojtása alapozta meg a civilizáció
haladását. Az egyén értékteremtő kulturális csatornákba
„szublimálta” az elfojtott ösztönöket, ám a boldogságával fizetett
érte. Az elfojtás másfelől nemcsak a civilizáció felemelkedéséhez
vezetett, hanem sokakban neurózis kialakulásához, mivel az elfojtási
folyamat nem ment tökéletesen végbe. Mindent egybevetve tehát két
lehetőség kínálkozik: a civilizáció alacsonyabb foka, ami nagyobb
boldogsággal párosul, vagy egy magasabb szintű civilizáció a
neurózis és a boldogtalanság árnyékában.[333][334]
A halálösztön és Erósz között feszülő ellentmondás
következtében az ember valóságos és tragikus alternatívával
szembesül. Azért valóságos alternatíva, mert az egyén döntésén
múlik, hogy támad, és hadba vonul – agresszíven lép fel –, és
szabad folyást enged ellenséges érzületének, csak hogy elkerülje a
betegséget. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez miért tragikus
alternatíva, legalábbis amennyiben Freudról vagy más humanistáról
van szó.
 Freud meg sem kísérli szőnyeg alá söpörni a problémát vagy
tompítani a konfliktus élét Miként korábban mar idéztük, az Újabb
előadások a lélekelemzésről című munkájában így ír:

Felmerül a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha az

agresszió a külvilágban nem találhat kielégülést, mert reális
akadályokba ütközik. Valószínűleg visszatér az énbe, és az abban
működő öndestrukció mennyiségét fogja növelni. Hallani fogjuk,
hogy valóban ez a helyzet, és hogy ez milyen fontos folyamat (S.
Freud, 1933/1999, 119. o.).

A pszichoanalízis foglalatában pedig ezt olvassuk: „Az

agresszivitás visszatartása általában nem egészséges, mert
betegségeket okoz” (S. Freud, 1938/1982). Miután ekképpen
feketén-fehéren vázolta a helyzetet, milyen válasza lehet, ha nem
akarja ilyen reménytelen helyzetben hagyni az embert, és miként
kerülheti el, hogy egy lapon említsék azokkal, akik az emberi
versengés legjobb gyógyszerének a háborút tartják?
Valójában Freud több kísérletet is tett, hogy megoldja ezt a
dilemmát, a tudós és a humanista belső vitáját. Egyik próbálkozása
fejeződik ki abban a nézetben, hogy a destruktív ösztön
lelkiismeretté alakítható. A Rossz közérzet a kultúrában című
művében Freud felteszi a kérdést: „Mi történik vele az agresszorral],
ha agresszív késztetését ártalmatlanná tesszük?” Majd így felel:

Valami nagyon különös dolog, amit nem találtunk volna ki, pedig
nagyon nyilvánvaló. Az agresszió bensőségessé válik, voltaképpen
azonban oda jut vissza, ahonnan jött, tehát a saját én ellen fordul.
Ott az én egyik része veszi át, mely mint felettes én áll szemben a
többivel, és most mint „lelkiismeret” az énnel szemben ugyanazt a
szigorú agressziós készséget fejti ki, melyet az én szívesen más
idegen individuumokon elégített volna ki. A szigorú felettes én és az
általa leigázott én közti feszültséget bűntudatnak nevezzük; ez mint
bűnhődési vágy nyilvánul meg. A kultúra megbirkózik tehát az egyén
veszélyes agressziós kedvével azáltal, hogy gyöngíti, lefegyverzi és
a belsejében kialakított hatóság útján, mint meghódított városban
egy megszálló csapattal, ellenőrizteti (S. Freud, 1930/1993, 384-385.
o.).[335]

A pusztításhajlam átalakítása önmarcangoló lelkiismeretté

egyáltalán nem kecsegtet akkora előnnyel, mint amekkora előnyt
Freud tulajdonít neki. Következésképpen a lelkiismeret legalább
annyira kegyetlen, mint a halálösztön, hiszen ugyanaz az energia
feszíti, és semmi alapunk sincs azt képzelni, hogy a halálösztönt
„meggyengítettük” vagy „lefegyvereztük” volna. Freud
gondolatmenetének sokkal valóságosabb és logikusabb
következményeit fejezhetjük ki a következő analógiával: a városban
uralkodó kegyetlen ellenséget elűzik egy diktátor segítségével, aki
olyan rendszert vezet be, amely éppolyan kegyetlen, mint a
legyőzött ellenség. Akkor hát mit nyert a város?
Mindazonáltal a szigorú lelkiismeret mint a halálösztön
megnyilatkozása nem az egyetlen hipotézis Freud részéről, hogy
megoldást találjon a tragikus alternatívára. Egy másik, immár
kevésbé tragikus hangvételű próbálkozás fejeződik ki a
következőkben: „Ha a rombolási ösztönt visszafogják és
lecsillapítják, és megakadályozzák célja elérésében, valamint ha
tárgyakra irányul, akkor ez egyfelől kielégíti az ego vitális
szükségleteit, másfelől a természet feletti uralomban nyilvánul meg”
(S. Freud, 1930/1993). Ez jó példa a „szublimációra”, az ösztönt nem
céljában gyengítették, hanem más, társadalmilag értékesebb célok
felé irányították, ebben az esetben „a természet feletti uralom” felé.
[336]
Ez valóban tökéletes megoldásnak tűnt. Az egyén megszabadult
a tragikus választás terhétől, nem kell többé mérlegelnie, hogy vagy
másokat, vagy magát kell-e elpusztítania, mert a destruktív ösztön
energiáit a természet fölötti uralkodásra fordítja. De fel kell tennünk a
kérdést, hogy vajon ez tényleg így van-e. Elképzelhető, hogy a
pusztításhajlamot építő célokra használjuk fel? Mit jelent pontosan a
„természet feletti uralom”? Állatok megszelídítését és tenyésztését,
növények gyűjtögetését és termesztését, ruhák szövését,
kunyhóépítést, edénygyártást és még számos más tevékenységet,
mint gépek, vasút, repülőgépek és felhőkarcolók létrehozását.
Mindezek a konstruálás, az építés, az egyesítés, a szintetizálás
eredményei, és ha a két alapösztön egyikének akarjuk tulajdonítani
őket, akkor csakis Erósz jöhet szóba motiváló tényezőként, és
semmiképpen sem a halálösztön. Két kivételt említhetnénk: az
állatok megölése élelmezési célból és emberek meggyilkolása
háborúban. Úgy tekinthetünk mindkettőre, mint az emberben
gyökerező pusztításhajlam megnyilvánulására, viszont a termelés
maga nem destruktív, hanem konstruktív.
Freud tesz még egy kísérletet, hogy tompítsa a felvetett
alternatíva durvaságát, mégpedig az Albert Einstein egyik levelében
felmerült témára – Kell-e háború? – adott válaszában. Még ez
alkalommal sem próbálta leplezni vagy finomítani korábbi
alternatívájának nyers mivoltát, amikor a század egyik kiemelkedő
tudósa és humanistája a háború lélektani okait feszegette. Freud
teljes világossággal fogalmazta meg gondolatait:
Némi töprengés eredményeképpen nem kerülhetjük el a
feltételezést, hogy ez az ösztön ott munkál minden élő
teremtményben, és arra törekszik, hogy lerombolja az életet, és
őseredeti állapotába, újra élettelen anyaggá silányítsa az életet.
Ennek okán megvan az okunk, hogy halálösztönnek nevezzük, míg
vele szemben az életösztönök a továbbélésért tett erőfeszítéseket
képviselik. A halálösztön akkor változik át destruktív ösztönné,
amikor – egy különleges szerv segítségével – a külvilág tárgyai felé
fordul. Az organizmus – úgymond – azáltal őrzi meg az életét, hogy
másokat elpusztít maga körül. A halálösztön egyes elemei azonban
aktívak maradnak az organizmuson belül. Számos normális és
patológiás jelenséget vizsgáltunk meg a destruktív ösztön
internalizációjával kapcsolatban. Ráadásul az eretnekség bűnébe
estünk azzal, hogy a lelkiismeret keletkezését befelé irányadó
agresszivitásnak tulajdonítjuk. Észre fogjuk venni, hogy ez a
folyamat távolról sem olyan magától értetődő, mint ahogy gondoltuk,
ha elég messze nyomon követjük a menetét. Mindez egyáltalán nem
egészséges. Másfelől, ha ezek az erők destruktív módon
manifesztálódnak a külvilágban, az organizmus megkönnyebbül, és
ez kedvező hatású rá nézve. Ez mintegy biológiai igazolásul
szolgálna arra nézve, hogy miért küzdünk azok ellen a tisztátalan és
veszélyes impulzusok ellen, amelyekkel szembekerülünk. El kell
ismernünk, hogy ezek az impulzusok közelebb állnak a
természethez, mint a mi ellenállásunk velük szemben, amire szintén
magyarázatot kell adnunk (S. Freud, 1933a/1995, 260 o. Kiemelés
tőlem – E. F.).

Miután világosan és kompromisszumot nem ismerőén vázolta

álláspontját, összefoglalta a halálösztönről korábban kifejtett
nézeteit, ezután pedig kifejtette, hogy szerinte aligha van
valóságalapja azoknak a boldog közösségekről szóló történeteknek,
miszerint akadnak olyan népek, „amelyek sem az erőszakot, sem az
agressziót nem ismerik”. Freud a levél vége felé bizakodóbb
megoldást körvonalazott, mint ahogy az írás kezdete sejtette.
Reményét több lehetőségre alapozta: „Ha a destruktív ösztön
következménye, hogy készséggel bocsátkozunk háborúba – írja –,
akkor a legjobb, ha Erószt, a destruktív ösztön ellenlábasát állítjuk
vele szembe. Bármi, ami az emberi kapcsolatok épülését szolgálja,
egyúttal a háború lehetőségét is csökkenti” (S. Freud, 1933a/1995).
Figyelemre méltó és egyúttal megindító, hogy Freud, a humanista
és – miként magát nevezte: a „pacifista” – szinte fanatikusan
mindent elkövet, hogy elkerülje az előfeltevéseiből logikusan
levonható következtetéseket. Ha a halálösztön éppoly nagy hatalmú
és meghatározó, mint ahogy Freud általában jellemzi, hogyan
csökkenthetjük a hatását számottevően azáltal, hogy Erósz feltűnik a
színen, ha abból indulunk ki, hogy mind Erósz, mind a halálösztön
benne van minden egyes sejtben, és az élő anyag másra már vissza
nem vezethető tulajdonságát képezik?
Freudnak a béke mellett szóló másik érve még az előzőnél is
alapvetőbb. Az Einsteinhez írt levele vége felé ezt mondja:

A kultúrfolyamat által ránk kényszerített lelki beállítódás a lehető

legélesebben ellentmond a háborúnak, ezért kell miatta
szégyenkeznünk. Egész egyszerűen képtelenek vagyunk elviselni,
és ez nem csak intellektuális és érzelmi elutasítás, ez nálunk,
pacifistáknál már alkatunkból fakadó intolerancia, a lehető
legnagyobb mértékű idioszinkrázia, összeférhetetlenség. Továbbá
úgy tűnik, hogy a háború esztétikai alacsonyrendűsége sem játszik
kisebb szerepet elutasításunkban, mint a borzalmai. Meddig kell
még várnunk, míg a többiek is pacifisták lesznek? Nem lehet ezt
megmondani (S Freud, 1933a/1995, 264. o)

A levél végén Freud érint egy gondolatot, amely alkalmanként fel-

fel bukkan munkáiban[337]: a civilizáció haladása olyan tényező,
amely tartós, miként mindig is volt, és az ösztönök „alkati”,
„organikus „elfojtásához vezet.
Nem először fogalmazza meg Freud ezt a nézetet, jóval
korábban, a. Három esszében már kifejtette az ösztön és a
civilizáció között feszülő ellentétet: „Civilizált környezetben felnövő
gyermekek esetében az a benyomásunk, hogy e védőgátak
létrehozása a nevelés eredménye, és semmi kétség, nem kis
szerepe van a nevelésnek ebben. De valójában e fejlődés
organikusan meghatározott, és változhatatlanul öröklődik, és csak
alkalmanként fordulhat elő, hogy mindez a nevelés hatása nélkül is
bekövetkezik” (S. Freud, 1905/1995. Kiemelés tőlem – E. F.).
A Rossz közérzet a kultúrában című munkájában folytatta ezt a
gondolatmenetet, amikor az „organikus elfojtást” tárgyalta – például
a menstruációhoz és az erotizmushoz kapcsolódó tabuk esetében –,
amelyek megvetették a civilizáció alapját. Egészen korán, már 1897-
ben, Freud egyik, Fliesshez írott levelében (75. levél, 1897.
november 14.) megfogalmazta ezt a nézetét: „valami organikus
biztosan szerepet játszik az elfojtásban” (S. Freud, 1897).[338]
Az előzőekben idézett különböző állásfoglalásokból az derül ki,
hogy Freud ragaszkodása a háborúval szembeni „alkati”
türelmetlenséghez nem csupán ad hoc kísérlet, hogy túllépjen a
halálösztön által előidézett tragikus kilátásokon, amit az Einsteinnel
folytatott vita állított reflektorfénybe, hanem teljes összhangban volt
Freud gondolkodásmódjával, ami – ha sohasem vált is
meghatározóvá – árnyékként kísérte gondolatait 1897 óta.
Ha Freud feltevései helytállók volnának, miszerint a civilizáció
„alkati” és örökletes elfojtásokat alakít ki, vagyis a civilizáció
fejlődése folyamán bizonyos ösztönös szükségletek ténylegesen
gyengülnek, akkor Freud megtalálta volna a dilemmából kivezető
utat. Ez azt jelentette volna, hogy a civilizált embert nem zaklatták
volna ösztönös késztetések – ráadásul a civilizáció ellenében –
ugyanolyan mértékben, mint a primitív embert. A destruktív
késztetések sem érnének el olyan fokú késztetést a civilizált
emberben, mint korai ősünkben. Ez a gondolatmenet aztán
egyenesen ahhoz a spekulációhoz vezet, hogy a gyilkolással
szembeni tilalmak a civilizáció fejlődése során alakultak ki, és
örökletesen rögzültek. Mindazonáltal még ha sikerülne is
felfedeznünk efféle örökletes tényezőket, rendkívül nehéz lenne
feltételezni a létezésüket a halálösztönnel kapcsolatban.
Freud felfogásának tükrében a halálösztön valamennyi élő
szubsztanciára érvényes jellemző. Ez az elméleti szempontból
kétséges feltevés abból indul ki, hogy ez a fundamentális biológiai
erő gyengülhet a civilizáció fejlődése során. Ezzel a logikával azt is
mondhatnánk, hogy Erósz alkatilag gyengülhet az emberben, és
ilyenféle feltevésekkel ahhoz a még általánosabb megfontoláshoz
jutnánk, hogy az „organikus” elfojtás megváltoztathatja az élő
szubsztancia valódi természetét a civilizáció haladása folyamán.[339]
Mindenesetre az is lehet, hogy mindez igaz, manapság a kutatás
előtt álló egyik legfontosabb feladat tényekkel szolgálni a kérdés
tisztázása érdekében. Vajon elég bizonyíték áll rendelkezésünkre,
hogy azt mondhassuk, a civilizáció menete során kifejlődött egy, a
bizonyos ösztönös késztetések alkati, organikus elfojtását
szabályozó mechanizmus? A szóban forgó elfojtás eltér-e a fogalom
Freudnál szokásos értelmétől, legalábbis annyiban, hogy gyengít
egy ösztönös késztetést ahelyett, hogy eltávolítaná a tudatos
szférából vagy más célokra mozgósítaná? Még szabatosabban
fogalmazva, a történelem folyamán gyengültek-e az emberben a
destruktív késztetések, vagy gátló mechanizmusok alakultak ki,
amelyek mostanra már örökletesen rögzültek?
Nem adhatunk választ ezekre a kérdésekre, amíg nem végzünk
kiterjedt antropológiai, szociálpszichológiai és genetikai kutatásokat.
 Ha visszatekintünk Freud kísérleteire, hogy tompítsa az általa
felvetett alternatíva élét – mások vagy saját magunk elpusztítása –,
bámulattal adózhatunk neki, amiért olyan elszántan kereste a kiutat
a dilemmából, és példamutató becsületességgel óvakodott, hogy azt
képzelje, megtalálta a kielégítő megoldást. Végül az A
pszichoanalízis foglalatában immár szóba sem hozza ezeket a
tényezőket, amelyek a pusztításhajlam erejét korlátozzák (kivéve a
felettes én korlátozó szerepét), és a kérdés lezárásaként levonja a
következtetést: „Ez egyike azoknak az egészségre ártalmas
veszélyeknek, amelyekkel az embernek szembe kell néznie
kulturális fejlődése során. Az agresszivitás elfojtása általánosságban
egészségtelen, és betegségekhez (vagy önsanyargatáshoz)
vezethet” (S. Freud, 1938/1982).[340]
 4.
Az elmélet alapjának bírálata
Freudnak a halál- és életösztönökre alapozott elméletének eddigi
immanens bírálata után most következzen az elmélet alapjának
kritikája. Mivel ezzel a kérdéssel már számos szerző foglalkozott
kimerítően, nem szükséges sorra vennem e kritika minden
vonatkozását. Inkább azokat a pontokat emelem ki, amelyek
érdekesnek tűnnek álláspontom szemszögéből, vagy amelyeket más
szerzők nem tárgyaltak megfelelően.
A szóban forgó és más problémák tekintetében is Freud
elméletének legfőbb gyengéje abban keresendő, hogy az elméleti
kutató és a rendszerépítő alaposan megelőzte a klinikai
megfigyeléseket gyűjtő szakembert. Ráadásul Freudot inkább
vezette intellektuális, mintsem experimentális képzelete. Ha ez nem
így lett volna, minden bizonnyal észrevette volna, hogy a szadizmus,
az agresszivitás, a pusztításhajlam, az uralom- és a hatalomvágy
minőségileg eltérő jelenségek, még ha nem is mindig különülnek el
egymástól egészen tisztán. Mivel pedig Freud elvont, elméleti
fogalmakkal közelítette meg a problémákat, ennek az lett a
következménye, hogy amit nem tudott a szeretet kategóriájába
sorolni, azt a halálösztönre vezette vissza, csak hogy ne sérüljön az
új dualitás. Ha eltérő, részben egymásnak ellentmondó fizikai
megnyilvánulásokat egy kategóriába igyekszünk belekényszeríteni,
nyilvánvalóan egyiket sem ismerjük meg részleteiben Az elméleti
kötöttségek gátolják, hogy adekvátan ítélhessünk meg egy
jelenséget, holott lényegre törően is megragadhatnánk, ha a
tapasztalat specifikus, egyedi formáit is figyelembe vennénk.
Jóllehet Freud képtelen volt elszakadni dualisztikus
ösztönelméletétől, mégis megkülönböztette az agresszivitás
egymástól minőségileg eltérő formáit, bár fogalmi különbséget nem
tett közöttük. Alább következnek a legfontosabb típusok:

1. A szexualitástól független, az önfenntartási ösztönön alapuló,

kegyetlenségre késztető impulzusok. A valóságos veszélyek
felismerésében és a támadással szembeni védekezésben segítenek
(S. Freud, 1905/1992). Az agresszivitás e típusa a túlélést szolgálja,
azaz az életet fenyegető veszélyekkel szembeni védelem eszköze.
Ez a típus nagyjából megfelel annak, amit én „védekező
agressziónak” hívok.
2. Freud a szadizmusról alkotott elképzelésében a pusztítás-
hajlam mozzanatát fedezte fel, a rombolás, a kényszer és a kínzás
aktusa gyönyörszerzés forrása (bár maga Freud a pusztításhajlam e
sajátos formáját a szexuális gyönyör és a nem szexuális jellegű
halálösztön ötvözeteként fogta fel). Ez nálam a „szadizmusnak” felel
meg.
3. Végül, Freud azonosította a pusztításhajlam egy harmadik
fajtáját amelyet a következőképpen irt le: „De még ha minden
szexuális szándék nélkül keletkezik is, s a pusztításhajlam céltalan
haragjában nyilvánul meg, ne tévesszük szem elől, hogy az ösztön
kielégülését a narcisztikus öröm szélsőségesen magas foka kíséri, s
ezzel az ego mindenhatóságra törekvő régi óhaja teljesül.”

Nehéz megmondani, hogy Freud pontosan milyen jelenségről

beszél. A nekrofil egyénből kitörő tiszta pusztításhajlamról vagy a
hatalomittas, lincselésre kapható, nemi erőszaktól sem visszariadó
csőcselek szadista tagjaiban megnyilatkozó szélsőséges
pusztításhajlamról. A különbségtevés nehézsége vélhetőleg abból
fakad, hogy nem könnyű szétválasztani a szadisztikus, korlátlan
hatalomra törekvés és a színtiszta nekrofília legextrémebb formáit. A
probléma valódi nehézségére magam is rámutattam. Bármi legyen is
a válasz ezekre a kérdésekre, tagadhatatlan tény, hogy Freud
nyilvánvalóan észrevette a szóban forgó jelenségek közötti
különbségeket, de megállt, nem dolgozta ki azokat az eltéréseket
részletesebben, amelyekhez össze kellett volna egyeztetnie elméleti
követelményeit a klinikai adatokkal.
Hová jutottunk Freud halálösztön-elméletének elemzését
követően? Lényegét tekintve miben tér el Freud a „destruktív ösztön”
konstrukciótól, számos pszichoanalitikus vesszőparipájától, illetve
saját korai elméletétől, a libidótól? Tárgyalásunk előrehaladásában
rámutattunk a szubtilis változásokra és ellentmondásokra, amiken
Freud agresszióelmélete az idők során keresztülment. Einstein
levelére írt válaszában Freud szabad teret engedett a
spekulációknak, ami kicsit tompította álláspontja nyers mivoltát, és
csökkentette annak lehetőségét, hogy az elméletet a háború
jogosultságának igazolására lehessen felhasználni. Ha azonban
még egyszer alaposan szemügyre vesszük Freud elméleti
építményét, szembetűnik, hogy bizonyos szempontból a halálösztön
– alapvető jellemzői tekintetében – kísértetiesen követi a hidraulikus
modellt, amelyet Freud eredetileg a szexuális ösztönre alkalmazott.
A halál utáni sóvárgás folyamatosan keletkezik valamennyi élő
szubsztanciában, s ekképpen csupán egyetlen választás marad
számukra: szépen csendben, de kitartó munkával rombolják
magukat belülről, vagy a külvilág felé fordulnak, ami
„pusztításhajlamban” nyilatkozik meg, és az ember csak ügy
mentheti meg saját magát, ha másokat pusztít el. Freud ekképpen
fogalmazott: „Az agresszivitás elnyomása alapvetően
egészségtelen, és betegséghez (önsanyargatáshoz) vezet” (S.
Freud, 1938/1982).
Freud élet- és halálösztön-elméletének vizsgálatát lezárandó úgy
foglalhatnánk össze a tanulságokat, hogy aligha kerülhetjük el a
következtetést, miszerint Freud – 1920 óta – meglehetősen
összekuszálta ezt a két alapfogalmat és az emberi motiváció
problémájának két eltérő megközelítését. Kezdetben az önfenntartás
és a szexualitás ellentéte szabta meg a hagyományos elképzelést,
az értelem vetélkedett a szenvedéllyel, a kötelesség a természetes
hajlamokkal, az éhség a szeretettel/szerelemmel, és ezek az erők
vezérelték az egyént. Freud későbbi elmélete, amelyet az élni
akarás és a halálvágy ellentéte alapozott meg, amelynek a felépülés
és a szétesés, a szeretet és a gyűlölet jelölte ki a határait, döntően
eltér korábbi elképzelésétől. Azt mondhatná valaki, hogy semmi
újdonság sem volt benne, hiszen a szeretet és a gyűlölet – mint az
egyént vezérlő két fő erőre visszavezethető – népszerű nézetekre
épült, ám valójában sokkal alapvetőbb és eredetibb elgondolásról
van szó. A platóni tanításban gyökerező Erósz tanítását követte, a
szeretetet tekintette az összes élő szubsztanciát összetartó
energiának és az élet megőrzőjének.
 Pontosabban szólva, az empedoklészi gondolatmenetet vitte
tovább, e szerint az élő teremtmények világa addig maradhat fenn,
amíg a Viszály és Aphrodité – vagyis a szeretet –, a vonzás és a
taszítás ereje aktívan együttműködik.[341]
 5.
Az izgalmi szint csökkentésének elve:
az örömelv és a halálösztön megalapozása
A Freud régi és új elmélete közötti különbségeket illetően
azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy volt egy axióma, amely von
Brückével való együttműködésük óta kitörölhetetlenül bevésődött
Freud elméjébe. Ez a közös elem – „a feszültség csökkentésének
elve” – Freud mindkét elméletét meghatározta, és 1888-tól a
halálösztönről írt utolsó értekezésig jellemezte gondolkodását.
Freud már a kezdet kezdetén, 1888-ban felvetette az „izgalom
állandó mennyiségének” gondolatát (S. Freud, 1888). Aztán 1892-
ben immár jóval szabatosabban fogalmazta meg az elvet, így írt: „Az
idegrendszer arra törekszik, hogy a funkcionális kapcsolatokban
megőrizze az állandóságot, amit az »izgalom összességeként is
megragadhatunk. Az egészség eme előfeltételét azáltal hozza létre,
hogy asszociatív módon reagál az izgalom fokozódásának
(Erregungszuwachs) legapróbb mozzanataira, vagy alkalmas
motoros reakcióval oldja a feszültséget” (S. Freud, 1892. Kiemelés
tőlem – E. F).
Szemmel láthatóan Freud ennek fényében határozta meg a lelki
trauma mibenlétét, miként a hisztériaelméletéből ki is derül:, Azok a
benyomások, amelyeket az idegrendszer nem képes asszociatív
eszközökkel vagy motoros reakcióval kezelni, lelki traumát váltanak
ki” (S. Freud, 1892. Kiemelés tőlem (E. F.).
Az Egy tudományos pszichológia tervezete (1895a) című
írásában Freud „neurális tehetetlenségről” beszél, ami nem mis, mint
„az idegsejteknek az a tulajdonsága, hogy hajlamosak megfosztani
magukat Q-tól. Ez szolgáltatja az alapot (az idegsejtek)
szerkezetének, fejlődésének, valamint működésének megértéséhez”
(S. Freud, 1895a). Nem teljesen világos, mit érthetett Freud a Q-n. A
szóban forgó munkájában úgy határozza meg, mint „ami az aktivitást
megkülönbözteti a passzivitástól” (S. Freud, 1895a),[342] vagyis az
idegi energiát értette rajta.[343] Bármi legyen is az igazság,
nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az elképzelés csírája azokra a
korai évekre nyúlik vissza, amikor Freud lefektette a majdan
„állandóság” elvének nevezett teóriája alapjait vagy más
megközelítésben azt az elvet, amellyel az idegrendszeri aktivitás
minimális szintre való csökkenését jellemezte. Huszonöt évvel
később, a Túl az örömelven című munkájában a következőképpen
öntötte pszichológiai formába ezt az elvet: „A mentális apparátus
törekvése szerint igyekszik az izgalmi állapotot olyan alacsony
szinten tartani, amennyire lehetséges, de legalábbis állandó szinten
megőrizni” (S. Freud, 1920/1991)– Freud úgy beszél itt ugyanarról
az ebről, mintha két változata – „állandóság” és „tehetetlenség” –
volna: az egyik állandó szinten tartja az izgalmi állapotot, a másik
pedig a lehető legalacsonyabb szintre csökkenti. Freud a
későbbiekben hol az egyik terminust, hol a másikat használta a
kiindulási elmélet egyik vagy másik a változatának tárgyalásakor.[344]
Az örömelv az állandósági elvre vezethető vissza. A kémiai úton
keletkezett libidinális izgalmat vissza kell téríteni a normális szintre.
Az idegrendszer működését gyakorlatilag a feszültség állandó
szinten tartása biztosítja. A feszültség szokásos mértékét
meghaladó izgalmi állapotot „örömtelenségnek” érezzük, de ha
sikerül visszatéríteni a normális szintre, akkor „öröm” áraszt el
bennünket. „Azok a tények, melyek arra késztettek bennünket, hogy
az örömelv uralmát valljuk a lelki életben, kifejezésre jutnak abban a
feltevésben is, hogy a benne rejlő ingerület mennyiségét lehetőleg
alacsony fokon vagy legalábbis állandó színvonalon tartsa. (…) Az
örömelv az állandósági elvből vezethető le” (S. Freud, 1920/1991,
12. o.). Reményünk sincs Freud álláspontjának megértésére, hacsak
nem értjük meg világosan a feszültségcsökkentési axióma lényegét,
hiszen Freud felfogása szerint nem hedonista örömhajszolásról van
szó, hanem az egyén fiziológiai szükségletéről, hogy csökkentse a
benne uralkodó feszültséget és ezáltal – lélektani értelemben – az
örömtelenséget. Az örömelv tehát az izgalom állandó szinten
tartásán alapszik. Az állandósági elvből egyúttal következik az a
törekvés is, hogy az izgalmi állapot lehetőleg alacsony szinten
maradjon, s ekképpen a halálösztön kiindulási pontjává válik. Vagy
miként Freud megfogalmazta: „A lelki élet uralkodó tendenciája, de
talán magára a lelki életre általában jellemző az ingerek hatására
keletkező belső feszültség csökkentése, állandó szinten tartása vagy
megszüntetése (Barbara Law-tól vett terminussal szólva ezt
nirvánaelvnek is nevezhetnénk) – ez a hajlam fejeződik ki az
örömelvben. Ez a felismerés azonban kellő okot szolgáltat, hogy a
halálösztönök létezésében is higgyünk” (S. Freud, 1920/1991)
Ezen a ponton Freud zsákutcába jutott: az állandósági elv, a
tehetetlenségi elv és a nirvánaelv egy és ugyanazon dolgot jelölik.
Másfelől viszont a feszültségcsökkentési elv szabályozza a szexuális
ösztönt (az örömelv keretében), de egyúttal ez a halálösztön lényegi
összetevője is. Ha alaposabban végiggondoljuk, hogy Freud
nemcsak az önpusztítást tulajdonítja a halálösztönnek, hanem a
mások ellen irányuló destruktivitást is, akkor súlyos paradoxonba
ütközünk, hiszen az örömelv és a destruktív ösztön ugyanabból az
elvből fakadnak. Nem meglepő, hogy Freud nem elégedett meg
ezzel az eredménnyel, már csak azért sem, mert ennek
következtében monista és nem a szemben álló erők harcán nyugvó
dualista modellhez jutott volna. Egész életében hű maradt dualista
szemléletmódjához. Négy évvel később A mazochizmus ökonómiai
problémái című munkájában ezt írja:

De habozás nélkül azonosítottuk az öröm-örömtelenségi elvet a

nirvánaelvet (…) A nirvánaelv (és az örömelv, amely feltételezésünk
szerint azonos vele) teljes egészében a halálösztönök szolgálatában
állna, amelyek arra törekszenek, hogy az élet nyughatatlanságát a
szervetlen állapot stabilitásába vezessék, másfelől az volna a
feladata, hogy az életösztönök – a libidó – követeléseivel szemben
figyelmeztető jeleket adjon, hiszen az életösztönök megpróbálják
felborítani az élet eltervezett menetét. Ám egy efféle nézet nem lehet
helyes (S. Freud, 1924. Kiemelés tőlem – E. F.).

A nézet helytelenségének bizonyításaképpen e ponton Freud

olyan lépésre szánta el magát, amit a hétköznapi tapasztalat
kezdettől fogva sugallt. Ekképpen fogalmaz:

Úgy tűnik, hogy feszültségérzetünkből közvetlenül észleljük az

ingerek mennyiségének növekedését, illetve csökkenését, és abban
sem kételkedhetünk, hogy létezik gyönyörteli feszültség és kínterhes
ellazulás is. A szexuális izgalmi állapot például nyilvánvalóan a
feszültség fokozódásának gyönyörteli állapota, de természetesen ez
csupán egy példa a sok közül.
A gyönyör és a kín érzését tehát nem tulajdoníthatjuk kizárólag
egy bizonyos mennyiség (mint az ingerek által kiváltott feszültség
jellemzőjének) növekedésének vagy csökkenésének, jóllehet nem
kis mértékben összefüggenek egymással. Úgy látszik, hogy ezek az
érzések nem ettől a mennyiségi faktortól függenek, hanem annak
egyes minőségi sajátosságaitól. Ha meg tudnánk mondani, melyek
ezek a minőségi sajátosságok, sokkal előrébb lennénk a lélektani
kutatások terén. Ki tudja, talán ezeknek az ingereknek a ritmusában,
időbeli egymásutánjában, az ingerek számának növekedésében és
csökkenésében fejeződik ki e minőségi tényező. A választ még nem
ismerjük (S. Freud, 1924).

Freud nem feszegette tovább ezt a kérdést, bár ő maga sem

elégedett meg ezzel a magyarázattal. Előállt inkább egy másik
értelmezéssel tisztán abból a célból, nehogy azt a végkövetkeztetést
kelljen levonnia, hogy a gyönyör és a destruktivitás gyakorlatilag egy
és ugyanaz. Ekként folytatta:

Bárhogyan van is, észre kell vennünk, hogy a nirvánaelv – mint a

halálösztön eleme – mélyreható változásokon esett át az élő
organizmusokban, amelyek révén örömelvvé változott, ennélfogva
ügyelnünk kell rá, hogy a két elvet még véletlenül se tekintsük
ugyanazon elv kétféle megnyilvánulásának. (…) A nirvánaelv a
halálösztön működését, míg az örömelv a libidó követelőzését fejezi
ki. Ez utóbbi módosítása, vagyis a valóságelvé, a külvilág befolyása
miatt vált szükségessé (S. Freud, 1924).

Egyértelműen kitűnik, hogy ez a magyarázat inkább elméleti

megalkuvás volt Freud számára, mint annak igazolása, hogy az
örömelv és a halálösztön nem azonosak.
Véleményem szerint Freudnak nem sikerült feloldania álláspontja
paradox voltát, bármilyen szellemesen érvelt is, ám a fontosabb
kérdés most nem az, hogy sikerült-e megvédenie álláspontját vagy
sem A döntő mozzanat az, hogy Freud pszichológiai gondolkodását
kezdettől fogva egyetlen axióma vezérelte, mely szerint bármely lelki
vagy idegrendszeri folyamatot az izgalomcsökkentési elv
szabályozza.
Pontosan ismerjük ennek az axiómának az eredetét. Maga Freud
idézi G. Th. Fechnert (1873) mint a gondolat szülőatyját. Ezt
olvassuk Freudnál:

Azonban gondolkodóba kell hogy essünk akkor, amikor azt

találjuk, hogy oly mélyre látó kutató, mint G. Th. Fechner, az örömről
és a kínról olyan felfogást vall, mely lényegében egybeesik azzal,
amit a pszichoanalitikus munka kényszerít ránk. Fechner eme
nyilatkozata kis művében: Einige Ideen zur Schöpfungs und
Entwicklungsgeschichte der Organismen, 1873 (Abschnitt XI. Zusatz
94.1.) található, és a következőképpen szól: „Amennyiben a tudatos
hajtóerők mindig az örömmel és kínnal vannak kapcsolatban,
annyiban az öröm és kín is elképzelhetők pszichofizikai
vonatkozásban stabilitásos és instabilitásos viszonyokkal, és erre
alapítható az a másutt még bővebben kifejtendő hipotézisem, hogy a
tudat küszöbét átlépő minden pszichofizikai mozzanat abban a
mértékben jár örömérzéssel, amennyiben bizonyos határon túl eltér
tőle, míg e között a két határ között, melyek az öröm és kín kvalitatív
küszöbének nevezhetők, az esztétikailag közömbösnek bizonyos
szélessége terül el (…)”.[345]
Azok a tények, melyek arra késztettek bennünket, hogy az
örömelv uralmát valljuk a lelki életben, kifejezésre jutnak abban a
feltevésben is, hogy a lelki készülék egyik törekvése az, hogy a
benne rejlő ingerület mennyiségét lehetőleg alacsony fokon vagy
legalábbis állandó színvonalon tartsa. Ez voltaképpen ugyanaz, csak
más megfogalmazásban, mert ha a lelki készülék munkája arra
irányul, hogy alacsony fokon tartsa az ingerület mennyiségét,
mindazt, ami fokozásra alkalmas, funkcióellenesnek, azaz kínosnak
kell érezni. Az örömelv az állandósági elvből (Konstanzprinzip)
vezethető le; az állandósági elvre valójában ugyanazon tények
alapján lehetett következtetni, melyek az örömelv elfogadására
késztettek bennünket. Behatóbb tárgyalás során úgyis azt fogjuk
találni, hogy a lelki készüléknek ez az általunk feltételezett törekvése
nem más, mint sajátos esete a stabilitásra való törekvés elvének,
mellyel Fechner az öröm- és kínérzéseket vonatkozásba hozta (S.
Freud, 1920/1991).

De nem Fechner volt a feszültségcsökkentési elv egyetlen

képviselője. A kor fizikájának energiafogalma ösztönzőleg hatott a
fiziológusokra, előszeretettel használták az energia fogalmát, az
energiamegmaradás elvét. Ha valóban ezek a fizikai elméletek
befolyásolták Freudot, akkor ebből fakadóan a halálösztön az
általános fizikai törvény egyik sajátos megjelenési formája csupán.
Nyomban szembetűnővé válik e következtetés tarthatatlansága, ha
eltöprengünk a szervetlen és a szerves anyag közötti különbségen.
René Dubos lényegre törő tömörséggel fogalmazta meg a
különbséget:

A fizika egyik legalapvetőbb törvénye szerint a világban fellelhető

anyag egyetemes hajlama a lefelé haladás, a feszültség
legalacsonyabb szintjének elérése, aminek során az anyag
állandóan veszít helyzeti energiájából és szervezettségéből Az élet
ezzel szemben szüntelenül létrehozza és fenntartja az anyag
véletlenszerű mozgásából születő rendet. Nyomban megértjük e
tény rendkívüli jelentőségét, ha történetesen az élő organizmusokra
gondolunk – legyenek azok bár a legparányibbak vagy a
legnagyobbak és legfejlettebbek –, midőn végül elpusztulnak (R.
Dubos, 1962).

R. Kapp (1931) és L. S. Penrose (1931) angol szerzők élesen

bírálták azokat a próbálkozásokat, amelyekben a fizikai elméleteket
összekapcsolták a halálösztönnel, méghozzá olyan meggyőző
erővel, hogy „végül el kell vetnünk azt a gondolatot, hogy bármiféle
kapcsolat létezne az entrópia és a halálösztön között.”[346]
 Nincs különösebb jelentősége, hogy Freud összefüggésbe hozta-
e az entrópia és a halálösztön fogalmát. De ha nem tette is, az
izgalom és az energiának a lehető legalacsonyabb szintre való
csökkentésének elve lényegében a Dubos által a fenti idézetben
jelzett tévedésen alapul. Vagyis azon, hogy figyelmen kívül hagyják
az élő és az élettelen, az „organizmus” és a „dolgok” között fennálló
különbséget.
Annak érdekében, hogy a pszichológusok elszakadjanak a csakis
a szerves anyagokra érvényes törvényektől, a következő években
átpártoltak egy másik analógiához, a „homeosztázis” gondolatához,
amit Walter B. Cannon (1963) dolgozott ki. Ám Jones és mások, akik
ebben az elképzelésben Freud nirvánaelvének feltámadását vélik
felfedezni, valójában összekeverik a két elvet. Freud az izgalmi
állapot megszüntetéséről – vagy csökkentéséről – beszél. Cannon
és a későbbi kutatók egy viszonylag stabil belső állapot
fenntartásának szükségessége mellett törnek lándzsát. A
stabilitásból következik, hogy kívánatos a belső állapot stabilitásának
fenntartása, az viszont egyáltalán nem, hogy az energiát a lehető
legalacsonyabb szintre kell csökkenteni. Ez a fogalomzavar
nyilvánvalóan abból fakadt, hogy a „stabilitás” és „állandóság”
kifejezések kétértelműek. Szemléltessük ezt egy egyszerű példával.
Ha egy szobában stabilan vagy állandó szinten akarjuk tartani a
hőmérsékletet – mondjuk egy termosztáttal –, akkor a hőmérséklet
nem mehet sem egy bizonyos érték alá, sem fölé. Ám ha az a cél,
hogy a hőmérsékletet a lehető legalacsonyabb szinten tartsuk, az
teljesen más feladatot jelent. A stabilitás homeosztatikus elve végső
soron ellentmond a teljes vagy részleges energiacsökkentési elvnek.
Nem lehet kétségünk, hogy Freud feszültségcsökkentési
alaptételének eredetét, amelyből az örömelv és a halálösztön fakadt,
a német mechanisztikus materializmusra jellemző
gondolkodásmódban kell keresnünk. Freud nem a klinikai
tapasztalataiból vezette le ezt az elképzelést. Egykori tanárai
fiziológiai elméletei iránti mély elkötelezettsége szinte
„axiomatikusán” rányomta bélyegét Freud gondolkodásmódjára és a
későbbiekben kidolgozott pszichoanalízisre is. Továbbá a
feszültségcsökkentési elv szűk keretek közé szorította a klinikai
megfigyeléseket és a belőlük kidolgozott elméletet, ami viszont nem
áll összhangban azzal a hatalmas mennyiségű adattal, amelyek azt
tanúsítják, hogy a tetszőleges korú emberek izgalomra vágynak,
ösztönzést keresnek, szerelmi vagy baráti kapcsolatokat alakítanak
ki, minél szorosabb kapcsolatra törekszenek a világgal. Más
szavakkal, úgy tűnik, hogy az ember éppúgy törekszik a feszültség
fokozására, mint a csökkentésére. Annak ellenére, hogy számos
pszichoanalitikust meglepetéssel töltött el a feszültségcsökkentési
elv korlátozott érvényessége, mégsem változtattak álláspontjukon,
inkább Freud metapszichológiai nézeteinek tanulságából és a
klinikai adataikból levont következtetésekből az elméletek különös
elegyét hozták létre.
Szükségünk van még egy mozzanatra ahhoz, hogy világosan
lássuk, Freud miként csapta be magát a halálösztön elméletének
érvényességét illetően. Ha figyelmesen olvassuk munkáit, azt
tapasztaljuk, hogy rendkívül óvatosan, mondhatni puhatolózva
beszél új elméleti konstrukcióiról, midőn első ízben a nyilvánosság
elé tárja őket. Nem állítja róluk, hogy igazak volnának, sőt
nemegyszer lekicsinylőén nyilatkozik róluk. Az idő múlásával
azonban egyre több hipotetikus konstrukciót alkotott, amelyek
elméletekké váltak, amelyekre megint csak újabb elméleti
építmények és elméletek kerültek. Vajon miért felejtett el kételkedni,
miért bízott vakon a nézeteiben? Nem könnyű válaszolni erre a
kérdésre. Az egyik lehetséges felelet talán az, hogy ő vált a
pszichoanalitikus mozgalom atyjává.[347] Azok a tanítványai, akik
vették a bátorságot, hogy bírálják elméleteinek alapvető elemeit,
vagy elhagyták mesterüket, vagy valamilyen módon kiszorították
őket a szakmai körökből. A mozgalom oszlopos tagjai – elméleti
képességeiket tekintve – túlságosan földhözragadtak voltak ahhoz,
semhogy követni tudják Freudot radikális elméleti fordulatai során.
Nem létezhettek egy rendíthetetlen dogma nélkül, amelyben
hihettek, és amely köré mozgalmukat szervezhették.[348] A tudós
Freud tehát bizonyos értelemben a mozgalom atyjának szerepébe
került Freud rabjává vált; vagy inkább fogalmazzunk másként: a
tanítómester Freud a hűséges, de kevésbé tehetséges tanítványok
szellemi rabjává vált.
 BIBLIOGRAPHY
For reasons of space this Bibliography does not list all materials
consulted, but, with a few exceptions, only those books and papers
specifically noted in the text or foot notes.

Abramova, Z. A. 1967. Palaeolithic Art in the U.S.S.R., trans.

Catherine Page. Arctic Anthrcpology, vol. 4. Moscow-Leningrad:
Akadcmiia Nauk SSSR. (Quoted in A. Marschaclc, ed. 1972; q.v.)
Ackermann, J. 1970. Heinrich Himmler als Ideologe. Göttingen:
Musté rsch mi dt.
Ackert, K. 1967. (Quoted in B. Kaada, 1967; q.v.)
Adorno, T. W.; Frenkel-Branswik, E.; Levinson, D. F.; and Sanford,
R. N. 1950. The Authoritarian Personality. New York: Harper & Bros.
Alanbrooke, Viscount [Alan Francis Brooke]. 1957. The Tuming of
the Tide. London: Collins.
Alee, W. C.; Nissen, H. W.; and Nimkofi, M. F. 1953. „A
Reexamina-don of the Concept of InsLmcL” Psych. Rev. 60 (5):
287–297.
Alexander, F. 1921. „Metapsychologische Betrachtungen/’ Intem.
Ztsch. /. Psychoanalyse. 6: 270-285. (Quoted in E. Jones, 1957; q.v.)
Altman, J. 1967. „Effects of Early Experience on B rain
Morphology.” In Malnutrition, Learning, and Behavior, ed. N. S.
Scrimshaw and J. E. Gordon. Cambridge: M.I.T. Press, 1972.
(Quoted in G. C. Quarton; T. O. Melnechuk; and F. O. Schmitt, 1967;
q.v)
–. 1967a. „Postnatal Growth and Differentiation of the Mammalian
Brain, with Implications for a Morphological Theory of Memory.” In
The Neurosciences: A Study Program, cd. G. C. Quarton; T. O.
Melnechuk; and F. O. Schmitt New York: Rockefeller Univ. Press,
1967.
and Das, C. D. 1964. „Autobiographic Examination of the
Effects of Enriched Environment on the Rate of Glial Multiplication
in the Aduit Rat Brain.” Hature. 204: 1161-1163. (Quoted by J.
Altman, in G. C. Quarton; T. O. Melnechuk; and F. O. Schmitt, 1967;
qv.)
 Altman, S. A. 1960. „A Field Study of the Sociobiology of Rhesus
Monkeys, Macaca mulata.” Tbesis, Harvard Univ. Unpublished.
Ames, O. 1939. Economic Annuals and Human Cultures.
Cambridge: Botánica! Museum of Harvard Univ.
Ammacher, P. 1962. „On the Significance of Freud’s Neurological
Background.” In Psychological Issues. Seattle: Univ. of Washington
Press.
Anderson, E. 1967. Plants, Man and Life. Rev. ed. Berkeley: Univ.
of California Press. (Isted. Boston: Little, Brown, 1952.)
Andreski, S. 1964. „Origins of War.” In The Hatural History of
Aggression, ed. J. D. Carthy and F. J. Ebling. New York: Acadermc.
–. 1972 Social Science as Scrcery. London: A. Deutsch.
Angress, W. T., and Smith, B. F. 1959. „Diaries of Heinrich
Himmler’s Early Years.” Journal of Modern History. 51 (Sept.)
Aramoni, A. 1965. Psicoanálisis de la Dinámica de un Pueblo
(México, Tierra de Hombres) [Pycho analys is of the dynarmcs of a
people (Mexico, land of men)]. Mexico: B. Costa-Amic, Editorial.
Ardrey, R. 1961. African Genesis. New York: Atheneum.
■-. 1966. The Territorial Imperative: A Personal Inquiry into the
Animal Origins of Property and Nations. New York: Atheneum.
Avis, V. See Washburn, S. L. 1958, jt. auth.
Bachofen, J J. 1967. Mylh, Religion and the Mother Right:
Selected Writings of Johann Jakob Bachofen, ed. J. Campbell; trans.
R. Man-heim. Princeton: Princeton Univ. Press. (Original cd. Das
Mutter-recht, 1861.)
Banks, C. See Haney, C. In press, jt. auth.
Bamett, S. A. 1958. „An Analysis of Social Behavior in WDd
Rats.” Proc. Zool. Soc. Lond. 130: 107-152.
_. 1958a. „Experiments on ‘Neophobia1 in WDd and Laboratory
Rats.” Brit. Jour. Med. Psychol. 49: 195-201.
_, and Spencer, M. M. 1951. „Feeding, Social Behaviour and
Interspecific Competition in Wild Rats.” Behaviour. 3: 229-242.
Bartell, G. T. 1971. Group Sex. New York: Peter H. Wyden.
Beach, F. A. 1945. „Bisexual Mating Behavior in the Male Rat:
Effects of Castratíon and Hormoné Administration.” Physiol. Zool.
18: 390.
– – 1955. „The Descent of Instinct” Psych. Rev. 62 (6): 401-410.
Beeman, E. A. 1947. „The Effect of Male Hormoné on Aggressive
Be-haYior in Mice.” Physiol. Zool. 20: 373.
Beg. M. A. See Southwick, C. H. 1965, jt. auth.
Belav, J. 1960. Trance in Bali. New York: CoIumhiaUniv. Press.
Bender, L. 1942. „Childhood Schizophrenia.” N e rv. Child. 1: 138-
140.
Benedict, R 1934. Pattems of Culture. New York: New American
Li-brary, Mentor.
. 1959. „The Natural History of War.” In An American
Anthropologist at Work, ed. M. Mead. Boston: Houghlon Mifflin.
Benjámin, W. 1968. „The Work of Art in the Age of Mechanical
Reproducción.” In llluminations by W. Benjamin; cd. and Introducdon
by H. Arendt; trans. H. Zohn. New York: Harcourt Brace Jovano-vich.
Bennett, E. L.; Diamond, M. C.; Krech, D.; and Rosenzweig, M. R.
1964. „Chemical and Anatomical Plasticity of the Brain.” Science.
146: 610-619. (Quoted by J. Altman in G. C. Quarton; T. O.
Melnechuk; and F. O. Schmitt, 1967; q.v.)
Bergounioux, F. M. 1964. „Notes on the Mentality of Primitive
Mam” In Social Life of Early Man, ed. S. L. Washburn. Chicago:
Aldine.
Berkowilz, L. 1962. „The Frustration-Aggression Theory
Revisited.” In Aggression: A Social Psychological Analysis by L.
Berkowitx. New York: McGraw-Hill.
–. 1967. „Readiness or Necessity?” Cont. Psychol. 12: 580-583.
–. 1969. „The Frustration-Aggression Hypothesis Revisited.” In
The Roots of Aggression: A Re-examination of the Frustration-
Aggression Hypothesis, ed. L. Berkowitz. New York: Atherton.
Bernfeld, S. 1934. „Ueber die Einteilung der Triebe.” Imago. 21.
■ —, and Feitelberg, S. 1930. „Der Entropiesatz und der
Todestrieb” [Principals of Entropy and the death ¡ristinet]. Imago. 17:
137-206. (Quoted in E. Jones, 1957; q.v. See alsó R. Kapp 1931.)
Bertalanffy, L. von. 1956. „Comments on Aggression.” Paper
presented at the 1956 Winter Meeting of the American
Psychoanalytic Association, New York City.
 –. 1968. General System Theory. New York: G. Braziller.
Bettelheim, B. 1960. The Informed Heart: Autonomy in a Klas s
Age. New York: Macmillan, Free Press.
Bexton, W. H.; He ron, W.; and Scott, T. H. 1954. „Effect of
Decreased Variation in the Sensory Environment.” Can Jour. of
Psych. 8 (2): 10-76.
Bingham, H. C. 1932. Gorillas in N at ive Habitat. Public a tion
No. 426. Washington, D.C.: Carnegie Inst. of Washington.
Bírd, H. G. See Clark, G. 1946, jt. auth»
Blanc, A. C. 1961. „Somc Evidence for the Ideclogies of Early
Man.” in Social Life of Early Man, ed. S. L. Washburn. Chicago:
Aldine.
Bleuler, E. 1951. Au lis tic Thinking, Organizaron and Pathology
of Thought. New York: Columbia Univ. Press.
_ 1969. Lehrbuch der Psychiatrie. llth ed. Heidelberg:
SpringerVerlag.
Bliss, E. L., ed. 1968. Root s of Behavior. New York: Hafner.
Boulding, K. E. 1967. Review in Peace and War Report. (Mar.):
15-17.
Bourke, J. G. 1913. Der Vnrat in Sitté, Brauch, Blauben und
Gewchn-heitrecht der Völker [Scatalogical rites of all nations] with an
Intro-duction by S. Freud. Leipzig: Ethnologischer Verlag.
Bowlby, J. 1958. ‘‘The Naturc of the Child’s Tie to H is Mother.”
Int. Joum. of Psychoan. 39: 350-373.
. 1969. Auachmcnl and Love. International Psychoanalytic
Ltbrary. London: Hogarth.
. See Durbin, E. F. M. 1939, jt. auth.
Brandt, H. 1970. The Search for a Third Way. Garden City:
Double-day.
Braun, E. 1935. Diaries. Alexandria: Archives.
Brossé, J. 1972. Hitler avant Hitler. Paris: Fayard.
Bryant, J. 1775. Myihology. Voi. 2. London. (Quoted in J. G.
Bourke, 1913; q.v.)
Bucke, R. M. 1946. Cosmic Consciousness, ed. G. M. Acklom.
Rev. ed. New York: Dutton.
 Rullock, A. 1965. A Study in Tyranny. (Quoted in W. Maser, 1971;
q.v.)
Bullock, T. H. 1961. „The Origins of Patterned Nervous
Discharge.” Behaviour. 17: 48-59.
Burckhardt, C, 1965. (Quoted in P. E. Schramm, 1965; q.v.)
Burckhardt, K. J. 1960. Aieine Danziger Mission, 1937-39.
(Quoted in J. Ackermann, 1970; q.v.)
Burton, A. 1967. „„The Meaning of Psychotherapy.” Jour. of
Existentialism. 29.
Buss, A. H. 1961. The Psychology of Aggression. New York:
Wiley.
Cabot, C. (Quoted in C. and W. M. S. Russell, 1968; q.v.)
Cadogan, Sir A. 1972. The Diaries of Sir Alexander Cadogan
1938-1945, ed. David Dilks. New York: Putnam.
Caldwell, M. 1968. Indonesia. New York: Oxford Univ. Press.
Calhoun, J. B. 1948. „Mortality and Movement of Brown Rats
(Rattus norvegicus) in Artificially Supers aturatcd Populaíions.” Jour.
of Wild-life Management. 12: 167-172.
Campbell, B. G. 1966. Human Evolution. Chicago: Aldine.
Cannon, W. B. 1963. Wisdom of ihe Body. Rév. ed. New York:
Norton.
Carpenter, C. R. 1934. „A Field Study of the Behavior and Social
Relations of Howling Monkeys.” Comp. Psych. Monog. 10 (48).
Carrighar, S. 1968. ‘‘War Is Not in Our Genes. In Man and
Aggression, ed. M. F. A. Montagu. New York: Oxford Univ. Press.
Carthy, J. D., and Kbling, F. J., eds 1964. The Natural Hisiory of
Aggression. New York: Academic.
Childe, V. G. 1936. Man Makes Himself. London: Watts.
Chomsky, N. 1959. Review of Verbal Behavior by B. F* Skinner.
Lan
guage. 35: 26-58.
. 1971. „The Case Against B. F. Skinner.” The New York Review
of Books. (30 Dec.)
Church man, C. W. 1968. The System Approach. New York: Dell,
Delta Books.
 Clark, G., and Bird, H. G. 1946. „Hormonal Modification of Social
Behavior.” Psychosom. Med. Jour. 8: 320-331. (Quoted in J. P. Scott,
1958; q.v.)
Clarké, G. 1969. World Prehistory. New York: Cambridge Univ.
Press.
Clausewitz, K. von. 1961. On War, ed. F. N. Maude; trans. J. J.
Graham. Rev. ed. New York: Barnes & Noble. (1st ed. Vom Kriege,
1833) Chap. 2, sec. 17.
Cobliner, G. See Spitz, R. 1965, jt. auth.
Cole, S. 1967. The Neolithic Revolution. 7th ed. London: Trustees
of the British Museum.
Collias, N. (Quoted in C. and W. M. S. Russell, 1968; q.v.)
Darwin, C. 1946. The Descent of Man. London: Watts, (lst ed.f
1872.) The Ori gin of Species and the Descent of Man. New York:
Modern Library, 1936.
Das, G. O. See Altman, J. 1964, jt. auth.
Davie, M. R. 1929. The Evolution of War. Port Washington, N.Y.:
Kennikat.
Deetz, J. 1968. Discussion remarks. In Man, the Hunter, ed. R. B.
Lee and I. DeVore. Chicago: Aldine.
Delgado, J. M. R. 1967. „Aggression and Defense Under Cerebral
Radio Control.” In Aggression and Defense; Neural Mechanisms and
Social Patterns. Brain Funetien, voi. 5, ed. C. D. Clemente and D. B.
Lindsley. Berkeley: Univ. of California Press.
– –. 1969. Physical Control of the Mind. World Perspective Series,
ed. R. N. Anshen. New York: Harper & Row.
Dement, W. 1960. „The Effect of Dream Deprivation.” Science.
131: 1705-1707.
De River, J. P. 1956. The Sexual Criminal: A Psychoanalytic
Study. 2nd ed. Springfield, 111.: C. C. Thomas. (Quoted in H. von
Hentig, 1964; q.v.)
DeVore, I., ed. 1965. Primate Behavior: Field Studies of Primates
and Apes. New York. Holt, Rinehart & Winston.
–. 1970. (Quoted in D. Ploog and T. O. Melnechuk, 1970; q.v.)
. See Hall, K. R. L. 1965, jt. auth.
 –. See Lee, R. B. 1968, jt. auth.
Sec Washburn, S. L. 1971, jt. auth.
Doane, B. K.; Mahatoo, W.; Heron, W.; and Scott, T. H. 1959
„Changes in Perceptual Function afler Isolation.” Can. Jour. – of
Psych 13 (3): 210-219.
Dobzhansky, T. 1962. Mankind Evriving: The Evolution of the
Human Species. New Havcn: Yale Univ. Press.
Dollard, J.; Miller, N. E.; Mowrer, O. H.; Sears, G. H.; and Sears,
R R.
1939. Frustration and Aggression. New Haven: Yale Univ. Press.
Dubos, R 1962. The Torch of Life. Credo Series, ed. R. N. Anshcn.
New York: Simon & Schuster.
Dunayevskaya, R. Forthcoming. Philosophy and Revolution. New
York: Dell.
Durbin, E. F. M., and Bowlby, J. 1939. Personal Aggressiveness
in War.
New York: Columbia Univ. Press.
Durkheim, E. 1897. Le Suicide. Paris: Librarte Félix Alean.
Duyvendak, J. J, L. 1928. Introduction. In The Book of Lord
Shang, trans. J. J. L. Duyvendak. London. (Quoted in S. Andreski,
1964; q.v.)
Ebling, F. J. See Carthy, J. D. 1964, jt. auth.
Eggan, D. 1943. „The General Problem of Hopi AdjustmenL”
Amer.
Anthropolcgist. 45: 357-373.
Egger, M. D., and Flynn, J. P. 1963. „Effects of Eléctrica]
Stimulation of the Amygdala on Hypothalamically Elicited Attack
Behavior in Cats.” Jour. Neuro. Physiol. 26: 705-720. (Quoted in B.
Kaada, 1967; q.v.)
Eibl-Eibesfeldt, I. 1972. On Love and H ate: The Natural History
of Behavior Patterns, trans. G. Strachan, New York: Holt, Rinehart &
Winston.
Eiseley, L. 1971. „The Uncompleted Man.” In In the N ame of Life,
ed.
B. Landis and E. S. Tauber. New York: Holt, Rinehart & Winston.
Eisenberg, L. 1972. „The Human Natúré of Human Nature.” Science.
179 (14 Apr.)
Engels, F. 1891. The Origin of Family, Private Pro per ty and the
State, in the Light of the Researches of Lewis H. Morgan. New York:
Int. Univs. Press, 1942.
. See Marx, K., jt. auth.
Erikson, E. H. 1964. Childhood and Society. Rev. ed. New York:
Norton.
Ervin, F. R. See Mark, V. H. 1970, jt. auth.
Fabing, H. D. 1956. „On Going Berserk: A Neurochemical
Enquiry.”
Science Monthly. 83: 232-237.
Fantz, R. L. 1958. „Pattéra Vision in Young Infants.” Psych. Rec.
8: 43-47. (Quoted in D. E. Schecter, 1973; q.v.)
Fechner, G. T. 1873. Einige Ideen zur Schopfungs- und
Entwickiungs-geschichte der Organismen. Pt. 11, supp. 94.
Fenichel, O. 1953. „A Critique of the Death Instinct.” In Collected
Papers. lst series. New York: Norton.
Fischer, F. 1967. Germany s Aims in the First World War. New
York: Norton, (lst ed. Der Griff nach der Weltmacht. Düsseldorf:
Droste Verlag, 1961.)
Flaubert, G. 1964. The Legend of St. Juhan the Hospitaler. New
York: New American Library.
Fletcher, R. 1968. Instinct in Man. New York: Int. Univs. Press.
London: Allen & Unvvin. (lst ed. 1957.)
Fiint, R. W., ed. 1971. Selected Writings oi F. T. Marinetti. New
York: Farrar, Strauss & Giroux.
Flynn, J. P. See Egger, M. D. 1963, jt. auth.
Foerster, H. von. 1963. „Logical Structure of Environment and Its
Internál Representation.” In Interna! Design Conference, Aspen,
7962, ed. A. E. Eckerstrom. Zeeland, Mich.: Miller. Inc.
1970. „Molecular Ethnology.” In Molecular Mechanisms in
Memory and Learning. New York: Plenum.
–. 1971. „Perception of the Future and the Future of Perception.”
Address at the 24th Conference on World Affairs. Boulder: Univ.
of Colorado. 29 Mar.
 Foster, G. M. 1972. „The Anatomy of Envy.*’ Current
Anthropology. 13 (2): 165-202.
Freeman, D. 1964. „Uuman Aggression in Anlhropological
Perspective.*’ In Natural History of Aggression, ed. J. D. Carthy and
F. J. Ebling. New York: Academic, 1964.
Freuchen, P. 1961. Book of the Eskimos. New York: World.
(Quoted in E. R. Service, 1966; q.v.)
Freud, S. 1888. Hysteria. S.E., voi. 1.*
–. 1892. Sketches for the „Preliminary Communication of 189S
S. E., voi. 1.
. – . 1895. „The Clinical Symptomatology of Anxiety Neurosis.” In
On the Grounds for Detaching a Particular Syndrome from N
euros the nia under the Description of „Anxiety Neurosis.” S.E., voi.
3.
– – 1895a. Project for a Scientific Psychology. S.E., voi. 1.
– – 1897. Letter 75, to Fliess. Letters J873-I939. London:
Hogarth, 1961.
–-. 1898. Sexuality in the Development of Neurosis. S.E., voi. 3.
–-. 1900. The Interpretation of Dreams. S.E., voi. 3.
–. 1905. Three Essays on the Theory of Sexuality. S.E., voi. 7.
–. 1908. Character and Anal Eroticism. S.E., voi. 9.
–. 1908a. Civilized Sexual Morality and Modern Nervous Illness.
S.E., voi. 9.
–. 1909. Analysis of a Phobia in a Five-Year-Old Boy. S.E., voi.
10.
. 1913. Totem and Tabu. S.E., voi. 13.
–. 1914. On Narcissism. S.E., voi. 14.
–. 1915. Instincts and Their Vicissitudes. S.E., voi. 14.
. – . 1915a. The Unconscious. S.E., voi. 14.
–. 1915-1916. Introductory Leclures on Psychoanalysis. S.E., voi.
15.
–. 1916-1917. Introductory Lectures on Psychoanalysis. S.E., voi.
16.
–. 1920. Beyond the Pleasure Principie. S.E., voi. 18.
– – 1923. The Ego and the Id. S.E., voi. 19.
.. 1924. Economic Problem of Masochism. S.E., voi. 19.
 ♦Except for Letter 75, to Fliess (1897), the source for the works of
S. Freud noted throughout this book is the Standard Edition of the
Complete Psychological IVorks of Sigmund Freud (shorlened in this
Bibliography to „S.E.”), 23 vois., ed. J. Strachey. London: Hogarth
Press, 1886-1939.
. – – 1925. The Resistance to Psychoanalysis. S.E., vol. 19.
. 1927. The Future of an Illusion. S.E., voi. 21.
1930. Civilizálton and Its Discontents. S.E., voi. 21.
– 1931. Female Sexuality. S E., voi. 21.
1933. New Introductory Lectures. S.E., voi. 22.
. 1933a. Why War? S.E., voi. 22.
1937. Analysis Terminadle and Interminable. S.E., voi. 23.
–. 1938. (pub. 1940). An Outline of Psychoanalysis. S.E., voi. 23.
Fromm, E. 1932. „Die psychoanalytische Charakterologie und
ihre Bedeutung für Sozialforschung.” Ztsch. f. Sozialforschung. 1:
253-277. „Psychoanalytic Characterology and Its Relevance for
Social Psy-chology.*’ In The Crisis of Psychoanalysis by E. Fromm.
New York: Holt, Rinehart & Winston, 1970.
. – – 1934. „Die Sozialpsychologische Bedetung der
Mutterrechtstheorie.” Ztsch. f. Sozialforschung. 3: 196-277. „The
Theory of Mother Right and Its Relevance for Social Psychology.” In
The Crisis of Psychoanalysis by E. Fromm. New York: Holt, Rinehart
& Winston, 1970.
–; with the collaboration of E. Schachtel; A. Hartoch-Schachtel;
P. Lazarsfeld, et ai. 1936. „The Authoritarian Character Structure
of German Workers and Employees Before Hitler.” Unpublished.
–––. 1941. Escape from Freedom. New York: Holt, Rinehart &
Winston.
–. 1947. Man for Himself: An Inquiry into the Psychology of
Ethics. New York: Holt, Rinehart & Winston.
– – 1950. Psychoanalysis and Religion. New Haven: Yale Univ.
Press.
. 1951. The Forgottén Language: An Introduction to the
Understanding of Dreams, Fairytales, and Myths. New York: Holt,
Rinehart & Winston.
. 1955. The Sane Society. New York: Holt, Rinehart & Winston.
 . 1959. Sigmund Freud’s Mission. New York: Harper & Bros.
. 1961. Marx’s Concept of Man. New York: Frederick Ungar.
–—. 1963. The Dogma of Christ and Other Essays on Religion,
Psychology and Culture. New York: Holt, Rinehart & Winston. (Ist ed.
in German, 1931.)
. 1964. The Heart of Man. New York: Harper & Row.
1968. „Marx’s Contribution to the Knowledge of Man.** Social
Science Information. 7 (3): 7-17. (Reprinted in E. Fromm 1970;
q.v.)
– 1968a. The Revolution of Hope. New York: Harper & Row.
–. 1970. The Crisis of Psychoanalysis: Essays on Freud, Marx.
and
Social Psychology. New York: Holt, Rinehart & Winston.
– ––. 1970a. „Freud’s Model of Man and Its Social Determinants.”
In The Crisis of Psychoanalysis by E. Fromm. New York: Holt,
Rinehart & Winston.
–. 1970b. „The Oedipus Complex: Comments on the Case of
Little
Hans.” In The Crisis of Psychoanalysis by E. Fromm. New York:
Holt, Rinehart & Winston.
and Maccoby, M. 1970. Social Character in a Mexicon Village.
Englewood Cliffs, N.J.: Prentice-Hall.
; Suzuki, D. T.; and Martino, R. de. 1960. Zen Buddhism and
Psychoanalysis. New York: Harper & Bros.
–, and Xirau, R., eds. 1968. The Natúré of Man. New York:
Macmillan.
Garattini, S., and Sigg, E. B. 1969. „Relationship of Aggressive
Behavior to Adrenal and Gonadal Funetien in Male Mice.” In
Aggressive Behavior, ed. S. Garattini and E. B. Sigg. Amsterdam:
Excerpta Medica Foundation.
Gill, D. G. 1970. Violence Against Children. Cambridge: Harvard
Univ. Press.
Ginsberg, M. See Glover, E. 1934, jt. auth.
Glickman, S. E., and Sroges, R. W. 1966. „Curiosity in Zoo
Animáis.” Behaviour. 26: 151-188.
 Glover, E., and Ginsberg, M. 1934. „A Symposium on the
Psycbology of Peace and War.” Brit. Jour. Med. Psych. 14: 274-293.
Goodall, J. 1965. „Chimpanzees of the Gombe Stream Reserve.*’
In Primate Behavior: Field Studies of Primates and Apes, ed. I.
DeVore. New York: Holt, Rinehart & Winston.
–. See also Van Lawick-Goodall, J.
Gosliner, B. J. See Mahler, H. S. 1955, jt. auth.
Gower, G. 1968. „Man Has No Killer Instinct.*’ In Man and
Aggression, ed. M. F. A. Montagu. New York: Oxford Univ. Press.
Green, M. R., and Schecter, D. E. 1957. „Autistic and Symbiotic
Dis-orders in Three Blind Chüdren.” Psychiat. Quar. 31: 628-648.
Groos, K. 1901. The Play of Man. New York: D. L. Appleton.
Guderian, H. 1951. Erinnerungen eines Soldaten. Heidelberg.
(Quoted in J. Ackermann, 1970; q.v.)
Guntrip, H. 1971. „The Promise of Psychoanalysis.” In In the
Name of Life, ed. B. Landis and E. S. Tauber. New York: Holt,
Rinehart & Winston.
Guthrie, W. K. 1962. Earlier Presocratics and the Pythagoreans.
A History of Greek Philosophy, vol. 1. New York: Cambridge Univ.
Press.
– – 1965. Presocratic Traditions from Parmenides to Democritus.
A
History of Grcek Philosophy, voi. 2. New York: Cambridge Univ.
Press.
Guttinger, R. C. (Quoted in C. and W. M. S. Russell, 1968; q.v.)
Hall, K. R. L. 1960. „The Social Vigilance Behaviour of the
Chacma Baboon, Papio ursinus.” Behaviour. 16: 261-294.
– – 1964. „Aggression in Monkey and Ape Societies.” In The
Natural History of Aggression, ed. J. D. Caxthy and F. J. Ebling.
New York: Academic.
–, and DeVore, I. 1965. „Baboon Social Behavior.” In Primate
Behavior: Field Studies of Primates and Apes, ed. I. DeVore. New
York: Holt, Rinehart & Winston.
Hall, T. E. 1963. „Proxemics A Study of Man’s Spatial
Relalionships.” In Man s Image in Medicine and Anthropology, ed I.
Galdston. New York: Int. Univs. Press.
 –. 1966. The Hidden Dimension. Garden City: Doubleday.
Hallgarten, G. W. F. 1963. Imperialism vor 1914. Munich. C. H.
Becksche Verlagsbuchhandlung.
– – 1969. Als die Schattenfielen, Memoiren 1900-1968. Ullstein
Vlg.
Haney, C.; Banks, C.; and Zimbardo, P. In press. „Interpersonal
Dynamics in a Simulated Prison.” Int. Jour. of Criminology and
Penology. I.
Hanfstaengl, E. 1970. Zwischen Weissem und Braunem Haus
[Between the white and the brown house]. Munich: R. Piper.
Harlow, H. F. 1969. „William James and Instinct Theory.” In
William James, Unfinished Business, ed. B. Macleod. Washington,
D.C.: Amer. Psychol. Assoc.
; McGaugh, J. L.; and Thompson, R. F. 1971. Psychology. San
Francisco: Albion.
Hart, C. W. M., and Pihing, A. R. 1960. „The Tiwi of North
Australia.” In Case Histories in Cultural Anthropology. New York:
Holt, Rinehart & Winston.
Hartmann, H.; Kris, E.; and Loewenstein, R. M. 1949. The
Psychoana-lytic Study of the Child. Vois. 3, 4. New York: Int. Univs.
Press.
Hartoch-Schachtel, A. See Fromm, E. 1936.
Hayes, C. 1951. The Ape in Our House. New York: Harper &
Bros.
See Hayes K. J. 1951, jt. auth.
Hayes, K. J., and Hayes, C. 1951. „The Intellectual Development
of a Home-Raised Chimpanzee.” Proc. Amer. Phil. Soc. 95: 105-109.
Heath, R. G. 1962. „Brain Centers and Control of Behavior.” In
Psycho-somatic Medicine, ed. R. G. Heath. Philadelphia: Lea &
Fabiger.
, ed. 1964. The Role of Pleasure in Behavior. New York: Harper
& Row.
Hediger, H. 1942. Wildtiere in Gefangenschaft. Basel: Bruno
Schwab.
Heiber, H., ed. 1958. Reichfuhrer: Letters to and frem Himmler.
Deutsch veri ags anstalt.
 Heidel, A. 1942. The Babylonian Genesis: Enuma Elish. Chicago:
Univ. of Chicago Press.
Heisenberg, W. 1958. „The Representation of Nature in
Contemporary Physics.” Daedalus. 87(3): 95-108.
Helflerich, E. (Quoted in J. Ackermann, 1970, q.v.)
Helfner, R., and Kempe, C. H., eds. 1968. The Battered Child.
Chicago: Univ. of Chicago Press.
Helmuth, H. 1967. „Zum Verhalten des Menschen: die
Aggression.” Ztsch. f. Ethnologie. 92: 265-273.
Hentig, H. von. 1964. Der Nekrotope Mertsch. Stuttgart: F. Enke
Verlag.
Heron. W. 1957. „The Pathology of Boredom.” Sei Amer. (Jan.)
–; Doane, B. K.; and Scott, T. H. 1956. Con. Jour. of Psych. 10
(1): 13-18.
Henick, C. J. 1928. Brairts of Rats and Man. Chicago: Univ. of
Chicago Press. (Quoted by R. B. Livingston, 1967a; q.v.)
Herrigel, E. 1953. Zen in the Ari of Archery. New York: Pantheon.
Hess, W. R. 1954. Diencephalon Automatic and Extrapyramidal S
truc-tures. New York: Gruñe & Stratton.
Hinde, R. A. 1960. „Energy Models of Motivation.” In Readings in
Animal Behavior, ed. T. E. McGill. New York: Holt, Rinehart &
Winston.
. 1967. New Society. 9: 302.
Hitler, A. 1943. Mein Kampf, trans. R, Manheim. Boston:
Houghton Mifflin.
Hoebel, E. A. 1954. The Law of Primitive Man. Cambridge:
Harvard Univ. Press. (Quoted in E. R. Service, 1966; q.v.)
. 1958. Man in the Primitive World. New York: McGraw-Hill.
Holbach, P. H. D. 1822. Systeme Social. Paris. (Quoted in Die
Heilige Familie by K. Marx, 1844.)
Holt, R. R. 1965. „A Review of Somé of Freud’s Biological
Assump-tions and Their Influence on His Theories.” In
Psychoanalysis and Current Biological Thought, ed. N. S. Greenfield
and W. C. Lewis. Madison: Univ. of Wisconsin Press.
Horkheiraer, M-, ed. 1936. Autoritat und Familie. Paris: Librarie
Félix Alean.
 Howell, F. C. See Washburn. S. L. 1960, jt. auth.
Jacobs, P. A.; Brunton, M.; Melville, M. M.; Britain, R. P.; and
McClemont, W. F. 1965. „Aggressive Behavior: Mental Subnonnality
and the XYY Male.” Natúré. 208: 1351-1352.
James, W. 1890. Principies of Psychology. New York: Holt,
Rinehart & Winston.
–. 1911. „The Moral Equivalents of War. In Memories and Studies
by W. James. New York: Longman’s Green.
–. 1923. Outline of Psychology. New York: Scribner*s.
Jay, M. 1973. The Dialeclical Imagination. Boston: Little, Brown.
Jay, P. See Washburn, S. L., and Jay, P. 1968, jt. eds.
Jones, E. 1957. The Life and Work of Sigmund Freud. Vol. 3.
New York: Basic Books.
Kaada, B. 1967. Aggression and Defense: Neural Mechanisms
and Social Patterns. Brain Function, vol. 5, ed. C. D. Clemente and
D. B. Lind-sley. Los Angeles: Univ. of California Press.
Kahn, H. 1960. On Thermonuclear War. Princeton: Princeton
Univ. Press.
Kanner, L. 1944. „Early lnfantfle Autism.” Jour. Pediat. 25: 211-
217.
Kapp, R. 1931. „Comments on Bemfeld and Feitelberg’s
‘Principies of Entropy and the Death Instinct.* *’ Int. Jour. Psychoan.
12: 82-86.
Kempe, C. H. et al. 1962. „The Battered Child Syndrome.” Jour.
AMA.. 181 (1): 17-24.
. See Helfner, R. 1968. jt. auth.
Kempner, R. M. W. 1969. Das Dritte Reich am Kreuzverhör.
Munich: Bechtle Verlag.
KIÜYer, H., and Buey, P. C. 1934. „Preliminary Analysis of
Functions of the Temporal Lobes in Monkeys.” Arch. Neurol. Psych.
42: 929.
Koffler, F. See Tauber, E. W. 1966, jt. auth.
Kortlandt, A. 1962. „Chimpanzees in the Wild.” Sei Amer. 206 (5):
128-138.
Krausnick, H.; Buchheim, H.; Broszat, M.; and Jacobsen, H. A.
1968. Anatomy of the SS State. New York: Walker.
 Krebs, A. (Quoted in J. Ackermann, 1970; q.v.)
Kropotkin, P. 1955. Mutual Aid. Boston: Porter Sargent.
Kubizek, A. 1953. Adolf Hitler, Mein Jugenfreund [Adolf Hitler, the
friend of my youth]. Graz: L. Stocker Verlag.
Kummer, H. 1951. „Sozialcs Verhalten einer
Mantelpaviangruppe.” Beiheft Z– Schweizerischen Ztsch. f.
Psychologie und ihre Anwendun-gen 33: 1-91 (Quoted in C. and W.
M. S. Russel], 1968; q.v.)
Lagerspetz, K. M. J. 1969. „Aggression and Aggressiveness in
Labora-tory Mice.” In Aggressive Behavior, ed. S. Garattini and E. B.
Sigg. Amsterdam: Excerpta Medica Foundation.
Lancasier, C. S. See Washburn, S. L.f and Lancaster, C. S. 1968,
jt. auths.
Langer, VV. C. 1972. The Mind of Adolf Hitler, New York: Basic
Books.
Laughlin, W. S. 1968. „Hunting: An Integrating Biobehavior
System and Its Evolution ary Importance.” In Man, the Hunter, ed. R.
B. Lee and I. DeVore. Chicago: AJdine.
Lazarsfeld, P. See Fromm, E. 1936.
Lee, R. B. 1968. „What Hunters Do for a Living: Or How to Make
Out on Scarce Resources.” In Man, the Hunter, ed. R. B. Lee and I.
DeVore. Chicago: Aldine.
. – , and DeVore, 1. 1968. Man, the Hunter. Chicago: Aldine.
Lehrman, D. S. 1953. „Problems Raised by Instinct Theory: A
Critique of KoDrad Lorenz’s Theory of Instinctive Behavior.” Quar.
Rev. Biol. 28 (4): 337-364.
Lenin, V. I. Sochineniia. 4th ed. Vol. 35. (Quoted in R. A.
Medvedev, 1971; q.v.)
Leyhausen, P. 1956. „Verhaltensstudien an Katzen.” Bieh. z.
Ztsch. f. Tierpsychologie. (Quoted in C. and VV. M. S. Russell, 1968;
q.v.)
– ”1965. „The Commun al Organization of Solitary Mammals.”
Symposia Zool. Soc. Lond. No. 14: 249-263.
– – See Lorenz, K. 1968, jt. auth.
 Lindsley, D. B. 1964. „The Ontogeny of Pleasure: Neura] and
Behaviora] Development.” In The Role of Pleasure in Behavior, ed.
R. G. Heath. New York: Harper & Row.
Livingston, R. B. 1962. „How Man Looks at His Own Brain: An Ad-
venture Shared by Psychology and Neurology.” In Biologically
Oriented Fields. Psychology: A Study of a Science, ed. S. Koch.
New York: McGraw-Htll.
–. 1967. „Brain Circuitry Relating to Complex.Behavior.” In The
Neurosciences: A Study Program, ed. G. C. Quarton; T. O.
Melnechuk; and F. O. Schmitt. New York: Rockefeller Univ. Press.
. – . 1967a. „ReinforcemenL” In The Neurosciences: A Study Pro
gram, ed. G. C. Quarton; T. O. Melnechuk; and F. O. Schrnitt.
New York: Rockefeller Univ. Press.
Lorenz, K. 1937. „Uber die Bildung des Instinktbegrifles.” In Vber
tierisches und menschhches Verhalten. Munich: R. Piper, 1965.
– – 1940. „Durch Domestikation verursachte Störungen
arteigenec
Verhaltens.” Ztsch. l– angew. Psychol. Charakterkunde. 59: 75.
– – 1950. „The Comparative Method in Studying Innate Behavior
Patterns.” Symp. Soc. Exp. Biol. (Animal Behavior). 4: 221-268.
1952. King Solomon’s Ring. New York: Crowell.
– – 1955. „Über das Toten von Artgenossen.” Jahrb. d. Max-
PlanckGes. 105-140. (Quoted by K. Lorenz, 1966; q.v.)
–. 1964. „Riiualized Aggression.” In The Natural History of Ag
gression, ed. J. D. Carthy and F. J. Ebling. New York: Academic.
. 1965. Evolution and Modification of Behavior. Chicago: Univ.
of Chicago Press.
–. 1966. On Aggression. New York: Harcourt Brace Jovanovich
(lst ed. Das Sogenannte Böse, Zur Naturgeschichte der
Aggression [The so-called evil, natura] history of aggression].
Vienna: Borotha Schoeler Verlag, 1963.)
1970. „The Establishment of the Instinct Concept, ” trans
R. Martin, from the German papers pub. 1931-42. In Studies ir
Animal and Human Behavior. Cambridge: Harvard Univ. Press.
and Leyhausen, P. 1968. Antriebe lierischen und menschlichcn
Verhaltens. Munich: R. Piper.
 Maccoby, M. 1972. „Emotional Altitudes and Política! Choices.”
Poll-tics and Society. (Winter): 209-239.
–, 1972a. Technology, Work ar.d Characler. Program on
Technology and Society (a fina! review). Cambridge: Harvard Univ.
–. Forrhcoming (1974). Social Character, Work, and Technology
(working title).
. See Fromm, E. 1970, jt. auth.
MacCorquodale, K. 1970. On Chomskys Review of Verbal
Behavior by B. F. Skinner. Jour. of the Exp. Anal, of Behavior. 13 (1):
83-99.
MacLean, P. D. 1958. „The Limbic System wiih Respect to Self-
Preser-vation and the Preservation of the Species/* Jour. Nerv.
Ment. Dis. 127: 1-11.
Mahler, M. S. 1968. On Human Symbiosis and the Vicissitudes of
In-dividuation. Vol. 1. New York: Int. Univs. Press.
–, and Gosliner, B. J. 1955. „On Symbiotic Child Psychosis.** In
Psychoanalytic Study of the Child. New York: Int. Univs. Press.
Mahringer, J. 1952. Vorgeschichtliche Kultur. Benziger Verlag.
Maier, N. R. F., and Schneirla, T. C. 1964. Principies of Animal
Pry-chology. New York: Dover.
Marcuse, H. 1955. Eros and Civilization. Boston: Beacon.
–. 1964. One Dimensional Man. Boston: Beacon.
Marinetti, F. T. 1909. Futurist Manifesto. See Flint, R. W., ed.
1971.
– –. 1916. Futurist Manifesto. See Flint, R. W., ed. 1971.
Mark, V. H., and Ervin, F. R. 1970. Violence and the Brain. New
York: Harper & Row.
Marshack, A. 1972. The Roots of Civilization. New York: McGraw-
Hill.
Marx, K. 1906. Capital. Vol. 1. Charles S. Kerr. New York: Int
Univs. Press.
, and Engels, F. Gesamtausgabe (MEGA) [Complete works of
Marx and Engels]. Voi. 5. Moscow.
Maser, W. 1971. Adolph Hitler, Legende, Mythos, Wirkiichkelt.
Munich: Bechtle Verlag.
 Maslow, A. 1954. Motivation and Personality. New York: Harper &
Bros.
Mason, W. A. 1970. „Cbimpanzee Social Behavior.” In The
Chimpanzee, ed. G. H. Boume. Vol. 2. Baltimore: Univ. Park.
Mat the vvs, L. H. 1963. Symposium on Aggression. Institute of
Biology.
Maturana, H. R., and Varela, F. G. Forthcoming. Autopoietic
Systems.
Mayo, E. 1933. The Human Problems of an Industrial Civilization.
New York: Macmillan.
McDermott, J. J., ed. 1967. The Writings of William James: A
Compre– hensive Edition. New York: Random House.
McDougall, W. 1913. „The Sources and Direction of Psycho-
Physical Energy/* Amer. Jour. of Insanity. 69.
–. 1923. An Introduction to Social Psychology. 7th ed. Boston:
John W. Luce.
–. 1923a. An Outline of Psychology. London: Methuen.
. 1932. The Energies of Men: A Study of the Fundamentals of
Dynamic Psychology. New York: Scribner’s.
–. 1948. The Energies of Men. 7th ed. London: Methuen.
McGaugb, J. L. See Harlow, H. F. 1971, jt. auth.
Mead, M. 1961. Cooperation and Competition Among Primitive
Peoples.
Rév. ed. Boston: Beacon. (lst ed. New York: McGraw-HilI, 1937.)
Medvedev, R. A. 1971. Let History Judge. New York: Knopf.
Magargee, E. I. 1969. „The Psychology of Víolence: A Critica!
Review of Theories of Violence., , Prepared for the U.S. National
Commission en the Causes and Prevention of Violence, Task Forcé
III: Individual Acts of Violence.
Meggitt, M. J. 1960. Deserr People. Chicago: Univ. of Chicago
Press. (Quoted in E. R. Service, 1966; q.v.)
__ 1964. Aboriginal Food-Gatherers of Tropical Australia. Morges,
Switzerland: Int. Union for Conservation of Nature and Natural
Resources. (Quoted in E. R. Service, 1966; q.v.)
 Mellaart, J. 1967. £atal Hiiyiik: A Neolithic Town in Anatolia.
London: Thames & Hudson. New York: McGraw-Hill.
Melnechuk, T. O. See Ploog, D. 1970, jt. auth.
Menninger, K. A. 1968. The Crime of Punishment. New York:
Viking. Milgram, S. 1963. „Behavioral Study of Obedience.” Jour.
Abn. á Soc.
Psychol. 67: 371-378.
Millán, I. Forthcoming (1974). Carácter Social y Desarrollo [Social
character and development].
Miller, N. E. 1941. „Frustration-Aggression Hypothesis.” Psych.
Rev.
48: 337-342.
Milner, P. See Olds, J. 1954, jt. auth.
Monakow, C. von. 1950. Gehirn und Gewissen [Brain and
consciencej.
Zurich: Morgarten.
Montagu, M. F. A. 1967. The Human Revolution. New York:
Bantam.
■-. 1968. „Chromosomes and Crime.” Psychology Today. 2 (5):
42-44, 46-49.
. – . 1968a. „The New Litany of Innate Depravity: Or Original Sin
Revisited.’’ In Man and Aggression, ed. M. F. A. Montagu. New
York: Oxford Univ. Press.
Monteö, V. 1970. Indonésie. Paris: Horizons de France.
Moran, Lord. 1966. Churchill: Taken from the Diaries of Lord
Moran.
Boston: Houghton Miffiin.
Morgan, L. H. 1870. Systems of Sanguinity and Affinity of the
Human Family. Publication 218. Washington, D.C.: Smithsonian Inst.
. – , 1877. Ancien/ Society: Or Researches in the Lines of Human
Progress from Savagery Through Barbarism to Civilization. New
York: H. Holt.
Morris, D. 1967. The Haked Ape. New York: McGraw-Hill.
Moyer, K. E. 1968. „Kinds of Aggression and Their Physiological
Basis.” In Communication in Behavioral Biology. Pt. A. voi. 2. New
York: Academic.
 Mumford, L. 1961. The City in History. New York: Harcourt Brace
Jovanovich.
–. 1967. The Myth of the Machine: Techniques in Human
Development. New York: Harcourt Brace Jovanovich.
Murdock, G. P. 1934. Our Primitive Contemporaries. New York:
Macmillan.
■-– 1968. Discussion remarks. In Man, the Hunter, ed. R. B. Lee
and I. DeVore. Chicago: Aldine.
Napier, J. 1970. The Roots of Mankind. Washington, D.C.:
Smithsonian Inst.
Narr, K. J. 1961. Urgeschichte der Kultur. Stuttgart: Kröner Verlag.
Nielsen, J. 1968. „Y Chromosomes in Male Psychiatric Patients
above 180 cms. Tall.” Brit Jour. Psychiat. 114: 1589-1590.
Nissen, H. W. 1931. „A Field Study of the Chimpanzee.” Comp.
Psych. Monog. 8 (36).
–. See Alee, W. C. 1953, jt. auth.
Nimkoff, M. F. See Alee, W. C. 1953, jt auth.
Okladnikov, A. P. 1972. (Quoted in A. Marshack, 1972; q.v.)
Olds, J-, and Milner, J. 1954. „Positive Re infor ce ment Produced
by Electrical Stimulation of the Septal Area and Other Regions of the
Rat Brain.” Jour. Comp. Physiol. 47: 419–428.
Oppenheimer, J. R. 1955. Address at the 63rd Annual Meeting of
the American Psych. Assoc. 4 Sept
Ozbekhan, H. 1966. „The Triumph of Technology: ‘Can* Implies
‘Ought.* „In Planning for Diversity and Chotee: Possible Futures and
Their Relations to the Non-Controlled Environment, ed. S. Anderson.
Cambridge: M.I.T. Press, 1968.
Palmer, S. 1955. „Crime, Law.” Criminology and Political Science.
66: 323-324.
Pastore, N. 1949. The Nature-Nurture Controversy. New York:
Columbia Univ. Press, Kings Crown.
Penfield, W. 1960. Introduction. In Neurophysiological Basis of
the Higher Functions of the Nervous System. Handbook of
Physiology. 12 vol., ed. J. Field. Sec. 1, voi. 3, ed. H. W. Magoun et
ai. Washington, D.C.: American Physiological Soc, Penrose, L. S.
1931. „Freud’s Theory of Instinct and Other Psycho-Bio-logical
Theories.” Inter. Jour. of Psychoan. 12: 92.
Perry, W. J. 1917. „An Ethnological Study of Warfare.” In
Manchester Memoirs. Voi. 61. Manchester: Manchester Literary and
Philosophical Society.
– – 1923. The Children of the Sun. London.
–. 1923a. The Growth of Civilization. New York.
Piaget, J. 1952. The Origins of Intelligence in Children. New York:
Int Univs. Press.
Picker, H. 1965. HillePs Tischgesprache im Fiihrerhauptquartier,
[Hitlers tablc taik in the Führer’s headquanersl, ed, and with an Intro-
duction by P. E. Schramm. Stuttgart: Seewald Verlag.
Piggott, S. 1960. „Theory and Prehistory.” In The Evolution of
Man: Mind, Culture and Society. Evolution after Darwin, voi. 2, ed. S.
Tax. Chicago: Univ. of Chicago Press.
Pilbeam, D. 1970. The Evolution of Man. London: Thames &
Hudson.
, and Simons, E. L, 1965. „Some Problems of Homioid
Classification.” Amer. Sei. 53: 237-259.
Pilling, A. R. See Hart, C. W. M. 1960, jt. auth.
Ploog, D. 1970. „Social Communication Among Animáis.” In
Neuro-Sciences: Second Study Program, ed. F. O. Schmitt. New
York: Rockefeller Univ. Press.
–, and Melnechuk, T. O. 1970. „Primate Communication.” In
Neurosciences Research Symposium Summaries. Voi. 4, ed. F.
O.
Schmitt; T– O. Melnechuk; G. C. Quarton; and G. Adelman.
Cambridge: M.I.T. Press.
Pollock, C. B. See Stcele, B. F. 1968, jt. auth.
Portmann, A. 1965. Vom Ursprung des Menschen. Basel: F. Rein
Laxdt.
Pratt, J. 1958. „Epilegomena to the Study of Freudian Instinct
Theory.” Jnt. Jour. of Psychoan. 39: 17.
Pribram, K. 1962. „The Neurophysiology of Sigmund Freud.” In
Experimental Foundation of Clinical Psychology, ed. A. J. Bachrach.
New York: Basic Books.
 Quarton, G. C.; Melnechuk, T. O.; and Schmitt, F. O., eds. 1967.
The Neurosciences: A Study Program. New York: Rockefeller Univ.
Press.
Radhill, S. X. 1968. „A History of Child Abuse and Infanticide.” In
The Báltered Child, ed. R. Helfner and C. H. Kempe. Chicago: Univ.
of Chicago Press.
Rapaport, D. C. 1971. Foreword. In Primitive War by H. H.
Turney-Hi¿h. 2nd ed. Columbia: Univ. of South Carolina Press,
1971.
Rauch, H. J. 1947. Arc h. f. Psychiatrie und Nervenkrankheiten.
Berlin: (Quoted in H. von Hentig, 1964; q.v.)
Rauschning, H. 1940. The Voice of Destruction. New York:
Putnam.
Réage, P. 1965. The Story of O. New York: Grove Press.
Rensch, B., ed. 1965. Homo Sapiens. Göttingen: Vanderhoek &
Ruprecht.
Reynolds, V. 1961. „The Social Life of a Colony of Rhesus
Monkeys (Macaca mulata).” Ph.D. thesis, Univ. of London. (Quoted
in C. and W. M. S. Russell. 1968; q.v.)
–, and Reynolds. F. 1965. „The Chimpanzees of the Bodongo
Forest” In Primate Behavior: Field Studies of Primates and Apes,
ed. 1. DeVore. New York: Holt, Rinehart & Winston.
Roe, A., and Simpson, G. C., eds. 1967. Behavior and Evolution.
Rev. ed. New Haven: Yale Univ. Press, (lst ed. 1958.)
Rogers, C. R., and Skinner, B F. 1956. „Some Issues Concerning
the Control of Human Behavior: A Symposium.” Science. 124: 1057-
1066.
Rowell, T. H. 1966. „Hierarchy in the Organization of the Captive
Baboon Group.” Animal Behavior. 14 (4): 430-443.
Russell, C., and Russell, W. M. S. 1968. Violence. Monkeys and
Man. London: Macmillan.
–. 1968a. „Violence: What Are Its Roots?” New Society. (24
Oct.): 595-600.
Sahlins, M. D. 1960. „The Origin of Society.” Sei. Amer. 203 (3).
– –. 1968. „Notes on the Original Affluent Society.” In Man, the
Hunter, ed. R. B. Lee and 1. DeVore. Chicago: Aldine.
 Salomon, H. von. 1930. Die Geächteten. Rowohlt, Taschenbuch
Aus-gabe. The Outlaws. London: Jonathan Cape, 1962.
Sauer, C. O. 1952. Agricultural Origina and Dispersáis. New York:
American Geographic Soc.
Schachtel, E. See Fromm, E. 1936.
Schaller, G. B. 1963. The Mountain Gorilla, Chicago: Univ. of
Chicago Press.
–. 1965. „The Behavior of the Mountain Gorilla.” In Primate
Behavior: Field Studies of Primates and Apes, ed. I. DeVore. New
York: Holt, Rinehart & Winston.
Schecter, D. E. 1968. „The Oedipus Complex: Considerations of
Ego Development and Parental Inter action.” Cont. Psychoart. 4 (2):
117.
– – 1973. „On the Emergence of Human Relatedness.” ln
Interpersonal Explorations i’n Psychoanalysis, ed. E. G. Witenberg.
New York: Basic Books.
– See Green, M. R. 1957, jt. auth.
Schneirla, T. C. 1966. Quar. Rev. Biol. 41: 283.
– – See Maier, N. R. F. 1964, jt. auth.
Schramm, P. E. 1965. Hitler ais militarischer Führer. 2nd ed.
Frankfurt: Atbenäum Verlag.
. See Picker, H. 1965.
Schwidetzki, I. 1971. Das Menschenbild der Biologie. Stuttgart: G.
Fischer Verlag.
Scott, J. P. 1958. Aggression. Chicago: Univ. of Chicago Press.
. 1968. „Hostility and Aggression in Animáis.” In Roots of
Behavior, ed. E. L. Bliss. New York: Hafner.
–. 1968a. „That Old-Time Aggression.” In Man and Aggression,
ed. M. F. A. Montagu. New York: Oxford Univ. Press.
–; Bexton, W. H.; Heron, W.; and Doane, B. K. 1959. „Cognitive
Effects of Perceptual Isolation.” Can. Jour. of Psych. 13 (3): 200-
209.
Sechenov, I. M. 1863. Reflexes of the Brain. Cambridge: M.I.T.
Press. (Quoted in D. B. Lindsley, 1964; q.v.)
Service, E. R. 1966. The Hunters. Englewood Cliffs, N.J.:
Prentice-Hall.
 Shah, S. A. 1970. „Report on XYY Chromosomal Abnormality.”
National Institute of Mental Health Conference Report. Washington,
D.C.: U.S. Govt. Printing Office.
Siddiqi, M. R. See Southwick, C. H. 1965, jt. auth.
Sigg, E.B. See Garattini, S. 1969, jt. auth.
Símmel, E. 1944. „Self-Preservation and the Death InstincL”
Psychoart, Quar. 13: 160.
Simons, E. L. See Pilbeam, D. R. 1965, jt. auth.
Simpson, G. G. 1944. Tempo and Mode in Evolution. New York:
Columbia Univ. Press.
– – 1949. The Meaning of Evolution. New Haven: Yale Univ.
Press.
–. 1953. The Ma¡or Features of Evolution. New York: Columbia
Univ. Press.
–. 1964. Biology and Man. New York: Harcourt Brace Jovanovich.
. See Roe, A. 1967, jt. eds.
Skinner, B. F. 1953. Science and Human Behavior. New York:
Macmillan.
– –. 1961. „The Design of Cultures.” Daedalus. 534–546.
– – 1963. „Behaviorista at Fifty.” Science. 134: 566-602. In
Behavior is m and Phenomenology, ed. T. W. Wann, Chicago: Univ.
of Chicago Press, 1964.
–. 1971. Beyond Freedom and Dignity. New York: Knopf.
. See Roger, C. R. 1956, jt. auth.
Smith, B. F. 1967. Adolf Hitler: His Family, Childhood and Youth.
Stanford: Hoover Inst., Stanford Univ.
. 1971. Heinrich Himmler: A Nazi in the Making, 1900-1926.
Stanford: Hoover Inst., Stanford Univ.
See Angress, S. J. 1959, jt. auth.
Smith, G. E– 1924. Essays on the Evolution oj Man. London:
Humphrey Miliord.
.___ 1924a. The Evolution of Man. New York: Oxford Univ. Press.
Smoll a, G. 1967. Studium Universale: Epochen der
Menschlichen
Frühieii, Munich: Karl Alber Freiburg.
 Southwick, C. H. 1964. „An Experimental Study of Intragroup
Agnostlc Behavior in Rhesus Monkeys (Macaca mulata)” Behavior.
28: 182-209.
–; Beg, M. A.; and Siddiqi, M. R. 1965. „Rhesus Monkeys in
North India.” In Primate Behavior: Field Studies oj Primates and
Apes, ed. I. DeVore. New York: Holt, Rinehart & Winston.
Speer, A. 1970. Inside the Third Reich: Memoirs of Albert Speer,
trans. R. and C. Winston; Introduction by E. Davidson. London:
Weiden-field & Nicholson. New York: Macmillan.
– – 1972. Afterword. In Hitler avant Hitler by J. Brosse. Paris:
Fayard.
Spencer, M. M. See Barnett, S. A. 1951, jL auth.
Spinoza, Benedictus de. 1927. Ethics. New York: Oxford Univ.
Press.
Spitz, R., and Cobliner, G. 1965. The First Year of Life: A Psycho-
analytic Study of Normal and Deviant Development of Object
Relations. New York: Int. Univs. Press.
Spoerri, T. 1959. Ueber Nikrophile. Basel. (Quoted in H. von
Hentig, 1964; q.v.)
Sroges, R. W. See Glickman, S. E. 1966, jt. auth.
Steele, B. F.f and Pollock, C. B. 1968. „A Psychiatric Study of
Parents Who Abuse Infants and Small Children.” In The Battered
Child, ed. R. Helfner and C. H. Kempc. Chicago: Univ. of Chicago
Press.
Steiner, J. M. In preparation. Study based on interviews with
former Nazi concentration camp guards.
Stewart, U. H. 1968. „Causal Factors and Processes in the
Evolution of Prefarming Societies.” In Man, the Hunter, ed. R. B. Lee
and L DeVore. Chicago: Aldine.
Strachey, A. 1957. The Uneonscious Motives of War. London:
Allen & Unwin.
Strachey, J., ed. 1886-1939. Standard Edition of the Complete
Psycho-logical Works of Sigmund Freud. 23 vols. London: Hogarth.
–. 1961. Editor’s Introduction. In Civilizálton and Its Discontents
by S. Freud. S.E., vol. 21.
 Sullivan, H. S. 1953. Jnterpersonal Theory of Psychiatry. New
York: Norton.
Tauber, E., and Koffler, F. 1966. „Op tom o tor Response in
Human Infants to Apparent Motion: Evidencc of Inactiveness.”
Science. 152: 382-383.
Tax, S., ed. 1960. The Evolution of Man: Mind, Culture and
Society, Evolution After Darwin, voL 2. Chicago: Univ. of Chicago
Press.
Thomas, H. 1961. The Spanish Civil War. New York: Harper &
Bros.
Thompson, R. F. See Harlow, H. F. 1971, jt. auth.
Thucydides. 1959. Peloponnesian War: The Thomas Hobbes
Translation, ed. David Grene. 2 vois. Ann Arbor: Univ. of Michigan
Press.
Tinbergen, N. 1948. „Physiologische Instinktforschung.”
Experientia. 4: 121-133.
–. 1953. Social Behavior in Animáis. New York: Wiley, 1968. „Of
War and Peacc in Animáis and Men.” Science. 160:
1411-1418.
Tönnies, F. 1926, Gesellschaft und Gemeinschaft. Berlin: Curtius.
Fundamental Concepts of Society, trans, and wilh a Supplement by
C. H. P. Loomis. New York: American Book, 1940.
Turnbull, C. M. 1965. Wayward Servants, or the Two Worlds of
the African Pygmies. London: Eyre & Spottiswoode.
Tumey-High, H. H. 1971. Primitive War. 2nd ed. Columbia: Univ.
of South Carolina Press, (lst ed. New York: Colutabia Univ. Press,
1949.)
Unamuno, M. de. 1936. (Quoted in H. Thomas, 1961; q.v.)
Underhill, R. 1953. fíere Come the PJ avaho. Washington, D.C.:
Bnr. of Indian AŰairs, U.S. Dept. of the Interior.
Valenstein, E. 1968. „Biology of Drives.” PJeurosciences
Research Pro-gram Bulletin. 6: 1. Cambridge: M.I.T. Press.
Van Lawick-Goodall, I. 1968. „The Behavior of Free-Living
Chimpan-zees in the Gombe Siream Reserve.” Animal Behavior
Monographs, ed. J. M. Cullen and C. G. Beer. Vol. I, pt. 3. London:
Bailliere, Tindall & Castle.
 – – 1971. In the Shadow of Man. Boston: Houghion Mifflin.
. See also Goodall, J.
Varela, F. C. See Maturana, H. R. Forthcoming, jt. auth.
Vollhard, E. (Quoted in A. C. Blanc, 1961; q.v.)
Waelder, R. 1956. „Critical Discussion of the Concept of an
Instinct of Destruction.” Bul. Phil. Assoc. 97-109.
Warlimont, W. 1964. Im Hauptquartier der Deutschen Wehrmacht
1939-1945. Frankfurt M. – Bonn.
Washburn, S. L. 1957. „Australopithecines, the Hunters or the
Hunted?” Amer. Anthropologist. 59.
– – 1959. ‘Speculations of the Interrelations of the History of Tools
and Biological Evolution.” In The Evolution of M arí s Capacity for
Culture, ed. J. N. Spuhler. Detroit: Wayne State Univ. Press.
–, ed. 1961. Social Life of Early Man. Chicago: Aldine.
. – , and Avis, V. 1958. „Evolution of Human Behavior.” In Be
havior and Evolution, ed. A. Roe and G. G. Simpson. Rev. ed.
New Haven: Yale Univ. Press, 1967.
–, and DeVore, 1. 1961. „The Social Life of Baboons.” Sei. Amer.
31 (June): 353-359.
, and Howell, F. C. 1960. „Human Evolution and Culture.” In
The Evolution of Man, ed. S. Tax. Chicago: Univ. of Chicago
Press.
–, and Jay, P., eds. 1968. Perspectives of Human Evolution. New
York: Holt, Rinehart & Winston.
, and Lancaster, C. S. 1968. „The Evolution of Hunting.” In
Man, the Hunter, ed. R. B. Lee and I. DeVore. Chicago: AJdine.
Watson, J. B. 1914. Behavior: An Introduction to Comparative
Psychology. New York: H. Holt.
– – 1958. Behaviorism. Chicago: Univ. of Chicago Press.
Weiss, P. 1925. „Tierisches Verhalten als ‘Systemreaktion.’ Die
Orien-tierung der Ruhestellungen von Schmetterlingen (Vanessa)
gegen Ltcht und Schwerkraft.” Biologia Generális. 1: 168-248.
_1967. „1 + 1 jL 2” [When one plus one does nőt equal two.j
In The Neurosciences: A Study Program, cd. G. C. Quarton; T. O.
Melnechuk; and F. O. Schmitt. New York: Rockefeller Univ. Press.
1970. „The Living System/’ In Beyond Reductionism, ed. A.
 Koestler and L. Smithies. New York: Macmillan.
White, B. L. See Wolff, P. 1965, jt. auth.
White, R. W. 1959. „Motivation Reconsidered: The Concept of
Compe-tence.” Psych. Rév. 66: 297-323.
Whitehead, A. N. 1967. The Function of Reason. Rev. ed. Boston:
Beacon.
Wicker, T. 1971. „Op-Ed” section. The New York Times. (18 Sept.)
Wiesel, E. 1972. Souls on Fire. New York: Random House.
Wolff, K. 1961. „Eichmann’s Chief, Heinrich Himmler.” Neue
Illustrierte. 17 (16): 20. (Quoted in J. Ackermann, 1970, q.v.)
Wolff, P., and White, B. L. 1965. „Visual Pursuit and Attention in
Young Infants.” Jour. Child Psychiat. 4. (Quoted in D. E. Schecter,
1973; q.v.)
Worden, F. G. Forthcoming. Scientific Concepts and the Natúré of
Con-scious Experience. American Handbook of Psychiairy, voi. 6.
New York: Basic Books.
Wright, Q. 1965. A Study of War. 2nd ed. Chicago: Univ. of
Chicago Press.
Yerkes, R. M. and Yerkes, A. V. 1929. The Great Apes: A Study of
Anthropoid Life. New Haven: Yale Univ. Press.
Young, J. 1971. An Introduction to the Study of Man. New York:
Oxford Univ. Press, Clarendon.
Zeissler, A. 1943. Interview, June 24. (Quoted in W. C. Langer,
1972;
q.v.)
Ziegler, H. S. 1965. Adolf Hitler. 3rd ed. Göttingen: K. W. Schutz
Verlag.
, ed. 1970. Wer War Hitler? Beiträge zur Hitlerforschung,
herausgegeben in Verbindung mit dem Institut für Deutsch
Nachriegsge-schichte, Verlag der Deutschen Hochschul-lehrzeitung
[Who was Hitler? Contributions to the research on Hitler undertaken
in conjuno-tion with the Institute for Postwar History, publishing
house of the German high school teachers’ journal]. Göttingen:
Grabert Verlag.
Zimbardo, P. 1972. „Pathology of Imprisonment/* Trans-Action. 9
(Apr.): 4-8.
 • –. See Haney, C. In Press, jt. auth.
Zing Yang Kuo. 1960. „Studies on the Basic Factors in Animal
Fight-ing: VII, Inter-species Co’cxistence in Mammals.” Jour. Gen.
Psychol. 97: 211-225.
Zuckerman, S. 1932. The Social Life of Monkeys and Apes.
London: K. Paul, Trench, Tribner.
 JEGYZETEK

[1] Megjegyezzük, hogy Freud figyelmét sem kerülték el az agresszió típusaira jellemző
különbségek (lásd a Függeléket). Továbbá Freud a belső hajtóerőt nem behaviorista
szemszögből vizsgálta, sokkal inkább a megszokott hétköznapi szóhasználatot vette alapul;
ráadásul a legáltalánosabb fogalmakat választotta, hogy összhangban legyenek saját
általános kategóriáival, mint például a halálösztönnel.
[2] Az angol eredetiben a man szó szerepel ugyan, de a magyar nyelvben egészen
hasonló értelemben használjuk az emberi, ha férfira gondolunk. Pl. „Mit csinál otthon az
ember?”, azaz „Mit csinál otthon a férjed?”. (A ford. megj.)
[3] A későbbiek során a folyó szövegben az eredeti megjelenés szerepel a későbbi
hivatkozások egyértelműsége érdekében. Ha van magyar fordítás, mint ebben az esetben,
azt lábjegyzetben közöljük, és a későbbi említésekkor a magyar címet közöljük. Konrad
Lorenz: Az agresszió. Ford. Tandori Dezső és Zoltai Ildikó, Cartafilus Kiadó, Budapest,
2000. (A ford. megj.)
[4] Lorenz „etológiának” nevezte el az állati viselkedés tudományát, ami annál is inkább
különös, mert az etológia szó szerint „a viselkedés tudományát” jelenti (a görög ethosz
annyit tesz, mint „vezetni”, „norma”). Lorenz helyesebben tette volna, ha az állati viselkedés
tudományát inkább „állati etológiának” hívja. A jelző elhagyása arra utal, hogy úgy gondolta,
az emberi viselkedés is besorolható az állati viselkedés kategóriája alá. Érdekes, hogy John
Stuart Mill századokkal Lorenz előtt már használta az „etológia” terminust, a jellem
tudományát értette rajta. Ha dióhéjban szeretném összefoglalni könyvem lényegét, azt
mondanám, hogy „etológiával” foglalkozik, a Mill- és nem a Lorenz-féle értelemben.
[5] Lorenz újabban módosította a „velünk született” fogalmát, elismerve a tanulás
szerepét (K. Lorenz, 1965).
[6] E helyütt csupán időlegesen használom a már kissé elavult „ösztön” kifejezést. A
későbbiekben az „organikus hajtóerő” fogalmát fogom használni helyette.
[7] Lásd R. B. Livingston (1967) a kérdéssel kapcsolatban; arról, hogy ezek némelyike
milyen mértékben agyunkba programozott, majd a 10. fejezetben szólok bővebben.
[8] Holbach kijelentését természetesen kora filozófiai gondolkodásának kontextusában
kell értenünk. Buddha vagy Spinoza követője teljesen más szenvedélyfogalmat használ;
álláspontjuk szerint Holbach kijelentése empirikusan igaz az emberek többségére, ám
homlokegyenest szemben áll az emberi fejlődés céljával. Az eltérést az „irracionális
szenvedélyek” – becsvágy és kapzsiság –, valamint a „racionális szenvedélyek” – szeretet
és a többi érző lénnyel való törődés (későbbiekben részletesen tárgyalom) –
megkülönböztetéssel tudnám érzékeltetni. A lényeg azonban nem ez a különbség, hanem
az a gondolat, hogy pusztán a létfenntartás nem tesz bennünket emberré.
[9] A „salvation” a latin sal tőből ered, ami „sót” jelent (a spanyolban salud –
„egészség”). A jelentés onnan származik, hogy a só megvédte a húst az elbomlástól; a
„megváltás” tehát megvédi az embert a széthullástól (megvédi egészségét és jólétét).
Ebben az értelemben minden egyes embernek szüksége van „megváltásra” (néni teológiai
értelemben).
 [10] Az érdeklődőknek különösen R. Fletcher (1968) átfogó ösztönelmélet-történetét
ajánlom.
[11] Freud agressziófogalmának részletes története és elemzése a Függelékben
található.
[12] Vö. D. S. Lehrman (1953) részletes, mára már klasszikussá vált munkájával,
amelyben áttekinti Lorenz (és N. Tinbergen) ösztönfogalmát, és bírálja Lorenz álláspontját.
továbbá Az agresszió bírálatához lásd L. Berkowitz (1967) és K. E. Boulding (1967)
munkáját. Lásd még N. Tinbergen Lorenz elméletére adott kritikai értékelését (1968) és L.
Eisenberg rövid, ám annál mélyrehatóbb bírálatát (1972).
[13] Később, főleg számos amerikai pszichológus és N. Tinbergen bírálatának hatására
Lorenz módosította állítását, megengedve a tanulás befolyását (K. Lorenz, 1965).
[14] A magyar fordítás 62. oldala.
[15] A gyűjtögető és vadászó emberek közötti agresszióról bővebben a 8. fejezetben
lesz szó.
[16] Köszönettel tartozom Kurt Hirschhorn professzornak, aki személyesen magyarázta
el a tárgyalt nézettel kapcsolatos genetikai problémákat.
[17] Úgy tűnik, Lorenz nem ismerte Freud munkáit első kézből, mikor Az agressziót írta.
Egyetlen közvetlen hivatkozást sem találunk Freud műveire, ami hivatkozás előfordul Freud
felfogásával kapcsolatban, azt pszichoanalitikus barátaitól hallotta; e nézetek sajnálatos
módon nem mindig pontosak, vagy Lorenz nem értette meg őket teljes egészében.
[18] A biológia megfigyelésből analógiás módszerrel társadalmi jelenségekre
vonatkozóan levont alaptalan következtetésre 1940-ben maga Lorenz szolgáltatott példát
egy nem túl szerencsés cikkben (K. Lorenz 1940), amelyben amellett érvel, hogy az állami
törvényeknek kell helyettesíteniük a természetes szelekció elveit, ha a szelekció nem
gondoskodik kellőképpen a faj biológiai szükségleteiről.
[19] N. Tinbergen kifejezése.
[20] A magyar fordítás 77. oldala.
[21] A magyar fordítás 144-145. oldala.
[22] A magyar fordítás 260. oldala.
[23] A magyar fordítás 304. oldala.
[24] A magyar fordítás 305-306. oldala.
[25] A magyar fordításban a harmadik (a ford. megj.).
[26] A magyar fordítás 310-311 és 316. oldala.
[27] Érdekes kérdés, hogy a polgárháborúk miért sokkal kegyetlenebbek és
pusztítóbbak, mint a nemzetek közötti összetűzések. A valószínű ok az, hogy a nemzetek
közötti háborúkban – legalábbis a modern háborúk esetében – nem az ellenség
elpusztítására és próbára tételére törekszenek. A legfőbb cél: olyan békefeltételek
elfogadására kell kényszeríteni az ellenfelet, amelyek károkat okoznak ugyan, de nem
fenyegetik a legyőzött ország lakosságának életét. (Semmi sem szemlélteti ezt jobban, mint
Németország, két világháború vesztese, amely példátlan virágzásnak indult a két vereség
után.) E szabály alól azok a háborúk a kivételek, amelyekben az ellenség fizikai
megsemmisítését vagy rabszolgasorba kényszerítését tűzték ki célul. Ilyenek voltak a – ha
nem is az összes – Róma által vezetett háborúk. A polgárháborúkban az ellenfelek ha nem
is egymás feltétlen, fizikai elpusztítására, de mindenképpen az ellenfél gazdasági,
társadalmi és politikai megsemmisítésére törekszenek. Ha ez a feltételezés helytálló, akkor
a pusztítás foka nagyrészt a fenyegetés mértékétől függ.
[28] Különösen szembetűnővé válik Lorenz frázisokban kimerülő fejtegetése, ha
elolvassuk William James The Moral Equivalents of War (1911) c. klasszikus munkáját.
[29] A magyar fordítás 324-325. oldala.
[30] A skinneri elmélet minden részletre kiterjedő elemzése fő problémánktól
túlságosan messzire vezetne, az alábbiakban ezért csupán a neobehaviorizmus
alapelveinek bemutatására szorítkozom, s kizárólag azon kérdéseket illetően térek ki a
részletekre, amelyek tárgyalásunk szempontjából különös jelentőséggel bírnak. Skinner
elméletének tanulmányozásához B. F. Skinner (1953) jó kiindulópont; az elvekkel röviden
Skinner (1963) alapján is megismerkedhetünk. Rendszerének legalapvetőbb feltevéseit s
ezeknek a kultúra szempontjából való jelentőségét utolsóként megjelent (1971) könyve
tárgyalja Érdemes ezt a Carl R. Rogers és B. F. Skinner közötti (1956) vitaanyaggal, ill. a B.
F. Skinner- (I961) tanulmánnyal is összevetni. Skinner álláspontjának kritikáját illetően I. N.
Chomsky (1959) írását; további érvek és ellenérvek olvashatók N. Chomsky (1971) és K.
MacCorquodale (1970) cikkeiben. Chomsky recenziói olyan alajtosak és nagyszabásúak,
emellett olyan kiválóan érvelnek a bennük kifejtett álláspont mellett, hogy e helyütt nem is
szükséges felidéznünk azokat. Chomsky pszichológiát illető nézetei mindazonáltal oly
mértékben eltérnek az általam vallottaktól, hogy a fejezetben néhány kritikai
megjegyzésnek is hangot kell majd adnom.
[31] Sok más behavioristával ellentétben, Skinner szerint a privát jelenségeket nem kell
feltétlenül kizárnunk a tudományos vizsgálat tárgyai közül, szerinte „nem valószínű, hogy a
tudás behaviorista elmélete alapján az ember belső világáról beható ismeretekkel fogunk
rendelkezni, még ha egyébiránt e világ nem is teljesen megismerhetetlen” (F. B. Skinner,
1963). Ezt az árnyalatnyi megkülönböztetést talán többnek is tarthatjuk, mint udvarias
főhajtásnak a lélek, a psziché, tehát a pszichológia hagyományos tárgya irányában.
[32] A gondolat részletesebb kifejtését 1. The Revolution of Hope (E. Fromm, 1968) c.
könyvemben. Ugyanerre a konklúzióra jutott tőlem függetlenül H. Ozbekhan is, The Triumph
of Technology: „Can Implies Ought” c. írásában (H. Ozbekhan, 1966).
Dr. Michael Maccoby hívta fel a figyelmemet fejlett ipari államok irányításának területén
végzett kutatásainak néhány eredményére, amelyek szerint „a lehetőség kényszert von
maga után” alapelv sokkal inkább érvényes azokban a társadalmakban, amelyekben a
termelést katonai kormányzás irányítja, mint azokban, amelyekben a gazdasági versengés
a döntő tényező. De még ha a fenti érvelés megállja is a helyét, két tényezőt akkor is
figyelembe kell vennünk: a közvetlenül vagy közvetetten a fegyveres erők számára dolgozó
gazdasági szektor méretét, másrészt azt a körülményt, hogy a szóban forgó alapelv
számos olyan ember gondolkodásába is beépül, akik közvetlenül nem kapcsolódnak az
ipari termeléshez. Ez utóbbira jó példa az űrutazásokat övező kezdeti rokonszenv, de
megemlíthetnénk a gyógyszeriparban érvényesülő azon tendenciát is, hogy mindenféle kis
szerkezetet alkalmaznak, függetlenül attól, hogy az adott cél eléréséhez szükséges-e vagy
sem.
 [33] Ugyanezt a logikát követve a kínzó és a megkínzott viszonyát is kölcsönösnek
kellene neveznünk, hiszen a szenvedő fél, fájdalmának jeleit kimutatva, kínzóját ezáltal
hatékonyabb módszerek megkeresésére sarkallhatja.
[34] A. H. Busséhoz több tekintetben is hasonló álláspontot képvisel L. Berkowitz; az
érzelmek motiváló szerepét ő sem zárja ki, lényegét tekintve azonban nem lép ki a
behaviorizmus keretei közül; az agresszió-frusztráció elméletet nem utasítja el, csupán
néhány ponton módosítja (L. Berkowitz, 1962 és 1969).
[35] „Említhetjük itt J. Robert Oppenheinier (1955) előadását, de sok kiváló
természettudós nyilatkozott hasonló értelemben.
[36] A két kifejezést idézőjelek közé teszem, mert használatuk gyakran nem a
legszabatosabb, helyenként a „szociálisan adaptálódott”, illetve a „szociálisan nem
adaptálódott” kifejezéseket helyettesítik.
[37] Az értelmező kérdőívek tapasztalataim szerint a csoportok mélyben munkálkodó –
s nagyrészt tudattalan – motivációinak tanulmányozása során hasznos eszköznek
bizonyulnak. Az értelmező kérdőív a (nyílt végű kérdésekre adott) válaszok nem szándékolt
jelentését analizálja, azokat nem betű szerinti jelentésük alapján, hanem egyfajta
karakterisztikus értelemben elemzi. A módszert a Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási
Központjában, 1932-ben alkalmaztam először, majd a 60-as években, egy kis mexikói falu
társadalmi szerkezetének feltárása során. Az első vizsgálat alkalmával munkatársam volt
Ernest Schachtel, a néhai Anna Hartoch-Schachtel és Paul Lazarsfeld (mint statisztikai
munkatárs) is. A munkát a 30-as évek közepén befejeztük, ám csupán a kérdőív, illetve
néhány tipikus válasz jelent meg nyomtatásban (M. Horkheimer [szerk.], 1936). A második
vizsgálat eredményét publikáltuk (E. Fromm és M. Maccoby, 1970). Maccoby és jómagam
olyan kérdőívet is kidolgoztunk, amely a nekrofil beállítódás feltárását célozza, s amely
Maccoby több csoportban is elvégzett kísérleteinek tanúsága szerint kielégítő
eredményeket hozott (M. Maccoby, 1972).
[38] Az alábbi idéztek mind S. Milgram (1963) tanulmányából valók.
[39] Valójában természetesen nem mértünk rájuk áramütéseket, ezt azonban a kísérleti
alanyok nem tudták.
[40] Ha azt külön nem jelezzük, az alábbi idézetek mind e közösen jegyzett
tanulmányból származnak, amelynek kéziratát dr. Zimbardo volt szíves rendelkezésemre
bocsátani.
[41] H. Sinimonson professzor és H. Brandt személyes közlése alapján, akik mindketten
éveket töltöttek koncentrációs táborokban mint politikai elítéltek. Ugyanezt más, nevük
elhallgatását kérő szemtanúk is megerősítették. Vö. H. Brandt (1970).
[42] Dr. J. M. Steiner értesített, hogy ő éppen egy ilyen interjúkon alapuló tanulmány
utómunkálatain dolgozik, ez a témához való értékes hozzájárulásnak ígérkezik.
[43] Ez idő tájt az őrök csupán akkor tartoztak írásbeli jelentést tenni, ha megöltek egy
fogva tartottat.
[44] Részletesebb leírás olvasható H. Brandt (197) könyvében.
[45] A játékattitűd dinamikájára a legújabb időkben M. Maccoby tanulmányai hívták fel a
figyelmemet, amelyekben a játékoknak az amerikaiak szociális karakterére gyakorolt
hatását vizsgálja (M. Maccoby, megjelenés előtt, vö. még M. Maccoby, 1972).
[46] Mindez a tévéreklámok egyik lényegi vonását juttathatja eszünkbe, jelesül azt, hogy
olyan atmoszférát hoznak létre, amely a fantázia és a valóság közötti határt szinte
észrevétlenné teszi, ezáltal is erősítve az „üzenet” hatását. A néző „tudja” ugyan, hogy ama
bizonyos szappan megvásárlásával életében nem következik be semmiféle csodálatos
változás – énjének másik fele azonban mégis hisz a dologban. Ahelyett, hogy élesen
meghúzná a való világ és a fikció közötti határvonalat, gondolatai továbbra is megragadnak
a valóság és az illúzió összefonódásának félhomályában.
[47] Ugyanezen okból az álombéli gyilkosság jelezheti ugyan ilyenfajta impulzusok
meglétét, ám semmit nem árul el azok intenzitásáról. A kvantitatív analízishez csupán az
álmok gyakori visszatérése nyújthat támpontot.
[48] Lásd E. I. Megargee (1969) remek áttekintését az erőszak pszichológiai
szakirodalmáról.
[49] A. H. Buss munkája mellett az elméletet tárgyaló irodalomból L. Berkowitz The
Frustration-Aggression Hypothesis Revisited (1969) tanulmányát ajánlom az olvasó
figyelmébe. Berkowitz kritikus ugyan, ám elfogadja az elmélet alapfeltevéseit; az olvasó
számos újabb kísérlettel is megismerkedhet munkájából.
[50] H. von Foerster (1970) egyenesen „triviális gépezetről” beszél.
[51] Lorenz és Leyhausen elmélete párhuzamba állítható a pszichoanalízis azon
csökevényes formájával, mely egyedül a vizsgált személy pszichohistóriájára koncentrál, az
adott pillanatban lezajló pszichikai folyamatok dinamikájának megértését viszont nem tartja
szükségesnek.
[52] A ‘nemorganikus’ jelző természetesen nem arra utal, hogy e késztetéseknek
nincsenek neurofiziológiai gyökerei, csupán arra, hogy nem organikus szükségletek váltják
ki őket, s nem is ilyeneket szolgálnak
[53] Különösképpen tetten érhető ez a macho szemlélet a férfias erények
megnyilvánulásaiban (A. Aramoni, 1965, 1. még E. Fromm és M. Maccoby, 1970).
[54] Történeti interpretációnk szempontjából a darwinizmus érvényességének kérdése
nem bír semmiféle jelentőséggel, az viszont, hogy figyelmen kívül hagyott olyan tényezőket,
mint például a kooperáció, talán e szempontból sem érdektelen, miként az elmélet
népszerűsége sem.
[55] A Freud által használt Trieb terminus, amelyet rendszerint ösztönnek fordítanak,
tágabb értelemben fejezi ki az ösztön fogalmát, szomatikus eredetű drive, amely kiváltja, de
nem határozza meg teljes egészében a viselkedést.
[56] Freud agresszióelmélete fejlődésének részletes elemzését a Függelékben találja
meg az olvasó.
[57] Freud karaktertanát leginkább a „rendszerelmélet” alapján érthetjük meg, amely a
század húszas éveiben indult fejlődésnek, és nagymértékben befolyásolta a gondolkodást á
természettudományok egyes ágaiban, mint például a biológiában, a neurofiziológiában és a
szociológia egyes területein. Ha valaki hiányolja a módszerességet e területeken, az
minden bizonnyal Freud karaktertanát és Marx szociológiai megközelítését sem értette
meg, hiszen ezekre egyaránt jellemző, hogy a társadalmat rendszerként szemlélik. P. Weiss
megalkotta az állati viselkedés elméletének általános rendszerét (P. Weiss, 1925). Két
utóbbi munkájában tömören összefoglalta a rendszerek természetéről vallott nézeteit.
Tudomásom szerint ez a legjobb bevezetés a témához (P. Weiss, 1967, 1970). Lásd még L.
von Bertalanffy (1968) és C. W. Churchman (1968).
[58] A későbbiek során további karakterekkel bővült a lista: szélsőséges tisztaságmánia
és pontosság; ezek egyúttal az eredeti anális késztetés válaszreakciójaként is értendők.
[59] Német munkások és alkalmazottak között végzett kutatásom nyomán jutottam
ehhez fogalomhoz (E. Fromm, 1936), lásd a lábjegyzetet a 48. oldalon, lásd még E. Fromm
(1932, 1941, 1970). T. W. Adorno és mások (1950) foglalkoztak a témával érintőlegesen, a
munkások és a munkavállalók autoriter karakterét vizsgálták, ám nem pszichoanalitikus
megközelítésben, és a karakter dinamikus fogalmát sem vették figyelembe.
[60] Erik H. Erikson (1964) elmélete alakításának késői szakaszában szintén hasonló
következtetésre jutott a „móduszok” fogalmával, ám nem hangsúlyozta kellő világossággal,
miben tér el Freudtól. A pírok indiánok körében végzett kutatásaival kimutatta hogy a
karaktert nem a libidális rögzülések határozzák meg; a libidóelmélet jelentős részét
visszautasítja, hogy teret hagyjon a társadalmi tényezőknek.
[61] „Általános tézisünket mindenképp ki kell egészítenünk a néhai Raul Hernández
Peón eredményével, aki azonosította az álomaktivitásnak megfelelő neurofiziológiai
struktúrákat; meg kell említenünk R. G. Heathnek a szkizofréniára és az unalomra, valamint
P. D. MacLeannek a paranoiára vonatkozó neurofiziológiai vizsgálatait. Freud
neurofiziológiai munkásságát K. Pribram (1962), neurológiai alapfeltevéseit P. Armnacher
(1962) tárgyalja, vö. még R. R. Holt (1965).
[62] Néhány év elteltével Bullock, továbbra is fenntartva alapálláspontjai, a fenti
megállapításhoz a következő – jóval optimistább hangvételű – megjegyzést fűzte hozzá:
„1958 óta az idegrendszer tudományában a magasabb rendű funkciók, mint például a
felismerés vagy az érzelmeken való uralkodás megértésében számottevő haladásnak
lehettünk tanúi, s bár a tanulást illetően még sok a fehér folt, az asszociáció
mechanizmusának feltárásában is komoly előrelépések történtek. Egyre közelebb kerülünk
az igazan releváns belátásokhoz, többek között arra vonatkozóan, hogy mi is valójában az
agresszió biológiai alapja, hogy vajon egyfajta hidraulikus mechanizmus alapján működik-e,
s hogy vajon e mechanizmus öröklött-e vagy nem.” (Bullock személyes közlését dr. T.
Melnechuk jegyezte fel, s írta meg nekem.)
[63] Nem csupán az idegrendszerrel foglalkozó tudományoknak és a pszichológiának
kell összefognia ahhoz, hogy létrejöjjön az ember tudománya – szükség van a
paleontológia, az antropologia, a történelem, a vallástörténet (legyen szó akár mítoszokról
akár rítusokról), a biológia, a fiziológia és a genetika eredményeire is. Az ember
tudományának tárgya az ember: méghozzá az ember, a biológiai és történeti fejlődés
eredményeként megjelenő lény, akit csupán aspektusainak összességét, azok kapcsolatait
feltárva érthetünk csak meg, akkor tehát, ha úgy tekintünk rá, mint egy számos
alrendszerből összeálló komplex rendszerben végbemenő folyamat végeredményére. A
viselkedéstudományok (a pszichológia és a szociológia; a terminus a Rockefeller
Alapítvány programjainak köszönhetően került be a köztudatba) főként azzal foglalkoznak,
hogy az ember mit tesz, s miként vehető rá, hogy bizonyos módon cselekedjen, nem pedig
azzal, hogy miért is csinálja azt, amit csinál, s hogy ki is ő valójában. S éppen ezáltal
gördítettek jelentős akadályt az ember egyesített tudománya létrejöttének útjába.
[64] Személyes közlés.
 [65] Ezúton mondok köszönetét azon szerzőknek, akik rendelkezésemre bocsátották
megjelenés előtt álló tanulmányaikat.
[66] Az alábbiakban a legfontosabb, általánosan elfogadott eredmények bemutatására
szorítkozom. Az utóbbi húsz évben e terület hatalmas fejlődésen ment keresztül, százával
merültek fel újabb és újabb problémák, amelyek részletes tárgyalása meghaladná
kompetenciámat, mindazonáltal nem is lenne célszerű az idézett irodalom túlságosan
részletes felidézése.
[67] A negyedik F-et, amelyet a művelt Olvasó nyilván azonosított, MacLean is csak
körülírja. [A ford.]
[68] A fent idézett szerzők némelyike szerint a ‘kontrollál’ terminus használata nem
igazán helyénvaló. Egyfajta, az agy más területein végbemenő folyamatokra adott
válaszreakcióként értelmezik, amely részek az ingerelt területtel is kölcsönhatásba lépnek.
[69] A neocortex ugyancsak szerepet játszik a dühös viselkedés kiváltásában, mint azt
K. Ackert (1967) kísérletei alátámasztották, amelyekben a kísérleti állatok agyából
eltávolították a temporalis polus neo-cortexét.
[70] L. V. H. Mark és F. R. Ervin (1970).
[71] A tanulmányokról hasznos összefoglaló: B. Kaada (1967).
[72] A medvék besorolása nem egyértelmű. Némely medvefaj mindenevő: megölnek és
elfogyasztanak ugyan kisebb vagy sebesült állatokat, de nem vadásznak úgy, mint például
az oroszlán. A szélsőséges éghajlati körülmények között élő jegesmedve azonban az
egészséges fókákat is becserkészi és megöli, ennélfogva valódi ragadozónak kell
tekintenünk.
[73] Vö. Mark és Ervin (1970); a tézist alátámasztják Egger és Flynn vizsgálatai, akik
szerint a hypothalamus oldalsó részének ingerlésével olyan viselkedésformákat sikerült
kiváltaniuk, amelyek a prédáját becserkésző vagy üldöző állatra emlékeztettek (M. D. Egger
és J P. Flynn, 1963).
[74] Fontos megjegyeznünk, hogy számos ragadozó – mint például a farkas –
fajtársaival szemben nem agresszív. Nemhogy nem ölik meg egymást (amit Lorenz nyomán
azzal is magyarázhatnánk, hogy a faj fennmaradása szempontjából alapvetően fontos
arzenál használatát korlátozni kell, hogy még hatékonyabban lehessen bevetni, amikor
valóban szükség van rá), de egymással kifejezetten barátságosak, nemritkán még
játékosak is.
[75] Az ember állítólagos ragadozó jellemvonásainak kérdését a 7. fejezetben
tárgyaljuk.
[76] „Valószínűleg nem véletlen, hogy Hobbes, aki szerint „az ember az embernek
farkasa”, egy juhtenyésztő ország polgára volt. Érdekes volna ebből szempontból is
megvizsgálni a gonosz farkasról szóló mesék eredetét és népszerűségük okait.
[77] Kummer és Reynolds vizsgálatairól beszámol C. és W. M. S. Russell (1968).
[78] Érdemes ezzel összevetni P. Leyhausennek a tömegesedést vizsgaló (1965)
tanulmányát, különösen a tömegesedésnek az emberre gyakorolt hatására vonatkozó
fejtegetéseit.
 [79] Hasonló jelenség emberek körében is megfigyelhető, midőn az éhezés inkább
csökkenti, semhogy fokozná az agresszivitást.
[80] E témában célszerű tanulmányozni T. E. Hall érdekes tanulmányait (1963, 1966) az
ember térigényéről.
[81] Jó példa erre az a deres fejű öreg csimpánz, aki csoportja vezetője maradt még
akkor is, amikor már jóval gyengébb volt fiatalabb társainál: a szabad életben, a temérdek
őt ért hatás eredményeként olyan bölcsességre tett szert, amely ellensúlyozta fizikai
gyengeségét.
[82] Ugyanezt emeli ki C. és W. M. S. Russell (1968 és 1968a) is.
[83] Hasonló nézetének adott hangot E. Mayo (1933) is.
[84] A főemlősök terepen történő megfigyelésének úttörői: H. W. Nissen (1931), aki
csimpánzokat, H. C. Bingham (1932), aki gorillákat és C. R. Carpenter (1934), aki
bőgőmajmokat figyelt meg természetes élőhelyükön. A kezdeti lelkesedés után a kutatások
mintegy húsz évig szüneteltek. A közben eltelt évek során csupán rövidebb időtartamú
megfigyeléseket végeztek, a hosszabb távú, gondosan előkészített kutatásokra az ötvenes
évek közepéig kellett várni, amikor a Kiotói Egyetemen, a Japán Majomtani Központban,
valamint a Cayo Santiagó-i rhesusmajom-kolóniában S. A. Altman vezetésével újabb
megfigyelésekhez kezdtek. Napjainkban ötvennél is több kutató dolgozik hasonló területen.
A főemlősök viselkedését tárgyaló tanulmányok legjobb válogatása az I. DeVore által
szerkesztett (1965) kötet, amelyet átfogó bibliográfiával is kiegészítettek. A kötet
tanulmányai közül e helyütt az alábbiakat emelném ki: K. R. L. Hall és I. DeVore (1965)
cikkét, C. H. Southwick, M. Bég és M. R. Siddiqi Rhesusmajtnok Észak-Indiában (1965), G.
B. Schaller A hegyi gorilla viselkedése (1965), V. és F. Reynolds A Bodongo-erdei
csimpánzok (1965) és Jane Goodall A Gombe folyami rezervátum csimpánzai (1965) c.
Írásait. Goodall 1965-ig folytatta kutatásait, újabb eredményeit – a korábbiakkal összevetve
– néhány évvel később, már asszonynevén publikálta: Jane van Lawick-Goodall (1968). A
fejezethez figyelembe vettem még A. Kortlandt (1962) és K. R L. Hall (.1964) tanulmányait
is.
[85] K. J. és C. Hayes, a főemlősök biológiájára szakosodott Yerkes Laboratórium
(Orange Park, Florida) munkatársai otthonukban felneveltek egy csimpánzkölyköt,
szisztematikus humanizáló idomításnak vetették alá; az állat IQ-ját kétéves és nyolc
hónapos korában 125-nek találták (C. Hayes, 1952, valamint K. J. Hayes és C. Hayes,
1951).
[86] Jóval ritkábban emlegetjük az – ösztönösen kialakított – hierarchia és a zsarnokság
között fennálló analógiát, mint a territorializmius és a patriotizmus között fennállót, holott az
érvelés logikai struktúrája azonos A magyarázat feltehetően abban keresendő, hogy a
zsarnokság velünk született mechanizmusára hivatkozni nem olyan népszerű dolog, mint
ha ugyanezt „a haza szeretete” esetén tesszük.
[87] Az állatokkal foglalkozó pszichológusok többsége nyilvánvalóan nem nevezné
„teljesen természetesnek” az – akármilyen – ketrecben kialakított körülményeket, különösen
akkor, ha a ketrec olyan kicsi, hogy a fal mellett futkosó állatok egymásnak ütköznek.
[88] Lásd még S. A. Barnett és M. M. Spencer (1951), valamint S. A. Barnett (1958,
1958a) tanulmányait.
 [89] Hasonló eredményre jutott az állatok harcának kísérleti megfigyelése alapján Zing
Yang Kuo (1960) is.
[90] Úgy vélem, hasonló okok húzódnak meg azon zsidó törvény mögött is, amely
megtiltja, hogy húst és tejet egyszerre fogyasszanak. A tej és a tejtermékek az életet, az élő
állatot szimbolizálják. Az, hogy nem lehet húshoz tejtermékeket fogyasztani, ugyanazt a
tendenciát jelzi, amelyről fentebb szóltunk: hogy éles határvonalat kell húzni az élő és a
táplálékul szolgáló élettelen állat között.
[91] Miután a New York-i Attica börtönében fogva tartott túszokat és az őket fogva tartó
elítélteket a börtönt megszálló rohamosztagosok egytől egyig lemészárolták, Tom Wicker
egy rövid, ám gondolatgazdag cikkben ugyanerre hívta fel a figyelmet. New York állam
kormányzóját, Nelson A Rockefellert idézi, aki a tragikus eseményekre ekképp
reagált:..Szívünk mélyen együtt érez az Atticában meggyilkolt túszok családtagjaival.
Wicker kommentárja: „Ha Atticában vagy az Egyesült Államok más börtöneiben és
korrekciós intézményeiben valami jóvátehetetlen történik, az ebben a mondáiban tetten
érhető: sem itt, sem a kormányzó vagy az állami tisztségviselők egyéb
megnyilvánulásaiban nem találkoztunk egyetlen szóval sem, amely a meggyilkolt elítéltek
hozzátartozói irányában mutatott volna részvétet.
Igaz ugyan, hogy a nyilatkozatok idején a túszok halálát még az elítéltek rovására írták,
ma már azonban bizonyosan tudjuk, hogy az állami vezetők adták ki a tűzparancsot a
falakon átmászó rendfenntartó erőknek, s a túszok az ő eltévedt golyóik által lelték
halálukat. De még ha valóban az elítéltek s nem a rendőrség lett volna okolható a
vérengzésért, attól az elítéltek szüleikkel, feleségükkel, gyermekeikkel egyetemben még
emberi lények maradtak volna. New York állam hivatalos szíve azonban velük már nem
tudott együtt érezni.
A dolog gyökere éppen ez: az elítélteket, különösen a feketéket, az esetek többségében
nem tekintik emberi lénynek, s nem is úgy bánnak velük. Kézenfekvő ezek után, hogy
családtagjaik sem számíthatnak többre.”
Wicker így folytatja: „A dolgokat rendezni kívánó speciális vizsgáló-bizottság képviselői
az elítéltektől újra és újra csak azt hallották: ők is emberi lények, s azt szeretnék, ha ennek
megfelelő bánásmódban részesülnének. Egy ilyen egyeztető tárgyalás alkalmával, midőn
az állami szervek képviseletében Walter Dunbar tárgyalt az elítéltek vezetőjével, Richard
Clarkkal, a két felet elválasztó acélrácson keresztül, Dunbar kijelentette: »30 év alatt soha
nem hazudtam egyetlen elítéltnek sem!« Clark halkan csak ennyit mondott: »És egy
embernek?«” (The New York Times, 1971. szeptember 18.)
[92] Ma is viták folynak arról, hogy a Ramapithecust az emberfélék közé kell-e
sorolnunk. (A vita részleteit illetően I. D. Pilbeam, [1970] könyvét.) Az érvek szinte kivétel
nélkül spekulációkon alapulnak, minek következtében eléggé ellentmondásosak. Az egyik
szerzőt követve gyökeresen más álláspont kifejtésével találkozunk, mintha valamelyik
kollégájának véleményére hagyatkoznánk. Céljaink szempontjából azonban az ember
evolúciójával kapcsolatos viták nem bírnak különösebb jelentőséggel, a folyamat döntő
lépéseinek bemutatása során csak olyan eredmények közlésére szorítkozom, amelyekre
vonatkozóan a szakemberek körében konszenzus látszik kialakulni. Valamennyi nyitott
kérdésre azonban még a legfontosabb állomások ismertetése kapcsán sem fogok kitérni,
ezzel ugyanis a tárgyalást szükségtelenül elbonyolítanám. Az alább következő elemzés
során döntően a következő munkákra támaszkodtam: D. Pilbeam (1970), J. Napier (1970),
J. Young (1971), I. Schwidetzki (1971), S. Tax (szerk., 1960), B. Rensch (szerk., 1965), A.
Roe és G. C. Simpson (1958, 1967), A. Portman (1965), S. L. Washburn és P. Jay (szerk.,
1968), B. G. Campbell (1966), valamint számos egyéb tanulmányra, amelyek közül
néhányról a szövegben még említést teszek.
[93] S. L. Washburn és F. C. Howell (1960) szerint nagyon valószínűtlen, hogy az igen
korai, kis testű Australopithecusok, amelyek alapvetően növényi étrendjüket hússal csupán
kiegészítették, kifejezett gyilkos faj lett volna, „az őket felváltó későbbi, nagyobb testű
rokonaik azonban minden bizonnyal el tudtak bánni kisebb méretű és/vagy fiatalabb
állatokkal. Arra már viszont nincs bizonyíték, hogy el tudták volna ejteni a pleisztocén kori
Afrika nagy testű növényevő emlőseit”. Ugyanezt az álláspontot képviseli Washburn már
egy korábbi cikkében (1957) is, amelyben így ír: „feltehetőén az Australopithecusok a
vadászatnak inkább célpontjai voltak, s nem maguk a vadászok.” Később azonban annak a
véleményének is hangot adott, hogy az emberfélék, az Australopithecust is beleértve,
„esetleg akár” vadászok is lehettek (S. L. Washburn és C. S. Lancaster, 1968).
[94] Washburn és Lancaster (1968) gazdag anyagot kínál a vadászó életmód minden
vonatkozásával kapcsolatban. Lásd még S. L. Washburn és V. Avis (1958).
[95] Ezt fejezte ki szélsőséges formában, amikor Thiers győztes serege lemészárolta a
francia kommün védőit.
[96] Vö. a Mahringer által idézett szerzőket. Hasonló felfogást találunk a navahó
indiánok vadászszertartásaiban. Vö. R. Underhill (1953).
[97] Laughlin megállapítása teljes mértékben egybevág Lewis Muniford fő tézisével,
amely arra vonatkozik, hogy az eszközhasználat milyen szerepet töltött be az ember
evolúciós fejlődésében.
[98] Manapság, amikor szinte mindent gépek végeznek, aligha van arra lehetőségünk,
hogy örömünket leljük készségeinkben. Talán a szabadidős tevékenységek művelése
okozta öröm, mondjuk az asztalosé, vagy az átlagember lelkesedése – amikor az ötvöst és
a szövőnőt figyeli munka közben – kivétel ez alól; másfelől a hegedűművész játéka fölött
érzett elragadtatásunkat sem csak a zene szépsége, hanem a hegedűjátékos virtuozitása
váltja ki. Azokban a kultúrákban, amelyekben a termelés kétkezi munkán alapul, és a
készségeknek döntő szerepük van, nyilvánvalóan öröm a munka, hiszen nap mint nap
használják a készségeiket, és annál nagyobb az öröm, minél többször van rá alkalmuk. Ha
a vadászatból fakadó örömöt a gyilkolásnak és nem a készségeknek tulajdonítjuk, ez
korunk emberének szemléletmódját tükrözi, akinek csakis az erőfeszítés eredménye számít
– esetünkben a legyilkolt állat és nem magának a vadászatnak a folyamata.
[99] Ez némileg eltérő formában nyilvánul meg például a vietnami háborúban, ahol az
„őslakos” ellenséget nem tekintették embernek. Lásd a 183. oldalt.
[100] Vö. még G. P. Murdock, 1968.
[101] Hasonló nézetet fejtett ki Helmuth de Terra paleoantropológus is (személyes
beszámoló).
[102] Vö. az általános megállapítást kiegészítő életszerű leírást, amelyben Turnbull az
afrikai mbutu pigmeusok primitív vadásztársadalmának mindennapjait mutatja be (C. M.
Turnbull).
[103] Service a következő társadalmakat elemzi: az eszkimók, az algonkinok, a kanadai
atabaszka vadászok, a Nagy-medence sosonjai, a Tűzföld indiánjai, az ausztrál őslakók, a
maláj-félszigeti szemangok és az Andaman-szigetek lakóit.
[104] Peter Freudien, 1961.
[105] M. J. Meggitt (1960, idézi F. R. Service, 1966) csaknem azonos következtetésre
jutott az ausztrál őslakosok idősebb tagjaival kapcsolatban. Vö. még E. Fromm (1941), a
racionális és irracionális tekintély között tett megkülönböztetéssel.
[106] R. B. Lee szintén megkérdőjelezi, hogy a vadászó-gyűjtögetők életét a létezésért
folytatott bizonytalan kimenetelű küzdelem jellemezte: „A vadászó-gyűjtögető életmódra
vonatkozó újabb adatok döntően más képet tárnak elénk” (R. B Lee és I. DeVore, 1968).
[107] Hasonló következtetésre jutott S. Piggott, aki így ír: „Néha még híres régészek is
abba a hibába esnek, hogy a történelem előtti társadalmakat tévesen, a fennmaradt anyagi
javak alapján ítélik meg. Lekicsinylő szavakat használnak, amikor a feltételezések szerint
egy sor tipologizált edényt rejtő helyszínről beszélnek, majd emocionális, sőt erkölcsi
tulajdonságokkal ruházzák fel az edények készítőit. Az egyszerű és tökéletlen
fazekasmunkákat ‘szegényesnek’ bélyegezték, bár e szegényesség abból fakadhatott, hogy
őseink képtelenek voltak olyan tárgyat maguk után hagyni, ami elnyerte volna a régész
tetszését” (S. Piggott, 1960).
[108] Lásd Q. Wright, 1965.
[109] Nem tárgyalok régi szerzőket, mint például W. J Perryt (1917, 1923 1923a) és G.
E. Smitht (1924, 1924a), mert nem veszik figyelembe a modern kutatók munkáit, és túl sok
helyet igényelne, ha méltatni akarnám, mivel járultak hozzá a kutatáshoz.
[110] D. C. Rapaport a Turney-High könyvéhez (H. H. Turney-High, 1971) írt
Előszavában idézi a világ talán legelismertebb hadtörténészét, Hans Delbriicköt, aki szerint
„Hérodotosznak két dologban volt igaza a marathóni csata eseményeinek
rekonstrukciójában: kik harcoltak egymással, és hogy ki győzött”.
[111] Lásd még S. Andreski (1964), aki az enyémhez és más, korábban idézett
szerzőkhöz hasonló álláspontot foglal el. Han Fej-ce kínai filozófus (Kr. e. 5. sz.) különösen
érdekes mondását idézi: „Őseink nem művelték meg a földet, amíg a növények és fák
gyümölcsei elegendő táplálékot nyújtottak. Az asszonyok sem szőttek, amíg a madarak és
állatok bundája biztosította a ruházkodást. Munka nélkül is meg lehetett élni, kevés ember
bőségben élt, ezért nem találtak okot a veszekedésre. Nem kellett nagy jutalmat, sem
súlyos büntetést alkalmazni, az emberek magukat kormányozták. Manapság nem
tekintenek nagynak egy ötgyermekes családot, és ha mindegyik gyereknek öt gyermeke
születik a nagypapa halála előtt, maris huszonötén vannak Sok emberre ínség vár,
keményen kell dolgozniuk, hogy legalább sovány hozamot érjenek el. Ennélfogva az
emberek hajba kapnak, jóllehet a jutalom is megduplázódik arányosan nő a szenvedés
lehetősége is, semmi sem menti meg az embereket a zavargásoktól.” (Az idézet J. J. L.
Duyvendak [1928] munkájából származik.)
[112] A következő elemzés során főként a következő szerzőkre támaszkodom: V. G.
Childe (1936), G. Clarké (1969), S. Cole (1967), J. Mellaart (1967), valamint Childe
álláspontjának vizsgálatában G. Smolla munkájára (1967). Eltérő javaslattal állt elő C. 0.
Sauer (1952). Sokat merítettem Mumford a lémával foglalkozó kutatásaiból (1961, 1967).
[113] Ez persze nem jelenti azt, hogy valamennyi vadászó ősünk nomád volt, és az
összes földművelő letelepedett életet élt. Childe több kivételt említ a szabály alól.
 [114] Childe-ot bírálták, mert elnagyolta a neolitikumban végbement fejlődést azzal,
hogy „újkőkori forradalomról” beszélt. Noha nem alaptalan a bírálat, másfelől viszont ne
felejtsük el, hogy a termelési módban bekövetkezett radikális változás jogossá teszi a
„forradalom” szó használatát. Vö. Mumford megjegyzésével, aki rámutat, hogy ha a nagy
mezőgazdasági változás idejét Kr e. 9000 és 7000 közé tesszük, akkor ellentmondásba
kerülünk azzal a ténnyel, hogy fokozatos folyamattal van dolgunk, amely hosszabb idő alatt,
négy, esetleg öt szakaszban ment végbe. (L. Mumford, 1967.) Mumford kiemelten idézi O.
Amest (1939) és E. Andersent (I952). Akik részletesebb és átfogóbb képet szeretnének
kapni az újkőkori kultúráról, javaslom, hogy olvassák el Mumford munkáját.
[115] Childe roppant érdekes megállapítást tesz a témával kapcsolatban: „Az agyag
tökéletesen formálható; úgy alakítható, ahogy az ember akarja. A kőből és a csontból
készült tárgyaknál határt szab a lehetőségeknek a nyersanyag alakja és mérete; csupán
némi farigcsálásra van mód. Ám a fazekas nem ismer ilyen korlátokat. Ő dönti el, mit készít;
bátran hozzáadhat még agyagot anélkül, hogy attól kellene félnie, hogy az anyag
összetartó ereje bánná. Amikor »alkotásról beszelünk, az agyagban rejlő szabadságra
gondolunk, »formát adunk annak, aminek nem volt formája«. Ez a gondolat újra és újra
visszatér az ember történelme során, ezt szemléltetik a Bibliából vett hasonlatok, amelyek
szintén a fazekas műhelyéből erednek” (V. G. Childe, 1936).
[116] Çatal Hüyük legrészletesebb leírásával az ásatásokat vezető régész, J. Mellart
(1967) szolgál.
[117] A következőkben több helyütt az „anyaközpontú” kifejezést fogom használni a
matriarchális helyett, mert utóbbi inkább azt fejezi ki, hogy a nő uralkodik a férfi fölött, ami
igaz is lehet bizonyos esetekben – mint például Mellaart szerint Hacilarban –, ám
valószínűleg nem áll Çatal Hüyükre, ahol a nő (az anya) nyilvánvalóan domináns szerepet
játszott, de ez nem nyilvánult meg alá- és fölérendeltségi viszonyokban.
[118] Vö. Mumford (1967) munkájával, hangsúlyozza a szexualitás szerepét a női
ábrázolásokban. Nincs is benne semmi kivetnivaló. Úgy tűnik, hogy egyedül az anatóliai
újkőkori kultúrából hiányzott a szexuális elem. Mindenesetre további vizsgálódást igényel
annak tisztázása, hogy a szexualitás szerepe más újkőkori kultúrákban miként érinti azt az
elméletet, mely szerint az összes újkőkori kultúrát matriarchális berendezkedés jellemezte.
[119] Ez feltehetően annak a következménye, hogy Engelsre (1870) nagy hatással volt
Bachofen (eredetileg 1861-ben megjelent) és Morgan (1870) munkája. Vő. Z. A. Abramova
(1967) munkájával, aki az anyaistennő kettős szerepét tárgyalja; ő egyfelől az otthon és a
családi tűzhely úrnője, másfelől az állatok, különösképpen a harci állatok korlátlan úrnője.
Lásd még A. P. Okladnyikov (1972) szovjet régész és antropológus művét aki rámutatott a
matriarchátus és a halálkultusz kapcsolatára. Vö. még Marsak (1972) érdekes
megközelítését a paleolitikum istennőiről, összefüggésbe hozta az istennőket a holddal és a
holdnaptárral.
[120] Vö. E. Fromm (1934, 1970e)
[121] Futólag megjegyeznénk, hogy számos magasan fejlett társadalomban – mint
például a középkori feudális társadalom – voltak olyan csoportok – mondjuk a céhek –,
amelyek tagjai nem a nyereségnövelésére törekedtek, hanem arra, hogy biztosítsák a
hagyományos életvitelhez elengedhetetlen szükségleteket. Minden bizonnyal tudtak róla,
hogy a felsőbb osztályok nagyobb fényűzésben élnek, ez azonban nem késztette őket
fölösleges fogyasztásra. Elégedettek voltak életükkel, nem vágytak többre. Ugyanez
érvényes a parasztokra is. A XVI. századi felkelések nem azért törtek ki, mert a résztvevők
annyit akartak maguknak, mint amennyi az uralkodó osztályoknak jutott, hanem
méltóságteli életet kívántak, és hogy a földbirtokosok teljesítsék hagyományos
kötelességeiket velük szemben.
[122] A kifejezés Childe-tól (1936) származik, Mumford (1967) azonban bírálja a
használatát.
[123] Childe felveti, hogy amikor felmerült az újabb földterületek megszerzése iránti
igény, a régi telepeseket vagy elűzték, és új telepesekkel töltötték be a helyüket, vagy a
hódítók uralma alá kerültek, ennélfogva a hódító háborúk valamilyen formában már azelőtt
kitörhettek, mielőtt az urbánus forradalom igazából megkezdődött volna. Childe azonban
elismeri, hogy ezt semmilyen régészeti bizonyítékkal nem tudja alátámasztani. Ezért arra az
álláspontra helyezkedik, hogy az urbánus forradalom nyitányaként, Kr. e. 6000 után „el kell
ismernünk, hogy voltak már háborúk, jóllehet csak elszórtan és időről időre került sor
villongásokra” (V. G. Childe, 1936). Mindenesetre a véres, hódító háborúk csak azután
váltak állandó intézménnyé, hogy a városállamok királyaikkal és társadalmi hierarchiájukkal
kifejlődtek.
[124] Ezt a nézetet a 11. fejezetben fejtem ki részletesebben.
[125] Több ez egyszerű egybeesésnél; ez abból fakad, hogy lényegében hasonló az
álláspontunk ebben a kérdésben, mindketten ugyanarra a különbségtételre helyezzük a
hangsúlyt: mi szolgálja az életet, és mi fojtja meg.
[126] Hálámat szeretném kifejezni a néhai Ralph Lintonnak, akivel szemináriumot
tartottam a Yale Egyetemen 1948-ban és 1949-ben a primitív társadalmak
jellemstruktúrájáról, mindazért, amit a szeminárium és magánbeszélgetéseink során tőle
tanultam. Tisztelettel adózom George P. Murdocknak is az ösztönzésért, aki maga is részt
vett ezeken a szemináriumokon, bár nézeteink alapvetően eltérőek maradtak.
[127] A zunyik, a dobuiak és a kvakiutlok.
[128] Az arapesek, a grönlandi eszkimók, a bacsigák, az ifugaók, a kvakiutlok, a
manuszok, az irokézek, az odzsibuák, a szamoaiak, a zunyik, a batongák, a dakoták és a
maorik.
[129] A tasmanok, az arandák, a szamoaiak, a szemangok, a tódák, a kazahok, az
ajnuk, a sarki eszkimók, a hajdák, a krík, az irokézek, a hopik, az aztékok, az inkák, a
vitotok, a hottentották és a gandák. Kihagytam az elemzésből az aztékokat és az inkákat,
mert magasan fejlett és bonyolult kultúrákban éltek, és ezért nem alkalmasak jelen
vizsgálódásunk céljaira.
[130] A mbutuk.
[131] A zunyikat és a kvakiutlokat R. Benedict és M. Mead írta le, az irokézeket és a
szamoaiakat M. Mead és G. P. Murdock, természetesen csak egyszer elemezzük őket. Az
E. R. Service (1966) által vizsgált primitív vadászó közösségek között szerepelnek a
szemangok, az eszkimók és az ausztráliai őslakók. A szemangok és az eszkimók az A-
rendszerbe, az ausztrálok a B-rendszerbe tartoznak. Kihagytam a hopikat az elemzésből,
mert társadalmi rendszerük túlságosan ellentmondásos, ezért nemigen sorolható be
egyetlen osztályba sem. Számos vonásuk alapján az A-rendszerbe kellene kerülniük, ám
ha az agresszivitásukat tekintjük, kétségek merülnek fel, nem inkább a B-rendszerbe
tartoznak-e (vö. D. Eggan, 1943).
[132] A szex megszállott hangsúlyozása egy amúgy örömtelen ember szájából a mai,
nyugati társadalmunkban sem ismeretlen jelenség, a „swingerek” csoportos szexet űznek,
és szélsőségesen életuntak, boldogtalanok, mint valami szalmaszálba, úgy kapaszkodnak a
szexuális kielégülésbe, hogy átmenetileg csillapítsák unalmukat és magányukat. De
idesorolhatók a fogyasztói társadalom azon rétegei – beleértve a fiatalabb generációk
tagjait – is, akik számára a szexualitás megszabadult mindenféle korlátozástól, és akik
számára a szex (a drogokhoz hasonlóan) az egyedüli menedék, ahol átmenetileg
elfeledhetik unott és búskomor lelkiállapotukat.
[133] S. Palmer (1955) a gyilkosság és az öngyilkosság arányát vizsgálta negyven
primitív, írásos kultúrával nem rendelkező társadalomban. Egybevette a gyilkosságokat és
az öngyilkosságokat, és destruktív cselekedetként osztályozta őket, majd összevetette a
gyakoriságukat a negyven közösségben. A tanulmányozott csoportok között egyetlenegy
volt, amelyben a pusztításhajlam alacsony értéket kapott (0-5); ebbe a csoportba nyolc
kultúra tartozott. Egy következő csoport közepes pusztításhajlam-értéket ért el (6-15);
tizennégy közösség tartozott ide. Az egyik csoportban nagyon magas lett a pusztításhajlam-
index (16-42), tizennyolc közösség népesíti be ezt a csoportot. Ha az alacsony és közepes
pusztításhajlamú közösségeket egy csoportnak vesszük, akkor huszonkét alacsony és
közepes pusztításhajlamú közösséggel tizennyolc nagyon agresszív társadalom áll
szemben. El kell ismerni mindazonáltal, hogy Palmer magasabb százalékértéket kapott,
mint amire en jutottam a harminc kultúra vizsgálata során.
[134] M. R. Davie (1929) például gazdag anyaggal támasztja alá a primitív
közösségekben tapasztalható pusztításhajlamot és mások kínzását. Vö. még Q. Wright
(1965) civilizált világok háborúiról szóló munkájával.
[135] Blanc kiemeli az ókori Görögországban dívó Dionüszosz-misztériumokat, és így ír:
„Végül nem lényegtelen megjegyezni, hogy Szent Pál korinthosziakhoz írott levelében
különösen erőteljesen hangsúlyozza Krisztus testének és vérének valóságos jelenlétét az
oltáriszentség rítusában: ez nagyon hatásos eszköznek bizonyult a kereszténység és a
főbb rítusok görögországi terjesztésében, hiszen megkönnyítette a tanok és az új
szellemiség elterjedését és elfogadását, minthogy a szimbolikus rituális étkezések a
dionüszoszi hagyományokban is kiemelten fontos szerepet játszottak, és mély érzelmeket
váltottak ki” (A. C. Blanc, 1961).
[136] Ugyanezt az álláspontot képviseli C. és W. M. S. Russell (1968a)
[137] L. von Bertalanffy az itt bemutatottal rokon nézeteket vall. Így ír: „Semmi kétség
afelől, hogy az emberi pszichében jelenlevő agresszív es destruktív tendenciák éppolyan
természetűek, mint a biológiai drive-ok Az agresszió legveszedelmesebb formái azonban,
amelyek kilépnek az önfenntartás és az önpusztítás esetein, az ember biológiai
sajátosságain túli vonásaiban gyökereznek abban, hogy gondolkodásában, nyelvében és
viselkedésében szimbólumrendszerek egész univerzumát képes megteremteni” (L. von
Bertalanffy, 1965).
[138] Dr. D. T. Suzuki személyes közlése.
[139] Vö. F. A. Beach (1945).
 [140] Az állítás vitatható: a becslések szerint az átlagos populációban az XYY-
kromoszómával rendelkezők aránya mintegy 35 ezrelék.
[141] L. még M. F. A. Montagu (1968) és J. Nielsen (1968) tanulmányait, valamint az
ezekben hivatkozott irodalmat.
[142] A téma legfrissebb áttekintése alapján S. A. Shah arra a megállapításra jut, hogy
az agresszió és az XYY-kromoszóma-konstelláció közötti kapcsolat létezését egyelőre nem
sikerült alátámasztani: „A konferencia résztvevői körében elfogadott nézet szerint a
bemutatott viselkedésbeli rendellenességek nemhogy ok-okozati hatást, de meg csak
szorosabb összefüggés fennállását sem támasztják alá. Egyelőre tehát nem jelenthetjük ki,
hogy az XYY-kromoszóma-hármas egyértelműen kapcsolatba hozható lenne a szóban
forgó rendellenességekkel. (…) A széles körben elfogadott nézet ellenére, az XYY
konstellációjú férfiak nem bizonyultak agresszívebbnek a normális kromoszómájú
társaiknál. Ezek az elhamarkodott és meggondolatlan spekulációk azonban azt
eredményezték, hogy az XYY férfiakat minden alap nélkül agresszívnek és erőszakosnak
bélyegzik” (S. A Shah, 1970).
[143] Az állatok párzása közben a hímek viselkedése gyakorta heves agresszió
benyomását kelti, az avatott megfigyelő elölt azonban nyilvánvaló, hogy a látszat nem felel
meg a valóságnak, s hogy a hímek – az emlősök között legalábbis – semmiféle sérülést
nem okoznak a nősténynek.
[144] L. még a szadizmus részletesebb tárgyalását a II. fejezetben.
[145] Jellemző, hogy az eredetileg viselkedést jelentő görög ‘ethosz’ szó vette fel az
‘erkölcsös’ jelentést is, miként az eredetileg ácsszerszámot jelölő ‘norm’ a ‘normális’ és a
‘normatív’ jelentéspárt is magába olvasztotta.
[146] Hálás vagyok dr. Juan de Dios Hernándeznek a jelenség neurofiziológiai
magyarázatára vonatkozó megjegyzéseiért, amelyeknek részleteiben itt – lévén túlságosan
szakmai jellegűek – nem áll módomban elmerülni.
[147] A történelem során lezajlott forradalmak nem terelhetik el a figyelmet arról, hogy a
serdülők és a gyerekek úgyszintén megvívják a maguk forradalmait saját, a gerillák
harcmodorára emlékeztető módszereikkel. Csökönyös tagadás, az evés, a szobatisztaság,
az ágyazás megtagadása mellett drasztikusabb eszközök is szerephez juthatnak mint
amilyen az autisztikus begubózás vagy a pszeudomentális debilitás. A felnőttek persze úgy
reagálnak, ahogy az bármely elittől elvárható, amelynek hatalmát kétségbe vonják.
Pozíciójuk védelmében erőszakhoz, gyakran megvesztegetéshez folyamodnak. A gyermek
végül behódol, s a folytonos bűnhődés helyett az alávetettséget választja. A győzelem
kivívásáig ebben a háborúban nincs kegyelem, az áldozatokkal tele vannak a kórházaink.
Mindenesetre kijelenthetjük: mindenki – a hatalommal bírók éppúgy, mint az elnyomottak –
egyaránt ismeri a tehetetlenség érzését, és legalább egyszer megtapasztalta, milyen is a
szabadságért harcolni. Éppen ezért feltételezhetjük, hogy valamennyi emberi lényben –
függetlenül biológiai adottságaitól – gyermekkorától fogva ott szunnyad a forradalom
lehetősége, s megfelelő körülmények között, akár hosszú idő elteltével is, újraéleszthető.
[148] Nem csak az embernek. Az állatkertekben fogva tartott állatok életminőségének
leromlása, amelyről az előzőekben már beszámoltunk, olyan mértékű, hogy az ellentétes
álláspont még akkor is tarthatatlan, ha olyan tekintély áll ki mellette, mint Hediger (H.
Hediger, 1942).
 [149] A bőrszín csak akkor ébreszt ilyen érzéseket, ha a tehetetlenség benyomásával
párosul. A japánokat csupán a század eleje óta, amióta hatalomra tettek szert, tartjuk
számon emberi lényekként, s a kínaiakról kialakított kép is csak a legutóbbi időkben kezdett
megváltozni. A fejlett technika birtoklása az emberként való létezés kritériumává lett.
[150] A narcizmus részletes tárgyalását I. Fromm (1964) [Az emberi szív, Háttér Kiadó,
Budapest, 1996, fordította Várady Szabolcs].
[151] A legutóbbi években a pszichoanalitikusok egy része az elsődleges narcizmus
létezését kétségbe vonta, mondván, a tárgyakhoz fűződő kapcsolatok sokkal hamarabb
megjelennek, mint azt Freud gondolta, A kutatók többsége ugyancsak elveti Freud azon
nézetét, miszerint az elmebetegek teljes ménékben narcisztikus személyiségek lennének.
[152] A következőkben a narcizmusnak kizárólag azokkal a megnyilvánulásaival
foglalkozunk, amelyekben valamilyen értelemben a nagyság jut kifejezésre. Van a
narcizmusnak egy másik formája is, a negatív narcizmus, amelyben az ilyen vonású
személyiség kizárólagosan saját egészségével van elfoglalva, olyan mértékben hogy az
már a hipochondriára emlékeztet – az ellenkező látszat ellenére, ez ugyanannak az
éremnek a másik oldala, amely mindazonáltal szempontunkból nem bír különösebb
jelentőséggel. A kétféle megnyilvánulási forma gyakran együttesen is előfordul, elegendő,
ha Himmler hipochondrikus jellegű problémáira gondolunk.
[153] A narcizmus és a kreativitás viszonya meglehetősen összetett, s sokkal
kiterjedtebb elemzést igényel, mint arra e helyütt lehetőség nyílhatna.
[154] Ami persze nem jelenti azt, hogy csupán felfújt léggömbnek kellene tekintenünk
őket, az esetek jelentős részében ez ugyan a helyzet, de akadnak kivételek. Woodrow
Wilson, Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill példának okáért mind kifejezetten
narcisztikus személyiségek voltak, ám politikai nagyságukhoz nem férhet kétség. E
nagyság azonban még nem igazolja önhittségüket és azt a meggyőződésüket, hogy
döntéseik helyességéhez nem fér semmi kétség, ami nemegyszer arrogáns viselkedésben
nyilvánult meg. Ugyanakkor narcizmusuk meg sem közelítette azt a szintet, amelyet Hitler
képviselt. Ez a magyarázata annak, hogy Churchill nem omlott össze lelkileg, miután
elveszítette az 1945-ös választást, s úgy vélem, ugyanezen okból kifolyólag Rooseveltnek
sem okozott volna különösebb megrázkódtatást, ha ehhez hasonló kudarcban lett volna
része – nem hagyhatjuk Persze figyelmen kívül, hogy még bukásuk után is sok csodálójuk
maradt volna. Wilson esete valamelyest eltérő; külön tanulmányi igényelne annak
tisztázása, hogy vajon nem okozott-e politikai veresége olyan mentális problémákat,
amelyek egyéb betegségeivel kölcsönhatásba léptek. Hitler és Sztálin esetében a diagnózis
teljesen egyértelmű. Hitler inkább meghalt, mint hogy átélje a vereséget. Sztálinon a német
támadás első heteiben, 1941-ben a lelki válság jelei mutatkoztak, élete utolsó éveiben
pedig, mikorra már annyi ellenséget szerzett, hogy többé nem tekinthette magát a népe
szeretett atyuskájának, feltehetően már a paranoia tünetei is jelentkeztek nála.
[155] Néha egészen szűk körű konszenzus is elégséges ahhoz, hogy valóságot
teremtsen: a szélsőséges esetet a két ember közös elképzelésén alapuló „valóság” alkotja
(folie a deux).
[156] L például A. Strachey (1957) könyvét, amellyel érdemes összevetni E. F. M.
Durbin és J. Bowlby (I939) művét amelyben a szerzők jó érveket hoznak fel amellett, hogy a
békés együttműködésre való hajlam éppoly természetes és alapvető emberi késztetés, mint
a harc – mindazonáltal a háborút ők is lényegében pszichológiai problémaként állítják be.
[157] A kézirat e fejezetének ellenőrzése idején, a Nemzetközi Pszichoanalitikai
Társaság Bécsben, 1971-ben megtartott 27. kongresszusán elhangzottak, úgy tűnik,
egyfajta nézőpontváltozást jeleznek a háború kérdését illetően. Dr. A. Mitschlerlich
megjegyzése szerint amennyiben a pszichoanalízis módszereit nem sikerül a társadalmi
problémákra alkalmazni, „valamennyi elméletünk eltűnik a történelem süllyesztőjében”
Aztán így folytatta: „Attól tartok, senki sem fog komolyan venni minket, ha továbbra is
amellett kardoskodunk, hogy a háborúk mind azért törnek ki, mert az apák gyűlölik a fiaikat,
s hogy a háború lényegében a fiák meggyilkolása. Ehelyett olyan elmélet megalkotására
kell törekednünk, amely megmagyarázza a csoportos viselkedést, azon az alapon, hogy a
társadalmi konfliktushelyzetek miként aktualizálják az individuális drive-okat.” Ilyen
kísérleteket már a harmincas években is kezdeményeztek, a Társaság azonban ilyen-olyan
ürügyekre hivatkozva ezeket sorra visszavetette. Az új kutatási terület megnyitásához az
erkölcsi támogatást Anna Freud adta meg a kongresszus végén, a következő, óvatosságra
intő megjegyzéssel: „Az agresszió végleges elméletével mindaddig várnunk kell, amíg
sokkal több klinikai esettanulmány rendelkezésünkre nem áll arra vonatkozóan, miben is áll
valójában az agresszivitás.” (Az idézetek a Herald Tribunepárizsi kiadásának 1971. július
29-i és 30-i számából valók.)
[158] Szalai István fordításában magyarul is olvasható a Cserépfalvi Kiadó Sigmund
Freud Műveit bemutató sorozatának V. kötetében: Társadalom-lélektani írások, Budapest,
1995. 255-265. o.
[159] Sok mindent elárul Thuküdidész beszámolója a peloponnészoszi háborúról.
[160] Az első világháború katonai, politikai és gazdasági jellegű aspektusainak irodalma
oly hatalmas, hogy még a legfontosabb művekre szorítkozó bibliográfia is sok-sok oldalt
töltene meg. A legalaposabb összefoglalások két kiváló történész munkái: G. W. F.
Hallgarten (1963) és F. Fischer (1967) könyvei.
[161] Mindazonáltal nem szabad túlbecsülnünk e tényező jelentőségét. Svájc, a
skandináv országok, Belgium és Hollandia példája elég jól bizonyítja, hogy az élet
egyhangúsága önmagában véve nem vezet althoz, hogy az emberekben háborús indulatok
gerjedjenek, feltéve, hogy országukat nem támadják meg, s kormányaik sem látják értelmét
annak, hogy háborút indítsanak.
[162] Jellemző e probléma szempontjából, hogy a hadifoglyokkal való bánásmódot
szabályozó nemzetközi egyezmény megkötésekor valamennyi hatalom egyetértett abban,
hogy minden kormánynak meg kell tiltani, hogy agitáljon hadifoglyok előtt a másik kormány
ellenében. Arról van tehát szó, hogy minden kormánynak jogában áll az ellenség katonáit
meggyilkolni, árulásra azonban nem késztethetik őket.
[163] Vö. ezzel a „primitív hadviselés” 8. fejezetbeli tárgyalását.
[164] A problémák némelyikét tárgyaltam The Sane Society (1955) és The Revolution of
Hope (1968a) c. könyveimben.
[165] Kivételt képeznek a görögök közül a sztoikusok, akik az emberek közötti
egyenlőség védelmében foglaltak állást, s a reneszánsz humanistái: Erazmus, Monis
Tamás és Juan Luis Vives.
 [166] Richard M. Bucke kanadai pszichiáter, Emerson barátja, merész és nagy
képzelőerővel megáldott gondolkodó; korában az észak-amerikai pszichológia egyik vezető
személyisége. Pszichiátriai munkássága napjainkra a feledés homályába merült ugyan,
Kozmikus tudat c. könyve (amelynek újabb, átdolgozott kiadása 1946-ból való) azonban
közel száz évig a nem szakmabeliek kedvelt olvasmánya volt.
[167] Érdemes ezzel összevetni a D. Pilbeam (1970) könyvében leírtakat, valamint M. F.
A. Montagu (1967) tanulmányát és G. Smolla (1967) könyvét is.
[168] Marxnak az emberi természetet illető felfogását részletesen tárgyalja Fromm
(1961, 1968).
[169] Az ‘ösztön’ terminust kissé szabadon használom, hogy a tárgyalást
gördülékenyebbé tegyem; nem abban az elavult értelemben, amely a tanult cselekvéseket
szigorúan kizárja, hanem mint az ‘organikus drive’ szinonimáját.
[170] A neuronhálózatban rejlő lehetőségeket C. Judson Herrick ekképpen próbálta
érzékeltetni: „Az agykéreg minden egyes idegsejtje nagyon vékony vezetékek sűrűn szőtt
hálójába illeszkedik, amely szálak közül némelyek egymástól kifejezetten távol eső sejteket
kötnek össze. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az agykéreg neuronjainak túlnyomó
része – közvetlenül vagy közvetve – a kéreg valamennyi tartományával összeköttetésben
áll. Ezek a kapcsolatok jelentik az asszociációs folyamatok anatómiai alapját. Az egész
agykérget behálózó asszociációs láncolatok közötti összeköttetések a neuronok közötti
kapcsolatok olyan nagyszámú változatát teszik lehetővé, amely messze meghaladja azokat
a számokat, amelyeket a csillagászati távolságmérésekben szokás használni. (…) Az
idegrendszer elemeinek az a képessége, hogy újra és újra különböző módokon
kapcsolódjanak össze, adja meg a rendszer gyakorlati értékét. (…) Ha az agykéreg
egymillió idegsejtje – Kettesével – minden lehetséges kombinációban összekapcsolódhat
egymással, a lehetséges mintázatok száma hozzávetőlegesen 102 783 000 lenne. (…) Az
agykéreg felépítésének ismerete alapján kijelenthetjük, hogy (…) azon sejtközi kapcsolatok
száma, amelyek anatómiailag szükségesek a látómező egyidejűleg ingerelt sejtjei számára,
a fent említett számot messze meghaladja” (C. J. Herrick, 1928).
[171] A drive-ok e két típusának megkülönböztetése lényegében Marx tanításáig
visszavezethető. Az emberi késztetések két típusát különböztette meg: az állandóakat,
amelyek – miként az éhség vagy a szex – az emberi természet szerves részét alkotják, s
csupán formájuk és irányuk változik kultúráról kultúrára, s a relatív vágyakat, amelyek
„eredete bizonyos társadalmi struktúrákhoz, a termelés és a kommunikáció meghatározott
módjához kötődik” (K. Marx és F. Engels, MÉM, 5. kötet). Ez utóbbiak némelyikét Marx
„embertelennek”, „aljasnak”, „természetellenesnek” vagy „csupán képzeltnek” nevezi.
[172] A következő oldalakon olvashatók 1947-es és 1955-ös könyveimben már
szerepeltek; hogy az ismétléseket a legszükségesebbekre szorítsam, a már egyszer
leírtaknak csak egyfajta kivonatát nyújtom.
[173] A felülemelkedés (transzcendencia) hagyományosan a teológia fogalmi
rendszerébe illeszkedő kifejezés. A keresztény gondolkodás szerint az ember
transzcendenciáján az önnön személyén túllépő, méghozzá Isten felé túllépő
transzcendenciát kell értenünk; a teológia ekképpen az Istenbe vetett hit szükségességét
az ember transzcendencia utáni vágyával próbálta alátámasztani. Ez a logika mindazonáltal
hibás, hacsak Isten fogalmát nem a tisztán szimbolikus „nem-én” értelemben használjuk.
Minden emberben felébred a vágy, hogy felülemelkedjen saját énközpontú, narcisztikus,
izolált helyzetén, s kapcsolatba lépjen a Másikkal, a világ nyitottságával – ekképp
menekülve önnön személyének börtönéből. Bizonyos vallási rendszerek, mint például a
buddhizmus, ezt a fajta transzcendenciát mindenféle istenre vagy emberfeletti hatalomra
való hivatkozás nélkül posztulálták, s ugyanígy tett – legbátrabb megfogalmazásaiban
legalábbis – Eckhart Mester is.
[174] Freud kétségbevonhatatlan érdemeinek egyike, hogy rámutatott: az anyához való
kötődés mélysége a normál és a patologikus lelki fejlődés szempontjából egyaránt
különleges jelentőségű („Ödipusz-komplexus”). Saját filozófiai előfeltevései alapján
azonban arra a következtetésre jutott, hogy e kötődést szexuális kapcsolatként kell
értelmezni, ezáltal felfedezésének általánossága – és így jelentősége is – némiképp
behatárolódott. Csupán élete vége felé kezdte úgy látni, hogy létezik egyfajta preödipális
érzelmi lánc is, amely a gyermeket az anyához kapcsolja. Erre vonatkozó megjegyzései
mindazonáltal lényegében marginálisak maradtak, s nem érintették az „incesztus” régebben
kidolgozott elméletét sem. Az anyához való kötődés valódi természetét csak néhány
pszichoanalitikus látta meg: Ferenczi Sándor és tanítványai, az újabb időkben pedig J.
Bowlby (1958 és 1969). Napjaink emberszabású majmokon (H. R. Harlow, J. L. McGaugh
és R. F. Thompson, 1971), illetve gyermekeken (R. Spitz és G. Cobliner, 1965) elvégzett
kísérletei egyértelműen kimutatták az anyához való kötődés alapvető jelentőségét. Az
analitikusok vizsgálatai feltárták, milyen szerepet játszik a nem szexuális jellegű
incesztuózus késztetés a normális, illetve a neurotikus személyiségek életében. Mivel
korábban ezen tényező jelentőségét már több ízben hangsúlyoztam, e helyütt csupán
utalnék a The Sane Society (1955) és Az emberi szív című könyvemre. Érdemes ezekkel
összevetni a szimbiózisról szóló E. Fromm-műveket (1941, 1955, 1964), valamint az 1951
óta eltelt időben született írásokat tartalmazó M. S. Mahler-kötetet (1968) is.
[175] Álláspontja mellett Schecter személyes beszélgetéseink során további érveket
sorakoztatott fel.
[176] Hogy a félreértéseket elkerüljem, hangsúlyozni szeretném, hogy nem lehetséges
elkülöníteni egyetlen tényezőt (tiltást) a teljes interperszonális szituációból. Amennyiben a
légkör nem elnyomó-megnyomorító jellegéi, a tiltás sem vezet azokhoz a
következményekhez, amelyeket akkor tapasztalunk, ha a cél a gyermek akaratának
megtörése.
[177] Hálás vagyok dr. R. G. Heathnek, aki lehetővé tette számomra, hogy a Tulane
Egyetem (New Orleans, Louisiana) pszichiátria tanszékén találkozzak a kísérletben
szereplő „katatón” majmok közül néhánnyal.
[178] Ezúton mondok köszönetét dr. D. E. Schecternek, aki előzékenyen lehetővé tette,
hogy tanulmányát még kézirat formájában tanulmányozzam.
[179] L. a következő cikkeket: W. H. Bexton és mtsai (1954), W. Heron és mtsai (1956),
T. H. Scott és mtsai (1959) és B. K. Doane és mtsai (1959).
[180] Meglátásom szerint az a feltevés, mely szerint kvázi-pszichotikus dinetek is
jelentkeztek, a rendelkezésre álló adatok téves értelmezéséből fakad.
[181] A. Burton (1967) az unalmat „társadalmunk betegségének” nevezi; érdemes ezzel
összevetni W. Heron (1957) tanulmányát. Jómagam már több ízben felhívtam a figyelmet a
társadalmunkat átható unalomra s ennek agressziókiváltó hatására: korábbi írásaim mellett
The Revolution of Hope (1968a) c. könyvemben.
[182] Az álomról és a hozzá kapcsolódó értelmezésről egy diákom számolt be, aki
évekkel azelőtt egy ízben irányításom alatt is dolgozott.
[183] Dr. H. D. Esler, személyes közlés.
[184] Hálával tartozom dr. R. G. Heathnek, amiért beszélgetéseink során tájékoztatott
az unalom szélsőséges formáitól szenvedő betegeiről, s lehetővé tette, hogy kettőjükkel
személyesen is találkozzam. L. még ehhez az R. G. Heath-könyvet (1964).
[185] A következőkben tárgyalandók dr. H. D. Eslerrel folytatott beszélgetéseink során
elhangzottakon alapulnak. Dr. Esler a témáról rövidesen könyvet fog megjelentetni.
[186] Az erőszak váratlan kitöréseit okozhatják az agy – például daganatos –
megbetegedései, az ilyen esetek azonban távolról sem állíthatók párhuzamba a
depressziós unalom állapotával.
[187] Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy az állatoknak egyáltalán nincs
karakterük. Kétségtelenül valamennyien individuumok, ez mindenki előtt nyilvánvaló, aki
valamely fajjal behatóbban megismerkedett. Ez a fajta individualitás azonban a
temperamentum részét képezi, genetikailag meghatározott diszpozíció, nem pedig szerzett
vonás. A kérdés, hogy van-e az állatoknak karaktere, éppoly terméketlen, mint a korábbi:
gondolkodnak-e az állatok? Fel kell tételeznünk, hogy minél inkább ösztönei befolyása alatt
áll egy állat, annál kevesebb karakterszem vonást találunk benne, s vice versa.
[188] Hozzáteszi mindehhez, hogy az emlősök, az élet sok más megjelenési formájával
egyetemben, egyetlen generáció alatt kipusztultak volna, ha nincs meg bennük a kooperatív
viselkedésre ösztönző belső késztetés; ezzel egyszersmind megerősíti P. Kropotkin 1955-
ös, Mutual Aid c. könyvében kifejtett álláspontját is.
[189] A kölcsönösen megosztható tapasztalat a pszichológiai jelenségek megértése
szempontjából elengedhetetlen: a másik ember tudattalanját csak abban az esetben
érthetjük meg, ha – a saját tudattalanunkhoz való hozzáférésünkre alapozva – feltesszük,
hogy e folyamat az ő relében is lényegében ugyanazon elemeken alapul. L. ehhez E
Fromm, D. T. Suzuki és R. D. Martino (19Ó0) könyvét.
[190] A konvencionális environmentalizmussal szemben álló legjelentősebb álláspont
Marxé, annak ellenére, hogy a vulgármarxizmus sztálinista és reformista irányzatai szinte
mindent elkövettek, hogy nézeteit zavarossá tegyék Marx szerint a „különböző történeti
korszakokban folyamatosan változó emberi természet” mellett létezik a változatlan,
„általános emberi természet” is (K. Marx, 1906). Szerinte bizonyos társadalmi feltételek,
például a kapitalizmusban uralkodók a felelősek az ember „megnyomorodásáért”. A
szocializmus ezzel szemben az ember kiteljesedéséhez vezet.
[191] L. ehhez The Sane Society c. 1955-ös könyvemet.
[192] L. a társadalomtudományok briliáns kritikáját S. Andreski (1972( könyvében.
[193] Ez a marxi elgondolás kritikus pontja, amelyet Sartre sohasem értett meg, midőn
megpróbálta a voluntarisztikus nézeteket összeegyeztetni a marxi történelemfelfogással. L.
ehhez Sartre álláspontjának átfogó kritikai elemzését R. Dunayevskaya (m. e.) könyvében.
 [194] Igaz ugyan, hogy a racionalitásnak ezt a meghatározását a jelen filozófiai
terminológiája nem követi, gyökereit mindazonáltal fellelhetjük a nyugati gondolkodás
történetében. Hérakleitosz számára a logosz (a ratio e kifejezés latin megfelelője) az
univerzum alapvető szerveződési elve, amely kapcsolatba hozható a sző korabeli
hétköznapi jelentésével (arány) is (W. K. Guthric, 1962). Szintén Hérakleitosznál
olvashatjuk, hogy a „logoszt követni” annyit tesz, mint „ébren lenni” Arisztotelész a ‘logosz’
kifejezést etikai kontextusban használta (Nikomakhoszi etika, V. 1134a), gyakorta a „helyes
elgondolás” jelentéssel kombinálva. Aquinói Szent Tamás „a racionalitásra való étvágyról”
(appetitns rationalis) beszél, s megkülönbözteti a cselekvést irányító értelmet attól az
értelemtől, amelynek tárgya kizárólagosan a tudás. Spinozánál racionális és irracionális
affektusokról, Pascalnál érzelmi alapú érvelésről olvashatunk Kant a gyakorlati ész
(Vemunft) feladataként a „Mit kell tennem?”, az elméleti ész feladataként a JM az, ami
fennáll?” kérdésre való válaszadást jelölte meg. Érdemes ezzel összevetni Hegel
szóhasználatát, aki érzelmek kapcsán is beszél racionalitásról. E rövid áttekintést
Whitehead megjegyzésével zárom, aki szerint „az értelem feladata, hogy az élet
művészetét szolgálja” (A. N. Whitehead, 1967).
[195] A kérdésben a tisztánlátást különösen megnehezítette a freudi ösztönén – én –
felettes én séma. Ez a felosztás abba az irányba terelte a pszichoanalízis elméletét, hogy
az énhez tartozónak tekintse mindazt, ami nem az ösztönén vágy a felettes én hatásköre, s
ez az egyszerűsített kép (amelyet mindazonáltal igen alaposan kiszíneztek) a racionalitás
analízisét szinte lehetetlenné tette.
[196] Az ember sorsa sohasem determinált olyan mértékben, hogy élete egyetlen
szakaszában se lenne képes egy döntő, sorsának új irányi adó lépés megtételére,
amelynek során különféle körülményekre és tulajdon tapasztalataira is támaszkodhatna. Az
életigenlés hangja sohasem némul el teljesen lelkében. E tézis bizonyítása egy teljes
könyvet venne igénybe, e helyütt csupán utalnék azokra a mélyreható változásokra,
amelyekkel a pszichoanalitikus gyakorlat során találkozhatunk, valamint a sok-sok „spontán
módon” bekövetkező változásra. Annak alátámasztására, hogy a környezet csupán
hajlamosít, de nem determinál, a történelem szolgáltatja a legkiválóbb példákat. Még a
legbűnösebb társadalmakban is akadtak személyiségek, akik az emberi létezés
legmagasabb szintjére mutattak példát. Némelyekre mint az emberiség szószólóira,
„megmentőire” tekintünk, akiknek útmutatása nélkül az ember szem elől veszítette volna
valódi céljait – sokuk neve azonban feledésbe merült. Ők voltak azok, akikre a zsidó
hagyomány mint a nemzedékenkénti harminchat igaz emberre hivatkozik, akik puszta
létükkel biztosítják az emberiség fennmaradását.
[197] A képet árnyaltabbá teszi, hogy vannak állatok, akiknek bizonyos igényéi
túlmutatnak a puszta túlélésen: ilyen például a játékra való késztetés.
[198] Természetesen az állatkölykök is igénylik a szeretetet, s e tekintetben nem
sokban különböznek a gyerekektől. A különbség a nem narcisztikus szeretetet illetően
jelenik meg, s e helyütt erre gondolunk
[199] Hogy a különbséget igaz valójában ragadhassuk meg, idézzük fel, hogy amit
valaki szentnek nevez, nem feltétlenül az. Napjainkban például a kereszténység eszméi és
jelképei mind szentnek számítanak, annak ellenére, hogy szenvedélyes énelemeket már a
templomba járók többségében sem ébresztenek. Másrészről, a természet meghódítása, a
hímév, a pénz és a hatalom, amelyekre az emberek ténylegesen vágynak nem számítanak
szentnek, mivel nem illeszkednek egyetlen explicit vallási rendszer keretei közé sem.
Csupán kivételesen találkozunk olyan kifejezésekkel, mint a „szent egoizmus” (a
hazafiasság megnyilvánulási formájaként) vagy „szent bosszú”, de ilyenkor sem a modern
világra vonatkozóan.
[200] Hogy az élő állati eredetű nyers hűs fogyasztásának szokása milyen sokáig
fennmaradt, a talmudi tradíció is alátámasztja: a Noé – s így az egész emberiség – által
elfogadott hét alapvető erkölcsi norma egyike az élő állat húsából való lakmározás tilalma
volt.
[201] ‘Report on the North Western Indians of Canada’, megjelent a British Association
for the Advancement of Science 1889-ben, Newcastle-upon-Tyne-ban megrendezett
gyűlésének előadásait tartalmazó kiadványban (idézi J. G. Bourke, 1913).
[202] A ‘destruktivitás’ kifejezés e helyütt egyszerre utal a valódi értelemben vett
destruktivitásra (a ‘nekrofíliára’) és a szadizmusra; a kettő különbségét a későbbiekben
részletesen tárgyaljuk majd.
[203] Ezt az elemi egyenlőséget érzékelteti megindítóan Shylock A velencei kalmár 3.
felvonásának 1. jelenetében.
[204] Ilyen az A és a C típusú kultúrák közötti különbség, amiről a 8. fejezetben volt szó.
[205] A táncok magas művészi értéket képviselnek, funkciójuk pedig sokkal sokrétűbb,
amire e helyütt nincs módom kitérni.
[206] Nem tudok arról, mennyiben változott meg a személyisége élete későbbi
szakaszában. Elemzésemben csupán arra szorítkozom, amit a szobán forgó időszakra
vonatkozóan önmagáról és barátairól ír – feltéve, hogy a regény valóban önéletrajzi.
[207] L. ehhez J P. de River (1956) könyvét. A könyv tekintélyes számú bűncselekményt
sorol fel, amelyekben a szadizmus valamilyen formában szerephez jutott, ellene vethető
mindazonáltal, hogy a ‘szadizmus’ kifejezést megkülönböztetés nélkül használja minden
olyan cselekedetre, amelynek célja, hogy a másiknak sérelmet okozzon.
[208] Magyar kiadása: O története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990; fordította
Kolozsvári Papp László.
[209] L. például D. G. Gill (1970) könyvét, az R. Helfner és G. H. Kempe által
szerkesztett (1968) kötetet, továbbá S. X. Radhill, B. F. Steele és C. B. Pollock tanulmányát.
[210] A Talmud szerint az, aki valakit a többiek jelenlétében gyaláz meg, éppolyan
elbírálást érdemel, mintha megölte volna.
[211] Ebben az alfejezetben minden idézet Medvegyev könyvéből való.
[212] Medvegyev beszámol arról is, hogy az asszonyt szörnyű kínzásnak vetették alá,
mígnem aláírta a férjét kompromittáló vallomást, amelyet Sztálin talonban tartott. Csak azért
volt erre szüksége, hogy később Kalinyint és másokat – ha a kedve úgy hozza –
letartóztathassa.
[213] Mint azt Medvegyev leszögezi, Sztálin természetesen nagyon jól tudta:
Kavtaradze nem akarta őt megölni.
[214] Az autoriter karakter első alapos vizsgálata a 2. fejezet 8. lábjegyzetében
hivatkozott német nyelvű tanulmányban olvasható. Az adatok feldolgozása során kiderült,
hogy a válaszadók 78 százaléka sem autoriter, sem antiautoriter vonásokat nem mutatott,
így – Hitler győzelme esetén – sem lelkes náci, sem harcos antifasiszta nem válhatott
belőlük. Mintegy 12 százalék az antiautoriter, kb. 10 százalék pedig az autoriterek aránya,
az előbbiek – potenciálisan – a nácizmus meggyőződéses ellenségei, az utóbbiak viszont
lelkes támogatók. Az eredményeket az 1933-as események többé-kevésbé igazolták (E.
Fromm és mtsai, 1936). Az autoriter karaktert később Adorno elemezte, azonban nem a
pszichoanalízis terminusaiban – a szadomazochizmus vonatkozásában –, hanem a
behaviorizmus keretei között (T. Adorno és mtsai, 1950).
[215] Akik szeretnek efféle problémákon töprengeni, elgondolkodhatnak, vajon az
ürülék és a különféle szagok keltette érdeklődés nem egyfajta neurofiziológiai visszatérés-e
az evolúció korábbi fázisához, amelyben az állatok sokkal inkább a szagok, mint a látvány
alapján tájékozódnak.
[216] L. az E. Fromm-könyvet (1941), amelyben e tézist a német középosztály
vizsgálatával támasztom alá.
[217] E helyütt a régi vágású, hűvös, autoriter bürokratára utalok, akikkel a mai napig
találkozhatunk egyes iskolákban, kórházakban, börtönökben és postahivatalokban.
Napjaink fejlett nagyipara, amely maga is alapvetően bürokratikus jellegű, új típust
tenyésztett ki: a barátságos, mosolygó, megértő bürokratáét, aki talán még egy
emberierőforrás-menedzsment kurzust is meghallgatott. A változás magyarázata – egyebek
között – abban keresendő, hogy a modern gazdaságban elengedhetetlen a csapatmunka, a
súrlódásokat ennélfogva lehetőség szerint el kell kerülni. Nem arról van szó, hogy ezek az
új típusú bürokraták nem lennének őszinték, hogy valójában igazi szadisták, akik nem
mutatják ki foguk fehérjét – az igazság az, hogy a régi vágású, klasszikus szadista az
említett okok miatt nem is igen képes beilleszkedni a modern bürokráciába. A modern
bürokrata nem magát barátságosnak álcázó szadista, hanem puszta dolog; simulékony
modora, ha nem is hamis, de olyan felszínes és semmitmondó, hogy akár az is lehetne. Az
délet persze némileg igazságtalan: elvégre senki nem is vár el többet ennél a felszínes
kedvességnél, azon ritka pillanatokat leszámítva, amikor mindkét fél barátságosan
mosolyog, azt az illúziót ébresztve egymásban, hogy valódi emberi kapcsolat alakult ki
közöttük. A modern menedzsertípus beható vizsgálata alapján a fenti felvetések
megerősítést nyernek majd, s ha szükséges, néhány ponton ki is igazíthatok; 1. M.
Maccoby és I. Milián megjelenés előtt álló munkáit.
[218] Ez is olyan – behaviorisztikus – vonás, amelyet a pszichológiai vizsgálatok és
tesztek során nemigen vesznek figyelembe.
[219] Közvetett módon beszámol erről Himmler is, 1943. október 6-ai beszédében.
(Koblenz, Náci Archívum, NS 19, H. R. 10.)
[220] H. Brandt, személyes közlés.
[221] A ‘power’ jelentése az angolban egyaránt lehet ‘hatalom’ és ‘kétség’ is. [A ford.
megj].
[222] Dr. Moshe Budmore, személyes közlés.
[223] Himmler személyiségének elemzése során elsősorban B. F. Smith (1971)
nagyszerű életrajzát követtem, aki többek között az alábbi forrásokra támaszkodott: hat, az
1910–1922 közötti időszakra vonatkozó naplóbejegyzéseket tartalmazó füzet, amelyeket
1957-ben találtak meg, s amelyeket kiegészít néhány, az 1924-es évre vonatkozó különálló
lap; a Himmler által készített, saját, 1918 és 1926 közötti levelezéséről való nyilvántartás;
Himmler hosszú, mintegy kétszázhúsz tételes, megjegyzésekkel tarkított
olvasmányjegyzéke; családi dokumentumok; hivatali iratok és személyes feljegyzések.
Felhasználtam továbbá J. Ackermann (1970) írását, amelyben számos részlet található a
fent említett naplókból, valamint S. T. Angress és B. F. Smith (1959) közös tanulmányát is.
[224] Gebhard Himmler, egy Heinrich Himmler személyiségéről írt vázlatos
feljegyzésben.
[225] „Ez újfent azt támasztja alá, hogy apja mégsem volt az a durva, rémületet keltő
puritán alkat, aminek fia némelykor lefestette.
[226] Hatalomra kerülése után dr. Kersten személyében találta meg a megfelelő embert,
aki – nem túl meglepő módon, éppen anyáskodó alkatából kifolyólag – számottevő hatást
gyakorolt rá.
[227] L. G. W. F. Hallgarten (1963).
[228] Ahogyan a kivándorlás gondolatával játszadozik, az is tökéletesen illik pedáns,
módszerességre törekvő lényéhez. Mielőtt akár a leghalványabb elképzelése is lenne arról,
milyen gyakorlati esélye van annak, hogy céljait megvalósíthassa, már elkezdi tanulni az
idegen nyelvet. Maga a nyelvtanulás persze teljesen ártalmatlan elfoglaltság: nem követel
nagy horderejű döntéseket, ráadásul azt a látszatot kelti, hogy nagy terveink vannak –
holott csupán sodródunk, ahogy a körülmények diktálják. A húszas évek elején Himmler
helyzetét pontosan ekképpen jellemezhetjük.
[229] Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP.
[230] A két fivér kapcsolatát illetően a B. F. Smith (1971) könyvében írtakra
támaszkodom.
[231] Ezt példázza R. Hössnek, Auschwitz egyik parancsnokának sorsa Odézi
Ackermann, 1970). Figyelmet érdemel e szempontból Himmler 1943 októberében, az SS
magas rangú vezetői előtt tartott beszéde, amely az általa vezényelt tömegmészárlások
okozta „idegi eredetű összeomlásokkal” foglalkozott. (Koblenz, Náci Archívum, NS 19, H. R.
10.)
[232] L. ehhez a jótékony szadizmus tárgyalását a Fromm-könyvben (1941).
[233] A látszat és a valóság között számos politikus esetében ellentét feszül, amire
Himmler is példát szolgáltat: ő a könyörtelen, gyáva szadista, aki a jóravaló, hűséges, bátor
férfi képét alakítja ki magáról. Hitler, Németország „megmentője” nem csupán ellenségeit
pusztította el könyörtelenül, de lerombolta Németországot is. Sztálin, hazája „atyuskája” e
hazát csaknem teljesen elpusztította, erkölcsileg tönkretette. Az ámítás másik mintapéldája
Mussolini: az agresszív, vakmerő férfi szerepe mögött, akinek mottója „veszélyesen élni”,
kivételesen gyáva alak bújt meg. Angelica Balabanof, aki az Avanti társszerkesztője volt
Milánóban, mikor Mussolini még szocialista volt, mesélte nekem, hogy az orvos, aki vért
vett tőle, arról számolt be, nemigen találkozott még senkivel sem, aki ebben a helyzetben
Mussolinihez hasonló gyávaságot tanúsított volna. Mussolini, aki minden este megvárta
Angelicát, hogy munka után hazakísérhesse, egy alkalommal beismerte: „Minden árnyéktól
és minden fától rettegek.” (Abban az időben biztonságát semmiféle veszély nem
fenyegette.) Gyávaságát számos eset alátámasztja: mikor például vejét, Ciano grófot
halálra ítélték, Mussolinit, az egyedüli embert, aki az ítéletet megváltoztathatta, az erre
rendelkezésére álló huszonnégy óra leforgása alatt nem lehetett elérni.
 [234] A görög nekrosz „testet”, halottat és a másvilág lakóit, a latin nex és necs pedig
erőszakos halált és gyilkosságot jelent. A nekrosz nyilvánvalóan nem a halálra, hanem a
halottra, a (holt) testre és a meggyilkoltra utal (akinek a halálát világosan
megkülönböztették a természetes haláltól). A „meghalni” és a „halál” esetére egészen más
szavakat használnak, amelyek nem a (holt) testet, hanem a meghalás aktusát fejezik ki:
görögül thanatosz, latinul mors és mori. A „meghalni” és a „halál” az indogermán dbeu és
dhou szavakra vezethetők vissza (Hálával tartozom dr. Ivan Illichnek, amiért
rendelkezésemre bocsátotta e fogalmak keletkezéstörténetével kapcsolatos gazdag
forrásanyagot. A legfontosabb részeket idézem a következőkben.)
[235] Egyes országokban szokás kirakni az elhunyt arcképét a sírra.
[236] Egy meg nem erősített történet szerint hasonló eset történt Hitlerrel is, nem tudta
levenni a szemét egy halott, bomlásnak indult katona holttestéről.
[237] A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozni kívánom, hogy a téma
tárgyalása során a teljesen kifejlődött „nekrofil karaktert” vizsáljuk, amiből persze nem
következik, hogy az emberek vagy nekrofilek, vagy nem. Valójában az emberek
többségében a nekrofil és a biofil hajlamok egyaránt megfigyelhetők, és gyakran e két
hajlam küzdelme a termékeny fejlődés kútfője.
[238] R. A. Medvegyev (Let History Judge [Ítéljen a történelem], A. A. KnoPf, New York,
1971) szerint Lenin használta először a nekrofília terminust lélektani értelemben.
[239] Unamunót házi őrizetben tartottak néhány hónappal később bekövetkezett
haláláig (H. Thomas, 1961).
[240] Az eredményekről előzetesen E. Fromm (1964) írásomban számoltam be.
[241] Áttekintettem a régebben általam kezelt betegek esettörténeteit és fiatal
pszichoanalitikusok szemináriumokon bemutatott esettörténeteit, valamint a beosztottaim
eseteit.
[242] Vö. a korábbi példával, amikor egy férfi tudatosan azt kívánta, hogy a nagyanyja
bomló holttestétől fulladjon meg.
[243] Vö. J. G. Bourke (1913), gazdag anyaggal szolgál a mocsokkal és az ürülékkel
kapcsolatban.
[244] Albert Speer személyes közlése.
[245] Hasonló álmokról számoltam be a The Forgotten Language (1951, Az elfelejtett
nyelv) c. munkámban.
[246] Mivel Churchill orvosa, lord Moran is említést tesz naplójában egy hasonló esetről
(lord Moran, 1966), feltételezhetjük, hogy Churchill gyakorta tett ilyet.
[247] Marx számára a tőke és a munka nem tisztán gazdaságtani kategóriák voltak. A
tőke személyesítette meg a múltat és a munkát, átlényegült és felhalmozódott a létrehozott
dolgokban A munka jelentette az élet, az emberi erő megnyilatkozását, amit arra használtak
fel, hogy átalakítsák a természetet. A kapitalizmus és a szocializmus közötti választás
(ahogy Marx gondolta) a következőben állt: kinek (minek) kell uralkodnia mi (ki) fölött?
Annak, ami holt, a fölött, ami élő, vagy annak, ami élő, a fölött, ami holt. (Idézi E. Fromm,
1961, 1968)
 [248] Az effajta, színekhez való viszonyulást gyakran felfedezhetjük a deressziós
emberekben is
[249] A század harmincas éveinek elején heves vitákat szült ez a kérdés a populáció
vizsgált szegmensében, sokan burzsoának és természetellenesnek tartották a sminket.
[250] Ezzel kapcslatban érdemes megnézni David Corenburg Karambol c. filmjét, ahol
az autó kifejezetten a szexualitás tárgyát testesíti meg. (A ford. meg])
[251] R W. Fiint (1971), Marinetti munkáinak kiadója megkísérli tompítani Marinetti
fasiszta elkötelezettségét, de nézetem szerint nem meggyőző az érvelése.
[252] Itt nem áll módomban, hogy a modem művészet és irodalom egyes jelenségeit
megvizsgáljam, hogy tartalmaznak-e nekrofil elemeket. A festészet területén például
egyáltalán nem érzem magam illetékesnek e kérdésben. Az irodalom is elég összetett,
semhogy most röviden kitérhetnénk rá. Terveim szerint egy későbbi könyvemben
foglalkozom e témával.
[253] Az angliai légi csata a háború kezdetén a hadviselés régi módszereit követte, a
brit pilóták szemtől szemben vívták párharcukat az ellenséges német repülőkkel. A
repülőgép jelentette az egyetlen eszközt a cél szolgálatában, hogy megvédjék hazájukat a
német inváziótól, ügyességük, bátorságuk és eltökéltségük döntötte el a harc kimenetelét.
Küzdelmük elvileg nem különbözött a trójai háború hőseinek összecsapásaitól.
[254] Lewis Mumford rámutatott a civilizáció két pólusára: „a mechanikus módon
szervezett munka és a mechanikus módon szervezett rombolás” (L. Mumford, 1967).
[255] Akik azt állítanák, hogy ez az „egy lépés” semmit sem változtat a lényegen, ne
felejtsék el, hogy egyébként jóravaló emberek milliói tétlenül nézik, amint hazájuk és pártjuk
„pár lépésre rettenetes borzalmakat követ el Hány „lépésre” voltak a tettek mezejétől azok,
akik hasznot húztak abból, hogy a belga kormány terrorizálta a feketéket Afrikában a
század elején? Nyilván egy lépés kevesebb, mint öt, de ez csupán számbeli különbség.
[256] Az M. Maccoby által végzett kutatásokban a menedzserek karakterét vizsgálták
az Egyesült Államokban (Harvard-projekt: Technika, munka és karakter), valamint I. Millán
mexikói menedzserek körében végzett kutatása (Carácter Social y Desarrollo [Társadalmi
karakter és fejlődési, Mexikói Országos Autonóm Egyetem) kétségkívül vagy igazolja, vagy
cáfolja hipotézisemet.
[257] Ez a piac távolról sem szabad minden vonatkozásban korunk kapitalista viszonyai
között. A munkaerőpiacot döntően befolyásolják a társadalmi és politikai tényezők, az
árupiacot pedig szerteágazó manipulatív beavatkozások formálják.
[258] Vö. a fejezet elején idézett 7. álommal.
[259] Figyelemre méltó lény, hogy a legnagyobb alkotóerővel megáldott kortárs tudósok
– például Einstein, Born, Heisenberg és Schrödinger – a legkevésbé elidegenedett
emberek, és egyáltalán nem mondhatjuk róluk, hogy tisztán agyemberek. Tudományos
érdeklődésükre nem jellemző a lakosság nagy hányadára érvényes szkizoid hajlam.
Személyiségüket éppoly erősen áthatja filozófiai, erkölcsi és spirituális meggyőződésük,
mint tudományos érdeklődésük Saját életükkel ékesen bizonyították, hogy a világ
tudományos vizsgálata még nem feltétlenül vezet az ember elidegenedéséhez. Inkább a
társadalmi környezet hatására torzul a tudományos megközelítés szkizoid
magatartásformává.
 [260] Margaret S. Mahler a „szimbiózis” kifejezési használta az anya és gyermeke
közötti szimbiotikus kapcsolatot vizsgáló kiváló tanulmányában (M. S. Mahler, 1968).
[261] Különösen hálával tartozom David S. Schechternek és Gertrud Hunziker-
Frommnak – többek között –, akik megosztották velem klinikai tapasztalataikat és
nézeteiket az autista gyermekekről. Ez nagyon fontos volt számomra, hiszen én magam
sohasem foglalkoztam autista gyermekekkel.
[262] E megfontolások alapján a Meyer-iskola pszichiáterei és Laing egyáltalán nem
használnák ezeket a nozológiai címkéket. Ez a változás a mentális betegségek újfajta
megközelítésének a következménye. Amíg nem pszichoterápiái szempontból közelítünk
egy beteghez, a fő szempont a diagnózis nyomán ráaggatott címke volt, amelynek
segítségével eldönthették, hogy mentálhigiéniás intézetbe kell-e utalni a beteget vagy sem.
Ha viszont pszichoanalitikus eszközöket alkalmazó terápiával segíteni próbáltak a betegen,
lényegtelenné váltak a címkék, mert a pszichiáter a figyelmét a betegben végbemenő
folyamatok megértésére összpontosította, a beteget emberi lényként kezelte, aki
lényegében nem más, mint egy „részt vevő megfigyelő”. Ez az attitűdváltás a pszichotikus
betegekkel szemben egyfajta radikális humanizmus kifejeződéseként is felfogható, ez a
fejlődési folyamat ma is zajlik, a kiterjedt embertelenedő viszonyok ellenére is.
[263] Ettől némiképp eltérőek az autista gyerekekkel kapcsolatos vizsgálatokból nyert
tapasztalatok. Sokkal gyakoribb a heves pusztításhajlam kitörésé Könnyebben megértjük a
különbséget, ha tekintetbe vesszük, hogy a szkizofréniás betegek elszakítják magukat a
társadalmi valóságtól, ennélfogva nem érzik magukat fenyegetett helyzetben ha magukra
hagyják őket, következésképpen elmaradnak a romboló kitörések is. Más a helyzet a
gyermekekkel, őket nem lehet magukra hagyni. A szülők igyekeznek rávenni őket, hogy
olyan játékokat játsszanak, amilyeneket a gyerekeknek kell, ezáltal viszont beavatkoznak a
gyermek privát szférájába. Ráadásul életkora folytán a gyermek kénytelen a családi
kötelékben maradni, és nem vonulhat vissza teljesen külön kis világába. Ez heves
gyűlöletet és pusztításhajlamot vált ki a gyermekből, és világossá teszi, miért gyakoribb a
pusztításhajlam autista gyermekek körében, mint a felnőtt szkizofréniás betegek között,
akiket meghagynak külön világukban. Ezek a megfontolások meglehetősen elméleti
jellegűek, és az e területen dolgozó kutatók megerősítésére várnak.
[264] A beavatási szertartásoknak éppen az a szerepük, hogy elszakítsák ezeket a
kötelékeket, és megjelöljék a felnőttélet kezdetét.
[265] Freud – a polgári élet konvencióinak szem előtt tartásával – megnyugtatta
gyermekbetegei szüleit, hogy nem tettek semmi rosszat gyermekeiknek. Az incesztuózus
vágyakat is beleértve, Freud mindent a spontán gyermeki fantázia részének nyilvánított. Vö.
E. Frommj (1970b). Ez a cikk a Mexikói Pszichoanalitikus Intézetben tartott szeminárium
nyomán született. A csoport résztvevői voltak: a szerző mellett dr. F. Narváez Manzano, dr.
Victor F. Saavedra Mancera, dr. L. Santarelli Carmelo, dr. J. Silva García és dipl. E. Zajur
[266] Vö. E. Bleuler (1951), H. S. Sullivan (1953), M. S. Mahler és B. J. Gosliner (1955),
L. Bender (1927), M. R. Green és D. E. Schecter (1957)
[267] Számos ilyen típusú incesztuózus beteget kezeltem, akik arra vágytak, hogy az
óceánba fulladhassanak (az óceán gyakori anyaszimbólum).
[268] Szándékom szerint egy nagyobb terjedelmű és alaposabban dokumentált
munkában elemzem mélyebben mindazt, amire itt hely hiányában csak röviden térhettem
ki.
[269] A függelékben részletesen tárgyalom Freud agresszióelméletét, azzal, hogy a régi
fogalmakat lecserélte, új jelentőséget kapott az új fogalompár – Erósz-halálösztön.
Valójában azonban Freud az ösztönfogalmat alapjaiban módosította. A régi elképzelés
szerint a szexualitás fiziológiai, mechanisztikus fogalom, az erogén zónák ingerlése révén
nemi izgalom keletkezik, a fokozódó nemi izgalom okozta feszültség csökkenése
kielégüléshez vezet. A halál- és életösztönök ezzel szemben nem kapcsolódnak egyetlen
testtájhoz sem, nem ritmikusan működnek: feszültség – feszültségcsökkenés – feszültség,
hanem biológiai és vitalisztikus fogalmakról van szó. Freud sohasem próbálta meg áthidalni
a két fogalom között tátongó szakadékot. A kettő egysége tisztán szemantikai volt, amit a
következő egyenletben foglalt össze: élet = Erósz = szexualitás (libidó). Hipotézisem szerint
Freud régi és újabb elképzelését az a feltételezés kapcsolja össze, hogy a nekrofília az
anális karakter rosszindulatú formája, a biofília pedig a „genitális” karakter tökéletesen
kifejlett formája. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy az én szóhasználatomban az
„análisnak” a gyűjtögető, a „genitálisnak” a produktív karakter felel meg. Megőriztem Freud
klinikai megfogalmazását, de megfosztottam e szenvedélyeket fiziológiai gyökerüktől.
[270] Hitler szüleivel, csecsemő- gyermek- és a serdülőkorával kapcsolatos információk
a két legfontosabb munkából származnak, amelyek kifejezetten Hitler e korszakával
foglalkoznak. E két kitűnő könyvet B. F. Smith (1967) és W. Maser (1971) írta.
Felhasználtam még A Kubizek (1954) és A. Hitler (1943) munkáját is. Hitler könyve
nagyrészt propagandacélokat szolgált, és számos valótlanságot tartalmaz. Kubizek Hitler
életre szóló barátja, aki már fiatalkorában és hatalomra jutását követően is bálványozta
Hitlert, ezért könyvét fenntartásokkal kell olvasni. Maser, bár maga is történész, gyakran
megbízhatatlan a források használatában. Smith messze a legobjektívebb és a
legmegbízhatóbb forrás Hitlerrel kapcsolatban.
[271] Ahogy korábban már jeleztük, az autista gyermekeket vizsgáló kutatók
megállapították, hogy a beavatkozás autizmust eredményezhet.
[272] Két pszichoanalitikus kísérlet próbált eddig számot adni Hitler gonoszságáról: 1 W
C. Langer (1972) konvencionális ortodox megközelítése igazából 1943-ban készült mint a
Stratégiai Szolgálat Hivatala jelentése, és „titkos” besorolást kapott, valamint 2. J. Brossé
(1972) tanulmánya. Langer elemzése akkoriban még kisszámú, Hitler életével kapcsolatos
adatra támaszkodhatott, ezért néhány jó meglátása mellett jórészt túlburjánzanak elméleti
elkötelezettségéből fakadó következtetései. Langer hangsúlyozza, hogy Hitler gyermekkori
kötődése édesanyjához különösen erős Ödipusz-komplexus (vagyis hogy az a kívánság,
hogy megszabaduljon apjától) kialakulásához vezetett, továbbá Hitler minden bizonnyal
látta szüleit szeretkezés közben, amitől éktelen haragra gerjedt mind apjával szemben (a
„brutalitása” miatt), mind édesanyjával szemben („árulása” miatt). Mivel az elmélet szerint
minden fiúban tetten érhető az Ödipusz-komplexus, és látták szüleiket szeretkezés közben
(ami különösen azokra a társadalmi osztályokra érvényes, amelyeknek kisebb lakótér áll
rendelkezésükre, mint a középosztály tagjainak), nehezen érthető, hogy egy egyetemes
feltétel miért indokolná egy bizonyos karakter megjelenését, nem is szólva Hitler abnormális
személyiségéről.
J. Brossé pszichoanalitikus megközelítésű Hitler-tanulmánya nagyobb adatbázisra
támaszkodik, és érzékenyebben közelít a témához. Brossé tisztán felismerte, hogy Hitler
gyűlölte az életet, és ebben a vonatkozásban következtetései közel állnak az én
következtetéseimhez, amelyekre ebben a könyvben jutottam. Az egyetlen dolog, amely
elcsúfítja Brossé könyvét, hogy eredményeit mindenáron a libidóelmélet keretében akarja
értelmezni. Egy lépéssel azonban meghaladja a hagyományos Ödipusz-komplexus
elméletet és az ősjelenetet. Hitler mélyen gyökerező, tudattalan törekvése „a fallikus anya
meggyilkolását célozta, tehát nemcsak édesapja, hanem az édesanyja elpusztítását, amikor
a nemi aktusban egyesülnek. (…) Nem csupán a születését akarja meg nem történtté tenni,
hanem a fogantatását, más szavakkal az ősjelenetet, az eredeti helyzetet, szülei
közösülését. Tehát nem azt a jelenetet, amelyet a gyermek véletlenül megláthatott, hanem
azt, amelyik abszolút értelemben az ő keletkezése előtt esett meg (.) ahol csak képzeletben
és utólag volt jelen, bizonyos fokig potencialitásában jelent meg, végső soron az ő saját
fogantatása forgott kockán. Ebben és nem másban áll az élet gyűlölete. Azt az aktust
gyűlölte, amely által szülei életet adtak neki. (…)” (J Brossé, 1972. Ez és a további idézetek
saját fordításaim.) Az élet totális gyűlöletének e szimbolikus, szürrealisztikus leírása és az
egész képzeletbeli eseménysor bizonyos határok között használható módszer Am csaknem
abszurd elgondolni is, hogy erre alapozzunk egy valóságos elemzést, amelyből ki kellene
derülnie, hogy Hitler miért gyűlölte az életet olyan végletesen.
Megkíséreltem röviden elemezni Hitler karakterét az autoriter-szadomazochista karakter
alapján, jóllehet anélkül, hogy Hitler gyermekkorával behatóbban foglalkoztam volna (E.
Fromm, 1941). Hitem szerint ma is érvényes, amit akkoriban írtam, de Hitler szadista
vonása másodlagos jelentőségű természete nekrofil tulajdonságaihoz képest, amivel a
most következő elemzésben részleteiben foglalkozunk.
[273] Természetesen érvelhetünk amellett, hogy az adatok mit sem mondanak a
tudattalan csalódottságról és a haragról. Amíg nem bukkanunk semmilyen erre utaló jelre,
nincs alapja az efféle érvelésnek. Ez a fajta érvelés azon a dogmatikus feltételezésen
nyugszik, hogy egy testvér születésének ezt kell kiváltania. És máris kilyukadtunk egy
körben forgó érvelésnél: abból indulunk ki, amit az elmélet megkövetel, majd azt állítjuk,
hogy a tények igazolták az elméletet.
[274] Mivel Kubizek fiatalkorától hatalomra kerüléséig bálványozta Hitlert, lehetetlen
megmondani, hogy igaz-e, amiről beszámol, hacsak nem támasztják alá más források is.
Kubizek „benyomásaival” minden bizonnyal Hitler kedvében akart járni. Maser még
elragadtatottabban írja le Hitler szeretetteli, gyengéd kapcsolatát édesanyjával és
kétségbeesését annak halálakor. A Maser-féle jellemzés dr. E. Bloch zsidó orvos
feljegyzésein alapul, aki Hitler édesanyját kezelte, és harmincegy évvel később, 1938-ban a
náci hatóságok számára készítette el a jellemzését. Minden tiszteletünk dr. Bloch
emlékének, de alapos kételyek merülnek fel, hogy egy zsidó orvos Németországban, 1938-
ban, a nácik számára elfogulatlanul le merte volna írni a véleményét, sokkal valószínűbb,
hogy érthető módon igyekezett megbízói kedvében járni. Ez emberileg tökéletesen
elfogadható, de a dokumentumot semmiképpen sem tekinthetjük hiteles történeti forrásnak.
Elgondolkodtató kérdés, hogy Masernek történészként eszébe sem jutott, hogy
megkérdőjelezze Bloch állításainak érvényességét, és ez csupán egyike azon
hiányosságoknak, ahogy Maser a forrásait kezeli. A későbbiek során még lesz alkalmam
további példákkal szolgálni.
[275] E. Huemer, Hitler egykori tanára a következőket mondta tanítványáról a sikertelen
müncheni puccs idején: „Hitler kétségkívül nem szenvedett hiányt tehetségben, még ha az
egyoldalú volt is, ám az önuralommal kifejezetten hadilábon állt. Ezenkívül makacsnak,
akaratosnak, civakodónak és lobbanékonynak ismertem meg, nem csoda hát, ha nehezére
esett beilleszkedni az iskola működési rendszerébe. Sohasem iparkodott a tanulással,
különben vitte volna valamire az iskolában, hiszen meglett volna az esze hozzá” (W.
Masters, 1971).
[276] Hitler állítása a Mein Kampfban, hogy szegény volt, egyszerűen nem igaz.
[277] Maser mindent megtett, hogy alátámassza, Hitler igenis komolyan gondolta a
művészeti tanulmányait, hiszen órákat vett Panholzer középiskolai szobrászattanártól. Erre
azonban csak egy bizonyítékot hoz fel, mégpedig a Hitler szállásadójának édesanyja által
Roller színpadtervezőnek írt levelet, amelyben az asszony arra kéri a művészt, hogy
ismerkedjen meg Hitlerrel, és lássa el tanácsokkal. Maser nem tudott bizonyítékot
felmutatni erre a találkozóra vonatkozóan – ha egyáltalán sor került rá. Az egyetlen utalás,
hogy Hitler harminc évvel később Panholzert (Maser mondatának nyelvtani szerkezete
alapján Rollernek olvasandó) tanárának nevezete. Ez egyike azon eseteknek, amikor
Maser Hitler önmagáról tett állítását elégséges bizonyítéknak tekinti. A kérdés, hogy Maser
vajon honnan vette, hogy Hitlernek „fegyelmezett és meghatározott rendben” kellett
dolgoznia Panholzer műtermében, talán örökre megválaszolatlan marad, mint ahogy az is,
hogy egy festőpalánta és építész miért akart volna egy szobrásztól tanulni (W. Maser,
1971).
[278] A következő szakasz tárgyalásánál döntően B. F. Smith (1907) könyvére
támaszkodtam.
[279] Hitlerrel és az 1914-től 1945-ig tartó korszakával foglalkozó terjedelmes
szakirodalomból főként A. Speer (1970) és W. Maser (1971) munkájára támaszkodtam,
jóllehet utóbbi szerzőnél óvatossággal jártam el, ennek szükségességét korábban, a Hitler
fiatalkorával kapcsolatos beszámolói kapcsán már indokoltam. Nagyon sok információt és
felismerést Albert Speerrel folytatott személyes beszélgetésekből szűrtem le (Speer szívből
megbánta, hogy belépett a náci párt soraiba, hiszek neki, hogy teljesen más ember vált
belőle). További fontos forrásaim: P. E. Schramm (1965) és H. Krausnick és mtsai (1968), e
két forrás azért rendkívül fontos, mert értékes forrásokat idéznek, valamint a Schramm által
a Hitler Asztali beszélgetésekhez (H Picker, 1965) írt bevezetése szintén nélkülözhetetlen.
Átvettem még E. Hanfstaengl (1970) könyvéből, ezúttal is az indokolt óvatossággal. Hitler
Mein Kampfját (1943) nem tekintettem igazán hiteles történeti forrásnak. Sok más munkát is
tanulmányoztam még, egy részükből idézek is.
[280] Ezt és minden más német és francia forrásból származó idézetet a saját
fordításomban közlök.
[281] Fritz Wiedemann tábornok, konzul (nyugalmazott), Hitler egyik korábbi belső
embere, majd későbbi szárnysegédje kézírásos jegyzete alapján. Hitler e kijelentése
ideiben szinte egybeesett Göring utasításával, hogy fel kell állítani a „Birodalmi Központi
Irodát” Eichmann vezetésével, amely a zsidók kivándorlását hivatott szervezni. Eichmann
korábban már kidolgozott egy módszert a zsidók eltávolítására. H. Krausnick és mtsai
(1968) szerint Hitlernek nem tetszett ez a kevésbé radikális megoldás, de jóváhagyta, „mert
ez idő tájt ez volt az egyetlen, gyakorlatilag kivitelezhető út”.
[282] Lásd korábban, ahol Németországot mint anyaszimbólumot tárgyaltuk.
[283] A. Speer személyes közlése.
[284] „Orálszadista”, kizsákmányoló karakterének beszédes megnyilatkozása.
[285] Speer elmondása szerint Berlinben lezajlott étkezések közbeni beszélgetések
sem voltak kevésbé semmitmondóak és unalmasak, és Hitler „még csak kísérletet sem tett,
hogy leplezze a számtalanszor elismételt történeteket, ami társasága számára immár
kínosan zavarba ejtővé vált” (A. Speer, 1970).
[286] A főhadiszállása tábornokaival folytatott asztali beszélgetésekben 194l-42-ben
Hitler nyilvánvalóan erőt vett magán, igyekezett a műveltségével és tudásával elkápráztatni
vendégeit. Ezek a társalgások is a legkülönfélébb témákat feszegető, soha véget nem érő
monológokba fulladtak Ez a Hitler semmiben sem különbözött attól a férfitől, aki a
Männerheimban előadást tartott lakótársainak. Ám hallgatósága ezúttal a német hadsereg
főparancsnokaiból került ki, ami észrevehetően fokozta önbizalmát, az évek alatt elolvasott
könyvek szélesítették (de nem mélyítették) tudását. A változás a végső elemzés szerint
csupán felszínes volt.
[287] Maser állítását Speer is megerősítette a személyes beszélgetések során.
[288] W. Warlimont tábornok tekintélye szavatolja Maser állításának igaz voltát.
[289] A Speer személyes közlése alapján.
[290] A. Speer személyes közlése alapján.
[291] Vö. a 9. fejezetben a narcizmus tárgyalásával.
[292] Vö. W. Maser (1971) és J. Brossé (1972) munkáit. Bár Brossé elismeri, hogy nem
szolgálhat közvetlen bizonyítékkal, feltevését – hogy Hitlerben erős latens homoszexuális
hajlamokat fedezhetünk fel arra a tekervényes érvelésre alapozza, hogy ez azért is
valószínű, mert Hitler paranoid viselkedési mintát mulat – érvelése arra a freudi elméletre
vezethető vissza, hogy szoros kapcsolat áll fenn a paranoia és a tudattalan
homoszexualitás között.
[293] Sajnálatos módon Hanfstaengl nem bizonyult megbízható szemtanúnak.
Önéletrajzában főként saját céljait követi: megkísérli magát úgy beállítani, mint aki jó
hatással volt Hitlerre, és aki miután megszakította a kapcsolatát Hitlerrel, Roosevelt elnök
„tanácsadója” lett – kissé eltúlzott állítás. Ennek ellenére Hitler és a nők viszonyával
kapcsolatos észrevételeinek adhatunk némi hitelt, hiszen ez a téma közömbös saját céljai
szempontjából, hogy minél nagyobb formátumú politikusnak tűnjön.
[294] A. Speer személyes közlése alapján.
[295] Saját fordításom.
[296] A héber norabnak ugyanúgy megvan ez a kettős jelentése. Isten attribútumaként
azt az archaikus attitűdöt fejezte ki, hogy Isten egyszerre félelmetes és magasztos.
[297] A. Speer személyes közlése alapján.
[298] Nyitva kell hagynunk a kérdést, hogy Hitler dühkitöréseit vajon organikus
neurofiziológiai tényezők okozták, vagy e tényezők csupán hajlamosabbá tették e
kitörésekre.
[299] Vö.: H. S. Ziegler (1965), valamint H. S. Ziegler és mtsai (1970). Különféle
előrejelzések szerint igen nagy számú könyv és cikk fog nap-világot látni Németországban,
Angliában és az Egyesült Államokban a közeljövőben, amelyek igyekeznek újrafényezni a
Hitlerről, a nagy vezérről kialakult képet.
[300] Egy alkalommal azt magyarázta Speernek, hogy a legtöbb német tudós
valószínűleg nem akarja őt látni. Bizonyára sajnálatos, de ez nem volt igaz, és ezt Hitlernek
is tudnia kellett (A. Speer, 1970).
 [301] Maser, hogy magasztalhassa Hitler festői tehetségét, a következőképpen írja le,
hogy Hitler milyen módszerrel másolta a képeket: „Hitler nem azért másolta a képeket, mert
híján volt a tehetségnek (…), hanem mert túl lusta volt, hogy kimenjen a szabadba festeni”
(W. Maser, 1971). Ez az idézet is jó példa arra, hogyan igyekszik Maser Hitler tehetségét
többnek beállítani. Az sem kevésbé érdekes, hogy nem veszi észre a tévedését –
legalábbis egy tekintetben: az egyetlen dolog, amit Hitler tényleg kedvelt: kimenni a
szabadba – legalábbis sétálni az utcán. Egy további példát is hozhatunk Maser Hitler festői
tehetsége iránti elfogultságára. Dr. Bloch (Hitler édesanyját kezelő zsidó orvos) megtartott
néhány akvarelli, amelyeket Hitlertől kapott, „természetesen nem őrizte [őket] tovább, mint
1938, hiszen 1907-ig ő kezelte Adolf és Kiara Hitlert”. Maser nyilván arra a következtetésre
akar eljutni, hogy az orvos a festmények míívészi értékére való tekintettel nem szabadult
meg korábban a képektől. Ugyan miért ne tarthatta volna meg az orvos a festményeket
abból a megfontolásból, hogy Hitler készítette őket egykoron? Nem ő lett volna az első
orvos a világtörténelemben, aki eltette az utókornak a betege művészi nagyságát kifejező
bizonyítékokat – és 1933-at követően bármilyen Hitler-emléktárgynak felbecsülhetetlen
értéke lett volna Bloch helyzetében.
[302] Hálával tartozom A. Speernek, hogy megmutatta ezeket a rajzokat, amelyek
kulcsot adtak Hitler pedáns, élettelen karakterének feltárásához.
[303] Schramm rámutat, hogy Hitler az Asztali beszélgetések alatt egyetlen szörnyű
következményekkel járó parancsát sem említette, amelyeket ez idő alatt adott ki.
[304] A. Speer személyes közlése.
[305] Chaplin Monsieur Verdoux-ja, a kedves, középosztálybeli férj, aki abból él, hogy
gazdag asszonyokat öl, párhuzamba állítható Hitlerrel.
[306] Vö. a racionális és irracionális szenvedélyek tárgyalásával a 10. feejzeteben.
[307] Speer némileg eltérő, ám annál szemléletesebb módon fogalmazta meg,
mennyire eltávolodott Hitler a valóságtól: „Tényleg volt valami megfoghatatlan vele
kapcsolatban. Talán mindig is rendelkezett ezzel a tulajdonsággal. Amikor visszagondolok
rá, azon tűnődöm, hogy ez a megfoghatatlanság és anyagtalanság talán serdülőkorától
egészen az öngyilkosságáig meghatározta. Az az érzésem néha, hogy az erőszak iránti
megszállottság őt még jobban a markában tartotta, mert hiányoztak belőle az emberi
érzések, amelyek ellenszegülhettek volna. Egyszerűen senki sem ismerhette meg belső
világát, hiszen ez a belső mag élettelenül és üresen tátongott” (A. Speer, 1970).
[308] Sir A. Cadogan, a Brit Külügyi Hivatal konzervatív érzületű adminisztratív
államtitkára, aki akkoriban meghatározó szerepet játszott a brit politika alakításában, kitűnő
és részletes képet fest, hogyan kezelték a spanyol polgárháború kérdését, amit jórészt a
konzervatívok Mussolini és Hitler iránti rokonszenve jellemzett. Hajlottak arra, hogy szemet
hunyjanak afölött, ha Hitler megtámadja a Szovjetuniót, ám Hitler valódi szándékai
elkerülték a figyelmüket (Sir A. Cadogan, 1972).
[309] A. Speer személyes közlése.
[310] Tekintélyes mennyiségű klinikai adat áll rendelkezésünkre, amelyek
alátámasztják, hogy az egyén törekedhet saját elpusztítására, miközben a tudatos énje
éppenséggel a létfenntartást szorgalmazza Nemcsak a pszichoanalízisben, hanem számos
híres drámában is találunk rá példát.
 [311] Freud agresszivitáselméletének fejlődésével kapcsolatban vö. a Rossz közérzet a
kultúrában bevezetésében J. Strachey által írt áttekintést.
[312] Ebben az állításban fejeződik ki Freudnak ama általános axiómája, miszerint az
idegrendszer alapvető törvénye a feszültség csökkentése. Vö. az axióma részletes
tárgyalását a Függelék zárórészében.
[313] E fogalom továbbfejlesztésében Freud egyre inkább csupán (egy) életösztönről
(Erósz) és (egy) halálösztönről beszél.
[314] Külön fejezetre lenne szükség, ha a részletekbe szeretnénk bocsátkozni, miként
próbálja Freud megragadni Erószt és a szexualitást, és ez csupán a Freud elméletére
specializálódott szakemberek érdeklődésére tartana számot.
[315] Freud e helyütt a szorongásról és a neurózisról írott első munkája második
fejezetére hivatkozik.
[316] E megfogalmazásból az tűnik ki, hogy az alapellentét az emberben az
egoizmusból és az altruizmusból fakad. Ám Freud ősvalami- és énelméletében (az örömelv
és a valóságelv) az ellentét mindkét pólusa egoista természetű: az egyén saját libidinózus
szükségleteinek és saját önfenntartási szükségletének kielégítése.
[317] Freud valójában megváltoztatta a véleményét abban a tekintetben, hogy korábban
úgy gondolta, hogy az ősvalami a libidó székhelye vagy „tárolója”. J. Strachey, Freud
Összes Műveinek kiadója, részletesen elemezte a Freud egész életművén végigvonuló
határozatlanságot. Lásd a B függeléket Az Ősvalami és az Énnel kapcsolatban (S Freud,
1991).
[318] Ezzel Freud három roppant bonyolult tendenciát kapcsol össze. A rombolási
ösztön alapjaiban különbözik a hatalomvágytól: az első esetben az objektum elpusztítása a
cél, míg a második esetben az objektum megőrzésére és ellenőrzésére törekszünk. Végül
ettől a kettőtől szintén lényegileg eltér az uralkodási ösztön, amely teremt és létrehoz, azaz
éppen a rombolási vágy ellenkezőjét teszi.
[319] Freud a következő érvelés eredményeképpen jutott erre a következtetésre: „A
kultúrtársadalom úgynevezett ideálkövetelményeinek egyike vezethet itt nyomra. Így
hangzik: szeresd felebarátodat, mint önmagadat; világhírű, bizonyára idősebb, mint a
kereszténység, amely mint legdölyfösebb igényét mutatja fel, de bizonyos, hogy nem
nagyon régi; még a történelmi időkben is idegen volt az embertől. Álljunk hozzá naivan,
mintha először hallanánk. Akkor nem tudjuk elfojtani a meglepetés és megütközés érzését.
Miért kellene tennünk? Mit segíthet rajtunk? Mindenekelőtt azonban hogy valósítsuk meg?
Hogy lehetséges? A szeretetem értékes, amivel nem dobálózhatok számvetés nélkül.
Kötelességeket ró rám, és kész kell lennem, hogy ezeket áldozatok árán teljesítsem. Ha én
valakit szeretek, annak valamilyen módon rá kell szolgálnia. (Eltekintek a haszontól, melyet
eredményezhet, éppúgy, mint attól, hogy mint szexuális objektum jöhet szóba; a kapcsolat
e két fajtája a felebaráti szeretet előírásánál nem jön számításba.) Megérdemli azért, mert
lényeges vonásokban olyan hasonló hozzám, hogy benne magamat szerethetem;
rászolgál, mert annyival tökéletesebb, mint én, hogy a saját személyiségem ideálját
szerethetem benne; szeretnem kell, mert barátom fia, mert barátom fájdalma, ha őt bánat
érné, az az én bánatom is volna, meg kellene vele osztanom. De ha idegen, és semmilyen
értékével, az érzelmi életem számára semmilyen megszerzett jelentőséggel sem képes
vonzani, nehezemre esik majd, hogy szeressem. Sőt ezzel igazságtalanságot követek el,
mert szeretetemet az enyéim kitüntetésképpen értékelik; igazságtalanságnak érzik, ha én
az idegent egy sorba helyezem velük. Ha azonban szeretnem kell azzal a bizonyos
világmindenség iránti szeretettel, pusztán azért, mert ő is élőlény a földön, mint a rovar, a
giliszta, a vízisikló, akkor attól félek, csekély szeretet jut majd neki, semmiképpen sem
annyi, mint amennyit értelmem ítélete után jogosnak tartok, hogy megőrizzek a magam
számára” (S. Freud, 1930/1982, 371-372. o.). Érdemes megjegyezni, hogy Freud a polgári
erkölcs, különösképpen a tizenkilencedik századi középosztály társadalmi karaktere
szempontjából közelítette meg a szeretet fogalmát. Az első kérdés: „Mit segíthet rajtunk?” –
a profit szellemét sugallja. A következő előfeltevés, hogy a szeretetet ki kell „érdemelni” –
ebben a patriarchális világlátás, valamint a feltétlen és érdektől mentes szeretet
matriarchális felfogása áll szemben egymással. Továbbá tetten érhetjük a narcisztikus elvet
is, hiszen a másik annyi szeretetet „érdemel” tőlem, mint amilyen mértékben hozzám
hasonló fontosabb tulajdonságainkat illetően. Hasonlóképpen, ha szeretjük barátunk fiát, ez
is egoisztikus alapokon nyugszik, hiszen ha valami baj éri a gyermeket, az fájdalmat okoz a
barátomnak, ami az én fájdalmam is. Freud végső soron kvantitatívan rögzített
mennyiségként kezeli a szeretetet, s ekként, ha összességében szeretjük a föld minden
emberi teremtményét, akkor az egyes egyének számára már csak szeretetmorzsák jutnak.
[320] Vö. még S. Freud (1908a) munkájával.
[321] Peter Ammacher (1962) követi végig, hogyan támaszkodott Freud kora
gondolkodóinak tanítására saját elmélete alapvetésében. Robert R. Holt egyetért
Ammacher munkájának végkövetkeztetésével, és következőképpen fogalmaz: „A
pszichoanalitikus elmélet számos, nemegyszer zavarba ejtő és nyilvánvalóan önkényes
fordulata, amelyek esetenként kísérletekkel is bizonyíthatóan téves állításokon alapultak,
rejtett biológiai feltevésekből vagy efféle, közvetlenül Freud orvosi egyetemi tanáraitól eredő
feltevésekből fakadtak. Óhatatlanul szellemi eszköztára nélkülözhetetlen elemeivé váltak,
amelyeket hasonlóképpen megdönthetetlen alapigazságoknak tartott, miként a
determinizmust, és valószínűleg nem ismerte fel minden esetben biológiai eredetüket, és
még akkor is sziklaszilárdan ragaszkodott hozzájuk mint szükségszerű építőelemekhez,
amikor már elfordult a neurológiai megközelítéstől, s egy elvont, lélektani modell
megalkotásába fogott” (R. R. Holt, 1965).
[322] Vö. J. Pratt (1958).
[323] Freud terminológiája nem mindig következetes. Időnként élet-és halálösztönökről
beszél, máskor pedig élet- és halálösztönről (egyes számban). A halálösztön(öke)t
destruktív ösztön(ök)nek is hívja A thanatosz kifejezést (Erósz párját) mint a halálösztön
megfelelőjét Freud sohasem használta, P. Federn hozta be a köztudatba.
[324] Vö. például S. Freud (1930).
[325] A „nirvána”-elv használata elég szerencsétlen, amennyiben tévesen értelmezi a
buddhista nirvánát. Hiszen a nirvána éppen hogy nem a természet által kiváltott élettelen
állapot (a buddhista tanítás szerint a természet pontosan ellentétes célt követ), hanem az
ember spirituális erőfeszítése révén elért állapot, amelyben az ember megváltást talál, és
eléri élete tökéletes csúcspontját, amennyiben sikerült megszabadulnia a kapzsiságtól és
az egoizmustól, és együttérzés tölti el a világ összes érző lénye iránt. Buddha a nirvána
állapotában tapasztalta meg az isteni örömöt.
[326] Freud figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a destruktív ösztön a tárgya
elpusztítására törekszik, míg a szadista a kínzásának tárgyát felügyelni, megalázni és
megsebesíteni akarja. Vö. a szadizmus tárgyalásával a tizenegyedik fejezetben.
[327] A későbbiek során megmutatom, hogy valóban létezik kapcsolat a libidóelmélet
és a halálösztön-elmélet között, mégpedig az anális libidó jelenti az összekötő láncszemet.
[328] Egy jegyzetben Freud hasonló gondolatot idéz a Brihadáranjaka-upanisádból.
[329] Mint ahogy például John Stuart Millnek, J J. Bachofennek, Karl Marxnak, Friedrich
Engelsnek és még sok más gondolkodónak sikerült.
[330] Ezt a folyamatot számos nagy, kreatív gondolkodónál megfigyelhetjük Talán
Spinoza a legjobb példa ennek szemléltetésére. Nem adhatunk kielégítő választ arra a
kérdésre, hogy Spinoza vajon teista volt-e vagy sem, amíg nem vesszük tekintetbe Spinoza
tudatos gondolkodásmódját (teista), új felismerését (ateista) és a végeredményként kapott
kompromisszumot, ami Istenre olyan meghatározást adott, amely egyenértékű Isten
tagadásával. Több fontos szempontból is pszichoanalitikus módszert alkalmazunk, amikor
egy gondolkodó írásait elemezzük Valahogy úgy olvasunk a gondolkodó írásainak sorai
között, ahogy a pszichoanalitikus olvas betege szabad társításainak „sorai” között. Először
is ellentmondásokra bukkanunk egy kiemelkedő gondolkodó fejtegetéseiben. Ha ezek az
ellentmondások a gondolkodó szellemi képességén múlottak volna, akkor észrevette és
feltehetően feloldotta volna őket, ezért abból kell kiindulnunk, hogy ezeket az immanens
ellentmondásokat két szellemi struktúra közötti ellentét okozta. A megszokott gondolkodási
keretek még döntő mértékben megszabják a tudatos gondolkodás menetét, de már
megjelennek a radikálisan új gondolatok, amelyek nem juthatnak tökéletesen kifejeződésre
a régi tudatos gondolkodási keretek között. Tehát egy részük nem tudatosul a
gondolkodóban. Az immanens ellentmondást a tünethez vagy az álomhoz hasonlíthatjuk,
olyasféle kompromisszum, amikor az érzelmi alapokon nyugvó tudatos gondolkodás régi
építménye miatt az új elméleti felismerés nem írható le adekvát formában a régi gondolati
sablonok és érzések szorításában. Előfordulhat, hogy egy gondolkodó – ha mégoly
zseniális is – nem veszi észre ezeket az ellentmondásokat, nem világlik fel előtte a
természetük, viszont egy kívülállónak – akit nem kötnek azok az előfeltevések – nyomban
szemet szúrnak Talán Kant is erre gondolt, amikor megjegyezte: „Néha jobban értjük a
szerzőt, mint ahogy a szerző önmagát.”
[331] Ernest Simmel éppen ezzel a megoldással állt elő (E. Simmel, 1944).
[332] Az analizmus és a nekrofilia összefüggéseit a 12. fejezetben tárgyaltuk. Ott
felsoroltam a nekrofil álmok jellemző” elemeit, mint például az ürüléket, a holttesteket –
egészben vagy feldarabolva –, a sírokat, a romokat stb., és idéztem néhány nekrofil álmot.
[333] Vö. például Freud Civilized Sexual Morality and Modem Nervons Illtiess című
munkáját, ahol így ír:.Jogosan tarthatjuk civilizációnkat felelősnek a neuraszténia rémének
fenyegetéséért” (S. Freud, 1908a).
[334] Herbert Marcuse úgy értelmezi Freud felfogását, hogy a teljes boldogsághoz
szexuális ösztöneink (ami Freud szellemében elsősorban a pregenitális összetevőt jelenti)
teljes kiélése szükséges (H. Marcuse, 1955). Függetlenül attól, hogy Freudnak igaza volt-e,
Marcuse figyelmen kívül hagyja azt a fontos tényt, hogy Freud megközelítésében a tragikus
alternatíva játszotta a meghatározó szerepet. Ennélfogva Freudtól idegennek tekinthető
minden olyan felfogás, amely szerint a cél a szexuális ösztön minden elemének korlátlan
kiélése. Éppen ellenkezőleg, Freud – a barbarizmussal szemben, a civilizáció
szószólójaként – az elfojtás mellett tör lándzsát, a másik lehetőséggel szemben.
Mellékesen szólva, Freud folyton a civilizáció ösztönökre gyakorolt elfojtó hatásáról beszélt,
és teljességgel összeférhetetlen Freud gondolkodásmódjával az a nézet, miszerint mindez
csupán a kapitalizmusban fordulhat elő, és a szocializmusban ilyesminek nyoma sincsen.
Marcuse nézetei azért kifogásolhatók e témában, mert nem tanulmányozta kellő
alapossággal Freud elméletét.
[335] Freud lelkiismeret-fogalma lényegében a büntetés célját szolgálja, és kétség nem
fér hozzá, hogy ez az egyes vallási elképzeléseket alapul véve is a lelkiismeret
szélsőségesen szűk értelmezése. Ez valójában egy „autoriter” és nem egy „humanista”
lelkiismeret. Vö. E. Fromm (1947).
[336] Freud a halálösztönnel összefüggésben általában nem használja a „szublimáció”
fogalmát, de én úgy látom, hogy ennek a bekezdésnek a fejtegetései semmiben sem térnek
el attól, ahogy Freud a libidóval kapcsolatban a szublimációt leírja. A „szublimáció” fogalma
mindenesetre kérdésessé válik, mihelyt Freud a szexuális, de különösképpen ha a
pregenitális ösztönökre alkalmazza. A régi elmélet fényében nagy népszerűségnek
örvendett a szemléltető példa, miszerint a sebész a benne rejlő szadizmus szublimált
energiáját vezeti le munkája során. De ez vajon tényleg így van? Végül is a sebész sem
csak vág, hanem össze is varrja a sebet, és valószínűleg a legjobb sebészeket nem
szublimált szadizmus ösztönzi, hanem egészen más tényezők, mint például a kézügyesség,
a gyógyítás szándéka a gyors beavatkozás révén, a gyors döntéshozás képessége stb.
[337] Vö. S. Freud (1930/1993), valamint a szerkesztő által az említett mű
Bevezetőjében felsorolt forrásokat.
[338] Hálás köszönettel tartozom James Stracheynek, aki a Standard Edition
szerkesztőjeként a Rossz közérzet a kultúrában című munkához írt bevezetőjében
összefoglalta Freud gondolatait az organikus elfojtással kapcsolatban, ami nagy segítséget
jelentett munkám során (S. Freud, 1930/1993). Ez a hálám természetesen érvényes a többi
munkához írt bevezetésre is, mert segít az olvasónak – még ha alaposan ismeri is a freudi
életművet hogy gyorsabban megtaláljon egy-egy idézetet, sőt, ezenkívül a nem feltétlenül
szorosan a tárgyhoz tartozó idézetek is felbukkannak, amelyeket esetleg elfelejtett. Magától
értetődően azok is sokat meríthetnek belőle, akik kevésbé járatosak Freud munkáiban.
[339] Főként az szól Freud elmélete ellen, hogy a történelem előtti ember sokkal
kevésbé volt agresszív, mint a civilizált ember.
[340] Még egyszer rá akarok mutatni a Freud nézőpontjában bekövetkezett változásra
az ösztön és a civilizáció kapcsán. A libidóelmélet keretében a civilizáció eredményeképpen
a társadalom tagjai elfojtják szexuális késztetéseiket, ami neurózishoz vezethet. Az új
elmélet tükrében azonban a civilizáció hozzájárul az agresszivitás megfékezéséhez, ami
pedig fizikai megbetegedést vált ki.
[341] Empedoklész és Freud elképzelései talán nem is hasonlítanak egymásra annyira,
mint amennyire első pillantásra tűnhet. Empedoklész tanításában a Szeretet a különböző
dolgok vonzásában nyilvánul meg. A Viszály pedig a hasonlók közötti taszításkor lép fel. Az
alaposabb összehasonlításhoz Empedoklész összes tanainak vizsgálatára lenne szükség.
(Vö. W. K. C. Guthrie, 1965)
[342] A „Q” jelentésének részletesebb vizsgálatához vö. J. Strachey munkáját, Standard
Edition, 3. kötet, C függelék.
 [343] Vö. J. Strachey, a Standard Edition 3. kötetéhez írt magyarázó jegyzetét.
Strachey hangsúlyozza azt a tényt, hogy a pszichikus energia a Tervezetben egyszer sem
fordul elő, míg az Álomfejtésben Freud nagyon gyakran használja a terminust. Strachey
továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy a régi neurológiai szemléletmód nyomai jóval
azután is felbukkannak Freud munkáiban, hogy elfogadta a pszichikus energia fogalmát –
megkülönböztetve a fizikai energiától; meglepő módon még 1915-ben is, A tudattalan című
munkájában „idegi” és nem pszichikus energiáról beszél. Strachey szerint „Q főbb jellemzői,
jóllehet erősen módosult formában, de Freud legutolsó munkájáig fennmaradtak” (1. kötet,
345. o.). Maga Freud is arra a következtetésre jut, hogy nem tudjuk megmondani, mi is a Q
valójában. A Túl az örömelven című munkájában így ír: „A metapszichológiával kapcsolatos
vizsgálódásaink homályossága nyilvánvalóan abból fakad, hogy vajmi keveset tudunk
azoknak az izgalmi folyamatoknak a természetéről, amelyek a pszichikai rendszerek
elemeiben végbemennek, és nem tekinthetjük igazoltnak az e tárgyban megalkotott
elméleteket. Következésképpen kénytelenek vágyaink állandóan egy tekintélyes ismeretlen
tényezővel számolni, amelyet - nem tehetünk mást - tovább kell vinnünk új elméleteinkbe is”
(S. Freud, 1920).
[344] J. Bowlbynak a témáról írt kiváló elemzése szerint Freud eredetileg a
tehetetlenségi elvet tartotta elsődlegesnek és az állandósági elvet másodlagosnak. A
vonatkozó részek tanulmányozása alapján eltérő álláspontra jutottam, ami megfelel J.
Strachey értelmezésének. (Vö. J. Bowlby, 1969.)
[345] Freud így fogalmazott Az Ősvalami és az Én című művében: „Ha igaz az, hogy
Fechner állandósági elve szabályozza az életet, ami nem más, mint a halál felé tartó
folyamatos haladás (…)” (S. Freud, 1923b/1991b). Fechner elméletében sehol sem említi c
„halál felé tartó folyamatos haladást” – nyilvánvalóan a fechneri elv kiterjesztésének sajátos
freudi változatáról van szó.
[346] E. Jones (1957/1983). Vö. a Jones, de különösen S. Bemfield és S. Feitelberg
(1930) által idézett szakirodalmat. Vö. még K. H. Pribram (1962).
[347] Vö. E. Fromm (1959).
[348] E mozgalmat a freudisták tekintélyes része hozta létre, válaszul a halálösztön-
elképzelésre. Nem tudtak azonosulni az új, a régi elmélettől alapvetően eltérő
gondolatmenettel, és a kivezető utat abban találták meg, hogy Freud agresszióval
kapcsolatos nézeteit az egykori ösztönelmélet keretében fogalmazták meg.
 TARTALOM

ELŐSZÓ
TERMINOLÓGIA
BEVEZETÉS Az ösztönök és a szenvedélyek
ELSŐ RÉSZ INSZTINKTIVIZMUS, BEHAVIORIZMUS,
PSZICHOANALÍZIS
1. AZ INSZTINKTIVIZMUS
Az insztinktivizmus előfutárai
A neoinsztinktivisták: Sigmund Freud és Konrad
Lorenz
Analógiás „bizonyítás”
A háborúval kapcsolatos következtetések
Az evolúció bálványozása
2. ENVIRONMENTALISTÁK ÉS BEHAVIORISTÁK
A felvilágosodás környezetelvűsége
A behavioristák
A skinneri neobehaviorizmus
A behaviorizmus és az agresszió
Pszichológiai kísérletek
A frusztráció-agresszió elmélet
3. INSZTINKTMZMUS ÉS BEHAVIORIZMUS:
KÜLÖNBSÉGEK ÉS HASONLÓSÁGOK
A közös kiindulópont
Újabb nézőpontok
A kétféle nézőpont társadalmi és politikai eredete
4. AZ AGRESSZIÓ PSZICHOANALITIKUS
MEGKÖZELÍTÉSE
Összefoglalás
MÁSODIK RÉSZ AZ INSZTINKTIVIZMUS CÁFOLATA
5. NEUROFIZIOLÓGIA
A pszichológia és a neurofiziológia kapcsolata
Az agy mint az agresszív viselkedés irányítója[66]
A védekező agresszió
 A ragadozók agresszivitása
6. ÁLLATI VISELKEDÉS
Agresszió a fogságban
Agresszió a szabadban
Territoriális és rangsorral kapcsolatos agresszió
Agresszió más emlősöknél
7. PALEONTOLÓGIA
Egyetlen faj-e az ember?
Ragadozó állat-e az ember?
8. ANTROPOLÓGIA
„A vadászó ember” – az antropológiai Ádám?
Primitív vadászok – a jóléti társadalom?
Törzsi háborúk
Az újkokori forradalom[112]
A prehisztorikus társadalmak és az „emberi természet”
Az urbánus forradalom[122]
Agresszivitás a primitív kultúrákban
Harminc primitív törzs elemzése
A pusztításhajlam és a kegyetlenség bizonyítéka
HARMADIK RÉSZ AZ AGRESSZIÓ ÉS A PUSZTÍTÓÖSZTÖN
MEGJELENÉSI FORMÁI ÉS JELLEGZETES FORRÁSAI
9. A NEM ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ
Előzetes megfontolások
Pszeudoagresszió
Védekező agresszió
10. A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ: FELTEVÉSEK
Bevezető megjegyzések
Az emberi természet
Az ember egzisztenciális szükségletei és a
karakterében gyökerező szenvedélyek[172]
A karakterben gyökerező szenvedélyek kialakulásának
okai
Társadalmi feltételek
11. A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ: KEGYETLENSÉG
ÉS PUSZTÍTÁS
Látszólagos destruktivitás
 Spontán megnyilvánulások
A destruktív karakter: a szadizmus
12. A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ: NEKROFÍLIA
A hagyományos elképzelés
Incesztus és Ödipusz-komplexus
A freudi élet- és halálösztön, valamint a biofília és a
nekrofília kapcsolata
Klinikai/módszertani elvek
13. A ROSSZINDULATÚ AGRESSZIÓ: ADOLF HITLER, A
NEKROFÍLIA KLINIKAI ESETE
Előzetes megjegyzések
Hitler családja és a gyermekévek[270]
Módszertani megjegyzés
Hitler pusztításhajlama[279]
Hitler személyiségének egyéb vonatkozásai
EPILÓGUS A REMÉNY KÉTÉRTELMŰSÉGE
FÜGGELÉK FREUD AGRESSZIVITÁS- ÉS ROMBOLÁS-
ELMÉLETE
1. Freud agresszivitás- és rombolás-fogalmának fejlődése
2. Az ösztön és az ösztönsorsok elemzése, valamint Freud
halálösztön- és Erósz-elméletének bírálata
3. A halálösztön hatalma és korlátai
4. Az elmélet alapjának bírálata
5. Az izgalmi szint csökkentésének elve: az örömelv és a
halálösztön megalapozása
BIBLIOGRAPHY
JEGYZETEK