Kovácsné kivan

Rácz Zsuzsa
Felhő Café Könyvek (2023 febr)

Címke: anyaság, regény

Kéki Kata, a szabad lelkű szingli rendes nő lesz. Férjhez megy,

szül, és akkor… Mi van?! Miközben mindenki elvárja, hogy legyen
szuperanyu, Kovácsné gyakran zombianyu. Úrrá lesz a családdá
válás káoszán és az örökölt mintákon? Sőt: képes megváltoztatni
őket?

Rácz Zsuzsa 1972-ben született Miskolcon. Író, újságíró. Első

regénye, Állítsátok meg Terézanyut! címmel 2002-ben lett bestseller,
játékfilm készült belőle: a terézanyuság fogalommá vált. 2010-ben
hozta létre a Terézanyu Klubot és pályázatot, hogy minden nő
elmondhassa a maga történetét, és az Aranyanyu díjat, hogy
megbecsülést kapjanak a nők, és mindenekfelett, támogató
közösséget. Budapesten él férjével és két lányával.
 Rácz Zsuzsa

KOVÁCSNÉ KIVAN
Neked, drága Jutka Nagyi!
 Az áldott állapotban lévő nő annyira megindító látvány, mint egy
ma született mosómedve vagy barika. Még a legszőrösebb szívű
népek is képesek felpattanni és átadni neki a helyet a villamoson.
Mert ahol én élek, ott sokra becsülik a nőket. Abban a kilenc
hónapban, míg gyermeket hordanak szívük alatt. De a harmadik
trimeszterben biztosan: míg a vak is látja rajtuk, hogy terhesek.
A többi végtelen sok három hónapról, melyből egy nő élete áll,
alig esik szó. Ugyanez a nő égnek álló hajjal, kialvatlanságtól vöröslő
szemekkel, egyik kezében egy háromévessel, másik kezében
cekkefekkel, hátán egy kengurubébinek álcázott csecsemővel szabad
szemmel már alig vehető észre.
A láthatatlanság érzésével bőven akadt dolgom gyerekkoromban.
Belehaltam, feltámadtam, estem-keltem, küzdöttem. Magam mögött
hagytam.
Meg sem fordult a fejemben, hogy életem derekán, felnőtt nőként
újra meg kell vívnom vele.
De már nem egyedül.
 Első fejezet

A SZINGLI EGY LÚZER?

Száguld velünk az illegális taxi a kátyús, koromsötét kubai
külvárosi éjszakában. Úti célunk ismeretlen.
– Vajon be is fogják kötni a szemünket, mint a filmekben? –
kérdem súgva Indiánt.
– Dehogy, no para, míg engem látsz. Szerintem inkább barna
papírzacskót kapunk.
– Jaj, csak papírzacskót ne!
– Neked az is jól áll, nyugi.
– Majd rajzolsz rá nekem szemet meg szájat? Vicsorgósat.
– Aha – feleli.
Hozzám hajol, megcsókol, megcsap arcszesze csípős illata. Éjfél
van: nincs az a deo, ami kitart reggeltől. A saját illata ilyen fűszeres.
Az ezerkettes kockalada hátsó ülésén, a műbőr üléshez tapadva,
verejtéktől csatakosan, merev háttal ülünk, visszatartott lélegzettel
szorítjuk egymás kezét.
Milyen ismerős! – gondolom. Minden kamasz fiú álma a
feltuningolt ezerkettes, egy teljes generáció tanult rajta vezetni
Miskolcon: én is, az öcsém is.
Mikor két éve, épphogy szárba szökkent szerelmünk Indiánnal,
egy pirkadatig beszélgetős, romantikus órán kiderült, hogy
mindketten ugyanarról álmodozunk, ugyanarra gyűjtünk: eljutni
Kubába.
Nosza, menjünk, három egész hétre! És most itt vagyunk, egy
apró kubai városkában csapatjuk éjfélkor a kockaladával.
 Erős kezdés: az egzotikus élmény hatására vagy szétmennek a
felek, vagy végleg összebútoroznak…
A kocsinak enyhe macskapisiszaga van, csipetnyi rothadó
naranccsal vegyítve, viszont patyolattiszta – sötétben.
– Szerinted tényleg adnak enni ott? – suttogom.
– Tuti csak babos rizs lesz.
– Majd sokat iszunk rá.
– Fröccsöt, mint otthon.
Földik vagyunk: ugyanabban a gimiben érettségiztünk, felnőve
elhagytuk Miskolcot, de ő ott végezte el a szociológia szakot. Már
csak a szakdolgozatát halasztgatja. Egy budapesti főzőiskolában
találkoztunk újra, majd’ másfél évtizeddel később: épp akkor,
amikor apám meghalt. Harmincpluszosan álltunk neki járni, egy
olyan gyerekkor árnyékában, amelyből, mint egy diófa kétajtósból,
sorban dőltek ki a csontvázak.
Kapcsolatunk elején, rögtön a beszoktatós időszakban hősiesen
küzdöttünk saját mumusainkkal, Indián például a zöld szemű
szörnnyel.
A kubai kisvárosban ismerős ismeretlennél szállunk meg. Az
egyetemista Raul szülei a hatvanas években a miskolci egyetemen
tanultak. Indián egyik barátja küldött hozzá minket, a huszonéves
srác úgy fogadott, mint rég nem látott rokonait. Szívszorító
igyekezettel mutatja sorra a kisváros nevezetességeit, a színházat, a
kávézót, elvisz a helyi művházba is.
A Casa de la Cultura megindítóan ismerős, mint bármely vidéki
településünk művháza: műanyag székek, kopott parketta, napszítta
függönyök, nyiszorgó, fekete gumi borította színpad. Kortárs
spanyol prózaírók felolvasása van épp műsoron.
 Ugyan egy szót sem értünk belőle, de a hely tömve, és szikrázik a
forradalmi a hangulat. Mindenkinek hosszú haja, vörösborral teli
műanyag pohara és egyre emelkedő hangulata van. Indiánt született
spanyolnak nézik a hollófekete hajával és sötét szemével, baltával
faragott arcvonásaival: gimiben csak Ütős Bikának neveztük a háta
mögött.
Raul bemutatja nekünk hatvanas barátját, Juliánt: örökifjú,
salsaléptű finom öregúr, vézna és inas, apró kis madárfejjel ráncos
nyakán. Két füle mögött két ősz pamacs emlékeztet hajdani
hajkoronájára. Mint egy régimódi tánctanár, olyan udvarias és
szórakoztató.
A felolvasóest után ragaszkodik hozzá, hogy elvigyen minket
vacsorázni egy illegális lakásétterembe. Kubában csak ilyen
helyeken lehet jót enni, magyarázta. Hív egy szintén illegális taxit: a
feltuningolt kockaladát, kamaszkorom egyik hősét.

Hazatérés Máriához?

Kiszállunk kézen fogva egy aszfaltozatlan, szűk, sötét utcán,

alacsony, aprócska házak között. Julián suttogva mutatja az utat egy
hátsó udvarba. A lécekből összetákolt kapu hangtalanul nyílik,
szandálom talpa sárba süpped. Itt alig esik, fellocsolják. Amint
átjutunk az udvaron, belépünk egy kis házikóba. Épp olyanba, mint
a nyári konyha a magyar falvakban az udvar végében, a csirkeól
szomszédságában.
Fejünket meghajtva kell belépni, alacsonyan húzódik a
szemöldökfa, elérem kezemmel a plafont. A meszelt falú
helyiségben tisztaság, makulátlanra söpört földpadló, sülő hús illata.
 Egy pillanatra az a képtelenség ugrik be, hogy hazaértünk. A
világ másik felén, egy otthon. Lopva Indiánra nézek. Elkapja a
pillantásom, jelentőségteljesen bólint.
– Ez a sült hús… Elkárhoznék érte.
„Sül a hús, enyhítse étvágyad, ahol én fekszem, az az ágyad” –
hangzik fel bennem váratlanul, mint egy himnusz. Régen folyton ezt
a verstöredéket ismételgettem, amikor végleg elveszni látszott a
reményem arra, hogy valaha normális párkapcsolatban élek majd.
Egyetlen szoba, ablak nélkül, három asztal és székek, a sarokban
oltár, Mária a kisdeddel. A gipsz kisded fehér bőrű, Máriát házilag,
hanyag eleganciával halványkékre pingálták. Velük együtt is
kisebbségben vagyok rézbőrű társam és karamell bőrű
vendéglátóink között. Ismeretlen, libabőrös érzés. Indián kezét
elengedem, lecövekelek az oltár előtt.
Felnézek a szent anyára. Az arcán csak csókos, élénkpiros szája jól
kivehető. A többi elnagyolt, mint egy karikatúra. Mintha gyerek
rajzolta volna, pont, pont, vesszőcske. Indián közben előretalpal, de
kezem híján megtorpan, visszalép mellém. Ő is nézi.
– Miért nem fekete? – kérdezem.
Vállat von.
– Vagy legalább félvér – folytatom.
Felnéz a plafonra.
– Isten útjai kifürkészhetetlenek, édes lányom.
– Benned egy vándorprédikátor veszett el. Ezzel az orgánummal
milyen sokra vihetnéd!
– Köszi. Mit nézegetünk? Éhen halok, nem eszünk előbb?
– Milyen lehet egy színesbőrű országban állandóan fehér
szimbólumokat látni?
 – Jézusom.
– Pontosan, ő miért fehér?
– Jól értettem, azt mondta Julián, hogy cordonbleu-t adnak,
tényleg? Ez hihetetlen. Két hete éhezem. Gyere, majd később
megoldjuk ezt is.
– Téged csak a hasad érdekel.
– Meg a te hasad is. Hogy tele legyen.
– Mivel?
Elvörösödők. A gondolat lesből támad, mint egy tortából előugró
gyerekríkató bohóc. De már ki is mondom:
– Azt hittem, gyerekkel tele. Hogy ezt fogod mondani.
Indiánnak a szeme se rebben, fapofával válaszol:
– Jó, gyerekekkel, azokkal is, persze. Csak előbb együnk.
– Gyerekek? Többes szám? Ezt ne itt és most beszéljük meg!
– Nem én kezdtem. De amúgy hol, ha nem egy oltár előtt?

Ha már kockalada, nyári konyha és rántott hús, ismerős a Mária-

oltár is: ugyanígy álltunk nemrég, pontosabban feküdtünk,
kapcsolatunk hajnalán, egy Mária-oltár tövében, a papiakban tartott
házibulin.
Az egzotikus körülményeket Misi atyának köszönhettük. Vele is a
főzőiskolában ismerkedtünk meg.
A katolikus, huszonéves atya azért iratkozott be, hogy ne kelljen
házvezetőnőt alkalmaznia. Elvégre ez már a 21. század! – mondta.
Engem viszont épp azért írattak be a barátnőim, hogy szedjek
magamra egy kis háziasszonyságot. A 21. században? – kérdem én.
Mégis bevált a terv, hiszen ott találkoztunk Indiánnal.
 Mikor először megláttam, egy idősebb nővel beszélgetett: kockás
ingben volt, hosszú, fekete haja gondosan copfba fogva, és figyelt.
Úgy figyelt arra a nőre, ahogy egy elhivatott hősugárzó ontja
melegét a fagyoskodókra: felenged tőle kicsi, nagy.
Még távolról, egy szavukat sem hallva is éreztem és vágytam a
forróságot, amit Indián képes magából kibocsátani értő figyelem
formájában. Hullámokban árad belőle ez a figyelem, amit én addig
sosem láttam férfitól.

Hamar rájöttünk, hogy ugyanabba a gimnáziumba jártunk

Miskolcon, a híres Deákba, csak pár évfolyamnyi különbséggel.
Ráadásul ő volt a gimi legendás, Vastyúk nevű együttesének a
dobosa. De mivel a frontember a bátyja volt, inkább rá emlékeztem.
Indián akkoriban csupán kétdimenziós volt, olyan sovány, és csak
vállig ért a haja. Miután elvégezte a szociológia szakot, Budapestre
költözött. De neki van még egy lakása Miskolcon, amit a szüleitől
örökölt.
Ott, azon a régi házibulin, a Mária-oltár alatt csókolt meg először,
hogy aztán másnap zavartan kerüljön. Harmadnap pedig elfogadta
meghívásomat vacsorára, karácsony előtt, a saját otthonomba, ahol
aztán minden eldőlt.
Mária a kisdeddel, bárhová vetődünk is, úgy tűnik, szemmel tart
minket.

Az örökké éhes gyermek

Igazi illegális kubai lakásvendéglőben ülünk, ahol két hét rizses-

babos-csirke-menü után – semmi mást nem lehet kapni a legális
vendéglőkben – éjfélkor titokban cordonbleu-t eszünk sült
krumplival.
– Tudod, mit szeretnék? – kérdi Indián, mikor már nem falunk.
– Persze hogy tudom – jelentem ki önelégülten, jóllakottan. –
Minden vágyad egy csinos kis lakásvendéglő.
– Honnan tudod?
– Ember, elfelejtetted, hol ismerkedtünk meg?
A főzőiskolás csoportunkból többeknek volt álma a lakásétterem.
Indiánt is foglalkoztatta a gondolat. Rám vigyorog, teli szájjal:
– Egy lakás vendéglő, ahol jó nagy adagokat lehet adni – szól
álmodozva.
Ha kaja, akkor ő a big is beautifulban hisz, a fine dininggal
zavarba lehet hozni. Ne haragudj, ez a maradék? – kérdezte egyszer,
amikor elvonszoltam magammal egy puccos sajtófogadásra. Üljünk
be valami kockás abroszosba, kérte szenvedő képpel.
– Igazából te népkonyhára gondolsz, nem? Ember méretű
üstökre? – kérdem.
– Olyasmire. Gulyás, lecsó, tejfölös tészta. Sok. Hogy jóllakjanak a
népek.
Indián gyerekkorában gyakran volt éhes. Párszor mesélt arról,
hogyan keresett bármi ehetőt a hűtőben, hiába. Amikor még olyan
kicsi volt, hat-hét éves, hogy nem tudott önállóan főzni, fel sem érte
a tűzhelyt, rendszeresen nyersen ette a száraztésztát. A csigatészta
volt a kedvencem, magyarázta, azt könnyű megrágni.
De iskolába már úgy ment, hogy bármilyen tésztát ügyesen
megfőzött. Egyszer sem forrázta le magát a piros lábosban zubogó
vízzel. Tejfölt tett rá, sajtot, ha épp akadt otthon. Amikor először
elmondta, elbőgtem magam.
 Láttam magam előtt a rövidnadrágos, piszkafalábú, kócos kisfiút,
aki alig éri fel a konyhaszekrény polcát, ahol a tészta lakik. Nem ér
engem sajnálni, akkor nem mesélek neked többet, mondta
szigorúan. Ez nem a világvége volt, csak a gyerekkorom, és happy
end van. Nézd csak, milyen szép, nagydarab ember lett belőlem! És
valóban: magas, széles vállú, hátú, erős lábú. A tejfölös tésztától?
Az ő családja hol volt, hol nem volt. Az alkoholfüggőséggel
küzdő szülőpáros, akik hol megjelentek józanul, és kedvesek voltak
– hol eltűntek, mint a kámfor, valami ismeretlen ritmus szerint. Nem
volt benne rendszer, nem volt kihez, mihez alkalmazkodni.
A kiliáni lakótelep mellett, ahol éltek, kilométer hosszan alacsony
épületek, egyengarázsok sorakoztak. Az egyikben működött a
nyolcvanas években egy kis garázsvállalkozás. Csak épp nem olyan,
amilyenből a Google meg az Apple kinőtt. Ebből alkeszek nőttek ki.
Fillérekért mérték a bűn rossz házi bort, oda járt a fél lakótelep.
Ma is megvan a lebuj, egyszer elmentünk előtte autóval. Akkora
ablak van a garázsajtón, mint egy börtönajtón – zsebkönyv méretű.
De lóg rajta egy erősen megsárgult, évtizedeken, generációkon
átívelő horgolt csipkefüggöny. Akkoriban bezzeg még tudták, mi fán
terem az esztétika.
A szülei nagyrészt ott éltek, a garázsban. A gyerekeiket soha nem
bántották, csak egymást. De ritkán vették észre, hogy a gyerekek is
ott vannak.
A bátyja, amint tizenhat lett, el is költözött otthonról a nagykorú
csajához. Indián tizenhárom éves volt. Persze a bátyja távozását nem
nevezték költözésnek. Csak éppen amikor tehette, ott aludt a
csajánál, és hétvégén mindig hazaugrott az öccse cuccait kimosni,
ellenőrzőjét aláírni, bevásárolni. A bátyja dolgozott is, egy
szórakozóhelyen volt ruhatáros hétvégéken. A pénzből tudott venni
tésztát, tojást, vajat, tejet. A testvérek mélyen hallgattak
helyzetükről. Minden erejükkel fenntartották a látszatot. De Indián
állítása szerint soha nem is kérdezte egyik tanára sem, hogy miért
mindig a bátyja jár a szülőikre.
– Azt hiszem, épp csak megúsztam, hogy lelencbe kerüljek.
Gyermekvédelmi rendszer még alig létezett, az iskolába meg
elmentem mindennap, magamtól, ott legalább volt menza, és
nagyon bírtak a konyhásnénik. Tucatsztori – mondta egyszer Indián.
– Hány családban megy ez?
– Hazánkban minden másodikban vagy harmadikban. Az ENSZ
egészségügyi világszervezete, a WHO idei jelentése szerint – vágtam
rá, mert épp akkor írtam egy cikket az alkoholbetegség
gyakoriságáról. Nincs család, aki ne szenvedne valahogyan tőle.
Több generáción át, mert a szenvedélybetegek gyerekei vagy maguk
is azzá válnak, vagy emberfeletti erővel húzzák ki magukat, a saját
hajuknál fogva abból a mintából, ami tálcán kínálja magát: na, dobjál
csak be te is egy páleszt, fiam, légy férfi.
Indián csodával határos módon nem csupán elvégezte az
általánost, hanem jeles bizonyítványával csont nélkül be is jutott a
város egyik legjobb gimijébe, ahová a bátyja is járt. Néha
kérdezgettem, bármely tanára tudott-e arról, hogy hazatérve mi
várja őt. Miért olyan nyúzott, sovány, gondterhelt? Senki nem tudta,
hogy ő gondoskodott addigra súlyosan alkoholbeteg szüleiről.
Akkor tanult meg főzni. Mosni, takarítani, ágyneműt cserélni.
Rühellte, ha erről faggattam.
– Ez a múlt, over – jelentette ki mindig –, nem érdemes rajta
pörögni. Amúgy meg a húszas éveimben több életre kibuliztam
magam, úgyhogy készen állok bármire!
A bármi alatt ő az első perctől fogva a családalapítást értette. Erre
csak később jöttem rá. Szerettem volna neki hinni, hogy mögöttünk a
múltunk árnyai, jövőnk verőfényes. De közben láttam, hogy anyai
nagyapám – akit soha nem is láttam – súlyos alkoholizmusának
árnya hogyan vetődik rá felnőtt gyerekei életére. Hogy anyám
hogyan választott direkt józan életű embert férjnek. Aki aztán mégis
egész életében csendben terrorizálta a családját. Nem volt szüksége
hozzá egy korty alkoholra sem.
Ez velünk már nem történhet meg. Tanultunk eleget a múltból,
nem követjük a szüléink példáját. Inkább fohászkodtam ezért, mint
hittem benne. Így hessegettem el a nagypapa borgőzös kísértetét.
Tapasztalatból tudtam, hogy az ember a traumái feldolgozása során,
akár egy számítógépes játékban, egyre nehezebb fokozatú pályákra
lépeget. Csakhogy hiába vágjuk le ügyesen a sárkány újabb és újabb
fejét, mindig nő újabb.
– Na, hogy tetszik? – szólít meg minket Julián, és elégedetten
hátradőlve elővesz egy tölgyfaág vastagságú szivart. – Csak a ti
kedvetekért. Indián, te kérsz? – mosolyog ránk. – Hiszen a
vendégnek Kuba legszebb arcát kell mutatnunk!
Rám kacsint, nem először az este folyamán. Julián minden
mondata után, közben, előtt keresi a megerősítést, egy pillantást vár,
egy mosolyt. Mindig közönségnek játszik, mi mást tenne egy táncos?
Szorgosan küldöm a visszajelzéseket. De látom, hogy a pasimnak
nem tetszik. Indián arca elkomorodik. Csak nem féltékeny egy
hetvenes, csirkefejű tánctanárra? Képtelen vagyok komolyan venni a
tüneteket.
 Miután pukkadásig esszük magunkat, végre, csak arra tudok
gondolni: mekkorát fogunk aludni!

A zöld szemű szörny

– Te bárkivel képes vagy leállni flörtölni, húsztól százhúszig! –

támad nekem Indián éjjel kettőkor, amint a szállásunkra érünk, és
magunkra maradunk a vendégszobában. Egy szempillantás alatt
eszmélek a kajakómából és ugrik fel a vérnyomásom.
Ez a férfi ugyanaz, aki a taxiban megcsókolt? Akivel Mária színe
előtt, alig két órája gyermekekről beszélgettünk? Meg
lakásétteremről? Mi van?
– El tudod képzelni, milyen volt nekem látni, hogy ez a vén
nőcsábász gátlástalanul csapja neked a szelet? Miközben én ott
vagyok melletted?
Leforrázva állok.
– Te megőrültél? – nyögőm ki végre. – Veled pont ugyanolyan
kedves volt, mint velem, sőt!
Jaj, össze kell kapnom magam. Érveket találni erre a
képtelenségre. Védekezni. De nem csináltam semmit! – nyüszít fel a
józan eszem. Mégis érvelni kezdek.
– Észre se vetted, hogy mindig téged szólított meg? Arról nem ő
tehet, hogy nem beszélsz jól angolul! Szerintem Julián még csak nem
is…
– Mit nem?! Azt hiszed, az én két szép szememért vitt el minket
abba a vendéglőbe? Attól, hogy az öregapád lehetne, ő még férfi, te
meg nő vagy! – mennydörgi Indián azon az amúgy igazán vonzó
basszusán, de úgy, hogy összekoccannak a vitrinben a
borospoharak.
 – Neked tényleg nem tűnt fel semmi? – döbbenek meg, és majd’
felrobbanok az idegtől. Ám ő mindössze egy megvető pillantásra
méltat, majd lendületből hátat fordít, és duzzogva horkolni kezd. A
szemét, hogy képes így elaludni?
Én bezzeg képtelen vagyok rá. Vadul dobol bennem az indulat,
legszívesebben lerúgnám az ágyról ezt a rézbőrűt! Méghogy
kézátadó meg fele királyság meg romantikus családtervezgetés,
lófaszt!
Sajnos nem először tapasztalom már egy kapcsolat szárba
szökkenésekor az elsöprő erejű vágyat. A birtoklás elsöprő erejű
vágyát. Mintha egy ponton a legtöbb férfi úgy érezné, muszáj
lestoppolnia, bezsákolnia, meggyűrűznie a választott nőt, mint a
hattyúkat szokás a Balatonban. Rendszerint erre egyféleképpen
tudok csak reagálni: tipli.
A jól ismert szorongás hullámokban tör rám, mint a hányinger,
hiába pitymallik.
Odabenn ragadtam, a sötétben.
De hová meneküljek? Egy isten háta mögötti porfészekben
vagyunk. Bájos porfészek, de akkor is az. Egyedül nem indulhatok
el. Csapdába estem.
Megvirrad, mire kínkeserves forgolódás után elalszom, azzal a
vigasztaló gondolattal, hogy igenis van kiút. Kialszom magam, és
megkeresem.

Éljen a Zifjú pár?!

Mire felébredek, Indián már nincs mellettem. Feltehetően a

nappaliban reggelizik házigazdáinkkal, Raullal és Julianna!.
Kikecmergek az ágyból, és megacélozom magam: game over,
szakítok. Ez a megoldás már számtalanszor bevált.
Ezért nincs párkapcsolatom harmincpluszosan. Engem nem
zsákolhat be senki!
Nem bírom elviselni, ha valaki korlátozni akar. Miért is kéne
elviselnem? Halálosan unom ezt a forgatókönyvet. Hogy nekiállunk
alaposan megbeszélni, ő mit értett félre, meg én mit tettem, mit nem,
miért nem voltam elég jó kislány. A végeredmény valahogy mindig
ugyanaz: a bűntudat, hogy valamit mégiscsak én rontottam el.
Órákat, napokat, éveket szánunk erre a hiábavaló hülyeségre az
életünkből.
Mintha a másik oldalon nem egy felnőtt férfi lenne, hanem egy
megszeppent kisfiú. Az anyja szoknyájába akar kapaszkodni.
Ez a dagadtruha-jelenség. József Attila oly szépen megénekelte,
mondta egyszer PirkóViki barátnőm, aki mániákusan definiál
minden pszichológiai problémát, pláne egy üveg vörösbor után.
„Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra!” Az
örök, olthatatlan vágy a figyelemre, a teljesre, az osztatlanra: minden
férfiban él egy kisfiú, aki időről időre kapaszkodni próbál. Bár lehet,
tette hozzá Viki, hogy nem mindenkiben, csak akikre mi
rákattanunk.
A legutóbbi dagadt ruhás konfliktusom is, hosszú évekkel ezelőtt,
épp egy taxiban (mi van ezekkel a taxikkal?!) pattant ki, az amúgy
intelligens és káprázatosán kreatív, aranykezű asztalossal. Már közel
egy hónapja jártunk, naná, hogy a fellegekben. Minden stimmelni
látszott, okos, szórakoztató, nagylelkű, kedves, és még a szex is jó
vele…
 Mi lehet a „de”? Végül három mézes hét után egy buliból
hazafelé a taxiban ezt találta mondani nekem: ülj már rendesen!
Szoknyában vagy, zárd össze a térded.
Éjjel két óra volt, felröhögtem. Nyilván viccel.
– Mit csináljak, mit mondtál?
– Ülj rendesen.
Nem tette hozzá, hogy kislányom. Pedig úgy lett volna tökéletes.
Mintha egy riasztó indult volna be a fejemben. Dobhártyaszaggató,
leállíthatatlan vijjogás, vörös lámpa: go Kata, go. Ebben a pillanatban
kellett volna megállítani a taxit és lelécelni.
Ehelyett hajnal hatig lelkiztünk otthon, elsírta az összes
traumáját, a nőket, akik elhagyták, élén az anyjával. Csak mondta,
mondta, magyarázta a bizonyítványát, hogyan nem tudta leküzdeni
a késztetést, hogy beszóljon nekem. Amit persze már szán-bán. De
ha jobban belegondol, mégsem olyan nagyon. Mert a barátaim
között feltűnően nagy számban akadnak férfiak, akik bosszantóan
kedvesek velem, akik figyelmesek.
Ó, a jól ismert lemez! Olyan kimerültséget éreztem, mintha egész
nap marharépát ástam volna ki a földből tonnaszámra távoli, sáros
vidéken. Ültem hajnalban hullafáradtan a saját kanapémon, a saját
szoknyámban.
– Úgy ülök, ahogy akarok – mondtam neki.
– Nem akarlak elveszíteni – hajtogatta –, te olyan szabad lelkű
vagy! Ez rém ijesztő egy pasinak, hidd el.
– Elhiszem.
– De én beléd szerettem, Kata.
– Nagyszerű – motyogtam félálomban. – Ha szerinted ez a
szerelem, ne erőltessük.
 Ez réges-régen történt. Azóta már annyit jártam terápiába, hogy a
rá szánt összegből akár egy új autót is tudnék venni. Vagy pár
tehenet. De kinek kell új autó meg tehenek?
Az kell, hogy első ránézésre felismerjem és reflexből elkerüljem a
csúnyán korlátozó kapcsolatokat. Nemcsak a direkt féltékenységi
megnyilvánulásokra gondolok, hanem a „kivel mész, hová mész,
mikor jössz, miért mész, miért nem jössz, vagy maradsz egyenesen
itthon végre a fenekeden velem?!” riasztóan komplex kérdéskörére.
Engedélyt kérni eltávra? A 21. század hajnalán? Ez ma még divat?
Nem futhatok bele egy újabb engedélykérést igénylő férfiba az 1685.
alkalommal is!
Gondolom, miközben a kétajtós szekrény tükrében nézve magam
azt latolgatom, melyik szoknya lenne elég kihívó a sorsdöntő
alkalomra. Az utolsó reggelinkre Indiánnal.

Önreflexió az új kockahas

Éhes a legkevésbé sem vagyok az éjféli cordonbleu után. De nem

maradhatok távol a reggelitől, bármennyire tartok is az Indiánnal
való találkozástól. A fürdőszobában szemceruzával kiélezem a
tekintetem. Ezt most végig kell csinálnod, Kata, nincs menekvés.
Kihúzom magam, mell ki, has be, go, Kata go.
Leltározzuk, mink van: bizalom. Eszünk is van, józan.
Belátásra való képesség. Az vajon van? Ez a majom fog itt most
vízbe ugrani. Mindig ez a vízválasztó, minden kapcsolatban: vajon
képes-e belátni, ha hibázik? Egyáltalán, felismeri-e a hibát?
Az önreflexió szexi. Egészséges. Nőknek nőies, férfiaknak férfias.
Kívánatos. A férfiúi önreflexió az új kockahas, állapította meg
nemrég Marcsi egy világmegváltó sörözésünk során. Ez egy férfi
legvonzóbb tulajdonsága. Ahogyan egy nőé is.
Ebben – is – egyetértettünk a barátnőimmel. Ráadásul az
önreflexiót nem születésünkkor adják, „jut, nem jut” alapon, hanem
edzhető, fejleszthető – amennyiben saját igény mutatkozik rá.
Muszáj hinnem benne, hogy van Indiánnak is. Örülj neki, mondaná
most PirkóViki, remek alkalom kínálkozik a felderítésre. Ragadd
meg!
Belépek a nappaliba, a férfiak az asztal körül ülnek, Indián rám se
néz – a klasszikus, bűntudatkeltő, „észre sem veszlek” reakció, pipa.
A többiek ujjongva üdvözölnek. Julián felpattan, cuppanós puszival
kíván jó reggelt. Mindenki egyszerre beszél, részben spanyolul,
részben angolul. Csak magyar szó nem hangzik el, nem szólunk
egymáshoz. Julián elemében van, szórja a poénokat.
Nem fordítom le őket Indiánnak, ahogyan eddig.
A reggeli csúcspontján beállít egy bajszos, délceg hatvanas úr.
Kitörő örömmel üdvözöl minket. Nekem még vérvörös rózsát is
hozott. Mi lesz ebből megint? Látom felvillanni a szörny zöld
szemét, fél szemmel lesem Indiánt. Olyan vészjóslóan ül ott, mint
egy közelgő vihar.
A snájdig hatvanas úr Pedro névre hallgat. Angolul ugyan nem
beszél, de spanyolul ordítva szótagol, hogy jól értsük egymást, zeng
tőle a ház. Indiánnak egy üveg ötcsillagos havannai rumot hozott
ajándékba. Tüstént tölt is belőle mindannyiunknak. Indián
viszolyogva fogja kezébe a jéggel és rummal teli vizespoharat,
mintha méregpoharat kellene fenékig ürítenie.
Meghallgatjuk Pedro spanyolul előadott üdvözlő szónoklatát,
Julián hevenyészve fordítja. Indián merev mosollyal az arcán tűri.
Sorban koccintunk, majd Pedro Juliánhoz lép, mélyen a szemébe
néz, kopasz kis csirkefejét két nagy tenyerébe zárja, és magához
húzza.
Aztán jó erősen szájon csókolja.
– Ta-dam! Éljen a Zifjú pár! – rikkantom magyarul. Tudtam!
Indián feje úgy vörösük, mint a számon a rúzs.
Lopva merek csak ránézni, de látom, ahogy a rummal együtt
majdnem a poharat is lenyeli. Azonnal nyújtja is újabb adagért a
Julián vállát ölelő Pedro felé.
– Itt sajnos titkolniuk kell – magyarázza Raul –, de Julián és Pedro
már tíz éve egy pár.
Indián fél óra múlva spanyol népdalokat énekel az ifjú párral.
Csak azért nem perdül táncra, mert nem áll elég stabilan a lábán a
mutatványhoz.
A megkönnyebbülés meg a rum megteszi a magáét: kimentem
magam, és ruhástul, ájultan terülök el az ágyon. Egy konfliktust csak
úgy lehet megoldani, ha az ember előbb kialussza magát. Utána
jöhet a vízözön.

After party

Felébredek, és elégedetten nyújtózkodom. A házban csend honol,

csak egy csap csöpög kitartóan. Házigazdánk, Raul valószínűleg
még az egyetemen, gondolom kábán.
Aztán ahogy a függöny gördül fel a színházban, fokozatosan
beugranak a múlt éjszaka jelenetei Indiánnal. Plusz a Corning
outban és rumban gazdag reggeli.
Jesszus, Indián!
Hol van Indián? Talán itt hagyott, világgá ment szégyenében?!
 – Itt vagyok – suttogja. Kis híján dobok egy hátast, de épp háton
fekszem. Itt ül az orrom előtt, az ágy szélén. A legeslegszélén,
mintha itt sem ülne.
– Jó nagyot aludtál – teszi hozzá olyan szelíden, hogy a vér is
megfagy bennem. – Eljössz velem inni egy kávét? – kérdezi, és
méltóságteljes sasorrán látom, ahogy megnyúlik a kíntól. Nem
sajnálhatom meg. Az nem vezet sehová.
– Adj egy kis időt – motyogom –, míg…
Kitalálom a következő lépést, a cuccaimat a kis bőröndbe
hajigálom, és meglógok, teszem hozzá magamban.
– Persze. Megvárlak odakint.
A mozdulatai, ahogy nehézkesen feltápászkodik az ágyról,
árulkodnak. Olyan nagy és erős. Férfinak tűnt idáig.
Heverek a hátamon, és bámulom a plafont – illetve nem is a
plafont. A kubai lakóházak egy részében nincs plafon, a tetőtér nincs
beépítve. Látni a gerendákat és a tetőcserepeket, egykét darab
hiányzik, megpillantom az alkonyi eget. De szép. Annyira vágyom a
közelgő konfliktuskezelésre Indiánnal, amennyire egy
gyökérkezelésre vágyhat az ember. Gyűlölöm előre minden egyes
pillanatát. Vagy egyszerűen csak félek.
Ezzel fog telni az egész életem, tényleg? Ha egy kapcsolat elején
menetrendszerűen megjelenik a birtoklási vágy, menynyi esélyem
van egy papírral szentesített házasságban vagy csupán
együttélésben arra, hogy ne tulajdonként végezzem? Ha
évszázadokon át erről szólt ez az intézmény, mert erről szólt, ugyan
mi mást várhatnék?
Ó, hol van az már, a 21. században élünk, fiam, hallom anyám
korholását máris, ne gondold túl, maradj a jelenben, ahogy a jóga
tanítja.
Anyám jógára jár, hetente kétszer, azóta osztja a jógaészt is:
maradj a pillanatban, ne hagyd, hogy elragadjanak a félelmeid.
Könnyű azt mondani, anya!
Te tudtad, hogy alig száz éve, száz, anya, egy férjezett nő még a
férfi tulajdona volt? Mint egy ház vagy istálló vagy ló. Nem
dönthetett egyedül semmiről, nemhogy házról, pénzről, lóról: a saját
gyerekeiről sem. Ha a férje meg akart szabadulni tőle, egyszerűen
elvált, az utcára tette, földönfutóvá. És tudod, hol? Angliában. Érted?
Angliában, ahol a legzöldebb a gyep, a legidősebb a demokrácia.
Meg az emberi, de nem a női jogok.
Hát, ha tudom, hogy ilyeneket tanulsz majd, inkább lebeszéllek
az egyetemről, szokta mondani erre anyám. A házasság nem a
világvége, nem így kell gondolni rá.
– Hát hogyan? – kérdeztem egyszer.
– Inkább mint egy börtönre – válaszolta, de gyorsan elnevette
magát. – Viccelek.
A lemenő nap a félig leeresztett redőnyön át még utoljára
csíkokat fest a falra. Feltápászkodom fektémből, másnaposán zúg a
fejem. Vár Indián, muszáj ezen átesnem, mint egy gyerekbetegségen.
Legyen mumpsz. Arról olyan jó emlékeim vannak. Bebugyolálva
meleg takaróba, fülemen kötéssel, a fekete-fehér tévén a csehszlovák
nemzeti hőst, a Kisvakondot nézem, aki mindenkin segít.

A döntő

– A művház mellett láttam egy kávézót. Lehet, hogy süti is van. –

Ezzel fogad Indián, amikor belépek a nappaliba, szépen felöltözve –
szoknyában! –, mindenre elszántan. Kár, hogy megremeg a lábam,
amint meglátom: tudod, mit, nem akarom megbeszélni. Majd az idő,
tudod, az megoldja, meg hazamegyünk, az is megoldja, te jobbra, én
balra…
– Meghívhatlak? – kérdezi Indián, korántsem a szokott zengzetes
baritonján.
Egyenesen rám néz. Ismerem ezt a nézését, félelem sötétíti a
szemét.
– Menjünk – fújom ki a levegőt, amit addig, fel sem tűnt, benn
tartottam.
A poros, kihalt főutca egyetlen kávézójának kirakatában Castro
bekeretezett, nagy méretű fekete-fehér fényképe függ. Mellette két
nagy csatos üveg, az egyikben babérlevelek száradnak, a másikban
befőtt lehet. Süti sehol.
Odabenn azonban kellemes a hangulat, diszkrét félhomály
uralkodik: takarékoskodnak az árammal, gyakori az áramszünet.
Viseltes, de tiszta márványpadló, kopott tonettszékek falatnyi, kör
alakú márványasztalok körül.
A hűtőpultban két tálca süti: egyiken rózsaszín, minyon-szerű
valamik, a másikon hófehér, habos sütik. A minyonra szavazok.
Két pár üldögél rajtunk kívül a helyiségben. Idősebbek nálunk,
halkan beszélgetnek, időnként felnevetnek. Mélységesen irigylem
őket.
A régimódi, magas szárú, sötétkék, fűzős cipőt viselő, széles
csípőjű, copfos pincérnő kihozza a kávékat, a minyonokat, ránk
mosolyog. Visszamosolygok.
Vajon akkor is ilyen kedves lesz, ugrik be, amikor ordítva fogok
hadonászni? Veszekedni nyilvános helyen érdemes, mert nem lehet
nagyjelenetet rendezni. Itt talán még a rendőrséget, vagy egyenesen
a katonaságot is ránk hívják. Mindenfelé egyenruhások grasszálnak,
részei az utcaképnek. Ez mégiscsak egy diktatúra. Ordítani csak
csendben, halkan.
Kevergetem a kávém, kerülöm Indián tekintetét.
– Kata – kezdi. – Én…
Keresi a szavakat. Az ölében fekvő kézfejét bámulja, kinyújtja és
behajlítja az ujjait, ökölbe szorítja, elengedi. Kiváló ízülettorna.
Hosszú, de erős, formás ujjai vannak, nagy és világító
körömágyakkal. Szeretném egyenként megsimogatni őket. Ő is
nehezen szakad el a látványtól. Lassan, erőlködve emeli fel a fejét.
Mintha nem is azt, hanem egy díjnyertes, húszkilós görögdinnyét
kellene felemelnie. Megköszörüli a torkát.
– Tudom, hogy elbasztam – mondja ki. Ránézek. A háttérben egy
lámpa hunyorogni kezd, éles fénye a szemembe vág. Be kell zárnom
szorosan, hogy ne bántsa. – Itt vagy, Kata? – Indián hangja halk,
erőtlen, mintha egy távoli rádióból hallanám. Vagy adóvevőből. Itt
szurtos küsz, vétel, durbincs, hallasz?
– Hallak. Mit basztál el?
– Ilyet nem lehet csinálni.
– Milyet?
Harciasnak hallom a hangom, pedig akar a fene harcolni. Feladni,
lelépni, zakatol a parancs a lélegzetvételemmel együtt. Tipli, tipli,
édes lányom, énekli a háttérben egy görög kórus.
De ő csak folytatja, mint egy Tigris márkájú tank, a nyomulást a
védelmi vonalaimon át.
– Nem volt jogom számonkérni téged. Hibáztatni.
Nem tudok megszólalni.
– Ha flörtöltél volna, akkor sem támadhattam volna így rád.
 – Nem először csináltad. Előfordult régebben is.
– De esküszöm, utoljára.
Hallgatok, a hülye görög kórus fülsiketítőén üvölti a fejemben a
refrént.
– Kata, meg tudsz nekem bocsátani?
– Megbocsátani? – Hitetlenkedve csúszik ki a szó a számon.
– Igen. Kérlek szépen.
Azt mondja, kérlek, de valójában így hangzik: könyörgöm. És
Indián gyönyörű, sötét szeme telis-tele könyörgéssel.
Torkomban gombóc hízik. Én még ilyet nem is hallottam férfitól.
– De mit bocsássák meg?
Hirtelen nem értem.
– Hogy elbizonytalanodtam, és ezt az egészet rád toltam. Pedig az
én bajom. – Lehajtja a fejét. Nem is húsz-, százhúsz kilós dinnye. –
Kata, te nem csináltál semmit. Hülye voltam, és te nem adtál okot rá.
A mondatok, melyekről szentül hittem, sosem hangzanak el.
Teljesen összezavarodom. Érzem, ahogy a felnőtt nő – én – helyét
minden átmenet nélkül átveszi egy kiskorú. És Indián is átmegy
kisfiúba. Ott ül velem szemben kócosán, piszkafa-lábával kalimpál a
széken.
– Mindkettőnknek van elég bajunk az érzelmi biztonsággal –
hebegem –, neked sem jutott belőle…
– Ahhoz ennek semmi köze. Ne mentegess magad előtt.
– Én csak… úgy sajnálom. Mindkettőnket.
Határozottan megrázza a fejét.
– Engem ne. Lécei.
Bőgni akarok, de visszanyelem a könnyeimet. Kit siratok?
 – Én nem tudom… nem tudok semmit – nyökögöm. – Csak azt,
hogy soha többé nem akarok ilyet érezni.
– ígérem, soha többé nem teszek ilyet. Megoldom magamban.
– Segítek. Megoldjuk együtt. – Majdnem bőgök.
– Dehogy segítesz. Nem a pszichológusom vagy. Nem is az
anyám. Engem nem kell megmentened.
Áthajol az asztalon, és két hatalmas tenyerébe fogja az arcomat.
– Kata, ne haragudj, kérlek – suttogja.
És aztán kimondja az sz betűs szót is. Tudjuk jól, kevés
félelmetesebb létezik nála.

Titkos kód: felül férfi, alul…

Hazatérve Kubából Indián szisztematikusan dolgozik azon, hogy

a házasságra igent mondjak. Egyetlen házasságon kívül – amely
sajnos nem a szüléimé volt – soha nem láttam jót. Alig töltöttem be a
harmincat, amikor, mint a céllövöldében, sorra lőtték ki mellőlem a
barátnőimet. Férjhez mentek, és/ vagy gyermekeknek adtak életet.
A gyermek megkérdőjelezhetetlen áldás volt. A házasságot
azonban – kibicként, naná – egyre inkább nem nekem való
életformának láttam. Tizenéves korom óta szenvedélyesen
megfigyeltem és analizáltam fejben mások párkapcsolatait. Ha már
érdemi hosszúságú, rendes kapcsolataim alig voltak, ugyebár.
Arra jutottam, hogy a házasság több évezredes intézménye olyat
követel a nőtől, amiből nekem kevés jutott: engedelmességet és
alázatot. A legtöbb kortárs házasságban is azt láttam, hogy a frigy
tartóssága elsősorban a feleség alkalmazkodóképességén múlik:
mennyit tud nyelni? Mekkora áldozatot képes hozni a család
együttmaradásáért?
 És ott van nekem PirkóViki, aki egy fél éve alig alszik: a kislánya
sem alszik, sem éjjel, sem nappal, semmikor.
Viki két dolgot tesz: vagy forr a dühtől, pufog, mint egy túlhevült
kukta, vagy pedig parttalanul zokog.
Emellett szenvedélyesen hirdeti az anyasággal kapcsolatos
szociológiai és pszichológiai elméleteket. Ha mindent felérek ésszel,
ha megértem, akkor talán megmarad az ép eszem, hajtogatja. Ritka
találkozásaink alkalmával csodálatosan felépített
kampánybeszédeket tart nekünk.
Előadásai kiválóan alkalmasak a teljes körű fogamzásgátlásra.
Viki valóságos csodafegyverré képezte ki magát, általa minden
abortusz és nem kívánt terhesség megelőzhető. Egy-egy
eszmefuttatása után a legelszántabb családalapítók is – férfi, nő,
egyre megy – sírva térnének ki mindenféle szexuális aktivitás elől.
Pedig épp akkoriban, a 21. század első perceiben csendült fel a
mára már teljes erőből harsogó hatalmi sláger: „szüljél, szüljél,
különben miattad hal ki nemzetünk: rendes nő hármat szül
legalább”.
PirkóViki felvilágosít, ha akarom, ha nem, hogy még a
legtájékozottabb, legtanultabb pároknál is hamar beüt a ménkű.
Hiába a tudatos döntés, hogy mi bezzeg másképp csináljuk majd,
mint a szüléink, nagyszüleink! A túlélésre koncentrálva a
hétköznapok ledarálják a szent elhatározás alapnak hitt pilléreit. A
hozott minták seperc alatt felülírhatják a fogadkozást. Alattomosan
életbe lép a titkos kód: felül a férfi, alul a nő. Pláne amikor
megszületik az első, a második, esetleg harmadik gyerek és így
tovább. Észrevétlen kattannak helyükre az évszázados szerepek,
még azoknál is, akik résen vannak: anya főz, mos, vasal, takarít,
gyereket gondoz – apa dolgozik.
Mivel ő keresi a több pénzt, ő a főnök – még akkor is, ha ez nincs
kimondva, sőt, ha az van kimondva, hogy egyenlőek vagyunk.
Hogyan lehetnénk, könyörgöm, mondja PirkóViki, ha a másik fél a
sokszorosát keresi? Amit gyedre, gyesre kapsz, abból vehetsz pár
csomag pelenkát meg bébiételt, és kalap, kabát. Utána meg lesheted,
hova vesznek fel dolgozni kisgyerekes anyaként. A nők fele vissza
sem tud menni a munkahelyére, tudtátok?
Nem tudtuk, ezt sem. Hinni se nagyon akartam, de megnéztem a
statisztikákat. Vikinek most is igaza volt.
Csak pislogunk Marcsival némán, megszakítani sem merjük az
előadásait – hátha neki könnyebb lesz ettől.
Marcsinak már kisiskolás a lánya, és egyébként is megúszta a
krónikus kialvatlanság borzalmait. Neki épp azt a gyermeket hozta a
gólya, akiről a legendák szólnak: az egyszer volt, hol nem volt jó
alvót.
Pedig egyedül neveli a kislányát, de a szülei vidám-fiatalos
nyugdíjasok – kezdettől számíthatott rájuk. Amikor a lánya baba
volt, ahányszor felugrottam hozzájuk, akár bejelentés nélkül is,
szinte mindig, mint egy „Hogyan legyünk boldog kismamák?”
című, hurráoptimista cikkben, a drága gyermek teli szájjal nevetett,
vagy épp békésen aludt. Marcsi máig vallja, hogy ez volt élete
legfelhőtlenebb időszaka.
– Bezzeg könnyű neked – mondja tovább ádázul Viki –, nem kell
alkalmazkodnod, csak a gyerekhez. Ezerszer könnyebb, mint egy
pasihoz!
– Már hogy lenne könnyebb? – hökken meg Marcsi.
 Sejthette volna, hogy nem egyszavas választ provokál ezzel,
hanem újabb akadémiai székfoglalót. Dióhéjban: hogyan is lehetne
felkészülni a brutális terhelésre?! A házasságok fele szét is megy,
amikor még kicsik a gyerekek!
– Mondjak statisztikai adatokat is? – tetézi PirkóViki, mire egy
emberként kiáltunk fel Marcsival:
– Ne! Elhisszük!
De nem kegyelmez:
– Amikor szembesülnek a felek azzal, hogy mennyi lemondást
követel az egész, bájbáj! – mondja.
Egyikünk se mer megszólalni. Nemhogy megkérdezni, vajon ők a
gyermeke apjával épp hol tartanak ebben a folyamatban. A válasz az
arcára van írva.

Elkerülő művelet

Mi tehát Indiánnal sokat beszélgetünk a frigy mibenlétéről. Soha

nem titkoltam előle felforgató nézeteimet. Nehéz is lenne, hiszen
együtt élünk. Világosan látszik, hogy a házimunka nem az én
terepem, nem vágyom a lakás rendben tartása által nyújtott
sikerélményre, sőt. A főzés egyenesen taszít, ahogyan az
engedelmességnek, a jókislányságnak, a szófogadásnak még a jól
álcázott igényével is simán ki lehet kergetni a világból.
A házasság intézménye által nyújtott biztonság érvei számomra
annyira voltak vonzóak, mint egy tűző napon felejtett velős csont.
Ezekkel nem is próbálkozik Indián. Időben rájött, hogy csupán
életünk végéig tartó ideológiai vitát provokálna vele, szövetséget
nem. Ezért egy szép napon jóval egyszerűbb módszerhez
folyamodik.
 Mivel mindketten szabadúszók vagyunk, sokat dolgozunk
otthon, jó volna, ha lenne egy kis dolgozószobánk.
Ezzel az ürüggyel vágunk bele az új, közös otthon keresésébe. A
pasim bölcsen nem a közös élet, a családalapítás elengedhetetlen
volta, hanem a kényelem mellett érvel: milyen jó lenne neked egy
saját szoba, ahol kedvedre írhatsz! Példaképed, V. Woolf is
megmondta, ez feltétele az alkotásnak!
Retorikából ötös. Már a sokadik lakást nézzük meg együtt, egyik
sem tetszik. Az egyiknek túl drága a bérleti díja, a másikban a
félszoba vállbán olyan szűk, hogy Indián tuti beszorulna, a
harmadikban a fürdőszoba néz ki úgy, mint egy másodosztályú
vasúti kocsi retyója… De lelkesen keresem én is a lakásokat a neten.
Csakhogy olyan nehezen lett saját, annyit dolgoztam érte, minden
négyzetcentiméterét imádom. Segítség, nem akarok költözni!
De nem szólok Indiánnak a bennem sötét fellegként gyülekező
kételyekről, túlságosan ismerősek. Magamban keresem a megoldást.
Mit szépítsem, betegesen irtózom az együttéléstől.
Ám szívből hiszek benne, mint a mesékben, hogy ha ő az Igazi,
vele ez is megoldódik.
Egy napon az imádott garzonommal szemben lévő lakásból az
örök égi garzonba költözik a Szembeszomszéd néni. Hirtelen támad
az ötlet, ártatlan képpel javaslom:
– Mi lenne, Indián, ha megvennénk? Lehetnénk szembe-
szomszédok, mit szólsz? Megmarad a saját terünk, bármikor
hívhatunk saját barátokat, magunkra zárhatjuk a saját ajtónkat…
– Költözzünk át oda? – kérdi. Nem érti, mire gondolok. Vagy
legalábbis úgy tesz.
 – Nem, ööö… Csak te. Persze költözhetek én is, az már mindegy,
magad is ezer évig éltél egyedül, én is, nem épp az alkalmazkodás a
legerősebb oldalunk… – hadarom.
– Külön akarsz élni?
– Szomszédok lennénk, hát nem jó ötlet?
A véleménye nagyon pontosan az arcára van írva. Visszakozom.
– Hát, csak gondoltam, ez is egy megoldás… – Érzem, ahogy
vékonyodik alattam a jég. – Hol van az megírva, hogy muszáj együtt
élnünk, ugyanabban a lakásban?
Olyan mély a csend, mint egy többgenerációs családi kriptában.
Hirtelen húsz fokot hűl a levegő.
– Szakítani akarsz? – töri meg a jeget nagy nehezen Indián.
– Inkább mondd ki egyenesen!
– Nem! – vágom rá. – Akar a faszom szakítani, basszus, nem ezt
akarom, csak próbálok alternatívákban gondolkodni. Nem szentírás,
hogy ugyanabban a lakásban kell laknunk.
– Szomszédban, aha.
És elsápad. Riadtan hallgatok. Ő pedig nagyon lassan, uralkodva
magán, pókerarccal, de szinte szótagolva mondja:
– Szépen kérlek, döntsd el, hogy mit akarsz, és már költözöm is.
De nem a szomszédba.

Lehet-e egy nő hülye?

És ott, akkor eltörik. Megkukul. Sem aznap, sem másnap, sem

harmadnap nem szól hozzám, hiába faggattom, hízelgek, még főzök
is. Csak tésztát, de akkor is: semmi. A negyedik napon arra érek
haza, hogy szokatlan, baljós rend uralkodik a lakásban. Jobban
körülnézek, meghűl bennem a vér.
 Nem rend ez.
Csupán Indián holmijai nem hevernek ismerős, meghitt
rendetlenségben itt, ott, amott. Minden vízszintes felület, amire
pakolni lehet, üres és átlátható. A komód teteje, az ebédlőasztal…
És, jaj, a könyvespolc… foghíjas! Épp oly drámai a könyvek hűlt
helyének látványa, mint egy elhanyagolt, kétségbeejtő fogsor,
tátongó résekkel. Mint új földrészek a horizonton, tűnnek fel eddig
rejtett felületek, előbukkan a tálalószekrény pultjának patinás
faerezete.
Zakatoló szívvel állok a könyvespolc előtt. Lázasan böngészem a
gerinceket: nincsenek itt a legfontosabb szakkönyvei, sem a Márai-,
sem a Hamvas-, sem a Hermann Hesse-kötetek, melyek vele együtt
érkeztek otthonomba. Fizikai fájdalmat érzek. Felhívom, kicsörög,
nem veszi fel. írok SMS-t, hol vagy, mikor jössz? Nem válaszol.
Egy kétéves is tudja, hogy baj van.
Csak azt ne mondja, csak azt ne, fohászkodom, hogy időt kér.
Vagy legyünk barátok.
Késő éjjel van, mikor végre beállít, félrészegen.
Megkönnyebbülök, hogy baja legalább nincs. De szalonspiccén is
átüt feszültsége, elkeseredése.
– Ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont – kezdi. – Muszáj
volt átgondolnom.
– Mit? – nyögőm ki, kezem-lábam, hopp, lefagyott. Állok ott,
ahogy egy elképedt pingvin állhat egy leszakadóban lévő
jégtömbön, egyedül.
– Kata, szerintem mindkettőnknek jobb lesz, ha…
– …ha barátok leszünk inkább? – vágok közbe keserűen.
Szomorúan ingatja fejét.
 – Dehogy akarok én veled barátságot.
– Akkor?
– Összepakoltam.
Bólintok.
– Szerintem időre van szükségünk.
Bassza meg, nem hiszem el, hogy elhangzik ez az ordas nagy
közhely!
– Időre? – kérdezem dühösen. – Ne szórakozzunk már egymással,
öregek vagyunk hozzá.
– Miért? – mered rám hirtelen kijózanodva. – A te szomszédos
ötleted talán jobb?
– Én teret kértem… – motyogom.
– Idő, tér, egyre megy, nem?
Nagyot nyelek. Ó, mennyire rühellem, hogy igaza van.
– Jogos. Méltó visszavágás a szomszédolásért?
– Nem.
– Megsértődtél, fogadjunk.
– Dehogy.
– Mondom, hogy megsértődtél – erősködöm. Elvörösödik a
dühtől. Széttárja a karját. Levegőből lecsapni készülő sas, különös
tekintettel az orrára.
– Tessék, megsértődtem. És akkor mi van?
– De az csak egy kósza ötlet volt!
– esküszöm, Kata, úgy viselkedsz, mint a legrosszabb…
– hezitál, hogy kimondja-e. – A legrosszabb macsók!
– Macsók? – kérdezem döbbenten.
Ez új.
 – Jössz állandóan ezzel a függetlenséggel, meg hogy térre van
szükséged, meg hogy a monogámia egy illúzió… Vedd már észre,
pont ilyenekről panaszkodnak a nők, mikor a pasijuk nem akar
elköteleződni, képtelen felnőni, erre te meg…
– Úgy viselkedem, mint egy férfi – fejezem be helyette a
mondatot.
– Mint egy óvodás férfi – villan feketén a szeme haragjában.
– És ha tényleg… Ha tényleg olyan vagyok, akkor mi van? Egy nő
nem lehet hülye macsó?
Erre megint tehetetlenül széttárja a karját. Mintha
tornagyakorlatokat végezne, mélyeket is sóhajt hozzá. Várom, hogy
mindjárt elröhögjük magunkat, ahogy a legtöbb veszekedésünk
során. De Indián komoly marad, mint egy nyílt csonttörés.
– De. Lehetsz nyugodtan. Akkor én – megbicsaklik a hangja –
holnap reggel elmegyek. Hazacuccolok. Úgyis épp üres a miskolci
kecó, nincs benne most bérlő.
– De mégis, mennyi időre? – kérdezem kétségbeesetten.
Megint a karszéttárás. Ez milyen idegesítő szokás, gondolom, ez a
kurva szakításászana.
– Nem tudom, Kata. A kanapén alszom, kora reggel indul a
vonatom. A kulcsot bedobom a postaládába, aludj nyugodtan.
Ez Indián. Ha eldönt valamit, végig is csinálja.
Nem alszom éjjel egy percet sem.
Milyen egyszerű lenne, mint a filmekben, ha most kilopódznék a
nappaliba. Be mellé az ágyba, a hátához simulnék szerelmesen.
Egy jó szex minden problémát megold (lószart). Pláne a férfi
önbecsülésén esett csorbát képes kikalapálni. De képtelen vagyok rá.
A macsók különben sem lágyulnak el, gondolom dühösen. Méghogy
macsó! Tessék, én is megsértődtem.
Hajnalban hallom, ahogyan készülődik, minden hang rést üt a
pajzsomon, a reggeli meghitt sürgés-forgás neszei. Felhördül a
kávéfőző, amint megindul a kávé, felsikolt a csap a konyhában,
ahogy megnyitja a vizet. Mindjárt benyit egy kávéval, azzal a fültől
falig mosolyával. A lélegzetem is visszatartom, a szoba tejüveg
ajtaján át lesem mozgó sziluettjét.
De nem nyit be. Én pedig nem megyek ki.
Kulcsra zárja a bejárati ajtót. Hallom lépteit távolodni a folyosón,
lélegzet-visszafojtva várok.
Lasztminit is meggondolhatja még magát, ugye?! Kióvakodom a
nappaliba. Hátha elbújt, például a konyhapult mögé, és előugrik, a
frászt hozva rám.
A bejárati ajtót is kinyitom, kinézek a folyosóra. Senki.
A kanapén az ágyneműje szépen összehajtogatva. Feltornyozva
lepedő, takaró, nagypárna, kispárna. Ilyen lehangoló ágyneműt még
életemben nem láttam, pedig vidám zebrák vágtatnak át rajta.
Tétován ácsorgók, mihez fogjak most? Sosem hagytak még el.
Csupán azért nem, mert mindig előbb megpattantam a
kapcsolataimból.
Nem érzek semmit, nem is hiszem el. Nyilván vissza fog jönni.
Holnap. Vagy holnapután.
Addig is csináljunk valami hasznosat, mondaná anyám. Lehúzom
az ágyneműjét! Kimosom, hogy majd friss, illatos, napon száradt
huzatokkal fogadjam vissza, nagylelkűen mosolyogva.
Ráncigálom le a kispárna ciháját, megcsap arcszeszének illata.
Kézbe veszem a nagypárnát. Döbbentem fedezem fel, hogy csupa
fekete hajszál borítja, legalább két marókkal. A hajkoronája!
Kihullott kínjában.
Csak bámulom, az adrenalin sietve távozik belőlem, mint az
érzéstelenítő. Húz le a mélybe az önvád, mint óvatlan orvhalászt a
láp. Kábán, egyenként kezdem összeszedegetni a hajszálait.
Elpostázzam neki? Vagy inkább főzzem bele egy szerelmi
bájitalba? A recepthez elengedhetetlen a DNS, összefőzöm az
enyémmel.
Akkor éri ezt most elcsesztem?!

Bezzeg Szaloncukorék családja!

Soha nem képzeltem el magam gyerekkoromban

menyasszonyként, babákkal sem játszottam. Olvastam meg
olvastam, és amikor nem olvastam, akkor edzésre jártam. Úszni,
kosarazni, atletizálni – bármit, csak ne legyek otthon. Gyerekként
ösztönösen tudtam, hogy a feszültséget leginkább kimozogni tudom
magamból.
A lakótelepen, mint egy faluban, úgy éltünk: közelről
megfigyelhettem, hogyan élnek más családok. Normálisan:
veszekedtek, a szülők perlekedtek, a gyerekek ricsajoztak. De az
állandó, robbanással fenyegető néma feszültség, amelyben mi
éltünk, apám egyenruha alatt izzó vörös indulata, mint a fortyogó
láva egy kitöréssel fenyegető vulkánban, más volt.
Ennek egyetlen oka lehet, gondoltam gyerekként.
Én magam. Esetleg még az öcsém. Bár őt, úgy tűnt, jobban szereti
az apám: néha megdicsérte egy-egy jó jegyért. Még viccelt is vele,
kishaver, mizújs a suliban, semmi? Nem baj, ma már bárkinek adnak
jó jegyet, sőt kitűnő bizonyítványt, nézd meg a nővéredet! De majd
lesz neked is! Csavargásból meg fociból, abból! Rá se ránts, kishaver,
egy fiúnak elég, ha magasra nő, a többi megy magától.
A tesóm magasra nőtt, akár egy jegenyefa a folyóparton. Épp
ahogyan apám, aki kis termetű volt, elvárta.
Apám katona volt. Minden reggel tányérsapkában, élére vasalt
egyennadrágban masírozott el otthonról, és későn ért haza. Anyám
gyors- és gépíró, elképesztő sebességgel születtek keze nyomán a
teleírt oldalak. Még városi kupát is nyert, 450 leütés/perc. Ott állt a
vitrinben a jugoszláv konyakosüvegek mellett az aranyszínű,
gravírozott serleg. Olvasószemüvege folyton a nyakában lógott, egy
elegáns fekete cipőpertlin, mintha mindig készen állt volna alávetni
magát a tollbamondásnak. A rendes állása mellett rendszeresen
vállalt pluszmunkákat. Ő is későn ért haza. Mi az öcsémmel már
nyakunkban kulccsal születtünk, mint a legtöbb lakótelepi gyerek,
akinek szülei látástól vakulásig dolgoztak. Hogy a gyerekeiknek már
könnyebb legyen.
A családommal elsősorban hétvégéken láttuk egymást, a
vasárnapi ebédnél. Hétköznap mindenki a második otthonában
dolgozott, mi tesómmal az iskolában, anyámék az irodában.
Ha mégis otthon voltam, és épp nem olvastam, egy szaloncukros
dobozból építettem lakást: hónapokon át dolgoztam vele.
Készítettem ágyat a nagy méretű családi gyufásdobozból, fiókos
szekrényt a kis méretűekből.
– Hová tűnt már megint az a rohadt gyufa, nem hiszem el,
megeszi valaki? – ordított anyám rendszeresen, én meg lapítottam.
Ragasztottam rájuk színes papírt, anyagdarabokat gyűjtöttem
szőnyegnek, képeket is rajzoltam a falra. Ablakot is vágtam a világra
a dobozon sniccerrel. A nagymamám adott függönynek régi, horgolt
csipketerítő-darabokat. Mindig tökéletesítettem rajta valamit, és
gondosan eldugtam. Az öcsém is állandóan rájárt, az én családomra,
velük akart játszani.
Öt fős volt a szaloncukordoboznyi család, négy legófigura.
Összesen ennyien voltak, a nyolcvanas években ez is komoly vagyon
volt. Ráadásként élt velük egy nagyobb, lila kabala, műanyag maci,
régi kulcstartóról szedtem le. Ő volt a bátyám, aki mindentől
megvédett.
Például az apámtól is.
Órákon át képes voltam ülni a szőnyegen, egyik
gyufásdobozbútorról a másikra tettem a figurákat, ennyit lehetett
látni kívülről. De belül ment a saját mozim: egy jókedvű család, ahol
mindenki kedves egymással. Ha veszekednek is, kibékülnek,
rengeteget nevetnek és járnak együtt kirándulni. Vasárnap délután
néznek egy fekete-fehér családi filmet és Sütit esznek a kanapén. És
állandóan beszélgetnek. Pontosabban én beszélgettem fejben hol
ilyen, hol olyan szerepben. Közben halálra idegesített az öcsém, mert
ilyet játszani csak magamban, csendben lehetett. Amint elkezdte ide-
oda pakolni a figuráimat, ordítottam, hagyjál békén! Máig röhögve
emlegeti, hogy milyen rosszulesett neki, kifogyhatatlan forrása
traumáinak.
Anyám próbált közbelépni:
– Katikám, miért nem tudod bevenni a játékba, hát nem mindegy,
hova pakolja azokat a szerencsétlen figurákat? – kérdezte.
Nem volt mindegy. Szaloncukorék életét csak én magam
alakíthattam. Mikor apám meghalt, és anyám kipakolta a
lakásunkat, megtalálta a dobozt. Kidobta.
 – Molyette régi szar volt – mondta, mikor rákérdeztem. Bezzeg az
öcsém matchboxkészletét ki nem dobta volna, majd ha fia születik,
jól jön még! – mondta.
Ahogy ülök a kanapén, ölemben a nagypárnával, amin Indián
hajszálai sötétlenek, beugrik, hogy a legócsaládfő feltűnően hasonlít
rá.
Ugyan nem volt se hosszú haja, se széles válla, de szerepe szerint
vicces, bölcs és megfontolt volt, és mindenekelőtt nagyon kedves a
másik négy legófigurával.
Különösen a barna hajúval, a kislányával. Megdicsérte minden
áldott nap, amikor sorra hozta a jó jegyeket a suliból, még matekból
is! Leült vele Ki nevet a végén?-t játszani, elmentek kettesben sétálni,
sőt, gesztenyepürét is ettek a Napsugár cukrászdában. Még
véletlenül sem mondott olyanokat a barna hajú kislánynak az év
végi bizonyítvány láttán, hogy na tessék, ma már bárkinek adnak
ötösöket! Sőt, olyat sem mondott, amikor benyitott reggelenként a
gyerekek szobájába, hogy szia, kishaver, hogy aludtál?
– Jól – felelte erre a lánya –, szia, apa.
– Nem téged kérdeztelek, hanem az öcsédet.
Ám ha ez mégis előfordult volna Szalonéknál, a lila műanyag
maci fogta volna az apukát, és szépen kihajította volna a francba a
csipkefüggönyös ablakon át, hogy szálljon, mint a győzelmi zászló.
De önmagában a lila kabalamaci jelenléte elég volt ahhoz, hogy a
családfőnek meg se forduljon a fejében ilyesmi. Ahogyan Indián
jelenléte elég volt nekem ahhoz, hogy a szűkölő, szorongó kis
állatka, amely épp úgy élt velem együtt, mint egy levakarhatatlan
kóbor kutya, megfutamodjon.
 Most meg itt maradok édes kettesben vele. Érzem, ahogyan óráról
órára hízik, mint egy jól tartott öleb.

Kommentszekció

– Mit csinált? – szótagolja döbbenten Marcsi, amikor felhívom.

– Elköltözött.
– Ó, a fenébe!
– Nem oda. A miskolci lakásába.
– Húha!
Csend.
– Elcsesztem, Marcsi.
– Mégis, mivel?
– Nem kellett volna ezt a hülye szomszédlakás-ügyet bedobni.
– Miért ne mondhattad volna? Nem is ördögtől való ötlet, sok
házasságot megmentene egy szomszéd lakás.
– Azt is mondta, hogy olyan vagyok, mint a legrosszabb macsók.
Marcsi erre felröhög.
– Merthogy félsz az elköteleződéstől?
– Aha.
– De ha egyszer így van, Kata. Mindegy, minek nevezi, nem?
– Az elköteleződéstől tartó nőkre még szavunk sincs.
– Hát, szerintem meg van – vágja rá Marcsi –, de örüljünk, hogy
nem azt használta.
– Elég öreg vagyok már, lehettem volna végre bölcsebb.
– Persze, meg lehetne a szemed is kék a barna helyett, de ilyen
vagy, nem? Semmire nem mész az önsajnálattal, legfeljebb az én
agyamra. Szerintem még bármi lehet belőle, ne okold… Zsófikám! –
szól ki a beszélgetésből. – Ne hajtsd olyan magasra a hintát, szívem!
 Játszótereznek, mint minden délután suli után. Meg régen ovi
után. Egy másik élet, egy másik bolygóról, amelyben van rendszer,
jövő, felelősség, gyermekek kacagása. A rendes nők élete, akik nem
macsók.
– Kata, még csak zsákbamacskát sem árultál, tudta jól, hogy csak
Marcival éltetek együtt, mással még nem próbáltad.
– Nem is fogom már többé senkive-he-hel.
– Ne bőgj, mennem kell, ez a gyerek már olyan magasra löki a
hintát, mindjárt leszed egy utasszállítót.

Anyám is ledöbben. Biztosan erre is tud egy jógaászanát ajánlani:

– Hűha, hát ez… – hallgat el anyám a telefonban, pedig csípőből
tud reagálni. – Ez meglepő fordulat.
Nagyra tartja Indiánt: többször jött vendégségbe hozzánk, és a
pasim készített neki paprikás krumplit, gulyást. Anyám, aki egész
életében főzött ránk és persze az apámra, aki egy rántottét sem
sütött, de még egy vajas kenyeret sem kent neki soha, a sütő-főző,
gondoskodó férfit külön polcra tette. A legmagasabbra.
Most jön az, hogy jobb is így, gondolom sóhajtva.
– Sajnálom, Katikám, de hidd el, jobb is lett volna, ha végre
befogod a szád.
– Tessék?
– Már épp a közös lakást kerestétek, nem? Adhattál volna neki
egy esélyt.
– De anya – méltatlankodom, mert hozzá vagyok szokva anyám
feltétlen együttérzésének kényelméhez.
– Igenis, tudom, hogy most nem tetszik a véleményem, de Indián
jó ember, te meg jössz örökösen ezzel az alkalmazkodásfóbiáddal.
Közben siránkozol itt nekem, hogy nem jó egyedül élni. El kéne már
dönteni, mit akarsz! Mit tudsz te, drága kislányom, az
alkalmazkodásról? Vegyél példát az öcsédről, ő is megtanult szépen
alkalmazkodni, pedig neki se könnyű, az ő múltjával pláne.
Sértődötten hallgatok. Nem mondom ki a nyilvánvalót: épp
annyit tudok róla, amennyit láttam, míg otthon éltem. Nem
véletlenül léptem le a szülői házból rögtön érettségi után.
De nem akarom megbántani anyámat. Mégis, furcsa ezt épp tőle
hallani: apám halála után pillanatok alatt adta el a lakótelepi
lakásunkat, és Budapestre költözött, egy panelgarzonba. Imádja.
Sosem végzek többé házimunkát, pokolba a főzéssel, takarítással,
ez lett a jelszava. Szemérmetlenül élvezi az egyedüllétet, és dehogyis
van egyedül. Csak épp azt csinálja végre, amit akar. Jár jógázni,
csatlakozott egy nyugdíjas kirándulócsapathoz, és internetezni tanul
a budafoki művházban. És pasizik. Egyszerre több szálon is futtatja
őket. Néha diszkréten említ egy-egy férfinevet. De mindig másikat.
Kivirult. Ez pont nem egy újabb érv a házasság mellett. Anyám
gyorsan visszakozik is:
– Jaj, Katikám, csinálj, amit akarsz, csak hát… Olyan szimpatikus
ez a fiú. Igazán sajnálom, hogy így alakult.
Mert egy gyerekkel már hiába ugrálnál – most ez jön.
– Mert ha már megvan a frigy meg a gyerek, hiába is ugrálnál…
Katikám, várj, hív az öcséd, mennem kell. A hétvégét szervezzük, én
vigyázok Lilikére, hadd kapcsolódjanak ki szegénykéim, annyira
kivannak, beszéljünk később, jó?

Magunk közt szólva, igaza van anyámnak: lószart sem tudok az

alkalmazkodásról. Az öcsémhez meg a csajához (ma már
sógornőmhez) könnyen alkalmazkodtam, amikor együtt éltünk szűk
kis nyolcadik kerületi lakásunkban. Hiába kellett átkelnem a
nagyszobán, ahol ők laktak, hogy eljussak a konyhánkba, ez alig volt
árnak nevezhető a rengeteg közös röhögésért, a közös főzésekért, a
hajnalig tartó beszélgetésekért.
Nem szóltunk bele egymás életébe, és a függetlenségem nem
sérült Indiánnal sem.
Soha nem kért számon, hol voltam, mit csináltam, ahogyan én
sem őt. Megelégedett azzal, hogy „majd jövök”. Én sem kértem
többet, megbíztam benne. Nem is tudtam máshogyan elképzelni a
szövetséget.
Rémes bevallanom magamnak, hogy Indiánnal könnyű volt
együtt élni. Nem telepedett rám, és nem várt el tőlem semmi olyat,
amit magamtól ne tettem volna meg közös életünkért: legyen az
főzés, a ruhák mosása, rendrakás vagy épp a szex. Nem nyomasztott
elvárásokkal, még kimondatlanokkal sem, sőt: rendre kifejtette, hogy
csak azokban a kapcsolatokban hisz, ahol mindkét fél képes
ugyanazt megtenni a másikért.
Istenem, milyen szépen tudta ezt cifrázni férfias baritonján. Hogy
mennyire vonzónak tartja az önállóságomat, a szókimondásomat,
milyen nagyra tartja a munkámat…
Sőt, Indián feministának vallja magát: szerinte jobb hely lenne a
világ, ha a nők is egyenrangú félként irányítanák.
Ilyen pasinak jöttem én a szomszédlakás-üggyel.
Miért nem tudtam tartani a számat?!
A magamra mért büntetésként aszkézist fogadok: távol tartom
magam a férfiaktól mindaddig, míg vissza nem tér Indián.
Ha nem térne vissza, akkor természetesen örökre.
 – Te hülye vagy – mondja erre nemes egyszerűséggel PirkóViki. –
Szakított veled, azt csinálsz, amit akarsz, nem tartozol neki
semmiféle hűséggel. Semmire nem mész az aszkézissel, sőt, ha
vissza is jön, hálás sem lesz érte. De legfőképp, az égvilágon semmi
köze hozzá. Erre jó a mosolyszünet, Kata, szerintem receptre kéne
felírni minden párnak. Használd ki alaposan, mit nem adnék érte!

A szingli egy lúzer?!

Vikinek igazat adok, de nem esik nehezemre távol tartani

magamtól a férfiakat: alig mozdulok ki. PirkóVikinek nemrég
született meg a kisbabája, Marcsinak pedig épp születőben új élete,
most készül bemutatni a nagy, össznépi fejtörős, nyaktörő
mutatványt: „Hogyan egyeztessük össze a családot és a munkát,
pláne egyedülálló szülőként?”
Lujzi egyre több időt tölt külföldön, céges megbízásból repked
szerte a világban különböző képzéseket tartani; repterekről telefonál,
miközben a háttérben sorra mondják be az éppen induló nemzetközi
járatokat a világ minden egzotikus tájára, Lappföldtől New Yorkig.
Kétszeresen is elvált, gyermektelen nőként szemmel láthatóan
magára talált. Ha összejön egy kocsmázás vagy mozi, előbb-utóbb
mindig kifejti, hogy velem ellentétben ő nem szingli, hanem elvált
nő.
– Miért, mi a különbség szerinted? – kérdezek rá rosszul palástolt
sértődöttséggel a hangomban.
– Nekem van rá bizonyítékom, hogy már elkeltem. Kétszer is.
Mindent megtettem, hogy rendes asszony legyek. Az elvált nőknek
egyszerűen csak nem sikerült a házasságuk. A szinglik meg nem is
akarják, hogy sikerüljön. Ez társadalmi presztízsben kifejezve sajnos
lúzert jelent.
– Az elvált nőknek magasabb a presztízsük? – csodálkozom.
– Magasabb hát, ezt magyarázom. Anyám soha nem változtatott
az asszonynevén, hiába vált el apámtól. Mindig azt mondta, ő
Szabóné marad, míg világ a világ. Nem mintha annyira odalett volna
az apámért, de a „né” egy férfi neve mögött úgy véd, mint egy
középkori páncél. Kinek mi köze hozzá, hogy amúgy elváltam?
– De nem tartottad meg egyik férjed nevét sem.
– Mert én már modern nő vagyok – zárja le a témát Lujzi.
Nem esnek jól a szavai, de érteni vélem.
Ráadásul ráér, villámlátogatáson tartózkodik itthon.
Megragadjuk a kínálkozó alkalmat, és elmegyünk táncolni a
törzshelyünkre.
Egy darabig azzal szórakozom, hogy a tömött szórakozóhelyen
felismerjem a szingliket és az elváltakat. Mélyebbre szaladt Lujzi
tőrdöfése, mint gondoltam. A tömények azonban segítenek feledni
ezt is.
Réges-régen a Nincs Pardon nevű szórakoztatóipari egység volt a
törzshelyünk a belvárosban: úgy jártunk oda, mint haza. Jobb is volt,
mint otthon. A Pardonban mindig akadt ismerős, kolléga, barát,
akivel lehetett beszélgetni, nem úgy, mint az aktuális bérelt
odúmban.
A világért ki nem hagytam volna a péntek és/vagy szombat esti
lázat, a hajnalig tartó zenés-táncos lendületet, ahol döbbenetes
természeti körülmények között, egy levegőtlen barlangban
zsúfolódtunk össze milliónyian a szórakozás (pasizás-csajozás)
reményében. Minden hely- és levegőszűke ellenére nem csupán
láncdohányozni tudtunk az áthatolhatatlan füstben, hanem ordítva
beszélgetni, sőt még táncolni is, hajnalhasadtáig.
Lujzival a régi idők emlékére igazi retró-kardió nightot tartunk,
ugrálunk felszabadultan, mint a tizenévesek.
Hazaérve ruhástul dőlök el az ágyon, és édesdeden horpasztok
délután négyig. A hétvégeparát nagyrészt meg is oldja, ha arra
eszmélsz, hogy alkonyodik.
Felébredve mégsem virágos a kedvem. Kongó ürességet érzek,
pedig elfogyasztok gyorsan három zsíros deszkát, az alkoholt
itatom, de nem múlik.
Be kell látnom, hogy Indián helyén egy Indián-alakú űr
keletkezett az életemben.
Ahányszor hazaérek, szívdobogva illesztem a kulcsot a zárba.
Indián ott fog ülni, a kanapén, a laptopjával az ölében, és
mosolyogva néz fel jöttömre: szia, de jó, hogy hazaértél! Milyen
napod volt?
Vagy a konyhapultnak dőlve, karba font kézzel kérdezi, nem
vagy éhes? Összedobunk valamit, vagy csak süssünk egy pizzát?
Míg együtt éltünk, állandó párbeszédben voltunk. Nem csoda,
hogy elhittem, valóban bármit kimondhatok, amit gondolok. A
kötél, ami összeköt, masszív, kenderből font, nem tünékeny őszi
ökörnyál. Én, aki előbb írtam meg egy esszét, semhogy magamról
beszéljek, döbbenten tapasztaltam, hogy . boldogan mondom, ha
van kinek. Gyerekkoromban azért írtam naplót, mert
biztonságosabbnak tűnt, ha titkos füzetbe írom le, amit gondolok.
Lehet, hogy vissza kéne térnem hozzá?
Vagy inkább Indiánnak kellene visszatérnie?
 Tudom, hogy a kulcsot itt hagyta, mégis újra meg újra
reménykedve állok a saját bejárati ajtóm előtt. Előfordul romantikus
filmekben, hogy távozás előtt a főhős titokban lemásolja a kulcsot,
hát nem? Annyi mindenben lehet reménykedni, a világbékében, a
feltámadásban, sorolhatnám.
– De miért nem hívod fel inkább? – kérdezi Marcsi, amikor
elmesélem neki fantáziáimat.
– Mégis, mit mondjak neki?
– Szia, hogy vagy? Kezdetnek?
– Azt fogja hinni, hogy nem tudok nélküle élni.
– És ha azt hiszi?
– Nem akarom, hogy azt higgye.
– Mert nem ez van?
– Nem tudom, Marcsi, hogy mi van.
– De hiányzik.
– Igen.
– Ezt is mondhatod.
– De nem tudom. Ezt mondani.
– Na jó, Jézusom, Kata, csinálj, amit akarsz!

A család az első, második, harmadik?

A magamban töltött hétvégék azonban irgalmatlanul hosszúak,

vagy inkább sötétek, mint az a bizonyos lyuk a világegyetemben.
Tágulni kezdenek péntek este, és vasárnap éjfélre elnyelnek
szőröstül-bőröstül.
– De miért nem mész át anyukádhoz? – kérdezi egyszer Marcsi
óvatlanul, ám a kérdés nyomán támadó dermedt csendben azonnal
kapcsol. – Jó, jó, értem…
 Ha kivételesen ráér hétvégén, és nem az öcséméknél teljesít épp
szolgálatot, anyám hív magához. Forradalmian új élmény: hiszen
szentül megfogadta, hogy soha többé nem főz. Olyannyira, hogy a
garzonjában csak egy kétlapos villanytűzhely van. Dehogy veszek
sütőt, nem őrültem meg, méltatlankodott, mikor óvatosan
megemlítettük a lehetőséget neki az öcsémmel. Meg ne próbáljatok
meglepni eggyel, fenyegetőzött, több életre kifőztem-sütöttem
magam! Tudjátok, mit szeretek a világon a legjobban az új
életemben?
Rajtatok kívül, tette hozzá kötelességtudóan.
– Mit, anyukám? – kérdeztük.
– Kaját rendelni! – rikkantotta. – Ezt a választékot, ami itt a
fővárosban van! Egy telefonhívás, és pizza, kínai és gyros, sőt:
rántott hús!
Beletelt némi időbe, míg az öcsémmel hozzászoktunk az új
módihoz. Ha anyánkat látogattuk, kaptunk teát, kekszet, slussz-
passz, mondta.
– Egy korszak vége, tesó – mondta az öcsém, mély
szomorúsággal.
Nem is mertük, kizárólag magunk között, sóhajtozva emlegetni
anyám legendás vasárnapi rántott csirkéit, mennyei húslevesét. A
pazar fogásokat úgy állította elő, minden áldott hétvégén, hogy hét
közben két állásban dolgozott. Gyakran este tízre esett haza, alig
láttuk. Vasárnap hatkor kelt, hogy délre készen legyen a szokásos
háromfogásos. Mert süti is mindig volt.
– Nem is értem, hogy csináltad, anya? – kérdezgettem tőle.
– Hát úgy, mint egy igásló – válaszolta. – Látástól vakulásig
húztam. És aztán megettétek, mind a három fogást, egy fél óra alatt,
mi ez, ha nem rabszolgamunka?
Egyet kellett értenem vele. Dacára annak, hogy ő mégsem értette,
miért nem vagyok hajlandó megtanulni főzni.
Anya, ne viccelj, szerinted?
Ám amint a sógornőm, Lilla – két keserves vetélést követően –
teherbe esett, és kénytelen volt feküdni, anyám beleállt a szerepébe.
Megindító elszántsággal főzte újra a húslevest, panírozta a csirkét
kilószámra helyben, náluk.
Egyszer a kedvencemet, a kókuszkockát is megsütötte nekik. Épp
ott voltam látogatóban: kisebb piramisként tornyosult a
konyhaasztalon. De amint nyúltam egyért, anyám a kezemre
csapott: azt Lillának meg a babának sütöttem!
Hogy én mennyire megsértődtem! Mint egy kétéves, sírni tudtam
volna. Majd ha gyereket vársz, neked is sütök, meglásd, mondta, és
nevetett.
Hazafelé, a buszon bőgtem csak el magam. Nem emlegettem fel
neki soha, pedig felért egy hasba rúgással az a mondata.
Nemrég ünnepeltük a baba – Liliké – egyéves szülinapját.
Kislány, de megszólalásig hasonlít a képre, amit az öcsémről
őrzők gyerekként. Őt rendszeresen kislánynak, engem pedig fiúnak
néztek, rövid, a kor divatja szerint szögegyenes, barna
bilifrizurámmal, piszkafaalkatommal. Miki világító kék szemével,
bodros, szőke hajával, észbontó, rocksztáros, mégis félénk
mosolyával mindenkit levett a lábáról. Még gödröcske is van az
állán.
Úgy nézett ki, mint egy hajas baba. Én pedig eszméletlenül
büszke voltam rá. Négyéves voltam, amikor megszületett, és
anyámék hazahozták a kórházból a fehér kockaladánkkal.
 A diósgyőri lakótelepen, a tízemeletesünk előtti homokozóban
játszottam, amikor megérkeztek. Verőfényes nyári nap volt,
ezerszeresen verték vissza a lakótelep ablakai a fényt, mind értünk
ragyogtak. Én voltam a legmenőbb gyerek aznap, akinek a gólya a
világ legszebb, legcukibb öcsikéjét hozta. Anyám, kiváló pedagógiai
érzékkel, azonnal megengedte, sőt segített, hogy a karomban
tarthassam kicsit. Mindenki engem irigyelt. Máig emlékszem a szőke
pihékre a fején, és hogy aggódva kérdezem anyám, kinő-e a majd a
szempillája. Alig volt neki.
Most meg olyan hosszú, hogy szinte túlér az orrán. Pedig az orra
sem rövid.
Te vagy az első emlékem, szoktam mondogatni az öcsémnek.
Veled kezdődött el az életem.
És megadatott, hogy megismétlődjön: Lili baba annyira hasonlít
az öcsémre, mint egy sci-fiben a kiónok. Csak hitetlenkedve tátom a
szám, betelni látványával, lényével lehetetlen. Ilyen nincs, hogy ilyen
van, milyen érzés, kérdezgetem a tesóm, hogy van egy kiónod?
Boldogan vigyorog. Majd remélem, megtudod, tesó, te sem úszód
meg.
Boldog, de rémisztőén kimerült. Sőt, annyira fáradt, mintha ő
hordta volna ki a gyereket, és ő kelne hozzá éjjel Két-három
óránként. Pedig nem ő kel. A feleségének, Lillának is hatalmas
karikák sötétlenek a szeme alatt, és ijesztően lefogyott a szülés után.
Az öcsém egyfolytában dolgozik, akár hétvégén is, alig van otthon.
– Mert könnyebb neked ott benn, felnőttek között, mint itthon egy
ordító babával! – vágta egyszer a fejéhez Lilla, épp tanúja voltam. –
De nekem ez lett az életem! Ennyi!
 – Nekem meg el kell tartanom a családot! Senkit nem érdekel a
cégnél, hogy most szültünk, szarnak ezek rá – felelte az öcsém, aztán
befalta a vasárnapi ebédet, és már ment is aludni.
A sógornőm tartotta az ölében a babát, és a könnyeivel küzdött. A
hormonok, motyogta, bocs, meg a kialvatlanság. Csendben
bepakoltam a mosogatógépbe a koszos edényeket. Próbáltam
rávenni Lillát, bízza rám bátran a babát, aludjon ő is egyet.
Megköszönte, de nem bízta rám. Majd ha nagyobb lesz, mondta.
Az öcsémmel kettesben szinte már soha nem találkozunk.
Belátom, hogy ez most – és még jó pár évig – nem alkalmas
életszakasz az érdemi kapcsolattartásra. Rettenetesen hiányoznak a
dumálásaink: senkivel nem tudok úgy röhögni, mint vele. Nem
ismerek nagyobb kiváltságot még ma sem, mint megosztani az
életemet egy testvérrel, aki gyerek- és kamaszkorom örök tanúja és
társa.
Talán majd újra visszatalálunk egymáshoz. Tíz év? Húsz? Szent
ég. Attól függ, hány gyerekünk lesz, jegyezte meg erre egyszer. Bár
nekem elég Lili. De Lilla akar kis tesót, és akkor lesz is.
Lehetetlen volt nem kihallani hangjából a keserűséget. Pedig
tudom, mennyire imádja a feleségét, a kislányát.
Lehet abban valami, amit Lilla mondott a felnőtt munkahelyi
társaságról, mert a tesóm egyre többet túlórázott. Utánanéztem, meg
persze PirkóViki is mondta, hogy a kispapákat szeretik a cégek.
Felfalni szőröstül-bőröstül. Tudják, hogy bármit megtesznek az
állásuk megtartásáért: óriási nyomásnak élik meg, hogy el kell
tartani a családjukat. Finoman megemlítettem az öcsémnek, hogy
lazítson, de ingerülten legyintett.
 – Kata, nehogy már osszad nekem itt az észt, mit tudsz te erről!
Tök jól haladok a cégnél, be fog érni ez nekem, hidd el.
– De biztosan megéri? – kérdeztem óvatosan.
– Tesó, hagyjál már, életedben egy rendes munkahelyed nem volt
még. A többiről nem is beszélve.
Csak bevitte a kegyelemdöfést.
Hogy én mennyire megsértődtem! Pont, mint egy kétéves. Mint a
kókuszkockás esetnél. De csak később, hazafelé a buszon bőgtem el
magam.
Mikor Indiánnal már stabilan egy párt alkottunk, elhívtam őket
magunkhoz vacsorázni. Paníroztam, mint a kis angyal, habosítottam
a krumplipürét, mint az istennyila, mert a tesóm úgy szereti. Sőt,
nekiálltam nagy kedvencének, a moszkauernek, pedig istentelenül
macerás süti.
Az ebéd csodásán sikerült, fél óra alatt megettünk mindent.
Anyám el volt ájulva tőlem, nahát, Katikám, látod, tudsz te, ha
akarsz! A tesóm pedig, mint egy bűvész, harapás nélkül tüntette el a
féltenyérnyi csokis sütiket. Nevettünk rajta, volt-nincs vasárnapi
ebéd. A kislányuk megkegyelmezett nekünk, és édesdeden aludt,
vagy villogtatta gödröcskés mosolyát.
Aztán elindultak haza, tudod, tesó, muszáj aludnom ebéd után.
De jövünk máskor is, veregette meg a vállam az öcsém.
Boldog voltam.
Míg Indián óvatosan meg nem kérdezte: nem kekeckedni akarok,
eskü… De nálatok ez így szokás, hogy a vendégek semmit nem
hoznak ajándékba? Egy üveg bort, szál virágot sem?
– Dehogynem hoztak bort, azt ittuk – feleltem neki. Épp ezért
nem a tesóm vezetett hazafelé, hanem a sógornőm.
 – Azt én hoztam tegnap a boltból – mondta Indián.
– A vöröset? – kérdeztem. – Azt ők hozták!
Indián megrázta a fejét.
– Akkor azt a rozét.
Indián hallgatott.
– Figyelj, tök kimerültek, azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok,
előfordul. Mindig szoktak hozni valamit.
Amint kimondtam, tudtam, hogy ez nem igaz. Ezért
megismételtem, hogy elűzzem a kételyt:
– Mindig.
Indián egy szót sem szólt.
Fél éjjel álmatlanul hánykolódtam és gondolkodtam. Vajon
mennyire kölcsönös a kapcsolatunk? Én vagyok a nővér, a nagy tesó,
mindig is kutya kötelességemnek tartottam, hogy óvjam, védjem az
öcsémet. Sőt: magától értetődőnek, hogy adok, amit csak tudok.
Ahogyan ő is nekem. Próbáltam felidézni, mit is. Szültünk neked
egy igazi unokahúgot, tesó, kell ennél több? – hallottam a tesóm
hangját a fejemben, a legutóbbi közös karácsonyunkról.
A karácsonyi vacsora is nálunk volt, Indiánnal kettesben
főzőcskéztünk. Hiszen nekünk alig akadt más dolgunk, nekik pedig
már ott volt egy kicsi ember, akiről gondoskodni kellett 0-24-ben.
És anyám hozott a töltött káposztához káposztát, maga
savanyította, isteni volt.
Na ugye, gondoltam elégedetten, és elaludtam végre.

Az Indián-alakú lyuk betöltése

Vasárnaponként képtelen vagyok nem meghallani a húsleveses

tányérok alján vidáman csendülő kanalak hangját, amelyek betöltik
a gangot. Mint egy hétvégi Robinson, akit száműztek a legtöbbeknek
alanyi jogon járó húsleves-rántotthús-családiebéd paradicsomból.
Távozását követően pár héten át szinte percenként nézem a
telefonomat, az e-mailjeimet, hátha ír Indián.
Csakhogy őt nem olyan fából faragták, ébredek rá. Nem is fából,
kősziklából. Szilárdan tartja magát az elhatározásához. Ha eljutunk a
barátnőimmel sörözni, és hajnalban, kocsmaszagúan hazaérek
leánylakásomba, lerogyok a kanapéra, és megbűvölten bámulom a
telefonomat. Most! – biztatom, hívj fel, tudom, hogy ébren vagy,
hívjál már fel!
Muszáj kitalálnom valamit, amivel betöltőm az űrt.
– esetleg egy másik Indiánnal? – kérdezi PirkóViki, a megoldások
embere, és én is tudom jól: egyik szenvedély úgy gyógyítható a
leginkább, ha rafináltan felcseréljük egy másikra. De mire? A
szakirodalom a sportot helyezi a dobogó legmagasabb fokára.
Mindig is imádtam, sőt, testnevelés szakra is jelentkeztem
eredetileg, de közbejött az újságírás. És vele együtt az éjszakázás a
szerkesztőségben, a hajnalig tartó viták a hírszerihez közeli
törzshelyünkön.
Pedig kamaszkoromban a felemáskorlát örökké magnéziumporos
fakorlátja volt a legfontosabb kapaszkodóm a mindent elnyeléssel
fenyegető szorongás ellen. Sosem voltam tehetséges, gyáva is
voltam. Mégis imádtam a szertornát, és rendkívüli szorgalommal
ellensúlyoztam ügyetlenségemet.
Halálfélelmem volt, amikor át kellett ugrani kézen átfordulással
azt a böhöm nagy szekrényt, vagy neki kellett futni a hátraszaltónak.
De akárhányszor estem fejre, újra és újra nekifutottam. Imádtam az
öreg és repedezett tornamatracok por- és izzadságszagát, az öltöző
lábszagát. A vízhólyagokat is imádtam, amelyek a felemáskorlát
fényesre kopott fájától nőttek a tenyeremen.
Ráadásul szuper csapatunk volt, öten voltunk lányok, minden
edzésen rengeteget röhögtünk, és aztán másfél órán át öltözködtünk:
képtelenek voltunk abbahagyni a vihogást, dumálást. Gimis
koromban a legjobb barátnőm egyik edzőtársam, Zsuzsi volt – de
érettségi után ő maradt Miskolcon, én meg eljöttem.
Zsuzsi bármilyen jó tanuló volt, nem egyetemre, hanem férjhez
ment, huszonegy-két évesen már két gyereke volt. Hasonlóan
keserves családban cseperedtünk, félszavakból értettük egymást,
órákat beszéltünk esténként telefonon.
Vajon mi lehet vele? Ezer éve nem hallottam róla, rémlik, hogy
valamelyik városi hivatalban dolgozik. Egyszer végre meg kéne
keresnem.
Minden jó élmény és emlék ellenére teljesen felhagytam a
sporttal. Harmincpluszosként azonban magához tért bennem az
elkötelezett sportember.
Egy színehagyott, magányos napon, amikor az ember kínjában
már csak egy zombitámadásban reménykedik, váratlanul felhív
Szőke Tarzan barátom. Régen kollégák voltunk a hírszerkben,
kamaszkorunkban együtt készültünk a tesitanár szakra, de ő el is
végezte. Lelkendezve újságolja:
– Kitaláltam, Katám, hogy milyen sport kell neked!
– Milyen?
– Ahol lehet kézen járni. Most láttam egy capoeiraedzést. Baromi
izgalmas, látnod kell! Mondjuk, én elvéreztem volna rögtön az elsőn,
nagyon sok benne az akrobatika, de neked állatira bejönne. Ott van
az edzés, ahova én is járok kosarazni, a mellettünk lévő teremben.
Gyere, nézd meg!
– Fogadjunk, hogy áltisisek járnak.
– Nem, inkább középiskolások.
– Jézusom.
– Ne már, jó lesz. Elkísérlek.
– Jó. Mikor?

Fordulat a levegőben

– Az asszonytornát a földszinti teremben tetszik találni, ez itt a

capoeira.
Ez az első mondat, amellyel új sportom fogad. Egy tizenévesnek
látszó, hófehér hosszú gatyába és pólóba öltözött srác közli velem
nyájasan az ítéletet, miután beszünteti az épp folyamatban lévő fejen
pörgését.
Anyád, úgy értem, anyád lehetnék, szólnék reflexből, őt küldd az
asszonytornára, de befogom a szám.
A padlástérben lévő tágas, félköríves terem előtt cirka harminc,
egyenfehérbe bújt tizen-huszonéves lány és fiú ül, nyújt, spárgázik,
áll fejen vagy kézen bemelegítés gyanánt. Ránézésre is mindenkinél
egy jó tízessel lehetek idősebb. Vagy hússzal. Az erőnlétemről nem is
beszélve, az mínusz száz, években kifejezve. De már a látványba is
beleszeretek, hát még az edzésbe!
A capoeira alaplépése, a ginga, a gyorsuló zene ütemére a terem
kopott parkettáján egyszerre surrogó harminc pár meztelen talp,
varázslatos muzsika füleimnek. Hozom a Két-ballábas-kétbalkezes
formámat. Seperc alatt meg is kapom a magamét, a capoeiristáknak
kijáró, találó álnevet. Docontra, vagyis fordítva, mindent fordítva
csinálok.
Az edzések kőkemények. Edzőnk egy riói nyomornegyedből
érkezett a jobb élet reményében, és úgy tud szaltózni előre-hátra,
ahogyan más a vesszőt teszi ki egy mondat közepén. Erre épül
tekintélyének jelentős része, meg az irgalmatlanul katonás tempóra.
Megbánok minden szál elszívott cigit, átvitázott, áttáncolt éjszakát,
minden üveg bort, kihagyott testedzést.
A szent őrülteknek kijáró tisztelettel kezelnek. Rangidős vagyok,
ráadásul kezdő.
A heti kétszer másfél óra a menedékem, terápiám, amikor minden
másról meg tudok feledkezni. Éppen úgy, mint kamaszkorom
szertornaedzésein. Soha ennyi biztatást nem kaptam még
csapattársaktól. Szárnyalok.
Harminchét éves vagyok, húszévnyire az utolsó nekifutásomtól,
és ismét itt állok, a szőnyeg szélén, mint annyi edzésen
kamaszkoromban. A hátraszaltót gyakoroljuk. Mindenki halálra
rémül, mikor beállók a sorba. Képtelenség ellenállni a fejre-pofára
esés csábító lehetőségének, vígan dalolnak a szirének a fejemben.
Újra fiatal lehetek!
Látom az edzőn is, hogy megijed, de a capoeira kortalan sport,
hangoztatja mindig. Épp egyidősek vagyunk. Lábujjhegyre állok,
mint régen, és nekifutok, gyorsítok, elrugaszkodom. Repülök,
átfordulok… Ahogyan kell, szépen, stabilan talpra érkezem.
Mindenkinek leesik az álla.
Megcsináltam!
Edzés után álldogálok otthon a fürdőszobámban, vízhólyagokkal
teli talpam – a durva parketta kikezdi meztelen lábunkat –
forróságát enyhíti a csempe hűvöse.
Hosszú hetek után végre újra érzem, hogy élek.
Most kéne felhívnom Indiánt, amikor így csurig vagyok hálával
és önbizalommal. De inkább Marcsit hívom fel, hogy elújságoljam a
nagy hírt.
Ő pompásan szórakozik új szenvedélyemen. Esti meséim egy
egzotikus világ színpompás kalandjainak tűnnek az általa
megénekelt napi monotónia, a nyolcórás munkába visszatérés
megpróbáltatásai mellett.
– Marcsi, Marcsi – hívom lelkendezve, már egy üveg sörrel az
egyik, cigivel a másik kezemben –, voltam ma is edzésen, és…
– Várj – suttogja –, épp elaludt a Zsófi, behajtom az ajtaját… Jól
hallom, te cigizel? A lakásban?!
– Aha.
– Basszus. Fogadjunk, sörözöl is.
– Muszáj hidratálni a kemény testgyakorlás után.
– Sörrel, na persze. Várj, nézek én is egyet a hűtőben, mi történt?
Szerelmet vallott a brazil utcagyerek?
Csak így nevezi Manuelt, az edzőt, mióta látta fényképen.
– Mesélj, ma is levették a pólójukat a jó testűek?
– Le hát!
Marcsinak mindig élethűen lefestem a látványt, amikor a játék
hevében a huszonéves fiúk ledobják a pólójukat, és félmeztelenül
pörögnek földön, vízen, levegőben. Fehér egyen-nadrágjuk derekára
kötött narancssárga, piros vagy kék övük úgy cikázik körülöttük,
mint az ördög színes farka.
– Ó, de csodásán hangzik! Gyanús, mire is megy ki az egész, jó
testű huszonévesek között, aztán vigyázz nekem velük!
 – Nyugi, vigyázok.
– esetleg vigyázhatok én is, csak szólj, ha kellek.
– Képzeld, mi történt, nem fogod kitalálni!
– Na, mi?
– Ugrottam egy hátraszaltót!
– Ne bassz!
– Pont, mint régen, nekifutottam, és ta-dam!
– Fejre estél?
– Úgy érkeztem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Talpra.
– Azta! Na jó, megérdemled a sört. Nem is vagy olyan öreg, látod,
még bármi lehet belőled! Büszke vagyok rád! Elmondhatom a
többieknek?
A többiek a régi munkatársainkat jelentik a hírszerkesztőségben.
– El hát. De szerintem Tarzan beelőzött.
– Én majd kiszínezem sztorit, bízd ide, James Bond-os lesz.
Az elme megbízhatatlan jószág, de a test nem felejt. Úgy tűnik,
nem csak a biciklizést, a hátraszaltót sem. Ott szunnyadt bennem az
ezerszer végrehajtott mozdulat, a rutin.
Soha többé nem kell bizonyítanom, még magamnak sem: otthon
vagyok közöttük.
Sőt: otthon vagyok a testemben.

A félrekefélés intézményesítése?

Szerencsémre Lujzi minden – válással, tehetném hozzá

rosszmájúan – elért társadalmi presztízse dacára egyre gyakrabban
tér meg hozzám ünnepnapokon, egyenesen a business classról.
Újabb vasárnapon ment meg a húslevesillat okozta depressziótól.
Már nem is követem, abban az évben hányadik útjáról érkezik haza.
 Színtiszta irigységből nem követem, természetesen. Úgy
szeretnék én is világutazó lenni (céges pénzen), és időről időre olyan
nyelven beszélni, ami nem az anyámé. Idegenben, idegen nyelven
sokkal könnyebb önmagámnak lenni.
Lujzi a szokásos nagyvilági módon, taxival érkezik.
– A francért kellett neked ide, a világ végére költöznöd! – köszön
lihegve. A ház előtt áll meg a 22-es busz, védem lakhelyem
becsületét. Ugyan már, busz, legyint Lujzi, mióta használjuk azt
magáncélokra, megöl a jetlag. Van egy kis alkohol? Ilyenkor csak az
segít, tudod.
És teátrálisan leveti magát a kanapémra, megkönnyebbült sóhajjal
rúgva le a magas sarkúját. Olyan elegáns, mint mindig: lazacszín
kiskosztüm, selyemsálja épp szeme nyári, felhőtlen tózöldjét idézi, a
kis táskája Furla, királykék, a nagy táskája Gucci.
– A közepes táskám meg épp a szemem alatt van, a
kialvatlanságtól – röhög, amikor megdicsérem az outfitjét.
Lujzi álmos és elgyötört. De ő bármilyen fizikai állapotban képes
észt osztani, ezért is szeretem.
– Hát ide figyelj, repkedek konferenciáról konferenciára meg
kontinensről kontinensre, és most jövök rá, baszki, hogy az egész
konferenciaturizmus nem más, mint a félrekefélés intézményesítése.
Gyakorlatilag szexturizmus, csak elegánsabb az elnevezése. Semmi
lelkizés, a húspiac maga. Tudod, mit mondott nekem egyszer egy
céges boardtag, amikor kiderült, hogy a rendes éves globális
meeting Bangkokban lesz?
– Mi az a boardtag? – kérdezem.
– Jaj, hát az egyik fontos hímtag, mint a vének tanácsa, tudod, ők
hozzák a döntéseket.
 – Csak hím lehet? Meg vén?
– Dehogy! Ja, vagy igen, mit tudom én, a legtöbb cégnél csak
öregek és csak férfiak, legfeljebb egy nőt engednek be a klubba, a
látszat kedvéért. Ha elég jól néz ki, és tartja a száját. Remélem, éppen
én leszek az… Na, ne szakíts már félbe, tudod, mit mondott a csávó?
Nem fogod elhinni.
– Mit?
– Hogy nagyon örül a bangkoki útnak, mert állítólag a sárga
punci sokkal szűkebb, mint a fehér.
– Mi van?
– Jól hallod.
– Jézusom, mondd, hogy pofán vágtad!
– Dehogy, kábé két hete voltam a cégnél, nem is értettem, mi van,
vele nevetgéltem.
– Ez nagyon durva, Lujzi!
– Ugyan, ez egy életforma. Meséltek erről a kollégák, de azt
hittem, viccelnek. De van, aki egyenesen sportot űz abból, hogy egy
háromnapos nemzetközin hány trófeát lehet begyűjteni, és mi a
rekord: a landolás meg a kicsekkolás és az első orgazmus között
mennyi idő telik el.
– Na és mennyi?
– Az én rekordom?
– Neked is van már rekordod?
– Miért ne lenne? Duplán elvált nő vagyok, kérlek szépen, nekem
már nincsenek sem illúzióim, sem erkölcsi aggályaim. Szarok rájuk
magasról. Két óra.
– Két óra?
 – Jó, de ott közel volt a reptér a városhoz, és… visszaesővel volt
dolgom, mondjuk így, nem akkor találkoztunk először, roppant
célirányosra vettük, nem is maradtunk le még a welcome drinkről
sem, előtte egy gyors welcome quickie.
– Kviki?
– Numera. Szebb színben látod még a jetlaget is. Nem több, mint
egy intenzív húszperces kardioedzés. És ez még csak a kezdet, utána
három nap… konferencia. Nevezzük így.
Szegények, de szar lehet nekik! És még a minibárból is szabadon
fogyaszthatnak!
– Tudod, Kata, milyen csodálatos volt az a rengeteg rossz
angolsággal, félrészegen elhangzott bók, amit ott kaptam… Nekem
ennyi, néhány konferenciányi, épp elég a férfiakból, van, aki egy
életen át nem kap ennyit… mármint bókot. Férfit meg pláne nem.
Irigykedve hallgatom Lujzit.
Lehetséges, hogy én az írást választottam az élet helyett?

Fűre ülni, és a sajtó is szabad’

Lujzival kora húszas éveinkben játszi könnyedséggel vettük be a

világot, amely amúgy is a lábainknál hevert. Ő tisztában volt ezzel
már akkor is, én igyekeztem felzárkózni. Lujzi méltó tanítómesterem
volt.
Közel húszévesen, a 20. század utolsó óráiban, 1992-ben egy
kiadós stoppolással kezdtük. A németországi Karlsruhéig mentünk,
tizennyolc óra alatt tettük meg az utat, számos kedves és előzékeny
sofőrrel, kényelmes autók ülésein. Mind csontig hatódtak a ténytől,
hogy két ilyen fiatal nő kiszabadult az épphogy csak felgördült
vasfüggöny mögül.
 Úgy viselkedtek, mint akik küldetést teljesítenek, és egyenesen a
szökésben segítenek minket. Meghívtak ebédre, vacsorára,
uzsonnára, a lelkünkre kötötték, hogy tegyük el a telefonszámukat,
ha bármi történne, csak hívjuk őket. Például ha megéhezünk? –
kérdezte Lujzi, mert világos volt, mindannyian úgy gondolják,
éhezünk.
Karlsruhéba érve első utunk valóban egy szupermarketbe
vezetett. Lujzi joghurt- és salátaőrült, alig volt pénzünk, meg kellett
gondolnunk alaposan, mire költjük. Ő egy teljes órát tátotta a száját a
hűtőpult előtt. Kata, ide nézz, csak gyümölcsjoghurtból van százféle,
meg salátatálból, még kiegészítőket is választhatok hozzá, mint
ruhához az ékszert, beszarás, melyiket vegyem? Addig állt ott, míg
ki nem ütközött a szemöldökén a dér, akkor elráncigáltam a
pénztárhoz.
– Lujzi, embereid már meg magad, kérlek, ez csak a kapitalizmus,
nem a világvége – korholtam.
Bár jómagam is egy órát álltam nyálcsorgatva a végeláthatatlan
csokispolcok előtt, mint Gombóc Artúr. Végül egy gigantikus, sosem
látott méretű king size Nutella mellett tettem le a voksomat.
Transzban vonultunk ki a szupermarketből. Tavasz volt, és
meleg, csicseregtek a madarak (német akcentussal, natürlich). Egy
vidáman csörgedező ér meredek partján ültünk csak le, a pázsit
harsányzöld volt, és makulátlan, körömollóval gondozták. Más,
helybéli, kapitalista fiatalok is üldögéltek ott. Ez a szokás, fűre ülni
szabad. Egy ültő helyünkben megettünk mindent.
Lujzi benyalta a tízféle gyümölcsös joghurtot, evett rá salátát is,
csak pislogtam, nem lesz ebből baj? Én közben módszeresen, fehér
műanyag kanállal belapátoltam 800 gramm mogyorókrémet.
Többször próbáltam megálljt parancsolni magamnak, hiába.
Úgy érzem, méltó kilépés volt ez gyerekkorunk világából, és
méltó antré a fogyasztói társadalomba. Új korszak.
Ezt követően türelmesen pihegve vártam, hogy meghaljak. Ennyi
répacukrot még huszonévesen sem lehet büntetlenül elfogyasztani.
Vártunk, vártunk a manikűrözött árokparton, míg ránk nem
esteledett. Mivel életben maradtunk, nyögve feltápászkodtunk, és
elindultunk megkeresni a szállásunkat. Nemzetközi
újságírókurzusra voltunk hivatalosak, kollégiumban szállásoltak el
minket. Lujzi már tizennégy évesen kollégista volt: a legrosszabbra
készült. Én meg akkoriban havonta váltogattam az albérleteimet,
egyik lecsattantabb volt, mint a másik, edzett voltam. A kollégium
épületét hosszas keresés után sem találtuk meg, egyforma, csodásán
felújított épületek előtt toporogtunk a történelmi belvárosban, végül
eligazítást kértünk egy járókelőtől.
– Itt állunk előtte – mondta tört angolsággal a helyi erő.
Mi meg káprázó tekintettel néztünk fel a gyönyörűen
megvilágított, méltóságteljes, klasszicista homlokzatra. Mint egy
frissen felavatott szálloda, egyenruhás recepcióssal. Belépni is alig
mertünk ormótlan, ütött-kopott csővázas hátizsákunkkal.
– Menj előre – mondta Lujzi –, nincs erőm elmagyarázni, hogy
lenni ufó, jönni másik bolygó…
Úgy is fogadtak minket, mint az ufókat. Egy új, ismeretlen világ
követeinek kijáró tisztelettel és csodálkozással: kifogástalan
angolsággal magukat kifejezni képes, kétlábú, kétkezű egyedek!
A legjobb szobát kaptuk, de ott csak legjobb szobák voltak:
hófehér törülközők, süppedő szőnyegek és televízió. Rávetettük
magunkat a távirányítóra, megnéztük a híradókat, BBC, CNN –
itthon akkoriban csak a hírszerkesztőség tévéin foghattuk őket –,
kapcsolgattunk, mint az őrült.
Sajtószabadság, sajtószabadság forever, motyogta Lujzi
átszellemülten, mielőtt ruhástul elájult.
1992-ben kezdődött újságíró-karrierünk, szinte egy időben a
demokrácia születésével: másodévesek voltunk az egyetem média
szakán.
A karlsruhei kurzuson úgy tekintettek ránk a velünk egykorú
német, francia, olasz, osztrák újságíró szakos egyetemisták, mint a
hősökre szokás. Kézről kézre adtak, mindenki megcsodált
bennünket. Futótűzként terjedt a híre, hogy Lujzi salátaőrült, én meg
Guinness-rekorder vagyok csokifogyasztásban, így mindig
megleptek minket valami ínyencséggel. Ne egyél már annyi csokit,
vagy egyél hozzá salátát is, reccsent rám rendszeresen Lujzi.
– Jó, de miért nincs, mondjuk, csukkini, cukkinis csoki? –
méltatlankodtam.
Közben gyakran elhangzott az a kérdés is, folyik-e nálunk a
csapból víz, van-e télen rendes központi fűtés az otthonainkban?
– Te, Kata, nem kéne belépőjegyet szednünk, mint az új
egyedekhez a vadasparkban? – morogta Lujzi, amikor elege lett.
A leereszkedő hangnem aztán varázsütésre tűnt el a
párbeszédekből, amikor kiderült, hogy bosszantóan fiatal korunk
ellenére a közszolgálati médiában dolgozhatunk újságíróként.
Pályáztunk és felvétettünk oda – nem pedig barát, rokon, ismerős
voltunk. Én miskolci panelproliként, Lujzi meg faluról. Minden
protekció, befolyásos felmenő híján, mondhatni, a nép egyszerű
leányaiként.
 Hát még, amikor elárultuk nyugati kollégáinknak, hogy
tényfeltáró anyagokon dolgozunk: a 90-es évek elején törtek be
hazánkba a drogok – a heroin és a metamfetamin –, és tizedelték a
tizen-huszonéveseket. A szülővárosom épp a drogjárvány
epicentrumában feküdt: rászálltunk a témára. Soha senki nem szólt
bele a műsorkészítésbe. Meg sem fordult a fejünkben, hogy bármin
gondolkozni kellene, mielőtt kimondjuk.
Ma már ez olyan, mint egy sci-fi, vagy ami még rosszabb: mintha
kollektive elhittünk volna egy tündérmesét.
Ó, ti tehát a fiatal magyar demokrácia építésén fáradoztok! –
lelkendezett diák és tanár egyaránt. Sőt, mondták is, hogy
irigykednek: de jó nektek, bármit kihozhattok az életetekből, a
rendszerből! Ti majd másképp csináljátok, okosabbak és ügyesebbek
lesztek, mint mi!
Mi meg elhittük. ,
Így kezdődött a pályánk, telve reménnyel és tettvággyal,
cigifüsttel és üvöltve vitatkozós, ivós esték tömegével a
demokráciáról, szólásszabadságról, a sajtó felelősségéről… Aztán
alig telik el tizenpár év, és Lujzi itt fekszik a kanapémon nagyvilági
kiskosztümjében cinikusan és kiégetten, miután leigázta a bolygót.
Jobb napjaimon szembenézek vele: az, hogy egyáltalán még
dolgozhatok újságíróként, csupán egy rendszerhiba. Magam vagyok
egy rendszerhiba, amit gyorsan ki fognak küszöbölni kis
banánköztársaságunkban.
A pályánk elején szentül meg voltunk győződve róla, hogy
újságírónak születtünk, és míg világ a világ, a közt szeretnénk
szolgálni.
 A hír szent, a vélemény szabad, az ég kék, a fű zöld, a
demokráciánál jobb nincs.
Ma is meg vagyok erről győződve. Szerintem a közszolgálati
média egy ország kultúrájának tükre, az élet vize.
Ami mára ebből maradt, állandó ostrom alatt áll.
Én nem bírom ezt a stresszt, szabadúszóként folytatom
tevékenységemet: hol az egyik, hol a másik, még független lapnak
írok, állandó szerződések nélkül, napról napra élve. Az egyik
hónapban kapok elég megbízást, a másikban nem. Megszoktam a
bizonytalanságot: ez még mindig nem nagy ár a
szólásszabadságomért cserébe. De tudom, hogy a nyilvánosság
egyre szűkülő tereiben nem sokáig lesz már helyem, elkezdtem hát
mást is tanulni: így lettem tréner. Tartottam tréningeket például
kamionsofőröknek arról, hogyan kell kommunikálni. Életem egyik
legjobb melója volt.
Lujzi is ezt az utat választotta, a trénerkedést, de ő jóval ügyesebb
volt. Megvetette a lábát egy nagy multinál. Elszántan lépdelt felfelé a
ranglétrán, egyre elegánsabb kosztümökben és egyre magasabb
sarkú cipőkben jár, és egyre cinikusabb lett.
– Ha elegem van, ha elbizonytalanodom, tudod, mit csinálok? –
szokta mondani. – Megnézem a bankszámlámat. Hidd el, neked is
segítene.
– Ha megnézném a bankszámládat?
– Hülye.
 Második fejezet

A VÁGY CSILIVILIJE
Egy újabb víkend-robinsonos péntek estén egyszer csak
megcsörren a telefonom. Buli! – ugrik be automatikusan a reflex,
mint Pavlov kutyájának nyálelválasztása szintén a csengőre. A
péntek esti telefonhívás jó évtizeden át a buli ígéretével kecsegtetett.
.
– Szia, Kata! Jókor?
Soha jobbkor. Vajon ki lehet ez?
– Szia, bocs, ki vagy?
– Váradi Balázs.
– Jézusom! Hát te? Rigában vagy, nem?
– Pár napra hazajöttem. Összefuthatnánk.
Balázs, vagyis Bazsi lehengerlőén kedves, okos és sajnos felettébb
jóképű srác. Volt jó néhány éve, mielőtt elindult volna Rigába
szerencsét próbálni. Ott már akkor is nagy jövő előtt álltak a
villamosszerelők. ígéretesnek indult románcunkat a csábító
baltikumi villamosszerelési lehetőség törte derékba. Bazsi
becsületére legyen mondva, előtte még megkérte a kezemet,
bemutatott a családjának, sőt. Nekem ajándékozta gyönyörű
szobanövényeit, melyek most ott élnek, sőt virulnak az én
lakásomban. Büszke voltam magamra, hogy alkalmasnak tart egy
kisebb szobapark jóltartására. Ha kicsi is, zöld is, de mégiscsak egy
darabkája a szívének, amit nálam hagyott.
Annak idején mindent megtettem, hogy el tudjam képzelni közös
életünket a mínusz húszban. Csak télen, érvelt Balázs. Meg is
látogattam a behavazott Rigában, de lett háztartásbelinek lenni…
Nem fogott meg a perspektíva. Nem csupán a mínuszok miatt,
természetesen.
Ám most nem kellett sokáig fűznie:
– Nahát, persze – lelkesedem –, fussunk. Hol?
– Ahol megismerkedtünk. Bad Boyz?
Ebből persze mindjárt tudnom kellett volna, miben reménykedik
Balázs. De könyörtelenül közelít a hétvége, gondolkodás nélkül
igent mondok. Sőt, izgatottan készülök, mint egy randira.
Leporolom a legendás piros szoknyámat, amelyet Marcsiék a
mindenkori bulik zászlóshajójának tekintenek.
A Bad Boyz legendás egykori második otthonunk, a Nincs
Pardon kis tesója, vagy inkább távoli unokatestvére, akit nem hívnak
meg a családi ünnepekre, mert nem elég szalonképes. Nem volt sem
büdösebb, sem zsúfoltabb (nem is lehetett), sem levegőtlenebb, mint
egykori törzshelyünk. Csakhogy egy hely hangulatát elsősorban a
törzsvendégek határozzák meg. A hőskorban, amikor még aktív
partiarcok voltunk a barátnőimmel, egyre több kétes alak tűnt fel a
szórakozni vágyók tömegében. Idősebbek voltak az átlagnál, de
fiatalosan öltözködtek, szórták a pénzt, ittak, mint a gödény,
önelégült vigyorral rázták, minden ritmusérzék híján, a
táncparketten. Mindig úgy intézték, hogy odadörgölőzhessenek a
csinos fiatal nőkhöz, akiknek ránézésre az apjuk lehettek volna.
Sajnos mindez csak akkor ugrik be, amikor leszállók a
villamosról, és a szórakozóhelyre vezető utcában szembejönnek a
rosszarcúak. Megbánom a piros szoknyát, sőt azt is, hogy oda
beszéltük meg a találkozót. Nyugisabb helyre kellett volna.
Csakhogy bájos vendéglőben beszélgetni illik jól nevelten. Nem
fűlik hozzá a fogam. Tudom, hogy Balázs megnősült, külhonban.
Nincs kedvem beszélgetni a házasságáról, pláne nem annak
buktatóiról.
Nagy rutinnal átverekszem magam a hely előtt ácsorgó tömegen,
és leereszkedem a pincehelyiségbe.
A jelek szerint átvette az orosz maffia. Feltűnően sok szalmaszín
hajú, szlávosan párnás, középkorú, napközisarcú, fekete
egyenzakóba öltözött, seggrészeg pasi vedel a bárpultnál és az
asztaloknál. Kíséretükben szintén feltűnően sok a közönséges,
harsány színű, testre tapadó rucikban, nyaktörő magas sarkúkban a
férfiak fölé magasodó, vastagon sminkelt, fájdalmasan fiatal lány.
Hisztérikus vihogást, hordónyi hasakat rengető hahotázást, harsány
orosz mondatokat csípek el fél füllel.
Szerencsére Bazsi hozza a formáját, foglalt asztalt: mindig is
gondoskodó volt. Ráadásul főzni is tud, mérnöki végzettsége mellett
szakácsnak is tanult.
Mikor nyakamat nyújtogatva megpillantom, érzem némi szikráját
a megbánásnak. Tán mégiscsak valódi esélyt kellett volna adnom a
lett htb-életformának.
Bazsi szélesen mosolyogva integet, amint meglát, éppen egy
fekete zakóssal beszélget:
– Vologya jó barát – mondja nekem, ahogy odalépek –, hadd
mutassam be, neki köszönhetjük az asztalt.
– Nincs mit, te beszélni orosz nagyon, lenni testvér – lelkendezik
Vologya –, hívom italnak csinos barátnő?
– Majd később – rázza le Bazsi. Vologya el.
– Nagyon csinos vagy – szólal meg kisvártatva rekedten,
jelentőségteljes hallgatást követően, és lesegíti a kabátom. Amint
rám néz, a szemében felkapcsolódó százas körte fényében látom
utolsó, könnyes, ám orgazmusokban rendkívül gazdag rigai
szeretkezésünk flashbackjét.
Megölel, úgy igaziból, ahogyan rég nem látott jó barátok vagy
régvolt szeretők. Ki sem látok széles válla mögül, orrom sötétkék,
bolyhos pulóverébe nyomódik. Ó! Az ismerős öblítőillat. Az
udvariassági időt jócskán túllépve feledkezem bele ölelésébe. Balázs
nem nagydarab, tartásában mégis van valami medvés.
Biztosan a korom miatt van, hogy a legtöbb férfiban az apamacit
látom. Te jó szagú ég, mennyire jó illata volt mindig, karcos, de friss.
El is felejtettem, hogy ez a gyengém. Mennyei érzés mackós
ölelésében megtartva lenni, belélegezni aftershave-jét. Belefeledkezni
a csalóka 2 in 1-ba, miközben mindenki körülöttünk a betevő hétvégi
szexre hajt. Mi magunk is.
Lassan bontakozunk ki az ölelésből, és nem vagyunk zavarban.
Csak épp olyan véresen komolyan nézünk egymásra, mintha
Homéroszt készülnénk idézni egymásnak fejből, ógörögül.
– Hát ez… – töri meg a hallgatást Bazsi, és még mindig fogja a bal
kezemet – ez nagyon kellett. Hiányoztál.
Ez a jó az expasikban, hogy bűntudat nélkül, alaposan meg lehet
ölelni őket. Nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy mi a tét, mi lesz
az ára ennek. Pedig ára, sajnos, mindig van.
Leülünk szépen egymással szemben.
– Hogyhogy itthon? – kezdem.
– Kaptam három hét szabadságot. Majdnem egy éve nem voltam
itthon.
– És milyen?
Megvonja a vállát.
– Furcsa.
 – Mi?
– Hát, hogy itt van mindenki, aki fontos, akit szeretek, a szüleim,
a nővérem, én meg mintha…
Nem akarom tudni, mi a furcsa. De túl hosszúra nyúlik a csend,
muszáj megszólalnom:
– Mintha?
– Mintha a két ország között rekedtem volna valahol, a semmi
közepén.
Ezt is bírom benne, hogy mérnökember létére így tud beszélni az
érzéseiről. Ördögien ügyes ezermester, a saját szememmel láttam,
hogy kézrátétellel tud javítani mosógépet, villanysütőt, fűnyírót.
– A semmi közepén? – végszavazok ismét. Most erre a technikára
állok rá, megfogadtam, hogy nem lelkizek vele. Nem nagyon.
– Nem tartozom sem oda, sem ide már. De hagyjuk. Veled mi
van, Kata? Még a hírszerkben dolgozol?
– Kiléptem, már több mint két éve. Otthon dolgozom, lapoknak
írok.
– És nem hiányzik?
– De.
– Marcsi ott van még?
– Ott. A kislánya már iskolás.
– Úristen, most született. És mi van PirkóVikivel?
– Neki most született, szintén kislány.
– Ó, gratulálok, mondd meg neki! Lujzi?
– Elvált. Szárnyal a karrierje, röpköd szerte a világban.
A barátnőim jól ismerték Balázst, és csak úgy hívták,
„aranykezű”. Különösen, miután laza baráti találkozók közben
megszerelt néhány vacakoló háztartási gépet. Örök életet plusz száz
évre szóló tiszteletet vívott ki magának ezzel. Tudom jól: a
barátnőim is szerették volna, ha kikötök mellette. Többé nem kellett
volna kontár szerelőt hajkurászni, például.
– Sokat lehetsz egyedül. Nem kéne mégiscsak valami rendes
állás?
Tessék. Balázsnak ez a becsípődése, ortodox módon tudja
nyomasztani az embert az úgynevezett rendes állással. Mintha a
szüléimét hallanám, rendes állás, rendes havi fix egyenlő: rendes
ember.
– Balázs, tudod jól, hogy sosem volt rendes állásom. Ráadásul nő
vagyok, abban a korban, amikor bármikor bekaphatnám a legyet.
Szerinted ki alkalmazna?
Hogy véthettem ekkora szarvashibát?! Lecsap rá.
– Mi van a léggyel?
– Hagyjál békén.
Szerencsére feltűnik Vologya, kacsázó járásával és fültől falig
vigyorával, mint egy Rejtő-regény hőse, két alaposan megrakott
tányérral egyensúlyoz, plusz saláta.
Akkurátusán állok neki az ételnek, mintha minden figyelmemet
lekötné. Ám Balázs tovább leltároz.
– Tesód?
– Megnősült.
– Hű, gratula! Lillát vette el?
– Ki mást?
– Gyerek?
– Tizennégy hónapos. Liliké.
– Ó – mondja –, ez csodálatos! ízlik a kaja?
Bőszen bólogatok.
 – Te még nem gondoltál rá? – dobja be.
– Mire? – adom az ártatlant.
– Tudod.

Tessék szépen beállni a sorba!

A féktelen, vad szexre veled? De, egyfolytában, mondanám, csak

hogy oldjam a hangulatot. De nem merem frivolra venni a véresen
komoly hangnemet.
– Nem tudom.
– Arra, hogy megállapodj.
– Bazsi! A francba! Muszáj ezt?
Düh villan a szemében.
– Megmondtam, hogy nehéz lesz.
– Mi?
– Harmincpluszosan egyedül maradni.
– Nem vagyok egyedül.
Ennyi erővel apámmal is dumálgathatnék. Balázs az a férfi, aki
nem csupán a mosógépet meg a sütőt, hanem az elromlott nőket is,
szentül hiszi, meg tudja szerelni. Meglátása szerint bennem valami
nem működik rendeltetésszerűen, mert harminc fölött sem kívántam
férjhez menni, gyereket szülni, pláne nem Rigában. Ezen elég sokat
vitáztunk, és tudom, hogy Bazsi szemében betörni való, szilaj kanca
vagyok. Aki előbb-utóbb, de hagyja magára rakni a hámot, megjön a
jobbik esze. Ez a szilajság vonzza bennem, kihívást jelentek neki:
ezért nem léptem vele frigyre a mínusz húszban. Konzervativizmusa
fojtogató és könyörtelen gyilkosa a vágynak. Mondjuk, ennek,
remélem, hasznát veszem most. Átmegyek támadóba:
– Amúgy meg te mentél el!
 – Velem jöhettél volna.
– Eltöltöttem egy egész hetet Rigában.
Magam is hallom, hogy ez mennyire röhejesen hangzik.
– Ne röhögtess. Alig vártad, hogy hazajöhess.
– Úgy éreztem magam abban a bérelt lukban, míg nem voltál
otthon, mint akit élve eltemettek!
Fekete tapétával volt borítva a fal abban a panellakásban,
vigasztalónak szánt random ezüst csíkokkal. Életemben ilyen
nyomasztót nem láttam még. Mindent átható, kiszellőztethetetlen
csatornaszag terjengett a lakásban, csótányok szaladgáltak a
fürdőszoba jéghideg kövén. Egyik reggel a mosogatóban akkora
példány ácsorgott, hogy ijedtemben előre köszöntem neki. Ó, tudom.
A szerelemnek mindent le kell győznie. Az ember nagyságú
csótányokat is.
– Bazsi, képes vagy ezzel jönni nekem? Ne apáskodj már
fölöttem, az isten szerelmére!
Megbántva néz rám.
– Mindig azzal áltattam magam, hogy neked én leszek az igazi.
Mit mondhatnék erre?
– És szerintem – teszi hozzá –, ha egyszer végre valakinek igent
mondasz, az nagyon emlékeztet majd rám.
Micsoda irigylésre méltó önbizalom, füttyentek fejben. De
eszembe jut Indián. Jézusom, lehet, hogy igaza van Balázsnak?
Indián valóban… Egyenes, gondoskodó, okos, erős, családot akar…
És főzni is tud! A sötét szem és haj, a kreol bőr is stimmel. Nem
akarok most Indiánra gondolni, én csupán töltődni akarok!
Független, fiatal – vagy inkább fiatalos – nő vagyok, ez jár nekem!
Bazsi szerencsére tud és szeret táncolni.
 A tánctér az étteremnél lejjebb, a pokol forró bugyrához egy
szinttel közelebb fekszik. Odalenn nem egyszerű zsúfoltság, hanem
forrón gőzölgő, egy ritmusra mozduló homogén emberi massza
fogad bennünket.
– Igyunk valamit – mutogatja Balázs, és a bárpult felé húz.
– Nahát, te itt? – csap a vállára valaki, régi egyetemistatárs lehet,
az egyenkockás ing miatt gondolom. – Azt hittem, még hol is…
– Riga – feleli Bazsi –, csak rövid eltávon vagyok itthon.
– És újra együtt? – kérdi a barát. Nemet akarok inteni a fejemmel,
de Bazsi átkarolja a vállam, közelebb húz magához. A hamis
nosztalgia émelyítő, mint az ágyaspálinka, amit lehúzunk, de
felmelegít.
Valahol a tánctér legszélén, részben a falra kenődve találunk
kéttalpalatnyi helyet. Némi mozgás után kitágítjuk a teret annyira,
hogy táncmozdulatokat imitáló gyakorlatokat végezhetünk.
Negyedóra múltán megszokjuk a megszokhatatlant: levegő helyett
hónaljspray-t, hajlakkot, parfümöt és cigarettafüstöt lélegzünk be.
További tíz perc elteltével már semmi nem zavar. Úgy szeretek
táncolni, te jó ég, mennyire hiányoznak az áttáncolt éjszakák a
barátnőimmel! Egyszer megfogadtuk, hogy ha nem lesz alkalmunk
együtt menni, de valamelyikünk eljut, az majd mindig oda képzeli
maga mellé a többieket. Az ezerszer elsütött poénjainkat, amelyeken
ezeregyedszerre is visítva tudunk röhögni együtt, cinkos
összenézéseinket, a soha meg nem beszélt, mégis tökéletesre csiszolt
koreográfiánkat…
De jó lenne, ha itt lennétek, csajok.
De most itt vagyok Balázzsal, aki ugyan alig mozog, de azt a
keveset bámulatra méltó ritmusérzékkel teszi. Kicsit balra, kicsit
jobbra, hely- és energiatakarékosán, mégis mindene egyszerre
mozdul. Az inge gombjai, a cipőfűzője, drótszerű, sűrű haja. Az
összhatás lenyűgöző, ahogy egyre inkább belemelegedünk. Már a
látszat kedvéért sem veszi le rólam a szemét, úgy fal a tekintetével,
gátlástalanul és magától értetődően, hogy minden porcikám viszket
tőle. Én sem tudom levenni róla á szemem, keskeny csípőjéről, széles
válláról, kockás inge alatt felsejlő hasáról. Hálás vagyok, amiért
hozzám sem ér, csak időről időre a fülemhez hajol, forró szája súrolja
az arcom, imádok táncolni veled, ordítja túl az üvöltő zenét.
– Mit mondasz? – ordítom vissza, mert újra akarom hallani. –
Imádok veled!
Ezt már a bejáratnál strázsáló őrző-védő szakemberek is
meghallják, sőt a sarkon posztoló rendőr meg a körúton csilingelő
villamos is. Mindenki megáll egy pillanatra, és szívből felsóhajt: ó, a
fiatalság, a vágy, a mindent elsöprő, a péntek esti, a láz!

Beszéljünk őszintén a péntek esti lázról

– Baszd meg!
Szempillantás alatt magamhoz térek, mintha kizuhantam volna a
körhintából. De máris újra hallom:
– Baszd meg, már másodszor lépsz a lábamra, figyeljél már oda,
baszd meg!
Döbbenten fordulok hátra. Magas, vézna, húszévesnek sem
látszó, lenyalt hajú nyikhaj förmed rám.
– Bocs – mondom automatikusan, és igyekszem arrébb lépni. A
nyikhaj ide-oda dülöngél.
– Cseréljünk helyet – mondja Balázs.
 A fal mellé kerülök, ő pedig háttal áll a tánctérnek, testével véd a
további atrocitásoktól.
A diszkólámpa rendőrautót megszégyenítően villogó fényénél
teljes rálátásom nyílik a táncparkett közönségére. Tyúklépésre tőlem
két pár táncol. Mondjuk így. Huszonévesek lehetnek, az egyik fiú
frissen mosott, felhajtott galléros, gombos pólóban, tökéletesre nyírt
frizurával, élére vasalt (vajon az édesanyja vasalta ki ilyen szépen?),
farmerben, ami annyira szoros, hogy a golyói levegőért sikítoznak,
hófehér tornacipőben, ritmusra keféli a nőjét.
Vagy nem is tudom, mi másnak nevezzem tevékenységét.
A magas, csinos lányon olyan mini a szoknya, hogy simára vasalt,
fenekéig érő haja eltakarja. Finom vonású arcán halvány smink.
Merev mosollyal tűri, hogy a csávója a két combja közé ékelve a saját
jobb combját, térdből rugózva imitálja a félreérthetetlent.
A fiú nem néz a nőjére. A tömeg fölé magasodik, fölényes,
hivalkodó vigyorral tekintget körbe: mindenki jól látja, micsoda
férfi? Mellette a hasonlóan öltözött, gondosan felnyírt hajú,
alacsonyabb, de ezt méretes izmokkal kompenzáló, tapadós
rózsaszín pólóba öltözött haverja szintén alacsonyabb, de
látványosan nagy mellű nőjét keféli, ugyanezzel a technikával: a két
formás comb közé ékelt harmadik láb. Ráadásként jobb kezével
kényszeresen markolássza a lány gömbölyű fenekét. A szőke lány
élvezi, mosolya szórja a fényt, mint a diszkógömb. Olyan hévvel
hajigálja hosszú, szögegyenes haját hátra, a mögötte táncolók arcába,
hogy mindenki láthatja, megnyerte a főnyereményt.
A menő csávóval való nyilvános párzást.
Miért teszik ezt a férfiak? Miért hagyják a nők? Megöregedtem,
vagy ez valóban gusztustalan?
 A diszkólámpa idegeket cincáló fényében különböző jelenetek
kapnak zöld, lila, ezüst reflektorfényt. Bármerre nézek, szinte
mindenki párosodik. Prűd vénkisasszony lettem, már el is
felejtettem, milyen forró tud lenni a péntek esti láz? Bezzeg az én
időmben! Egy kis szolid tapi-smaci a parketten, a mai fiatalok meg…
Jesszusom, mi megy itt?!
Idősebb férfiak a tánctéren, egyesével, kettesével. Feltűnően,
zavaróan közel fiatal lányokhoz. Olyannyira közel, hogy egyik-
másik követi a lányok mozdulatait, és közben, nem hiszek a
szememnek: simogatja a saját ágyékát.
– Balázs – ordítom –, te ezt látod?
– Mit?
– A hátad mögött… egy kefir!
– Mi?
– Fakír!
Felháborodásomban vagy az elfogyasztott tömények hatására a
szatír szó váratlanul kihullik a szókészletemből.
Balázs hátranéz – ott, ott, mutogatok, cseppet sem diszkréten.
Felhúzza a szemöldökét, és visszafordul hozzám.
– Vén szatír! – üvöltöm.
– Csak egy törzsvendég. Régen is pont így ment – legyint
lemondóan. – Csak már nem emlékszel.
Létezik, hogy nem emlékszem erre? Vagy csak leszartam? Fiatal
korom egyben vakká is tett a nyilvánvalóra?
Az egyik ezüstös fénycsóva éppen egy csapat nőre esik. Hozzám
hasonlóan félig a falra kenődve táncolnak. Öten-hatan lehetnek, de
látni valóan nem ismerik egymást. A tömeg sodrása terelhette őket
egybe, mégis egységes szigetnek tűnnek. Idősebbek – még nálam is!
– pár évvel, csinosak és szépek, egyértelműen negyvenpluszosak.
Nem tudom nem észrevenni rajtuk a középkorúaknái már nehezen
leplezhető kimerültséget. A szemek alatti táskákat, a ráncokat, a
megereszkedő bőrt. Kicsit túl szűk minden: körülöttük a tér, rajtuk a
feszes szoknya, a bőrnaci, a melltartó a háton belemélyed a puha
húsba. Én is mindig a hátamra hízok.
Mosolyognak és igyekeznek, de könnyű meglátni
elveszettségüket, kívülállásukat. Hajtanak hét közben, nyilván van,
aki már elvált, aki egyedül neveli a gyerekét, akinek épp apás
hétvégén van a szeme fénye, akinek a nagymama vigyáz rá…

Van, aki még reménykedik, majd csak befut végre a nagy Ő, van,
aki már lemondott róla, és inkább vett egy kutyát. Mielőtt
visszatérnének a mókuskerékbe, a munkahelyen megfelelés, a
gyerekről gondoskodás, a befizetendő csekkek, a lakás rendben
tartása, a magukra utaltság, az életük vaskézzel való irányításának
szigorú rendszerébe, szeretnének kikapcsolódni egy kicsit,
elengedni, vonzónak, felszabadultnak érezni magukat, csak egy
rövid éjszakára.
Itt. Mindjárt elsírom magam, basszus.
A kefirek meg nyikhajok meg szatírok között… Hét határban
Balázs az egyetlen épkézláb legény a gáton.
Rám is ez vár: negyvenpluszosan is itt kell majd győzködnöm
magam, hogy milyen felszabadultan szórakozom. Még reménykedni
is fogok, hogy épp belefutok valakibe…
– Menjünk innen – mondom Bazsinak.
Mintha megkönnyebbülne. Kiszórakoztuk magunkat, ez is pipa.
Szótlanul indulunk a lépcső felé. Megfogja a kezem, el ne nyeljen a
tömeg.

Mi ütött az egyévesekbe?

Forró arccal és testtel ballagunk a néptelen körúton a

villamosmegálló felé. Jólesik a téli éjszaka fogvacogtató hidege,
ruhánk cigifüsttől bűzlik.
Balázs maga elé mered, egy láthatatlan kavicsot rugdos, mentő
húz el mellettünk szirénázva, kék fénye egy pillanatra megvilágítja
az arcát. Vonásain olyan szomorúság ül, hogy ezt látva még egy
masszív kültéri kaspónak is összetörne a szíve.
– Kislányom született. Lenka. Majdnem egyéves már – szólal meg
váratlanul.
Gyerek? Elakad a lélegzetem. Mindenkinek lány, és mindenkinek
majd egyéves? Ezek összebeszéltek? – gondolom összezavarodva.
Nem is értem, mit vártam. Dehogynem: erről nem akartam tudni.
Pedig sejtettem. Balázs mindig rendes családot akart, mindig volt
barátnője, soha nem tudta elképzelni egyedül az életét. Vérében van
a gondoskodás, a családfőség, a mamut leölése, hazavonszolása,
feldarabolása, a férfiakra rótt évezredes szerep szent kötelessége.
Elszégyellem magam. Ezt soha nem akartam, kalandot egy nős
pasival, akinek alig egyéves a gyereke. A tesóm is eszembe jut.
Hogyan tetézhetném még a bűntudatomat?
– Lenka. Gyönyörű neve van, szívből gratulálok, Balázs! –
nyögöm ki nagy nehezen. Akkor én most szépen felszállók a
villamosra, felejtsük el ezt az éjszakát.
– Lenka – ismétli Balázs, és félrekapja a tekintetét. – Azonnal el
kellett volna mondanom.
– Nem kérdeztem – felelem.
 – Szinte nem is élünk együtt az anyjával. Ők egy városszéli
panelben, én meg sokat éjszakázom, benn a cégnél. Egyre több
ügyeletet vállalok. Ott nyugi van.
– Annyira sajnálom.
– Bármennyire is igyekszem örülni Lenkának – mondja Balázs, és
még mindig nem néz rám –, soha ennyire boldogtalan nem voltam
még. Ne haragudj, Kata, hogy ezzel terhellek.
Mégis mit tehetnék? Hívok egy taxit.
Kis lakásomban meghitt meleg fogad, vidám, halvány fények. A
kabátunk, a ruhánk úgy bűzlik, mint egy tucat talponálló. Nem
rakom ki őket a gangra. Ennyi erővel egy A4-est is biggyeszthetnék a
lépcsőházi hirdetőtáblára: figyelem, figyelem, idegen férfi
állomásozik szerény lánylakásomban!
– Ezt te nem értheted – mondja nekem, miután elfészkelődünk a
kanapén. Gondosan ügyelve, hogy ne érjen egymáshoz semmink.
Még be is takarózom.
– Azért megpróbálom.
– Olyan elveszettnek éreztem magam ott kinn, kollégákkal egy
szutykos albérletben összezárva, minden álmom a saját otthon, saját
család volt…
– Tudom.
– És akkor jött ez a lány, Mihaela, odaadó volt, és gondoskodó és
még szép is, meg szexi. Szóval úgy tűnt, menni fog. Nem akartunk
rögtön gyereket. Bár én nem voltam ellene sem, de olyan gyorsan
történt minden. Amint kiderült, hogy gyereket vár, azonnal elvettem
feleségül. Mert így helyes, így neveltek. Alig fél éve voltunk együtt.
Kurvára örültem, hogy gyerekem lesz. Összeköltöztünk az esküvő
után, de a feleségem őrülten féltékeny volt, pedig nem adtam rá
okot. Biztos a hormonok, gondoltam, majd elmúlik, ha megérkezik a
kislányunk. De a helyzet csak rosszabb lett Lenka születése után. Én
igazi otthon ülő vagyok, tudod, nem jártam sehova, csak munkába.
Mihaela állandóan csesztetett: ha felvettem a gyereket, azért, mert
elkapatom, ha tüsszentett egyet, azért, mert ablakot nyitottam, ha
nem vettem fel, akkor meg érzéketlen állat voltam. Teljesen kikezdte
az önbizalmamat. Egy idegen, rideg, dühös nő lépett a lány helyére,
akit azt hittem, szeretek eléggé ahhoz, hogy összekössem vele az
életem.
– Biztosan szülés utáni depresszió – motyogom mindentudóan,
de rögtön helyesbítek –, vagyis nem, igazad van, mit tudom én, el
sem tudom képzelni. Bár nagyon ismerős, nem te vagy az első, akitől
ilyet hallok.
Annyira szeretnék bedobni valami irgalmatlanul megnyugtató
közhelyet. Majd lassan összecsiszolódtok, meg a párkapcsolaton
dolgozni kell, de befogom. Mit tudok én erről? Az öcsémék példáját,
meg a PirkóVikiékét. Annyi bizonyos, hogy másnak a férje ül
hajnalhasadáskor a kanapémon. Nem szerencsés jel.
– És mit szeretnél?
Elmosolyodik, és elgondolkodva rám néz. Ajaj.
– Ó, csak amit mindenki. Boldognak lenni. Elég jó apának, elég jó
férjnek érezni magam. Főzni, sütni, babázni, otthon ülni,
nyugalomban.
Elképzelem Balázst egy kisbabával. Állítólag a legtöbb nő
ösztönösen jó apát igyekszik választani, ez az első számú belénk
kódolt parancs.
– Gondolod, hogy mindenki ezt szeretné?
 Kár, hogy én alig ismerek ilyen férfiakat. Azoktól pedig, akik
egyértelműen kifejezik ebbéli óhajukat, menekülök.
– Hát én biztosan. De felőröl ez a helyzet.
– Azt megértem.
– Semmi öröm nincs az életemben.
– Ó. Értem ezt is.
Figyelemre méltó vargabetűkkel, de csak eljutunk a vigaszági
szex megkerülhetetlen kérdéséhez. Csend. Ő néz rám azzal a
mézbarna, arany pöttyös… satöbbi.
– Akkor most nyilván ezt szeretnéd tőlem.
– Ezt. Vagyis azt. Nagyon. Kívánlak.
– Bazsi.
– Kata.
– Én is nagyon szeretnék veled…
– Hú, ez jó hír! – vidul fel. Nincs az a férfi, akit fene nagy
bánatából nem lehet kihúzni a hajánál, vagy micsodájánál fogva?
– De…
– Tudtam, hogy van de – sóhajt lemondóan.
– Mindig van de. Bazsi, én tök egyedül élek. – És nemrég
üldöztem el a pasit, aki valóban emlékeztet rád, teszem hozzá
magamban. – Sőt, tessék, kimondom: magányos is vagyok, még ha
nem is panaszkodom neked. Mert a barátaim már mind családosak.
Ezen nem segít egy numera, sőt.
– Azért adhatnánk neki egy esélyt – vigyorog felélénkülve. Ó, a
férfiak!
– Erkölcsi hullának érezném magam, mert nős pasival, és még
érzelmileg is… Ez nekem nem kell.
 – Tuti biztos? – kérdezi, mint kisfiú a cukrászdában a
fagylaltospult előtt.
Hirtelen szörnyű kimerültség tör rám. Mi a fenének kell
ellenállni, mire ez a sok elfecsérelt energia? Mert ugyan ki a frász ne
akarna nekiesni egy ilyen fain pasinak, akinek figyelemre méltóan
vonzó testében dobogó nagy szívébe még ennyi érzelem is szorult, a
jóképű fejébe meg ennyi ész!
– Bújjunk össze, gyere már közelebb, te megátalkodott, makacs
szingli, te örök lázadó, te – búgja, és magához húz.
Hozzábújok, beszívom a cigi- meg kocsmaszagot, ami, hiába
olyan átható, nem képes elnyomni az ismerős öblítőillatot.
Bárhogyan is döntök, meg fogom bánni: ha elháljuk ezt az éjszakát,
ha nem. De olyan végtelenül fáradt vagyok, ő meg gyengéden
simogatja a hátam, hogy egyszer csak megtörténik…
Elalszom.
Reggel találok egy cédulát az asztalon:
„Kata, drága, köszönök mindent, még azt is, amit nem, olyan jó
volt veled. Ne haragudj, képtelen voltam elaludni melletted.
Szeretlek, légy boldog!”
Módszeresen cafatokra tépem a cetlit. Ne maradjon emlék.

Utójáték

Milyen szép, kerek tanmese! Ügyesen levonható, életre szóló

tanulságokkal. Erkölcstanból ötös.
– Nem történt semmi? – sikít fel kis híján PirkóViki, amikor azon
melegében elmesélem neki a (nem) történteket. – Épp a Balázzsal?
Semmi?
– Semmi.
 – Kata, Jézusom, fogadjunk, hogy szétmoralizáltál egy oltári jó
kefélést, nem hiszem el!
– De nős!
– De mi az isten közöd van neked ehhez, megáll az eszem,
tényleg! Szép vagy, fiatal és független, itt egy pasi, akit jól ismersz,
és jó fej, ráadásul rohadt messze él, csak jött, és már megy is,
basszus, sosem fogom elfelejteni, hogy öt perc alatt szerelte meg a
bojlerünket, meg az a narancsos kacsasült, vagy mit csinált
karácsonyra, te jó ég, imád téged, akar téged, sőt, főz rád, te meg
elküldöd? És ha csak kaland, akkor mi van? Mi az istenre hajtasz,
hogy szentté avassanak? Én már gyerekes vagyok, meg kurvára
kimerült az állandó kialvatlanságtól, de bármit megadnék egy jó
kufircért! Sőt, már azért is, ha egyáltalán vágynék rá, és nem a béka
segge alatt lenne a libidóm, hát lécei, helyettem is! Majd ha rád
csukódik a monogámia koporsója, akkor aztán baromira bánni
fogod, de késő lesz! Jesszus, Kata, bocsáss meg, miket hordok itt
össze neked, Bazsit forrón üdvözlöm.
– Nem találkozunk többet.
– Nem úgy ismerem, mint aki feladja, de mindegy, én totál
készen vagyok, csinálj, amit akarsz, csak ilyeneket ne mondj el
nekem, lécei, mert felrobbanok, a kialvatlanságtól meg
kielégületlenségtől meg a véget nem érő rohadt házimunkától, addig
élvezd a szabadságot, míg lehet, könyörgöm, hallgass rám, most
mennem kell, sír a gyerek.
PirkóViki monológját hallhattuk a kisgyerekes bolygó árnyékos
oldaláról.
Ezek után álló nap gürizek, mint egy megszállott. Minden régóta
halasztgatott munkámat leporolom, tényeket ellenőrzők, a
legundokabb cikket is megírom, meghúzom. Igyekszem nem
tudomást venni arról, hogy másnapos vagyok, éhes vagyok. Fel sem
állok már a számítógép elől, hát én most itt gyújtok rá, megy ki a
fene a gangra, ez az én lakásom, ahol egyedül élek.
Na és, ha vágni lehet a füstöt, én kecóm, én füstöm, én vágom,
vágod?
Besötétedik, a szomszédoktól szekrénynyikorgás és tévé álmosító
zaja szűrődik át. Csendes a ház. Ó, ez a mindent betöltő, mámoros
érzés, ami csak itt tapasztalható meg: élve vagyok eltemetve! De csak
fáradt vagyok, nem halott, püfölőm dühödten a gépet, míg le nem
fordulok a székről. Ekkor átvonszolom magam a szobába, az ágyra,
kicsit ledőlni.
Éktelen csörömpölésre és csikorgásra riadok. Fülsértő zajra,
ahogyan fém csúszik fémen, rohanok a terasz felőli ablakhoz.
Ott áll Balázs az utcán, a szomorúfűz alatt, a parkolóban.
Délcegen, mosottkék kezeslábasban, és integet: egyik kezében fehér
nejlonszatyrot lenget, mint a megadás zászlaját.
Nem hiszek a szememnek: egy gyönyörű, napsárga, echte körúti
villamoshoz támaszkodik.
Azzal kaptatott fel a hegyre.
Mi van?!
– Kata! Kata! – kiabálja.
– Halkabban – ordítom vissza –, alszik a ház.
Minden lakásban fény gyúl, állnak az ablakokban, a teraszokon
az álmukból felvert lakótársak pizsamában, hálóköntösben,
hajcsavarókkal a nők, bajuszkötővel a férfiak. Házhoz jött a
vándorcirkusz!
– Elvihetlek egy körre? – rikkantja lentről Balázs.
 – De itt nincs sín!
– Lefektettem!
Spontán tapsban tör ki a ház teljes lakossága. Zavartan
összehúzom magamon a sötétítő függönyt.
– Fogadjunk, hogy nem ettél ma még semmit!
– Nyertél.
– Hoztam a kedvencedet! Cvekedli!
– Ez nem ér!
– Egy órán át pirítottam cukron a káposztát!
– Engem nem lehet csak így lekenyerezni!
– Akkor jöhetek?
Addigra már minden, ingerszegény életet élni kényszerülő
kedves nyugdíjas derékból lóg kifelé a sarkig tárt csipkefüggönyös
ablakokból. Ujjongva üdvözlik a helyes fiatalembert: épp hogy
elment hajnalban, és most újra itt van frissen, fitten, kívánatosán!
Ráadásul bolygóbarát tömegközlekedési eszközzel! A vágy
villamosával!
Egy emberként sóhajt fel a ház megkönnyebbülésében: hát
ilyenek a fiatalok, mi is voltunk azok, emlékszünk még rá!
Éjjel arra ébredek, hogy súlyos és tüzes férfitest nehezedik rám,
meztelenek vagyunk a takaró alatt, csupasz bőrömet égeti a vágya,
hadd bújjak ide, engedj, hadd mozduljak csak én, rám figyelj most,
annyira forró, annyira édes, mi a jó istenért nem vagyunk mi egy
pár, amikor így otthon érzem magam benned.
Reggel nincs se villamos, se maradék cvekedli. De az egyedül
átélt orgazmust is értékelni kell. Elégedett sóhajjal nyújtózkodom,
erkölcsileg is vállon veregetem a tudatalattimat. Egy komoly
dilemma igazán szép, 10 pontos megoldása.
 A káposzta is, a kecske is megmaradt, pedig rám volt bízva.

Álomutazás egy igazi banánköztársaságba

A csilivili fiaskó után még nagyobb lendülettel vetem bele

magam a munkába és a sportba. Utóbbi az egyetlen, amely igazán
felszabadít. A capoeira maga a szabadság.
Története Brazília szabadságharcának története. Az egykori
portugál gyarmatra behurcolt afrikai rabszolgák alakították ki
rendszerét és rituáléit, titokban. A gyapotültetvények megfélemlített,
agyba-főbe vert rabszolgáinak ez volt az egyetlen eszköze, hogy
némi örömhöz, szabadsághoz jussanak. A táncmozdulatokat idéző
szépségű, de kőkemény adok-kapok a nyomorgó milliók sportja, a
víz és áram nélküli kunyhókban Rio, Sao Paulo, Fortaleza, Recife
favelláiban ma is gyerekek milliói álmodoznak a capoeirakarrierről.
Ez lett az új célom: eljutni Brazíliába. A terv reálisnak tűnik, bár
Marcsi meg PirkóViki sápítozik, jaj, oda nem tudunk utánad menni!
De capoeiristák mindenhol vannak Brazíliában, még egyedül, fehér
nőként sem tűnik (annyira) veszélyesnek.
Mindeközben mindennap látom Indiánt.
Feltűnik a villamoson, a buszon, piros lámpánál, az ABC-ben,
amint a hentespultnál nézegeti a kínálatot. Pillanatokra felfedezni
vélem a járókelőkben jellegzetes alakját, széles vállát, mérföldes
lépteit, ilyenkor kihagy egy-egy ütemet a szívem. Mi lenne, ha
valóban összefutnánk?
Mi lenne, ugyan mi lenne?
Kézen fognám, és szépen hazamennénk. Hagyjuk ezt az időtér
baromságot, ne pocsékoljuk az életünket hülye játszmákra,
mondanánk bölcsen. Vagy csak én mondanám, mindegy.
 Főznénk tökfőzeléket, kinn hullana a hó, az utcai lámpák
fényében romantikusan kavarognának a hópelyhek. Megennénk a
főzeléket tükörtojással, felnyitnánk egy üveg bort. Bevackolódnánk
az ágyba, hogy megnézzünk egy filmet. Széles mellkasára hajtanám
megfáradt fejemet, és már aludnék is.
Mindig ez a jelentsor ugrik be. Ezt csináltuk aznap este, amikor 18
órás repülőút után megérkeztünk Havannából szerény hajlékunkba.
Úgy éreztem, nem csupán hazaértünk. Én megérkeztem oda, ahová
mindig is vágytam.
De Indiánnal összefutni annyi esélyem van, mint találni a
könyvespolcomon egy szakácskönyvet.
Ő Miskolcon él, én meg nem.

Álommeló

A legjobbkor mosolyog rám a szakmai szerencse: meghívnak egy

uniós projektbe. Célja a nők felemelése, edukálása. Egy alapítvány a
megbízó, már nevében is szimpatikus: Egyenlítő. Kiegyenlíteni a nők
és férfiak lehetőségei és jogai között évezredek óta tátongó
szakadékot, hidat verni!
Ó, harsogja a bennem élő misszionárius, világmegváltás,
ébresztő!
A projektet egy menő reklámügynökség munkatársai viszik a
vállukon, Szőke Tarzan barátommal újságíróként kapunk,
meghívást, feladatunk a kommunikáció kidolgozása.
A résztvevők nagy egyetértésben rám sózzák a kutatást: bele kell
ásnom magam a nők történetébe. De miért pont én? – kérdem.
Mert téged újságíróként úgyis érdekel, és szerencsére épp szingli
vagy, nem?
 De. Szerencsére. Ennyire látszik? – gondolom riadtan.
Engem meg tuti megüt a guta, vagy ne adj isten, a férjemet ütöm
meg, ha arról kell olvasnom több ezer oldalon keresztül, magyarázza
az első megbeszélésen az alapítvány vezetője, negyvenes, ultracsini
nő, komoly arccal, hogy a férfiak dominálta társadalmakban hány
féle-fajta, rafinált módon éri hátrányos megkülönböztetés a nőket.
Felér egy intellektuális gutaütéssel. Valóban, adok neki igazat,
ahogy bújom a dokumentumokat.
Fogást kell találni a témán: mi az, ami a legérzékenyebben érinti a
legtöbb embert, a legtöbb nőt?
Mindhárom megkérdezett barátnőm szerint ugyanaz: viccelsz?
Mi más lenne?
– A pénz, amit a munkánkért kapunk. Pontosabban, amit nem
kapunk – hadarja Lujzi, érzem, végiggondolta ő már ezt alaposan. –
Tudod, hogy novembertől már nem is kellene dolgoznunk? –
kérdezi. – Akkor már nem fizetnek, mert mi majd’ ötödével
kevesebb pénzt kapunk ugyanazért a munkáért, ugyanolyan
végzettséggel, ugyanannyi tapasztalattal, mint a férfiak. És itthon
alig akadnak női felső vezetők, tízből jó, ha egy, nálunk is csupán
egy szem nő van a menedzsmentben, többet be sem engednek a
fiúklubba, össze ne fogjanak egymással…
De, rikkant Lujzi, az optimista, ezt könnyű megoldani!
Beolvasztod a jó munkádért, jó magaviseletedért kapott
gyémántgyűrűket, csináltatsz belőlük gyémántfejű kiskalapácsot,
vagy tudod, mit? Inkább szerezz okosba dinamitrudat, biztos, ami
biztos, ütsz egy bazi nagy lyukat a rohadt üvegplafonon,
odatámasztasz egy égig érő lajtorját, és szépen sorban kimászunk
rajta!
 Sőt, kapaszkodj, Kata, tetézi PirkóViki: már a pályakezdő nők is
20%-kal kevesebb pénzt kérnek a munkájukért.
De könyörgöm, miért van ilyen kevés önbizalma a nőknek?
Viki erre csak keserűen felnevet: mennem kell, épp pürésítem az
őszibarackot, már szerencsére a hozzátáplálásnál tartunk, mindjárt
érettségizik a lányom. Jó lenne, ha addigra megoldanád ezt, nekem
nem lesz rá időm a kibaszott sok ingyenházimeló miatt.
Ne idegelj már, Kata, hát hogy lenne stabil önbizalma bárkinek,
akit alig száz éve engednek tanulni, alig pár évtizede lehet saját
tulajdona?! Előtte pedig évezredeken át szimplán tulajdonként
kezelték?
Rendkívül tudatlannak érzem magam Viki szavait hallva. Viszont
kivételes csapattal dolgozhatom együtt, öröm velük a munka: okos,
vicces, szeretetre méltó emberek.
Amint prezentálom nekik kutatásaim eredményét, azonnal
döntünk: tegyük ki az asztalra. Azt, hogy ki mennyit keres.
Sokkot kapunk. Pedig csupán a papírforma igazolódik be: a
projektben részt vevő nők fizetése alacsonyabb a férfi kollégák
fizetésénél. Majdnem 20 százalékkal, Lujzinak igaza volt!
Ez csupán a fizetett, hivatalos munkánkra igaz, magyarázza az
alapítvány vezetője. A többiért – gyerekek gondozása,
családmenedzsment, takarítás, sofőrködés, főzés, mosás, házimunka
– egyenesen egy fillért sem kapunk.
Még egy durva idézetet is találok kutatásaim során: Melinda
Gates (Mrs. Microsoft, Bill neje) állítja, hogy a világ GDP-jének
egyharmadát a nők termelik meg fizetetlen, gondoskodó
munkájukkal.
Te szentséges ég!
 Ha ezt az összeget kiszámláznánk, drága nőtársaim, mintha a
lottóötöst nyernénk meg! (Pár évre rá Melinda elvált Bilitől, tuti a
fentiek miatt.)
Olyan módon kell ezt megmutatnunk, érvel szenvedélyesen a
reklámügynökség vezetője, ami egzakt, egyszerű, nem lehet
belekötni. Meglepően gyorsan rákapcsolódik a problémára. Dacára
annak, hogy akkora macsónak tűnik, mint ide Lacháza.
A kampány üzenete végül ennyi: egyenlő munkáért egyenlő bért.
Olyan ezerforintost tervezünk a plakátra, amely megszólalásig
hasonlít az eredetire. Ám ez a szám szerepel rajta: 800. Ennyit kap
egy nő egy ezres helyett. A papírpénzen dolgozó nők portréi tűnnek
fel. Egyetlen papírpénzünkön sincs nő, esik le.
Tovább gazdagítja a projektet, hogy az Ákos nevű cégvezető rém
alaposan elkötelezi magát a nők önbizalmának növelése mellett.

Gardróbman

Rögtön az enyémmel kezdi.

Meg ne tudjam, hogy összeszűröd vele a levet! – néz rám
szigorúan régi barátom, Szőke Tarzan. Még a főiskoláról ismerik
egymást: életveszélyes, állítja róla, kicsinálja a nőket. Azt beszélik,
van nője, de soha, senki nem látta még.
Kicsinál, de nem engem! – gondolom magabiztosan. Majd én
lefülelem és előcsalogatom a sérült kisfiút, felnevelem. Nem nehéz
meglátni a sebzett, érzékeny fiút a késő harmincas, közel kétméteres,
szőrös, nagydarab férfiállatban. Nekem épp erre van harmadik
szemem.
Egyre sűrűbben intézi úgy, hogy kettesben maradjunk, okos és
szellemes, felszabadító beszélgetéseket bonyolítunk cigiszünetben.
Az iroda hátsó bejáratánál, a szelektív kukák mellett, ahová a
dohányosok és céges szerelmesek elbújnak a világ elől.
Mire felocsúdok, napi hetven-nyolcvan SMS-t váltunk, heteken át.
Ha már lett volna Facebook, Twitter, Insta, anyám kínja, tuti
megbolondulok.
Telnek a hetek, vánszorog a tél, sárszínűen és nyálkásan, a szürke
összes rohadt árnyalata teljes pompájában mutatja magát, fényt csak
az intenzív flört hoz napjaim alagútjába.
Rendszeresen előfordul, hogy álló éjjel nyomogatom a telefonom
és szívdobogva várom a választ. A férfi teste izmos és feszes, mint
egy gumilabda, szőrös, úgy jóképű, ahogyan egy túlméretezett játék
orángután.
Vág az esze, vitázunk szünet nélkül, de az érvek is flörtként
hangzanak a szánkból. Egyenes út vezet odáig, hogy fejben letépjük
egymásról a ruhát. Nem tántorít el, hogy szívdobogva elküldött
SMS-emre – Mikor találkozunk? – ez a vérfagyasztó válasz-SMS
érkezik: Nekem van valakim.
Nem hiszem el. Ugyan már, aki egész éjjel és álló nap SMS-ezik,
annak hogyan, mikor van másik nője? Az a nő olyan éjszakákon át?
Eltelik egy hónap, el egy másik, de a közös munkán és az SMS-eken
kívül semmi nem történik köztünk.
És akkor végre eljön az én időm: az első, nagy stábbuli, az ő
lakásában! Háhá, gondolom, mint Sherlock Holmes, most mindent
ki fogok deríteni! Ha valóban van nője:
a: ott lesz;
b: ha nem lesz ott, a nyomokból akkor is olvasni fogok;
c: bármi vagy bárki is lesz, szenvedélyesen fogunk, minimum
smárolni.
 A nagy nap estéjén vigyorogva nyit ajtót, élére vasalt világos
ingben, jóvágású orángután elegánsban, szédítően vonzó.
Teátrálisan beleszagol a nyakamba, imádom az illatod, súgja, alig
vártalak. Lassúzni fogunk éjfél után, ugye? – kérdi egy levegővel.
Levitálok a boldogságtól. Ülünk a nappaliban a társasággal, és
söröket iszunk, beszélgetünk. De hiába várom, nem tűnik fel a nője.
Na ugye, megmondtam! Mert nincs is neki!
– Mert így szokta, ha bulit csinál, mindig elküldi otthonról –
jegyzi meg szárazon Szőke Tarzan barátom.
Ne már, micsoda kapcsolat ez? Épp eleget iszom ahhoz, hogy
Sherlock Holmesnak képzeljem magam: körbeszaglászok. Tágas,
végtelen belmagasságú, belvárosi lakás, zegzugos helyiségekkel,
alaposan bejárom: sehol nincs nyoma nőnek, sőt, még egy árva
fotónak se róla. A szekrényekbe nem nézek be, de sehol egy ledobott
női ruhadarab, papucs, cipő…
Majd a fürdőszobában! Onnan lehetetlen eltüntetni egy nő
nyomait! Benézek a tükör melletti kis szekrénybe: sehol egy
beszáradt körömlakk, vattapamacs. Se púder pora a tükrön.
Torokszorító érzés, mint egy thriller végkifejlete előtt. Hogyan élhet
együtt úgy normális nő (annál most ne ragadjunk le, hogy épp én
kérdezem, ki a normális) egy férfival, hogy egy hülye házibuli miatt
még a nyomait is eltüntetik? Amint kijövök a fürdőszobából, a
hátam mögött terem:
– Téged kerestelek – leheli forrón.
– Most? – kérdezem.
Megcsap a testéből áradó hő, zöldséget grillezhetnék rajta. Ügy
vágyom rá, szőröstül-bőröstül, hogy beleremegnek a falak.
Szembefordulok vele, nem lép hátrébb, összeér az orrunk. Minden
sejtem magából kivetkőzve ordítja: most, most akarom őt!
– Hova lettél? – suttogja rekedten.
– Pisiltem – súgom. – Kerestél?
– Mindig csak téged.
Jó, én is hallom, micsoda ócska nőhülyítő szöveg. Váratlanul ezt a
kérdést teszi fel a bennem élő Mrs. Holmes:
– De hová tűnt a nőd?
Orángutánt ember még nem látott ekkorát ugrani. Helyből,
majdnem hátraszaltót. (Ilyet én is tudok…)
– Nincs itthon – feleli fagyosan, és még egy lépést tesz hátra.
– Na jó, de… Hol vannak a cuccai?
Megvetően végigmér, és elmenőben szinte rám köpi a szavakat: –
Elpakoltam őket. A szekrénybe. Vele együtt.
Akkor veszem csak észre, hogy az előszobán végighúzódó
beépített szekrények előtt állok.
Hirtelen látni vélem Gardróbman összes nőjét, közöttük magamat
is, mint valami eszelős gyűjteményben.
Mind ott kucorgunk a szekrényben, sorsunkba zárva,
kiszolgáltatva ennek a nárcisztikus sármőrnek. Kurtán-furcsán ér
véget az este, kimentem magam a társaságból. Csak Szőke
Tarzannak jelzem, hogy menekülőre fogom, taxit hívok.
Gardróbman első cirka tíz darab SMS-ére nem is válaszolok.
Csakhogy egy óra alatt érkezik ennyi, még aznap éjjel.
„Valami baj van? Hibáztam? Ne hallgass, elepedek érted.” Úgy
tesz a szemét, mintha mi sem történt volna.
A telefonomat lenémítom, eldugom, beásom a szennyes ruhák
alá. Egyenesen a kertben kéne elásnom, de a föld már fagyos. Ám
így is hallom a szirének csábító dalát, akik Odüsszeuszt is a
végzetébe kergették.
Reggel a szennyestartóban 31 darab olvasatlan üzenet vár, csak
tőle. Délig további 20 érkezik. De én csak verem a számítógépem
klaviatúráját, megszállottan dolgozom, nem lehetek ilyen gyenge.
Erős vagyok, nem reagálok, majd abbahagyja, kibírom.
Mint egy szexi szúnyog, csak zümmögi a fülembe, hogy milyen
értékes, mennyire vonzó és ellenállhatatlan vagyok. Ugyan, ki tudná
lecsapni, kinek nem kell megerősítés? Pláne ha egyedül él
harmincpluszosan, miközben mindenki azt várja tőle, álljon be a
sorba, ne gyerekeskedjen tovább.
– Ez csak egy pszichopata, te is tudod – mondja Marcsi dühösen
–, a sokadik vagy a sorban, akit zaklat, az isten szerelmére, hagyja
már abba, vagy neked legyen annyi eszed, hogy abbahagyod.
Zaklat. Ez így fel sem merült bennem, pedig valóban a zaklatás
határát súrolja, amit csinál.
Mégsem tudok ellenállni. Az én őshiányom, az önbizalomé,
úgy kapcsolódik az övébe, mint két kicsi legó.
Mi másért van szüksége egy férfinak arra, hogy éjjel-nappal
tesztelje a hódítási potenciálját? Csodálatos az emberi elme,
hogy mindezt felfogja és átlátja tisztán. Mert igenis látom.
– Kata, szerintem gyorsan vess véget ennek – mondja PirkóViki a
telefonban.
– De hogyan? Képtelen vagyok rá. Lécei, ne mondd, hogy
szedjem össze magam, meg ilyenek, mert pont az nem megy,
hiába akarom.
– Kata, a narcisztikusoknak ez a specialitásuk: beteg, függő
kapcsolatokat hoznak létre. Mint egy baszott nagy pók, behálóz,
amíg rajongsz érte, addig ő is érted, de hamar rád un. Kell neki az új,
simán elhajít.
– Huh, most sokkal jobb, Köszi.
– Nincs mit. Könyörgöm, ne válaszolj neki többé.
Marcsi viszont közben lehiggad, és visszahív:
– Figyelj, Kata. Ki fogsz jönni ebből, meglásd! Nem ismerek mást,
aki ennyire tudatosan dolgozik magán. Egyszer csak beérik már,
basszus! Ha te nem tudsz ezen változtatni, akkor tényleg senki!
Ez volt, és talán máig ez a legtöbb erőt adó mondat, amit valaha
kaptam: úgy őrizgetem, mint egy kitüntetést.

Kihunyt a tűz

Mikor megjelennek a kampány plakátjai és hirdetései, a kéken

virító 800-assal, ujjongok. Mindennap várom, hogy kitörjön a
nőforradalom. Nő, erő, jövő! Látjátok ti is, ugye, nőtársaim?
Legszívesebben megkérdezném őket az utcán, buszon,
villamoson, te láttad, érted, mit szólsz hozzá? Persze majd lesz
kutatás, értékelés, az megmondja. De nem történik semmi.
Csalódottságot érzek. Nyugi, lassan érik be, jegyzi meg Szőke
Tarzan. Aha, ebben a tempóban száz év.
Kétszáz, srófolja feljebb az alapítvány vezetője, amikor a
kampányt értékeljük hármasban, és átvesszük a hátralévő sajtós
feladatokat.
Szuper, akkor még csak 237 éves leszek.
Közben mindennap gondosan átböngészem a repjegykínálatot.
Remélem, hogy befut végre egy megfizethető Budapest-Rio. Már
csak a születésnapomat kell túlélnem, a harminchetediket. És
érkezik a megváltó tavasz, a napsütés mindent megold majd,
gondolom. A családomtól gurulós bőröndöt kérek ajándékba, olyat,
amilyen Lujzinak van, készülök Brazíliába.
Ám ekkor, ta-dam, beüt a nagy szülinapi meglepi.
Egyik este hűvösnek, távolságtartónak érzem kis lakásomat.
Kivételesen nem lelki okokból, pusztán fizikálisán: hideg a radiátor.
Megnyitom a csapot a fürdőszobában, hideg a víz.
Erre lever a víz. Korai klimax? Nem klimax lesz ez, csak a
gázkazán. Elhűlve állapítom meg, hogy a gázkazán mindig pirosán
izzó szeme vaksötét. Megnyomok rajta óvatosan egy gombot,
semmi. Vajon mindenkinek az a fantáziája a gázkazánról, hogy ha
nem rendeltetésszerűen nyomkodja, egyszer csak felrobban?
Feltúrom az íróasztalom fiókjait, a komódot, sehol nem lelem a
jótállás pecsétes dokumentumát. Sőt, fogalmam sincs, vajon ki áll jót
ezért.
Pár hónapja, a téli szezon kezdetén kellett kicserélni a házzal
egyidős, cirka harmincéves készüléket. Csakhogy akkor még itt
lakott Indián. Hősiesen magára vállalta az ügyintézést.
Rémlik, hogy távozása előtt a lelkemre kötött valamit a kazánnal
kapcsolatban. Ahogyan a befizetett és befizetendő csekkekkel
kapcsolatban is, jut eszembe hirtelen.
Amikor összeköltöztünk, hamar felfedezte, hogy számomra a
csekkek nyomon követése és időben való befizetése kihívás. Már ott
elbukom, hogy ki kell venni őket a postaládából.
Lerongyolok a postaládához. Több hónapnyi levél ömlik ki
belőle, rettegve bontom fel, az áram- és gázszolgáltatás
felfüggesztésével fenyegetőznek. Röpke megkönnyebbülést érzek:
ha nem lesz áram, Gardróbmantől sem jön több SMS. A repjegyre
félretett pénzemet, úgy tűnik, sárga csekkekre fogom költeni.
 Indián anno nagyvonalúan felajánlotta, hogy rendet tesz a háztáji
adminisztrációban, és magára vállalja a közművek intézését.
Rendszerezte a számlákat, nyomon követhetővé tette a
folyamatokat. Az elromlott gázkazánhoz is ő szerzett szakembert, és
tárgyalt egy zen buddhista nyugalmával a fel-és eltűnő szakikkal.
Valószínűleg valahová jó helyre eltette az összes papírt, hogy
meglegyen. Minden bizonnyal elárulta azt is, hová, csak persze nem
figyeltem. Kétségbeesve túrom fel a komódot, meg is találom a
mappát. Gázszámlák, áll rajta Indián komótos, kalligrafikus
írásjeleivel. Odabenn kronologikus sorrendben pihennek a befizetett
csekkek és hozzájuk kapcsolva a számlalevelek. Egészen addig, míg
Indián el nem költözött.
Több mint három hónapja.
Három hónapja?!
Utána semmi. De hiába a mappa, az új gázkazán születési
anyakönyvije, vagy mit szokás adni ehhez, nincs benne. Magával
vitte tán? Miért tette volna?
Kénytelen leszek felhívni. De nem hívom fel, pláne a szülinapom
előtt nem, még azt hiszi… És milyen igaza lesz. Pláne egy hülye
gázkazán miatt nem hívhatom fel!
Március idusán járunk. Estére kihűl a lakás, odakinn alig pluszos
az éjszaka. Nem maradhatok fűtés és meleg víz nélkül. Ráadásul
jótállás van rá.
Már hogyne maradhatnék, hipp-hopp itt a nyár.
És ha addigra lejár a jótállás? Kikeletig itt fogok ülni három pléd
alatt is vacogva?
Nem hívhatom fel. Ez nyílt beismerése lenne annak, hogy nem
vagyok képes boldogulni nélküle.
 Nem fagyhatok meg a hülye büszkeségem miatt.
Ha akarok, megfagyok, és kész, gondolom, és végre elalszom.
Másnap reggel emberfeletti erőfeszítéssel veszem rá magam,
hogy kibújjak a barlangomból: mint mikor az uszoda hideg vizében
merül meg az ember, olyan érzés. Muszáj felhívnom Indiánt.
De nem emiatt kellene, hanem rafináltan kitalálni valami mást: a
gázkazánt mint problémát csak mellékesen megemlíteni.
Szia, egy globális jelentőségű ügy miatt hívlak, csak annyit
mondhatok, világbéke. Feltarthatlak két percre?
A végén pedig, mintegy futólag rákérdezni, ó, jut eszembe, nem
emlékszel véletlenül, hová tetted a jótállást?

Az idő oldja meg? Egy frászt.

Úgy tervezem, hogy a szülinapomat a hétvégén nálam

ünnepeljük Mikiékkel és anyámmal. Aztán este buli PirkóVikivel,
Marcsival, Lujzival. Csakhogy addigra meg kellene javítani a
gázkazánt is, basszus.
Ám hét közepén az öcsémék kislánya, Lili megbetegszik. Majd
megünnepeljük a jövő hétvégén vagy azután, mondja az öcsém a
telefonban, ne búsulj, most egy évig ünneplünk úgyis.
Majd jövök én is az öcsédékkel, ha meggyógyult Liliké, legyen
együtt a család, amikor felköszöntünk. Addig is Isten éltessen, drága
kislányom, ha már így alakult, a hétvégén inkább elutazom, mondja
anyám.
– A nyuggerbandáddal? – kérdem kicsit irigykedve.
– Hát, most nem teljesen…
– Pasi?
– Olyasmi…
 – Érezd jól magad! – mondom nagylelkűen.
Anyám virágzó szerelmi élete, tessék.
Péntekre esik a születésem napja, PirkóViki küld SMS-t, boldog
szülinapot, Kata, feltétlenül menjünk bulizni! Amint leérettségizik a
gyerek, szabad vagyok újra! Estefelé megpróbállak felhívni!
Nagylelkűen felröhögők.
Egyedül Marcsi ér rá. Találkozunk munka után, beugrunk régi
törzshelyünkre a hírszerk mellett. Lehúzunk egy Unicumot, iszunk
rá light kólát, uzsonnaidőben.
Aztán indul a suliba Zsófiért. Mindig én érek oda legkésőbb,
sóhajt fel fáradtan, nem értem, hogy csinálja a többi szülő. Rohanj
csak, integetek nagylelkűen.
Lujzi felhív, és rém hamisan elénekli a Happy Birthdayt,
egyenesen Ausztráliából, Sydney-ből. Ne haragudj, majd dumálunk,
itt már késő éjjel van, holnap prezit tartok, muszáj aludnom.
Aludj csak, jó éjt, Lujzi, búcsúzom nagylelkűen. Olyan kurva
nagylelkűnek érzem magam, hogy bőgni tudnék.
A 37. szülinapom estéjén szálegyedül ülök a jégverem
lakásomban. Jogom van teljes szívemből sajnálni magam.
– Nem megy a fűtés? – kérdezi PirkóViki a telefonban.
Elmagyarázom neki a tényállást. – Akkor hívd fel Indiánt, ne
hülyéskedj.
– Már mondta Marcsi is.
– Na, és?
– Még nem hívtam.
– Akkor hátha ő, a szülinapod miatt fog.
– Nem fog. Ismerem.
– Akkor meg aki hülye, az fagyjon meg. De mitől félsz?
 – Hagyjuk, Viki, tudod jól. Mindig ugyanattól.
– Paradox intervenció, az kell ide.
– Az micsoda?
– A paradox intervenció az olyan, hogy belemész bátran a
helyzetbe, amitől félsz. Például ha a liftezéstől félnél, szánt-
szándékkal kéne gyakorolni, hogy belépsz a liftbe. És előbb-utóbb
összejön. Vagy ha, mondjuk, tériszonyod van, kezdj el falat mászni,
egyre feljebb merészkedni. Szóval menj bele a szituba, bátran.
– Hogyan?
– Menj el hozzá, és csengess be.
– Mi? Miskolcra?!
– Jól hallod. A szülővárosod, születésnapod is van, olyan szép
lenne.
– Te megőrültél.
– Lehet, de te is meg fogsz, ha ez így megy tovább.
– Most?
– Nem, még nem most rögtön fogsz bedilizni, de jó úton jársz.
– Nem úgy értem, hanem hogy most menjek? Szerinted?
– Ráérsz, nem?
– Késő van.
– Legalább otthon lesz, mire odaérsz.
– Állítsak be hívatlanul?
– Hívhatod is előtte.
– De ittam is.
– Ó, ti mázlisták, mikor?
– Mielőtt elment a suliba a gyerekért.
– Négy előtt? Este hét múlt. Hol van az már?
– Ez a paradox intervenció? Ezt tanítják neked az egyetemen?
 PirkóViki röhög.
Ekkor a háttérből kétségbeesett csecsemősziréna hangzik fel,
minden akkori beszélgetésünk végszava.
– Jaj, hallom…
– Megyek, bocs, kezdődik az éjjeli műszak.
Őrültségnek vélem a felvetését. Tíz további percig, amíg további
öt fokot hűl a lakás.
Egyszer csak csipog a telefonom, SMS. Gardróbman, gondolom.
És nem tudom megállni, megnézem: Isten éltessen boldogságban,
Kata!
De nem Gardróbman küldte.
Hanem Indián.
Várok öt percet, míg lelassul a szívverésem.
Megnézem még egyszer. Paradox intervenció. Fohászkodom.
Aztán halált megvető bátorsággal megnyomom a telefonon a zöld
gombot. Csörög. Ez ilyen egyszerű?
– Kata, szia!
– Köszönöm a köszöntést.
– Isten éltessen! Hogy telik a szülinapod?
– Jól – hazudom –, mindjárt indulunk bulizni a csajokkal.
– És hogy vagy?
– Jól. És te?
– Én is. Mindjárt megleszek a szakdogámmal.
– Gratulálok.
– Még ne. Egyfolytában a gép előtt ülök.
És nem hiányzóm? – akarom kérdezni. Ehelyett:
– Ne haragudj, tudom, hogy ciki… De nem tudod véletlenül, hol
van a gázkazán jótállása?
 Csend. Mintha nem erre a kérdésre számított volna.
– Hát a helyén, a komódban. Alulról a második fiók, ahol a
gázszámlás mappa is. De egy másikban van. Azt hiszem, zöld.
– Már megnéztem. Ott nincs.
– És az íróasztalfiókban?
– Ott sincs.
– Akkor fogalmam sincs. Miért kell?
– Nincs fűtés, se meleg víz. Bedöglött.
– Hú, sajnálom.
– Semmi baj.
Itt fogok megfagyni a szülinapomon. Te meg csak írd nyugodtan
a szakdogád.
– Várj – szól hirtelen. – Lehet, hogy… várj. Mikor eljöttem…
Létezik, hogy véletlenül összepakoltam a szakdolgozatos mappákkal
együtt? Csak úgy bedobáltam mindent.
Mindenféle hangok szűrődnek be a telefonba, Indián fújtat,
csörömpöl.
– Itt vagyok – mondja. – És itt van, basszus, a jótállásmappa is.
– Nálad van? Tényleg?
– Nálam, ne haragudj. Csak becsűrtem mindent gyorsan, és észre
se vettem. Mióta keresed?
– Mindegy, a fő, hogy megvan.
Csak azért sem vallom be, mióta akarlak már felhívni. Elvigyem
neked? Fehér lovon? – most ezt kéne kérdeznie.
– Elpostázzam neked? Persze, már csak hétfőn. Most ott ülsz
hidegben? Miért nem hívtál fel hamarabb?
– Miért kérdezi ezt tőlem mindenki?
– Ki kérdezi még?
 – A csajok. Mind.
Indián röhög.
– Add át nekik az üdvözletemet. Akkor…
Csend. Most kéne valamit mondanom.
– Akkor még egyszer boldogat, Kata. Hétfőn feladom a mappát.
Addig is öltözz melegen. Meg ne fázz nekem.
Nem neked fázom meg, jó? Mindjárt elsírom magam. Gyorsan
tegyük le.
– Oké. Hajrá a szakdogával.
– Köszi. Megyek vissza írni.
– Ezt én szoktam mondani neked.
Nevet.
– Tényleg! Örülök, hogy hívtál. Szia. Vagy ahogy a miskolciak
mondják, cső!
– Cső.
És leteszi.
A hangja.
Hogyan felejthettem el, milyen hangja van? Hogy milyen hatással
van rám a forró baritonja? Felmelegít, sőt: a lakást is felmelegítette,
még interurbán is. Azt szerettem a legjobban, amikor csak úgy
teletöltöttük a kádat forró vízzel, és beültünk dumálni. A
fürdőszobámnak, különösen, ha tele a kád, olyan akusztikája van,
mint egy koncertteremnek. Épp Indián baritonjához lett kitalálva,
felerősítette, és még inkább elmélyítette. Terápiás hatással volt rám.
Rezgésszáma telibe trafálta az idegsejtjeimet és gyengéden
kisimította őket. Mindig mondtam neki, hogy ezzel a hanggal
sámánnak kéne mennie, vezethetne csoportos meditációt. Mindenki
lenyugodna a p.ba.
 Nekem elég, ha téged megnyugtat.
Megnyugtat. És fel is villanyoz.
Paradox intervenció – kattog a fejemben. Amelyben össze is áll a
terv. Indián nem bírja a meglepetéseket. Én meg a döntési
helyzeteket. Akkor legyen.

A paradoxintervenció-akció

Felveszem a legszexibb, földig érő selyemszoknyámat. Hozzá egy

mélyen dekoltált pulóver, még sminkelek is.
Katikám, ha közelben a férjem, kérem, mellőzze ennek hordását,
kérte egyszer a szomszéd János néni, gyenge a férjem szíve, nem
bírja már ezt a látványt.
De most éjjel van, János bácsiék alszanak, egyszer élünk, ha
paradoxon, legyen kövér.
Magamra dobom a nagykabátom, és beülök az autómba. Az utak
már néptelenek. Kezem-lábam remeg a paradoxintervenció-akciótól.
A városban még találkozom egy-két autóval, de amint kiérek az
autópályára, mintha magamra maradtam volna az univerzumban.
Csak szelem a kihalt, kísérteties éjszakai utat, és semmi nem
állíthat meg.
Kivéve egy csapat rendőrt.
Állnak vagy öten az M3-as bekötőszakaszánál két villogó
szolgálati autóval, és naná, hogy leintenek. Soha életemben nem
ültem még volán mögött úgy, hogy ittam. Ide a rozsdás bökőt, hogy
ki fogja mutatni a szonda, hiába ittunk, új szokásunk szerint,
uzsonnaidőben. Bár szondát sem fújtam még soha életemben. A sors
nyilván kizárólag azért rendelte őket éppen ide, hogy megállítsanak.
 – Jó estét, kérem az iratait, kisasszony – szólal meg alt hangon az
egyik fakabát, amint félreállok.
Automatikusan nyúlok a táskám után. Mindig az anyósülésre
dobom. A levegőbe markolok. Lever a víz.
– Bocsánat, elnézést, de… – dadogom – otthon maradt a táskám.
– Az összes iratával. Hűha. Forgalmija van? A nevét meg tudja
nekem mondani?
– Kéki Kata.
Átadom a forgalmit, szerencsére a saját nevemen van a kis fekete
Corsa. Bár ugye a forgalmi nem fényképes irat, tehát marad a…
Börtön? Az egyetlen lehetséges szabadulási lehetőség?
– A hölgynek csak forgalmija van, ellenőriznétek az adatait,
diktálom – szól bele a rendőr az adóvevőjébe.
És elsétál az egyetlen iratommal. Látom magam, amint bilincsben,
a külvárosi rendőrőrsön magyarázom elcseszett szerelmi életemet és
PirkóViki frissen tanult terápiás elméletét.
A rendőr visszasétál hozzám, őrjítően lassan. Fel kellene adnom
magam, gondolom, nincsenek irataim, és még ittam is, könyörgöm,
tartóztassanak le! Vagy fel, a végzetembe rohanok!
– Hajlandó megfújni a szondát? – teszi fel a sorsdöntő kérdést.
– Hogyne! – vágom rá kitörő örömmel.
Megfújom. Olyan erővel, mint egy komplett fúvószenekar a
majálison.
Az őrjítően komótos főtörzs jól megnézi, majd kiböki:
– Negatív.
– Semmi? – kérdezem csalódottan. Már az alkoholban sem lehet
bízni?
 – Semmi. Nem is ivott a születésnapján? Mondják a kollégák,
hogy a nyilvántartás szerint épp ma van. Isten éltesse, hölgyem.
– Ó, köszönöm! – hatódom meg. – De, ittam. Még délután.
– Maga matinéivó?
– A barátnőim kisgyerekesek, este nem érnek rá.
Alig leplezett szánalommal néz rám. Szerencsétlen nő, nem elég,
hogy vénkisasszony, még rendesen inni sem tud kivel. Egy nagyivó
országban, ahol évente több tízezren halnak bele
alkoholfogyasztásba, plusz milliós a betegek száma, ez valódi
katasztrófa.
– Értem – nyugtázza a főtörzs. – Akkor tehát ez többé ne
forduljon elő.
– Hogy nem iszom rendesen?
– Hogy iratok nélkül indul el.
– Bevisznek? – kérdezem reménykedve.
– Ezért? – röhög fel. – Dehogy!
Nem. Azért, amire most készülök, mondanám.
– Ez egy szóbeli figyelmeztetés. A születésnapjára való tekintettel
most az egyszer továbbengedjük. Boldog születésnapot, kisasszony,
tessék, a forgalmija. Vigyázzon magára!

Mindig várni fog?

Végszóra mind az öten vigyázzba vágják magukat, egy

emberként integetnek. Majd rázendítenek egyenbaritonjukon Halász
Judit örökzöldjére: Megint egy nappal öregebb lettél, s bölcsebb is
talán…
Talán?!
 Hajtok tovább, mint egy road movieban. Éjjel egyedül vezetni,
már el is felejtettem, olyan, mint egy számítógépes játékban. Nagy
ritkán tűnnek fel kósza fények, egy-egy kivilágított benzinkút. Csak
az útjelző tábláknak hiszem el, hogy valóban haladok a térben. Bár
ezt az utat vaksötétben, csukott szemmel is képes lennék megtenni.
Elsőként a cementgyár mesebeli sziluettje tűnik fel. Persze csak
sötétben fest úgy, mint egy elvarázsolt kastély, világosban bűn
ronda betonrengeteg. Mégis megdobogtatja a szívemet.
Az első közlekedési lámpa, ahogyan behajtok a városba: hányszor
álltunk meg itt az apámmal, hazafelé egy nyári nap után a városszéli
telkünkről, izzadtan, koszosán, a Wartburg (a kockaladánk utódja)
műbőr ülésére tapadva. Halkabban, ne ordibáljatok, apátok nem tud
koncentrálni a vezetésre, szólt ránk anyánk, ha a tesómmal
ricsajoztunk. Elmosolyodok: felnőtt fejjel, saját autóval, vezetői
engedéllyel, ami persze otthon maradt, de mégiscsak itt vagyok újra.
Megcsináltam, apa.
Haladok befelé a városba: gyönyörűnek látom az avasi lakótelep
rengetegét is, ahol az első szerelmem lakott, megannyi apró lámpás
a sok ablak, figyelő szemek. A buszmegálló a közgáz középiskolája
előtt, ahol a szertornaedzés után minden hétfőn és szerda délután
vártuk a buszt Zsuzsi barátnőmmel. Hányat elengedtünk, hogy még
egy kicsit viháncolhassunk, mielőtt hazaérünk… Ebben a
buszmegállóban heti kétszer boldog voltam. Zsuzsi! Megkereslek,
fogadkozom, kapcsolatban kell lennem kamaszkorom legkedvesebb
szereplőjével.
Átszelem az éjjel kihalt Búza teret, ahol a buszpályaudvar, a
parasztelosztó, ahogyan becéztük gimiben, és a piac terül el. Nappal
örvénylő emberkavalkád, lángos és sült kolbász mennyei illata.
Imádtam idejárni a nagymamámmal gyerekkoromban, gusztálni a
gyümölcsöket, befalni a lángost, fagyit csöpögtetni virágos nyári
ruhámra.
Elhajtok a híres Deszkatemplom alatt, a főúton – innen látni a
lakótelepet, ahol a nagymamám élt. Négyemeletesek, az egyik kis
kockalakás két négyzetméteres erkélyén mennyit üldögéltünk
együtt! Tavasztól álló délután odasütött a nap, a nagymamám
lubickolt a fényben. Órákon át képesek voltunk csendben egymás
mellett olvasni, míg el nem zsibbadt a fenekünk a sok üléstől.
Mióta apám meghalt, anyám pedig elköltözött, rokonom nem él
már a szülővárosomban: nem jövök már látogatóba. Most ébredek
csak rá, mennyire hiányzik: nem is úgy, mint egy város. Hanem mint
egy családtag, egy rég látott, kedves, aki mindig hiányzik, ha nincs
veled, ha nincs többé.
De ő volt: Miskolc van, és még mindig az enyém.
A lakótelep, ahol felnőttem: nem tudom megállni, hogy ne hajtsak
be a tízemeletesek dupla sorának kanyargós, fákkal Szegélyezett
utcájába, annak is a legvégébe.
Ég a régi nagyszobánkban a villany, a redőny csak félig
leengedve. Hogy recsegett-ropogott mindig, amikor húztam felfelé,
vajon megjavították? Vajon kik laknak most itt? Szeretik ezt a lakást?
Én nem szerettem: akármikor hazaértem, apám mindig a tévé
előtt ült. Katonaként fiatalon mehetett nyugdíjba, állandóan otthon
volt. Jöttömre fel sem emelkedett – nem nézett rám, a szemét sem
láttam. Ahogy idősödött, szemét egyre inkább bántotta a fény,
napszemüvegben nézte a képernyőt. Ha szerencsém volt, odavetett
egy sziát köszönésemre. De többnyire mintha észre sem vett volna.
 Talán elé kellett volna állnom. Apa, nézz rám, az egyetlen lányod
vagyok, hagyd most a tévét. Miért nem tettem meg? Soha nem
fogom megtudni, miért volt rám mindig mérges.
Elképzelhetetlen volt gyerekként, hogy nem én vagyok az oka,
forrása, kiváltója dühének. Míg élt, jöttem rá, ebből a szempontból
gyerek maradtam: örök kuncsorgója elérhetetlen szeretetének.
Halálával varázsütésre tűnt el a fejemből a fáradhatatlan szúként
örökké ott percegő kérdés: mit tettem, mit nem, amiért így büntet?
Ám amint elbizonytalanodom magamban, még ma is alattomosan
előugrik és csúfondáros hangon kántálja a jól ismert nótát: neked ez
nem fog sikerülni, te ehhez kevés vagy. Mit képzelsz magadról?
Mindig apám hangján szólalt meg.
De ő már nem él. Én meg ma töltöm be a harminchetet, ideje
felnőtt nőként viselkednem. Kár, hogy nincs ehhez egy kisokos.
Ipszilonnal fordulok meg a zsákutcában, és leesik: nem néztem meg
a térképen, hogyan kell elérnem úti célomhoz. De hát ismerem a
várost, mint a tenyeremet. Csak éppen nem azt a részét, ráadásul tele
van új utcákkal, melyeknek híre-hamva sem volt gyerekkoromban.
Akkoriban még nem találták fel a GPS-t, térképem nincs, újabb
félórányi vezetés után már a város szélén keringek. Üres telkeken
jéghideg széthordja a szemetet, kóbor kutyákat verek fel legszebb
álmukból. Sehogy sem találom az utcát, dacára annak, hogy jártam
már ott, csak épp vagy busszal, vagy nem én vezettem.
Ezredszerre hajtok át ugyanazokon a tök egyformának tűnő
kertvárosi utcákon. Legfeljebb a kerítésnek ugró kutyák márkája
változik. Aztán már azok sem. Az utcákat kétoldalt szegélyező
magas, csupasz fák segélykérőén ég felé nyújtott ágaira lassan köd
ereszkedik, hideg, nyúlós, csöpögős. Végül a föld alól előbújnak és
dermesztőén fagyos leheletükkel az ütőt is megállítják bennem a
dementorok.
Valószínűleg túl sok Harry Pottert olvastam.
Konkrétan az összesei: ha egyszer mégiscsak megadatik nekem a
családanyaság, megfelelően tudjak referálni utódaimnak a
regénysorozatról. Elhamarkodottnak tűnik az igyekezetem. Pláne
amikor sípolni kezd a kiskocsim, jelezve, hogy kifogyóban a benzin,
és rettenetesen kell pisilnem. A motort nem merem leállítani. A
ködből kibontakozó dementorok üres szemüregének láttára a bal
hátsó kerék mellé guggolok a jeges szélben. A legjobb ruhámban épp
úgy könnyítek magamon, mint egy kivert kutya. Végül csak
megtalálom az utcát a Kilián városrészben, a leghátsó sorban
húzódó négyemeletes házsort: a legtöbb ablak már sötét, rendes
otthonokban jóravaló családok alszanak. Csak ülök az autóban,
dermedten, zakatoló szívvel. Megint rám jön a pisilés, mi a jó fenét
művelek?
Itt állok a kapud előtt, pötyögöm be a telefonomba az üzenetet.
Aztán gyorsan kitörlöm. Hívjam fel inkább? Hogy lehettem ilyen
hülye? Minek vezettem majd’ 180 kilométert? i. „Néha több,
valamiért mégis mindig eljövök, kapud előtt álltam, város, évekig,
nem maradtam soha nálad reggelig. Acélig város, nehéz szürke
nappalok. Ez a város, Miskolc mindig : várni fog! Valaki már rég
aludna, hogyha tudna, valaki még asztalnál ül, a sörét issza, néha
hideg éjszakába lopakodva sötét házak árnyékába megyek vissza…”
A P. Mobil örök slágere visszhangzik fejemben. Nahát, ezt! épp
ilyen élethelyzetre írták!
Itt állok a kapud előtt, pötyögöm be újra, és gondolkodás nélkül
nyomom meg a send gombot. A szívem kiugrik a helyéből és
pattogva begurul a gázpedál alá.
SMS jő:
Viccelsz? – Így ő.
Nézz ki – Így én.
Kiszállok az autóból, nekidőlök a karosszériának, hogy képes
legyek egyenesen állni.
Abban a pillanatban meglebben a függöny, látni vélem őt, majd
függöny elhúz, villany leó.
Teljes sötétség borul a lakásra. Innen lentről legalábbis úgy
látszik.
Akkor, gondolom, visszaülök az autóba, hogy ki ne fusson alólam
a lábam, megtekintem a kivilágított diósgyőri várat, majd
hazahúzok.
Tévedtem, rossz ötlet volt. Bassza meg a paradox intervenció.
Ebben a pillanatban nyílik a ház ajtaja, és mackónaciban, kócosán,
épp, mint aki napok óta ül a számítógép előtt, feltűnik Indián.
Nem ég az ostornyeles lámpa a ház előtt, félhomály van. De a
félhomályban is látom, hogy hitetlenkedve, de szélesen vigyorog.
– Kata! Hát te?!
– A jótállásért jöttem.
Annyira röhög, hogy alig tud megszólalni.
– A johohótáháháhálláhásért? – Így hangzik.
– Persze.
Nem bírja abbahagyni.
– Most mit röhögsz? – kérdezem, de már röhögök én is. – Erre
jártam.
– Épp erre?
– Csak beugrottam.
 – Kata!
– Igazán nem akarlak feltartani, te csak írj. Nálad van a mappa?
– Jaj, te, Kata – szól, és közelebb lép hozzám. – Hihetetlen vagy.
És két hatalmas lapáttenyerébe fogja az arcomat.
Én megmondtam. Mármint PirkóViki mondta később, hogy ő
megmondta. De könnyű neki, nem ő vezetett több mint 180
kilométert.
Én azt mondtam meg, hogy egyszerűen kézen fog, és megyünk
tovább.
Sütöttem egy kis darab tarját, maradt még belőle, biztosan
megéheztél a hosszú úton, mondja Indián, ahogy megyünk felfelé a
lépcsőházban.
„Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak.
Talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! íme a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad, ahol én fekszem, az az ágyad.”
Hogyan is lehetne ez véletlen? Indián lakásától pár
kilométernyire, Lillafüreden írta meg az Ódát József Attila.

Welcome back

A logisztikával nem sok gondunk akad. A miskolci kis lakásba

újra egyetemista bérlők költöznek. Indián egyet kér, miután
visszaköltözik hozzám: találjunk közös otthont.
Az „új otthon projekt”-et az átéltek után nem ezen a néven
futtatjuk. Fedőnevet adunk neki: home office. Így kerüljük a forró
kását. Szigorúan csak az otthon dolgozás megoldását
hangsúlyoztuk. Ez akkor még igen korszerűnek számított.
 Kora nyár van, állunk egy busz forgójában Indiánnal. Tetszik a
lakás, .amit épp megnéztünk. Társasház, legfelső szint, tetőtér. De az
úgynevezett dolgozószoba, ami persze egy luk csupán, erdőre néz.
Erdőre! Némi hitel felvételével talán meg is engedhetjük
magunknak, szól a pasim. Lelkesen bólogatok. A fejem az erdőben
van még, nem látok tisztán a fáktól.
– Lehet, hogy szocpolt is fel tudnánk venni. Azt hiszem, az jár
nekünk.
Gyanakodva kapom fel a fejem. Rámeredek. Habozás nélkül le is
dobja a bombát:
– De ahhoz össze kéne házasodnunk.
Annyira kínos, de elfut a pulykaméreg. Állok a busz nyikorgó
padlóján, a pasim rám függeszti csoda szép bogárszemét, én meg
érzem, hogy elvörösödöm az indulattól.
Miért kell ezt a gyönyörű kora nyári napot elrontani lánykéréssel?
– Jól értem, hogy ez egy lánykérés?!
– Nevezhetjük annak.
– A kurva szocpol miatt.
– Persze. Meg amiatt, mert tudom, hogy betegesen félsz az
igentől.
– Nem az igentől. De erről már annyit téptük a szánkat, basszus.
– Nem is akarom folytatni onnan. Csak szerintem nekünk
érdemes. Összekötni az életünket. Jó páros vagyunk.
– Akkor… akkor – kapkodok levegő után, mint egy hülye hal. –
Majd soha többé nem csókolózhatok senki mással, ugye?
Ez az első épkézláb gondolatom, és sajnos ki is mondom.
A helyében én baromira megsértődtem volna. De neki az agyára
ment a közelgő nyár és a szent kötelékben való egyesülés ígérete.
Csak mosolyog, azzal a káprázatos mosolyával, ami miatt
beleszerettem, amivel még egy acsarkodó anyagrizzlyt is képes
lenne leszerelni. Nemhogy egy ilyen nagyszájú dísszinglit, mint én:
aki úgy vágyik az elfogadásra, a biztonságra, mint a legtöbbünk.
Csak épp soha, senkivel nem volt képes megtapasztalni gyerekként.
Aki gyerekként nem kap ilyet, az felnőttként kötve hiszi, hogy
létezik.
Ám lássatok csodát: ő akkor és ott, a dühömmel, a félelmeimmel
együtt megcsókol.
Mire leszállunk a belváros szívében a történelmi járatról, megvan
az igen. Mint később kiderül, a szocpol nem. De akkor már kit
érdekelt?

Igen vagy igen?

Ám nyugtávaldicsérjük: ez az igen még nem az az igen. Mert

férjhez menni, összebútorozni egy dolog. Gyerekre igent mondani
pedig egy másik.
– De miért legyen gyerekünk? – kérdezem tőle, sokadjára. Hallani
akarom a saját érveit. Nem azt, hogy gyerek nélkül nem élet, meg
hogy egy házasság gyerek nélkül nem is, meg hogy mi végre élünk,
ha nem… Szerencsére ő ilyeneket nem mond. Tudja, hogy sikítok
ezektől a közhelyektől, így aztán egy szép napon:
– Szerinted jó élni? – kérdezi tőlem.
– Úgy érted, hogy…?
– Úgy. Maga az élet.
– Jó.
– Szeretsz élni?
– Veled?
 – Hát nemcsak velem, hanem úgy általában.
– Szeretek.
Mióta veled élek, azóta könnyebb örülni a létnek. Míg egyedül
éltem, alkalmazkodnom nem kellett. Cserébe viszont állandóan
szorongtam. Hiába sportoltam, pasiztam, ittam, mint a kefekötő, és
persze jártam terápiába is. Minden héten mentem. Minden héten
úgy éreztem, hogy ebből a nyüszítő, követelőző állatkából sikerült
végre egy darabot ott hagynom a pszichológus tetőtéri rendelőjében,
amely amúgy is tele volt ilyen-olyan kitömött állatkákkal.
Vagy új, szerelemnek vélt elsöprő érzéssel nyomtam el a
nyüszítést ideig-óráig. Képtelen voltam megmaradni olyan
kapcsolatban, amely az elköteleződés ígéretével fenyegetett. Csak
olyanokban éreztem jól magam, ahol éjt nappallá téve küzdeni
kellett, az elfogadásért, a minimális gesztusokért. Röviden: ahol nem
kellettem. Ez volt az én komfortzónám.
Mentségemre mondom, a pszichológia szerint az ember életének
legnagyobb változásai a házasság, a költözés, a gyermekvállalás. Egy
kapcsolatban jó eséllyel mind a három megtörténhet. Természetes,
hogy mindez a frászt hozza az emberre.
Amint megvan a lánykérés, jön is a következő kérdés.
Mindig is úgy véltem, a legfontosabb az életben. Egy másik élet.
Egy gyerek. Vagy kettő.
A társam gyereket akar, tudom, döntenem kell. Folytatom a
kérdezősködést:
– Miért akarsz gyereket?
– Nem leszünk már fiatalabbak. Meg te idősebb is vagy nálam.
– Ezt most miért kellett mondanod?
– Ha egyszer ez van.
 – Jó, de nem kell rá emlékeztetned.
– Egy gyerek jó. Kettő még jobb.
– Honnan veszed ezt?
– Szeretek élni.
– És?
– Ezt tudjuk adni egy gyereknek. A gyerekünknek. Hogy élni jó.
Mit lehet erre mondani?
Nem én lennék, ha azonnal igent.
Mikor közelgő esküvőnk fényében a gyerekvállalás lehetősége is
egyre gyakrabban szóba kerül, bennem nem az merül fel, mi lesz a
karrieremmel. Mi lesz szenvedélyemmel, a capoeirával?
Botrány! Hogy lehet egyáltalán összemérni ezt a kettőt?
Korántsem bölcsen vagy megfontoltan, nem harmincas érett nő
módjára, hanem vonakodó gyerekként egyszer csak kibököm
Indiánnak: jöhet. Kapjon zöld utat az a drága gyermek, ha már
összeházasodunk!
De előbb esküdj, mondom Indiánnak: mindig lesz lehetőségem
capoeirázni, akárhová sodor is engem a családanyaság.
Sőt, belehúzok, és levizsgázok a capoeirások éves rendes őszi
fiesztáján, a batizádón, hogy megkapjam életem első, kezdőknek járó
citromszínű övét. Enélkül képtelen lennék belevágni életem
legnagyobb vállalásába, magyarázom a férjemnek. És feladni,
muszáj kimondanom, ha csak magamnak is: feladni a
szabadságomat, amiért kőkeményen megdolgoztam. Különösen a
belsőért. Persze miért is kellene feladnom?
Mielőtt boldogan kezdünk élni, míg meg nem halunk, elmegyünk
nászúira is.
Életünk egyik legnagyobb kalandja kerekedik belőle.
 Ez a hajó megy? Vagy jön?

Az esküvői szertartáson elhangzott vérfagyasztó fogadalom –

holtomiglan-holtodiglan – értelmében nászút csupán egyszer adódik
az életben, minden szabadidős programot bele kell szuszakolni.
Régóta szeretnék találkozni például a víziállatok királyával, a Vörös-
tengerben élő oroszlánhallal. Összefutni vele állítólag szerencsét
jelent. Vagy épp átkot. Meglátjuk.
Természetét tekintve nem egy agresszív jószág, ha zavarják,
támadásba lendül, és mivel mérgező tüskékkel rendelkezik, ne
beszéljünk a lelkére, ne simogassuk, hanem uzsgyi, köti a lelkemre a
Vörös-tenger élővilágát bemutató zsebkönyv.
Az első napok egyikén hajókirándulásra indulunk Indiánnal, egy
lakatlan szigetecske a cél.
Ragyog a nap, a szemfájdítóan azúr tengerben nászutasokhoz illő
módon hancúrozunk, enyelgünk álló nap egy homokpadnyí sziget
fövenyén.
A 300 darab turista sem zavar minket, aki hasonlóan mulat a
homokban. A program zárásaként hazafelé a hajónk több másikkal
együtt megáll egy Borsod megye kiterjedésű korallzátony mellett,
hogy levezetésképpen búvárkodhassunk. Fél órát kapunk.
Azonnal elmerülök a korallok világában. A bíborvörös ágak
között a szivárvány minden színével kacérkodó türkiz, okkersárga
és rózsaszín papagájhalak, csíkos bohóchalak.
Vízben azonnal oldódom. A halak lenyűgöznek. Feltűnően sok
halfaj jár előttünk a nemek egyenjogúsítása terén: a csikóhalaknál
például a pasik hordják ki a porontyokat.
 Épp egy bíborszín, felhőalakzatba rendeződött rajjal lebegek
együtt, amikor meglátom.
Úgy fest, mint egy Almodóvar-film sztárja: robusztus testén piros
és fekete madártollakra emlékeztető uszonyokkal méltóságteljesen
tempózik, rögtönzött táncot mutat be tiszteletemre. Akkora, mint
egy tízkilós vekni.
Megbabonázva bámulom az oroszlánhal koreográfiáját.
Csodálkozom, hogy a zsebkönyvem az állat veszélyességét a tízes
skálán maximálisnak jelölte.
Egy ilyen mulya melákot? Aki akváriumba való ostoba kis
guppikat eszik? Ugyan, milyen veszély leselkedne rám a közelében?
Lustán legyezgeti magát uszonyaival, és éppen hatalmasat ásít,
amikor velem szemben a semmiből felbukkan egy békatalpas-
búvárszemüveges emberi lény. Erősen gesztikulál.
Ezt meg mi lelte? Nahát, az arab pasik még a víz alatt is képesek
csapni a szelet. Nekem ugyan nem, hiszen én már férjes asszony
vagyok! Már fordulok is el, hogy illendően véget vessek a víz alatti
flörtnek. Ám a békatalpas nem hagyja magát. Végre meg is értem,
mit bugyborékol:
– King? – kérdezi.
– King – bugyborékolom vissza, mire ő így szól, sőt, integet is
hozzá:
– Gone.
King a hajó neve, amely idáig hozott. A gone pedig azt jelenti:
elment. Ahogyan a hírhozó is, aki szintén szempillantás alatt tűnik
el. Hát, nem egy Baywatch-huszár.
A világ legtürkizkékebb tengerén lebegek, egy szál bikiniben,
alattam egy oroszlánhal, felettem az égbolt. Maga a paradicsom. Ez
életem első nászútja, és a hajó, amely idáig hozott, elment. A
férjemmel együtt, akinek épphogy csak örök hűséget fogadtam.
Kurvára rágyújtanék.
Mázli, hogy az esküvőnk nem hét országra szóló sátras lagzi volt.
Ha előre tudjuk, hogy eddig tart majd a házasság, húsleves-
rántotthús kombó sincs, csak szendvics és szörp.
Az is szerencse, hogy idefelé megkértünk egy helyes,
platinaszőke orosz turistát felfújt cicikkel, hogy lőjön egy képet
rólunk. Legalább egy mézeshetes fotónk lesz, amelyen boldogan
mosolygunk bele a digitális kamerába, tekintetünkben a hosszú,
boldog házasság ígéretének csalfa ragyogásával… A család majd
megnézi, istenem, itt még megvolt, az utolsó kép róla. Milyen piros
az orra, biztos leégett, megint nem kente be rendesen. Ezt fogja
bámulni az egyiptomi rendőrállomány illetékes fele is, mikor
köröztetni kezdenek. Már megint egy hülye, felelőtlen turista,
káromkodnak majd.
Ha nem jutok vissza a partra, kárba vész a teljes ellátás, ugrik be.
Legalább abból a fügetortából ettem volna még reggel.
Meg a fekete olajbogyóból ötször annyit.

Vízben az igazság

És a férjemnek mondtam volna el még ezerszer, hogy

menynyire… De legalább oroszlánhalat láttam. Sopánkodásra most
nincs idő. Számtalan megoldás létezik: rögtön ott a férjem, a hajón.
Halált megvető bátorsággal vízbe vetheti magát, hogy megmentsen.
Csakhogy neki vízfóbiája van, kizárólag olyan vízben érzi
biztonságban magát, amely:
a: minimum 36 fokos;
 b: nem mozog benne semmilyen lény rajta kívül;
c: kádban van.
Remélem, az első sokk hatására nem ugrik a tengerbe, még baja
esik nekem.
Az is megoldás, hogy amint észreveszi, eltűntem, a kapitányhoz
rohan. A férjem arabul nem beszél, a kapitány magyarul nem, az
angolt meg közösen nem beszélik. Egyébként amikor lejöttem a
hajóról, éppen a jármű tatján elnyúlva, édesdeden aludt.
Csúnyán magamra vagyok utalva. Pedig alig egy hónapja a
kerületi anyakönyvvezető azt ígérte hivatalos beszédében, hogy
ilyen többé nem fordulhat elő. Erre tessék!
A házasság csupa illúzió.
Taposom a türkizkék vizet, ki-kiemelkedve kémlelem a
horizontot. Az előbb még öt hajó horgonyzott a közelben, most már
egy sem. Késő délután van, másfél-két óra múlva esteledni kezd. A
nyílt tengeren micsoda pompás látvány lesz a naplemente!
Ha vízbe veszek, abból nyomozás lesz. Arabul fogják faggatni a
lekoszlott, dohányfüstös rendőrőrsön szegény férjemet mint első
számú gyanúsítottat, mert mindig a férj az első számú. Mekkora
szerencse, hogy nem tud úszni, így legalább a gyanúsítottak
listájáról lekerül!
Igyekszem derékig kirúgni magam a vízből, forgolódom.
Hirtelen, jó kilométernyire megpillantok egy hajót. Amely lassan, de
biztosan távolodik. Ha most nekiállok sprintelni, sötétedésre beérem
őket. Kilóhússzal ha teperek, talán.
Vetek egy utolsó pillantást az oroszlánhalra, búcsúzóul elegánsan
legyez egyet uszonyaival. Mél-tó-ság! – üzeni nekem.
 Hajrázom, mint Egérke, mint Hosszú Katinka, még száz métert,
csak még egyet, és még, bírom én ezt, pláne ha nem cigiznék, hogy
bírnám, a francba. De a hajó határozottan nő, már nem csak egy
aprócska pont a horizonton, kirúgom magamat a vízből, épp, mint
Kásás vagy Benedek a győztes gól előtt, és ordítani kezdek, HELP!
HELP!
Semmi reakció, vissza a vízbe, hajrázok tovább, és csodamód
mintha lassítana a hajó, igen, lassít, és csak nem… Megáll?! Már
amennyire egy több ezer tonnás hajó a nyílt tengeren meg tud
állni…
A hajó tatján felfedezni vélek egy hosszú hajú alakot, aki
eszeveszetten integet. A férjem.
Sprint. Vidám hajósinasok királykék kötelet dobnak nekem,
szörfözők békatalpon a hajó után. Kihúznak, és mindenki gratulál,
vállon veregetnek. Épp csak érmet nem akasztanak a nyakamba.
Ilyet még nem pipáltak, nagy fehér asszony úgy úszik, mint egy
versenyhal.
A férjem csak néz rám, bronzszínű bőre fakóra sápadt, magához
szorít, teste forró és remeg.
– Kurvára megijedtem – súgja a hajamnak.
– Ugyan – felelem szintúgy remegő hangon, de persze könnyedén
–, tudod, hogy nem úszol meg.

– Napozok, napozgatok, el is nyomott az álom – meséli később,

amikor már mindketten újra rendesen vesszük a levegőt –, egyszer
csak megébredek, azta, a nap ezerrel süt le rám, a tenger ringat,
nejem mint sellő úszkál, ez igen, ezt nevezem hanimúnnak! És akkor
egyszer csak érzem, hogy a hajó megy. Megy?! És az asszony? Futok
egy kört a fedélzeten, sehol senki, a második körnél már kocsonya
volt a lábam, baszd meg, eltűnt az asszonykám. A nászutunkon.
Ezt hogy magyarázom meg az anyósomnak? Meg a nőm számos
barátnőjének? Jól van a Kata, tudjátok, milyen pompásan úszik,
mostanra szépen le is bámulhatott, majdcsak partot ér valahol.
Te szent szar, elhagytam az asszonyt a Vörös-tengeren!
Gondoltam, utánad vetem magam, de hát, ugye, nyomban
megfulladok. Gondoltam, rohanok a kapitányhoz, hogy ha azonnal
visszafordul, nem ölöm meg. De nem beszélek elég jól angolul egy
vérfagyasztó fenyegetéshez! Végül mégis ordítottam neki, hogy my
wife, water, water, és mutogattam, és üvöltöttem, hogy stop, stop, I
love my wife! Azt hiszem, ez volt a végső érv, mert csak megállt.
– És ha nem állt volna meg? – kérdezem. Bőre sós és moszat-
szagú, ahogy arcához szorítom arcomat, borostái szúrnak, mint egy
tengerisüné.
Vigyorog. Úgy tud mosolyogni, akár egy napisten: sötét szeme
csak úgy szórja a fényt.
– Megértél volna nekem akár harminc dolcsit is, annyit simán
ajánlok a kapitánynak. Na jó, lehet, hogy húszért is visszafordult
volna.
Megfogja a váltam, és a szemembe néz:
– Asszony, jól jegyezd meg, ha kell, egy pörölyfejű cápa szájából
is kihúzlak!

Mézeshetek
meghosszabbítva

Nászutunk utójátéka hosszúra sikerült, és emlékezetesre. Mint

egy orgazmus a legjobb fajtából.
 Miután szerencsésen nem vesztem a tengerbe, férjemmel boldog
egyetértésben végig esszük-isszuk-satöbbi az egy hetet.
Hazaindulásunk előtt pár órával fölöttébb furcsán kezdem érezni
magam. Egy órával később már a szálloda egyik vécéjén ülök. Nem
bírok felállni. Ájulással küszködve, elhaló hangon kérek segítséget
egy arra járó turistatárstól, hogy hozza ide nekem a férjemet –
nagydarab, nagy hajú, szőrös –, mert végemet járom, rendelkezni
akarok.
Ülök a klotyón, a férjem előttem guggol, sápadtan, szemében
jeges rémület, fogja a kezem. Minden testnyílásomon – kivéve tán a
fülemet – ömlik kifelé mindaz, amit egy hétig örömmel fogadtam be
az all inclusive-ból.
Utolsó erőfeszítésemmel megesketem (szerencsére a teatralitásra
való hajlamom nem hagy el):
– esküdj meg, hogy bárhova visznek, soha, egy pillanatra sem
hagysz magamra.
– Hagyjál már, hová vinnének? – horkan fel. Nem bírja a hisztit.
– Kórházba, hullaházba, bárhová, csak esküdj, hogy mindig
mellettem maradsz! – lehelem határozottan.
– Nem lesz semmi baj, nem visznek sehova – mondja minden
meggyőződés nélkül. – Mindjárt jobban leszel, hozok egy kis vizet.
– Nem! – sikítanám, ha lenne erőm, de csak suttogom. – Nem
mész sehova, nem hagyhatsz itt!
– Ne hülyéskedj, csak vízért…
– Nem, vízért se, maradj itt, meg fogok halni!
– Dehogy fogsz, ez csak egy kiadós fosás! Nem halt még bele
senki!
 – Gőzöd nincs, mit érzek – szedem össze magam egy pillanatra,
hiába, a düh erőt ad –, ne okoskodj itt nekem, csak esküdj meg, hogy
bármi lesz is, végig fogod a kezem! Ahogy ígérted a kurva
anyakönyvelő előtt, holtomiglan-holtodiglan, emlékszel? Most!
Látom rajta, hogy azt gondolja, teátrális liba, mit cirkuszolok itt
neki. Ahelyett, hogy összekapnám magam. Csak sajnos képtelen
vagyok rá.
– esküdj, basszus! – nyögöm, miközben ájulás környékez. Duplán
látok, két férjet. Végül is ez nem rossz, de ömlik rólam a víz, hogy a
többiről, ami ömlik, már szemérmesen ne is tegyek említést.
Röviden: halálfélelmem van. Ha bevisznek egy egyiptomi
kórházba, soha nem kerülök elő élve.
– Ha ez kell neked, baszd meg – szól Indián leplezetlen
ingerültséggel –, esküszöm!
– A szívedre!
– Mi?!
– A szívedre tett kézzel!
– Esküszöm, hogy soha, egyetlen pillanatra sem engedem el a
kezed, bármi történjék is, melletted leszek, ha kell, egy pörölyfejű
cápa szájából is…
– Azt hiszed, vicces vagy, mi? – lehelem.
– Miért, nem?
– Kurvára nem!
– Na jó, hozhatok vizet végre?
A többire alig emlékszem, mert oda-vissza úszkálok a boldog
öntudatlanság és a rémisztő valóság partjai között. Utólag tudom, a
helyzet intimitása és rettenete majdnem felér egy apás szülésével.
Nevezhetjük főpróbának.
 Help!

Mire a reptérre érünk, kicsit összeszedem magam, de tudom,

hogy képtelen vagyok felszállni a gépre. Pánikomat legyűrve
rájövök, hogy minden reptéren kell lennie elsősegélyszobának.
– Meg kell keresnünk – mondom a férjemnek.
– Dehogy! Le fogjuk késni a gépet, és itt ragadunk.
– De nem bírok felszállni, értsd már meg!
– Én becsekkolok.
– Akkor egyedül keresem meg.
És elindulok, rogyadozó léptekkel, ő meg kénytelen utánam
jönni. Az utóbbi pár óra leforgása alatt leesik neki, kire is mondott
igent, amikor elvett.
Egy félreeső helyen egyszer csak meglátom a vörös keresztet. Az
elsősegély-állomás – nemzetközi reptéren vagyunk – sárfoltos,
szakadozott lepedővel van elfüggönyözve. Úgy fest, mint egy
leharcolt legénylakás. A valaha fehérre festett falon cipőtalpnyomok.
Valaki falra mászott kínjában?
A műszereket és orvosságokat tároló üveges szekrény táblái
átláthatatlanul mocskosak. Ha ezt a nyavalyát túl is élem, valami
szepszis csak elvisz. De már nem érdekel. Valaki végre segítsen.
A doki épp cigarettára gyújt, amikor belépünk. Kitörő örömmel
üdvözöl minket, mint rég nem látott rokonait. Dióhéjban
összefoglalom az állapotom. Bátorítóan vigyorog, ezer darab
vakítóan fehér fogával. Nem épp hótisztaságú, de legalább fehér
köpenye ragyogóan kiemeli olajbarna bőrét, éjszínű szeme
veszedelmesen csillan, magas és erős, igazi Vészhelyzet-doki. Az
arabok válasza George Clooney-ra. Nyilván rezidens, gyakorol itt a
turistákon, azok úgyis hazamennek. Ha megérik. Amilyen jóképű,
lehet, hogy nem is orvostanonc. Hanem légikísérő, Egyiptomban is
orvoshiány van.
– No problem, no problem – ismételgeti –, you be ok, just a
minute, where are you from? – kérdezi egy levegővel, és már szívja
is fel a fecskendőbe az orvosságot. Látom, hogy most a férjemet
kerülgeti az ájulás, és ő is arra gondol, amire én: úristen, vajon
fertőtlenítették a tűt valaha?
De a steward-doki magabiztosan térül-fordul, belém nyom egy
injekciót, és már veszi is elő az infúziós zacskót és az állványt.
– Fél óra, lesz sok jobb, eléred gép, honnan jön? – teszi fel újra a
kérdést tört angolsággal. Én már hanyatt fekszem a vizsgálóágyon,
vénámban tűvel. Bámulom a plafont, ahol szintén vannak
lábnyomok. Valaki követ?
– Hungary – feleli a férjem megkönnyebbülve, mire az orvos:
– Madzsar? Tesztvér?
– Jesz, jesz – bólogat a férjem, még mindig bizalmatlanul, de a
doki megkínálja cigarettával, fejével az infúziós zacskó felé intve: idő
van elég, asszonyt kikalapáljuk, nyugi.
– Én tanulni Bjudapeszt, lenni famili problém, hazajönni.
– Tényleg Budapesten tanultál? – kérdezem.
– Bizon, bizon, Szemmelversz juniverziti, naggyon jó!
Akkor legalább a kézmosás csodatévő hatásáról hallott már,
gondolom megkönnyebbülve.
– Bjudapeszt bjutiful! Kell jönni haza, itthon lenni first aid
assziszt, doktor nem.
Azóta is áldom a nevét, neki köszönhetően képes voltam
felszállni a hazafelé tartó gépre.

Párosán szép
 Alighogy leülök és becsatolom magam, tüstént ájult álomba
merülök. Arra ocsúdok, hogy nagyot zökken a gép, hipp-hopp,
welcome back Hungary.
A szememet dörzsölgetve, elégedetten ásítozva a mellettem ülő
férjemre nézek. Elég egyetlen pillantást vetnem rá, hogy felismerjem
a helyzetet: az arca haloványzöld, mint egy kórházi folyosó
olajfestése, verejték csorog a halántékán, az orra hegyén is
verítékcsöpp csillog. Megfogom a kezét, jéghideg. Halkan, erőlködve
megszólal, de úgy, hogy a fejét sem meri felém fordítani közben, és
maga elé meredve súgja:
– Tudnál adni, kérlek, egy üres zacskót?
Mindig, minden körülmények között ilyen udvarias.
Körülöttünk mindenki szedelőzködik, mi ülve maradunk.
Feltúrom a kézitáskámat egy nejlonért, sárga és zizeg, egy
mozdulattal a táskámba borítom a tartalmát – apró kagylók tömege
–, és átnyújtom Indiánnak. Tudom, hogy elfogult vagyok, de embert
még olyan bámulatra méltó diszkrécióval és méltósággal okádni
nem láttam. Majd akkurátusán összekötözi a zacskó száját, és
átnyújtja, mint egy bonbont. Zavaromban elsüllyesztem a
táskámban.
– Fel bírsz állni? – kérdezem, miközben lassan kiürül a gép.
– Két órája ülök itt összeszorított farpofával – rebegi. – Nem
mertem megmozdulni sem. Nem tudom, eljutok-e egy mosdóig
anélkül, hogy lefosnám az összes bokámat.
– Meg kéne próbálnunk – biztatom. Nekem is aktuális. Háromra!
Összeszorított farpofával futni körülményes, pláne csomagokkal.
De rohanunk az első klotyóig. Sápadtan, ám diadalittasan
támolygunk elő, a sárga nejlonzacsit elegánsan az első kukába
helyezem.
Nem haza megyünk, mert épp nincs otthonunk. Az első közös
fészkünk felújításán még dolgoznak a szakik: egy szörnyen
lecsattant bérelt lakásban húzzuk meg magunkat.
A bútor nélküli, üres kecóban, földre tett matracon fekszünk
egymás mellett egy héten át. Leginkább csak alszunk, már amikor
épp nem ül valamelyikünk a slozin. Egy hét elteltével főzzük meg
magunknak az első tésztát, hogy együnk valamit.
A háziorvos gratulál, mikor végre elvonszoljuk magunkat hozzá,
amiért túléltük a nászutunkat. Biztosít minket afelől, hogy nem is
tehettünk volna jobbat magunkkal, mint hogy fekszünk és vizet
iszunk, mert az ilyen közel-keleti gyomorvírus ellen nincs európai
gyógymód.
Máig hálával gondolok arra a ráadásnyi mézeshétre, amit a
matracon töltöttünk, néha fogva egymás kezét. Ha éppen szimultán
voltunk ébren, nyögdécseltünk együtt, vagy jajgattunk, és röhögtünk
kínunkban. Még a telefont sem vettük fel, minden munkánkat le
kellett mondanunk. Tán azóta sem adatott olyan békés, harmonikus
hét napom, olyan meghitt és belefeledkezős, hosszú közös
élményünk.
Ilyen lehet, amikor egy medveházaspár egy kényelmes, jól
temperált barlang mélyébe húzódva téli álmot alszik.
Ha nem lett volna olyan szar, mindenkinek ajánlanám: egy echte
egyiptomi lakodalmaskutya-vírusnál nincs hatékonyabb csapatépítő
tréning. Mivel a legelesettebb állapotodban vagy együtt a másik
feleddel, életre szóló élmény, tökéletes együttműködést követel. A
mai napig ezt tekintem a mi valódi, édes kis nászutunknak, amiről
sajnos nem maradt egyetlen fotó sem. De bármikor fel tudom idézni
az időtől megsárgult tapétán kiütköző foltokat, a plafon
hajszálrepedéseit, az ablakon túl az öreg platánfát, amelyről
méltósággal pörögtek le a levelek a sápadt őszi fényben. Bármikor
fel tudom idézni a férjem rémült arcát, ahogy azt mondja: basszus,
elfogyott az összes zsepi és klotyópapír, ilyen állapotban hogyan
jutunk el a boltig?
 Harmadik fejezet

T. JÓISTEN, A GÓLYA, VAGY BUDDHA!

Akárki is az illetékes, aki a babát hozza! Tudom, hogy tudod:
nehezen szántam rá magam a gyermekvállalásra. De jól
megfontoltam a döntést.
Papíron már hervadónak indultam nőiségemben – legalábbis
Móricz Zsigmond Rokonok című művében ezt olvasom. Az író és a
kor szelleme szerint 35 fölött már hervad az ember, ha nő. Ezt közel
száz éve írta le. Mit tudhatott ő még bármit arról, hogyan alakul a
21. század hajnalán a nők élete virágja!
Ráadásul a nők akkoriban korán haltak. Sajnálatos módon épp a
szülésbe. Míg Semmelweis Ignác fel nem találta a kézmosást.
PirkóViki barátnőm szerint a gyermekek úgy jönnek, mint az
éjjeli lepkék a fényre.
Viki a legkevésbé sem romantikus alkat, mégis, szerinte a
születendő lelkek ilyenkor ott hancúroznak szerte a lakásban.
Bebújnak a zoknis fiókba, a hűtőbe, vagy az evőeszközök között
turkálnak kicsit: felmérik a körülményeket. Mint amikor a
családgondozók mennek ki egy családhoz, magyarázza Viki
hullakomolyan. Van-e tej, tojás, vaj és egyéb alapélelmiszerek a
konyhaszekrényben, kamrában, tiszta-e az udvar, rendes-e a ház?
Ha csupán ebből indulnak ki, nem biztos, hogy vonzó lesz a
háztartásunk.
Ritkán főzünk és ritkán takarítunk, alapélelmiszereket alig
tartunk. A férjemmel nagy egyetértésben egyelőre inkább házon
kívül éljük az életünket. Dolgozunk, jövünk-megyünk barátokhoz,
barátokkal moziba, színházba, sörözni, házibuliba, konferenciára,
képzésekre, és utazunk. Magam sosem voltam az otthon ülés
bajnoka. Bár mióta van saját szobám – és erdőre néz! –, ritkábban
kerekedek fel, hogy egy kávézóban, a hidegre hűlt kapucsínó mellett
üssem a laptopom billentyűit. Kényelmesebb otthon, akár
pizsamában! Indián nagyon örül ennek a fordulatnak. Szerinte ebből
is látszik, hogy otthonra találtunk egymásban, egymással. Még
mindig a romantikusan fészekrakásnak, köznyelven oltári nagy
szívásnak nevezett felújítással vagyunk elfoglalva.
Új, közös lakásba költöztünk.
Anyám, aki a pszichológiai szakirodalom alapján a legerősebb
mintát nyújtja abból a szempontból is, hogy könnyen vagy nehezen
esek teherbe, ezt mantrázza nekem azonnal teherbe estem, amint
elhatároztam, hogy gyereket szeretnék. Bár anyám tíz évvel fiatalabb
volt, mint most én, amikor terhes lett velem.
Borzasztó nehéz elképzelni, hogy a teremtés misztériuma csupán
egyetlen, akár pár perces kufircolással is megoldható. A férjem
szerint ez épp elég, pláne ha megragadunk minden kínálkozó
alkalmat. Megragadunk. Életemben először nem arra gondolok,
nehogy véletlenül teherbe essek, hanem az ellenkezőjére.
A szakirodalom szerint ennek felszabadítóan kellene hatnia rám.
Felszabadulás?!
Gyerekkoromban, a 70-es években a fegyveres erők napján
katonásdit kellett játszani. A Majális parkban, a békés és
méltóságteljes Bükk-hegység lábánál a hagyományos iskolai
akadályverseny egyik állomásán egy kézigránátból kihúzni a
szegecset és elhajítani. Még úgy is hajmeresztő volt, hogy a
robbanóeszköz faragott játékszer volt csupán.
 Most magam vagyok a hús-vér kézigránát. A férjem pedig az, aki
kibiztosítja.
A víz lever a gyermekvállalás gondolatára, de már nem mondom
senkinek.
Csak az jöjjön, aki bírja. De pontosan mit is? Hogy lehet ezt előre
reálisan felmérni?
Nem kell ennyit gondolkodni! – mondja az anyám. Ez a világ
legegyszerűbb dolga, az élet rendje, a nők feladata.
De legalább biztosít róla: Katikám, egyet se aggódj, itt leszek, ha
kellek, ha nem! – teszi hozzá nevetve.
A férjemet is a sírba viszem a kételyeimmel:
– De mégis, szerinted miből fogom tudni, hogy
megtermékenyültem? – kérdezgetem szegényt.
– Mondjuk, terhességi teszt?
– Hogy lehetsz ilyen földhözragadt? – sértődőm meg.
Erre csak forgatja a szemét.

Bekapni a legyet, megkötni a gipszet

Márpedig én olvastam Márquez egyik művében, hogy a

főhősnőnek egy kiadós szeretkezés után hódító virágillat szállt fel a
méhéből. Tüstént tudta, hogy bekapta a legyet.
Mindig szaglászok-hallgatózom az utójáték részeként, de se
virág, se légyzümmögés.
Milyen lehet hosszú hónapokig, éveken át várni rá? A meddőség
népbetegség, a nők egyre később, egyre kevesebb gyereket szülnek.
A férfiak spermája meg egyre lassabb. Elbizonytalanodtak, állítólag.
(Ó, igén, erről is a nők tehetnek, ki más?) Elképzelem, ahogyan akció
közben többmilliónyian egy helyben, tanácstalanul ácsorognak:
merre induljunk, fiúk?
Kedves Jóisten, ha kérhetek tőled ilyet, ne várass sokáig. Kissé
öreg is vagyok, kissé hitetlen is, legalább Te higgy bennem.
Tisztán emlékszem, amikor Lujzi barátnőm éveken át várt a
csodára. Minden hónapban minden porcikájával reménykedett:
most végre nem köszönt be menetrendszerűen a menstruációja. Már
napokkal a dátum előtt merő idegroncs volt, aztán pedig napokon át
zokogott. Majd felállt, kihúzta magát, és kezdte elölről a
reménykedést, reményvesztést. Esett, kelt, szívem szakadt érte.
Többször előfordult, hogy kettesben voltunk éppen a világ tetején,
Dörgicsén, a szőlőhegyen. Fölöttünk áttetszőén feszült a kék égbolt,
alattunk a Balaton, mint egy üveggömbbe zárt giccs.
Zümmögtek a méhek, illatoztak a barackfák meg a vadvirágok,
zölden harsogott a táj. Az édenkert maga.
Míg ki nem támolygott a présház tölgyfából ácsolt ajtaján a
reggeli fénybe Lujzi, és le nem roskadt az egyik műanyag kerti
székre.
Nyomban sötét lett, teljes napfogyatkozás. Fekete táskák a
barátnőm tózöld szeme alatt. A napot is beárnyékolta bánata.
Kérdeznem sem kellett, tudtam: a havi rendes reménynapokat
felváltották a gyász napjai.
Milyen lehet, amikor évek óta igyekszel – hiába – teherbe esni?
Ráadásul rendszeresen megkérdik, na, mikor jön a gyerek,
próbálkoztok? Amikor villamossal megyek be a városba, a
megállónkban mindig a járdára festett, okkersárga babakocsi ikonra
állok, míg várakozom.
 A magam módján Hozzád fohászkodom: add, hogy itt állhassak
egy céleszközzel és benne a várva várttal, mihamarabb!

A leendő gyerekszobából a szomszéd telekre nyílik kilátás. A

szomszéd telek alsó részén, épp ahová az ablakunk néz, játszótér,
csúszda és homokozó, sőt klasszikus kék-piros, old school
rakétamászóka is van. Piros és sárga fröccsöntött műanyag
kismotorral féktelenül zúgnak le a hatalmas kert lejtőjén a hetyke 3-4
évesek, de még a másfél-kettes totyogók is, éktelenül visítanak
hozzá. Az ablakunkból rém meredeknek tűnik az a lejtő, amelyen
magabiztosan, borulásmentesen suhannak a kiskorúak. Megannyi
óriásműlesikló-jelölt.
Hogyan tudják uralni ezt a képtelen, rajzfilmbe illő járművet
ekkora sebességnél? Akad a gyerekek között titkos kedvencem. Egy
mokány, fekete hajú kisfiú, háromévesforma lehet. Mindene
gömbölyű, a feje, a lába, a haja is gömbölyű a fején. Mint a
bukósisak, úgy simul rá sötét, sűrű haja. Hogyan nőtt ilyen rövidke
idő alatt ekkorára vajon? De mindenekelőtt a mosolya gömbölyű,
állandóan vigyorog, ide-oda gurul, mint egy keljfeljancsi.
A többieket terelgeti, a kicsiket húzza-vonja. Ő lehet a kisfőnök.
A nők, akik vigyáznak rájuk, fehér köpenyben, rajta dzsekivel
vagy csak felkapott kardigánnal, általában épp háttal állnak nekik.
Ketten-hárman vannak húsz-harminc gyerekre. Pontosan tudom,
mennyire nincsenek megfizetve, megbecsülve. Éppen ők.
Bámulom őket rendszeresen, míg arra várok, hogy megkössön a
gipsz, bekapjam a legyet, gyermekkel áldjon meg az ég.

Kisdedóvó?
 A közös lakásba első látásra szeretünk bele Indiánnal. Ráadásul a
szomszédos kert első találkozásunkkor is gyerek-kacajtól-visítástól
hangos.
Óvoda – sóhajtok fel, ez égi jel! Amikor másodszorra megyünk
háznézőbe, arra leszek figyelmes, hogy a szomszédos telken álló
régi, sárgára festett klasszicista épület egyik hatalmas teraszára
éppen kitolják a fehér, kórházi, magas ráccsal ellátott, fém
kiságyakat, majd gyerek méretű csomagokat helyeznek a szorosan
egymás mellé tolt ágyakba. Kora tavasz van, még javában zimankó,
dermedten figyelem a jövés-menést.
– Ez nem óvoda – mondom a férjemnek.
Megrázza a fejét, én meg érzem, ahogy kihűl kezem-lábam. –
Akkor mi?
– Nem akartam elmondani, amíg… – tárja szét a kezét.
– Ne már!
– Árvaház – mondja.
Hogyan esek teherbe egy árvaház tőszomszédságában? Ahol
minden áldott gyermek minden áldott éjjel és nappal arról álmodik,
hogy visszatérhet a szüleihez, hogy hazaviszik, örökbe fogadják?
A genetikát túlbecsüljük, mondta az egyik kedvenc íróm, – aki
maga is örökbe fogadott gyereket nevel.
De az én örökölt családi kofferem dög nehéz. A férjemé sem
könnyű nyári kézipoggyász. Kettőnk családi kultúráját
összehangolni is kacifántos, akár több életre szóló feladatnak
ígérkezik.
De csak ez az egy van rá nekünk.
Amint kimondom ezt magamban, magam előtt is restellkedve,
válaszképp panaszos macskahangon felsír az egyik baba. Felébreszti
a többieket, sorban kapcsolódnak be a csecsemőkórus tagjai: ki
erőteljesebb, ki lágyabb hangon. De a daluk szövege érthető, világos,
kettészeli a fagyos levegőt, ketté a szívemet: engem, engem vigyetek
haza!
Szótlanul ballagunk a férjemmel a villamosmegállóba,
megrendültén állunk. Emberem egyszer csak megköszörüli a torkát,
tán dalra fakad? Méltó válaszként a babakórusra?
– Hát, ha véletlenül nem jön össze – mondja, és megint
megköszörüli a torkát, tudom, ez nála az elérzékenyülés csalhatatlan
jele –, akkor átmegyünk értük a szomszédba. De ne aggódj, asszony,
csak szuperspermáim vannak, meglásd, hipp-hopp megleszünk!
A távolban feltűnik a villamos, csikorgása messziről hallatszik.
Megfogom a férjem kezét, milyen forró, mennyire átfagytam. A
néptelen megállóban odahúzom magammal őt is a betonra festett
sárga babakocsi kellős közepére. Csodálkozva néz, mit csinálunk?
– Itt szoktam fohászkodni – mondom szégyenlősen –, most
próbáljuk meg együtt!

Anyaoroszlánok között

Egymásra fenekedő kismamák tűkön ülő hordái a málló vakolatú,

penészfoltos váróteremben. Itt figyelmeztetés nélkül kettétépik azt,
aki be mer előzni. Nem is merek. Mint molett galambok a
párkányon, úgy gubbasztanak székükön a nők.
Hosszas várakozást követően belépek végre a szűk, sötét
vizsgálóba. Csak az ultrahangképernyő fénye világít, meg az
íróasztalon álló lámpa. Asszisztens nincs. A doki az asztalnál ül, fel
sem néz köszönésemre, egy papírt böngész. Nem köszön vissza,
talán túl sötét van itt, nem hallatszom, nem is látszom rendesen.
Zavaromban pakolászni kezdek, szedem elő a leleteimet, némán.
Előrelátóan bokáig érő szoknyában jöttem. Csak a harisnyámat kell
lehámozni, készen állok a fekvésre.
– Hát maga? Mit áll itt? Ki küldte? Mondjon már valamit! –
mordul rám, és akkor először rám néz.
Basszus, konstatálom, ez sajnos jóképű is, nem csupán bunkó.
Miért vesznek fel nőgyógyásznak jóképűeket?!
– Ki küldött? – kérdezek vissza. – Csak bejelentkeztem, ahogy
szokás.
A jó ég, az küldött ide hozzád, te faragatlan tuskó. Én vagyok az
egyik lehetőséged ma a fejlődésre, szakmailag és emberileg.
– Ki az orvosa? – kérdi türelmetlenül, de én már nyújtom is a
kezemet, mert így neveltek. Lehetőleg ismerkedjünk meg ember
módjára azzal, aki szélesre tárt combom között hamarosan lényem
legmélyére néz. Mondom is a nevet:
– Doktor Forrás. – Aztán a sajátomat: – Kéki Kata vagyok.
A jóképű úgy esik át a metamorfózison, mint óvodás a
bárányhimlőn. Felpattan, kiront az íróasztala mögül, megragadja a
kezemet. Szeretném hinni, hogy a nevem hallatán zuhant
eksztázisba, de már mondja is:
– Ó, üdvözlöm a Gyuszit, miért nem ezzel kezdte, kedves Kata!
No, hadd nézzem csak a papírjait! Kávét, teát, vagy epres
málnatortát szeretne enni csokiöntettel?
Ezt végül nem kérdi meg, de átváltozása gyomorforgatóbb, mint
a labor klotyója, ahonnan jövök.
Lefekszem a vizsgálóasztalra, a doki egy tubusból zselét nyom az
ultrahangos műbránerre. Ez egyszerűen megszokhatatlan. Most
lazuljon el, kedveském, mormogja nekem, mint egy rossz pornóban.
 Kedveském? Elmész ám a p.ba! De hát épp ott van, konstatálom
eggyel higgadtabban. Jéghideg az érzékelő feje, ahogy a testembe
hatol, becsukom a szemem, jó szorosan.
– Nézze csak – szól vidáman a doki –, itt van.
Félve nézek a képernyőre. Így képzelem a harmadik típusú
bemutatkozásokat: tessék, ő a magzatod, tessék, ő meg itt az
anyatest. Nézem a szemcsés, fekete-fehér képet. Gyerekkoromban a
nagymamámnál épp így jött be az Ml, ha fújt a szél, vagy esett:
sehogy.
– Megvan már mindene, nézze csak!
Nézem, nézem, nem látok semmit. Olyasféle trükkös feladvány
ez, mint a színteszt az optikusnál, látod-e kirajzolódni a piros
háttérből a zöld számot, vagy színvak vagy?
– Milyen szép élesek a kontúrjai – mondja a doki, ujjával követve
a képernyőn kirajzolódó foltokat. Erőlködőm, hogy lássam, amit ő. –
Pardon, a hangszóró, felhangosítom.
És akkor meghallom. A szapora dobogást, ketyegést, mint egy
sietős vekker. A szívhangodat. Elborít a megkönnyebbülés hulláma,
elmossa a félelmemet, tengervíz sója csípi a szemem. Nem is tudtam,
hogy ennyire félek. Ott vagy benn, jól vagy, kicsi szívem? Itt az
anyád.
Üzenet az űrből, amely bennem van.
Kóválygok ki a rendelőből, a márciusi nap élesen tűz a
szemembe, úristen, létezik? Hivatalos papírom van róla, hogy
várandós vagyok. A közeli templomból felhangzik a déli harangszó.
Hívom a férjem, halló, szól bele, minden oké?
– Ott van – suttogom. – Tényleg ott van, láttam.
– Jól van? – kérdi.
 – Ketyeg.
– A szíve? – kérdi rekedten. – Hallottad?
– Te sírsz? – kérdezem, mert jól ismerem hangja színeit, ez nem a
megszokott öblös, higgadt.
– Azt hiszem – feleli kis szünet után. – Várlak itthon.

Genetikai elődöntők

Figyelem, figyelem, harsogja a fülembe egy géphang. A saját

fejemből jön: ráfordulunk a célegyenesre, kapaszkodjanak! Jönnek a
genetikai elődöntők!
Nem öreg vagyok, hanem túlkoros, veszélyes, terhes. Harmincöt
fölött a misztikus genetikai vizsgálat fogja eldönteni, elég jók-e a
genetikai esélyeink egészséges utódra.
A génvizsgáló állomás a város másik végén van, nagyjából
ötvenátszállásnyira, közel kétórányira. Korán, éhségtől szédelegve
indulok.
Az 1930-as években épült egyforma bérházak kopott eleganciája
után a génvizsgáló állomás látványa sokkoló. Kívül bérház, belülről
azonban szupertitkos űrbázis. Hófehér, steril, és olyan csend van,
mintha valakit gyászolnának. Minden zajt elnyelő, puha
padlószőnyegen nesztelen léptekkel közlekednek a fehérbe öltözött
asztronauták: nővérek és orvosok. Talán ők mentálisan már el is
érték a súlytalanság állapotát.
Te szent ég, mi történik itt, ha valaki nem teljesít jól genetikusán?
Egyenesen kilövik az űrbe, a lichthofból? Aztán keringhet ott ezer
évig, mint egy elfeledett szovjet műhold, kellett neked gyerek, mi?
Suttogva és választékosán beszél hozzám a szépen sminkelt,
meghatározhatatlan korú, szőke Charlie-frizurás recepciós hölgy. A
fejét is mereven tartja, jobbra billentve. Lehet, hogy ő már egy
hologram? Esetleg beállt a nyaka a rengeteg udvariaskodástól?
– Kedves Kata, kicsit előbb érkezett. Megkínálhatom egy teával,
amíg várakozik?
Inkább egy kemencében sült csülökkel, vagy még inkább csokis
keksszel, ha kérhetem, de csak némán bólogatok. Párok ülnek a
székeken, a kanapén, fogják egymás kezét, kapaszkodnak, susognak.
Pedig csak egy vérvétel, tíz perc az egész, semmi több. Bár életem
egyik legdrágábbika.
– Csütörtökön fél hatig bezárólag mindenképpen hívom az
eredménnyel – mondja búcsúzóul szertartásosan a recepciós.
Fejét továbbra is félrebillenti. Tuti hologram lesz. Bezárólag? Jaj,
istenem, úgy mondja, mintha valamit már most tudna. Valami
rosszat. Előre rettegek a hívásától. Legalább egy picit
mosolyoghatott volna. Csak egy apró változtatás az algoritmusán a
hangulat kedvéért.
A nevezetes csütörtökön fibrillálok a feszültségtől. Nézegetem a
térerőt, kifogástalan, fél hatig bezárólag megtudom, hol lakik az
atyaúristen. Az űrközpontban.
– Kéki Katával szeretnék beszélni – hív végre a hologramos nő.
– Én vagyok az – hangom cérna, kezem-lábam kocsonya.
– Kedves Kata, az elvégzett vizsgálatok alapján… – érzem, ahogy
a rettegés két markába fogja a gyomromat, és tekerni kezdi – a
genetikai rendellenességek esélye – jó nagyot csavar rajta –
elhanyagolható. Kiváló lett az eredménye. Gratulálunk. – Többes
számban? Az összes többi asztronauta nevében? –
Ne aggódjon, így önt már nem kell kilőnünk a lichthofból az űrbe
– teszi hozzá halkan suttogva.
 – Köszönöm – rebegem.
– Az eredményt postai úton is megküldjük önnek. Még egyszer
gratulálunk.
Bőgök, bőg a férjem is, látod, én megmondtam, mondogatja
vígan, miután kisírtuk magunkat. Aztán mikor már nem remeg a
lábam, felhorgad bennem a józan ész:
– Mekkora hülyeség ez a gratuláció? Mit tehet arról bárki, milyen
génparkkal születik? És akinek nem olyan kiváló, annak mit
mondanak? Ön nem nyert?

Macsó kismama?

A környezetem által manapság leggyakrabban feltett, „te mit

szeretnél, fiút vagy lányt?” kérdést nem tudom értelmezni.
Hogyhogy mit szeretnék? Egészséges gyereket, ember! Nekem aztán
édes mindegy, fiú vagy lány.
Neked biztosan fiad lesz, mondja szinte mindenki, a legjobb
barátnőimet kivéve. Nem a klasszikus népi diagnosztika, a csúcsos
has vs. nem csúcsos has alapján állítják ezt. Épphogy csak
észrevehető rajtam a másállapot. De vesztemre mindig
visszakérdezek: miből gondolod, hogy fiú? Olyan rutinosan teszem
fel ezt a kérdést mindenkinek, mint egy profi kérdezőbiztos.
Mutatom a felmérés eredményét. A rangsor a válaszok
előfordulásának gyakoriságát jelzi.
Szerintem fiad lesz, mert:
arany: te mindig olyan fiús voltál;
ezüst: te olyan kemény, egyenes nő vagy, tuti, hogy fiad lesz;
bronz: olyan határozott, céltudatos ember vagy, biztos fiút vársz;
 futottak még: olyan ambiciózus vagy. Olyan vagány, belevaló
vagy. Rettenthetetlen vagy. Úgy irigyellek, te olyan szabad lelkű
vagy.
Az, hogy „te olyan férfias vagy”, végül nem hangzik el. De minek
is a fentiek után a kegyelemdöfés? Magamban is szörnyen
elbizonytalanodom: határozott lennék? Én? Aki egy piszlicsáré
döntés miatt akár napokig nem tudok aludni? Aki félórás
váltásokban vagyok képes előbb a, majd b verzió mellett érvelni
magamnak?
Ambiciózus? Én, aki közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz
egy fia úgynevezett rendes munkahelyet sem tudtam még
felmutatni?
De végül is a szabad lelkűt meg a többit akár bóknak is
tekinthetem.
Meg is sajnálom szegény férfiakat és fiúgyerekeket.
Ha egy nőbe ennyi férfiasnak vélt erényt képesek belelátni, akkor
egy valódi férfi vajon mennyi elvárással szembesül? Döbbenet!
És döbbenet az is, hogy terhesen derül ki számomra: a
környezetem jelentős része is úgy gondol rám, mint egy igazi
macsóra. Indián nagyvonalúan nem említi, hogy ő bezzeg
megmondta.
Ez csak a következőket jelentheti:
a: mégiscsak férfi vagyok, kis testi hibával (ld.: női
szaporítószervek);
b: a fent felsorolt tulajdonságokat elsősorban férfiaknak
tulajdonítjuk. Ha ezekkel egy nő él, jobb, ha férfinak adja ki magát.
De minimum szüljön fiút;
 c: nem kell többet szőrtelenítenem. Szarhatok rá végre magasról.
Ha úgyis mindenki macsónak gondol, minél szőrösebb vagyok,
annál jobb.

Egy kiköpött apagrizzly leszek.

Elhűlve kérdem a férjemet: te, miért nem mondtad, hogy én

vagyok kapcsolatunkban a férfi? A közvélemény-kutatás
eredményén csak röhög, és azt mondja: lesz itt még meglepetés,
várjuk csak ki!
Kösz, nekem épp elég, aki a hasamban van. Ma például a mellem
körmérete – és most csak az egyikről beszélek, de duplán értem –
elérte a fejem körméretét. Pedig az sem kicsi.
– Ha most arra célzol – hergelem tovább magam (ebben igazán jó
vagyok), miközben a férjem gyakorlatilag meg sem szólal –, hogy a
házasságunk egyensúlya hosszú távon veszélyben van a férfiasnak
vélt tulajdonságaim miatt, akkor csak tessék!
Most tedd ki az asztalra, míg ráérünk hangosan és hosszasan
veszekedni! Később jön a nicht vor dem Kind! Ahogy a német
nevelőnőm (viccelek, dehogy volt) mondogatta mindig a diósgyőri
lakótelepen: ne a gyerek előtt!
Ne a gyerek előtt? Akkor mégis hol, mikor? Például
elfáradhatunk veszekedni egy kellemes kávézóba. Drágám, jövő hét
kedd megfelel? Akkor ér rá a bébiszitter/anyám/anyád. Addig meg
hagyjuk, kérlek, ezt az ordenáré, benga nagy problémát.
Tartok tőle, nem lehet majd időt kérni a gyerektől, pardon, kis
szívem, nézd él nekünk, hogy mindjárt széttépjük egymást. Csupán
egy évszázados, több generáción átívelő pusztító viselkedési
mintába futottunk bele. Ezek igazából nem is mi vagyunk, hanem
szegény ükszüleink. Már ők is ezzel kínlódtak, sőt, ráment az életük.
De ha öt percig elvagy ezzel a plüssnyúllal csendben, megoldjuk,
eskü.
Persze mi már sokkal okosabbak, tanultabbak, pláne bölcsebbek
vagyunk. Az örökölt családi minták, az elvárt női-férfi szerepek, a
mosogatóban felhalmozódott edények, az ágy alatt boldogan hízó
porcicák egyikünket sem zavarnak. Hiszem szentül.
A közvélemény-kutatás egyértelmű eredménye után beállók a
sorba, ahol mindenki úgy gondolja, a hasamban fiúgyerek nő.
Azonban hála a modern képalkotó technikáknak, épphogy csak
megmelegedett a bentlakó, már ki is kutatják titkát az
ultrahangvizsgálaton:
– Hamburger – mondja a doki, mi meg értetlenül nézünk
egymásra a férjemmel, a doki nevet. – Bocsássanak meg a
szakzsargonért, lefordítom.

Tini Mata Hari

A hír hallatán napokig csak pislogok.

Hosszú kezű, hosszú lábú, rövid, szőke hajú kislány voltam.
Gyorsan futottam, magasra ugrottam, benne voltam minden
csínyben a suliban, pimasz a tanárokkal, szókimondó, nagyhangú. A
diósgyőri domb alatt húzódó lakótelepen állandóan együtt lógtunk
suli után a barátnőmmel, akit csuda szépnek láttam: hosszú, szőke
haja, kék szeme, pisze orra volt. Bájos mosolyától minden felnőtt
eldobta magát. Ági csendes volt, okos, szelíd. Ő bezzeg nem kapott
soha röhögőgörcsöt. Pláne nem forgolódott a padban, mint egy
ringlispíl. „Kata mások szórakoztatásával zavarja a tanórát”; „Kata
felesel tanórán”. Neki nem voltak ilyen beírásai.
 De én harsány voltam, vérlázítóan szemtelen, és lázadtam
minden ellen, ami kötelező. Márpedig minden kötelező volt a
nyolcvanas évek magyar iskoláiban. De hiába szólítottak fel
bármikor, ha épp a tanárnak háttal ülve a padban beszélgettem,
akkor is tudtam, hol járunk az anyagban.
Ráadásul egy szép napon véletlenül olyat láttam, amit nem kellett
volna.
Hetedikben történt, pisilni kéredzkedtem ki a sokadik óránkról.
De a mosdóból egyenesen elfutottam a folyosó végéig, ahonnan a
tornaterem nyílt. Szabadság!
Üres volt. Reméltem, hogy észrevétlenül végigbilleghetek a
gerendán, vagy ugorhatok egy gyors tigrisbukfencet a dobbantóról.
Már a nap végét tapostuk, illetve ültük végig. Kamaszodó testem
vibrált az elfojtott energiáktól. Lopakodtam be a terembe, és ahogy
kitárult szemem előtt a tér, az egyik sarokban, az ugrószekrény és a
felhalmozott matracok mögött mozgást láttam. Már fordultam is
sarkon, de késő volt. Megpillantottam az új, főiskoláról frissen
érkezett, csinos tesi-tanárnőnk és régi, hamarosan friss nyugdíjas
igazgatónk feje búbját. Összedugták épp.
Szélsebesen, vadul dobogó szívvel nyargaltam vissza az
osztályba. Utolsó óránk pont földrajz volt, az új tesi-földrajz szakos
tanárnővel.
Szünet után bejött, nem nézett senkire. Kinyitotta a naplót,
feleltetés.
Ma már persze sejtem, mit érezhetett huszonéves nőként. De
akkor csak a bosszú szomját láttam rajta. Finom arcú, széles
járomcsontú, kreol bőrű, szép fiatal nő volt: sötét szeme csak úgy
villogott a kor divatja szerinti, vastag szemöldöke alól.
 – Kéki Kata, kifelé, felelni – mondta.
Álltam vigyázzban a tábla előtt. Kikérdezte apróra legalább az
utolsó öt óra leckéit. A szokatlanul hosszúra és feszültre nyúlt
feleltetés felkeltette az osztály figyelmét. Úgy lesték az újabb és
újabb kérdések sorozatát, mint egy teniszmeccset. Tudtam, jobban
járnék, ha nem ütném vissza a labdát. Tán megkönnyebbülne, ha
beírhatna egy rossz jegyet. De nem hagyhatom magam! Tudom az
anyagot. Láttam, kevés híján elsírja magát, amiért be kell írnia a
bosszúötöst a naplóba.
Kifelé menet azonban megállított, és fojtott hangon szólt rám:
– Te még rosszabb vagy, mint egy fiú.
Rosszabb, mint egy fiú? Ez meg mit jelent? A fiúk eleve rosszak?
Az osztályom azonban rohant ki a teremből, sodortak magukkal. A
tanárnő a bosszúfeleltetésnél rosszabbat nem is tehetett volna.
Mindenki tudni akarta, mire fel ez a szívatás. Az igazgató másnap
behívatott magához.
Óriási íróasztala és még nagyobb pocakja mögül virágnyelven
elmondta, hogy mi az, amit nem láttam. És mit kapok azért, ha
bárkinek elmondom, amit nem láttam.
Kár, hogy addigra már a fél suli tudta. Hogyan is maradhatna egy
ilyen hír titokban?
Nem vágyott, de annál hatalmasabb tekintélyre tettem szert. Még
a nyolcadikos fiúk is előre köszöntek. Úgy tekintettek rám, mint egy
tini Mata Harira. A nő, aki annyira vagány, mint egy férfi.
A közvélemény-kutatás aktuális eredményéből azonban úgy
tűnik, a belevaló, szabad nő legendája, aki nem fél semmitől és
senkitől, megtetszett nekem.
 A “te olyan erős nő vagy” jelzőt számtalanszor megkaptam már
életem során.
Ma is értetlenül állok előtte.
Mi más lehet egy nő, mint erős?
Lehet, hogy a környezetemben van a hiba. De én csak erős nőket
ismerek. Itt van rögtön anyám, aki egy picike faluban nőtt fel, három
közül a legidősebb lányként. Ő alig beszél róla, hol van az már,
kislányom, mit emlékszem én rá, mondta mindig, ha faggatni
próbáltam. De tudom, hogy már kamasz lányként is meg kellett
védenie a húgait, sőt a saját édesanyját, a nagymamámat is az
amúgy köztiszteletben álló, olyan rendesember nagypapa
brutalitásától.
A nagymamám is erős volt. Karonülő és totyogó gyerekeivel
egyedül menekült a háború elől. Meghúzták magukat rokonok és
addig sosem látott unokatestvérek alig fűtött tisztaszobáiban.
Hosszú, keserves, nélkülözésben gazdag évekbe tellett, mire
gyökeret tudott ereszteni, megélhetést és otthont teremteni három
gyermekének. Huszonkét évesen ment nőül egy jóvágású
ügyvédhez. Akiről aztán hamar kiderült, hogy imádja a férfias
játékokat. A szerencsejátéktól kezdve az ivászaton át a vadászatig.
Naná, hogy szeretőket is tartott. Más férfiszerepekben azonban –
apaként és férjként – nem próbálta ki magát. Amit mégis kipróbált,
azt meg inkább ne tette volna, ez sejlik fel a családi tabuk szövete
mögül, melyek úgy borultak a nagypapa alakjára, mint egy sűrűn
szőtt, láthatatlanná tévő köpeny. Mégis ott tornyosodott alakja
nagymamám minden mondatában, amivel a házasságot, férfiakat
illette. Soha nem szidta őket. A nagyapámat sem vette a szájára, akit
én nem láttam soha. De a félelem, a fájdalom és a megvetés olyan
erővel áradt belőle, hogy minden kérdezősködésnek sikerrel elejét
vette.
Nyugodtan kijelenthetem hát, hogy nem erős – az ellentetje vajon
a gyenge? vagy inkább a nőies? – nőkkel nem is találkoztam
felnövésem során.

Mégis kislányom lesz

Nekem, aki sosem babáztam. Aki nem képzeltem el magam

sosem menyasszonyként, még rendes menyasszonyi ruhát sem
akartam. Nekem, akinek annyi, de annyi bajom van a nőiességgel.
Vagy azzal, amit annak tartanak? A szelídszavúsággal, a
visszafogottsággal, az indokolatlan alázatossággal.
Kislányom lesz, nekem, aki mindig bajba keveredem a
szókimondásommal, aki kamaszkorom óta kutatom-keresem, vajon
miért épp nőnek születtem, nekem, aki annyira nem értek hozzá,
hogyan kell jóravaló, derék nőnek lenni, nekem, aki mást se
hallottam apámtól, csak hogy egy rendes kislány így meg úgy, de
hiába voltam jó tanuló, jó sportoló, elég jó sosem lehettem.
Ha nagy ritkán megdicsért, rendre hozzátette: én kiváló voltam
ebben. Ha szavalóversenyt nyertem, akkor versmondásban, ha
matekdogám lett csillagos ötös, akkor számtanban, ha
úszóversenyen lettem érmes, akkor testnevelésben. Büszke voltam
apám sikereire. Még jobban tanultam és sportoltam, hogy büszke
lehessen ő is rám.
Apámnak sajnos az öcsém sem volt elég jó, de őt legalább elvitte
párszor a Napsugár cukrászdába gesztenyepürézni.
Engem egyszer vitt el, mielőtt egy hónapra Csehszlovákiába
küldték szolgálatot teljesíteni. A püré fölött a lelkemre kötötte: ha
velem bármi történne, fiam, a testvéredről gondoskodj, vigye tovább
a vérvonalat. Ne hagyd, hogy anyád elrontsa. Kilencéves voltam,
harmadikos. Megrendültén, némán bólogattam. Egyetlen szót sem
értettem abból, amit mondott. De azt tudtam, hogy történelmi
jelentőségű: rám bízta trónja örökösét.
Lehet, hogy ott, akkor el is dőlt minden a tesómmal való
kapcsolatunkban?
Anyám egyszer könnyedén mesélte, milyen fancsali képet vágott
apám, amikor először meglátott. Fiút remélt. Annál inkább örült az
öcsém születésének.
/ Hogyan lehetek én, aki magam sem tudom, milyennek kellene
lennem, csak mert nőnek születtem, elég jó anyja egy kicsi lánynak?
Vajon mi az, amit megtaníthatok neked, szívem?
Horgolni, hímezni, zongorázni, sőt sütni-főzni, stoppolni, vasalni
– mindezeket nem tőlem fogod megtanulni.
De tudod, mit? Tudok kézen járni! Sőt hátraszaltózni! És imádok
utazni, bulizni, pasizni, ja, azt már nem, csavarogni, sőt, kapaszkodj
meg, kicsi embrióm: úgy tudok ugatni, hogy a kutyák vonyítva
húzzák be a farkukat, ha kieresztem a hangom!

Minden nő legyen madonna?

– Minden nő életének legszebb időszaka, amikor szíve alatt

gyermekét hordja – hallom a rádióból, miközben a klotyón
erőlködőm, ahogy minden reggel, mióta gyereket várok.
– Minden nőnek? – kapom fel tüstént a vizet, a hormonok miatt,
nyilván. – És akit elhagynak terhesen? Aki végigdolgozza a
terhességét, mert nincs más választása? És aki erőszakkal esett
teherbe? És aki hiába fohászkodik érte, nem jön az áldás?
 Népszerű énekesnővel hallhatunk beszélgetést. Egyidős terhesek
vagyunk. Állandóan énekelek neki, ketten éneklünk, ketten
lélegzünk, mondja mosolygós, szépen iskolázott hangján.
Még nem lélegzik önállóan, nincs kész a tüdeje! –
akadékoskodnék. De rádióval majd csak öregkoromban fogok
porolni, mint a nagymamám tette, megfogadtam.
– Mint minden nőnek – folytatja a sztár –, úgy nekem is csodás
lehetőség arra, hogy csak a babámra koncentráljak…
Én lúzer! Koncentrálj befele, Kata! De szokás szerint százfelé
dolgozom, kapkodok, határidők szorítanak, meg a derekamon a
nadrág egyre inkább.
– Ideje lecsendesedni – folytatja a kismamakolléga.
Ideje az ordításnak! – vágom hozzá kis híján a rádiókészülékhez a
papucsomat. A többiről miért nem ejtesz szót, kolléga? Nekem
például szorulásom van! Neked nincs? Nem is émelyegsz?
Miért csak pátosszal lehet beszélni a gyerekvárásról? Legyen
minden nő madonna?
Ha már úgyis természetes állapotnak nevezzük, mi lenne, ha
természetes hangon beszélnénk róla? Nem úgy, ahogyan azt Szűz
Máriától sem várta volna el egyetlen riporter sem. Már csak a
szeplőtelen fogantatás miatt sem. Ez a sztori is mennyire zavarba
ejtő, Jézusom. Bármerre indulok ebben a teremtéstörténetben, csupa
ellentmondásba futok bele.

Áldott?!

– Nahát, hallom a nagy hírt, hogy vagy? – lelkendezik rég nem

látott, egykori főnököm a hírszerkesztőségből, amikor véletlenül
összefutunk a körúton.
 Észrevétlenül el akartam húzni mellette. Igazi karót nyelt,
orrhangon prédikáló, hízásnak indult negyvenes férfi. Tökéletesre
nyírt frizurával, manikűrözött körmökkel. Választéka kifogástalan.
Időről időre ellenőrzi is jobb kezével, gondosan végigsimítva rajta.
Minden második mondata után.
– Hallom a gólyahírt! – negédeskedik.
– Igen – felelem szárazon –, terhes vagyok.
Erre összevonja a szemöldökét. Azt is nyírhatják neki, mert olyan
formát ad ki, mint egy ősmagyar íj. A fenyegetően felhúzott íjjal a
fején így szól hozzám:
– Ne nevezd, kérlek, terhességnek, ne minősítsd. A legjobb, ha
áldott állapotnak hívod!
– Mi? – nézek nagyot. – Ne haragudj, te mikor nagydolgoztál
utoljára? – teszem fel neki cserébe az egymilliós kérdést.
Már megfigyeltem, hogy ha a terhesség bármelyik testi részletéről
szót ejtek bármilyen férfi előtt, halálosan zavarba jön. Mintha
valami? kollektív bűntudat sújtaná őket, ó, mi tettük ezt veletek! Az
exfőnököm is elvörösödik, szinte villog, mint egy megkergült
szemafor, de nem hagyja magát:
– Tessék?
– Mert nekem oltári szorulásom van az áldott állapottól.
Cserélünk?
Erre sértődötten így szól: az én feleségem alázattal és
boldogságban várta a fiainkat.
– Fogadjunk, a szülésnél sem ordított – vágom rá.
Nekem már most üvölthetnékem van.
– Méltósággal szült.
– De még házasok vagytok? Ja, nem.
 – Ehhez semmi közöd.
– Nincs hát. Neked sem az állapotomhoz. Talán jobb lett volna
mindkettőtöknek, ha a feleséged nem csendes meg alázatos. Sőt,
akár még ordít is, pláne amikor embertelenül fáj neki.
Pláne amikor megütöd. Ez a pletyka járta a hírszerkben, és
mindenki tudta, hogy nem pletyka.
– Mindig ilyen borzasztóan szókimondó voltál – folytatja
zavartalanul. – Nem is értem, hogy bírja… – Elharapja a mondatot.
Én meg a fejedet, le, de tüstént!
Az esküvőm előtt is így gratulált: nahát, azt hittem, téged senki
nem fog elvenni, olyan emancipált vagy. Már akkor meg kellett
volna ütnöm.
– Hogy bírja a férjem? – kérdezek rá.
Bólint.
Sosem késő!
Nekiesek mind a 120 kilójának ott az utcán. Senki sem mer
közbelépni, mert egy áldott állapotban lévő, verekedő nő világra
szóló kuriózum!
– Hajrá, kis pocakos, adjál neki! – ordítják kórusban az
összeverődött járókelők. Egy, a családon belüli erőszakban érintett
rendőrjárőr kiugrik szolgálati autójából. De amikor meglátja, mi
folyik, lekapja az egyensapkáját, és gyűjteni kezd az áldozatoknak.
Nem, nem így történt. Csak szerettem volna megütni, amikor
kijavított. Fülemet-hasamat behúzva elsiettem inkább, magamban
szentségelve. Hazafelé vettem a kisboltunkban egy megnyugtatóan
fűzöld zöldségkeveréket. Szentül megfogadom, hogy ezentúl
minden reggel turmixolok smoothie-t, mint a menők, és leiszom
magam a sárga földig. Hátha elérem általa a mindenki által elvárt
áldott lelkiállapotot is.

Rendesnő leszek-e?

Mire megérkezik az írásbeli igazolás a titkos űrközpontból, már a

hatodik hónapban járok. Alig látszik rajtam.
PirkóViki szerint azért, mert nem azonosultam még eléggé a
szerepemmel. Önsegítő könyvek garmadájával lep meg. Én ki is
jegyzeteltem, teszi hozzá. Akkor ide tudnád adni a jegyzeteket? –
kérdem. Úgy érzem, a kivonatuk is elég nekem.
Emlékszem, amikor Vikinek már nagy volt a hasa, azt mondta,
végre fel mer venni csinos, akár kihívó ruhát, még miniszoknyát is!
Annak ellenére, hogy a bokáját mindig vastagnak látta.
Marcsival hallgattunk arról, hogy a terhességgel a bokája nem
vékonyodott el, sőt. Úgyis mindenki csak a hatalmas, gyönyörű
hasára figyelt. Még sminkelni is kezdett, rúzsokat vett magának.
Életemben még ilyen magabiztosnak nem éreztem magam, mondta.
Mindenki látja rajtam, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak.
Teszem a dolgom.
Ez sokáig foglalkoztatott. Számtalanszor nyomasztottam a
férjemet azzal, hogy nem tudom: nem egyszerűen a plecsnire
vágyom-e? A rendesnők láthatatlan plecsnijére, hogy ne kelljen
tovább kívülállónak éreznem magam. Beállhassak a sorba, és
mindenki lenyugodjon végre: én is megkaptam a magamét.

A saját édesanyám mondta, mikor majd’ mindenórás terhes

voltam:
– Na, mindjárt örökre vége lesz a saját életednek.
 – Anya, mégsem kellene ezt mondani egyetlen szem lányodnak
közvetlenül a szülés előtt. Hogy érted ezt pontosan? – kérdeztem
döbbenten.
Erre ő csak megkavarta a kávéját, és derűsen így válaszolt:
– Hát így… na, dehogy, sehogy.
– Mi?
– Viccelek, felejtsd el! Mármint a saját életedet. Innentől az övét
éled majd.
– Miért, te az én életemet vagy kénytelen élni? – mentem volna
tovább az örökös kérdéseimmel.
De a terhes agyam olyan volt, hogy ami fájt, azt igyekeztem
kizárni. Pláne ki tudja, hány nappal életem első szülése előtt úgy volt
szükségem anyámra, a szeretetére, mint fuldoklónak egy Baywatch
boyra. Anyám már túlélte a születésemet. Nem is mesélt róla. Épp
csak annyit, hogy mindent úgy csinált, ahogy a doki mondta: nem is
volt olyan rettenetes, ahogyan ezt manapság beállítják, ugyan már!
– Te is kibírod, fiam, nincs más választásod, gyerek még benn
nem maradt.
Hányszor hallottam ezt! Különösen szülésztől, különösen
orvostól. Mintha ez olyan állati vicces beszólás lenne. Épp olyan
vicces, mint az, hogy ne félj a repüléstől, repülő odafenn még soha
nem maradt. Haha.
A választott orvosom – értsd: az, aki egyetlen szó és persze
számla nélkül teszi a vizsgálatért a papírpénzt az íróasztala fiókjába
– ugyanezt mondja.
Este megyek el hozzá, a rendelés végén. Egy vagyon gyűlhetett
már fel abban a kis fiókban. Én meg ülök vele szemben, nagy levegőt
veszek, és így szólok:
 – Doktor úr, szeretnék erről érdemben beszélni.
Valódi érdeklődéssel pillant rám az olvasószemüvege felett.
Meghátrálok.
– Valamiről – nyögöm ki. Mégsem kéne elmondanom. De ha neki
nem, kinek?
– Igen? Miről? – noszogat udvarias mosollyal.
– Én eléggé… félek a szüléstől.
A doki erre leveszi a szemüvegét, mint aki nem jól lát,
csodálkozva, sőt megütközve mered rám. Majd szívből elneveti
magát, és így szól:
– A szüléstől? Ugyan már, mi van azon félnivaló? – És tovább
kacag.
De örülök, hogy így megnevettetem, doktor úr.
Madárszerű, vézna kis ember, nem sokkal idősebb nálam. Kora
negyvenes tán, okos kis szemüvegben, gondosan fésült fekete hajjal,
makulátlan fehér köpenyben.
Ez teljesen hülye. Esetleg sosem látott még szülést, tévében sem.
Nem tudja, hiába végzett orvosin, hiába van neki felesége, és nyilván
megfordult már benne, hiszen gyerekük is van – ott figyel a kötelező
fényképen a szent család az íróasztalán.
Tudod te, hogy a lyuk, amelyen kibújik egy gyermek, az bizony
akkorka, amelyen ugyan befér a spermát biztosító délceg hímvessző,
de ahhoz is kell alapos előjáték, kisfiam? – leszek egyre dühösebb a
kacaja után beálló kínos csendben.
Melyik normális ember hiszi el, hergelem magam, persze csak
gyáván, fejben, hogy kifér egy három-négy kilós kis ember, nem
nagyobb lyukon, édes fiam, mint a te jó ánuszod. Hát képzeld már
el, hogy méretéhez képest egy Bösendorfer zongorát fog rajta kitolni
a könyörtelen anyatermészet!
És te azt mered kérdezni tőlem, kacagva, hogy mitől félek?
Tíz perc alatt húsz rongyért?
Felállók, és szó nélkül kisétálok a rendelőből.

Kőtömb alatt nő a… Mi a tosz?

A hatodik hónapban, keddről szerdára virradóra, éppen olyan

drámai hirtelenséggel, ahogyan kiskamaszként megteltek a melleim,
akkora hasam nőtt, mint egy várandós póknak.
A pókok a régi présház zugaiban tanyáznak, Dörgicsén, ahol
utoljára nyaralunk kettesben Indiánnal, szemben szerelmes
tavammal, a Balatonnal.
A családommal gyerekként minden évben elmentünk két hétre
nyaralni a Balaton mellé, Hévízre. Hiába volt négy kilométerre, a
Balatonban soha nem fürödtünk, akárhogy rimánkodtunk: apám
szerint tömeg és mocsok van a keszthelyi strandon. Csak ő
vezethette fehér kockaladánkat: anyámat nem engedte a volánhoz.
így apámnak köszönhetem, hogy nekem ma a Balaton a Riviéra:
kiskamaszként határoztam el, ha nagy leszek, mindig ott fogok
nyaralni. Huszonöt voltam, amikor egy mágikus véletlennek
köszönhetően kölcsönkaptam egy újságírókollégámtól a dörgicsei
domboldalban guggoló kis présházat, szemben a Tóval. Mi úgysem
használjuk, szólt a kollégám, ott áll üresen. Vigyázz rá, kicsit hozd
rendbe, élvezd. Se víz, se villany nem volt a kunyhóban. Életem
legboldogabb nyarait töltöttem ott Lujzival kettesben.
Dörgicsén minden olyan, mint régen. Csak én nem. És Lujzi sincs
velem.
 Ez csupán a híres-hírhedt harmadik trimeszter küszöbe, most húz
bele igazán a gyermek a növésbe.
Ha vízszintesbe kerülök, kétségbeesetten kapkodok levegőért.
Hogyan fogom kibírni a hátralévő több mint 101 éjszakát?!
Amint elnyomna az álom, kalapáló szívvel, kiszáradt szájjal,
levegő után kapkodva arra ébredek, hogy beszorultam egy kőtömb
alá.
Amikor réges-régen, PirkóVikivel meg Marcsival az Égei-
tengerben búvárkodtunk, láttam, hogy a hullámtörőket akkora
kőtömbökből építik, mint egy családi autó. Magam egy négyajtós alá
szorultam be, érzésem szerint.
Ezt eljátszom lefekvés után a présházban átlagban kétszer: felriad,
kalapál, kőtömb, halálfélelem, anyád.
Itt anyád, kislányom, gyerünk inkább csillagokat nézni. Kiülök a
kis ház elé. A puha, meleg sötét, mint egy régi, kibolyhosodott
takaró, úgy borul a hegyre, csak a kutyák csaholnak lenn a faluban.
Meg vaddisznók kondái csörtetnek az erdőben, láncfűrészes
nyuszi motoz a bokorban, és a kalapácsos őzike liheg a nyakamba.
De inkább leánykorunk nyári éjeinek legendás állataival, mint egy
kőtömb alatt virrasztók.
Ó, Lujzival mennyit röhögtünk, amikor nyugtalanító zajok keltek
az éjszakában! A nyári éj illata bódító, az akác, a lőne! A franc essen
a pánikba.
Mennyit fröccsöztünk itt együtt, és még többet Fövenyesen, a
strandunkon, ami akkoriban még szabad volt, mint mi: az éppen
nyitó Kalóz büfében órákon át tudtunk ülni és vitázni egy fröccs
mellett, és akadtak kivételes napok, amikor végtelennek tűnt a nyár,
akár a láthatár és a képzeletünk. Semmi nem szabott neki határt, ha
jó messze beúsztunk a Balatonba, a víz meg az ég között magunk
voltunk a világban.
Hány éjszakán át dumáltunk és bámultuk itt a csillagokat, Lujzi!
Minden hulló meteoritot felszedtünk a földről, letisztogattunk
alaposan. Ugyanazt kívántuk, én is neki, ő is nekem.
Most meg itt ülök, ő pedig a világ másik felén, nem is tudom, épp
hol.
Mióta gyereket várok, kerül engem. Olyan sokszor képzeltük el
itt együtt, hogy majd lesz családunk. Elég bort ittunk . mindig
ahhoz, hogy tápláljuk az illúziót.
Lujzi mesélte, hogy otthon, falun, a nagy családi karácsonyok
során hányszor élte már át: a bátyjai feleségét akkor fogadta be
igazán népes családja, amikor megszülték szépen sorban az
utódokat. A gyerekkel válsz teljes jogú családtaggá, ismételgette
mindig lemondóan, addig csak az éppen soros nő vagy. Még akkor
is, ha hetedhét országra szólt a lagzid, ahogy az enyém, mind a
kettő. Bezzeg ha kihordod, megszülöd: befogadnak.
Úgy hiányzol, Lujzi.
Megvárom a hajnalhasadást, a kelő nap elűzi a halálfélelmet.
Amint felberreg a domb alján az első permetezőtraktor,
repedtfazék-hangja szétfeszíti a pirkadat magzatburkát, megszületik
az új nap. Lágy dallamnak hallom régi jó barátom, a tulipiros,
rozsdafoltos traktor éktelen zörgését-csattogását.

Háborított szülésfelkészítés

Gyanútlanul olvasom a PirkóVikitől kapott egyik szülésfelkészítő

könyvet. Amikor elérek ehhez a sorhoz: „a szülés a legnagyobb testi
változással járó folyamat, amely még nem vezet halálhoz”, úgy
eldobom, mint amikor konyharuha nélkül nyúlok a forró tepsihez.
A könyv a háborítatlan szülésről szól, a világ leghíresebb bábája,
Ina May Gaskin írta. A következő csodás történetek állnak benne,
például: farm, a semmi közepén, Tennessee államban. Öt bába segít
a vajúdó nőnek, kórusban biztatják, simogatják, meleg vizes palackot
hordanak a hasogató derekára. Nagyon ügyes vagy, meg tudod
csinálni, lélegezz, itt vagyunk, segítünk. Gyermek kibújik, felsír,
édesapja, testvérkéi beözönlenek a szobába. Plusz a macskák, a farm
kutyái, később benéznek a tehenek, kisborjak, és végül megérkeznek
a három királyok a komatállal.
Ünnep.
Lélegzetelállító, felemelő sztorik a szülő nők emberfeletti
hatalmáról, szupererejéről.
Mindegyik a szívem közepibe talál, mint a céllövöldében, mert a
háborítatlan szülésről szól.
A hazámban, ahová én szülök és én születtem, nem lehet szülni a
házamban. Illetve lehet, ha elég tökös vagyok, ha nem riadok meg a
felhergelt közvéleménytől, az illegalitástól.
Tökös, Jézusom! Éppen akkor, amikor nőiesebb már nem is
lehetnék…
Ne ugráljak, miért nem jó nekem az, ami mindenkinek… Volt az
elmúlt alig 50 évben, amikor a nők a kórházakba lettek terelve.
Előtte, csupán pár ezer éven át, de akkor is, otthon, a szántóföldön, a
barlang mélyén nőtársaik, bábák hathatós segítségével adtak életet
gyermekeiknek…
Sorra haltak az anyák és a babák, hallom az örök érvet. Igen. De
ki ne ismerné Semmelweis zsenialitását? És azt, milyen ellenállásba
ütközött, hogyan ment bele tönkre… Mindössze azért, mert
igyekezett meggyőzni férfi kollégáit, mossanak kezet, mielőtt a
pácienshez nyúlnak.
Mossanak kezet. Érted, a kezüket. Szappannal, legalább. Egy
kórházban.
Amint megmosták, töredékére esett vissza a gyermekágyi láz
áldozatainak száma.
A pulzusom vészesen felgyorsul, gyorsan, valami édességet, az
megnyugtat.
Tiramisureceptet keresgélek a neten, de úton-útfélen vajúdós
videókba ütközöm. Nem bírom abbahagyni a megtekintésüket.
A YouTube-videóban a zöld lepellel letakart test formátlan a
szülőágyon. Csak az idomtalan, gigantikus púpból sejthetjük, hogy
egy kismamatársat látunk. Semmi rémisztő nincs a videóban.
Amennyiben eltekintünk attól, hogy három darab műtőruhás,
maszkos, sapkás ember sürgölődik körülötte. Ordítás (kismama),
vér, könnyek, ordítás (szakemberek), nyomjon, nyomjon. A záró
képkockán a púp, hopp, eltűnik. Babasírás.
A kismama úgy nézi ki a zöld lepellel letakarva, mint egy hulla.
Különösen, hogy az egyik zöld ruhás térdepel rajta. Ott, ahol
addig a púpja volt.
Régi gimis padtársam, Márti Hollandiában él. A múlt héten
ikerpárnak adott életet, a saját otthonában. Tessék szépen otthon,
nyugodt körülmények, lágy fények, halk zene vagy akár üvöltő
metál hangjaira, jól ismert, szerető emberek körében vajúdni mondja
a holland egészségbiztosítás. A kórházi szülés drága és stresszes
mamának, babának.
 Szerintem is könnyebb lehet úgy tágulni, ahogyan állítólag az
univerzum is szokott, derűsen, békében, hogy kiférjen rajtam egy
gyerek.

Bírd ki!

– Szerintem ne nézz többé ilyen videókat – szól szigorúan a

férjem, mikor elmesélem, mit láttam.
Képes úgy beleélni magát a szerepébe, hogy velem is atyáskodni
kezd.
– A kórházban mindenki tudja a dolgát, megy majd minden, mint
a karikacsapás!
– Te most szórakozol velem? – szólok ingerülten. Hogy képes
ilyet mondani nekem?!
Nekem, aki pár éve, kapcsolatunk hajnalán napokon át húslevest,
budipapírt, szappant, törülközőt, reggelit, ebédet, majd fehér
borítékban lila színű tízezreseket hurcoltam be a kórházba. Hiába
könyörögtem orvosoknak, nővéreknek, kevés híján már a
takarítónőnek is, hogy vegyék komolyan a pasim fájdalmait, aki
három nap alatt fogyott hat kilót. Már beszélni, járni alig bírt,
annyira fájt a gyomra, de diagnózis az istennek se született. Végül
megszánta egy huszonéves rezidenslány. Módszeresen kifaggatta a
férjemet, azonnal meglett a diagnózis. Sőt az életmentő műtét is,
mielőtt a vérző fekélye kinyírta volna.
– Indián, te elfelejtetted, hogyan könyörögtél nekem és hazudtad,
hogy nem is fáj már, csak hazajöhess a kurva kórházból?
– Na jó, de én nem szültem!
– Nem, te életveszélyes állapotban voltál, míg a szülés a világ
legtermészetesebb dolga!
 – Majd csengetünk pluszba valami IKEA-s szülőszobáért, nyugi.
Leereszkedő hangneme csak olaj a tűzre.
– Fizetünk?! Mikor a legszebb IKEA-s szülőszobánk itthon van? A
négy kezünkkel rendeztük be! És különben is, miért én fizessek,
pláne hálából, miért nem nekem fizetnek, ha már olyan fontos, hogy
szaporodjunk meg sokasodjunk?
Mikor először hallottam ezt a mondatot, hogy a szülés manapság
X forintba kerül – hatjegyű szám, naná –, esküszöm, ujjongtam. Ez
igen, ez méltó összeg! Kapjon is ennyit a szülő nő, kőkeményen
megdolgozik érte!
Mert ki más érdemelné, ha nem ő?
Kisvártatva persze leesett, hogy lótúrót kap ő, nem pénzt. A nagy
lét a doki kapja.
– Én nem akarok ebben részt venni! – kiáltom dühösen a
férjemnek, aki megölel.
– De szülni úgy fogunk, hogy én csak a fejedet látom, a többit egy
függöny takarja, ugye? – kérdi hirtelen, hadarva, mintha ki sem
mondaná.
Rám jön a röhögés, attól meg a pisilés, elrohanok a klotyóba.
– Hát ezt meg honnan veszed – kiabálok ki neki a félig nyitott
ajtón –, fogadjunk, hogy valami filmben láttad!
– De hát ilyen az apás szülés, nem? – Hangjából kihallatszik a
rettenet és a remény.
Tehát a férjem ugyan látni sem bírja a szülést, de én bírjak ki
mindent.

Sétáltatjuk Garfieldot
 Minden szakkönyvben olvasom, hogy a várandós nőnek több
törődésre van szüksége a környezete részéről. Igyekszem egyáltalán
nem gondolni arra, hogy mióta gyereket várok, az öcsém talán
egyszer hívott fel és kérdezte meg, hogy vagyok. Akkor is csak azért
hívott, hátha van egy felesleges iPhone-töltőnk.
Ez legalább három hónapja történt. Ami egyébként nem olyan
sok. Dolgozó emberek vagyunk, hajtás-pajtás éjjel-nappal, hiába
élünk egy városban, nem futunk össze, ez egy metropolisz. De
három hónap most, nekem, ebben az állapotban egész más, mint
másik három hónap. Sokkal több.
Már nem ülhetsz éjjel-nappal a számítógép előtt, muszáj
kikapcsolnod, mondja anyám. Megyünk sétálni, közli ellentmondást
nem tűrően. Hozzam a pórázt is? – kérdem undokul, idegen tőlem
ez a lazaság. Én, kérem, dolgozó nő vagyok, muszáj haladnom, amíg
tudok. De anyám hajthatatlan.
– Tudod, hogy az öcsédék kisgyerekesek – érvel az anyám –, Miki
éjjel-nappal dolgozik, azt sem tudják, hol áll a fejük. Lilla halálosan
kimerült, a gyerek még mindig nem alussza végig az éjszakát.
Megtudod te is hamarosan, mit jelent ez.
– De jár hozzájuk segíteni a saját édesanyja is, nem? – kérdezem
anyámat.
– Jár, persze. Be is szoktuk osztani. A jövő héten például én
vagyok az ügyeletes.
– Várod már, hogy tologathasd a miénket? – kérdezem tőle a rend
kedvéért.
– Hát hogyne várnám! – vágja rá ragyogó arccal. – Bár jól ki kell
találnunk majd a részleteket – teszi hozzá.
– Milyen részleteket? – kérdezem.
 – Hát, szerintem nekik nehezebb, tudod, Miki milyen, mennyit
dolgozik, stresszel.
– Indián is. Meg én is.
Anyám meg sem hallja a közbevetésemet.
– Szegény alig bírja, muszáj Lillát támogatni.
– De nálunk te leszel az egyetlen nagymama – mutatok rá a
nyilvánvalóra. – Sőt, a nagypapa is, 2 in 1 – teszem hozzá viccesnek
szánva, hogy elvegyem a helyzet élét.
Anyám arcán felhő fut át.

Hajózni is muszáj

Két-három hétre eltűnik, ahogy szokott, de aztán újra beállít:

indulás Zebegénybe, adja ki a parancsot. Mindketten imádjuk a
Dunakanyart. Üljünk fel egy hajóra, szánjunk egy napot
kirándulásra, érvel. Tiltakoznék, mert úgy érzem, versenyt futok az
idővel, igyekszem előre dolgozni.
De egy gyönyörű szeptemberi napon felszállunk a Margit híd
pesti hídfőjénél a Zebegénybe tartó menetrend szerinti járatra. Az
első óra elteltével jut csak eszünkbe, hogy rákérdezzünk, mikor
érünk oda. Anyám nyilván egyenesen a kapitánytól kérdi meg,
imádom az ilyen tengeri medvéket, kacsint rám.
– Kapitány, mikor érünk oda? – kérdezi kacéran. Őrület, az
anyám flörtöl!
– Még három és fél óra.
– Mennyi?! – kérdezünk vissza egy emberként.
Az erős állkapcsú, simára borotvált, barázdált arcú,
napszemüveges hatvanpluszos vízi szaki erre lekapja a szemüvegét,
ránk mered:
 – Nem tudták? Visszafelé rövidebb! De most, ugye,
folyásiránnyal szemben haladunk. Belefér?
Hallom a hangjából kicsendülő pánikot. Látom, ahogy fél
szemmel rémülten méreget.
– Mi fér bele? – kérdi anyám értetlenül.
A kapitány elvörösödik zavarában. Lekapja a sapkáját is,
gyűrögeti, mint egy tini. Hát persze, esik le.
– Belefér – nyugtatom meg –, ne aggódjon, még több mint három
hónapom van hátra.
– Addigra visszaérünk, ígérem. – Megkönnyebbülten kifújja a
levegőt.
Anyám bezzeg gátlástalanul röhög:
– Attól tart, hogy magának kell levezetnie a szülést?
– A feleségem mindenórásan még fára mászott, mert épp érett a
cseresznye, szóval én már semmin meg nem lepődöm – vigyorog a
kapitány. Anyámra.
– És minden rendben is volt – szól anyám.
– Akkor még igen – feleli a férfi.
Jelentőségteljes szünet, hallom a közeledő tragikus történet, mint
egy harang, kondulását.
Anyám félrebillenti a fejét, ő is hallja a kondulást.
– Bocsánat, most mennem kell, később esetleg meghívhatom
önöket egy kávéra? – kérdezi a kapitány. Anyámtól.
– Te ismered őt? – nézek anyámra, miután kettesben maradunk.
– Ó, csak futólag – vágja rá.
Őrület, az anyám milyen tempóban pasizik!
– De ezért jöttünk -esik le –, hogy randizz vele? Ő hívott?
 – Olyasmi – feleli somolyogva –, de nézd, milyen gyönyörű a
part, ezek az ártéri erdők!
A kapitány hamarosan visszatér, kávéra invitál. Anyám felveszi a
pózt, amely egy apaoroszlánt is vallomásra késztetne. Most
megismerhetjük a menetrend szerinti kapitány élettörténetét.
Kimentem magam. A fedélzeten belemerülök egyik legkedvesebb
regényembe, Szécsi Noémi, Finnugor vámpír. Sokadjára olvasom,
megunhatatlan.
– Özvegy! – tér vissza fél órával és jó száz oldallal később anyám
ragyogó arccal. – Fogadni mertem volna, hogy özvegy!
– És ennek így örülünk?
– Ó, már vagy húsz éve! Szegény egyedül nevelte fel a lányát, van
már neki unokája is. Igazi, vén tengeri medve!
– Folyami – javítom ki –, nem tengeri. Már jártok?
– Őrület – kapja a szája elé a kezét színpadiasán anyám –, hogy a
férfiak még ennyi idősen is csak a szexre hajtanak. De az én
koromban vagy ráébred az ember, hogy egy élete van, vagy fújhatja.
Annyira sebesen megy… Na, pont nem úgy, mint ez a hajó, te jó ég,
már elolvastad az egész könyvet?

Partra szállás

– Tessék időben visszaérni – köti a lelkünkre kiszálláskor a

folyami medve a maratoni hajókázás után, anyámra kacsintva. Pazar
és őrületesen lassú ebédet fogyasztunk el a vízparti vendéglőben,
ezer évesnek tűnő vadgesztenyefák árnyékában. Csigatempóban
sétálunk le a Duna-partra. Egy régi vágású piros pádon foglalunk
helyet. Engem úgy vág tarkón az elfogyasztott ebéd, hogy beszélni
alig bírok.
 – Gyere, dőlj le ide, drága szívem – szól anyám, én pedig
engedelmesen az ölébe hajtom a fejem.
Rém kényelmetlen, de felküzdöm a lábaimat is a padra. Késő
délután van, a hőség múlóban. Jólesően melegít a nap, sárguló
levelek szédülten fordulnak le a part égig érő jegenyéiről. A folyó
csobog, hullámok gurulnak ki a fövenyre. Anyám egyik tenyere a
fejem búbján pihen, a másikkal a derekamat támasztja… És akkor
megtörténik, amire nem emlékszem gyerekkorom óta. Csukd be a
szemed, hallom távolról anyám hangját. Figyelem én az órát, nem
fogjuk lekésni a kapitányt. Pihenj csak, kislányom.
Én, aki világéletemben rossz alvó voltam, 37 évesen, egy
kényelmetlen fapadon, hatalmas hassal úgy elalszom anyám ölében,
mint egy csecsemő.
Arra riadok, hogy minden tagom elgémberedett, a hasam
ólomsúlyú. Anyám forró tenyere még a fejemen, és suttogva szólal
meg:
– Ó, istenem, olyan hálás vagyok. Sosem fogom elfelejteni ezt a
délutánt. Búcsúnak is tökéletes. Nemsokára a kislányod fog így
aludni az öledben, szívem.
– Milyen búcsú, anya? – kászálódok fel. – Csak most kezdődik,
három női generáció együtt, rettenthetetlenek leszünk!
Csak képzelem, vagy anyám arcán újra felhő fut át?

Celebszerepben

Celebstátuszba kerültem a harmadik trimeszter közepére!

Mindenki rám mosolyog, elismerően bólogat, a bátrabbak egyenesen
gratulálnak és
a: biztosítanak arról, hogy életem legszebb szakasza következik;
 b: minden rendben lesz;
c: látszik a hasamon, hogy fiút várok.
A minap például felszállók a zsúfolt villamosra. Körbenézek,
sehol egy hely. Mellettem egy kopaszra borotvált, bikanyakú
utastárs kapaszkodik, biztosan lerobbant az Audi A4-ese. Egyik
kezében a telefonja. De hirtelen felnéz belőle, és megszólít, hangja
csak úgy mennydörög:
– Csókolom, leülne?
Istenem, már egy szervezett bűnözőnek látszó izomagyú is
felfigyel az állapotomra?
– Hát – nyögöm ki –, ülnék. Csak hely, az nincs.
– Csináljak? – kérdezi, teljesen feleslegesen, mert kicsit feljebb
emeli a hangját, a villamos ablakai beleremegnek, mint egy
hangrobbanásba.
Az összes állóképes, hetven alatti utastárs jóformán egyszerre
pattan fel és vágja magát vigyázzba.
– Foglaljon helyet, hölgyem – mosolyog rám Bikanyak. – Nekem
is kisfiam van – kacsint a hasam felé.
Közügy lett a terhességem. Bezzeg ha simán dagadt lennék, senki
nem adná át a helyét, rám sem nézne, legfeljebb megvetően.
– Én megmondtam – mondja erre PirkóViki. – Mondtam, hogy
diadalmenet lesz.
Meghat, hogy futószalagon szállítja nekem az információkat,
milyen szülésfelkészítőn vegyek részt, és hogyan készítsem el a
szülési tervemet.
Ő maga császárral kényszerült szülni, pedig nagyon készült,
szülési tervvel, légzőgyakorlatokkal meg dúlákkal. Aztán felszökött
a vérnyomása. Nem magától, szokta hozzátenni, mert ordítós drogot
bőven kaptam.
Fel sem merült a gyöngéd születés lehetősége.
Ezért nem tud Piri rendesen szopizni és aludni még ma sem.
Szerintem nem is örül annak, hogy ide született, hozzánk, ezért sír
egyfolytában. Kész rémálom volt a születése, mondja.
Én egyre inkább úgy látom, a szülő nőnek annyi hatalma van
kórházi körülmények között a saját teste felett, mint egy hálóba
gabalyodott, partra sodródott bálnának.

Beszéljünk a terhesszexről

Anyám összejött a folyami medvével. Üzenetet hagy, hogy

elutazik vele, majd hív. Legalább három hete se híre, se hamva. Jaj,
tudod, kislányom, milyen a szerelem! – írja nekem SMS-ben.
Irigykedem. Szerelem, szex!
Nem említette senki, hogy míg én várandósán úgy leszek a
kufircolással, mint egy nagy csapat anyanyúl, addig a férjemen
eluralkodik a madonnaeffektus.
Amióta látjuk, hogy a gyerek mit művel odabenn – pakol, jön-
megy, hullámvasutazik, köt, horgol és csuklik –, azóta a férjem úgy
tekint rám, mint egy madonnára. Képtelen vagyok hármasban
kufircolni, mondja.
Megszentségteleníteni áldott testedet, teszi hozzá vigyorogva.

Méghogy madonna! Most bezzeg, amikor konkrétan arra riadok

délutáni álmomból, hogy kefélni akarok, és minden vágyam, hogy a
férjem szexuális objektumként kezeljen, ő meg
tagadja magát tőlem.
 Állapotom közügy, a testem pedig közterület. A hüvelyem is
csupán egy felszentelt, áthaladásra áhítattal váró szülőcsatorna.
Indián hátulról ölel át, két forró lapáttenyerét a hasamra simítja,
szia, kicsi lány, duruzsolja a bentlakónak. Én nekidőlök, majd két
forró tenyerét szépen áthelyezem a két mellemre – amelyek
egyenként nagyobbak, mint egy csecsemő feje.
– Most nekem duruzsolj valami felnőttmocsokságot, valami
brutál szexit – dünnyögöm.
Mint aki kettőhúszba nyúlt, úgy kapja el a kezét. Elhúzódik, meg
is ütközik rajtam: hogy beszélhet így egy szent kismama!
– Tudod, mit, baszd meg – mondom erre dühösen –, veszek
magamnak egy vibrátort, vagy még jobbat tudok, feliratom tébére
egy pinabubussal!
Szándékosan idejétmúlt kifejezést használok. Nyomatékosítani
kívánom, mennyire korszerűtlennek tartom a nézeteit.
Csak azért is rendelek a netről egy aranyszínű dildót. Hónapok
óta nem volt orgazmusom, elmondhatatlan a megkönnyebbülés.

Újabb baráti tűz

PirkóViki javaslatára engedelmesen beiratkozom egy csoportos

szülésfelkészítőre. Hátha ez is úgy működik, mint a pontgyűjtőfüzet:
ha eleget összeszedek, beválthatom majd egy könnyű, eksztatikus
szülésre.
Rajtam kívül az oktató és két kismama van jelen a körúti, óriási
belmagasságú, indiai szobrokkal zsúfolt, puha szőnyegekkel,
díszpárnákkal és kényelmes babzsákokkal bélelt, illatgyertyákkal
épphogy megvilágított lakás nappalijában. A szobrok tekintetének
kereszttüzében a két kismamakolléga áhítattal figyeli az oktatót.
Csinos, csupa tűz fiatal nő. A legutolsó divat szerint tépett,
mézszőke haja folyton az arcába hullik, energikusan libbenti hátra
cirka tíz másodpercenként. Számolom is, mert unatkozom. A
lakásban uralkodó félhomály tökéletesen alkalmas az ellazulásra,
szörnyű álmossággal küzdők.
Az egyik kismamakollégának két kis copfja van, helyes kis
hajfonatok, úgy kanyargóznak a választékától a füle felé, mint
patakok a hegyről. Pont, ahogy egy óvodás kislánynak fonja be az
ember. Biztosan lánya lesz, gondolom minden alap nélkül. Sírós
hangon meséli, hogy 36 hetes magzata az istennek sem akar
befordulni a szülőcsatornába, programozott császár vár rá.
– Egész életemben erre készültem, hogy életet adhassak,
természetes úton! Otthon is négykézláb járok, próbálok lelkére
beszélni Bohoholdizsárnak – szipogja.
Tehát nem lánya lesz.
Természetes úton szülni, vagy császárral – ez valóban
presztízskérdés lenne? A természetesek mintha lenéznék a
császárosokat. Én csak azért fohászkodom, ússzuk meg épségben.
A másik kismamatárs is a szüléstervén dolgozik, kínzó
részletességgel vesszük végig. A nőnek szilvamag formájú feje van.
Reméljük, fejformáját örökli gyermeke. A szilvamag talán
könnyebben kifér, mint az én fejemre hajazó gömbforma. A
szilvamag csúcsán egy szigorúra csavart konty ül. Balettoktató lehet,
pár perccel vizsgáztatás előtt. A szája is szigorú vonallá egyenesedik,
amikor épp nem jászéi. Beszéd közben azonban nyájasan mosolyog,
így még félelmetesebbnek hat. Felfigyelek némi mozgásra a szoba
sarkában. Nahát! Most veszem csak észre, harmadik kismama is
van! Beült az egyik sarokban lévő babzsákba. Csak a körvonalai
látszanak, az arca, feje árnyékban van.
– És te milyen céllal csatlakoztál a csoporthoz? – fordul hozzám
hirtelen az oktató.
Meggondolatlanul, jó tanulóként felelem:
– Szeretném itt hagyni a félelmeimet, vagy legalább egy részüket.
Nincsenek nagy terveim, csak simán szülnék, nyugiban. Egyelőre
dokim sincs. Eddig senki nem tudott érdemben reagálni arra, hogy
én sajnos félek a szüléstől.
A szantálfaillatú füstölő halk szisszenéssel kialszik. Ahogyan a
gyertyák is kórusban felszisszennek, miután utolsót lobbannak.
Dermedt csend támad.
Én vagyok itt a buligyilkos?
– Értem – feleli óvatosan a lány, érzi, vékony jégen jár –, és tudod,
hogy mi lehet az oka?
– A barátnőim, ismerőseim többsége vagy császárral szült, vagy
kínok és megaláztatások között, természetes úton. Még évek múltán
is az átélt traumákkal küzdenek, én szeretnék…
Esküszöm, nem provokálni akartam, mégis úgy érzem magam.
Még sosem mondtam ki ezt így, magam is megdöbbenek.
Újságíróként rengeteg nőt ismerek, mindenki meg is osztja velem a
történetét.
– Hát én nem ezért vagyok itt – vág közbe a copfos kismama, aki
négykézláb közlekedik otthon is.
– Én sem akarok félelmekről hallani – vágja rá a másik,
balerinaforma nő. Kisebbségbe kerültem. – Pozitívan kell
gondolkodni, és kész – jelenti ki.
 Harciasán rám néz, és szabályos vicsort küld felém. Nyilván
mosolynak szánta, csak nem látom elég pozitívan.
– Semmi gond – szólok, de közben érzem, hogy sírhatnékom
támad. – Biztos én értettem félre a kurzus célját – teszem hozzá, és
pattannék fel a babzsákról, ami, most ébredek csak rá, úgy nyelt el,
mint méregdrága perzsaszőnyeg a kiömlő vörösbort.
Tessék, a hírhedt terhescsapda: mindig nézd meg, hova ülsz le
majd’ mindenórásan! Csá, csajok, basszátok meg. Eredményes és
pozitív gondolkodásban gazdag felkészülést kívánok, mondanám.
De váratlanul megszólal a sötét sarokban megbúvó kismama:
– Nagyon örülök – kezd bele, erőlködöm, hogy kivegyem a
vonásait a sűrűsödő félhomályban –, hogy ezt felhoztad, én… Én is
félek. A családunkban voltak elég traumatikus szülések, például a
saját születésem is. Hátha itt könnyebb erről beszélni.
Az ajtóban ér utol az oktató. Idegesítően rázza a haját és most már
a hosszú, gyöngyökből készült fülbevalóját is. Sajnálom, hadarja, én
sem számítottam erre. Mégis, mire? – gondolom, de már indulok.
– Jövök veled, vagyis megyek – szól egy cérnahang, és testet ölt a
folyosón az eddig félhomályban megbúvó kismamatárs: olyan nagy
és sötét, csillogó szemmel néz rám, mint egy mókus. Kerek, kipirult
arcán szomorkás, zavart mosollyal.

Kismamák kiskocsmában

Rozi, a mókusszemű party killer társ egy tízessel fiatalabb nálam.

Merészen javasolja, hogy üljünk be a legközelebbi kocsmába. Amint
kiérünk a fényre, csacsogni kezd. Laza csaj, nálam egy fejjel
alacsonyabb, nagy hasa ellenére fürgén lépdel. Hatalmas, sárga
sátorlapba öltözött. Esőre állt, mikor indultam, kölcsönvettem a
pasim horgászós esőkabátját, magyarázza. Beülünk a legközelebbi
kocsmába, és rendelünk egy-egy pohár sört. Pikk-pakk
megtapasztaljuk az alkohol félelmeket oldó pozitív hatását.
– Az ivás mindenre megoldás? – kérdi Rozi vigyorogva. – Hú,
mekkora mázli, hogy te is jöttél – hadarja –, eskü, én annyira
nyúlnak érzem magam, mindenki tényleg ennyire bátor, vagy csak
én vagyok gyáva?
– Hát, akkor én is. De mitől félsz igazából?
– Pszt – Rozi hisztérikusan felvihog –, még ránk hívják a
terhesrendőrséget, nem elég, hogy iszunk, még félünk is… Ezt vajon
miért ciki bevallani? Anyám sürgősségi császárral szült, és átvágták
a nemtommijét, majdnem elvérzett. De erről eddig mélyen hallgatott
mindenki, ezt elhiszed?
– Most mondta el?
– Csak mert egyfolytában faggattam. A terapeutám azt mondta,
tuti, hogy van valami traumám, ami most aktivizálódott. Addig
nyaggattam anyámat, míg kibökte. Nem is jöhetett haza a kórházból,
ott kellett dekkolnia egy teljes hónapot, két hétig volt intenzíven. Az
sem volt biztos, hogy megmarad… Engem meg otthon apám próbált
életben tartani az anyósával együtt… Ez milyen sztori, hát nem? És a
két nővérem is mélyen hallgatott róla, pedig egyikük tíz, a másik
tizenkét éves volt akkor. Ordas nagy családi tabu lett, mindketten
azt állítják ma is, nem is emlékeznek arra az egy hónapra, mit fújom
fel… Be sem engedték őket anyához a kórházba…
– Hű, akkor tehát – foglalom össze a tényállást –, anyád elment
nagy hassal szülni a kórházba, de csak te jöttél haza, ő meg…
– Pontosan. Rozika, az anyagyilkos. Nem tudjuk, anya hazajön-e
még valaha, de tessék, itt van nektek helyette ez az ordító kis
vakarcs. Képzelheted… És naná, hogy nem is voltam tervezett
gyerek, anyám már negyvenkettő volt, nem akart ő újabb gyereket.
– Még jó, hogy egyáltalán akarsz gyereket. Neked jó dokid is van?
– Ja, igen! Akartam is mondani, hogy van, és elég szimpatikusnak
tűnik, bár mivel még nem szültem nála, ajánlani tiszta szívből nem
merem…
– De miért szimpi?
– Mert kicsi.
– Kicsi?
– Nálam is alacsonyabb, és ilyen vékonydongájú, egyszál-bél.
Bárhogyan is alakul, annyi erőm mindig lesz, hogy lerúgjam
magamról, ha kell. Karatéztam amúgy, ifi bajnok is voltam, szóval
érted.
– Értem hát, én capoeirázok.
Most örülök csak igazán ennek. Idáig meg sem fordult a
fejemben, hogy a szülés során is hasznomra lehet a küzdősport
területén szerzett tapasztalatom.
– Tudtam, hogy rokon lelkek vagyunk! Női dokit akartam, de
sírni valóan kevesen vannak. Amúgy kedves ez a doki, meg
természetgyógyász, igazi buzgómócsing. Ránézésre pont az, akit
szanaszéjjel zaklattak az általánosban, és elvették az uzsiját. Hátha
empatikusabb… Halálra rémítenek az ilyen nagyobb darab,
magabiztos, sőt arrogáns, pláne idősebb férfiak, akik jönnek ezzel a
„kedveském, mikor szülünk?” dumával.
– Dettó.
– Nagyon sokat beszélek, ugye?
– Ööö, dehogy – füllentem.
– Na, most te. Miért félsz? Szintén valami trauma?
 – Nem hiszem, vagy nem is tudom… Szerintem igazad van, józan
paraszti ésszel is… Elképzelhetetlen az egész. Kismamajógát is
próbáltam már, de minek, ellazulni egy kórházban, ez valami rossz
vicc?
– Miért nem szülsz inkább otthon?
– Egy olyan országban, ahol börtönnel fenyegetik az otthon szülő
nőket meg a bábákat?
– Persze, már én is ezerszer végiggondoltam, bassza meg. Igyunk
inkább egy…
– Sört?
– Mondjuk, ha elfelezünk egy pohárral, plusz egy deci fejenként,
már mit árthat?
Kissé berúgunk, és kétemberessé alakítjuk szülésfelkészítő
csoportunkat. Az alkoholtól különösen elérzékenyülve
megesküszünk rá, hogy támogatjuk egymást a várandósságunk
hátralévő hetei alatt. Melegében be is jelentkezem dr. Kicsihez.
Sőt, eldöntőm, többé nem megyek jógázni. Ahhoz, hogy az ismert
körülmények között ellazuljak, nem elég jógázgatnom. Egyenesen
egy megvilágosodási gyorstalpalóra kéne beiratkoznom, mondom
Rozinak.
Röhögünk. Bár nehezemre esik nevetni újabban, mert a
gyerekmedencében, a hasamban lévő rengeteg magzatvíz minden
energikus mozdulat hatására heves hullámzásba kezd. Tartok tőle,
úgy sodor el engem ez az egész, mint gyanútlan sporthorgászt a
cunami.
Este megpendítem otthon Indiánnak:
– Tudtad, hogy szegény elefántok két éven át terhesek? De
legalább több idejük van pénzt keresni magánszülésre.
 Indián összeráncolja amúgy magas, sima homlokát.
– Bevallom – szól rekedten –, én már rá is kerestem az árakra.
– Tényleg? – hatódom meg. – És?
Zavartan ingatja a fejét.
– Reménytelen. El kellene adnunk a kocsit, bár abból sem futná
rá.
– Jesszus, de miért haragudnék rád?
– Úgy érzem, kötelességem lenne megteremteni a feltételeket, de
hát…
Indiánnak gyanúsan kipirosodik a gyönyörű szeme meg a sasorra
hegye is.
– Drága férjem, ne szórakozz már velem, megfogadtuk, hogy
mindent együtt teremtünk meg, nem? Ha megszületik a babánk,
akkor sem kell majd egyedül vinned az egészet.
A férjem gyanúsan pislog. A sűrű pislogás nála az elérzékenyülés
egyik csalhatatlan jele.
– Köszi, hogy értesz – mondom. – Tudom, hogy velem vagy.
– Mindig – feleli, és megköszörüli a torkát. – Mindig veletek,
csajok. – Átkarol, és lehajol a hasamhoz, suttog neki valamit.
Spanyolul, esküszöm.
– Mit mondtál? Totál úgy hangzott, mint amit
tengerészgyalogosok szoktak mondani filmekben.
– Semper fi!
– Mégiscsak tudsz spanyolul?
– Egy filmben hallottam. Örök hűséggel.
Újból megfogadjuk, hogy a család működéséhez elengedhetetlen
anyagiakat mindig közösen fogjuk megteremteni. Épp egy idevágó
cikken dolgozom Miért halnak korábban a férfiak? címmel. Azért,
igazolja több kutatás is, mert agyonnyomja őket a családért érzett
felelősség. A kőkemény társadalmi elvárás, hogy nekik kell
megteremteni az anyagi biztonságot.
Az én férjemet nem nyomod agyon, idióta, elmaradott elvárás,
fenekedek.

Bér s babér terem-e még?

Ráadásul szorongok én eleget az anyagiakon. Nincs státuszom,

úgynevezett rendes munkahelyem újságíróként. Valódi alkalmazotti
állások alig vannak, csak összefércelt szerződések.
De mi lesz, ha már nem tudok ennyit dolgozni, egyik napról a
másikra megírni többoldalas cikkeket? Vajon akkor is kellek majd,
ha nem leszek ilyen strapabíró és rugalmas munkaerő?
– Egyikünknek sincs rá garanciája – biztosít nyájasan PirkóViki. –
A kismamák közel felét nem veszik vissza a munkahelyek, vagy
vissza sem mennek. Félállások, részmunkaidős pozíciók, rugalmas
munkaidő alig-alig érhetőek el – sorolja könyörtelenül.
Utánaolvasok: a szakirodalom szülési szakadékként emlegeti a
jelenséget.
A szakadék alján már alig terem bér és babér.
– Ezek mind szuper témák, írd meg őket! – erősít meg a főnököm.
– De jó az neked, Kata – néz rám szúrós szemmel –, ha ilyen
lehangoló ügyekkel foglalkozol?
Marianne, a főnököm papíron nem is a főnököm. Hiszen papíron
egyszerű kényszervállalkozó vagyok. De már hosszú évek óta írok a
lapokba, melyeknek ő a főszerkesztője: közel egyidősek vagyunk,
ugyanazt tanultuk, félszavakból értjük egymást. Olyan ő, mint egy
humánus gemkapocs, általa kapcsolódom a munka világához.
 Miután hosszan kerestem új pályát, végre találtam egy női
lapcsaládot, ahol örülnek a munkámnak: átküldőm neki vagy az épp
soros szerkesztőnek a témáimat. Ők kiválasztják, mit írjak meg,
milyen terjedelemben, mikorra – megy minden, mint a karikacsapás.
Én meg úgy örülök, mint egy kisgyerek, hogy miután már
lemondtam róla, mégis lehetek újságíró. Bár ebben sajnos benne van
a lasztminit érzés is: tisztában vagyok vele, hogy az újságírás mint
hivatás a végét járja. Részben az infotechnológiai forradalom,
részben a hatalom nyírja ki épp.
Előre dolgozom, a szokottnál jóval több témát dobok fel, mióta
terhes vagyok: elsősorban a nők, anyák helyzetét próbálom felmérni,
lekottázni.

15 perc terhes hírnév

Amikor hetente egyszer bemegyek a szerkesztőségbe, mindenki

körbeugrál. Jaj, de jól nézel ki, jesszus, de nagy a hasad, miért nem
híztál, eszel te rendesen? Az újságíró csajoktól kezdve a portáson át
a titkárnőig mindenki rajongással fogad.
Ez az én aktuális tizenöt perc hírnevem.
Bevallom, volt már másik tizenöt perc hírnevem is. Azt
igyekszem feledni. Egyszer, réges-régen írtam egy regényt.
Hazámban világhírű lettem egyik napról a másikra. Megtanultam
mindent a sikerről, annak buktatóiról, vámszedőiről, és az
irigységről, haszonlesésről, árulásról. Épp, mint egy brazil
szappanoperában. De sajnos ennek magam voltam a főszereplője.
Mindent megtettem, hogy a sorok között megbúvó újságíró legyek
újra. Sikerült.
 Marianne megnyugtat: megállapodtunk, mondja ezredszerre,
hogy a saját rovatodat viszed tovább. Heti egy nőügyes tárca. Aztán
majd meglátjuk, mennyit bírsz a gyerek mellett.
– Na, hova vigyelek ma ebédelni? – kérdezi lelkesen.
Marianne-nak ez a hobbija, gasztroblogger, istenien főz meg süt.
De a specialitása a salátakomponálás, minden szál zöldről csukott
szemmel is megállapítja, mint egy botanikus, tapintásra, szaglásra:
madár, rukkola, bébispenót, jég?
– Egyedi, tonnás kiszerelésben veszem az Eisbergtől, mert tisztára
szorongok, ha nincs otthon zöld, ezért nevelek még az ablakban is
fodros kelt – magyarázta egyszer, amikor felugrottam hozzá, és
rácsodálkoztam a ládákra.
Órákig képes díszítgetni egy maga alkotta salátát. Ide egy pötty
balzsamecet, oda egy szál élére vasalt rukkola, gránátalma vörösen
izzó magja. Majd újabb órákon át fényképezi a blogjára. Én meg öt
perc alatt puszilom be a kiegészítőkkel együtt. Most egy új olasz
étterembe tartunk.
Te vagy az én kabalám, a referenciapontom, a nép egyszerű
leánya, mondja mindig, téged nem lehet ilyen gasztrohókusz-
pókuszokkal lekenyerezni. Míg én könnyen esem a sznobéria
hibájába, addig te két lábbal állsz a konyhaművészet és a közízlés
ingoványos talaján. Állítólag ebben az új étteremben isteni az
arancini. Hát az meg mi? Rántott cucc, legyint, neked elég ennyi
infó.
– Akkor válassz nekem is valamit – kérem, amint leülünk a menő
olasz helyen. – Jut eszembe, hogy van Gabi? – Marianne legjobb
barátnője, egykori gimis padtársa, bizonyos Gabi is gyereket vár. –
Mikor szülünk? – érdeklődöm a klasszikus fordulattal élve, és
kiderül: szinte napra pontosan egy időben várható a babáink
érkezése.
– Nem lehet könnyű, hogy a te fiad meg épp kirepül – jegyzem
meg.
Marianne fia tavaly érettségizett, most kezdte az egyetemet
Hollandiában.
– Annyira szeretem most a munkámat, végre szuper csapatom
van! Mennyien vannak, akik gyakornokként kezdtek itt? Meg te is…
– Olyan szeretettel néz rám, hogy a rám törő érzelmektől elvesztem
a kontrollt.
Salátát rendelek. Mert Marianne tanított meg rá, hogy a fura
zöldek többsége ehető, rukkola, bébispenót, sőt: csalán!
– Mondd – kérdezem –, melyik szálastakarmány passzol az
arancinihez?
Főszerkesztőm szép arca felragyog, úgy örül a kérdésemnek. De
én azt hiszem, már feltaláltam Kovácsné salátáját, mondom
Marianne-nak. A világ legegyszerűbb receptje: öt perc sem, négy
lépésben, figyelj! 1. Kezet mosok. (!) 2. Feltépem a zacskót. 3. Jobb
kézzel belemarkolok a levelekbe, a répa- és céklacsíkokba. 4. Rágok,
mint egy anyanyúl.

A mérgezett alma esete

– Rozival, a mókusszemű fürge kismamakollégával tartjuk a

kapcsolatot, és egymásban a lelket. Most épp baba-mama kapcsolat
analízisre járok, írja mailben. Fekszem hanyatt egy kanapén,
analitikus terápia. A pszichológus szinte végig kussban van, csodás,
csak én beszélhetek! Bár legutóbb a doki, vén, szakállas manó egy
füles fotelben, tisztára olyan, mintha egy viccből lépett volna ki, azt
kérdezte, vajon azért szorongok-e ennyire a szüléstől, mert a fiam
érkezése szembesít a saját halandóságommal? – írja Rozi.
Micsoda költői mélység, várandósán szembesülni a saját
halandóságommal…
Vagy inkább szimpla parasztvakítás? Én úgy érzem, minden
alkalommal sikeresen szembesülök halandóságommal, mikor egy
vérlázítóan jóképű fiatal pasit látok. Vigyázat, az ajtók záródnak! –
hangzik fel a fejemben a metróban hallható figyelmeztetés.
Ritka sétáink egyikén rákérdezek anyámnál, tud-e bármilyen
családi traumáról. Vajon van-e történelmi gyökere érzéseimnek?
– Hát ez életed legnagyobb vállalása, nyilván áldozatokkal jár.
– Neked járt? – kérdezek rá szemfülesen, mégiscsak újságíró
vagyok, papírom van a szemfülemről.
– Nekem?
– Neked.
– Dehogyis, nekem aranyéletem volt mindkét terhességem alatt.
– Ezt hogy érted?
– Hogy értem, hogy értem, hát veled is feküdtem az ötödik
hónaptól, meg az öcséddel is.
Megtorpanok a döbbenettől, rámeredek:
– Mi? Miért feküdtél?
– Muszáj volt. Veszélyeztetett terhes voltam.
– De anya! Ezt még sosem mondtad!
– Feküdtem az apósomék sajókazai házában, a tisztaszobában.
Nekünk akkor még nem volt saját lakásunk.
– Jézusom, egyedül voltál naphosszat? Télen, bezárva?
– Kettesben egy Sokol rádióval. Tévénk nem volt. Nagyanyád
akkor még tanított, messze élt, ritkán tudott jönni. Apád meg fiatal
katona volt, gyakran beosztották őrségbe. A falujában persze senkit
nem ismertem. A nagyapád mindennap hozott nekem a helyi
óvodából kaját. De csak este, mikor jött a munkából.
– Magadban egy szobában? Hogy nem bolondultál meg?
– Egész nap almát ettem. Meg keresztrejtvényt fejtettem. Rádiót
hallgattam. A vízállásjelentés volt a kedvencem, a millibárok meg a
hajóvonták, amiknek tilos találkozniuk, szegények, soha nem
randizhattak.
– Anya, már megint elvicceled!
– Na jó, Katikám… Talán ezért van, hogy rühellem az almát?
Milyen undok egy gyümölcs az, ránézni nem bírok.
Szóhoz sem jutok a döbbenettől.
Almanagyhatalom az én hazám, az egyetlen gyümölcs, amelyhez
az év bármely szakában hozzá lehet jutni. És ő látni sem bírja. De
sosem mondta.
Nem is akar erről többet beszélni.
– Képzeld, randizunk a vén tengeri medvével! Már voltunk
moziban, sőt, elvitt motorcsónakázni is! – csacsogja. Mintha mi sem
történt volna, sétálunk tovább. Ám egyszer csak megtorpan, maga
elé mered. Aztán rám emeli a tekintetét, könnyes. Hangja megremeg
az elfojtott indulattól, ahogy megkérdi: – El tudod képzelni, micsoda
büntetés volt ez egy nyüzsgő társasági embernek, hónapokon át
ágyhoz kötve, egy sötét szobában? Végigfeküdtem az őszt, majdnem
végig azt a rohadt telet is.
Vallomása után éjjel megint nem alszom, anyámon
gondolkodom.
Ott vagyok vele a falusi ház fehérre meszelt falú, linóleum-padlós
tisztaszobájában, ahol sátras ünnepeken sütit ettem nagyapám
ölében.
Mint egy patikában vagy skanzenben, olyan makulátlan és
mozdulatlan minden. A szobában alig van bútor, a kétajtós diófa
szekrény baljós, szépen erezett tömege sötétlik az egyik falnál.
Szemben vele a magas, faragott támlájú, kétszemélyes ágy. Mellette
bicebóca kis asztal, rajta az elmaradhatatlan csipketerítőn
vizespohár, újságok, megrágcsált végű grafitceruzák, egy
cirmosszürke, idomtalan radír.
Kurva almacsutkák egy fehér porcelán kistányéron.
Hosszú a tél, és sötét, a nappal alig különbözik az éjszakától.
Anyám mégis minden reggel reménykedve felhúzza a csikorgó
redőnyt. Még csak huszonéves, épp csak elkezdődött a felnőtt élete.
Tele reménnyel és bizakodással, csak úgy vibrál az energiától.
Vágtatna, kitörne, de még sétálni sem mehet. Talán más napra virrad
végre.
De csak a szürkeség odakinn, a kihalt, sáros mellékutca, ahol egy
lélek sem jár. Az ablakban az áttelelő muskátlik levelei bámulnák, a
szoba közepén zöld csempés cserépkályha pattog. Mielőtt elmegy a
kaszárnyába, apám hajnalok hajnalán jól megrakja a tüzet. Anyám
némán nézi az ágyból, ahogy a fahasábokat válogatja, de a tűz már
délre kialszik. Ahogy közelít a sötétség, lopakodva, kézen fogva tart
vele a hideg is. Mintha fagyos vízbe mártanák, estére olyan hűvös és
nyirkos lesz a pehelypaplan, a párna. A keresztrejtvény kockái
fekete-fehérek a papíron. Csak az almák piroslanak ebben a
vészjósló csendéletben.
Mennyire magányos lehettél ott velem, anyukám.

Nagy ígéret, Kicsi doki

 Ismerkedő-felmérő látogatást teszek a Rozi kismamakolléga által
ajánlott nőgyógyásznál, dr. Kicsinál. Pardon, Kicsinél. Polgári nevén
Berek doktor.
Kis termetű és egyszálbél, ez pipa. Ugyanakkor aggodalomra ad
okot, hogy az asszisztense, a Bubó doktor óta közismert, medve
méretű Ursula úgy védelmezi, mint anyamaci a bocsát.
– Nem emlékszem magára, benne van a gépben – mordul rám,
amint belépek a rendelőbe.
– Nem lehetek, mert…
– Már hogyne lehetne – vág közbe.
– Mert még nem voltam itt.
Erre feltolja a homloka közepére az olvasószemüvegét, végigmér,
majd közli:
– Pedig nem ma esett teherbe, úgy látom. A doktor úr nem
szívesen vállalja a későn érkezőket.
Muszáj szereznem egy szülészt. Lenyugszom, om, om, ahogy
jógán tanultam. Ha szülésre nem is készít fel a jóga, a szülésszel való
találkozókra hátha.
Szabatosan fogalmazok hát, mint egy felnőtt nő, aki mindjárt
életet ad.
– Értem, én szerencsére teljesen problémamentes gravida vagyok
– szakszavakat is bedobok, hogy megnyerő legyek –, minden
laborértékem normális.
– Mind ezt mondják! – legyint Ursula. – De majd a Berek doktor
úr eldönti, vetkőzzön.
Dr. Kicsi a vállamig ér, de legalább szélesen rám mosolyog.
Szerintem ezt a fajta mosolyt külön tanítják az orvosoknak valami
célszemináriumon. Sugározzatok tekintélyt, de nyílt és őszintének
ható arckifejezéssel. Nyerjétek el a páciens bizalmát, szátokat
határozottan húzzátok a fületek felé, kezdjük is, háromra!
A doki fején úgy ül az egyenmosoly, mint dróton a másnapos
veréb.
Alig lehet harminc, de a haja ritkás, őszül, az orra pedig olyan
pisze, mint egy kölyökmackóé. Csoda, hogy képes megtartani
többdioptriás pápaszemét. A szája papírvékony, színtelen, alig
látszik, különösen, hogy szürke pihékből álló bajuszt visel fölötte.
Az istenért, le ne borotválja, doktor úr, mondhatta neki Ursula, jól
jön az a tíz év plusz, amit a látványa nyújt.
Szemet kápráztatóan bugyikék, ropogósra keményített köpenyt
visel, kis piros tulipánok nyílnak rajta. Sebaj, Ursula, az asszisztense
úgyis elvégzi helyette a piszkos melót, a tekintély (uralom)
megteremtését. Kénytelen, mert az összhatás olyan, mintha egy alsós
kisfiú farsangon bajszos doki bácsinak öltözött volna.
– Kérem, foglaljon helyet – mondja a doktor, miután íróasztala
mögé telepszik, amely a mellkasa közepéig ér. – Hogyan éli meg
várandósságát?
Elképedek. Ilyet még sosem kérdezett tőlem orvos. Hirtelen nem
is tudom, mit mondjak.
– Köszönöm, jól… Amennyire lehet.
– Ezt hogy érti? – kérdezi egy terapeuta szelídségével és
beletörődésével.
– Hát alig bírok enni, aludni, levegőt venni. Amúgy megvagyok.
– És megkérdezhetem, miért csak most, a szülés előtt közvetlenül
keres orvost?
Iszonyúan koncentrálok, hogy ne legyek megbocsáthatatlanul
őszinte, és csupán a megengedett kifejezéseket használjam.
 – Mivelfélekaszüléstől – ezt egy levegővel mondom ki, essünk túl
rajta –, már rég keresek, mert szeretnék biztos lenni abban, hogy a
lehető legkevesebb beavatkozással adhatok életet.
– Teljesen természetes, hogy fél – bólint egy terapeuta rutinos
fejmozdulatával.
Már önmagában ettől, hogy félhetek bátran, kimondhatatlanul
megkönnyebbülök.
– Én nagyon szeretném… – nagy levegő, gyerünk, Kata! –
elkerülni a burokrepesztést, a kézzel tágítást, az oxitocinnal való
szülést, és a fájás közbeni vizsgálat… Azt is szeretném kérni, ha
megoldható, hogy ne legyen.
Mindent kimondtam! Sikerült!
– Hűha, kedves Kata – mereszti rám a szemüveg által
felnagyított, vizeskék szemét –, ezek nagyon konkrét kérések. Nem
is szokványos, hogy egy gravida… – Elhallgat.
Hogy egy gravida, maga a szülő nő mondja meg, mi lenne jó neki,
fejezem be magamban a mondatot.
Látszik dr. Kicsi megnyúló kölyökképén, hogy küzd benne a „mi
a szart képzel ez itt, majd ő mondja meg?!” a saját imázsával: „én
türelmes és megértő, a pácienst emberszámba vevő orvos vagyok”.
Tekintetemet a feje fölött, a falon lógó diplomáira függesztem, Berek
György természetgyógyász, dietetikus, családterapeuta – tudtam! Be
is viszem a kiütést:
– Nahát, szintén terapeuta?
Zavarba is jön, telitalálat!
– Ön is terapeuta?
– Nem, de hasonló végzettségem is van, szupervízor vagyok.
 Senki nem szokta érteni, ez mi a szösz, de látom, ő tudja: a
terapeutáknak éppen szupervízorokhoz kell járniuk, a kiégés
megelőzése érdekében. Ez bizony hárompontos dobás lenne, ha
kosaraznánk!
– Értem. ígérem, ha minden rendben lesz, nem fogok sem
mit alkalmazni a felsoroltakból.
Ó, a csodás ígéret, amelyet annyira hallani akartam!
Akkor még nem tudom: a kórházi hierarchiában, pláne a kőbe
vésett protokollban foglaltakról nem ő fog dönteni. Hanem a nála
magasabb rangban lévő, több váll-lappal rendelkező kollégái.
De otthon Indián is megkönnyebbül. Aztán elárulja, menynyire
szorongott attól, ha nem találok megfelelő dokit, végül ő lesz
kénytelen, itthon levezetni a szülést.

Paranyu születik

A férjem koncertre ment a barátaival. Én jó kismama módjára

időben lefekszem aludni.
Mikor felriadok, hajnali két óra van, kinn zuhog, ítéletidő tombol.
Az ősz nem beszökött, hanem rátört a városra.
Indián nincs mellettem.
Tudom, hogy a koncert hétkor kezdődött. Annak rég vége. Soha
életemben nem telefonáltam még rá ilyen esetben. Nagyra
értékelem, hogy ő sem telefonál rám soha, mikor érek haza.
Hívom. Nem veszi fel. Rácsörgök még egyszer. Semmi.
A gyerek is síri csendben van. Épp se nem köt, se nem
hullámvasutazik. Pánik tör rám, leizzadok. Hívom anyámat,
kapjunk együtt frászt, mindig mondja, bármi van, hívjam bátran.
Állj, sosem csináltam még ilyet. De terhes sem voltam még.
 A mobilja kikapcsolva. De van régimódi, vonalas telefonja, remeg
a kezem, míg keresem a számot. Kicsörög. Semmi. Újrahívom.
Semmi.
Odakint viharos szél rángatja a fákat. Neki-nekicsapódik egy-egy
ág az épület falának, az eső ostromolja az ablakokat. Az erdő zúg,
mintha száz mozdony tolatna egyszerre egy rendező pályaudvaron.
Már látom magam mindenórás özvegyként.
Hívom a férjem, végre beleszól egy álmos, öblös, ismerős hang:
– Halló?
– Te vagy az?
– Nem engem hívtál?
– Ne viccelődj, baszd meg, fél órája hívlak! Hol az istennyilában
vagy?
– Várj, azt hiszem, mindjárt, baszki, ez Pécel!
A város másik végén jár, a buszjárat másik végállomásán.
Egynapi járóföldre, de busszal is jó órányira.
– Elaludtam a buszon. Nyugi, még egy… egy jó óra, és otthon
vagyok. Aludj nyugodtan.
– Haha – kacagok fel sátánian –, nyugodtan!
Reggel aztán, igaz, eső- és kocsmaszagúan, de a férjem már ott
alszik mellettem.
Anyámat másnap reggel is hívom. A mobilja továbbra is
kikapcsolva, a vonalas is csak csörög. Délután hív vissza.
– Anya! Végre! Baj van?
– Ez meg én vagyok, Miki.
– Jesszus, Miki, már téged is hívtalak, nem tudom anyát elérni!
– Nyugi, nyugi, Kata – ismételgeti, mint egy ápoló az
elmeosztályról. Mióta lett ez mindenkinek a vesszőparipája, hogy
nyugodjak le?
– Már hogy nyugodnék le, miért van nálad a telója, mi baja van?
– Nyugi, dehogy van baja, csak itt van nálunk, ezért kaptam fel én
a telóját, épp Lilit altatja.
– Persze, persze – mondom, még valami halvány szégyenérzet is
elfog.
– Majd visszahív. Minden oké, tesa? Mikor szülünk? Olyan,
mintha évek óta terhes lennél!
Kényszeredetten, de felnevetek. Ez az én tesóm: minden éles
helyzetet igyekszik humorral lekerekíteni.
– Pontosan. A tizenhetedik hónapban járok. Éjjelente, ha
megfordulnék, úgy érzem, a gázgyár esett rám.
– Csak a gázgyár esett ráááhám – kap a slágeren az öcsém –, a
szüléstől meg ne parázz, annyi se, mint egy szúnyogcsípés, tudod,
gyerek még benn nem maradt, repülő sem…
– Na, most hagyd abba, Köszi.
A sógornőm nem szívesen beszélt az átéltekről, és az öcsém sem.
Bár nagyon készültünk, de minek, jógával meg apás
szülésfelkészítővel meg kisfaszommal, mesélte egyszer
szűkszavúan, rosszul palástolva dühét.
Félmondatokból raktam össze a történetet: egy teljes napos,
hiábavaló vajúdást követően, mialatt egyetlen centit nem sok, annyit
sem tágult a méhszáj, hiába nyomták neki az oxitocint, a sógornőm
az életéért könyörgött. Ő nem emlékszik rá, de az öcsém annál
élesebben: a felesége életét féltette. Végül császárral segítették
világra Lilikét.
Pokoli volt, persze. De az a lényeg, vágták rá mindig, ha óvatosan
rákérdeztem, hogy a gyerek megúszta épségben. A többi nem
számít.
A többi…
Aki nem számít.
Például az anya.
Annyi nőtől hallottam már ezt a szófordulatot, a
„többinemszámít”-ot, beleszakad a szívem.
Olyan, mint a síró kisfiúknak feddőleg odavetett „katonadolog”.
Az öcsém tovább süketéi a telefonban:
– Hát, pedig rengeteg ilyen bölcsességei tudok még szolgálni,
például hogy gázgyár alatt nő a pálma.
– Miki – vágok közbe –, esküdj, minden rendben anyával, ugye?
Eltűnt mostanában.
– Rendben, persze. Ismered, pasizik. Ez a hajós szaki komolynak
tűnik. De majd ő elmondja.
– Átjöttök valamikor? Még nem is láttál ekkora hassal.
– Mennénk, de Liliké most épp náthás, nehogy rád ragassza, meg
a melóm is, nyakig benne vagyunk az év végi hajrában…
– Oké, hagyjuk. – Nem is leplezem sértődöttségemet. – Majd
találkozunk.
– Akkor cső – köszön el.
Természetesen úgy képzeltem, hogy a tesómék meglátogatnak
minket, és egyik ámulatból a másikba esnek. Nahát, milyen szép
nagyra nőttem! Milyen szépen berendeztük az új lakást! Nem is
látták még.
A mi családunk olyan aprócska. Indiánnak nem élnek a szülei.
Egyetlen bátyja külföldön, évente egyszer jön haza. Nekem egy
anyám van. A sógornőm egyke, neki is csak az édesanyja él már.
 Már nem lesz nagy családunk. A gyerekeinknek nem jut elég
nagyszülő és sok unokatesó, akik alanyi jogon szeretik őket,
rengeteg ruhát és játékot örökítenek rájuk. A nagyik meg nem
hordanak majd össze hegynyi édességet minden sátoros ünnepen,
csak hogy én titokban pufoghassak: basszus, kértem már, ne adjatok
neki ennyi cukrot!
Eddig én voltam az, aki szervezte a karácsonyokat, a
szülinapokat, a névnapokat.
Apám halála után úgy éreztem, kaptunk egy második esélyt a
családunk újrateremtésére: a közelsége jelentette feszültség és
fenyegetés nélkül együtt lenni, örülni egymásnak. Megtanulni
családként működni.
De talán csak nekem ennyire fontos ez, bizonytalanodom el. A
kurva hormonok miatt lennék ennyire érzékeny?
Baljós, sötéten gomolygó érzések kerítenek hatalmukba. Az
anyám titkol előlem valamit? Jó szokásom szerint azonnal a
legrosszabbra gondolok: talán halálos beteg? Vagy a tesóm az?
Esetleg én magam?
A bennem élő bernáthegyi, aki a méteres hó alól is kiszagolja a
bajt, szolgálatba helyezi magát: hegyezni kezdi a fülét, orrát.
Kihegyezi szemfogait.

A kispapa szolgálati útra megy

A férjemnek váratlanul be kell ugrania egy kollégája helyett egy

kétnapos tréningre, a miskolci egyetemen.
– Csak egyetlen éjszaka. Ott alszom a koliban, kedden reggel
elmegyek, és szerda este már itthon is vagyok. De csupán egy
szavadba kerül, és maradok – mondja a férjem.
 Mivel másnap újra ultrahangra vagyok hivatalos, abban
maradunk, hogy megvárjuk dr. Kicsi szakvéleményét. Indián elkísér.
Ünnepélyesen vonulok be férjem oldalán a kórházba, ahol „szülni
fogunk”.
Ez a többes szám, basszus, egyre jobban irritál. Nem mi, hanem
én fogok szülni, helyesbítenék, de befogom.
A férjem lepacsizik dr. Kicsivel. Rendkívül megnyugtató látni,
hogy Indián széltében-hosszában is duplája a dokinak.
– Egyelőre nem úgy tűnik, hogy elindulna a baba – nyugtatja meg
a doki a kispapát –, a felesége állapota nem mutat változást a
legutóbbi ultrahang óta. – (Dehogynem, kiáltanék, sokkal idegesebb
vagyok!) – Persze garancia nincs. De szerintem megvárja a gyerek,
míg visszaér.
– Minden rendben lesz, menj csak – mondom én is bátran.
Még aznap befut a hír: Rozi kismamatárs megszülte Benedek
nevű 3 kiló 52 centis kisfiát! Két héttel korábban a vártnál. Valami
hidegfrontot emlegettek, írta e-mailjében Rozi, és nálam be is ütött.
Na, és milyen volt? – kérdezem jó hírekre éhesen.
CSODÁLATOS!!! – ír vissza Rozi csupa nagybetűvel.
Hogy történt?
Hát, szerintem egyszerűen elfeledkeztek rólunk. Békén hagytak.
Éjjel tízkor már 3-5 percenként jöttek a fájásaim. Karesz, a férjem
stopperrel mérte, Excelben vezette, tudod, mérnökember. Mondta,
hogy húzzunk be a kórházba. De én inkább az időt húztam,
összehajtogattam a törülközőket, a bekészített bodykat még egyszer,
meg még egyszer… És nem hiszed el, de a nagy izgalomban
elfelejtettük felhívni dr. Kicsit. Csak a kórházban esett le, mikor
kérdezték, ki az orvosom. Jesszus, fel sem hívtam még! Semmi baj,
mondták erre, majd mi szólunk neki. Addig is elhelyezzük egy
kétágyasban. Majd a doktor úr megmondja, mi legyen. És valóban
kaptunk egy kétágyasat. Karesz rögtön le is feküdt az egyik ágyra,
eléggé elfáradt, szegény. Én meg fel-alá járkáltam, a gravitáció miatt,
legszívesebben ugráltam volna, de nem mertem. Kicsit le is álltak a
fájások a stressztől, gondolom, de aztán addig jöttem-mentem, míg
újra zúzni kezdtek. Sóhajtoztam, jöttek a kontrakciók rendesen, de
volt köztük szünet, tudtam kicsit pihenni, ugyan egyre rövidebbek,
és egyre durvultak a fájások, de nyugi: teljesen bírhatóak voltak.
Pláne hogy sikerült belelazulni. Senki, de az égvilágon senki nem
nyitott ránk álló éjjel. Karesz persze állandóan telefonálni akart dr.
Kicsinek, meg szólni az ügyeletesnek. Férfi, na. De megfenyegettem,
meg ne próbálja, különben elválok, amint megszülök. És képzeld,
már hajnalodott, amikor egyszer csak benyitott egy nővér. Hát
maguk mit csinálnak itt? Szülünk, feleltem összeszorított foggal, épp
benne voltam egy nagy hullámban. A nő szó nélkül elrohant, hozott
egy másikat. Gondolom, szülésznőt, aki engedélyt kért, hogy
megvizsgálhasson, majd ezt ordította: eltűnt a méhszáj, látszik a
baba feje, szóljatok az ügyeletesnek! Akkor már eufóriában voltam,
baszki, mondtam Karesznek, meg fogjuk úszni, figyeld meg, és már
jöttek is a tolófájások, arról inkább nem mesélek, de gyors volt, az
biztos, mert az orvos oda sem ért. Csak a szülésznő volt velünk,
mondta, hogy mikor nyomjak, mikor ne, óvjuk meg a gátját,
kismama, ismételgette, szüksége lesz még rá, a többi szervéről nem
is beszélve. Csak szép lassan, tudja a baba, mi a dolga, már jön is,
gyerünk, még egy kicsit, na most már ne nyomjon, elég, és IGEN!!!
Úristen, ott termett a kezemben, az én gyönyörű kisbabám! Karesz
meg úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Kata, basszus, színtiszta
eufória volt az egész! Mondtam is rögtön Karesznek, hogy első
gyerek pipa. Rá is mehetünk a Ketteskére, bármikor szülök újra!
Szuperhősnek érzem magam!
Együtt örültem Rozival. Ez volt az első, hiteles és egyértelműen jó
szüléstörténet, amit hallottam, és épp Rozitól! Hurrá, akkor van
remény! Pont így lesz velünk is, majd elbújunk valahol a kórházban,
mondtam a babámnak.

/V/árva várakozás

Mint templomi egerek éhező serege, olyan szürke és

reményvesztett ez a kora téli nap. Csupaszon nyújtózó, víztől
csöpögő barna faágak, iszapszínűre száradt fű, bokáig érő avar. Két
napja havas eső zuhog, fekete sártenger mindenhol, elnyeléssel
fenyeget. Gyere már, tél, mire vársz, gyere már, kislányom!
Tudom, te mire vársz, várunk apádra, hogy visszatérjen a
szolgálati útról. Türelem, mantrázom, türelmet adj, istenem. MOST!
Nyűgös vagyok, alig kapok már levegőt. Ebben az esőben
kimenni sem lehet. A gyerek is hatalmas ramazurit csap. Mintha
valamit kergetne odabent.
PirkóViki és Marcsi őrt állnak a telefonban, hívnak felváltva,
mindig ezzel kezdik: egyben van még, kismama, vagy küldjük az
erősítést?
Este majd anyám lesz ügyeletben.
Viki meséli, hogy amikor nála elindultak az összehúzódások –
Kata, te se nevezd őket fájásnak, fontos a pozitív szóhasználat! Ezek
összehúzódások, nem kell, hogy fájjanak! – utasított. Szóval amikor
dübörögni kezdtek az összehúzódások és indulniuk kellett a
kórházba, álltak a sporttáskával a bejárati ajtóban. Egyszer csak a
férje remegő hangon megkérdezte:
– Anyuskám, biztosak vagyunk mi ebben, hogy képesek vagyunk
rá?
Viki sikítófrászt kapott, sosem szólította még így a férje.
– Apuskám – felelte két erőteljes összehúzódás között, amikor
meg bírt szólalni –, nem késő már ez?
Az ablakon bámulok kifelé, próbálok dolgozni, de gyanús
mozgásra leszek figyelmes az elhagyatott szomszéd telken. Jár
valaki a közepén álló, ütött-kopott, üres épület tornácán. Körbejárja
a házat, felforgatja az avart, majd bevonul az eresz alá, elbújik az eső
elől. Egy vaddisznógyerek. Egy csíkos kis vadmalac, egy újabb árva,
a szomszédban? A másik szomszédos telken van az árvaház.
Kismalac, hozz szerencsét! Remélem, jó ómen, mégiscsak gyerek,
ha vad is, csíkos is.
Korán lefekszem. Anyámat nem kérem, hogy aludjon itt, mert
szokatlan helyzetekben tíz tábornokot megszégyenítő parancsnokká
tud változni. Ismerve a szülésről alkotott ókonzervatív nézeteit –
majd a doki megmondja szépen, mit csinálj – megállapodom vele,
hogy én vagyok a főnök. De vészhelyzetben egy szempillantás alatt
csavarná ki a kezemből a marsallbotot.

Rajthoz, vigyázz!

Éjjel egy óra körül arra riadok, hogy bepisiltem. Dübörög a

szívem, ahogy kínlódva kikászálódom az ágyból, elnyomja a kint
üvöltő szél hangját. Megállapítom, pánikban, hogy még mindig
ömlik belőlem.
A magzat víz.
 Berohanok a fürdőbe, beleállok a kádba. Sasszemmel figyelem a
magzatvizet a lámpa éles fényénél. Tiszta.
De annyira meg vagyok rémülve, hogy kezem-lábam remeg.
Jézusom, szülni fogok? És elkövetem a hibát, hogy ijedtemben
rácsörgök anyámra.
Ismét a tesóm veszi fel a telefonját.
– Hát te? – kérdezi álomittas hangon.
– Hát te meg? – kérdezek vissza.
– Elaludtam a tévé előtt, tudod, Columbón, ahogy szoktam.
– Én meg, azt hiszem, szülni fogok.
– Jesszus, felébresztem anyát, már alszik.
Vajon odaköltözött? De most nincs idő ezzel foglalkozni.
Anyám hangja álmos ugyan, de ő még álmában is tudja hozni a
tábornokformát:
– Tessék taxit hívni, nem maradhatsz egyedül abban az erdőszéli
lakásban!
– De nincsenek rendes összehúzódásaim, a magzatvizem tiszta,
még nem indult be…
– Kockáztatnál, csak mert félsz bemenni a kórházba? – viszi be az
övön alulit anyám.
Felhívom hát a szülésznőt is. Induljak el a kórházba, mondja. De
alig vannak fájásaim. Nem baj, mondja erre, majd beindul rendesen.
Ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Remegő hangon, de hívok
egy taxit.
Ezzel párhuzamosan egy messzi galaxisban, egy sivár és rosszul
megvilágított kollégiumi szobában a miskolci campuson egy ifjú
apajelölt is remegő hangon hív egy taxit. Hajnal négykor ugyan
elindulna az első vonat a fővárosba, ám a MÁV dolgozói épp aznap
döntenek úgy, hogy élnek a sztrájkjogukkal: nuku csihuhu.
Ezt ő mondja így, a férjem, születendő gyerekem apja. Most
mosolyodom el először, mióta felriadtam. Enyhül a szorítás a
gyomromban.
– Egyet se félj, drága feleségem! – rikkantja hamis lelkesedéssel. –
Ma egy taxis megüti a főnyereményt! Fuvar a fővárosba! De egy
életünk van, és ez az első gyerekünk!
Várok a taxira a házunk előtt, lábamnál degeszre tömött
sporttáskám. Felpillantok az éjszakai égre, áldásra várok.
Részvétlenül, hunyorgás nélkül néznek velem farkasszemet a
csillagok, tiszta az ég, mint egy karácsonyi, ünnepi asztalterítő.
Metszőén éles, jéghideg szél vág az arcomba, majd’ feldönt, olyan
erővel támad. Patyolatra söpörte az utcákat, eltakarította a szemetet
az útból, hogy bevonulhasson a városba. Homlokába húzott óriási
prémes, füles kucsmája alól vészjóslóan rám villantja tekintetét.
Hatalmas vaddisznószőr kabátja csak úgy feszül bojlertestén.
Őfelsége a Tél masírozik be éppen a városba.
Reszketek.
Bámulok ki a taxi ablakán, némán hajtunk át a kihalt városon.
Ez az utolsó utam a városban várandósként. Az utolsó órák és
kilométerek gyermektelen nőként. Haza már anyaként érkezem.
Mi van?!

Szülőszoba

Kérjük, csengessen, ha szülni jött – ez áll a szülészet ajtaja mellett

lógó táblácskán.
 A megjelenő nővérke beterel az ügyeletes férfi dokihoz. Ne
hagyd, hogy megvizsgáljon. Kérd, hadd várd meg a saját orvosod,
hallom a fejemben PirkóViki tanácsát.
Az ügyeletes doki sem örül, hogy felébresztették. Gyűrött fején
pár szál ősz pamaccsal, ősz bajusszal, ám gondosan ápolt, hófehér
körszakállal, figyelemre méltó méretű potrohán gyűrött köpenyben
– nyilván abban aludt – úgy fest, mint egy kikapós, albínó Télapó.
Pár nappal vagyunk a Mikulás érkezése előtt.
– Hát magával meg mi történt?
Ingerülten kérdi, kezével automatikusan hátrasimítja gyér haját.
Vajon a teljes párkapcsolati múltamra kíváncsi? Vagy csupán a
legutóbbira, melynek gyümölcsét mindjárt megismerhetjük?
– Úgy kezdődött – felelem –, hogy kilenc hónapja teherbe estem.
Erre legalább felröhög.
– Akkor hadd nézzük azt a gyereket.
– Megvárhatnánk az orvosomat, Berek doktor, én még…
De az albínó Télapó közbevág:
– Persze, persze, kismama, majd megvizsgálja magát ő, én csak
ránézek, ne aggódjon.
Hangsúlyából kihallatszik a rutin: már megint ezzel jönnek,
Jézusom.
Legalább megpróbáltam.
Felmászok a középkori relikviának kinéző vizsgálóágyra.
Esküszöm, a széttárt lábam között a földre helyezett fehér zománc
lavórt rozsda tarkítja.
– A baba két napja még faros volt – szól ekkor szolgálatkészen a
nővér, aki bekísért.
– Akkor lássuk – húzza fel gumikesztyűjét az albínó.
 A vizsgálat kellemetlen, de alig fáj, kifújom a levegőt, alábbhagy a
reszketésem.
– Na, ez tuti nem a feneke, ilyen kemény segge egy csajnak sincs
ebben a városban – mondja vígan a doki.
Ha nem szülni jöttem volna, most méltatlankodnék, ezt meg hogy
a fenébe érti? De időm sincs felháborodni, mert a doki így folytatja:
– Ez egy kicsit kellemetlen lesz, de segít beindítani a szülést, nagy
levegő, kismama!
Fel sem fogom, mi történik. Reagálni pláne nincs időm. Olyan
fájdalmat érzek, hogy elakad a lélegzetem. Pedig tudom, hogy
ordítanom kéne, lerúgni magamról.
– Ne – szakad ki belőlem a hang, felismerhetetlenre vékonyítja a
kín –, ezt ne!
– Csak egy perc, bírjuk még ki, leengedek a magzatvízből – feleli
a doki könnyedén, és újra felnyúl a méhszájamig, az agyamig.
Megbénít a kín.
A hírhedt kézzel tágítás.
A 21. században.
Egy európai kórházban.
Aprócska rutinbeavatkozás. Ha indiai jógaguru istennő lennék,
akkor sem tudnék ebben a helyben soha többé megbízni. És senki
nem kérte a beleegyezésemet.
Üdv a fedélzeten.
Készülj, Kata! Most megmutatjuk neked, hol lakik az atyaúristen.
Szédülök a kíntól. Remegő lábbal kászálódom le a kínzóasztalról.
Dr. Albínó nem méltat további figyelemre. Orrára tolt
olvasószemüveggel beül XXL-es méretű íróasztala mögé, és
adminisztrál.
 A szolgálatkész nővérke betámogat egy terembe. Vajúdó, áll
nagybetűkkel az ajtaján. A hodályban félhomály van, legalább nyolc
ágy, mindenórás nők.
– Én az enyémet farosán is megszültem volna – csacsog a nővérke
–, de nem hagyták. – Nyilván bátorítani akar. – Ide tessék lefeküdni
– mutat egy ágyra, és hozzáteszi: – Próbáljon aludni.
Aludni! Itt dekkolok egy napja, hullafáradt vagyok, és semmi,
nem bírom, hiába várom a dokit, azt mondják, nem érik el, mondd,
hogy hazaviszel, nem akarok itt maradni, csípek el félmondatokat.
Van, aki sírdogál, más olvasni próbál, vagy filmet nézni a
telefonján. Ki-be járkálnak a helyiségbe, lázmérőt, gyógyszert,
fecskendőt hoznak-visznek, infúziós állványokat tologatnak.
Nagyüzem.
Mindenkinek más dallam szerint cseng-bong a telefonja, Sting,
Englishman in New York, I will survive, pittyegés, brekegés. A nyíló
ajtó felől hol sikítás, hol hörgés, hol nyögés hallatszik. Azt hittem,
nincs purgatórium. Vagy legalább én megúszom.
De egy vigasztaló hang akad: a babaketyegés. A kismamák hasára
rögzített monitorok visszhangozzák a magzatok szép, szapora,
reményteli szívritmusát.
Odakünn közben békésen hasad a hajnal, mint a magzatburok,
szerencsés esetben magától.
Felhívom Indiánt. Nem terhelem a részletekkel. Már a taxiban ül,
hasít a kihalt M3-as autópályán. Másfél óra, és ott leszek, mondja, de
a hangja megremeg. Mert alig aludtam, hazudja. Itt minden
rendben, a társaság szuper, a kórháziak szörnyen kedvesek,
hazudom én is. Ne aggódj, megvárunk a szüléssel.
Konkrétan életem végéig fogok várni.
 Most múlik pontosan, gondolom sírással küszködve, a
várandósceleb-státuszom.
T. K. mama, ezennel értesítjük, hogy vége a népünnepélynek! Az
élet, pláne az adása, nem tűzoltómajális!
Mintha rendszerszintű probléma lennék: egész jól elketyegne ez a
szülészet, ha nem jönnének ide ezek a nagy-hasúak.
Mióta itt vagyok, senki ki sem ejtette a száján a nevemet. Voltam
kismama, voltam gravida meg asszonyom, de a Kata… elveszett.
– Kata, Kata, nyugi – mondogatja a férjem, mert amint
megérkezik, sírva borulok a nyakába.
Megrendültén simogatja a hátam. Minden rendben lesz.
Arca borostás, a szeme véreres, alig aludt. Most már itt vagyok én
is, ne félj, asszonykám!
– Megkérdezzük az orvost, azt az aprócskát, jó? – mondja.
– Még meg sem érkezett – felelem.
Nagyot néz, de nem szól semmit.
Ám legalább a szülésznő befut. Kapunk egy szobát a férjemmel.

Szülő pár lettünk

Indiánt égszínkék, steril asztronautaruhába öltözteti a szülésznő,

még a hajára is jut egy csini kis háló. Mintha karneváli házibulira
készülődnénk: én a sötétkék kabalahálóingemben, amin egy nyuszi
szunyókál a hold félkaréjában, körötte csillagok. Ha egyszer kijön
végre a gyerek, rögtön megismerkedhet egy bájos kis háziállattal.
Szülő párnak öltöztünk. Bármely farsangon elvinnénk a pálmát.
Az ablak előtt állunk. Hátulról ölel a férjem, ringatózunk. Nézzük
a kora reggeli utcát, a napfényben fürdő átlagos decemberi
hétköznapot. A viharos szél tisztára söpörte a várost, a szemközti
lakótelep ablakai tündökölnek az éles fényben. A járdán gyalogosok
várnak a zöld jelzésre. Ki komótosan, ki szaporán szeli át a kórház
épülete előtt haladó négysávos utat, mindenki megy a dolgára.
Itt benn azonban megállt az idő. Ez a nap majd akkor ér véget, ha
a karomban tarthatlak végre, kislányom.
– Milyen szépek ma a fények – mondja a férjem –, tökéletes a
fotózáshoz.
– Tökéletes nap a születésre – bólintok.
Ám a nap, ha keservesen is, de elmúlik, happy birthday nélkül.
Mire az orvos megérkezik, közel 24 órája vagyok ébren.
Dr. Kicsi ebben a környezetben sajnos már nem tűnik olyan
aprónak és ártalmatlannak. Harmadszorra említi meg, hogy ha egy-
két órán belül nem produkálok összehúzódásokat, kénytelen lesz
beindítani a szülést. Csak a protokoll miatt, magyarázza, de nem
várhatunk tovább.
És kimondja a szót: oxitocin.
Az ordítós drog, így mondta nekem PirkóViki, tapasztalatból,
csak azt ne engedd.
De én már mindenhogyan próbáltam indulásra ösztökélni a
gyereket.
Lépcsőztem fel-alá, mint egy edzőtáborban.
A férjem lelkiismeretesen csavargatta a mellbimbóimat.
Sőt smároltunk is, mert ezt is javasolta az összes szakkönyv, hogy
a szexuális izgalom segít. Vágy helyett /kissé hisztérikus/
röhöghetnékem támad.
Semmi jele a tágulásnak.
Az lenne a csoda, ha lenne. Képzeljük el, hogy egy félénk, apró,
szemérmes kis éticsigát csalogatunk ki a házából. Majd amikor
óvatosan kidugja cuki kis botszemeit, olyat húzunk be neki, hogy a
csigaház fala adja a másikat. Te kidugnád újra bármidet? Ha van
eszed, soha többé. Ez csak nekem ilyen logikus?
Indiánnak ezt nem mondom el. Tudtam, ismételgeti, hogy csak
akkor fog elindulni a babánk, amikor ideérek.
Nem világosítom fel: ha el is indult volna, már rég meggondolta
magát. Ahogyan én is.
Szül a faszom.
 Negyedik fejezet

A VALÓDI MÁSÁLLAPOT
A falon, szemben a szülőággyal, Monet festményén – nem
eredeti, az IKEA-ban festették – váratlanul megjelenik egy vadállat.
Lujzival együtt élőben volt szerencsénk látni ezt a képet, a híres
Vízililiomokat, még megboldogult diákkoromban, a washingtoni
Smithsonian múzeumban. Lujzi, hol vagy, ugye jól emlékszem, ott
még nem volt rajta ez az állat?
– Milyen állat? – kérdi a férjem.
– Egy pitbull.
– Nem látom.
– Nem is te szülsz.
Klasszikus old school szülőpozícióban fekszem a hátamon a
klasszikus old school szülőágyon, karomban infúzióval, a hasamon a
méhem gyümölcsének szívdobbanásait figyelő monitorral.
Micsoda szerencse, hogy nem toltam még több munkaórát a
szülési tervem elkészítésébe. Pláne még több tízezrest a különböző
felkészítőkbe.
Nem is nekem kellett volna járnom, szerintem, hanem ezeknek a
szakembereknek itt. Teljesen mást értünk szülés alatt. Órák óta
fekszem kiterítve, mozogni nem tudok, a derekam szétszakad.
Várjuk, hogy beüssön az oxitocin nevű drog hatása. Majdnem úgy
festek, mint a YouTube-videóban látott kartársnő, csak nem térdepel
senki a hasamon.
Még.
 Ha este kilencig nem indul el a baba, be kell kötnünk az
oxitocininfúziót – Így kezdődött. Alkonyaikor, amikor amúgy is
előmerészkednek a vámpírok, tette meg drámai bejelentését dr.
Kicsi.
– De van választási lehetőség – teszi hozzá a doki –, kismama.
Kata, javítanám ki, ha bírnám. Olyan érzésem van, mint amikor a
temetésen a pap csak „elhunyt testvérünk”-ként emlegeti a
megboldogultat. Parázik, nehogy a nagy ügyfélforgalomban
eltévessze az eltávozott nevét.
– Mi az alternatíva? – kérdi rém komolyan a férjem, mint valami
szakértő.
Kérdésével éles ellentétben áll a rengeteg haját alig elrejteni képes
áttetsző, kék zuhanysapka. Röhögnék rajta, ha nem lennék halálosan
berezelve.
– Reggelig várunk, addig kialussza magát a kismama.
Kata. Még mindig. De hagyjuk.
Aludni?!
Itt, a vajúdó nők halálsikolyával a fülemben? Biztosan csak viccel,
doktor úr.
– Akkor most hazamegyünk – közlöm elszántan. – Reggelre itt
leszek, ígérem.
Tudod, ki jön vissza, gondolom, akinek hét anyja van, az.
– Ha hazamegy, csak saját felelősségre. Nem tudjuk újra felvenni.
– De én nem is akartam bejönni, csak a szülésznő mondta –
vitázom kétségbeesve.
Látom Indián fején, mennyire kínban van.
– Semmi gond – bólogat nyájasan a doki, mosolyog. Meg sem
hallja, amit mondok. – Máshol is szülhet. De nem ajánlom.
 – De itt lehetetlen aludni! Egy órára nem lehetünk magunkban,
jönnek valami szarral, amit valamelyik testnyílásomba dugnak.
Maga tudna itt pihenni, doktor úr?
Kezdem elveszíteni a fejem, az úrinőjellegem, az önfegyelmemet.
A férjem rángatja a fürdőköpenyem szélét.
És akkor.
– Kedves Kata – kezdi újból a doki.
Megfagy ereimben a vér. Akkora bajban van, hogy beugrott neki
a nevem?
Le is dobja az atomot:
– Kedves Kata, képes lenne kockáztatni a gyereke életét a saját
kényelméért?
Nyomban eldugulok. Volt pofája előhúzni az aduászt. A
támadhatatlan, örökzöld érvet. Látom, ahogy a férjem elsápad. Ha
nem lennék ébren közel 40 órája, kiröhögném ezt az ordas nagy,
gusztustalan manipulációt. Csakhogy mostantól rám van tolva a
teljes felelősség.
És még nem is tudom, hogy ez nem csupán erre a helyzetre szól.
Örök életemre.
Iván könyörögve néz rám. Azt akarja, hogy adjam fel, adjam át az
irányítást. Mert a gyerekünket sodrom veszélybe.
Akad-e vajon nő ezen a bolygón, akinek nem loccsantották az
arcába egy kritikus ponton ezt a maró mondatot?
Csapdába estem. Indián minden meggyőződés nélkül biztat:
menni fog, ügyes vagy, Katikám, meg tudjuk csinálni.
Nem vagyok ügyes. Nem tudom megcsinálni. Haza akarok
menni, segítség. De mivel látom, mennyire fél, nem tetézem.
 Erősnek tettetem magam. Rendben, csináljuk végig. Egy életem,
egy… Egy másikban meg majd nem itt szülök. Vagy még jobbat
tudok! Cserélünk! Indián szül, én meg zuhanysapkával a fejemen
mosolyogva biztatom, ügyes vagy, szívem, meg tudod csinálni!

Szúnyogcsípés, mi?

A pitbull a festményen hirtelen akcióba lendül. Ahogy múlik az

idő, mondanám, de kurvára nem múlik, megállt, úgy erősödnek a
fájások. Fájások, lószart.
Műtötték már rosszul beadott helyi érzéstelenítővel, akkor
éreztem ehhez foghatót. De az a kis testvére volt, idézőjeles kis
kellemetlenség. Fokozatosan tűnik el a külvilág, és veszi át a helyét.
Nem a fájdalom. Ennek ahhoz semmi köze. Ez a rettegett oxitocin
hatása. Megsemmisít. Önálló életre kel, és engem akar, a szörny.
Nincs benne szünet. Mintha a húsomat, a csontjaimat izzó fogóval
marcangolná az a rohadt pitbull a vízililiomok közül.
Fejem a férjem hasába fúrom, vinnyogok és szűkölök, szorítom a
kezét. El fogom törni az ujját.
Érzékelem, hogy megpróbál ellépni mellőlem, elengedi a
kezemet. Éppen úgy kapok utána, mint egy harci eb.
– Ne!
– Csak egy zsepiért muszáj…
– Itt ne hagyj! – sikoltom.
– Hozok egy kis vizet.
– Ne! Meghalok! Maradj!
– Három lépésre megyek, ígérem.
Hallom, ahogy fújja az orrát.
– A légkondi – magyarázza –, folyik az orrom.
 De én tudom.. Sír. Látja, hogy szét fog tépni a szörny. Kénytelen
lesz egyedül felnevelni a gyereket. Szoptatós dajkát szerezni mellé.
Új feleséget. Én ezt itt nem élem túl.
És talán jobb is lesz nekem úgy.
Dr. Kicsi, úgy emlékszem, beült a sarokba valamikor egy
karosszékbe. Halványan érzékelem, amikor felkel, és odalép
hozzám.
– Hogy állunk a tágulással? – kérdi lazán.
Könnyedén nyúl be a lábam közé, és ezt is megtapasztalhatom: az
összehúzódás közbeni vizsgálatot.
Az benne a leginkább meglepő, hogy képes fokozni a fájdalmat.
A rendes nők jutalma, akik rendesen bemennek a közkórházba
szülni, és még fizetnek is érte. Annak, aki ezt műveli velük. Üvöltök
és rugdosok.
– Megígérted – sikítom –, ezt ne!
Tegeződésre váltok, nekem itt már nincs vesztenivalóm.
– Meg ne próbáld még egyszer, lerúglak a picsába! Iván, miért
hagyod?
– Katikám, a doktor úr csak…
– Ne doktorurazzad már itt nekem ezt az állatot!
A méltóságomnak, a jó modoromnak, általában annak, aki valaha
voltam, annyi. Soha nem leszek a régi, ha ezt túl is élem.
– Engedd már el azt a kislányt! – szól rám ingerülten a szülésznő
is.
Brávó.
Nyilván úgy érzi, közbe kell lépnie. Megvédeni szegény dr.
Kicsit. Először szólal meg az órák óta tartó agonizálásom során.
 Nahát, ilyen egyszerű lenne?! Pillanat, egy, két, há… romra már
el is engedem! Kevés híján felröhögök. Ez olyan bájos, spirituális
mondás. Ha például a buszsofőr bezárja előtted az ajtót.
De itt?
Ennyit tud nekem mondani?
– Hogy? – ordítom kétségbeesetten.
– Mit hogy?
– Hogy a faszba engedjem el?
– Hát csak úgy. Koncentrálj befelé, és ennyi.
– Köszi, baszd meg!
Hallom, hogy Iván elnézést kér a minősíthetetlen
viselkedésemért.
– Semmi gond, szülés közben nem kell jó kislánynak lenni – feleli
udvariasan a szülésznő.
Nyilván hisztis picsának gondol. Bezzeg a férjem! Ő úriember
maradhat, pedig ő is szül. Én igenis jó kislány vagyok. Sajnos.
Mert ha nem lennék az, ti itt már nem is lennétek életben.
A méhszájamra a doki ennyit mond: jóindulattal tágult félujjnyit.
Nincs három sem. Tudom, hogy minimum tízujjnyi tágulásnál képes
kifelé indulni a babám. Hajnali három óra t lehet, este 9-kor kötötték
be az oxitocint. Ennyit használt. Meg a kézzel tágítás. De most
feljebb tolják a hangerőt.
Csak az jöjjön, aki bírja. Hallom, amint Indián remegő hangon
kérdi: biztos, hogy jó lesz ez így? Még több oxitocin? A kérdés költői,
érdemben úgysem kap választ.
– Nem bírom tovább, nem érdekel, hogy szedik ki azt a gyereket
– ordítom.
 – De, kibírjuk, kismama, a baba feje már teljesen leszállt, itt
dörömböl az ajtóban, hamarosan szülünk! – ordít dr. Kicsi, Szülünk
a jó kurva anyáddal, azzal együtt szülünk. A további oxitocin
hatására olyan, mintha a csontjaim szilánkosra robbannának
odabenn, a repeszek az agyamba fúródnak. Már csak némán
rángatózom, mint a horogra akadt hal.
És közben, gondolom, ez is a drog hatása, vagy maga a
halálközeli állapot, érzem, hogy szaporán csekkolok kifelé a
valóságból. Egyre kevésbé vagyok tudatában a történéseknek, bár az
armageddon velem marad.
Ám váratlanul megszólal a fejemben egy kis rádió, egy réges-régi
Sokol. Épp olyan lehet, amilyennel az anyám élte túl a falusi
tisztaszobában ágyban töltött magányos hónapokat. A kisrádió a 80-
as és 90-es évek diszkóslágereit közvetíti, amelyekre annyit
táncoltunk a csajokkal. Ó, ez most Cindy Lauper, Girls just wanna
have fun.

Tűnő feles méhszáj

Légy üdvözölve, Kata. Ez az a hely, ahol az Úristen lakik.

Mindent értek: azt, hogy se PirkóViki, se a sógornőm, se az öcsém
soha nem akart erről beszélni. Mindenki ugyanúgy szégyelli magát,
mint én.
Persze majd csak fogom, ha megérem.
– Ha nem haladunk, műtőbe! – hallom nagyon távolról,
elmosódottan. De épp az I will survive megy a kis Sokolon, kit izgat?
Én vagyok az élet császárnője, sallala.
A kisbaba, aki a doki szerint dörömböl, az oxitocintól űzve-hajtva
a méhemet és egyéb belső szerveimet tartó szalagoknak feszül, a
medencecsontomnak, a farokcsontomnak. De mivel képtelen vagyok
ellazulni, az ajtóm zárva. Kibújni nem tud.
Ettől érzem a világvégét. De ezt csak hosszú évekkel később
értem meg. Amikor az elrongyolódott, tartásra alig képes belső
szalagjaimat meglátva egy ultrahangvizsgálat közben egy empatikus
doki felkiált: hát ezt meg ki tette magával?
Én, mondom neki, én magam rágtam el a tartószalagjaimat
kínomban, ki más?

Egy perc vagy ezer év után szól a doki: tűnő feles méhszáj, máris
jön a baba, meg akarja simogatni a fejét, kismama?
Nem vagyok magamnál, reagálni sem tudok. A fejemben harsog
a Sokol rádió, Vájemszíé, hány éjszakán át buliztunk erre a csajokkal
a Nincs Pardonban. Hajnalig pörögtünk, aztán pezsgőt ittunk,
tökéletesen gömbölyű, vörös meggyszemekkel.
– Nyomjon – ordítja valaki –, nyomjon már, mindjárt kint van!
Sajnos én már ilyet nem tudok. Legyenek szívesek szólni valaki
másnak. Itt sem vagyok. Nem ér a nevem, káposzta a fejem, pápá,
szép volt, elég volt, szevasztok.
– Kispapa, láb alatt van, szóljatok a gyerekgyógyásznak, most!
Hatalmas sürgés-forgás kerekedik, emberek özönlenek be a
szülőszobába, és elviszik. Kit? Állítólag az én gyerekemet.
Csakhogy én meghaltam. És ez nekem most épp megfelel.
Nem sír fel, pedig a filmekben fel szokott. Valaki mégis sír.
Nyilván a férjem.
Hát, ez van. Az élet bizony kurva nehéz. Az égvilágon semmit
nem érzek.
Lenézek a szülőágyról, hatalmas vértócsa terjeng alattam.
 Hol lehet a gyerekem? Hová vitték? Meg kéne kérdezni a
férjemet.
Fekszem a hátamon magatehetetlenül. Két lábam a két
kengyelben, az irgalmatlan doktor Kicsi szorgalmasan toldoz-foldoz.
Követelnem kéne, hogy hozzák ide a gyerekemet. Beugrik a
szülési tervem.
– Az aranyórám! – kiáltok fel. – A mellemre kell tennem a
gyereket. Most – mondom a feltűnő szülésznőnek. – Hol a babám?
Megpróbálok a férjemre fókuszálni. Nincs sehol.
– Elment a gyerekkel – közli a szülésznő. Moziba? – kérdezném
könnyedén. – Ne aggódjon, mindjárt visszahozzák a babát –
fontoskodik a szülésznő –, csak megvizsgálja a gyerekgyógyász. Sok
magzatvizet nyelt.
Aggódni, én? Ne viccelj, anyukám, én már nem aggódom. A
dühöm és a kétségbeesésem eltűnt. A helyére valami sosem érzett,
pokoli közöny szivárog. Érzem, ahogy keringeni kezd a
véráramomban, mint valami méreg.
Erre volt ez a hatalmas, össztársadalmi hűhó? A szent terhes
asszony? Az áldott madonna? Ne röhögtessetek, gyerekek. Akkor
sem hittem el, hogy ez valódi, hogy komolyan gondoljátok. Tessék,
ennyit érek én, az anya.
Hetven mínusz tíz kiló magzatvíz, méhlepény, kihordott,
megszült utód. Egy véres, szétmarcangolt, nyomorult húscafat.
Méghogy madonna.
A doki meg csak varr, mint egy Singer.
Soha olyan elhagyatottnak és kisemmizettnek nem éreztem még
magam, mint ott, akkor.

Okoskodom, tehát vagyok?

 Aztán behozzák. Rácsodálkozom. Ilyen picik az újszülöttek?
Pedig állítólag normál méret.
Te vagy az, kislányom?
Szia, Borikám, itt anyád. Halvány lenyomata. De mindjárt
összekapom magam. Ha épp nem szülök, sokkal jobban nézek ki,
hidd el.
Bori már fel van öltöztetve. Ez nem jó így, a bőrömhöz kellene
érnie, gondolom. A fasznak öltöztették fel, mosták le róla a
magzatvizet, nem ezt beszéltük meg. A kórház a bababarát
megkülönböztető jelzővel rendelkezik. Micsoda mázli! Mit tettek
volna vele, ha nem a barátai? Nyúlok utána.
Adod ide, rögtön, a gyerekemet!
– És most végre hagyjanak minket magunkra – szólok higgadtan.
Hirtelen tér vissza az erőm, engem is meglep. Elég lesz már,
Gyurika, mondom, mert eszembe jut a doki keresztneve. Akit soha
többé nem szólítok doktor úrnak, fogadkozom.
– Összevarrtál mindent, Gyurika, kifelé – szólalok meg újra,
kieresztem a hangom. – Vagy tényleg lerúglak magamról – teszem
még hozzá a rend kedvéért. Hat is, motyog valamit: még ide ezt a
gombot felvarrom, oda meg a pitykét. De szedelőzködik, a takarító
felmosta a mészárszéket, eltünteti a nyomokat.
Nincs itt semmi látnivaló, kérem, csak egy átlagos szülés, lehet
szépen továbbhaladni.
Én pedig végre, végre a mellemre tehetem a gyerekemet.
A gyerekemet, érted? Ezt a három kiló negyven dekányi, ötven
centis, puha, meleg és lüktető picurka testet.
 – Szia, Bori, Borikám. Isten hozott, túl vagyunk a nehezén. Ügyes
voltál – suttogom neki. – Mondd utánam szépen: Bori.
Csukva a szeme, mohón kap a mellbimbóm után, és már
nyeldekli is az előanyatejet. Mintha mindig ezt csinálta volna.
Mindig is ezt csináltuk volna. Az első pár pillanat éles fájdalom –
aztán elönt a megkönnyebbülés.
– Gyönyörű – suttogja a férjem, aki közben szintén előkerült.
– Gyönyörű – mondom –, és elképesztően hasonlít rád.
És semmi, de semmi nem látszik rajta az elmúlt órák élethalál
küzdelméből. Olyan sima és rózsás a bőre, mintha egy
pelenkareklámból pottyant volna ide. Jól megnézem, őt nem
bántotta a pitbull. Most először hálát adok.
– Mit mond a gyerekgyógyász? – kérdezem a férjem.
– Hogy minden értéke rendben. Apgar 10.
– Tudtad, hogy Virginia Apgar egy orvosnő volt? – okoskodom.
Okoskodom! Akkor már csak megmaradok. – Ő találta fel ezt a
skálát, az 50-es években, hogy csökkenteni tudják a
gyerekhalandóságot.
– Nem tudtam.
– Senki nem tudja. Az egész életét erre tette fel.
– Hála neki is. Bori is tízes.
– Féltek ezek itt, hogy nem kapott elég oxigént, mi?
– Igen. És sokat nyelt a magzatvízből. Veled minden rendben?
Ránézek a férjemre. Ki akarom mondani: soha ne mondd többé
senkinek, kérlek, többes szám elsőben, hogy szültünk. De lenyelem.
– Ez nagyon… nagyon durva volt: Sajnálom – mondja, és lesüti a
szemét. Aztán rám emeli, félszegen mosolyog. – De az a lényeg,
hogy túl vagyunk rajta. Megúsztuk épségben, baba is, mama is jól
van.
Szó szerint ugyanez a mondat hangzik el az elkövetkező
napokban mindenkitől. Én pedig szépen bólogatok. Igen, a gyermek
jól van, a többi nem számít.
Nem tudok ülni, állni is alig. Később kiderül, hogy a
farokcsontom megrepedt a rettenetes nyomástól. Megröntgenezték.
De azt, ugye, gipszbe nem lehet tenni, nem is látszik.
– Pihenjen sokat, kismama! – mondta a röggönyös doki.
Nyilván soha nem látott még újszülöttet ő sem. Nem tudja, hogy
nem egyenesen érettségizni fog menni a szülőszobáról, lesz vele még
előtte egy kevés dolgunk. Körülbelül 1001 öltéssel varrtak össze ott,
ahol nem is látom, nem is látszik. De épp ott, ahol a hőn szeretett
orgazmusom kélni szokott.
Belegondolni sem merek: hogyan leszek újból egész?
De végre mindenki elhúz a szülőszobából, magunkra maradunk.
Mi hárman. Érted? Hárman. Mondom a férjemnek. Bámuljuk ezt a
hangosan nyeldeklő, iciripiciri lényt a bal mellemen.
– Éhes vagy? Kérsz egy kis szőlőt? – kérdi a férjem. Mohón
bólogatok. Egyenként adja a számba. Gömbölyű, tökéletes szemek,
forgatom a nyelvemmel, mielőtt kettéroppantanám a fogammal,
édes, mint a méz. Nem ettem tegnap este óta semmit. Ihat vizet, ehet
szőlőcukrot, mondták.
– Pilóta keksz – szólok rekedten –, az van még?
Indián keresi a táskáját, feltúrja a kekszes hengerért. Kiszed egy
darabot, és a kezembe adja.
Aztán a függönyhöz lép, és széthúzza. Új nap kélt odakünn.
Özönlik ránk a fény. Eltakarom a kisbabám fejét.
 – Akkor én is eszek egy Pilótát a nagy ijedtségre – szól a férjem.
Úgy teszem a számba, ahogyan az ostyát szokás a templomban,
áldozáskor. Áhítattal, csukott szemmel, hálával. Ki gondolta volna,
hogy ezt megérjük? Mi így hárman, együtt.

Demográfia: pipa?

PirkóViki rohan be elsőként a kórházba, és úgy mered rám, mint

aki szellemet lát. Mondjuk, érzésem szerint nem sok hiányzott
hozzá.
– Milyen volt? – kérdi.
– Hagyjuk inkább, mert…
– Oxitocin? – vág közbe.
Csak bólintok. Erre a nyakamba borul. Úgy szeretem az illatát,
ezer éve ezt a parfümöt használja.
– Úristen, Kata – hajtogatja –, úristen, megcsináltad! Annyira
ügyes vagy, olyan büszke vagyok rád!
És sír. Tudom, hogy nem elsősorban miattam.
– Viki, ez… Nem rajtam múlt. Könyörögtem, hogy szedjék ki.
Berobban Marcsi, szokott energikusságával:
– Mi ez a siratóasszony-kórus? Minden fasza, örülünk, nem?
– De, de – bólogatunk sietve PirkóVikivel, és nyeljük a
könnyeinket.
– Igaz, hogy hármunknak, de van már három gyerekünk.
Demográfia pipa – szól Marcsi.

Teljesen átlagos méretű, M-es csecsemő. Alszik mellettem egy

tologatható, átlátszó plexifallal védett, kiságyszerű
alkalmatosságban. Alig fogtam még kézbe csecsemőt, sőt
kisgyereket sem igazán. Marcsi lányát párszor, PirkóVikivel azonban
alig találkoztam, mióta megszületett a kislánya. Tán az
unokahúgomat, Lilikét dajkáltam a legtöbbször. Perceken át, legyek
őszinte. Nem véletlenül. Mindig veszélyesnek és félelmetesnek
találtam ezeket az apró lényeket. Persze, amikor ilyen ártatlanul
horpaszt, nincs édesebb látvány.
Indián bambán vigyorog, márványosra sápadtan ül az ágyam
szélén. Oltári másnapossággal küzd szegény a tejfakasztó bulin
elfogyasztott sörök utóhatásaként. A barátaival alaposan
megünnepelte a gyermek világra jöttét. Miközben én nem tudok
hogyan ülni, állni, feküdni, hogy ne lássak csillagokat a gátsebem és
a törött farokcsontom miatt. Ami így kimondva ráadásul röhejes is,
nehezen állja meg a férjem is, hogy minden komorsága ellenére ne
röhögje el magát a kínomon. Kínomban én is vele röhögök.
Igyekszem nem dühös lenni rá, csak szimplán irigykedni, amiért az
ő teste, az ő élete nem változott meg.
Miközben egyelőre halványlila fingom nincsen, hogy milyen
mértékű ez a változás.

Egy meg egy az három

Egyedül jöttem be a kórházba, de most ketten várjuk a férjemet.

Ilyen nincs. De van. Ezt ismételgetem magamban, hátha képes
vagyok felfogni az új helyzetet, míg a kórház aulájában várakozunk
Indiánra.
A babahordozót alig bírom megemelni, a víz ömlik rólam, a
mellemből a tej, a lábam közül… Hagyjuk. Ezzel együtt elképesztő
megkönnyebbülés, sőt újjászületés, hogy magam vagyok végre a
saját testemben, kilenc hónap társbérletet követően.
 Más anyák hogyan képesek olyan könnyedén vinni ezt a dög
nehéz babahordozót, mint egy divatos retikült? A szülés óta úgy
érzem, az összes belső szervem körülbelül a térdemig leszállt.
Intimtorna, intimtorna, hangzik fel bennem a parancs. A franciáknál
például a kismamáknak tanítják a gyakorlatokat, rögtön a szülést
követően, hogyan támogassák megviselt belső szerveiket a
regenerálódásban.
Gyurikát, a dokit sosem láttam többé: vagy visszaadta az
iparengedélyét, vagy nem tartotta fontosnak megtekinteni a
pácienst.
– Mert fél tőled – mondta a férjem.
– Féljen is! – mondtam erre én.
– Inkább majd én adom neki oda a borítékot – szólt Indián.
Üvölteni lett volna kedvem. A boríték a havi béremmel. A félelmem
bére.

Az anyám üzeneteket hagy. Igyekszem ma bemenni, ígéri, végül

a szülés harmadnapján nagy kosár kajával érkezik. Megsütötte
nekem az ígért kókuszkockát, tonnányit hozott. Az újszülöttosztály
babalerakatának üvegfala előtt állunk. Bori valami adminisztratív
ügy miatt átmenetileg épp a közösben állomásozik. Számos
bebugyolált újszülött fekszik szép sorban egymás mellett.
Anyám nézi a babákat, színpadiasán összecsapja a kezét:
– Jézusom, de gyönyörű kislányt szültél, megszólalásig hasonlít
rád!
– Az ott nem Bori, anya. Bori is gyönyörű. De nem rám hasonlít,
kiköpött apja. Nézd, ott. Abban a halványlila sapkában.
 – Jaj, már el is felejtettem, milyen tök egyformák az
újszülöttek.
Anyám nem várja meg, míg kihozom Borit a közösből.
Megpuszilgat, csak beugrottam, mondja, szaladok is vissza az
öcsédékhez, tudod, lebetegedtek.
Az öcsémet is nagyon vártam.
Úgy érzem, új szakasza kezdődik közös életünknek: most már
mindketten szülők lettünk.
Felhívott Bori születésének estéjén:
– Ne haragudj, tesa, nem tudok most bemenni. Megint
benyaltunk valami vírust, fáj a torkom, fosul vagyok.
– Ó, sajnálom – mondtam.
– A fejem is hasogat.
– Jobbulást.
– Hallom, a szülést átvészeltétek, a baba jól van?
– Jól.
– Na, az a lényeg, a többi nem számít!
Összeszorult a torkom. Úgy szerettem volna, ha megkérdi, hogy
vagyok. Hogy bírtam? De csend állt be. Normális az, hogy az ő
torokfájásáról beszélgetünk? Miközben én most adtam életet a
lányomnak?
– Amint letelik a hat hét, jövünk babanézőbe, no para – teszi
hozzá.
– Gyertek, amint meggyógyultatok.
– Jobb betartani ezeket a szabályokat. Meg tudod, a meló. Az még
mindig kurva sok. Na cső, tesa, legyetek jól, pihenj te is, meg a
babád is.
 . És letette. Csalódottan meredtem a mobilom kijelzőjére.
Negyvenkét másodperc. „Meg a babád is”… Vajon nem jutott eszébe
a lányom neve?

Vissza a fészekbe

Mire megérkezik értünk a férjem, odakünn hatalmas, puha

pelyhekben hullani kezd a hó. A kisautóm anyósülésén, mellyel
annyit csavarogtam hajdanán hajadonként, most egy újszülött alszik.
Átvágunk a városon, szokásos hétköznap, tömött buszok.
Gyalogosok sietnek a körúton, várnak a villamosmegállókban,
mindenki megy a dolgára. Legszívesebben kikiabálnék az ablakon,
emberek, látjátok? Családdá lettünk! Átaraszolunk a Szabadság
hídon, Budapest tán innen a legszebb, magyarázom a kislányomnak.
– Majd elviszünk városnézésre – mondja a férjem –, emeletes
busszal.
– Csupa móka és kacagás lesz az életünk – mondom neki.
– Minden pont olyan, mint tegnap meg tegnapelőtt – szól a férjem
– Mi meg… Szülők lettünk!
Mikor ráfordulunk a városból kifelé, hazáig vezető útra,
megszaporodnak és magasabbra nyúlnak a fák, alacsonyabbak
lesznek az épületek, és kinyílik a tér. A város legszélén lakunk. Itt
már látszik a hó, mint egy mesében, hull rendületlenül, megül a
fákon, a távoli hegyeken. A férjem cipeli be a babahordozót a
lakásba. Csend van, makulátlan rend és tisztaság. Porszívózott is az
én emberem, és főzött nekem paprikás krumplit.
Bori alszik, nem ébred fel a hazaérkezésre sem.
– Ez normális, hogy ennyit alszik? – kérdi aggódva a férjem.
 – Persze – nyugtatom meg, de közben apró, mérgezett nyílként
fúródik szívembe az eddig ismeretlen aggodalom. – Az első pár
napban teljesen normális, hogy alszik. Nagyon elfáradt a
születésben.
– Azt megértem – bólogat a férjem. – Én is kurvára elfáradtam.
Futó ingerültséget érzek. Mégis, miben fáradtál el annyira,
kérdezném, három napja vagy itthon egyedül és szabadságon. Ja, a
tejfakasztó buli.
Ünnepélyesen átnyújtom az alvó gyermeket az apjának: tedd be
az ágyába. Ebben a kiságyban aludt az unokatesód, Liliké is,
mondom neki. Ezt inkább titkoljuk előle, Liliké híresen rossz alvó,
szól közbe Indián. De Bori csak nyújtózik egyet, és feje fölé tartott
karral szundít tovább.
Egymást átkarolva állunk az ágyánál, csodáljuk. Olyanok
lehetünk, mint egy gólyahíres képeslap, plusz még a hó is hullik.
Rém giccses. De a miénk.
– És most? – kérdezi az apja. – Mi lesz?
– Szépen betakargatjuk.
– És aztán?
– Megvárjuk, míg felnő.

Pontosan így is érzem, míg figyelem az ablakon túl a mesebeli

hóesést, és élvezem a csendet.
Gyerek kihordva, megszülve: küldetés teljesítve.
Mondom is Indiánnak, most mitévők legyünk? Semmi dolgunk.
Megnézünk egy filmet?
– Pattogtatok neked kukoricát. Megérdemled.
 Gyermek horpaszt a saját ágyában, a saját szobájában, a
férjemmel bekuckózunk a kanapéra. Újra ura vagyok a testemnek.
Meg tudok fordulni, kapok levegőt, szabad vagyok!
Még a film főcímzenéje sem fut végig, már alszom is.
Éjjel Bori felébreszt, megszoptatom, visszaalszik. Ezt hárommal
szorozzuk. Az úgynevezett nappal ugyanez: felébred,
megszoptatom, pelenkacsere, séta fel, séta alá, megszoptatom, pelus,
alszik, és kezdődik minden elölről.
Közben felhívom anyámat, Marcsit, aztán PirkóVikit, lubickolok a
szeretetükben. Lujzinak is írok e-mailt, tudatom vele az örömhírt.
Épp olyan hangulatom van, mint karácsonykor: a kisded
érkezése. Várom, hogy szamarak és kisborjak csodálkozzanak be az
ablakon, várom a három királyokat is. Ha ez ilyen békés és derűs
lesz, akkor igaza van azoknak a filmeknek és könyveknek, amelyek
púderillatú harmóniának írják le a csecsemőgondozást.

Itt van a nemulass

A harmadik otthon töltött estén, alkonyodik, Bori nyűgösködni

kezd: rendben, cici, értem, drágám. Kicsit megnyugszik, de amint
leteszem, ordít. Aztán már hiába tartjuk a karunkban, akkor is ordít.
Ordítása úgy áll bele az agyunkba, mint egy kisbalta.
Átlag ötkor-hatkor kezdi, és hajnalig bírja. Akkor a kimerültségtől
alszik egyhuzamban 2-3 órát. Én spéciéi tizenkettőt tudnék, de kelek
vele.
Majd kezdjük elölről, de míg akad némi természetes fény, a
gyermek féken tartja magában a bébidémont. Amint közelít az
alkony, ordítás indul.
 A harmadik alig alvással töltött éjszaka után sírógörcsöt kapok.
Könyörgök a férjemnek: keljen fel ő a gyermekhez, csak egypár órát
hadd aludjak egyvégtében.
– De rajtam nincs cici – hebegi, és látom, hogy halványzöldre vált
a rémülettől –, akkor mit kezdjek vele?
És én? Jézusom, hol a használati utasítás, hol az off gomb?
– Nyugi, csak tedd a melledre – javasolja PirkóViki.
– De csak háromóránként! – int anyám. – Különben fájni fog a
hasa. Te például épp olyan voltál, mint egy svájci óra, tudtam, hogy
huss, elröppent három óra, addig nem sírtál.
Ugyanezt mondja a gyerekgyógyász is, a három órát, a
szakkönyvek egyik részével összhangban. A másik része az igény
szerinti szoptatás mellett érvel.
Kezdem kapiskálni, hogy bármilyen kérdés is merüljön fel a
gyermek gondozásával kapcsolatban, ugyanarra a kérdésre
homlokegyenest eltérő válaszokat fogok kapni. Sőt: MINDENKI
jobban tudja nálam. Plusz mindenki, a férjem is, ugyanazt
ismételgeti: hallgass az ösztöneidre.
Az ösztöneimre?
– Akkor fogd a gyereket – mondom a férjemnek –, legyetek jól.
Állítólag a kisded egyik végét nedvesen, a másikat szárazon kell
tartani, ennyi a titok.
– Hová készülsz?
– A kedvenc Karib-tengeri szigeteim egyikére. Sajnos nem
mondhatom meg, melyikre.
– De miért?
– Mert az ösztöneimre hallgatok. Amint leérettségizik a gyermek,
visszajövök, addig remélem, ki is pihenem ezt a menetet.
 Elképesztő ereje van Bori hangjának. Ha kiereszti, nem is kisbalta:
egyenesen olyan, mintha árammal csapatnának, a kettőhúsz rázza az
agyamat. Honnan kél ez a hang, hogyan lehet ilyen erőteljes?
Ha ott és akkor valaki megmondja nekem, hogy az
elkövetkezendő egy évben mást sem fogok tenni, csak Borit ringatni,
rugózni térdből ölemben a súlyban egyre gyarapodó babával,
Sétálni, járkálni a lakásban, valószínűleg fogom a kis bőröndömet és
menekülőre fogom. De mindennap reménykedik az ember, hogy a
következő egy kicsit könnyebb lesz. Ugye?
Ó, hát hogyne.

Nincs másik a nap alatt

Csakhogy nincsen másnap. Mindig aznap van. A nappalt az

éjszakától mindössze a villanykapcsoló állása választja el.
Végigtolom a napot Borival, ha sikerül elaltatnom délelőtt, van
esély lezuhanyoznom, nyugiban ülni a klotyón, és akár feltenni egy
levest is. De a kialvatlanságtól annyira szédülök, émelygek és
rosszul látok, hogy képtelen vagyok koncentrálni, végiggondolni
bármit.
Az úgynevezett délután pontosan ugyanolyan, mint a délelőtt,
csak egyre kimerültebb vagyok. Két hete született Bori, de még nem
jutottam ki a lakásból. Indián nógat, sétáljak el a boltig. Tekintsem
meg a külvilágot. A látszat ellenére nem szűnt meg.
Mindennap úgy kelek, hogy ma! Sikerülni fog! Elhagyom a
lakást. De amint közelít a szürkület, Bori bekapcsolja a szirénákat.
Képtelen vagyok magára hagyni a férjemet az üvöltő gyerekkel.
Vagy legalábbis ezzel mentegetem magam, amiért nem tudok
kilépni a lakásból. A gyermek csupán két dologtól nyugszik meg:
 a: ha lóghat a mellemen;
b: ha karunkban tartva térdből rugózunk vele.
Vásárolunk egy hatalmas gimnasztikái labdát, és felváltva
rugózunk rajta Indiánnal.
Kétségbeesve kérdezem a gyerekorvost, a védőnőt, a Jóistent, de
mindenki megnyugtat: ilyen egy hasfájós baba. Mindenki ajánl
valami csodaszert is, mindent kipróbálunk. Hiába. Kétségbeesve
olvasom a kismamáknak szóló szakkönyveket, fórumokat, váltig
állítják, hogy rendszert kell vinnem a napjainkba.
Rendszert! Milyen rendszert, ember? Örülök, hogy élek, hogy két
lábon meg tudok állni, sőt, már tudok ülni is. Felszívódtak a
varratok a gátamon, a törött farokcsontom sem sajog már annyira.
Fél fenékkel ülök le enni is, készen arra, hogy bármikor felpattanjak.
Vagy karomban Borival sétálok, pakolászok, megpróbálok betenni
egy mosást, berámolni a mosogatógépbe, teregetni. Van egy kis
előnyöm, egyelőre nem kell cikkeket írnom, előre leadtam több
adagot. Szerencsére, mert annyi agytevékenységem sincsen, mint
egy vakondnak.
– Porszívó? – kérdezi PirkóViki.
– Mi van vele?
– Kipróbáltátok már Borin?
– Borin?! – sápadok le.
– Nem úgy, nyugi – röhög fel Viki. – Nálunk egy darabig bevált,
hogy bekapcsolom a porszívót, attól varázsütésre elhallgatott Piri,
sőt, el is aludt. Aztán leégett a porszívó motorja. A férjem szerint
nem rendeltetésszerűen használtam. Akkor átálltunk a vízforralóra.
Egy darabig működött.
 Próbálkozunk mindketten a férjemmel. Szerencsések vagyunk,
mert neki csak hetente kétszer-háromszor kell bemennie dolgozni a
városba, a többi napon vállt vállnak vetve nyomjuk a soha véget
nem érő műszakot. Ennek eredményeképpen mindketten
hullafáradtak vagyunk.
Ám amikor Bori megkegyelmez nekünk és elalszik,
elragadtatottan bámuljuk, és nem szűnünk csodálkozni.
Hogyan tudtunk ilyen tökéleteset alkotni mi ketten, tökéletlenek?

Kismama mint szövetségi ügynök

Egészen meglepő fordulat hoz – hangyafasznyi – rendszert az

életünkbe.
Indián egy démoni estén, mikor Bori felvisít, felveti, nézzünk
sorozatot Borival. Készítenek sorozatot csecsemőknek is? Nem,
felnőtteknek szól: 24 óra. Ó, legalább emlékeztet rá, hogy nem is
olyan rég még 24 órából állt egy napom.
Elkezdődik a házi cinefeszt, a Jack Bájer-napok. Jack Bauer egy
akcióhős, szövetségi ügynök, aki napi 24 órában mást sem tesz, csak
hol elnökgyilkosságtól, hol terrortámadástól védi meg az Egyesült
Államokat. Rögvest felfedezem a párhuzamot: kettőnk hivatása egy
és ugyanaz. A kismamáknak – és persze kispapáknak – ugyanilyen
kitartással és halált megvető bátorsággal kell helytállniuk a
szarviharban.
Ha én lennék a terrorelhárítás HR-ese, kizárólag kisgyermekes
szülőket alkalmaznék, mert ugyanaz kell a két munkakörhöz:
emberfeletti kitartás, olimpikonokat megszégyenítő állóképesség és
a 24 órás munkanap kimaxolása alvás nélkül.
 Minél több gyerek van egy háztartásban, annál biztosabb, hogy a
szülők – vagy az anyák – fél kézzel tudnak elhárítani atomcsapást,
természeti katasztrófát, terrortámadást. Míg másik kezükkel
pelenkáznak, lázt csillapítanak, álomba ringatnak, pempősítenek,
felnevelnek.
A sorozat hatására két valóságsíkon kezdjük élni
hétköznapjainkat: egyik a külvárosi lakásunkban zajlik, a másik Los
Angelesben, a Terrorelhárító Egység (CTU) high-tech
főhadiszállásán.
Amint közelít a szürkület, és Bori ordításra nyitja formás,
cseresznyepiros ajkait, a férjem már fut is, és teszi be a lejátszóba a
DVD-t. Mivel a sorozat minden epizódja 24 óra történetét meséli el,
ráadásul 3-4 percenként kiírják a képernyőre, hogy hány óra hány
perc van éppen, olyan illúziónk támad, mintha visszakapnánk
valamicskét a veszni tűnő időnkből.
Régen egyáltalán nem néztem sorozatokat. Mindig is
izgalmasabbnak találtam a való élet jeleneteit. Most azonban a
bulikirálynőt leváltotta a gépesített anyakatona.
Gimis lehettem, amikor egy ősszel elvittek minket szüretelni: egy
héten át a gyönyörű szabolcsi almáskertekben szedtük össze a hét
határban illatozó termést. A ködbe vesző nyírségi hajnal már az
almásban talált minket. Mire kisütött a nap, már úgy untam az
egyhangú munkát, ahogy egy hód unhatja a fatörzs rágását.
Első szerelmem megjegyezte, hogy aggódik. Úgy látja, a
monotóniatűrésem a nullával egyenlő. Márpedig ebben az esetben
kapcsolatunk halálra van ítélve, jelentette ki, mert egy hosszú távú
párkapcsolatban a monotónia dominál.
 Valóban nehezen viselem. A bezártsággal pedig egyenesen ki
lehet kergetni a világból.
Márpedig az újszülöttnek úgy kell az egyhangúság, mint egy
korty anyatej. Ebben sajnos kivétel nélkül minden szakirodalom
egyetért. Számára ez jelenti a biztonságot, a boldogságot. Boriban fel
sem merül délután négykor, hogy na, miután egész nap kettesben
szopiztunk anyával, milyen klassz lenne kimozdulni!
– Ugyan, drágám – mondja anyám a telefonba –, mindent meg
lehet szokni, a monotóniát is.
– Persze, mindent – nyugtázom. – Például azt is, hogy százas
szögekkel kivert ágyon alszik az ember. A magam részéről inkább
választanám azt, mint az ingerszegénységet.
– Katikám, még pár napig vidéken vagyok, és jövök. Szépen
kimozdultok Ivánnal, jó?
Anyám három hete ezt a pár napot emlegeti. Nem tudom, hol,
kivel van, mivel nem mondja, nem is akarok rákérdezni. Majd csak
ideér.
Semmi olyat nem csinálok napszámra, lassan hétszámra, ami akár
nyomokban emlékeztetne a régi – értsd, három héttel ezelőtti –
életemre.
Mintha a köldökzsinórral együtt a külvilággal való kapcsolatomat
is elvágták volna, nyissz. Annyira összefolynak a napok, hogy
egyszer csak valóban tehenek és csacsik néznek be a nappali
ablakán, hátukon három királyok ülnek.
Te szentséges, csendes éj, elfelejtettük a karácsonyt!
– Éppen mi! – mondom Indiánnak. Első együtt töltött
karácsonyunk során derült ki, hogy közel 30 évesen élete első
karácsonyfáját állítottuk közösen: ezzel a „kinek volt
traumatikusabb gyerekkora?” kérdéskörben Indián el is vitte a
pálmát.
Ő is a fejéhez kap hát, elrohan egy útszéli fenyőlerakathoz, és
diadallal tér haza: fél méteres csenevész fácskával, a legkisebbel, a
legcsúnyábbal, amit senki sem akart.
Ahogy a mesében a rút kiskacsa méltóságteljes hattyúvá, a
fenyőkóró úgy lényegül át a sebtiben ráaggatott színpompás
gömböktől a lakás ékévé. Első, hármasban töltött szentesténk
megilletődött tanújává: állunk előtte Indiánnal, egymást átölelve, a
karomban Borival.
– Ez nagyon kerek lett – mondja nekem a férjem –, köszönöm,
Katám.
Nem a fácskára gondol, tudom.
Nincs ünnepi ebéd, se vacsora, csak pár rövidke telefonhívás,
boldog karácsonyt kívánunk egymásnak anyámmal, az öcsémékkel.
Majd bepótoljuk valamikor januárban, mondják.
Elhűlök, amikor ráébredek: eddig mindig nálunk voltak a családi
karácsonyok, most pedig… Eszükbe sem jutunk? A tesómékat
hónapok óta nem láttam. Vajon nem is kíváncsiak Borira? Anyámat
is a kórházban láttam utoljára.
– De akkor sütött neked kókuszkockát – vigasztal a férjem. – És
hozzánk valóban megérkezett a kisded. Kell-e nála nagyobb
ajándék?

Az igazi másállapot

– Te, Viki – mondom PirkóVikinek, amikor naponta

megpróbálunk két értelmes mondatot váltani anélkül, hogy Bori
vagy Piri beleordítana –, ez a helyzet tökéletes melegágya a
depressziónak.
– Persze – mondja erre –, az a csoda, ha valaki nem így érzi.
– De te depressziós vagy? – kérdem.
– Hát, alig alszom, alig eszem, csak éjjel falok csokit, állandóan
kimerültnek érzem magam, semmihez nincs kedvem, csak aludnék,
és általában rohadt ingerült vagyok. Szerinted?
Ez a valódi másállapot, a kisgyermekes lét, ébredek rá. Csak épp
már senkit nem érdekel, eltűntél a társadalomból, tehát nem is
létezel többé. Másrészt csak az jöjjön, aki bírja. Te akartál gyereket, te
szülted, tessék, show must go on.
Viki egyszer régen azt mondta: a kismama a világ
legmagányosabb teremtése. Pláne egy világvárosban, vagy szimplán
városban. De lehet, hogy falun is, azt nem próbáltam. Különösen
segítség nélkül. Csak nem tud róla senki, mert be van zárva a négy
fal közé. Mint egy karanténba.
Emlékszem, mennyire nem értettem. Magányos? Miért nem
boldog? Hiszen annyira cukik a kisbabák! De mindenki csakis azt
akarja hallani, hogy boldog vagy! – ébredek rá.

De a férjem fényt csempész az alagútba a sorozattal: megnézünk

egyet fürdetés előtt, fürdetés után, vacsora előtt, vacsora után. Ha
Jack bírja, nekem is bírnom kell a 24 órás szolgálatot. És nem is
rettenhetek meg semmitől.
Rozi kismamatárs, akinek két héttel idősebb Benci, a kisfia,
hasonlókról számol be.
– A tököm tele van – mondja a telefonban sírós hangon –, pedig
itt van velem hol az anyám, hol az anyósom. De egyfolytában
osztják az észt, így kell szoptatni, meg úgy kell büfiztetni!
Könyörgöm, hadd csináljam már úgy, ahogy én gondolom, ahogy
szerintem jó Bencinek!
Hallom Rozi hangján, éktelenül dühös, riadtan hallgatok.
– Ráadásul folyamatosan csesztetnek, hogy menjek már sétálni
egyet, meg szaladjak el a boltba, meg vissza a nőgyógyászhoz
kontrollra. De én nem akarok sehova menni, én itthon akarok lenni a
kisbabámmal!
Megkukulok. Irigykedem, és sajnálom is magunkat. Hogy fogjuk
ezt bírni Ivánnal kettesben?
. Alig várom, hogy anyám beszálljon a buliba. De épp valahol
vidéken van, beszélünk ugyan telefonon, de még nem tudja, mikor
ér vissza.

Mitől véd ő, a nő?

A védőnő is meglátogat. A szőke hajú, hosszú szoknyát, cipzáros

kardigánt viselő, csinos, velem cirka egyidős nőről ordít, hogy
rettenetesen unja a munkáját. Alig vet egy fél pillantást Borira,
jesszus, egy újabb újszülött.
Elővesz egy formanyomtatványt, beikszeli mindenhol, hogy a
gyerek megfelelő tempóban fejlődik. Kér egy kávét, megkérdezi,
mivel foglalkozom. Felvillanyozódik, amikor elmondom, melyik
lapnak írok. Sorolni kezdi, mely rovatait imádja az újságnak,
melyeken háborodik fel rendszeresen.
– Nem tudna odahatni, kismama, hogy körültekintőbben
dolgozzák fel ezeket a témákat? – kérdi tőlem, miközben kortyolja a
kávéját.
Odahatni? – csodálkozom. Hova?
 Én csupán ide szeretnék hatni, hogy aludjon a gyerekem. És
közben én se bolonduljak meg. Próbálom visszaterelni a szót a
gyermekgondozásra. Csalódottan veszi tudomásul, hogy nem
fogunk lapszerkesztési elvekről cseverészni. A gyermek nem
alvására legyint, miközben felcihelődik a fotelből, ezzel is jelezve,
mennyire sekélyes társaságnak talál. Elmenőben azért foghegyről
odaveti: foglalja Excel-táblába, mikor mit csinál a gyerek. Hátha talál
benne rendszert, kismama, okot az alvás hiányára. Viszlát.
Köszönjük a hathatós segítséget, morogja a férjem. Marcsi
elmeséli aznap este, hogy amikor megállt a védőnő méregzöld
Suzukija a házuk előtt, ő mindig pánikszerűen lekapcsolta a
villanyokat. Kikapcsolta a zenét, és a belső, galériás kisszobában
elbújtak Zsófival. Nehogy kihallatsszon, hogy otthon vannak. Zsófi
imádta, bújócska anyával! Bár sosem tudta meg, hogy a védőnőnek
köszönheti.
– Mindig csak a frászt hozta rám az idióta kérdéseivel – mondja
Marcsi. – Mászik már a gyerek, eszik önállóan, fejből szaval
ógörögül? Úgyhogy végül nem engedtem be.
Én azonban szófogadó vagyok. A védőnői hálózat olyan
hungarikum, mint a gulyás! Sehol máshol nincs a világon. Csak tud
valamit!
Vezetni kezdek egy Excel-táblát. Adminisztrálom a gyermeket,
mikor eszik, alszik, pisil, kakái. Pár nap elteltével elemezzük a
táblázatot a férjemmel. Elhűlve állapítjuk meg, hogy Excelben látva
még ijesztőbb: fehéren-feketén ott van, hogy Bori alig alszik.
– De hát akkor fejlődik az agya, amikor alszik! – kiált fel rémülten
a férjem. – Hogy fog így fejlődni?
 – És mi lesz így a mi agyunkkal? – kérdezem, mert elkezdtek
kihullani a szavak a fejemből. Nem találom őket, és nem találom a
popsikenőcsöt, a törlőkendőt, a telefonomat, a lakáskulcsot, sőt a
zacskóból épp kivett új pelenkát sem. A rövid távú memóriámnak
lőttek.

Édes kis házi rágcsálónk

Valami mégis változik: Bori már nem ordít, hanem ahogy lopva
közelít az éj, éles, dobhártyaszaggató fejhangon füttyögni kezd.
Mintha madárnak vagy éjszakai rágcsálónak álcázná magát. A
füttyögés velőtrázó sírásba csap át, ha nem ugrálunk, táncolunk,
rugózunk vele. Ahogy sűrűsödik a sötétség, Iván meg én egyre
darabosabban mozgunk. Bori egyre élénkebbé válik. Gombszeme
akkorára tágul, mint egy kistányér, kezével és lábával egy helikopter
rotorját megszégyenítő tempóval köröz.
Éjfél felé már képes helyből felszállni. Szabadon szárnyalva
megtesz pár kört a gyerekszobában. Ügyesen kikerüli a csillárt.
Mi a kimerültségtől négykézláb állva könyörgünk neki, hogy
szálljon le.
Ha megfelelő ideig (minimum egy órát) ringatjuk, megkönyörül
rajtunk, és a karunkban szundikálást mímel. De amint nesztelen
léptekkel közeledünk vele a kiságy felé, még bele sem helyeztük,
hopp! Vígan kipattan a szeme, épp csak azt nem mondja kacagva:
vicceltem! És jön a helikopter. Rám pedig az idegroham. Mikor
harmadszorra megyek vissza és veszem fel, suttogva mondom
Ivánnak, aki a kanapén elaludt közben: azonnal vegye át a kisdedet.
Nem állok tovább jót magamért.
 Hajnali három óra, közel állok egy újabb metamorfózishoz. A
gyakran hallott „olyan ennivalóan édes ez a gyerek” mondat
kialvatlanságtól füstölgő agyamban új értelmet nyer.
Megelőzésképpen bekapok pár szem csokis kekszet.
– Aludj egy-két órát – mondja Indián. – Majd ha már nagyon
éhes, felébresztelek.
Ne! – ordítanám szívem szerint. Kegyelmezz! Nincs már erőm
lefejni a tejet, mert maga a procedúra is felér egy emberevéssel.
Kétségbeesésemben lapozgatni kezdem az állat- és
növényhatározót. A természet közelsége mindig megnyugtat.
Felfigyelek egy cuki kis állatra, a mogyorós pelére (mucardinus
avellanarius). Hatalmas szeme van, leginkább mókusra emlékeztet.
Éles, füttyögő hangon kommunikál. Rendkívül fürge, érdeklődő,
minden csínyre kapható. Éjszaka. Csakis éjszaka. Nappal alszik.

A kinnlét a tét

Ez lesz az. Megtaláltam. Csecsemőnk éjszakára mogyorós pelévé

lényegül át.
Egyszer már éltem együtt egy mogyoróspele-családdal. A
dörgicsei présház padlására cuccoltak be, és éjjelente hatalmas
ramazurit csaptak. Füttyögtek meg rohangáltak. Épp csak annyira
volt zavaró a jelenlétük, mint az ötgyermekes (mind fiú) felső
szomszéd a panelben, ahol felnőttem.
– Ki kell azokat szépen füstölni – mondta erre anno Dörgicsei
Lajos, a Helyi Illetékes, akitől fűnyírást, favágást, de akár
devizaalapú hitelt is lehetett kérni. Erre persze én sápítoztam, a
Greenpeace-t emlegettem, az állatok jogait. Lajos viszont pödört
egyet amúgy is zavarba ejtően hegyes bajszán:
 – Nekem aztán édes mindegy, mivel tölti az éjszakáit, kis-
kezicsókolom.
Ám amikor egyik éjjel arra ébredtem, hogy a pelecsalád egyik
tagja tányérszemét rám szegezve ül az ágyam végében, reggel már
hívtam is Lajost, vessen véget az együttélésünknek.
Most azonban nem hívhatjuk Lajost. A csecsemőnk itt lakik
velünk. Mégsem kérhetjük, hogy legyen szíves szállodába menni
aludni. Ott füttyögjön, ha mer!
Talán Bori úgy döntött, hogy folyamatosan mozgásban tart
minket. Mint egy különösen elhivatott személyi edző.
Egyszer voltam step aerobicon, egy irgalmat hírből sem ismerő,
szálkás combú szőke dromedár megállás nélkül ordított, még, még
magasabbra a lábat, emeld a térded, nincs megállás!
Csak ugye az ember egy ilyet végigcsinál, még tán mosolyogva
meg is köszöni: ó, igazán jólesett ez a kis mozgás! De közben tudja,
hogy a büdös életben többé be nem teszi ide a lábát.

Találka a külvilággal

– Tedd ki – mondja a férjem, amikor előhozakodom a pele-

elmélettel. – Tedd ki végre a lábad a lakásból, különben be fogsz
dilizni.
Összeszedem magam, és felépítem a projektet. Több mint három
hét bentiét után a kintlét valódi tét. Borinak bekészítek mindent,
amire szüksége lehet: váltás ruha, pótcumi, cumisüvegbe víz, ha
megszomjazna, és én, ugye, nem vagyok kéznél mint forrás.
Ezenkívül listát írok Indiánnak, hogy milyen helyzetben mit kell
tennie. Biztos, ami biztos, földrengésre, cunamira is kitérek benne.
 – Megkérdezhetem, mégis hány napra készülsz elmenni? –
kérdezi nem is leplezett ingerültséggel.
Indián akkor is mindig kifogástalanul udvarias marad, ha
ingerült. Éktelen dühéről csupán az árulkodik, hogy ilyenkor egy
különösen hidegvérű angol komornyikot is túlszárnyaló
szabatossággal fogalmaz: parancsolj, kérlek alássan. Feltétlen, kérlek,
azt is megoldom.
Ez különösen irritáló tud lenni, ha jómagam is ingerült vagyok.
Márpedig ha kialvatlan vagyok, alapból ingerült vagyok, és ő is az.
Mint két kicsi mágnes, csatt.
– Nincs okod aggodalomra, Kata. Tudom, mikor mit kell csinálni
a gyerekkel.
– Jó, jó, csak… – Majdnem sírok. – Biztos a hormonok. Ne
haragudj.
A kisbolt tíz perc sétányira van, mondjuk, ott töltök tíz percet,
vissza tíz, számolom ki, akkor fél óra alatt megjárom.
– Kata, szánhatsz rá akár egy órát is, jól megleszünk – nyugtat
Indián.
Felöltözöm, soha ilyen gonddal nem készültem még a sarki
kisboltba, csinos szoknyát veszek, vastag harisnyát, vastag pulcsit.
Húzom az időt. Nem találom a sálam, a télikabátom, a sapkám. Nem
találom az önállóságom, amivel kimerészkedem a kinti világba. Még
nem használtam őket ezen a télen.
– Úgy érzem, nem állok erre készen – mondom Indiánnak, és
megpróbálom leplezni, hogy potyogni kezdenek a könnyeim.
– Indulj – mordul rám, és szabályosan kitol az ajtón, karjában a
Buddha-elégedettséggel heverő Borival. – Most. Jó lesz.
 Az utcán, akár egy újszülöttnek, nekem is minden új. Mióta ilyen
sárga ez a villamos? Mióta jár ennyi autó? Pláne ennyi ember? Hová
sietnek? Igyekszem úgy tenni, mintha nem lenni ufó, lenni homo
sapiens, csak kicsit hospitalizálódni. Ez a neve annak, hogy a négy
fal között bezárva, hiába szenvedek az elszigeteltségtől,
biztonságosabbnak érzem a létet. A járdán botorkálok, nem érzem
stabilnak a lépteimet.
De aztán megbabonáz a jó öreg külvárosi kisbolt. Kínálata
nyolcvanas évekbeli, falusi vegyesboltét idézi. A kínai papucstól
kezdve a napelemes tojásfőző órán át az úszószemüvegig,
felvágottig, zsemléig mindent lehet kapni benne.
Bele is feledkezem a böngészésbe. Ismerős hang térít magamhoz:
gyereksírás! Úgy nézek körbe, mint akit rajtakaptak. Bármerre
sasolok, nem látok gyereket. Sőt, a két eladón kívül felnőttet sem. A
gyereksírás elhalkul, de még mindig hallani. Vélem.
Nem merem megkérdezni az eladótól, hogy ő is hallja-e.
Komótosan ragasztgatja az árcímkéket. A pénztáros keresztrejtvényt
fejt. Csak én hallom?
Nyomban felhívom PirkóVikit, nem veszi fel. Altatom Pirit,
később, írja SMS-ben. Hívom Marcsit. Megnyugtat, sőt gratulál.
– Végre kimozdultál! Teljesen normális, hogy gyereksírást
hallasz. Az idegeid tropára mentek. Pár év csupán, és ilyen
tempóban eljuthatsz, mondjuk, a… szupermarketig. Onnan már csak
egy ugrás az űrutazás.
A szupermarket fél óra autóútra van tőlünk.
– De neked volt ilyen, Marcsi?
– Nekem segítségem volt, Kata. Sok. És Zsófi aludt, az első
perctől. Plusz az első hetekben vagy a nővérem, vagy az apám, vagy
az anyám, de mindig ott volt velem valaki. Az agyamra is mentek.
– Nekem is ott van Iván.
– Csakhogy ő ugyanolyan kimerült, mint te. Mi van anyáddal?
– Még mindig valahol vidéken.
– Nagy segítség lesz, ha beszáll, meglátod. No para, kitartás.
Koncentrálj a kínálatra, a kis szutykosban vagy?
– Aha.
– Lepd meg magad valamivel!
Igyekszem meglepetést találni és nem tudomást venni a fel-
felhangzó gyereksírásról. De mintha a szél hozná-vinné a hangot.
– Nahát, csak nem? – szólít meg valaki. Vagy ezt is csak
hallucinálom? Nem fordulok hátra a hangra.
– Kata, te vagy az?
Nem tágít, nem hallucinálok.

Megasszonyosodtál, puff neked

Vera áll ott, egy réges-régi újságírókollégám, errefelé laknak,

várandósán is összefutottam vele párszor.
Mint mindig, most is tipp-topp, még így télvíz idején is, sötétkék
szövetkabátját fázósan húzza össze magán, nejlon-harisnyás, karcsú
lábát ceruzaszoknya fedi.
– Kata, nahát, de jól nézel ki! – mondja, én pedig
megkönnyebbülve rámosolygok. De sajnos folytatja: – Hogy
megasszonyosodtál!
Nyilván látja rajtam, hogy lesápadok. Ismer valaki nőt, aki örül
ennek a jelzőnek? Én nem. Meg voltam győződve róla, hogy tök jól
nézek ki, alig híztam a terhességem során, és ha híztam volna is… Ki
nem szarja le?
 Vera zavarba jön, igyekszik menteni a helyzetet, keresi a
szavakat, és, hogy kapná be, meg is találja:
– De nagyon jól áll ez a pár kiló plusz!
Ilyen lehet, amikor valakinek levágják a fejét, de a biztonság
kedvéért még le is kevernek neki két nagy pofont. Csak bámulok
Verára, végül is mondhatta volna úgy is, hogy Jézusom, miért
hordasz a melled helyén két embertelen nagy bukósisakot? A
valagad helyén meg kuffert?
Remélem, hamarosan törvénybe iktatják, hogy ilyen és ehhez
hasonló megjegyzéseket tilos tenni kismamáknak, kispapáknak,
nagypapáknak, nagymamáknak, bárkinek. Különben pénzbírság.
(Ha nem futja rá, akkor lecsapják a fejét.)
Például így:
– Nahát, milyen jól nézel ki, felszedtél/leadtál egypár kilót?
– Igen, meghíztam/lefogytam. De nem csupán kövér/sovány
lettem. Hanem kegyetlen is! Kétszázezer forint helyszíni bírság, vagy
csekken kétmillió. Melyiket választod?
De csak annyit tudok kinyögni:
– Vera, alig négy hete szültem. Örülök, hogy élek. És él a lányom
is.
Most rajta az elsápadás sora. Elfelejthette, hogy nagy volt a
hasam. Vagy akkor is csak azt hitte, dagadt vagyok?
– Ó, fantasztikus! Kislány! Gratulálok, és minden rendben vele is?
– Bólintok. – Akkor sok örömet a babázáshoz!
És fürgén, kosarát hátrahagyva távozik. A düh azonban
csodálatosan elűzi az agyamról a ködöt, mint felkelő nap őszi
reggelen a Balatonon megülő párát.
 Vajon valaha eljutok még szerelmetes Dörgicsémre? Vagy örökre
a télben, a négy fal közé ragadtam, egy füttyögő csecsemővel és
ingerültségét udvariasságával leplező férjjel? Lever a víz, gyors
megoldás kell. Határozott léptekkel az édességekhez indulok, és
veszek két csomag csokis kekszet. Majd a kosárba teszek még egyet,
arra az esetre, ha hosszabb ideig mégsem jutnék ki újra a lakásból. És
persze tejet, zsemlét, a rend kedvéért.
Csak a hazafelé úton bizonytalanodom el: fogyókúráznom kéne?
Kell egy frászt. Szoptatok, könyörgöm. A testemből adok enni.
Életben tartok egy kisbabát. Bár elképzelhető, hogy egy éjszaka
leforgása alatt betolni egy csomag Pilótát, plusz ráküldeni pár
csokiparányt kicsit túlzás.
Ha őszinte akarok lenni magammal…
De kurvára nem akarok! – sikítja bennem egy aranyos kis
hangocska. Rutinból lenyomom, ahogy a vekkert szokás.
Mintha kissé megváltozott volna az édességhez való viszonyom.
Vad sóvárgást, sőt néha egyenesen olyan elemi vágyat érzek egy
szem csokis keksz, egy csokiparány iránt, mint régen… Atyaég, még
kimondani is rettenetes. Mint régen a szex iránt!
Persze ez csak azért alakult így, mert nem vagyok szokva a
csecsemőgondozással járó kőkemény fizikai munkához. Mindig is
elkényeztetett értelmiségi voltam, kenyeret a fejemmel kerestem.
Pakoltam volna vagont, lettem volna mosónő, most bezzeg bírnám.
Éjjel kettő vagy hajnal négy körül úgy érzem magam, mint aki egész
nap krampácsolt, autópályát aszfaltozott.
Élve képes lennék felfalni egy vadkant. De előtte mégis
széttépném a két kezemmel. Elképzelem, hogy amint letudom tenni
Borit, utolsó erőmmel elvonszolom magam a konyhaszekrényig.
Feltépem az ajtaját, kirántom belőle a kekszet, a fogammal tépem le
róla a nejlont. Ahogy huszonévesen a pasiját vetkőzteti az ember,
hogy csak úgy pattannak a gombok, és a vágy vad szárnyán
röppennek szerteszét a szobában.

Megőrülünk-e?

Ballagok hazafelé, és rájövök: nem csupán az energiapótlás,

hanem a dühöm miatt is falok kekszet. Világéletemben pocsék alvó
voltam, ha egyszer végre elalszom, baromi dühös leszek, ha
felébresztenek. És most az ébresztés csupán a kezdete egy ki tudja,
milyen hosszú éjszakai műszaknak Borival.
Ha nem ennék csokis kekszet, felrobbannék, mint egy elavult
szovjet műhold, és millió darabban keringenék űrszemét formájában
az univerzumban.
Nem tudtam, hogy ilyen nehezen fogom bírni – a bezártságot, az
alvás hiányát, az ingerszegénységet, a felelősséget. Azt, hogy semmi
sem olyan az életemben, mint négy hete volt.
Kivéve Indiánt. Bár ő sem teljesen olyan, mint volt. Sokkal
udvariasabb. Vagyis ingerült.
– Természetesen, ahogy szeretnéd, máris megoldom, parancsolj –
feleli, ha megkérem valamire.
És persze állandóan megkérem valamire. Tudnád tartani Borit,
ideadnád a popsikenőcsöt, lécei, hozz tiszta pelenkát, adj egy tiszta
törülközőt, megkeresnéd a cumiját? És így tovább, a végkimerülésig.
Ettől a „parancsolj”-tól viszont sikítás kerülget. Kérem, hogy csak
ezt ne, ne így, és máris feszültek vagyunk mindketten.
– Mi bajod van, csak udvarias akarok lenni! – sziszegi fojtott
dühvel.
 Mióta apa lett, egyre ritkábban szólítom romantikus nevén –
Indián –, inkább a keresztségben kapott Ivánt használom. Új szülői
munkakörünkkel együtt a romantikát is kidobjuk az életünkből,
mint léghajóból a felesleges ballasztot?

Jézusom, vajon eljön az a pont, amikor apának és anyának

szólítjuk majd egymást, mintha kizárólag szülőpáros lennénk?
És hiába érzek máshoz nem fogható boldogságot, amikor látom,
ahogy Bori elpilled a karjában, ahogy lapátkezével óvatosan
megfogja a telefosott pelust, ahogy finoman kenegeti Bori hajlatait
olívaolajjal, kipirosodott bőrét popsikenőccsel, Hiába érzem –
életemben először megingathatatlanul –, hogy a legjobb döntést
hoztuk, amikor családot alapítottunk. Az érzelmi skála másik végén,
bármilyen nehéz bevallani, a veszteség is ott figyel. Teret kér. Mit
kér, követel. Már nem vagyok a magam ura.
Fel s alá száguldók az érzelmi hullámvasúton. Csak akkor tudok
felnőtt módjára megkapaszkodni, ha kialszom magam. De mivel ez
szinte sohasem történik meg, marad a hullámvas utazás. És
mindezekért, igen, a hab a tortán, az a ponton: még bűntudatom is
van. Mert más bezzeg biztosan jobban csinálja! Például figyelhetnék
Indián igényeire is, nem tudok róluk szinte semmit. Más bezzeg
biztosan nem rinyál.
Szerencsére PirkóViki épp elér telefonon, mielőtt elbőgöm
magam.
– Te hülye vagy – közli nemes egyszerűséggel, amikor dióhéjban
összefoglalom neki, mi mindent sikerült végiggondolnom új életem
első önálló kalandja során, hazafelé a kisboltból –, csak gondolj rám.
Kérlek. Hogy én bezzeg. Volt már olyan beszélgetésünk egyáltalán,
mióta megszületett Piri, hogy nem rinyáltam neked? Végy példát
rólam! Panaszkodj, ventilálj, csak ne dögölj bele! Nyugi, ez még nem
a vég. Csak az anyaság.

Hazaérek, Indián Borival a vállán nyit ajtót. A lakásban lágy

fények, halk dzsessz. Szíven üt, milyen jól megvoltak nélkülem,
tessék! De úgy örülök nekik, mintha egyenesen az Északi-sarkról,
egy elsodródott jégtábláról tértem volna vissza. Eufórikus
hangulatba kerülök, és – bár kissé hisztérikusan, mégis kacagva –
mesélem Indiánnak a verás epizódot. Rosszallóan csóválja a fejét.
– Nagyon csinos vagy, nyugi – mondja, és megölel.
Míg távol voltam, Bori nőtt pár centit, felugrott rá pár újabb
zsírpárnácska, megtanult deriválni, úszni, olvasni. Még épp időben
értem haza, mielőtt felcseperedett volna.
– És amúgy milyen élmény volt? – kérdezi Iván.
– Mintha elugrottam volna Kubába.
– Akkor ugorj el holnap is.
– Jó.
De inkább felhívom anyámat.
– Anya, mikor jössz hozzánk?
– Épp terveztem, hogy a héten felugróm. Mikor jó nektek?
– Bármikor – kapok utána mohón. Mit szépítsem, úgy várom,
mint a megváltót.
– De mégis.
– Éjjel kettőkor?
– Alig alszol, ugye?
– Várunk.
 Képes vagyok felporszívózni. Sőt, nekiállok húslevest főzni, mert
az a kedvence. Sőt, feltúrom az internetet egy brownie-receptért,
mert azt imádja. Indián rám néz:
– Te, Kata.
– Igen?
– Mit csinálsz?
– Várom anyámat.
– De minek porszívózol meg sütsz-főzöl? Nem segíteni jön?
Hanem vendégségbe?
Zavarba jövök, és megorrolok Indiánra.
– Egyszerűen csak rettenetesen várom, érted?
Bólogat. Nem szól többet.

Anya-lánya-unokája!

Majd’ egy hónapja nem láttam. Az ezüstrókakabátjában érkezik.

Naftalin és gyümölcsös parfüm. A haját fodrász szárította, a
szempillája sötét a szempillaspiráltól, még a szemöldöke is íves,
kiszedette. Rúzs piroslik a száján.
– De szép vagy, anya.
– Készültem – mosolyog –, tetszeni akarok a kisebbik
unokámnak.
Piros az orra és a keze a hidegtől, szorongatom, hogy
felmelegítsem, sírva, nevetve öleljük egymást. Bori érdeklődve
figyeli Iván karjából a különös anya-lánya táncot.
Anyám leteszi a csomagjait, cirka tízféle rugdalózót hozott. Liliké
küldi, az unokatesód, mondja. Majd kipakol egy kisebb bölcsinek is
elegendő játékhalmazt: babakönyv, rágóka, kendőcske, csörgők
minden színben és méretben. Anyám túlszárnyalja a három
királyokat az ajándékaival.
– Hát szia, Borika – hajol oda a lányomhoz. – Szia, te világszépe!
Itt a nagyi.
Itt a nagyi, itt a nagyi, sallala! Madarat lehet velem fogatni. Bori
érzékeli a túlcsorduló érzelmeket, figyelmesen hallgat minden
párbeszédet. Várom, hogy beleszóljon a társalgásba, olyan értő
tekintettel néz minket.
– Tudja – mondom anyámnak –, tuti tudja.
– Mit?
– Hát hogy te vagy nekem az, aki neki én.
Itt vagyunk együtt, három női generáció. Anya! Megcsináltuk,
anya!
– Nem gondoltam, hogy megérem – mondja anyám, és már
potyognak is a könnyei. Egyenesen bele a húslevesbe.
– Anya, ne sírj, így is elsóztam. Meg én is mindjárt sírok.
És akkor Bori is rákezd.
Miután megesszük az ebédet, megszoptatom. Anyám kipirul a
lámpaláztól, percekig rendezgeti a vállán a pelenkát, majd nagy
levegőt vesz:
– Add ide. Katikám, hadd büfiztessem én!
Leülök a kanapéra, és csak nézem, amint arcán földöntúli
mosollyal, vállán az unokájával büszkén fel-le sétál a nappaliban.
Apám ugrik be, amikor először találkozott tesómék Lilijével:
sosem láttam annyi érzelmet az arcán. Bár látnád Borit, apa. Talán
büszke lennél rám.
És anyám jön. Másnap, harmadnap is. Főz. Végre úgy eszem,
hogy rendesen ülök a széken, nem pattanok fel percenként.
 – Te csak egyél nyugodtan, kislányom, majd én felveszem
Borikát.
Végre alszom. Anyám meggyőz, hogy feküdjek le délután,
aludjak egy jót. Nem könnyű elengedni az irányítást. Anyámnak is
listát írok, mindent a keze ügyébe készítek, olyan komplex pakkot,
mintha ők készülnének elutazni.
Katikám, felneveltem két gyereket, nyugi, tűnés aludni. Szót
fogadok. Az ágyban forgolódok, fülelek, de semmi. Bori nem sír,
nem toporzékol. Lassan, de álomba merülök. Megváltás. Csak ez a
szó visszhangzik a fejemben, mikor felébredek, és már sötét van, én
pedig kipihent vagyok.
Beugrik, hogy a traumára az egyik legjobb gyógyszer az alvás.
Ebből jut a legkevesebb a nőknek a szülés után. Döbbenten fedezem
fel, hogy minimum egy dioptriát javult a látásom: mint amikor egy
vihar, fergeteges eső kipucolja a városból a szmogot, és mindennek
élesebbé válnak a kontúrjai, messzebbre nyújtózik a láthatár. Élesen
látok. Egy teljes hónap után úgy érzem, újra tudok rendesen
gondolkodni. Nem csupán sűrű köd gomolyog az agyam helyén.

A felnőtt nő jelentkezik!

Szükségem is van rá, mármint az agyamra, mert felhív Marianne,

a főszerk: miután megfutjuk a kötelező, eksztatikus köröket –
úristen, de cuki a fotón, hogy te milyen ügyes vagy –, kiböki: várja
nagyon az újabb cikkeket, mivel mikorra tudok elkészülni.
Fontosnak és felnőtt, dolgozó nőnek érzem magam. Tizenkilenc
évesen kezdtem dolgozni. Azóta soha nem fordult elő, hogy ne
lenne magam kereste pénz a számlámon. Magabiztosságot ad.
Mintha visszaszerezném a hatalmat az életem legalább egy része
felett.
Mondom is Rozinak egy futó telefonbeszélgetésünk alkalmával:
képzeld, így egész más. Anyám mint felmentő sereg, itt! Végre össze
tudtam kapni magam, már egy cikket is leadtam.
– Miről szól? – kérdez rá Rozi.
– A nők időszegénységéről. Hogy mindig csak futunk magunk
után, tüzet oltunk, végtelenített feladatlistát húzunk magunk után,
amely pedig öl, butít, boldogtalanná tesz.
– Gőzöm sincs, miről beszélsz – röhög Rozi –, nekem mindenre
van időm. Nagyon menő vagy, hogy cikket írsz! Én meghalnék, ha
most dolgoznom kéne. Azt sem tudom, milyen nap van.
– Mindig ugyanaz – felelem –, de újra tudok gondolkodni, Rozi!
– De jó neked, basszus – morogja Rozi. – Én ma vesztem össze az
anyósommal, de előtte még összevesztem a férjemmel is. Már nem
keltem fel hiába. Megkértem, legyen szíves, mondja már meg az
édesanyjának, hogy ideje kicsit hazamennie pihenni. Tudod,
Nyíregyházán lakik, ha jön, akkor marad is, nyilván nem ingázhat.
De szeretnénk végre hármasban lenni. Vagy legalábbis én szeretnék,
mintha Karesznek nem lenne erre igénye, felőle simán beköltözhetne
hozzánk az anyósom. Nagyon hálás vagyok a segítségért, naná. De
úgy érzem, nincs otthonom, nem vagyok úrnője a házamnak, ha itt
van már egy hete. Erre a férjem tök kiakadt, hogy milyen hálátlan
vagyok. Az anyukája mindent megtesz értünk. Persze, de nem erről
van szó! Aztán a mama úgy megsértődött, hogy sebbel-lobbal
összepakolt, és felült a legelső vonatra, meg sem állt Nyíregyig.
Úgyhogy most valóban hálátlan dögnek érzem magam – sorolja Rozi
egy szuszra.
 – Nem vagy az – nyugtatom –, teljesen normális, hogy nem
akarsz napokig együtt lenni az anyósoddal.
– Hát a férjem szerint nem az. Csakhogy neki nincs ennél
kényelmesebb! A mamája mindent megcsinál, amit akár ő is meg
tudna. Ha itt van az anyósom, Karesz fel sem veszi Bencit. Egy
pelenkát ki nem cserél. Mindent az anyjára hagy. De én nem az
anyósomhoz mentem feleségül!
Huh, gondolom, hogy ez milyen őrülten bonyolult játszma!

Kisdednézőben a nagycsalád

Annyira össze tudom szedni magam, hogy felvetem a férjemnek:

végre hívjuk meg az öcséméket is. Ideje látniuk az új kecónkat, az új
gyerekünket. Ideje összebarátkoznia a két kiscsajnak.
– Persze – bólogat Indián –, csak ne csinálj sátras lagzit, kérlek.
Alig egy hónapja szültél, kíméld magad, jó? És persze engem.
Jó. A családom jön, ember, a családom! De nem szólok, így
csupán háromkilónyi csirkemellet panírozok be, mindössze három
kiló krumpliból készítek krumplipürét, a tesóm kedvencét. És
egyszerű, kakaós kevert sütit pattintok össze, gyerekkorunk
favoritját. Ez utóbbit három óra leforgása alatt, mert Borinak épp fáj
a hasa. Vagy a tomboló szél miatt rossz a kedve, és folyamatosan a
karomban kell tartanom. Indián a belvárosban dolgozik, csak este
érkezik. Kettesben vagyunk a kislányommal, anyám is otthon pihen.
Egész nap, mint egy betépett kanári, trillázok Borinak, képzeld,
jön a nagybátyád, jön a nagynénéd, a nagyid és az unokatesód! A
családunk, Borikám!
Már majdnem éjfél van, mire végzek, másnap már csak a húst kell
kisütni. De még lecserélem az abroszt, ami csupa
 folt, új, ünnepi térítőre.
Indiánra is átragad a lelkesedésem. Másnap reggel elszalad á
sarki vegyesboltba lufiért: egy tucatot fújunk fel.
Hálás vagyok a férjemnek, amiért képes maradéktalanul velem
örülni. Mert a derű mellett látom a tekintetében a bujkáló,
gondosan titkolt szomorúságot: az én családom épp
örömünnepre készül, melynek ő is teljes jogú része. De
megúszhatatlanul szembesíti a saját családja hiányával. Apja, anyja,
a bátyja… Fél éve őt sem látta. Szorosan magamhoz ölelem. Úgy
szeretném kárpótolni az összes elszenvedett veszteségért.
– Sajnálom – súgom neki –, sejtem, mit érzel. Bár többet tehetnék.
– Te már mindent megtettél, Kata – válaszolja, és kifényesedik a
tekintete. – Együtt hoztuk össze, amink van.

A családom ebédre érkezik. Anya ismét eszméletlenül csinos, a

hatvan az új harminc, mondom neki. Röhög, ne viccelj, Katikám,
egyrészt hatvanöt vagyok. Másrészt rosszabb napjaimon a hatvan az
új száz! De a pálmát Liliké, az unokahúgom viszi el: ahogy egy két
és fél éveshez illik, Disney-hercegnő-nek öltözött.
Már beszél. Beszél és beszél, egy pillanatra sem hagyja abba.
Mulatságos és megindító, ahogy elillan kezdeti félénksége, három és
fél perc múltán jön-megy, intézkedik, belakja a teret, a helyzetet.
Mint egy mini menő manó, királylányruhában. Borit pelenkázni
akarja, a karjába venni, megetetni. Alig további tíz perc elteltével
kijelenti:
– Anya, hazaviffük Bojit, ugye? Téged is tud cicizni.
A sógornőm nevet.
 – Jól jönne egy kis tesó – mondja, és az öcsémre szegezi tekintetét.
Megjegyzéséből lehetetlenség nem kihallani a szemrehányást.
Látom, ahogy a tesóm arca megfagy. Tüntetőén kibámul az ablakon,
el is fordítja a fejét.
Lilla is nagyon csinos, a sminkjét Lili készítette, büszkélkedik.
Lili erre elmagyarázza, hogy „aja fajnosz nem tud jendeszen
minkelni. Ha nagy leiek, minkelek”.
A tesóm királykék ingben van, remekül kiemeli széles vállát és
emblematikus, világoskék szemét, amely miatt minden óvónő és
tanítónő bolondult érte már gyerekkorunkban is. És természetesen
örökölte a kislánya is, akárcsak szőke haját, nyúlánk termetét.

Versenyagár rokonok

Azt azonban nem tudom nem észrevenni, hogy Lilla is, a tesóm is
olyan sovány, mint két versenyagár. Mit művelnek ezek?
– Ti nem esztek rendesen? – kérdezek rá meggondolatlanul. Lilla
összerándul, a tesóm fáradtan legyint.
– A sok meló. A kurva stressz – mondja.
– Te döntöttél úgy, hogy ennyit dolgozol – vágja rá Lilla, és látom,
ahogy düh villan a szemében –, ahelyett, hogy a családoddal lennél.
Még negyedórája sincsenek nálunk. Unásig ismert kottából
játszanak. Zavarba jövök, látom Indiánon is, hogy kényelmetlenül
érzi magát.
– Valakinek pénzt is kell keresni – vágja rá az öcsém.
– Kevesebből is megélnénk, és akkor… – Így Lilla.
– Ezt már ezerszer megbeszéltük, hagyjuk – emeli fel a hangját a
tesóm, talán nem is hallottam még ilyen agresszívnak.
 Anyám szabályosan közéjük veti magát. Úgy tűnik, neki is van
benne rutinja:
– Gyerekek, hol vannak a meglepik, amiket Borikának hoztunk?
– Mama bepakojta a szusszaimat – szól bele nagy komolyan Liliké
–, úgyisz újat hozott a Jézuszka. Cak a kockászfüjű majadt. Meg az
ajvószmajmim meg a pisijősz baba.
És miért csak ők? – kérdezném rutinból, de anyám már ott is
terem a magyarázattal:
– Lomtalanítottunk, ugye, Lilikém? Hogy elférjünk. És hogy
Borika örüljön az örökölt ruhácskáidnak. Lilla, te tetted el ‘ őket?
– Abban a nagy IKEA-sban lesznek, úgy emlékszem.
– Akkor az autóban maradtak. Miki, leugranál érte?
A tesóm morogva, de felkászálódik a kanapéról.
– Menjek veled? – kérdezi Lilla.
A tesóm alig hallhatóan veti oda:
– Isten ments!
De ha én hallom, Lilla is hallja. Jézusom.

Béke és gasztroterror

Majd’ két éven át éltünk együtt. Igazi álompár voltak, mindig

beszélgettek. Emlékszem, amikor arra keltem vasárnap, hogy
suttogva dumálnak, nevetgélnek a konyhában: korán keltek, tojást
főztek meg szendvicseket kentek, imádtak együtt túrázni.
Úgy nőttünk fel, hogy a szüleinket szinte soha nem hallottuk
beszélgetni, pláne nem nevetgélni. Csak veszekedni. Gyors pillantást
vetek Indiánra: ez velünk nem történhet meg, ugye?
– Lilla, minden rendben? – kérdezem, amikor a tesóm kilép a
lakásból, ő pedig beáll mellém, míg a rántott húst sütöm.
 – Persze – feleli Lilla. Nem kérdezek többet. Rövid hallgatás után
halkan hozzáteszi: – A lófaszt van rendben, ismersz. Semmi nincs
rendben.
– Jaj, ne. Tehetek értetek valamit?
Csak némán megrázza a fejét. Látom, azért nem szólal meg, mert
fél, hogy elsírná magát.
– És te – szedi össze magát, még egy mosolyt is az arcára erőltet –,
te hogy bírod?
– Köszi – válaszolom. – Ha itt van anya, jól. Ha nincs, végem,
mint a botnak. Annak ellenére, hogy Ivánnal közösen nyomjuk a
műszakokat.
– Ó, de szerencsés vagy. Amúgy meg értem. Azt sem tudtam, fiú
vagyok-e, vagy lány, cirka az első évben. Ha nem lett volna velünk
ott anyám, és persze a tiétek, nem is tudom…
– És Liliké átalussza már az éjszakát?
Lilla fáradtan legyint.
– Visszamész dolgozni? Van esély a bölcsire? – kérdem.
Olyan zavarba jön, hogy belevörösödik.
– Hát, most nem tudom, mi lesz…
– Mivel? – értetlenkedem.
– Az… egésszel, úgy, ahogy van, szeretnék, de…
– Nincs hely a bölcsiben? Vagy nem vesznek vissza a melóba?
– Nem, nem erről van szó – vág közbe, én meg magamba szállók,
jaj, megint okoskodom, fogjam már be. – Nem tudom még, nem
tudom, mi lesz…
Szabályosan hebeg-habog.
Rém kényelmetlen érzésem támad. Mintha titkolna valamit.
Nagyon jól ismerjük egymást. Tudom, hogy elmondaná, ha tehetné.
 – Hagyjuk, majd máskor – mondom –, mindjárt kész a hús, ez az
utolsó adag.
Lilla hálásan bólint. Csak most veszem észre, hogy anyám ott áll a
hátunk mögött. Valószínűleg a kialvatlanság miatt vagyok egy kicsit
paranoiás. Lehet, hogy hallgatózik?
– Anya, te mit fülelsz itt? – kérdezem nevetve.
– Hagyjál már, csak azt akartam kérdezni, Lillácska, hogy
kicseréljem Lili pelusát? Azt hiszem, muszáj.
Lilla utálja, ha Lillácskának szólítják. Hallom is, ahogy a
foga között szűrve azt mondja:
– Lilla. Lilla vagyok.
Ó, jaj, a híres-nevezetes családi béke. De csak azért sem hagyom,
hogy rám telepedjen a feszültség. A tesóm két hatalmas, kék IKEA-s
szatyorral tér vissza.
– Nahát, összebútorozunk? Több hétre jöttetek? – jegyzem meg a
rengeteg motyó láttán. – Nagyon Köszi, mind gyerekcucc?
– Aha, kicsit szelektáltunk – válaszolja az öcsém, es egy
nejlonzacskóból söröket vesz elő. – Lilla, vezetsz te hazafelé? – Aztán
a választ meg sem várva rikkantja: – Ki kér még? Tesa?
Ha lelazul, így szokott szólítani. De rég hallottam! Sört nem
kérek.
– Iván, egy jó sör?
– Délelőtt?
– Délelőtt, délután, mindig jól jön, ünneplünk végre, vagy mi a
frász! – feleli az öcsém, és leveti magát a kanapéra, fehér
frottírzoknis lábát a dohányzóasztalra rakja, felpattintja a sört.
Csukott szemmel, átéléssel belekortyol, majd nyújt egy dobozt
Indián felé.
 – Na, húzzunk bele a lazulásba, bro – mondja Ivánnak.
Úgy döntök, nem nézek Lillára. De a szemem sarkából sajnos így
is látom a reakcióját: Liliké mellett térdel, valami összerakós
fajátékon dolgoznak. Felnéz a tesómra, és az arcára ülő kifejezést
nem akarom látni. Elkapom a tekintetem.
Ám végül mint mindig, minden magyar ünnepen – ez is
hungarikum, mint a védőnők! – a gyönyörűen megterített asztal és a
vele járó gasztroterror, az örök rántott hús meg a süti meghozza a
várva várt eredményt.

Megcsináltuk, tesa!

Kisimulnak az idegek, felderülnek az arcok. Persze lássuk be,

ebben döntő szerepe van az alkoholnak. Felhangzanak az első
féktelen kacajok – mint régen, ahogy szoktuk, ha együtt vagyunk. A
tesómnak visszatér a humora, Indián basszusa kontrázik rá, Lilla
felszabadultan nevet, anyám is.
Oldódik a feszültség. Talán nem is volt sosem, mondom
magamnak. A rengeteg új inger mindkét kislányt kiüti: Liliké elájul a
kiadós ebéd után. A tesóm a karjában viszi, mindenképp Borival
együtt, a saját régi kiságya mellett szeretne aludni.
Letesszük a kiságy melletti matracra, amely az én éjjeli
műszakomat szokta megkönnyíteni. Bori már szoptatás közben
elalszik, a tej kicsordul a szája sarkán. Épp csak nem hortyog, mint
egy részeg tengerész, amikor beteszem a kiságyába.
Tülekedünk a gyerekszoba ajtajában, a tesóm karja Lilla vállán, az
én vállamon Indiáné, anyám mögöttünk pipiskedik. Bámuljuk a két
tündéri lényt. A tesóm megköszörüli a torkát, rekedten szólal meg:
– Megcsináltuk, tesa. Gratula, ki gondolta volna pár évvel ezelőtt?
 A rettegés az öcsém életéért még ma is kísért néha. Anyámat
főleg. Felfedezem a tekintetében, egy félmondatában, mikor csak
annyit mond: tudod, Katikám, az öcsédnek nem könnyű.
– De már túl van rajta, anya. Erősebb, mint valaha. Felnőtt férfi.
Büszke férj és apa. És egyáltalán nem mellesleg, sikeres. Imádja a
munkáját, jól keres, megbecsülik. Te is tudód.
– Tudom, szívem, tudom én. De azért a frász, az mindig ott lesz
már bennem.
Az első, közös családi ebédünk utáni sziesztán, miközben
elégedetten heverünk, míg a lányaink horpasztanak, megértem.
Új korszak kezdődik. Mindketten szeretni képes szülővé, társsá,
felnőtt emberré váltunk, az összes traumánkkal, félelműnkkel,
hülyeségünkkel együtt. Mit cifrázzam, úgy érzem, szuperhősök
vagyunk, amiben persze Iván és Lilla is osztozik. Megtörtünk egy
átkot, egy generációkon át szabadon garázdálkodó, irtózatos családi
mintát. És nyertünk. Egymást, társat, családot.

Ha a kisöcséd is megnősül, és gyereke születik, nem marad

mentséged hajadon státuszodra. Többé aligha nevezheted magad
rendes nőnek. Bár a barátnőim rendre megnyugtattak, hülye vagy te,
Kata, semmi nem múlik ezen, nem győztek meg. A köz ítélete
erősebb volt náluk, így éreztem. Most viszont végre legszívesebben
világgá kiabálnám: ide süssetek, ezt csináljátok utánunk! Ehelyett
szó nélkül odaülök az öcsém mellé, helyet szorítok magamnak közte
és Indián között a kanapén, és átkarolom.
– Mi van, tesa? Már megint sírni fogunk? – kérdezi.
 Tudom jól, mennyire utálja az érzelgős jeleneteket, mégis szépen
megvárom, míg vonakodva, de a vállamra hajtja szőke, busa fejét.
– Igazad volt, Mikikém, megcsináltuk. Megvívtunk a sárkánnyal.
– Mind a hét kibaszott fejével – feleli halkan, de mindannyian
halljuk. A beálló csendben csak anyám menetrend szerinti szipogása
hallatszik. De őt gyorsan átöleli Lilla.
Soha életemben még olyan kereknek nem éreztem az életünket,
mint aznap.

Trainspotting anno a Tiszáin

– De mi volt az öcséddel? – kérdi Rozi kismamatárs a telefonban,

amikor eufórikus hangulatban elmesélem neki, hogy együtt
ünnepelt a családom. Rozi, érted? Végre együtt, mindannyian!
– Hogy mi volt? – sóhajtok fel. – Láttad a Trainspottingot?
– A fiatal Ewan McGregorral? Viccelsz? Kábé tizenkétszer!
– Na, az volt. Én élőben láttam, basszus, az egészet. Csak nem
Edinburghban, hanem Miskolcon, majdnem ugyanaz. Az öcsém még
emlékeztetett is Ewanre. A két hely meg… nehézipar, összeomlás,
munkanélküliség, jövő semmi, heroin, partidrogok töméntelen
mennyiségben. Röviden.
– Jesszus, de para lehetett.
– Már régi sztori, felépült teljesen. Kőkemény menet volt, a
barátnőimmel együtt húztuk ki a szarból a két karjánál fogva… Pont,
mint a répás mesében, tudod. Ő meg küzdött becsülettel, éveken át.
– Hú, örülök, hogy jól van, nem semmi, kimászni belőle…
– Nagyon büszke vagyok rá.
– Azt elhiszem – feleli Rozi. – De bocs, mennem kell, Bencike
éhes, úgy hallom.
 Hosszú éveken át, gondolom. Könyörögtem a Jóistennek, minden
áldott nap, hogy óvja meg a tesómat.
És megóvta.
Hozzám költözött, el a szülővárosunkból, mindenkivel
megszakította a kapcsolatot, kitartóan járt kölcsönöltönyben az
állásinterjúkra, és közben kudarcot kudarcra halmozott. Végül
csodával határos módon felvették egy multihoz, recepciósnak. Egy
év múlva ügyfélkapcsolati menedzser lett. Talán ez volt a valódi
kapaszkodó, a rendszer, a napi munka, a havi fizetés. És
mindenekelőtt a megbecsülés, az elfogadás, ami annyira
megacélozta az önbizalmát, hogy képes volt lépésről lépésre újra
felépíteni magát.
Apám sosem szállt be a fiáért folytatott küzdelembe.
Talán engem is akkor gyűlölt meg végleg, amikor rögeszmés
tenni akarásom a saját tehetetlenségével szembesítette.
Katonaemberként, a rend és a fegyelem megszállott hirdetőjeként
képtelen volt belenézni abba a feneketlen szakadékba, amelybe egy
szenvedélybeteg törvényszerűen belezuhan. Apám önfegyelme
szikláján állva, távcsővel nézte végig • kínlódásunkat. Lehet, hogy
egy tábornok – mindig az akart lenni – nem is képes az esendőkre
tekinteni. Még akkor sem, ha a saját fiáról van szó.

Új élet

Miki mesebeli jutalomként még a királylány kezét is elnyerte:

Lilla ragyogóan okos és elbűvölően kedves, vicces, csupa szív ember.
Igazi rokonlélek-könyvmoly. Amikor a tesóm először hozta el
hozzánk bemutatni, szívére tett kézzel, megrendültén állt a
nyolcadik kerületi, romos bérházban lévő lakásunk nagyszobájában,
a teljes falat beborító, saját kezűleg szerelt. festett, zsúfolt
könyvespolc előtt.
– Úristen – sóhajtott –, mennyi könyv. Egész életemre elég lesz.
Ma is szokta emlegetni, hogy ott el is dőlt minden.
– Tesa, azt mondtam neki, hogy ezek a közös könyveink –
mondta az öcsém aggodalmas hangon, miután éjjel hazakísérte
Lillát.
– És?
– Hát azt is mondtam, hogy a többségét olvastam. Be akartam
nála vágódni, na. Ne röhögj.
– Nehehem röhöhöhögök – hahotáztam. – Ha ma éjjel elkezded
őket olvasni, pár év alatt behozhatod a lemaradást. Fel kell
mondanod, meg ilyenek, más nem fér majd az életedbe. De hidd el,
megéri.
– Haha. Az egyik nagy kedvence Szabó Magda. Van nekünk
itthon belőle?
– Hány kilót szeretnél?
– Jaj, ne cinkelj már. Össze tudnád foglalni, miről szólnak a
legjobb könyvei?
Nem tudom, anyám valaha feldolgozta-e a félelmet. Hogy
elveszítheti a fiát. A tehetetlenséget. A saját felelősségét. Nem
nagyon beszélünk már erről. Sőt: nem is tudom, beszéltünk-e
érdemben valaha.
Én kitartóan jártam terápiába. Életmentő volt: magamról
tanultam, és arról, hogyan alakította felnőtt életemet az, ahogy
felnőttünk. A szüleim egymás iránti szeretetének hiánya, az
ellenséges, indulattól fortyogó hétköznapok. Gyerekként óhatatlanul
mellékszerep jutott nekünk az ő élet-halál küzdelmük árnyékában.
Évekbe tellett, mire ki mertem mondani: bántalmazó családban
nőttem fel. Apám elismerésének, szeretetének hiánya, állandó
elutasítása, lekicsinylő, sőt ellenséges megjegyzései számtalan sebet
ejtettek rajtam. Anyám magát sem tudta megvédeni apámtól,
nemhogy minket.
Míg nem voltam tudatában sérüléseimnek, könnyedén alakítottak
olyanná, amilyen a legkevésbé sem akartam lenni. Egy önmagában a
végletekig bizonytalan, de bizonytalanságát minden eszközzel
leplező fiatal nővé. Elsős gimisként például meg voltam győződve
róla, hogy én vagyok a legbutább, legcsúnyább, legszerencsétlenebb
lány az osztályban, az egész bolygón. De ha kellően vicces vagyok,
akkor szerethetőbb vagyok. Mindenki kedveli azt, aki meg tudja
nevettetni. Gyúrtam rá, hogy minél szórakoztatóbb legyek – ó, igen,
lehet tanulni a humorérzéket! Különösen, ha az ember úgy érzi, az
élete múlik rajta. A másik csodafegyver pedig az empátia,
figyelmesen hallgatni a másikat. Ez a terézanyuság előszobája:
hosszú ideig fejlesztettem magamban a későbbi segítő szakembert.
Aztán rájöttem, hogy épp abból a kottából játszottam, amiből
Indián is. És minden egyes gyerek, aki szenvedély- vagy egyéb
mentális betegséggel küzdő szülő árnyékában nő fel. Csak
problémát ne okozzak! Szegény szüleimnek akad bőven, csak ki ne
mutassam az érzéseimet, legyek inkább vicces és megértő. Viszont
soha ne kövessem el a hibát, hogy megbízom másokban.
Esetemben legkevésbé az apámban. És vele együtt a férfiakban.
Ezt az örökséget kaptam tőle. És persze, tudom jól: Indiánnak
jutott a hálátlan, de történelmi jelentőségű szerep. Megtörni ezt az
átkot.

Lemondásért cserébe bölcsesség?!

A szakirodalom szerint az újszülött mosolya nem személyre

szóló: egyszerűen örül, hogy él, hogy enni kap.
De Bori már több mint egy hónapos, egyre dundibb a karja, a
combja, babaháj gyűlik a testén, nem győzöm diadalmasan –
belőlem eszel! – puszilgatni pelenkázás közben, akkor is, ha épp
tetőtől talpig fosta magát. Jutalmam igazi, névre szóló – értékesebb a
Nobelnél, értékesebb az Oscarnál – mosoly, sőt kacaj!
Anyám jön majd’ egy héten át. Elmondhatatlan
megkönnyebbülés. Bepillantás a paradicsomba. Most újra elutazik,
már nem is kérdem, mikor jön vissza.
– Komolyodik a helyzet a vén folyami medvével – mondja
rejtélyesen –, muszáj koncentrálnom a magánéletemre is.
Lujzi viszont előkerült! Megírtam neki a gólyahírt, nem válaszolt,
erre küldtem neki Boriról egy hatásvadász fotót. Úristen, Katikám,
de gyönyörű, rám hasonlít! – írja a válaszban. Ennek a gyereknek
csudálatos zöld szeme van, épp, mint nekem!
Nem akarlak kiábrándítani, írom vissza, de jelenleg, mint minden
csecsemőnek, Borinak is sötétkék a szeme. Így is marad még pár
hónapig. Ráadásul az apja meglehetősen kreolos, nekem pedig barna
a szemem, szóval… Á, írja erre Lujzi, tőlem örökölte a zöld szemét,
majd meglátod!
Kiderül, hogy épp Sydney-ben van, céges válságkezelésre küldték
ki fél évre, átmeneti menedzsernek. Magyarul szart lapátolok 0-24-
ben, magyarázza, de azért no para, itt a népek ötkor leteszik a
munkát és sprintéinek az óceánpartra, szóval bírható a tempó.
 Újra kapcsolatban vagyunk. Megbocsátotta nekem a
családalapítást, legalábbis ebben bízom. Skype-on is dumálhatunk,
írja. De ezt az időeltolódás miatt szinte lehetetlen összehozni.
Amikor nekünk kezdődik a legdurvább esti műszak, a fürdetés-
szoptatás-altatás, pontosabban az éjjeli torna szentháromsága, ő
akkor ér rá. Én meg pont akkorra kerülök az idegösszeomlás szélére.
De hogy nem tudsz kiszorítani magadnak egy kurva fél órát
nyugiban? – kérdezi Lujzi, mire mentegetőzni kezdek: bocs, nincs
egy nyugodt percem sem. Akkor is képtelen vagyok érdemben
végigmondani egy mondatot, ha Indián járkál fel-alá karjában a
füttyögő gyerekkel. Van a reggel meg a másik reggel, és minden, ami
közte van – csecsemőgondozás, házimunka. Meg cikkírás. Lujzi, csak
a répacukor tart össze, anélkül atomjaimra hullanék.
Nem lehet, kérdezi Lujzi, hogy túl sok a lemondás az életedben,
és azt kompenzálod a mértéktelen csokifogyasztással?
Haha, kacagok fel e-mailben: méghogy lemondás, nem értem,
miről beszélsz!
nem iszom
nem dohányzom
nem bulizom
nem pasizom
nem szexelek
nem megyek emberek közé
nem eszem k betűs zöldségeket
nem alszom
nem járok capueirázni
Soroljam tovább, Lujzi?
 Előtte épp arról ír nekem, hogy egy csodálatos (felsőtestű)
ausztrál hippitől tanul szörfözni. Legalábbis így hívják közös
tevékenységüket, extrákkal.

A lemondás nem a világvége, Kata. Bölcsességet szülhet, írja í

erre. Majdnem felsikítok. Bölcsességet? Lófaszt! Ideg-
összeroppanást, azt!
Ő nem lemondásban utazik, hanem egyrészt business classón,
mint tudjuk, másrészt jó testű szörfoktatóban. Elképzelem, ahogy
egy kiadós hullámlovaglás után elnyúlnak a néptelen óceánparton,
épp megy le a nap. De a homok, a fehér, á makulátlan homok még
forró, mint az izzó vágy…
Sosem értettem amúgy, hogyan lehet homokban… Bölcselkedni.
Az minden lyukba befurakszik, aztán ott csikorog, Jézusom. Milyen
szerencse, hogy ezzel nekem semmi dolgom.

Mellalagút

Ahhoz, hogy ki tudjak mozdulni, többek között meg kell

tanulnom lefejni az anyatejet. Az eszköz olyan, mint egy mókás
bicikliduda: kis tölcsér minigumipumpával összekötve. Első
ránézésre gyerekjáték. Másodikra kínzóeszköz, a spanyolcsizma
közeli rokona. Sírok, dührohamot kapok, csorog rólam a víz. Sok
gyakorlással és még több káromkodással belejövök.
Alagút alakúra szívja a mellemet. Nézi az ember keblének hajdani
büszke halmait, istenem, ezzel a két alagúttal fogok együtt élni most
már. De legalább a gyerek nem hal éhen, míg távol leszek.
– Semmi bajom az alagúttal – vigyorog a férjem –, pláne ha én is
odabújhatok.
 Sajnos a testi metamorfózis minden vágyamat elvitte. A mellemet
sem érzem sajátomnak. Csakis táplálékforrásként tudok rágondolni.
Szexuálisan totálisan aszinkronban vagyunk:
– Míg terhes voltam – mondom a férjemnek –, szóltam, hogy
tombol bennem a vágy. Erre te lemadonnáztál, és megtagadtad
magad tőlem.
Most is tombolnak bennem a hormonok, de épp az ellenkezőjére
ösztönöznek: el a kezekkel a testemtől! Kizárólag a lányomnak
engedem meg, hogy étkezési céllal használja.
Kétségbeesve gondolok arra, hogy a fenébe lesz ebből újra boldog
házasélet. Rá is keresek a neten, ennyit merek róla elolvasni: „Újra
kell tanulni a szexualitást. Lassan a testtel, fokozatosan, mintha
kezdő kamaszok lennénk. Mozduljunk ki a párunkkal, egy nagy
séta, jó beszélgetés meghozhatja a vágyat.”
Az alvásra, arra. Tudom, unalmas vagyok.
Kimozdulni? Együtt? Mikor, hogyan? Ha itt van az anyám, csakis
a pihenésre és a munkámra koncentrálok. Persze próbáljuk
visszacsempészni az életünkbe a szexet Ivánnal, de ez inkább csak
frusztráció forrása. Úgy érzem, természeti csapás sújtotta a testem,
és katasztrófaturista vagyok benne magam is, Iván is, ahogyan
elveszetten keresgéljük közös örömünk egykori forrását.
Vajon aki császárral szül, akit gyakorlatilag kettőbe vágnak, mint
egy bűvésztrükkben, annak is ilyen nehéz újra elképzelni a
szerelmes együttlétet? PirkóViki csak sátánian felkacag, vágyak,
Kata, ne viccelj!
– Alvásra, arra vágyom, meg csendre, hogy egyedül legyek,
kurvára semmi másra.
 Marcsit nem is kérdezem, mert a lánya születése után alig egy
évvel el is váltak gyermeke apjával. Lujzi eddigi házasságaiban
pedig gyermek nélkül is elhalt a vágy. Házasságon kívül viszont ő
maga a megtestesült tini.
Rozit is meginterjúvolom.
– Szex? – csodálkozik. – Az mióta probléma?
– Ha eszembe is jut, inkább csak a bűntudat ugrik be, hogy kéne,
kéne… De semmi kedvem. Ha meg próbálkozunk… Á, hagyjuk is,
csak szerencsétlenkedünk.
– Mi van, ha szimplán szerencsés vagyok? Vagy mi van, ha…
Kata, az én szülésem eufórikus volt. A férjem konkrétan a nagy
csodapunci epizódként szokta emlegetni. Sőt. Meséltem, hogy amint
kibújt Bencike, azt mondtam neki, jöhet a következő, készen állok
Ketteskére. Nem kéne megkérdezned egy terapeutát?
Dühöt érzek. Basszák meg. Miért épp ők? Miért nem mi?
Inkább megkérdezem Marieanne-t, a főszerket, hogy érdekes
lehet-e egy cikk erről. Nagyon örül neki. Legalább ennyit profitálok
a helyzetből.

Oda üt, ahova

Átlagos nap. Sima dobszerda. Indián reggel elmegy a városba, én

kimászom az ágyból Borival. A nap legjobb része az, amikor csak
heverészünk az ágyban, és elragadtatottan bámulom őt. Aznap
szilárdan elhatározom, hogy kimerészkedünk az utcára. Egy életem,
egy halálom. Meg tudom csinálni, csak megetetem. Cicire fel, édes
lányom, húsz perc, ja, nem, egy óra, hopp belealudtál, akkor
hagyjuk, majd délután megyünk, muszáj valamit ennem.
 Láttam pár szem krumplit, egy szál répát a hűtőben,
krumplileves! Gyorsan megfőzöm, amíg alszol. Felébredtél, kicsi
csillag, mit álmodtál, mutasd, hú, ez a pelus, ki kell cserélni, itt a
popsikenőcs is, várj, ne ficánkolj, micsoda husi kis combok, hadd
puszilgassam, megeszlek.
Nyuszikám, megyünk sétálni mindjárt, ó, igen, előbb adok enni,
uzsi, aztán uzsgyi, na gyere, jól megéheztél az alvásban, akkor hát
tálalva, ügyes vagy, jóllaktál? Büfi, utána felöltözünk, és megnézzük
a nagyvilágot, a villamost, a fákat, csak cicizz nyugodtan, hopp, a
telefon, igen, csörög, de te csak egyél, majd felveszem utána. Biztos a
nagyid, talán jön is ma, de jó!
Szoptatás után visszahívom anyámat. Vajon ha tudom, hogy ott,
akkor örökre megváltozik az életem, mit teszek másképpen?
– Katikám – kezdi anyám –, van egy nagyon jó hírem, meg egy
nem annyira jó.
– Jézusom – mondom, és leülök. Borival a karomban. Elszoktam
már tőle, de most azonnal rám tör a frász. – Miki? – kérdezem
rutinból.
Vajon hány évnek kell még eltelnie, hogy ne ez legyen az első
gondolatom?
– Miki, de nyugi, jó hír.
Kifújom a levegőt.
– Kapott egy fantasztikus állásajánlatot az anyacégétől.
– Úristen, de jó! – lelkesedem.
– Tudtam, hogy örülni fogsz.
– Külföld, ugye? -esik le a nyilvánvaló.
– Igen, Sanghaj.
– Sanghaj? Hú, az… az rém messze van.
 – Igen, ez a nem annyira jó hír.
– És mikor?
– Hát, nagyon felgyorsultak itt közben az események, úgyhogy…
Két hét múlva.
– Mi?
– Két hét múlva indulni kell.
Bori halkan nyöszörögni kezd. A karomból a váltamra teszem,
felállók. Próbálom értelmezni a hallottakat. És hogy alig két hete a
tesóm mellett ültem a kanapén. És átkaroltam. Meg röhögtünk.
Mennyit röhögtünk!
Valamelyik nem igaz.
Nem forog az ágyam.
– Két hét múlva? – nyögöm ki kábán.
De még hátravan az atomcsapás.
– Én is megyek velük, szívem.
Úgy akad el a lélegzetem, mintha gyerekkorom égig érő
cseresznyefájáról zuhannék le, egyenest a hátamra.
– Hogyhogy… Mész?
– Hogyhogy, hát repülővel. A Lilla édesanyja menne, de kire
bízná a két kutyát? Ők szegények meg kisgyerekkel, idegenben
mégsem maradhatnak segítség nélkül! Már megvan a kinti lakás,
képzeld, valami szuper lakópark, a cég fizeti, láttuk videón, egészen
jópofa, a környék meg…
– Anya – vágok közbe. – Nem értem. Kikíséred őket? Segítesz
berendezkedni? És hazajössz?
– Nem, egyelőre azt tervezzük, hogy maradok.
– Hol? Nem értem.
 – Hol? Jézusom, mit nem értesz ezen, szívem? Hát Sanghajban.
Most mondtam, egy év. Max. kettő.
– És te is… Elmész?
– Már mondtam, hogy igen.
– Nem értem.
– Ne hajtogassad már ezt, kisfiam. Nem akartunk eddig ezzel
terhelni, értsd már meg, kíméltünk. Mégiscsak várandós voltál, meg
most szültél, de ez a… Izé, tudod, a kiválasztás már hónapok óta
zajlik, a tesód széthajtotta magát, és egész mostanáig nem volt
biztos. Mi már végiggondoltunk mindent, nyugi, majd szépen
beszélünk naponta azon a… szájk? Vagy minek hívják? Biztos
ismered, ingyenes.
– De anya… Anya… – Csak hápogok, mint egy szíven szúrt
gumikacsa. – Miért nem szóltatok?
– Mert nem volt biztos, most mondtam, minek idegeltünk volna
ezzel feleslegesen? Az utolsó pillanatban döntöttek.
– De a lakásod… meg a Mikiéké? Ott fognak állni üresen?
– Már megoldottuk. Az enyémet már novemberben kiadtuk.
Mikiék is kiadják, olyan helyes fiatal pár költözik oda, ha látnád! Itt
lakom az öcsédéknél már vagy két hónapja. Majd hív Miki is holnap.
Ma csak rohangál szegénykém, tudod milyen, tiszta ideg.

Csokis kekszet.

Most. Sokat. Hányingerig. Legalább érezzék valamit. Nyitott

szemmel fekszem, aludni képtelen vagyok. Indiánnak elmondtam,
nem értette. Mi van, kik, hová, minek mennek? Majd reggel
megpróbálom felfogni, mondta, előbb kialszom magam. Bár én is
kialudnám, az egészet.
 Kiülök a nappaliba, bámulom az ablakon túl lassan oszló
sötétséget, a horizonton félénken botorkáló világosságot. Csak a
bennem támadt sötétség nem oszlik.
Nem értem. Csikorognak a fogaskerekek az agyamban, próbálom
értelmezni az anyámtól hallottakat. Nem megy. Elmennek. Hová?
Minek? Miért ilyen hirtelen? Miért csak most mondják?
Megvirrad, Bori felébred. Popsitörlő, pelenka, popsikenőcs,
cseréljük át a pelust, cseréljük át a bodyt, cseréljük ki a fejemet, a
szívemet, úgy üt, mint egy megkergült metronóm.
Fel kéne hívnom az öcsémet. De annyira remeg a kezem, hogy
úgy érzem, tartani sem bírom a telefont. Kinyitom a laptopomat és
ott vár a levele, éjjel írta. Alig látom a betűket.
„Szia, tesa! Tudom, hogy elég váratlan ez így. Az utolsó pillanatig
küzdöttem az állásért, és semmi nem volt biztos. Te meg közben
gyereket vártál. Jöhetne Lilla anyja is velünk, igen, ezerszer
átbeszéltük, de tudod, a kutyák. Muszáj jönnie anyának, nem
boldogulunk nélküle. Ez életem lehetősége. Nem örökre megyünk.
Ma próbállak hívni, de rengeteg a dolgom.”
Gyáva szar. Elintézi egy levélben. Ez az első gondolatom. A
kutyák. A kurva kutyák? Ez a második.
„Próbállak hívni?” Most már minek? És az elviselhetetlen érzés:
mit vétettem? Szűköl bennem egy hang: mit követtem el? És egy
másik, hamis, ami győzköd: ugyan már, csak egy külföldi meló.
Hipp-hopp eltelik, és újra nagy, boldog család leszünk.
Ami sosem voltunk. Csak én nem láttam ezt eddig? A teljes
esélytelenségét?
Összeszedem magam, felhívom anyámat. Nem veszi fel. De
visszahív pár perc múlva. És szó szerint ugyanazt mondja, kissé
ingerülten, mint én az előbb magamnak:
– Jaj, fiacskáin, ezer dolgom van, majd beszélünk, ne drámázz
már itt nekem! Akkora ügyet tudsz csinálni mindenből! Szuper
lehetőség, örülj, hogy összejött nekik! Eltelik majd hamar, meglásd,
egy szempillantás alatt újra együtt leszünk, nem a világvége, ne csak
magadra gondolj! És tényleg ne hisztizzél már, nehogy az öcsédnek
is ezzel gyere, tudod, milyen
idegalapon van szegény! Majd hívlak még.
De végül sem ő, sem az öcsém nem hív.

Szedd már össze magad, fiam.

Akkora ügyet csinálok mindenből? Ha a tesóm ügyéből nem

csináltam volna, vajon ő most hol lenne? Böriben? Vagy a
temetőben?
Ne hisztizz, idegalapon van, tudod.
Ez milyen rohadtul ismerős! – ugrik be. Ne raplizz, kislányom,
tudod, hogy apád milyen ideges, szegény. Még elviszi a szíve, ha
felidegeled.
Gyerekkorom örök mantrája.
Úgy néz ki, megvan a szegény utód a klasszikus mondatban.
Ennyi lenne, vissza a startvonalra?
Berúgom a készüléket a kanapé alá. Többet te ne csörögj nekem,
baszd meg. Indián is felébred, csak néz rám hitetlenkedve, ez most
komoly? Biztos vicc.
Felhívom PirkóVikit.
– Mondd el még egyszer, lécei, nem értem – kéri.
Elmondom.
 – Így sem értem. És ez a kutya… A kutyák? Valamin
összevesztetek? – kérdezi Viki nagyon óvatosan.
– Nem. Nem tudom. Semmit nem értek.
– Te, Kata… – kezdi bizonytalanul Viki –, azt mondják, csak egy
év? Vagy kettő? Nálunk ha valaki külföldi megbízást kap, és
családdal együtt kitelepítik, az sosem egy év vagy kettő.

Nem éri meg a cégnek ilyen rövid távra. Nálunk a külföldi

pozikat szinte mindig minimum négy évre hirdetik.
Csak ingatom a fejem.
– De ezt mondták!
– De mennyi mindent nem mondtak. – Így Viki.
Marcsi azt mondja:
– Kata, ne haragudj. Az öcséd… Tudod, mennyire szeretem. De
mindig is ilyen volt. Kizárólag a saját érdekeit nézte. Az anyád meg
mindent ráhagyott. Ahogyan apádra is. Csak te sosem néztél ezzel
szembe.
Hirtelen beugrik egy kép: apám utolsó autója, kávézacc-színű
Wartburg, ahogy áll a panelház előtt. Úgy vette meg, hogy senkinek
sem szólt róla. Egyszer csak állt egy zsír új autó az ablakunk alatt.
– Hát ez mi? – kérdeztem.
– Mi lenne? – felelte apám. – Nem látod? Az új autóm.
Soha semmiben nem egyeztetett anyámmal, velünk, csak kész
helyzet elé állította a családot.
– Te, Kata – folytatja Marcsi –, ez a sztori kurvára nem kerek. Van
még valami, amit nem tudunk. Muszáj lennie. Ez nem magyarázat a
sietségre, a titkolózásra.
 Most először elmosolyodom. Ez Marcsi! Úgy jár az agya, mint egy
detektívnek. Mintha egy krimibe csöppentünk volna. Milyen
izgalmas!
Lenne, ha nem lennék én magam is a szereplője.
 Ötödik fejezet

AZ ÉLET ODAÁT VAN?

Állok az ebédlőasztalon, kezemben a porszívó csövével. Mint egy
részeg kocsis, úgy káromkodok, és csak szívok, szívok. Ismerek egy
cuki kétévest, egy kolléganőm kisfiát. Kiköpött Benőke, mint a
Flintstone-éké, a Frédi és Béni családból, szőke vasgyúró. Nem
kérdés, hogy egy Tyrannosaurus rexet is képes meglóbálni a feje
fölött. Ha indulatba jön, pöttömnyi öklével püföli, amit ér, és közben
ordít; a kullyvanyáját, a kullyvanyáját!
Nem szabad röhögni rajta, int mindig az anyja, különben rögzül
rossz szokása.
Szerintem Borinak a fenti lesz az első kimondott összetett szava.
Rögtön az anya után.
Természetesen mindent le fogok tagadni: Nahát, kitől tanulta ezt
a gyerek? – pillázok majd ártatlan képpel.
Közben rendületlenül szívok: a nappali nyugatra néző ablakát
keresztbe-kasul szövő pókhálók megejtő szépségű, a beáradó
napfényben meg-megcsillanó szövetét.
– Hogy a jó k. édes anyját a napnak is, meg a pókoknak is, mér’
pont ide eszi őket a fene? Az égvilágon mást se csinálok naphosszat,
csak takarítok meg pakolok, és akkor még a nap is pont ide tűz! Hát
holt volt eddig, kérdem én, az elmúlt jó pár sötét hónapban?
Bori a földön hasal, és riadtan figyel, miközben én a fegyvernek
látszó kétméteres porszívócsővel hadonászok, mint egy sárkányölő
Szt. Györgyi. Miért nem tudok én csendben, alázatosan házimunkát
végezni?
 De annyira elegem van. Rosszabb napjaimon úgy érzem, az
anyaság börtönné változtatta a saját otthonomat. Még egy hülye
kávézóba se mehetek el itthonról dolgozni. Indián jóval többet
dolgozik mostanában, többet kell keresnie, eltartani a családot. Majd’
mindennap bemegy a városba, és jó, ha este hatra hazaér.
A pakolás lett a sportom, a mentsváram, a hobbim. Gyűlölöm.
A porszívó meg a mosogatógép a legjobb barátom, ők legalább
segítenek.
Hasztalan pakolok, a tárgyak élik a maguk szabad és gondtalan
életét. Úgy változtatják a helyüket, kényük-kedvük szerint, ahogy én
arról csak álmodozom. Röghöz kötött lettem, lételemem a
szabadság, ami úgy kell, mint a levegő, mégis elfogyott köröttem.
Aranyketrecbe zárt anyaoroszlán vagyok.

Vagy háziszifusz?

Rájöttem, Sziszifusz valójában kisgyerekes anya volt. Minden

áldott nap kinkeservvel feltolta a kurva nagy sziklát a hegy tetejére,
hogy az aztán szélsebesen legörögjön. Másnap ugyanott állt a hegy
lábánál és kezdte elölről…
Kiköpött házi sziszifusz lettem: azt képzelem, ha otthon rend van,
akkor talán össze tudom tartani széthullóban lévő világunkat.
A családunkat.
Én szültem gyereket erre a bolygóra. Tudtam, ha ő köt, nincs
többé menekvésem a világ számtalan könyörtelensége elől.
A saját optimizmusomhoz kötő vékony szál most éppen a rohadt
pókhálóktól szakadt el. Kimerült vagyok, súlyos fáradtságot húzok
magam után, mint egy ólomköpenyt.
 Bori már majdnem öt hónapos. Én már (még?) agyhalott zombi.
Tüzet okádó és harapós, nem is hétfejű, százfejű sárkány. Megöl a
kialvatlanság.
Ó, pardon, erről nem illik beszélni.
Mintha lenne egy titkos megállapodás a nők között: tegyünk úgy,
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy legdrágább
kincsünk hosszú éveken át, MIN-DEN E-GYES éjjel felébreszt.
Pont, mint Guantánamón a foglyokat, állítólag. Alvásmegvonás.
Minden rendes akciófilmben – például a 24 órában, Jack Bájer – ezzel
csinálják ki a szerencsétleneket.
A szülés előtt egyetlen, azaz egyetlen barátnőm említette ezt,
PirkóViki. Igaz, ő legalább könnyek között mondta: nem hiszi, hogy
túl fogja élni. A házasságukról nem is szólva, mert a férje
mindeközben édesdeden alszik. Reggel kilencre jár dolgozni, és a
kétévesek is tudják: a munkahelyen észnél kell lenni! Nem úgy, mint
egy riasztóan kiskorú egyeddel kettesben, otthon, 24 órában…
Viki túlélte. Egyelőre a házasságuk is. Kislánya, Piri bölcsibe
megy, ő pedig vissza régi cégéhez, egy marketingügynökséghez, heti
hat órában. Most ettől van totál megzuhanva.
– Tudod, hogy imádom a munkámat, állati jó fej ügyfeleim
vannak – hadarja a telefonban. – De elindulunk otthonról reggel
hétkor Pirivel, kettőre végzek, bevásárolok, loholok Piriért, játszótér,
vacsora, fürdés, altatás, hopp, még ezt az e-mailt,
meg azt, muszáj megválaszolnom… Éjfél, mire ágyba kerülök, és
hatkor kezdődik elölről az egész. Mintha egy futópadon loholnék
éjjel-nappal. De még csak nem is én állítom a sebességét, Kata, jaj,
hová tűnt az életem? Sürgősen szerezz bébiszittert – teszi hozzá –,
muszáj kimozdulnod, különben
 oda jutsz, ahova én. Ajánlom a miénket. Piri imádja, mi is. Még el
is mosogat, ha elaludt a gyerek. Van szabad kapacitása – mondja
Viki.
Megköszönöm.
Sóvárogva gondolok rá, de nem is merem megkérdezni Vikitől a
bébiszitter óradíját. Még kiderülne: magasabb, mint az enyém,
szenior újságíróként.

Egy hónapja februárban felhívott Marianne, a főszerk.

– Kata, ez szar lesz, mondom úgy, ahogy van: muszáj költséget
csökkentenem. A lapok példányszáma zuhan, a hirdetés is kevesebb.
Csak úgy tudok spórolni, ha több cikket íratok a belsősökkel.
Vállalod továbbra is a rovatodat, csökkentett pénzért?
– Mennyivel kevesebbért? – kérdeztem kiszáradt szájjal. Nem
hiányzott épp most, hogy még a pénzen is parázzak.
– A felét tudom fizetni érte.
– A felét?
Félpénzért már a havi adag pelenkát sem tudom megvenni.
Nemet mondtam. Sírva. Indián beszélt rá: mondhatsz nemet,
megoldjuk, majd én többet vállalok. Marianne felajánlotta, írjak
inkább négyoldalas, sokszereplős, elemző anyagokat, azokért
kicsivel többet tud fizetni. Sok a meló velük, és senki nem vállalja
őket szívesen.
– Te meg szereted a kihívásokat – tette még hozzá.
Szereti a rézfaszú bagoly, az szereti. Engem szeretnek a
kihívások, hogy kapnák be mind, gondoltam.
Erről a témáról, a gyerekes családok, anyák helyzetéről nem is fog
írni a lapban olyan, akinek kisgyereke van.
 Nem tudom.
Hogy van-e bármi értelme a munkámnak.
Bizonytalanabb vagyok, mint valaha: azt sem tudom, elég jó anyja
vagyok-e Borinak.

Időzített bombanő

Gyakran vagyok türelmetlen és érzem úgy, hogy szétrobbanok a

feszültségtől. Amint kinyitom reggel a szemem, minden
idegszálammal Borira figyelek.
Legszívesebben a földön hasal, egy színes babaszőnyegen,
tanulmányozza a mintákat és a szétszórt játékokat. Észvesztő
tempóban tud jobbra és balra is átfordulni. Sőt, haladni is képes:
egyszer már begurult az ágy alá, úgy kellett kihúznom és
leszedegetni róla a porcicákat.
Tüzetesen, folyton-folyvást vizsgálok mindent a földön, ahol
játszik. Az a párám, hogy Bori benyel egy elgurult gombot, játékról
leesett apró alkatrészt.
Mostanában kaptam rá a porszívózásra is. A kontroll illúziója,
haha.
Bori hatkor kel, és 4-5 kettesben, szolgálatban eltöltött óra után
még dél sincs. Az egész nap úgy húzódik előttem, mint egy végtelen,
kihalt mongol sztyeppe, tűz rám a nap, és csak kutyagolok Borival a
hátamon. Átlagban négyszer próbálok meg kislisszolni a klotyóra,
mire egyszer összejön. Nyitott ajtó mellett pisilek, és fülelek.
Ötször teszek fel egy levest, mire egyszer eljutok a készig,
naponta égetek szénné rántottát, tükörtojást, mirelit krumplit.
Egyszerűen elfelejtem, hogy feltettem, mert Borira figyelek.
 Átlagban délután három körül érem el az időzítettbomba-
állapotot, ha magam vagyok Borival.
Minden este elalvás előtt szentül megfogadom: holnap nem
veszítem el a türelmemet. A kézfejemen lilás-zöldben játszó
harapásnyomokat fedezhet fel az érdeklődő szemlélő. De senki sem
érdeklődik.
Ha a sokadik ébresztőt követően kétségbeesetten ordítanék, teljes
erőből beleharapok kézfejem vékony bőrébe. Sokkal jobb, mintha a
gyermek vagy, mondjuk, a férjem fejét harapnám le.
Azt hiszitek, nem lennék képes rá?
Délután háromkor vészesen közel állok hozzá, amikor már jó
órája simogatom Bori hátát, éneklek neki altatót, vagy épp a teraszon
állva, a kocsijában ringatom, miközben 65 ember várja, hogy
visszahívjam, 184 e-mail, hogy megválaszoljam, cikkek, hogy
befejezzem őket. Sőt, vár az ebédem is, hogy állva belapátoljam a
kihűlt akármit, amit megmelegíteni sincs kedvem.
Úgy kell ez a munka, mint egy falat kenyér. Nem veszíthetem el.
Uzsonnaidőre szent elhatározásom csendben elfüstölög, csak fogaim
közt szűrve a szavakat káromkodok és csapkodok.
Maga az apokalipszis sötét angyala leszek a kialvatlanságtól, csak
egyetlen éjszakát hadd aludjak végig, könyörgöm.

Rágcsálja a te melled bimbóját!

De a férjem nem hajlandó felkelni, hiába alkudozom vele. Pedig

amikor nincs tovább, végem, füldugót rakok a fülembe.
Éjjel kettőkor mégis arra riadok, hogy szülőtársam káromkodik, a
gyerek meg ordít. Kipattanok az ágyból, berontok a gyerekszobába,
az alig féléves a nyakamba veti magát. Kétségbeesetten üvöltve
csimpaszkodik belém.
– Ajaaa, te képes vagy magamra hagyni ezzel a nagy, szőrös,
hortyogó vadállattal, akin nincsen cici? – ordítja magából kikelve,
babanyelven.
A nevezett nagy szőrös szintén magából kikelve fortyog és
áttámolyog a másik szobába. Eldől, mint egy zsák, és már alszik is.
Én pedig újból szolgálatba állítom magam. Kata anyakatona
jelentkezik, vétel, mondja, mi a gondja, étel?
– Ezért nem jó az apás szülés – mondogatja Rozi barátnőm –, mert
ott meglátja a férfiember, mit bír az asszony. Naná, hogy mindent,
mert aki a szülést kibírja, sőt több szülést is, önszántából, az egy
szuperhíró.
Férjem egy szép napon csodálatos hírrel állít be, amit pókerezés
közben hallott egy apatársától. Apatársnak is van egy féléves
kisbabája. Ő bezzeg három – három! – hónapos korától átalussza az
éjszakát tokkal-vonóval, szopni sem kel fel. Ezzel a hírrel hergel a
férjem, ma született arccal. Pedig ez célzás. Nekiáll böngészni az
internetet, majd kiböki:
– Szerintem a mi gyerekünkkel valami baj van – mondja
könnyedén, bennem pedig meghűl a vér. Mert azt is kihallom belőle,
hogy a baj, közvetve, velem van, nem tanítottam meg rendesen
aludni kisdedünket. ,
– Átlövöm neked ezt a cikket – jelenti ki előzékenyen –, le van
írva benne, hogyan kell megtanítani a gyereket hatéin konyán
horpasztani. Az normális, hogy ilyenkor én sikítozni akarok, és apát-
kaszát ragadni? Tanítsd meg te elaludni a gyermeket, drágám,
rágcsálja a te melled bimbóját, és akkor majd megtudod, hol : lakik
az anyaúristen!
Csak azért is elolvasom a rohadt okos cikket, és kimásolom .
belőle az idevágó részt. Visszaküldöm neki mailben. A cikk azt
tanácsolja: „Szoptatós baba esetében legjobb, ha egy ideig az
apukájával alszik a gyermek, mert akkor nem akar minduntalan
rájárni a cicire.”
– Figyelj, ez a te barátod pontosan hányszor is kel fel a
gyerekhez? – kérdezem a férjemet.
Van benne annyi becsület, hogy utánajár, és kiderül: apukának
halványlila fingja sincs a valós helyzetről.
Három hónap alatt egyszer kelt a gyerekhez. Illetve épp fordítva
történt. Spiccesen ment haza egy kiadós kimenőről, és felébresztette,
majd félrészegen addig ringatta, míg vissza nem aludt. A felesége
nem volt hajlandó kikelni az ágyból, nagyon helyesen. Kispapa azóta
veri a mellét, hogy bezzeg ő bármikor oda-vissza altatja.
Olyan ez, mint a pókerezés, férfimulatság. Otthonunkba ellátogat
néha egy nagyobb létszámú férfitársaság: ül a konyhaasztalnál öt
darab, fejenként minimum kétgyermekes apa. Míg ők játszanak,
hajnali négyig, a gyermek kitartóan ordít. Sehogy sem tudom
megnyugtatni. Egyszer elszököm mellőle, és kunyerálok a
társaságtól egy szál cigit, hogy meg ne hibbanjak.
– Veletek előfordult már, hogy féltetek kettesben maradni egy
ordító csecsemővel? – interjúvolom meg a férfinépet, miközben
behorpadt homlokkal szívom a cigit.
– Dehogy! Olyan cukik, hülyeségeket beszélsz! – torkolnak le
azonnal egy emberként. De én tudom, mert ismerem a feleségüket is,
hogy sosem voltak még éjszámra, napszámra összezárva egy
ordítástól lila fejű csecsemővel. Pláne nem sajgó, sebesre szopott
mellbimbóval, a kialvatlanságtól émelygő gyomorral, szédülő fejjel.
Bezzeg PirkóViki barátnőm kerek perec kijelenti, hogy nem
hajlandó kettesben maradni pólyás korú lányommal. Látszik is rajta
az eluralkodó pánik, ahogy közelítek felé az édes kis üvöltő
csomagommal.
– Mindig ugyanezt éreztem – vallja meg rémülten –, amikor Piri
még picike volt, és bőgött, úristen, mit csináljak, miért sír, segítség!
Ő negyvenévesen adott életet gyönyörű lányának. Miután húsz
évet – saját bevallása szerint – dolce vitával töltött. Aludt, evett,
ivott, szórakozott, tanult, utazott, és persze rengeteget dolgozott. A
lánya születése után beköszöntő életszakaszt nemes egyszerűséggel
vezeklésnek hívja. Úgy érzem, megértem. A dolce vitából ily módon
én is alaposan kivettem a részem.

Viki folyton győzköd, hogy mozduljak ki rendszeresen Borival.

Az egész kisgyerekes létből mást sem láttam idáig, legfeljebb a
babakocsit tologató anyukákat. Olyan vonzónak találtam, ahogyan
lassan, ráérősen, szinte már meditatívan – akkor bezzeg még nem
tudtam, hogy a kialvatlanság festi az arcukra a semmibe révedés
meditatívnak tűnő kifejezését – tolják a babakocsit, sétálnak,
járkálnak, egy kis dombra…
Mennyei elfoglaltságnak tűnt!
Ám mi akárhányszor kimerészkedtünk eddig Borival, ordítani
kezdett. Úgy toltam a babakocsit, hogy a vállamon bömbölt. Belőle
parttalanul ömlöttek a könnyek, rólam meg a verejték, mire
megnyugtattam. Telibe kaptam a szánakozó-gyanakvó tekinteteket a
szembejövőktől. Átlag egy kilométernyi intenzív bömbölést
követően visszafektettem a kocsiba, mint r egy különösen értékes és
törékeny Fabergé-tojást pihe-puha fészkébe, és hopp: bömbölés ON.
PirkóViki szerint a gyerek tudja, hogy képtelen vagyok ellazulni
séta közben, mert szétstresszelem magam. Mikor tudok végre leülni
nyugiban és befejezni az épp aktuális cikkemet?
Egy szép tavaszi délutánon például sétálgatunk, járkálgatunk
Borival, ő kivételesen nézelődik, csendben. Szakértő szemmel
vizslatja a fölébe hajló fák koronáját.
Látom a tekintetén, hogy már felismeri, melyik a platán, melyik a
vadgesztenye, juhar, mert mindig szépen elmutogatom néki, melyik
micsoda. Imádom a fákat, olyan stabilak, amilyen én sosem leszek,
bárhogyan is szeretnék ezer gyökérrel kapaszkodni, amibe csak
lehet. Engem az első szélvihar kitépne, úgy érzem mostanában.
De sétálunk szépen, felnézek, és a járdán, cekkerrel a kezében jön
velünk szemben egy idősebb nő. Olyan ismerős. Vörös hajú,
energikus léptű, a cekker is dinamikusan leng a kezében előre-
hátra… Meregetem a szemem, közeledik.
Kezem-lábam remegni kezd. Le is cövekelek, elhagy az erőm.
Anya.
Anyukám.

A csupasz bordakosárban

De hát ez nem lehetsz te. Te két hónapja elmentél az öcsémmel

meg a sógornőmmel meg az unokahúgommal együtt abba a kurva
Sanghajba.
Nap mégsem múlik el nélküled.
Ha kijutok az utcára, szinte azonnal meglátlak, képes vagyok
felfedezni szeretett vonásaidat egy járókelő arcában. Sőt, ha nem
jutok ki, csak a teraszig, akkor is képes vagyok megpillantani téged
akár egy elhaladó busz ablakában.
Nincs igaza PirkóVikinek.
Nem azért bőg Bori, mert megérzi, hogy képtelen vagyok
belelazulni a sétába.
Azt érzi, hogy keletkezett egy anyám és egy Miki-alakú lyuk a
szívemen. És ezen a lyukon át minden öröm kiszökik belőlem,
bármennyire igyekszem megőrizni. Bármikor is ébredjek fel, az éj
kellős közepén vagy kora hajnalban, az első gondolatom Bori.
A második ők.
Egy nap felkelek, és minden úgy lesz, mint rég.
Ezt mondja is nekem egyébként anyám, amikor heti egyszer vagy
kétszer megpróbálunk pár szót váltani Skype-on.
Az internetkapcsolat ultrafos, percenként megszakad. Gyakran
egy mondatot nem tudunk végigmondani, látni meg csak a pixeleket
lehet. Ülök a laptop előtt este hatkor-hétkor, az időeltolódás miatt
estefelé tudunk csak beszélni, Borival a vállamon vagy az ölemben.
Bori vagy nyűgös, vagy vígan püföli a billentyűket.
– Katikám, irányba állítom szépen itt az öcsédéket, és már
megyek is haza, ne aggódj – mondja könnyedén az anyám. – Kettőt
pislogsz, és otthon leszek!
Bólogatni is szoktam, sőt mosolyogni. Hogyne!
Nem engedhetem meg magamnak, hogy feltámadjon bennem és
éljen a reményhal. Sanghaj k. messze van. Minek jönnének haza, ha
ott boldogulnak?
Ülünk a laptop előtt Borival – Indián ha épp otthon van, akkor
sem jön oda –, az el- és feltűnő, pixeles képen nézem a családomat.
Se Miki, se a sógornőm nem téved oda anyám mellé üdvözölni
minket. Megértem. Csak távolról integetnek. A képernyő sarkában
elmosódott színes foltok, árnyak, a családom.
De az unokahúgom, Liliké, felmászik anyám ölébe. Ott van Bori,
nézd, Lilikém, de cuki baba!
Én meg ülök a laptop előtt, némán. Anyaszült pőrén, mintha egy
csupasz bordakosár lennék. Jéghideg huzat kergetőzik a bordáim
között. Vacogok.
Liliké édesen mosolyogva ül anyám ölében, míg ő Borit
kérdezgeti:
– Na ki vagyok én neked, bogaram, ki vagyok én?
Meg akarok szólalni, de képtelen vagyok.
Anya, szerintem ezt ne erőltessük. Féléves sincs, nem tud még
beszélni. Egyrészt. Másrészt, tényleg, ki is vagy…? Hagyjuk.
Bori nyitott, párnás tenyerével vígan üti a klaviatúrát.
– Te vagy a tévénagyi! – rikkant egyszer csak Liliké. – Tévénagyi
lett a mama!

A külföld házhoz jön

Mondom Indiánnak aznap este ezt a bordakosár dolgot. Átölel.

– Lehet, hogy nem kéne ezt erőltetni. Borinak édes mindegy,
neked viszont…
– Beledöglök.
– Nem kell minden héten beszélni vele.
Csendben maradok.
– Olyan, mintha mi is külföldre költöztünk volna – töri meg az
egyre súlyosbodó csöndet Indián. – Magunkra maradtunk.
Tessék, Indián is tud drámai lenni.
 – De nem mi mentünk külföldre. A külföld jött el hozzánk. Annak
minden előnye nélkül szívunk ugyanúgy, mintha idegenben élnénk
– végszavazok.
Mindig is jó voltam a szívszaggató végszavakban. És bele sem
merek gondolni, mit érezhet az, aki külföldön rokonok, támogató
háttér nélkül csinálja végig ugyanezt.
Hogy nem őrülnek meg?
Feladom hát. A rendszeres Skype-ot. A sétát is.
Az a másfél-két óra, míg Bori ebéd után alszik, ha szerencsém
van, az egyetlen nyugodt időszak a napban. Tágas teraszunk egy
része az esőtől is védett, kitolom Borit. Amint elalszik, levetem
magam a laptopom elé.
Ez a „de jó neked, te csak írogatsz otthon” állapota. A híresneves
szabadúszás, a home office, a mindenki által irigyelt. Az
önkizsákmányolás leghatékonyabb módja.
Ilyen ez a popszakma, mondhatom most, sőt, apám is
megmondta: rendes állás kell, fiam, rendes havi fix.
Akkor most hátradőlhetnék, míg dőlne a lé, én meg angyali
mosollyal a fejemen babáznék. Frászt.
Épp elég nővel, anyával beszélek, az interjúalanyaimmal a
cikkeimhez, akik a hivatalos, irigyelt anyai eltávon, gyeden vagy
gyesen vannak: nem tűnik könnyebbnek a helyzetük. Amikor
felteszem nekik a kérdést: és te mit dolgozol?, legtöbben így
reagálnak: én? Hát, semmit, csak itthon vagyok a gyerekkel…
Teli torokból sikítanék, ember, asszony, semmit?
A világ legkeményebb melója életben tartani egy/két/több
gyereket, miért mondod, hogy semmit nem dolgozol? Null-huszon-
négyben, hosszú éveken át, mint a güzü, csúnyán alulfizetve!
 Tévénagyi-mesék

A Tévénagyi azonban… Találó.

Azon kapom magam, hogy ahányszor a kanapéra heveredem, és
Bori a hónaljamba bújik a puha fejecskéjével, selymes haja a bőrömet
csiklandozza, megindul a tejem, míg Bori hangosan nyeldekli,
megelevenednek bennem a történetek, amelyeket felnőtt nőként,
anyámmal kettesben éltünk át. És mesélem Borinak. Egyszer volt,
hol nem volt, Tévénagyival felkerekedtünk…
Indián érkezéséig sokat jöttünk-mentünk anyámmal, utaztunk,
kirándultunk. Amint elkezdtem pénzt keresni, úgy éreztem,
kárpótolhatom mindazért, amit apám mellett tűrni volt kénytelen.
Például azt, hogy sosem mentünk sehova négyesben, családként. De
apám őt sem vitte el még egy moziba vagy étterembe sem, nemhogy
nyaralni.
Míg szülés közben a megmentő kis Sokol kezdett szólni a
fejemben, most mintha egy Junoszty kis tévé indulna el, pereg a
mozi: és akkor Tévénagyival beszálltunk a kis Corsámba, hogy
eljussunk a világ legeslegszebb helyére, majd megmutatjuk azt is,
kislányom, Dörgicsére.
És mesélek. Kifogyhatatlan a tévénagyis mesekészletem,
kifogyhatatlan a közös élményeink tára.
Bori meg gyarapszik, szépül, és tessék: úgy tűnik, igaza lesz
Lujzinak.
– Mert mindig igazam van! – rikkantja a Skype-on át. Még
Sydney-ben válságmenedzsel és szörföl, de már készül haza. – De
most miben?
 – Te, Lujzi, kapaszkodj, ez a gyerek valóban tőled örökölte a
szeme színét – mondom neki. – Egyre világosodik a szeme.
– És zöld, mi? – vágja rá Lujzi diadalmasan. – Megmondtam!
– Zöld, mint a Balaton, amikor délben süti a nap.
– Mert sokat úsztál benne várandósán?
– Mert te vagy a kebelbarátném.
– Jaj, Kata, mindjárt lefoglalom a repjegyemet, egy hónap, és
végre élőben láthatlak benneteket!
– Mi is nagyon várunk.
Csakhogy Tévénagyi nem elég. Tudom jól, hogy egy trauma
gyógyítására nem elég magamnak meg Borinak mesélni. Félek, hogy
a fájdalom, amit nem tudok kiüvölteni magamból, valahol
alattomosan fészket rak bennem, mint egy jött-ment, potyázó
kakukk. Becsempészi tojását idegen fészekbe és svarcban kikölteti.
Még a végén bennem is tojik a fájdalom valami nyavalyát, mert a
feldolgozatlan traumának ez a szokása, hogy a kakukk esne bele.

Új, közös szenvedély

Ivánnal váratlanul új szenvedélyre tettünk szert: ez sajnos nem a

szex. Az még mindig várat magára, a vágy toszik feltámadni.
Közös libidónkat új sportba fektetjük: a nagybevásárlásba.
Bori imádja a programot: a rengeteg inger felvillanyozza. Olyan,
mintha egy kifutón vonulnánk végig Ivánnal. Vakuk villognak, taps,
éljenzés, szinte lábunk elé terített vörös szőnyegen szerezzük be a
havi élelmiszer-utánpótlást, klotyópapírt, popsitörlőt, pelenkát.
És nem csupán ezeket! Iván rájött, hogy világot is láthatunk.
Illetve ehetünk. Ma hová szeretnél eljutni? – kérdi, mert felfedeztük,
hogy az Auchan kínálata verhetetlen számunkra egzotikus
élelmiszerekben: egy hamisítatlan francia quiche? Spenótosat vagy
sajtosat szeretnél, kivetítjük majd otthon háttérnek az Eiffelt. Vagy
inkább Olaszba ruccanjunk át? Mandulás cantuccini, esetleg eredeti
ricottás cannoli, rá egy jó kis sós, nicsak, grissini, háttérben a római
Angyalvárral! így utazunk mi, a hasunkon keresztül.
Olyan mohósággal válogatunk, mint két, nem is két, mint három
gyerek.
Borit lépten-nyomon megszólítják a kedves vevőtársak, közelről
akarják látni, elnyerni ragyogó, gödröcskés mosolyát. Bori meg csak
úgy szórja, mint egy filmsztár az Oscar-gálán. Csak azért nem
osztogat autogramot, mert még nem tud írni. Legutóbb hozzánk
lépett egy huszonéves bolti eladólány, a kitűzőjére rá volt írva, hogy
Tünde. Így szólt:
– Ne haragudjanak, de muszáj megszólítanom önöket. Nem
tudom levenni a szemem a kisbabájukról. Azt hiszem, beleszerettem.
A legszebb kisbaba, akit valaha láttam!
Kis híján elbőgtük magunkat Ivánnal. Tünde egyik füle mögött
szemfülesen felfedeztem a nagyothallók kis kagylóját. Még inkább
meghatódtam, ő is mennyit küzdhet, ráadásul még nő is, és ilyen
kedves tud maradni, példakép! Köszönjük, Tünde! Köszönjük,
Auchan!
Ráadásul sikerélménnyel tölt el, hogy mint a vérbeli vadászok
számos akciós élelmiszert tudunk lőni – istenem, mennyit
spórolunk! –, és mindet hazacipelni Corsánkban a barlangunkba,
amely táplálékul szolgál majd kis családunknak, mint a zsákmányolt
mamut anno.
Sőt: képesek vagyunk Ivánnal érdemben vitázni azon, milyen
mintájú szalvétát vegyünk. Örülünk, mint két gyerek, hogy a
demokratikus szavazás eredménye a zsiráfos meg a pingvines, mert
segítségével bevezethetjük Borit az egzotikus állatok birodalmába is.
Emlékszem, amikor Lujzi sírva mesélte, hogy már azon sem
tudnak megegyezni az akkori férjével, milyen szalvétát vegyenek,
pedig fő közös programjuk mindig is a shopping volt.
Mélységes elégedettséggel tölt el minket, hogy mi bezzeg milyen
király páros vagyunk: ugyanazt a mintát választjuk szalvétában is,
ugyanazt a márkát mosóporban! Mi kell még? Az Isten is egymásnak
teremtett minket!
És igen, bevallom: királynőnek érzem magam a fogyasztás
neonfényű palotájában a kilométer hosszan húzódó polcok előtt
tolva a bevásárlókocsit férjemmel, a királlyal együtt, melyben mint a
koronaékszer, úgy fekszik Bori az autósülésében. Egyfolytában
vigyorog, meg kalimpál zabálnivalóan dundi lábaival és karjaival.
Kár, hogy nem adják ingyen ezt az élményt. De megéri, kiköpött
vidámpark.
– Nem mondod – röhög PirkóViki, mikor elmesélem neki.
– Mit röhögsz? – kérdem kissé megbántva.
– Épp, mint egy szociológiai tanmese.
– Ne!
– De, de, ezt is kutatja a szociológia, főleg a marketing, naná! Mit
gondolsz, miért van például egyszerre leértékelve a pelenka meg a
sör?
– Mert az egyik a babának, a másik a… papának?
– Bingó! És hát ugye főleg az anyák döntenek a bevásárlás során,
és mindenkinek megveszik, ami jár…
– Akkor miért nincs leértékelve a pelenkával együtt a csokis
keksz?
 – Majd teszek rá javaslatot a marketingeseknek. És tudod, mi a
durva?
– Tudom. A sikerélmény.
– Igen! Hogy minden másban gyakran érzik úgy a kisgyerekesek,
hogy elveszítették a kontrollt az életük fölött, és…
– És abban az egyben tán még szabadon dönthetnek – vágom rá –,
hogy melyik mosóport, melyik sört…

Nemtudomka

Épp a választás szabadságának ez a szürreális megélése világít rá

egy napon, hogy valami hibádzik velem.
Nekem is feltűnik, de nem tudok már több jelenségről tudomást
venni. Telt házzal üzemelek odabent.
Egy kora tavaszi napon kitolom Borit a teraszra aludni.
Döntenem kell, mit adjak rá, de hol esik, hol fúj, hol szikrázik a nap,
dög meleg. Iván épp otthon van napközben, ritka ajándék,
megkérdem:
– Szerinted mit adjak rá? Ezt? – mutatom a vastagabbik
kezeslábast.
– Talán az túlzás.
– Akkor ezt? – veszem elő a vékonyabbikat.
– Ez meg mintha… Nem fog benne fázni?
– Nem tudom. Akkor… Ez a csíkos kardigán? Ezzel a takaróval?
Meg sapka is?
– Hűha – vakarja meg a fejét Iván –, szerintem jó lesz. Bármelyik.
– És ha megfázik?
– De csak itt lesz a teraszon, nem utazik el a haverjaival, mondjuk,
Izlandra, nyugi.
 Csak állok ott elveszetten, ügyefogyottan, míg Iván kiveszi a
kezemből a ruhadarabokat és öltöztetni kezdi Borit. Nem értem, mi
történik velem. Hogy eshetek kétségbe egy hülye kezeslábas miatt?
De már nyakamon a következő kihívás: Borit el kell vinnem
hallásvizsgálatra. Indián dolgozik. El kell jutnunk a gyerekkórházig.
Összepakolok: pelenka, kis cumi, nagy cumisüveg, pótpelenka,
popsitörlő, a plüss babakönyve, a kedvenc csörgője… Szép új, menő
bodyt adok rá, napsárga. Az apjától kapta a minap, az van ráírva: A
főnök én vagyok.
De még mennyire! Végre egy tabudöntő babaruha. Bori kacag,
míg öltöztetem, csikizem, puszilgatom, te édes kisnyuszi. Boldogan
visong.
Patentolom be a bodyt, másfél óránk van odaérni, kocsival fél óra
a kórház, nyugi. Mondom magamnak, de közben érzem, hogy
minden átmenet nélkül hideg veríték kezd csordogálni a
gerincemen. .
Bori váratlanul sírni kezd. Talán éhes? Nemrég evett.
Megszoptassalak újra, drága szívem?
Nekivetkőzöm, a mellemre teszem. Tovább sír. A kétségbeejtően
elvékonyodó, macskásan panaszos, éhes hangján. És a tejem nem
indul meg. Lassan fél éve szoptatom, és először történik meg. Épp
most.
Halálra rémülök.
Éhen fog halni. Ez az első gondolatom.
A második is. Nem vagyok képes enni adni neki. Egyetlen kósza,
józan gondolat sem merül fel bennem. Csak a pánik dübörög a
mellkasomban. Pedig percekre vagyunk a hozzátáplálás történelmi
lépésétől: az almapürétől. Mégis hirtelen szakadék nyílik meg
előttem, és elvág minden észszerű megoldástól.
Rimánkodok Borinak, hogy ne adja fel, próbálkozzon. Átteszem a
másik mellemre. Fél órát küzdünk. Bori tombol, mire nagy nehezen
megnyílik a tejcsatorna, az ismerős, csípős érzés, majd a
megkönnyebbülés.
Csakhogy a lányom annyira elfáradt, hogy az első pár korty tej
után elalszik. Tejfoltok tarkítják a pólómat, izzadt és büdös vagyok.
Borit beteszem a kiságyába, és szinte transzban indulok a
mellpumpáért. Le kell fejnem a tejem, zakatol bennem a parancs.
Különben elapad. Mint a gép, csinálom megállás nélkül. És akkor,
amikor a csuklóm már elgémberedett a pumpálástól, a mellbimbóm
lángol, minden átmenet nélkül zokogni kezdek.
Eltelt a másfél óra, én meg itt ülök, egy rakás szerencsétlenség. Fel
kellene hívnom a rendelőt.
Elnézést, nem érünk oda, kaphatunk új időpontot? Ennyit kellene
mondanom. De képtelen vagyok rá. Oltári nagy lúzer vagyok.
Indián arra ér haza, órákkal később, hogy Bori éhesen ordít, pedig
a mellemen van, én pedig zokogok. Otthon, te édes. Ő sem így
képzelte, fogadjunk.
De: felporszívóztam, hadarom könnyek között Indiánnak.
Átverni őt ezzel nem lehet. Sötét szeme csupa aggodalom.
Átveszi Borit, ringatja. A lányunk lassan megnyugszik. Én is
legszívesebben Indián karjában ringatóznék.
De kérek tőle inkább egy szál cigit, és a teraszon állva kapkodva
elszívom.
Bori elpilled, odabent csend. Visszatérek, kezet, arcot mosok,
lélegzem. A tükörben egy nőt látok, ijesztően ismeretlen, kemény
vonásokkal, mély árkokkal a szája mindkét oldalán.
Indián rám néz:
– Mi a baj, Kata?
Elmondom, hogy nem értünk oda, hogy elcsesztem. Indián
megkönnyebbülve felsóhajt.
– Ne hülyéskedj. Majd felhívod holnap. Elmegyünk együtt az
újabb időpontra.
– Nem tudom, Iván, nem megy.
– Mit nem tudsz?
– Szoptatni. Ma alig evett Bori. Nincs elég tejem.
– Ezért takarítottál annyit?
– Asszem.
– Hagyd a fenébe. Biztos van megoldás a szoptatásra is, ne
aggódj. Hívd fel a védőnőt.
– Ne haragudj, Iván – motyogom. Ülünk ott hárman, a kanapén,
engem átkarol Iván, másik karjában Bori.
Bori érdeklődve nézi, ahogy forrón bugyognak belőlem a
könnyek. Anya, a gejzírré változott nő. Iván nem szól, csak simogatja
a hátam.
– Szerintem ez most jó.
– Mi? – motyogom, miközben fújom az orrom.
– Hát hogy sírsz. Végre.
– Miért lenne jó? – hüppögöm.
– Mert egyetlen könnyet sem ejtettél, mióta az anyádék elmentek.

Kifelé, kifelé!

Iván ragaszkodik hozzá, hogy tegyek röpke látogatást legalább a

kisboltban. Nem akarok. De láttam húsvétról maradt, akciós
Nutellát, szól ravaszkás mosollyal.
Depresszió ide, világvége oda, érve megdönthetetlen.
Összeszedem magam. Macinaci le, világi öltözék fel.
– Máris jobb, ugye? – kérdi a férjem reménykedve.
– Hogyne – felelem minden meggyőződés híján.
Elindulok. A sarki kisszutykos kirakatában mogyorókrémes
üvegek tucatjai kelletik magukat kacéran. Csakis példás
önfegyelmemnek (haha) köszönhetem, hogy nem vetem rájuk
magam, mint gyöngytyúk a szemestakarmányra.
Réges-régen, amikor épp magam mögött hagytam
szülővárosomat, hogy továbbtanuljak, hét másik egyetemista
lánnyal költöztem be egy külvárosi családi házba. Ott ismertük meg
egymást Lujzival.
Minden diák minden vasárnap este hatalmas szeretetpakkokkal
tért meg a családi fészekből. Az anyukák egész víkenden sütöttek-
főztek, majd csomagoltak-dobozoltak, hogy szegény nagykorújuk
éhen ne találjon halni ott idegenben. Ahol nyilván nem lehet semmit
kapni a boltban, sőt: nincs is bolt! A fővárosban.
Vasárnap esténként annyi kaja jött össze az ország minden tájáról,
mint egy sátras lagziban. Ipari mennyiségű sült hús, habos, mákos,
kókuszos, lekváros süti. Anyám rántott húst csomagolt, húslevest
töltött befőttesüvegbe, azonnal tedd a hűtőbe, amint megérkezel,
kötötte a lelkemre. A hűtőnk mindig dugig volt.
Ott idegenben a magam részéről mindent meglettem, meg ne
romoljon a felhalmozott élelmiszerkészlet. Megvártam, míg
mindenki elalszik. Kilopóztam a konyhába, székre álltam, mert a
balgák a legfelső polcra tették a sütiket. Nem tudták, ha kell,
kötélhágcsón mászok fel, vagy egyenesen a falon futok fel értük,
mint Neo a Mátrixból. Lábujjhegyen pipiskedve tömtem magamba
válogatás nélkül a kókuszkockát, estikét, püspökkenyeret a sötét
konyhában. Szó szerint az ájulásig ettem magam.
– Nem hiszem el! Megint felfalta valaki a zserbómat – jajdult fel
másnap reggel az egyik lakótárs.
– Nekem meg alig maradt a habos mákosomból! – Így a másik.
– Micsoda emberek vannak – szörnyülködtem. – Képesek
felzabálni mások szeretetcsomagját!
Nehéz időszak volt az nekem, kilóban mérve is. Tízet szedtem
magamra az egyetem első félévében. Mindenkinek mondtam, hogy a
depresszió miatt van. Hiányzik a családom, honvágyam van, nehéz
vizsgáim. Csak az édesség tartja bennem a lelket. Évfolyamtársaim,
Lujzival az élen, megértőén bólogattak.
Most sem könnyű a lelkem, gondolom, míg kifizetem a sarki
boltban a nevetségesen olcsónak tűnő megoldást, a king size
Nutellát. Sok répacukor kell, hogy megtartsa és megtartsam Borit,
Indiánt.
Képes vagyok mosolyogni, mire hazaérek.
Ezt szülői kötelességemnek is érzem. Bori újabban mindig
magával ragadóan jókedvű – kivéve esténként, a pelés időszakban –,
folyton mosolyog, nevet. Minek örülsz így, nyuszikám? Tényleg
ennyire jó élni? – kérdezgetem. Válaszképp boldogan felkacag.
Felhívom a védőnőt. Szoptatásügyben meglepően empatikusnak
bizonyul. Ahányszor csak tudja, tegye mellre a babáját, de ne
stresszeljen, köti a lelkemre. Elmagyarázza alaposan, milyen tápszert
vegyünk, hogyan adagoljuk, ha valóban elapadna a tejem. És
elismétli, legalább tízszer: legyek magammal elégedett, fél éve
szoptatom Borit. Sőt még azt is megkérdezi: eszik rendesen,
kismama? Alszik eleget?
Kis híján felröhögök. De könnyekig hatódom. Ó, a védőnő,
valóban hungarikum!
Van kisgyerekes klub is havonta, oda is jöjjön a babával, majd
küldök meghívót, teszi még hozzá.
Elkeseredésem helyébe azonban hétmérföldes, vasalt csizmával
belép a düh.
Ez a traumafeldolgozás menetrendje. A következő szintre
léphetek, mint egy videójátékban. Az első szint talán pipa, a teljes
érzelmi bénultság, a szégyen, a minden energiámat, életkedvemet
elnyelő, feneketlen mély kút: az önhibáztatás.
Tudtam, hogy a testem előbb-utóbb reagálni lesz kénytelen a
lelkem állapotára. Elzárta a tejcsapokat.
Szabadjára engedem a haragomat. Káromkodok, szerencsére
számos alkalom kínálkozik. Addig kéne alaposan kiszentségelnem
magam, míg Bori nem érti. Iván bátorít, gyerünk, add ki magadból!
Az intenzív szentségeléshez használt szavak legtöbbjében, fedezzük
fel, ü és ö betű is megtalálható:
– Ütődött, lüké!
– Tökkelütött, hülye – segít be Iván.
– Büdös, rühös!
– Nyüvös!
– Olyan szó nincs is!
– Mindügy!
– Akkor güci! Füsz!
Bori rám nevet, és muszáj visszanevetnem. Ha a füsz kivan, akkor
is.
 Ám aznap valami megváltozik. Ideje az elengedésnek, ébredek rá.
Az elengedést gyakorolni kell. Agyfüszt kapok, amikor valaki
ájtatos képpel ezzel jön nekem. Pláne a szülésem óta.
Kezdjük kicsiben! Ha már nagyban nem volt választásom.

Elengedés ON

Első gyereknél az ember mindent igyekszik szép szabályosan

csinálni. Például beveszi, hogy a csecsemőt minden este,
ugyanabban a szent időpontban fürdetni kell. Megszereti a vizet,
elbágyad melegétől, netán elálmosodik! És szépen meg is tisztul. Egy
pár hónapos, érted. Aki nem megy magától sehová, csak viszik. Ha
meg telibe fossa magát, úgyis instant kell lecsutakolni.
Idáig minden este lelkiismeretesen fürdettük Borit. Megfelelő
vízhőmérséklet, mosdókence, gumikacsa, biztonsági intézkedések
garmadája. Csinos Baywatch-fiút is szerződtettünk a fürdőszobába.
Kigyúrtan, fecskében, ugrásra készen ül a sarokban. Felfújhatós,
akciósán vettük a gumikacsacsaláddal együtt legutóbbi
nagybevásárlásunk során az Auchanban.
– Emlékszel a Baywatch boyokra, amikor Kubában voltunk? –
kérdem Ivánt.
Röhögünk, hol van az már! Bori fröcsköl, pancsol, kacag,
színtiszta öröm. Lenne, ha nem szakadna le a hátam. De fürdetünk,
fegyelmezetten.
Vetkőztetés, csíki, puszi, hajlatok olajozása, fürdetés, spontán
bábjáték-előadás gumikacsával, plusz dalest, kiskacsa fürdik, pink
színű kádban (a fekete tó rém ijesztő), anyjához készül, a kurva
Sanghajba…
 Anyám irgalmazz, pardon, gyors váltás, hová mész te
kisnyulacska, derék leszakad, pancsi, visongás, mosdókenőcs,
derékban kettétörök, gyerek kiemel, megtelt vajon vízzel, mitől ilyen
nehéz?
– Átvennéd, lécei, Iván, elájulok.
Csak szeretnék. Nincs még vége a műszaknak, sosincs vége.
– Hány kurva patent van ezen a bodyn, minek pizsama egy
kisbabára? – kérdi a férjem, joggal.
Első gyerek, mormogom magamnak.
Kész, vége, elájulunk.
Gyermek jó illatú, elégedett, álmosságnak egy árva jelét sem
mutatja. Úgy tűnik, mit sem sejt a meleg víz jótékony, altatónak
szánt élettani hatásairól.
Bezzeg mi.

Pumázzunk!

Heverünk hárman a kanapén. Bori rám mászik, csapkodja

nevetve az orromat, sőt csavargatja, ez a legújabb szokása. Visongva
nevet, míg könnyezve próbálom kipiszkálni a szememből
meglepően erős, csigatészta méretű, párnás ujjacskáit.
– Szuper, hogy á gyerek minden este fürdik – szólalok meg. – De
én zuhanyozni sem bírok, végem.
Utánaszámolok: vajon tegnap? És tegnapelőtt? Létezik, hogy két
napja nem is zuhanyoztam?
– Rákaptál a pumázásra – ismeri fel a férjem. Egyszer régen egy
néprajzos végzettségű menyecskének csapta a szelet. Tőle tanulta a
kifejezést: a dél-baranyai vadonban pumázásnak nevezik a bő vízzel
való érintkezés rendszeres, tudatos kerülését. (A mosdatlanságot,
na.)
Tán mert vadállati szaga támad tőle az embernek?
– Szaglok? – kérdem emberem. Sasorrával szagmintát vesz testem
különböző tájairól. Óh, ez milyen pompás előjáték lehetne!
Amennyiben férjem hajlamos lenne a nekrofíliára. Mert én csak
fekszem kiterülve. Ezen már nem is tervezek változtatni ma este. De
hát, ugye, a gyermek még csak nem is álmos…
– Jó illatod van – biztosít a férjem –, popsikenőcs, kamillás púder,
valami halvány, savanykás szag, az vajon?
– Anyatej. Megaludt a pólómon – mondom.
De nem ma. Ezt nem mondom.
– Nem vészes. Sőt… – És jelentőségteljesen rám kacsint.
– Haha. – Így én.
– Miért nem mondta senki, hogy a gyerek a leghatékonyabb
fogamzásgátló? – sóhajt ő.
Mégsem járja, hogy sosincs erőnk, időnk kufircolni. Sem.
Beszélgetni sem. Miközben a gyermek egymagában többet fürdik,
mint mi ketten együtt a férjemmel. Pláne mint mi, édes kettesben…
Régen hőn szeretett rituálénk volt Ivánnal beülni a forró vízbe
egy-egy pohár testes vörösborral. Régi lakásom fürdőszobájának
olyan kivételes akusztikája volt, hogy pompásan felerősítette Iván
hangjának megnyugtató zengzetét (van hangjának idegesítő
zengzete is, mostanában pláne…). Terápiás hangfürdő.
Muszáj visszaszereznünk valamit kettőnk hajdani életéből.
– Megtanítjuk pumázni a gyereket is! – adja ki a parancsot zengő
hangján a férjem.
– Ha te mondod!
 – Átállunk a kétnaponkénti fürdésre.
– Belefér akár három is, nem? – jegyzem meg.
Bori példamutató gyorsasággal beletanul.
Nekünk végre kevésbé hasogat a hátunk. Esténként vacsora után
még pihenünk is együtt, hullapózban a kanapén. Bori egyre
profibban csavargatja az orrunkat. Menetes is lett, mint egy anya- és
apacsavar.
Sőt: a fürdés helyszínét áttesszük a nagy kádba. Egyik este az
apjával fürdik együtt a gyermek, meg egy komplett
gumikacsacsaláddal, más estéken velem.
Miután én megfürdettem, Iván elveszi tőlem Borit. Elnyúlok a
kádban, egyedül. Kinyújtózom, lebegek. Még olvasok is. Vagy
egyszerűen csak bőgök.
Könnyeim szabadjára engedve forróra fűtik a kád hűlő vizét.

Félelem. Bátorság.

Gyertek el a peremig.
Nem merünk, félünk.
Gyertek el a peremig.
Nem merünk. Leesünk.
Gyertek el a peremig.
És ők eljöttek.
És lelökte őket.
Ők meg repültek.

Gimiben tanultam ezt a praktikus pár sorost, a magyar-francia

szakos ofőmtől, Barthánétól, Apollinaire volt a kedvence.
 Az elkövetkezendő hetekben megtanulom, ideje
elrugaszkodnom. Kínlódunk Borival. Ahogy apad a tejem, úgy nő a
bűntudatom. Én tehetek róla, hogy nem vigyáztam eléggé az éltető
anyatejemre.
A bűntudatot szériafelszerelésben adják az anyaság mellé, mint
pótgumit a gépjárműhöz, kéred, nem kéred, nesze. Csak épp a
pótgumi hasznos.
Iván vigasztal:
– Ha Borit rákapatjuk a tápszerre – mondja –, én is meg tudom
etetni cumisüvegből, éjjel is.
– Többet alhatok! – esik le.
– Sőt, napközben könnyebben elmehetsz itthonról – emeli a tétet
Iván.
Megváltásként hangzik.
Minden alkalommal, amikor ébreszt Bori, könyörögnék: tessék
mondani, hol kell aláírni, hogy én öltem meg Kennedyt? Csak hadd
aludjak még egy kicsit.
Egy késő tavaszi, ám őszt idézően taknyos, esős reggelen
kászálódunk ki az ágyból Borival. Kinézek az ablakon, szürkeség,
zuhog. Ma sem megyünk sétálni. Viszont épp tízóraizik Bori, amikor
felhívnak a banktól: bonyolítottam-e mostanában internetes
tranzakciót a számlámon?
– Nem – felelem. – Miért kérdi? Utaltak rá?
– Sajnos nem utaltak, hanem eltüntették.
Hogy mi van?!
– Megadta valakinek mostanában a PIN-kódját?
– A mimet?
– Felírta esetleg valahová, ahol mások megláthatták?
 – Nem vagyok hülye. De most nem maga kér számon engem,
ugye? Már vissza is szerezték a pénzemet?
Nem: lenyúlták a bankszámlámról, és mehetek a rendőrségre, a
bankba, az atyaúristenhez, hogy visszakapjam. Internetes
bűncselekmény áldozata lettem.
Pánikba esem, és fel-alá rohangálok Borival a karomban, aki
nemtetszésének ordítva ad hangot.
Van egy gyerekem, felelős vagyok érte. Mint a bank a pénzemért,
ugye.
De a gyereknek mégsem mondhatom, drága szívem, elszaladok
feljelentést tenni ismeretlen tettes ellen, maradt tegnapról krumplis
tészta. Melegítsd meg, egyél hozzá uborkát is, majd jövök.
Mennyivel könnyebb lenne, ha most felhívhatnálak, anya.
Átugranál hozzánk, lécei? Futni vagyok kénytelen a pénzem után.
Szeretném a hajamat tépni idegességemben. Vagy mégis inkább a
bankét. Esetleg anyámét?
A bankos szépen elmagyarázza, hogy panaszt meg feljelentést
meg miafaszomat kell tennem, röviden: vehetem a nyakamba a
várost.
A rendőrségen kell kezdeni.
Iván azt mondja, miután kiszentségeli magát: hát, legalább végre
kimozdulsz. Megoldjuk, ugye, Borikám?
Másnap beszélek a rendőrséggel: be kell szolgáltatnom a
számítógépem vincseszterét.
– Hogy mimet?
Hátha nem hallottam jól.
– A vincseszterét, hölgyem. Internetes bűncselekmények esetében
ez a protokoll – teszi hozzá a rendőr.
 De rajta van az életem fehéren-feketén, egyesekben meg
nullákban!
– Tudod, miért nevezik vincseszternek? – kérdezi a férjem. Csak
rázom a fejem.
– Mert a vadnyugaton az volt a fegyverek fegyvere. Amelyik
cowboynak nem volt, az nemhogy férfinak, még csokinyúlnak sem
nevezhette magát.
– A hímtagjuk volt maga, mi?
– Kábé, ja.
– Akkor ezt most olyan elkérni, mintha egy macsónak
mondanánk, adjad már oda a nődet egy menetre, nem?
Ott ül majd szegény vinyóm a rendőrőrsön, idegen kezek feltörik,
kiéneklik belőle az adatokat, mint róka a holló szájából a sajtot.
Elkezdik olvasgatni az írásaimat. Mi van, ha érdekli őket?
Te, nézzed csak, azt írja itt ez a nő, hogy… És röhög a fél
kapitányság.
Aztán már csak a fejemen barna papírzacskóval merek menni a
vinyómért – olyannal, amibe a kenyeret rakjuk a boltban.

Illetékes rő. (rendőrőrs) tőlünk félnapi járásra van, BKV-val négy

átszállás, autóval kb. másfél óra. Ha nem kerülök dugóba. Egy
világvárosban?
Biztosan velem van baj, de a féléves Bori mellől, bizonytalan
időtartamra olyan könnyű elindulni nekem, mint 800 méter gáton
lenne az olimpián.
Másnap fel-alá rohangálok a lakásban indulás előtt.
Kell legyen itthon tej. Sok tej. De egyre kevesebb van, hiába
szívom ezzel a rohadt kínzóeszközzel. Ez önmagában hisztérikussá
tesz.
– Adok neki tápszert, nyugodj már le, Kata. Nem fog éhen halni –
győzköd Indián.
– De van itthon elég?
– Tegnap hoztam két, nem is, három dobozzal.
– És ha több kell, mert… Mondjuk, bent tartanak előzetesben?
– Miért tartanának?
– Jó, jó – mondom. – De egy rendes anya nem flancol
netbankinggal. Szépen bevarrja a pénzét a párnacihába, mint az
öreganyja.
– Indulj már el, könyörgöm! – néz fel a plafonra Iván.
– Láttad a listát, ugye? Oda tettem az asztal közepére. Mindent
felírtam rá. Ha majd elalszik, kicsit takard ki, hogy meg ne izzadjon,
és…
– Kata, most! – vág közbe Iván.
– Ha felébred, kérlek azonnal menj oda hozzá, nehogy…
– Kata – emeli fel a hangját –, menjél már!
Borit megpuszilom, egyszer, aztán Ivánt is. Aztán Borit, még
egyszer, Ivánt is. Aztán mindkettejüket átölelem.
De persze csak könnyedén, lazán, ahogy a szakkönyvek
tanácsolják, ne csináljunk belőle nagyjelenetet, ne zokogjunk a
kisded vállán!
Mire megtalálom az illetékes rő.-t, másfél órával és öt eltévedéssel
később, úgy elfáradok, hogy csak ülök a kocsiban, nem bírok
kiszállni. Hátradöntöm az ülést, lehunyom a szemem.
– Asszonyom, asszonyom – hallom távolról. Ó, valaki hogy ordít
az asszonykájának!
 Én a te asszonyod vagyok, Indián, gondolom ünnepélyesen,
félálomban.
– Asszonyom, jól van? Ez ügyfeleknek fenntartott parkoló!
Valaki dörömböl az autó ablakán. Villámgyorsan magamhoz
térek. Le fognak tartóztatni. De kisbabám van!
– Én ügyfél vagyok – húzom le az ablakot, és mondom
álomittasan, de önérzetesen az ablakba hajló tányérsapkának.
– De miért nem száll ki? – kérdi a kölyökképű, huszonéves
rendőr.
Mert nem bírok, baszd meg, nem bírok, érted? – ordítanám
szívem szerint a rend ifjú őrének. De úgysem értené.
Összeszedem maradék méltóságomat – ez csak egy hülye
szófordulat, egyáltalán nem rendelkezem már vele –, és
bevonszolom magam az őrsre.
Kopott, halvány fosszín linóleum, falhoz rögzített, piros műanyag
széksor, alacsony belmagasság, neonvilágítás, a szürke falon
véletlenszerű koszcsíkok.
A portán szolgálatot teljesítő fiatal, vörös hajú, molett rendőrnő
azonban szélesen mosolyog rám:
– Kocsis századoshoz jöttem – mondom neki.
– A százados – mondja részvéttel a nő, és kis szünetet tart.
Jesszusom, mi van vele? Tűzpárbajba keveredett? – Elment – fejezi
be.
Tudtam! Ez az én formám, még meg is halt!
– Egy rablás ügyében a tetthelyre – folytatja.
– Jaj, de jó – szakad ki belőlem –, akkor él!
A rendőrnő megütközve néz rám. Ettől hirtelen felugrik a bal
szemöldöke, egészen a haja vonaláig. Ez mennyire tetszene Borinak!
Vajon ha megkérem, megtanítja nekem ezt a mutatványt? Akkor a
lányom leszállna az orromról.
– Persze hogy él a százados.
– És mikor ér vissza?
– Ma már biztosan nem.
– Ó. Akkor itt hagyom neki a kért vincsesztert.
– Azt sajnos nem lehet. Hatóságilag kizárólag öntől veheti át, alá
kell írni, lepecsételni, ez a szabály.
Érzem, ahogy finoman remegni kezd a gyomrom. Valószínűleg
rángatózik a jobb szemhéjam is. Bár nyilván nem olyan profin, mint
ennek a nőnek itt.
Mondom erre a rendőrnek, mint nő a nőnek, hogy gyerek van,
kicsi, viszont messze lakunk, szoptatok. A nő megértőén bólogat.
– Hogy hívják? – kérdezi. – Mikor született?
– Kéki Kata, 1971, Miskolc.
– Nem – vág közbe –, nem önt, a gyereket.
– Bori – mondom –, Bori, és még csak féléves.
– Ó! De cuki lehet, gratulálok.
– Köszönöm – felelem, és érzem, hogy a kedvességétől azonnal
meg is indulnak a könnyeim.
– Jaj, ne haragudjon – mentegetőzöm –, tudja, a kimerültség…
– Jézusom, persze, értem, a barátnőm is nemrég szült.
Kifújom az orrom.
– Tudja, mit? – fogja suttogóra a hangját a rendőrnő. –
Egyszerűen csak hagyja itt a portán.
Úgy nézhetünk ki, a molett, vörös rendőrnő meg én, a szökés,
kócos hajú, dinnyemellű, mint egy csehszlovák filmvígjáték
szereplői a kilencszázhetvenes évekből. Akik azt játsszák, hogy
felnőttek.
– Itt? – kérdem szintén suttogva.
– Az asztalon, de előbb én kimegyek a mosdóba.
– írjak hozzá cetlit?
– Egy név elég – kacsint rám a nő, és átnyújt egy pink post-itet.
Hogy képes így ugratni a szemöldökét, istenem! És már indul is a
mosdóba, kapkodva írom rá a nevem a rózsaszín cetlire. A
portásfülke asztalán hagyom a fél életemet egy adathordozón.

Iván kidől 1.0

Késő délután érek haza. Bori és Iván úgy örülnek nekem, mintha
egy vérszomjas aligátor szájából szabadultam volna. Kiapadhatatlan
forrása a boldogságnak. Egy kis ember, aki nem nagyobb egy vekni
kenyérnél, úgy örül neked, ahogyan tán még soha senki.
A saját édesanyám sem.
A legnagyobb kiváltság az életemben.
Várom, hogy Bori felkiáltson, szépen artikulálva, anya, anyukám!
Lehet, hogy megtanult beszélni is, míg távol voltam? Sikongatva
örül nekem.
Iván is örül, bár ő nem sikongat. Hatalmasat sóhajtva lehuppan
az egyetlen, szoptatós fotelünkbe, és úgy fújtat, mint aki lefutotta a
félmaratont.
– Kemény volt? – kérdem.
– Kétszer tíz percet evett, majd miután másfél órát ringattam,
térdből rugóztam vele, simogattam a hátát, tizenöt percet aludt.
– Az még csak 115 perc – számolok utána. – És a többi? Néma
csend?
 Iván kimerültén legyint.
– Hagyjuk.
– Végig ordított?
– Mondom, hagyjuk. Nem férfinak való munka ez. Én ehhez
kevés vagyok.
– Tessék? – nézek rá elkerekedett szemmel, sőt: füllel.
– Mindegy. Ha nem gond, kicsit ledőlök, jó?
És elvonul a hálószobánkba, aludni, pedig még este hat sincs. Én
az esti műszak során még háromszor megszoptatom Borit,
kínkeservesen. Majd pótolom az egyre fogyatkozó anyatejet
tápszerrel.
Mivel egész éjjel fúj az a görény szél, amely köztudottan felveri a
kisbabákat, Bori legalább ötször ébreszt. Iván átalussza.
Ha a férjem most rákezd erre a hülyeségre, hogy férfimunka
kontra női munka, én tökön szúrom magam. Vagy mégis inkább őt.

Farkasszemezés

PirkóViki azt hajtogatja, nézzek szembe vele: lett kisbabám,

szerencsésen, és lett traumám, szerencsétlenül. Akár a szülés, akár az
anyádék, mondja Viki. Önmagában az egyik is elég lett volna ahhoz,
hogy ennyire elbizonytalanodj, hogy alig vagy képes elhagyni a
lakást. Vissza tudsz menni terápiába? – kérdezi sokadszorra.
– Hát, könnyebb lenne, ha a terápia jönne házhoz – próbálom
elviccelni.
– Na, Kata. – Így Viki.
– Jó, jó értelek. Most nem tudok…
– Tb-re is mehetsz.
 Egyszer réges-régen, mikor a tesómat ki tudja, hányadszor kellett
megmenteni, mert ki tudja, hányadszor esett vissza a
szenvedélybetegség feneketlen bugyrába, annyi időn át nem
aludtam, nem ettem, hogy a kimerültségtől meg az éhségtől
szabályosan hallucináltam. Viki meg Marcsi feljöttek az éppen soros
bérelt lakásomba, mert nem voltam hajlandó kilépni onnan. Rám
parancsoltak, hogy öltözzek fel rendesen, és fésülködjek meg, egy
zuhany sem ártana, fintorgott Marcsi. Hívtak egy taxit, és elvittek a
krízisambulanciára.
Az ügyeletes doki nálam talán tíz évvel lehetett idősebb,
harmincas férfi. Erősen kopaszodott, riasztóan cingár volt. Fehér
nadrágja a bokáját verdeste, köpenye válla a könyökéig lógott.
Madárijesztőnek bármikor alkalmaznák a viharsarki őstermelők egy
végenincs dinnyeföldön, állapítottam meg, amint beléptem a
rendelőbe.
Tüstént jobban lettem, úgy megszántam szegényt.
Dióhéjban összefoglaltam neki a történetemet. Csak bámult rám a
szemét felnagyító sokpluszos szemüvegén át. Izzadni kezdett.
Pedig a durvább epizódokat, a rendőrségi ügyeket meg a
drogtúladagolásban már elhunyt barátokat meg sem említettem.
Minek stresszeljem fölöslegesen, a szakember is csak ember.
Elhallgattam és vártam.
– Ez mind… mostanában történt magával? – Ennyit kérdezett,
fénylő homlokát törölgetve.
– Egy része most, igen, egy része már évek óta történik.
– Szed valamit?
– Nem.
– Akkor maradjon itt benn pár napra, kialhatja magát, beutalom.
 – Ki van zárva – mondtam annyira határozottan, hogy magam is
meglepődtem. – Már sokkal jobban vagyok.
Láthatóan annyira megijedt attól, amit elmondtam, hogy az ő alig
palástolt rémületén át kristálytisztán láttam a saját helyzetemet. Ha
így ráhozom a frászt, akkor valóban nagy szarban vagyok. Muszáj
azonnal változtatnom.
Elköszöntem szépen, és a rendelő előtt idegesen dohányzó
Marcsinak meg PirkóVikinek mondtam, hogy örök hála a
programszervezésért, szuper volt. Indulhatunk a következő
állomásra.
Menjünk Jókai-bablevest enni, a kedvencemet, a törzshelyünkre.
Elkezdtem újra enni, írtam egy kockás füzetbe, mit, mikor, mennyit,
hogy lássam. Nekiálltam terapeutát felhajtani.
Pokolian nehéz volt szembesülnöm azzal, hogy segítséget kell
kérnem. Egy született Terézanyunak elképzelhetetlen az, hogy maga
is rászorulhat. Micsoda vérlázító gőg!
Találtam jó fej terapeutát, éveken át jártam hozzá. Kimásztam
abból a régi szakadékból. És közben a tesóm is felépült.
De ez most egy újabb, irdatlan mély szurdok volt, és megint csak
keserves belátnom, hogy segítség kell.
Mert én krónikusan, megátalkodottan merésznek éreztem
magamat mindig, ezért is csaptam fel riporternek húszévesen.
Földrészről földrészre ugráltam vagy stoppoltam, megkerültem a
Holdat, és guggolva pisiltem ott, ahol Armstrong is járt.
Álltam felfegyverzett rohamrendőrök sorfala előtt egy szál
mikrofonnal forradalom idején Belgrádban, átvonatoztam egyedül
fél Európán hamis vonatjeggyel, laktam nyomornegyed
hajléktalanszállóján az USA-ban, szálltam meg félkész albán
luxushotelben, ahol szamár legelt a hallban, bátor voltam, mi több,
oroszlánszívű.

Nyuszi, hopp?

Mindaddig, míg életet nem adtam Borinak. Aztán, mint hat

húsvéti nyúl. Különösen anyámék távozása óta baljós és ordas
helynek tűnik a világ. ‘
Ebben, úgy sejtem, szerepe van annak, hogy a lelkem mélyén én
kisvárosi lány maradtam. Miskolc minden utcáját, terét, közét
ismerem, minden pár lépésre van, ha hivatalos ügyeket kell intézni,
vagy vásárolni, emberekkel találkozni, hipp-hopp ott termek, ahol
akarok. Földrajzórán úgy tanultuk a nyolcvanas években, hogy
Miskolc hazánk második legnagyobb városa. Csúnyán
meglepődtem, amikor a fővárosunkba kerültem: de hát itt egyetlen
kerület majdnem akkora, mint a szülővárosom, és van belőle
huszonhárom!
Átláthatatlanul, megrázóan gigantikusnak láttam, és zsúfoltnak,
nem éreztem magam otthon benne. A frászt hozta rám a tömeg, a
metró, a rengeteg autó. Persze riporterként keresztbe-kasul jártam,
kiismertem, megszelídítettem: de anyaként új életem van, már egy
gyereket is épen kell tartanom. Egy metropolisz nem bababarát.
Összehasonlíthatatlanul otthonosabb érzés egy kisváros, különösen
gyerekkel.

Itt, Budapesten még a zebrán való átkelést is – gyerekkocsival –

hajmeresztőén kockázatos vállalkozásnak találom. A lakásunk
szomszédságában zebra sincs, se közel, se távol. Viszont egy
hajmeresztő hegyoldalon percenként száz autó halad el a
kertkapunk előtt. Hajnalban rendszeresen megkínzott fékbetétek
sivalkodására ébredek.
Egy háromszintes társasház tetőterében élünk, a házon kívül
épített, csálén betonozott csigalépcső vezet otthonunkhoz.
– Mintha egy elvarázsolt toronyban laknánk. Az otthonunkat,
ahova hazahoztuk a lányunkat, imádom. Meleg és biztonságos,
derűs kis kuckó az alacsony, girbegurba, színpompás – falaival,
puha, színes párnáival és takaróival, amelyekkel igyekeztem
feldobni a kevés fantáziával teremtett belső tereket. A tetőteraszról
látni lehet egész Pestet. Amikor éppen nincs akkora szmog, hogy
elfüggönyözze a kilátást.
Igaza van PirkóVikinek, csupán a négy fal között érzem
magunkat biztonságban.
Annak ellenére, hogy az út két oldalát sűrűn benőtték a társas- és
lakótelepi házak, csak a meredek lejtő alján akad biztonságos
gyalogátkelő, jó kilométernyire a házunktól. A keskeny járdán alig
fér el a babakocsi, testközelben húznak el az . autók. Tömény
rettegés ott menni. Akár 20 percet is várunk, hogy az út egyik
oldaláról átjussunk a másikra.
Jó esély kínálkozik arra, hogy a gyermek az út egyik oldalán
nőjön fel, mert anya nem akar vagy nem képes átmenni a másikra.
Röviden, az élet odaát van.
Különös kontraszt, hogy míg az út egyik oldalán csupa lakótelepi
és társasház áll, a másik oldalon egy komplett kis city működik.
Irodaházdzsungel, tele szerkesztőségekkel, ahol egykori kollégáim
dolgoznak, és hétköznapokon több száz ember öltönyben és
kiskosztümben húzza az igát.
Vagy éppen ebédel, kávézik, fontos találkozókat bonyolít le.
 Azokban a kávézókban, ahol anno magam is elég sokat
üldögéltem. Mégis, azzal, hogy átkerültem a túloldalra – egy
szimpla, kétsávos út, nem hatsávos autópálya –, a lányom születése
után néhány hónappal gyakorlatilag megszűnt az összeköttetés.

Harakiri desszertvillával

Ideje újrahuzalozni a helyzetet. Indián egyik otthon dolgozós

napján végre összehozom az ezer éve tervezett találkozót Marianne-
nal, a főszerkkel.
Jó újra látni Őt üdén, mosolygósán, ropogósán új
kiskosztümjében, frissen melírozott szőke haja lazán hullik szolidan
sminkelt, szép arcába. Amikor megérkezem az étterembe, Marianne
feláll, és összecsapja a kezét.
– Hát veled meg mi történt? – kérdezi.
A nyúzott képemre gondolhat, a karikákra a szemem alatt, és a
lenőtt, fodrászért kiáltó frizurámra.
– Biztosan emlékszel, nemrég született gyerekem – veszem
könnyedre a figurát. – Kicsit strapásak a napjaim.
– De hát hol van az már!
– Mi?
– Már féléves is elmúlt a Bori, nem?
– Hét hónapos – pontosítok.
Hogy van az, hogy amíg az ember várandós, és látszik is rajta
tisztességgel, mindenki ajnározza? Könnyen az a végzetes illúziója
támad, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk.
Rendelünk, közben Marianne tovább szövi a csevegés könnyű
fonalát:
 – Emlékszel arra a régi barátnőmre, a Gabira, akivel majdnem
egyszerre szültetek?
– Hogyne! – derülök fel.

A hírtől, hogy más is szült mostanában, és esetleg más is úgy érzi

magát, mint akit megcsócsált és kiköpött egy grizzly, már
önmagában megkönnyebbülök.
– Mi van velük, jól vannak?
– Jól, persze – feleli Marianne. – Tudod, ott a kisfiú nyolc
hónapos, most kezdte a bölcsit. Meg is tanult önállóan, késsel-
villával enni.
Jesszus. Az én gyerekem nem tud se késsel, se villával.
– Nagyon bevált nekik a bölcsi. Gabi vissza is ment dolgozni.
Reggel nyolcra biciklivel beviszi a gyereket, aztán be? kerekezik a
munkahelyére.
– Ó, tényleg? – nyögöm ki.
Elképzelem, amint cirka négy-öt órás kelésekkel, szoptatással
tarkított éjszakai alvásinak aligha nevezhető rettenet után reggel
hétkor felpattanok a cangámra. Miután a gyermeket rendes,
foltmentes gúnyában biztonságosan bekötöm a gyerekülésbe.
Fejünkre vidám, színes biciklissisakot pattintok, amelynek felvételét
a gyermek nyugodtan tűri, sőt mi több, üdvözli. A kertkapuig sem
jutnánk el. Ott terülnék el
zokogva. De Marianne folytatja:
– Munka előtt Gabi beugrik a piacra. Mindennap főz a gyereknek.
– Nem adnak neki enni a bölcsiben? – csodálkozom.
Lehet, hogy üresben gyakorolják a késsel-villával való étkezést.
Élesben csak otthon eszik.
 – Ó, hát ki tudja, miből főznek ott. – Így Marianne. – Tudod,
milyen a menzakaja. – És elfintorodik.
Én ne tudnám, egész életemben mást sem ettem. I love
menzakaja. Állati hálás vagyok érte, hogy elém teszik készen.
Ivánnal a pumázás mellett bevezettük a kajarendelést is, hogy mi is
mindennap együnk meleget, muszáj.
– Gabi fontosnak tartja, hogy friss alapanyagokból készítsen kaját
a kicsinek. Minden az alapanyagok minőségén múlik – szónokol
Marianne.
Marianne úgy van a főzéssel, ahogyan én a könyvekkel. Voltam
régen. Olvastam (vagy inkább írtam!) volna szakácskönyveket,
haszontalan regények helyett, most legalább főzni tudnék!
– Minden áldott nap főz? Miután nyolc órát lenyomott a
munkahelyén? – hitetlenkedem.
Úgy hangzik, mintha Gabi egy olimpiai anyaválogatott gólkirálya
lenne. Én meg egy NB 62-es csapat kispadon megtűrt tagja.
Marianne lelkesen bólogat.
– Elégedett is. Imádja a munkahelyét, szeret dolgozni.
Ő bezzeg szeret! Mintha én azért lógnék hétszámra az út
túloldalán a gyerekkel, mert nem szeretek dolgozni.
– Hát ez… szuper – nyögöm, pedig még hátravan a feketeleves.
– Sajnálom a rovatodat – szán meg hirtelen Marianne –, de
remélem, élvezed a nagy anyagokat. Eljutnak hozzád az olvasói
levelek? Majd átküldőm őket. Na, és miket csinálsz a cikkek mellett
újabban? – szegezi nekem a kérdést. – Szerintem ideje lenne kijönni
egy új regénnyel. Most, hogy kevesebbet tudsz írni a lapba.
Regény? Már megint?! Az előzőből is mi lett! Csak a túlélésre
hajtok, ember, mit nem értesz ezen? – rikolt fel bennem egy hang.
 – Szóval írogatsz legalább szabadidődben? – sürget Marianne.
Majdnem felröhögök. Szabadidő!
– Marianne, nekem nincsen szabadidőm, mikor lenne?
És vajon megkérdezik-e valaha, hasonló hangsúllyal férfi íróktól,
hogy írogatnak-e? Vagy nekik kijár a tiszta, elegáns, írsz? Nagyot
nyelek.
– Minden percemet kitölti a gyerek. De nem csak a perceimet, az
összes gondolatomat, sőt a testemet is. Nem vagyok ura az időmnek,
de még a gondolataimnak sem. Állítólag ez három-négy éven belül
enyhülni fog. Ha addig nem szülök újat. Figyelj, tudom, hogy nehéz
elképzelni, de én nem járok , sehova, nem találkozom senkivel.
Kizárólag munkaügyben. De azt is inkább Skype-on, telón intézem.
Jézusom, nincs is életem. Mondjuk, anyám megmondta, s hogy
nem lesz. Csak azt nem, hogy ő sem lesz.
– Nem is sportolsz semmit? Régen úgy szeretted és annyira… –
Látom rajta, hogy észbe kap, mielőtt kicsúszna a száján rád is férne,
baszki.
– Nem.
– Kár – mondja. – Nem akarok okoskodni, de igazán jó példa a
Gabiéké. Csak szervezés kérdése. Náluk be vannak fogva a
nagyszülők, sorban állnak a piciért. És Gabi ragyog attól, hogy végre
visszakapta a felnőtt életét – fejezi be, majd áhítattal belemélyeszti
villáját a tányérján remegő málnás-csokis mousse költői halmába. –
Ezt majd kiteszem a biogomra, isteni – teszi még hozzá.
Még egy szó erről a Gabiről, és átbökdösőm az ereimet ezzel a
kurva desszertvillával itt. Csak szervezés kérdése, naná. Meg annak
a kérdése, hány szülője maradt életben, a közelben, épen és
egészségesen annak a szerencsétlen ifjú vagy kevésbé ifjú párnak,
aki gyereknemzésre adta a fejét. Most az intézményekről, a bölcsis és
ovis helyek hiányáról nem is ejtek i szót, annyit írok erről. De minek,
ha még a főszerk sem tudja?
De máris jön a kegyelemdöfés.
– És képzeld, Gabiék már tervezik a következő babát! Hármat
szeretnének, nincs idő lacafacázni.
Ez a laza csevej úgy kockázza fel amúgy is egyre csappanó
önbecsülésemet, mint sztárséf az articsókát, gondolom. (A friss,
kiváló minőségű piacit.) Leszerepeltem, íme egy bukott anya. Itt írd
alá, hogy minden tárgyból elhasaltál főzésből, testgyakorlásból,
felnőtt életből, írogatásból, többgyerekességből. Minek él az ilyen?
Pláne minek ad életet?
Összeszedem magam. Marianne okos és empatikus nő.
– De te hogy csináltad? – teszem fel neki a kérdést.
– Mit?
– Hát ezt az egészet. Neked is volt kicsi a fiad.
– Ó, hol van az már! Nem is emlékszem.
Miért akarja mindenki elfelejteni, hogyan élte túl a kisgyerekes
éveket?
Miért is ne akarná?
Marianne fia húszéves, és Groningenben, Hollandiában tanul
csillagászatot, ahol az apja is él.
A főszerkesztőm leteszi a villáját. Elfelhősödik az arca, egyenes
vonallá feszül szája szépen rajzolt íve. Közelebb hajol hozzám.
– Nyilván emlékszem. Még egyéves sem volt Márk, amikor az
apja visszament Groningenbe. Ő mindenképp menni akart, én
maradni. Anyám volt a legnagyobb támaszom. Tudtam, hogy én ott
nem kapnék munkát, lehetek háztartásbeli. Elképzelni sem tudtam
félelmetesebbet, mint hogy a férjem tartson el. Meg persze kurva
sokat veszekedtünk.
– Ezt még sosem mondtad el.
– Nem ez volt életem legvidámabb szakasza.
– Magadra maradtál Márkkal?
– Amint elment a férjem, másnap odaköltöztettem az anyámat.
Velünk élt, míg gimis nem lett a fiam.
Csak nézek Marianne-ra, miközben kihozzák neki a kávét.
Kavargatja lehajtott fejjel, beleejt egyetlen szem hófehér, apró
édesítőtablettát. Mint tavon, amelybe kavicsot hajítanak, látom az
arcán, ahogy hullámokat vetnek az emlékei.
– Végigcsinálta velem a legnehezebb éveket. Aztán szó nélkül
elment. – Kihagy egy ütemet a szívem. – Infarktus. Még azt is
megspórolta nekem, hogy ápolnom kelljen. Mindig azt mondta, csak
azt adja meg az ég, hogy ő ne legyen gond a nyakamon.
Marianne rám emeli a tekintetét.
– Hát megadta.
– Úgy sajnálom.
Marianne legyint, megköszörüli a torkát.
– Ez van. Szar ügy. De neked itt az anyád.
Most kellene kimondanom, hogy anyám… De már a gondolatától
is kiszárad a szám. Meg az enyém úgyis visszajön. Mondja mindig.
A közös ebéden második fogásként csak salátát merek rendelni,
mert a „miért nem sportolsz?” egyértelműen a „csúnyán rád ugrott
egy tízes” bájos parafrázisa.
Mikor elválunk, szépen megvárom, míg Marianne eltűnik az
épületek között. Berontok a téren álló legendás hentesüzletbe, a
Petróba. Állva befalok egy teljes szál sült kolbászt, mustárral, fehér
kenyérrel. A hentesek megtapsolnak. Mintha egy balatoni büfében,
falatnyi fürdőruhában falnék két lubickolás között.
Épp, mint aki most kapja vissza felnőtt életét, és nyomban méltó
disznótorossal ünnepli.

Nem férfinak való meló?

Mikor hazaérek, Iván szó szerint kinyúlva fekszik a szőnyegen,

csukott szemmel. Láthatóan utolsó erejét összeszedve leheli: helló.
Bori mellette a földön matat a játékaival és kurjongat vígan, amint
meglát. Felemelem, és magamhoz ölelem. Ivánra is ráférne, ha
felemelném és megszeretegetném.
– Hogy vagytok?
– Istenien – nyögi Iván. – Soha jobban.
– Ordított?
– Hagyjuk.
– Ettetek?
– Nagyon éhes vagyok.
– És Bori?
– Ő evett. De rühelli a cumisüveget.
– Tudom. És te miért nem ettél?
– Mégis, mikor ettem volna? Le sem tudtam tenni a kezemből
Borit.
– Ma bolognait hozott a postás, a kedvencedet.
– Nem férfinak való munka ez – morogja, míg feltápászkodik a
földről. Valóban bizonytalan lábakon áll, és imbolyogva indul el.
A legutóbb, amikor ezt mondta, azt hittem, kialussza majd, és
kész. Földbe gyökerezik a lábam, dús lombot bontok a döbbenettől,
úgy kapaszkodom az eddig biztosnak hitt anyaföldbe. Káprázik a
fülem is, el sem akarom hinni:
– Tessék, hogy mondod? Jól hallom?
– Jól. Nem férfinak való, ezt mondom, igen. Genetikusán erre, ne
haragudj, de alkalmatlan vagyok. Órákon át összezárva egy ordító
csecsemővel, azt hiszem, meg fogok bolondulni. Ez emberkínzás.
Röhögni szeretnék, de semmi okom rá. És érzem, hogy fel-horgad
bennem az indulat.
– Hát ezt nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan beigazolódik a
szociológia idevágó tétele.
– Hagyjuk ezt most, muszáj lefeküdnöm.
Csakhogy bennem kardját kirántva üvölti a vezérhangya:
rohamra! Mi a jó szagú úristenről beszélsz, ember, ezért tanultunk
ennyi éven át? Te konkrétan éppen ezt, szo-ci-o-ló-gi-át!
Kidobott idő és pénz, bassza meg, milyen genetika? Szülni nem
tudsz, értem én, meg szoptatni, de minden mást ugyanúgy tudsz,
mint én! Na jó, a gyerek körmét levágni, az is az én kompetenciám,
egyelőre.
– De csak azért, mert én születtem puncival, miért bírnám jobban,
hogy ordít velem egy kisbaba napszámra, éjszámra? – ordítok
magam is.
Jézusom.
Iván vissza se fordul, csak mint egy birodalmi lépegető,
robotszerű mozgással menetel a hálószobánk felé. Egyik kezét
felemeli távoztában, a „hagyjál már békén a p.ba!” egyezményes
nemzetközi jeleként. Beteszi maga mögött az ajtót, pontosabban
bebassza, csak úgy döndül, míg én az elgurult pirulám kergetem,
hiábavalóan:
 – Nem hiszem el! Méghogy genetika! Nehogy már!
Ez a nap egy új kezdet. Sajnos nem a felnőtt életem
visszaszerzésének napja. Édesapjára nyugodt szívvel rábízhatom a
gyermekünket. De a szó szoros értelmében két vállra fekteti. Ha ő
van a gyerekkel, szinte biztosra vehetem, hogy utána Borit kell
csitítanom: csitt, halkabban, szívem, apa alszik.
Ha Bori alszik, Ivánnak sziszegek, mint egy mérges kígyó:
halkabban, az istenért!
Amikor meg én alszom… Ne röhögtessetek.

Halált megvető bátorsággal

Akadnak kivételes napok, amikor kinyitom a szemem, és a régi

vagyok: ide nekem a világot, bekapom reggelire. Elhatározom, hogy
kettesben a lányommal megoldjuk a havi esedékes nagybevásárlást.
Sikerül a gyereket pisszenés nélkül bekötni a gyerekülésbe. Én nem
káromkodom, ő nem visít, mint akit nyúznak. Délután háromkor –
ta-dam! – elindulunk törzshelyünkre, a solymári Auchanba.
Elképzelem, hogy ringó járással, has be, mell ki, büszkén tolom
majd a bevásárlókocsit, és szerényen fürdőzöm az elismerő
pillantásokban.
Minden kínálkozó alkalmat alaposan ki kell használni, nem tart
soká: a hat-hét éves gyermek már alig éri el a felnőttek
cukiságküszöbét, a népünnepélynek lőttek. Sőt: be is szólnak neked,
ha hisztizni talál.
Azt sem említette senki, hogy gyerek esetében is a méret a lényeg.
Beülünk az autóba, Bori máris alszik. A bolt félórányira sincs
autóval. Boldogan horpasztó kisbabát vétek felébreszteni. A város
szélén ismerek egy csodás rétet, melyen méltóképp lehet pihenni.
 Csodálhatom a tájat, a távoli erdők, a Pilis tavaszi zöldjét. Tán
még egy ódát is írok hozzá!
Könnyen kijutunk a városból, leparkolok a végtelenbe nyúló rét
szélén, közel-távol senki.
Lassan ellazulok. Kikapcsol a fejemben másodpercenként
elsőfokú vihar jelzés, az újabb és újabb tennivalók figyelmeztetése.
Hirtelen, mint egy videójátékban, feltűnik a visszapillantó
tükörben egy platós kisteherautó. Babakék színben pompázik, fehér
deszkák fogják körbe a platóját.
Nem zökkenek ki szokatlanul békés, meditativ állapotomból.
Széles a rét, tágas a világ, magas az ég, elférünk benne mind.
Bár mintha felénk tartana ez a platós. Számítottam őzikére,
tehénre, de még egy vízilóra is inkább, mint egy másik autóra.
Ezt vajon képzelem? A kialvatlanság démonja vetíti mögénk,
vagy valóban létezik? És felénk tart?
A matchboxnak látszó kisteher egyre nagyobbra hízik a
visszapillantóban. Az autónk motorja nem jár, még ha lenne is
lélekjelenlétem bepöccenteni, mint az akciófilmekben, mielőtt lecsap
a főgonosz, akkor sem lennék képes időben reagálni. Hiszen ez csak
délibáb lehet.
A semmi közepén nem jöhet belénk egy teherautó.
Ahhoz képest, hogy délibáb, jó nagyot csattan.
Az elkövető az utolsó pillanatban félrekapja a kormányt, és csak
az autó jobb oldalát gyalulja le.
A réten. Álló. Egyetlen. Autóba. Belemegy. Egy. Másik.
Bori felébred a csattanásra. Nem rémül meg, álmosan nézelődik.
Meggyőződöm róla, hogy kutya baja, csak utána szállók ki az
autóból, remegő lábbal.
 A kisteher vezetője kikászálódik ütött-kopott verdájából. Úgy
fest, mint egy XXL-es kelfeljancsi – hordóhas, póklábak, aprócska,
vöröslő madárfej és sipító hang:
– Rossz helyen parkol! Maga a hibás! – Vészesen közel
hadonászik az arcomhoz pókkarjaival. Szonda nélkül is világos, ez
az ember itt seggrészeg.
Az autónkat frissen políroztattuk. A férjem hónapokon át kutatott
a neten, míg megtalálta a megfizethetően olcsó szakis embert, aki
szinte újjávarázsolta viseltes kis Corsámat.
A józan eszem azt diktálja, hogy pattanjak vissza a volán mögé, és
tipli. De nem mehetek haza összetört autóval és ezzel a képtelen
mesével. A lófasznak is van vége, ahogy mifelénk, Borsodban
mondják. Előszedem a baleseti bejelentőlapot a kesztyűtartóból.
Pókhas nincs egyedül. Kelletlenül mászik ki a kisteherből két
másik, fiatalabb kiadású. Gondterhelten hallgatnak, a fejüket
vakargatva. Majd győzködni kezdik az apafigurát:
– Józsi, jobban jársz, ha kitöltőd a bejelentőt a kishölgynek,
mielőtt ideérnek a zsaruk.
Amint láttam, mire megy ki a játék, már hívtam is a rendőrséget.
A vonalban a rendőr szentül megígérte, mindjárt küldi a segítséget.
Mivel régi vágású, ultrakonzervatív férfiemberekéi kel van dolgom,
akik a nemi szerepekről ugyanúgy gondolkodnak, ahogy őseik
tették az elmúlt kábé tízezer évben, a jól bevált előítéletekre
apellálok addig is, míg a rend őrei befutnak: – Jóemberek, nem
mehetek haza egy összetört autóval, értsék már meg, hát hogy
magyarázom meg a Zuramnak?
Az ittas Pókhason kívül, aki továbbra is hajtogatja a magáét, a
másik kettő együttérzően hümmög. Felajánlanak fűt-fát: az ángyom
térde kalácsa unokájának pont autószerelés a hobbija, fillérekből
újjávarázsolja az autót!
– De nem mehetek haza, megtört autóval, hát gondoljanak már
bele! Maguk mit szólnának, ha a feleségük így vinné haza? És azt
állítaná, nem ő volt a hunyó?
Érzem, ideget értem. A nemi sztereotípia értő kezekben , kész
csodafegyver lehet. Közben lassan alkonyodik, a levegő is hűlni
kezd, és már Bori is közöttünk ül. Kénytelen voltam kinyitni a
babakocsit és beleültetni. Nem hajlandó kimaradni semmiből. Igazi
partiarc. Kiadós alvást követően micsoda buli!
Reménykedem, hogy a tündéri gyermek látványa is közelebb visz
a jogos kártérítés lehetőségéhez. Ki is játszom az aduászt.
– A gyerek mindjárt éhes lesz, és velőtrázóan fog ordítani.
Mindjárt álmos lesz, és velőtrázóan, mindjárt fázni fog, és
velőtrázóan… – mondogatom a Pókhasaknak, mindhiába. Mert Bori
közben hét ágra szórja legdurvább, filmszínésznős, gödröcskés
mosolyát, esze ágában sincs ordítani. De akkor is be kell dobni a
lehetőségét. Mindenki tudja, hogy még a legmarconább férfiakat is
meg lehet félemlíteni egy torkaszakadtából ordító csecsemővel.
De mégiscsak marconák, rémülök meg: nyomban kitekerik a
nyakunkat autóstul, megfőznek-elásnak a közeli erdő mélyén.
Rendelkezésükre áll az egész Pilis, amely a lábaink előtt terül el a
maga vészjósló, roppant tömegével.
– Bocsánat – szólalok meg cérnahangon –, a kisbabám éhes, itt
mégsem szoptathatom meg. Tegyenek legjobb belátásuk szerint, én
hazamegyek, az uram meg fog ölni (gondolatban azonnal bocsánatot
kérek tőle), és hogy magukkal mit fog csinálni, azt majd meglátják.
 Ezért is bocsánatot kérek tőle, mert a férjem a legjámborabb
ember a föld kerekén. A dalai láma egyik, még fel nem ismert
reinkarnációja.
És ebben a pillanatban, mint a ködbe veszett hajó kürtje, minden
átmenet nélkül, felhangzik a kislányom visítása.
Ember még így nem örült torkaszakadtából szirénázó
csecsemőnek. Kiveszem a kocsijából, és ringatom, hiába: úgy
hangzik, mint hat rendőrautó szirénája, mint akit nyúznak, vagy
nyakunkon lenne a világvége. Nesze nektek, én megmondtam!
Tüstént előkerülnek az igazolványok, öt percbe sem telik kitölteni
az egész hóbelevancot. És akkor meglátom az elkövető, a nagy
Pókhas nevét. Honnan ilyen ismerős? Mikor végre leesik, kifut a vér
a fejemből: a családneve Száva. Ez sokáig a Don Corleone magyar
szinonimája volt, az első számú keresztapa. Kicsiben persze, de
akkor is. Állítólag ő a Balaton ura. Lehet, hogy ez itt a nagybácsikája
vagy a bérmakeresztapja, de egy biztos: rokonok. Veszprémi a
lakcíme.
Padlógázzal haza.
Néhány évvel később hallom a hírekben, hogy a maffiafőnököt
megtalálták egy garázs padlójába betonozva.
Esküszöm, nem volt benne a kezem.
Iván még hónapokon át kérdezgette, hogy miért nem őt hívtam
azonnal. Csak vonogattam a vállam, magam sem értettem. Aztán
rájöttem: a kisteher épp csak picit gyalulta le az autónkat.
De a rég elveszettnek hitt, regényhős énemet telibe trafálta!
A rettenthetetlen alteregómat. És tessék, meg is oldottam,
mondom, mire ő csak rosszallóan csóválja a fejét.
Indián, örülj velem: holtnak hitt részem feltámadt!
 Vérszemet kapok. Mert talán mondanom sem kell, hogy hiába
szolgáltattam be a rendőröknek a vinyómat, tettem feljelentést, az
égvilágon semmi nem történt: az ellopott lé nem jött, csak a hetek
mentek.
Amikor harmadszorra kellett pelenkára is pénzt kérnem Ivántól,
annyira felpaprikáztam magam, hogy nekiugrottam.
Újságíró vagyok. Bárki telefonszámát képes vagyok háromnégy
lépésben kideríteni. Öt perc alatt szereztem meg a bank
kommunikációs vezetőjének mobilszámát. Megvártam ebéd után,
míg Bori szépen elalszik.
Felhívtam, bemutatkoztam neki, és egy híradós anyag hosszában
(egy perc, nem szakmabeliek kedvéért) összefoglaltam a történteket.
Vagyis inkább a nem történteket, külön hangsúlyozva a bank
felelősségét.
Most nem azért, mert szuperhős vagyok, de 24 órán belül
megérkezett a számlámra az ellopott lóvé.
Meg is ünnepeltük Ivánnal és Borival: aznap is pumáztunk.
Sőt, regényhős énem feltámadásának örömére újabb sorsfordító
lépésre szántam el magam.

Régi szerelem újratöltve

Egy pincehelyiségben találkozunk hetente kétszer, mintha

titokban tennénk, gyanús földalatti mozgalom elszánt tagjaiként. A
pincehelyiség nyirkos és dermesztőén hideg, de ez csak fűti
helyzetünk vadromantikáját.
Átöltözni csak a kazánházban lehet. Hónapokon át vadásztam
megfizethető teremre, erre futja. Titkos, idegen nyelven felhangzó
parancsszavakra ugrálunk fegyelmezetten, vagy vihogunk és
félmondatokat váltunk két lihegés vagy szentségelés között.
– Gyerekek jól?
– Basszus, nem figyeltem, melyik lábbal?
– Meggyógyult a kisebbik?
– Jaj, már nem is ezt kell csinálni, de akkor mit?
– Husssz! Nem beszél!
– Jesszus, halkabban! Ne szívassatok már, kiköpöm a tüdőm.
– Most akkor párosban csináljuk tovább ezt a gyakorlatot?
– Ma sem ment oviba, belázasodott.
– De melyik lábbal rúgjak? Nem értem.
– Holnap meg tárgyalásom lesz, gőzöm sincs, addig kire bízzam,
a férjem is dolgozik.
– Tizz! Moszt!
Ez tíz, szabályos fekvőtámaszt jelent. Megtorlás a dumálásért. De
ki bánja? Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlanak le közöttünk.
Titkos kis sejtünket új módszerrel hoztam létre: akkoriban vált
népszerűvé egy furcsa, úgynevezett közösségi oldal, a Facebook
nevű. Akkor még senki sem sejtette, hogy jötte a Gutenberg-galaxis
végét jelzi, melynek helyét átveszi a Zuckerberg-galaxis.
Azt sem sejtettük, milyen pusztító hatással lesz közösségekre,
véleményszabadságra, a demokráciára, sőt a józan eszünkre.
Újságíróként természetesen nem hagyhattam ki a megismerését, és
jól is jött, amikor felismertem: haladéktalanul rendszeres, házon
kívüli örömforrást kell találnom.
Nem kellett sokat gondolkoznom rajta, mi más is lehetne?
Kapóra jött a Facebook. Indián segített hegeszteni egy saját oldalt.
Rendben, három gombnyomás volt. De akkor is, félelmetesen új
univerzum: kitettem az oldalamra egy szerény kis négysorost.
Vártam, hogy jelentkezzenek a feltöltődésre vágyó sorstársak.
A capoeiraedzésre, természetesen. Saját csapat!
Rozi kismamatárs volt az egyetlen, akit személyesen addig
győzködtem, míg az agyára mentem, és beadta a derekát. Jól van,
feladom, mondta Rozi, jövök! Úristen, durvábban nyomod, mint egy
biztosítási ügynök! – tette hozzá.
– Mert az életemért küzdők – feleltem. Értette.
Számos munkaórát töltöttem edzőkereséssel is, és végül egy
nagydarab, apatestű (izmos bojler), fekete bőrű portugál mestert
választottunk Rozival, aki maga is két leánygyermeket nevel magyar
feleségével. Ezzel együtt Pablo alig beszél magyarul, angolul törjük a
szót.
Viszont minden edzésre pontban hatkor érkezik, szeme
villámokat szór, ha késni merünk, pedig minden alkalommal
késünk, villámokat szór, ha beszélgetünk a feladatok pontos
kivitelezése helyett, pedig egyfolytában pofázunk, villámokat szór,
ha röhögőgörcsöt kapunk, pedig egyfolytában vihogunk.
– Tisztára olyanok vagyunk, mint a gyerekeink, amikor
kiszabadulnak az iskolából és összevissza idétlenkednek – mondja
mindig Liza. – Liza volt az első, aki jelentkezett felhívásomra:
„Szeretnél te is örökké fiatal maradni, mozogni, sőt irigylésre
méltóan menő mozdulatokat elsajátítani, elfeledkezni mindenről
hétfőn és szerdán hattól fél nyolcig?”
Lizának három gyereke van, a tizenhármas Vica, a tizenegyes
Zalán és a legkisebb, Botond, aki alig pár hónappal idősebb Borinál.
Teltkarcsú, szőke csaj, ügyvédként dolgozik, szabadúszó. Két
szoptatás között tárgyal az ügyfelekkel, a másik fél ügyvédeivel, írja
a beadványokat az ölében egyensúlyozva a laptopot és a gyermeket.
Sokkal edzettebb anyaságügyben, mint én. Belejöttem, mondja, a
harmadik gyerekkel.
– Az első kettő, na, az hajmeresztő időszak volt, két év sincs
közöttük. Azt hittem, megbolondulok, pedig akkor még élt az összes
nagyszülő, mára csak az én anyám és az apósom maradt. De a két
nagyot most már befogom, a férjemmel mondtuk nekik, csak akkor
lesz kis tesó, ha beszálltok a házimunkába. Nagyon akarták, akkor
hát tessék, drágáim, mosás, teregetés, porszívózás. Gyűrik, bírják,
szuper gyerekek. Meg számíthatok anyámra is, a szomszéd
kerületben él.
Lizáék kétutcányira laknak tőlünk: ez azt jelenti, hogy hat óra
előtt húsz, na jó, tíz perccel rám csörög: indulunk?
És bevágjuk magunkat valamelyikünk autójába, lihegve,
haladéktalan tennivalókat sorolva a telefonba. Liza levegővétel
nélkül képes tolni az otthon szolgálatot teljesítő férjnek:
– Add neki azt a krumplipürét ebédről, és lécei, fürdessétek meg,
mire hazaérek, különben megint elhúzódik az altatás. Pedig még két
beadványt is meg kell írnom, és ellenőrizd a Vica angolháziját, igen,
hisztizni fog, és akkor mi van? Hadd ne legyek már mindig én a
rossz zsaru, basszus! Nem teregettem ki, mikor lett volna időm rá,
mégis? Nyugi, kimostam a gatyáidat, Zalánt kérd meg, hogy
teregessen, de neki is van még házija, valami fogalmazás, segíts neki,
hogyne tudnál fogalmazni, írni még a hülyék is tudnak, ja, bocs,
Kata, na jó, szevasz, jaj, várj, a holnapi kajához vedd ki a
mélyhűtőből a darált húst. Hogyne találnád meg, rá van írva a
zacskóra: darált hús!
 Emberpróbáló feladat eljönni több kisebb gyerek mellől
főműsoridőben, este hatkor: kilépni a vacsora-fürdetés-altatás
szentháromságából, hát milyen anya az ilyen? Skandallum.

Ez a mi házi szabadságharcunk.

mondja találóan Liza, amikor elmesélem neki a capoeira

történetét, a rabszolgák szabadságért vívott küzdelmét – micsoda
mázli, hogy mi mégsem vagyunk rabszolgák.
– Hát én elég gyakran érzem magam annak – vágja rá erre Fruzsi.
Negyedik társunk, Fruzsi szintén a közeli utcákból jelentkezett.
Régen kosarazott, mindhármunknál egy fejjel magasabb, fekete,
rövid haja van, kétoldalt felnyírva, hozzápasszoló vagány, piros
keretes szemüvege mögött tekintete egy vásott kölyöké. Ja, kérlek,
mondja, fiús anyaként muszáj. Fruzsi két óvodás gyermekkel és egy
éjjel-nappal dolgozó programozó férjjel a háta mögött vagánykodik:
– Kicsit autisztikus az én drágám..: – magyarázza.
– Miért, melyik férfi nem? – szúrja közbe Liza.
– De mindent képes megcsinálni – folytatja Fruzsi. – Ha
lerajzolom neki, mint egy képregényt. Mire rájöttem, baszki, hogy a
pálcikaemberek a nyerők!
Amint beülök velük az autóba, elvackolódom a szívmelengető
zsivalyban. OFF on, hangolódom, míg a szentélyünkbe hajtunk.
Csak így emlegetjük az enyhén penészszagú pincehelyiséget.
Az egyetlen hely mindannnyiunk életében, ahová kizárólag a
saját örömünkre járunk.
Fruzsi számítógépes grafikával foglalkozik, reklámügynökségen
dolgozik, hat órában.
 – Tudjátok, mikor hat óra az – füstölög –, muszáj rátolnom még
otthon is pluszórákat.
Fruzsiék felosztják a feladatot a férjével, két fiukat, a négyéves
Balázst és a hatéves Ferkót egyik este ő, másik este a férje altatja.
– Így legalább minden második este nyugodtan dolgozhatok a
fasza hatórás munkaidőmben, egy vicc. De csak így érek oda a
fiúkért az oviba. Rajtam kívül minden szülő már négykor elviszi a
gyerekét. De kérdem én, hogy a viharba? Ők nem dolgoznak? A
férjemnek – magyarázza Fruzsi – délután négykor kezdődnek a
meetingjei az időeltolódás miatt, amerikai cégnek dolgozik, pont
fordítva nyomjuk. Csak projektfeladatokra szorítkozik az
együttműködésünk, ha a hétvégére le tudjuk passzolni a fiúkat a
nagyszülőknek, akkor jön el a mi időnk! Ebben az évben egyetlen
hétvégénk volt idáig, mert hol egyik fiú beteg, hol a másik. És azon
az egy szem víkenden mit csináltunk, na mit csináltunk? – kérdi
Fruzsi.
– Mozi? Buli? – kérdem reménykedve.
– Vacsora, szex? – Így Liza.
– Elvittük a fiúkat – mondja Fruzsi. – Amint hazaértünk,
kikapcsoltuk a telefonokat – a vezetékest nem mertük, anyámék csak
azon hívnak –, benyomtunk egy sorozatot, és tíz perc múlva már
aludtunk is. Kizárólag pizzát enni keltünk fel. Másnap ugyanez.
Aztán indulás értük, és csak azért mentünk kettesben, hogy legalább
odaúton váltsunk pár szót, basszus. Visszafelé már úgyis csak a
gyerekek beszélnek.
Rozi sajnos kimarad az előbuliból, mert ő az ellenkező irányból
érkezik. Szinte mindig késik, és vibrál a feszültségtől:
 – esküszöm, a Karesz haragszik rám, amiért eljárok edzeni, pedig
ő minden kedd meg csütörtök este focizik a haverjaival, utána sör,
én meg biztatom, hogy menj, töltődj! Ő meg képes annyit mondani
nekem, hogy már megint olyan későn érsz haza? Mire hazaérek, úgy
néz ki a lakás, mint házibuli után, minden játék elől, a fiókok
kirámolva, a seggtörlő kendők szétszórva, a múltkor még a plafonon
is voltak céklanyomok, állítólag kirepült a céklás tányér Karesz
kezéből, és mindenfelé fröccsent. Szerintem egyszerűen odabaszta
valamihez mérgében.
Egymás szavába vágva, hadarva prüszköljük ki magunkból a
mindennapi frusztrációnkat, és megkönnyebbülünk.
Liza, a rangidős már az elején bedobta, hogy muszáj szereznünk
egy férfiembert, mert nem járhatunk Pablóhoz, négyen nők ehhez a
benga nagy fekete emberhez, mint egy komplett hárem.
– Nem hárem. Három. Plusz egy – tette hozzá Rozi vihogva.
Favicceken is röhögünk, mint az idétlen tinik.
Alig három hete járunk edzeni, amikor feltűnik egy kisgyermekes
apa: Zoli. Szintén velünk egyidős, házakat tervez, biciklizik,
paplanernyőzik, tájfut, nagyon kíváncsi vagyok, mi fán terem ez a
capoeira, mondja.
Zolinak könnyebb elindulnia otthonról, mert kisiskoláskorú lánya
az édesanyjával él. Ő lesz a stabil sporttárs: minden edzésre időben
oda tud kerekezni, és ritkán hagy ki alkalmat.
Már attól meglódul a vérem, ahogy a berimbau-n – brazil népi
húros hangszer – Pablo elkezdi pengetni a ritmust, mi pedig
hozzáigazítjuk a gingát, az alaplépést.
Illetve én Rozihoz, ő áll előttem, takarásában jólesően
idétlenkedhetek. Ő bezzeg mindig képes ritmusra lépni.
 – Olyan összeszedett vagy, mint egy légi irányító szolgálatban –
mondom neki.
– Ne viccelj, totál szét vagyok esve, de a karate, amit ezer évig
csináltam, megtanított: ha edzek, kikapcsolok mindent.
Én pedig újra tudok kézen járni! Ez a szupererőm!
Edzés után úgy érzem magam, legalább pár perc erejéig, mintha
újjászülettem volna. Sőt, mintha lenne saját, úgynevezett felnőtt
életem.
Hazatérve boldogan a karjaimba zárom Borit, és Ivánt is csillogó
szemmel ölelem. Ő azonban zsémbel nem létező bajsza alatt, már
megint a capoeira! Neked az a libidód, sóhajt lemondóan.
Gyorsan lezuhanyozom, leheveredek a kanapéra, vacsora tálalva,
mondom Borinak, ő meg befészkelődik a hónaljam alá. Újabb
tévénagyis eposzba fogok bele, míg szoptatom: képzeld, Borikám,
amikor Bélapátfalvára túráztunk Tévénagyival a szikrázó
napsütésben, egyszer csak a semmiből lecsapott ránk egy
világraszóló, csoda szép vihar.
– Csak úgy zörgött és csattogott, az ég majd térdre rogyott
ijedtében. Az óriások kacagva kugliztak odafenn a kisebb és
nagyobb bolygókkal. De mi a Tévénagyival berongyoltunk a bélási,
csak így neveztük, vastag falú, középkori templomba, az apátságba.
Ott aztán a Jóistennel együtt, egymás kezét fogva anyával – a te
Tévénagyiddal, Borikám –, hallgattuk végig a vihar tombolását, még
az évszázados falak is beleremegtek, akkorákat döndült az ég –
mesélem, de közben durr, beüt, mit is mondott nekem Indián: neked
a capoeira a libidód.
Ez jól odabasz, megkukulok.
Bori kíváncsian rám függeszti tózöld szemét, ennyi, nincs tovább?
 Libidó akkor is van, amikor nincs. Hangsúlyozta nekünk egy
kiöregedett olasz pornósztárra emlékeztető, festett fekete hajú,
százéves amerikai prof, akihez pszichológiaszemináriumra jártunk
Suzanne barátnőmmel, amikor Kaliforniában gyomláltunk Gestalt-
tanulmányokért cserében. Őszintén sajnálom magukat, hajtogatta a
prof, önök már csak a viráglét romjain fűkaszáinak a tűző napon,
nekem még a szabad szex jutott. A szenvedély él és élni akar, utat
keres, muszáj kiélni. A teremtő energia, ha teremteni képtelen,
rombol. A profnak öt különböző nőtől öt gyermeke volt, egyiküket
sem nevelte. Ám alaposan kivette részét a magok ültetéséből.
Jézusom, gondolok bele, mi van, ha igaza van Indiánnak?

Lujzi is back!

Egyenesen Sydney-ből! Több mint egy éve nem láttuk, sírva

öleljük egymást.
Könnyedén és elegánsan érkezik, mint mindig, a haja színe
harmonizál a körömlakkja árnyalatával, a táskája a cipőjével, a rúzsa
a kendőjével. Régen is csodáltam, miképpen tud ilyen nagyvilági
lenni. Természetesen tudom, hogy a könnyedség mögött kitartó
plázakörutak, még rendszeresebb manikűr-pedikűr-fodrász
szolgáltatások igénybevétele áll.
Ráadásul most csokibarna és tetszetősen izmos, sőt, szálkás,
jegyzem meg elismerően.
– Ha tudnád – törli meg a homlokát –, mit össze kellett ezért
szörfözgetnem!
– A homokban? Azzal az oktatóval? – kérdem.
– A parton is, ja, a szörfös Chrisszel, meg vízen, földön,
levegőben, huh, de kemény volt!
 Bori is vele nevet, tetszik neki a vendégünk. Velem madarat lehet
fogatni, itt van újra Lujzi! Fiatalkorom fenegyereke, aki mindig,
minden hülyeségbe bele tudott rángatni! Meg én is őt.
Borinak puha, színpompás, meghatározhatatlan identitású plüsst
hozott ajándékba, talán egy nyúl? – kérdem.
– Inkább bébipatkány – feleli Lujzi –, nem is, házi egér, esetleg
koala?
Bori azonnal megcsócsálja a fülét (nem Lujziét), gyöngyözően
kacag hozzá, édes kispatakom, gondolom büszkén.
Lujzi el van ájulva tőle. Hát még a szeme színétől, amely valóban,
mintha tükörbe nézne: visszanéz rá egy kísértetiesen hasonló,
ragyogó, tózöld színű szempár.
– Tőlem örökölted, Borikám, nézz meg jól magadnak, ilyen menő
csaj lesz belőled is, figyu!
Olvadozom.
Mégis.
Képtelen vagyok megállni, hogy össze ne vessem magunkat:
Lujzi kifogástalan megjelenése még inkább kiemeli az én
lecsattantságomat.
A hirtelenjében felkapott kinyúlt, de legalább tiszta pólómat, a
sok kézmosástól vöröslő kézfejemet, a nem alvástól gyűrött fejemet,
a házilag épphogy beszárított hajamat.
– Jaj, de gyönyörű, de okos, de cukker ez a kiscsaj – rajongja körbe
Lujzi a nyolc hónapos Borit. Bori is le van nyűgözve Lujzi színes
fülbevalójától, a padlizsánlila körmeitől.
Tessék, már csavargatja az orrát is, pedig ez a mi kiváltságunk
Indiánnal! Büszkén féltékeny vagyok, és vigyorgok, mint a tejbetök.
 Alig negyedóra múltán – amíg elmosogatok és igyekszem rendet
vágni a mindig kupleráj konyhánkban, hogy kicsit kettesben
lehessenek –, hallom, hogy Bori nyűgösködni kezd. Elfáradt a
játékban, és közelít a délutáni alvásidő. Visszarohanok hozzájuk, és
átveszem a lányomat.
Bori már csapkod és kiabál. Felfedezem Lujzi arcán a
megrökönyödést, a csalódottságot: pedig ez a kisbaba végre tényleg
másnak tűnt! Nem olyannak, mint a többi hisztis, raplis,
elkényeztetett kis szülők szeme fénye…
Gyorsan megnyugtatom. Lujzit is. Csak elfáradt Bori, mindjárt
leteszem aludni. Onnantól kezdve látom rajta, bár hősiesen
igyekszik titkolni, de elvesztette a türelmét és érdeklődését a lányom
iránt.
Alig várja, hogy végre ágyba dugjam, ne kelljen tovább hallgatnia
nyűglődését. A világért ki nem mondaná, de ismerem őt. És látom
ugyanezt a reakciót sok gyermektelen emberen, hogy abban a 10-15
percben, míg egy gyermek képes az elvárásoknak megfelelően
elbűvölően viselkedni, csodálják. De ennek egy csapásra vége,
irritáció és értetlenség veszi át a helyét, amint a gyermek nem hozza
a mintagyerek-viselkedést. Roppant ismerős ez nekem is. Én sem
értettem a gyerekek viselkedését, nem is érdekeltek úgy tíz percnél
hosszabban.
Míg nem lett sajátom.

A félbehagyott munka?

Borit beteszem a kiságyába. Szorongok. Most derül ki, nem

vagyok elég jó anya, ha elhúzódik az altatási cécó.
 Lujzival egyetemistaként még egymás fejét is tartottuk a
budikagyló előtt térdepelve meredek bulikat követően. Épp előtte
lenne ciki?
Borinak dúdolok, simogatom a hátát. A lányom megkegyelmez,
és gyorsan álomba merül. Lélegzet-visszafojtva húzom be magam
mögött a gyerekszoba ajtaját. A barátnőmet a konyhában találom:
– Gondoltam, csinálok egy kávét – néz körbe tanácstalanul. – De
nem találok hozzá semmit. Mindegy, ittam ma már százat.
– Kérsz egy kis bort? – derülök fel. – Vettem a régi kedvencedet,
cserszegi fűszerest.
Ugrok, hogy kibontsam, poharakat kerítek.
– Milyen évjárat, melyik pince? – kérdi.
Rutinból, nem gondol bele. Én azonban belepirulok.
– Ja, tudom, te nem vagy nagy boros. Ausztráliában a shiraz lett a
kedvencem.
– A visszatérésedre! Isten hozott itthon, Lujzikám! Milyen volt ott
a világ túlfelén?
– Hát, kérlek, tudod, ez az interim management, amikor ledobnak
egy süllyedő hajóra, hogy ments ki mindent, nettó szarlapátolás. A
tönk szélén billegett a cég. Szerintem úgy okoskodtak, engem
küldenek, értem nem nagy kár. Ha belebukom, ők megmondták.
Tessék, egy nő úgysem képes a szartengeren navigálni. De benézték,
egyben maradt a cég, sőt.
– És kapsz te ezért valami kitüntetést?
– Bonuszt, azt igen, elég sok lóvét, remélem, de én arra játszom,
hogy vegyenek fel partnernek. Tudod, az az igazi előrelépés egy
multinál, részvénycsomag meg ilyenek. Kemény meló volt, de
tudod, ott azért, az óceán partján másképp élnek a népek, mint itt.
Öt körül mindenki rongyol le a szörfjével meg a kis összecsukható
fotelkéjével a partra… És idejében megismertem Christ.
– Hogy, hol?
– Hát, kérlek szépen, ismersz, nem sokat tököltem…
És belelendül. Mindig is fantasztikusan tudott mesélni,
szülőfalujáról is, az apró nógrádi településről, nemhogy a kenguruk
földjéről. Szemét kis szálkaként fúródik a körmöm alá a felismerés,
hogy Lujzi egyetlen nap alatt több emberrel találkozik, mint én
összesen az elmúlt… Az elmúlt fél évben. Te szent ég. És nem is
nagyon tudok másról beszámolni, mint alváshiányról, átvirrasztott
éjszakákról, szoptatásról.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – néz rám Lujzi.
– Persze, csak…
– Csak?
– Az ugrott be, hogy mennyire monoton az életem. És menynyire
nehezen viselem.
– Hát ja, ez jár egy kisbabával, mit vártál?
– Azt nem vártam, hogy magunkra maradunk Ivánnal és Borival.
– Tényleg, anyádék! Nem is beszéltek?
– De, átlag kéthetente. Az időjárásról. Meg hogy mit főzött
anyám, mit ettek.
– És hazajönni? Terveznek?
– Most mentek el. Bár anyám mond ilyeneket, hogy nemsokára…
– Aha – húzza el a száját Lujzi. – Vágom. Figyelj, én ebben az
évben eddig talán háromszor beszéltem anyámmal meg a
tesómékkal Skype-on. Pont, ahogy mondod, az időjárás meg a mit
ettek. Kurvára nem érdekel egyik sem, Jézusom, szörnyet halnék az
unalomtól, ha így kéne élnem. És te sem panaszkodhatsz. Bori
egészséges, szuperjó fej, és a férjed is az. Ajánlom is neki. Most
őszintén, nem könnyebb az anyádék problémái nélkül? Hány évet
toltál bele a megmentésükbe? Utánaszámoltál már?
Rázom a fejem.
– Nem? Hát épp itt az ideje. És Borika… Egy csoda, na, egy csoda.
Te tudod a legjobban, hogy bármit megadtam volna még pár éve egy
gyerekért. Bármit.
– Tudom.
– Neked meg azonnal megkötött még a gipsz is! Pedig nem r
vagy már mai csirke, na. Kibaszott mázlista, az vagy, Katka. Ja, hát
anyádékkal megszívtad, de ettől még tök jó életed van. Emlékszel az
egyetemről az Annára? Mindig azt hajtogatta, ha valami kicseszett
nehéz az életünkben, és már felismertük, ne csak álljunk, mint borjú
az új kapu előtt, hanem…
– Döntsünk! – ugrik be.
– Pontosan. Döntsünk, hogy ezzel együtt is lehet jó életünk. Az
egyetem legjobb része az éveken át tartó csoportba járás volt. Anna
pedig messze a legjobb tanárunk.
Ő volt az első tanárunk, aki bevezetett minket a nőügy
rejtelmeibe: én addig azt a szót sem hallottam, hogy gender meg j:
társadalmi nem. Forradalmian újszerű gondolat volt, hogy a nők
életét egészen más törvényszerűségek alakítják, mint a í férfiakét.
Például az, hogy tőlünk, akik puncival születünk, automatikusan
elvárja mindenki – beleértve saját magunkat is –, hogy a világ összes
házimunkáját elvégezzük ingyen.
Anna könnyedén fordította hétköznapira a tudomány kacifántos
nyelvezetét. Mikor először hallottam tőle a punci szót a patinás
egyetemi nagyelőadó kazettás, tölgyből faragott mennyezete alatt,
csak hápogtam: hogy beszélhet így egy nő, pláne négy gyermek
anyjaként? Mert Anna négy gyermeket szült, három férjtől. Időbe
tellett, mire megértettem, mit mond.

Ebben a pillanatban halk nyöszörgés hallatszik a gyerekszoba

felől, sprintelek. Bori csak álmában nyöszörög, simogatom egy kicsit
a hátát, és alszik tovább.
– Azon töprengtem, míg visszaaltattad – mondja a barátnőm azon
a tipikus analizálósterapeuta-hangján –, vajon mit jelent az, hogy
mindent, fiókot, szekrényajtót, amit kinyitsz, úgy is hagysz, félig
nyitva.
– Vagy félig zárva! – szúrom közbe kétségbeesetten, de ő folytatja:
– Mintha azt tükrözné, hogy mindent félbehagysz.
Marcsit egyszer megkérdeztem, hogy ő is észrevette-e ezt a
földönkívüliek jelenlétét bizonyító tárva-nyitva jelenséget.
Röhögve felelte, hogy naná, ő elsőre mindig megrémült, ha
hozzám érkezett: te jó szagú ég, házkutatás volt? Minden fiók- és
szekrényajtó félig nyitva tátongott, és kilógtak belőle a holmik. De
aztán megszoktam, mondta, hogy nincs baj, csak te így élsz.
Akkor szívből tudtam rajta röhögni.
Most szólni sem bírok.
De én annyi mindent befejeztem már! Még az egyetemet is, pedig
két szak mellett éjjel-nappal dolgoztam. Akárcsak te, Lujzi. A
gyerekszülést sem nevezhetjük befejezetlennek, kézzelfogható a
végeredménye.
Vagy épp ez a baj?
Övön alulinak érzem, durva ütésnek. Lujzi szavai önbecsülésem
aládúcolt falának csapódnak. Hogyan történhet az, hogy egy nőt a
kibaszott szekrényajtók alapján ítélnek meg?
Bezzeg ha egy pasinak a barátja megy vendégségbe, a kanapéra
hányt koszos holmik vagy a mosogatóban ázó lábasok szóba sem
kerülnek!
Vagy ez nem is rólam, hanem a barátnőmről szól? Lujzi mindig
ilyen volt. Szeret adni. Pofonokat is.
Esetleg én vagyok túlérzékeny? Az örök, a megválaszolhatatlan
kérdés.
Lujzi hangja térít magamhoz:
– Na, hagyjuk, ez mindegy is, indulnom kell, vár a meló. Mondd
meg Borinak is, hogy ezerszer puszilom, Ivánt is üdvözlöm!
És már röppen is tova, a külvilágba, hogy befejezze, amit
elkezdett, és ahol ezeregy újabb kaland várja. Valamint gondosan
bezárt szekrényajtók és fiókok. Borit megpuszilgatom, helyette is,
amikor világszépre aludt, kisimult arccal felébred ;í és hozzám bújik.
; Aznap este matatok a polcon, a könyvek pakolászása
megnyugtat. Kezembe kerül a nagymamám, Mami kis határidő
naplója: találomra fellapozom. 1994. március 25-én ezt írta Á
fegyelmezett gyöngybetűivel:

A boltból:
tej vaj kenyér
2 szem paradicsom
ebéd: paprikás krumpli ubival (tegnapról)
És kiűzni álmaimból a gonoszt.
Ámen
 Mami úgy tudta eltartani három gyermekét az ötvenes-hatvanas
években a falusi tanítói fizetéséből, hogy a hegyoldalban álló
szolgálati ház körül tartott tyúkokat, disznókat, és művelte
konyhakertjét, hogy önellátóak legyenek. Három saját gyerek, saját
kisiskolás osztály, tyúkok, disznók, gyümölcsfák, konyhakert – még
szőlője is volt!
Mikor locsoltam meg utoljára a szobanövényeket? – ugrik be.
Nekem őket is kihívás életben tartani, nemhogy kertet!
A nagymamám törékeny, vékony csontú, karcsú nő volt, mint egy
francia filmszínésznő. Beszélt is franciául, egyszer születésnapjára
vettem neki francia-magyar zsebszótárt, úgy örült neki, haláláig
forgatta, az éjjeliszekrényén tartotta zseb méretű Bibliája mellett.
Mindig keze ügyében volt, mert eredeti nyelven olvasta például
Zola, Balzac, Camus regényeit.
Szinten kell tartanom a nyelvtudásomat: mi van, ha bármelyik
kedves színészem, Belmondo, Delon vagy Gerard Philipe be talál
kopogni kis garzonom ajtaján? Meg kell kínálnom őket habos
kávéval, macaronnal, illendően csevegnem velük, magyarázta
nekem derűsen.
Remélem, sokat dumáltok kényelmes, füles fotelekben ülve,
habos kávé meg színpompás macaronok mellett odaát. Áruld el
nekem, Mamikám, hogyan voltál képes három gyereket felnevelni
egymagad?

Öt perc = mínusz húsz év

Mint két végletekig kimerült igásló a műszak után a mezőre

kicsapva, úgy lógatjuk a fejünket, egyenesen bele az Unicumba.
Fáradtak és öregek vagyunk aznap este. Hátunkon a teljes
univerzum terhe, munka és család, család és munka nem létező, bár
fennen hirdetett egyensúlya. Hogy bedőltem ennek én is, work-life
balance, ugyan! Csak loholok magam után, hasztalan.
– Ma megint belenyúltak egy anyagomba – kesereg a barátnőm –,
kihúzták belőle a szociális törvény szót. Miközben kérték, hogy arról
írjak, milyen következményei lesznek hosszú távon.
– Milyenek?
– Mind megdöglünk. Hány nőt ismersz, aki egyszerre
gondoskodik a gyerekeiről meg az idős szüleiről? A
szendvicsgeneráció. Meddig lehet így dolgozni?
Csendben pislogok.
– Muszáj lesz új munkahely után néznem – mondja Marcsi
elkeseredetten. – De hogy fogok újságíróként, negyvenpluszosan,
kisiskolással munkát találni?
– Rám is ez vár – felelem –, egyre kevesebb a megrendelt cikk.
Muszáj megírnom az önéletrajzomat. Sorban az 1652.-et. És
nekiindulni.
– Még egy Unicum? – kérdi erre Marcsi.
– Ezt sem bírom meginni. Pedig húsz éve…

Bezzeg régen

Az Ibolya presszó két évtizede büdös, meleg, zajos otthonunként

szolgált. Legendás sonkás melegszendvicsén és a mindent elborító
cigifüstön éltünk. Elég jól. Már amikor nem a szintén büdös és
meleg, még füstösebb második otthonunkban dolgoztunk az
egyetem mellett, helyett a hírszerkesztőségben.
Akkoriban úgy képzeltük, életünk derekán majd eltartott kisujjal
szürcsöljük a mandulatejes kapucsínót, aranyozott szélű kistányérról
fogyasztjuk a mikroszkóppal is alig látható méretű francia
hogyishívjákot, még ez is, hova tűnt a rövid K távú memóriám?
Reggel még megvolt.
Ugyan, nem is gondoltunk soha arra, mi lesz életünk derekán.
Arra meg pláne nem, mi lesz a derekunkkal.
– Fáj – nyögöm.
– Mi?
– Mi nem? A hátam. Bori egyre nehezebb, meg az a kurva sok
ülés a gép előtt. Mentem volna tesitanárnak, miért épp a fejemet
adtam kenyérkeresésre? – siránkozom.
– Adtad volna a testedet. De már késő.
– Kösz.
– Most már mindig így fogunk rinyálni? – kérdi a barátnőm.
Lopva az órámra pillantok, kivételesen kimaradok az esti műszak
idegtépő rituáléjából. Anyák napja van. Ez itt a jutalomfalatom.
A legendás presszó mára turistacsalogató hely a belváros
közepén. A bölcsészek már kihaltak, vagy nem itt isznak. Esetleg
már nem is isznak, csak tanulnak és sportolnak. Milyen jól teszik
szegények! Azt hiszik, az ő derekuk majd nem fog fájni. Nem tudják,
mi vár rájuk.
De hogy tetézzem, hiába van május, hideg, mint a fagyott hal, és
nyálkás, mint ugyanaz felolvasztva.
A presszóban nincs fűtés, bár a hangulatot fűti valami meccs az
óriás lapos képernyőn. Ezek is itt rohangálnak ész meg rendes meleg
ruha nélkül, szegények, egy szem labda után. Miért nem dobnak be
nekik még egyet, könyörületből, futhatnának utána. Futni épp futja
rá, nemzetünk büszkeségei, bezzeg ha focistának álltunk volna!
Aranyéletünk lenne, hisz pont egy olyan országba sikerült
születnem, ahol csak a focista ember, meg a gázszerelő, bár abból is
csak egy van. Épp, mint az anyákból.

Csak nem személyesen Ő?

Egyszer csak csilingel a bejárati ajtó, és belibben rajta egy

középkorú pár. Ordít róluk, hogy külföldiek, talán angolok. A férfi
magas, igazi őszülő halántékú férfiszépség, arca markáns, alig
párnázta még ki az idő. Sűrű, galambszürke haja takarja a fülét, és
energikusan hátra is libbenti, ahogy kell. Sötét szövetkabátja márkás
darab, finom anyag. Karján a partnere karcsú nő, kicsit lófejű, de
királynői tartású. Vállig érő, szökés, egyenes szálú haja selymesen
repked, arca félig árnyékban, finom vonások, karakteres orr, és
jellegzetes, fanyar félmosoly.
Egy pillantás elég. Felismerem.
Úgy kezd nyargalni a szívem, mint egy megbokrosodott
nyeretlen kétéves a lóversenypályán. Iszonyú erővel pumpálja a
véremet, a szemem mindjárt kiugrik a gödréből, pattogva elgurul,
futhatok utána.
– Te, Marcsi, nézd, ez ő! – kiáltok fel.
– Hol, ki?
– Ő, ő ott, nézd! – mutogatok veszettül, de már át is libbent a
téren, mint egy jelenés, fel a presszó galériájára, és eltűnik a
szemünk elől…
Ám pár perc múlva megjelenik a fejünk felett, mert a galéria épp
a fejünk fölé nyúlik, és ott telepszenek le a nővel, egy-egy viharvert
fotelbe. Böngészik az étlapot.
– Nem látom őket – közli Marcsi.
 – Mert épp a fejünk felett vannak. Ha teljesen kitekerjük a
nyakunkat, és feltűnés nélkül felfelé nézünk…
– Ne, tök ciki, így nem is látom. – És ebben a pillanatban elakad a
hangja, mert a nő felnéz és hátradől, kibámul a presszó hatalmas
üvegtábláin át a tér esti fényeire.
Marcsi is elsápad.
– Basszus… Ez nem létezik!
– Olvastam valahol, hogy valami nagy irodalmi esemény zajlik
épp, biztos a kiadója hívta meg, de tudod, hogy nem szereti a
nyilvánosságot, hát nyilván titokban – hadarom egy szuszra, –
Létezik, hogy ez tényleg Ő? – kérdezi Marcsi nagybetűvel, áhítattal
ejtve ki a személyes névmást.
Pár másodpercig megrendült kussban ülünk. A barátnőm kapcsol
előbb, ő a gyors reagálású egység.
– Biztosra kell mennünk – suttogja.
– Hova megyünk? – Nem hallom. A gyerekem állandó édes (?)
ricsajától meg is süketültem kissé. Meg az a k. meccs.
– Biztosra! Szólítsuk meg. Illetve te.
– Mindig rám tolod a piszkos melót – mondom.
– Te dolgoztál Amerikában.
– De csak gyomláltam! Kussban!

Pisiszünet

A középkorú, elegáns pár bevonulása óta alig telt el öt perc. ÖT.

Öt perc alatt fiatalodtunk húsz évet, vagyis percenként négyet. Nincs
az a vad szex, nincs annyira ifjú szerető sem, aki ennyit fiatalítana az
emberen.
Egymás szavába vágva vitázunk, olyan izgatottak vagyunk.
 – írjunk neki egy szívhez szóló üzenetet – tervezgetek. – Hogy
eszünkben sincs zavarni, csak szeretnénk tudni… Kell egy papírlap
– közlöm, és fejest ugrok a táskámba. .
Zsebkendő, fél pár zokni, gyereksapka, cumi, aprópénz,
cigitörmelék, hopp, egy tiszta pelenka! Lehet erre írni? Találok végre
egy félig összegyűrt A4-es lapot, áfás számla. A hátoldala üres.
Diadalmasan felmutatom.
– Muszáj előbb piszkozatot írni. Nem égethetjük magunkat.
– Ennél jobban? – röhög Marcsi. – Nem vagyunk százasok.
– Sosem voltunk – mondom.
Szívem megtelik fénnyel, örömmel, mint egy varázsgömb. Nincs
még minden veszve!
– Szóval: We highly appreciate you… de hogyan juttatjuk célba?
– Odaadjuk a pincérnek.
– Te mondod meg neki, mit akarunk? – kérdem Marcsit.
– Az anyja lehetnék.
– Én is.
– Két anyja nem lehet.
A papírlappal végül én óvatoskodom fel a galéria lépcsőjén,
mintha a mosdóba mennék.
Az őszes halánték épp gesztikulálva, nagy hangon magyaráz,
angolul. Talán a magyar fordítója, aki el akarja bűvölni. A karcsú,
szinte áttetszőén vékony nő láthatóan jól szórakozik, bár arcáról nem
tűnik el a jellegzetes, szomorkás kifejezés. De orrtól lefelé
kifejezetten mosolyog. A maga búvalbélelt módján.
Meg tudom érteni. Én csupán hazánkban világhírű alkotókat
ismerek, de egyet sem irigylek. Alkotni csak a köznek lehet, az meg
vagy magasról leszarja, ezzel taszítva a kétségbeesésbe, vagy
kíméletlenül ítélkezik, az meg ugyanaz.
Nem lehetek biztos benne, a félhomály itt még sűrűbb, de azt
hiszem…
– Ő az – közlöm Marcsival, amikor visszatérek az asztalunkhoz.
– Ne bassz! Odaadtad neki?
– Mit?
– Hát az üzenetet!
– Miféle… ? – nézek hülyén. – Ja, azt totál elfelejtettem, úgy
izgultam.

Utána!

És ebben a pillanatban a középkorú pár a kis csengő hangjától

kísérve kilép a presszó ajtaján.
– Baszki, nem hiszem eltér magához a barátnőm.
– Elbénáztuk.
Innen nézve totál balfasznak tűnhetünk. A barátnőm úgy néz ki,
mint Jennifer Lopez, de fénykorában, sőt, ahogy érik, egyre inkább
hasonlít a fiatal J. Lóhoz. Én meg Shakirához hasonlítok. Na jó, mint
egy miskolci panelproli, középkorú Shakira, táskás szemmel, de
akkor is. Mindketten megoldottunk már ezer húzós szituációt, néha
el is hisszük, hogy sikerrel szörfölünk életünk heves hullámain.
Ocsúdok.
– Na, azt már nem – ébred fel bennem a büszkeség. – Egész
hátralévő életünkben bánnánk.
És már kinn is vagyok az utcán, éles szél vág az arcomba, egy
pillanatra a lélegzetem is elakad, méghogy május, ki látott már ilyet!
Futásnak eredek, és kisvártatva meg is pillantom az andalgó párt,
egymásba karolva haladnak a kivilágított, csoda szép épületekkel
szegélyezett széles sétálóutcán. Éppen országunk irodalmának egyik
ragyogóan kivilágított szentélye felé haladnak. Máris útolérem őket
és…
– Excuse me – szólítom meg őket egy lámpaoszlop fényénél.
Megtorpannak, hátrafordulnak, hogy kabátjuk meglebben belé, és
egyenesen rám néznek. Szemükben csodálkozás és némi riadalom.
– Sorry to disturb you, but I have to ask – magyarázom akadozó
nyelvvel.
Így, hogy teljes életnagyságban, tőlem félméternyire látom a nőt,
már tudom.
– Yes, how can we help? – kérdezi a férfi, naná, hogy ő viszi a
szót.
Rettenetesen zavarba jövök, dadogok.
– Elnézést, csak azt… azt szerettem volna kérdezni, ne
haragudjanak a zavarásért, hogy esetleg ön Joanne K. Rowling?
A nő erre hátravetett fejjel, szívből felkacag. Gömbölyű nevetése
szétgurul a macskakövön, visszhangzik a néptelen utcán.
– You are not the first to ask – feleli nevetve –, de. sajnos semmi
közöm az írónőhöz.
– Svájcból érkeztünk – teszi hozzá a férfi, és már hallom is az
akcentust az angoljukon.
– Ööö, akkor érezzék nagyon jól magukat – nyögöm ki –, have a
nice stay in Budapest.
– Are you a writer, too? – szegezi nekem a kérdést a nő, és erre
még jobban összezavarodom, motyogok valamit, hogy no, yes,
maybe, perhaps, és ők elindulnak, én meg állok ott, megrendültén.
 – Na? – veti rám magát a barátnőm, amikor kifulladva lerogyok a
presszóban; a műbőr fotel nagyot nyekken alattam.
Csak a fejemmel intek, nem, nem ő volt az.
– De megszólítottad?
– Persze.
Nézünk egymásra, és kitör belőlünk az a régi, jófajta vihogás, ami
többet ér, mint bármilyen anti aging program.
– Akkor erre igyunk – emeli a poharát Marcsi. – Sosem késő totál
hülyét csinálni magunkból!
Magasba emelem a poharam.

Anyák napja esőnap

Anyák napja alkalmából új anya- és sporttársaimmal, Rozival,

Lizával és Fruzsival úgy döntünk, kilépünk a pince szűk keretei
közül. Szabadtéri pikniket szervezünk magunknak a közeli rétre.
– Gyerek nélkül – jelenti ki Liza ellentmondást nem tűrően –,
egyet sem ér hozni, tessék szíves megoldani.
Mert megérdemeljük! Jelentjük ki egy emberként.
Szombat délutánra tesszük a programot, végre nem zuhog,
hanem süt hét ágra, ám most meg a szél fúj. De úgy, hogy az arra
járó szarvasokat felkapja és megpörgeti a levegőben.
– Nem adjuk fel, rettenthetetlen capoeiraharcosok vagyunk, vagy
mi a frászok! – rikkantja Fruzsi.
– Ha tornádó tombol, én most akkor is szórakozni fogok, értve? –
üvölti túl a szelet is Liza három gyereken edződött, erőteljes
hangján. Hosszas és megerőltető gyaloglás után édeni, elhagyatott,
szélvédett gyümölcsösbe tévedünk. Hatalmas területen, sűrűn
ültetett, magas, elvadult bokrokkal körbevett, védett kert. Almafák,
körtefák, barack- és két sor mandulafa – hajdan termékeny táj
lehetett. A legalább húsz éve gondozatlan, metszőollót nem látott,
ezer irányba tekergőző fák göcsörtös ágaikkal úgy festenek, mint A
Gyűrűk Urából a fapásztorok. Tökig ér a gaz, de közöttük
vadvirágok pompáznak, mi pedig letelepedünk a plédjeinkkel, és
bort iszunk. Mindenki kipakolja az elemózsiát. Felszabadultan
tömjük magunkba a chipset, fejünk alá tett kézzel heverünk a
piknikpléden, sütöget minket a nap.
Most vagyok Bori születése óta először nagyobb társasággal
szabadidős programon, célirányosan, előre megfontoltan.
Muszáj ezt rendszeresen tennem, gondolom, ezer éve nem
éreztem magam ennyire felszabadultnak. Konkrétan úgy, mint a
Sziget Fesztiválon anno. Egy elhagyatott, világ végi gyümölcsösben.
Liza is felmászik egy vén körtefára, mi Rozival lógunk az ágairól,
két bazi nagy vadkörte, Fruzsi fotóz.
Az ünnepi hangulatba a semmiből berongyol az egykori kapun át
egy ütött-kopott terepjáró. A széllel összefogva olyan porvihart
támaszt, hogy csak tüsszögünk, mikor éleset fékezve megáll
előttünk.
Kipattan belőle egy terepruhába öltözött, katonásan tüsire nyírt,
snájdig fiatalember. A következő kérdést teszi fel nekünk pattogós
hangon:
– Jó napot! Láttak itt tetemeket mostanában?
– Miket?
– Elhullott vaddisznókat.
Pislogunk. Ennyi bort csak nem fogyaszthattunk még, hogy
kollektíven ugyanazt a cifra jelenetet képzeljük?
 Egymásra meredünk a csajokkal, ti értitek? Nem értjük. Ezt meg
honnan fújta ide a szél?
– Ez a gyümölcsös kedvelt búvóhelyük – folytatja rendületlenül a
vadász.
– Jézusom – mondom.
– Nem csoda, mi is kedveljük, hangulatos hely – fűzi hozzá Rozi,
kicsit becsípve.
– Ha voltak is itt, már elkergettük őket, hangosabbak vagyunk a
vaddisznóknál – tromfol kuncogva Liza. – Szerintem egy tetemet is
felvernénk.
– Kötelességem ellenőrizni minden zugot – fontoskodik a
fiatalember. – Sertéspestis pusztít, előfordulhatnak vaddisznóhullák.
– Itt?
– Bárhol.
Riadtan tekintgetünk körbe. Sehol egy tetem. Micsoda hír, épp
egy pestisgócban piknikezünk!
– Felírnák a telefonszámomat? Ha bárhol tetemet találnak,
nyugodtan hívjanak.
Kötelességtudóan bepötyögjük a telefonunkba a diktált számot.
Biztosítjuk, őt hívjuk elsőként, ha belebotlunk egy hullába.
Sertéspestis szaki néven mentjük el a fiatalembert.
Vadász padlógázzal el. Visítva röhögünk: nesze neked,
sertéspestis anyák napjára!
 Hatodik fejezet

NEM FÉRFINAK VALÓ?!

A férfiak genetikusán alkalmatlanok arra a tengernyi lemondásra,
amit a kisgyerekes lét megkövetel.
A jó kurva életbe!
Méghogy alkalmatlanok! A dalai láma is férfi, tessék példát venni
róla, mennyi mindenről mond le!
Mikor a fenti tételmondat – nem először, nem is utoljára –
elhangzott háztartásunkban, úgy felhúztam magam, hogy
fürdőköpenyben, szoptatás után, kirohantam a hátsó kertbe, amely
egy erdő, és csak a mi ablakaink néznek rá a házból.
Felkaptam egy Flair márkájú (made by Miskolc) fehér műanyag
kerti széket, és nekiálltam módszeresen a földhöz csapkodni.
Közben pedig ordítottam.
Méghogy szociológia! Méghogy PhD! Méghogy házasság j meg
jóban-rosszban!
A jó büdös francba, te szájba lökött, kicseszett rohadt status quo,
hogy mered betenni a lábadat az én házasságomba, hogy a saját
férjem ilyen oltári nagy baromságot képes nekem mondani! Nekem,
akiről tudja jól, hogy ki lehet vele kergetni a világból.
És csak csapkodtam, csapkodtam a betonhoz a szegény, ártatlan
nyugszéket, hogy levezessem az elmúlt hónapok alatt ijesztően
felgyűlt frusztrációmnak legalább a töredékét: mert Indián egyre
gyakrabban mondogatta ezt.
Először azt gondoltam, elmúlik, majd szépen kialussza. Aztán
azt, hogy megbeszéljük. De mindig csúnya ordítozás lett a vége.
 Indián, hajtogattam, Indián, emlékezz: az önreflexió az új
kockahas! A belátás képessége az egyetlen kapaszkodó a házasság
törékeny tutaján! De hiába jöttem a cifrábbnál cifrább
képzavarokkal, férjem bosszúsan lerázott. Hagyjál békén,
hullafáradt vagyok.
Most meg itt csapkodok. De addig jó, míg itt, nem pedig odabent.
Indián ki sem mer nézni az ablakon, bár nyilván sejti, mit
művelek. Meglehetősen nagy zajjal jár.
Ismerek egy idevágó tanmesét: egyszer volt, hol nem volt,
állítólag a Harvard Egyetemen volt egy ifjú kutató, nagy reményű,
tehetséges nő. Minden vágya volt, hogy életét a tudomány
kutatásának szentelhesse. Szentelte, szentelte, míg egy nap
döbbenten vette észre, hogy sorra esnek ki mellőle a kolléganői. Ki
azért, mert férjhez ment, ki, mert gyereket szült, szép sorban
abbahagyták a tanulmányaikat. Ő meg ott állt egy szál magában,
csodálkozva: hát velem mi lesz? Meg is kérdezte idős professzorát,
árulja már el, mi a titka annak, hogy a tudományos pályán egy nő
sikereket érjen el?
A professzor így válaszolt:
– Bocsásson meg, ifjú kolléganő, hogy mindössze egyetlen
tanácsot tudok adni hosszú évtizedek tapasztalatával a hátam
mögött: nagyon jól nézze meg, milyen társat választ! Csak olyat
javaslok, akivel egyenlően el tudják osztani a családdal járó terheket.
Akkor van esélye a szakmai sikerre.
Haha! Senki ember lánya, még a mesebeli harvardi kutatónő sem
fontolta meg nálam alaposabban a párválasztást! Erre tessék!
Külön felcsesz, hogy ez a felelősség is a nőkre van tolva, válassz
jól, ez is rajtad múlik, persze, ki máson!
 Most őszintén, ki az úristen tud felkészülni arra az eget-földet
rengető változásra, amellyel a családalapítás, az áldott gyermek
érkezése jár?
Honnan a jó szagú szamár valagából lehetne azt előre tudni, ki
hogyan reagál, roppan meg, amikor szembesül az addig
elképzelhetetlen terheléssel, a monotóniával és igen, a lemondással,
amelyben hosszú évekre elfelejtheted a saját egodat?
Ez persze sokak szerint kikövezett, egyenes út a
megvilágosodáshoz. Szerintem meg az ideg-összeroppanáshoz,
ahhoz egyenes út! És persze a váláshoz.

Amit a dzsungel királya sem

A minap Borit sétáltatom, ő csendben nézelődik a kocsijában: í

édes jó anyám, amikor végre bámulhatom a világ ezernyi csodáját,
eszemben sincs aludni – tükröződik érdeklődő, ragyogóan zöld
szemében. Tolom hát, derékból kicsit előredőlve. Ha ránehezedek,
könnyebb, épp úgy, ahogy a nyugdíjasok tolják j a gurulós
járókeretet.
– Kata, csak nem te vagy az?
Felnézek, ott áll előttem régi barátom, Szőke Tarzan. Mit ad
pástén, nekik is nemrég született gyerekük, öleljük egymást,
előkapja a telefonját, mutatja a fia és a felesége fotóját. Gyönyörűek,
boldogan gratulálok, ő is gratulál nekem, mindenki mindenkinek,
spontán örömünnep, tűzijáték, Borit megcsodálja, ragyogok.
Aztán megkérdezi:
– És melózol is? írsz?
– Persze – válaszolom.
– Bori alszik éjszaka?
 – Alig.
– Hogy bírod?
Tarzannal együtt jártunk a miskolci Deák-gimibe, aztán teljesen
véletlenül ő is a hírszerkesztőségben kezdett, kollégák voltunk. Nem
kell kertelnem.
– Kurva szarul. Rettenetesen kialvatlan vagyok. És hétfejű
sárkány.
– Hú, Maya is, a feleségem. Totál kivan. Sír a kimerültségtől. –
Kicsit habozik, mondja-e, aztán folytatja: – Néha attól félek, be fog
kattanni szegény.
Félhetsz is, kacagnék fel sátáni hangon szívem szerint, de inkább
rákérdezek:
– És te is felkelsz a gyerekhez?
Megdöbbenésében hátraszaltózik egyet:
– De hát én dolgozom! Muszáj legalább nyolc órát aludnom,
különben használhatatlan vagyok.
– Akárcsak én. Meg ezek szerint Maya is.
– De én bejárok dolgozni. Ő meg otthon van.
– És otthon mit csinál? Pihenget? Olvasgat? Sorozatokat néz?
Csak azért nem ordítom le Tarzan fejét, mert az utcán vagyunk,
és mert volt gyerekszobám. De sistergek a feszültségtől: nem hiszem
el, hogy ő is ezt a hülyeséget nyomja! Olyan okos! És még érző lélek
is, tudom jól!
Szőke Tarzan riadtan méreget. Épp én hiányoztam neki, hogy
feltegyem a pontot a hisztire – fut át az agyamon.
– Most mi bajod van? – kérdi. (Félve, igen, határozottan félve.)
– Á, semmi! Mégis, hogy érezné magát a feleséged? Attól félsz,
hogy megbolondul? Miért nem kelsz fel a gyerekhez, ha annyira
félted? – Még fel is emelem a hangom.
Te szent ég, mivé lettem?
Látom rajta, azt mérlegeli, hogy szó nélkül, fülét-farkát behúzva
elrohanjon. De összekapja magát, bár nyilvánvalóan megsértődött.
– Muszáj aludnom, én vagyok a kenyérkereső.
– Ő meg az, aki életben tartja a babátokat.
– De én nem bírom ki pár óra alvással.
– Ő miért bírná jobban? – kérdezem, és kis híján felrobbanok.
Bori ebben a szent pillanatban elsírja magát. De nem csak úgy
tessék-lássék. Krokodilosra veszi a figurát, teátrálisan bömböl. Egy
egyéves már simán képes a dramaturgiai jelentőségű egéritatásra.
Muszáj kivennem a kocsiból. Ezzel a paradox intervencióval meg is
menti a barátságunkat. Különben, érzem, képes lennék akár pofán is
vágni a nálam három fejjel magasabb Tarzan barátomat.

Jézusom, eléggé kivagyok.

Bori, amint a karomban van, krokodilkönnyein át kihívóan

mosolyog Tarzanra. Nem akartam kimaradni ebből a jó kis
ramazuriból, üzeni csibészes tekintete.
Észhez térek, lehiggadok. Szőke Tarzan elolvad Boritól, és ő ;
megengedi, hogy a karjába vegye. Kifújom magam.
– Bocs – mondom –, nem akartalak legyalulni.
– Á, értelek, ez kurva nehéz. Gondolom, nálatok is.
– Hagyjuk – sóhajtok nagyot. – Mesélj, mi van a hírszerkben? Ott
vagy még?
Tarzan erre elhúzza száját, ez sem sokkal könnyebb téma.
Mégis biztonságosabbnak tűnik, mint a magánéletünk.
Az egy ketyegő pokolgép.
 Mesélem este Indiánnak Tarzanék esetét. Csak mormog, genetika,
megmondtam, vonogatja a vállát. Már fel sem húzom magam, csak
nem értem.
– Nem értem – mondom neki egymilliomodszorra –, milyen
genetikáról beszélsz?
Milyen férfi meg női szerepekről? Nem téptük erről eleget a
szánkat a gyerek előtt? Nem fogadtuk meg, hogy mi másképp
csináljuk majd?
– Mit tudhattam én, mivel jár a gyerek.
– És én? Én mit tudhattam? De dolgozom, én is pénzt keresek, és
lassan egy éve alig alszom!
– És totál idegbeteg vagy.
– Mi más lennék, baszd meg! Örülök, hogy túléltem a szülésemet
meg az anyámék elmenetelét, és akkor még rimánkodom is neked,
hogy kelj már te is a gyerekhez, hát mi ütött beléd, Indián, nem
látod, mi történik velünk? – Majdnem sírok.
– Pelenkázom, fürdetem, etetem Borit, vigyázok rá, melyik apa
csinál ennyit, nem bírok többet! Besegítek neked minden
házimunkába, miért nem hagysz már békén?
Sajnos a „besegítek” szótól önmagában úgy füstöl el az agyam,
mint egy zárlatos vízforraló.
Esélytelen a további eszmecsere.
Besegítesz?
Ahogy a gyerekcsinálásba is? Nem úgy emlékszem, hogy csak
besegítettél volna, együtt vállaltunk mindent! Milyen besegítés?
Jézusom, mi történik velem? Mi történik velünk, Indián?

Bezzegsvédek
 Lujzi régen, még egyetemista korunkban eltöltött egy fél évet
újságíró-ösztöndíjjal Stockholmban. A svéd főváros alapos
megismerésének érdekében gyorsan össze is jött egy elvált Magnus-
szal. Magnusnak, kapaszkodjunk, másfél éves volt a kislánya.
Én még életemben ilyet nem láttam, mesélte Lujzi, tiszta sci-fi
volt: a csávó úgy pelenkázott, főzött, sütött, mosott, teregetett,
takarított, hogy csak pilláztam, bármelyik bejárónőmet lepipálta
volna minden egyes versenyszámban, abban az egy hétben, míg nála
volt a gyerek. Utána egy hét az anyjánál, aztán kezdődött elölről a
szolgálat. És győzte. Munka mellett, naná. És persze mellettem, aki
szintén high maintaince, nagy munkaigényű vagyok, mit szépítsem.
Ott Svédben még azt sem hajtogatják, hogy vond be szépen a
társad a gyerekgondozásba, légy szegénnyel türelmes, hiszen férfi,
bátorítsd, dicsérd.
– Miért, már az is baj, ha bátorítod a pasidat? – kérdezte erre
harciasán PirkóViki, akinek akkor még fejben-tervben sem volt
gyereke, elege viszont annál inkább Lujzi bezzegsvédezéséből.
– Úgy érti – szólt közbe Marcsi komoran –, hogy nem a te
felelősséged még az is, hogy jó apa váljék belőle.
Marcsi kislánya féléves volt, és éppen a bátorításnál-bevonásnál
tartott.
– Nálunk van a szent vasárnapi apaprogram, tudjátok. Amikor a
férjem délelőtt elviszi sétálni a lányunkat, én meg végre tovább
alhatok. Megvan nektek a Pannika néni meg a Rozi néni a gangról?
– Akiken mindig röhögtünk, hogy valszeg lakásuk nincs is, csak á
folyosót bérlik? – kérdeztem.
– Igen, a gangnénik. Na, ők már hétfőn elragadtatottan újságolják
nekem, hogy látták ám őket! Ennivalóak voltak együtt, milyen
szuper apa, hogy tudja tolni azt a kurva babakocsit! Heti egyszer. Ha
meg engem látnak a gyerek nélkül, a szájuk elé kapott kézzel kérdik,
hát a babát hol hagyta, Marika?
– De ha már ilyen nagy májerek a svédek, akkor ezek a Magnusék
miért váltak el egyáltalán? – kérdezte Lujzitól, joggal, PirkóViki.
Mert megcsalta a felesége.
Erre már csak pislogtunk.
Egy csecsemő mellett hogyan lehet olyan rém komplex logisztikai
és érzelmi projektet vinni, mint egy házasságtörő viszony?
Emberfeletti teljesítménynek tűnik. Bár szerintem egy olyan
nemzet lányai és fiai, akik feltalálták, sőt össze is tudják állítani a
lapra szerelt bútorokat, bármire képesek. A bezzegskandinávoknál
majdnem mindenki azt gondolja, hogy család- és gyermekgondozás
felelősségén egyenlő mértékben osztozik anya és apa.
Nálunk is majdnem mindenki azt gondolja. Hogy a teljes ,
felelősség az anyáé.

Bori 1.

Bori szerencsésen betöltötte az első évét. Csaptunk nagy

ünneplést, feldíszítettük a lakást, színpompás léggömbök és színes
felirat, boldog szülinapot, keresztbe a nappaliban. Eljött PirkóViki,
Marcsi, hozták a lányaikat, ott volt Lujzi is, a gyerekek tortát ettek,
meg chipset, mi alkoholt ittunk, visítva röhögtünk mindenen.
Nagyjából ugyanezt megismételtük a titkos kis capoeira-sejtünk
tagjaival, a csajok is hozták az összes gyereküket, buliztunk, még
táncoltunk is. Rozi tortakirálynőnek tanul, újabban rákapott a
tortasütésre.
 Ha neki azt mondja egy recept, hogy készíts áfonyazselét, akkor ő
vesz áfonyát, ha kell, Svédbe megy érte, megpárolja, megpirítja,
vagy mifenéket kell vele művelni. Én már egy ilyen recept
elolvasásától is állatira kimerülök. Ha megpróbálom elképzelni,
mennyi önkéntes pepecselés vár rám, esküszöm, inkább szülök egy
gyereket, vagy lefutok egy félmaratont. De ő leszűri, lehűti,
defibrillálja, lélegezteti, kinyomkodja, főz egy komplett lekvárt tíz
deka áfonyazselé kedvéért.
A végén pironkodva előáll egy olyan műalkotással, amit nem
megenni, hanem kiállítani kéne, köztéren, a háziasszonyok
dicséretére. Ám ő mentegetőzik, jaj, ez nem sikerült olyan jól!
Borinak is elképesztő lila, áfonyás sajttortakölteményt rittyentett.
Nem tudott hosszan mentegetőzni, bruttó tíz perce maradt rá, a
Halász Jutka néni-féle szülinapi slágerrel és gyertyaelfújással, plusz
a tortával készített selfie-vel együtt, aztán már nem volt oka
pironkodni. Híre-hamva sem maradt az órákon át készített
ínyencségnek. Viszont mindenki lihegve, a hasát fogva ismételgette,
hogy ilyen oltári jót még életében nem evett.
Könnyeztem a meghatottságtól.
Tudtam, muszáj megteremtenem magamnak az illúziót, hogy van
egy nagyobb családom, a barátaim.

A bumeráng odab.

Azért is, hogy kibírjam, amikor anyám látványos könnyek között,

a folyton kockáira hulló képen, remegő hangon felköszönti egyéves
unokáját, akit nem látott kilenc hónapja. Majd a tesómék gondosan a
háttérbe húzódva a kamerába tolják hároméves Lilikéjüket habos
ruhácskájában előadni az idevágó szülinapi örökzöld slágert: Megint
egy nappal öregebb lettél, s bölcsebb is talán…
Én tíz évvel lettem öregebb abban a fél órában, míg a képernyő
előtt eljátszottuk ezt a színjátékot. Bölcsebb sajnos nem.
A szívem megszakadt Bori ujjongásától, ahogy nézte a tűzi’
játékot, és tapsolt. Odaát, az Óperencián túl is tettek kis rakétát a
tortájára, amit Tévénagyiék sütöttek neki. És ők is fogják megenni.
Szívem szakadt Liliké énekétől is, hiszen ő sem találkozik Borival,
nem is ismerik egymást. Fogják-e egyáltalán?
– Hát persze – vágja rá erre anyám, amikor megkérdezem. – Úgy
tervezzük, hogy a nyarat Budapesten töltjük. Szerintem mi
Lilláékkal az egészet, az öcsédnek csak úgy két hét szabadsága lesz.
– Nyár? – kérdezem nem is leplezve csalódottságomat. – Most
december van.
– Egyedül nem indulok neki, öreg vagyok már ehhez.
Nagy levegőt veszek, összeszedem minden erőmet, muszáj
megtudnom:
– Mi az, ami annyira jó neked ott, anya, hogy marasztal?
– Hát a tesódék!
– És mi, Borival?
– Rád koncentráltam a várandósságod alatt, a gondolatodat is
lestem, édes kisfiam. Egy szavad nem lehet. Még a szülésednél is
majdnem ott voltam.
– Közel egy éve nem is találkoztunk.
– Hogyne találkoznánk, ugyan online, de találkozunk! Hány
család tartja így a kapcsolatot, milliók! Figyelj, kislányom! Amióta
elköltöztél otthonról, te másra sem koncentrálsz, csak magadra.
Neked mindig az önmegvalósítás volt az első, utaztál, külföldön is
tanultál.
– Anya, hogy koncentráltam volna csak magamra? Dolgoztam és
tanultam egyszerre, ráadásul Miki?
– De neked mindig az volt a fontos, hogy olyat tégy, amit
szeretsz. Hírből sem ismered azt a szót, hogy kompromisszum. Én
meg szolgálatot teljesítettem apád mellett, a családunkért. Mindig
csak vártam arra, hogy végre én következzek, én legyek az első.
Hetente kétszer járok itt angolra is, szuper társaságban! Most
kezdtem el társastáncot tanulni, milyen régi álmom volt! Katikám,
legalább tíz évet fiatalodtam. És a tesódékkal annyit utazunk, végre!
– Együtt is elég sokat utaztunk – szúrom közbe szerencsétlenül.
Anyám könnyednek szánt szavai úgy döntik le még az emlékeimet
is, mint a bábukat egy jól sikerült dobás a bowlingpályán. Még az
utazásaink is… Hiábavalóak voltak?
– Persze, jó is volt! De a világot nem láttam! Neked is megadatott.
Te mindig olyan irigylésre méltóan független lélek voltál, már
kislányként is. Nem is tudom, talán a nagyanyádtól örökölted ezt. És
te hajtogattad mindig, hogy legyen saját életem. Hát most van.
Kiléptem a világba. Sőt, egyenesen a világ jött el hozzám! Ez a
hatalmas lakótömb egy kisebb város. Most az én önmegvalósításom
van soron. Rátok áldoztam az aktív éveimet.
Miért fáj ez ennyire, jajdúlok fel némán. Csak én soha ne mondjak
ilyet Borinak, istenem!
– Olyan boldog vagyok most, Katikám! Mintha új életet kaptam
volna. Elfelejthetem az apáddal töltött éveket, a sok keserűséget. Te
voltál a legnagyobb tanítómesterem ebben!

Szárnyalás vagy szarnyalás?

 Indián Borival az udvaron, anyám szavai konganak kiürült
fejemben. Végre van saját életem. Te voltál a tanítómesterem. Én
mint irigylésre méltóan szabad lélek, gondolom keserűen.
Hogyan is haragudhatnék rád ezért, anya?
Ez a bumerángeffektus? Nesze neked saját élet, ügyesen
megtanítottam rá a saját anyámat is?
De hát mégiscsak te vagy az anyám, és magamra hagytál, amint
anya lettem. Összevissza, egymással bírókra kelve kavarognak
bennem az érzéseim. Kiköpni, lenyelni sem tudom anyám szavait,
émelygek.
Iván látja, mi van, kérés nélkül ad vacsorát a lányunknak,
fürdenek Borival. Én mesélek neki, míg altatom.
Ma nem tévénagyis-utazósat. Úgy érzem, a büdös életben többet
nem akarok mesélni erről. Ó, a mi nagy utazásaink, ebben a szűk kis
banánrepublikban! Most a nagyvilág hever a lábai előtt!
Kisvakondot mesélem, Bori imádja. Milyen könnyű is szeretni
azt, aki mindenkinek segít, ugye? Dögölj meg, Teréz-anyu!
Kisvakond most épp a kisegérnek segít, egész bolygónkat
felkutatja kamillavirágért. Nekem is jól jönne egy kis segítség,
Kisvakond, gondolom. Mondjuk, nem épp kamillatea, inkább egy
csík kokain, ha már…
Iván a nappaliban vár. Igyekszem röviden összefoglalni anyám
mondandóját. Bukdácsolok a szavak között: új élete lett, tudod,
mennyit szenvedett apám mellett, most végre boldog, miután ránk
áldozta az életét..
– Ezt ő mondta így? – kérdezi a férjem.
 Úgy teszek, mintha nem hallottam volna, mondom tovább,
essünk túl rajta:
– Megérdemli, végre van saját élete, most ő jön – sorolom.
– Azt is említette esetleg, hogy te mennyit tettél értük?
Indián visszafogott haragja olyan, mintha a távolban
mennydörögne.
– Persze – füllentem. – Hagyjuk, Iván. Igyekszem megérteni.
– De nekem nem kötelességem. Kérsz te is egy sört?
Kérek, felpattintom. Csendben kortyoljuk.
– Indián, drága társam – kezdek bele. Az alkohol hamar a fejembe
száll.
– Ne kezdd. Mit csináljak? Mit ne?
– Ne csinálj semmit, csak… Annyit veszekszünk mostanában,
szétcsesz minket az ideg. Arra gondoltam…
– Jaj, ne!
– Nyugi, csak arra, hogy mi lenne, ha… Ha elmennénk
párterápiára?
– Minek?
– Minek? Hát, hogy kicsit kikalapáljuk a kapcsolatunkat, ránk fér.
– Iszonyatosan le vagyunk terhelve, az a bajunk. Nincs
segítségünk, ezt nem oldja meg semmilyen terápia.
– De még abban sem értünk egyet, hogy bébiszittert kellene
szereznünk.
– Nem fogok azért dolgozni, hogy egy bébiszitter óradíjára
költsük.
– Nem csak te dolgozol, Iván, én is.
Nyugi, mondom magamnak: szelíden, jókislányosan kell
érvelnem.
 – Muszáj a bébiszitter. Így esélyünk sincs közös programra,
töltődésre. Mi lesz így velünk?
– Megoldjuk valahogy.
– A terápián erről is beszélhetnénk…
Iván ingerülten közbevág:
– Én nem akarok, semmi értelme!
– Hogy mondhatod ezt szakemberként? Megmondalak az
egyetemi témavezetődnek, a prof asszonynak, aki úgy imád!
Beárullak, hogy nem is hiszel abban, amit tanultál!
– Csak tessék – röhög Iván.
Ma sem jutunk előrébb, de én is elröhögöm magam.
Ha épp nem feszülünk egymásnak, elröhögjük a problémát.
Mintha nem lenne középút, vagy egyenesen: nincs is út?
Csak görbén, fű alatt, pult alól, szerezzek egyszerűen bébiszittert?
– Miért akarod mindenáron megkapni Iván jóváhagyását? –
kérdezi PirkóViki, amikor nyavalygok neki. – Oldd meg magad,
aztán majd hálás lesz érte!
Csakhogy Indiánt nem ilyen fából faragták. Ő nem hálás lesz,
hanem sértődött és dühös, mert nélküle döntök.
De muszáj segítséget keresni: most, hogy Bori már folyamatosan
mozgásban van, egy percre nem lehet magára hagyni. Képtelenség
mellette dolgozni.
A következő időszak a szoros emberfogásról szól, rá ne essen,
meg ne üsse magát, le ne húzza, le ne rántsa, fel ne másszon. Már
kutatom a szóba jöhető bölcsődéket. Egyelőre elképzelni sem tudom,
hogy kiengedjem a fészekből a kislányomat, és bedobjam a
közösbe…
 Erről sem szólt senki, hogy nem csupán a gyermeknek, hanem
nekem is meg kell birkóznom a szeparációs szorongással. Úgy
hiányzik Bori, ha nincs velem, mintha egy testrészem hiányozna.
Bébiszitter. Kell. Nincs mese.
Éppen azért vállalok el minden munkát, hogy önállóan is képes
legyek dönteni, ha kell.
Anyám is megmondta, irigylésre méltóan szabad lélek vagyok.
Akkor csak szárnyalj, tessék.

A külvilág becsekkol

Indiánnal legalább egy létfontosságú kérdésben sikerül

megegyezésre jutnunk. Már nem szoptatok, sőt: Bori lelopkodja a
szendvicsünkről a kolbászt, ha nem figyelünk, bármit megeszik.
Iván is meg tudja etetni.
Ha ő van vele szolgálatban hosszabb ideig, úgy üti ki a
gyerektársaság, mint kánikulai napon egy nagyfröccs. (Na jó, több
nagyfröccs.)
Én biztosítom a férjemnek a taktikai alvást napközben, ha nem
kell bemennie az irodába. Cserébe ő, mivel akár éjjel kettőig is fenn
van, ha felriad a gyermek, hősiesen visszaaltatja. Hetente több óra
pluszalvást nyerek. Életmentő.
Marianne, a főszerk hetek óta győzköd, hogy vállaljak nyilvános
szereplést egy nőnapi konferencián. Téma a kisgyerekes nők
helyzete a munkaerőpiacon, képviseljem a lapunkat mint a
célcsoport aktív tagja.
Emberek közé menni, felnőtt nőnek öltözve, sőt közönség elé
állni! Jézusom. Egyelőre azok a ruhák, amelyekben magabiztosan
éreztem magam a terhességem előtt, reményvesztetten lógnak a
fogason. Eljön még a ti időtök! – biztatom őket, fel ne adjátok,
leadom! Bár… Valami furcsa történik velem.
Magam előtt is igyekszem titkolni, mert több mint szürreális a
gondolat, vagy inkább érzés. Szívből reméltem, hogy ebből én
kimaradok. Ki is maradtam. Eddig.
A sokak által megénekelt édes örvényből, amely állítólag felkapja
az embert, ha nő, és addig pörgeti, mint egy ősrégi, ugrálós
centrifuga, míg megadja magát az anyatermészet alapparancsának.
Ez a parancs minden kimerültségem dacára a legváratlanabb
pillanatokban hangzik fel bennem.
Mindenki, még magam – pláne Iván – elől is igyekszem titkolni.
Hátha akkor elmúlik.
Kis banánköztársaságunkban ez a központi ukáz: annál
értékesebb asszony vagy, minél többet szülsz. Vagy legalábbis az
adókedvezmények mértéke, állami támogatások száma egyenes
arányban nő a vállalt gyermekek számával. Aki meg nem szül… Az,
ugye, kapja be?

Nőügyesen

A nőnapi fellépésre Marcsitól kapott fekete-piros, hajszálcsíkos

kölcsönruhában állok a tükör előtt. Úgy festek benne, mint akire
ráfújta a szél a strandon a piknikplédet.
A régi életemben szerettem szerepelni, közönség előtt beszélni.
Ezt a fajta magabiztosságomat is lenullázta a 0-24-es otthoni
szolgálat.
Két nappal a rendezvény előtt Bori belázasodik. Éjszakánként úgy
hangzik fel a köhögése, mintha egy régi gramofon karcolná a
bakelitlemezt, teljes hangerőn, egyenesen az agyamba vés árkokat,
és dió méretűre zsugorodik a gyomrom a félsztől. Egy köhögős
éjszakán száz évet öregszem.
f Muszáj lemondanom a nőnapi szereplést. Borit nem tudom kire
bízni, és nem is merem, még Ivánra sem. A főszerk megértő. Maradj
otthon, de a felvételt majd nézd meg a kerekasztal-beszélgetésről,
valamit írj róla.
Jó.
Nőnap másnapján – nőmásnapon – Borival az ölemben
lelkiismeretesen nézni kezdjük a beszélgetésről készült videófilmet.
A rendezvény a Béke Szálló Zsolnay cukrászdájában zajlik.
Irigykedem, nem csupán a hely gyönyörű, hanem a sütik!
Ha létezik mennyország, ott adnak ilyeneket! Hány nyugatos író
körmölte azoknál a körasztaloknál kincset érő kéziratát,
Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő! Sőt, ugrik be, az akkor még
Britannia nevű szálló törzsvendége volt nagymamám legkedvesebb
írója, a szegedi Móra Ferenc is. Talán ott írta ezt is, talán épp
nőnapra?
„így négyszemközt megmondhatom neked, kislányom, hogy én
azt hiszem, ha akarod, ha nem, te magad is feminista vagy.
Nagymama még csak elemi iskolába járt, anya már a képzőt is
elvégezte, neked már érettségid van. Hát ez a feminizmus, édes
gyermekem. (…) De az igazi stúdiumaidat a feminizmusról majd
akkor végzed, szivecském, mikor én már nem simogatom a hajadat.
Majd ha megtudod, hogy az előszobánkon túl kezdődik az élet, és az
nincs olyan melegre fűtve, mint a mi lakásunk. (…) Majd ha tanácsos
uraknál koldulsz a bizonyítványaiddal, és nem eresztenek be
hozzájuk, mert nő vagy. Vagy nem eresztenek ki tőlük, mert nő
vagy.
 (…) És agglánynak lenni szégyen, csak agglegénynek lenni
dicsőség. Vagy, ha feleség leszel, talán nagyon boldog feleség és
nagyon boldog anya, és asszony voltod mégsem engedi, hogy ember
légy – majd akkor tudod meg, kisszívem, mi az a feminizmus.”
– Ettől megszakad a szívem, Borikám – mondom –, képzeld, ezt
Pankának, a saját lányának írta!
A közönség természetesen nőkből áll, a pódiumon felállított
kerekasztal körül hárman ülnek, két vendég és egy műsorvezető,
mind komoly, felnőtt nők.
– Ez már abból is világosan látszik, ahogyan ülnek – világosítom
fel Borit. Bágyadtan, láztól elgyötörten fekszik az ölemben.
Az eksztatikus visítozásnál és hisztérikus bömbölésnél egy
fájdalmasabb van a szülői fülnek: a csend. Ha a gyermek csendben
van, csakis beteg lehet.
De azért rendületlenül magyarázom neki a képernyőn látottakat:
– Látod, szépen így kell ülni, az egyik térdeden átteszed a
másikat, de a vádlidat a talpon lévő láb külső oldalára kell rendezni
fegyelmezetten, átlósan. – Mutatom is neki: – így, nézd, Borikám.
– Szerintem rajtunk múlik, bármire képesek vagyunk – szavalja
épp a nőnapi kerekasztal egyik kiskosztümös résztvevője, egy nagy
cég vezetője. – Ha okosan osztjuk be az időnket, energiánkat – teszi
hozzá.
Talán a hajlakktól merev frizurája teszi, talán a bézs árnyalatú
kosztüm és körömcipő, de olyan szigorúnak néz ki, mint egy
leánynevelő intézet főgondoka.
– Pláne bármire képesek vagyunk, ha okosan osztjuk be a dugi
csokis kekszünket, zugfagyinkat, titkos cabernet sauvignonunkat –
mondom Borinak.
 – A titok a delegálás – veszi át a szót a főgondnoktól a másik
beszélgetőtárs, harmincas, vörös hajú, erősen sminkelt, sötét
leplekbe öltözött, molett nő. Nyilván testalkatát igyekszik elfedni, de
inkább úgy fest ezekben a ruhákban, mint egy muzeális
gőzmozdony ünneplőben.
Három vér szerinti gyermeke van, tudom meg, és egy cége. Az a
negyedik, mondja ő.

Gondoskodom, tehát vagyok?

– Támaszkodjunk a férjünkre, bébiszitterre, tanítóra – folytatja.

– És támaszkodjunk sofőrre, szakácsra, takarítóra – sorolom
Borinak. – Jut eszembe, kislányom, a házvezetőnőnk épp ma
kimenős, a francba! Elmentek a vurstliba a sofőrünkkel, felülnek a
körhintára.
Bori drága kis arcocskáján lázrózsák bontanak szirmot. Letenném
a kanapéra, míg elszaladok a lázmérőért, de sírni kezd, aja, aja! Újra
a karomba veszem, és míg tűvé teszem a fürdőszobai szekrénykét a
lázmérőért, távolról is hallom a pokrócos nőt:
– Könnyű beleesni abba a hibába, hogy mindent csak én tudok
megoldani. Muszáj mást is odaengedni a feladatokhoz – szónokol
Mrs. Gőzmozdony.
Sarkig kellene tárnom a bejárati ajtót, gondolom, és odaengednem
a feladatokhoz a tömött sorokban várakozó jelölteket.
Közben a lányom ijesztően ernyedt, forró, súlyos kis testévei a
vállamon átszelem a lakást, és a konyhaszekrényből előveszem a
tiszta poharat, amelyben feloldhatom a gyógyszert. A könyökömmel
leverem a pulton álló poharamat, nagyot csattanva landol a földön.
Lábujjhegyen pipiskedve igyekszem kikerülni a szilánkokat.
 – De nincs mindenkinek segítsége, ez anyagi kérdés is – szúrja
közbe a műsorvezető a videóban.
– Jaj – sípol fel erre Mrs. Gőzmozdony –, hogy én mennyire unom
már ezt a női magazinos nyavalygást, hogy a nőknek milyen nehéz!
Ha ezt szajkózzuk, soha nem jutunk előrébb! Én három gyerekkel
boldogultam otthon egyedül, míg kicsik voltak! Persze előfordult,
hogy csak virslit ettünk, de csináltam szépen sorban a feladatokat,
mint egy gép, mindenre volt időm. Életem talán legszebb pár éve
volt! Elegem van már ebből a feminista rinyálásból, hogy a nőkön
mennyi teher van, meg mennyire igazságtalan a munkamegosztás,
tessék megoldani, keményen kell dolgozni, ennyi!
Dermedt csend.
Ó, Ferenc, drága Móra kolléga, ha ezt hallanád! Száz év telt el,
mióta megírtad a lányodnak ezt a levelet, és itt tartunk, gondolom
szomorúan.
Majd hirtelen, mint szúrós, sűrű, apró szemű jégeső, záporozni
kezdenek a másik, hajlakkos cégvezetőnő szájából a jótanácsok:
– Készíts napirendet, hetirendet, munkarendet, étrendet! Sőt, a
legnagyobb segítség, ha mindennap, ugyanabban az időpontban,
elmész futni! – hangzik el.

Köszi, lányok.

Te meg szaporán elfutsz a jó francba, ordítom a laptopomnak

diszkréten, majd bocsánatkérően megpuszilgatom a lányom meleg
homlokát.
De ha már futunk, gondolom, öleljük meg a fákat! Esetleg
másszunk fel rájuk kínunkban, nézzünk sokáig a távolba! Ha nem
látunk sehol mosogatót és mosógépet és leszedésre váró
ebédlőasztalt, akkor nyugodjunk le a p.-ba és maradjunk ott.
Jó helyen vagyunk, egy fa tetején is lehet élni.
– Mindjárt kikapcsolom ezt a szart, mielőtt felrobbanok –
nyugtatom meg Borit.
– Nem vagyok mindenható – tetézi Mrs. Gőzmozdony –, ami
kimarad, azzal együtt kell élnem. Egyszerűen egyensúlyt teremteni,
ez a lényeg.
Egyensúlyozok a konyha talpalatnyi száraz szigetén, köröttem a
kiömlött vízen és a szétszóródott szilánkokon táncot jár
a tetőablakon át beözönlő napfény.
Percekre, ha képes vagyok egyensúlyt teremteni: olyankor üres
tekintettel meredek kifelé a fejemből egy pontra.
Például erre a neuralgikus pontra itt, amelyet már rég le kellett
volna vakarni erről a tűzhelyről, vagy ki a szőnyegből, például azt a
zöld gyurmafoltot a nappaliban, mit rákentek a századok, lemossuk
a gyalázatot!
Dehogy mossuk, mikor? Talán pont ma két hónapja, hogy ott
éktelenkedik: mióta Borinak megmutattuk, mi mindent lehet
készíteni gyurmából.
Úgy fest, mint egy irgalmatlan nagy takonyfolt, de már
megtanultam együtt élni, vele is.
Ember tervez, gyerek végez, szokta mondogatni Iván, amikor épp
borul egy programunk, ez a gyerekes lét esszenciája, alfája és
ómegája.
Borival épségben kijutunk a konyhából, majd feltakarítom,
gondolom, előbb a gyógyszer. Rohanok a laptopomhoz.
– Nekem te ne oszd az észt! – reccsenek rá, de késő:
 – Van egy titkos elvem – mondja Mrs. Gőzmozdony: – Ha
dolgozol, tégy úgy, mintha nem lenne családod. Otthon pedig úgy,
mintha nem lenne munkahelyed.
Úgy csapom rá szegény laptopomra a fedelét, mint légycsapóval
a legyet szokás.
Titkos elv? Tégy úgy, mintha? És dögölj bele csendben? Köszi,
lányok!

Mi van?!

– Szerintem szerencséd, hogy lemondtad. Ahogy ismerlek,

leharaptad volna a fejét – jegyzi meg Iván, amikor elmondom neki a
Gyilkos Titkos Elvet. Azóta sem tudok napirendre térni fölötte.
Éppen ebédelünk, a desszertnél tartunk. Mivel rendelünk, és alig
főzünk, ez újabban azt jelenti, hogy elragadtatottan bámuljuk
szerelmünk dundi, hurkás kezű-lábú gyümölcsét az etetőszékben.
Szerencsére jobban van, már nem lázas, végre újra kacag és eszik.
Éjjel még köhög, de napközben újra boldogan börrög.
Ezzel fejezi ki elégedettségét, a csillárunk is péppöttyös. De
mindegy, mi csak sóhajtozunk.
Borikám, micsoda mázlisták vagyunk, hogy a szüleid lehetünk!
Úgy hatnak ránk Ivánnal a közös étkezések, mint egy páros
meditáció, melyet cseperedő kisdedünk vezet. A dalai láma szerint,
mondja Iván, aki gyereket nevel, az helyből annyi mindenről mond
le, és faragja le önként az egóját nap mint nap, hogy mást már nem is
kell tennie a megvilágosodásért. Ilyen pillanatokban el is hiszem
neki.
Persze van, amiről ennek ellenére sem tud lemondani. Én sem
szeretnék, mégsem tudjuk összehozni: a szex.
 Egyfelől ha napközben alszik, és kivételesen Iván is itthon van,
bármikor felriadhat a gyermek. Képtelen vagyok kikapcsolni.
Képtelen vagyok jelen lenni a testemben, az meg pláne esélytelen,
hogy más jelenlétét elviseljem benne.
Ha meg éjjel alszik végre a gyermek, hótziher, hogy én magam
hullafáradt vagyok.
Ráadásul ha nincs közös programunk, közös élményünk a
családprojekt-menedzselésen túl, akkor nincs intimitás.
Kötelességből meg csak nem fogok kufircolni?
– Hát, engem spéciéi nem zavar, ha kötelességből – mondja Iván
gondterhelten –, végül is a házasság egy test, egy lélek. Meg a szex
nem holdra szállás, hogy klasszikust idézzek.
Régen – k. sz. e., a kisded születése előtt – volt színházbérletünk
is, azzal láttuk Hajdú Szabolcs Kálmán-nap című darabját.
A házasság szürke hétköznapjait mutatta be: például a kapcsolat,
a szexualitás teljes ellaposodását, majd végzetes eltűnését.
Ott hangzott el ez a mondat.
Rém szórakoztató darab volt, jókat röhögtünk. Mit tudtunk még
akkor a valóságról! Muszáj megoldanunk, hogy kettesben lehessünk.
– Szerzek végre egy bébiszittert – mondom sokadszorra í;
Ivánnak. Mire már forog is a lemez:
– Ezt már ezerszer megbeszéltük, nem kell. – Így ő, ingerülten.
– De sosem vagyunk kettesben, Indián! – Így én, hisztérikusan.
– Mások is megoldják valahogy! – Így ő, egyre dühösebben.
– Meg hát! Minden második pár elválik, még a gyerek iskoláskora
előtt! Statisztika! – Felrobbanok.
Felhívom PirkóVikit, elkérem végre a bébisziterrük
telefonszámát. Míg tart a lendületem és az elszántságom, hívom is,
és megbeszélek vele egy időpontot.
Ivánnal közlöm, hogy holnap délután négykor érkezik,
megismerkedünk. Iván erre úgy csapja be maga mögött a hálónk
ajtaját, hogy a keret kilazul, az ajtó kidől, a tető a fejünkre omlik, a
nyakunkba potyognak a horganyzott cserepek, moha és páfrány is,
Bori hogy szereti azt a mesét, meg én is!
De azért is kibírom, gondolom, dacolok a haragjával.
KELL nekünk a segítség, különben kinyúvadunk, elválunk.

– Holnap érkezik Adri, a bébiszitter – magyarázom Borinak

alváshoz készülődve.
Ó, ó, Mary, keletről fúj a szél, dalolom neki Halász Jutka néni
slágerét, és csak azért sem, a szemem sarkából sem pillantok Ivánra.
Nem akarom látni, milyen dühös képet vág, ó, ó, Mary, már igazán
jöhetnél!
Iván bejelenti: sajnos holnap sokáig bent kell maradnia az
irodában, hétig ne is várjuk. Nem teszi hozzá, anélkül is hallom:
remélem, Mary Poppins addigra elhúz a vérbe.
Én nekiállok használati utasítást írni Borihoz. A hatvanadik
pontnál, pitymallatkor ájulok el.

Megérkezett Mary Poppins!

Nem is értem, hogyan élhettünk eddig nélküle. Adri, a Mary

Poppins-jelöltünk törékeny, hosszú hajú, sudár huszonéves lány.
Szív alakú arca csupa mosoly, fogpasztareklám, minden kilométer
hosszú listámat figyelmesen végignézi, megkérdi, amit nem ért.
Átvesszük a használati utasítást a lányomhoz:
 – Nyitott, nem lesz nehéz vele cimbizni – kezdem. Az ölemben
ülő gyerek máris érdeklődve nézegeti a szép nagylányt. Irigykedve
konstatálom, hogy a fiatal emberek sokkal vonzóbbak a gyerekek
szemében. Adrinak még szemüvege is van, diszkrét, halványlila
keret, az mindent visz, látom Borin. – A kislányunk jó esetben ebéd
után, kettő és három között alszik – folytatom. – Ma már túl
vagyunk rajta, de majd ha te altatod, látod, hogy elalszik magától,
pár perces forgolódás után. Vagy kicsit dúdolnod kell neki,
simogatni a hátát. A Kis-vakond az alvómacija. Ha a jobb kezét a feje
fölé teszi, abból tudjuk, hogy mélyen elaludt.
Néha felriad arra, hogy kiesett a cumija. Csak vissza kell dugni a
szájába, mint egy konnektorba. Minden kaja összekészítve a
hűtőben, alulról a második polcon. Elkészítettem az uzsonnáját,
gyümölcspép és keksz. Krumpli, alma meg csirke vacsorára. Vizet
ebből a törpikés pohárból iszik, kérlek, itasd, magától ritkán kér.
– Nem három óra múlva érkezel vissza? Illetve már csak kettő –
vág közbe Adri bájosan. A helyében sikítva elfutnék.
– De, hatkor. Vagy jöjjek inkább hamarabb? Elsőre túl sok lesz?
– Dehogy! Csak annyi mindent előkészítettél, mintha három
hónapra mennél minimum.
Én is érzem, mennyire idegesítő lehetek.
– Indulok máris, persze, jaj, van egy nagy pocsolya az udvaron,
imád benne fürdeni, jobb is, ha rögtön az anorákját adod rá, ott van
az előszobában. Ott volt. Vagy az ajtó előtt hagytam? Tiszta sár lett.
– Az ajtó előtt láttam, az a cseresznyés, ugye? Majd letakarítom
kicsit, jó?
És új korszak kezdődik.
 Adri megtanulja, mi hol van, és szinte bármit kérdezek, jaj, nem
láttad véletlenül, hova tettem a csíkos kardigánt, az esőíz: köpenyt, a
lakáskulcsot, az új popsikenőcsöt, a régi kiskabátot, A cumit, mint
egy tévés vetélkedőben, Adri minden kérdésre tudja és tudja a
választ! Övé a főnyeremény!
Ő pedig az enyém, a miénk, Adri segítsége életmentő! Há-, rom
családhoz is jár rendszeresen, miközben épp a szakdolgozatát írja
gyógypedagógus szakon.
– Már fel is vettek mesterre – mondja. Megkönnyebbülök
mesterképzés, hurrá, akkor talán még nem most fog gyereket szülni.
Nem kérdés, hogy akar: ahogy ő fordul a gyerekem felé, abban
ott az életre szóló hivatás hívása. Látszik, hogy az ő társaságában
érzi a legjobban magát.
Kicsit irigykedem. Erre születni kell?
Bori már nyújtja is hurkás karocskáját, jelzi, hogy szívesen átül
Adri ölébe. Rám sem pillantva, lelkesen babrálja Adri hosszú
hajfonatát. Ilyet sem látott még: egy anyaforma nő, akinek olyan
hosszú haja van, mint a mesében a királylányoknak!
Bizonytalan léptekkel indulok a kávézóba, történelmi a pillanat:
idegenre bíztam a lányunkat. Fél szemmel lesem a telefonomat,
mikor szólal meg. Az, hogy Ivánnal nem értünk egyet, ha lehet, még
inkább elbizonytalanít.
Ez most a munkahelyed, hangzik fel bennem Mrs. Gőzmozdony
parancsa nőnapról, tégy úgy, mintha nem lenne családod.
A gondolattól is rám tör a sírás. De legalább ma delegáltam!

Asszonyállatok és púderillat

Hatnál kicsit hamarabb érkezem haza. Belépek.

 Csend, béke, púderillat. Bori fel sem néz, a szőnyegen játszanak.
– Minden rendben volt, Bori evett, ivott, és pocsolyában is
pancsolt – biztosít Adri. – Mostanra kicsit elfáradt.
Sőt, látom, hogy Adri a mosogatógépet is elindította: összeszedte,
ami a konyhapulton volt elszórva. A konyhából, az ebédlőasztalról
eltűnt a kupleráj.
Ezentúl hetente kétszer mindig ugyanazt érzem, amint hazaérek:
olyan az otthonunk, amilyennek mindig is látni akartam. Csak én
magam képtelen vagyok megteremteni.
Elemi a megkönnyebbülés: Adritól nem szívességet kérek,
pontosan el tudom mondani, mit és hogyan kell megoldani. Nem
kerülgetem a forró kását, nem kell várnom a megfelelő pillanatra,
mint teszem gyakran Iván esetében. Tiszta, egyszerű helyzet, világos
határok, gördülékeny együttműködés.
Vajon mert ő is nő?
Ezért mondja gyakran PirkóViki, hogy költözzünk össze, sokkal
könnyebb lenne együtt gyereket nevelni? Vagy mert ez nem érzelmi
alapú, hanem üzleti, munkakapcsolat, adok-kapok?
Adri észreveszi, csinálja magától, elébe megy a feladatnak, sőt, a
kezem alá dolgozik.
Iván pedig, mint egy profi kapus, inkább kivédeni igyekszik a
közeledő labdát, és bár utálja a focit, meglepően ügyesen hárít.
Igyekszem kímélni. Hiszen szeretem! Ő a férjem, gyerekem apja,
akarja a fene kínozni újabb feladatokkal, ha fáradt. Megcsinálom
inkább én.
Aztán dühöngök, miért megint én? így születik a rettegett, de
közmegbecsülés övezte mártír. Vagy épp á megvetett házisárkány.
De most már itt van nekünk Mary Poppins.
 Kimenő kettesben?

Akár el is mehetnénk valahová végre együtt ebben a három

órában, vetem fel óvatosan, de bátran a férjemnek egy este.
Iván az elmúlt egy hónapban, a marypoppinsos napokon
távollétével tüntet nem jön haza addig, míg itt van a bébiszitter.
Mert épp akkor extra hosszú megbeszélései vannak. Ja, én meg II.
Erzsébet vagyok, gondolom. Úgy képzelem, mindent megértene, ha
látná őket együtt.
– De amikor először mesélek neki, csak ennyit mond: hatvanezer.
– Tessék?
– Ennyit fizetünk neki havonta, ha jól tudom.
– Jól tudod.
– Ennyi pénzért én cirka egy hetet dolgozom. Te majdnem
ugyanennyit.
Iszonyatosan megsértődőm. Hűvösen, fegyelmezetten mondom,
épp úgy, ahogy egy kibiztosított kézigránát mondaná, ha tudna
beszélni:
– De ha nem fizetnénk érte, akkor ennyit sem tudnék dolgozni.
Értem, hogy szerinted luxus. De az a tét, hogy én magam is
munkaképes maradjak. Meg épeszű!
– Mondtam, hogy én szívesen vállalok többet.
Még mindig nem ordítok.
– Nem az a megoldás, hogy te széthajtod magad, és alig vagy
itthon! Elfelejted, hogy mit mond a szociológia? Épp ezért halnak
jóval korábban a férfiak! Nem élhetünk egy fizetésből!
– Te döntöttél, csináld csak, ahogy jónak látod.
– Iván! Ne csináld ezt velem! Menjünk el terápiába, kérlek! Miért
nem tudjuk megbeszélni rendesen?
 Szinte sikítom az utolsó mondatot. Hiába. Feláll mellőlem a
kanapéról, és bevonul a hálószobánkba. A maga részéről befejezte
ezt a beszélgetést. Én meg elsírom magam. Bori szerencsére alszik.
Házasságunk történetében először gondolom: mégis, mi a jó
szájba lökött fenének mentem én férjhez? Tudtam, hogy ez lesz!
Apám annyiszor elmondta, mit elmondta, rám köpte: minek is
mennél férjhez? Te alkalmatlan vagy a házasságra, mert képtelen
vagy alkalmazkodni, fiam.
Anyám csendben pislogva hallgatta a kirohanásait, a tesómat
igyekezett szélcsendes öbölbe, másik szobába terelni, ne is hallja.
Mindig csak utólag mondta nekem, ne vedd magadra, tudod, milyen
az apád, kisfiam.
Kire vegyem, anya, ha nem magamra?
Pedig nem is voltam apám fia. Hanem a lánya.
De mi van, ha igaza volt? Naponta legalább háromszor, reggel-
délben-este úgy érzem, valóban alkalmatlan vagyok. Megőrülök
attól, hogy minden egyes döntést állandóan meg kell beszélni,
töviről hegyire, egyeztetni, jóváhagyatni akár, véleményt kikérni,
bekalkulálni, ellenvetést kezelni, finoman (haha) ellentmondani,
alkudozni, meggyőzni, lenyelni, kerülni, visszatérni rá majd egyszer,
máskor, szebb időkben, vagy szépen, szelíden érvelni. Nem a másik
fejét leordítva, ahogy szívem szerint tenném. Sőt, sajnos teszem is.
– Ha idegbeteg vagy – mondja Iván –, akkor képtelen vagyok a
közeledben lenni, még hozzád szólni is alig merek.
– Nekem meg a gyerekünk sírása olyan, pláne éjjel, amikor te
alszol, mintha áramot vezetnének belém, hát hogyne lennék
idegbeteg?

Itt a tavasz, dagad a…!

 Mindennek dacára közelít a felszabadító, az enyhülést hozó,
várva várt tavasz! Hosszabbak a napok, fényesebbek, kerekebbek.
Ha meleg van, süt a nap, sokkal könnyebb élni! Sokkal
egyszerűbb végre Borival is kimozdulni, nem kell száz rétegbe
bugyolálni, óvni széltől-esőtől, el tudok vele ugrani például a boltba.
Bori jár, lépeget, esik-kel: iszonyú büszke rá, ahogy én is, és nem
hajlandó babakocsiba ülni. Mindenáron koptatni akarja frissen
használatba vett, 18-as méretű hófehér edzőcipőjét.
Mint egy kutyakölyök, hozza a kis cipőit, és magyaráz, baba-
nyelven, hogy gyerünk, uccu, iszkiri, uncsi a lakás, irány a
nagyvilág!
Az „elugrunk a boltba” program, amely 10+10 perc oda + vissza,
most két teljes órára bővül. Az összes kavicsot, hangyát, bodobácsot,
faágat, eldobott csokipapírt, sőt kevés híján a villamossíneket is
felszedjük menet közben. A lányom nem győz betelni a csodával,
hogy önállóan lépeget.
Nekem örömömben leszakad a derekam a túráinkon, hiszen
kétrét görnyedve vigyázom lépteit.
Sőt! A pincéből kijutunk a fényre! Szabadtéren edzünk kis
capoeira sejtünkkel, a helyi sportpályán, a fűben. Sosem gondoltam
volna, hogy ennyire jó alulról szagolni az ibolyát, borbolyát, lónak a
heréjét akár.
Vagy inkább felülről szagoljuk? Mikor például szorgalmasan
nyomjuk a fekvőtámaszokat. Pápá, integető izom, távozz tőlem,
mucikásodás!
Mezítláb gyakorolunk, a talpunkról levakarhatatlan, a fehér
capoeirás nadrágunkból kimoshatatlan a fű zöldje.
 Szédítően fiatalnak érzem magam tőle, a frissen nyírt, illatozó
pázsiton cigánykerekezni, sőt bukfencezni, majd szédelegve
tottyanni a gyepre, felér egy tíznapos Földközi-tengeri
luxushajóúttal. Csak jóval olcsóbb.
A naplementében lihegünk, szentségelünk és vihogunk a
csajokkal. Megfizethetetlen.
– Legközelebb eskü, hozok végre sört, maradjunk még egy órát itt
a fűben, és igyunk! – mondja Liza egy edzés után.
– Mint a Sziget, tisztára – sóhajt Fruzsi is –, ez a naplementés
edzés tök giccses!
Ünnepélyesen bevezetjük az after party intézményét. Amikor
csak tehetjük, nem rohanunk lóhalálában haza, happy hourt tartunk
edzés után. „Ha boldog a mama, boldog a baba is!” felkiáltással.

Van-e (nemi) élet a gyerek után?

Továbbra is PirkóVikit terhelem a nyavalygásommal, mert Iván

haragja nem enyhül a Mary Poppins-magánakció miatt. Viki azt
mondja, én csak ne essek kétségbe férjem ellenséges reakciója láttán.
Könnyű azt mondani! Apám dühének atomfelhőjében nőttem fel.
– Az pedig, hogy állandóan kimerültek vagytok, és mindketten
még több feladat elvégzését várjátok el a másiktól… – szónokol Viki.
– De én vagyok az, aki a többet végzi! – szúrom közbe.
Viki mintha meg sem hallaná, folytatja:
– Az tök természetes! Az egymásrautaltság időszakában gyakran
érzik úgy a párok – osztja az észt önfeledten…
– Hogy egymás agyára mennek – vágok közbe, amint levegőt
vesz, mert pont az agyamra megy okoskodása.
– De nem akar közös programot? – kérdezi Viki.
 – Nem.
– Ne add fel, Mucika. Hajrá, Kovácsné!
Könyörögjek a saját férjemnek, hogy csináljunk kettesben
programot? Ha ez kell, tessék, könyörögni fogok, bassza meg.
Cselhez folyamodom: mozijegyet veszek. Indián imádja a Star
Wars-filmeket, a trilógián nőtt fel.
Darth Vadernek még ő sem mer nemet mondani! Nekem édes
mindegy, mit nézünk, csak ülhessek nyugiban, forró lapátkezével a
kezemben a mozi meleg sötétjében két teljes órán át.
Mint egy randin, régen, a belvárosi Puskin mozi patinás épülete
előtt találkozunk. Kalapáló szívvel, akár egy csitri, rohanok, el ne
késsek, és ő már ott vár, idegesen tekintget jobbra-balra.
Messziről észreveszem, és elérzékenyülök: az én emberem,
Indián, a gyermekem apja, vár rám!
– Tudod, hogy utálok várakozni, pláne lemaradni az intróról –
morogja, de megcsókol.
Nem csak úgy tessék-lássék házastársi üzemmódban, hanem
igaziból, hűha!
– Menjünk egyáltalán moziba, vagy vegyünk ki egy baszobát
valahol? – kérdezem.
Iván felnevet.
– Vajon hol kufircolnak a kisgyerekes párok, ha a kisded
0-24-ben otthon van? – veti fel.
A mozi belső tere lenyűgöző az aranyozott stukkókkal a falon, a
cirádás, öntöttvas lépcsőkorlátokkal, a süppedős, vörös
szőnyegekkel.
Úgy érzem, egyenesen az Oscar-gálára kaptunk meghívást, ahogy
kézen fogva bevonulunk. A szék veszedelmesen kényelmes. A dolby
stereo dobhártyaszaggató hangereje ellenére már a főcímzene alatt
elalszom.
Ezt persze körömszakadtáig tagadom, amikor Indián faggat, mire
emlékszem a filmből. Felmondom, amit a tartalomról olvastam, sőt,
a kritikákból is tudok idézni! Indián röhög rajtam. Viháncolunk
hazafelé a villamoson, mint két tini.

Van!

Randiztunk, igaziból randiztunk! Van élet a gyerek után is!

Hazaérve végre Iván is megismerkedik Mary Poppinsunkkal:
Adri egy pillanat alatt veszi le a lábáról végtelen kedvességévei,
természetességével. Pont úgy, ahogy reméltem.
Hallom, ahogy hatalmas robajjal elpattan a köztünk hetek óta
hízó jégtábla. Mikor réges-régen, utoljára jégen, és még csupán
jártunk, egy téli napon ellátogattunk a Miskolc melletti Mályi-tóhoz.
Gyerekkorom egyik ritka, felhőtlen helyszínéhez.
Az a fajta, kivételesen tiszta nap volt, amikor hallhatóan csikorog
a levegő a hidegtől, harapni lehet a fagyos ragyogást. Sőt, ha
meggondolatlanul a szádon át veszel levegőt, a bal felső érzékeny
hatosba jégkristály fúródik.
A tavat vastag páncél borította, a jéggé dermedt hullámok
szikráztak a napsütésben.
– Ez már elég biztonságos – szóltam nagyképűen, én, kérlek, itt
otthon vagyok –, ráléphetünk.
– És ha mégsem? – aggodalmaskodott Indián. Én vagyok kettőnk
közül a kalandor, ő a nyugodt erő.
Rámerészkedtünk a tó felszínére, óvatosan beljebb és beljebb
araszoltunk. Aztán csak álltunk kézen fogva, lélegzetvisszafojtva a
földöntúli ragyogás kellős közepén.
Egyszer csak hatalmas dörrenés rázta meg a tavat, az eget.
Halálra váltan sprinteltünk volna a szárazföld felé, de csak
egymásba kapaszkodva csúszkáltunk, estünk-keltünk, hol
négykézláb, hol seggen csúszva küzdöttünk a tükörjégen. Mire
partra evickéltünk, a zsibbasztó hideg ellenére csörgött rólunk a víz,
de sikítozva röhögtünk. Pláne amikor már száraz lábbal álltunk a
szárazföldön. A tavat körbejárva ráleltünk a hatalmas résre, a
rianásra, ahol megnyílt a jégpáncél.
Fenséges látványt nyújtott.
Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint akik a halál torkából
szabadultak. Egy nyitott kandallós, barátságos kisvendéglőben
megmenekülésünk örömére pukkadásig ettük magunkat rántott
csirkemájjal és sült krumplival.
Miután hazaértünk, egymásnak estünk, ahogy kell, amikor az
ember – ha csak matiné-előadásban, de akkor is – szembesül vele:
csak egy élete van.
Most kell szeretni.
Pontosan így tettünk most is, miután Bori elaludt.
Persze nem volt olyan orgazmusom, mint egy rianás, pláne nem
több rianás, ahogy régen, de még távoli mennydörgés sem.
Szeretkezésünk sokkal inkább hasonlított egy túlkoros, de bájos
kamasz páros első szerelmes együttlétére, én idétlenül vihorásztam
is. Tudod, még mindig olyan, mintha új puncim lenne, amit alig
ismerek, súgtam a férjem fülébe, óvatosan, lassan mozdulj, kérlek,
még bejáratós.
De a jeget végre megtörtük, nem alattunk szakadt be.
 Ó, hát hogyne próbálkoztunk volna már a szexszel, hogy
ráleljünk újra a közös örömforrásra, de szinte minden alkalommal:
a: vagy én bőgtem, hogy soha többé nem lesz orgazmusom, nem
megy, értsd meg;
b: vagy a gyerek ébredt fel, és ő bőgött;
c: a + b.
Ha valaki azt mondja nekem, még a várandósságom alatt, hogy a
gyermekem születése után egy évig nem lesz rendes orgazmusom,
valószínűleg jól elküldöm a p.ba.

Enyhülés minden fronton

Talán a tavasz teszi, talán a közeledés Indiánhoz, de az enyhülés

megadatik anyámmal is. Mióta elmondta, hogy soha még olyan
boldog nem volt, mint Sanghajban, könnyebb beszélgetnünk.
Érteni vélem, hogy mi az, amit megtalált, és mélységes
gyöngédség nyílik bennem iránta, mint egy színpompás vadvirág.
Annak a szakadéknak a partján, amit hiánya okoz. De ezzel már
együtt lehet élni, gondolom. Semmiségekről csevegünk hetente.
Kapcsolatunk őrlángja újra pislákol.
– És képzeld – meséli –, láttam végre angolul A szív hídjait, Meryl
Streeppel. Ó, istenem, emlékszel, mennyire bőgtünk, amikor együtt
láttuk először? Mint két szamár.
– Persze hogy emlékszem, anya. És mit néztél még?
– Sosem láttam még a Ponyvaregényt moziban, pedig tudod,
mennyire imádom Travoltát. DVD-n hányszor kivettük, de
filmvásznon az igazi!
– Kívülről fújtuk a párbeszédeket Mikivel – mosolyodom el.
Úristen, mennyit röhögtünk! Miki, úgy hiányzol! – Miki is jól van? –
kérdezem. Beszélnem kellene vele is, néha váltunk egy-egy
semmitmondó e-mailt, ennyi.
– Hogyne! Csak őrült sokat dolgozik szegény. Elrángattam már
magammal őt is, ne csak melózzon! Jaj, Borikám, hova, hova,
csillagom? – szól anyám Borihoz, aki épp lecsusszan az ölemből, és
elindul.
– Borikám – szólok utána –, apához mész?
A gyerek visszafordul, megáll, bizonytalanul bólint, majd kis
gondolkodást követően pápát int anyámnak.
– Nyáron találkozunk, kis unokám! – kiáltja utána anyám.
A megváltó nyárral együtt végre én is magamhoz ölelhetem majd
az én csavargó anyámat, aki világgá ment. És a világ a lába elé
törleszkedett, mint egy hipnotizált nagymacska.
Megérdemli, hogy a lábához kuporodjon, és onnan nézzen fel rá.

Csak forog tovább

Az a megszokhatatlan a gyereknevelésben és – gondozásban,
hogy a világ, míg te versenyt futsz idővel, térrel, logisztikával, nem
áll meg áhítattal, hogy pszt! Csak csendben, csak halkan, itt, kérem,
emberpalántát növesztünk, gondozunk, szeretünk! Létfontosságú
minden pillanat, minden perc aranyperc.
Nem.
A k. élet részvétlenül megy tovább, és dobálja a labdákat: egyik
vagy másik előbb-utóbb leesik.
Megírom a lapnak a nőnapon szerzett élményeimet, cikket
kanyarítok a titkos gyilkos elv köré. Elküldöm Marianne-nak a hét
elején.
Nem jön tőle visszajelzés. Szinte minden alkalommal, akár még
aznap elolvassa a cikkeimet, és ír. Ő a munkához kötő
köldökzsinórom.
De most nem érkezik reakció, sem aznap, sem másnap, sőt
harmadnap sem. írok neki újból: megkaptad, minden .rendben?
De arra sem válasz, csupán három emoji érkezik: egy
napszemüveges kacsintós, egy síró fej és egy puszit dobó.
Nem értem: agyfaszt kapok azoktól, akik szavak helyett
emojikkal kommunikálnak. Tudom, hogy Marianne is: akad
kollégánk, aki így intézi a leveleit.
De ő komoly ember, kizárt, hogy idióta emojikkal üzengessen.
Valamit közölni akar, csak nem tudja leírni. Felhívom: a telefonja
kicsöng, nem veszi fel. Azt sem írja, amit szokott, és amit mindig
teljesít: visszahívlak később.
Nem hív. Másnap újra próbálom, sokadik csörgésre felveszi, és
így szól bele:
– Kata, ne haragudj, nem tudunk most beszélni. ígérem, még a
héten visszahívlak.
Baj van, biztosan tudom. Csak még azt nem tudom, mekkora.
Péntek délután végre visszahív, hallom, hogy a kocsijában ül,
vezet.
– Na, itt vagyok végre. Kata, ne haragudj, tudom, hogy kerestél.
– Baj van, ugye? Soha nem szoktál hülye emojikat küldeni.
Hatalmasat sóhajt.
– Basszák meg, Kata – hallom, hogy elvékonyodik a hangja.
Sosem láttam, sosem hallottam még sírni. Megrendültén hallgatok. –
Jaj, nem is tudom – szedi össze magát –, hol kezdjem. De mi barátok
is vagyunk, és neked pláne tudnod kell, kisgyerekkel.
– Ne! – nyögök fel. Folytatnia sem kell, hirtelen úgy érzem,
időcsapdába kerültem. Már megint ugyanaz történik velem, létezik?
 – De.
– Mikor?
– Hát, ha optimista vagyok, talán van még egy évünk, maximum.
Annyi kábé az átfutás. A héten eladták, aláírták. Csak még nem
mehet ki a hír. Nem is mondhatom senkinek, titoktartásit írattak alá
velem. Kata, figyelj, nem áltatlak, találj mihamarabb új melót.
Úristen, mennyi munkám van ebben a lapban, hogy lehettem ilyen
ostoba, Kata?
– Ne mondd ezt, dehogy vagy ostoba, Marianne.
– De már rég sejtem, hogy mi sem fogjuk elkerülni… A kurva
életbe, hogy megint ennyire naiv voltam!
Zokog.
– Mit tehetek érted?
– Figyelj, tudod, mit, tedd meg értem: hagyd a fenébe ezt a
szakmát! Én is csak ezt tehetem. Hányadszor húzzák ki a lábam alól
a talajt?
Leülök, mert az én lábam alatt is inog. Megint? Mindig?
Dolgoztam az elmúlt közel húsz évben közszolgálati médiának,
dolgoztam kis lapnak, nagy lapnak, napilapnak, hetilapnak, tévének,
rádiónak. Nincs szerkesztőség, amelyet ne ismernék. Szabadúszónak
lenni életforma, amit bírni kell erővel, idegekkel, energiával. Az
állandó létbizonytalanságot, akár a visszautasítást. Különösen
gyerek mellett muszáj megteremteni a minimális stabilitást – ezt
jelenti nekem a lapom már évek óta. De bejelentett státusz alig akad
ebben a szakmában.
Próbáltam én már kiugrani, tanultam trénernek, tartottam
mindenféle tréningeket. De az újságírás olyan, mint a drog: ha
megkeresnek egy jó témával, iszonyú nehéz nemet mondanom.
 És most újra ezen a rohadt startvonalon vagyok, mint a Ki nevet a
végén?-ben, kiütik a bábujaimat.
Csak most már egy gyerek is ül a karomon, mitévő legyek?
Elbúcsúzunk valahogy Marianne-tól, próbálok megálljt
parancsolni az elhatalmasodó pániknak.

Cérna el

Szikrázom a feszültségtől. Bori rángatja a nadrágom szárát. Jeje,

jeje, húz magával, játsszunk az építőkockákkal, jeje, mesélj a
Kisvakondból, jeje, hozza a kiscipőjét, menjünk sétálni, és egyszer
csak megtörténik:
– Hagyjál már békén, az istenit neki, csak egy percig! Hadd üljek
már egy percig nyugodtan, megbolondulok! – ordítom. ;
Ráordítottam. Még nincs másfél éves sem. Másfél.
Ha finn oktatási miniszter lennék, vagy családügyi vagy simán
egy finn, azonnal le kellene mondanom a posztomról. De csupán
ágrólszakadt finnugor nyelvrokon vagyok.
‘ Bori először döbbenten körülnéz. Nem érti, honnan jött ez az
állati üvöltés. Aztán rám néz, hitetlenkedve. Szám elé kapott kézzel,
rémülten lapítok.
– Jaj! Borikám, ne haragudj! – nyöszörgőm.
Csak ekkor görbül le a szája, és érti meg, hogy anya volt az.
Látom, ahogy egy világ omlik össze benne.
Anya ordított. Rám, a szeme fényére. Aki maga a biztonság,
akihez bármikor odabújhatok.
Természetesen előfordult már, nem is egyszer, hogy
felcsattantam, ember vagyok. De ordítani, így, még sosem
ordítottam.
 Bori zokogni kezd.
El is tol magától, mikor lehajolok, és a karomba venném: ha
tudna, elküldene a fenébe.
Borikám, bocsáss meg, anya… Anya rossz hírt kapott. Anya
síkideg. Egy üvöltő anyaoroszlán, mondanám, ha nem tudnám,
hogy minden hiába.
Leülök hozzá a szőnyegre, lassan az ölembe vonom. Patakzanak
az én könnyeim is, összefolynak az övéivel. Fizikai fájdalmat érzek,
annyira restellem magam, amiért képtelen voltam megakadályozni,
hogy elszakadjon a cérnám.
Minden gyereknevelős könyv az önfegyelmet említi első helyen,
mint a gyereknevelés elengedhetetlen eszközét. Kösz, egyetértek,
naná. De anya is csak ember, könyörgöm!
Sosem fogom elfelejteni az arcocskáját. Az értetlenséget, ahogy
körbenézett, döbbenten keresve a bántó hang forrását. Azt a pár
dermedt pillanatot, míg el tudta hitetni magával: az én anyám sosem
tenne ilyet. Nem ordítana rám.
Óráknak tűnik, mire meg tudom nyugtatni, mire mindketten
lecsendesedünk és versenyt szipogunk.
Csillagom, kicsi csillagom, ne haragudj, minden rendben van.
Anya szeret.

Nyugodjunk le a pitába?

Ó, persze. Ez nem a világvége. Nem lehet ordítás nélkül

felnevelni egy gyereket sem.
Mégis, bennem is összedől egy világ. Maga alá temeti az
önbecsülésemet.
 Egy tündért kislány édesanyja vagyok, aki feltétlenül megbízik
bennem, és feltétel nélkül szeret. Úgy, ahogy soha emberfia nem
szeretett még, és ahogy én sem szerettem még senkit.
Ez a csodálatos a családos létben, hogy ha gyerekként nem kaptál
ilyet, felnőttként rácsodálkozhatsz: nahát, ilyen létezik? És lehet
benne részem? Minden áldott nap, reggel és délben és este, minél
többet adok, annál többet kapok? Nem csalás, nem önámítás? Nem
csupán a feneketlen kút van, amibe hordod, hordod a vizet a
nyomorult bádogvödörben, míg huss, el nem tűnnek azok, akikért
hordtad?
Kiért hordod a vizet? – idézhetném Hemingwayt. – Érted hordod.
Hordd magadért. Vagy hordd el magad.
Muszáj észnél lennem, és nem ordíthatok, fogadkozom. A
kézfejem most is tele kék és sárga véraláfutásokkal, harapom, még
mindig, ha úgy érzem, nem bírom tovább.
Ivánnak bevallom, mikor este hazatér, mit követtem el.
Vigasztal.
– Ne marcangold magad, Kata. Elég jó anya vagy, nyugi. Inkább
próbálj pihenni, ne vállalj ennél több cikket. Nem csoda, ha
kikészülsz.
Nem merem neki elárulni, mi történik a lapommal. Muszáj előbb
valami megoldást találnom. Ha elvesztem a jövedelmem, Mary
Poppins is tovarepül a keleti szél szárnyán. És távoztával visszatér
az érzés, hogy többé soha, egyetlen cikkemnek sem érek a végére.
Pedig úgy szeretem a jól végzett munka örömét.
Régen rengeteget vonatoztam haza, Miskolcra. Imádok
vonatozni, sőt: vonaton dolgozni, pláne írni. Mindig úgy szálltam fel
az intercityre, hogy elterveztem, mit írok meg: tudtam, van rá jó
másfél órám. Csak úgy füstölt a billentyűzet az ujjaim alatt,
kattogott, mint a szerelvény alatt a sín, ritmusra ütöttem, és
imádtam, hogy haladok, a térben is. Mire begördültünk a Tiszai
pályaudvarra, készen lettem a régen halogatott, legundokabb cikkel
is. Diadalittasan, elégedetten szálltam le, célba értem!
Ez a pótolhatatlan érzés tért vissza Adri érkezésével, mintha
vonatra szállnék, egyetlen levegővétellel, tiszta fejjel tudok dolgozni
majd három órán át!
Ha Mary Poppins off, nem élem túl, de Borit is megfosztom
Adritól.
Meg kell oldanom.
Muszáj újra kimerészkednem a rettegett munkaerőpiacra, ahol
köztudottan annyira örülnek a kisgyermekes, negyven-pluszos
nőknek, mint a bubópestisnek. Muszáj bölcsődét keresnem,
felkészítenem magunkat az elválásra, muszáj, muszáj…
Elég jó anyának lennem.
A jó kurva anyámat! – gondolom elkeseredésemben, a
színpompás vadvirágnak, ami a napokban nyílt bennem, egyenként
tépem ki a szirmait: szeret, nem szeret, szeret a lófaszt!
Mint egy kisgyerek, tombolok, fejben csapkodom magam a
földhöz.
Anya, miért hagytál magamra? Miért nem vagy most sem itt,
amikor annyira kellenél? Hol voltál, amikor gyerek voltam, amikor
kamasz, amikor apámtól kellett volna megvédened, szembeszállni
vele! Hol voltál, anya?
Ja, ahol most is vagy: az öcsémmel. Őt óvtad, őt féltetted.
Ezt sem mondta senki, hogy a gyerekkori, hat láb mélyre hantolt,
rég feldolgozottnak hitt traumáim úgy fognak felbugyogni bennem,
hogy hívhatom a csőgörényes szakit.
Különben ülhetek megint nyakig a fostengerben.

FLS-munkaerő

Szóval a munkaerőpiacon tényleg majd kiugranak a bőrükből a

kisgyerekes, negyvenpluszos munkaerő láttán! Ez meg minek szült,
ha már olyan sokáig kibírta nélküle?
HR-órán az egyetemen tanultuk, hogy a negyvenes munkaerőt
már „hanyatlódnak nevezik. Negyvenkilenc a határ. Utána már neve
sincs szerencsétlennek.
Szerintem legyen a neve „Fél Lábbal a Sírban” (FLS) munkaerő.
Amikor huszonévesen kerestem munkát, minden munkaadó
azzal hajtott el a vérbe (vagy ajánlott 2 fillérért teljes állású,
seggcsipkedős, hivatásos kávéfőzői munkát), hogy sajnos,
kisasszony, alig van még tapasztalata.
De majd mi feltöltjük magácskát tapasztalattal, ígérték kivétel
nélkül.
Vagy éppen azzal hajtottak el, persze csak a sorok között, hogy
úgyis mindjárt szülök, arra a kis időre minek is szegődnék el
bárhová.
De hol van ez már? Úgy tele vagyok tömve tapasztalattal, mint a
villamos csúcsidőben!
Marcsi volt osztálytársának a férje Mr. Mindenkitismer, egy állati
menő fejvadászcéget vezet.
– Biztosan tud neked használható tanácsot adni. Ha ő nem, akkor
senki – biztat Marcsi.
Hívom az irodát, csak a titkárnőt érem el. Ez természetes, hiszen
Mr. Mindenkitismer rendkívül elfoglalt. A telefonhívás időpontjához
képest egy, azaz egy hónapra kapok időpontot. Csak azért sem
csüggedek.
Az iroda egy üveg és fém palota legfelső emeletén van. Eiffel
irodaháznak hívják, de nem Párizsban van, hanem a belváros
szívében.
Megilletődve lépek be a forgóajtón, megszédülök a corporate
céges pompától. Csak a belmagasság akkora, hogy akár
repülőgéphangár is lehetne. Lehet, hogy a tetején
helikopterleszállópálya is van, mint a fimekben. Vagy azúr színű
vízzel teli medence. Ahol rendszeresen bulikat tartanak.
Basszus, elmegy mellettem az élet, fürdőruhában.
A személyi adataimat elkérő recepcióslány is ezerszer elegánsabb
nálam, diszkréten izzadni kezdek.
Nem ezt a nemzetünkkel közel egyidős (ezeréves) blúzt kellett
volna felvennem! A biznisznadrágom (sötétkék, apró pöttyös)
dereka egy kicsit szűk, nem férnek el benne kényelmesen az este tíz
után elfogyasztott csokis kekszek. Cipőm sarka lapos, mint az
Alföld, sőt, mélyföld.
Amikor a recepciós bombanő szűk, testreszabott kosztümjében
meglátja születésem évszámát a személyimen, és beírja a rubrikába,
mosoly suhan át szépen sminkelt arcán.
– Az anyukám is 71-es – mondja, és kedvesen rám mosolyog. –
Sok szerencsét! – nyújtja át a belépésre jogosító mágneskártyát.
Igyekszem visszamosolyogni. De legszívesebben faggatni
kezdeném: és a kedves édesanyja jól van? Van neki rendes
munkahelye, ahol megbecsülik hanyatló kora ellenére?
Nincs mitől tartanom, győzködöm magam a liftben. Szakmai
múltam önmagáért beszél, az a rengeteg munka és tapasztalat!
 Közel húsz évvel vagyunk az utolsó munkakeresési ámokfutásom
után, akkor csupán huszonpár voltam. Azóta már rendesen szültem,
és közben annyi mindent csináltam!
A fejvadász nem várat meg. Ez jó jel. Az irodája padlótól plafonig
húzódó üvegtábláin túl ott lüktet az egész világváros. Mindenki
szalad, mindenkinek akad kicsi vagy nagy dolga.
Csak akad nekem is valahol egy jó hely, ahol kedvesek a kollégák,
ahol hasznos lehetek. Ahol van céges menza.
Mr. Mindenkitismer széles mosollyal az arcán lép ki az asztala
mögül üdvözlésemre. Az íróasztal akkora, mint egy tengerjáró hajó
tatja a filmekben. L alakú asztalkomplexum, a fél szobát beteríti.
Vajon ha nagyon kell pisilnie, morfondírozom, átbújik alatta vagy
átugrik fölötte? Kijönni mögüle értékes időbe telhet. Cserében úgy
védi őt, mint egy modern erőd. Én is akarok ilyet otthonra! Ahhoz
ugyan nagyobb lakásba kell költöznünk, de beveszem magam az
asztal mögé, és mindentől megóv.
Mr. Mindenkitismer mákos hajú, harmincas férfi, formatervezett,
izgalmas borostával, gondosan vasalt, makulátlan fehér ingben
(remélem, nem a felesége vasalja…). Nyakkendője nincs, az már nem
divat a hivatali hétköznapokban. Viszont tökéletesen szabott, apró
mintás zakója van, és engedelmesen izmos combjára simuló
farmerje. Körömágyai egészségesek és manikűrözöttek.
Tuti jár gymbe is, minimum heti háromszor. Az életbe vágó
ebben a státuszban.
Smart casual, azt hiszem, így nevezik ezt a dresszkódot a
bizniszzsargonban. Szemüvegét ha elkérném és eladnám, meglenne
belőle a havi sárga csekkjeink fedezete. Jól áll neki, roppant okos és
felkészült benyomást kelt az emberben.
 Pláne amikor így kezdi, arcán meleg, személyre szóló mosollyal –
nyilván ezt is tanulta és gyakorolta a tréningeken:
– Kedves Kata, szólíthatom így? – Hát jobb, mintha anyunak
szólítanál, fut át az agyamon. Bólintok. – Engedje meg, hogy
gratuláljak, lenyűgöző a pályája, nem is egyszerűen pályának
nevezném, hiszen ez már szinte egy komplett életmű. Fantasztikus,
hogy milyen projekteket vitt véghez!
A lábam is elgyengül ettől a felvezetőtől: istenem, nem volt hiába
a rengeteg szívás! Tessék, itt a bizonyíték, hogy hasznosan töltöttem
az elmúlt húsz évemet!
Ugyanakkor.
Olyan érzésem támad, mintha temetésen lennénk. Ahol a kedves
elhunytnak, akit pechjére elvitt a kaszás, még a fejére is olvassák
elévülhetetlen érdemeit. Melyekkel ugyan mire megy már?
Nézem a fejvadász arcát, gondosan méretre nyírt, izgalmas
borostáját és bosszantóan szimpatikus kölyökképét. Iróniának,
gúnynak nyoma sincs rajta.

Segítség, én még élek!

Miért hallom mégis úgy, mintha egyenesen a nekrológomat

szavalná?
Talán mert számos helyzetben tapasztaltam ezt: úristen, de hát
mindaz, amit te elértél, így fantasztikus meg úgy csodálatos.
Ez pont azt jelenti, mint húszas éveinkben egy kínokkal teli
szerelmi helyzetben a fájdalmas konklúzió: legyünk inkább barátok.
– Utólagos engedőimével említettem a feleségemnek, hogy ma
befárad hozzánk: megkért, hogy adjam át, mennyire imádja az
írásait. Nagy rajongója.
 – Köszönöm – mondom –, én is üdvözlöm a kedves feleségét.
De most már biztosan tudom, mi vár rám.
A bevezető után vissza is vonul roppant íróasztala mögé,
szakemberábrázat elő, homlok összeráncol, kéz összekulcsol, miben
segíthetek, teszi fel a kérdést.
A nekrológja után kimondanom is szentségtörés: valami
normális, egyszerű, kiszámítható munkát akarok. Nem is állást, csak
valami hosszú távra tervezhető projektet. Valóban sok mindenhez
értek, hátha elég ahhoz, hogy…
Segítség, ne temessenek el élve! Mint a Gyalog galoppban, amikor
szekérre hajigálják a lepra áldozatait, ám egyikük nem hagyja magát:
én még nem haltam meg, én még élek! Kiáltanám szívem szerint, de
befogom.
– Szóval… Valóban elképesztően gazdag az önéletrajza – jegyzi
meg, arca enyhe rándulásán látom, mennyire zavarban van. – Sajnos
ez így nagyon…
Elhallgat.
– Sok? – kérdezem.
– Sok – böki ki megkönnyebbülten. – Egy cég HR-esének ezt
szinte lehetetlen értelmeznie. Túl szerteágazóak a tapasztalatai.
– Oké – veszek nagy levegőt.
Szerteágazó vagyok, mint egy korallzátony. Ez nem bűn.
Különösen akkor nem, ha, mondjuk, az óceán mélyén szeretnék
dolgozni.
– Ez persze nem baj – magyarázkodik. – Csak a cégek szinte
mindig boxban gondolkoznak. Aki belefér a dobozba, az átmegy az
első rostán, de aki nem…
 Menő szemüvegén keresztül meglátom azt, amit nem akarok.
Gyorsan megtörőm a beálló, kínos csendet.
– Mit javasol, mit húzzak ki az önéletrajzomból? – kérdezem
engedelmesen.
Már a kérdéstől szembe tudnám köpni magam. Elárultam nem
csupán önmagamat, hanem az egész női generációmat.
Tapasztalatainkkal együtt mehetünk a Marsra. Vagy a Vénuszra,
ahonnan állítólag jöttünk. Mars vissza a Vénuszra.
– Ne haragudjon, Kata – néz rám végre, még a szemüvegét is
leveszi. Talán hogy érezzem, ő sem rest pőrére vetkőzni, ha kell,
ahogy én érzem most magam itt, előtte, az értelmezhetetlennek ítélt
karrierem nélkül. Tiszta, kék szemében részvét és zavar tükröződik.
– Nem kenyerem a mellébeszélés. Az, hogy maga könyveket írt, meg
cikkeket… Nem túl jó pont. Mármint… A cégeknek, tudja. Amúgy
persze megkérdőjelezhetetlenek az elért…
Fáradtan intek neki. Hagyjuk ezt.
Nem jó pont? Az elmúlt húsz évem?
Megemberelem magam.
– A gyerekemet is hagyjam ki?
– Dehogy! – kiáltja a rend kedvéért. – Úgyis kiderül.
Vajon a könyveimet le tudnám tagadni? Ha mindez nincs, mi
marad belőlem?
Látja a döbbenetemet, mélynek tetsző szomorúsággal néz rám, de
ő is összeszedi magát. Nehogy együtt sírjunk, nyilván.
– Nézze, Kata, maga olyan kreatív, annyi ötlete van, és valódi
missziója, ami igen ritka. Irigylésre méltóan független ember.
– Köszönöm – felelem, miközben tudom jól, hogy a „független”
címke a céges világban ugyanazt jelenti, mint a családi házak
kerítésére erősített táblán a felirat: vigyázz, harapós kutya!
Emelkedne fel az íróasztala mögül a fejvadász, hogy illendően
kikísérjen, de méltóságom maradékával kérem, maradjon csak,
kitalálok.

Törpök a láthatáron

Ehhez képest a bölcsődei kutató-felderítő munka Ivánnal egy

álom. Csak lesek, hogy valóban akkorák a székek és az asztalok és az
ágyacskák, mint a Hófehérke és a hét törpében. Míg Adri vigyáz
Borira, Ivánnal három bölcsődét is megtekintünk lakókerületünkben.
Minden vezetővel beszélünk, még a menzakaját is
megkóstolhatjuk a pici tányérból pici kanállal. Úgy jövünk el
mindhárom helyről, hogy repdesünk: itt nagyon jól fogja érezni
magát a mi örökmozgó, partiarc kislányunk!
Nem tudjuk, melyikbe veszik fel, de az egyik csak összejön! –
biztatjuk egymást Indiánnal.
Reméljük, hogy abba, amelyik a legközelebb fekszik
otthonunkhoz – de világvárosban élünk, az is húsz perc autóval.
Viszont majd csak ősztől aktuális. Most május van, és a nyár
ígérete úgy húzódik előttünk, mint egy végtelen és megunhatatlan
mézesmadzag. Benne a családom hazalátogatásával!
Júliusig, tervezett érkezésükig már alig negyvenet kell aludni. A
repjegyek is megvannak! Majd’ kiugrottam a bőrömből, mikor
anyám megmutatta őket a képernyőn keresztül.
– Ott, látod? Ott a dátum, július másodika!
– Júúúli – mondja Bori is, már szótagokat mond!
– Juhúúú – Így anyám –, nemsokára találkozunk, összevissza
puszilgatlak, drága csillagom!
 Indián, szokásához híven, higgadt tárgyilagossággal fogadja a
hírt: nagyon örülök, hogy örülsz.
– Ennyi? – kérdem csalódottan.
– Ne haragudj, Kata, de én már… – Megvonja a vállát.
– Hiszed, ha látod?
Némán bólint.

Állásajánlat 1.0

Ezek után nem nehéz elképzelni, mekkorát ugrok örömömben,

amikor ismeretlen szám hív, és azt mondja egy női hang:
– Jó napot, Kéki Kata?
– Jó napot, én vagyok.
– Egy közös ismerősünktől kaptam meg a számát, nem ismerjük
egymást személyesen, XY vagyok. Nem zavarom?
– Ööö… nem – nyögöm ki. Meg vagyok rendülve. Az elhangzott
név egy legenda. Kis hazánk egyik legsikeresebb üzletasszonya.
És felhangzanak, mint egy örömóda, a várva várt mondatok,
melyek még egy vízi hullába is képesek lennének lelket önteni:
– Kedves Kata, évek óta figyelemmel kísérem a munkáját.
Szerintem ön ismeri a legtöbb nőt ebben az országban, legalábbis
ilyen mélységben!
(Nem én, hanem a nagy praxissal rendelkező, idős nőgyógyászok,
vetném közbe szerényen, de nem merek vicceskedni.)
– Köszönöm – rebegem meghatottan.
– Kata, egy új vállalkozás létrehozásán dolgozom. Elsődleges
célcsoportunk a nők, a 40-50 pluszos nők, akik, ha jól sejtem,
magának is fontosak. De velem ellentétben ön rengeteget tud róluk.
Meghívhatom egy kávéra hozzánk?
 Megállapodunk, hogy egy hét múlva befáradok az irodájába.
Hívásától tíz évet fiatalodom. Józan ész, ismételgetem
magamnak: hiszen mi is hangzott el pár szép szóvirágon kívül? Az
égvilágon semmi. Mégis, mintha kicseréltek volna. Már-már
irigykedem saját magamra, hogy egyszerű vagyok, mint egy faék.
A megbeszélt napon kivételesen autóval érkezem a helyszínre, és
öt kört megyek a háztömb körül, mire találok egy üresnek tűnő
parkolóhelyet. Amint szállnék ki magas sarkúban kis Corsámból,
egy parkolóőr terem előttem. Tiszteletteljes hangon kérdi:
– Ön is a temetésre érkezett, asszonyom? Csak akkor állhat be ide.
Rémülten nézek körbe.
A többi autóból is elegáns feketébe öltözött emberek kászálódnak
ki. Jézusom, hova csöppentem? De sok időm nincs, már késésben
vagyok. Gondolatban sűrű elnézéseket kérek a tisztelt elhunyttól,
amiért elfoglalok az utolsó útjára érkezők elől egy helyet. Hálát
adok, hogy fekete télikabátom van, és fekete a nadrágom. Bólintok
hát, én is a temetésre jöttem. Jó ómen ez?
– Arra – mutatja a parkolóőr –, a hátsó lépcsőn át tudja
megközelíteni a szertartás helyszínét.
Azzal magamra hagy.
Vajon ez már kegyeletsértés? – tépelődőm, miközben a gyásznép
között botladozom a nyaktörő murván át, a járdára.
Megint egy elegánsan hűvös, fém és acél irodaház. A szinte víz
alatti csend, amely ott fogad, ismerős: rájövök, ez a fajta némaság
honol a közkönyvtárakban is, amelyekben fél fiatalságomat
töltöttem, és ahol egy szimpla tüsszentés is botrányos
rendzavarásnak számít. Ez a csend elmélyült munkára sarkall, vagy
sikítozásra, kinek milyen az idegrendszere.
 Közkönyvtárhoz méltóan halk szavú, sötét ruhás, anorexiás
gimisnek kinéző titkárnő siet elém. Szemét lesütve kérdi, épp csak
nem pukedlizik: kapucsinó, latte, esetleg eszpresszó?
– A főnököm, Anett asszony máris fogadja önt – mondja –, addig
is hadd kérdezzem meg, milyen ízesítésű kávét szeretne?
És itt felsorol – fejből! – cirka hatvan kávéfajtát. Csak a csoki meg
a keksz említése éri el az ingerküszöbömet, mint mindig. Résen
vagyok, felismerem a márkát, amelyet George Clooney reklámoz.
Míg várakozom, szoktatom a szemem az elegáns enteriőrhöz.
Posztmodern belsőépítész munkáját dicséri, lakberendezési
szaklapba illő belső terek. Bámulok, míg káprázó szemeim előtt
megjelenik ő maga.
Igen, George.
– Nyugi, Kata – szól férfias hangján –, ez nem vészhelyzet. Ide
téged jó okkal hívtak. Mindjárt ajánlanak valami jót, és most
kivételesen nem a kávéra gondolok, bár az is isteni, javaslom,
kóstold meg a…
– A karamellás kekszes tökéletes lesz – mondom a sugallat
hatására, mire a tini titkárnő nesztelen léptekkel el.

Ez nem vészhelyzet, nyugi!

– George – suttogom –, ígérd meg, hogy nem hiába jöttem.

– Ígérem – suttog ő is. – Én is későn vállaltam gyereket. Jó, jó,
tudom, én férfi vagyok.
– Nem, te bombapasi és világsztár vagy.
– Köszi, igazán nem kell ez, na jó, bombapasi, sztár, sőt kőgazdag
iá, nekem könnyű.
 – Ezt nem mondtam. George, tudom, hogy neked sem lehet
könnyű!
– Köszi, ez jólesik. De hidd el, ismerem az érzést.
George rám kacsint, és eltűnik, a következő pillanatban pedig
felbukkan a befolyásos hölgy a belső iroda kétszárnyú ajtajában.
Búcsúzóul dobok George-nak egy csókot. Csak megbocsátja
világszép neje, Amal.

Szeretem ezeket a hivatali pillanatokat, amikor felgördül a

függöny: mert az ajtón kilépő nő, Anett asszony úgy néz ki, mint aki
a színpadra lép fel. Pár évvel idősebb nálam, de ez számára hízelgő,
nem számomra – ő fiatalabbnak hat. Ruhája rafináltan emeli ki
erősségeit, telt mellét, miközben diszkréten rejti el széles csípőjét.
Pedig egyszerűnek ható, lila selyemruhát visel. De tudom, hogy
ez az esés, ez az elegancia csak egy mindenre figyelő, feltűnő
szemüvegkeretet viselő, vérbeli divatszakember tervezőasztalán
születhetett, méretre, méregdrágán. Királynői tartást kölcsönöz
viselőjének.
Az enyém is pont azon a tervezőasztalon készült, de végül a
túriban vettem.
A jelenés tárt karokkal siet felém, finom arcán épp csak annyi és
olyan minőségű smink, amennyi tökéletesen fedi elmúlt húsz évét.
– Nahát, mennyire örülök, hogy eljöttél. – Hangja kellemes, mint
egy pezsgőfürdő. Jó illatú buborékok csiklandoznak, vigyorgok,
mint a tejbetök. Még attól sem hátrálok meg, hogy rém közel jön, és
jesszus! Megpuszil!
Igyekszem félretenni az ismerkedős puszikkal szembeni összes
előítéletemet, és viszonozni a csókot. Parfümje erős, pézsma,
déligyümölcs, dekoltázsa merész. Tessék, egy igazi nő ereje,
érettsége teljében, gondolom elismerően.
– Remélem, nem gond, hogy letegeztelek, de hát minden cikkedet
olvastam – mondja mosolyogva.
Érzem, amint az alkalomra felöltött kevlár golyóálló
atomköpenyem is seperc alatt leolvad rólam.
– Kávéval kínált már Tündiké? – kérdezi vendéglátóm, mire
bólintok.
Kicsit idegesítő ez a tündikézés. Nyilván azt jelzi, hogy itt nagyon
megbecsülik a munkaerőt. Mégis megrémít, ha egy cégnél a főnök
becézve emlegeti az alkalmazottait. Nem kell mindenen fennakadni!
– hallom hirtelen. George szól rám.
– Körbevezetlek a birodalmamban. Nem nagy, de nagyon büszke
vagyok rá! – harsogja közben Anett asszony.
Jaj, de nem csípem ezeket a guided tourokat. Végig a legnagyobb
elragadtatás hangján kell lelkendezni. Igazad van, szörnyen fárasztó,
helyesel George. Ráadásul egyre messzebb kerülünk a tárgytól:
miért is hívtak ide?
De ami jár, az jár. Ez egy jól felépített birodalom, és ez a nő a
királynője.
Megtekintem a tárgyalót. Megtekintem az előadótermet, ahol egy
festő állít ki. Vajon a királynői tartás és a királynői többes mögött
udvari festők is sorakoznak-e? Végre elérjük a belső útvesztőben a
legbenső termet, a saját irodáját: itt is festmények és szobrok.
Modern nippekre emlékeztetnek. Gigantikusak és harsányak. Az
egyik alkotás hatalmas, rozsdás kardot formáz. Éppen az iroda
központi kényelmi eleme, a lila kanapé fölött lóg.
 – Damoklészé – mosolyog rám Anett, majd elneveti magát –, de
ne aggódj, tökéletesen van rögzítve. Majd én ülök alá.
Elképzelem, hogy már csupán pár másodperc választ el a
mindkettőnk számára rendkívül előnyös megállapodástól, amikor a
lezuhanó műalkotás kettévágja szép reményeimet és
tárgyalópartneremet.

Itt valami bűzlik

Fáradok. Ez nem jó jel.

Régi tapasztalat, hogy a hosszúra nyújtott céges idegenvezetés
egy célt szolgál: a mézesmadzag elhúúúúúzását. Neked is lehet
mind ilyened, menő irodád, kortárs festmények a falon, Damoklész
kardja a plafonon, ha teljesíted a feltételeinket.
Szakállas trükk. Össze kell szednem magam.
George, a kávém! – sikítok fel gondolatban, és mire leülünk a
króm-acél asztalhoz, a kávém ott vár ugyan, de jéghideg.
– Semmi baj, kérünk másikat – pattan fel a lila kanapéról
energikusan Anett. – Melyik kapszulát kérted?
Itt valami bűzlik.
– Anett, mindegy, fél óra múlva indulnom kell, és a parkolásom is
lejár – mondom bátran.
Véget érni gyászszertartás, és a parkolóőr számára kiderül, hogy:
a: én vagyok maga az elhunyt;
b: nem mondtam igazat, és megbüntet. Esetleg egyenesen a
Jóisten küldi a piros mikuláscsomagot.

– Akkor lássunk neki végre a munkának! – mondja Anett. – Egy

portál elindításán dolgozunk. Nőknek szól, elsősorban azoknak, akik
negyven-ötven évesen azzal szembesülnek, hogy szinte újra kell
kezdeniük: kirepülnek a gyerekek, gyakran a munkaerőpiaci
tudásuk is elavul. De én úgy érzem, ez a legjobbkor, én most vagyok
a legjobb formában! Már kipihentem a kisgyerekes éveket, a fiam
már házas, a lányom főiskolás, egyik sem él otthon. Rengeteg a
tapasztalatom, és van is időm elmélyülni egy-egy területen. Röviden
szólva, teljesítőképességem a csúcson. Ám úgy látom, ebben az
életszakaszban sok nő elbizonytalanodik, nem kap a tudásához,
tapasztalatához méltó munkát.
A kávénál is erősebben hatnak rám szavai: egy pillanat alatt
felébredek.
– És ez engem nem hagy nyugodni, változtatnunk kell rajta!
Valami azt súgja, mi ugyanazért küzdünk, Kata, együtt sikerülni
fog!
Már olyan tempóban bólogatok, mint gyerekkoromban a régi
Wartburgunk hátsó ablakában a naptól kifakult plüss-kutya, a
nyolcvanas évek legnépszerűbb háziállata.
– Egyetértek! – kiáltok fel, és legszívesebben megölelném Anettet.
– Szeretném, ha együtt bebizonyítanánk – ő is egyre lelkesebb
lesz a saját szövegétől –, hogy negyven, ötven fölött is bármi
lehetséges, újra lehet kezdeni, vagy épp folytatni egy magasabb
szinten! Te jól ismered ezeket a nőket, Kata: te tudod, mire van
szükségük ahhoz, hogy újra felszítsuk bennük a tüzet.
Igen, a tűznek lobognia kell! – kiáltaná a bennem élő örök
forradalmár, szívem felizzik, fellángol bennem az elveszettnek hitt
remény, szeretet, szabadság, egyenlőség, testvériség, humánum és
minden egyéb, amiért embernek lenni érdemes! Katarzis!
 – Tessék – tapsikol a háttérben George Clooney, mint egy gyerek
–, én megmondtam! Tűz lesz, babám, jól megrakjuk! – rikkant
vidáman.

Mire van szükségünk?

Igen, tudom, mire van szüksége a nőknek! Önbizalomra! De az

vajon miből születik?
Megbecsülés. Elismerés. Rendes fizetés.
Ugyanakkor nem kerüli el figyelmemet, bármennyire is lelkesít,
amit hallok, a ragozás: a nő többes szám első személyben fogalmaz.
Létezik, hogy már igent is mondtam? De vajon mire?
– Valóban közel áll hozzám ez az ügy. De hogyan támogathatja
őket egy portál szerinted? – kérdezem óvatosan.
– A lehetőségek bemutatásával, motivációval lehet változást
elérni. Tudod, pozitív sztorik életvidám, akár újrakezdő
negyvenpluszosokról, életstratégiák bemutatása, mit kezdjünk az
életközepi válságunkkal, életmódtanácsok, receptek. Ehhez te értesz.
Tudod – teszi hozzá kacéran –, az élet negyven fölött kezdődik! Ez
lehetne a mottónk, mit gondolsz?
– Az élet értelme meg épp 42, Douglas Adams szerint – kotyog
közbe George (mint egy régi kávéfőző, haha) –, én már csak tudom,
tizenöt éve múltam 42!
– Persze – felelem szórakozottan –, de mi a termék? Miből lesz
bevétele a vállalkozásnak?
A cégek köztudottan nem a negyvenpluszos nőkre lőnek a
reklámjaikkal. Leszámítva az inkontinencia meg a klimax elleni
csodaszerek gyártóit.
Mintha kerülgetnénk valami forrót. Biztos, hogy nem kása.
 – Megkérem Tündikét, hozza be – szól Anett ünnepélyesen.
Vajon torta lesz, és negyvenpluszos újrakezdő nők ugranak ki a
tejszínhabból?
Tündiké megjelenik egy lila borítós reklámanyaggal. Rajta a
vállalkozás neve, MOST kezdődik el. Belül érdektelen szöveg,
bullshit. Majd színes termékfotók következnek. Táplálékkiegészítő
csodaszerek.
Kis híján a homlokomra csapok. Hát persze! Hogy lehettem ilyen
naiv?
– Ezek mind saját termékek? – érdeklődöm.
– Sőt, mind saját fejlesztés! Minden ezerszeresen kipróbálva, az
egész család ezen él. Mindenre van megoldásunk!
– Ehhez szerintem nem kell magazint indítani. Lehet direktben
reklámozni, webshopban árulni – mondom ki könnyelműen.
Látom Anett arcán a csalódottságot. Élete fő műve nem reklám
tárgya. Nem értem: aki sikeres, sőt még gazdag is, miért akar
feltétlenül észt osztani meg életformaváltást katalizálni? És ha már,
miért éppen táplálékkiegészítőkkel? Ez tényleg akkora üzlet?
– Nekem ez a misszióm – felel sértődött hangon a ki nem
mondott kérdésemre –, a táplálékkiegészítők csak eszközök a jobb
élethez. De a filozófia, a tudás, ami mögötte van! Én azt akarom
átadni!

Az én NAGY pillanatom

Csak ne nekem, könyörgöm! – kiáltanám szívem szerint.

– Tehát szerkesztőséget akarsz létrehozni. És milyen
költségvetésre gondoltál? – kérdem inkább.
Anett megütközve néz rám.
 – Költségvetés? Mire gondolsz?
Esküszöm, itt valamelyikünk hülye.
– Hát, honlapterv, honlap, grafikai munkák, lógó, nyitóanyagok,
fotók, pár ember, aki jól tud tartalmat gyártani, szerkeszteni,
felületeket kezelni…
– Ja, értem már! Tündiké! Tudod, a titkárnőm nagyon jól
fogalmaz! Még ma átküldőm pár írását, majd meglátod! És a lányom
is! Biológusnak tanul, de szeret írni, sőt: gyönyörű fotókat is csinál!
Meg itt van a fiam is, hát az egy csoda pofa, mérnök. Ért a
programozáshoz, és micsoda tehetsége van a filmezéshez! Hát
látnád a családi videóinkat! Azokból is átküldők párat! A leendő
vejem jogász, ő tudja kezelni a jogi hátteret, a menyem pedig a
reklámszakmából jön: gyakornok volt fél évig egy multinál. Mindent
megtanult a marketingről. A férjem a pénzügyminiszterünk, csak
így szoktuk otthon emlegetni, ő kezeli a kasszát. – Elégedetten
hátradől. Mosolyog, elismerést vár.
És itt van, eljött hát ismét az én Nagy Pillanatom.
Gyors, szemrehányó pillantást vetek George-ra. A kanapé
peremén egyensúlyoz, és a rozsdás szablyát tartó felfüggesztést
tanulmányozza.
Az én Nagy Pillanatom, amikor fel kellene állnom, és elhúznom a
vérbe.
– Ez nagyszerű – mondom –, mindent meg tudtok oldani
családon belül. Szerintem én nem kellek ide.
– Dehogynem! Mi nem értünk úgy a lapcsináláshoz meg a
közösségépítéshez, mint te! Ez lenne a te területed! Hogy tetszik?
– De konkrétan mennyi pénzt tudtok szánni erre?
Miért én érzem magam kellemetlenül a kérdéstől?
 – Pénzt? – kérdi csodálkozva Anett. – Szerinted mennyi kellene,
így, hogy már gyakorlatilag felállt a kis házi szerkesztőségünk?
Eszem-faszom eldobom, ahogy mifelénk, Borsodban szokták
mondani.
MIÉRT? Miért tesznek úgy a gazdagok és szépek, ha akarnak
valamit, mintha nem is ismernék még csak azt a szót sem, hogy
pénz?
– Money makes the world go round, world go round – dúdolja
George, és egy körömreszelővel már szorgosan fűrészeli a
Damoklész kardját tartó drótot.
Könyörgöm, ennek a puccos irodának a havi bérletéből meg az
összes többi flancból kijön egy kisebb online szerkesztőség éves
költsége!

Meló Tehetőséknél?

Elképzelem, amint összejövünk egy szerkesztőségi értekezletre

Tehetőséknél: PMP (pénzügyminiszter pátriárka) férj az asztalfőn,
továbbá vejek, menyek, fiák, lányok, nagyik, nagypapik, kortárs
festmények és szobrok, kristálycsillár, damaszt-szalvéta, ezüst
étkészlet, Jolika, a cseléd meg én.
Eszünk, csipegetünk, táplálékkiegészítőket kóstolunk, és
dolgozunk: én megmondom két falat között a vejnek, a fiúnak, a
menynek, a lyánynak, hogy melyik anyagon mit lenne érdemes
változtatni, esetleg kiszórni a francba.
Bár talán jobb, ha megcsinálok mindent mindenki helyett.
Átszerkesztem, átírom, átvágom – vagy lehet, hogy én vagyok itt?
Átvágva?
 – Egy portál elindításához kell jó pár millió forint. De hasra ütni
nem szeretnék, rendes üzleti terv, lapterv, költségvetés kell –
mondom.
– Ez természetes! Te lennél a szakmai vezetőnk, a mi szellemi
iránytűnk!
Csak becsületből csinálom már végig ezt a komédiát, meg némi –
jó, belátom, beteges – kíváncsiságból. Mindent tudni akarok.
– És milyen összeget szánnátok az én díjazásomra?
Az esélytelenek nyugalmával kérdezem. Az eddigiekből világos,
hogy mennyit.
– Létrehoznánk erre a vállalkozásra egy új cégét. A vejem, a fiam,
a férjem meg én. Természetesen te is kapsz tulajdonrészt. A
szakértelmedért cserébe üzletrész, jól hangzik, ugye?
Azta! Inkább bevesznek a családi cégbe egy vadidegent, akiről
szart sem tudnak, mint hogy egy fillér készpénzt kiadjanak!
– Rendkívül megtisztelő a bizalom, hogy befogadnátok a családi
cégbe, akár ismeretlenül is… – körülményeskedem. – De hisz
ismerünk! – vág közbe. – Ezért szeretnénk épp veled!
Ingyen dolgoztatni. Zseniális. Minden önuralmamra szükségem
van. Hogy fel ne pattanjak a króm-üveg dizájnasztalra, és el ne
énekeljem Clooney-val duóban az ABBA slágerét: Money, money,
money, must be funny in the rich men’s world, lálálálálá.
– Köszönöm a bizalmat, de én nem tudok ingyen dolgozni,
Pénzért szoktam, mint… Mint mindenki.
– Persze, értelek. Hát, gondoltam, van neked ez a szívügyed, a
nők, és olyan jól kiegészíthetnénk egymást, a te tapasztalatód meg
kapcsolatrendszered meg a mi pénzügyi tudásunk együtt! De ha
nagyon szükséged van most pénzre, megértem. ‘ Tudok utalni pár
százezer forintot.
Azt a kutyaúristenit! Ezt nevezik pénzügyi tudásnak? Vagy
inkább arcátlanságnak? Ordítanám szívem szerint, de George int:
nyugi.
– Bocsáss meg, merre van a mosdó? – érdeklődöm vissza
fogottan. Hová hányhatok?

Chili, out!

A budi szintén lila árnyalatú, a mosdókagyló kagyló formájú,

várom, míg csorgatom a csuklómra a jéghideg vizet, hogy
kiemelkedjen belőle Vénusz.
Apró, zárt műanyag flaskák sorakoznak a kagyló feletti polcon,
folyékony szappan. Mellettük apró, egyforma, műanyag kézkrémes
kis tégelyek. .
Ezeket a kis kiszerelésű, méregdrága, bolygógyilkos szarokat
vajon valami hotellánc elárverezésénél szerezték fillérekért?
Felsóhajtok, megtekintem magam a tükörben. Milyen sima az arcom
ebben a rafinált fényben! Százévesnél egyetlen nappal sem tűnők
öregebbnek. Nadrágom zsebébe csúsztatok egy csinos kis
szappanos- meg egy kézkrémes tégelyt. Ha már ekkora fiaskóval
térek haza, legalább Bori örüljön a flaskáknak: az ilyen miniatűr
izéktől olyan boldog tud lenni. A babái egy hétig ezzel mosdanak
majd. Plusz túlélnek mindannyiunkat. Megfogadom, hogy soha
többé nem teszem be a lábam egyetlen csilivili irodaházba sem, ha
maga Bili vagy Melinda Gates hív, akkor sem.
Vissza sem kell mennem a belső irodába, a mosdó előtt vár a nő.
– Bocsánat, indulnom kell – mondom, amint meglátom.
 Legszívesebben a kabátomat hátrahagyva oldanék kereket.
– Úgy örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk! Szeretném, ha
átgondolnád az ajánlatunkat, és visszajeleznél.
– Hogyne. Gondolkodni fogok rajta.
Biztosra veheted, anyukám, hogy ezen évekig fogok
gondolkodni.
A tini titkárnő hozza a kabátomat.
– Tündiké, küldd szépen át a néninek a fogalmazásaidat!
Még valami ilyesmit mond a nő, leereszkedő hangon a
titkárnőjének. De én már futok, rohanok, lobog utánam a kabátom,
alig ér utol George a liftnél.
– Lassabban, én hatvanpluszos vagyok – mondja lihegve. – Hát,
ez – keresi a szavakat – exkluzív volt, mint egy kávékollekció.
Szívből sajnálom.
– Mit? – vakkantok rá ellenségesen, hagyjál békén, George!
– Hogy nem tudtam elfűrészelni körömreszelővel azt a
nyomorult rozsdás szablyát!
George-tól a földszinten búcsúzom el, tekintete hűséges
kutyatekintet.
– Még találkozunk, ne hagyd magad, bébi – borzol bele a
hajamba.
Amint a szél majdnem tövestül tépi ki, amint kilépek az
irodaházból.
Az üvöltő szélben hívom fel a férjemet, és gyorsban beszámolok
neki a történtekről. Nem fogod elhinni, mit ajánlott, kezdem
hisztérikus fejhangon, mire megnyugtató baritonján higgadtan
ennyit mond: de, kitalálom.
– Na!
 – Semmit.
– Honnan tudod?
– Volt egy ilyen érzésem.
– De miért?
Esküszöm, azt is hallom, ahogy vállat von. A jobbat vonja fel,
jelzésszerűen. Ennyire ismerem.
– Már amikor felhívott, ezt gondoltam. De annyira fel voltál
dobva. Szerintem ezek így működnek. Pont ettől vagyonosak.
– Soha nem lenne pofám ilyet ajánlani senkinek. Méghogy ajánlat!
– Sebaj, gyere, főztem isteni brassóit, csak hozzál mellé uborkát!
A hatalmas parkolóban egyetlen autó áll, az ütött-kopott kis
fekete Corsám. A gyásznép hazament, a halott utolsó társasát ja
véget ért.
Próbálok észrevétlenül odaosonni a verdénkhöz, lehetetlen
feladat nyílt terepen. Már nyitom a kocsi ajtaját, majdnem benn
vagyok fél lábbal, amikor, épp, mint az amerikai filmek végén a
feltámadó gonosz, megjelenik a parkolóőr.
Rám néz. Érzem, ahogy a jéghideg szélben izzadni kezdek.
– Nagyon közel állhatott az elhunythoz, ha ön maradt vele a
legtovább.
Csak bólogatok. Nem esik nehezemre elbőgni magam.
– Idővel enyhül a fájdalom, higgye el. Fogadja őszinte
részvétemet – szól megrendülve a széplelkű parkolóőr, és finoman
megfogva a könyökömet, esküszöm, besegít a kocsiba.
Integetek neki, visszainteget. Úgy lenne teljes az élmény, ha most
a környék összes templomának összes harangja rázendítene, és én
így szólhatnék, ismét csak Hemingwayjel: „Ne kérdezd, kiért szól a
harang. Érted szól.”
 Csiga csoport jelentkezik

De másnap visszahívnak a bölcsődéből! Éppen abból a kék

csempével díszítettből, ami a saját, hajdani miskolci ovim épületére
emlékeztet.
– Ha valóban elhatározták magukat, kedves anyuka,
szeptemberben várjuk Borit a Csiga csoportban – mondja a telefonba
a bölcsi vezetője.
Szívemre tett kézzel, vigyázzállásban hallgatom. Olyan
megrendültséggel és áhítattal, mint a Himnuszt szokás.
Bori! Bölcsibe!
Teri néni és Ági néni lesznek a lányunk dadusai,
tündérkeresztanyái. Őket is megismerhetjük, ha befáradunk, Borival
együtt.
– Van kedvünk befáradni? – kérdezi a vezetőnő.
– Hogyne! – vágom rá azonnal, és meg is állapodunk egy
időpontban, alig egy hónap múlva.
– Akkor várjuk önöket, anyuka, nagy szeretettel.
Anyuka! Újabb fejezet kezdődik az életemben, már nem
kismama, nem gravida, hanem anyuka, én leszek a Kovácsné, a
Borianyuka! Percekig bámulom a telefonom kijelzőjét a hívás után,
hát megtörténik, Jézusom, kirepül a fészekből hamarosan, felnő…
– Az még elég messze van. Vagy azt beszéltétek meg, hogy oda is
költözik a gyerek? – kérdezi Indián, akit ózonnal hívok a nagy hírrel:
megvan a kékbölcsi!
– Szuper hír, és meg is nézhetjük vele együtt? – lelkesedik velem.
– Igen, egy hónap múlva.
– De jó! Akkor lassan le is mondhatjuk a…
 – Az ebédet?
– A bébiszittert.
– Mi van?
– Ha úgyis bölcsibe fog járni!
– Iván, te tudod, hogy járnak bölcsődébe a másfél évesek?
– Hogy?
– Mint a bumeráng!
– Nem értem.
– Elviszed, taknyos lesz, hazaküldik, elviszed, köhögni kezd, el se
viszed! Nem emlékszel, miket meséltek az öcsémék, meg Marcsi,
meg Vikiék, hogy néz ki a bölcsibe járás? Úgy, hogy az első évben
alig jár! Minden nyavalyát el fog kapni. Mi meg tőle.
– Csak gondoltam, minek fizessük a bébiszittert, ha…
– Nem! – Majdnem sikítok. – Adri az egyetlen ember az
életünkben, akire maximálisan számíthatunk! Akire rábízhatjuk
Borit!
Borinak is megmutatom az interneten a bölcsőde fotóját, a
csoportszobákat, sőt, Teri nénit és Ági nénit is megtaláljuk a
honlapon.
Rengeteg új barátod lesz, sorolom lelkesen, és szuper kajákat
fogsz enni, ott sokkal jobban főznek, mint itthon anya, sőt még
apánál is jobbak! A bölcsi olyan, mint egy fesztivál, meglásd, imádni
fogod!
Egyelőre ottalvós buliba nem mehetsz, édes lányom,
értelemszerűen többnaposra sem, és este nyolcra legkésőbb haza kell
érned! Se pasik, se alkohol, se cigi, vagy ezt még korai vajon
mondani? Mindegy, essünk túl rajta.
 Új korszak kezdődik, Bori, neked is lesz saját életed! Gyerekek,
akiket csak te ismersz majd, és felnőttek is, akiket saját jogon ismersz
és szeretsz meg. Ez már maga a nagybetűs élet, kislányom. Te jó ég,
most szültelek, ez végig ilyen villámgyors lesz?

Új élet

Anyám is összecsapja a tenyerét, amikor egyik este neki is

elújságolom, Borival az ölemben ülve, hogy kis unokája a Csiga
csoportba lesz hamarosan hivatalos.
– Nahát, Borikám, hogy te milyen nagylány lettél, szívből
gratulálok, ez igen! Drága szívem, ott minden nap egy kaland!
– És nektek, anya? Szintén minden nap kaland? – kérdezem
jókedvűen.
– Jaj, ne is mondd, Katikám – fogja halkabbra a hangját –, még
nem teljesen biztos, de úgy néz ki, összejön!
– Mi?
– Hát tudod…
– Nem tudom.
– Dehogynem, tudod, hogy milyen régóta akarnak a tesódék kis
tesót.
Én úgy emlékszem, csak a sógornőm akart, mondanám, de
nyilván befogom. Kis tesó?
– Lilla várandós? – nyögöm ki.
– Csak óvatosan, még nem töltötte be a tizedik hetet, és tudod,
hogy vesztettek már el babát, szegények, ne kiabáljuk el.
– De gyereket vár?
– Igen, van szívhang.
– Úristen, ez fantasztikus, anya! Akkor már biztos!
 – Mondhatjuk…
– Anya, hát ez… Csodálatos, nahát, éljen, gratulálok,
örülnek? v
– Hát persze, még csak óvatosan, de örülnek, annyi küzdelem
után, végre…

És abban a pillanatban leesik. Bori, mintha megérezné, lecsusszan

az ölemből, és elfut.
– Anya, akkor… Ez azt is jelenti, hogy…? Nem fogtok nyáron
mégsem hazajönni.
Nem is kérdem, csak kijelentem. Ilyen egyszerű ez. Hogy nem
láttam idáig? Hiszen végig ez volt a terv, a kis tesó, a második
gyerek. Csak az volt a kérdés, mikor.
Most.
– Jaj, kislányom, hát erről a nagy izgalomban még nem is
beszéltünk itthon! De Lilla veszélyeztetett terhes. Szó sem lehet
arról, hogy ebben az állapotban repülőre üljön.
Ebben a pillanatban meghallom, hogy Bori a nappaliban sírni
kezd.
– Még egyszer nagyon gratulálok – mondom gépiesen. – Nagyon
örülünk, mondd meg neki, de majd fel is hívom Lillát.
– Egy terhes nőt nem hagyhatok magára egy kisgyerekkel, ezt
csak megérted – magyarázza még anyám.
– Értek én mindent, anya.
Ügyelek, hogy a hangomból se csendüljön ki a keserűség. Bori
sírása erősödik a másik szobában, Iván, hol vagy, mi a baj? – ordítom
át.
– Anya, mennem kell.
 Off gomb.

Kimozogjuk!

Bori a nappaliban áll, és sírva csapkodja a földhöz a plüssöket.

Borikám, mi lelt, kérdezem, semmi reakció. Rám se néz, csak
odavágja a plüsszsiráfot, puff. Aztán magát veti le mellé a földre,
dundi kis öklével ordítva püföli a szőnyeget. Ijedten nézünk össze
Ivánnal, ő is tanácstalanul tárja szét a karját.
Bori síkideg, vagy én vagyok síkideg, szent ég, mi történik?
Ocsúdok, próbálom felemelni a kislányomat a földről, rúgkapál,
kiabál, Bori, Borikám, minden rendben! Kinek hajtogatom?
Bori lassan csendesedik, arcocskája csupa könny és maszat, Iván
is ott ül velünk a szőnyegen, átkarol minket. Puszilgatja Borit, puszil
engem, baritonján brummog hozzá. Nyugodjunk le szépen a pitába.
– Kimegyünk – töröm meg a csendet –, gyere, Bori, csapassuk egy
kicsit a nyuszimotorral, az segíteni fog, kimozogjuk.
– Jól hallottam – kérdi komoran Iván –, kis tesó?
– Jól.
A fröccsöntött műanyag motorral olyan tempóban tud már
száguldani a gyerek, hogy kénytelen voltam beszerezni magamnak
egy rollert. Imádom, gyerekkoromban nem volt, mindig vágytam rá.
Segítségével könnyedén felveszem Bori tempóját, átmerészkedünk a
kétsávoson.
A túloldalon az irodaházak kiürültek, mára hazatértek az
igavonók. A szépen kiépített, üres járdákon biztonsággal lehet
gurulni. Mint egy letűnt civilizáció emlékműve, olyan a néptelen
irodaházak dzsungele, a szépen nyírott füves terekkel, az üres
padokkal, a kihalt parkolókkal. Apokaliptikus látványa mindig
megnyugtat, csapatjuk Borival, ő a kismotoron, én a rolleren.
Talán esett, talán egy csiga csúszós nyomvonalát kereszteztem,
talán egy láthatatlan kavics, egy porszem a gépezetben.
Minden előzmény nélkül akkorát zakózom, mint a rajzfilmekben
szokás: szabadon, mint a madár, átrepülök a roller kormánya felett.
Szerencsére – nem szerencse, capoeira! – valahogy időben le
tudom tenni a két tenyeremet. De a bal lábszáramat annyira beütöm
a járda peremébe, hogy kínomban megpillantom az
esthajnalcsillagot, pedig még nem is alkonyodik.
Bori lecövekel, tőlem két méterre, hatalmasra tágult szemmel néz
rám, moccanni sem mer.
– Semmi baj, szívem – szűröm a fogaim között, rettenetesen fáj a
lábam, de rá tudok állni. – Anyád kivan, de minden rendben.
A roller kormányára támaszkodva elindulok, sántítok, gyere,
Borikám, forduljunk vissza. Ezt jól kimozogtam, bassza meg.
Bori hallgat rám, azonnal visszafordul, érzi, hogy baj van.
Valahogy hazaérünk, biztonságban.

Csak otthon merem megnézni a sebet. Iván ösztönösen elfordul,

ahogy felhúzom a nadrágom szárát: oda, ahol eddig a sípcsontom
volt, nőtt egy óriási, lúdtojás méretű dudor. Bárhonnan nézem,
vigyázott rám a Jóisten. Szó szerint ott hagyhattam volna a fogam a
járdán, beüthettem volna a fejem, elk törhetett volna a lábam. De
kutya bajom.
– Esküszöm, úgy néz ki ez a dudor, mint egy mindenórás, terhes
has, nem? – kérdezem Ivántól. – Csak maketten.
– Úristen – pillant oda, de azonnal el is kapja a tekintetét.
 – Hozok jeget.
– Jó lesz a mirelit sóska. Épp ide nőtt, a lábamra ez a has. Lehet,
hogy mindjárt kipattan belőle egy gyerek?
Iván megkönnyebbülten felröhög. Bori tüsténkedik, hozza a kis
piros, orvosi táskáját, előkotorja a lázmérőt, aja á, á, mutatja,
bekapom, hamm. Kicsit rá is harapok, tudok mosolyogni. Felmentést
kapok a teljes esti műszak alól.
Iván rám parancsol, férfiasán zengeti a hangját. Tessék nyugodtan
ülni, polcold fel a lábad, még kispárnát is igazít a vádlim alá. – Ülök
a hálószobánkban, az ágyon, a lábszáramon konyharuhába
bugyolálva a mirelit sóska, alatta lüktet a lábam, valami megy a
tévében. Iván még azt is bekapcsolta nekem, ennyire aggódik,
valami megy a fejemben is: ekkorát esni, és megúszni épségben, ez a
Jóisten keze. .
Ő tartott meg.

Üzenet a Zűrből

Ez nem sima üzemi baleset, ez üzenet.

Ideje, hogy leessen: az anyám nem fog hazajönni. Sem ezen a
nyáron, sem a következőn. Isten óvja a sógornőmet is, a tesómat is,
legyen békés és boldog ez a várandósság annyi küzdelem után. De
nekem akkor is be kell látnom, hogy többé ne zakózzak ekkorát,
hogy megóvjam magam, Ivánt és Borit: nem áltathatom tovább
magam.
Mindig is ez volt, csak én nem akartam látni. Mindig Miki volt
kettőnk közül a törékeny, az örök kisebb, gyámolításra, a védelemre
szoruló. Mást se hallottam gyerekként, csak ezt: ő a kisebb, figyelj rá,
vigyázz rá, segíts neki.
 És én csináltam, becsülettel, örömmel, mert imádtam őt, a kis
tesómat.
És kamaszként, felnőtt nőként sem hallottam mást anyámtól,
neked olyan könnyen megy a suli, olyan könnyedén vagy kitűnő,
mindent megnyersz, téged mindenhová felvesznek elsőre, bármibe
is fogsz, olyan sikeres vagy, a szerencse lánya, neked csak
megszületni, te a jég hátán is…
De szegény Miki. Szegénymiki bezzeg mindentől fél.
Szegénymiki
fél a pókoktól
fél a kiabálós óvó nénitől
fél a sötéttől
fél a szigorú tanító nénitől
fél a felmérőtől
fél a feleléstől
fél a labdától
fél a villámlástól
fél az apjától
– most őszintén, melyikünk nem fél egyiktől-másiktól,
mindegyiktől?
Együtt féltünk apánktól, ártó és alattomos, csontig hatoló
megjegyzéseitől – minek fociznál, kishaver, félsz a labdától, minek
bújócskáznánk, félsz a sötéttől, minek felelnél jobb jegyért, úgyis
megint leszerepelsz –, jutott bőven belőlük nekem is, Mikinek is.
Anyánk ritkán szállt szembe apámmal, inkább dolgozott látástól
vakulásig, hogy „mindenetek meglegyen”.
Észrevétlenül álltam Miki helyett a célkeresztbe, lettem
golyókapkodó, bokszzsák, álltam a szüleim között húzódó
frontvonalon, ide lőjetek. Inkább rám, mint a kisebbre. Talán így j
maradt ő az, aki, anyám szemében.
Szegénymiki.
Hogy nem láttam ezt eddig? Hogy nem vettem észre, mennyire
egyenlőtlen, minden kölcsönösséget nélkülöző a kapcsolatunk?
Még a várandósságom alatt, sőt Bori születésekor sem volt képes
felhívni sem. Én hívtam akkor is, mint mindig, és akkor is csak a
fájós torkára panaszkodott, szegény. Életem legfontosabb
pillanatában is csak magára gondolt. Hányszor kérdezett vissza az
elmúlt években, vajon én hogy vagyok, vajon mire van szükségem,
vajon ki vagyok én neki egyáltalán?
Egy második anya, aki ott volt, amikor az első, az édes, a szülő
nem bírt, nem tudott. Én léptem hát a helyébe, mert nem volt más.
De mit számít ez már. Szerető férje Lillának, szerető apja Lilinek,
kiváló munkaerő, megcsinálta, felnőtt, és hamarosan kétgyermekes
apa!
Bori születéséig soha senkire annyira büszke nem voltam még,
mint a tesómra. Megharcolta a magáét, főnixként született újjá, és
építette újra az életét.
Emlékszem, talán négyéves lehetett, amikor hatalmas, mesebeli
vihar kerekedett. Én már elsős nagylány voltam, imádtam a
viharokat: az erejét, a mennydörgés földöntúli hangját, a fényeket.
A villámlást egyenesen ünnepi tűzijátéknak láttam, ami
Miskolcon amúgy sosem volt. Csak a tévében, és csak a vakáció
végén: azt hittem, augusztus huszadika csak pesti ünnep, amit a tévé
közvetít.
Egy nyári délutánon anyám nem volt otthon, apám vigyázott
ránk. Kiálltam az erkélyre, ahogy szoktam, nézni a közeledő vihart.
Miki nem tágított mellőlem, pedig apám rászólt, kishaver, jössz be
onnan azonnal!
De ő megmakacsolta magát. Álltunk ketten a két négyzetméternyi
erkélyen, a vállamig sem ért. Pöttöm, párnás kezével szorította a
kezemet, izzadt a keze a tenyeremben. Mint egy hajó parancsnoki
hídján, úgy képzeltem, úgy állunk ott, halált megvető bátorsággal. A
kis erkély fedett volt, a lakótelepi lakás erkélynek nevezett, de
igazából beépítetlen szobácskája, három oldalról védett belső tér. A
tízemeletes panelen villámhárító volt, nem eshetett bajunk.
Dacoltunk a viharral mi ketten, kéz a kézben, a Kéki tesók!
Zuhogott, mintha dézsából, és hirtelen egy éles, mindent lilás
fénybe borító villám közvetlenül mellettünk csapódott be. A
mennydörgés fülsiketítő volt, kész robbanás, beleremegett a
tízemeletes panel. Halálra váltan, sikítva rohantunk be a lakásba.
Miki remegni kezdett. Én csak akkor, amikor apám dühében
lekevert egy pofont:
– Megmondtam, hogy gyertek be, te vagy a nagyobb, legyél már
észnél!
Mindig én vagyok a nagyobb, mindig nekem kell észnél lenni,
megtanultam aznap. Öleltem Mikit, öleltük egymást, reszketve, míg
apám dühöngött, Miki kis teste forró volt, és szúrt, csontos, sovány
kisfiú, csatakos az izzadságtól. Egymást átölelve aludtunk el, az
emeletes ágy alsó ágyán.
Többé nem néztem a vihart. Csak a szobából, az ablakon át.
Plédekből, a kanapé párnáiból puha és meleg bunkereket
építettünk, oda bújtunk a mennydörgés elől, és vészeltük át az égi
háborút. Oda bújtunk, ha a szüléink veszekedtek, oda bújtunk
később is, ha apám dühös volt, oda bújtunk, talán mert el akartuk
képzelni együtt, hogy más életet élünk, más családban, ahol több
szeretet terem.
Éppilyen hely volt aztán Dörgicse is, a kis présház, ahol újra
néztünk együtt viharokat is. Bár már rég nem fogtuk egymás kezét,
Miki Lilla kezét fogta.
Én meg örültem nekik. A kis présház védett bunkerében, az ajtó
előtt fehér műanyag székeken ülve bámultuk együtt a misztikus
fényeket és a dörrenéseket, ahogy rázták a szőlőhegyet.
Miki már nem félt, mitől is félt volna? Most is ugyanígy örülök
nekik, örülni fogok a kis tesónak is.
Csak előbb kihordom lábon ezt az idegösszevisszaroppanást.
Illetve már nem lábon, arról leestem, akkor ülve hordom ki, de
megcsinálom, meg én.
Nem áltathatom magam tovább, ez van, mindig is ez volt a
szereposztás. Szegény Miki meg én, aki a jég hátán is. Így alakult,
magam is alakítottam, ezen változtatni már nem tudok.
Csak elfogadni. Azt kurva nehéz. Pláne anyaként. Bori anyjaként,
akinek nincs másik nagymamája. Csak a Tévénagyi, aki ott ragadt,
mert ott akart, ahol nagyobb szükségét érzi későn beérett
anyaságának.
Mellettem ül a laptopom a takarón. Kinyitom, végre nyugodtan
dolgozhatok.

A hiperkommunikációs eszköz

Amikor már stabilan állok a lábamon, váratlanul lendületet

kapok. Támad egy – szerintem – zseniális ötletem. Éppen havi
nagybevásárló kőrútunkat intézzük a családdal. Rákészülünk,
listával megyünk az Auchanba. Persze nem én írom, hanem Iván, a
megfontolt. Sőt: a szokásos rituálénkat továbbfejlesztettük. A
hipermarketben újabban nyílt egy büfé, adnak enni is: rántott
csirkét, karajt, halat!
De adnak igazi zöldet is hozzá, salátatálat, rafinált öntetekkel,
magad választott magokkal a tetejére.
Én természetesen azt is kérek, a példamutatás végett, ne csak a
csokiskeksz-fogyasztási szokásaimat lássa a gyerek. Bori vígan
csipegeti a saláta tetejéről a magvakat, mint egy kismadár.
A hely akkora, mint egy gyárcsarnok, emlékeztet szülővárosunk
buszpályaudvarára, a Búza térre, csak épp buszok nélkül.
Az örvénylő, színes tömeg, a percenként érkezők és távozók
nyüzsgése, a hangzavar otthonos, lenyűgöző.
Bori imádja, show time! Vigyorog az étkezde népére, egy-egy
embert kinéz magának. Addig stíröli, míg az zavarba nem jön: vajon
a kajáját akarja elkérni ez a helyes kis egy-két éves? Ezt mi sem
igazán tudjuk eldönteni. Előfordult már, hogy egy vásárlótárs nem
bírta cérnával, és Bori színe elé járult a sült krumplijával. Nem
győztünk mentegetőzni, nem éhes, adunk neki eleget enni, csak
szereti a társaságot! Sőt, az is előfordul, hogy az áruház egyik-másik
dolgozója lepi meg Borit valami babáknak való ínyencséggel,
ismernek már, törzsvevők vagyunk. Más szerencsés kiszemeltek
integetni kezdenek, nekik kegyesen puszikat dobál, erre odajönnek,
elkérik a telószámát, Facebookját, e-mailjét – á, ott még nem tartunk,
de érzem, közel van.
– Olyan – mondom Ivánnak, miközben ebédelünk, és büszkén
figyeljük Borit –, mintha pontosan tudná.
– Mit?
 – Hogy nekünk kicsi családunk van, mi magunk vagyunk a
nukleáris család tankönyvi példája. Bori tudja, hogy társaság kell,
barátok, szövetségesek, minél több. Gyűjti őket. Figyeld meg,
hamarosan lesz saját telefonkönyve.
Erre Indián szótlanul átnyúl az asztalon, megfogja a kezemet, és
megszorítja.
Bori produkciója alatt szórakozottan lapozgatom az újságot,
amelyben az akciós akármicsodák sorakoznak.
Anyám az összes bolthálózat heti rendszerességgel érkező
újságját képes volt végiglapozni, sőt, bejelölni a számára kedves, ár-
érték arányával kitűnő árucikket. Oly szenvedéllyel űzte ezt a
sportot, mint .más a sudokut. Nehéz szívvel vált meg a hetilapoktól
is, stócban álltak a konyhaasztal alatt. Anyám a Gutenberg-galaxis
szülötte, akárcsak én, mindenekfelett tiszteli az írott – és
kinyomtatott! – szót.
– Olyan jó ablakpucolásra. Vagy zöldségpucolásra – mondta
mindig, ha kérdeztem, mire tartogatja a lapszámokat.
– De anya, te nem is főzöl – szembesítettem finoman a ténnyel.
– Jó, jó, attól még bármikor kedvem támadhat pucolni egy répát,
vagy bármit, sosem lehet tudni.
Melyik is volt az a film, amelyikben a főhős egy szupermarket
reklámújságját szerkeszti? Aztán nekiáll megmenteni a fél világot, és
sikerül is neki! Az USA legnagyobb összegű kártérítését harcolta ki
az áldozatoknak – 333 millió dollárt – egy környezetét mérgező
energiacéggel szemben.
Diszlexiás titkárnőként kezdte, világsztár lett, te jó ég, a
memóriám, mi is a neve?
 – Erin Brockovich – kiáltok fel olyan hangosan, hogy a
hipermarketben egy pillanatra megtorpan a nyüzsgés.
– Az meg ki? – hökken meg Iván.
– Együtt láttuk a filmet!
– A Pretty Woman-es csaj?
– Júlia Roberts, emlékszel?
– Mi van vele?
– A Brockovichban újságírót alakít, aki a szupermarket újságját
írja, zseniális csaj, és igaz a sztori!
– Nem rémlik.
– Mindegy, nekem igen, te, Iván!
– Igen?
– Szerintem ez szuper marketingkommunikációs eszköz!
És úgy tűnik, hiába van vége a nyomtatott sajtónak,
elpusztíthatatlan!
– Nem tudlak követni. De ez nem új, és biztos igazad van. Kérsz
még valamit? Megyek, hozok szalvétát.
Gyorsan megnézem a Google-ön. A valódi Erin ezzel a címmel
írta meg memoárját: Higgy nekem: az élet küzdelem, de nyerhetsz!
Hiszek neked, Erin! Ott, egy ültő helyemben, a rántott micsodák
fölött elhatározom, hogy nem megyek többé egyetlen állásinterjúra
sem. Kapja be az összes állás az összes interjúját, sokkal jobb ötletem
van!

Ki a fészekből

Teri néni, a Csiga csoport rangidős vezetője pontosan úgy néz ki,
mint a nagymama, akiről mindenki álmodik: hullámos, kékre
mosott, rövid ősz hajában még ott a csavaró nyoma. Makulátlanul
tiszta, hófehér köpenyén a reggelire adott kakaó nyoma, testszínű
harisnyába bújtatott, izmos lábikráján, térdhajlatában a lila
visszerekkel az áttalpalt évek nyoma, és az arcán: a rengeteg
mosolygás lenyomata.
Csupa nevetőránc az arca, nevet a szeme, a szája, a szeme pedig
olyan eleven, tekintete huncut és olyan fényes, mint egy gyereké,
mint Borié.
– Na, kérem, hadd lássam ezt a drága kis lánykát, mutasd magad,
Borikám! Én vagyok a Teri néni, minden nap itt leszek. Hű, micsoda
zöld szemek, micsoda szívdöglesztő mosoly! És tiszta apja, mennyire
hasonlít önre, kedves Boriapuka!
Iván büszkén kihúzza magát. Tíz centit nő a büszkeségtől.
– Fogadjunk, Bori, hogy mi nagyon jó barátok leszünk! Gyere,
megmutatom neked a birodalmunkat, ott vár minket Ági néni, ő az
én fiatalabb kiadásom, nagyon aranyos ő is, hát még a pajtásaid,
gyerünk, bemutatkozunk.
Bori félszegen áll közöttünk mindketten fogjuk a kezét, felnéz
ránk, kicsit tétovázik.
– Anya és apa is bejöhetnek, természetesen nem maradnak kint.
A gyerek erre kilő, mint akit puskából. Húz magával minket, és
már ott állunk, két nyámnyila óriás a liliputiak karéjában.
Bori elengedi a kezünket, és engedelmesen követi Teri nénit, mint
egy kiskacsa. Hat aprócska gyerek játszik a csoportszobában,
kíváncsian nézegetnek minket. Bemutatkozunk Ági néninek is.
Ági, persze, dehogyis néni! Egy fruska, egy tinilány, ez az első
csoportja. Méretre feleakkorra, életkorra még annyi sincs, mint Teri
néni, huszonéves.
 – Tavaly végeztem a főiskolán, ők az első csoportom – mondja –,
és Teri néni a mesterem – mosolyog a másik dadúsra.
– Ági méltó utódom lesz – harsogja Teri néni a kis szoba túlsó
végéből, és kacsint hozzá. – A hivatás minden csínját-bínját
megtanítom neki.
– Mennyire hasonlít önre Bori, nahát – mondja Ági néni a í
férjemnek –, nagyon aranyos kislány. Első gyerek, ugye?
Bólogatunk. A második gyereknél majd szépen cserélünk,
gondolom. Iván hordja ki, de megszólalásig rám fog hasonlítani!
Ági néni láthatóan imádja a gyerekeket. A bébiszitterünkre,
Adrira emlékeztet, hosszú hajával, önfeledt játékosságával és
kedvességével, amellyel a gyerekek felé fordul. Ő is úgy üdvözli
Borit, mint rég látott kishúgát. Kapar a torkom.
Szorítom Iván kezét, ülünk a rém kényelmetlen, aprócska széken,
fél fenékkel, és bámuljuk a kislányunkat.
Bori magabiztosan körbemegy, minden játékot megfog,
megszemlél.
Turnéja végén a szőnyeg közepén letottyan a gyerekek közé, és
lendületesen kiborítja a hatalmas doboz színes fa építőkockákat.

Váratlan fordulat

Üldögélünk, zsibbadunk, megéhezünk. A terjengő illatokból

egyértelmű, hogy közeleg az ebédidő. Bori felénk se néz,
elmélyülten játszik a földön.
Teri néni hozzánk lép:
– Ha gondolják, beszéljenek a vezetőnkkel is, Anikóval, itt úgyis
csak unatkoznak, várja magukat.
 Ivánnal feltápászkodunk, kinyújtóztatjuk megmacskásodott
tagjainkat, tanácstalanul toporgunk. Teri néni határozottan int: nem
kell Boritól búcsúzkodni, csak bátran, tipli!
A vezetőnő késő harmincas, energikus, csinos, rövid hajú nő.
Aprócska irodájában az íróasztalánál ül, a számítógépén dolgozik.
Bekopogunk a nyitott ajtón, felnéz, feláll, sőt szinte kiszalad az
íróasztala mögül, és tárt karokkal az irodájába invitál minket:
– Ó, Bori szülei! Jöjjenek csak beljebb, üljenek le!
Ó, Bori szülei! Kitörő örömmel fogad minket ő is. Életemben
először azt érzem: valóban valami világraszólót vittünk véghez
azzal, hogy gyereket vállaltunk. Még nem tudhatom, de az érzés a
bölcsődei és óvodai évek alatt is végigkísér majd. Azoknak
köszönhetjük, akik ott teljesítenek szolgálatot.
– Köszönjük – feleli Iván –, kicsit most inkább állnánk, a
derekunk…
– A kisszékek! – neveti el magát a vezetőnő. – Minden szülő így
jár! Na, és mit látnak, hogy tetszik Borinak?
– Nagyon – válaszolja Iván –, nagyon!
– Helyes! Nem is számítottam másra, Teri néni hétpróbás dadus,
minden gyerek és persze minden szülő odavan érte, joggal. Ági néni
meg szupercuki.
– Nagyon tetszenek Borinak. Meg nekünk is – mondom.
– Akartam is önökkel beszélni. Tudják, sorban szoktatjuk be a
kicsiket a csoportba. De most kiesett az egyik gyerek, mégsem jön.
Borival esetleg?
– Borival esetleg mit? – kérdezem zavarodottan, nem értem.
– Van kedvük hamarabb elkezdeni a beszoktatást? Felszabadult
egy hely. És majd csak július legvégén zárunk négy hétre. Addig van
közel három hónapunk. Valószínűleg érdemes lenne elkezdeni, mit
gondolnak?
Gondolkodni? Ösztönösen reagálok. Az anyaoroszlán veszi át az
irányítást, és ezt bömböli: Nem! Ki van zárva! Nem adom a
gyerekem! Enyém!
Rendben, kicsit visszafogottabban, de ezt mondom:
– Ó, nagyon köszönjük a lehetőséget! De szerintem Bori még nem
tart ott, még nem is beszél, és már úgyis lefixáltuk, hogy csak
szeptemberben…
Iván megütközve néz rám, de nem szól. A vezetőnő könnyedén
összeérinti két tenyerét, mintha röpke fohászra készülne, és melegen
rám mosolyog:
– Semmi gond, csak gondoltam, megkérdezem.
– Azért lehet – köszörüli meg a torkát mellettem Iván –, hogy
aludnánk erre a lehetőségre egyet. Elég holnap visszajelezni?
Mi is történik most? Bori bölcsibe…
Akár holnap mehetne?
Maholnap meg egyetemre, meg férjhez, meg…? Jézusom.
Szó sem lehet róla! – üvölt fel bennem újra az anyaállat.
Még nem tart ott, még nem érett rá, még…
Kicsoda? Bori? Ha ma kapna egy hetijegyet a Szigetre, sátorral
vonulna ki, egyedül. Ő nem kész rá?
– Hát hogyne, természetesen van idejük. Most szerda van,
hétfőre? El tudják dönteni? – kérdi vidáman a bölcsődevezető.
Iván magabiztosan bólogat, majd’ leesik a feje a nagy
igyekezettől.
– Meghívhatjuk önöket ebédre? – kérdezi a vezetőnő. –
Klasszikus bölcsis ebéd, gulyásleves és sajtos tészta, ma csokis
piskóta is van. Gondolom, jól megéheztek.
Elkísér minket, jó étvágyat kíván, majd diszkréten magunkra
hagy.
A felnőttek kisszobányi ebédlőjében kapunk egy asztalt, a
konyhásnéni tálal nekünk:
– Hallom, mindjárt jön hozzánk Borika is! Láttam, nagyon jó
étvágyú gyerek, azokat különösen szeretjük itt, mindig adunk
repetát! – csacsogja, majd rácsodálkozik a férjemre. – Nahát, tényleg
mennyire hasonlítanak egymásra, tiszta apja ez a gyerek!
Iván elégedetten bólogat.
Ez nem új, gondolom, eddig is tudtam, mert valóban mindenki
mondja, meg vak sem vagyok, tudom. De most, hogy egy órácskán
belül a harmadik ember, enyhe túlzással egy fél bölcsőde szembesít
ezzel lelkesen, kissé elbizonytalanodom.
Nem kellene szólnom? Hahó, én is itt vagyok! Mégiscsak én
hordtam ki, talán kicsit rám is hasonlít! Csak könyörületből, egy
plusz fél mondatocska, nem kéne anyának is?
– Hoppá – kezdi Iván teli szájjal. – Ez aztán a fordulat, hát nem?
– Mi? – kérdem. Mintha nem tudnám.
– Hogy Bori zöld utat kapott.
– De… Jézusom, Iván, ez így túl gyors.
– Miért lenne gyors? Másfél éves. És imádja a társaságot. Mi meg
kivagyunk. Kevesek vagyunk már neki, unja a fejünket, joggal.
– Unja – ismerem el –, tudom.

Az élet meg a rendje?

Bezzeg ha vittem volna mindenféle baba-mama foglalkozásra,

tornára meg zenés-táncos babaangolra meg golfozni meg sakkozni
meg társastáncra, meg összejárnánk rendszeresen más kisgyerekes
anyukákkal, akkor már lennének barátai, társasága, de munka
mellett? Hogyan?
Ez az élet rendje, mondaná most anyám, különben sem
vándorcirkusz vagy te, kislányom, hogy szórakoztasd. Elég
gondozni, nevelni, a gyerekek nőnek, mint a fű, bölcsibe mennek,
meg oviba – szinte hallom a hangját a fülemben.
Én meg jól megöregszem, meghalok, itt a vége, huss, érzem,
mindjárt sírok.
– Tudod, mit? – szólal meg újra a férjem. – Ne parázz. Szerintem
Bori úgyis tudja a választ.
– De ezt nem ő dönti el. Nekünk kell.
– Meglátjuk – paskolja meg az asztalon heverő kézfejemet Iván,
akár egy kutya buksiját.
Leereszkedő gesztusától ökölbe szorul a kezem.
Neked könnyű! – üvölteném, nem a te testedben nőtt, nem te
adtál neki életet, nem te szoptattad! Utálom, hogy ilyen normális és
laza és menő vagy, én meg csak parázok. És még hasonlítani is csak
rád hasonlít.
De máris vissza a csoportszobába.
Bori is ebédel, ott ülnek, mind a hét törpe, a kisasztaloknál,
kistányérból, kiskanállal lakmároznak. Bori épp szétkeni a csokis
piskóta pudingöntetét az arcán, a hajára is jut.
Ugranék, helyezném szolgálatba magam, Kata anyakatona
jelentkezik!
De már ott is terem Ági néni, és nevetve, gyengéden letörli Bori
arcáról a csokipudingot.
 Szedelőzködünk, Bori szorongatja a jobb fülcimpáját, biztos jele
az álmosságnak. Mennyi inger, mennyi ember, gyerünk haza aludni,
gondolom. Hozzálépek, a karomba veszem, megpuszilom. Átöleli a
nyakam, micsoda baba- és csokipudingillat! Bori is back, Bori is
back!
– Jóllaktál, Borikám? – lép oda hozzánk Teri néni, egyetlen
mérföldes léptével átszeli a csoportszobát, és megsimogatja lányunk
szöszke fejét.
Bori lelkesen bólogat.
– És most hazamész anyáékkal? Nahát! Én azt hittem, maradsz.
Bennem meghűl a vér, a jégkockák összevissza koccannak az
ereimben. Tessék? De Teri néni folytatja:
– Alhatsz itt is, velünk. – És mutatja, hol. Színpompás mobil
kiságyak.
Segítség! Még kisbaba! Az enyém!
– Nézd csak, azok ott a kiságyak, hatalmas buli együtt
horpasztani délután. Na, itt maradsz velünk? – kérdi a dadus.
Mosolygok rendületlenül.
Mert azt hiszem, én balga, ez az udvarias utójáték, marasztalni a
kisdedet. Ám a kisded egyetlen határozott mozdulattal lecsusszan a
karomból, a földre, odalép Teri nénihez, és… Megfogja a kezét. Mi
meg csak állunk Ivánnal, földbe gyökerezve. Míg a lányunk
bontogatja szárnyait.
– Nagyon helyes, jól döntöttél, szívem! Melyik kiságyat
szeretnéd, gyere, nézzük meg. Anyáékat meg szépen hazaküldjük,
majd jönnek érted. – És már hesseget is minket, tessék lelépni, pápá,
viszlát.
 Kinn toporgunk a folyosón, ahonnan már nem láthat minket a
lányunk. Kiűzetés, ugrik be a szó. Iván bezzeg szélesen vigyorog,
azzal az „én megmondtam” vigyorával. Én meg csak szédelgek, mi
történik?
Teri néni pár perc múlva utánunk jön, kacagva mondja:
– Tessék, nem csalt a szimatom, láttam én ezen a lányon azonnal,
hogy nem kell majd marasztalni! Ritka, de előfordul, hogy hopp,
meg is tapad! Jaj, látom ám az arcán, kedves Borianyuka, máris
túlgondolja! Ez nem arról szól, hogy ne lennének elég jó szülők,
eszükbe ne jusson! Tudják, menynyire ritka, hogy a két szülő együtt,
kézen fogva hozza el a gyerekét? Nyugi, örülni kell, ez jó jel, nagyon
jó lesz itt Borinak, majd meglátják.
– És most mi lesz? – dadogom. Mi lesz az életünkkel, a
hátralevővel? – teszem hozzá magamban.
– Mi lenne, uzsgyi, szabadok! Futás, vakáció, egy, két! Három- fél
négyre elég érte jönniük. Az adminisztrációt majd a jövő héten
elintézik Anikóval, ráérünk. Közlöm vele a döntésüket, nagyon fog
örülni. De most induljanak, ne is lássam magukat fél négyig, itt a
lehetőség, éljenek vele! – És szabályszerűen kitol minket a bölcsőde
kapuján.
Transzban lépek, bal, jobb, bal, jobb, haladunk a buszmegálló felé.
Hogy hagyhattuk ott, csak így, ukmukfukk, Borit a közösben?
Ügy, hogy itt akart maradni, gondolom. És ha ez a kóros
kötődés jele? Csak így, huss?
Percek kérdése, és el is költözik?
Össze az új, hülye bölcsis haverjaival?
Mi meg le vagyunk szarva?
 Megszólalni sem tudok, Iván meg csak vigyorog. Megfogja a
kezem, én megmondtam, Katám, no para, iszonyú büszke vagyok a
lányunkra! Micsoda mázli, hogy hoztuk magunkkal a cumit is, meg
a Kisvakondját, hát nem?
De, persze.
„Szültük! Hoztuk!”
Én. Én hoztam, én rohangáltam fel s alá, mint a mérgezett egér, és
túrtam fel értük a nappalit, hogy meglegyenek, én pakoltam össze,
én vagyok az anyja! Ő meg learatja a termést.
Hazaérünk.
Mindenhol a lányunk játékai a földön, az asztalon a hupikékes
bögréje, kistányérja a reggeli maradékával.
Reggel még otthon ülő kisbaba volt, délben már bölcsis nagylány?

Engedni, el? Kell-e?

– Szex? – kérdezi Iván célratörően. – Nyugi van háromig. Adjunk

neki?
– Nem korai még a kis tesón dolgozni? Épp csak beadtuk Borit.
– Kis tesó? – néz nagyot Iván. – Nem pont erre gondoltam. Csak
úgy Fart pour Fart, tudod. Az élvezetért is szoktak.
Elvonszolom magam a kanapéig, mint aki utolsó erejével, több
ezer kilométeres maraton után, ahol alig akadtak frissítőpontok meg
pezsgőtabletta, esik be a célba, és elterülök.
Én itt akarok most feküdni kiterülve, bocs. Aztán majd meglátjuk,
hogyan tovább, paskolom meg, kissé leereszkedően, a férjem bal
vállát, amely ott nyugszik mellettem a kanapén. Épp a feje alatt,
amely annyira hasonlít Boriéra, mondja mindenki. Leszámítva azt az
aprócska különbséget, hogy Indián értelemszerűen kreolos és sötét
szemű, míg Bori zöld szemű, mint Lujzi, és szöszke, mint én voltam
gyerekkoromban. Elfészkelődöm Iván vállának gödrében.

Együtt megyünk vissza a kislányunkért. Még aludt is, állítólag. És

mindent megevett uzsonnára, meséli nekünk büszkén Ági néni.
Bori hazaérve pörög, mint a búgócsiga, rohangál, minden játékát
előveszi, mintha leltárt készítene. Ha hosszabb ideig vagyunk távol
az otthonunkból, Bori hazatérve újból és újból tudatosan lakja be a
teret, hódítja vissza birodalmát. Csak a munka végeztével ül le
nyugodtan játszani. Most épp a Duplóból alkot valamit.
– Szerintem Teri nénit fogja megépíteni, életnagyságban –
mondom Ivánnak.
– Hozzá nincs elég Duplónk. De máris leszaladok utánpótlásért a
kisboltba, ha kell. Fantasztikus lenne, 0-24-ben itthon egy saját Teri
nénink!
Bólogatok. Belegondolni, csak egy részegítő pillanatra, hogy ilyen
nagymamája is lehetne Borinak. Azon kapom magam a nap
hátralévő részében, hogy árnyékként követem a lányom. Mintha
szerepet cserélnénk.
Rátapadok, levakarhatatlan levonós vagyok. Egy mamimatrica.
Legszívesebben ki sem engedném a karomból, a lakásból, az
udvarból, sőt: elalszom mellette este a kemény, földre tett matracon.
Csak akkor ébredek, amikor álmában megfordul, és izzadt, párnás
kezecskéjét megpróbálja kihúzni az enyémből.

Mary Poppins is ember.

Marcsi és PirkóViki hitetlenkedve hallgatják ultrarövid bölcsis

beszoktatásunk történetét, és röhögnek rajtam. Zsófi, Marcsi lánya
bölcsibe nem járt, rögtön ovival kezdett, de neki is hasonlóan
fesztiválgyanús belépője volt a Kisvakond csoportba.
Mázlisták, mondja Viki, az a műsor bezzeg, amit Piri nyomott…
sőt, néha még ma is csőbe tud húzni vele. Anya, ne menj el, anya, ne
hagyj itt!
– Úgy tudok bőgni még mindig, miután végre elszabadulok a
bölcsiből, mint egy vadszamár. Erre Bori! Zseniális!
Másnap reggel kilenckor ott állunk a bölcsőde előtt, immár
kettesben Borival, majd Hello Kitty-mintás kispárna- és
takaróhuzattal, váltás ruhával, csomag pelenkával, tisztasági
csomaggal felszerelkezve hivatalosan is átlépjük a kisgyermekkor
kapuját.
Pénteken Ivánnal mennek, aki korábban viszi, mert útba esik az
irodája felé. Hétfőn pedig már nem megy, mert házhoz jön valami
nyavalya.
Bori belázasodik, porszívózom az orrát. Felhívom Teri nénit,
sebaj, mondja, így kezdik mind, várjuk vissza Borikát, jobbulást!
Ivánnak meg megjegyzem, na, erről beszéltem, ez a bumeráng
üzemmód, látod? Milyen jó, hogy nem mondtuk le a
bébiszitterünket!

Te családod, te kereszted?

Dolgozom, ütöm a billentyűzetet, amikor a laptopomon hirtelen

megjelenik a sógornőm neve, Lilla, Skype-on hív. Nem akarom
felvenni. Ne most. De nem beszéltünk ki tudja, milyen rég. És babát
vár. Nagy levegőt veszek.
Megjelenik a képernyőn, kicsit pixelesen, kicsit visszhangzik, de
ott van.
 – Lilla, szia, Lilla!

– Kata! Nem zavarlak? Tudunk most kicsit beszélni? Borika?

– Bölcsis lett.
– Ez komoly? Hű, gratulálok!
– Én is gratulálok, hallom, babát vársz! A legjobb hír, Lilla!
De arcáról lehervad a mosoly, elhúzza a száját.
– Köszönöm, persze, de… Anyád mondta el? Nyilván, ki más.
Direkt megkértem, hogy egyelőre ne szóljon róla senkinek.
Hát, én majdnem abban a státuszban vagyok, a senkiében,
gondolom, de elhessegetem. Tartsuk az irányt, ahogy megbeszéltük,
még egy üzemi balesetet nem engedhetek meg, mondom
magamnak.
– Kata, figyelj, tudom, hogy… Nem túl szerencsés ez így most, de
nagyon régóta el akarom neked mondani, hogy… Rettenetesen
sajnálom. Én ezt nem így akartam, nem is értettem vele egyet. Velük.
– Mivel? Kivel?
– Az öcséddel meg az anyáddal. Ő mindenáron jönni akart
velünk, meg az öcséd is ezt akarta… Én a saját anyámat akartam, de
ő meg a hülye kutyák miatt… – Látom, hogy Lilla majdnem sír.
Éppen az én vállamon? Közbevágok.
– Lilla, figyelj, sajnálom, de legalább az én anyám jól érzi ott
magát veletek. Szokta mesélni, hogy milyen boldog, meg jár moziba
meg társastáncra… Ez engem vigasztal.
Lilla hallgat. A tenyerébe temeti az arcát, aztán felemeli a fejét, és
így szól:
– Ezt ő mondta neked? Hogy ezeket csinálja?
– Ki más?
 Lilla néz rám a képernyőn keresztül, és nagyot sóhajt.
– Jaj, istenem, Kata, ez mind… Ez nem igaz. Anyád alig teszi ki a
lábát a lakásból, megőrülök, hogy állandóan ül a nappali közepén,
mint egy hatalmas fa, ami odanőtt, mi meg élünk az árnyékában.
Sosem lehetünk hármasban, de még kettesben is alig. Mindenhová
autóval viteti magát az öcséddel, önállóan sehova nem megy. Az
öcséd meg tisztára fordítva él, nappal alszik, éjjel dolgozik, tudod, a
tőzsdék éjjel nyitnak, nappal szólni sem lehet hozzá.
– Milyen tőzsdék? – kérdezem. – Nem a reklámügynökségnél
dolgozik?
– Ja, dehogy. Tudod, a lakásokból a pénzt… Be kellett gyorsan
fektetni, kitanulta a tőzsdét.
– Milyen lakások?
Lilla arca még a pixelekkel együtt is látványosan vörösre vált.
– Hát tudod, a miénk meg anyádé – hadarja.
– De nem csak bérbe adtátok? Hanem el?
– De, csak…
Megdermedek a döbbenettől, összezavarodom.
– Lilla, figyelj, hagyjuk. Három hónapos volt a lányom, amikor itt
hagyott az anyám, veletek együtt, most meg tizenöt. Ti így
akartátok, szépen kérlek, ne nekem öntsd ki a lelked.
– Kata, tudom, tudom, de az anyád meg az öcséd között valami
nagyon durva játszma zajlik! Mindig megy ez a szegény
kisfiamozás, amikor rákezdi a vacsoránál, hogy kisfiam, milyen
sovány vagy, vegyél még egy kicsit, miközben a tesód már száz kiló
fölött jár, meg milyen fáradt vagy, dőljél le, kisfiam, komolyan úgy
érzem, fel fogok robbanni, mintha nem is én lennék az öcséd
felesége, hanem az anyád.
 Muszáj közbevágnom, bár legszívesebben szó nélkül kinyomnám
a hívását.
– Lilla, Lilla, értem, de nekem ehhez semmi közöm! A lányomnak
egy árva nagyszülője sincs, Jézusom, figyelj, hagyjuk most abba,
semmi értelme! Szerinted hogy éltük ezt túl mi hárman, még
szoptattam Borit, Lilla, el is apadt a tejem, érted? – fújok egy nagyot,
és igyekszem leállni.
Lilla hallgat, drága, ismerős arcán végigfolynak a könnyek.
Sírhatnékom van, de nem tehetem. Ez a vonat elment.
– Lilla, drága Lilla, nagyon örülök a babátoknak, legyetek
boldogok, majd biztosan találkozunk is egyszer, vigyázz magadra.
És igen, megteszem: megnyomom a piros gombot. Véget vetek a
hívásnak. És aztán őrjöngők, sírok, ütöm a párnát, a kib. k. életbe,
még ez is, minek kellett ezt most nekem, épp nekem elmondania, a
lófasznak is van vége!

Sanghaj vagy Újpest, nem mindegy?

Nem is igaz, amit anyám, az sem, amit az öcsém mond? Semmi

nem az, mi történik, az istenit, de főleg és mindenekelőtt: MI a
jóisten közöm van nekem ehhez?
Halkan tombolok, hogy ne csapjak nagy zajt. Bori minden
bizonnyal elaludt, Iván elaltatta, mert most bedugja a fejét az ajtón:
– Te jól vagy? Bori elaludt.
És akkor elmondom neki, az egészet, beszélek, beszélek, és
bőgök, és fogja a kezem, miért nem mondtad, miért nem szóltál,
hogy baromira nincs rendben egyikükkel sem a kapcsolatom, sem az
anyámmal, pláne nem az öcsémmel, miért hagytad, hogy csináljam,
ha egyszer láttad?
 – Láttad, Indián?
– Persze hogy láttam, a vak is látta. Mondtam is, finoman is, meg
nyersebben is, de téged nem érdekelt, hogyan is szólhatnék ebbe
bele? Nem lehet, Kata. A te családod, te kereszted. Hogy jönnék én
ahhoz, hogy ítélkezzek fölöttük?
És még annyit mond, miután kibőgtem magam, hogy Kata,
figyelj: ez igenis a legjobb, hogy az Óperencián is túl vannak.

Megkérdem másnap Marcsit, és felhívom PirkóVikit is, Lujzival

csak azért nem beszélek, mert nem érem el.
Mindkettőt megkérdezem, hogy ők látták-e, mi történik,
mennyire egyenlőtlen ez a kapcsolat. Hosszan hallgatnak a
telefonban, aztán szinte szó szerint ugyanazt mondják: persze hogy
láttuk, Kata. A te terézanyuságod a saját családoddal szemben volt a
legszembetűnőbb. Mindenáron megmenteni, ez a parancs vitt előre
éveken át, szóltunk is. De meg sem hallottad. Ebbe hogyan is lehetne
beleszólni, nincs hozzá joga senkinek.
– Te családod, te kereszted – végszavazok, ahogy Iván is mondta.
Helyeselnek, igen, a tiéd. Mi csak kibicelünk, téged támasztunk.
Ha kell.
– Ha nem – mondja még Marcsi, és elröhögi magát. – Ne
haragudj, Kata, annyira szürreális ez a sztori, pláne ezzel a
szerencsétlen Sanghajjal megspékelve. Mintha az egészet csak te
találnád ki, talán nem is ott vannak, hanem tök máshol. Pont ez
miért lenne igaz, ha annyi minden kamu?
– Tényleg! – röhögök én is Marcsival. – Lehet, hogy ez sem igaz.
Semmi nem az, aminek látszik, sem a múltunk, sem a jelenünk.
 – Lehet, hogy egy újpesti panelből hívnak Skype-on, oda
emigráltak, ott kezdtek új életet – tetézi Marcsi, és nevet, én meg vele
nevetek. Majd egy vérbeli detektív hangján hozzáteszi: – Nekem ez a
sztori továbbra sem oké, Kata. Valami titok van még itt. Még mindig
nem tudjuk, ki ölte meg Kennedyt!
És akkor beugrik, mit mondott Lilla. A tőzsde, a lakások. A
dühtől kiment a fejemből. Meg nem is akartam meghallani.
Emlékszem, már gimis voltam, mire leesett, mire egyáltalán
elhittem, hogy apámtól bármit is kérdezek, soha nem lehetek biztos
abban, hogy az igazat mondja. Mindenkinek mást mondott, minden
alkalommal, tökéletesen összezavarva minden egyes embert a
környezetében.
Azt képzeltem, ezt örökre magam mögött tudhatom apám
halálával.
Fél éjjel forgolódom. Borihoz csak egyszer kell kelni, hamar
visszaalszik. Akár magam is alhatnék, de nem tudok. Kattogok
anyámon, az öcsimen, Lilla szavain, vajon akkor most ki mond
igazat, ki nem?
Pláne: ki ölte meg Kennedyt?
Igazat adok Marcsinak, most már én is biztos vagyok benne, hogy
nem tudjuk.

Lilla telefonja után másnap anyám keres. Biztos voltam benne,

hogy hívni fog. Életemben először úgy érzem, nem akarok vele
beszélni. Csak bámulom a laptopomat, ahogy rendületlenül csipereg
az alkalmazás. Azt a hangot állítottam be neki, ami a Jack Baueré, a
24 óra, mindig vészhelyzetben hangzik fel a sorozatban. Sóhajtva
veszem fel.
 – Kislányom! Jaj, már azt hittem, nem érlek el!
– Itt vagyok.
– Minden rendben?
– Persze.
– Katikám, hallom, összekaptatok Lillával.
– Tessék?
– Tudod, az öcsédéknek most olyan nehéz, sok a feszültség, Miki
úgy aggódik érte, ne nehezítsd már a dolgát!
– Én? Nem kaptunk össze, anya, ő panaszkodott nekem.
– Mire?
– Őt kérdezd.
– Katikám, ne gyerekeskedj, mondjad már!
– Anya, lécei, tőle.
– Na, ne szórakozz velem, fiam, a Mikiről volt szó, ugye?
– Mindig róla van szó, anya.
– Ezt hogy érted?
– Hagyjuk. A lakásokról volt szó.
– Milyen lakásokról?
– Én is épp ezt kérdeztem. Lilla mondta, hogy eladtátok őket.
– Milyen lakásokat?
– Miki és a…
– Mi az isten közöd van neked ahhoz, hogy Miki mit csinál a
lakásokkal? Azt csinál velük, amit akar! Ha akarja, eladja, ha
akarja…
– Azt a lakást, ami a tiéd? Amiben laksz? Laktál. Azt mondtad,
csak kiadtad.
– Ja! Hogy az enyémmel mi van! Mi lenne? Semmi!
– De miért ordítasz?
 – Miért nem érted már meg, fiam, egyszer s mindenkorra, Miki
felnőtt ember! Azt teszi, amit jónak lát, hagyjad már végre békén!
– Én?
– Te, ki más! Azt hiszed, rólad szól minden, hogy te vagy a világ
közepe, térj már észhez!
Ekkor nyomom meg végre a piros gombot.
Anyám soha nem ütött meg gyerekkoromban. Úgy tűnik,
megvárta, míg felnővök.

Meghívás a top fiúklubba

– Jó napot, Kéki Katát keresem – szól egy ismeretlen, jóképűnek

tűnő hang a telefonba. Ó, újabb remek állásajánlat lesz ez is, érzem.
Letegyem szó nélkül? Nem így neveltek.
– Én vagyok az, miben segíthetek?
– Dr. Pataki Jenő vagyok, nem ismerjük egymást, a
főszerkesztőjétől kaptam meg az elérhetőségét. A feleségem
rendszeresen olvasta az ön rovatát, ő mondta, hogy keressem fel.
– Üdvözlöm a feleségét, köszönöm.
Nyilván a tajgáról kiöregedett szánhúzó huskyk jól megérdemelt
nyugdíjas napjait kell széppé varázsolni egy jótékonysági projekt
keretében, gondolom, és felsóhajtok.
– Miről van szó?
– Egy előadásra szeretnénk felkérni a következő konferenciánkon.
– Milyen konferencia? – kérdezem, de közben arra gondolok: még
egy szereplés, épp erre vágyom, ne.
– A szülész-nőgyógyászok jövő évi rendes vándorgyűlésén
szeretnénk öntől hallani, hogy vajon miért nem járnak a nők
rendszeresen szűrésekre.
 Majdnem ugrok egyet ültömben. Jól értettem? Meghívnak a
legexkluzívabb fiúklubba? Mi lelte ezeket, ekkora bajban vannak a
nőgyógyászok? Nem dől a lé, srácok?
– De miért? – csúszik ki a számon.
– Mit miért?
– Miért akarják tudni?
– Mert muszáj fejlesztenünk a páciensekkel folytatott
kommunikációnkat. Akadnak hiányosságaink.
Nem akarok hinni a fülemnek. Tudom, már el is estem: a bennem
élő misszionárius torkaszakadtából ordítja, figyelem, akció indul,
egy, két, hál
– Hány emberről beszélűnk, mikor lesz, és hol? – próbálom
túlkiabálni a hittérítő ordítását.
– Körülbelül kétszáz ember, jövő tavasszal, egy 30-40 perces
előadásra gondoltunk. – És mondja az időpontot, helyet. Belvárosi
hotel, a Helia konferenciaterme, voltam már ott. Hatalmas.
– Köszönöm a felkérést – felelem jól nevelten –, alszom rá egyet.
Most kéne rákérdeznem a honoráriumra, miért olyan nehéz ez,
épp egy nőgyógyásszal? Összeszedem magam.
– Megkérdezhetem, milyen honorra gondoltak?
A válasz csípőből érkezik:
– Honort sajnos nem tudunk fizetni.
Önkéntelenül felröhögők. Ez a nap, a hét, sőt: az év vicce.
– Ez most komoly?
– Komoly. Sajnos nem futja rá.
Olyan sima és határozott a hangja, hogy el tudom képzelni hozzá
az arcát: mint egy vérprofi pókerjátékosé, aki rezzenéstelen arccal
tolja be az all int.
 A szokatlan – vagy pont, hogy szokásos? – hír teljesen felszabadít.
Ja, hogy meghívnak a fiúklubba dolgozni, de ingyér!
– Hát ez óriási! Ilyet még nem is hallottam! Jenő, ugye? –
mondom nevetve.
– Jenő.
– Kedves Jenő, ez annyira fantasztikus sztori, hogy… Tudja, mit?
Elvállalom ingyen, ha megírhatom.
– Áll az alku – vágja rá azonnal. – Simán megírhatja. Akkor
számíthatunk önre?
A capoeirás csajok visítva röhögnek, amikor elmesélem a sztorit
edzés után. Marcsi, Lujzi és PirkóViki is döbbenten hallgatja, aztán
belőlük is kitör a röhögés.
Már most diadalmenet, gondolom elégedetten, pedig még elő
sem adtam.
Jó szokásom szerint azt képzelem: itt az idő, beérett! Végre
kivívjuk a méltó, tiszteletteljes, értő, empatikus bánásmódot!
És én ennek szószólója lehetek, egy új, szebb jövő előfutára, világ
nőgyógyászai, ide süssetek!
Kovácsné coming soon!
Iván is röhög, hát ezt nem hiszem el, hahotázza, mesélhetem én
is? És kivételesen nem csóválja a fejét, hogy megint grátisz vállalok
el melót, hanem azt mondja: basszus, ezt valóban nem lehet
kihagyni!
Lázasan kutatni kezdek, még aznap éjjel, mit mondanak a
felmérések, statisztikák, kutatások: miért nem járnak a nők
rendszeresen nőgyógyászati szűrésekre? Pedig a kétévesek is tudják,
hogy a legtöbb halálos nyavalya megelőzhető, gyógyítható,
túlélhető, ha időben fedezik fel. Ráadásul Európa-szerte hazánkban
az egyik legprofibb az államilag finanszírozott, ingyenes szűrési
rendszer. Ennek ellenére világelsők vagyunk például a rákos
megbetegedésekben, sőt a halálozásban is. Miért?
A fél éjszakámat rászánom, elképesztő kutatási eredményeket
találok, nem bírom abbahagyni az olvasást. Elaludni sem tudok,
olyan izgatott vagyok. Ha már a nőgyógyászok is fejlődni akarnak,
akkor nincs vége a világnak, akkor igenis van remény!

Tudod, ki ölte meg Kennedyt?

És akkor… Felhívnak a CIA-től.

Borit reggel elviszem bölcsibe, gyalogolok haza, süt rám a nap,
halleluja! Megcsörren a telefonom. Újabb ismeretlen szám. Még egy
konferencia? Ezek agysebészek lesznek, érzem.
– Szia, Kata – mondja egy hang a telefonban –, nem zavarlak,
jókor hívlak?
Ezer közül is megismerném. Ismerem minden árnyalatát, minden
színét, ahogy nevet, ahogy meghatódik, istenem, de rég hallottam!
Őt, akit olyan régen tervezek hívni, és most megelőzött!
– Zsuzsi – kiáltott fel –, Zsuzsi! Létezik, hogy valóban te vagy az?
Gimis korom legfontosabb szereplője, minden titkom tudója,
legfőbb támaszom.
– Én vagyok hát, megismered a hangom?
– Hát persze! Zsuzsi, Jézusom, de örülök!
– Olyan régóta tervezem, hogy felhívlak, látom a Facebookon,
hogy a kislányod már elmúlt egyéves, úgy örülök, szívből gratulálok
Kata!
– Köszi! A tieid? Két fiú, ugye?
 – A kisebbik is mindjárt nagykorú lesz, a nagyobbik meg már
egyetemre jár.
– Hű, gratulálok, Zsuzsikám, te mindjárt nagymama leszel, én
meg még kis vagyok, ezt kapd ki!
Felvihog.
– Remélem, azért addig még lesz pár gondtalan évem.
– Mi van veled, hogy vagy?
– Semmi különös, tudod, csendesen élünk, én ugyanott dolgozom
húsz éve.
– Hivatal, ugye?
– Földhivatal. Kata, figyelj, részben ezért is hívlak.
– Ezért?
– Egyáltalán nem hivatalosan, sőt, nem is mondhatnám el, tudod,
nem lehet, de te voltál a legjobb barátnőm… Jaj, Kata, már aludni
sem tudok, annyit jársz az eszemben, muszáj elmondanom.
– Mit?
– Kata, azt beszélik, tudod, kisváros ez, hogy az anyád meg az
öcséd hipp-hopp elhúzott az országból. Téged meg itt hagytak, a
kisbabáddal.
Mire jó a kisváros! Mindenki tudja?
– Hát igen, valahogy így – mormolom.
– Sajnálom, Kata, de akkor annál inkább úgy érzem, jogod van
tudni.
– Zsuzsi, mit, bökd már ki, gyerünk!
– Amikor apád még élt… Egyszer hozzám került az aktája.
Rögtön tudtam, nyilván, kiről van szó… Úristen, Kata, annyira
sajnálom, hogy éppen én… Szóval azonnal feltűnt, hogy több nagy
értékű lakást ajándékozott el. Ugyanannak az embernek.
 – Anyámnak?
– Nem. Az öcsédnek. Te… Te tudtál erről?
– Nem.
Nem? De hát végig sejtettem, hogy van még valami, muszáj
lennie, nincs valódi magyarázat, csak süketelés, mellébeszélés.
Lakások! Meg tőzsde, ugranak most be Lilla, a sógornőm véletlenül
elejtett mondatai. És anyám ordítása. A puzzle hiányzó részletei.
Jézusom. Létezik, hogy…?
– Hát, nem is tőlem tudod. Furcsálltam, és kisvártatva jött is a hír,
hogy apád meghalt. Gondoltam, így akarta elkerülni az illetéket, ez
gyakori. De nagy értékű lakásokról volt szó, és most, hogy terjed ez
a pletyka, felmerült bennem, vajon te tudod-e egyáltalán.
– A hagyatéki papírokban nem volt szó másról, csak arról,
amiben éltek.
– Pontosan. A többi nem is jelenhetett meg, mert elajándékozta
őket.
Hallgatunk. Az agyam, mint egy túlterhelt számítógép, akadozva
dolgozza fel az új infókat.
– Sok pénz, ugye, Zsuzsi? – szedem össze magam.
– Sok. Mármint, ha eladták… De az akkori értékén is…
– Mennyi?
– Nem mondhatom meg.
– Ne hülyéskedj, Zsuzsi.
– Két lakás. Kurva jó helyeken. Kábé kétszáz? Millió. Minimum.
A mai értékén. Jaj, Kata, mondd, hogy nem az van, amit sejtek…
Kétszáz? Millió? Az vajon mennyi nulla? Mennyi hulla! Erkölcsi.
Anyám, borogass! Te ezt tudtad? Hagytad? Úgy pukkannak a
fejemben a gondolatok, mint szilveszterkor a petárdák. Hallgatunk.
 – Ott vagy, Kata?
Ott? Itt? Hol vagyok, úristen.
– Itt, itt, próbálom felfogni… De Zsuzsi. Valószínűleg az van…
Sosem hallottam ezekről a lakásokról. Tudod, milyen volt apám.
Mintha lett volna egyszer szó róla, hogy örökölni fog valami távoli
rokonától. De mindig titkolózott, sosem tudtunk semmit.
– Tudom, persze. Úgy tűnik…
– Alma a fájától – mondom ki, és majdnem felröhögők,
indokolatlan derültség vesz rajtam erőt. Talán megbolondultam, de
határozottan érzem: megkönnyebbülök!
Úristen, megkönnyebbülök!
Hát ez ilyen kurva egyszerű? Én meg itt pörgők rajta ezer éve,
meg beveszem, hogy jó állás meg önmegvalósítás meg kisfaszom,
meg szegény Miki, meg Sanghaj! Marcsinak ebben is igaza lehet,
talán nem is ott vannak! Akkor hol?
Nem tök mindegy már?
Ennél egyszerűbb nem létezik, hány családban, hány emberrel
történik meg, ebben a szent pillanatban is, ilyen mezei húzás, ilyen
közhelyes?
– Zsuzsi – kiáltok fel magamat is meglepve –, köszönöm, hogy
elmondtad, lassan egy éve ezen agyalok, mit csesztem el, mit kéne
megértenem! Erre kiderül, hogy csak a jó öreg, az átkozott, a pénz!
– Ezt most komolyan mondod?
– Persze. Ez a puzzle hiányzó darabja, nem kell többet agyalnom
rajta. Tenni meg úgysem tehetek már semmit.
– Hát, ez igaz. Bár nyilván rákérdezhetsz.
– Zsuzsi, minek? És ha apám így akarta, akkor ez van. Mindig is
ez volt, te is tudod.
 – Igazad van. Akkor… Tényleg megkönnyebbültél kicsit?
– Esküszöm. Nyilván sokkot is kaptam, csak azt most még nem
érzem.
– Én is reméltem, hogy bárhogyan is van, jobb tisztán látni.
– Jobb hát! Mikor tali, Zsuzsi?
– Jössz mostanában haza? Ja, nincs már itt senkid… De gyertek
hozzánk! Kiköltöztünk Felsőhámorba, ahol annyit csavarogtunk
együtt! A Waldorf-suli mellett van házunk, a vendégszoba ablaka a
lillafüredi vízesésre néz! Úgy megismerném a családodat is!
Persze, csak hősködöm, mint annyiszor. Csak szeretném ilyen
könnyedén, lazán venni.

Végleg

Egyszer láttam közelről egy balesetet. PirkóViki jött hozzám

látogatóba az akkor alig féléves Pirivel. Megebédeltünk, vártuk,
hogy elaludjon, nyugiban beszélgethessünk. Piri csak sírt
keservesen. Betesszük az autósülésbe, döntött Viki, és megyünk pár
kört. Beültünk, puff, Piri már aludt is. Dumáltunk, vihorásztunk.
A lakásunkhoz közel van egy hármas útkereszteződés,
jelzőlámpa nélkül. Meredek út fut le a hegyről, csatlakozik bele két
másik, nagy kanyar, nehéz belátni.
Amikor aznap Vikiékkel odaértünk, álltak az autók. Nem dudált
senki, nem mozdult egyetlen autó sem. A kereszteződésben, arccal a
betonon, mozdulatlanul hevert egy férfi, fején biciklissisakkal.
Mellette a biciklije, amelynek lassan, de még pörögtek a kerekei.
Szép, új bicikli volt, fényes, egy gyerekülés volt a hátsó
csomagtartóra szerelve.
 Olyan volt, mint egy kimerevített képkocka. Fogalmam sincs,
hány perc telt el, de épp ennyi lehet az örökkévalóság. Mint egy
lassított filmben, úgy ocsúdtunk a mozdulatlanságból. Az első
ember kinyitotta a kocsija ajtaját, kiszállt, és tétova léptekkel,
nehézkesen indult a földön fekvő férfi felé.
De mindenkin látszott, hogy alig mer moccanni. Nehogy
valósággá váljon a jelenet. Olyan csend volt, amilyen csak egy ősi
templom vastag falai között lehet. Süket, áthatolhatatlan. Egy
világvárosban, a délutáni csúcsforgalom kezdetekor.
Viki kétségbeesetten hajtogatta, míg ipszilonnal megfordult, és
elindultunk haza, hogy az nem lehet. De én tudtam.
Ilyen csend csupán akkor támad, amikor valaki elmegy. Végleg.

Ezt érzem Zsuzsi telefonja után. Nem emlékszem, hogyan tesszük

le. A szám kiszárad, alig bírok nyelni. Vizet kell innom, gondolom
kábán. Megengedem a csapot, és csak állok előtte, bámulom a
lefolyóban örvénylő vizet.
Mit is akarok? Vizet. Zsibbad a karom.
Hol a gyerekem? – hasít belém. Bori bölcsiben. Érte kell mennem!
Azonnal! Ránézek az órára, még van bőven időm. Mire?
Hamarosan haza fog érni a férjem. És ezt el kell mondanom neki.
Most érzek először valamit. Olyan erővel támad, mintha
gyomorszájon rúgtak volna. A szégyen. Ezt hogy is mondhatnám el
neki? Titokban kell tartanom. Hátha nem veszi észre.
Hogy átvert a családom.
Minden álmom, az újrakezdés esélyéről, a békés és derűs nagy
családról, amivé válhatnánk, nevetséges, szánalmas illúzióvá
satnyul.
 Titokban, a hátam mögött csinálták? És anyám hagyta?
Míg én gyereket vártam?
Értem már, miért éreztem úgy, hogy az öcsém kerül engem, értem
már, miért lazult meg ennyire a kapcsolatunk.
Indián kivételesen hamar hazaér. Korán kelt, sötét karikák
a szeme alatt. Megmelegíti a hétvégéről maradt krumplilevest,
mohón nekilát. Ülök vele szemben az asztalnál, kérsz hozzá
kenyeret, és mosolygok rá. Vágok neki pár szeletet. Nem vagy
szomjas? – tüsténkedek tovább. Adok szódát is.
– Milyen napod volt? – kérdezem, és közben felgyorsul a
pulzusom, tiszta víz a tenyerem. Mindjárt vissza fog kérdezni.
Mit fogok, istenem, mit fogok neki mondani? Meghallgatom,
milyen napja volt. Egyetlen szavát sem tudom értelmezni, csak
bólogatok, fejemen valószínűleg kifejezéstelen mosollyal.
– És a te napod? Milyen volt?
Kezem-lábam remeg. Igyekszem összefüggően elmondani. Egyre
kerekedő szemmel hallgat. Majd ugyanazt hajtogatja, amit én pár
órája. Nem értem. Nem értem. De hát hogyhogy… Lakások?
Örökség? Az apád a tesódra hagyta? Miért nem mondták eddig?
Mióta tervezték ezt?
De mint egy elakadt, agyonkarcolt bakelitlemez, csak ezt
hajtogatom: nem tudom, nem tudom.
Indián lassan felemelkedik a székről, elnézést kér, úgy indul el,
mintha derékig érő jéghideg vízben gázolna, a vécé felé. Hallom,
ahogy kidobja a taccsot.
Száraz a szemem, szúr. Felállók, töltök még szódát a poharába,
utánamegyek. Térdel a csésze fölött, öklendezik.
– Ne haragudj, Indián, ne haragudj.
 – Miért haragudnék rád? – néz fel rám vér eres szemmel.
– Az én családom.
– Nem tehetsz róluk.

Túlélő

Egész éjjel nyitott szemmel fekszem, próbálom csillapítani a

dübörgést szívtájék felől. Mellkasom forrón sistereg az odabent
emésztő tűztől. Figyelem a fel-és eltűnő fénysávokat, az elhúzó
autók fénynyomát, hallgatom a villamos távoli csörömpölését.
Ugyanazok a mondatok visszhangzanak a fejemben újra és újra.
Kétségbeesve keresek értelmet bennük.
Lujzi, jut eszembe, ő ébren szokott lenni ilyenkor! Kimegyek a
laptopommal a teraszra. Hunyorog a város az éjszakában. Hívom.
Azonnal felveszi.
Báránykamintás pizsamában, olvasószemüvegben ül a gépe előtt.
Összehúzott szemmel, szájára szorított kézzel hallgat. Tudom, azért,
hogy ne szóljon bele, képes legyen végighallgatni. A képernyőn
keresztül is érzem, hogy szinte izzani kezd a dühtől. Aztán
megszólal, lassan és kifogástalanul tagolja a mondanivalóját. Mint
mindig, ha majd’ felrobban az indulattól:
– Figyelj, Kata. Az elmúlt években csak küzdöttél értük. Rettegtél,
hogy elveszíted őket. Hát most megtörténik. Egy katasztrofálisan
működő család törvényszerűen szétesik előbb vagy utóbb. De már
van sajátod, lányod és férjed. Az apád irántatok érzett gyűlölete és a
tőle való félelmetek volt a legerősebb ragasztó. Úgy tűnik, nincs
helyette más, valódi kötődés.
Jéghideg szél fúj a teraszon, mégis csorog rólam a víz,
Kétségbeesetten szívom Indián dugicigijét. Szédülök, igyekszem
Lujzi szavaira koncentrálni, de alig értem, úgy üvölt a szél, í
egyenesen a fülembe, jaj, nem akarom hallani!
– Hány hasonlóról hallunk, Kata! Rögtön itt van az én példám,
tudod jól, nálunk mi történt. Kata, figyelj, én mostanra szabad ember
lettem. Tudom, min mész keresztül. Ráadásul
Bori… De ismerlek jól, ki fogod bírni. Nekem jobb lett az életem.
Érted? Dehogy értem, sikítanám, Lujzi, nem értem, nem akarom!
– Nem küzdők már, megkönnyebbültem. És sok embert ismerek,
akikről levált a családja, vagy ő vált le róluk. Mind ezt mondják. Ha
merik, persze. Ez őrült nagy tabu. Csak a bűntudatot, azt ne hagyd.
Meg az önsajnálatot. Megígéred, hogy egyben tartod magadat? Nem
áldozat vagy. Ennyit kell meg
– tanulnod. Túlélő.

Fortuna lánya

Indián másnap magához tér, és azt hajtogatja: fellélegezhetünk.

Ez legalább magyarázat. Érthető, pofonegyszerű. Átlagos,
közhelyes. Indián azt is mondja, hogy nincs meglepve: biztos volt
benne, hogy titkolnak még valamit. Marcsi ugyanezt mondja, és
hozzáteszi: én megmondtam. Még ma jelentkezem detektívnek.
Az átok, amely oly sok családot sújt, minket is megvert. Bár
tudtam volna a kezdetén is, hogy ilyen egyszerű, a mindenható, a
mindent vivő, a pénz!
Egyedül PirkóViki az, aki nyomban elsírja magát a hír hallatán.
– Jesszus, miért sírsz, Viki?
– Nem sírok – feleli szipogva –, illetve nem én. Ezek a te
könnyeid. Csak elsírom őket helyetted is. Ez annyira fáj, Kata.
 Fáj.
De akkor is, apám Mikinek adta. Miért ne adhatta volna?
A fiú, mióta világ a világ, a trón örököse. Ennyi. Hogy is mondta
Marcsi? Anyád mindig mindent ráhagyott. Ezek szerint apám is
mindent rá hagyott. Kis híján felröhögők a saját szóviccemen.
Anyám mindig mondta: fiam, te a szerencse lánya vagy.
Nyilván úgy értette, nem az apámé. És nem is az övé.
 Hetedik fejezet

KIKELET
Eltelt több mint fél. Április van. Túléltünk hát egy újabb telet. Az
enyém most ijesztően hosszú volt.
Az első verőfényes tavaszi nap a zöldben olyan, mint kínkeserves
fagyoskodás után alámerülni egy meleg vizű medencében.
Újratanulni úszni, járni, minden mozdulatnál rácsodálkozni, milyen
könnyű. Simogat a langy levegő, ami után hiába epedtem a szűnni
nem akaró tél alatt.
Lett egy új, tavaszköszöntő családi rituálénk: besózom-borsozom
szombat este a csirkecombokat, vasárnap délelőtt megsütöm, közben
megmosom, felvágom a paradicsomot, paprikát, uborkát, retket,
bedobozolom, kenyeret szelek. Amint a combok aranybarnára-
ropogósra sültek, tetejükön egy bonusz szalonnadarabbal, mehetnek
a dobozba.
Irány a mi Titkos ligetünk, a közeli erdő mélyén megbúvó
mesebeli tisztás. Nyírfák szegélyezik, és rönkfából ácsolt padok
sóvárognak gyaloglásban megfáradt combok-ülepek melege után.
Fél óra járásra van tőlünk, a rönkasztalra kipakolunk, és úgy
falunk, mint tíz éhes vaddisznócsalád, akik egész télen éheztek.
És közben fülelünk: csak kora tavasszal, az erdőben hallani ilyet.
A csendet, amely halk rovarzümmögésből, a madarak bátortalan
énekéből, a kipattanni készülő rügyek mocorgásából, fényből és
meleg szélből szövődik.
Csak ülünk és eszünk és beszélgetünk. Á, dehogy, csak Bori
beszél, be nem áll a szája, imádjuk! És amikor már újra kapunk
levegőt, fára mászunk, viháncolunk, labdát rúgunk, Bori csoki után
kutat a hátizsák mélyén. Mindig talál.
Aztán kaptatunk felfelé a hegyen, a köveken bukdácsolunk, de
nem hátrálunk. Mindig csak felfelé.
A könnyű póló a hátunkra tapad, a szélvédett vízmosásokban
úgy hömpölyög a virágillat, mint a megáradt patak. A téli fagyban
meggörnyedt fák a szemünk láttára húzzák ki magukat, és bontják ki
vakítóan fehér virágaikat. A fiatal cserjék kacéran integetnek ritkás
rózsaszín virágaikkal.
És süt, süt a nap. Megpirítja az orrom hegyét, Borit alaposan be
kell kenni napvédő krémmel.
Az első tavaszi nap, felhőtlen lubickolás a könnyű légben.
És ha már felkaptattunk a hegytetőre, leterítjük a sokat megélt,
kék kockás plédet, nélküle nem kirándulás a kirándulás.
Ráheveredünk és elfészkelődünk, csiklandozzuk egymást, és
versenyt visítozunk Borival. A piknikplédet átszúrja a sovány téli
kóró, tüskéivel belemar a karunkba, combunkba. De ki bánja?
Fürdünk a fényben.
Húsz éve ilyenkor még megvártad, amíg kipattannak a rügyek,
míg habos-babosba vágják magukat a fák, míg a sarki zöldségesnél
meg tudod venni a primőr paradicsomot, míg arcodat a nap felé
tartva sütkérezhetsz a pici erkélyeden.
Közel húsz éve ilyen ragyogásban mentél el.
Drága Mamikám, látod odaátról is a dédunokádat, Borit? Ahogy
nő, erősödik, mint tavasszal a palánták, a fiatal cserjék?
Mi pedig a férjemmel, Indiánnal erős törzsű, ágas-bogas
diófaként érkezünk életünk közepébe. Tudom, hogy itt vagy velünk
minden feslő bimbóban.
 Aki elment, annak legyen örök a tavasz.
Aki marad, annak jöjjön végre a feltámadás.
Elkezdődött, itt van, és együtt vagyunk benne.
A miénk ez a kikelet.

Botrányhősnő a fiúklubban

Szerencsém van, a lapnál a munkám még nem szűnt meg, de

Marianne már nem a főnököm. Groningenbe költözött, e-mailezünk.
Nagyon hiányzik. Már követni sem tudom, épp ki a főnököm, csak
küldöm a cikkeket a lapnak, és örülök,
hogy írhatom őket.
Anyám hívott párszor az elmúlt hónapokban. Életemben először
azt írtam neki: majd beszélünk, anya, sok a dolgom. A tesómék
mindjárt szülnek, anyám fotót is küldött róluk, ahogy állnak együtt a
napfényben: Lilla hatalmas hassal, a tesóm egyik karja a vállán,
másikban Liliké.
Fiút várnak, a kis Mikit. Szívből tudtam gratulálni, egy rövidke
mailben.
De kapcsolatunk őrlángja kihunyt.
Készülök az oroszlán barlangjába, a nőgyógyászok
konferenciájára. Az elmúlt hónapjaim küzdelméhez képest ez a
kihívás gyerekjátéknak tűnik.
Lujzi ruház fel, ez kiskosztümös alkalom, fekete-fehér, mint a
sakkban, mondja, és körömcipős. Házhoz is hozza nekem, meg
vagyok hatva a gondoskodástól.
A belvárosi szállodában, a Heliában, ahol a konferencia zajlik,
káprázatos belső terek vannak. Az egyik fényes teremben az
állófogadás kínálata a mesebeli terülj, terülj asztalkámét idézi. Bár
otthon lenne ilyenünk! A földig érő, fehér ruhába öltöztetett asztalok
közepén asztaldísz virít, épp, mint egy menyasszony, fején
szekérkeréknyi virágkoszorúval.
– Régen mennyit jártunk ilyen puccos sajtótájékoztatókra,
emlékeztek? – súgom Marcsinak meg Vikinek. – És én mindig
csodálkoztam, mi értelme van az asztaldíszeknek. Ennyi drága
orchidea meg hortenzia összekalapálva, minek?
Az összhatás, mondja Viki, az nem mindegy, mi ezt nem
érthetjük, mondja Marcsi, és kuncognak, Lujzi tettetett
felháborodással pisszeg.
Libasorban vonulunk be a terembe, ahol még zajlik az enyémet
megelőző előadás: csinos, középkorú nő, egy gyógyszergyár
marketingese beszél az egyelőre gyér számban mutatkozó
nőgyógyászoknak.
A teremben sűrűn állnak a széksorok, mozdulni is alig lehet
tőlük. Reméljük, az állófogadás pazar felhozatala a másik terembe
ragasztja a nagyérdeműt.
Bátorság, mondja Iván, és megszorítja a kezem, mert ő is itt van,
bár utálja a puccos helyeket, de a fiúklubba nem mehetek nélküle,
élve felfalnának.
Bátorság, mondja a főszervező is, dr. Pataki, akivel most
ismerkedünk meg: jó fiúk ezek, szeretik a nőket, Kata, szólíthatlak
így? Tegeződhetünk?
Középkorú, ápolt férfi, ő is pingvinben van. De rajta úgy áll,
mintha ebben született volna, a nyakkendőjét vágták el születésekor,
nem is a köldökzsinórját, olyan magabiztosan mozog az
ünneplőjében. ‘
 És nem csupán a ruhájában, de a térben, a testében is otthon van,
minden mozdulatából sugárzik a felszabadultság. Bemutatkozik a
férjemnek, a barátnőimnek bókol:
– Sejtettem, hogy Kata beveti a teljes női elit osztagot, nagyon
örülök, hogy itt vannak, szintén zenész?
– Újságíró, úgy érted? – kérdez vissza Lujzi.
– Bátor feminista, úgy.
Lujzit megvette, pipa.
Elszaladunk hárman, lányok a mosdóba. Szépségszalon inkább,
nagyobb, mint a nappalink, és kiválóak a fényviszonyok, itt élni is
lehetne akár, beköltözünk? – kérdem a csajokat.
– Műteni is biztosan lehet, felvarrjam gyorsban a ráncaidat? –
teszi hozzá Lujzi.
– Milyen ráncok, hagyjál már, boomerduma, azokat ma már ;
hashtagnek hívjuk – vágja rá Viki.
Még pamlag is van, nem bújunk el alá, kérdem, miközben
PirkóViki gondosan megigazítja a sminkemet, tegyél már egy kis
pirosítót még a járomcsontjára, szól neki Lujzi, hullasápadt.
El ne ájulj, túl sok itt az orvos, veszélyes hely.
De ma már akadnak női nőgyógyászok is, miért nem látunk egyet
sem, kérdi Marcsi, vajon ők álruhában vannak?
Vissza a terembe, amely közben megtelt pingvinruhás,
elegánsban feszítő szülész-nőgyógyász szakikkal. Mind ismerik
egymást, összetartó csapat, látszik.
Minek vállaltam ezt el, gondolom, pánik kerülget. Ha valaha újra
szülök, mehetek majd az Óperencián is túlra.
Nyugi, mondja dr. Pataki, mielőtt felkonferál, csak hangosak, de
veszélytelenek.
 Megmondjam a tutit, szakik?

Remeg a hangom, remeg a lábam is, alig látszom ki a magas

pulpitus mögül.
Faviccel indítok: miért keresi fel a nőgyógyászt a szobafestő?
Mert el akarja lesni tőle a technikát, hogyan lehet kifesteni a lakást a
kulcslyukon keresztül… Szórványos röhögés. De még mindig nincs
tele a terem, még érkeznek.
Rákapcsolok, felvázolom a statisztikát, mennyien járnak, de
inkább mennyien nem a nőgyógyászati rákszűrésekre. Pedig az
életünk múlik rajta, nagymamák, anyák, nővérek, lányok,
szeretteink élete.
Vajon mi az oka távolmaradásunknak?
Csend. Kitartom, hatást vadászok.
– Akad-e itt bárki, aki felmászott már a saját vizsgálóasztalára,
lehetőleg csupasz hátsóval, és önként feltette a lábát a kengyelbe? –
kérdezem.
Figyelni kezdenek rám, elcsendesedik a terem, megszűnik a
járkálás.
– Nézték-e valaha a plafont egy beavatkozás során, egy idegen
emberrel a lábuk között, aki felszólítja önöket: lazítson, kedveském!
Mit gondolnak, megy-e az ellazulás? Vajon hogyan reagál a testünk
erre a parancsszóra? És persze, az egész helyzetre, amely a lehető
legtávolabb van a biztonságostól?
A csend olyan mély, mint az aggteleki tengerszem. Bátran
úszhatnék is jéghideg vizében, legalább olyan komfortos érzés lenne,
mint itt, most. Folytatom.
 – Gondoltak már arra, hogy a legtöbb nő, aki veszélyeztetett
korban van, idősebb, akár egyedülálló, akár húsz éve, akár soha
életében nem mutatkozott deréktól lefelé meztelenül egy férfi előtt?
Vajon mit érez, amikor el kellene indulnia az évi rendes, ingyenes
rákszűrésre? Mit gondolnak, elindul egyáltalán?
Nem. Az adatok szerint el sem indul. Mert fél. Fél az
eredménytől, és fél magától a helyzettől is. Mit érez veszélyben?

Az emberi méltóságát.

Amit gyakran jobban óvunk, mint magát az életünket. Mert

méltóság nélkül mi marad belőlünk?
A csend most már vihar előtti, a néma kegyelmi állapot, mielőtt
kitör. A nőgyogyik ugrásra készen figyelnek. Folytatom.
– Az egyik ember – a nő – fekszik a hátán, részben csupaszon,
égnek meredő lábbal, a másik – a legtöbb esetben férfi – fölötte áll,
felöltözve. Ez sajnos önmagában nagyon nehezen kezelhető hatalmi
helyzet. Több évezredes mintát tükröz, amitől lehetetlen eltekinteni:
férfi felül, nő alul. A páciens ennél kiszolgáltatottabb nem is lehet.
Nehéz dolguk van, ha partneri helyzetet kívánnak teremteni,
belátom. De nem lehetetlen. Az empátia az egyetlen eszközük, és
nem kerül semmibe. Odafigyelésbe, pár kérdésbe, rövid
beszélgetésbe.
Ekkor hangzik el az első, szabályos bekiabálás, alig akarok hinni a
fülemnek:
– Mi nem azért vagyunk, hogy a páciens lelkét ápoljuk! Semmi
közünk a magánéletéhez!
– Köszönöm a megjegyzést – mondom –, valóban nincs közük a
magánéletéhez.
 De az empátia ott kezdődik, hogy a páciensnek van neve. Nem
gravida, nem kismama, nem anyuka, nem kedveském, nem is
aranyoskám, nem ketteske a kórteremből. A tisztelet itt kezdődik, és
ez nem magánügy. De ahol önök dolgoznak, az jelképesen is, hús-
vér valójában pedig végképp a legszentebb magánügy. Ahová csakis
a páciens bizalmát és engedélyét elnyerve léphetnek. Nem csupán
közük van hozzá, hatalmas a felelősségük is benne.
– Már hogy lenne! Mi sem istenek vagyunk, csak emberek!
– Öröm ezt hallani – bólintok –, de a szülészetben, ezt
mindannyian tudjuk, élet-halál urainak tekintik magukat az
orvosok.
A terem felzúg. A pingvinek bekiabálnak, akad, aki fel is áll a
székből, úgy ordibál. Ez új. Olyan, mint egy focimeccsen. Vajon
makukát (a szotyola borsodi neve) is fognak köpködni, egyenesen
rám?
– Mi erről nem tehetünk! Mi közünk ehhez?
– Az a közük, hogy felelősek érte. Gyógyításra esküdtek fel.
Biztos, hogy rendelkeznek empátiával! A többi gyerekjáték. De
életeket menthetnek vele. Végezetül, hadd mondjam el, mit állítanak
a kutatások. Mit gondolnak, hogyan élik meg a nők a nőgyógyászati
beavatkozások többségét?
– Na, vajon hogy? – kiabálják. – Most már nagyon kíváncsiak
vagyunk! Halljuk, gyerünk!
Nagy levegőt veszek. Egyáltalán nem könnyű kimondani sem:
– Erőszaknak. A nők jelentős része erőszaknak éli meg.

A tabu öl
 Dermedt csend, aztán kitörnek, van, aki egyenesen fütyül! A
nőgyógyászok évi rendes vándorgyűlésén meglincseltek egy vendég
előadót, írják majd a bulvárlapok. Brávó.
– Már hogy lenne erőszak! Csak a munkánkat végezzük, a legjobb
tudásunk szerint! Mindent megteszünk, de semmi nem elég!
Méghogy erőszak! .
Akkora hangzavar támad, mint egy koncerten a legnagyobb
sláger után. Csak épp nem azt kiabálják, hogy vissza, vissza. Hanem
az ellenkezőjét.
– Tudom – emelem fel a hangom, mert mégiscsak nálam van a
mikrofon, ez pont egy alá-fölé rendelt helyzet. És kivételesen én
vagyok felül, nő létemre, a hangom erejével. Míg le nem
merészkedem erről a pulpitusról. Vagy le nem rángatnak és széjjel
nem tépnek.
De folytatom, én most már végigmondom:
– Tudom, higgyék el, hogy sokkoló ezt hallani, de a
beavatkozások során ehhez hasonló sokkot élnek át sokan, csak
szólni sem mernek. A kutatások sora állítja ma már azt is, hogy a
patriarchális rendszerben a nők fájdalmát sem veszik kellően
komolyan, egyszerű hisztinek tekintik, bírják ki. De kérem, ne
vegyék magukra a kutatás eredményét. Ez nem személyes ügy, ez
rendszerszintű. Ám maguknak minden egyes páciensük esetében
hatalmukban áll változtatni. Hogy képesek legyenek felülkerekedni
félelmükön, és igenis elmenjenek a szűrésekre.
– Ez nem rajtunk múlik! Ezt nem lehet elvárni tőlünk!
– Nem csak magukon múlik, ez igaz. De magukon múlik a
legtöbb. Muszáj beszélnünk róla, mert ez a tabu is öl. Köszönöm a
figyelmet, köszönöm, hogy kibírták ezt a beavatkozást.
 Siker, tipli!

A fél terem állva hőbörög.

Iván hátulról, a kijárat felől integet, és mutatja a nagy V-t, ezt
odatetted, bébi!
Mellém lép a pulpitusra dr. Pataki, arcán széles mosollyal, sőt,
elismerően rám is kacsint, ez igen, súgja, minden tiszteletem! Nem
szarral gurigázol, ezt rendesen az arcukba toltad, nagyon helyes!
– Kedves kollégák – szól a mikrofonba –, ez elég rockosra sikerült,
hát nem?
A méltatlankodás felmorajlik, hatalmas, tarajos hullám, felém tart.
– Hálás vagyok az előadónknak, Kéki Kata újságírónak. Kedves
kollégák, érdemes gondolkodni az elhangzottakon, nagyon
köszönjük, Kata!
Marcsi és Viki az első sorban még ül, arcukon a teljes érzelmi
skála, az elképedéstől a büszkeségen át a… Hát igen, kissé meg
vannak riadva.
Hogy fogunk innen épségben kijutni?
Nem úgy Lujzi, aki már áll, nekem, a pulpitusnak háttal, csípőre
tett kézzel. Képes lenne összeverekedni a legnagyobb presztízsű
fiúklub tagjaival. Még a gerincén is látom, ahogy ívbe feszül, mint
egy felhúzott íj.
– Lujzi! – kiáltok oda neki. – Ne bántsd őket, nézzük meg inkább
a büféasztalt!
– Nyugi, Kata – rázza meg magát Marcsi, és felpattan a székből. –
Kimenekítünk!
– Ott hátul, a színpad mögött van egy ajtó, a folyosóra nyílik –
mutatja dr. Pataki alig rejtve röhögését –, hát ezt aztán nem fogják
elfelejteni a fiúk, se zsebre tenni, még egyszer köszönöm, Kata!
 Integetek Ivánnak, és a felbolydult darázsfészekre emlékeztető
termet a feldühödött darazsakkal együtt a hátsó művészkijárón át
hagyjuk el a csajokkal. Egymás sarkát taposva, röhögőgörccsel
küzdve.
– Baszki, ez nagyon kemény volt, rocksztár lettél, a backs-tage-en
keresztül kell menekülnünk! – kiabálja Lujzi a térdét csapkodva.
– Láttátok azt, aki először bekiabált? Én ismerem, hazánk egyik
legjobb sebésze, interjút is csináltam már vele, egy sztár! – Így
Marcsi.
– Az a magas, ősz hajú? – kérdezi Lujzi. – Láttam, még fütyült is!
– Sejtetted, hogy ez lesz? – fordul felém Viki.
– Dehogy sejtettem, gondolod, hogy ki mertem volna állni eléjük,
ha sejtem?
– Mucikám, hát nagyon büszke vagyok rád! .Mondjuk, ha
legközelebb szülsz, lehet, hogy parókában kell majd, meg álruhában,
ha ennek híre megy. – Így Marcsi.
Iván érkezik, futva, nevet.
– Az én nőm, tessék! – És megölel.
– A nőd magára haragította a fél nőgyógyász-társadalmat.
– Így Lujzi.
– Nem a felét. – Így Viki.
– Én most kihagynám az állófogadást, biztos, ami biztos – bólogat
Marcsi is.
– Keresünk egy jó kis kocsmát? Ránk fér, ünnepeljünk! – javasolja
Iván.

Adrenalintól másnaposan
 Másnap délelőtt Borit szerencsésen betolom a bölcsibe. Hatalmas
megkönnyebbülés látni, ahogy repül Teri néni kitárt karjaiba. Kit
látnak szemeim, megjött Bori, szia, Borikám, harsogja a dadus, és
karjába zárja a kislányomat, ráérősen, alaposan öleli, mint egy…
Azonnal elfutja a szemem a könny. Csak mert alig aludtam. El kell
fordulnom, Bori meg ne lássa, sietős léptekkel távozom.
Otthon megnyitom az e-mail-fiókomat. Az elsők között látom
meg a dr. Pataki magánklinikájáról, az ügyfélszolgálattól érkezett
levelet. Kissé remeg a kezem, amikor megnyitom:

Kedves Kata!
A klinikánk női dolgozóinak nevében szeretnénk megköszönni a
tegnapi előadását. Jelenleg is folyik róla a vita, alaposan felkavarta a
kedélyeket. Mi már sokszor, sokféleképpen próbáltuk jelezni a
doktor uraknak, hogy egészen másképp éljük meg ezt a szituációt,
mint ahogyan ők képzelik. De hiába, nem értették. Most azonban
kétségtelenül meghallották. Nagyon szépen köszönjük, Kata.

A levelet kinyomtatom, és kiteszem a konyhába, a szekrény

oldalára.

Ketteske jelentkezz, jelentkezz, vétel!

Ahol egy ajtó bezárul, szokás mondani, ott kinyílik egy… Lószart,
ott k. nagy huzat van! Ahol elfogy az út, szokás mondani, ott
ösvényt… Lószart, ott machetével kell utat vágni! Hogy én mennyire
utálom ezeket a vigasztalónak szánt közhelyeket! De most, hogy
kijutottam a végtelennek tetsző alagútból, látni vélem a másik ajtót, a
másik utat.
 Persze nem mindig.
A gyász, mint a semmiből támadó örvény: tempózok
szorgalmasan az elviselhetően hideg vízben, tisztességgel tartom a
fejem a víz fölött. Aztán egyszer csak hopp, már a víz alatt vagyok:
hogy történhetett ez, miért éppen velem, jaj nekem, mi lesz most,
kavarognak a fejemben a kérdések olyan tempóban, mint egy
megkergült körhinta, leállítani képtelenség.
Megtanulom inkább, hogy kivárjam, míg az örvény kiokád
magából a biztonságos partra, nem kapálózom, csak várok. El fog
múlni, tudom. Addig is, naponta egyszer, rossz napokon többször,
biztosan elkap.
De van egy másik örvény is, saját jogon.
Iván tudja, hogy a tesóméknál bármely pillanatban érkezhet a kis
tesó.
És egy napon a mi Mary Poppinsunk, Adri, miután hazaérnek a
bölcsiből Borival, így szól:
– Jaj, mennyire élvezi Bori a bölcsit, de jó látni! Olyan büszke
vagyok rá! Tudtam, hogy ez neki gyerekjáték lesz.
– Köszi, Adri, ebben neked is van részed.
– Meddig lesz még rám szükségetek?
Meddig? – bökkenek meg.
– Míg világ a világ, Adri!
– Mindenképpen jövök, amíg tudok.
– Amíg tudsz?
– Már mondani akartam, csak nem tudtam, hogy fogjak neki, meg
biztos sem volt még teljesen, az van, hogy…
Döbbenten meredek Adrira, elpirul zavarában, lesüti a szemét.
Csák nem? Ez valami vírus, hogy mindenki egyszerre? Előbb a
sógornőm, most Adri…
– Babát vársz?
– A 12. hétben vagyok – néz rám ragyogó mosollyal.
– Adri! Gratulálok, ez csodálatos, úristen, a legjobb hír!
– Jaj, köszönöm! Én meg úgy megszerettelek benneteket, olyan jó
ide jönni hozzátok, és hát Bori… A szívem csücske.
Elképzelem, hogy Adri babája olyan lesz Borinak, mint a tesója. A
kis tesója. Mint nekem Miki.
Adri azt ígéri, hogy jár hozzánk, amíg tud. De többet nem
mosogathatsz, pláne nem porszívózhatsz, mondom neki szigorúan.
Arra most még nem merek gondolni, mekkora űr támad majd Adri
távozása után mikrokozmoszunkban.
Indián fejében ez a két tény – hiába egyforma, mint két tojás –
nem áll össze. Eszébe sem jut, ami nekem.
Spéciéi nekem sem eszembe jut. Hanem állandóan ott van. Nem
hittem, hogy ilyen létezik.

Édes anyakín

Megúsztam harmincas éveimben a sokak által megénekelt, édes

kínt, amely állítólag hatalmába keríti a nőket életük egy bizonyos
pontján. Amikor a hormonok átveszik az irányítást a testük, az
elméjük fölött, és leigázza őket, akaratukat felőrli, mert csupán egy
dolgot akarnak, egyet látnak, bármerre néznek.
Tavaszodik, egyre fogy a ruha mindenkin. Ránézésre olyan,
mintha minden második nő terhes lenne. Még a kéményseprő is,
amikor jön kotorni, beszorul, úgy kell kihúzni a lábainál fogva.
Ránézésre a hetedik hónapban van. Pedig férfi.
 Közel annyi babavárót fedezek fel mindenütt, mint az IKEA
lakberendezési áruházban, ahová állítólag belépni sem lehet pozitív
terhességi teszt nélkül. Vagy annyit, mint amikor gimiben attól
rettegtem, hogy véletlenül teherbe esek: a rettegés kizárólag terhes
nőket vetített elém úton-útfélen.
De most nem rettegek. Arra eszmélek, hogy ha véletlenül Bori
nélkül megyek a boltba, a bevásárlókocsit úgy ringatom, mintha
kisbaba feküdne benne.
Igaza volt anyámnak, gondolom, ő mondta egyszer: minden
nehézséget el fogsz felejteni abban a pillanatban, amint testvért
akarsz a lányodnak. Miki is azért lett, mert mindent elfelejtettem. A
tisztaszobát, az almákat, a kurva keresztrejtvényt is.
Anyám fotót küld, amikor megszületik a kisMiki. Mindenki jól
van. Boldogságot, egészséget! – írom nekik, potyognak a könnyeim.
A kisMiki megszólalásig hasonlít a nagyra. Gratulálunk! És majd
találkozunk egyszer, írom. De ahogy javasoltad, gondolom: előbb
észhez térek.
Térek, anya. Érek. Ki a fényre.
Indiánnak azonban említeni sem merem Ketteskét, aki
formálódik, egyelőre csak a fejemben. Várom a megfelelő pillanatot.
Na, azt várhatom.
Negyvenkettő múltam, Douglas Adams szerint 42 épp az élet
értelme.
A nőgyógyászok szerint kockázatos kor: a teherbe esés esélye
minden nappal csökken, míg a születési rendellenességek száma nő.
Ennek tilos alaposan utánaolvasni. Még ráébrednék, hogy már
húsz évvel ezelőtt is könnyelműen későn szültem volna.
 Nemhogy negyven felett. Igyekszem hát kiverni a fejemből a
gondolatot. De amikor Adri nálunk van hetente kétszer, sóvárogva
bámulom hasának egyre kerekedő halmát. Legszívesebben folyton
simogatnám a púpját, mint egy szerencsét hozó talizmánt. Bori
simogatja is. Adri a hasára teszi a kis kezét, és úgy mondja neki:
– Érzed, Borikám? Tesó. Hopp, most rúg!
És Bori ujjong. Nagyon tetszik neki, ami történik Adrival.
Magától is odamegy hozzá, és óvatosan megpaskolja a hasát.
– Tye – mondja. – Tyesza. Tyesza. Baba!
Muszáj elfordulnom, amikor mondja.
Muszáj beszélnünk Ivánnal.

Mint egy gyerek, úgy izgulok.

Nem, mint rögtön kettő.

Bori bölcsiben, de csak ebédig marad. Délután el kell vinnem
kontrollra a gyerekorvoshoz. Épp Iván is itthon van, elszántan püföli
a laptopját.
– Egy kis szünet? Iszunk egy kávét a teraszon? – kérdezem
könnyedén.
– Persze – feleli könnyedén. Aztán megáll egy pillanatra a
gépelésben, és jobban szemügyre vesz.
– Mit nézel? – kérdezem.
– Fogadjunk, hogy valamit meg akarsz beszélni.
– Dehogy! Miből gondolod?
Felröhög.
– Viccelsz? Mindenből. Ahogy nézel. Ahogy levegőt veszel.
Pontosan tudom, hogy veszel levegőt, ha valamit meg akarsz
beszélni.
 – Hogy?
– Kapkodva. Kicsit zihálsz. Meg sóhajtozol. Felváltva.
– Nem is sóhajtozom.
Továbbra is csak bámul rám. Felsóhajtok. Lecsap.
– Látod, megmondtam!
– Na jó, igen.
– Mi igen?
– Meg akarok beszélni.
– Mit?
– Iszunk kávét?
– Iszunk, de mi a kotta?
Tüsténkedek, kávét főzök, térülök-fordulok, trálálá.
– Kérsz bele whiskey-t?
– Miért, van itthon?
– Nincs. Csak a filmekben így szokás.
– Jézusom, nyögd már ki, mi van!
Odaadom neki a kávésbögrét. Szívecske van rajta! Ez jó jel.
Körülményesen kivonulunk a teraszra. Süt ránk a nap, a város vibrál
a hőségben, mennyi ember, mennyi autó, mennyi kérdés.
Nem, csak ez az egy van most.
– Iván, figyelj, tudom, hogy… Mindent tudok.
– Akkor nyilván azt is, amit én fogok mondani.
– Mire?
– Hát tudom én?
Felsóhajtok. Jelentőségteljesen bólint, ő megmondta: a neje csak itt
sóhajtozik.
– Tesó – nyögöm ki.
– A tesód? Mi van vele már megint?
 – Nem az enyém. Borié.
– Borinak nincs.
– Hát ez az. Kell. Tesó kell.
Iván hátrahőköl. Magára löttyinti a kávét, káromkodik.
– Bassza meg, a nadrágom. Te megőrültél, Kata.
– Lehet. De akkor is kell neki tesó.
– Meg fogunk dögleni.
– Már megdöglöttünk.
– Akkor újra megdöglenénk. Totál idegbeteg leszel, ha megint
alig alszol.
– Most jó alvó gyereket szülök, ígérem.
Ezen a dramaturgiai ponton nem merem felvetni: te is kellhetsz
hozzá…
– Ez nem vicc, Kata. Kivagy.
– De nem Bori miatt. Bori születése a legjobb, ami valaha történt
velünk.
– Ez nem kérdés. De én… Nekem ez meghaladja az erőmet. Ciki,
de ez van. Minden tartalékom elfogyott. És nem kímélt minket az
élet az elmúlt időszakban.
– Nem az élet, a családom.
– Mindegy.
– Nem az. Túl vagyunk rajta. Még egy ilyen nem lesz.
– Lesz más.
– Világvége, zombiapokalipszis, bármi, igen. De Bori nem lehet
egyke. Nem engedhetjük meg magunknak.
– Még egy gyereket nem engedhetünk meg magunknak!
– És mi van a PhD-ddal?
– Hogy jön az most ide?
 – Csak úgy kérdem. Most szépen beszélgessünk másról. Ezt is
filmben láttam. Nehogy ordítani kezdjek.
– Nincsen segítségünk, Kata. Újra egy csecsemővel…
– Megoldom, Iván.
– Hogy?
– Nem tudom. De ismersz, megoldom, ígérem. Csak legyen tesója
Borinak. Legalább gondolkodj rajta, kérlek.
– De én nem akarok.
Meg sem hallom.
– Mondjuk, holnapig? Negyvenkettő vagyok.
– Jézusom, Kata.
– Mégiscsak kellett volna valami tömény a kávédba, tudtam!
Iván, az első gyerekünkért te lobbiztál kitartóan. Most rajtam a sor.
Ketteskéért. És tudod, hogy mennyire kitartó vagyok. Épp annyira,
mint te voltál.
Iván dühösen lecsapja az üres kávésbögrét az asztalra, majd
bemasírozik a nappaliba. Leül a kanapéra, és szó nélkül tovább
gépel.
Szerintem ezt veri a nyitott dokumentumba újra meg újra: minek
vettem el, minek vettem el? Üti-vágja a billentyűzetet.
A fenti párbeszéd a következő időszakban gyakran
megismétlődik. Hasonló eredménnyel, változó intenzitással: ha
gyereket tudnék beszélni Iván hasába, már meglenne a kis tesó.
Van, hogy hisztizek.
Van, hogy dühöngők.
Igen, könyörgök is.
De fel nem adom.

Tesó 4ever!
 – Kata, figyelj, valamit akarok kérdezni – veti fel Marcsi, amikor
végre összehozunk hármasban, PirkóVikivel együtt egy expressz
sörözést. (Lujzi külföldön.) – Miért akarsz ennyire kis tesót?
– Ezt én is akartam már kérdezni – csatlakozik hozzá Viki.
– Miért ne akarnék? – ütközöm meg a kérdésen.
– Hát mert – jön zavarba Marcsi –, a saját tesóddal mégiscsak…
Nagy levegőt veszek.
– Csajok, az mind… Nem számít. El kell engednem őket, nem
maradt más választásom. De ebben az egyben vagyok biztos.
Nincsenek rokonaink. Nincsenek unokatesók.
– Itt vagyunk mi. A gyerekeink – mondja Marcsi.
– Köszi. Nagyon Köszi, tudom. De Borinak örök szövetséges kell.
Nem nőhet fel tesó nélkül. Csajok, Miki nekem… Ti tudjátok a
legjobban. Ugyanabban a kockaladában ültünk a műbőrre tapadva,
és gyepáltuk egymást, ugyanabba a suliba indultunk kézen fogva
minden reggel, ugyanazok a tanárok szerettek vagy szívattak,
ugyanabban a szobában suttogtunk a sötétben, csak ő alul, én meg
felül az emeletes ágyon, és senkivel annyit nem tudok röhögni, mint
vele. Ami történt, már nem írja át a múltunkat. Mindig hálás leszek
érte a szüleimnek, áldás volt az életemben. Mindörökre az is marad.
– Ámen – bólint komolyan Marcsi. Ő bezzeg talpon marad, nem
bőgi el magát.
Lujzival is összefutunk, amint hazaér, épp valahol
Skandináviában turnézik, de csupán pár nap, és újra otthon, írja
mailben. Összehozunk egy találkozót a közeli kávézóban. Mesélem
neki, hogy Bori bölcsis, és hogy állandóan balhézunk mostanában
Ivánnal. Lujzi megértőén bólogat.
 – Ó, a gyerek utáni vágy! Hát téged is utolért.
– Utol. Nagyon szeretnék még.
– Megértelek.
– De Iván hallani sem akar róla.
– Na és? Miért nem szülsz másnak?
– Mi?
– Ha nem akar, szülj másnak. Férfi van elég.
Elképedve bámulok Lujzira.
– Te most hülyéskedsz?
– Dehogy.
– Lujzi, ez… Nem ilyen egyszerű.
– Dehogynem. Ne nekem panaszkodj, ha kérhetlek. Van már egy
gyereked.
Eldugulok. Egyszer régen, amikor ő már férjnél volt,
megállapodtunk: csak azért, mert nekem nincs pasim, ő mesélhet a
férjével átélt boldogságáról is, sőt: isten ments kínosan kerülni a
témát.
Úgy tűnik, ez a megállapodás csak arra a helyzetre volt érvényes.

Uzsgyi párterápiára!

Lujzinak nem említem többet a dolgot. De Ivánnak annál inkább.

Tántoríthatatlan vagyok, és túlkoros. Nem várhatunk tovább.
Találok egy lehetőséget. A kerületben, ahol lakunk, a családsegítőbe
lehet jelentkezni párterápiára. Hat alkalom, hat hét, gyorstalpaló, de
ingyenes.
Én hiszek benne, mint minden terápiában. Iván tudom, hogy
nem.
 – Indián, nem fogom feladni – mondom neki, és már látom is,
hogy majd’ felrobban.
– Hagyjál békén!
– Te sem hagytál békén, emlékezz, és mi lett belőle?
– Meg fogunk dögleni – ismétli ezredszerre.
– Bori! Bori lett belőle. Menjünk el párterápiára, kérlek. Ott hátha
tudunk érdemben beszélni róla. Már bejelentkeztem. Mehetünk a
jövő héten, ráérsz?
– Nem! Nem érek rá!
De kénytelen ráérni, nem bír ellentartani. Tudom, terminátor
vagyok, egy tank, egy anyaistennő.
Borit egy fényes reggelen elvisszük a bölcsibe, és elindulunk
együtt. Hát istenem, nem egymás kezét fogva, de megyünk.
A kerületi családsegítő csoportszobájában összesen négyen ülünk
egymással szemben. Két terapeuta, két nő, és mi. A padlót egy
közlekedési akadálypályát ábrázoló játszószőnyeg borítja, számtalan
akadályon át kell eljutni a célig.
Az egyik falon bordásfal. A sarokban színes ládákban
gyerekjátékok, a szekrényen celluxszal rögzített ákombákom
gyerekrajzok.
A szék rohadt kényelmetlen, a szituáció még inkább, síkideg
vagyok. Iván tekintélyes sasorrának még a hegye is szikrázik a
feszültségtől.
Az egyik terapeuta idősebb nő, sovány, csontos, ülve is magasabb
nálam, haja rövidre vágva. Arcát szigorú szemüveg keretezi. A
másik nálunk jóval fiatalabb, pár éve végezhetett az egyetemen,
arcába hulló, seszínű haja mögül zavart, félszeg mosollyal méreget
minket. Jó lenne, ha egyikük férfi lenne, ez alapszabály a
párterápiában. De családsegítőben alig dolgoznak férfiak.

Kapaszkodj, Malvin, jön a kanyar!

Én vezetem fel a helyzetet. A terapeuták figyelmesen hallgatnak,

nem kérdeznek, arcukról leolvasni sem tudok semmit. Aztán Iván
következik, nehezen fogja vissza indulatát. De tudom, a kívülálló
számára ez alig érzékelhető: nem véletlenül hívom Indiánnak. Sőt,
Marcsi egyenesen Higgadt Bölénynek szokta nevezni, roppant
találóan.
Sorolja a tényeket, a tágabb családunk állapotát, a veszteségek
sorozatát. Az észérveket sorakoztatja fel a nem mellett.
Én is észérvekkel jövök, a kis tesó mellett.
Mielőtt egymásnak esnénk, végre megszólal az idősebb nő: –
Értjük a helyzetüket. Mit várnak tőlünk?
– Hogy térítsék észhez a feleségemet – morogja Iván.
– Az nem feladatunk.
– Csak odáig szeretnék eljutni, hogy ordítás nélkül tudjunk erről
beszélni – mondom én.
És elkezdjük.
Ha tudjuk, mi vár ránk, sebtiben felkötjük a nyúlcipőt, a
gatyánkat vagy egyenesen magunkat. De nem tudjuk. Iván kertelés
nélkül elmondja az összes velem kapcsolatos baját.
Kiszámíthatatlanságomat, depresszióval határos, gyakori
rosszkedvemet, ordításomat.
– Ha ordítasz, márpedig amikor kimerült vagy, ordítasz, az olyan,
mintha árammal csapatnának.
 – Ha jobban elosztjuk a feladatokat, nem merülök ki annyira. Ha
rám marad a házimunka oroszlánrésze, ha csak én kelek a
gyerekhez, én hallgatom fél éjjel a sírását, nekem is olyan, mintha
220 voltot vezetnének az agyamba.
– És főzni is utálsz.
– Nekem nem a kaja a szeretetnyelvem. És igen, utálok főzni. De
attól még csinálom.
– Mindent odaégetsz, én meg takaríthatok utánad.
– Mert ég a kezem alatt a munka.
Nem röhög. Pedig ezen szokott. Sorolja tovább.
– És minden fiókot és szekrényt tárva-nyitva hagysz.
Mert csak így tudom kifejezni határtalan szabadságvágyamat! Ne
zárj be, engedj ki! – gondolom, de ezt mondom:
– Tudtad, hogy rendetlen vagyok! Ahogy te is. Ezzel sosem volt
bajod.
– De most már más!
– Mi más? Ugyanaz vagyok, aki a házasságkötésünk előtt! Te
akartál elvenni!
Itt szól közbe először az idősebb terapeuta. Hangja alt,
cigarettafüstös, egy lebujbán bátran énekelhetne buja sanzonokat.
Mennyivel jobban is érezném magam félrészegen egy lebujbán!
– Ez érdekes – mondja, és attól kezdve, ha valamire ő azt mondja,
érdekes, összeugrik a gyomrom. – Ha együtt éltek évekig a
házasságkötés előtt, most mit lát másképpen, Iván?
– Folyamatos otthon a kupleráj, szanaszéjjel minden, halmokban
állnak a mosott ruhák, elrakni sincs ideje.
– A saját ruháit?
– A gyerekét.
 – És az önét?
– Az enyémet sem.
Amint kimondja, látom, felismeri, de késő. A nő azonnal lecsap:
– Miért rakná el az önét?
– Én is elmosom utána a koszos bögréket.
– És?
– Mi az, hogy és?
– Kérte rá valaki?
– Nem.
– Tehát önként csinálja. Nagyszerű. Mégis haragszik ezért?
– Nem haragszom, csak…
A nő közbevág:
– Dühös rá. Most is dühös?
– Nem vagyok dühös, csak…
– Nem dühös? Hát minek nevezné, amit érez?
– Igen! – ordítja kis híján Iván, majdnem elveszítve legendás
nyugalmát. – Igen! Dühös vagyok rá!
– És még mi mindenért?
– Miért nem képes rendet tartani?
– És ön?
– Nem csak az én dolgom!
Helyben vagyunk.
– Nem, természetesen nem. De akkor mi az ön dolga, kedves
Iván?
– Rengeteg dolgom van! Egyfolytában dolgozom, otthon is, a
munkahelyemen is.
– Maga szeret enni, ugye?
– Persze – hökken meg Iván.
 – Ha jól értem, szeretne rendes, takaros otthonba hazatérni, ahol
húslevesillat terjeng, és a felesége angyali mosollyal, meleg étellel
várja.
– Igen! Hogyne szeretnék!
– És hogy emlékszik, ígért magának ilyesmit Kata, amikor még
nem volt a felesége?
Az Iván arcán sorban megjelenő érzelmeket tanítani lehetne. Düh,
elképedés, düh, döbbenet. Eláll a szava.

Tehát? ígért, vagy sem?

– sürgeti a terapeuta.
Ivánnak nehezére esik kimondania, de becsülettel megteszi:
– Nem. Soha.
– Tudta, hogy Kata utál főzni? És még rendetlen is? Tudta, hogy
szereti a munkáját, az önállóságát, és nem fogja feladni?
Iván a tenyerébe temeti az arcát, a tenyere mögül dünnyögi:
– Tudtam.
– És ön? Szeret főzni? És rendet tartani? Szokott porszívózni, port
törölni, ruhát hajtogatni?
Iván nem válaszol. Az indulat, mint egy régi csuklós busz rozsdás
kipufogójából, randa, kékesfekete füst formájában pöfög kifelé a
fülén és az orrán keresztül.
– Iván, tudta jól, hogy kit vesz el, igaz? Most mégis olyasmit vár
el a feleségétől, amit ő sosem ígért magának. Sőt, ha jól értem –
fordul hozzám a nő –, maga meg is mondta világosan, hogy nem
lesz mintafeleség.
Bólogatok. Én aztán soha nem árultam zsákbamacskát.
Igyekszem leplezni ujjongásomat. Ekkor még nem tudom, hogy
pünkösdi a királyságom.
– Iván, ha szeretne húslevest enni, ha szeretne szép, takaros
rendben élni, van bármi akadálya, hogy ne elvárja, hanem maga
teremtse meg?
Iván döbbenten hallgat. Lassan megrázza a fejét.
Góóóóól! Majdnem felkiáltok. De korai még a gólöröm.
Az elsőn túl vagyunk. Gyalogolunk haza, spontán megállunk egy
kocsmánál, és öt perc alatt, állva felhajtunk egy-egy korsó sört. Kissé
becsípve – nagyon régen ittunk –, de egymás kezét fogva megyünk
haza.
– Ez a csaj nagyon kemény – mondja Iván.
Bólogatok.
– Tudod, kire emlékeztet? Margaret Thatcherre. A Vasladyre.
– Szerintem meg rosszabb, mint Csernusdoki – mondja Iván.
Ebből tudom, hogy jó úton vagyunk.

(nem az a) Második.

Könnyelműen azt hiszem, megúszom. Azt képzelem, a

terapeuták mellettem vannak. Mégiscsak nők. Csakhogy nem ez a
dolguk.
Én vagyok terítéken, hiszen én akarok kis tesót.
Dióhéjban összefoglalom a családom történetét, a gyerekkoromat.
– Ha jól értem, hogy az ön családja alig működő, diszfunkcionális
család volt. Egy bántalmazó apával. Vagy ki tudja, ki volt a
bántalmazó – mondja az idősebb nő. Bólintok. Az mindegy is már. –
És volt elképzelése a családi életről, a sajátjáról, hogy milyen lesz?
Megrázom a fejem.
– Nem volt.
 – És most mit tapasztal?
– Én nem tudtam – felelem akadozva –, nem tudtam, hogy
családban élni jó. Én azt hittem, csak pokoli lehet. Ivánnal tanultam
meg, hogy nagyon jó. És azt is, hogy nehéz. Sokkal nehezebb, mint
gondoltam. De ami jó, az minden elképzelésemet felülmúlja.
– Például?
Ivánra nézek.
– Hogy bízhatok benned, Iván. Hogy odafigyelsz. Hogy vicces
vagy, és kedves, na jó, néha rettenetesen idegesítő, persze, de
szövetségesek vagyunk. Hogy imádod a lányunkat. Hogy mindent
megteszel értünk. Azért lett gyerekünk, mert te akartad nagyon. Én
meg elhittem neked, hogy jó lesz. És igazad volt. Most én akarom
nagyon, mert már tudom, milyen. A legeslegjobb a világon, ha
együtt vagyunk. Mindennel együtt.
– És miért akar testvért?
– Mert még egy elérhető unokatestvére sincs Borinak.
– Bori miatt akarja?
– Elsősorban igen.
– És maga miatt?
– Magam miatt is, nyilván.
– Mit kap ön a gyerekétől?
Jaj, nem akarok bőgni. Hiába. Hüppögök.
– Feltétlen… – kezdem, de már bőgök is:

– Tehenehekeket.

– Nem értem, mit? – kérdez vissza a nő, mert hüppögésem

összemossa a hangokat.
– Feltétlen szeretetet – artikulálom.
 – Nagyszerű. Ilyet nem kap a férjétől?
– Dehogynem.
– Mi a különbség?
– Iván… Ivánnal választottuk egymást. Én nem az anyja vagyok.
Nem kell elnéznem mindent neki. Neki sem nekem. Szerintem
muszáj fejlődni, konfliktusokat megoldani.
– Tehát Ivántól nem kap feltétlen szeretetet.
– Nem. Nem is ez a feladata. Nem az apám.
– Életében először tehát a kislányától tapasztalja meg, mi az.
– És adhatok neki. Amennyit csak akarok, adok és kapok is.
Bőgök, mint az albán szamár, mint egy izlandi gejzírből, forrón
bugyognak fel belőlem a könnyek.
Bori, Iván, a mikrokozmoszunk, amit együtt teremtettünk, csak
magunknak köszönhetünk, amiért olyan hálás vagyok. Mindig
tudom, akkor is, ha szétcsesz az ideg, hogy mi az, amink van. Iván
keze után nyúlok, megszorítom. A férjem rám mosolyog.
– Tehát akkor kis testvért akar, kedves Kata – szögezi le a
terapeuta.
Szaporán bólogatok. Hatásszünet. A Vaslédi eltökélten rám néz,
sőt rám mosolyog. Megáll bennem az ütő. Futás! – fognám
menekülőre. De már be is viszi a jobb horgot:
– Kata, magának jól jönne még egy kis feltétlen szeretet, ugye?
– Tessék?
Csak pislogok. Iván, látom, elsápad.
– Jól hallotta, Kata. Maga a feltétlen szeretetet akarja.
Döbbenten hallgatok. Én akartam terápiába jönni. Igyekszem
összekapni magam.
– Tudja, mit? Azt akarom, igen. Még! Adni és kapni.
 – Hát én ide többé be nem teszem a lábam! Ez a nő egy állat!
Hogy mondhat ilyet? – hőbörgők, amikor végzünk, és hazafelé
gyalogolunk. Pontosabban én dühösen masírozok, míg Iván remekül
szórakozik rajtam. Ő bezzeg kiélvezi a gólörömöt!
– Feltétlen teheneket! – röhög fel vígan.
Megkaptam én is a magamét. Sör futtában le, igyunk hát a
feltétlen szeretetre, húz haza. A szívünk.
Nincs hatalmasabb csapatépítő erő a közös ellenségnél, ezt tudjuk
jól. De végre képesek vagyunk érdemben beszélgetni, a kis tesóról is,
annyira kibillent minket bejáratott szerepeinkből az agresszív
terapeuta.
– Visszamegyünk, ugye? – kérdezem Ivántól másnap reggel,
miután kialudtam a sokkot.
Iván felröhög:
– Csak nem ijedünk meg egy terapeutától! Mi szupercsapat
vagyunk.

Terápiás majális

A többi alkalom már szinte laza tűzoltómajális: el is oltunk

mindent, ami ég. Házasságunk bozóttüzekkel terhes, a terapeuták
segítségével végigmegyünk azokon, amelyek a legtöbbet kicsinálják.
Izgalmas házi feladatokat is kapunk, például: első körben fel kell
idéznünk, miért szerettünk egymásba.
– Mert olyan megfontolt, olyan bölcs vagy, Indián.
– Szuper. Akkor a következő héten azt figyeljék meg, hogy ez a jó
tulajdonság hogyan, milyen helyzetekben lépi át az optimális határt:
honnan érzi, kedves Kata, idegesítőnek, amit megszeretett, honnan
válik az ön szemében a megfontoltság totojázássá, akár
döntésképtelenséggé, sőt férfiatlanná?
Iván is megkapja a magáét:
– Azért szerettem beléd, Kata, mert csupa élet vagy, mert nem
ismersz lehetetlent. Mert önálló vagy, és rettenthetetlen.
– Szuper, Iván, köszönjük. – Így Mrs. Vaslédi. – Akkor önnek az a
feladata, hogy megfigyelje, meddig vonzó ez a csupa élet, intenzív
nő, honnan válik idegesítővé és csap át az ellenkezőjébe ön szerint:
nyughatatlanná, örök elégedetlenné. És persze ugyanez az
önállósággal: meddig vonzó, honnan irritáló? Mit tapasztal, ha
irányítani akarja, és képtelen rá? Önmagán mit tapasztal? Nem a
másikon, figyelem! Ha mindezt megválaszolták, rendben, de
továbbra is önöké marad a feladat. Nem a másik fél dolga formára
nyesni, mint egy díszcserjét, éppen azt a tulajdonságát, amiért
megszerették. Nap és hold, jin és jang, sorolhatom a közhelyeket, de
remélem, értik: a szerethető, jó tulajdonságainknak megvan a maguk
árnyékos oldala. A stabil támasznak érzett férfiból könnyen válik
mozdíthatatlan, dög nehéz kőszikla, de mi akartuk őt. Reklamálni
lehet ugyan, de minek? A kulcs az elfogadás, ha kapcsolatban
akarunk maradni. Ugyanez igaz a csodálatra méltóan önálló nő
esetében, kedves Iván. Aki önálló, az vonzó, erős, naná, de könnyen
válik belőle makacsnak és önfejűnek, akár öntörvényűnek érzett,
önérvényesítő kis dög. Reklamálni lehet, de ha kapcsolatban akarnak
maradni…
Igenis, értettük, vágjuk vigyázzba magunkat, vettük, csináljuk,
mondjuk a terapeutáknak.
És valóban csináljuk, jegyzetfüzettel a kezemben jövök-megyek
otthon, jeleneteket rögzítek, aztán elhagyom a füzetet, tucatnyit,
vagy Bori telefirkálja őket.
Mindegy, a lényeg: újra tudunk beszélgetni! Sőt röhögni is.
Közös élmény, közös élmény, hajtogatják a terapeuták, egyetlen
titka van: közösen kell átélni. Tudatosság, tervezés!
Ó, és természetesen: a szexet is be kell tervezni, napját, óráját, sőt
a rá szánt perceket. Rendben, a todo üstre felkerül a szex is.
– Kizárva így a spontaneitás és romantika esélyét is – jegyzem
meg szomorúan.
– Valamit valamiért, a szex ugyanúgy alapszükséglet, mint az
evés, ivás, alvás. Tekintsenek rá úgy, mint a fogmosásra vagy a
viráglocsolásra – szól rám szigorúan a Vaslédi.
Te szent ég. Találó hasonlatok ezek?
– Plusz Ketteske sem jöhet össze máshogy – teszi hozzá.
Fogmosással? Mióta? – gondolom, de ellentmondani nem merek.
Igen, asszonyom, vigyázzba vágom magam, tisztelgek.
Leléphetünk?

Terápiát és aszút alanyi jogon!

– Bár mindenki tudna járni terápiába! – sóhajtok fel már otthon

Ivánnak.
– Bár járna minden friss szülőnek terápia, segítség a
babagondozásban, takarítónő, sofőr, házvezetőnő, szakács,
házitanító – ha a nagyszülőket kénytelenek nélkülözni. De inkább
járjon akkor is, ha nem! És persze alanyi jogon hatputtonyos tokaji
aszú, egyenesen a Dereszla dűlőből – mondja ünnepélyesen Iván,
amikor a terápia utolsó ülése utáni este kinyitja a bort.
– Ahol a nagymamám küzdött egy szál magában az elemekkel,
nevelte emberfeletti erővel anyámat és a testvéreit – teszem hozzá.
 – Büszke lenne rád – mondja Iván, és megölel –, igyunk erre,
drága nejem. Szuperpáros vagyunk, megérdemeljük!
Nem, nem jutunk döntésre Ketteskét illetően. De legalább nem
harcolunk tovább. Képes vagyok azt mondani Ivánnak: rendben,
értelek, van időd megfontolni.
Holnapig.
– Nyugi, viccelek! – mondom.
Ó, Iván persze nagyon jól tudja, hogy nem. Most be kell fejeznie a
PhD-ját, csak utána térünk vissza a témára. Lábujjhegyen járok
körülötte, míg írja, a határidő szerencsére (ő nem így érzi) nagyon
közel van, a nyár eleje.

Jelenetek a táguló
mikrokozmoszból

Mióta Bori bölcsibe jár, új perspektíva nyílik előttem. Reggelente

figyelem az új szülőtársakat, amint ki-be csomagolják, húzzák,
vonják, tolják a gyereküket. Többségük dolgozó anya,
kiskosztümben vagy egyéb csiniben, állandó rohanásban,
kapkodásban.
Sajnos képtelen vagyok beszélgetésekbe bonyolódni. Örülök,
hogy élek, de hallgatom őket. Közben teljes erőmből koncentrálok
Borira, hogy mindent ráadjak, vagy épp levegyek róla, mindent
bevigyek, amit kell, gyümölcsöt, pelenkát, törlőkendőt, zsebkendőt,
vécépapírt. Hogy mindent hazavigyek, mosni való ágyneműt, ruhát,
cipőt. Végül pedig jó alaposan megölelgessem, megpuszilgassam,
mielőtt önfeledten Teri néni ölelő karjába vetné magát.
Teri néni, mondom neki rendszeresen, ha te nem lennél, mi már
kinyúvadtunk volna. Bori egy áldás, egy kincs, mondja nekem
mindig az anyamedve méretű asszony, és elérzékenyül, amint a
lányom a nyakába ugrik.
Teri néninek egy felnőtt fia van, Münchenben élnek a német
feleségével. Egyetlen unokája, egy fiú már majdnem tizenhét éves.
Nem sok időt töltöttem vele, pár nap jutott csak együtt a nyári meg
téli szünetekben, meséli egyszer dióhéjban. Ilse, a menyem a saját
szüleit a szomszédjukba költöztette, ez a fiús anyák sorsa, pláne ha
idegenben él a fiad.
Ez az egyetlen alkalom, amikor Teri néni magáról beszél.
Az ismerős veszteség érzése úgy csap kupán, mint egy rézsűn
felejtett gereblye. Nem sokon múlik, hogy ott helyben megkérjem:
legyen a lányunk tiszteletbeli nagymamája.
De észhez térek, hótziher, hogy minden segítséget nélkülöző
szülőtárs Teri néniről álmodik. Ülök a kispadon Borival, és
öltöztetés-vetkőztetés közben a következő párbeszédre leszek
figyelmes:
– Hát szerintem ezt az emancipunci ügyet túltolták nagyanyáink,
addig küzdöttek, míg elérték, hogy dolgozhatunk látástól vakulásig.
Már nem csak otthon, hanem a munkahelyen is – legyint az egyik
anyatárs, királykék körmein megcsillan a lakk, kiskosztümje
ropogósán új. De a smink sem képes elfedni a kialvatlanság szeme
alatt sötétlő karikáit, az állandó hajszoltság vibrálását minden
mozdulatában.
– Én sem vagyok feminista – vágja rá a másik, míg ráadja a
gyerekére a benti cipőt –, nem is értem, minek mennek a nők nyílt
sisakkal, acsarkodva a férfiaknak, hogy házimunka így meg úgy,
meg egyenlőség. Az anyám is azt vallotta, nem erőből kell irányítani
a pasikat, idomíthatóak. Egy kis cirmoskodás, simi-humi, és máris
rávehetőek bármire, vagy csak bólogatok, aztán megoldom okosba,
és kész.
Vajon aki idomíthatónak nevezi a férfiakat, az mennyire szereti,
becsüli őket? Aki bólogat a férjének, de okosba oldja meg, meg
cirmoskodással, az mennyire tekinti partnernek, méltó társnak a
másikat?
Huh, ez nagyon messzire vezet, kapok a fejemhez, jaj, de
beszállnék a párbeszédbe, de visszafogom magam. Mindkét nőnek
kislánya van. Minden alkalommal, amikor hallgatom őket,
elhatározom, hogy megszólalok. De nem tudok, csak elkeseredve
hallgatom körömcipőik sarkának egyre távolodó kopogását a
folyosón.
Ha a lányainknak nem lenne választójoga, saját keresete, ha nem
rendelkezhetnének a saját testük felett, ha nem mehetnének
egyetemre – ahogy ettől 1890-ben született dédnagymamám, Dédi,
mind meg volt fosztva –, akkor ezeket a jogokat kutya kötelességünk
lenne kapát-kaszát ragadva kivívni nekik!

Az utolsó harcoló mohikánasszony

Figyelem, asszonyok, nőtársaim!

Tudjátok-e, mióta tanulhattok, lehet saját bankszámlátok,
tulajdonotok, szakmátok, keresetetek? Mióta van az, hogy nem csak
a férfi, apátok, férjetek tulajdonai vagytok? Tudjátok-e, mióta
szavazhattok, vezethettek, már nem csupán háztartást, hanem autót,
céget, repülőt, sőt: akár, űrhajót?
Alig száz éve, nőtársaim a zűrben, alig száz éve!
Ahogy például bölcsőde is alig száz éve létezik, és bátor .nők
hozták létre.
 Mi az a százas az emberiség több évezredes történelmében? Amíg
nem jutott nőként más, csak a szolgasors, cselédlét, ha nem
vagyonos családba születtél. De ha oda, akkor is csupán jól eladható
termék lehettél. Drága kelengyével, hozománnyal megáldott-
megvert, időben férjhez adandó hajadon, le ne járjon a szavatossága!
Ha meg lejárt, úgy kell neki, nem kell senkinek, szánalomra méltó,
számkivetett vénlány. Mint például Jane Austen.
A büszkeség és balítélet? – kérdezném, ha meg tudnék szólalni.
Elizabeth Bennet és Mr. Darcy? Őket mindenki ismeri, Ms. Austen,
aki soha nem ment férjhez, tett róla, hogy megismerjük a korabeli
feministákat.
A nagymamám meg arról, hogy én megismerjem őket.
De akármennyire romantikus szerelmi történet az övék, a nők
kiszolgáltatottsága fehéren-feketén benne van.
Túltolták volna az emancipációt? Azok, akik akár az életüket
adták azért, hogy én írni-olvasni tanulhassak, legyen saját életem,
munkám, kenyerem, és a gyerekeim se legyenek soha többé
kiszolgáltatottak?
Persze csak gyáván, fejben érvelek. Rájöttem már rég, hogy nem
tudjuk, mert nem tanuljuk a suliban a nők történelmét. Más sincs a
történelemkönyvekben, csak háború, hadvezér, győztes csata vagy
halott, de dicső férfiak seregei.
A hátrahagyott, kiszolgáltatott nők és elárvult gyerekek
tömegéről egy szó sincs. Legfeljebb a lapszélen, lecke végén, apró
betűvel. Az emberiség színes-szélesvásznú, macsó
kalandregényében a gyerekeket szülő és nevelő, beteget ápoló és ha
kell, védelmükben kaszát-kapát ragadó nőkről mit sem tudunk.
 Ha tudnánk, szerintem senki nem mondaná többet, hogy túltolták
nagyanyáink. Az elmúlt években ezer meg egy könyvet olvastam el,
plusz ott van nekem PirkóViki, az élő enciklopédia, fejből tud
minden adatot.

Az erő velünk van, volt, lesz!

A lányomnak már tudnia kell, hogy a tévesen gyengébbnek

titulált nem mekkora hatalommal és erővel bírt mindig is.
Csak élni nem tudtunk vele. Pedig tudunk életet adni… Az erő
mindig is velünk volt.
Különben rég kihalt volna a homo sapiens. Mert például a főzést
ki találta fel, az ételek tartósítását, hogy ne haljunk éhen? Hát persze
hogy a nők. Ezzel biztosították a faj túlélését. Ezer évig tudok
érvelni, ha egyszer nekifogok.
És akkor beugrik a megoldás. Blogot fogok írni!
De az kevés. Hogyan juthatok el mindenkihez, vagy legalább
majdnem mindenkihez, ha lassan egyetlen lap sincs, ahová írni
tudnék?
Lázasan gondolkodom, merre induljak.
Míg egy vasárnap délután el nem indulunk Borival motorozni és
rollerezni, és a kertkapuban eszembe nem jut kiüríteni a postaládát.
Sárga csekket rejtő borítékok, kerti munkát vállalok, megbízható
bádogos, reklámfecnik, aztán egyszer csak ott van a kezemben: a
letűnőben lévő Gutenberg-galaxis egyik utolsó, még harcoló
mohikánja.
A hipermarket akciós újsága, hát persze! El is felejtettem, mert
már a neten böngészem a kínálatot, ráadásul mennyi minden történt,
mióta eszembe jutott Erin Brockovich inspiráló példája!
 Még csak tavasz van, ugrik be, időm, mint a tenger. Kutatni és
előkészíteni és felépíteni, majd a nagyérdemű elé tárni ötletemet.
Hányszor kérdeztem már én magam is, és még gyakrabban
kérdezték tőlem nők: mitévők legyünk, mit csináljunk, hogy ne
mindig mi legyünk azok, akik meggebednek, akik felkelnek, akik
ételt adnak, akik lázat csillapítanak, akik otthon maradnak, akik
lemondanak a saját igényeikről is?
Különösen az álmaikról.
Mit csináljunk végre, hogy másképpen legyen?
Úristen, mondom Ivánnak este, miután elaltatta Borit. A
párterápia óta minden másnap ő altat.
– Iván, én rájöttem, hogy mit kell csinálni!
Iván, mint mindig, most is végtelenül örül. Már ásít is, tudja,
hogy újabb nőügyi kinyilatkoztatásban lesz része. Rutinosan,
kényelmesen elhelyezkedik a kanapén.
– Mit találtál ki, drágám? – kérdezi a rend kedvéért, mert a
házastársunkat egy hosszú nap végén illik meghallgatni, ha épp
rájött valamire. Vagy rájött már megint valami.

– Mit kell csinálni?

– Hát épp ez az, Iván, épp ez az! Tudod, mit kell csinálni? –
Hatásszünetet tartok. Ő meg pislog, nem mer szólni sem. – Semmit!
Semmit nem kell csinálni! – kiáltok fel. – Épp ez a kulcs!
Látom, hogy a férjem rettenetesen megkönnyebbül. Ritkán hall
tőlem ilyet, nagyra értékeli.
– Iván, én izlandi nő szeretnék lenni!
Iván félig csukott szemmel helyesel.
 – Rendben, semmi baj, legyél. Csak oda ne költözzünk,
könyörgöm, ott kurva hideg van, nem?
– De. De nem csak hideg van, figyelj!
Az izlandi nők 1975. november 24-én úgy döntöttek, ez lesz a
szabadnapjuk. Magasról tesznek az összes házimunkára, nem
mosnak, nem vasalnak, nem szedik le az asztalt, de meg sem terítik,
nem is főznek, nem is mosogatnak! Kimennek inkább az utcára
ünnepelni azt, hogy nekik is lehet életük a háztartáson, a
gyerekgondozáson túl. Akkor 220 ezren éltek a szigetországban, és a
főváros utcáin 25 ezer nő gyűlt össze. A férfiaknak életre szóló lecke
volt: 24 óra leforgása alatt megtanulták, hogy ők is el tudnak végezni
minden házimunkát, és el tudják látni a gyerekeket is – mivel se
bölcsi, se ovi, se suli nem volt, hiszen ezekben az intézményekben
mindenhol a világon nők dolgoznak, akik viszont Izlandon aznap
tüntetni mentek. Egyetlen nap alatt megértették a férfiakkal: itt a
vége, fuss el véle!
Vége a patriarchátusnak, a férfiuralomnak és az
ingyenmunkának. Öt év múlva, 1980-ban az izlandiak megszavazták
Európa első női államfőjét, aki aztán tizenöt évig vezette az országot.
A nők szabadnapja – máig így emlegetik azt a bizonyos napot
Izlandon, és máig ők az elsők a nemek közötti egyenlőség
megteremtésében.
– És tudod, mi van december 13-án? – kérdezem Ivánt.
– Apád születésnapja.
Megdöbbenek.
– Honnan tudod?
– Minden évben gyertyát gyújtasz.
 – Igen, Luca-napon, és az egyben dologtiltó nap, Iván, dologtiltó!
Ősi magyar hagyomány, a nőknek aznap tilos házimunkát
végezniük, csak bajt hoznak vele mindenki fejére.
– És?
– Mit és, nem érted?
– Mindjárt megértem, mondjad – ásít a férjem.
– Aznap egyetlen nőnek sem lenne szabad dolgoznia! Tilos! A
hagyomány tiltja, nem akárki, érted? És nekem ez lesz a küldetésem!
Tudatni a nőkkel, hogy a nagy büdös semmit szabad csak csinálni
aznap, ha jót akarnak!
– Hát ez… – keresi a megfelelő szót Iván –, ez fantasztikus.
Tényleg. Ha nem gond, ledőlök, mert holnap folytatnom kell a PhD-
t, mindjárt le kell adnom.
– Te csak menj – mondom –, én nekiülök.
– Minek?
– Megírom a Luca-napi dologtiltó manifesztumot.
– A mit? – kerekedik el álmossága ellenére Iván szeme.
– Mindegy, aludj jól.

Luca napján tilos

És azon melegében megírom a Luca-napi felhívást.

Ne tegyünk semmit!
Pontosabban: tegyük a nagy semmit!
A láthatatlan munka csak akkor válik láthatóvá, ha nincs
elvégezve!
És mi is csak akkor válunk láthatóvá, drága nőtársaim, ha végre
nem csináljuk, legalább egyetlen napon! Amikor tiltja az ősi nemzeti
hagyomány!
 Tegyünk együtt semmit, magunkért! Vegyünk példát a hős
izlandi nőkről, akik közel ötven éve, 1975. november 24-én…
Kikeresem a neten az Auchan kommunikációs igazgatójának a
nevét, e-mail-címét, és azon melegében el is küldöm neki
kiáltványomat a következő e-mail kíséretében: Kedves Ildikó, nem
ismerjük egymást, és tudom jól, hogy abszurd az ötletem, sőt
szürreális. Engedje meg, hogy megosszam önnel, mert tudom, hogy
önöknek ugyanolyan fontosak a nők, mint nekem, és mert tudom,
hogy tudják: elsősorban ők gondoskodnak a háztartásról. Ezért a
következőt kérem tisztelettel: tegyék közre heti rendszerességű, akár
egymillió embert elérő akciós termékismertetőjükben ezt a
mellékelve csatolt Luca-napi manifesztumot! Mindössze ezer szó.
Befér egy akciós mosópor vagy öblítő helyére, de megválthatjuk vele
a világot! Teremthetünk közösen egy jobbat a lányainknak és a
fiainknak!
Ezer szó arról, hogy miért üdvözítő és életbe vágó december 13-
án hallgatni őseinkre, ük- és dédnagyanyáinkra, akik megmondták
világosan: Luca napján a nagy semmit, azt kell tenni!
A kanapén heverni, könyvet olvasni, sorozatot nézni, és egész
nap csokis kekszet enni, vagy az utcán együtt ünnepelni – a
szabadságunkat!
Természetesen a levél felénél inamba száll a bátorságom.
Kitörlöm az egészet, ki a manifesztumot tartalmazó csatolmányt is.
Csak bemutatkozom: Kéki Kata vagyok, újságíró. Arra szeretném
kérni, hogy igyunk meg egy kávét a közeljövőben. Van egy ötletem,
ami, szívből remélem, érdekelni fogja.
Hajnal háromkor küldöm el, nem várhatom meg a napfelkeltét.
Első sugaránál talán már világosan látnám, mit művelek.
 Nem csinálhatok hülyét magamból! De míg odakünn sötétség
honol, bátor vagyok, miért is ne csinálhatnék magamból akármit? És
megnyomom a send gombot.
Aztán elmegyek aludni, hogy reggel hatkor frissen-fitten arra
keljek, ahogy Bori plüss Kisvakondját az arcomba tolva ismételgeti:
aja, jeje, aja, jeje bőcsi! Teji mami!
És megyek. Indulás a bölcsibe.

Saját csoda

Mivel még kitart az éjjeli adrenalinfröccs, a Csiga csoport

ajtajában halált megvető bátorsággal megkérdezem Teri nénit:
– Teri néni, jói tudom, hogy ez az utolsó csoportod, ugye?
Nyugdíjba mész, ha Boriék elballagnak.
Teri néni kicsit meghökken, de bólint.
– Miért kérded?
Bátor vagyok, bátor vagyok, nekifutok.
– Szoktál bébiszittelést vállalni? Tervezed, hogy dolgozol
nyugdíjasként?
Teri néni arca ellágyul. Kiesik az anyamedve szerepéből. Rám
mosolyog, mosolya épp olyan meleg és gyöngéd, mint egy ölelés.
– Borinak kerestek?
– Neki. Nincs egyetlen elérhető nagyszülője sem.
– Sejtettem. Bori az egyetlen gyerekem, akit csak te vagy a férjed
hoztok-visztek. És láttam, hogy az a helyes kislány is terhes lett,
gondolom, ő most a bébiszitteretek.
– Adri. Imádjuk, de mindjárt szül.
– Bori csoda egy kiscsaj. Bármikor vállalom.
– Tényleg?
 – Örömmel. Megtiszteltetés nekem, Katikám.
Borianyu, Kovács anyuka – ez voltam eddig. Most szólít először
így. Katikám.
Állunk ott egymással szemben, a Csiga csoport nyitott ajtajában, a
gyerekzsivalyban.
A lánya lehetnék.
Nekem is lehet szerencsém. Velünk is történhet csoda.
Nagyon szeretném megölelni.
De nem marad rá időm. Mert hirtelen ő ölel meg engem,
méretéhez és temperamentumához képest félszegen, tartózkodó
anyamedve. De ölelése így is olyan erős és megtartó, amihez
foghatót nem éreztem. Mióta anyám elment.
Egy szempillantás múlva már ki is bontakozunk egymás
öleléséből, megilletődötten, kicsit riadtan, mindkettőnk szeme
gyanúsan fénylik. De akkor is megtörtént.
– Na, Katikám – ébred Teri néniben a grizzly –, akkor ezt meg is
beszéltük, uzsgyi dolgozni. A részleteket majd kitaláljuk, ráérünk.
Számíthattok rám.
A megváltó mondat, amiben szentül hittem, hogy egy szép napon
elhangzik.

A vajúdó férfi

Iván bejelenti, hogy a hétvégén szeretne elutazni Miskolcra, régi

egyetemi barátjához. Ellátogatnak egy vájt fülűeknek (szerintem
süketeknek) való free jazz fesztiválra.
Bori születésének napja óta nem volt a szülővárosunkban. Sem.
Fesztiválon sem.
– Nagyon jól elleszünk Borival, persze, menj csak!
 – Biztos? – aggodalmaskodik.
– Hülyéskedsz? Te panaszkodtál a párterápián a bicskanyitogató
önállóságomra!
– Amióta megszületett Bori, egyetlen napot sem voltam távol tőle.
Tőletek – mondja, és kipirosodik a járomcsontja, az orra hegye.
Mekkora ember, mennyi érzelem fér el benne! Az én társam!
– Jaj, nehogy már bőgjünk, Iván, csajos bulit csapunk Borival, csak
egy hétvége!
– Hétfőn jövök.
– Érezd nagyon jól magad, rúgjál ki a hámból, vagy épp be, ahogy
tetszik! Olyan büszke vagyok, szívből gratulálok, Iván,
megcsináltad!
Letudta, leadta, kész van a PhD-ja! Megérdemli!
Természetesen amint kiteszi a lábát, jönnek a csajok, Marcsi,
Lujzi, PirkóViki, és a capoeiristák is mind, Fruzsi, Rozi és Liza.
Még sosem találkoztak egymással, ideje összeengedni őket,
barátkozzanak a barátaim.
Persze szigorúan azután, hogy Bori elaludt. Nem gyereknek való
látvány, ahogy előszedik a piákat, a chipseket, a kekszeket, és
kiülünk a teraszunkra a tücsökciripeléstől és fékbetétek sírásától,
csörömpölő villamosoktól, távoli szirénák vijjogásától hangos városi
éjszakában. Hajnalig dumálunk és vihogunk és láncdohányzunk,
mint a régi nyári éjszakákon.
Csodálatos a távolság is, pont, ahogy Szécsi Pál énekli, a kis
tüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja! – gondolom, miközben
hétfőn várjuk haza Borival Ivánt. Állunk a teraszon, sasolunk.
Amint meglátjuk, Bori örömében éles hangon füttyögetni kezd.
Majdnem úgy, mint régen, pici korában, amikor pelét alakított. De
már beszél, apa, apa, haza, hujjá! Ujjongunk, itt van apa,
megérkezett!
Úgy ölel magához minket, mintha évek óta nem láttuk volna
egymást, mintha valami csatából tért volna meg. Bori hajába suttog,
csajok, olyan jó volt, kikapcsoltam, szórakoztam, de a legeslegjobb
hazaérni hozzátok!
– Te is nagyon hiányoztál – felelem, miközben Bori az ölemből
átkapaszkodik apja nyakába. – De azért bátran menj máskor is,
mikor mész legközelebb? Nekünk is kell, az is jó, ha kicsit nem kell
alkalmazkodni.
Borit úgy fürdeti, úgy altatja, mintha először tenné, csupa
figyelem, csupa odaadás, nyoma sincs a gyakori ingerültségnek.
Ennyit az énidőről, gondolom, életbe vágó.
– Kata, gondolkodtam, mérlegeltem, hezitáltam – kezd bele
körülményesen este, a teraszon, miközben szódát tölt a decinyi
rozéra.
Szó se róla, ő is tud szónokolni, gyorsan magamhoz is veszem a
kész fröccsöt, és felhajtom a felét.
– Életem egyik legnehezebb vajúdása volt meghozni ezt a
döntést…
Nem értem, miről beszél. Micsoda képzavar ez, milyen vajúdás?
Aztán leesik. Kiszárad a szám. Na vajon, milyen?
– Még mindig akarsz kis tesót? – kérdi.
Meg sem tudok szólalni hirtelen, csak bólogatok, bólogatok,
bólogatok.
– Akkor legyen zöld a lámpa. Jöjjön.
– Tényleg? Komolyan? – kérdezem hitetlenkedve.
 – Tényleg. Komolyan. Bár továbbá is úgy gondolom, meg fogunk
dögleni. De értem az érveidet. És igen, én is akarom. Ha
megdöglünk is, majd egyszer kiheverjük. Legyen tesója Borinak,
igazad van. Kell.
A nők egyre később szülnek. Nagyvárosokban akár átlagban 37
körül az elsőt. A kétévesek is tudják, hogy huszonévesen ideális. De
könyörgöm, ki ér rá akkor?
Én már bőven az ideális koron túl szültem Borit is. Kizárólag
olyan jóslatokat olvasok, kapok, kéretlenül is, amelyek
szembesítenek azzal, amit amúgy is tudok: alig van esélyünk a
természetes úton fogant utódra.
Öregek, fáradtak a petesejtjeim, visszasírják a fiatalkorukat, és
különben is, hagyják már őket békében, elszállt felettük az idő,
eliramlott az élet…
Csakhogy. Én olyan nőt is ismerek, aki negyvennyolc évesen esett
– véletlenül – teherbe, sőt olyat is, aki ötvenévesen, olyat meg sírni
valóan sokat, akik harmincasként sem. De ha ez nem lenne elég, az
én hitem, mondom Ivánnak, kettőnknek is elég. Sőt hármunknak, a
leendő Ketteskével együtt.
– Az én hitem tengernyi, Indián! Ha mi ketten akarjuk, ha úgy
döntünk, akkor jönni fog. És kész. Ha nem jön, nincs több esélyünk,
belátom. Én nem bírnék meddőségi meg reprodukciós klinikákra
járni. Ismerem magamat, ismerek, csodálok sokakat, akik évek óta
küzdenek, gondolj Lujzira. Én tudom, hogy ahhoz kevés lennék.

Funkcionális kufircolás

Iván megnyugszik. Szereti a bennem élő fatalistát. És persze a

nem holdraszállós, funkcionális kufircolást is. Ha pár percünk
adódik nyugiban, máris kezdeményezek.
Negyvenkettő múltam, a biológiai órám percei meg vannak
számlálva. Egy évben állapodunk meg Ivánnal, egyetlen év. Ha
addig nem jön össze, nem erőltetjük. Egy év alatt megoldok
mindent, új munkát, akár új életpályát, új bébiszittert, eskü.
Teri nénit még nem említem Ivánnak, korai lenne.
De én remélek, mint mindig. És persze agyalok, mint mindig,
állandóan, mit hogyan fogunk megoldani, ha megadatik…
A hipermarket egyik vezetőjének hajnalban küldött vakmerő e-
mailről teljesen megfeledkezem, annyi minden történik mindig. De
egy napon nyitom az e-mail-fiókom, és ott vár a válaszlevél.
Felszökik a pulzusom, miközben elolvasom.
„Kedves Kata! Köszönöm megkeresését. A nyár nálunk nagyon
sűrű, sajnos, főszezon, nincs esély kávézni.”
Összefacsarodik a szívem. Legalább megpróbáltam. De olvasom
tovább.
„De Kata, ha valóban az az ötlete, amit a csatolmányban találtam,
a Luca-napi akció, akkor nagyon örülnék, ha szeptemberben
összehoznánk egy találkozót. Izgalmas ötlet, beszéljünk róla!
Tartalmas és pihentető nyarat kívánok Önnek.”
Milyen csatolmány? Létezik, hogy azt nem töröltem ki, hanem
úgy, ahogy van, átküldtem neki? Jézusom, az átkozott – vagy áldott?
– szórakozottságom. Valóban, ellenőrzőm, átküldtem!
Csak egy fél oldalt adjanak nekem, gondolom eksztatikus
hangulatban, és megváltjuk a világot!
A remény úgy cikázik fel s alá a véráramomban, mint egy eki, egy
eltévedt szem partidrog.

Itt a nyár, a megváltó!

 Adritól búcsúzunk. Olyan gyönyörűen kerekedik a hasa, és itt a
nyár, forró és fűszeres, még a várost is áthatja az illata, legyőzi a
kutyaszar aromáját, a kipufogók bűzét.
Adri, használd ki a nyarat, elengedünk, tedd fel a lábad, és
élvezd, míg teheted, a semmittevést!
Kínkeserves tőle búcsúzni, Bori természetesen nem érti, miért
öleli Adri sírva. Indián csak áll mellettünk, torkát köszörülve, míg
búcsúzkodunk. Aztán hirtelen kiszalad a teraszra, valamit kint
felejtettem, mondja, de én tudom. Hogy neki is fáj. fis kisvártatva
visszatér egy hódító illatú, halványkék petúniával. Adri kezébe
nyomja.
Észre sem vettem, ezt meg mikor szerezte be?
– Honnan tudtad, Iván, hogy kisfiút várunk? – kérdi Adri hálásan
szipogva.
– Nem tudtam. De nagyon gratulálok – mosolyog ő is
meghatottan.
Adri megkapja Bori fotóját egy sógyurmából formázott, piros
szívbe ágyazva.
– Nem fog rám emlékezni Bori – hüppögi Adri.
– Nem fog – hüppögök vele –, de mi mindig fogunk! És majd
jöttök látogatóba, ha már tudtok!
– A kisöcsivel – mosolyodik el Adri.
Veszi kék pöttyös kardigánját, körülményesen megtörölgeti
könnytől maszatos szemüvegét, megöleli Borit, megpuszilgatja.
Majd újra megöleli, aztán megint megpuszilgatja. És kinyitja az
ernyőjét. A mi Mary Poppinsunk, drága Adri, elröppen nagy hasával
a keleti szél szárnyán, mint egy pöttyös hőlégballon.
 Én meg azt gondolom, ha a Jóisten is úgy akarja, lesz itt még
további kis tesó.

Drága Jó Istenem,

tekints rám: itt állok tengernyi veszteséggel és lemondással a

hátam mögött, lenőtt hajjal, kinyúlt macinaciban, egyre szaporodó
kilókkal, síró- és nevetőráncokkal, már olvasószemüveg is kell. De
egyben vagyok. Elég jó édesanyja Borinak, elég jó felesége
Indiánnak, elég vagyok. Pont.
Csak még egy kis embert küldj nekünk, Istenem, hadd adjunk-
kapjunk feltétlen teheneket!
Alig másfél hónap még, hátravan a forró és száraz július. Utána
végre indulunk a Balatonra, az én imádott Dörgicsémre. Számolom a
napokat, mindjárt zár a bölcsi is.
Reggelenként Bori berongyol a hálónkba, a hasamra teszi forró,
puha kis tenyerét, én pedig ráteszem az én nagy tenyeremet.
Bori egy napon így szól:
– Tye, tye! Jeje, aja, jácunk! Baba, jeje!
– Én, Borikám? Mi van velem, csillagom, mit mondasz?
– Tye, aja. Tyesza, jeje, jácik Boji.
– Tesó? Adri, ugye? Hiányzik, Borikám? Nekem is, hidd el. Bori
megrázza a fejét.
– Tyesza, jeje – ismétli, és megpaskolja a köldökömet.
Nem értem.

Jaj, de nagy ez a takarítás!

 Eljő július utolsó hétvégéje, mi pedig bánatomra nagytakarítást
imitálunk. Iván szerint muszáj, mert olyan jó idő van. Feküdjünk ki a
napra inkább, a piknikplédre! – nógatom.
– Még ablakot sem mostunk soha, pedig itt lakunk lassan három
éve – érvel.
– De simán átlátunk rajta! Nézd, ott a Duna, hogy kanyarog, én
látom benne azt a bazi nagy pontyot is, te is látod? – kérdezem, mire
felsóhajt, és kezembe nyomja az ablakfényesítő szórófejes istennyilát.
Ímmel-ámmal csiszatolom az üveget. Bár olvashatnék inkább,
vagy még főzni is jobb, mint ez.
Valami nincs rendben.
Bori a múlt héten végig itthon volt, a hírhedt lakodalmaskutya-
(másik nevén fosós-hányós) vírus tarolt a bölcsiben, a kispajtások
sorra estek el. Bori sem úszta meg, három váltás ágynemű, két
átvirrasztott éjszaka.
Egyetlen, szűnni nem akaró pánik, míg visszatartott lélegzettel
figyelem, hogy a pár kiskanál víz, amit két hányás közt belediktálok,
megmarad-e benne. Vagy indulnunk kell az ügyeletre.
De már kutya baja, vígan rohangál, csak én szédelgek.
Talán elkaptam, jelentem be drámai hangon a férjemnek, hátha
megsajnál, és azt mondja: te ülj le inkább, vagy játssz nyugodtan
Borival. Egyszerűbb, ha ő nem akar mindenáron ablakot pucolni.
Aztán tényleg azt mondja:
– Kicsit sápadt is vagy, jól vagy?
– Jól, persze.
Ujjongva terülök el az ágyon. Bori máris hozza a kis piros orvosi
táskáját, anya beteg!
 – Jól vagyok, ne aggódj, szívem. Ki a gluténre allergiás, ki a
pollenre, én spéciéi a takarításra, ne mondd el senkinek.
De egyre rosszabb.
– Elkaptam – közlöm a férjemmel, már a drámai hangomat sem
kell bevetnem. Hangom alig, zöldes színűre maszatolja fejemet a kín.
Mindennél jobban utálom ezt a műfajt, mikor nem tudom, melyik
testnyílásomból mi fog éppen napvilágot látni.
Iván aggódik, tüsténkedik körülöttem, semmi baj, mondom.
– Gondolj a nászutunkra, az after partyra! Ez ahhoz képest
könnyű nyári piknik, mit nekem egy bölcsis vírus!
De felkelni sem bírok két teljes napig. Még egy regényt is
elolvasok, az izlandiakról, természetesen. Olyan, mint egy
kényelmes függőágy, elringat a lírai szöveg. Jón Kálmán Stefánsson,
az egyik legkedvesebb íróm.
Ő az első, akit egy ültő-fekvő helyemben végigolvasok, mióta
anya vagyok. Kizárólag a fürdőszobáig és vissza közlekedem. Iván
szabadságot vesz ki hétfőn, ő gondoskodik rólunk. Borit egyelőre
nem visszük közösségbe, hadd erősödjön. Két nap múltán
enyhülnek a tüneteim, de el nem múlnak. Gyanakodni kezdek.
Az nem lehet.
Negyvenkettő vagyok, túlkoros, túlterhelt, túlhajszolt, túlaggódó.
– Ez nem az, aminek látszik – mondom mégis Ivánnak, aki ül az
ágy szélén késő éjjel, és fogja a kezem.
– Jézusom. Valami komolyabb? – ijed meg.
Ennél komolyabb nem létezik.
– Indián, nem vírus lesz ez.
– Hát mi?
 Félresimítom a rengeteg haját a jobb füléről, odahajolok, és
megsúgom neki:
– Gyerek.

Izzó hála

Az augusztus, a forró, a gyümölcsökkel terhes, az illatoktól

részeg, a verőfényes, az enyém! A miénk, Dörgicsén, a kis
présházban, életünkben először hárman.
Négyen. 2 in 1.
Egy teljes hónap a paradicsomban. Nem dolgozom, nem
kapkodok, nem szorítanak határidők.
Végre nem kelünk időre, sőt, ha zuhog az eső, ki sem kelünk az
ágyból. A nyitott ajtón át figyeljük, hogyan változik a Balaton színe
minden újabb felhőréteggel.
Vagy csavargunk a hegyen, szedret eszünk a bokorról,
szőlőszemeket kóstolunk, szilva édes leve csorog végig a karomon,
amikor Borinak kiszedem a magját, túlérett füge olvad szét a
tenyeremben. Darazsakat hessegetünk, ülünk a nagy diófa
árnyékában, a tavat bámuljuk, míg Bori katicákat gyűjt, lehulló diót,
mandulát, árok partján papsajtot, sárga virágot, pirosat. Vagy
elugrunk a strandra, imádott Fövenyesünkre. Nekem az a világ
közepe, sőt, a nyári nappalink: évtizedek óta nem látott
ismerősökkel, régi kedves kollégákkal, külföldről nyaralni hazatérő
régi barátokkal futunk össze lépten-nyomon, minden nap egy új
találkozás. Bori eufórikus hangulatban csapkodja a vizet,
karúszójában vígan tempózik, lehetetlen kiimádkozni a tóból.
Legfeljebb kajával: a Kalózban, évtizedes törzshelyünkön Borinak
is a legjobb falatokat válogatják, hercegkisasszonyként kezelik,
kedvence a harcsakrumpli. A strandbisztró válasza az angolok fish
and chipsére, csak finomabb. Bori, ha épp nem lubickol, eszik. Már
összekapcsolódott a fejében: nyár, Dörgicse, Balaton, kaja. Mi kell
még?!
Dörgicse lett a választott hazám.
Itt vártam Borit is. Éppen olyan opálzöld színű szeme lett, mint a
tó színe augusztusi délutánokon.
– Tesszának is zöld lesz, vagy kék, meglásd – mondom a
férjemnek. – Olyan kék, mint délben az ég a tó felett. Vagy olyan
szuroksötét, mint az éj a hegyen, mint a te szemed, Indián.
Gyerekkoromban csak úgy szomjúhoztam a Balatont, de a Mályi-
tó és a nyéki bányatavak is maguk voltak nekem a magyar tenger.
Kislányként arról álmodoztam, hogy ha egyszer lesz családom, ha
megadatik nekem, azt szeretném, hogy a gyerekeim a Balatont
érezzék második otthonuknak, akárcsak én.
Megadatik, Iván!
Köszönöm. Hogy most itt lehetek, együtt veletek, az én
szőlőhegyemen, ahol minden fűszál, minden szőlősor, minden
szélvihar, minden nádtető, minden égzengés, minden sáros
keréknyom az enyém.
Minden emlék, minden szalonnasütés, szénné égetett saslik a
nyárson, guggolva pisilés a csalánosban, minden naplemente,
fröccsözés és hajnalig tartó vita a tesómékkal, a barátnőimmel, az
anyámmal, mindörökre az enyém marad.
Az egyetlen hely a világon, ahol mindenki együtt van, akivel
valaha voltam, és aki valaha voltam.

Jótett helyébe?
 Pataki doki elröhögi magát, amint meglát, és elém siet a
magánklinika recepciójára. Én is nevetek. Viccesen néz ki
halványkék doktor bácsis szerkójában, legutóbb pingvinben láttam.
A hatalmas üvegtáblákon túl az ég sötét, megérkezett az ősz,
esőfelhőkkel terhes, idebenn meg én.
Vagyok terhes. Még nem látszik rajtam, de már a genetikai
elődöntőkön is túl vagyunk, sikerrel megjártam az űrközpontot
ismét.
A klinika recepciója úgy fest, mint egy sokcsillagos szállóé, és
olyan kedves is mindenki. Pataki az ország egyik legjobb
magzatdiagnosztája, én meg hazánk egyik legöregebb gravidája. Na
jó, ez nem igaz, de meg kell mutatnom a babámat, minden rendben
van-e vele.
Hogyne lenne, hetvenkedik Indián, csak a legszuperebb
spermákat dobtam be ismét, ilyen amúgy sincs, csak a mesékben,
hogy rád nézek, és teherbe esel.
– Azért nem csak rám néztél, ember! – mondom neki.
Nagyon büszke a teljesítményére, bár alig merjük elhinni, hogy
csak így? Minden ellenkező tény és jóslat ellenére?
PirkóViki azt állítja, lesben állt ez a gyerek, csak a döntésünkre
várt. Marcsi is ezt mondja, Kata, úgy küzdöttél, mit csodálkozol?
Lujzi nem tudja a hírt. Ahogy anyámék sem. A capoeirás lányok azt
mondják, na tessék, így akarod megúszni a fekvőtámaszokat, ügyes!
A klinikán a fiatal recepcióslányok kis híján vigyázzba vágják
magukat, amikor kimondom a nevemet. Szinte hallom, ahogy
sisteregve végigfut a dróton, ahogy leadják a hírt: itt van az a nő,
tudjátok, melyik!
 Olyan tisztelettel néznek rám, sőt csodálattal, mint egy
gladiátorra szokás, aki megmenekült az oroszlán szájából. Nem
tudom nem észrevenni a vizsgálók ajtajából kíváncsian kidugott
fejeket, a cinkos mosolyokat. Visszavigyorgok.
– Te itt sztár lettél. Ma is emlegetünk – vigyorog Pataki doki is.
– Elég para volt.
– De nagyon hatásos. Meg bátor.
Köszi.
Pataki doki alaposan megnézi az elsötétített ultrahangos
vizsgálóban a bennem növekvő új életet. Aztán ítéletet mond:
minden rendben lesz. Sőt: azt is tudjuk, lány.
Egy macsómaminak? Mi más!
Szedem össze magam, tápászkodom fel a vizsgálóasztalról. A
doki adminisztrál, írja a gépbe az eredményeket, aztán felém fordul.
– Kata. Van már nőgyógyászod?
Felröhögök.
– Szerinted?
Ő is röhög.
– Oké. Figyelj, van egy tisztességes ajánlatunk: te tréningezed a
klinikánk nőgyógyászait, hogyan bánjanak jól a páciensekkel. A
részleteket majd kitaláljuk. Cserébe szeretnénk felajánlani, járj
hozzánk. Hadd kísérjünk mi végig ezen a terhességen. Ha jó így
neked.
Csak bámulok rá.
– Ez most komoly?
– Persze.
Soha nem engedhetnénk meg magunknak ezt a szolgáltatást.
– Jézusom, hát ez… Köszönöm, iszonyat jólesik, persze. Tényleg?
 Bólint.
– De csak ha megígéred, hogy a szülésnél nincs semmilyen
beavatkozás, békén hagysz – ébred fel bennem a harcos amazon.
Szívére tett kézzel felel:
– eskü. Különben lerúghatsz magadról, ígérem.
Nahát, ilyen valóban létezik? Jótett helyébe jót?
Nem csak a mesékben fordul elő?
Amikor könyörtelen, erős északi szél fúj, előfordul, hogy
megbillen a Balaton óriási víztömege. Egy szempillantásnyira
csupán, de kilép medréből a tó. Oda az egyensúly. Ami a Balaton
harmincezer éves történelmében egy-két pillanat, az én életemben
egy-két év. Inkább kettő.
Az elmúlt kettő, gondolom. Megbillen, de visszaáll: új egyensúly,
új esély. Új élet. Tesó.
A családi legendáriumba így vonul be, így meséljük Borinak: te
voltál az első, aki tudta, hogy már itt van. Te adtál neki nevet.
Tessza. Jelentése: aki learatja, leszüreteli. Nem kevesebb. Gyere,
kicsi Tessza, várunk.
Ideje az aratásnak.
 Epilógus

(TÖBB MINT) 9 HÓNAPPAL KÉSŐBB

Ma felkeltem a gyerekekhez, megszoptattam Tesszát, Bori itthon,
beteg, reggelit adtam, felöltöztettem őket, játszottam Borival, Tessza
rám erősítve, mint egy poggyász, rendet raktam, pakoltam,
porszívóztam, Bori orrát is óránként, betettem egy mosást, levest
főztem, megterítettem, enni adtam, szoptattam, mosogatógépet
bepakoltam-kipakoltam, délután lefektettem a gyerekeket aludni,
addig kezeltem hat darab hisztirohamot.
A legdurvább, természetesen, sajnos épp az enyém volt.
Aztán kiteregettem, munkaügyben megírtam 120 darab e-mailt,
felszedtem a játékokat a földről, de csak onnan, ahol már bokáig ért
a plüss meg a legó, elvittem orvoshoz a gyerekeket, a nagynak fáj a
füle, kivártuk a sort, közben szoptattam, aztán elmentünk a
játszótérre, bevásárolni, vacsorát adtam, fürdettem, szoptattam,
altattam, dúdoltam, ringattam, mikor este későn hazaért, mondtam
Indiánnak, félálomban, hogy szeretem.
– Én is szeretlek – felelte.
Majd lendületből megkérdezte, mikor vasalom ki az ingeit.
Azonnal magamhoz tértem.
– Soha! – kiáltottam. – Soha! Olvass végre Vekerdy tanár urat,
világosan megmondta, vasalni tilos. Én betartom, be én!
Aztán megenyhülök, de nem vasalok! Meghagyom Teri
mamának. Mert másnap hazafelé a Nagykörúton Iván elejt egy
szembejövő mamutot. Megnyúzza itthon, feldarabolja, a felesleget
nejlonba porciózva beteszi a fagyasztóládába, felcímkézi, mamut,
2019.
 Aztán feltűri az ingujját, és felkockázza: másfél kiló hagymát,
három kiló húst, ezt pörkölt, brassói, gulyásleves és egyéb formában
egy héten át fogjuk fogyasztani.
Ő lett a házi séf, a konyhatündér. Ilyen nagydarab, férfias tündért
nem látott még a világ. A régi terapeutánk, a Vaslédi büszke lenne
rád, mondom neki, miközben falom a főztjét. Tessza születése előtt
Teri mamának és valami csodának köszönhetően eljutottunk a
férjemmel kettesben egy esküvői buliba. Hajnal kettőkor bemutattak
egy helyes harmincas, langaléta csávónak, színjózan volt, csak fáradt
kicsit, éppen, mint én.
– Kata – szólt hozzám izgatottan az esküvő egyik főhőse, az ifjú
férj, régi jó barátom, aki szintén rögös utat tett meg a házasság szent
intézményéig –, bemutatok neked valakit, nem fogod elhinni a
sztoriját, ide süss!
Laciék az első fiuk után úgy döntöttek, jöhet a kis tesó. És most
figyu: nekirugaszkodtak, meg is kötött a gipsz ripsz-ropsz, és ta-
dam: hármas ikrek! És mind fiú!
– Jézusom! – Éreztem, hogy lever a víz. Miközben álltam ott nagy
hassal.
– Bizony, bizony! – bólogatott kaján mosollyal a Laci nevű négy
fiúgyermekes apa. – Szintén zenész?
– Nem, csak egy gyereket várok – nyugtattam meg. – Te jó ég,
most hány évesek az ikrek?
– Á – legyintett –, már nyolc. Most már ízirájder van, öcsém.
– De hogy a fenébe éltétek túl az első éveket?
Nagyot nézett, mintha hatalmas ostobaságot kérdeztem volna:
r Hogyhogy hogy? Hát kurva sok cigivel, kurva sok piával és
kurva sok fűvel!
 Elmondani sem tudom, mennyire megkönnyebbültem. Ez volt a
legjobb felkészítő a kétgyerekes létre.

Anyasztriptíz

Indián nincs itthon, pókerezik a barátaival, hármasban vagyunk a

lányokkal.
Setét az éjjel, neszező, micsoda luxus, hogy kicsit magam lehetek.
Most filmet fogok nézni. Közben olvasok majd regényt, vagy rögtön
írok, haha. Pattogatott kukoricát eszem sós mogyival és csokis
keksszel, hangoskönyvet hallgatok, és e-maileket írok a
barátnőimnek, hogy egyeztessünk időpontot: az idén mikor tudunk
találkozni. Még csak kora tavasz van, simán van esélyünk összefutni
decemberig.
Ha?
Mi ez? Csak nem a Kicsi?
Felsír.
Rohanok a szobánk felé, menet közben dobálom le magamról a
jetiszerkómat. Repül a bolyhos fürdőköpeny, landol a folyosó kövén,
a fejemen át ráncigálom le a pulóveremet, a küszöbre érve a
melltartómtól is megszabadulok.
Ez az én új magánszámom.
Anyasztriptíz, fél perc a rekordom, akár olimpián is indulhatnék,
tuti elhoznám az aranyat. Kiemelem a kiságyból a drága, forró kis
testet, két hónapja született.
A szülés úgy kezdődött, hogy nem indultam el a kórházba.
Hanem le s fel a lépcsőn. Értem én, hogy magánkórház meg minden,
de kívüle tágulni tágasabb. Jöttek az enyhe összehúzódások,
elindultam hát óvatosan lefelé a csálé csigalépcsőn a kertbe. Bori a
nyomomban. Fel-le, fel-le.
Iván csak akkor vette észre, amikor már minden ötödik
lépcsőfoknál fújtatva megálltam. Utánunk eredt.
– Hát ti mit csináltok? – kérdezte lihegve. – Csajok, mit játszunk?
Álljatok már meg!
És akkor leesett neki. A neje lépcsőzik! Mindenórásan!
– Jézusom! Induljunk! Be a kórházba, Kata, most!
De én csak lépcsőztem szépen tovább.
– Nem ettem meszet, majd haaaa… – Hullám, megálltam, levegő
kifúj.
– Ne hülyéskedj, indulnunk kell!
Masíroztunk fel-le hármasban, Bori vígan énekelt, Tyessza,
Tyessza, Iván óbégatott, gyerünk már! De én csak békében tágultam,
épp, mint az univerzum. Amikor éreztem, muszáj menni,
beugrottunk kis fekete Corsánkba. Borit leadtuk útközben Teri
mamánál.
– Jön Tyessza! – kiáltotta neki a kislányunk, Teri mama
összecsapta a kezét, könny futotta el a szemét:
– Katikám, hajrá, ügyes leszel!
– Gratulálok, Kata, hétujjnyira tágult a méhszáj – mondta a
szülésznő a kórházban, büszkén bólogattam, és fél órán belül a
mellemen volt. Az óvodás újszülött, így becézték, mert több mint
négy és fél kilóval született, csak maga a haja kilónyi. Olyan sok,
mint Indiánnak, csak épp szőke.
Azt a fél órát nem részletezem, de alig emlékeztetett Bori
születésére. Kivéve a végeredménye: mint két tojás, a két gyönyörű
kislányunk.
 Amint kibújt Tessza, Indián felkiáltott:
– eszedbe ne jusson! Nincs több!
Mert látta rajtam, hogy már mondanám is: istenem, nem csalás,
nem ámítás, így is lehet szülni! Iván, könyörgöm, csak még egyet!
És most már itt van velünk. Ledőlök vele az ágyra, bebújik a
hónom alá, épp befér a fejecskéje a hajlatba, csiklandoz puha,
selymes haja. Leveszem végre a szemüvegemet is, újabban
szükségem van rá, de ez is része a sztriptíznek, szoptatáshoz mindig
leveszem. Elmosódnak a szoba kontúrjai, maradnak a meleg, sárga
fények, az ágy nagy, puha, színes párnákkal és takarókkal bélelt
fészek.
Jól betakarózom, a kisbabám hangosan nyeldekli a tejem, az
ablakon túl sötétség honol.
Ilyen pillanatokban tudom megélni az anyaság máshoz nem
fogható kiváltságát.
Tessza olyan, mint egy nyomkövető radar. Az első perctől fogva
követ pillantásával, és szigorú, következetes szemkontaktust tart. Ha
Iván karjában van, vagy Teri mamáéban, addig forgolódik, addig
keres, amíg nem lát megint.
Tessza visszaalszik, benézek az alvó Borihoz is. Nemrég még őt
szoptattam, most már csak pörgős szoknyát és csillogó harisnyát
hajlandó felvenni a bölcsibe, hatszor öltözik át reggelenként.
Teri mama majd csak nyáron megy nyugdíjba, de a hirtelen jött
gyermekáldás és hajlott korom miatt már bébiszitterré léptettük elő.
Heti kétszer ő hozza haza Borit, és velünk marad késő estig.
Péntekenként itt is alszik. A péntek este Indiánnal a miénk.
A szombat a megváltásé. Alhatunk, és Teri mama enni ad
nekünk!
 Bori olyan pimasz, mint hat piaci légy, és be nem áll a szája,
mulatságosan töri anyanyelvűnket.
Mióta megszületett a kis tesója, következetesen a
keresztnevünkön szólít minket, persze ordítva, hogy biztosan
meghalljuk:
– Kata! Kéjek még kakajót! Iván! Jeje, jáccá jegót!
Kicsit féltékeny, de a tesóját imádja.

Bulikirálynő? Hol van az már?

Számtalan házibuli hangjait hallgatom végig azon a nyáron,

amikor a kisebbik lányunk még csecsemő.
Perzselő a forróság.
A tetőtéri lakásunkban alig tudunk aludni a hőségtől. Az
éjszakákat szoptatóbálna-jógapozícióban töltöm, öt hónapos,
hétkilónyi forró test a mellemen. Félig kómában hallgatom, amint
valamelyik szomszédos udvarban egymás után csapódnak be a
súlyos testek a hűsítő medence vizébe, mintha grizzlyk vagy bálnák
buliznának, öblös férfikacagás és sikítozás kíséri a csobbanásokat.
Amint Tessza megmoccan, és én óvatosan, álmára vigyázva
jógapozíciót váltok, elképzelem, hogy bikiniben, ötvenkilósan
ugrándozom a medence partján, ernyőcskés kristálypohárból színes
koktélt iszogatok. Kiguvadt szemmel, vágyakozva bámulnak mind a
férfiak.
De persze kit érdekelnek, jól elvihorászok a barátnőimmel.
Feltöltöm az önbizalom-akkumulátoraimat, ragyogok, itt vagyok,
mint a fekete szurok.
Hol van ez már?
 Hajnal négyig hallgatom a ricsajozókat, közben felébred a Nagy
is, ingázok a két kislányunk között, a férjem kimenőn van, valahol
egy kerthelyiségben,

majd elájulok a fáradtságtól

mint aki egész nap szenet lapátolt
bár mondta volna nekem valaki, hogy
a kisgyermekes lét boldog, de kőkemény robot alkonyattól
pirkadatig hajtás-pajtás anya szoptat anya ringat anya pakol
anya főz
anya megbolondul
anya szomjas vagyok
anya éhes vagyok
anya játsszál velem
anya olvass nekem
anya menjünk vendégségbe
anya hívjuk meg hozzánk Emesét vagy Vilit vagy Maját anyám!
ha én ezt tudom időben
szülök
kellett nekem citrom capoeiraöv!
Szültem volna hamarébb!
Most nem szakadna le a derekam!
 Pótepilógus

A KIS FEKETE DÖG

A férjem már soha nem féltékeny rám. Ez persze így egészséges,
meg különben is: nem is látok embereket, csak kisdedet, védőnőt,
bölcsist, dadust, pelenkát, popsikenőcsöt.
De hogyan is tudnám feledni, micsoda hisztit csapott alig pár éve
a kubai meleg álompáros miatt, a Karib-tengernél. Vele ellentétben
azonban rajtam soha nem tapasztalt mértékben lett úrrá a
féltékenység. Egyik este, miután gyermekeink végre álomba
merülnek, a férjem gondterhelt arckifejezéssel fordul hozzám:
– Attól tartok, valami baja van.
– Jesszus! – áll bele rutinból a görcs a gyomromba, és gondolok
valamelyik gyermeket suttyomban támadó lázra, alattomos kiütésre,
aljas köhögésre.
– Olyan szomorúnak látom mostanában.
– Ó, ne – nyögöm halálra váltan. Valami szörnyű kórság kerülte
volna a figyelmemet?
Már megint ez a vissza-visszatérő érzés, hogy nem vagyok elég jó
anya!
– Melyiket? A Kicsit vagy a Nagyot?
Hitvesem végre feltekint, rám függeszti sötét, búval telt, fekete
bogárszemét. Furcsán néz rám. Kivár. Lever á víz.
– A macskát – feleli végül.
Most kacagjak (hisztérikusan, persze) vagy káromkodjak? Inkább
maradok tárgyilagos. Érzem, ez a helyes út. Vegyük komolyan a
házastársunkat emésztő problémákat. Ezt javasolják a kézikönyvek,
amelyekből egyet sem olvastam, mert időm egy szál se, de anélkül is
tudom, mert ezt mindenki tudja.
– Miből gondolod, hogy valami baja van a macskának? –
kérdezem, és azért sem vihogok. Mivel ő még csak el sem
mosolyodik.
– Hát, nem is tudom, csak úgy süt a szeméből a szomorúság.
Azannya! Este tíz óra van, most váltjuk aznap az első érdemi,
felnőtt mondatokat életem párjával. Sebaj, gondoljuk végig együtt,
mi lehet az oka a macska búvalbaszottságának!
– Szerinted mi baja lehet? – teszem fel az ide illő kérdést
megnyugtató hangon, és közben elnyomok egy feltörő, sátáni kacajt.
– Talán az, hogy elzavartam a barátját, a szürke macskát. Láttam
rajta, hogy megsértődik. El is tűnt. Megpróbálnád te is hívni? –
kérdezi Indián, és esküszöm, esdeklő a tekintete. – Hátha rád
hallgat.
Este tíz óra van. Reggel hatkor keltett a Kicsi, de az éjszakai
műszakban is volt egy-Két-há rutin ébredés-altatás. A macska
odakünn, ahol jelenleg mínusz öt fok van. Rajtam pizsama,
pontosabban háztáji jetiszerkó: pink, bokáig érő pamut hálóing,
bugyikék, bolyhos pizsamanadrág, lila kínai termo-zokni, és azon
még egy csíkos, szivárványszínű, óriási köntös. Az állandó
kialvatlanságtól fázósabb lettem, mint valaha. De mindez nem
számít, arra esküdtem, hogy jóban-rosszban, kutyában-macskában.
Felráncigálom a dzsekimet, és kiállók az ajtónk elé macskát hívni.
Nagy jeti asszony a csillagos városszéli éjszakában. Hiába
ciccegek neki, az állat sehol. A férjem fázósan kidugja az orrát a
bejárati ajtón, amit véletlenül résnyire tárva hagytam.
 – Sehol senki? Bocsánat, ha nem gond, kicsit becsukom az ajtót –
mondja némi szemrehányással a hangjában. Ha szememre hány, ezt
mondtam már, azt mindig nagyon udvariasan teszi, parancsolj,
kérlek alássan, basszad meg, ezt jelenti – mert nagyon hideg van.

A first lady

A macskanőt, aki fekete és csoda szép, Michelle Obamának

hívják. Ezzel mindent el is mondtam arról, ki nálunk a first lady.
Amely cím nyilván egyes-egyedül engem illetne meg családjogi
státuszomnál fogva. Hittem én naivan.
Amikor megszületett Tessza, és túléltük az első hónapokat, a
férjemre rátört a kapuzárási pánik. Másnak nem tudom tulajdonítani
a mindent elsöprő vágyat, hogy legyen még egy gyermekünk, aki
macska. Szülőtársam szerint a cicakölyök közelsége nagyon jót tesz
az embergyerekeknek. Ráadásul neki gyerekkorában egy macska
volt a legjobb barátja. Elképzeltem ezt a 190 centis, apányi férfit,
ahogy cicázik, és már be is adtam a derekam.
Így lettem én a second lady. A first meg eszik, alszik, dorombol,
és a férjemet az ujja köré csavarja. (Most a kegyeiért sorban álló
kandúrokról nem is ejtek szót, az tényleg nagyon messzire vinne.)
Nonstop neki áll a dolce vita. Míg én meggebedek kisgyerekes
working momként 0-24-ben, és most meg is fagyok itt éjnek évadján.
Végre feltűnik a kis dög, a lábamhoz dörgölőzik, és én nem rúgom
fel. Pedig megfordul a fejemben. A férjem, mintha megérezné a
szeretett lény közelségét, újra kidugja a fejét az ajtón. Úgy ragyog fel
az arca a megkönnyebbüléstől és az örömtől, hogy azt filmre kellene
vennem. És lejátszanom neki. Tessék, ezt jelenti neked a macskád.
De azért meghatódom, milyen szép nagy benga férfiember, és hogy
tud örülni egy kurva macskának.

Néhány nappal később.

Este tíz, gyerekek alszanak, első felnőtt mondatok.

– Szerintem depressziós – kezdi szomorúan a férjem.
Én meg, kérlek alássan, hullafáradt vagyok, és síkideg a munkám
miatt, aminek soha többé nem érek már a végére két kisgyerek
mellett. A konyhában hegyekben áll a mosogatnivaló, mert nem volt
időm bepakolni a gépbe sem. De holnap jön Teri mama, a felmentő
sereg! Úgy várom, mint a megváltót, talán kicsit alhatok is, míg ő
tartja a frontot.
Ma éjszaka sem fogok egyvégtében többet aludni Két-három
óránál, mert a Kicsinek folyik az orra, és folyton felébred. Ki a
lótúrót érdekel a macska, engem vigyél fel a padlásra! – mondanám
szívem szerint, de befogom.
Mert ezt én választottam. Én akartam kétgyerekes anya és feleség
lenni. Mondjuk, a kezdet kezdetén engedtem a rábeszélésnek, de
milyen jól tettem. Úgyhogy csak higgadtan.
Legalább három értelmes mondatot legyünk képesek váltani,
mielőtt összeveszünk, ha már házastársak vagyunk, ha már alszanak
a gyerekek, és végre heverhetünk a kanapén, mint két mirelit cethal.
Megszokhatatlan, hogy mióta gyerekünk van, pláne kettő,
egymással nincs időnk eszmét cseréni, dumálni, csak
projektmegbeszéléseket tartunk, vagy félszavakkal egyeztetve
hajtjuk végre a végeláthatatlan feladatokat, mint egy szülői elit
kommandó.
– Miből gondolod, hogy depressziós? – kérdem hát figyelmesen.
 – Ma alig evett szegény, és csak ténfereg, látszik, hogy nem találja
a helyét.
Ó! Hova szarjak? Én mit is ettem ma? A tegnapról maradt
spenótmaradékot? Vagy az tegnapelőtt volt? Úristen, de éhes
vagyok. Mindig éhes vagyok, amióta gyerekeim vannak. De legalább
ők nem éhesek. Remélem. Nem a kisebbik nyöszörgését hallom?
Felébredt? Nem, ez csak az a szemét szél, ami képes felverni a
kisgyerekeket.
– Elképesztő, hogy a macskák milyen mértékben társas lények –
filozofál tovább Indián. Hányszor rajtakapom magam, hogy
fogalmam sincs, vajon miről beszél! De most követem. Muszáj.
Esküszöm, ilyen cizelláltan fogalmaz, éjjel fél 11-kor, az én
Egyetlenem. Egyem a szívét.
Miután így ellágyulok, felötlik bennem, jómagam is milyen társas
lány – lény – voltam még pár éve, első lányunk, Bori születése előtt.
És most is mennyire boldogan ülnék egy jó kis füstös lebujbán a
barátnőimmel, üvöltve vitatva meg a legfontosabb létkérdéseket.
– Tudod, mit? – ragyog fel férjem arcán a megoldás fénye. –
Kimegyek, és adok neki egy kis húslevest, attól biztosan jobb kedve
lesz.
És már cihelődik is. Meg is fogja mikrózni, ahogy ismerem. (Nem
a macskát, a levest.) Mit neki mínusz öt, mit neki öreg este. Egy hős.
Velem van a baj, hogy mégsem tudok szívből örülni, ugye? Nem
vagyok képes méltósággal viselni, hogy egy macska érzelmei
fontosabbak az enyéimnél. Az én vérrel-verejtékkel főzött
húslevesemből fog enni az egérszomorító. Rendben, ránk is főz a
férjem, micsoda költeményeket ráadásul, ó, a töltött káposztája, a
fasírtja, a paprikás krumplija, nyomban könnybe lábad a szemem a
jóllakottság emlékétől, na de akkor is! Én is főzök, most már a
macskájára is.
Értem miért nem aggódik? Én is eléggé kivagyok. És már érzem,
ahogy közelít, mennydörög, és magával sodor, mint a lezúduló
lavina, képtelen vagyok megállítani:
– Drágám, meg ne orrolj rám, de mikor törődtél utoljára ennyit az
én érzelmeimmel? Most, hogy így mondod, azt hiszem, én is depis
vagyok, és rohadtul hiányoznak a barátaim, ne, ne vágj közbe!
Tudom jól, hogy a tieid is hiányoznak neked, és te sem mész el
itthonról gyakrabban, jó, jó, majd összeszámoljuk és felírjuk a
kéménybe fehér krétával, hogy ki, hova, hányszor, vagy veszünk
blokkolóórát, ne vágj már közbe, kérlek alássan, jusson már eszedbe,
hogy én évek óta három műszakban nyomom! Minden egyes éjszaka
minimum kétszer, de inkább háromszor kelek a kisbabánkhoz, de
nemcsak felkelek, hanem meg is szoptatom, hogy csend legyen,
szeretet és béke, és tudjatok aludni! Egyszer nem ébredtetek még
gyereksírásra! Pedig nemegyszer van, hogy én már sírok, annyira
szeretnék aludni! Úgyhogy ne gyere nekem itt a kis házi kedvenced
depijével, mert szétcsesz az ideg. És képzeld, én is rohadtul éhes
vagyok! Úgyhogy ha már felállsz miatta a kanapéról, megtennéd,
kérlek alássan, hogy hozol nekem is egy kis csokis kekszet?
Erre ő mélyen megbántva rám néz.
– Mi bajod van már megint? Csak nem vagy féltékeny arra a
szerencsétlen kis jószágra?
De még mennyire, hogy az vagyok!
Következő életemben, ha kérhetem, én a férjem macskája
szeretnék lenni.
 Köszönöm Nektek,

hogy akkor is hittetek bennem, amikor én magam alig.

Nagylányom, Kislányom, Férjem.

Hogy mellettem vagytok:

Barna Erika
Békéssy Olgi
Börcsök Klára
Czeczon Ildikó
Dr. Csermely Gyula
Farkas Gábor
Gál Judit
Dr. H. Nagy Katalin
Heiner Erika
Ignácz Andrea Ilosvay Ágnes
Juhász Balázs
Kecskeméti Zsuzsa
Dr. Kelemen Edit
Dr. Kenessey Andrea
Kiss Bea
Köves Anna
Kovács Niko
 Liptai Judit
Mátrai Szilvia
Miklós Mónika
Molnárné Gardi Katalin
Müllner Dóra
Nagy Eszter Anna
Nagy Tímea
Pál Ildikó
Pápai Ildikó
Péterfy-Novák Éva
Péterfy-Novák Gergely
Petneházi Ildikó
Révai Katalin
Somogyi Eszter
Soós Andrea
Sóvári Mónika
Sütő Katalin
Szeiffert Gabriella
 Hasznos linkek:

Ablak a Világra szülészeti adatbázis – https://ablakavi-

lagra.com
Babagenetika Egyesület – https://babagenetika.hu
Beli Buba Babahordozó Iskola – www.belibuba.hu
Békés Dúlakör – https://bekesdulakor.hu
Császárvonal – https://csaszarvonal.hu
Magyar Dúlakör Egyesület – http://www.dulakereso.hu/
EMMA Egyesület – https://emmaegyesulet.hu/emma-vonal/
Gyerünk, anyukám online torna – www.gyerunkanyukam.hu
Győrfy Judit, mentálhigiénés, pszichodramatista, anya, nőjogi
aktivista oldala – https://gyorfyjudit.hu
Hoztam e Világra, részvételen alapuló művészeti projekt –
https://www.youtube.eom/@HOZTAMEVILAGRA
IBCL Laktációs szaktanácsadók honlapja – https://ibclc.hu
Integrált Jogvédelmi Szolgálat –
https://www.ijsz.hu/kepviselokl.html
Budai Családközpontú Lelki Egészség Centrum –
https://www.janoskorhaz.hu/fekvobeteg-ellatas/pszichiatriai-es-
pszichiatriai-rehabilitacios-osztaly/
Szülésfelkészítő oktatóképzés Maróy Dittával –
www.keszuljaszulesre.hu
Koraszülöttekért Országos Alapítvány – https://koraszulott.com
Központi tájékoztató a szülésről – https://klinikaikozpont.
unideb.hu/sites/default/files/2021-12/Betegtajekoztato.pdf
 La Leche Liga Magyarország – www.lll.hu
Mamakör Alapítvány – https://www.mamakor.hu
Magyar bábák bemutatkozása – https://mamami.hu/szuletes-es-
szules/otthonszules/babak- bemutatkozas/
Másállapotot a Szülészetben visszajelzéssel kapcsolatos segítség –
https://masallapotot.hu/jelezz-vissza/
Másállapotot a Szülészetben Facebook – https://m.facebook.
com/masallapotot
Melletted a Helyem Egyesület –
https://www.mellettedahelyem.hu
Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi
Társaság – https://mpppot.hu/szakemberajanlo/perinatalis-
szaktanacsadok
Magyarországi Dúlák Egyesülete (MODULÉ) – http://www.
module.hu
Perinatus Alapítvány – www.perinatus.hu
Szoptatásért Magyar Egyesület – https://szoptatasert.hu
Társaság a Szabadságjogokért – www.tasz.hu
Természetes vetélés – https://termeszetesveteles.webnode.hu
 Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Epilógus
Pótepilógus
Köszönöm Nektek,
Hasznos linkek: