Asszonyok álmában síró babák

Singer Magdolna
HVG (2016 okt)

Címke: anyaság, gyász, halál, keresztény

anyaságttt gyászttt halálttt keresztényttt
A kötet magzatukat, újszülött babájukat elveszített szülőkkel
készített interjúkat tartalmaz. E beszélgetések főszereplői elsősorban
azoknak ajándékozzák történetüket, akik hasonló veszteséget éltek át,
de még vigasztalan szomorúságban élnek. Úgy gondolják, hogy nagy
segítség lehet a sorstársak számára olyanokkal találkozni, akik már
eljutottak oda, hogy képesek megmutatni, a szenvedésből igenis van
kivezető út. De nem csupán a sorstársaknak nyújthatnak sokat a
történetek. Az emberi sorscsapásokon való győzedelmeskedés
mindenki számára erőt, vigaszt, lelki útravalót nyújthat, olyanoknak
is, akik csupán a hétköznapi élet áramában küzdenek életük
megpróbáltatásaival.
 Singer Magdolna
ASSZONYOK ÁLMÁBAN
SÍRÓ BABÁK
Történetek a gyászról
 ELŐSZÓ
Gyásztanácsadóként azt a feladatot kaptam, hogy indítsak és
vezessek a korai veszteségekkel foglalkozó rovatot egy
várandósoknak szóló internetes portálon. E Sirató névre keresztelt
rovatban készítettem egy-két interjút magzatukat, újszülött babájukat
elveszített anyákkal. A megértő fogadtatás, a nem várt érdeklődés
hatására folytattam a beszélgetéseket. Megtudtam, hogy sok szülő
szeretett volna hasonló írásokat olvasni akkor, amikor a tragédia érte
őket, de hiába keresgéltek a könyvesboltokban. Biztattak, folytassam
a munkát, és könyv formájában is jelentessük meg az interjúkat.
Ennek az elvárásnak örömmel tettem eleget, mivel a többnyire
anyákkal folytatott beszélgetések a szomorú téma ellenére is
gazdagító élményt jelentettek számomra.
Felismertem, hogy minden ilyen találkozás gyógyító beszélgetés,
amely segíti a veszteséget átélt személyt gyászának feldolgozásában.
A tragédiáját megszenvedő szülő lehetőséget kapott – nemegyszer
először –, hogy órák hosszat meséljen a vele történtekről
olyasvalakinek, aki odaadó figyelemmel és empátiával hallgatja. Egy-
egy alkalom négy-öt órán keresztül is eltartott, néha még ennél is
tovább: akár az egész napot annak szenteltük, hogy kibeszélődjön
minden, ami fontos az átélő számára, és felbukkanjon az is, ami
mélyen benne rekedt. A gyermekét elveszített szülő újra átélte,
újrafogalmazta az élményeit: átadhatóvá, megérthetővé igyekezett
tenni a vele történteket számomra, vagyis olyasvalaki számára, aki
semmit sem tudott az életéről. Mondanivalója rendszerezése közben
újabb felismerésekhez jutott, és az eseményeket sokszor más
megvilágításban kezdte látni.
Ez a találkozás katartikus élmény volt mind a mesélő, mind a
hallgató számára. Az emberi mélységek átélése, egy asszony, egy férfi
sorsának megismerése olyan ajándékhoz juttatott, ami ma is örömmel
és hálával tölt el.
A gyógyító beszélgetés után gyógyító olvasás következett. Az
elkészült interjú elolvasása ugyanis ismét rendkívüli tapasztalatot
jelentett a beszélgetőpartnereim számára. A történet eltávolodott
tőlük, kívülre helyeződött, ezért úgy tudtak rápillantani, mint egy
ismerős személy ismerős történetére, akinek sorsa mintha távoli
ködön átszűrődve hasonlatosságot mutatna a saját életükkel. Így
tekintve az életükre, meglátták az emberi sorsok szenvedésben is
felcsillanó szépségét, fájdalmas gyönyörűségét. Saját életük – anélkül,
hogy ámításról, önbecsapásról lenne szó – a szépség birodalmába
került.
A közel harminc személy mindegyike nagyon közel került
hozzám, szeretetszál fűz valamennyiükhöz. Pedig alig ismerem őket
– ha csak az együtt töltött rövid időt tekintjük. Az alkalmak
intenzitását véve azonban úgy érzem, mintha a barátságnál is
mélyebb kötelék fűzne hozzájuk.
Az átélések különbözőek, mégis mindegyik írás közös üzenete,
hogy ez az oly nehezen feldolgozható csapás túlélhető, és a fájdalom
elviselhetővé szelídülhet. Ebben mindenki reménykedik, noha abban
a pillanatban alig hihető, amikor a szülők a leginkább vergődnek. Az
pedig elképzelhetetlennek tűnhet, hogy ezek a szenvedések messzire
nyúló érési folyamatot indítanak el. Amint sorra készültek az
interjúk, magam is újra meg újra rácsodálkoztam, milyen sokan
jutnak arra a felismerésre, hogy miközben az élet tragikusan
megfosztotta őket valamitől, egyúttal olyan ajándékot nyújtott, amely
pozitív változást idézett elő a személyiségükben, kihatott
gondolkodásukra, önismeretükre, kapcsolataikra, egész további
életükre.
„Ennek így kellett lennie”, „Így jó minden, ahogyan történt” –
mondták sokan, köztük egy olyan asszony is, aki a legmélyebb
kétségbeesést élte át, amikor kisbabái életük első hetében sorra
meghaltak. Az ő és sorstársai történeteit olvasva elgondolkodunk,
talán nem lehetetlen megértenünk és elfogadnunk a próféta
szavainak igazságát: „És ha szívetek képes volna életetek
mindennapi rejtelmeit csodálni, fájdalmatokat nem kevésbé látnátok
gyönyörűségesnek, mint örömeteket.”1
Kinek íródott ez a könyv? A kötet interjúalanyai elsősorban
azoknak ajándékozzák történetüket, akik hasonló veszteséget éltek át,
de még vigasztalan szomorúságban élnek. Úgy gondolják – velem
együtt –, hogy nagy segítséget jelenthet olyanokkal találkozni, akik
már felismerték: nem az élet különleges vesztesei, és már eljutottak
oda, hogy képesek megmutatni, igenis van kivezető út a
szenvedésből.
De nem csupán a sorstársaknak adhatnak sokat a történetek. A
győzedelmeskedés az emberi sorscsapásokon azoknak is erőt,
vigaszt, lelki útravalót nyújthat, akiknek csupán kisebb-nagyobb
hétköznapi megpróbáltatásokkal kell szembenézniük. Mivel a kötet
első kiadása már nem kapható, szükségesnek tartottam egy bővített,
második kiadás megjelentetését.
Hálásan köszönöm a beszélgetéseket, és a megszületett
barátságokat.
 A VÁRANDÓSSÁG ÉS SZÜLÉS KÖZBENI
VESZTESÉG
„Hogy lehet ezt túlélni? – kérdeztem a szülésznőt, amikor
megkaptam az első nyugtatót, és vért is vettek. Nagyon szomorúan
rám nézett, és azt mondta, fogalma sincs. Ez emberi volt, őszinte.” A
harminckét éves nőnek első gyermekét, harminckilenc hetes halott
kisbabáját kellett megszülnie. A diagnózis közlésétől kezdve az
elbocsátásig melegséggel, törődéssel vette körül az egészségügyi
személyzet. Elérzékenyülve, fátyolos szemmel mesélt erről.
Örömmel hallgattam pozitív tapasztalatait, mert jól tudom, hogy a
prenatális veszteség (vetélés) és a perinatális halál (szülés körüli
újszülötthalál) esetében mind a kórházi dolgozók, mind a család, a
barátok, a munkatársak számára komoly nehézséget jelent a
segítségnyújtás.
A kórházból kikerülve a szülők szintén kommunikációs gátakba
ütköznek. Környezetük általában nem fogadja el a gyászukat, nagyon
hamar továbblépésre biztatják őket, azzal a bátorításnak szánt
mondattal kísérve, hogy még lehet annyi egészséges gyerekük,
ahányat csak akarnak. A vetélés, az újszülötthalál gyászát nem
képesek megélni, múló szomorúságnak gondolják, hiszen könnyen
orvosolható egy másik gyermekkel. Hiányzik a megértés, az
elfogadás, és a gyászfolyamat sürgetése oda vezet, hogy a szülők
maguk is szégyellni kezdik, hogy nem képesek továbblépni az
elvárásoknak megfelelően. Pedig a gyászolókkal folytatott munkám
során újra és újra megtapasztalom, hogy a legnagyobb gyógyító erő
környezetünk szeretetteljes felénk fordulása, megtartása. Sajnálatos
módon a korai veszteségek esetében éppen ez a leghatékonyabb
segítő tényező hiányzik, illetve csak korlátozottan jelenik meg.
Hogyan hatnak a kórházi tapasztalatok a
gyászfolyamatra?
Támasznyújtás Ha a vetélés otthon történik, az anya nagy fokú
szorongást, stresszt él át. A várandósság megszakadása, ha otthon
indul is el, sokszor kórházban fejeződik be. Az anya valamilyen
aggasztó változást tapasztal – vérzést, a kisbaba mozgásának hiányát
–, és megnyugtatásért megy a kórházba, ám már belépve ismeretlen
szorongás fogja el. A kórházban megnövekszik a szuggesztibilitás,
ebben az érzékeny lelkiállapotban minden szó, gesztus, érintés
felerősödik, és ez még fokozottabban jelentkezik, ha veszélyben van
az életünk vagy a gyermekünk élete. Az anyák beszámolóiban éppen
ezért nagy hangsúlyt kapnak a kórházi tartózkodás eseményei.
Negatív és pozitív élményeikről egyaránt átütő szenvedéllyel
beszélnek. A szülészeten minden az életről szól, nincs belekalkulálva
a halál, és ha mégis megtörténik, a dolgozók tehetetlenséget,
frusztrációt éreznek. Maguk is segítségre szorulnak, hiszen
kudarcként élik meg a történteket, és őket is éppúgy sújtja a bűntudat
– még ha mindent elkövettek is a baba megmentéséért –, mint az
anyákat. Minthogy nincsenek felkészülve a sikertelen terhességek
gondozására, nem mindig képesek megfelelő támogatást nyújtani. A
bajba került anyák ettől izolálva érzik magukat, nő a bűntudatuk, a
szégyenérzetük, ez pedig akadályozza a megfelelő gyászfolyamat
elindulását.
Ezzel szemben azok az anyák, akik azt tapasztalták meg, hogy
szeretettel, együttérzéssel fordulnak feléjük, és nincsenek magukra
hagyva, azok nem csupán hálát éreznek a segítőik iránt, de úgy vélik,
nekik köszönhetik, hogy egyáltalán túlélték a történteket, hogy
„megmenekültek”.
Így érezte az a harmincöt éves asszony is, aki elvesztette második
gyermekét. „Amikor megszületett halott kisfiunk, és már a
kórteremben voltam, odajött egy kórházi dolgozó, azóta sem tudom,
pszichológus volt-e, vagy csak egy együttérző ember, de az biztos,
hogy nem sajnálta rám az időt, mindennap odaült az ágyam mellé.
Szegény, pedig sok jót nem kapott tőlem, rá sem néztem, nem
reagáltam semmire, csak bámultam a semmibe. De ő kitartóan jött,
simogatott, szólt hozzám. Sok mondatát szó szerint tudom idézni,
szerintem az ő jelenléte és az azóta is forgatott mondatai mentettek
meg.”
Traumatizáló események sora A szülés körüli halál nem
mondható békés halálnak. Kétségek és remények váltakozása, fizikai
és lelki gyötrelmek előzik meg. Váratlansága miatt nincs mód
felkészülni rá. Ha még él a gyermek a visszafordíthatatlanul
meginduló vetélés idején, jelentősen megnövekedhet a vajúdás ideje
az anya tudattalan ragaszkodása miatt. Nem akarja a biztos halálba
taszítani a gyermekét, ezért akaratlanul is fékezi a folyamatot.
„Kétnapos kimerítő vajúdás után arra kértem a férjem, hozzon
mécsest, és segítsen elbúcsúzni a kisbabánktól. A közös elengedő
rítus után röviddel már jelentkeztek is az erős görcsök, majd pár órán
belül végre meg tudtam szülni a babánkat” – mondta el egy
huszonhét éves nő első gyermeke megszületéséről.
Ha a vizsgálat során kiderül, hogy a babának nincs szívhangja, az
anyát sokkolja a megrendítő közlés. Szüléskor bekövetkező halál
esetében még traumatizálóbb a halálhír. Ilyenkor az anya regresszív,
a szüléshez kötődő, érzékeny lelkiállapota is nehézséget okoz, mivel
nem képes felfogni a halál realitását.
A diagnózis közlése miatti sokkhatásnak, a nehéz és értelmét
vesztett hosszú vajúdásnak, a saját testben lévő halottól való
félelemnek és viszolygásnak és a halott baba megszülésének
feldolgozása a gyász mellett az anya számára külön súlyos feladatot
jelent.
Találkozás, búcsúzás A gyászban jelentős szerepet játszik,
létrejött-e a gyermekkel a találkozás, a búcsúzás. Perinatális halál
esetén a szülők nem rendelkeznek konkrét emlékekkel, csupán a
születendő gyermekükre vonatkozó bizonytalan, szétfolyó álmokkal,
fantáziákkal. Megfoghatatlan fantáziaképeket elgyászolni, elengedni
különösen nehéz, ezért van jelentősége a halott gyermekkel való
találkozásnak. E találkozás során mikroszinten lezajlik egy egész élet.
Megrendítő módon egyszerre lesz a vágyálomból valóság, létrejön a
várva várt találkozás, az ismerkedés, a szeretet megélése, és egyúttal
a halál fájdalmas megtapasztalása, a búcsú, az elszakadás is.
A hazai gyakorlat szerint a fejletlen, vagy már megviselt
állapotban lévő, esetleg súlyos fejlődési rendellenességgel született
halott magzatokat azonnal eltávolítják az anya látóteréből, mert nem
ajánlott a megtekintésük. Sajnos előfordul, hogy szépen fejlett, akár
csak szülés közben meghalt babákkal is ezt teszik. Más szülészeteken
– és szerencsére ez egyre gyakoribb – lehetőséget teremtenek a
babával való ismerkedésre és a búcsúra. Leghelyesebb, ha – akár
fejletlen vagy sérült magzatról, akár szépen fejlett újszülöttről van szó
– a szülők döntése érvényesül.
Egy külföldi példában azonban azt is láthatjuk, hogy a szülés
körüli módosult tudatállapotban, az érzéstelenítő hatása alatt
mondottakat nem tekintik végleges akaratnyilvánításnak. Egy fiatal,
húszéves édesanya osztotta meg velem: „Londonban szültem. Sajnos
a kisfiam meghalt születés közben. Megkérdezték, szeretném-e látni,
jaj, dehogyis akartam, rettegtem a halott babám látványától. El is
vitték, de másnap megjelent a kórterem ajtajában a csecsemősnővér,
karján a szépen felöltöztetett babámmal. Nem lépett be, az ajtón
kívülről kérdezte meg, nem szeretném-e mégis látni a babámat. Azt is
elmondta mosolyogva, hogy milyen szép, olyan, mintha csak aludna.
Felültem az ágyon, és lassan elindultam az ajtó felé. Féltem nagyon,
de odahúzott a szívem. A nővérke is elindult felém nagyon lassan. A
szoba közepén találkoztunk. Még ekkor sem adta oda a
gyermekemet, hanem megvárta, míg én nyúlok érte.
Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy az első döntésemmel
ellentétben mégis lehetőséget kaptam elbúcsúzni a kisbabámtól.
Sokszor gondolok arra, enélkül egyáltalán hogy bírnám ki ezt az
egészet?”
Egy filmre vett búcsúzást egy édesanya hetekig napjában többször
is újranézett. Később ritkultak ezek az alkalmak, majd teljesen
felhagyott vele. Azt állítja, nagy segítségére volt a film, elsősorban
abban, hogy egyáltalán felfogja, mi történt vele, majd a történtek
elfogadásában.
Sajnos sok szülő utólag fájlalja az örökre elmulasztott lehetőséget,
mint az a harminckét éves, azóta három gyermeket nevelő édesanya,
aki az első, elhunyt gyermekével való találkozást hiányolja. „Tudom,
hiábavaló már ezen keseregnem, de állandóan visszaforgatom az
időt, és elképzelem, ahogy a szülésznő a mellemre teszi a babámat.
Soha nem láttam őt. Most meg kell elégednem egy ultrahangképpel,
meg azzal, ahogyan a fantáziámban él. Szörnyen dühös vagyok,
amiért megtagadták tőlem, hogy elbúcsúzhassak tőle.”
A koraszülöttosztályok többségében már magától értetődő a búcsú
lehetőségének megteremtése. Sőt, az ott dolgozók igyekeznek még
időben értesíteni a szülőket, hogy a kisbaba ne inkubátorban,
elszigetelten haljon meg, hanem az édesanya vagy az édesapa
karjaiban. Megrendítő élmény, ugyanakkor a szülők úgy érzik, a
végső együttlétben valamiféle felemelő szépség is megjelenik, és ez a
későbbiekben is melegséggel tölti el őket.
Elhelyezés a vajúdás alatt és a szülés után Az anyákat
fájdalmasan érinti, ha olyan kismamák mellett kell vajúdniuk, vagy
megszülni halott babájukat, akiknél a szülés zavartalan, és várhatóan
boldogan vonhatják mellükre gyermeküket. Azt végképp nehezen
viselik, ha művi abortuszosok között helyezik el őket. Ezek a
tapasztalatok is rányomják a bélyeget a kórházból való távozás után
kezdődő gyászidőszakra. Ugyanakkor, ami az egyik anyának negatív
színben tűnik fel, más anyának gyógyírt nyújthat. „A kisbabák sírása
halvány reménysugárt adott, hiszen születnek kisbabák, hiszen hát
nem mindegyik hal meg!”– mondta egy huszonnyolc éves édesanya,
aki első gyermekét vesztette el.
Hazabocsátás, információnyújtás A szülők leginkább arra
kíváncsiak, mi okozta a gyermekük halálát. Vetéléseknél sajnos ez
legtöbbször kideríthetetlen, de sokszor még a fejlettebb babák
esetében sem tudható, vagy csak egy későbbi vizsgálat tisztázhatja. E
tekintetben tehát az orvos legtöbbször nem tud megnyugtatást adni,
azonban sok múlik emberséges, együttérző hozzáállásán. Egy
harmincéves nő zseniális orvosa pontosan tisztában volt ezzel,
ahogyan azzal is, hogy a kismamáknál szinte elkerülhetetlen a
bűntudat. Elbocsátáskor arra kérte az édesanyát, hogy emelje fel a
fejét, nézzen a szemébe. Amikor a tekintetük találkozott, lassan
szótagolva azt mondta: „Nem ma-ga a hi-bás!” A már említett
szuggesztibilitás miatt a nőre hipnotikusan hatott ez a mondat, és
valóban elkerülte a bűntudat. Nagyon hálás ezért az orvosának, mert
ezt megelőzően minduntalan azon rágódott, vajon mit rontott el,
hogy szépen fejlődő kisbabája alig pár héttel a születése előtt hunyt
el.
Milyen tényezők befolyásolják még a gyászt?
A gyászoló személyisége A gyász lefolyását tekintve meghatározó
a gyászoló személyisége. Milyen korábbi veszteségélményei voltak,
és hogyan sikerült megküzdenie velük? Milyen az aktuális testi és
lelki egészségi állapota? Milyen a világlátása, optimista-e vagy
pesszimista? Mennyire nyitott, kér-e, el tud-e fogadni segítséget? Mi
a hitrendszere, rendelkezik-e spirituális intelligenciával? Életem
legnehezebb segítő beszélgetése során egy olyan anyának kellett
(volna) segítenem, aki nem csupán tragikus vesztesége miatt látta
ellenségesnek a világot, és bizalomra érdemteleneknek az embereket,
hanem ez volt az alapvető beállítódása. Nem hitt az égvilágon
semmiben, legkevésbé önmagában. Az ilyen személynek nagyon
nehéz kapaszkodókat találnia egy súlyosan megterhelő
élethelyzetben. Az emberek többsége azonban nem szélsőségesen
negatív világlátású, még ha átmenetileg sötétnek is lát mindent.
Egészséges életösztönnel keresi a kiutat, nem szeretne
megkeseredetten önmaga és a családja terhére lenni.
A veszteség körülményei A pár hetes magzatok elvesztését a
szülők könnyebben viselik, különösen, ha először történik. Ám ahogy
telnek a hónapok, és nő a méhen belül fejlődő kisbaba, egyre inkább
kötődni kezdenek hozzá, a bekövetkező veszteség súlya pedig ezzel
arányosan növekszik. Ha még nincs gyermeke az anyának, kínzó
számára a bizonytalanság, vajon lesz-e egyáltalán valaha? Nehéz a
reményt, a hitet éltetni magában, még akkor is, ha orvosi
szempontból megerősítést kap. A hosszú várakozás után vagy
lombikprogram révén megfogant gyermek halálát is súlyos
veszteségként élik meg a szülők. De hogy ez se legyen ilyen
egyértelmű: találkoztam olyan szülőkkel, akik lombikprogram
segítségével fogant, koraszülöttként világra jött, pár napot élt
gyermekük halála után, bár mélyen gyászoltak, boldogok voltak,
hogy elveszített gyermekük szülővé tette őket.
Előfordul, hogy az anya nem várja annyira a gyermeket, ekkor
könnyebb eljutni az elfogadásig, ám a bűntudat nehezítheti a
feldolgozást. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, amikor várták
ugyan a gyermeket, mégsem sikerült szoros kapcsolatot kialakítani
vele. Ez megeshet többféle oknál fogva, például a jövő, a megélhetés
miatti aggódás vagy párkapcsolati nehézségek miatt.
Mi jellemzi a gyászfolyamatot?
Valójában a kórházból való távozás után kezdődik el a szülők
gyásza, amelyben többféle veszteség testesül meg.
 Kudarc, szégyen A szülők súlyos kudarcként élik meg a velük
történteket, alkalmatlanságérzetük szégyennel tölti el őket. Egy
harminchárom éves nő így érzett: „Milyen feleség vagyok, milyen nő,
milyen anya? Mindenkinek sikerül egészséges gyereket szülnie,
nekem miért nem? A nővérem és a sógornőm már a második,
harmadik gyereket szüli, csak én vagyok ilyen selejtes áru.
Feleségként is felsültem, de még az anyósom előtt is csak
szégyenkezem.” Az apák is átélhetnek hasonlót, mint ahogy ez a
harmincöt éves közgazdász édesapa is: „Nem is értem igazán: ilyen
fiatalon is elismert vagyok a szakmámban, már tanítom is a
fiatalabbakat, most mégis olyan fura érzésem van, mintha éretlen kis
kölyökké fokozódtam volna le. Főleg akkor érzem ezt, ha a
szüleimnél vagyunk, ezért aztán most kevesebbet látogatjuk őket.”
Feleségük szomorúsága láttán az apák frusztrálódnak,
szembesülnek saját tehetetlenségükkel, férfiúi szerepük
csorbulásával. „Nem tudom, miért érzem azt, hogy kudarcot
vallottam, mint férfi, nem védtem meg a feleségemet, sőt, egyenesen
cserben hagytam. Hát miért, isten vagyok én, hogy ilyesmit meg
tudjak akadályozni?” – fogalmazott egy huszonnyolc éves édesapa.
Az érzelmek kavalkádja Az anyák az első napokban, hetekben
elsöprő érzelmeik mellett félelmekről is beszámolnak. Arra kérik
mozgósítható családtagjaikat, maradjanak velük. Ezen hamar
túljutnak, marad a depresszív hangulat, a kétségbeesés, szorongás,
reménytelenség érzése. Gyakori a kínzó harag, mely irányulhat kifelé:
hibáztathatja az orvosokat, haragudhat a környezet félresikerült
vigasztalásai, a barátok elkerülő magatartása miatt, de irányulhat a
sorsra és istenre is. Az anyák önmaguk felé irányuló haragja mélyén
bűntudat rejlik. Még a várandósságára a leggondosabban odafigyelő
anya is magában keresi a hibát: hol az a pont, ahol elvétette, mit tett
vagy mulasztott, aminek ilyen következményei lettek? Az anyák más
része belátja, hogy senki sem hibázott, de harag helyett
igazságtalanságérzés gyötri őket: miért pont őket sújtja e csapás?
Kétségbeesésük arra ösztönzi őket, hogy a miértekre keressék a
válaszokat. Néha logikai úton kiválóan levezetik a veszteség okát –
éretlen párkapcsolat, ambivalencia a gyermekáldással szemben,
tanítás, karmikus feladat mind a baba, mind a szülők számára –, ám a
logika és a ráció mit sem segít, érzelmeikben képtelenek a logika útját
követni.
Tipikusan megjelenő tünet a kismamák és a kisbabák felé érzett
gyűlölet is. Ezt szintén szégyen kíséri, csalódnak önmagukban,
hiszen milyen ember az, aki ártatlan kismamákat, kisbabákat utál?
Ahogy egy huszonhat éves nő beszámolt róla: „Nem ismerek
magamra, el sem hiszem, hogy én vagyok az, aki még a barátnőjével
sem képes találkozni, mert babát vár. Nem tudok örülni neki, és ez
még a jobbik eset, az idegen kismamákat még utálom is. Ha meglátok
egyet az utcán, elfordulok.”
A kapcsolatok zavara Nem csupán a kismamák iránti
intoleranciában mutatkozhat meg a kapcsolatok zavara.
Legjellemzőbb az anya saját anyjával való konfliktusa. Ennek mélyén
az önelégtelenség érzése lappang, amiért alul maradt az anyjával
szemben, aki képes volt gyermeket hozni a világra. Mint az egyik
huszonkilenc éves nő elmondta: „Rendesen belezavart ez a történet a
kapcsolataimba. Egy része érthető számomra, mert az a barát, aki
gyáván eltűnik, nem barát többé, de van, amit meg se tudok
magyarázni. Miért vagyok dühös például az anyámra, aki szegény
mindent megtesz, hogy megvigasztaljon? Van egy fura ötletem, de
nem tudom, igaz lehet-e, félve mondom: neheztelek rá, amiért neki
nem volt gond a gyerekszülés.”
A gyász egyéni folyamat, így a tipikusan megjelenő tünetek
ellentéteivel is találkozhatunk: „Anyu a legfőbb támogatóm, ha
valaki, hát ő megérti, min megyek keresztül. És milyen érdekes, ez az
egyszerű asszony nem mond hülyeségeket, mint sokan mások.”
A gyászoló anyák nehezen fogadják a környezet reagálását, de
maguk sem tudják, hogyan forduljanak az emberek felé, akik
tanácstalanságukban természetesen sok hibát elkövetnek.
Ugyanakkor, ahogy egy harminckilenc éves, negyedik gyermekét
elvesztő édesanya fogalmazott, valójában semmi nem jó számára.
„Ha érdeklődik, hogy hol a baba, az a baj, ha nem kérdez rá a lapos
hasamra, az a baj. Ha nem kapok támogatást, megbántódom, ha
pedig együttérzéssel fordulnak felém, tiltakozom, ne sajnáljanak
engem. Mit várok akkor, hogy lehet így segíteni nekem?”

Á
 A jövőkép, a sérthetetlenség érzésének elvesztése Általában
bizalommal tekintünk a jövőbe, nem tervezzük be a rossz dolgokat.
Hiedelmeink szerint a világ jóindulatú és biztonságos, saját
történeteink főként pozitív kimenetelűek. Azt is feltételezzük, hogy
kontrollálni tudjuk életünk eseményeit. „Nyilván tudja az ember,
hogy történnek tragédiák a világban, de úgy voltam ezzel, hogy csak
másokhoz törnek be, lopják el az autójukat, éri baleset őket, más
családban betegszik meg valaki rákban, másnak születik beteg
gyereke.” – mondta egy gyászoló édesanya.
Mi történik, ha ezek a mindennapi életünket segítő hiedelmek
semmivé foszlanak? Amikor értelmét veszti mindaz, amiben eddig
hittünk? A szülők számára új világuk felépítése komoly lelki munkát
igényel, amelyben mindent át kell értékelniük. Amíg nem találják
meg újra a biztonságukat, indokolatlan aggódás jelenhet meg saját és
családtagjaik egészsége miatt, meglévő gyermekeik felé pedig
túlféltés, túlgondoskodás.
Az anyák várandósságuk hónapjai alatt maguk elé vetítik a
gyermekük születését követő időszakot. Ha dolgoznak, akkor abban
a hitben élnek, hogy évekre félreteszik a hivatásukat, és az anyaság
feladatainak, esetleg otthon végezhető, kiegészítő feladatoknak adják
át magukat. Kisbabájuk váratlan elvesztése miatt a munka folytatása,
a korábbi ritmushoz, lendülethez való visszatalálás még szeretett
hivatás mellett is nagy kihívás.
Fantomvárandósság Ezzel a különleges jelenséggel még nem
találkoztam sem a külföldi, sem a hazai szakirodalomban, az
elnevezést is magam találtam ki. Pedig sokan mesélték nekem, hogy
várandósságuk a halott gyermekük megszületése után is folytatódott
egy különös lelki szinten, és fizikai tünetekben is leképeződött. Mi
több, a szülés napját is átélték, körülbelül azon a napon, amikor a
babájuknak meg kellett volna születnie. „A huszonnegyedik héten
bekövetkezett szülés utáni tizenkét hetet kettős tudatállapotban
töltöttem: egyszerre voltam szerencsétlenül járt anya, akinek meghalt
a babája, és a szülésre készülő várandós kismama. Ez a készülődés
persze alig volt tetten érhető, csak mint halovány sejtés a tudatom
mélyén, mégis nagyon erősnek éreztem, csak elnyomta a ráció, a
tudati agyfélteke dominanciája. Elég jó önreflexióval rendelkezem,
figyelni kezdtem, és rá kellett döbbennem: valamilyen program
szerint én még mindig várandós anya vagyok, és valamiféle
ösztönszintű igyekezettel a szülés felé haladok. Amúgy meg a teljes
elbizonytalanodás állapotában voltam, nagyjából, mintha álmodnám
az életemet. Eljött a nap, amelyre kiírtak, és szomorúan gondoltam
arra, hogy ma kellene megszületnie a babámnak, de a különös kettős
érzékelésem megmaradt. Három nappal ezután hasi görcsökre
ébredtem, de ezek hamar megszűntek, így el is felejtettem. Az ezt
követő napokon folyamatosan sírtam, feltörtek az érzéseim a három
hónappal korábban elveszített babám miatt. Csak sírtam és sírtam, a
párom vigasztalt, hogy ne sírjak, de nekem jó volt, végre sírhattam.
Aztán töprengtem sokat, mert az egész annyira fura volt,
megszabadultam a kettős érzéstől is, meg ez a megmagyarázhatatlan
sírás… Végül rájöttem: az a nap, amikor érthetetlen hasi görcsök
kínoztak, az volt a kisbabám születésének a napja. Másnap pedig
elkezdődhetett a gyász. Ez az egész annyira különös, nem is tudtam
erről beszélni senkinek eddig…”
Férfi-, női gyász, a kapcsolat minősége A vetélést vagy
halvaszülést követő megterhelő élethelyzetben a párok
sérülékenyebbek, feszültebbek, sőt tudatosan vagy tudattalanul akár
egymást is hibáztathatják a történtekért. A nők nehezményezik, hogy
a párjukat nem viseli meg eléggé a veszteség, mi több, igyekeznek
előretekinteni. A férfiak pedig nem értik a nők érzelmi örvényeit,
nem értik, miért nem csökken a fájdalmuk, miért sírnak még
hetekkel, sőt hónapokkal a történtek után is. A babaelvesztést
feldolgozó Vendégbabák gyászcsoportomba nagy örömömre párok is
járnak, így módom van közelről rácsodálkozni a férfiak és a nők
eltérő lelki működésére.
A férfiak családi gyász esetén többnyire úgy érzik, meg kell
őrizniük a lelkierejüket, nem lehetnek gyengék, ezzel tudják a
legnagyobb segítséget nyújtani a családnak. Egy kisbaba
elvesztésekor is ez történik: a férfi erős akar maradni, aminek
következtében kevésbé mutatja ki az érzelmeit, sőt, néha maga elől is
elfedi. Tény, hogy többnyire a nő éli át mélyebben a veszteséget,
hiszen ő volt testi-lelki szimbiózisban az elveszített gyermekkel, de ez
nem jelenti azt, hogy az apákra nincs hatással a veszteség, még ha
sokszor nincsenek is tudatában ennek. Ahelyett, hogy hangot
adnának érzéseiknek, a munkába, otthoni feladataikba menekülnek,
ám az elfojtott érzelmek kerülő utakon – például düh formájában –
megjelenhetnek.
A Vendégbabák gyászcsoportban gyakran előfordul, hogy az apa
kijelenti, ő csak a feleségét kíséri. Csak a negyedik, ötödik
alkalommal döbben rá, hogy őt is veszteség érte, hiszen ez neki is
nagyon fáj. Egyes kutatások szerint pedig az apák csak akkor engedik
meg maguknak a gyászt, amikor a párjuk már jól van, azaz fél év, egy
év múlva.
Itt is meg kell említeni az ellenpéldákat: vannak olyan férfiak, akik
maguk is hasonló érzéseket élnek át, mint a partnerük, sőt szavakba
is tudják önteni. Mások pedig, bár elfojtják érzelmeiket, frusztráció
nélkül képesek támogatni a párjukat, és kitartóan viselik annak
huzamosabb ideje tartó szomorúságát. „Csodálom a férjem, hogy
képes már hónapok óta zokszó nélkül viselni a sírásaimat. Ilyenkor
csak megölel, és tart engem, amíg meg nem nyugszom” – mesélte egy
negyvenéves nő, aki már három vetélésen esett túl.
A családi veszteség kihatással lehet a pár szexuális életére is. A
szexualitás elutasítása elsősorban azokra a nőkre jellemző, akikben
félelem alakul ki a terhességgel kapcsolatban, akik a trauma miatt
elzárkóznak újabb gyermek vállalásától, vagy a társukkal szemben
éreznek tudatos vagy tudattalan neheztelést. „Harmincöt éves
vagyok, de már lehúztam a rolót. Két vetélés után egész egyszerűen
elszállt a libidóm. Nem hiányzik a szex, hagyjanak engem békén!”
Más anyának éppen egy következő baba jelenti a menekülőutat, és
nem hagy magának időt a veszteség feldolgozására. A várandósság
időszaka örömteli életszakasz, de ha az anya ebben az időszakban
gyászol is, akkor a kibékíthetetlen ellentmondás feszültséget okoz
benne, és ez kihathat a születendő gyermekre, sőt a szülésre is. Néha
sajnos az orvosok is rossz tanácsot adnak. Egy édesanya, aki
tisztában volt azzal, hogy időre van szüksége, így vallott erről: „A
klinikán mindenki nagyon empatikus és segítőkész volt, a
szülészorvos és a genetikus mégis határozottan a felé terelt, hogy
három hónap múlva azonnal lássunk hozzá az újabb babához. De hát
hogyan gondolják, nem tudják, hogy előbb túl kell lennünk a
kisbabánk elvesztése miatti gyászunkon?”
A házastársi kapcsolat minősége elsődleges a családi veszteség
feldolgozásában. Ilyen nehéz krízisben kívánatos, hogy mindkét fél
szabadon kifejezhesse az érzéseit, és nagyobb türelemmel és
elfogadással legyen a másik iránt. Ha ismerik a férfi- és női gyász
alapvető különbségeit, ha őszintén, nyíltan tudnak kommunikálni, a
szülők a legerősebb támaszai lehetnek egymásnak, és a veszteség
feldolgozása után valószínűleg még szorosabbá válik az
összetartozásuk.
Mi segít még a gyászban?
A közösség megtartó ereje Szerencsére a legtöbb szülőpár mellett
akad egy-két személy, aki képes kitartóan támogatást nyújtani, és
nem ösztökéli őket rövid idő után a továbblépésre. Egy fiatal pár
mellett nemcsak egy-két ember, de egy egész csapat állt. „A szüleink,
testvéreink, barátaink, mindenki képes felfogni, hogy nem vigasztal
minket egy másik gyerek lehetősége. Mi őt szerettük, őt veszítettük el,
és ez nagyon fáj. Jólesik, hogy ezt mindenki megérti körülöttünk,
főleg, hogy más anyáktól halljuk, sok helyen ez nem így van.”
Megértésen kívül a családtagok, barátok rendszeres telefonokkal,
látogatásokkal és időnkénti programokkal is igyekeznek segíteni, sőt
kreatív gesztusokkal is, mint arról egy harmincöt éves budapesti
édesanya beszámolt. „Kaptam egy ezüstdobozt, amelybe a
hozzátartozóim egy-egy cédulát tettek néhány kedves, biztató szóval,
idézettel. Azóta én is nap mint nap írok valamit a kisbabám számára,
és beleteszem a dobozba.”
Megtapasztalni, hogy a minket szerető emberek mellénk állnak a
bajban, megtartó erejű, ne zárkózzunk el tehát a felénk áradó
melegség elől!
Felülemelkedés Amikor a hozzátartozók, barátok ügyetlen
megjegyzésekkel próbálnak segíteni, nézzük a szándékot.
„Szerencsére tudom, hogy jót akarnak, és igyekszem csakis erre
koncentrálni, mert egyébként sírnék-dühöngenék az olyan
megjegyzéseken, hogy vegyek egy kiskutyát” – mondta egy
harminckilenc éves nő.
 Ne csak várjuk, hogy törődjenek velünk, hanem nyissunk is mások
felé! Próbáljunk felülemelkedni azon is, ha valaki elkerül, hiszen
feltehetően fogalma sincs, mit mondhatna, hogyan közeledjen egy
ilyen tragédia után. Mi is megtehetjük az első lépést.
Az érzelmek átélése és kifejezése Érzelmeinket nem tudjuk
száműzni, legfeljebb szem elől téveszteni. Elkerülő manőverekkel
akár mentesülhetünk is a gyásztól, ám ez hosszú távon nem szolgálja
az érdekünket. A felvállalás erőt ad. De nem elég, ha csak bátran
átéljük érzéseinket – bármilyenek is legyenek –, igazán az segít, ha ki
is tudjuk fejezni, mintegy kívülre tenni őket. Ilyenkor nem csupán
kívülre helyezzük sokszor elviselhetetlen feszültséget okozó
érzelmeinket. Gondolataink, érzelmeink formába öntése befolyásolja
a gondolkodásunkat, énképünket, átformálja nézőpontunkat,
megvilágít megoldatlan kérdéseket, választ ad kétségeinkre.
Ezt megtehetjük szóban vagy írásban – naplóírás, együttérző
barátoknak írt levelek segítségével –, esetleg művészi alkotásokkal.
Találkoztam olyan gyászoló anyával, aki kidalolta a fájdalmát. Egy
zongoraművész férfi pedig erőteljes, viharos darabok játszása közben
érezte úgy, hogy ujjain keresztül kifolynak felgyülemlett feszültségei,
szorongásai, el nem sírt könnyei. Tánc és mozgás is hozhat
megkönnyebbülést. Ezúttal a magam példáját említem: egy
gyászidőszakom alkalmával 5 Ritmus órát látogattam meg, ahol egy
különleges, embriószerű pózban kellett elhelyezkednünk a földön. Ez
váltotta ki belőlem a jótékony könnyeket. Párban dolgoztunk, így
meg is tudtam osztani az érzéseimet a társammal. Egy másik
gyászom alkalmával transztáncon voltam, ahol az üstdobok
dübörgése, a megjelenő imaginációs képek következtében ázott át a
szememet befedő kendő. Hozzáteszem, mindkét esetben úgy hittem,
már tökéletesen lezártam a gyászomat.
Ha a társunkat, barátunkat már nem akarjuk terhelni, de még
mindig szükségét érezzük érzelmeink kifejezésének, akkor
különböző fórumokon levelezhetünk a sorstársakkal, vagy
gyásztanácsadó segítségét is igénybe vehetjük. A már említett
Vendégbabák gyászcsoportok díjtalanul látogathatók. Itt a másik
lelkének tükrében láthatjuk a saját érzéseinket, gondolatainkat,
együttérzésre, támogatásra számíthatunk, és a megküzdéshez is
segítséget kapunk.
A javaslat, hogy ne meneküljünk el a fájdalom elől, nem jelenti azt,
hogy huszonnégy órában a gyásszal kell foglalkoznunk. A léleknek
szüksége van a pihenésre. Ne vádoljuk magunkat, ha sikerül
rövidebb-hosszabb ideig másra figyelnünk, kikapcsolódnunk, akár
önfeledten szórakoznunk!
Türelem, megbocsátás Nem szeretünk szenvedni, ezért
türelmetlenek vagyunk, akár fizikai, akár lelki fájdalomban van
részünk. Ha ilyenkor tiltakozunk, lázadunk, türelmetlenkedünk,
felerősödik a szenvedés. Ha viszont elfogadjuk, hogy be kell járnunk
egy utat ahhoz, hogy átérjünk a szenvedés túlpartjára, az megszelídíti
a fájdalmat. Ha ez mégsem sikerül, bocsássuk meg magunknak! És a
történtekért is érdemes megbocsátani önmagunknak. „Amióta sikerül
türelemre inteni magam, azóta érezhetően könnyebb. Tényleg csak
nehezítettem az életemet az állandó önsanyargatással, hogy miért
nem haladok gyorsabban, miért haragszom még mindig, miért nem
tudok már normálisan nézni a terhes sógornőmre. Most mindig
mondom magamnak, hogy nyugi, türelem, ez normális. Tudom már,
hogy ezek az érzések teljesen helyénvalóak. Csak még magamnak
nem sikerült maradéktalanul megbocsátanom, de ebben is haladok” –
osztotta meg egy harmincéves kliens.
Olvasás, spiritualitás, hit Sokaknak támogatást jelent a gyásszal
kapcsolatos szakirodalom, ismeretterjesztő irodalom olvasása, segít
az érzelmek megértésében és elfogadásában. Felismerik azt is, hogy
egy közös emberi sors részesei, veszteségük és szenvedésük nem
egyedi. Sokan fordulnak a spirituális irodalom, a filozófiai művek
felé, ami segíthet tágabb perspektívába helyezni az őket ért csapást.
Jelentős a hit is: könnyebb azoknak, akik hiszik, hogy a dolgok
értelemmel rendelkeznek, beleértve az ilyen tragédiákat is. Úgy vélik,
kisbabájuknak talán küldetése volt, amit betöltött. Képesek
szimbolikus köteléket is kialakítani elhunyt gyermekükkel, és ekkor a
fájdalom helyét már a szeretet veszi át.
Családtaggá fogadni Képzéseim egyikén tanultam a következőket
a háborítatlan születés területén tevékenykedő külföldi előadótól.
Úgy kell tekinteni a meg nem született babára, mint különleges
családtagra. Azért különleges, mert meghalt, mielőtt megismerhettük
volna. A családi történelmünkben sokféle családtag van: Lali bácsi,
aki százhárom évet élt, Pannika, aki viszont már ötévesen meghalt
egy közúti balesetben. És van a mi kisbabánk, aki még a születését
sem érte meg. Ő is családtag, ezért őt is be kell emelni a családba.
Hogyan? Mindenekelőtt nevet kell adni neki. Ha nem tudjuk a
nemét, akkor az anya figyeljen befelé, és – bízva az anyai intuícióban
– fogadja el a belső választ. Ez azt is jelenti, hogy ha az első gyermek
hunyt el, akkor a következőnek érkező testvér már csak a második
gyermek lesz, és erről neki is tudnia kell.
Itt kell megemlíteni a titok jelentőségét is. Sajnos előfordul, hogy a
nagy testvérrel nem közlik a szülők a hónapokig közösen várt
kistestvér halálát. Egész egyszerűen homályban hagyják, nem
válaszolnak a kérdéseire. „Nem mondtam meg Nórikának, hogy
meghalt a kistestvére, szerintem túl kicsi még, négyévesen nem tudja,
mi a halál, mindenfélét fantáziálna. Fura, annyira várta a kistestvérét,
de amióta hazajöttem a kórházból, nem is kérdez róla” – mesélte egy
negyvenegy éves édesanya. A gyerekek csak azért nem kérdeznek,
mert érzik, hogy ez tabutéma. Azzal azonban, hogy meg szeretnénk
védeni őket a fölösleges fájdalmaktól, csak ártunk nekik, méghozzá
egész életükre kihatóan. A gyermek magára marad a kétségeivel,
izolálódik, kiközösítve érzi magát, mágikus gondolkodása révén azt
is képzelheti, miatta „tűnt el” a kistestvére. Mivel a bűntudata,
haragja és egyéb érzelmei nem kerülnek felszínre, nem is kezelhetők.
Pótrítusok Ha a kisbaba élve születik, és később hal meg, akkor a
szülőknek kell gondoskodniuk a temetésről, ám az elvetélt magzatok
és a halva született kisbabák hamvasztásáról – hacsak a szülő nem
kéri külön – a kórház gondoskodik. Ez azt jelenti, hogy nincs
búcsúszertartás, temetés, nincs sír, emlékhely. A szülők viszont
sokféle kreatív megoldást találnak ki, hogy emléket állítsanak
elveszített gyermeküknek. Sokan fát, bokrot ültetnek egy
megemlékező szertartás keretében, mások kitalálnak valamiféle
lezáró, elengedő rítust: égbe engednek egy lufit, kis papírcsónakot
úsztatnak, virágokat dobnak a folyóba, vagy templomi szertartással
búcsúznak.
 A bent rekedt szavak kifejezésére, azaz a befejezetlenség érzésének
mérséklésére az egyik legalkalmasabb rítus a levélírás. Van, aki
egyetlen levélben fejezi ki gyermekének szeretetét, háláját, köszönetét
és szomorúságát, mások pedig mindaddig folytatják, míg gyászuk
olyan fázisba nem ér, amikor már nem érzik szükségét.
A gyász ajándéka a személyiségfejlődés
Veszteségeink nemcsak keserűséget és fájdalmat hoznak, hanem
olyan ajándékokat is, amelyeket a túlélésért küzdve eleinte észre sem
veszünk. Miközben az elfogadhatatlan elfogadásán dolgozunk,
észrevétlenül megváltozunk. Erősebbek leszünk, könnyebben
szembenézünk a kihívásokkal, mi több, megmosolyogjuk, amit
korábban súlyos nehézségnek gondoltunk. Megváltoznak a
prioritásaink, különbséget tudunk tenni fontos és kevésbé fontos
dolgok között. Kapcsolataink intimebbekké válnak, nagyobb
elfogadással tudunk fordulni mások felé, jobban megértjük
érzéseiket, szenvedésüket. Előfordulhat, hogy felhagyunk eddigi
tevékenységünkkel, és valami olyasmibe kezdünk, amire mindig is
vágytunk, de soha nem mertünk belevágni. Fejlődik spirituális
intelligenciánk, így képessé válunk énünk határain túl tekinteni,
felfedezni az élet valódi értékeit és ezáltal autentikusabb életet élni.
„Annyi miért volt a fejemben, és annyi szenvedést okoztak ezek a
miértek! Most sem tudom biztosan a válaszokat, csak azt tudom,
hogy oda nem adnám már semmiért azt a változást, amit ezek a
gyötrelmes miértek tettek velem. Sokkal jobban szeretem ezt az új
embert, akivé váltam, mint a korábbi énemet, és ezért
elmondhatatlanul hálás vagyok elveszített kislányomnak.”
 Kisbabák, mi a célotok velem?
Nem én álmodtam dúlává magamat. Két kisbaba tett engem
segítővé, két olyan baba, aki megfoganásával örömöt, születésével
szomorúságot hozott szülei számára. Meghaltak, mielőtt
megszülettek volna.
A két anyuka éppen ezért hívott engem, segítsek, hogy meg
tudjanak küzdeni ezzel a fájdalmas feladattal. Érthető és természetes
kívánság, mégis szokatlan, legalábbis kórházi körülmények között.
Ma már tudom, hogy a háborítatlan szülést pártolók szülésénél
megszokott jelenség a dúla, azaz az asszonytársi segítő.
Ági barátnőmnek jócskán kijutott a megpróbáltatásokból.
Házassága – melyben egy kislány született – válással végződött, és
majd egy évtized telt el, amíg megtalálta jelenlegi társát. Hosszú
kihagyás után tehát ismét várandós lett, párjával boldog izgalomban
várták a kisbabát, ám rövidesen kiderült, a babának igen súlyos
fejlődési rendellenessége van, úgynevezett Edwards-szindróma. Ez
azt jelenti, hogy olyan halmozott rendellenességek vannak a testében,
amelyek egyértelműen halálhoz vezetnek, a kérdés csak az, hogy ez
már a terhesség alatt bekövetkezik-e, vagy pár hónappal a születése
után. Az azonban nem kétséges, hogy egyéves kora előtt meg fog
halni.
Ebben az esetben az orvosok határozottan a művi abortuszt
javasolják. Bár akadnak szülők, akik ennek ellenére nem avatkoznak
bele a természetes folyamatba, és vállalják az ilyen súlyosan beteg
kisbabát is a vele járó következményekkel együtt. Barátnőm és a férje
végül a terhesség megszakítása mellett döntött.
Rövidesen újabb baba jelezte érkezését. Ezúttal minden rendben
haladt, és kialakult a lehető legszebb kapcsolat, amit csak egy
várandós anya megélhet a magzatával való varázslatos duálunióban.
Ez a kisfiú – Ádám – szépen fejlődött, aggodalomra nem volt ok,
hacsak az nem, hogy igen erős, nagy babának ígérkezett, több mint
négykilós jövevényt jósolt a vizsgáló orvos.
A hetedik hónapban hasi görcsök jelentkeztek, de ezt
gyógyszeresen csillapították, és minden nappal nőtt a bizonyosság
érzése, hogy hamarosan hús-vér valóságában is megismerkedhet a
mama a kisbabájával, és magához ölelheti őt. A harminchatodik
héten a barátnőm boldogan újságolta, hogy a baba akár már
dönthetne úgy is, hogy megnézi, mi újság van odakint a rá váró szép
világban.
Egyik nap azonban felhívott. „Ádám meghalt!” – mondta a
telefonban.
Az előző napon igen erőteljes mozgolódás, rúgkapálás volt a
pocakjában, majd váratlan és vészjósló csend következett. Azonnal
tudta, hogy meghalt a baba.
Másnap az orvosi vizsgálat hivatalosan is megerősítette az anyai
bizonyosságot.
Ágira szülés várt. Egy olyan szülés, amelynek során egy halott
kisbabát kell világra hoznia. Ekkor hívott engem: segítsek, hogy el
tudja viselni.
Mentem, persze hogy mentem. Aggódtam, hogyan tudok segíteni,
tudok-e együttérző lenni úgy, hogy ne siránkozzak, támogassam, de
ne segítsem túl, empatikus legyek, de ne olvadjak fel az ő lelkének
szenvedésében és így tovább…
Fölösleges volt az aggodalmam. Talán el sem hiszed, de szép volt
a vajúdás. Szomorúak voltunk, de a gyász nem vette birtokba
érzéseink teljes skáláját. Tettük, amit tenni kellett. Vittem olajokat.
Egyikről tudtam, hogy méherősítő természetes növényi szer. Amit
segítettem, a férjemtől tanultam. Négy gyermekünk van, és ő segített
nekem a vajúdás hosszú óráiban. Ő meg tőlem tanulta. Mondtam, mi
esne jól, és ő csinálta. Az ő gyöngéd mozdulataira emlékezett a
testem, amikor kezem barátnőm derekát masszírozta, és az ő
bátorítása öltött testet ismét segítő igyekezetemben. A szülésznő
kérdezte, dúla vagyok-e, mert olyan hozzáértéssel csinálom. Így
találkoztam leendő hivatásom megnevezésével.
Az összehúzódások egyre erőteljesebbekké váltak. Közben
születtek kisbabák, felsírtak, és mi örültünk ennek. Ági férje – aki
szintén ott volt, de nyugtalanabbul jött-ment, nehezebben találta meg
a helyét, szerepét – azt mondta, milyen jó, hogy születnek babák.
Látod, érdekes ez. Azt hihetnénk, növeli a fájdalmat a „miért pont
én” tragikus kérdése, de nem. Mintha az élet normális folyásába
vetett hitet adta volna vissza, a reményt, hogy a személyes tragédiánk
nem fordította ki sarkából a világot. Megtörténhet, igen,
megtörténhet, hogy egy kisbaba meghal, de közben az élet élni akar,
és folyamatosan születnek új és új kisbabák. Persze, ezt nem
fogalmaztuk így meg.
Az orvos érzéstelenítést ajánlott Áginak. Nem fogadta el: „Végig
akarom csinálni!”
Aztán megszületett a kisfiú. Szép volt, egyszerűen tökéletes.
Kiszaladtam a papához, aggódva kérdeztem: „Meg akarod nézni?”
Jött, habozás nélkül.
Egy darabig csendben nézegettük az élettelen kisbabát.
Búcsúztunk, próbáltuk megérteni, és elfogadni a felfoghatatlant és
elfogadhatatlant.
Kis urnában hazavitték kisfiuk hamvait. Elmentünk a templomba,
tanácstalanul kérdezgettük a papot, hogyan emlékezhetnénk meg
erről a fiúcskáról. A pap tudta a módját. Keresztelőt tartott. Azt
mondta, nem gyászmise ez, hanem keresztelő, úgynevezett vágy-
keresztelő. Az volt a szülők vágya, hogy megkeresztelik kisfiukat, aki
azonban meghalt, mielőtt a világra jött volna. „De ne higgyék –
mondta –, hogy ez egy értelmetlen halál. Ennek a kisfiúnak nem az
volt a sorsa, hogy felnőjön, játsszon, tanuljon, családot alapítson, nem
ezt a küldetést törte le már indulása előtt a sors, hanem ennek a
kicsinek éppen ennyi volt a feladata, ő azt teljesítette ki, ami
rendeltetett neki.” Én hívő vagyok, értettem, amit a pap mondott, az
apa azonban szkeptikusan hallgatta a pap szavait. Barátnőmben meg
mintha elindult volna valami, kezdett nyitottá válni a tőle is idegen
gondolatokra.
Egy darabig otthon őrizgették a hamvakat, azután lementek a
Balatonra, kedvenc nyaralóhelyükre. Beeveztek a tó közepére, és
beleszórták a vízbe a hamvakat. Másnap hajnalban a víz Ági elé
sodort egy csöpp kis pólót. Annyira kicsinyke volt, hogy csak egy
újszülöttre volt jó. Piszkos volt, iszapos. Ági hazavitte, kimosta a tó
ajándékát.
Kopogtatnak az üzenetek sorban: egy fejlődési rendellenességgel
növekvő magzat, egy tökéletesen egészséges, aki azonban váratlanul
belegabalyodik a köldökzsinórba – amely hurkot képezve a nyakára
tekeredik –, egy kis csecsemőruha, mint egy szimbolikus üzenet.
Üzenetek ezek valóban? És ha igen, hol a kulcs, hogy megfejthessük
őket? Mit üzen ez a szülőknek?
És mit üzen nekem? Nekem, akinek négy egészséges gyermek
szerencsés anyjaként második esetben is egy elhalt magzat születését
kellett végigbábáskodnom? Mert ez történt. A házban lakik egy
kedves család, három gyerekkel. A negyediket várták, amikor
kiderült, hiába keresik a magzat szívhangját, meghalt. Engem hívott
az anyuka, segítsek a szülésnél. Mindenki templomba igyekezett –
nagypéntek volt –, én a kórházba. Három órán keresztül semmi nem
történt. Az ablakból éppen a templomra láttam, körülötte színpadias
felhők gyülekeztek. Ez a szó jutott eszembe: színpadias. Mintha
engem bíztak volna meg egy dráma rendezésével, és túlrendeztem
volna a jelenetet. Sötét viharfelhők gyűltek, de vihar nem jött. A
templom, a felhők az ablakkeretben, és a várakozás csendje.
Tűnődve néztem a felhőket. Rövidesen három óra lesz, a
kereszthalál ideje. Évről évre szeretném megragadni a pillanatot,
átélni ennek az időpontnak a misztériumát, de sosem sikerül. A napi
rutin sodrásában, a gyerekek váratlan kívánságainak szolgálatában
még az sem segített, hogy egyszer beállítottam az órát is.
Az orvos azt mondta, ha ennyire nem indul semmi, akkor
folytassuk holnap. Ez hatott. Az anyuka, érthetően, nem akarta
másnapra halasztani. Három óra volt éppen, a megragadni vágyott
pillanat időpontja – pedig mondom, nem én rendeztem a darabot –,
fordulópont. Erőteljes kontrakciók kezdődtek, és gyorsan megindult
a folyamat. Azért persze még jó néhány órába beletelt, amíg eljött a
szülés ideje.
Ott volt a papa is, és én is, amikor az orvos egyszer csak kiemelt
egy tenyérnyi kis babát. Meg akartuk nézni, bár az orvos, szülésznő
lebeszélt: „Nem baba ez!” De mi megnéztük. És igenis baba volt már.
Szomorúan, mégis elfogadóan mondták: „Most van egy angyalkánk.”
Hát így kezdődött az én segítő elhivatásom. De van folytatása is.
Ági ismét várandós lett. Ezúttal is elhívott engem, és én
megilletődötten mentem az új élet születéséhez. Vilmoska, és a
magával hozott öröm, gyönyörű és teljes, mint egy pipacs a mezőn,
és én már nem próbálkozom rejtélyes üzenetek megfejtésével, hanem
csak hagyom, hogy a sorsom vigyen, amerre vinni akar.
 Elmegyek, ha itt senki nem vár engem
Jaj, hát el sem hiszed, mi munka van ebben a költözködésben,
gondolnád, hiszen csak egy szinttel feljebb költözünk… Olyan
elgyötörtek vagyunk… Az alagsor átalakítási munkálatai, a birkózás
a munkásokkal, a felfordulás… Aztán ide feljönni… Ennek sem
örülök…
A földszintet is átadjuk a hajléktalan családoknak, nem csak a
félszuterént. Egyelőre négy család elhelyezéséről tudunk
gondoskodni…
Jönnek majd a bajba jutott családok, a kitaszított anyák a
gyerekeikkel… Félünk tőle nagyon… Jaj, rágondolni sem merek!
Tudod, korábban már befogadtunk családokat, van tapasztalatunk,
mit jelent ez, nem egy diadalmenet. Alkalmazkodni idegenekhez,
akik ráadásul nehéz sorsú, problémás emberek! Három hónapra
kötünk velük szerződést, ez meghosszabbítható hat vagy akár több
hónapra is, ha látjuk az igyekezetet, a reményt arra, hogy találnak
maguknak lakhatási lehetőséget. A befogadással az utcára kerülés
sokkját mérsékeljük, így lélegzetvételnyi időt kapnak, hogy
átgondolhassák, mit tudnak kezdeni ebben a nehéz élethelyzetben.
Itt ülhetünk le, itt már rend van. Hogy mégis miért csináljuk?
Nehezen megfogható az oka. Összefügg a történetünkkel, amiért
idejöttél.
A legtöbben elismerően mosolyogva néznek a családunkra: öt
gyerek, ez igen, szép család, és azt hiszik, így terveztük. Dehogy, nem
álmodtunk mi magunknak többet, mint kettőt. Egymás után jött az
első két gyerek, az eleven szellemű Gábor és a tűzrőlpattant, karakán
Panni, de nem tudtam átadni magam az anyaságnak, mert nem volt
pénzünk, dolgoznom kellett. Vidéken találtunk átmeneti lakhatást,
igen sokat kellett rákölteni, mire úgy-ahogy lakhatóvá tettük. Amikor
a hitel törlesztését havonta befizettem a postán, csak néztem bele az
üres pénztárcámba, kenyérrevaló sem kotyogott az alján. Minden
munkát elvállaltam, ami csak adódott, a kicsiket meg egy nénire
bíztam. Nehéz gondok nyomasztottak, ezért amikor újra teherbe
estem, valóban csak levetni való „teherként” éltem meg. Még csak a
latolgatásig sem jutottunk el, a baba eleve halálra ítéltetett.
Szívfájdalom nélkül vetettem el.
Később visszajöttünk Pestre, és kezdtük kicsit összeszedni
magunkat. De hogy minek köszönhetjük, nagyon fontos része az
életünknek. Állapotos lettem megint. Ekkor még ugyanolyan
reménytelen volt minden velünk, körülöttünk, tulajdonképpen
semmi nem volt jó. A házasságunk, az anyagi helyzetünk, a
munkánk, a gyerekeinkhez fűződő kapcsolat, semmi. Csak gond és
baj volt minden téren, bárhová néztem. Mégis, sírtam a gondolattól,
hogy elpusztítsam megfogant gyermekemet. Egy kétségbeejtő
éjszakán aztán a védőszentekhez, angyalokhoz, Szűz Máriához
fordultam segítségért. Ilyesmikben én nem hittem, bár hívőnek
neveltek a szüleim, de mi – a vallásunk tanítása alapján – csak
Istenhez imádkoztunk.
Ezt követően megbékéltem a sorsommal, és örültem a babámnak.
Simogattam a pocakomon keresztül, beszélgettem vele. Az ő
születésével fordult meg a kocka. Az örökvidám, fáradhatatlan
energiabomba Luca érkezésével éreztük meg igazán, milyen nagy
érték a család, és felismertük az ebben a kis közösségben rejlő
határtalan erőt és kiapadhatatlan örömöt, szépséget.
És ezzel az újabb kistestvérrel más is megérkezett: mintha
megjutalmaztak volna, kezdett minden jobbra fordulni, minden jól
sikerült, amibe csak belekezdtünk. Nem lett könnyű az életünk, de
elindult egy felfelé ívelő folyamat. Úgy gondoljuk, a hitünk
megszilárdulásának köszönhetjük, mert attól a kétségbeesett
éjszakától kezdve megváltoztam, a hitem nemcsak formalitás, hanem
mélyen és szakadatlanul átélt bizonyosság lett. Gábor hite korábban
is erősebb volt az enyémnél, de az én változásom rá is hatott, és
együtt haladtunk a hitéletünkben.
Ismét állapotos lettem, de ez a terhesség veszélyeztette az
egészségemet, és a baba sem volt életképes, az orvos egyértelműen
abortuszt javasolt. Meg kellett szülnöm a pár hónapos magzatot,
rettenetes volt, mint minden szülésem. Ennek a babának az elvesztése
már fájdalmasan érintett, hozzátettem bűneim listájához.
A lelkieken kívül fizikai nyomai is maradtak ennek a művi
beavatkozásnak. Az utána következő magzatok mind elvetéltek,
mindaddig, amíg egy orvos azt nem mondta, nézzük már meg, mi az
oka, és fel nem fedezett valamit az előző beavatkozás nyomán, és
helyre nem hozta.
Három serdülő gyermekünk mellé még két kicsi született.
Mindkettő koraszülött volt, szintén a félresikeredett vetélés
következtében már nyolc hónap után kikéredzkedtek, de szép nagy
súllyal, három kilóval születtek. Most kint játszanak a kertben: Katika
most megy iskolába ősszel, rajzolni szeret és gyurmázni, Tomika is
óvodás már, táncos lábú, jó humorú kis srác.
Öt gyermekünkkel nagycsaládosok lettünk. Magunk is
csodálkozva és elismerően tartottunk szemlét szebbnél szebb
gyermekeink során, és igen boldog család voltunk. Kisvállalkozásunk
megállíthatatlanul burjánzó gazdasággá nőtte ki magát, így anyagi
jólétünk minden reményünket felülmúlta. Megvehettük ezt a szép,
kétszintes házat, a hatalmas kerttel. Ennek a jólétnek persze
megfizettük az árát, rengeteg munkánkba került. Saját vállalkozást
üzemeltetni nem könnyű, nem tudtam magam kivonni belőle, így az
anyaságom megint örökös elégedetlenségérzéssel járt. A kicsik éjjel
sokszor felébresztettek, jöttek-mentek a kiságyaik és a szülői ágy
között, vagy én ingáztam az ágyak között. Soha nem tudtam
kipihenni magam. Nappal a rengeteg adminisztráció, telefonok,
ügyintézés, a háztartás gondja, a gyerekek ellátása, éjjel a kótyagos
vándorlás az ágyak között.
Közben egy súlyos házassági krízisen is túl kellett jutnunk: Gábor
egy hosszan tartó és szenvedélyes kapcsolatba bonyolódott, és bár
egy pillanatra sem merült fel, hogy elhagy bennünket, a történet úgy
hagyta ott a nyomait a családon, mint ahogyan egy erős vihar hagyja
a hordalékait az utakon.
Hajszolt életünkbe betoppant egy újabb kisbaba. No, őt szegényt
már senki sem várta, senki számára nem hozott örömöt. A
nagyszülők, akik a harmadik gyerek után – csakúgy, mint mi –
meglátták a család gyarapodásában a szépséget, a hatodik gyermek
érkezésére már riadalommal gondoltak. Én magam a temérdek
elfoglaltságom és az éjszakai járőrözés közepette közönnyel
szemléltem növekvő pocakomat. Elmaradt a becézgetés, Gábor
gondolatait a munkája töltötte ki, nem maradt hely a születendő
kicsinek, a gyerekeink pedig visszatükrözték a felnőttek
örömtelenségét. És ha jól belegondolok, a vihar utáni hordalék
eltakarítása sem sikerült még maradéktalanul, és az elgyötört fák sem
egyenesedtek még ki, az újólag visszakapott napsütés ellenére sem.
Így jött el a szülés ideje. Bertalan is kellő súllyal, de korábban
érkezett, így őt is inkubátorba helyezték. Hazamentem a kórházból,
és fő célomnak azt tekintettem, hogy valahogy kipihenjem magam,
mire haza kell hozni a fiunkat, hiszen ha már itthon van, megint rám
szakadnak az újszülöttel járó jól ismert gondok: álmatlan éjszakák és
folyamatos szolgálat vár rám. Nem is igen látogattam, gondoltam,
majd látom eleget, ha itthon lesz. Talán kétszer voltam bent nála.
Amit vele átéltem, az sem segítette elő, hogy többször legyek
mellette. Úgy éreztem, Bertalan tisztátalannak tart engem, és elutasít.
Megsimogattam az inkubátorban, és az összes műszer felvijjogott,
mintha a néma kis testében rekedt sikolyt közvetítették volna. Bántott
nagyon. Nem volt véletlen, mert mindig ez történt, és az ápolónő
érintését elviselte, csak az enyém ellen lázadt. Félreérthetetlen módon
adta tudtomra a simogatásom elleni zsigeri tiltakozását. Akkor már a
két abortusz súlyosan terhelte a lelkiismeretemet, talán emiatt
éreztem magam piszkosnak, és hittem azt, hogy ez az elutasítás oka.
Persze ezek csak sejtelmes ködben rejtőző érzések voltak, csak utólag
formálódtak gondolattá, mondattá, hiszen akkor nem is mertem ezt
így megfogalmazni magamnak: a rettenet miatt, hogy igaz lehet,
hogy nem kellek neki!
Egyik nap, amikor bementem hozzá, az orvos mondta, hogy beteg.
Nem rendített meg, hiszen rózsás kis arca szépen kerekedett, és ez a
gyönyörű kisbaba – mind közül a legszebb – napról napra csak még
szebb lett. Azt hittem, valami múló kis baj, hiszen a többi koraszülött
babáink is besárgultak, kisebb-nagyobb nehézséget kellett
leküzdeniük, végül mégis megkaptam és vihettem őket haza
boldogan.
Délután újra bementünk a férjemmel. Akkor az orvos már
riadtabb tekintettel próbálta tudtunkra adni, hogy a babánk igen
beteg. Gábor azonnal azt kérdezte, hozzon-e papot, majd az igenlő
válasz után elrohant. Az orvos látta, hogy ez nekünk fontos, ezért
igyekezett életben tartani az amúgy eszméletlen kisbabát. A szívét
pumpálta. Megjött a pap, megkeresztelte, és ezzel a kisfiunknak
végre lehetővé vált a távozás. Vagy menekülés? Az ölembe vettem, és
azt hittem, ott nyomban megszakad a szívem. És tudod miért? Mert
tudtam, hogy azért halt meg, mert nem kapott szeretetet. Nem
maradt abban a világban, ahol őt nem várták, ahol őt senki nem
szereti. Nincs maradása egy ilyen hideg világban. Ez a gondolat
elviselhetetlen volt.
Megtudtuk, hogy egy fertőzés vitte el, ő volt az első, majd ez a
belső kórházi fertőzés elvitt tucatnyi kisbabát, sorban.
Le voltunk sújtva a férjemmel. Hetekig, hónapokig beszélgettünk
a minket ért veszteségről, rakosgattuk a történetünk elemeit. Ez a
tiszavirág-életű kisgyermek, aki közénk jött, felrázott bennünket. A
fájdalom, amit a hiánya okozott, rákényszerített arra, hogy
félretegyük a hétköznapi gondjainkat, amelyek torlaszként takarták
el az életünk valódi lényegét. Megkérdeztük magunktól például,
miért van az, hogy olyan könnyen jön hozzánk a pénz? Igaz,
szorgalmasan, becsületesen dolgozunk, de a siker ennél sokkal több,
szinte hihetetlen csoda, ahogyan rátaláltunk egy kútra, a jólétünk
kiapadhatatlan kútjára. Feltettük a kérdést, vajon nem kellene-e
ehhez a kúthoz mást is odaengedni? Vajon nincs-e valami magasabb
rendű célja ennek a sikernek, valóban csak az lenne a dolgunk, hogy
neveljük a gyermekeinket, hajtunk, dolgozunk, és költjük a pénzt?
Ezt a kérdést már korábban is felvetettük, de a gondolat elhullott
terméketlenül, nem hozott változást, sodort bennünket a rutinná vált
élet.
Most azonban komolyan töprengtünk ezen, ám éppen ekkor a mi
megbízható kutunk elkezdett apadni, bárhogy küzdöttünk ellene.
Mikor már látszott, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani, és
veszélybe került családunk megélhetése, elkezdtünk más források
után kutatni. Innentől kezdve számtalan ötlettől motiválva kezdtünk
vállalkozásokba, de akármerre indultunk, nem volt szerencsénk, csak
kudarcaink gyarapodását számlálgathattuk, a tartalékaink pedig
vészesen fogytak.
Van egy kedves nőismerősünk, aki bajba jutott anyákon segít,
befogadja őket átmeneti időre. Persze mindig telt ház van nála, több a
segítségre szoruló, mint akiket támogatni képes. Egyszer
felajánlottam neki, hogy ha nagyon megszorul, hozzánk is küldhet
ilyen anyákat a gyerekeikkel. No, nem kellett sokat várni. Egy hét
múlva már jött is az első anya három gyerekével, majd rögtön utána
még egy család. Mire felocsúdtunk, már ott nyüzsögtek ezek a
hajléktalan emberek a házunkban, kertünkben, elárasztva a maguk
kétségbeejtő sorsával a mi békés életünket.
Ők aztán örvényként szippantottak be a zűrös létezésükkel,
törődni kellett velük, intézkedni ügyeikben, támogatni őket
elsősorban lelkileg, szeretettel, bizalommal, de fizikailag is. A szerető
gondoskodás nem könnyű, az ember borzadva nézi előítéletei torzító
lencséjén át, hogyan képes valaki ilyen helyzetbe kerülni, és főként,
miért nem képes változtatni az életén? Aztán lassan rájövünk, hogy
hátizsákjukban, amelyben gyermekkoruktól gyűjtött lelki tartalékaik
lapulnak, alig van valami, így nem indulhatnak ugyanazzal az
eséllyel, mint mi, akiknek hátán dagad a hátizsák. Meg kellett tanulni
apró lépésekkel haladni, csak keveset elvárni, és örülni, értékelni
minden egyes előremutató mozdulatot.
De azért nem akartunk mi ezzel foglalkozni… Félünk ettől a
vállalástól, a fenébe is, nem hiányzik nekünk ekkora nyűgöt
magunkra venni, de mintha nem lenne más választásunk. Mentünk a
magunk által választott úton, reménykedve, hogy végre siker vár
ránk ismét, de sorompó ereszkedett elénk, és mi eltökéltségünkben
jól bevertük az orrunkat, mire visszafordultunk. Elindultunk egy
másik úton, de ott sem változtak az útviszonyok, majd elindulunk
még mindig bizakodva egy harmadik úton, de ott meg kőomlás állja
utunkat, és így tovább…
És akkor most megyünk, amerre sorsunk rendeltetett, félve,
morogva, de megyünk. Nem vagyunk jó emberek, tiltakozunk, ha
mások így látnak bennünket, bár tényleg törekszünk, igyekszünk,
mint minden ember. Tehát nem a jóságunk visz erre, hanem mintha
minden e felé terelne minket, a göröngyös út errefelé haladva simul
ki lassan előttünk, a sorompók itt nyílnak fel. No, nem könnyen, ezzel
is van küzdelem bőven, de mégis, haladunk. Úgy tűnik, ez lesz az új
hivatásunk, és ez lesz majd szerény megélhetésünk forrása is, mert ez
az egyetlen dolog, amit úgy látszik, az égiek is támogatnak.
 Csak gyerekeseket fogadunk… Tulajdonképpen a gyerekekkel
törődünk, nekik akarunk segíteni. Talán a két abortusz… És
Bertalan… Jóvá akarjuk tenni a jóvátehetetlent? Valamit elvettünk a
világtól… Igyekszünk adni is… Talán, nem tudom. Annyi bizonyos,
hogy ezek az érzések, amelyeket mi magunk hiszünk is meg nem is,
mégiscsak beleszólnak életünk menetébe.
És hát nem akarjuk, nem akarjuk, tiltakozunk, túl nehéz vállalás
ez, aztán mégis nekigyürkőzünk, és azt látjuk, hogy annyi szépség
van benne, olyan sokat kapunk! Mérgelődünk, tanítjuk ezeket az
embereket, próbálunk szabályokat felállítani, követelni, szerződést
kötni… Icipici lépésekkel haladunk, és akkor látszik valami, és olyan
nagy az öröm! Úgyhogy most itt vagyunk, láthatod, a legnagyobb
rumli közepette, fáradtan és dühöngve, tele aggodalommal, és mégis,
mégis… reménykedve és bizakodóan.
 A gyűlölet fogságából szabadulva
Tizenhárom éves koromig szakadatlanul meg akartam halni.
Apám elhagyott bennünket, amikor négyéves voltam. Csak sejtem,
hogy miért, de tény, hogy anyám nagyon erősen ivott. Folyton csak
töményet, literszám. Intelligens, művelt és csinos nő volt, aki több
nyelven beszélt. Idegenvezetőként, majd szállodaigazgatóként
dolgozott. Anyámmal és nővéremmel hárman maradtunk, de mivel a
nővérem tíz évvel idősebb volt nálam, hamarosan már csak anyám és
én éltünk együtt.
Amikor ivott, ütött, vert, kitépte a hajam, sőt előfordult, hogy
gyilkos indulatában kicibált az ágyból éjszaka, és késsel kergetett.
Egy jó szava nem volt hozzám. Amikor éppen nem bántott, akkor is
ijesztő jelenetek zajlottak nálunk. Ült például a tévé előtt, és
üvöltözött a képernyőn lévő szereplőkkel, halálra rémisztve engem.
Másnap pedig, amikor már józan volt, mindig beszámoltatott a
történtekről. Ilyenkor mindig kinevetett, és ölelgetett. Gondolom,
bánthatta a dolog.
Tudom, hogy neki sem volt könnyű gyermekkora. Három-négy
éves volt, amikor elvesztette az édesanyját. Édesapja egyedül nevelte
őt és testvérét, miközben hegedű és szilvapálinka készítésével
próbálta eltartani az elárvult családot.
Anyám szerette apámat, neki akart szülni, az ő kedvében akart
járni azzal, hogy a világra hozott. Amikor apám elhagyta, megszűnt a
cél, amit szolgáltam. A nővérem néha meglátogatott, látta, milyen
élete van a kishúgának, de nem nyújtotta ki értem a kezét. Ő is
menekült anyámtól, bele egy házasságba, volt elég baja nélkülem is.
Tizenhárom éves lehettem, amikor megbetegedtem. Nagyon
magas lázzal feküdtem. Váratlanul egy nagy, puha, tojásszerű
képződménynek lettem elragadtatott csodálója és belső lakója is
egyszerre. Békesség és nyugalom áradt szét testemben, lelkemben, és
sok érdekes, felismerésszerű élményben lett részem. Olyan
összefüggésekre lett rálátásom, amelyekről elképzelésem sem volt
korábban, nem hallottam, nem olvastam hasonlókat. Ezek a
meglátások az emberi lélek nagyságáról és szépségéről szóltak, a
feladatainkról, küldetésünkről, itt a Földön és azon túl is. A
felismerések többségét elfelejtettem, de hatásukra megváltozott az
életem. Megerősödtem, már nem hatott rám anyám kétségbeesett
ámokfutása, de a világ bántásával szemben is edzettebb lettem.
Anyám ettől kezdve nem emelt rám kezet.
Apám, bár új családot alapított, visszajárt, majd anyám
alkalmazottja lett. Nagyon szerettem őt, örültem, ha a közelemben
volt. Egy napon elveszítettem szeretett apámat. Egy éjszaka a
barátnőmmel aludtunk egy ágyban, amikor apám a takarónk alatt
kezdett kutatni. Felismertem a célját, és felháborodottan tiltakoztam,
majd kizavartam a szobámból. Annyira, hogy utána három évig nem
láttam.
Az általános iskola befejezése után középiskolába mentem egy
közeli kisvárosba. Kollégiumba kerültem, így végre nem kellett már
anyámmal napi küzdelemben élnem. Magányos farkas voltam, soha
nem volt barátom. Tartoztam ugyan egy klikkhez, de szinte kívülálló
maradtam. Mások bulizni jártak, diszkóba, én éjszakákon át
rajzoltam. Főleg a pasztellkrétát szerettem, a csodálatos színeket, és
imádtam, ahogyan életre kel a kép a kezem nyomán.
Hétvégenként hazajártam anyámhoz, akivel változatlanul rossz
volt a kapcsolatom. Számtalanszor a padlón fekve, teljesen
lerészegedve találtam. A halálát is az ittassága okozta. Akkoriban az
anyám által vezetett szálloda szolgálati lakásában laktunk. Éppen a
portán tartózkodtam, amikor kigyulladt a lakásunk. Mire
felrohantam, már olyan áthatolhatatlan volt a füst és hatalmasak a
lángok, hogy nem tudtam bejutni. Leégett a hajam. Hallottam anyám
hörgő hangját. Hallottam, de nem tudtam segíteni. Lerohantam, és
kiderült, még senki nem hívta a tűzoltókat és a mentőket. A sok
ember közül én voltam az – alig tizenhét évesen –, akinek a
lélekjelenlétéből arra is tellett, hogy kihívja őket.
A tűz oka nem derült ki. Talán a cigaretta, de öngyulladásról is
beszéltek.
Anyám halála után magányosabb lettem, mint valaha. De meg is
könnyebbültem. Felszabadultam a terror alól, amit éveken át kellett
elviselnem.
 Gondoskodó rokonok támogatása tartott életben. Befogadtak,
törődtek velem, elláttak mindennel, így folytathattam az iskolát.
Azóta is hálás vagyok nekik, amiért felkaroltak, amikor elárvulva
magamra maradtam.
Befejeztem az iskolát, majd pár évre rá különköltöztem.
Megtehettem, mert anyám két hónappal a halála előtt életbiztosítást
kötött, és engem jelölt meg kedvezményezettnek, így a pénzből
önálló lakást vehettem. Anyámnak ezt a lépését máig sem értem.
Meghalt az apám is. Fiatal lányként azt kellett átélnem, hogy
mindkét szülőmet elveszítettem. Hiszen bármennyire is
viszontagságos volt a kapcsolatom velük, fájdalmasan szoros kötelék
fűzött össze bennünket. Egyedül maradtam. Beiratkoztam egy
főiskolára, informatika szakra, de mellette dolgoztam, hogy el tudjam
tartani magam. Voltak fickók az életemben, akikkel járni kezdtem, de
csókolózáson túl soha nem jutottunk. Apám zaklatásának hatása
sajnos nem múlt el nyomtalanul.
Leendő férjemmel már középiskolás koromban is együtt jártunk,
de megszakadt a kapcsolatunk. Amikor újra felbukkant az életemben,
már mást jelentettünk egymásnak, mint korábban. Rám nagy hatással
volt a szeretete, ez fogott meg legjobban. Engem addig nem szeretett
senki! Nem hiányzott, mert ezt szoktam meg, nem is tudtam, hogy mi
hiányzik az életemből. Most ismertem fel, mit kellett nélkülöznöm.
Ő családra vágyott, gyereket akart. Én nem, de amikor
vigyázatlanságból várandós lettem, akkor olyan nagy nyomás
nehezedett rám a családja részéről, hogy lehetetlen volt ellenállni.
Győzködött ő maga, az egész családja, sőt mi több, még a barátja is,
aki valósággal kiabált velem, hogy térjek jobb belátásra. Megadtam
magam, összeházasodtunk.
Örömmel vártam a babámat, óvtam, dédelgettem. Volt egy
vigyázó, óvó testtartásom, de szavakkal is kifejeztem a féltésemet.
Mégsem tudtam megvédeni őt. Eljött a szülés ideje. Emlékszem, a
kitolási szakaszban volt egy különleges pillanat, amikor valahogy
elszálltam. Vergődő testemet kívülről pillantottam meg, és láttam a
babámat is, akinek a feje beszorult, ott küzdött szegény. Az orvos
kinyomta belőlem. Jó oka volt a besegítésre, mert a kisbabám már
nem kapott levegőt. De már késő volt: meghalt, mire megszületett.
Férjem látta őt, lila volt és élettelen. Elrohantak vele, hogy
újraélesszék. Sikerült is, de az oxigénhiányos állapot addigra már
maradandó károsodásokat okozott a szervezetében. Egy életmentő
műtét után, igen rossz állapotban vitték el egy másik városban lévő
kórházba. Én pedig mentem utána.
Két hónapot töltöttem vele, éjjel-nappali szolgálatban. Ő
mindvégig aludt, kissé felfelé fordult szemekkel, és nem reagált
semmire. Értelmi fogyatékossága egyértelmű volt, emellett megsérült
a nyelésközpontja is, képtelen volt nyelni. Fejtem a tejemet, és
szondán keresztül tápláltam. Tornáztattam kezét, lábát, vállamon
tartva sétáltam vele, hogy a felfekvést megakadályozzam, és
masszíroztam a fejét is, nehogy a sok fekvéstől deformálódjon. Mivel
a nyálát sem tudta lenyelni, a torkában felgyűlt, szörcsögő nyálat
sűrűn kellett szívogatnom. Folyamatosan magas láza volt, és
epilepsziás rohamai voltak, amit aztán gyógyszerrel sikerült féken
tartani.
Nem szenvedtem attól, hogy fogyatékos a kislányom. Elfogadtam
őt olyannak, amilyen. Azt, hogy erre képes voltam, a tizenhárom éves
koromban átélt kulcsélménynek köszönhetem.
Én az embereket a lelkükön keresztül pillantom meg, a szemükbe
nézek, és a bennük lakozó lelket látom, nem a külső burkot, a testet.
Ezeknek a lelkeknek mindegyike jóravaló, legfőbb vágya a fejlődés,
és miközben maga is igyekszik a tökéletesedésre, vállalásával
másokat is hozzásegít ehhez. Ezért aztán a kis Bogi nekem
egyszerűen tökéletes volt, és mindent elkövettem a gyógyulásáért. Az
orvosok persze próbáltak eltéríteni, elmondták, hogy semmi esélyünk
nincs arra, hogy épkézláb gyermek növekedjék ebből a csöppségből.
De hagytak, az ápolónők is, hagyták, hogy ott legyek, és gondozzam
gyermekemet. Szép időszak volt ez nekem, gazdag, tartalmas, és
sokat növekedtem általa. Gyakran vittem le Bogikámat a kórház
kertjébe. Letelepedtünk egy bokor alá, és ott hallgattuk a madarak
dalát. Szép zenéket is hallgattattam vele, ilyenkor hátravetette a fejét,
és ebben a tartásban figyelt a hangokra. Szép volt, jó erre
emlékeznem. Éreztem, hogy fontos történése ez az életemnek, és nem
hiábavaló a szenvedésünk. Akkor, ott, nagyon helyén volt az eszem,
mindent azonnal fordított a szótáram, a hétköznapi nyelvről a
mélyebb, spirituális tartalmakra.
Két hónap után a férjemnek elege lett, hogy nélkülöznie kell a
feleségét, és hazacibált. Szó szerint úgy tuszkolt be a kórházi liftbe.
Gyűlöltem ezért!
Ettől kezdve próbáltam megfelelni a férjem elvárásának is, de ha
tehettem, mentem az anyai szívem után. A párom váltott műszakban
dolgozott, ha kitette a lábát, azonnal ültem a kocsiba, és mentem a
másik városban lévő kórházba. Ha éjszakai műszakban volt, akkor
éjjel mentem én is. Vittem a lefejt tejemet, és szondán keresztül adtam
a kisbabámnak. Az orvosok lebeszéltek, hogy semmit nem jelent ez
Bogika számára. Abbahagytam a fejést, azt mondtam: „Bogikám, ha
meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz anyatej nélkül is.” Ott ültem
mellette küldetésüktől megfosztott melleimmel, amelyekből még
hónapokkal később is – ha megnyomtam – valami romlott, savószerű
gusztustalanság folyt ki. Utáltam.
Bogikám öt hónapos volt, amikor felismertem, hogy ismét teherbe
estem. Terhes lettem, igen, nem várandós, teher volt ez nekem a szó
szoros értelmében. Kiabálva magyaráztam a szomszéd bácsinak a
kertben: „Nem kell nekem ez a terhesség, egyáltalán nem akarok
soha másik gyereket szülni. Micsoda csapás, hát hogy történhetett
ez?”
Nőtt a pocakom, de ezt a babát már nem védelmeztem. Rettegtem,
hogy ő is hasonló sorsra jut, mint a másik, képtelen voltam félelem
nélkül tekinteni az újabb szülés elé. Bár én magam elfogadtam, hogy
Bogi súlyos beteg, de nem tudtam kivonni magam a felém irányuló
elvárások hatása alól. A férjemnek és a családnak egy egészséges
babát akartam szülni, és hazavinni a kórházból. Csalódott voltam és
elkeseredett, hogy ezt nem tudtam megadni számukra. Mindennél
fontosabb volt, hogy az új baba egészségesen jöjjön a világra.
Nehéz volt kismamaként vizsgálatokra járni, feleségként
rendelkezésre állni, és a beteg kislányommal foglalkozni a
kórházban. Egyre fárasztóbb lett, és egyre reménytelenebb helyzet:
meddig tart még ez az állapot? Néha gyűlöltem a kisbabámat,
dühödten rángattam a kiságyának a rácsát, és nekitámadtam: „Miért
csinálod ezt, mondd?! Gyógyulj meg már végre!”
Ő
 Ő pedig kezdett elutasítani. Nem akart meggyógyulni, és az én
heves akarásommal nem tudott mit kezdeni. Azt hiszem, el akart
menni, de nem hagytam, visszatartottam őt. Hónapokig nem adott
jelzést, semmilyen érzelem nem látszott az arcán, mígnem megtanult
sírni is énmiattam, csakhogy valahogyan a tudtomra adja, terhére van
a ragaszkodásom. Amikor mellette voltam, és megsimogattam,
megpusziltam, akkor sírni kezdett, már ahogyan ki tudta fejezni a
sírást: eltorzult a kis arca, és valami nyöszörgésféle hagyta el a torkát.
Csak hozzám viszonyult így, a nővérek gondozását közönnyel
elfogadta.
Öt hónapos lett az új gyermekem a méhemben, amikor az
ultrahangos vizsgálaton felismerték, hogy egy tíz centiméteres ciszta
van a fején. Őrjöngtem, magamon kívül voltam. Felmentem Bogihoz
az emeletre, és azt zokogtam neki: „Elengedlek! Menj, ha akarsz!
Nem bánom már, de intézd el, hogy a testvérkéd egészséges legyen,
tüntesd el ezt a cisztát a fejéről!” És csak zokogtam és könyörögtem
neki a kiságya mellett összeroskadva.
Másnap egy alaposabb kivizsgáláson nyomát sem találták
semmiféle cisztának. Bogika a következő napon ment el. Otthon
voltam, amikor telefonáltak: meghalt a kislányom. Nem tudtam,
menjek-e, szaladjak-e hozzá, vagy jobb, ha nem látom? Remegett
kezem, lábam, végtelenül elgyengültem. Sírni csak akkor tudtam,
amikor hazajött a férjem. Együtt sirattuk elsőszülött gyermekünket.
Bogika temetésén viszont nevettem, és csak nevettem. Fura módon
történik a koporsónak a szállítása. Egy kisteherautó platójára teszik,
és úgy viszik a sírhoz. Ezt nevettem, hát micsoda butaság, ezt a
könnyű, csöpp kis koporsót miért nem kapja fel valaki és viszi oda,
miért kell hozzá teherautó? Ott kuncogtunk, elöl a férjemmel,
mögöttünk meg a gyászoló rokonság, alig bírtuk előttük leplezni a
jókedvünket.
Előtte a ravatalnál sírtam. Nem mertem megnézni, a férjem húzott
oda: „Gyere, nézd meg, olyan szép!” És valóban, olyan nagyon szép
volt!
Nem gyászoltam, lezártam, amikor elengedtem Bogikát. Vártam
az újabb jövevényt, és aggódtam. Nyolc hónapos volt, amikor
hirtelen zavaros lett a szívhangja. Tudtam, tudtam! Éreztem, hogy baj
lesz! Azt mondták az orvosok, jobb lesz, ha császárral elébe mennek a
szülésnek. Mindenki eszét vesztve izgult, hogy minden rendben
legyen, ismerték a történetemet, együttéreztek velem, aggódtak és
drukkoltak, hogy másodszorra egészséges kisbabát szüljek.
A kisfiam nem rögtön, csak később sírt fel, rémületbe taszítva
engem. Viszont amikor a mellemre tették, olyan életrevaló
elszántsággal szopott, hogy véresre szívta, harapdálta a
mellbimbóimat. Az ápolónők utólag bevallották, éjszaka az orvosok
alapos vizsgálatnak vetették alá, annyira aggódtak, de mindent
tökéletesen rendben találtak nála.
Furcsa dolog, visszagondolva talán érzéketlenségnek tűnik, de két
hónapos koráig szinte csak az életfunkcióit vizsgáltam, hogy lélegzik-
e, tud-e nyelni. Egyszer szinte véletlenül megakadt a pillantásom az
arcán, s akkor futott át rajtam az euforikus döbbenet: ez a csöpp
emberke mosolyog! Ezután nyílt meg a kettőnk közti csatorna, bár a
rettegés nem múlt el. Mivel a halál réme beépült az életembe, szinte
hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy egészséges, követeli az életet,
és én vagyok az, akinek ezt biztosítania kell.
Aztán a depresszió! Milyen nyugodtan éltem a házasság előtt,
hiszen nem is akartam ezt igazán, csak a férjemnek akartam gyereket
a szeretetéért, akkor miért nem foglalkozik vele? Miért nekem kell
mindenhová magammal vinnem? Csalódott voltam. Nem ilyen életre
számítottam.
Most négyéves a kisfiam, a kislányom pedig ötéves lenne. Sokszor
gondolok arra, hogy két gyermekem lenne. Kétgyermekes anya
lennék, ha nem történt volna ez a tragédia. Az az érzésem, soha nem
leszek már az, nem szülök többet, elég ez az egy.
Megértettem, hogy ő csak rám számíthat. Megrendít a felismerés,
hogy a saját kisfiam jelenti számomra a terápiát. Nekem a
ragaszkodást tanulni kell. Elég szigorú anya vagyok, igyekszem
következetes lenni, és kiharcolom magamnak azt az időt, amikor
fejtegethetem önmagamat. Ilyenkor alkotok. Főként agyagból
emberszobrokat, de rajzolok, varrok, lakberendezek, kertet építek,
meg még annyi minden mást csinálok!
Mesélek még valamit. Tavaly a születés hetén rám bízták a
Siratószoba – a korai veszteségek feldolgozását segítő helyiség –
oltárának megtervezését és megépítését. Ez az oltár, amelyet
Bogikám emlékére teljes szívvel és odaadással építettem, mindjárt a
hét első napján leégett. Meggyulladt a mécsesektől a drapéria. Más
meg sem perzselődött, az oltár viszont, amit én készítettem, porig
égett. Lehetetlen nem gondolni az édesanyámra, aki tűzhalálban halt
meg.
Most, hogy órák óta beszélgetünk, felszakadnak az érzelmek,
szabad teret kapnak, és milyen érdekes, nem is akármilyenek. Az a
rész tolul előre, amit éreztem mindig is, de igyekeztem elnyomni
magamban: a gyűlölet. Csalódásomról, bánatomról tudtam, hiszen
ezek elfogadható érzések, azt sulykolja mindenki körülöttünk, hogy
ezek helyénvalók, a gyűlöletre viszont azt mondják, veszélyes. Mert
félelmet kelt. Pedig nagyon sok gyűlöletet fojtottam el magamban.
Amikor anyám vert éjjelente, és amikor a nővérem a férjével éppen
csak bekukucskált, és látva azt, hogy anyám merev az alkoholtól,
csak annyit mondott: tenni kéne valamit, meg hogy jól van, Erika,
majd jövünk, majd magamra hagyott. Amikor az apám kívánatos
nőnek nézett és közeledni próbált, amikor a nőgyógyászom azt
mondta, előfordul gyakran, hogy agykárosodott gyerek születik.
Vagy amikor a férjem nem igazán akart részt venni abban a
tortúrában, amit végigcsináltam Bogival, viszont követelte a jussát, és
azt, hogy otthon minden olyan legyen, mintha mi sem történt volna.
Aztán a kisfiam születése utáni magányos élet, mind-mind ahhoz
vezetett, hogy meggyűlöljem azt az életet, amelyet én alakítottam ki
magamnak.
És ez a megbántottság vezetett odáig, hogy most néha azon
tűnődöm, hogy tudnám megoldani egymagam az életem úgy, hogy
fel tudjam nevelni a fiamat. Érzel valami hiányt az elbeszélésemből:
hol van a gyász, kérdezed. Úgy érzem, az egész életem az. Az
elfojtott gyűlöleteimet pedig azzal próbálom oldani, hogy másoknak
igyekszem segíteni. Életfeladatommá vált a segítségnyújtás. A
rászorulóknak, az elesetteknek. A betegeknek, a haldoklóknak és a
körülöttük élőknek. Sok szeretetet kapok ilyenkor, és ez kárpótol
mindenért.
De úgy érzem, változom, erősödöm. Nem csak a másoknak való
segítés éltet. Igyekszem szabadon, alkotó módon élni az életemet.
Tetteimet már egyre kevésbé határozza meg, hogy mivel nyitom meg
mások szívét. Már nincs szükségem koldult szeretetre, nem rettegek
annyira attól, hogy eljöhet a pillanat, amikor elfordulnak tőlem, és
elveszítem az emberek szeretetét, ahogyan ez már oly sokszor
megtörtént velem.
Eddigi életem legnagyobb felismerése, hogy nekünk kell
megszeretni önmagunkat, és nem másoktól várni, hogy szeressenek
és elfogadjanak. És ez csak úgy lehetséges, ha őszinték tudunk lenni,
ha be merjük vallani magunknak a gyengeségünket. A haragunkat, a
gyűlöleteinket. Ettől függ az egészségünk, a boldogságunk, az
életünk.
 Leendő életünk terhei
Gyógyíthatatlan betegekkel dolgozom, több mint egy évtizede,
mint önkéntes segítő. Sokan kérdezik, nem nyomasztó-e
haldoklókkal találkoznom hétről hétre. Nehéz elképzelniük az
örömöt a munkámban, pedig öröm nélkül hogyan is végezhető
bármilyen segítő szolgálat?
Hogy én választottam-e ezt a hivatást magamnak, vagy ő talált
meg engem, nehéz erre válaszolnom. Talán az életem története
megadja a feleletet.
Asszonykorom boldogságát átszövi a gyász fájdalma. Első
gyermekemet háromhetes korában veszítettem el. Kisfiúcska volt,
Misinek neveztük el. Fejlődési rendellenességgel született, a látható
fogyatékossága csak annyi volt, hogy az egyik alkarja hiányzott.
Ennél nagyobb baj volt azonban, hogy hiányzott a végbele, amit
műteni kellett, kivezetni a hasfalra, de egyéb belső gyomortáji
problémái is voltak.
Amikor megszületett, semmit nem sejtettem. Nem láttam egy
pillanatra sem, mert az utolsó nyomásnál hirtelen elkábítottak. Hogy
ennek mi az értelme, ma sem tudom. Azt hihetnénk, talán ijedtükben:
a gyermekem megmutatásának kínos feladata elől menekültek így.
De nem, később megtudtam, ebben a kórházban akkoriban ez volt a
szokás. Később sem akarták megmutatni, mondták, baj van, el kell
vinni egy gyermekkórházba, műteni kell. Úgy kellett
kierőszakolnom, hogy láthassam, mielőtt elviszik. Végül nagy
kelletlenül behozták, és az ágyam végébe, a lábamhoz tették. Onnan
lestem feléje, de mozdulni nem nagyon tudtam. Már induláshoz volt
öltöztetve, kis sapka volt a fején, és szorosan be volt bugyolálva.
Békésen aludt, nem sírt.
Én annál inkább. Elvitték, én meg ott találtam magam a boldogan
szoptató anyák között. Mintha mindez még nem lenne elég, éppen
zárlat volt a kórházban, látogatók sem jöhettek. A férjem végül
beszökött hozzám. Fehér köpenyben jött, az alagsorban tudtunk
találkozni. Csak egymásra borultunk és sírtunk.
 Volt egy kicsi lányka az osztályon, akit otthagyott az anyja. Már
három hónapos volt, várta, hogy rendeződjön a sorsa, és elszállítsák
valami csecsemőotthonba, vagy örökbe fogadó szülőkhöz. Mikor
láttam, hogy hozzák a babákat szoptatni újra és újra, csak hozzám
jönnek üres kézzel, szóltam, hogy én ezt a kicsit szívesen szoptatnám.
Vajon hol van ma, mi lett vele? És vajon mit jelentett neki az általam
nyújtott melengető szeretet, amit nem szabadna nélkülöznie egyetlen
világra jövőnek sem?
Azután hazaengedtek. Bementünk a kórházba, ahol Misi feküdt.
Látni akartam a gyermekemet, de nem engedték. Zokogtam, az orvos
meg kiabált velem. Nem emlékszem, mi mindent vágott a fejemhez,
de az biztos, hogy alaposan leteremtett, megkérdezte például, hogy
miért bőgök, hiszen az ilyen gyereknek nincs joga élni.
Én bűnös, titokban mégis reménykedtem. A várakozás napjait egy
borzalmakkal telített verem mélyén töltöttem. Többet nem mentünk
be a kórházba, csak az apám mert naponta telefonálni, de elhajtották,
semmi konkrét információt nem tudtunk meg. Nekik sem lehetett
könnyű, nap mint nap megbirkózni egy rémült ember hiábavaló
reménykedésével. Huszonegy nap múlva táviratot kaptunk, hogy
meghalt a kisfiam.
A haldoklását lehetetlen elképzelnem. Egy kicsinyke test
összeszabdalva, de vajon a lelke nincs hasonlóképpen összetörve?
Nem ölelhettem magamhoz, nem szoptathattam, nem
simogathattam. Biztatom magam, talán volt ott egy nővér, egy jótét
lélek, aki ölbe vette, amikor eltávozott ebből a számára csak magányt,
kitaszítottságot, vigasztalanságot hozó világból.
Hosszú ideig hordoztam a fájdalmamat. Így aztán nem csoda,
hogy amikor ismét állapotos lettem, a szervezetem még nem állt
készen az új élet kihordására. Félidőben elvetéltem, igazi szülés volt,
fájdalmas, nehéz, de mi az a lelki gyötrelemhez képest?
Később születtek gyermekeim, egy fiú meg egy lány. Ne hidd,
hogy ennyi szenvedés már éppen elég egy anyának, többet már nem
sújtja a sors!
A kislányom tizenkilenc éves volt, amikor autóbalesetben életét
vesztette.
 Olyasmikben hiszek az utóbbi években, hogy fejlődésünk
érdekében magunk választjuk a leendő életünk terheit. De elment az
eszem, hogy ilyet választottam magamnak, hát nem láttam, hogy
ekkora terhet nem lehet elviselni egy anyának?
Hát látod, és most haldoklókkal dolgozom. Véletlen lenne? Sokat
változott a helyzet az elmúlt húsz évben, felismertük már a méltó
halálhoz való jogot. De jaj, mennyi még a tennivaló! A napokban
meghalt egy magányos, hajléktalan férfi a kríziskórházban. Én ültem
mellette, az én kezem érintését vitte magával. Ismered a
pohárhasonlatot, félig tele, vagy félig üres, ki hogyan látja a világot.
Aki a halált nem akarja tudomásul venni, annak ez egy szomorú hír.
De nekem, aki fogtam a kezét és simogattam az arcát, nekem öröm,
hogy éppen ott lehettem, hogy nem egyedül halt meg, hogy hosszú
hányattatás után, elmenőben még ismét megtapasztalhatta a
szeretetet.
 Asszonyok álmában síró babák
Az én történetemben benne van a nagyanyám és anyám összes
szenvedése is. Az asszonyi sors, amely ugyanaz volt a háború előtt, a
háború alatt és a Rákosi-korszakban, alig változott mára. Anyám azt
mondta, a megölt kisgyerekek ott sírnak az asszonyok álmaiban, s
nem tudja az anya megszoptatni őket. Én nem öltem meg őket,
maguktól mentek el, mégis sírnak az álmaimban.
A családom, a felmenőim sokgyermekes családok voltak. Anyai
ágon a dédszüleim tizenegyen voltak, apai ágon huszonkét
gyermeket neveltek. Igen dolgos polgári családok, akiknek a
mészárszékükben vagy a szállodájukban a gyermekek is kivették a
részüket a munkából.
Nagyszüleim már nem tudtak, nem mertek sok gyermeket
vállalni. Amit a nagycsaládos ősöktől továbbörökítettek, az a családi
összetartás és az anyai önfeláldozás volt. Édesanyám is ezt vitte
hozományba, amikor férjhez ment. És itt jövök én a képbe, mert
rövidesen jelentkeztem édesanyámnál, megszületésemben
reménykedve. Egy kisbaba vállalásához azonban bizalom kell az
élethez, ám 1941-et írtak ekkor, így a küszöbönálló háború árnyékot
vetett erre a bizalomra. Szüleim mégis vállaltak engem, de félve,
aggódva, a gyermekvárás örömébe belekúszott a félelem.
Az óvóhely volt a világ, amelyben eszméltem, ez volt életem első
éveinek színtere. Még csöpp gyermek voltam – mindössze hároméves
–, amikor anyámmal olyasmi történt, ami azelőtt soha. Először vetette
el a babáját. Emlékszem rá, bármilyen hihetetlen. Az eltűnése, majd a
visszatérése, a számomra nehezen érthető beszélgetések – mind
megmaradtak bennem. Az elkövetkező években megismétlődött az
eset, és én a nyiladozó értelmemmel még többet felfogtam. A család,
az ismerős asszonyok között beszédtéma volt a nem kívánt terhesség,
és annak következményei, és én jártamban-keltemben hamar
részesévé váltam ennek a nagy közös gondnak.
Ahogy felserdültem, már nyíltan beszélgettem anyámmal.
Kérdeztem, nincs-e erre valami más megoldás? Nem lehet megelőzni
a bajt? Anyám semmi biztatót nem tudott mondani. Éppen ezért,
mivel akkoriban nem ismertek igazán hatásos védekezési módszert,
az asszonyok sorsuk természetes – bár szörnyű – velejárójának
tekintették az abortuszt. Szemérmes nagyanyámat is faggattam.
Akkoriban a bába feladata volt segíteni a bajba jutott asszonyokon.
Nagyanyám csak annyit mondott nekem: jött a bába, ő a fal felé
fordult, a bába valamit csinált, és megtörtént, aminek meg kellett
történnie. A bába nem ítélkezett: jött szorgalmasan az asszonyokhoz,
ha kisbabát kellett világra segítenie, de jött akkor is, ha feladata ennek
éppen az ellenkezője volt.
No, ilyen tudással mentem neki az asszonyi életemnek, és vittem
magammal az asszonyok nehéz batyuját. Férjemhez szenvedélyesen
vonzódtam, sőt, vonzódom ma is, pedig már réges-rég elváltak
útjaink. Házasságunk nyolcadik évében megszületett a kisfiunk, majd
egy év múlva, mindannyiunk örömére, ismét azt vettem észre, hogy
babát várok.
Négy hónapos volt a kisbabám, amikor váratlanul elvetéltem. A
konyhában történt, erős szülőfájások jöttek, majd elöntött a vér.
Iszonyodva kiabáltam a férjemért. Leültem, magam elé tettem egy
lavórt, és megszültem a magzatot. Ültem az élet és halál küszöbén,
ott, ahol még nem dőlt el semmi, és még választható a jövő, csak
akarnom kell, és visszahozhatom ezt a kis életet. De közben tudtam
már valahol, hogy mindez illúzió, már megtörtént, ami megtörtént,
jóvátehetetlenül elvégeztetett. Lelkiismeret-furdalást éreztem, mintha
valami súlyos bűnt követtem volna el. Becsomagoltuk a kis testet, és
vittük magunkkal a kórházba a mentővel. Nem tudtuk, mi mást
tehetnénk. Rémültek voltunk és zavarodottak. A nagylányom már
okosabb nálam. Nemrégen történt vele, hogy alig két hónapos babáját
elvetélte otthon. Méltó módon eltemette, elbúcsúzott tőle. Mi lett az
én babám sorsa, nem tudom. Fizikailag persze sejtem, de nem csak a
kis testére gondolok.
Egészségileg hamar felépültem, nem kellett egészségügyi kaparás
sem, rendben voltam teljesen, jöhettem haza másnap a kisfiamhoz. A
könnyeimet elvetélt magzatommal együtt a kórházban hagytam, nem
akartam, hogy a kisfiam egy zokogó anyukát kapjon vissza, de a
szívemben hordtam a fájdalmamat tovább. Azt hittem, nem lehet
több gyermekem, elveszítettem a bizalmamat. Készületlenül ért, hogy
ilyen csapás is megtörténhet velem.
Úgy gondoltam, számomra bezárult a lehetőség, hogy újra
kisbabát ölelhessek, szoptathassak. Soha többé nem tudom már
kistestvérrel megajándékozni a kisfiamat és újabb gyermekkel a
férjemet. Mégis, amikor egy év múlva ismét állapotos lettem,
megérintett a remény. Nem tudhattam, hogy összesen négyszer kell
elviselnem azt, ami egyszer is sok egy asszony életében.
Ez a baba csak két hónapot élt. A Balatonban fürödtünk a
gyerekekkel – a húgom kislánya is velem volt –, amikor a vérem
megfestette a vizet körülöttem. A gyerekek csodálkozva kérdezték,
mi ez. Én tudtam. Szaladtam ki a vízből, és mentem be a helyi
kórházba.
Összetört megint a lelkem. A kisfiam segített felépülni, hiszen a
vele való törődés, játszás, hancúrozás nem tette lehetővé, hogy
láthatóan szomorkodjam. Meg akartam azonban érteni, mi történik
velem, miért sújt engem ezzel az élet. Az orvosok semmit nem
tudtak, rendellenességre nem derült fény. Vajon más asszonyokkal is
előfordul ez? Ha igen, hogyan élik túl, hogyan folytatják az életüket?
A férjem sokat volt távol, mozgalmas közösségi életet élt. Nála tíz
évvel fiatalabb, lelkes ifjakkal igyekezett megváltani a világot.
Csapatostul, motorral járták az országot. Jó ügyekben szorgoskodtak,
a baj csak az volt, hogy nekem ebben nem volt helyem. A párom
jóképű volt, jó eszű, művelt, szellemes, és bizony igen-igen vonzó,
nem csoda, ha körüldongták a nők. Korrepetálás ürügyén sokszor ült
nálunk egy-egy lány, aki a férjem segítségét kérte, és látnivalóan
rajongott érte. A férjem biztatott, találjam meg én is a magam
érdeklődését, alakítsam ki a saját társaságomat. Én arra vágytam,
hogy vele legyek, de ez nem volt lehetséges. Barátokat nem kerestem,
de izgatott a női sorsok rejtélye. Ekkoriban már újra dolgoztam –
pedagógus voltam –, és az iskolánkon keresztül felvettem a
kapcsolatot különböző vidékek kisvárosainak, falvainak református
lelkészeivel, abból a célból, hogy megismertessenek a helybéli
asszonyokkal. Időnként felkerekedtem, és a kisfiammal együtt
elutaztam. Így kerültem mindig más és más vidékre, ahol
összebarátkoztam a lelkésszel, és rajta keresztül az idősebb, sokat
tapasztalt asszonyokkal. Egyre több nővel sikerült beszélgetnem, akik
mind szíves örömest mesélték el szüléseiket, vetéléseiket,
abortuszaikat. Rácsodálkoztam, milyen élesen megfigyeltek minden
részletet, mennyire hűen képesek visszaidézni a szüléseiket. Egyik
érdekes, számomra sokat jelentő történet például egy parasztasszony
szülése, aki kiment dolgozni a földekre, és ott szülte meg a váratlanul
érkező kisbabáját. A legfelső szoknyáját felhajtotta, beletette az
újszülöttet, majd hazaindult. Nem tehetett mást, egyedül volt.
Amikor hazaért, a csecsemőt letette a szoba sarkába, majd elájult. A
köldökzsinór még mindig összekötötte őket.
Arra ébredt, hogy szólongatják, és hogy valaki sír a sarokban. A
gyermek volt, aki akkor éledezett, át volt fagyva szegényke, de
kezdett magához térni. Ez a baba széles vállú, hatalmas legénnyé
növekedett, az anyja büszkeségére. Nagy hatással volt rám a történet.
Megmaradnak csecsemők reménytelen helyzetben is, és meghalnak
mások, ez az élet része. Kicsit elfogadóbbá váltam saját sorsom iránt.
Ismét állapotos lettem. Egy téli napon óvodás kisfiammal
sétáltunk a hegyekben, boldoggá tett bennünket a hó. Egyszer csak
azt éreztem, nedvesedem. Véres váladékot pillantottam meg a
fehérneműn, amikor elbújtam, hogy pisiljek. Sejtettem, mit jelent:
három hónapot élt a remény.
Az újabb gyermekáldásnál már nem bíztam. Ahogy lesz, úgy lesz.
Dolgoztam az iskolában, és végeztem a dolgomat otthon is. Lesz, ami
lesz. Teltek a hónapok, a baba maradt velem, és bennem minden
nappal bátorságot nyert a remény.
Már öt hónapos volt a baba, amikor elfolyt a magzatvíz.
Szaladtunk a férjemmel a kórházba. Az orvos kimondta, amit magam
nem mertem elhinni: nincs életjel, valószínű, hogy elhalt a magzat.
Mégis, az orvos azt kérte, menjek haza, feküdjek, vigyázzak, ne
mozogjak, ne erőlködjek, és majd meglátjuk. Így tettem. Feküdtem az
ágyamban, koporsó testemben halott kisbabámmal. Az álmaim
gyötrelmesek voltak: a kisbabám éhes volt, ételért sírt, és én nem
tudtam megszoptatni.
Teltek-múltak a nehéz napok és a súlyos éjszakák. Várakoztam,
ebben a lelkiállapotban, ágyamhoz láncolva, miközben az
áldozathozatal értelmetlennek tűnt. Iszonyodva tekintettem a
testemre, valóban úgy éreztem, egy halott élő koporsója vagyok. Egy
napon tetőfokára hágott a borzalom, kicsúszott belőlem egy
köldökzsinórdarab: méteres hosszan lógott a térdemig, mint egy
bomló, oszló tetem része. Tisztátalannak, taszítónak éreztem a
testemet, iszonyodtam tőle, mintha magam is része lennék ennek az
oszlásnak.
A kórházban elaltattak, hogy megszabadítsanak ettől a rettenettől.
Az aneszteziológus a fejemnél volt, amikor hallottam, hogy baj van.
Váratlanul külső szemlélője lettem a testemmel való bajlódásnak:
láttam, ahogyan az orvos a hasamra mért ütésekkel próbálja
távozásra bírni a méhlepényt, majd az altatóorvos figyelmeztetésére
abbahagyja. De én ezzel már nem törődöm, elhagyom a szobát, és
ködszerű légben sebesen repülök tovább, mindaddig, amíg egy
jóságos szempárral nem találkozom. Átjár a boldogító érzés: minden
jó, pont így jó, én is jó vagyok, megtettem mindent, ami tőlem tellett,
elfogadnak, szeretnek. Annyira jó ez a hely, hogy vissza sem akarok
jönni soha többé. De nem maradhatok. Neked még dolgod van,
mondja a szempárhoz tartozó hang, és én elfogadom: ha ő mondja,
akkor annak úgy kell lennie.
Közben a férjem élte a maga életét, de ellátta a kisfiunkat
becsülettel, és jött hozzám is látogatni. Kinéztem a kórház ablakán, és
azt látom, jön az én szerelmetes férjem, fogja a kisfiunk kezét. De ki
fogja a másik kezét? Margit, közös barátunk. Egyforma nadrágban
vannak, az én páromon, aki soha nem adott az öltözködésre, egy fess
nadrág van, Margiton ugyanolyan. Mondták, ne aggódjak, Margit ott
alszik, amíg én kórházban vagyok, Margit mindent ellát, Margit
mindent elrendez. Amikor hazamentem, Margit maradt. Pihenjek
nyugodtan, mondták, Margit majd segít nekem mindenben.
Jött a karácsony, otthon voltunk. Margit előttem ölelgette és
puszilgatta a férjemet. Próbáltam jó képet vágni a dolgok
alakulásához, de ezt már nem bírtam, bementem a fürdőszobába, és
elzokogtam a fogkeféknek szomorú életemet. Gondoltam, én még
egy ilyen együttlétet, soha! Szilveszterkor elmentek otthonról. De
hiába. A magamra hagyatottság még fájdalmasabb volt.
A párom persze próbálta velem megbeszélni a kapcsolatunkat,
javasolta a válást is, de én hallani sem akartam róla. Ekkor
megpróbált más férfiak felé terelgetni. Ismerkedjek, éljek – mondta,
hiszen ő már nem ugyanúgy a férjem, másra vágyik. Én nem
akartam, őt szerettem, utána epekedtem. Végül nem bírtam a
szenvedést, kötélnek álltam. Egy festőművész volt a választottam.
Együttlétünkből azonnal baba lett, és milyen érdekes, egy olyan baba,
aki végig kitartott: megszületett a második gyermekem egy másik
férfitól, ő a kislányom, Zsófi.
Nagy volt a zűrzavar. Én aludtam az egyik szobában a festővel, a
férjem a másikban egy új nővel. Az én kapcsolatom azonban
tiszavirág-életű volt. Nem volt választásom, a férjemet szerettem
eltéphetetlenül, őt sírtam volna vissza mindenáron. A festő jött
rendszeresen a kislányához. Talán ha nem ilyen jó apa, soha nem
válok el a férjemtől. Mert egyszer csak eljött a nap, amikor végleg
elhagyott.
Gyászoltam sokáig, még egy év múlva is ott tartottam, hogy a
legkisebb dologra elsírtam magam. Az utcán, a boltban, az
iskolában… bárhol és bármikor. Asztaltól elváltunk, ágytól nem
egészen. Volt egy jelünk: ha odaadta a kezembe a lakáskulcsát, az azt
jelentette, hív magához. Ha nem értem rá, szó nélkül nem vettem át.
Hogy ne legyen sértődés. De ráértem. Mentem, futottam. A mai
napig ugyanúgy vonzódom hozzá, mint szerelmünk első
hónapjaiban.
Nemrégen megnősült. A jó kapcsolatunk megmaradt, barátok
vagyunk. Én nem mentem férjhez, soha nem találnék olyat, mint
amilyen ő volt nekem. Érdekes munkám van, és sokirányú az
érdeklődésem. Legfőképpen azonban anya vagyok. Az édesanyám
önfeláldozó módon nevelt bennünket, ő is ezt kapta az anyjától, ezt
vitte tovább. Én magam is ezt teszem, még ma is, hogy felnőttek a
gyerekeim, elég egy telefonhívás, egy fél mondat, és már szaladok is.
Két gyermekem van, akik felnőttek, de érzem, hogy vannak még
valahol gyermekeim. Az álmaim üzenik ezt. Hiába éltem egész
életemben a gyerekeimért, hiába vagyok ma is áldozatkész édesanya,
álmomban újra és újra megjelennek síró gyermekeim, és én nem
etetem meg őket. Reggelente, az álmok ködéből felderengve a
szívemig hatol a sejtés: ők az én meg nem született gyermekeim.
 Temetés gitárral, tánccal, lepkeszárnyakkal
A férjem vallását komolyan vevő, katolikus családból származik,
náluk mindenkinek négy gyereke született, mint valami hagyományt
vitték tovább ezt a születésszámot. Így nem meglepő, hogy két
kisfiunk után szeretett volna még folytatást. Kérlelt, hogy legyen
újabb baba. Én nem zárkóztam el ettől, de előbb szerettem volna
letenni a pszichoterápiás szakvizsgámat.
Körzeti orvosként dolgoztam, ami nem volt egyszerű vállalás a
három- és négyéves fiaink mellett. Állandó készültségben éltem,
bármikor csenghetett a telefonom vagy a kapucsengő. Számtalanszor
kellett a vasárnapi ebéd tálalása közben beteghez futnom. Persze
lehetett volna ez másképpen is, de nem voltam rá képes. A
betegeimmel való kapcsolatom több volt átlagos körzeti orvosi
kapcsolatnál, számomra a lelki oldal éppolyan fontos volt, mint a
fizikai. Sőt mi több, rájöttem, hogy az én igazi hivatásom éppen a
lelki szenvedések enyhítése. Elvégeztem egy négyéves
pszichoterápiás képzést, majd ledolgoztam a féléves kötelező klinikai
gyakorlatot is. Már csak a szakvizsga volt hátra.
Saját vágyamat háttérbe szorítva mégis engedtem férjem
unszolásának, hiszen ő és a házasságom, a családunk fontosabb volt
számomra, mint a hivatásom. Két hét sem telt el azonban a babavárás
időszakában, amikor a férjem már más hangot ütött meg.
Tulajdonképpen nem kell neki ez az újabb gyermek. A házasságunk
válságba került. Vidéken laktunk, a férjem feljárt Pestre dolgozni.
Egyre kevesebbszer jött haza, amit sem a munkája, sem a távolság
nem indokolt. Hétvégék teltek el úgy, hogy felénk sem nézett.
Megingott a biztonságom, és az örömteli babavárás helyett aggódva
néztem a jövőnk elé. Nincs kiszolgáltatottabb az oltalmat, biztonságot
kereső, gyermeket váró anyánál.
A kisbabám meg csak nőtt-növekedett a méhemben, és igen hamar
rugdalózni kezdett. Ez a virgonc mozgás mindvégig jellemző volt rá.
Ultrahangos vizsgálaton megtudtuk, hogy kislány érkezik a két fiú
után. A szentek élete2 című könyvből választottam neki nevet.
Felnyitottam a könyvet – néha használok ilyen eszközöket –, és ahol
kinyílt, arról a szentről neveztem el a kislányomat. Szent Kingánál
nyílt ki a könyv, így Kinga lett. Nem tetszett ugyan, hogy Szent
Kinga rövid életű volt, de igyekeztem elsiklani felette, és inkább a
személyiségére, az önfeláldozó életére összpontosítottam.
A férjemmel megpróbáltuk megmenteni a házasságunkat,
párterápiára kezdtünk járni.
Boldogtalan voltam, de hogy mennyire, az csak az álmaimon
keresztül tudatosodott bennem. Álmomban a gyönyörű, régi
parasztházunk füstöskonyhájában lógó vasláncra kötöttem fel
magam, két alkalommal is.
Ötödik hónapban voltam már, amikor egy este Kinga minden
eddiginél viharosabb mozgásba kezdett, majd váratlanul
elcsendesedett. Ez a szokatlan csend másnap is tartott, sőt az
elkövetkező napokban, de erről a vészjósló üzenetről valahogy nem
akartam tudomást venni. Utaztam Pestre a párterápiára, végeztem a
munkámat, mintha mi sem történt volna. Ez a viselkedés is az
önpusztító tendenciát igazolta részemről, ahogyan az álmaim is: nem
jutott el a tudatomig, hogy veszélyben az életem. Egy hétnek kellett
eltelnie, mire be mertem magamnak vallani: nagy baj van. Szombati
nap volt, amikor szóltam a férjemnek, valami nincsen rendben.
Szaladtunk a faluban lakó nőgyógyászhoz, akivel baráti viszonyban
voltunk. Kislánya születésnapi zsúrját otthagyva sietett velünk a
közeli város kórházába.
Az ultrahangos vizsgálatnál lehervadt a mosoly az arcáról: „A
kisbaba meghalt!” A fiaim és a férjem is mellettem álltak a
vizsgálatnál, izgatottan lesték a kistestvért a monitoron keresztül.
A kijelentés mozdulatlanná dermesztette bennük a ficánkoló
örömöt.
Az orvos már haza sem engedett, az életem forgott veszélyben.
Egy hete halott magzatot hordok a testemben! A férjem gyorsan
elhelyezte a gyerekeket, nekünk pedig elkezdődött a küzdelem.
Attila szeretettel támogatott, akkor és ott nem az a férj volt jelen, aki
eltávolodott tőlem és a családjától.
Kaptam egy injekciót, az egyetlent, amellyel a kórház rendelkezett.
Ennek az injekciónak a sajátossága, hogy kétórás várakozás után egy
négyórás intervallumban fejti ki a hatását, indítja be a szülést, erősíti
fel a fájásokat. Ha ez alatt az időszak alatt nem sikerül kellő
eredményt elérni, újabb injekcióra van szükség. Velem ez történt,
hiába volt a küzdelem, a görcsök, a derékfájás, nem volt elegendő
ahhoz, hogy megszülhessem a magzatot. Ott álltunk kétségbeesve,
emlékszem, szombat volt, késő este lett közben, és elfogyott a
remény, hogy a kórház egyetlen injekciója segítsen. Néhány
telefonnal sikerült elintézni, hogy egy budapesti kórház adjon
kölcsön, Attila szaladt is volna érte. Én azonban elképzelhetetlennek
tartottam, hogy megváljak a férjemtől, és négy órán keresztül
nélkülözzem. Lelkiállapotunkat tükrözi, hogy fel sem merült
bennünk az az egyszerű megoldás, hogy pesti rokonainkat,
barátainkat kérjük meg arra, hogy – fele idő alatt – hozzák el a
megváltó gyógyszert.
Orvosként tudtam, hogy ez a vakcina nem szintetikus anyag,
hanem olyan, amelyet a szervezetünk is képes előállítani. Olyannyira
nem tudtam még a gondolatát sem elviselni, hogy magamra hagy a
párom, hogy eltökéltem: mindenáron megszülöm a kisbabámat.
Kértem az orvost, hogy adjon nekem még két órát. Ő megengedte, és
hazaugrott a gyermeke születésnapi ünnepének immár csak kedves
emlékéhez, természetesen azzal, hogy ha kell, percek alatt visszajön.
Ketten maradtunk Attilával, kétségek közt, egy közelgő éjszakával
előttünk. Itt aztán minden elképzelhető érzelem előjött. A
szenvedélyek szeszélyes sodra mindent felhozott: gyűlöletet és
szeretetet, összetartozást és végtelen magányt, ragaszkodást és
elengedést. Az érzelmeink úgy hánytak-vetettek bennünket, mint
félelmetes hullámok a könnyű kis csónakot, és mi védtelen
utasokként nem is remélhettük a tenger elcsendesedését.
A vajúdás segédeszközei – a bordásfal, a nagy labda – groteszkül
hatottak szenvedéseim közepette, hiszen ezek a kisbabák
megszületésének a segítői. Halott magzatom világra hozásához oda
nem illő díszleteknek tűntek.
Férjem hangosan zokogott, én pedig hirtelen megéreztem, tetten
értem a pillanatot, amikor elengedtem a babámat. Felocsúdtam végre,
és elkezdtem küzdeni az életemért. Most tudatosult bennem, hogy ha
meghalok, anya nélkül maradnak a kisfiaim. Megkezdődött az igazi
vajúdás. Nem tudtam, de a magzatom elengedésével együtt
megtörtént a házasságom, férjem elengedése is. Hiszen a házasságom
is halott volt már, csak nem akartam tudomásul venni, mint ahogyan
a kisbabám halálát sem.
Megszületett a kislány, nyakán a háromszor rátekeredett
köldökzsinórral, feketén, kiszáradva. Attila látta, én nem tudtam
megnézni. Hátrahanyatló fejemhez hamar odatették az altatógázt, és
öntudatomat veszítettem. Attila szerint lett volna módom megnézni a
magzatot, de nem akartam. Nem tudom, nem emlékszem.
Kikapartak, fertőtlenítették a méhemet, amelyből egy héten át nem
engedtem el halott gyermekemet.
Mintha álmaim üzenetét a kis Kinga valósította volna meg:
felakasztotta magát.
Amikor magamhoz tértem, az orvosom állt a kórházi ágyam
mellett. Az első kérdésem ez volt: „Mikor szülhetek egy másik
babát?” Könnybe lábadt a szeme: „A feleségemnek is ez volt az első
kérdése.” Ekkor tudtam meg, hogy alig egy éve hasonló
megpróbáltatást éltek át a feleségével.
Rettenetesen fájt a veszteség. Az az érzés uralkodott el rajtam,
hogy ez nem maradhat meg a nőiségem legszebb aspektusának: a
fogantatásnak és a szülésnek az utolsó epizódja.
Amikor hazamentem, elgondolkodtam azon, hogy a fiainkat ért
veszteséggel is kellene valamit kezdeni. Hónapokon keresztül abban
éltek, hogy kistestvérük születik, egy kishúguk, akit nagy szeretettel
és kíváncsisággal vártak. Sokkoló volt számukra az ultrahangos
vizsgálat, majd a kórházba kerülésem. Szerettük volna eltemetni a
kislányunkat, kértük a holttest kiadását, de az orvosunk lebeszélt
erről. Azt mondta, a búcsú másképpen is megtörténhet.
Ez a mondata megragadott. Megterveztem egy rítust, amely
mindnyájunkat hozzásegít a méltó búcsúhoz. Elmondtam a
gyerekeknek, hogy azokat, akik örökre elmennek, el kell temetni, és
el kell búcsúzni tőlük. A férjem ezermester, a fiúkkal együtt szép
fejfát faragtak, majd beleégették a feliratot: Kinga, élt 18 hetet.
Hatalmas kertünk volt, az akkor nyíló összes virágot leszedtük, és a
fejfához hordtuk. Főleg a fiúk szorgoskodtak, köveket hordtak a
„sírra”, a virágokat elhelyezték a fejfán és körülötte. Ajándékokat
készítettek kishúguk számára, amit becsomagolva a kövekre
helyeztek. Bár a szertartást én indítottam el, a kereteket szabadon
hagytam, így a gyerekek spontán megnyilvánulásai is teret kaptak.
Attila gitározott – katolikus templomi zenét –, a fiúk pedig lassan
táncolni kezdtek. Körbetáncolták a keresztet, nézd, fénykép is készült
róla. Látod, milyen átéléssel, odaadóan táncol a kisebbik fiunk? És a
nagyobb is, mennyire jelen van, mennyire komolyan veszi! Rajtunk
kívül csak édesanyám volt velünk, ő nagyon sírt, a mi fájdalmunk
láthatatlanabb volt.
A gyerekek különös módon viselkedtek a következő napokban.
Előkotortak például valami rég elfeledett jelmezt, egy pillangót,
amelyet napokig viseltek. Ugye, nem kell magyaráznom, hogyan van
kapcsolatban a lélek, a halál szimbolikája a pillangóval?
Lepkeszárnyakkal a hátukon sokszor mentek a sírhoz és folytatták a
táncot, de énekléssel és versmondással is kedveskedtek kishúguknak.
Az ajándékokat kicsomagolták, úgy tették vissza a fejfához. Azt
láttam, komoly, ösztönös gyászfeldolgozó munka folyik bennük, és
ez lenyűgözött.
A férjemmel megbeszéltük, hogy a család is felköltözik Pestre.
Anyai nagyanyám örökségeként volt egy kis lakásunk, Attila is itt
lakott, amióta a munkája Pesthez kötötte.
Amikor a gyerekekkel megérkeztünk a lakásba, üresen találtuk. A
férjem aznap elhagyott bennünket. Jelenlétét még szívszorítóan
érzékeltük a szobában: éppen befejezte a gyerekek emeletes ágyának
készítését, a faforgácsok eltakarítatlanul hevertek a földön, a
levegőben a fűrészpor szemcséi táncoltak. Ott álltam elgyengülve a
szobában, orromban a fűrészpor illatával, és néztem, ahogyan a
gyerekek viháncolva – mit sem sejtve – birtokba veszik új otthonukat.
Nem tudtam, mi lesz velünk, hogyan folytatódik az életünk.
Egyszerre két veszteség feldolgozásával kellett megküzdenem:
gyermekem és házasságom elvesztésének gyászával.
Egy év múlva, egy pszichodrámacsoportban sikerült Kinga
elvesztésének végső feldolgozása. Felszakadtak a sebek, zokogtam,
de sikerült megértenem, mi volt a célja az ő jövetelének. Segített a
házasságomban az elszakadásban: ez volt az ő küldetése. Attilát ott,
akkor engedtem el, amikor őt megszültem.
 Elérkezett az ideje annak is, hogy Kingához fűződő
kapcsolatunkban továbblépjünk. Fiaim közben nőttek, okosodtak,
már voltak elképzeléseik arról, hogy hová tűnik a távozó lélek,
milyen új feladatok – esetleg életek – várnak rá. Úgy éreztük, a sírja, a
fejfa, teljesítette küldetését. Egy újabb gyönyörű szertartás keretében
elégettük a fejfát. Erről is készültek fotók, köztük egy egészen
különleges. Ezek a vérvörös körök a levegőben egy felizzított pálca
körkörös mozgatásának továbbgyűrűző nyomai. Fotós szakemberek
szerint különleges kép, az éles kontraszt adja a rendkívüliségét: a
fekete háttérből kirajzolódó fényvonalak meglepő élességgel tűnnek
elő.
Hat évig éltem egyedül a gyermekeimmel. Megtanultam, hogyan
álljak meg a magam lábán, megerősödtem, és sikerült
megvalósítanom az álmomat is: azzal foglalkozhatom, amit a
legjobban szeretek. Pár éve megtaláltam a társamat is, így
elmondhatom, hogy minden téren rendeződött az életem. Volt férjem
is megnősült, két fia született, majd őket is elhagyta. Továbbvitte a
családi hagyományt, végül mégis négy gyermeke lett, igaz, nem úgy,
ahogyan a családja vagy akár ő maga elképzelte. Nagyon jó apa,
fiainktól a válás ellenére sem távolodott el.
Ez a kicsi lányka, aki itt sertepertél körülöttünk, már az új
szerelem gyümölcse. Nem akartunk közös gyermeket, egyikünk sem
fiatal, és mindkettőnknek vannak gyermekei. Építkezésünk, új
otthonunk megteremtésének kellős közepén jött a sejtés, kisbabát
várok. Így hát mégis, ismételt anyává válásommal méltó módon
zárult az a kör, amely kiteljesíthette nőiségemnek ezt a vonatkozását.
Az élet azonban nem hasonlít azokhoz a mesékhez, amelyek így
zárulnak: „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak”. A gondok,
bajok, sőt, komoly megpróbáltatások jönnek-mennek az életünkben,
mint az apály és a dagály áramlása. Kislányunk például
koraszülöttként, alig több, mint egykilósan jött a világra. Bőven
jönnek tehát a feladatok, ez nem változott, de én magam igen. Ma
már nem riadok vissza semmitől, képes vagyok úgy tekinteni a
gondokra, mint olyan segítségre, amely további fejlődésemet
szolgálja. Ez adja az erőt és a hitet, hogy bármi is jön, képes leszek
úrrá lenni rajta.
 Példaképem, Patch Adams
Nem is tudom, hol kezdjem. Nem könnyű ez a történet, meg nem
is vagyok annyira a szavak embere.
Az első házasságomból van már két gyermekem, de a mostani
páromnak ő lett volna az első. Kicsi, vékonyka nő Hanna, gondoltuk
is, vajon meg tudja-e szülni a babát, vagy jobb lenne a császár? De
nem mondtuk az orvosnak, csak egymás közt beszéltünk róla.
Amúgy igen jól viselte a terhességet, semmi gond nem volt vele, a
baba is szépen fejlődött. Rendszeresen járt a vizsgálatokra,
folyamatos ellenőrzés alatt állt.
Én olyan férfi vagyok, aki jelen akar lenni a gyermeke
születésénél, és igyekszik segíteni, lelki támogatást, bátorítást
nyújtani a párjának. Már akkor is filmeztem az első feleségem
szülését, amikor ez még nem volt ennyire elterjedt. Akkor azért még
küzdeni kellett kicsit, hogy megtehessem. Most is úgy terveztük,
hogy a párommal leszek. Az orvosunk sajnálatos módon éppen akkor
volt szabadságon, amikor Hannának elfolyt a magzatvize, és
megindult a szülése. Előre jelezte, mikor megy nyaralni, de ez nem
aggasztott minket, mert úgy számoltuk, bőven visszajön, mire
nekünk szükségünk lesz rá. Sajnos nem így történt, mert a kisgyerek
kicsit előbb akart a világra jönni, nem volt tekintettel az orvosunk
szabadságára. Bár a doktorunk kijelölt maga helyett valakit, ám hiába
telefonáltak érte, a kórházban nem sikerült előkeríteni. Eltelt néhány
óra, mire végre egy doktornő bemutatkozott, hogy ő fogja levezetni a
szülést.
A vizsgálatok során az egyik orvosban talán felmerült a
császármetszés gondolata, mert Hanna keskeny kis csípőjét
nézegetve megkérdezte, nem csípőficamos-e, de miután nemmel
válaszoltunk, nem aggályoskodott tovább. Sajnos, mert ha mi jobban
erősködünk, vagy ő határozottabb, akkor elkerülhető lett volna a
tragédia. Így utólag az ember, amikor újra és újra lejátssza a
történteket, keresi azokat a pontokat, ahol kisiklott a dolog, nem
mintha sok értelme lenne már, de hát nem tudunk mást tenni, gyötör
a kérdés.
 Hannának igen-igen lassan haladt a szülése, hosszú órák teltek el
úgy, hogy hiába szenvedett, alig tágult. Este nyolckor mentünk be a
kórházba, és éjjel kettőkor még sehol sem tartott. Addigra már
nagyon elfáradt, úgy érezte, nem bírja ezt a szenvedést, ezért meg
akartuk tudakolni, hogy hol, kinél kell kérnünk, hogy császárral
vegyék ki a babát. A saját doktornőnk felénk sem nézett egész
éjszaka, egy másik orvost találtam nagy sokára, aki azt mondta, meg
kell várni a reggel nyolc órai műszakváltást, és majd akkor újra
felvetni a kérdést. Egy kedves barátnőnk, Erika is velünk volt a
vajúdás ideje alatt. Három gyermeke van, emellett dúlaként
segédkezni szokott szülő nők mellett. Jó volt, hogy legalább ő
mellettünk van, ha már ennyire magunkra hagytak bennünket.
Nehéz gyötrelmek árán végül lassan elindult a tágulás folyamata.
Már reggel volt – Hanna kádban vajúdott éppen –, amikor a fájdalma
szinte elviselhetetlenné vált. Vér öntötte el a kád vizét. Mentünk
Erikával segítségért, laikusként mi úgy láttuk, nincs is más
választásunk már, mint a császármetszés. Az orvos, akit találtunk,
vizsgálat nélkül elvetette a javaslatot. Tudja, ez bánt legjobban,
tudom én, hogy nem jó dolog a császármetszés, és ha lehet, el kell
kerülni, értem én, hogy az orvos is erre törekedett, talán igaza is volt,
de vizsgálat nélkül hozta meg a döntését, és nem is indokolta
semmivel, nem próbált megnyugtatni. Lehet azonban, hogy hibás
volt ez a döntés, súlyos, végzetes hiba. Tudja, az orvosi hivatás más,
mint a többi szakma, nem úgy van az, ahogy egy asztalos felismeri,
hogy a munkája rosszul sikerült, billeg az asztal, amit készített –
sebaj, fogja, kitekeri az egyik lábát, farag bele másikat. Egy orvosnak
sokkal nagyobb a felelőssége, legtöbbször nincs módja korrigálni a
hibáját, és tragédia lesz a mulasztásából, olyan tragédia, amely egy
egész családot megnyomoríthat.
Úgy reggel kilenc óra táján Hanna már annyira nem bírta a
fájdalmakat, hogy elmentem, és kértem, adjanak neki valami
fájdalomcsillapítót, és ezt meg is kapta. Az éjszaka során talán kétszer
hallgatták meg a baba szívhangját, akkor minden rendben volt. Az
első feleségemnek folyamatosan a hasán volt a baba szívhangját
figyelő készülék, emlékszem, még kényelmetlennek is találta, de
Hannánál ez nem így volt. Nem sokkal a fájdalomcsillapító beadása
után egy nővér vagy a szülésznő kereste a baba szívhangját, de nem
találta. Ekkor elment egy másik készülékért. Rémisztően néma
maradt ez is. Most egy nagyobb hatású készülékért sietett el, ekkor
már nyugtalanul. Mi magunk is aggódtunk, de nem mertünk a
legrosszabbra gondolni. Valahol a tudatunk rejtekén ott lapult a
sejtés, hogy bármi megtörténhet, de nem mertük felismerni ezt a
gondolatot. Csak a reményt éltettük, hogy majd minden rendben lesz,
hiszen máskor is volt, hogy nem találták a szívhangot, aztán mégis
valahogy felismerhetővé vált. Meg aztán én, mint férfi, nem is
mertem megijedni, nekem erősnek kellett lennem, hogy Hanna
támaszt találjon bennem. A harmadik készülék sem adott semmilyen
jelzést, ezért utasításokat adtak a császár előkészítésére. Én is ott
voltam, láttam, ahogyan elaltatják Hannát, majd kiveszik a
kisfiunkat, és hozzáfognak Hanna ellátásához.
Kristóf halva született, de hosszas próbálkozás után végül sikerült
a szívét újra elindítani. Inkubátorba tették, láttam formás kis testét,
aranyos pofiját, és hallottam a szívének dobbanásait a kijelző
készüléken. Azonnal a Bókay János Gyermekklinikára szállították.
Hanna életveszélyes állapotban volt. Azt feltételezem, hogy a baba
haláltusáját vívva szétrugdosta Hanna belső szerveit, mert szétrepedt
a méhe, a baba belekerült a hasüregbe, megsérült a petevezeték és
más egyéb is. Nagy volt a vérveszteség is, rengeteg vér folyt a
hasüregbe. Lehetséges, hogy mindez akkor történt, amikor a kád vize
bíborra váltott, és Hanna fájdalma embertelenné vált, és
császármetszésért, segítségért könyörgött. Szerencse ebben a
tragédiában, hogy egy igen kiváló orvost tudtak riasztani, akinek
sikerült megmentenie Hanna méhét. Egy kevésbé tapasztalt orvos
eltávolította volna, de ez az orvos, tekintettel Hanna fiatal korára, és
arra, hogy gyermektelen, mindent elkövetett, hogy megmentse a
méhét. Egyik petefészkét viszont kénytelen volt eltávolítani. Az
intenzív osztályra került, még mindig életveszélyes állapotban.
Szaladgáltam a két kórház között, a két élet-halál között lévő
szerettem között.
Igen, ezek csak a tények, de nem is tudom, mit éreztem. Nem
tudom. El voltam foglalva a szaladgálással, meg azzal, hogy
mozgósítottam mindenkit, hogy tegyen valamit Hannáért és a
gyerekért. Fogalmam sincs, mit éreztem. Különben sem tudom,
hogyan kell erről beszélni, én nem tudom jól kifejezni az
érzelmeimet. Azt tudom csak, hogy este, amikor elmentem Hanna
szüleihez, akik hazarohantak a nyaralásból, sírtam, ahogy elmeséltem
a történteket. Nem szoktam sírni, egy férfi nem sírhat, hogy néz az ki,
a nők sem szeretik szerintem, hát én nem is sírok soha. De most nem
bírtam visszatartani, az egész napos feszültség ott egyszerre mind
kijött.
Hannának nem mondtam meg, hogy nem biztos, Kristóf életben
marad-e, és ha igen, akkor értelmi fogyatékos lesz, hiszen túl hosszú
idő telt el a szív megállása és az újraindítása között. Kímélni akartam,
hogyan mondhattam volna egy majdhogynem haldoklónak, hogy a
gyereke is haldoklik? Közben visszajött az orvosunk a szabadságról,
ő viszont nem sokat teketóriázott, határozottan közölte vele, hogy a
babájának igen kevés az esélye az életben maradásra. Haragudtam,
megkérdezhetett volna, hogy én mit gondolok erről. Hanna is dühös
volt rá. Egy év múlva, amikor már végre tudott beszélni a
történtekről, elmesélte, milyen faragatlan módon adták tudtára, hogy
meghalhat a gyermeke. „Jó napot kívánok! – lépett be az ajtón az
orvos – Tudja, hogy nem valószínű, hogy a babája életben marad?”
Hanna máig sem érti, hogy mondhatnak ilyen rettenetes hírt egy
reménykedő anyának, minden bevezetés nélkül. Őt sikerült
megmenteni, egy hét után már haza is jött, igaz, csak a saját
felelősségére, mert ő erőszakolta ki. Utálja ugyanis a kórházat, nem is
csoda, szegény úgy indult az életbe, hogy heteket töltött kórházban.
Születésekor, a torka tisztításakor átszúrták a nyelőcsövét, de nem
vették észre, csak amikor már rengeteg víz gyűlt össze a tüdejében.
Műteni kellett, így egy kórterem lett az otthona hosszú ideig, tán
ezért viszolyog a kórházaktól.
Kristóf nyolc napig élt. Hanna soha nem látta, nem vehette a
karjába a gyermekét. Hogy mit érezhetett, nem tudom. Ő is olyan
zárkózott, magába fojtja az érzéseit. Néha sírt csak, de egyébként
erős, tartja magát, és nem tudom, mi van a bensőjében. Nem, nem
nagyon tudtunk beszélgetni a történtekről. Én félek is, hogy
felkavarom a lelkét, nem szeretném felszakítani a fájdalmát, hát
hallgatok. Ő sem beszél. Szeretnénk másik kisbabát, már szabad,
eltelt több mint két év, Hanna felépült, legalábbis fizikailag. Látom,
horgol, kötöget, kérdezem, mit csinál, azt mondja, gyerekcipőt. Ebből
gondolom, hogy várja, reménykedik.
A műtét után, amikor itthon lábadozott, negyvenegy fokos láza
lett, ismét visszakerült a kórházba. A gyors életmentő műtét során
megsértették a vesevezetéket, elzáródott, ez okozta a bajt,
helyrehozták egy újabb műtéttel. Szerencsére a kisfiunk temetésén
azért jelen tudott lenni. Hamvasztottuk Kristófot, én ott voltam a
hamvasztásnál. Akartam még egyszer látni. Nem volt szép, a
háromkilós kisgyereket az infúziók, gyógyszerek felpuffasztották,
négy és fél kiló lett a mindössze nyolc nap alatt. De én örültem, hogy
láthatom még egyszer. A hamvasztás is érdekelt, nem láttam még
ilyet soha.
Gondolkodtam sokat, vajon miért alakult így a történetünk? Mit
akar tanítani nekem a sors ezzel a tragédiával? Mert tudja, én azt
gondolom, nem cél nélkül történt ez velem, kell, hogy legyen valami
üzenete. És van is, megtaláltam. Régóta érlelődött bennem a vágy,
hogy valamilyen módon segítsek a támogatásra szoruló gyerekeknek.
Különösen felerősödött ez, amikor a válás után a gyerekek az első
feleségemnél maradtak. Mindent elkövetek, hogy jó apa maradjak, de
így, hogy ritkábban tudok velük lenni, korlátozottak a lehetőségeim.
Amennyit csak lehet, velem vannak, de még így is hiányoznak. A
feleségem hagyott el egy másik férfiért, ez is elég nagy csapás volt
számomra, hiszen egy életre képzeltem a házasságot, de az, hogy a
gyerekeket az anyának ítélte a bíróság, a legnagyobb veszteség
nekem.
Gondolkodtam a nevelőszülői hivatáson, szerintem alkalmas
vagyok rá. Korábban is felmerült már ez az ötlet, de csak ez után a
tragédia után kezdtem el komolyan gondolkodni rajta, sőt, elszántam
magam, és el is végeztem a nevelőszülői tanfolyamot. Én voltam az
egyetlen szóló férfi, többnyire nők vagy házaspárok jelentkeztek.
Sajnos úgy látom, hogy hátrányban vagyok velük szemben, egyelőre
legalábbis nem bíztak rám gyerekeket.
De van más is. Az igazi vágyamat, az igazi gondolataimat egy film
fejezi ki legjobban. Odaadom, ez mindent elmond rólam, és
helyettem. Az a címe, hogy Patch Adams.
 Igaz történet egy férfiról, aki nem találta a helyét a világban,
depressziós volt, majd öngyilkossági kísérlete miatt bekerült egy
pszichiátriai intézetbe. Ott ismeri fel a valódi hivatását, életcélját.
Látja, milyen lélektelenül, fásultan foglalkozik vele és a betegekkel a
pszichiáter, ugyanakkor megtapasztalja, hogy ő maga milyen jól tud
bánni ezekkel a szenvedő emberekkel. Elhagyja a pszichiátriát, majd
középkorú férfi létére beiratkozik az orvosi egyetemre. Kicsit furcsa,
különc figura, még nevetséges is a társai szemében. A kórházban,
ahol a gyakorlatot végzi évfolyamtársaival, hatalmas változásokat
indít el. Az orvosok megütközéssel és ellenszenvvel nézik, amint
lerombolva a tekintélytisztelet és a távolságtartás elvét, emberi
módon, közvetlenül, nagy-nagy szeretettel közelít a betegekhez.
Felvidítja, vigasztalja, meghallgatja őket. Az orvosi diploma
megszerzése után megalapítja saját kórházát, ahova több mint ezer
orvos jelentkezik, csatlakozva az ő emberségesebben gyógyító
munkamódszeréhez.
No, én is erre vágyom, én is így képzelem el az életemet. Egyelőre
nincs még meg az érettségim sem, és azt sem tudom, merre induljak
el. De tudom, érzem, valami ilyesmi az én utam is. Láttam, milyen az,
amikor az ember egyedül van a bajban, pedig körülötte a jól felszerelt
kórházban minden rendelkezésre áll, képzett orvosok veszik körül, és
mégis hiányzik valami. Gyámoltalanok vagyunk, védtelenek, és az
orvosok képtelenek valódi támogatást és biztonságot nyújtani.
Magdi, nézze meg a filmet, meg fogja érteni, mire gondolok! És ha
tud valamit, ami felé elindulhatnék, kérem, szóljon!
 Küzdelmes, szép életem
Baján születtem, itt élek, és itt is maradok halálomig, mert
szeretem ezt a gyönyörű várost, elképzelni sem tudnék mást. A
gyerekkorom az északi részen, egy igen szegény szláv–horvát
kolóniában, a régi halásznegyed helyén zajlott. Egy hatalmas, tágas,
se nem falu, se nem tanya jellegű településen, ahol a réteken, a
ligetekben, a mocsárban bújócskázva, az óriási fákon mászkálva –
ruhánkat a fa, hajunkat pedig anyánk tépte –, valami hihetetlen
szabadságban nőttem fel a pajtásaimmal.
Ennek a bűvöletnek vége szakadt, amikor hatévesen – öcsém
születésekor – visszakerültem anyámhoz. Addig ugyanis aranyszívű
nagymamám nevelt, mert anyám, mint mondta, „nem ért rá”, azaz
rám, ami talán igaz is volt, hiszen akkoriban élte az ország a
„sztahanovista” korszakát. Volt szegénynek baja elég, apám ivott,
öcsém sérülten született, rengeteg volt a gond, az idegeskedés, és
mindennek következtében napirenden voltak a veszekedések.
Agresszív, erőszakos természetű apám ritkán bántott, de akkor annál
hathatósabban verte le rajtam a kétségbeesését, amely kísérte életét.
Anyám sűrűn megvert, addig ütött, amíg a főzőkanál el nem tört a
gyenge hátamon.
Látom nehéz életüket, de ma, felnőttként, anyaként mégsem értem
testi-lelki durvaságaikat. Sajnálom azt a kicsi lányt, aki hétévesen
összetört egy poharat, és félelmében mezítláb seperte fel, úgy, hogy
telement a talpa üvegszilánkkal. Orvoshoz nem vitték, az apja
varrótűvel piszkálta ki a szilánkokat, hatalmas ijedtség és fájdalom
közepette. És összeszorul a szívem arra a tizenkét éves kislányra
emlékezve, akinek az anyjából olyan dühöt váltott ki egy leejtett
lekvárosüveg, hogy az Achilles-inába vágott egy lapátot. Azon a
nyáron kétszer műtötték annak a hajdan volt kislánynak a lábát –
mert nem tudott járni –, aki én voltam egykor.
Szüleimmel megbékéltem már. Örülök, hogy sikerül szeretettel
törődnöm velük idős éveikben, és hálás vagyok minden napért, hogy
élnek.
 Akkoriban azonban siettem gyorsan felnőtt lenni, és siettem
férjhez menni, csak el, el, messze a szülői háztól. Lalival bizakodva
kezdtük meg önálló életünket. Először albérletben laktunk.
Rövidesen várandós lettem, férjem türelmetlenül, én kissé
csodálkozva készültem a nagy eseményre. Nagy szeretettel vártuk a
babát, neve is volt: Muki, mivel nem tudtuk, fiú lesz-e, vagy leány.
Bár szívem mélyén kislányra számítottam, a vidéki gondolkodásmód
és a család elvárása szerint fiúnak kellett lennie.
Januárban nyitott méhszáj miatt kórházba kerültem.
Influenzajárvány ideje volt, teljesen elzártak a családomtól, ami
nekem nagyon nagy stresszt jelentett. Az akkor szokásos, visszatartó
gyógyszerekkel ellátva hazaengedtek, de addigra majdnem
belebetegedtem a bezártságba. Szerény albérletünk csodálatos
palotának tűnt, amikor hazaértem.
Két hónap múlva – két hét túlhordással –, igen nehezen
megszületett a kisfiam. Egy csodálatos, erős legényke, és én olyan
boldog voltam, mint addig soha életemben, elcsodálkozva azon, hogy
ezt a gyermeket az én testem hordta, növelte. Teljesen felfoghatatlan
volt. Amikor először öleltem át, azt hittem, olyan csoda ez, ami csak
nekem jut a világon. Mindenki örült neki, még az anyósom is, aki
pedig nagyon ellenséges volt velem.
A férjem boldogan segített – fürdetett, vásárolt –, és szorgalmasan
dolgozott. A kisfiam pedig csak szopott, szopott, háromóránként,
éjjel és nappal, én pedig megtanultam állva is aludni.
Az albérletünkből egy város széli tanyára költöztünk, egy dombon
álló, mandulafákkal és gyümölcsfákkal övezett nagy házba. Alig
tudtuk kifűteni, mert nem volt pénzünk tüzelőre. A szomszédos
erdőből hoztunk fel időnként egy szál fát, azzal fűtöttünk három-
négy napig. A fa sírt a lángnyelvekben, alig melegített, dideregtünk,
de boldogok voltunk.
Aztán jött a mosoly vége, a férjemet behívták katonának, hiszen
még húszéves sem volt. Igaz, gyakran hazaengedték, és örülhettünk
egymásnak. Legalábbis eleinte! Alig múlt egyéves a kisfiam, amikor
egy kistestvér is útnak indult, bizalommal, hogy jó szülőket kap. Hát,
tévedett szegénykém, mert akkoriban már a férjemet minden
érdekelte, csak a családja nem, és egyszer csak ott találtam magam a
város széli tanyánkon egy kisgyerekkel és egy születendő babával,
jóformán teljesen magamra hagyottan. Hiába vártam haza, az én
párom egyre ritkábban jött, és ha jött is, egyre rövidebb ideig maradt.
Olyan árvának éreztem magam, hogy azt hittem, elsorvadok a
boldogtalanságtól. Egyedüli szórakozásom a műút túloldalán, úgy fél
kilométerre lakó, nagyon idős sváb házaspár volt, a Mári néniék.
Mivel mindig vonzódtam az idősekhez, szívesen látogattam őket, ők
pedig a gondjaikba vettek, talán még szerettek is. Alig volt mit
ennünk, főleg nekem. Emlékszem – mai ésszel szinte felfoghatatlan –,
mekkora kincs volt akkor nekünk egy doboz tejföl, amelynek nagy
részét a kisfiam ette meg. Előfordult, hogy kérnem kellett valamit
Mári néniéktől. Nem tudtam úgy kérni, hogy ne adtak volna, kölcsön
vagy akár örökbe. Látták, hogyan élünk, akkor ők már átláttak a
szitán, én meg még nemigen akartam kinyitni a szemem.
Lali leszerelt közben, dolgozott, de a haverokat többre becsülte.
Amikor eljött a szülés ideje, szokása szerint nem talált haza, no, nem
is igen kereste a hazavezető utat, az igaz, a haverokkal csavargott.
Amikor megrepedt a burok, elgyalogoltam a város széli boltba, hogy
telefonáljak a mentőkért, akik megnyugtattak, hogy még nyugodtan
hazamehetek. Haza is gyalogoltam – vagy másfél kilométert –, nem is
tehettem mást, hiszen a kisfiam egyedül aludt otthon. Útközben
utolért a mentő, éppen jókor, mert addigra már alig tudtam menni.
Hazavittek, de a havas dombra már egyedül kellett felkúsznom, mert
a mentősök sajnálták a kocsit. Éppen most mostuk le – mondták.
Lecipeltem az igen jó húsban lévő kétéves kisfiamat, meg az
összekészített kismamatáskát Mári néniékhez. Fájó szívvel hagytam
ott a kisfiam, mert valami azt súgta – a levegőben zizegett, vagy az
ijedt szívemben, nem tudom –, hogy valami nincs rendben. Hiányzott
a férjem, a gyerek ordítva bőgött, kapaszkodott belém, rosszat sejtető
hangulat volt.
A kórházban a kutya se törődött velem, úgy vajúdtam, hogy felém
sem nézett senki. Úgy látszik, az orvosok, nővérek sem ismerték a
felém vezető utat. Magányos küzdelem volt. Aztán felgyorsították a
szülést, az orvos sürgette a folyamatot, majd durván kinyomta
belőlem a kisfiamat. Közben a takarítónő – mert ő is ott tüsténkedett,
mint az orvos segédje – hátulról erősen feszítette a fejemet a
mellkasomra. Ez a „szakértői” hozzáállás igen megnehezítette a
dolgomat, a meglévő kínjaim mellett most már a fuldoklással is
küszködhettem.
A kisbabám nem sírt fel, ezért a lábánál fogva lógatva csapkodták
a hátát, én pedig összeszorult szívvel néztem. De azt mondták,
minden rendben van, így néhány nap múlva megnyugodva
hagyhattuk el a kórházat.
Hat-nyolc hónapos volt, amikor kezdtem valamit észlelni rajta.
Szóltam a gyermekorvosnak, aki leintett, ugyan, nincs ennek a
babának semmi baja. De az én anyai ösztönöm érezte, hogy valami
nem stimmel. Mivel sokadik kérésemre sem vizsgálták ki, így
édesapámmal átvittük a Szegedi Gyermekklinikára, ahol
bebizonyosodott, hogy agyvérzéssel született, és a jobb oldali
agyféltekében elhalt részek vannak. Önálló felnőtt életre soha nem
lesz képes, örök gyermek marad. Mivel addigra már egy
matuzsálemi korú Trabant tulajdonosa voltam, azzal látogattam őt
naponta. Mikor közölték velem az eredményt, azt hittem, visszafelé
forog velem a Föld, és a mai napig sem tudom, hogyan vezettem le a
hazafelé – és óvodás kisfiamhoz – vezető száz kilométeres utat.
A férjemre nem számíthattam, így kénytelen voltam felébredni az
álomból, amelyet én szőttem magunk köré szebb életre vágyakozó
leányként. Elváltam inkább, mintsem maradjak ebben a méltatlan
kapcsolatban, vállalva a nehéz sorsot a két kicsi gyerekkel. De nem
adtam fel a hitemet, hogy szebb életet teremtek a családomnak.
Küzdelmes évek jöttek. Csiszolódtam, erősödtem, szívós lettem,
mint a macska. Minden nap egy újrakezdés. Ezt az erőt édesapámtól
kaptam ajándékba, ő ilyen. Pénzem alig volt, ennivalóra is alig tellett.
Mire a két gyereket megetettem, nekem nem sok maradt. De legalább
szép nádszálkarcsú voltam, és nem kellett takargatnom egy hájas
feneket, mert hát bizony, hiú az ember lánya.
Évekig ment ez így, míg jött egy ember, akiről elhittem, hogy
megment. Ma már tudom, senki nem menthet meg minket, csak mi
magunk lehetünk önmagunk megmentői. Férjhez mentem ehhez a
férfihoz, és rövidesen megint gyermeket vártam.
Öt hónapos volt a baba, amikor méhszájösszevarrást javasolt egy
helyettesítő orvos, nyitott méhszáj miatt. A műtétet olyan „sikeresen”
hajtották végre, hogy megindult a szülés. Infúziót kaptam, de a
fájások másnap reggelig nem szűntek. Reggel tájékoztattak, hogy
több infúziót már nem kaphatok, mert az már a baba rovására
menne. Mivel a szülés folyamatát már nem lehetett leállítani, csak
úgy, fájdalomcsillapítás nélkül, kiszedték a varratokat. Hát mit
meséljek erről? Nem kívánom senkinek. Csak rossz emlékeim vannak
erről a szülésemről. Nem számít az ember, a lélek, a szeretet,
elvégzendő munka van, unott rutinfeladat. A kórház egy gyár, az
orvosok, szülésznők a gyári munkások. Igen szorgalmasak, ezt meg
kell hagyni, serényen dolgoznak a munka tárgyával, jelen esetben a
kézről kézre taszítgatott, bámész kismamákkal, és a világra rángatott
csecsemőkkel. A varratok eltávolítása után rám csapták az ajtót:
„Szóljon, ha készen van!” A fájások csak jöttek, jöttek, és én ott
vergődtem egyedül. Magány és reménytelenség, de mégis bíztam,
hogy ez a baba életre születik, ha csöpp súllyal is, hiszen mozgott,
rúgkapált, eleven volt az utolsó pillanatig. Végül éreztem, hogy meg
akar érkezni erre a világra, kiabáltam, jött az orvos és a szülésznő,
kinyomták, hopp, felkapták, belevágták egy ágytálba, és szaladtak is
el vele. Egy pillanatra láttam, csoda helyes, formás kis baba,
életrevaló kis teremtés, szóltam, meg szeretném nézni, rám
mordultak: „Mit akar ezen nézni?” – és elviharzottak az ágytállal és
pillantásra sem méltó termékével.
Másnap már mehettem is haza. Ott álltam kiüresedve, meglopva a
testem és a lelkem, és nem volt egy lény a földön, aki törődött volna a
fájdalmammal. Az anyósom egy mondattal elintézte a történteket:
„Minek még egy, úgyis van két gyerek, nem kell több!” Anyám szóba
sem hozta, mintha mi sem történt volna. A férjem? Ó, ő aztán
végképp nem, hallgatott mindenki körülöttem, mint valami családi
bűn, lappangott a titokként kezelt történet közöttünk és körülöttem.
Fájt nagyon, hogy elveszítettem a kislányomat – mert kislány volt,
akire annyira vágytam! –, és elszigeteltségemben ez a fájdalom még
erősebb lett.
Egyszer történt valami kis csoda. Egy gesztus, egy érintés felém,
soha nem felejtem el. A szomszéd lakásban lakott egy fiatal házaspár.
A nő barátnője sűrűn megfordult náluk, így én is ismertem
valamennyire. Ő tudta, mi történt velem, odajött hozzám és megölelt.
Csak néztem rá döbbenten – emlékszem a barna szemeire, a
tekintetére –, mi történik itt, valaki együttérez velem, valaki tudja,
hogy bennem mélységesen mély szomorúság van?
Sok év múlva találkoztam vele a piacon. Elmondtam neki, hogy
akkor, évekkel ezelőtt, milyen nagy jót tett velem. Nem azt kapta a
sorstól, amit megérdemelt: szeretett férje autójának részeg fiatalok
nekihajtottak, és életét vesztette. Ez a jótét lélek évek óta egyedül
neveli a kisfiát.
Született még egy fiam. Őt sem kaptam ingyen, aggodalommal
vártam, mert veszélyben volt, és végig ott ólálkodott a házunkban a
vetélés lehetősége. Már a teherbe esés sem ment könnyen. Az
orvosok szerint a vetélés miatt felborult a hormonháztartásom, de ne
aggódjak, majd rendbe jövök. Ez nekem nem volt elég, elmentem egy
másik orvoshoz. Azt hiszem, ha ő nem lett volna, András sem
nagyon. Háromhavi injekciókúra után, éppen a születésnapomon az
orvosom megajándékozott a hírrel: babát várok!
A nyolcadik héttől kezdve feküdnöm kellett. Többször voltam
hetekig kórházban, ahol nagyon szenvedtem a gyermekeim fájó
hiánya miatt. A huszadik héten mégsem kerülhettem el a méhszáj
összevarrását, amitől az előző rossz tapasztalat miatt nagyon, nagyon
féltem.
Másnap, amikor magamhoz tértem, ott találtam magam egy
szobában egy asszonnyal, akinek a halott babáját kellett megszülnie,
ott szenvedett szegénykém mellettem a vajúdás, de főként a
veszteség fájdalmától lesújtva. Egyszer csak szólt nekem, gyere,
segíts, valami van a lábam között. Megyek, felhajtom a takarót, hát,
majd elfutok ijedtemben, mert a lába közt a baba volt, egy fekete,
összeaszott magzat. Ó, semmi baj, mondtam, megszületett a baba,
nyugodj meg, szólok az orvosnak.
Hazakerültem, aggódva, hogy sikerüljön kihordanom a babát. A
férjem addigra teljesen elzüllött, szidalmazott és bántalmazott a
terhességem alatt, sőt volt olyan is, hogy mezítláb kizavart a kora
tavaszi hidegbe a lakótelepi lakásunkból, vagy rám öntötte a túl
forróra melegített vacsorát. Sokat szenvedtem testileg-lelkileg, de
örültem a születendő gyermekemnek, féltettem, óvtam őt, és nagyon
vártam.
 Boldog voltam, hogy eljutottunk a huszonnyolcadik hétig, mert
akkor már bizakodhattam, hogy megmarad a baba, de éppen ekkor
megrepedt a burok, és szivárogni kezdett a magzatvíz. Átvitt
apukám és a férjem Szegedre, és én végig azon törtem a fejem, hogy
fogom megszülni a gyermekemet két rémült férfi között. Akkoriban
már oda jártam orvoshoz, egy csodálatos emberhez, aki embernek
nézett, aki szeretettel fordult felém, aki kérdezett, és aki tényleg
kíváncsi is volt rám. Rajongva tiszteltem, hiszen bőven volt alkalmam
megismerni őt, mivel még egy hónapot töltöttem fekve a szegedi
szülészet megfigyelőszobájában.
Egy vasárnap meglátogatott a férjem. A gyerekeket nem hozta,
ami nagyon fájt, hiszen akkor már hetek óta nem láttam őket, és
amúgy is nyugtalankodtam a megbízhatatlan családi háttér miatt. És
még olyan gyámoltalanok voltak, legalábbis nekem, tíz-tizenkét
évesek! Alighogy Sándor elment, keservesen sírni kezdtem. Fájt,
hogy nem láthattam a kisfiaimat, fájt, hogy nem hozott semmit, pedig
nagyon éhes voltam, fájt, hogy ennyire nem törődik velem senki, de
leginkább a gyermekeimért aggódtam. Apám nyaralt az új
feleségével, anyám meg szokás szerint ment a dolga után. S akkor
szétrepedt az óvó burok, s elöntött a magzatvíz.
Az orvosom – bár vasárnap volt – azonnal bejött. Megnyugtató
volt, hogy van valaki, akiben megbízhatom. Egy vajúdó kismama
mellé tettek be, aki rendkívül zavaró módon, szakadatlanul kiabált.
Főképpen az nyugtalanított, hogy nem láthattam, mi történik vele,
mert egy elválasztó függöny volt közöttünk. Próbáltam azért higgadt
maradni, és a kisbabámra figyelni. Nehezen ment a tágulás, és éjjel
tizenegy óra után már arra gondoltam, aznap már nem születik meg.
Ekkor váratlanul felgyorsultak az események. A baba keresztbe
fordult, rossz lett a szívhangja, az orvosom tehát azonnal
császármetszést javasolt. Ott maradt velem, amíg előkészítették a
műtőt, vigyázott rám, fogta a kezem, a jóság csak úgy áradt belőle.
Jött értem egy betegszállító, aki igencsak morgott, hiszen részeg is
volt meg álmos is, minden oka megvolt rá. Vékony ember lévén, alig
bírt átemelni a kocsira, rettenetesen megijedtem, hogy leejt
bennünket, de az angyalok, úgy látszik, vigyáztak ránk. Az a pár
perc, amíg felértünk, egy örökkévalóság volt. A műtő ijesztő volt, de
akkor már csak a gyermekért aggódtam. Az egyik nővér a fülemből
tépte ki a fülbevalót, szidott, minek ez – tényleg, minek? –, a másik a
hasamat jódozta, a harmadik a csizmát húzta a lábamra, a negyedik a
fejemre tette a sapkát, úgy éreztem magam, mint egy tárgy, akit
rögtön szétszednek, de akkor már nem érdekelt, erős voltam, nagyon
akartam ezt a babát. Az orvos tekintetébe kapaszkodtam, amíg őt
öltöztették sietve, végül rám rakták az altatómaszkot, és a bódulatban
arra gondoltam: Istenem, mi lesz?!
Másnap olyan iszonyatos fájdalmakra ébredtem, hogy azt hittem,
végem. Rengeteg vért veszítettem, gyenge voltam, egyik karomba vér
folyt, a másikba sós víz, azt hittem, ezt nem lehet kibírni.
Mégis, mire végre előkerült egy nővér, az első szavam az volt: „a
gyermekem?” Elmondta, hogy válságos állapotban van, de még
adnak neki időt estig, aztán valószínű átviszik a szomszédos
gyermekklinikára, mert oxigénhiányos. Annyira megijedtem, hogy
könyörögtem, inkább vigyék át mielőbb, csak nehogy valami baja
legyen. Bár epedve vártam a vele való találkozást, inkább lemondtam
róla, csak mentsék meg. És valamiféle bölcs mosoly jelent meg az
ajkamon, mint régen a nagymamámnak: Fiú, erős, nem lesz baj!
Nemsokára jött az orvosom, és megnyugtatott, hogy a kisfiamnak
fokozatosan javul a légzése.
Hogy mit éltem én át aznap, meg egész éjjel, nem tudom neked
elmondani! Még szerencse, hogy néha elájultam, vagy valahol
lebegtem, mert ép ésszel nemigen lehetett volna bírni ezt a testi kínt,
és az aggodalmat.
Másnap a Jóisten rám mosolygott, mert reggel azt mondták a
szoptatósnővérek, hogy kilenc órakor már hozhatják a babámat, csak
még megnézi a gyermekorvos. Olyan meleg hála öntött el akkor, még
most is érzem, ahogy beszélek róla, ennyi év távlatából. Minden perc
egy örökkévalóságnak tűnt, ha megláttam egy nővért, azonnal
kérdezősködtem, de csak türelemre intettek.
Végre eljött a nagy pillanat, amikor megláthattam őt. Pici volt –
alig három kiló –, fekete hajjal, ráncos arcocskával, szorosan csukott
szemmel. Ő alig lélegzett, én alig éltem, az infúzió a karomban, de
csak öleltem, szorítottam! Meg akartam szoptatni, de a nővér kérte,
hagyjam békén, mert nemrég kapott tápszert. Ezen kicsit
meglepődtem, de azt mondták, barátkozzunk csak. Hát én ennek is
nagyon, de nagyon örültem.
Három fiam lett hát. Nevelgettem őket, jóformán egyedül, mert
bár férjem volt, van is még, de soha nem éreztem, hogy a társam. A
verésekkel, szidalmazással régen felhagyott. Mára már alig van
szavunk egymáshoz. Eltávolodtam tőle, különösen azóta szakadt
meg bennem valami végleg, amióta cserben hagyott súlyos
betegségemben. Mindjárt elmesélem azt is, de előbb még hadd
dicsekedjek a gyerekeimmel, hiszen életem fő műve a három fiam.
Felnőttek már, Gergő harmincéves, megnősült, unoka is van, Dávid
huszonnyolc, ő a soha fel nem növő fiam, aki azonban nagyon tud
szeretni, és a „kicsi”, András, a tizennyolc éves kamasz, aki rohan,
mint a forgószél, ezerrel éli az életét. Látod, még a szemem is szebben
ragyog, ha róluk beszélek, annyira szeretem őket!
No, a betegségem. Meggyőződéssel hittem, hogy minden rendben
van az életemben, a helyemen vagyok, és mindent el tudok érni, amit
csak akarok. Aztán én, az örök vidám, az örökkön tettre kész, a
másokért halni tudó, energiáktól duzzadó, a soha nem betegeskedő,
majdnem a másvilágon kötöttem ki pillanatok alatt, noha arról sem
volt fogalmam, hogy beteg vagyok. Kisebb panaszaim voltak, amit a
rend kedvéért kivizsgáltattam, és akkor jött a meglepetés:
agydaganatom van! Egy hónapig halogattam a kórházba vonulást,
mert a középső fiamat nem tudtam kire hagyni nyugodt szívvel,
hiszen sem az édesapja nem törődött vele, sem a nevelőapjában nem
bízhattam. Addig nem nyugodott a lelkem, amíg biztos helyen nem
tudtam, pedig a kórház főorvosnője aggódva szólt rám: „Magának
egy időzített bomba van a fejében, miért vállalja a rizikót?” Végül
hihetetlen szerencsével sikerült elhelyezni a fiamat egy sérült
gyermekek számára létesített alapítványi otthonban, amiért azóta is
hálás vagyok a vezetőnőnek.
Egyedül birkóztam a gondolattal, hogy rövidesen lenyírják a
hajamat, kiemelnek egy koponyacsontot, és kivágnak az agyamból
egy darabot. Belegondolni sem mertem, vajon érdemes-e
elszenvednem ezt a tortúrát? A férjem nem foglalkozott velem, merre
járt, nem is tudom pontosan. Kamionos volt, néha útra kelt, bár igen
rapszodikusan kapott munkát. De nem is telefonált, nem érdeklődött,
majd, amikor hazajőve ott talált engem kopaszon, féloldalas és a
gyógyszerektől felduzzadt arccal, megvakulva, emberi roncsként,
akkor elment otthonról. Két hónap múlva került elő.
Ez az, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott a kapcsolatunkban.
Méltatlannak érzem, hogy vele éljek, de még nem jött el a pillanat a
búcsúra.
Azért nem voltam magamra hagyva. A barátnőim sokat segítettek.
Egyikük tántoríthatatlanul ott ült az ágyam mellett, és én a műtét
utáni napok pillanatnyi ködös ébredéseiben újra és újra felismertem
felém hajoló, biztató mosolyát, megpillantottam az arcát lágyan
körülölelő, hullámos haját, és megnyugodva zuhantam vissza
zavaros álmaimba. A kórházban csodálatos emberek gondoskodtak
rólam, teljesen megilletődtem ettől: velem törődnek!
Otthon is segített számos barátom. Volt, aki takarított, volt, aki
mosott. Volt, aki azért jött el, hogy órákig fogja a kezem. Egyikük két
hónapig, nap mint nap hordta nekem az ebédet. Akkor azt mondta,
többet nem hozza. Induljak el érte én. Ha nem sikerül elérnem hozzá,
elém jön, valahol útközben találkozunk, vigyáz rám. Rémülten
indultam el, hiszen alig láttam, a föld hullámzott alattam, de vitt az
akarat, hogy meg szeretnék gyógyulni. Attól kezdve nem kellett
jönnie, és én lassan erőre kaptam, visszanyertem a látásomat is, de
ami a legfontosabb: az életbe vetett hitemet.
Ennek örömére rendeztem egy hálaadó összejövetelt éppen
karácsony előtt. Meghívtam a barátaimat, akik segítettek a
betegségemben. Sütöttem, főztem – édesapám segített –, és bár a
világ még forgott velem, nagyon készültem. Hálám kifejezésére
mindenkinek vásároltam egy kis neki szóló, személyes ajándékot.
Miért jött vajon ez a betegség, nem tudom. Vagy miért
választottam kétszer is rosszul párt? Miért veszítettem el a
kislányomat? Miért született sérült gyermekem? Szembe kellene
néznem önmagammal, de még nem megy, pedig dolgozom rajta.
Verseket írok. Ez is egy lehetőség, hogy megtaláljam önmagam. És
talán ez az egy, amire a szívem mélyén, önmagam előtt is büszke
vagyok. Helyesebben, nem tudok verset írni, csak jött egy változás az
életemben, és azóta olykor egy-egy pillanatban megtalál a vers.
Hallok, látok valamit, ami elkezd foglalkoztatni, s aztán egyszer csak
le kell ülnöm, és csak úgy ömlik belőlem, alig győzöm leírni. Minden
vers valóságos csoda számomra!
Néhány dolgot azért már világosabban látok az életemben. Az
agydaganatom megtanított félni. De megmutatta azt is, hogy az élet
milyen értékes, ugyanakkor milyen törékeny, egy pillanat alatt véget
érhet. Élünk a múltban, élünk a jövőben, hajtunk, rohanunk a szebb
holnapért, amely lehet, hogy sohasem jön el, mert elrohanunk
mellette. Közben pedig nem figyelünk oda még azokra sem, akik
pedig a legfontosabbak számunkra: a gyerekeinkre, a szüleinkre, a
barátainkra.
De nem figyel az ember még saját magára sem, ez a legnagyobb
baj, és ebből lesz aztán olyan nagy orrba vágás, mint amilyen egy
súlyos betegség. S még lehet, hogy akkor sem fordítjuk magunkra a
figyelmünket, mert nem tudunk, vagy nem merünk szembenézni
azzal, amivel pedig nagyon is időszerű volna.
Azt is látom már, hogy a kislányom elvesztését mi magunk hoztuk
össze azzal, hogy én eljátszottam az áldozat szerepét, Sándor pedig a
zsarnokét. Ez sehova sem vezetett, csak oda, hogy szegény kisleány
megijedt, nem akart megszületni ilyen emberekhez, amit nem is
csodálok, így utólag. Nem vállaltam fel önmagam, még annak a
felelőssége sem volt elég, hogy őt vártam, mindennél hatalmasabb
volt bennem a félelem, a megfelelés vágya. Mint mindig az
életemben, azt csináltam, amit mások mondtak, hogy jó kislány
legyek, hogy szeressenek. Olyan buta, de buta voltam! Mint a tavaszi
szél, amely tiszta, friss, ártatlan, örömittasan kócolja az emberek
haját, és azt hiszi, hogy azt is kapja vissza.
Kislányom elvesztését örökre fájlalom, látod, ma sem tudok sírás
nélkül beszélni róla. Úgy gondolom, az orvosi oda nem figyelés miatt
veszítettem el. Kislányom az utolsó pillanatig élt, amíg le nem vált a
méhlepény, s ha csak egy kicsit is figyelnek rám, ez nem következett
volna be, tudom! És az a bánásmód, a magány, az a kitaszítottság a
kórházban, majd otthon…
Nem véletlen hát, hogy amikor tavaly ősszel találkoztam az
interneten a szülő nőket segítő munkával – a dúlasággal –, azonnal
megtetszett. Felidézte saját magányos szüléseim emlékét. Nagyon
megfogott. Szó szerint, azóta sem eresztett el. Kis menyem éppen
ekkoriban volt várandós, és sokat panaszkodott a hát- és
derékfájására. Kerestem hát egy olyan masszázst, amellyel
masszírozhatom. Örömömre megtaláltam a Ma-Uri masszázst – vagy
ő engem –, amely valósággal elvarázsolt. Belevetettem magam, de
olyan hévvel, ahogyan csak én tudom. Szerelmes áhítattal.
Aztán lavinaként elindult bennem a változás, rengeteg új ember,
új élet, és új hit is sarjadt bennem.
Mi az én életem vajon: csalódás csalódás hátán, vagy tapasztalat?
A tapasztalat megtanít valamire, s attól tartok, nekem ez még mindig
nem volt elég. Járom a mások által kiszabott utat, mint Charlie egér a
labirintusban. Ötven év tapasztalata vagy útkeresése, úgy érzem,
kevés. Még mindig csak keresem önmagamat, és életem értelmét.
Keresem a jót, a jobbat, keresem a világ legnagyobb kincsét: a
szeretetet, s bízom benne, hogy egyszer megtalálom… talán
önmagamban.
 Fájdalmas kérdések kereszttüzében
Emlékeim szerint magányos, szomorú gyerek voltam. Rossz
gyermekkorom volt, annak ellenére, hogy nem volt bántalmazás,
gondatlanság, semmi durvaság, sőt, még szerettek is a szüleim. A
maguk módján. Mégis, olyan üresnek, sivárnak éltem meg, mint egy
kietlen tájat, ahol az ember nem szívesen marad, és emlékeznie sincs
rá miért.
Anyám szerintem szerelem nélkül ment hozzá apámhoz, aki
mellett, úgy néz ki, most már kitart élete végéig, de úgy láttam, hogy
hideg, távolságtartó volt köztük a kapcsolat. Egyedüli gyerek voltam,
és anyám nagyon féltett. Nem engedett sehova, nem barátkozhattam
senkivel. Kárpótlásként semmit nem nyújtott. Hozott, vitt az
iskolába, ellátott rendesen, de többre nem futotta a lelkierejéből.
Valóban, beteg lett, skizofréniát diagnosztizáltak nála, amit ugyan
gyógyszerekkel féken lehetett tartani, mégis ennek a betegségnek az
árnyékában éltünk mindnyájan. Azt hiszem, anyám senki iránt nem
volt képes mély érzelmekre, s talán ezért sérültem annyira, és ezért
érzem azt a megfoghatatlan és kifejezhetetlen valamit ott mélyen
belül.
Sajnos apámmal végképp nem volt semmi kapcsolatom.
Távolságtartása, lelki, érzelmi kivonulása a családból nagy űrt
hagyott bennem. Csak a nagyszüleimmel kerültem igazán meleg és
szeretetteljes közelségbe. Ezért is jelentett nagy törést az életemben,
amikor nyolcéves koromban elköltöztünk. Az új iskolába, új
környezetembe nagyon nehezen sikerült beilleszkednem, ezért
tovább mélyült a magányom.
Anyám irányította az életemet. Ő határozta meg, hova menjek
középiskolába, és én engedelmesen tettem, amit jónak látott.
Cukrásztanuló lettem, teljes közönnyel a krémesek és társaik iránt.
Később saját döntésből leérettségiztem, és egy nevelőotthonba
mentem dolgozni. Úgy éreztem, az én igazi hivatásom a segítő
foglalkozás. Gyerekek között szerettem volna dolgozni, ezért
pszichopedagógusnak készültem. Nappali tagozatra akartam menni,
de a szüleim nem járultak hozzá, ezért levelezőn végeztem el az
egyetemet. Egyébként a választásomba ekkor már nem szóltak bele,
de nem is kérdeztem, csak tényként közöltem.
Huszonegy éves koromban albérletbe költöztem. Korábban
szerettem volna, de anyám azzal nehezítette a helyzetemet, hogy azt
állította, elköltözésem az ő halálát jelentené. Mikor végre elszántam
magam, kiderült, nem is lett belőle akkora földindulás, mint amire
számítottam.
Mielőtt a férjemet megismertem, volt néhány kapcsolatom, de
senki nem tudta azt a biztonságot nyújtani, mint amit mellette
éreztem. Egy esküvőn ismerkedtünk meg, majd rövidesen
összeházasodtunk. Mielőtt a gyermekvállalásra elszántam volna
magam, elhatároztam, hogy rendbe teszem a lelkemet.
Aggályoskodó, szorongó énem legfőbb problémája az volt, vajon
képes leszek-e jó anyává válni, vajon nem örökítem-e tovább azt a
rossz mintát, amit kaptam, és amit édesanyám is hozott magával.
Pszichológushoz jártam, és úgy éreztem, valamennyire sikerült
megküzdenem gyermekkorom felnőtti létemre is rávetülő árnyaival.
Kislányunk úgy született, hogy terveztük, akartuk őt. A
várandósságomat végigkísérte az aggodalom, a szorongás azonban
nem borított el, elboldogultam az érzéseimmel.
Nagyon szerettem volna még egy kicsit, de várnom kellett, mert
nem voltak még megalapozottak a körülményeink, és a férjem is erre
kért. Amikor végre zöld utat kaptam, bátran vágtam neki az új
anyaságnak. Sajnos csak egy hétig tartott az örömünk, mert
elvetéltem. Nagyon erős akartam lenni, akkor úgy gondoltam, ez
csak úgy lehetséges, ha nem gyászolok, ha nem hagyom, hogy fájjon,
hogy a kisbabám, aki alig volt pár hetes, nincs többé. Mégis, valami
elszakadt bennem, elvette tőlem a sors azt a biztonságérzetet, hogy
velem ez nem történhet meg. Megtörtént. Onnantól kezdve mintha
egy láthatatlan tömeghez tartoztam volna, akiktől elvettek valamit,
ami érzelmileg az övék volt. Még nem volt tapintható, nem volt
látható, alig-alig felfogható, de mégis jelen volt egy kedves,
borzongató, izgalmas, szorongással és reménnyel kevert érzésben.
Felmerült bennem, hogy a kisbabám hirtelen elvesztésének lelki
értelemben üzenete van, hogy meg kell állnom, meg kell állnunk, ez
egy figyelmeztetés, de igazán nem álltunk meg. A fájdalmat, a gyerek
iránti vágyat vittem magammal, és a félelmet, hogy nem lehetek
terhes, a gyötrő kérdést, hogy alkalmas vagyok-e a gyerekvállalásra?
Az orvos által javasolt öt hónap várakozási idő letelte után úgy
éreztem, készen állok egy új élet fogadására, és négy hónap múlva ez
meg is történt. Kezdetben nagyon szorongtam, hiszen megingott
biztonságomban újabb vetéléstől tartottam. Később megnyugodtam,
főképpen, mert minden rendben haladt. Zökkenőmentes terhesség
volt, a baba szépen növekedett, fejlődött, én pedig élveztem, hogy
újra megélhetem ezt a csodát. Egy kis lény fejlődik bennem, és kilenc
hónap feszült várakozás után megszületik egy egészséges, gyönyörű
kisbaba. Nagyon vártam ezt a pillanatot, legszívesebben toltam volna
magam előtt az időt, hogy végre láthassam, magamhoz öleljem.
Férjem javaslatára Márknak neveztük el, és én azonnal magaménak
éreztem a nevét. Márk evangéliuma jutott róla eszembe, és noha nem
vagyok mélyen vallásos, azt gondoltam, Márkot a Jóisten küldte, és
dolga van itt a földön nálunk, és csak minden rendben lehet vele.
Férjemmel, kislányommal közösen tervezgettük a jövőt, boldogan
szőttük ábrándjainkat. Úgy terveztem, nem fogom annyira félteni,
mint a kislányomat, egészségesebb baba-mama kapcsolatunk lesz.
Elhatároztam, hogy tanulok mellette, mert olyan munkát szerettem
volna végezni a későbbiekben, amely az egész család életét
kedvezően befolyásolja. Iskolában szándékoztam elhelyezkedni,
hogy a délután és a nyár a gyerekeké lehessen.
Sajnos a várandósságom alatt sokat dolgoztam – ez is egy olyan
dolog, amit még meg kell bocsátanom magamnak, és Márktól is
bocsánatot kell kérnem –, pedig a kislányom születésekor
elhatároztam, hogy ha még egyszer babát várok, a kezdetektől nem
fogok dolgozni. Mégis megtettem, erre több okom is volt: az
anyagiak, a környezetem véleménye és a főnököm szempontjai. Azt
gondoltam, végtére is a terhesség nem betegség, hanem egy más
állapot, áldott állapot, nem ártok a kicsinek, ha dolgozom. Ma meg
azt gondolom, a betegen fejlődő babát a negatív hatások még inkább
gyengíthették, és én bizony igencsak stresszes munkát végeztem.
Rendkívül szabálytisztelő ember vagyok, pontosan akkor mentem,
és olyan vizsgálatokra, amikor és amikre kellett. Mindig mindent
rendben találtak. A többdimenziós ultrahangra nem mentem, mert
oda nem küldtek, magam pedig nem láttam szükségét. Ma már
nagyon bánom, ha akkor felfedezték volna, hogy a kicsinek
nincsenek rendben a veséi, talán előre fel lehetett volna készülni. Ez a
„ha akkor nem így, hanem úgy”, még számtalan helyen felbukkan az
elbeszélésemben, hiszen szakadatlan újrajátszom magamban a
történet minden részletét, és minduntalan azt vizsgálom, hol történt a
végzetes hiba. Mintha ezzel a felismeréssel visszaforgathatnám az idő
kerekét, és az új utat választva elkerülhetném ezt a szörnyű csapást.
Ültem egy gyorsvonaton, száguldott velem a vonat, és én
meghúzhattam volna a vészféket, ha tudtam volna, hogy meg kell
tennem ezt a mozdulatot, és ha tudtam volna, hogy melyik
pillanatban.
Nyolc hónapos terhes voltam, amikor festés utáni takarítást
végeztem, és a kisfiam két furcsa nagyot rúgott a hasamban. Ez
szokatlan mozdulat volt, sem a kislányom, sem ő nem csinált még
soha hasonlót. Ez megijesztett, szóltam a férjemnek, a nálunk
tartózkodó barátainknak, telefonon a védőnőnek, sőt az orvosomnak
is. Mindenki megnyugtatott, nincs semmi gond, ne lássak rémeket.
Mivel mindenki ismert, hogy mindent túlszorongok, az a reflex
alakult ki az emberekben körülöttem, hogy szakadatlan
nyugtatgattak. Ma már azt mondom, a szorongó ember panaszát is
komolyan kell venni, és nem szabad elmenni a jelzései mellett.
Sikerült annyira eloszlatni az aggályaimat, hogy csak két nap
múlva mentem el orvoshoz, mert akkor amúgy is esedékes volt egy
vizsgálat. Itt felismerték, hogy a baba „be van szűkülve”, ezért
további vizsgálatokra küldtek. Kiderült, hogy a magzatvíz
felszívódott, és elkezdődött a baba elhalása.
A vizsgálatok közben az egyik orvos panaszkodott, amiért nem
tud miattunk elindulni a teniszpartijára. Kisbabámmal a halál
kapujában táncolva a hétköznapi élet problémái nevetségeseknek
tűntek számomra, és mélyen megsebzett, hogy mások nem osztoznak
az aggodalmamban. Tudod, számomra az orvosok rendkívül
tiszteletreméltó emberek, soha nem hittem az efféle történetekben, azt
hittem, túlzás vagy félreértés. Ha nem magam élem át, nem hiszem
el, hogy lehetséges egy kisbabájáért rettegő anyára úgy tekinteni,
mint a teniszparti elrontójára. És ilyenkor az ember annyira érzékeny,
védtelen, mint egy tátongó, nyílt seb. Hozzá kell tennem azonban,
hogy leszámítva egy másik alkalmat, amit majd elmesélek, mindenütt
együttérzően és segítően fordultak hozzám, így végső soron nem
veszítettem el a hitemet az orvosok és az ápolók emberségében.
Azonnal a műtőbe vittek, hogy császármetszéssel megmentsék a
kisbabámat. Epidurális érzéstelenítést alkalmaztak. Félek az
injekcióktól, féltem ettől a beavatkozástól, rettegtem az egésztől, és
rémült voltam a babám miatt. Minden olyan váratlan volt, gyors, és
én sodródtam tehetetlenül valami vészterhes áradatban, arra, amerre
az orvosok és a vizsgálatok tereltek.
A férjem velem sodródott egy darabig, de aztán a nagy
rémületben nem is jutott eszünkbe azzal húzni az időt, hogy ő is bent
lehessen a műtéten, így ő a folyosón várakozott. Kivették a babámat
belőlem – azóta is szakadatlanul így fogalmazom meg, ami történt
velem: elvették a babámat –, és felmutatták egy pillanatra. Ráncos kis
öreg volt, de nagyon bájos. Az orvos igyekezett megnyugtatni:
sovány, gyenge, de egészséges, nincs semmi baj. Elvitték,
átszállították a koraszülöttosztályra.
Rettenetes érzés, amikor a természet rendje szerint békésen haladó
folyamat durván megszakad. Minden rendben ment, készültem
megszülni a kisfiamat. És akkor természetellenes módon ki kellett
tépni belőlem. Nem voltam erre felkészülve, és képtelen voltam
lelkileg olyan gyorsan követni az eseményeket, mint ahogyan
történtek. Ott voltam elakadva, a lelkemben még mindig a szülésre
készülve, miközben már elvették tőlem a babámat. Üres méhemmel,
és a várandósság alatt a bensőmben felgyűlt természet adta ősi erővel
még mindig szülni készültem. Bennem rekedt az igyekezet, értelmét
veszítette ez a hatalmas erő, és ez teljes valómban elbizonytalanított.
Mentem volna a kisfiam után, de engem még négy napig nem
engedett az orvos. Az ötödik napon végre átmehettem a
koraszülöttosztályra az én drága kicsimhez. Bár nekem előzetesen azt
mondták, bármikor mehetek, itt mégis azt közölték, hogy rosszkor
jöttem, nincs szoptatási idő. Azért megnézhettem őt egy pillanatra.
Kicsike volt, és olyan, mint egy kis kínai öregember, ráncos, bölcs
öreg.
 Nagyon bíztam az erejében. Márk élni akart, ebben biztos voltam,
ezt láttam rajta az első perctől, amikor kivették belőlem, akaratosan
felsírt, és ráncolta a homlokát, és ezt láttam később is.
Az elkövetkező napokban azonban a legváratlanabb hírekkel
jöttek az orvosok, és valóságos bombatámadásnak volt kitéve ez a
bizalom. Egyik nap azzal fogadtak, hogy nem kaphat enni, ugyanis
valami bélfertőzése van. Akár napokig. Kétségbeestem, magamban
azt gondoltam, fel kellene kapnom, hazavinnem, és a szeretetemmel,
érintésemmel gyógyítani. Persze nem tettem, bár alig tudtam
elviselni a gondolatot, hogy nélkülöznie kell szegénykémnek az életet
jelentő táplálékot. A következő napon azt mondták, mégsincs ez a
bélprobléma, ehet. De nem örülhettem sokáig, mert akkor meg azzal
álltak elő, hogy a koponyája puha, és vízfejűségtől kell tartani.
Ez is elmúlt, úgy tűnt, nincs baj, de ezután az ultrahangos
vizsgálaton ért egy őrületes csapás. A vizsgálatot végző doktornő a
jelenlétemben a következőket diktálta az asszisztensnőnek: bal oldali
vese nem determinálható. Engem egy pillantásra sem méltattak, a hír
hallatán úgy maradtam ott ülve, mint akit lándzsával döftek át.
Már szinte naponta kaptam valamit, mindig újabb és újabb
labdákat dobtak fel, amiket le kellett volna ütnöm. Csakhogy nem
labda volt, hanem kő, és nem feldobták, hanem hozzám vágták. A
közléseket semmi magyarázat nem követte, hogy a felmerülő
betegség mi is lényegében, mik a gyógyulási esélyek, mire
számíthatunk. Csak a hír, a maga iszonyatában, és kész, kezdheted a
véget nem érő tántorgást a kétségeid között.
Közben pedig látni a gyermeked szenvedését! Egy alkalommal
például, amikor éppen szoptatni mentem, akkor ültetett be egy
kanült a kisfiamnak a doktornő. Fiatal volt, kezdő, nem sikerült neki.
Az ápolónők sokkal rutinosabbak voltak, de senki nem merte elvenni
tőle a feladatot. Újra próbálkozott a doktornő, végül sikerült ugyan,
de a kisfiam annyira üvöltött, hogy lehetetlen volt megszoptatni.
A jobb oldali veséjének működését rendszeresen vizsgálták. Egyik
nap negatív volt az eredmény, a másik nap pozitív, tehát nem lehetett
egyértelmű képet kapni. Végre eljött a nap, amikor azt mondták, ha
egy utolsó ultrahangos vizsgálat negatív lesz, akkor hazavihetem.
Elvittem a kijelölt időben, csalódásomra azonban azt mondták, nem
vizsgálhatják meg, mert ahhoz az előző estétől nem szabadott volna
ennie. Visszamentünk, és én megint azt gondoltam, hazaviszem,
hiszen nincs ennek a babának semmi baja, minek ez a sok vizsgálat,
bántás, hiszen sorra minden lehetséges betegségről kiderül, mégsem
igaz. Felkapom, elviszem innen, ahol csak fájdalomban van része,
vizsgálatokkal zaklatják, szurkálják, bántják. De persze nem vittem,
mivel vakon bíztam az orvosokban, a szakértelmükben és a jó
szándékukban.
Szerencsére a kisfiam közelében lehettem, ott laktam a közelben,
az anyák számára fenntartott szobában, bár csak szoptatáskor
lehettem vele. A férjem és a nagyszülők látogatási tilalom miatt csak
három hét után láthatták Márkot, a kislányomnak viszont végig tilos
volt bejönnie a kistestvérkéjéhez. Mindannyian türelmetlenül vártuk,
hogy mikor mondják ki végre, hogy hazamehetünk.
És eljött ez a nap is egyszer, és én valósággal repültem haza a
drága kincsemmel. Az orvosok végül is azzal bocsátottak haza, hogy
egy vesével lehet élni, és a kisfiunk különben egészséges. Szépen
szopott, és hízott is, hazatértünkkor már majdnem három kiló volt.
Én is, férjem is abban a hitben voltunk, ha lesznek is problémák még
az egészségével, ezeken úrrá leszünk, és felneveljük a fiunkat.
Ő pedig úgy tért meg az otthonába, mint fáradt vándor a messzi
útról. Láthatóan megnyugodott, gyűrött kis arca kisimult, és egész
kis lényét békesség járta át. Éjszakánként jól aludt, nappal evett,
aludt, mosolygott. Szoptatáskor nagy kék szemét rám függesztette,
ígéret, béke és valamiféle nagy tudás, bölcsesség sugárzott belőle.
Már majdnem két hónapos volt.
Kezdtem felengedni a félelem jegéből, és kezdtem magamhoz
térni.
Márk egyetlen hetet volt velünk. Egyetlen hétig volt teljesen a
miénk. Hét napig élt a remény. A nyolcadik nap éjszakáján jól aludt,
de hajnalban nem sikerült megszoptatnom, cumisüvegből viszont
elfogadta az ételt. A következő etetés is problémás volt. Nézegettük,
figyeltük, nincs-e valami baj, de semmi határozott jel nem utalt arra,
hogy beteg lenne. A keze hideg volt, ez aggasztott. Megmértük a
lázát, ugyan harmincnyolc fokos volt, de úgy tudtuk, ebből az
értékből le kell vonni, így megnyugodtunk.
 Volt egy különös pillanat: ahogy felsírt, váratlanul az erei
felragyogtak, kék színük hirtelen élénkebben kiviláglott a bőréből. Ez
ijesztő volt, de csak egy pillanatig tartott, azt hittem, rosszul látok.
Később kis panaszos hangot hallatott, kis sírásfélét. Sehol nem
olvastam ilyen vészjelről, de később a kórházban megtudtam, hogy
ha a baba magatartása megváltozik, azonnal vinni kell a kórházba.
Ezt az egyszerű életmentő utasítást miért nem kaphattuk meg
korábban?
A babanaplómat olvasva utólag sem látok benne semmi olyan
bejegyzést, ami riaszthatott volna bennünket, pedig minden részletet
gondosan feljegyeztem. Sem én, sem a férjem nem voltunk képesek
meglátni, hogy Márk csöndesen haldoklik.
Mire végre bementünk a kórházba – csak a biztonság kedvéért –,
addigra Márk arca szürkére váltott. A doktornő ránézett és azt
mondta: „Nagyon beteg vagy, kisbabám!”
Hazamentem, és nekiálltam összekészíteni a holmijainkat, mert
tudtam, megint többnapos kórházi tartózkodásra kell felkészülnöm.
Azt figyeltem meg az intenzív osztályon, hogy minden visszakerülő
baba tíz napig marad bent, így az én fejemben is egy tíznapos
intervallum volt. Ki is takarítottam, mert mindennel el voltam
maradva, úszott a lakás.
Reggel már eszméletlenül találtuk Márkot, de fel sem fogtam.
Olyan érzésem volt, mintha már nem ő lenne. Megsimogattam, és
beszéltem hozzá. Képtelen voltam felfogni, hogy soha többet nem
vihetem haza, hogy meg fog halni. Az orvos azt mondta, Márk
nagyon beteg, súlyos szepszis lépett fel nála. Szeretnénk-e papot
hívni? Papot, minek? Nem értettem, a pap nem tud gyógyítani, és én
csak a gyógyítására gondoltam. Nem tudatosodott bennem, mit is
jelent valójában ez a mondat.
A következő szoptatáskor már halott volt a kisfiam. A halál oka
fertőzés, amely szepszises sokkot okozott.
Valahogy hazatántorogtam, egyedül maradva a bennem feszülő
anyai ösztönökkel, amelyek nem haltak meg a gyermekemmel
együtt, hanem tovább éltek bennem.
Éjszaka éberen feküdtem az ágyban. Adakozó, telt melleim,
ölelésre tárt karom, szívem szeretete űzött a kisfiam felé, és
elindultam a sötét éjszakában, amerre őt reméltem. Majd kifosztott
lélekkel visszatértem, és egy plüssmackót találtam, hogy ringatásra
mozduló karjaim rémséges űrjét kitöltsem.
És jöttek a kérdések, és jöttek, és jönnek még ma is, egy év után, és
kínoznak. Vajon, ha hiszek a csodában, vagy egyszerűen abban az
erőben, ami Márkkal összekötött, ha nem hagyom egyedül az
inkubátorban, ha érzi a simogatásomat, akkor visszajött volna
hozzánk? Miért nem maradtam vele, hogyan bírtam otthagyni az
utolsó óráiban, perceiben? Magára hagytam Márkot! Miért nem
rázott fel valaki, hogy ébredjek fel, a kisfiamnak szüksége van rám?!
És jöttek az újabb kérdések… Vajon egy nagyon beteg kisbabaként
éljen az emlékeimben a kisfiam, aki mindenképpen meghalt volna?
Vagy ha életben marad, szenvedéssel teli élet várt volna rá? Vagy
egészséges, kicsit beteg kisbabaként gondoljak rá, akinek nem volt
szerencséje, és egy szörnyű fertőzés a halálba taszította? Szeretném
tudni, hol van nekünk, szülőknek a felelősségünk. Vajon, ha
felismerjük a vészjeleket, akkor Márk megmenekül, és meggyógyul?
Miért nem mertem feltenni az orvosnak a kérdéseimet, miért voltam
gyáva? A zsigereim miért nem üzentek a tudatomnak, a tudatom
miért nem vette a vészjeleket? Elkerülhető lett volna a kisfiunk halála,
ha jobban felkészítenek a rendkívüli helyzetekre, ha egyáltalán
tudjuk, hogy lehet rendkívüli helyzet? Vagy csak idő kérdése volt,
hogy Márk itt hagyjon minket? Esetleg tanulhat valaki a
történetünkből, meg lehet előzni az ilyen tragédiákat? Vagy
előfordulnak ilyen fertőzések, és nincs mit tenni, tudomásul kell
venni, és kész, ennyi? Ki válaszolhat nekem ezekre a kérdésekre?
A kislányomat ezek a kérdések gyötörték: ha senki nem akarta,
hogy Márk meghaljon, akkor miért halt meg? Ha a doktor nénik
látták, hogy vannak kis bajok, miért nem gondolták, hogy lehetnek
nagyobb bajok is? Miért nem látták ők, és miért nem láttuk mi?
Kérdezem, újra csak én: miért akarta a sors, hogy Márk
meghaljon? Büntetés, figyelmeztetés, mert gőgösek, ostobák voltunk,
azt hittük, ez velünk sosem történhet meg? Érezte talán – egy-egy
kétségbeesett pillanatban –, hogy nagyobb volt a félelmem, mint a
hitem abban, hogy minden rendben lesz? Érezte, hogy félek, nincs
erőm küzdeni érte, esetleg a szenvedését nézni évekig, kórházban
É
élni vele? Érezte, hogy csalódást, fájdalmat okozott nekünk azzal,
hogy beteg kisbabaként született?
De miért nem érezte Márk azt is, hogy nagyon vágytunk rá,
akartuk őt, ajándék volt számunkra, és már a testvére is évek óta
várta? Miért nem érezte, hogy másfél kilósan is, kicsi öregember
kinézettel is kimondhatatlanul szerettük? Miért nem hallotta meg a
belső monológomat, amikor húszéves korában mesélem neki, hogy
milyen küzdelmesen indult az élete, és lám, milyen erős, nagy fiú lett
belőle? Hogyan lehetett volna megvédeni, mit kellett volna tennünk?
És mit kell tennünk most? Mi a dolgunk a halálával, mi a feladatunk?
Ó, a kérdések meg csak jönnek továbbra is, masíroznak elő valami
végenincs alagútból, és soha-soha nem fogynak el!
Márk hamvait a folyóba szórtuk. Úgy éreztük, ez felel meg
legjobban az érzéseinknek, ezt tudjuk a legjobban elviselni. Az
örökkön változó folyó vize vigye tova a hamvait, juttassa vissza őt a
természet körforgásába, vagyis az életbe, amely így nélküle, de mégis
vele mehet tovább.
Egy barátnőm, aki nem tudott eljönni a temetési szertartásra, a
következő Márai-verset küldte el sms-ben:
Egy kisgyermek halálára

Mi is maradt belőle? A neve,

hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
Nem pörölök. Élek és hallgatok,
most angyal ő, ha vannak angyalok.
De itt lent minden unt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.3
Én is ki akartam írni magamból a fájdalmat. Írtam naplót, és írtam
leveleket. Meg akartam írni Márknak, hogy mennyire fáj, hogy itt
hagyott minket. Meg akartam írni a dühömet az orvosoknak,
leginkább a terhesultrahangot készítő szonográfusoknak, akik nem
vették észre Márk veséinek rendellenességét. Meg akartam írni a
világnak, hogy tanuljanak a tragédiánkból, hogy szembesüljenek
halandóságukkal és az élet értékeivel.
 Csak nyolc napot élt velünk, mégis, kimondhatatlan nagy űrt
hagyott maga után, s a legfájdalmasabb, hogy ezt az űrt senki és
semmi nem töltheti be sohasem. Bármeddig élek, mindig hiányozni
fog. Ha Boglárka nevet, az jut eszembe, ha ő nevetne, vajon az
hogyan csengene, ha rendetlen, hogy ő milyen kis zsivány lenne, ha
nem eszik, hogy Márknak milyen étvágya lenne, és a sort lehetne
folytatni véges-végig. Egy pillangóról, egy méhecskéről, darázsról is
ő jut eszembe. Ilyenkor mélyen nagy dühöt érzek azok iránt, akik
nem érzik, milyen drága kincset kaptak az élettől gyerekeik képében,
hogy bántják, megalázzák őket, tehernek élik meg saját gyerekeiket,
türelmetlenek velük. S tudom, mi sem vagyunk türelmesek mindig
Boglárkával, és tudom, több időt kellene vele tölteni. De erre is Márk
tanít meg, fokozatosan.
Sokkal szomorúbbnak látom a világot, hogy fizikai valójában nincs
itt, és mégis szebbnek, hogy a két hónapot átélhettem vele.
Megismerhettem a mosolyát, a bőre illatát, a kézszorítását –
különösen, mikor szopott. Előttem van az a mély tekintete, mintha
mindent tudna a világról. Valami földöntúli bölcsesség áradt belőle,
és mély szomorúság, mintha azt akarta volna mondani nekem:
„Anya, én túl jó vagyok erre a világra, és túl védtelen, de
megajándékozlak a tekintetemmel, a mosolyommal, a sírásommal, a
szám erejével, amikor a tejet adod nekem, a szenvedésemmel.
Mindezt azért, hogy képes legyél más szemmel nézni a tesómra,
apára, a világra, és képes legyél elfogadni magadat is olyannak,
amilyen vagy. Félénknek, néha gyáván lázadónak, aki nehezen tudja
vállalni önmagát, jóra és őszinteségre törekvő, de sokszor lusta, önző,
hiú, és néha talán másokat bántó, kritizáló ember, akit magadban
nem szeretsz. Cipeled gyermekkorod vélt vagy valós sérelmeit,
tudattalanodba rejtve fájdalmakat, titkokat, gyűlöletet, dühöt, amit
azok iránt érzel, akik becsaptak, pedig te szeretted őket, és hittél
bennük. És ez elsősorban az édesanyád, aki nem tudott szeretni, és
ennek a hiányától szenvedsz ma is. De tudnod kell, hogy te képes
vagy szeretni, hiszen ezt te is tudod, és ennek örülni kell.
Ugyanakkor el kell fogadnod magadban a dühöt, a gyűlöletet, vagy
akár a gyilkos indulatot is, hiszen az is a részed, tehát nem
tagadhatod meg önmagadban.”
 Természetesen ezek az én gondolataim, de hogy képessé váltam
önmagamba nézni, és hogy képessé váltam arra, hogy legalább
önmagamnak ne hazudjak, az annak az útnak köszönhető, amelyet a
Márkkal való szenvedésben együtt jártunk be. Márk nagyon sok
mindenre megtanított, és úgy érzem, még nagyon sok mindenre meg
is fog tanítani. És amin a legjobban csodálkozom: közelebb vitt
Istenhez, akihez már gyermekkorom óta keresem az utat, bár még
mindig nem vagyok hozzá elég közel.
Most az jutott eszembe, hogy amikor kimentünk Márkhoz a folyó
partjára, és néztük a tovaúszó vizet, Boglárka megkérdezte, hogy
sírok-e vagy nevetek? És tényleg, szó szerint sírtam és nevettem
egyszerre, mert a kislányom ott bohóckodott mellettem, de sírtam,
mert a kisfiunk soha-soha többé nem lehet már velünk.
 Hétköznapi történet
Kedves Magdi, csak későn tudtam elolvasni az üzeneted, ezért lehet, hogy
már elutaztatok. Nem tudom, hogy Hévízen tudunk-e találkozni, de szívesen
beszélgetnék veled. Biztos tudod, hogy volt egy tizenhét hetes kisfiam, akit
meg kellett szülnöm, és meghalt. Ez körülbelül egy hónapja történt, és én
próbálom a helyére tenni őt és a fájdalmamat az életünkben, és ez egy kicsit
meghasonlott állapot. Sokszor eszembe jutnak pillanatok és érzések abból az
éjszakából, és az a furcsa, hogy ilyenkor tudok a legtöbb szeretettel és
nyitottsággal fordulni mások felé. Tudod, az összes fájdalommal együtt hálás
vagyok a kisfiamnak ezért az élményért. Mintha egy kicsit belelátnék egy
nagy titokba. De a bűntudatommal és a lelkiismeret-furdalásommal nagyon
nehéz megküzdenem. És nagyon félek is. Nem akarok most részletesebben
írni, hátha mégis találkozunk. Addig is jó nyaralást! Szeretettel: Zsuzsi
Szia, hát itt vagyok, rászántam magam a beszélgetésre.
Bizonytalan voltam, nem tudom, szükségem van-e rá valóban, hiszen
már kezdek megbirkózni a történtekkel, meg aztán nyaraltok, én meg
idetolakszom. Mégis, talán nem véletlen, hogy éppen ide jöttetek,
ahol élek, talán mégis találkoznunk kellett.
Hol is kezdjem? Talán a szüléshez való viszonyommal.
Lánykoromban különös, megmagyarázhatatlan félelmeim voltak a
gyermekszüléssel kapcsolatban. Anyám könnyen szült, tőle nem
hallhattam rémtörténeteket, mégis, ha a szülésre gondoltam, olyan
képzeteim támadtak, mintha A nyolcadik utas: a Halál című film
jeleneteit látnám. Ismered a filmet? Mintha a hasamon keresztül
tépnének ki belőlem egy idegen és rémisztő lényt. Ezért úgy
képzeltem, nem is lesznek gyermekeim. Ha mégis, akkor viszont
három.
A férjem természetesen vágyott gyermekekre, így különösebben
nem is védekeztünk. Amikor állapotos lettem, akkor még ezeknek a
horrorisztikus képzelgéseknek a hatása alatt voltam, ezért nem is
örültem a terhességemnek. Igaz, nem is rémüldöztem igazán, olyan
ügyesen tagadtam a valóságot. Úgy tettem, mintha semmi nem
történt volna, majd megjön ismét a menstruációm, minden rendben
lesz megint, ez most csak egy átmeneti állapot, semmi gond.
 Néhány hét után megváltozott az egész babavárás élménye.
Felfogtam végre, hogy kisbabám lesz, de a félelem helyett átadtam
magam a várakozás örömének. Szép időszak volt, felszabadult
voltam, oldott, békés. A szüléssel sem volt semmi problémám, nem
jöttek elő a félelmeim, és a nehézsége is csak átlagos volt. A férjem –
Ákos – velem volt, feltalálta magát, ügyesen és határozottan segített,
és képviselte az érdekeimet, ha kellett.
Szülés után cseppet sem voltam fáradt, sőt kifejezetten energikus.
Amint kiszabadultam a szülőszobából, mentem zuhanyozni, és már
készen álltam a kisbabám fogadására, a szoptatásra. A kórházi létezés
azonban nagy nehézséget okozott. Nehezen tudtam tolerálni a
szobatársaim hajnaltól estig zsinatoló látogatóit, nem tudtam
szoptatni, nem tudtam a kicsimmel meghitten lenni. Végül a
gyermekorvos, aki felismerte, hogy mennyire nehéz számomra az
alkalmazkodás, egy nővérszobába vitt, hogy ott szoptassam meg a
babámat. Bár Borika besárgult, mégis igyekeztünk minél hamarabb
hazakerülni ebből a számomra lehetetlen helyzetből. Otthon aztán
azonnal rendbe jött a kislányom, a sárgaság eltűnt, jól szopott, aludt,
boldogok voltunk mindannyian.
Úgy terveztük, hogy mielőtt Borika hároméves lesz, megérkezhet
a kistestvér is. Jött is az újabb jelentkező, ám néhány hét után
elvetéltem. Késő este volt, az orvosomat nem értük el, ezért Ákos
Budapestre vitt fel. Itt megállapították a vetélés tényét, és küretet
javasoltak. Az orvosom nem szokta ezt javasolni, tudtam róla, hogy a
saját felesége esetében is így döntött, azt állítja, hagyni kell a
folyamatot természetes módon lezajlani. Bizonytalan voltam a két
ellentmondásos javaslat feszítésében. Ültem a folyosón tanácstalanul,
az idő ment, végül nem mertem vállalni a kockázatot, és
beleegyeztem a műtétbe. A beavatkozás után bent maradtam a
kórházban, ameddig kellett, ezúttal már alázatosabban viseltettem a
kórházi szabályok és a betegtársaim iránt.
Szomorú voltam, és csalódott, de úgy gondoltam, erősnek kell
lennem, nincs helye a gyásznak, ezt várják el tőlem. Anyósom és
apósom meghatározóan jelen vannak a családunk életében, és mivel
ők soha nem adnak teret az érzelmeik megnyilvánulásának,
igyekeztem megfelelni ennek az elvárásnak. Még magammal is
elhitettem, hogy nincs helye a szomorúságnak.
Fél évet várni kellett, mielőtt az újabb terhességre vállalkozom.
Bajban voltam, mert vissza kellett mennem dolgozni, nem így
terveztük. Borikát bölcsibe kellett adnunk, letelt a gyes.
Fejlesztőpedagógusként dolgoztam egy integrált iskolában, ahol a
délutáni foglalkozáson tanítottam az értelmi fogyatékos
gyermekeket. Hat óra után értem haza, ami nagy megterhelést rótt a
családra. Ákos a szüleivel közös magánvállalkozásban dolgozik már
középiskolás kora óta, riasztóberendezéseket, kaputelefonokat
szerelnek fel lakásokba. Egy ilyen magánvállalkozásban véget nem
érőek a feladatok, és nem tehetik le a munkát öt órakor, mint egy
hivatalban, viszont a kislányunkat időben el kellett hozni a bölcsiből,
és ez Ákosra hárult.
Amikor letelt a hat hónap, ismét teherbe estem. Kezdetben kisebb
vérezgetések riogattak, de az orvosom megnyugtatott, eleinte ez
előfordulhat. Gondoltam, megbeszélem én ezt a babámmal,
megoldjuk ezt a nehézséget. Sikerült is, és valahogy úgy éltem meg,
hogy mi, ketten együtt, összefogva, úrrá lettünk a fenyegető
veszélyen. És mintha ez a közös erőfeszítés, ez a titkos varázslás még
közelebb hozott volna bennünket egymáshoz. Otthon maradtam egy
darabig, de amikor elmúltak az aggasztó tünetek, visszamentem
dolgozni. A baba szépen fejlődött, semmi gond nem volt, és azt
gondoltam, ha ilyen jól vagyunk mindketten, miért ne dolgozhatnék
még pár hónapot, hiszen akkor a gyed is magasabb összegű lesz, ami
nem volt mindegy a családi költségvetésben. Tanultam is közben, a
Testnevelési és Egészségügyi Egyetem mentálhigiénés szakát
végeztem.
A munkám nem volt jó. Korábban szerettem ezt az iskolát, egy
nagyon rossz légkörű iskolából kerültem ide, és az után ez üdítően
hatott. A kislányom születése előtt itt dolgoztam, akkor elégedett
voltam. Most azonban már sokkal kritikusabban láttam mindent.
A tanári kar egymással sem jött ki, sok volt az intrika, de igazán
nem ez bántott, hanem ahogyan a gyerekekkel viselkedtek, és
ahogyan beszéltek róluk. Elszomorított, hogy nem tudok tenni ellene
semmit, nincs lehetőségem változtatni a helyzeten. További nehézség
volt, hogy a várható szülés miatt nem kaptam saját osztályt.
Állandóan be kellett ugranom más helyett, csak helyettesítettem, ami
nagyon hálátlan feladat. Nem találtam meg az örömömet és a
sikerélményt a munkámban.
Alig vártam, hogy megszülessen a baba, és szabaduljak ebből a
helyzetből. A családnak is nagyon hiányzott az otthonlétem, a
férjemet sem tudtam támogatni a munkájában, sőt még kislányunk
esti felügyelete is őt terhelte. Utólag ez is a magam által írt
bűnlajstromomra került, úgy érzem, mintha eszközként használtam
volna születendő gyermekemet arra, hogy a nehéz élethelyzetemet
megoldja.
Félidős voltam már, amikor a korábbinál erősebb vérzések
kezdődtek. Ákossal bementünk a kórházba, ott is fogtak. Az orvosom
szerint a baba jól volt, a méh rendben, nem lesz semmi gond, de azért
maradjak még bent két-három napot. Én azonban úgy döntöttem,
pihenni otthon is tudok, és saját felelősségemre hazamentem.
Igyekeztem is feküdni, ám ez nem volt olyan egyszerű. Körülöttem
mindenki pörgött, különösen a férjem és a szülei, akik a vállalkozás
terheit vitték, de emellett a szüleim is nálunk voltak, és segítettek a
ház rendbetételében. Hibásnak érzem magam, mert odahívtam a
szüleimet, hogy segítsenek, azt akartam, hogy rendben legyen
minden, és utána én már valóban csak a babára tudjak figyelni a
családomon kívül. Ugyanis éppen ekkortól volt lehetőségem otthon
maradni, és alig vártam, hogy minden egyenesbe kerüljön
körülöttem, és teljes odaadással átélhessem a gyermekvárás örömét.
A szüleim mindent megcsináltak, ablakokat mostak, súroltak,
takarítottak, majd az egész napos munka után anyám még nekiállt
főzni, mondván, hogy egy rendes feleség háromfogásos vacsorával
várja haza a férjét. Nem tudtam elnézni, hogy én csak pihenek, ők
meg ennyit dolgoznak, kértem, most már fejezzék be, köszönöm, ez
bőven elég segítség nekem, már hazamehetnek. Anyukám meg csak
tovább nyüzsgött, ami engem is arra késztetett, hogy kivegyem a
részemet a feladatokból.
Kértem, hozza el a bölcsiből Borikát, de anyukám tétova a mi
városunkban, nem vállalta, így nekem kellett mennem. Jó messze van
a bölcsőde, sokat kellett gyalogolnom, emellett még be is vásároltunk,
és bár tudtam, hogy nem cipekedhetek, nem tudtam ellenállni a
kislányom kérésének, és még dinnyét is vettünk.
Végül valóban minden készen lett, fellélegezhettem. Éjszaka
azonban éreztem, hogy valami meleg önti el a combjaimat. Ömleni
kezdett belőlem a vér. Siettünk a kórházba, ahol azonnal infúziót
kötöttek be. Reggelre a vérzés csökkent. A vizsgálatok szerint a baba
egészséges, leválásnak semmi jele, a magzatvíz is rendben. Senki nem
tudta megmondani, mi történt valójában. Nyugodt voltam, azt
gondoltam, ha a baba körül nincs baj, akkor minden rendben lesz.
Két nap telt el így, folyamatosan imádkoztam és beszéltem a
babámhoz, és meg voltam róla győződve, hogy nem lesz semmi baj.
Cseppet sem aggódtam a vérzések miatt. A vizsgálatok továbbra is
azt mutatták, hogy a baba jól van, és semmi nem indokolja a vérzést.
Minthogy azonban a vérzés nem állt el, a második nap estéjén az
ügyeletes orvos azt mondta, bekötik az oxitocint, hiszen ez már
vetélés, ez már visszafordíthatatlan folyamat. Azt mondta, ha nem
indítják be a szülést, akkor elvérzek, ezért bevittek a szülőszobába.
Tiltakoztam, hogyan is engedhetném meg, hiszen jól van a babám, itt
rugdos a hasamban, a vizsgálatok is ezt támasztják alá, hogyan is
képzeli, hogy beleegyezem, hogy durván arra kényszerítsük:
megszülessen a biztos halálba? Az orvos mérges volt rám, gorombán
rendreutasított, fölösleges ez a hiszti, hiszen láthatom, nincs remény,
a vetélés elkezdődött, nincs más lehetőségem, mint megszülni a
magzatot. Kértem, hívják fel az orvosomat, hiszen ő mást mondott,
azt mondta, a kisbaba jól érzi magát, szó sem volt semmiféle
szülésmegindításról.
Sajnos az orvosomat nem érték el. Ekkor elhatároztam, hogy
megint összefogok a babámmal, és teszünk egy végső próbát. Azt
gondoltam, ha meg akar születni épen, egészségesen, kilenc
hónaposan, akkor segít nekem, és eláll a vérzés fél órán belül. Ha
nem, akkor talán nem akar megszületni, és akkor elfogadom. Még
mindig azt hittem, hogy ha nagyon akarom, el tudom állítani a
vérzést. Aztán jött egy pillanat, amikor éreztem, hogy már nem
rajtam múlik, és könnyebb lesz neki, ha elengedem őt. Amikor
bekötötték az oxitocint, még mozgott a hasamban. Végig
imádkoztam, altatódalokat énekeltem neki, és képzeletben fogtam a
kezét.
A fájások erősödtek, és tudtam, hogy a kisbabám még él, de nem
fogja túlélni a születését, és élettelenül fog kibújni.
Fájdalmaim közepette is szakadatlan a kisbabámra gondoltam, és
folyamatosan dúdoltam neki az altatódalokat. Mellettem a paraván
mögött egy fiatal és rémült lányka szült, sokat sírt, sikoltozott,
nagyon együttéreztem vele. A másik oldalamra a takarítónő feküdt le
pihenni, mielőtt elaludt, biztatott, hogy csak szóljak neki, ha
segítségre van szükségem.
Hosszú órák után éreztem, hogy már tolófájások jönnek, és
hamarosan megszületett a kisfiam. A szülésznő ott volt, segített, és
igen emberséges volt hozzám, átérezte a fájdalmamat. Nyomban
felültem, amint kinyomtam a babát, hogy láthassam. A szülésznő
felismerte a kívánságomat, és segített, megemelte a kis testet, hogy
jobban láthassam őt. Teljesen ép és egészséges magzat volt, csak a
burok volt megrepedve.
Különös, hogy a várakozás hónapjai alatt nem találtam olyan
fiúnevet, ami igazán tetszett volna, de abban a pillanatban, amikor
megszületett, már tudtam a nevét is: Mátyásnak hívták.
Két nap múlva kérdeztem a nővért, hogy hol van a babám, el
szeretnénk temettetni.
– Ugyan már, ne érzelgősködjön, ez nem gyerek, csak egy korai
vetélés, csak nem fog itt temetésesdit játszani! – szólt rám a nővér.
– De hát csak nem fogják kidobni őt? – kérdeztem döbbenten.
– Nem, elégetik, miután megtörténtek a kórbonctani vizsgálatok –
felelte a nővér.
A férjem bejött meglátogatni, és összekapaszkodni a közös
fájdalomban. Ő is azt kérdezte, el lehet-e temetni a kisbabánkat.
Örültem, hogy ő is hasonlóan gondolkodik, mint én, és hogy akkor
talán mégsem olyan elvetemült igény ez egy szülő részéről. De nem
erőltettük mégsem, elfogadtuk végül az orvosok és nővérek
határozott ellenvetését.
Otthon sokat sírtam. Hatalmas ürességet éreztem magamban,
kifosztott voltam testileg, lelkileg egyaránt. Szerettem volna
beszélgetni az anyósommal, ő azonban elutasított: „Erről nem
Ú
szeretnék beszélni” – mondta határozottan. Úgy éreztem, én
rontottam el valamit, nem figyeltem eléggé a babámra, lefoglalt a
munka, a családi feladatok szervezése, a tanulmányaim, a vizsgák, a
ház rendbetétele. Túl sok mindent akartam, és mindent egyszerre.
Túlságosan jól akartam csinálni, bizonyítani az anyósoméknak,
önmagamnak, a világnak. Talán észre kellett volna vennem, hogy a
babának ez nem jó, le kellett volna lassulni, és csak vele lenni,
amennyire csak tudok.
De tudod, azt láttam, hogy mindenki annyira pörög körülöttem.
Elsősorban anyósomra és apósomra gondolok a vállalkozásukkal,
egy olyan mentalitásban, ahol a férjemet, a fiukat még mindig
gyermeknek tartják, alkalmatlannak felelős döntésekre, és ahol
engem sem becsültek, mert apósom szerint a közalkalmazottak csak
eltartottak, és az ő szemükben csak a pénz a siker fokmérője. Nehéz
volt egy ilyen erős sodrás közepében kis vízcseppként ellenállni az
áramlásnak, és megőriznem a saját női, anyai, kismamai
identitásomat, a saját belső békémet.
Olyan büszke voltam, és olyan boldog, hogy először sikerült
megtartanom a babámat, saját sikernek könyveltem el, hogy össze
tudtam fogni a kisbabámmal, és megkapaszkodtunk a tépázó
szélben, és túléltük. Biztos voltam benne, hogy sikerül, erősnek
éreztem magam, és hittem a női erőmben, amelyről tudtam, hogy
hatalmas, és hittem, hogy velem van, és velem lesz mindig, amikor
kell.
Mindenki azt mondja, nem akkora tragédia ez, mint amekkorának
én érzem, másokkal is előfordul. Tudom én, ha csak a történéseket
nézzük, és ha csak az eszemet használom, de az érzelmeim mást
mondanak, és ők az erősebbek, legyűrnek engem. A barátok meg azt
mondják, majd lesz másik. De én tudom, hogy ő még egyszer már
nem fog megszületni hozzám, és azt is tudom, hogy én rontottam el
valahol, bennem van a hiba. Mélységes az űr, amely bennem
keletkezett, és nem sok értelme van bárminek is a kislányomon és a
férjemen kívül. Teljesen elképzelhetetlennek látom, hogy folytassam
az eddigi életem, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és nem hiszem,
hogy bármit is képes lennék nyújtani a gyerekeknek az iskolában,
ahol tanítok. Itt áll előttem a következő év, teljesen üresen és
kilátástalanul. A kisbabámmal mintha a jövőmet veszítettem volna el.
Mit gondolsz, hogyan készüljek egy következő babára? Nagyon félek,
hogy akkor is el fogom rontani. Próbálom tartani magam, de hiába,
kétségbe vagyok esve.
Ugyanakkor nagy hála van bennem, és öröm is azért az
ajándékért, amit ez a csöpp kisfiúcska adott nekem. Eljött hozzám
egy röpke pillanatra, mintha csak az ajándékot akarta volna elhozni
nekem, majd tovalibbent átutazó lelke, mint egy könnyű pillangó. A
kórházban, amikor nehéz vajúdásom közben mellettem világra jött
egy új élet, az ő sírása lopta lelkembe azt a felismerést, hogy az életet
és a halált csak egy vékonyka, gyenge szál választja el, és mintha egy
pillanatra megismerhettem volna a mindenség titkát. Nehéz ezt
szavakban kifejezni, érzések voltak ezek, megfoghatatlanok,
gyönyörűségesek. Miközben mellettem felsírt az Élet, az én
magzatom örökre elcsendesedett. Az Élet hangjai mellett világra
segítettem őt, de nem az Életnek, hanem a Halálnak adva, és ez a
kettő, így, egymás mellett térben és időben, képes volt megmutatni
nekem valami csodát.
A kisfiam tanítása velem marad, segít elválasztani a lényegest a
lényegtelentől. Másképpen fordulok a párom felé, jobban érzem,
hogyan tudom őt segíteni. Nem bántom már, amiért férfiként és
apaként is még mindig gyermeki módon próbál megfelelni szülei
elvárásainak, hanem szeretetemmel és támogatásommal segítem őt,
és türelmesen várom, hogy ő és a helyzet megérjen a változásra.
Látod, ennyi minden van ebben a hétköznapi történetben. Önvád,
bűntudat, félelem, üresség, kilátástalanság, reményvesztettség, hit,
bizalom, öröm, hála, tanítás, felismerések, változás, ez mind, mind, és
még annyi minden, amiket nem is tudok szavakba önteni. Egy olyan
történetben, ami – ahogyan a barátaim mondják – nap mint nap
megtörténik sok-sok asszonnyal, szerte a világon.
 Elveszett évtized, megtalált élet
Úgy örültem a találkozás lehetőségének, ismeretlenül is éreztem,
hogy jó lesz ez a beszélgetés. A hívásodat követő héten azonban
mégsem az örömteli várakozást éreztem, ellenkezőleg, sokat sírtam,
mert feltörtek az emlékek, és velük a fájdalom.
Tudom, hogy örökre gyászolom halva született kislányomat, soha
be nem gyógyuló seb ez, csak persze már nem vérzik, meg nem fáj
folyamatosan, de van, létezik, a lelkemen viselem halálomig. Azt
azonban nem hittem, hogy ennyire képes még felkavarodni bennem a
fájdalom.
Tapasztalatlan kislányként mentem férjhez, tizennyolc évesen. Egy
szép, Pesthez közeli kis faluban születtem, és élek ma is. Csendesen
telt a gyermekkorom, főképpen a könyvek világában éltem,
Winnetou társaságában. Anyám haragudott rám, azt mondta, semmit
nem érek, csak olvasok. A bátyámmal jobban kijött, én valahogy
mindig mellőzöttnek éreztem magam. Amikor elkezdtem a
postaforgalmi szakközépiskolát, kezdett kitágulni a világ, barátaim
lettek, elkezdtünk fagyizókba járni, meg McDonald’sba – akkoriban
kezdtek nyílni –, meg csavarogni kicsit ide-oda. Ennek azonban
hamar vége lett, mert váratlanul meghalt az anyukám. Reggel én
ébresztettem, láttam, hogy rosszul van, szaladtam orvosért, de hiába,
meghalt. Tüdőembólia végzett vele. Az orvos, aki kijött, azt kérdezte,
ki ébresztette fel. Merthogy megijedt, és ez okozta a halálát. Én meg
el is hittem, legalábbis eleinte. Képzelheted, milyen bűntudatot
okozott ez a meggondolatlan és buta megjegyzés abban a tizenhat
éves kislányban, aki akkor voltam. Aztán rájöttem, nem lehet, hogy
nekem akkora hatalmam legyen, hogy ha felébresztek valakit, akkor
azzal megölöm.
Rám szakadt minden, mint egyetlen nőre az árván maradt
családban. Én vásároltam, főztem, mostam a bátyámra és apámra, és
kezeltem a háztartási pénzt. Hamar beletanultam mindezekbe. A
főzéshez érzékem volt, csak magam elé képzeltem az ételt, és tudtam,
mi van benne, hogyan készítsem el. Ha mégis megakadtam, a
szomszéd néni segített. Nehéz időszak volt, a gyászom mellett még
ez a kemény helytállás is, háztartásvezetés, no és az iskola, amit
természetesen folytattam, de hol volt akkor már az éppen elkezdett
gondtalan kamaszélet!
Tizenhét éves voltam, amikor megismertem leendő férjemet.
Vicces, mert ötpercnyire lakott tőlünk, de sosem láttam őt, a
szomszéd faluba kellett mennünk, hogy találkozzunk. Egy
rendezvényen ismerkedtünk össze, majd együtt jöttünk haza. Hamar
szerelem lett a véletlen találkozásból, így a házasság is hamar szóba
került. Anyósom nem kertelt, elmondta, más menyecskét szánt a
fiának. Én kemény voltam, nem törődtem vele, ha nem, hát nem,
végtére is nem neki kell tetszenem, hanem a páromnak. Tartottam a
távolságot az anyósomtól, nem közeledtem hozzá az esküvő után
sem. Hozzám költözött Sanyi, apám átadta a saját szobáját, ő a
kisebbe ment át. Azt hittük, a férjem nem lesz katona, hiszen abban
voltunk, anyósom elintézte, hogy bizonyos betegségére tekintettel ne
vigyék el, ezért váratlan arculcsapásként ért bennünket a hír: két
boldog mézeshét után be kell vonulnia katonának.
Haza sem engedték, csak három hónap után. Igaz, én mentem
sűrűn, meg azután is, mindig a másfél év alatt, amíg katona volt.
Állapotos lettem. Apám élettársa vitt el nőgyógyászhoz, mert én
addig még nem is láttam ilyen emberformát. Egy-két vizsgálatra
elkísért, de aztán magamra hagyott, mentem magam mindenhová,
ahová csak küldtek. Fiatal voltam, még szinte gyerek, és már
gyermeket hordtam a szívem alatt. Örültünk neki Sanyival,
gyerekünk lesz, nahát, micsoda csoda!
Apám babonás volt, ez hatott rám, ezért eleinte nem vásároltunk
babaholmit, de az utolsó hónapokban már megvettük a kiságyat, a
kis ruhácskákat. Közben kötöttem a babaholmikat, amikor csak egy
kis időm volt, színes álmaimat és reményeimet színes fonalak közé
rejtettem.
Amikor eljött a szülés ideje, egész nap jöttek-mentek a fájdalmak,
felhívtam a védőnőt, mikor kell menni szülni, azt mondta: „Tudni
fogod.” Kérdeztem mást is, ugyanezt válaszolta: „Tudni fogod, ha
menned kell.” Estére már valóban úgy éreztem, itt az idő, úgyhogy
kihívtuk a mentőt, amely elvitt engem és az apámat a kórházba. Nem
volt fogadott orvosom, mert nem is tudtam, hogy lehet ilyen, senki
nem tájékoztatott engem semmiről. Az ismeretlen orvos megvizsgált,
majd azt mondta édesapámnak, menjen nyugodtan haza, reggelig
nem lesz baba.
Tavaly láttam egy filmet az otthonszülésről, és meglepetten
fedeztem fel, hogy a vajúdó nő ugyanolyan csípőmozgásokat végez,
mint amit én ösztönösen kezdtem volna az első szülésemkor. Amikor
a csípőm a vajúdás áramlásában ösztönös mozdulatokat tett, akkor az
orvos rám ripakodott: „Mit tornászik itt összevissza, kismama, hagyja
abba!” Szégyenkezve vágtam vigyázzba magam. Egy idő után,
amikor a derékfájdalmak erősödtek, szemből a falnak támaszkodtam,
így próbáltam elviselhetővé tenni a görcsöket. Az orvosnak ez a
mozdulat is szemet szúrt. Tán benne van a kórházi szabályzatban,
vagy mi, hogy a kismamáknak hogy s mint illendő viselkedniük? De
ezt csak az orvos tudhatta, velem nem ismertették ezeket a regulákat,
úgyhogy meg is kaptam a magamét: „Mit hisztizik, anyuka, akkor
bezzeg jó volt, amikor csinálta?”
Legalább akkora erőfeszítés volt az az igyekezet, hogy megfeleljek
az orvos ismeretlen elvárásainak, mint maga a szülés folyamata.
Megalázott voltam, ismeretlen bűn bélyegét hordtam magamon,
amiért szégyenkeztem. Igaz, kövér voltam, sokat híztam a terhesség
alatt, igaz, túl szép sem voltam, igaz, nőnek tényleg nem éreztem már
magam, de embernek talán igen, aki egy új életet készül adni a maga
és a világ örömére.
Hamar felfektettek a szülőágyra, noha azt állították, a baba csak
reggelre várható. Nem tágultam rendesen, ugyanakkor már
tolófájások kezdődtek. Ezt persze nem tudtam, csak le akartam
kászálódni az ágyról, mert úgy éreztem, kakilnom kell. A szülésznő
odajött, visszaparancsolt az ágyra, majd meghallgatta a baba
szívhangját. Mivel nem észlelte, szólt az orvosnak is, aki azonnal
odajött, és megvizsgált. Hirtelen egyre többen lettek az ágyam körül,
vagy öten, hatan nyüzsögtek körülöttem. Az orvosom rám kiáltott,
hogy ne nyomjak! Nem nyomok, feleltem, dehogy nyomok, de ez
történik velem, valami erő hatol kifelé belőlem, nem én teszem ezt.
Rövidesen megszületett a kisbabám, reggel helyett éjjel kettőkor.
Láttam feltűnő nagy fekete haját, kékesszürke bőrét és a nyakára
tekeredett köldökzsinórt. Azonnal elszaladtak vele, és onnantól egy
órán keresztül csak rémisztő hangokat hallottam a kislányom felől.
Lázasan tevékenykedtek körülötte, pattogó vezényszavak,
szaladgálás zaja tört felém. Ijedt voltam, mert nem sírt fel a babám, de
bíztam abban, hogy jó kezekben van már.
Közben visszajött az orvosom, aki azt hadarta: „Részvétem,
asszonyom, a kisbabája meghalt.” Én valamiféle sokkos állapotba
kerültem, hallottam világosan az orvos mondatát, meghalt a babám,
de nem fogtam fel, álmodom talán, egyáltalán, én vagyok az, aki ezt
álmodja, vagy engem álmodik valaki? Ködfátyol borult rám, és ezen
keresztül hallottam az orvos záporozó kérdéseit: „Cigarettázott a
terhesség alatt? Egészségesen élt? Milyen káros szenvedélye van?
Mennyi alkoholt fogyasztott?” Minden egyes kérdése, mint rám
meredő ujj, vádolt a bűnömért, amelyet még mindig nem tudattak
velem. Válaszolgattam tompán, erőtlenül hatoltak át a szavaim a
ködön át: nem, nem fogyasztok alkoholt, soha nem dohányoztam,
kávét sem iszom. Az orvos minden válaszomat dokumentálta, azaz
elkészítette a kihallgatási jegyzőkönyvet.
Azután mintha már azonnal valamiféle sebtében meghozott
ítéletet is végrehajtott volna rajtam: a stoppolás váratlan nagy
megpróbáltatást jelentett a számomra. Rettenetesen szerteszét voltam
repedve, így hosszadalmas és fájdalmas volt a rendbetétele.
Feltoltak a gyerekágyas osztályra, apám meglátott, később azt
mondta, mintha mészárszéken feküdtem volna, úgy néztem ki.
A következő napokban még mindig nem tudtam elhagyni az
álomvilágomat. Képtelen volt eljutni a tudatomig, hogy mi is történt.
Rettenet ült rajtam, de nem tudtam, mi is ez, csak sejtettem, hogy
valami borzalom történt velem, valami, amire jobb nem is gondolni.
Mentem a folyosón a fürdőbe, amikor szembejött velem az
orvosom. Meglátott, köszönés nélkül hirtelen sarkon fordult, és
visszasietett. Ez csak erősítette bennem az érzést, hogy valami
szörnyűség részese lettem, amelyben talán nekem is van szerepem,
valamiféle rettenetes bűn, amitől már soha-soha nem tudok
megszabadulni.
Az ápolónők jöttek-mentek, tették a dolgukat, de hozzám senki
nem szólt. Nem tudtam azt sem, mit tegyek kegyetlenül begyulladt
sebeimmel, duzzadó mellemmel. Utólag hallottam, hogy nem szabad
meleg vízben zuhanyozni, mert begyulladhat a seb, én ezt nem
tudtam, talán ez okozta a hatalmas gyulladást, talán anélkül is
bekövetkezett volna, hiszen túl nagy volt a szétszakadt felület, nem
tudom, de az biztos, hogy nagyon nagy fájdalmakkal mentem haza.
Otthon azonnal belobbant a mellem is, hatalmasra duzzadt,
megkeményedett, feszült, és nem tudtam megszoptatni a kicsimet,
mert nem találtam őt sehol. A kiságy üresen tátongott, a színes kis
kötött ruhácskák a beleszőtt álmokkal becsapva álltak a polcon. Fájt
alul, fájt felül, az egész testem rettenetesen sajgott, és cserébe ekkor
tudatosult a rettenet: meghalt a gyermekem. A visszavonhatatlanul,
végérvényesen elárvult kiságy segített kijönni az álomból, hogy aztán
felébredve a megmásíthatatlan igazsággal szembesüljek. Sanyi egy
hét eltávozást kapott, így velem volt egy hétig. Nem tudott segíteni,
mert én magam akartam lenni, csak bezárkóztam és sírtam. Mégis jó
volt, hogy otthon volt, hogy a közelemben tudhattam. Nemigen
tudtam beszélni senkivel, pedig az anyósom is próbált segíteni.
Magamba zárkóztam, sírtam és ettem. Evésbe fojtottam a bánatomat.
Nem mertem kimenni az utcára. Valaki azt tanácsolta, sétáljak, az
segít, de amikor egyszer kimerészkedtem, akkor a falu népe
kérdezősködött, hol a babám, miért nem tolom őt is. Többé nem
mentem sétálni, mindaddig, amíg egyszer már azt gondoltam, nem
zárkózhatok el örökre, és elkezdtem visszatérni lassan az életbe.
A férjemet látogattam továbbra is, majd amikor leszerelt,
kirándulni kezdtünk, kerékpártúrákra jártunk. A szexuális életünk
szinte megszűnt, rettegtem attól, hogy ismét teherbe esek, ezért
ösztönösen elutasítottam az együttléteket. A párom mindig azt nézte
mindenben, hogy mi a jó nekem, lassan ehhez is megtanult
alkalmazkodni. Házasságunkat a közös hobbijaink, közös
érdeklődésünk tartotta össze hosszú évekig. Több mint egy
évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy oldódjon a bennem lévő
fájdalom annyira, hogy nyitottá váljak arra, hogy gyermekeink
szülessenek. Két kisfiúnak adtam életet, egészségesek, szépek. Nézd,
itt van a fényképük, ugye, milyen aranyosak?
Mostanában rengeteg változáson megyek keresztül. Úgy látom,
mintha az előző bő évtizedben nem is önmagam lettem volna, és az
elveszített, ismeretlen magamat mostanra kezdeném felfedezni. Már
két éve járok egy önismereti csoportba, ez hozta az első elmozdulást,
majd elindított az önismeret útján. Minthogy mindig is szerettem
kézműveskedni, a kosárfonástól az üvegfestésig sok mindent
megtanultam, így nem áll távol tőlem a mandalafestés sem, amellyel
nemrég ismerkedtem meg. Néha éjszaka csinálom, elmélyülten, nagy
átéléssel, néha viszont a kisfiaimmal együtt, közös örömben. Egyéb
ezoterikus tanfolyamon is részt vettem, és ez a tanulás nem fejeződött
be, új és új kalandok várnak rám, mindegyik eszköz önmagam
mélyebb megértéséhez, és a kapcsolataimban való kiteljesedéshez.
Talán mások is meglátták rajtam, hogy tetszhalottból élő, eleven
emberré váltam, mert a pénztárban, ahol dolgozom, kedvesebben
fordulnak hozzám az emberek, és a férfiak is barátságosabbak,
mintha felfedezték volna, hogy nő vagyok. Ettől aztán kezdtem
valóban nőnek érezni magam, és kivirultam, sorban leolvadtak rólam
a felszedett kilók, és némi önbizalomra is szert tettem.
Mindezek a változások kedvezően hatottak a házasságomra is,
hosszú évek nélkülözése után végre újra egymásra találtunk. Ismét
össze tudunk bújni, úgy, mint szerelmünk kezdetén.
Teljes az életem, két kisfiunkkal szép család vagyunk. De a
legizgalmasabb az, ami még előttem van. Tudod, milyen érzés?
Mintha tétován és kábán vándorolnál éveken át egy ismeretlen
vidéken, eltévedve egy sűrű erdőben, ahol a fény alig-alig hatol át, és
egyszer csak kiérsz egy napfényes rétre, ahol azonnal magadhoz
térsz, felébredsz szendergő létezésedből, és világosan látod, merre
visz tovább az utad. És fürgén, vidáman elindulsz végre a saját életed
felé.
 Megerősödve a gyászban
Négy hónappal a harmadik gyermekem születése után szívesen
idézem fel a történetemet, nem tartok attól, hogy felkavar, már túl
vagyok rajta.
Hat vetélésem volt. Hatszor hittem azt, hogy a kisfiamnak
kistestvért ajándékozhatok, hatszor reméltem, hogy ismét egy
kisbabát tarthatok a karjaimban. És mindannyiszor elsodorta
reményeimet az élet, mintha vágyaimat a tengerparti homokba írtam
volna, ahol magába öleli az első hullám.
De hol is kezdjem? A gyermekkorom például magyarázat arra,
miért maradtam évekig a kisfiam kedvéért az első házasságomban,
holott nem sok örömöt nyújtott az a kapcsolat. Édesapám harmadik
házasságában él, én a második házasságából származom, amelyben
egyedüli gyermekként élveztem szüleim szeretetét. Négyéves voltam,
amikor a szüleim Indiába mentek kiküldetésbe, engem a
nagymamámnál hagytak. Ez már kisgyermekként is fájt nekem,
tulajdonképpen sosem bocsátottam meg teljesen. Ettől eltekintve szép
gyermekkorom volt, a nagymamámat imádtam, jó helyem volt nála.
Mégis, gyakran néztem lefekvés előtt az ablakon bekukucskáló
kismadarakat, mert hittem abban, hogy hírt hoznak a szüleimről.
Hiányzott a közelségük, hiányzott az igazi, meleg családi légkör.
A szüleim később elváltak, én pedig éltem vadóc kamaszkorom
mozgalmas életét. Igazán rossz nem voltam, de vakmerő, öntudatos,
bátran mentem a magam útján. Azt terveztem, sok gyermekem lesz,
egy kézilabdacsapatra való. Tizenhét évesen ért a tragédia, amely
hosszú időre letörte szárnyaimat. Autóbalesetben meghalt a
kedvesem. Főiskolára készültem, de ez a szörnyű veszteség elszívta
az életerőmet, kinek, minek, miért? Sokáig a férfiak sem vonzottak,
érthető módon bezárkóztam, gyászoltam a szerelmemet.
Elhelyezkedtem, de rövid idő után odébbálltam, mert huszonkét
nővel voltam egy szobában, ahol az volt a legkedveltebb szórakozás,
hogy ha kiment valaki, akkor mindenki róla kezdett beszélni. A
második munkahelyem egy nagy cég informatikai osztálya volt, egy
műhelyépület padlásán, csigalépcsőn kellett felhatolni, jópofa volt. Itt
ismerkedtem meg a leendő férjemmel. Nehezen nyíltam az új
kapcsolat felé, végül mégis elkezdtünk együtt járni. Tibor sajnos
ivott, ezt akkor is láttam, ezért nem is akartam hozzámenni feleségül,
bár szerettem őt.
Már három éve tartott a kapcsolatunk, amikor állapotos lettem.
Mindenki megpróbált rábeszélni, én mégsem akartam elvetetni a
babát. Úgy éreztem, hogy a bennem fejlődő kis magzattal együtt a
lelkem egy részét is kiszakítanák az orvosok, ha engedném. Ezért azt
gondoltam, talán próbáljuk meg mégis a házasságot. Abban bízni,
hogy majd megváltozik a párunk, valóban nem bölcs dolog, mégis
azt gondolom, jó döntés volt, soha nem bántam meg. Ekkor, ha rövid
ideig is, de boldognak éreztem magam, elsősorban azért, mert életet
adhattam egy csodálatosan kedves, aranyos kisfiúnak. Ő lett az
életem értelme. Bálint ma tizennyolc éves, kifejezetten jóképű srác,
átlagon felüli ésszel megáldva. Éppen most vették fel az egyetemre
alkalmazott matematikus szakra.
A férjemmel, aki folytatta az italozást, sokat veszekedtünk. Egy
alkalommal, amikor megütött, elküldtem. Anyámmal laktunk még
mindig, így megtehettem. Másfél év szünet következett a
kapcsolatunkban. Nem váltunk el, csak külön éltünk. Ez alatt a
másfél év alatt egyáltalán nem látogatta a fiunkat, semmi érdeklődést
nem mutatott irántunk. Valami láthatatlan szál mégis összekötött
bennünket, amolyan se vele, se nélküle kapcsolat volt a miénk. Az
eszem azt súgta: „jól van ez így”, a szívemmel pedig még mindig
kötődtem hozzá. Egyszer, amikor súlyosan megbetegedett, felvette
velem a kapcsolatot. Szerette volna újrakezdeni, arra vágyott, hogy
ismét egy család legyünk. Nekem is ez volt minden óhajom, de
óvatos voltam, így további másfél év telt el azzal, hogy
randevúzgattunk. Presszókban találkoztam a saját férjemmel, ez
mókás volt, és szép is egyben, hiszen ismét átéltük az udvarlási
időszak szépségét. Abbahagyta az ivást, így összeköltöztünk,
őszintén remélve, hogy most már közösen tudjuk felnevelni a
kisfiunkat.
Még mindig anyámnál laktunk. Szerettünk volna egy kistestvért
is, ahhoz azonban kellett egy lakás, ezért első lépésként béreltünk
egyet. Lakáskérelmünk kedvező elbírálásában reménykedtünk
éppen, amikor állapotos lettem. A bérelt lakásba nem hozhattam még
egy babát, a kedvező válasz pedig késlekedett. Kétségbeesett döntés
volt, de az utolsó pillanatig várva, mégis elvetettem a babát. Sokáig
nagyon üresnek éreztem magam, nem volt kedvem semmihez,
türelmetlen voltam mindenkivel. Soha nem bocsátom meg
magamnak azt a döntést. Akkor és ott hibáztam, és később a
természet ezt tudtomra is adta. Ezt követően megkaptuk a
lakáskiutalást.
Végre egy kicsi, de önálló lakásba költözhettünk. Sok év
absztinencia következett, mégsem voltunk boldogok. Tibor
személyisége megváltozott, magába zárkózott, keserű ember lett,
itallal elviselhetetlen, ital nélkül pedig boldogtalan, és én nem tudtam
neki segíteni. Válásra mégsem gondoltam, azt hittem, a kisfiamnak
fontos az édesapa jelenléte, hiszen kislányként magam is átéltem az
édesapám hiányát.
Évente próbálkoztunk babával, de minden alkalommal elvetéltem
a tíz és a tizenegyedik hét között. Mindig ugyanakkor. Az első
alkalom meglepetésként ért. Elképzelni sem tudtam, hogy velem
ilyen megtörténhet. Épp lakásfestés után rámoltam az edényeket a
konyhában, amikor vérezni kezdtem. Nem sokkal utána váratlanul
levált, és a vécébe hullott a kis burokban lévő magzat. Olyan egyben,
és tisztán vált le minden, hogy még egészségügyi kaparásra sem volt
szükség. Csalódott voltam persze, de valahogy úgy gondoltam, az
ilyesmi „belefér” egy asszony életébe, nem viselt meg különösebben.
Majd egy év múlva jött a következő. Ekkor hármas ikrek
készülődtek, akiknek a híre igen meglepett, kellett egy kis idő, amíg
fel tudtam fogni, mekkora változással jár majd a hirtelenjében
megduplázódó családunk. Aggódtam, de nagyon vártam is őket.
Ráadásul az ultrahang egypetéjű ikerpárt és mellettük egy különálló
magzatot mutatott. Tudtam, hogy ritkán fordul elő ilyen, és
készültem a fogadásukra. Ikres könyveket vásároltam és
olvasgattam. Mire elfogadtam, és beleéltem magam, hogy is fog
kinézni körülöttünk a három csöppség, már búcsúzhattam is el tőlük.
Egy délután vérezni kezdtem, az orvos fekvést javasolt. Másnap már
nem éltek a méhemben fejlődő gyermekeim, és kórházban kötöttünk
ki. Ezt az ikerterhesség kockázatának tudtam be, és aránylag gyorsan
túltettem magam rajta.
A harmadik vetélés és minden további már nagy érzelmi
megrázkódtatással járt. Vádoltam magam az abortusz miatt,
gondoltam, ha a kisfiamat gond nélkül kihordtam, akkor talán az
abortusz szólt bele olyan durván a szervezetem működésébe, hogy
most így kell bűnhődnöm. Elkeseredett voltam, mert a reményem, a
jövőm, a hitem ingott meg, már nem tudtam, miben bízhatok.
Gyötrelmes volt az is, amikor egy-egy vetélés után visszamentem
dolgozni, és kérdezgettek, mi volt velem, miért hiányoztam hetekig,
én meg legszívesebben elbujdokoltam volna a kérdések elől. Mindig
találkoztam valakivel a munkahelyemen, aki még nem tudta, mi
történt velem, ezért kérdéseik nyomán újra és újra szembesülnöm
kellett életem keresztjével. Az újabb terhességet többnyire nem is
mertem elmondani a kollégáimnak. Csakhogy az előzmények miatt
veszélyeztetett terhesnek számítottam, és sok fekvést, pihenést írtak
elő az orvosok, tehát otthon kellett maradnom. Ezt pedig valahogy
meg kellett magyaráznom. Jaj, de szívesen kihagytam volna azokat a
beszélgetéseket!
Nagyon vágytam már egy kistestvérre a fiam mellé. Minden egyes
negatív terhességi tesztnél napokig letört voltam. A pozitív tesztet
látva mámoros örömöt éreztem pár percig, amit sajnos nagyon hamar
rettegés váltott fel: félelem attól, mi következik ezután. Pedig annyira
szerettem volna felhőtlenül örülni a bennem növekvő életnek,
boldogan várni a megszületését, de már nem voltam rá képes.
Vártam, hittem és rettegtem egyszerre.
Természetesen alaposan kivizsgáltak, sőt a vetélések számának
növekedésével egyre inkább. Soha semmilyen megmagyarázható
okot nem találtak. A szervezetem tökéletes volt, és az elvetélt magzat
is, akit egy alkalommal genetikai vizsgálatnak vetettek alá.
Közben Tibor új munkahelyre került, ahová nem tudott
beilleszkedni, kezdődött az ivászat megint, és tovább romlott az
amúgy is kevés örömöt jelentő kapcsolatunk. Egyik nyáron
Amerikába utaztam a kisfiammal, meglátogattuk ott élő
édesanyámat. Én hamarabb hazarepültem, mert a szabadságom
rövidebb volt, mint a fiam szünete. Az akkor tizenegy éves Bálint
ezzel búcsúzott tőlem: „Anyu, ugye, mire én is hazamegyek, már
nem lakik velünk apu?” Meglepődtem, mert soha semmi ilyesmit
nem hallhatott senkitől. Ekkor döbbentem rá arra, hogy tévedésben
élek, a kisfiamért hozott áldozattal csak ártok neki.
Akkori munkahelyemen volt egy jó barátom, Kálmán. Nehéz
sorsú fiatalember volt, aki fiatal fiúként elveszítette a szüleit, és két
öccsével élt együtt. Elvégezte az egyetemet, gépészmérnök, majd
informatikus lett, és ügyes szakemberként dolgozott, de csendes volt,
visszahúzódó. Felkaroltam őt, segítettem neki beilleszkedni a
közösségbe. Akkoriban sokat jártam vidékre, informatikai rendszerek
működését ellenőrizni, és mindig vittem magammal Kálmánt is, hogy
ő is megismerje a munkánkat. Sokat beszélgettünk az utazások alatt,
és igen közel kerültünk egymáshoz. Vak lettem volna, ha nem
veszem észre, hogy belém szeretett, én azonban asszony létemre
igyekeztem magam megvédeni az érzelmektől, hiszen nem akartam
hűtlen lenni a férjemhez.
Amikor azonban hazajöttem Amerikából, és azt láttam, hogy a
férjem minden pénzt elköltött italra és cigarettára, a hűtőszekrény
üres, ő pedig ittas, veszekedős, akkor elszántam magam a lépésre:
beadtam a válókeresetet. Az érzelmeim már rég kihűltek az eltelt
sivár évek alatt, de ekkor leomlott a szívemet lezáró érzelmi gát is, és
már másképpen fordultam Kálmán felé. Szerelmünk kiteljesedett, és
ez a szép, melegséggel teli kapcsolat máig is tart.
Összeházasodtunk. Évekig nem akartunk gyereket. Én nem
mertem, Kálmánban pedig eleinte még nem támadt fel a vágy,
később pedig féltett engem, illetőleg talán arra rezonált, amit én
éreztem. Végül mégis éledezni kezdett mindkettőnkben a vágy, hogy
szerelmünket gyermekkel tegyük teljessé. Öt vetélés után nagy
munkát fektettünk abba, hogy ki tudjam hordani a kisbabánkat.
Elmentünk a Forgács Intézetbe, ahol inszeminációt alkalmaztak, azaz
mesterségesen juttatták be a férjem „megtisztított” spermáit a
méhembe. Ösztrogéninjekciókkal támogatták a megtapadást és a
beágyazódást, és ultrahanggal ellenőrizték a folyamatot. Nagyon
akartuk ezt a gyermeket, így keserves volt a csalódás, amikor
kiderült, hiába volt a nagy gondosság, ezúttal sem sikerül
kihordanom a babát.
 A hatodik alkalommal nem vetélés vetett véget a reményeknek,
hanem éppen ultrahangvizsgálaton voltam, amikor az orvos
felismerte, hogy már nem él a magzat. Bár a vizsgálatokra mindig
elkísért Kálmán is, most egyedül voltam a rám szakadt szörnyű
hírrel. Beültem az autónkba, és annyira üresnek éreztem magamban
és körülöttem mindent, mint soha azelőtt. Értelmetlenné vált a
múltam és a jövőnk, fölöslegessé a sok tervezgetéssel töltött óra a
családunk jövőjéről, az épp engedélyezés alatt álló építkezésünk a
tervezett gyerekszobával, és a mindennapi szépségek is: a nap
ragyogása, az ég kékje, a fű zöldje.
Kisbabánkat műtéti úton el kellett távolítani. A férjem, ha tehette,
nem mozdult mellőlem a kórházban töltött idő alatt, így először
fordult elő, hogy nem maradtam egyedül a fájdalmammal. Ennek
ellenére, vagy talán épp ezért, hatodik magzatom elvesztése járt a
legnagyobb lelki fájdalommal. Őt már gyermekünknek tekintettük,
gyászoltuk mindketten. Később még az elvesztésének évfordulójáról
is megemlékeztünk.
Minden orvos ugyanazt mondta: „Nincs semmi, de semmi
probléma, semmi nem indokolja a vetélést, próbálkozzanak.”
Kiskutya próbálkozik az ugatással, szokták mondani, én már
negyvenedik évem felé járva nem akartam próbálkozni, majd
csalódni újra és újra.
Az évek során több orvosnál megfordultam, ha elveszítettem a
bizalmamat, nem haboztam másikat keresni. Többször kaptam
hormonpótlást a terhesség fenntartására, eredménytelenül. Egy
alkalommal például egy igen neves szülész-nőgyógyászt kerestem fel
a problémámmal. Amikor vizsgálat közben a hasamat nyomogatva
egy érzékeny pontot talált el, felszisszentem. Rendreutasítóan rám
szólt: „Ne szimuláljon!” Fegyelmezett ember vagyok, távol áll tőlem
mindenfajta hisztéria, szimulálásra pedig utólag sem találtam
semmiféle okot, hiába is törtem a fejem.
A következő orvosnál fény derült az érzékenység okára. A
doktornő hosszabb ideje fennálló fertőzést és gyulladást
diagnosztizált. Mindenki más elkeseredett volna a diagnózison, én
viszont furcsa kettősséget éreztem: egyfelől persze nem örültem a
betegségnek, másfelől végre felvillant egy apró reménysugár, hogy
talán megvan a sorozatos vetélések oka. A doktornő a krónikus
nőgyógyászati gyulladások specialistája volt, gyógymódjai
tarsolyában egy olyan injekciókúra lehetőségével, amelyet
kifejezetten erre fejlesztettek ki. Kaptam kúpokat, gyógyszereket, és
gondolkodás nélkül alávetettem magam a közel két hónapig tartó
injekciókúrának is.
Ha valakire, hát rám igencsak illett a mondás: „Egy nő két
dologért képes bármit megtenni, hogy legyen gyermeke, és hogy ne
legyen.” Én az előbbi voltam. Mindeddig azt hittem, gyermekre
vágyni ennél jobban nem lehet, pedig lehetett. Minden gondolatom
ekörül forgott, és hiába volt már egy csodaszép kisfiam, mégsem volt
már más értelme az életemnek. A kedvesemmel sokat töprengtünk,
mi lehet a sorozatos vetélés oka. Ha az orvosok szerint minden
rendben van velem is és a magzattal is, akkor mégis, mi készteti őket
a távozásra? Elgondolkodtunk azon, amit az ultrahangon láttunk a
terhességek nyomon követésekor. Az eleinte szabályosan fejlődő
magzat növekedése idővel lelassult, majd további jó szívműködés
mellett a fejlődése megtorpant, végül a magzat elhalt.
Orvosi tanulmányok nélkül, de logikusan végiggondolva
mindketten arra jutottunk, hogy egy idő után nem kapott táplálékot a
baba. Arra is rájöttünk, hogy akkor történik valami, amikor a
méhlepény kialakul és kezdené átvenni a baba táplálásának a
szerepét. Mi történhet ilyenkor? Böngésztük az internetet, főleg az
angol nyelvű szakirodalmat. Egyszer csak, minden jel szerint,
rábukkantunk a baj forrására: a méhlepény erei elzáródhatnak, kevés
vér tud átmenni, majd a magzat elhal. A megoldást is kínálták
egyúttal, a kutatások szerint ugyanis az Aspirin megelőzi az erek
összeszűkülését.
Felvetettük a gondolatot a doktornőnek, aki a megfelelő
szakemberhez irányított egy ezzel kapcsolatos kivizsgálásra. Ott
célirányos vérvizsgálatot végeztek. Az eredményre vártunk, amikor
felfedeztem, hogy ismét megfogant bennem egy gyermek. Már pár
hetes volt, mire az angol szakirodalom tanulmányozása során
eljutottunk a határozott álláspontig: az Aspirin talán segíthet az
esetemben is. Nem tétováztam, azonnal elkezdtem szedni úgy, hogy

Ő
az orvossal is csak utólag közöltem. Ő nem tiltakozott, sőt biztatott,
szerinte ez nem árthat.
Megjött az eredmény: a szokásos véralvadáshoz képest az enyém
háromszor gyorsabb! Hihetetlennek tűnt, hiszen soha semmi jelét
nem tapasztaltam. Azokban a napokban madarat lehetett volna
velem fogatni, hiszen tudtam, hogy megvan végre a baj forrása. Ismét
volt értelme az életemnek, és bár ugyanúgy aggódtam, mint
korábban, de a lelkem mélyén mégis hosszú idő óta először hittem
benne, hogy megtörténhet a csoda, és gyermekem születhet. A
megoldás valóban az Aspirin volt, véralvadásgátló injekciós
kezeléssel kiegészítve. Onnan kezdve én, aki korábban a tű
látványától is rosszul voltam, naponta szurkáltam a hasfalamba az
injekciókat.
Kíváncsian, aggódva és nagyon-nagyon reménykedve vártuk a
kritikus időt. És láss csodát, a tizenegyedik hét után eltelt egy nap,
majd kettő, majd három, és egyre több, a babánk pedig csak még
otthonosabban berendezkedett a pocakomban, esze ágában sem volt
elhagyni a jó kis helyét. Megnyugodtunk, a továbbiakban már egy
percet sem aggódtunk. A napi szurkálás és az Aspirin, a havonkénti
vérvételekkel együtt, a babavárás részévé vált, de ezzel együtt
nagyon boldog voltam.
Megszületett a második fiam, Levente. Ő még csak húsz hónapos,
de már kistestvére is van, a most négy hónapos Benedek. Tervezett
baba ő is, akit ugyanúgy napi injekciózással hordtam ki, ahogy a
bátyját. Így három fiunk van.
Volt férjem, szegény, meghalt, az ital és a cigaretta vitte el fiatalon.
Kálmán és a nagyfiam jól kijönnek egymással, igaz, volt egy
nehezebb szakasz az életünkben, amikor Bálint kamaszodott, de ez
már a múlté. A három fiam mellé lányom is lett, ugyanis a fiam
szeretni való barátnője is hozzánk költözött. Most ők vigyáznak a
kicsikre, amíg itt beszélgetek veled.
Szép nagy család vagyunk, és én boldog vagyok, mert
megtaláltam a páromat, és ha nem is egy kézilabda-csapatnyi
gyermek fogja a szoknyám szélét, van három szép fiam, akikben
gyönyörködhetek. Hosszú, keserves volt az idáig vezető út, de
megérte. Egyszer majd elmesélem a gyermekeimnek, mennyire
vártuk őket, mennyi könny és bánat előzte meg a világrajövetelüket,
és mesélek nekik a hat megszakadt terhesség során elvesztett nyolc
meg nem született testvérkéjükről is. Gyakran könny szökik a
szemembe, amikor Levente simogatja a picurka Benedeket, vagy
amikor Bálint dédelgeti tizenhét évvel fiatalabb kisöccsét. Ezek
azonban már a meghatottság könnycseppjei, nem az oly sokszor
megélt fájdalomé.
A vetélések szomorúságát átélve megtanultam elviselni az élet
csapásait, megújult erővel folytatni az életet, és a reményt soha nem
feladni. Valóságos túlélő vagyok, hiszen első nagy szerelmem
elvesztésének gyásza után még hatszor kellett megharcolnom a
veszteség okozta fájdalommal. Soha nem voltam egy gyenge leányka,
de úgy érzem, ezektől a megpróbáltatásoktól még erősebb lettem.
Igen, határozottan érzem magamban ezt az erőt, és mára már
jóformán csak ez a megszenvedett érték maradt a hajdani
megpróbáltatásokból. Végre maradéktalanul boldog vagyok e
kerekké vált világban, a teljessé lett családommal együtt!
 Apaság helyett új kihívások
Tizenhat évesen megfogadtam, hogy nem nősülök. Eszter két
válás után megfogadta, hogy soha többé nem akar esküvőt.
Mondanom sem kell, hogy nekünk találkozni kellett. Tizenegy éve
élünk együtt, egymásért, papír nélkül.
Szeretem a gyerekeket, mindig is szerettem, de a vágy a saját
gyerekre csak Eszterrel együtt érkezett. Az a zsigeri tudás, hogy
Eszter az igazi számomra, magától értetődően magával hozta a
gyermek utáni vágyat. De nem volt ez heves vágy egyikünk részéről
sem, csak elfogadás. Ha jön, akkor fogadjuk. Nem védekeztünk, de
nem is lestük a bizonyosságot.
Pár év után azonban, hogy nem jött a baba, kezdtünk
gondolkodni, hogy tenni kellene valamit. Szeretjük Kepes Andrást,
így elmentünk az egyik Desszert műsorára, ahol többek között éppen
egy andrológus volt a beszélgetőtársa. A műsor után odamentem
hozzá, elmondtam a gondunkat. Ő készséggel adott felvilágosítást,
hova menjünk, mi a teendő.
Az első vizsgálatok kiderítették, hogy alacsony a spermaszámom.
Elkezdődött egy kezelés, hogy nőjön, helyette azonban csökkent.
Ekkor alávetettem magam egy műtétnek. Szinte örültem, hogy én is
tehetek valamit, tudtam, úgyis Eszterre hárul minden további
nehézség. Sikerült spermát kinyerni, amit lefagyasztottak. Ez
rosszabb ugyan, mint a friss, de esetemben csak erről lehetett szó.
Eszter sűrűn járt nőgyógyászhoz, nála minden tökéletesen
rendben volt. Irány a Kaáli Intézet! Nagy volt a csalódás, amikor
kiderült, Eszter vérképe rossz, pajzsmirigy-alulműködése van, így
nem lehet elkezdeni a babaprogramot. Eszter nemcsak csalódott volt,
de mérges is: hogyan lehetséges, hogy szorgalmasan járt előkészítő
vizsgálatokra, és az orvosnak nem jutott eszébe vérvizsgálatot kérni?
Gyógyszeres kezelés következett, de semmit nem javult az
állapota, ám mellékhatásként szívpanasza jelentkezett. Semmi gond,
mondták az orvosok, erre is felírunk egy gyógyszert. Eszter
tiltakozott. Azt aztán nem! Eddig a szívének semmi baja nem volt,
nem is lesz, garantálja.
 Abbahagyta a hiábavaló gyógyszerek szedését, és elkezdte
kiművelni magát természetes alapú gyógykészítményekből. Némi
keresgélés után megtalálta a megfelelő gyógymódot, és nagyon
büszke magára, mert sikerült teljes egészében meggyógyítania
önmagát.
Ismét felkerestük a Kaáli Intézetet. Hormonos injekcióbombák
következtek, ami igen megviseli a szervezetet. Megtörtént, hogy
Eszter fel sem bírt kelni. A cél ilyenkor az, hogy minél több petesejtet
nyerjenek ki, nekünk csak egyetlenegyet sikerült. Ezt az egyet
egyesítették a spermákkal.
Vártuk a telefont, végre megjött: Sajnos nem egyesült a két sejt.
Másnap: Jé, de mégis. Telefon pár nap múlva: Nem barázdálódik.
Újabb telefon: De mégis.
„Apás beültetés” volt, én is ott lehettem a nagy eseménynél.
Mikroszkópon keresztül néztem a „gyermekemet”, viccelődtem,
vajon kire hasonlít? „Jaj, de helyes, nagyon aranyos, csak nagy az
orra!” – mondtam vidáman.
Ezt követte a várakozás, injekciókkal nehezítve. Eszternek naponta
kellett elszenvednie az injekciókat, és bár az intézetben mindenki
nagyon kedves és jól végzi a munkáját, néhány ápolónő bizony nem
sokat teketóriázott az injekció beadásával, és néha igen fájdalmasra
sikeredett.
Két hét múlva eljött a tesztelés napja. Ha elszíneződik a terhességi
tesztcsík, akkor sikerült a beágyazódás, ha nem, akkor sajnos hiába
volt a küzdelem. Ültünk aggódó és bizakodó lélekkel a tesztcsík
fölött, és lestük: elindul-e lassan az elszíneződés, örülhetünk-e
tovább, és álmodozhatunk születendő gyermekünkről? Nem, nem,
vége az álomnak, ébredés: nem sikerült az első kísérlet. Inkább
Esztert sajnáltam, a magam csalódottságát nem is éreztem.
Ekkor három hónap szünet következett, ezt így írják elő. Ezután
ismét sorba álltunk a drága gyógyszerért a gyógyszertárban, majd
kezdődött az a szörnyű hormonkezelés. Ezúttal három petesejt érett
meg, de csak kettőt kértünk beültetni.
Megint ott voltam, és önfeledten viccelődtem: Jaj de kedves
gyermekek, egyik kislányka, másik fiú, pont ilyenekre vágytam!
 Elhatároztam, hogy megkímélem Esztert a durva injekciózástól, és
megtanulom, hogyan adjam be én magam. Hősies vállalkozás volt, az
első alkalommal, amikor Eszter kicsit felkiáltott fájdalmában, akkor
ijedtemben kihúztam a tűt. Végül belejöttem, olyannyira, hogy
amikor kiderült, édesanyámnak is injekciókúra kell, bátran vállaltam
az ő kezelését is.
Az orvosok mindig igyekeznek nem túl nagy reményeket
ébreszteni az őket felkereső szülőpárban, hiszen ezeknek a
beültetéseknek mindössze harminc százaléka sikeres, és nem akarják,
hogy a reménykedő szülők nagyot csalódjanak. De persze milyen az
ember, csak bízik, csak azt gondolja, neki talán sikerül. Így amikor a
második alkalommal is ott ültünk a terhességi csíkot vizsgálva,
bizony levegőt is elfelejtettünk venni izgalmunkban.
Sajnos másodszorra sem sikerült. Eszter néhány percig úgy érezte,
mintha hideg zuhany érte volna, de azután hirtelen átcsapott egy
felszabadult érzésbe, talán önvédelemből, azt gondolom. Akkor most
vége a sok kezelésnek, injekcióknak, lekötöttségnek, korlátozott
életnek. Kész, vége, irány a dolgai felé, élheti végre a saját életét.
Ami engem illet… Az apaságra készültem, szívvel, lélekkel. Úgy
éltem át, hogy én most már apa leszek, családom lesz, felelősséggel
tartozom irántuk, és ezt a felelősséget máris férfiasan a vállamon
hordtam. Éppen ezekben a hónapokban omlott össze a sikeres
vállalkozásom, lenullázódott a társamnak „köszönhetően”. Nem
számított, az apaságom erőt adott az újrakezdéshez. A magzat
elveszítésével együtt azonban elszállt a motiváció. Egyre enerváltabb
lettem, végül súlyos depresszió következett. Jé, eddig nem is
gondoltam arra, hogy ez ezzel a veszteséggel van összefüggésben!
Valóban a sikertelen próbálkozás után kezdődött az a mély levertség,
végtelen rosszkedv, amely megfosztott minden erőmtől, de nem
tudtam, mi volt az oka. Pedig hát, világos, lendületesen
kapaszkodtam felfelé egy erős fán, bizakodóan, önmagamba vetett
töretlen hittel, apa vagyok, az égig is felérek, ha kell, és akkor
váratlanul leszakadt alattam az ág, és lezuhantam. Zuhantam a
depresszióba.
Délig aludtam az elsötétített szobában, akkor nagy nehezen
felkeltem, valami minimális munkát elvégeztem a vállalkozásban, de
inkább Eszter csinált mindent. Mosolyogva jött az ágyamhoz
mindennap, komolyan mondom, nem tudom, honnan volt ennyi
lelkiereje hozzám, ehhez a kilátástalan helyzethez. Mellettem állt
hónapokig, kitartóan mosolygott és tette a dolgát helyettem is.
Magamat nem sajnáltam, meg akartam halni. Semmilyen út nincs egy
depressziós előtt, csak a halál. Ezt nem tudtam, mert még soha nem
voltam hasonló helyzetben, de most elmondhatom, egyszerűen azt
éltem át, nincs más lehetőség, csak a halál. Eszternek mondtam, hogy
van saját jövedelme, lakása, meg fog állni a lábán. Ami mégis
visszatartott a végzetes lépéstől, az a buddhista filozófia tanítása volt,
amelyben hittem, és így tudtam, nem megoldás, hiszen nincs kilépés
a körforgásból. Ez persze külön elkeserített.
Kaptam pszichiátriai segítséget, de csak gyógyszert, semmiféle
lelki terápiát nem. Egyre hülyébb lettem, és amikor már szinte a
nyálam folyt, ahogyan elbutult ábrázattal néztem magam elé, végre
rájöttem, hogy csak magam mászhatok ki a magam ásta gödörből.
Lassan összeszedtem magam, és elindult a gyógyulás.
Most újra céljaim vannak, lendületesen küzdök az elérésükért, és
örömöt jelent számomra ez az út. Vettünk egy új házat Pest mellett, a
befejezési munkálatai most zajlanak. Igen nagy lelkesedéssel
dolgozunk az új fészkünk megalkotásán.
Új vállalkozásba kezdtünk, ami nagy öröm, kihívás, és külön
boldogság, hogy ebben közösen dolgozunk, együtt éljük át minden
izgalmát.
Elfogadtuk, hogy minden igyekezetünk ellenére sem sikerült
megtartani a megtermékenyített petesejteket. Újabb beültetésre nem
megyünk. Eszter titkon azt reméli, hogy a görcsös akarás elhagyása
meghozza az eredményt, és megajándékoz még bennünket az élet
egy kisbabával. Én nem gondolok az apaságra. Ha nekünk ez van
rendeltetve, ám legyen, akkor így kell megtalálnom a boldogságomat.
 Fiammal közös életművünk
Én mindig az anyaságra készültem. Azt mondtam, nem is akarok
semmilyen foglalkozást választani, mert az én hivatásom az anyaság
lesz, sok gyerekem lesz, akár tíz is.
Első férjemmel a HÉV-en ismerkedtünk meg. Tizenöt éves voltam,
amikor felfedeztük egymást, és vagy két éven keresztül csak
tekintgettünk egymás felé, ha sikerült egyszerre utaznunk. Ő mindig
igyekezett a közelembe ülni, hogy láthassuk egymást, majd követett
hazáig. Hát így kezdődött a szerelmünk.
Mindketten fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, és még
akkor is, amikor várandós lettem. Valójában nem akartunk még
gyereket, különösen Nándi nem, csak elfogadtuk, ha már így alakult.
Hat hónapos volt a baba a pocakomban, amikor egy este
türelmetlenül vártam haza a férjemet. Aggódtam a fűtés miatt, mert a
kályhánkhoz csak este kilencig lehetett olajat vásárolni, akkoriban
addig volt nyitva a közeli benzinkút, és ez Nándi dolga lett volna.
Miután hiába vártam, felkerekedtem, nehogy fűtés nélkül maradjunk
éjszakára. Nem vettem tele a kannát, hogy haza tudjam vinni, de így
is nehéz volt a hosszú úton cipelni. Mire hazaértem, éreztem, nem tett
jót nekem és a babámnak a cipekedés. Éjszaka valóban megindult a
szülés.
A kisbabánk másfél kilós volt, amikor megszületett. Egy hétig élt,
lejártam hozzá az intenzív osztályra, mígnem agyvérzés
következtében meghalt.
Ez egy igazi, hosszú gyász volt, olyan klasszikus, tudod,
végigmentem mindenen, amin csak lehetséges, ahogyan az le van
írva.
Aztán egyik gyászból estem a másikba, mert a férjem elhagyott.
Azt mondta, ő még fiatal, alig élt, és szabadon szeretné élvezni az
életet. A tárgyaláson azt hozta fel ellenem, hogy nem vigyáztam
magamra, azaz a babánkra. Amúgy nem vagdalkoztunk, neki is csak
ez az egy megjegyzése volt, ez azonban mélyen megsebzett.
Három évig tartott, amíg a sebeim úgy-ahogy begyógyultak.
Ekkor kezdtem ismét kinyílni a világ felé, és ekkor találkoztam a
második férjemmel. Egy táncos rendezvényen ismertem meg
Mártont, a több nyelven beszélő, művelt férfit, akinek azonban az
érzelmi élete igen szegényes volt, de ezt csak jóval később ismertem
fel.
Házasságkötésünk után egy évvel kisfiunk született. Én nagyon
hamar rádöbbentem, hogy valami nincs rendben a kisbabánkkal, de
az orvosok egyértelműen cáfolták az aggodalmamat. Csak kétéves
korában tudtuk meg, hogy halmozottan sérült a gyermekünk. Addig
folyamatosan azzal áltattak a gyermekorvosok, hogy minden
rendben, fölösleges a nyugtalankodás, majd minden átmenet nélkül a
másik véglettel kellett szembesülnöm: Marci soha nem lesz
szobatiszta, soha nem fog járni és beszélni.
A férjem nehezen fogadta el ezt a helyzetet. Az évekkel később
bekövetkező válásunknak is ez a számára feldolgozhatatlan családi
csapás volt az elindítója. Én, miután magamhoz tértem az első
sokkból, teljes szívvel Marci tanítása, fejlesztése felé fordultam, és
nem adtam fel a reményt, hogy a lehetőségeinkhez képest maximális
eredményt érjünk el. És valóban, a súlyos orvosi jóslattal szemben
Marci tud járni, és egyedül végzi a dolgát. Tény azonban, hogy nem
tanult meg beszélni, és nem képes az önálló életre.
Bár igen lekötött Marci, a kistestvérről nem mondtunk le. Nem is
sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak ránk. Amikor megtudtuk,
hogy Marci halmozottan sérült, éppen várandós voltam, utolsó
hónapban már, és az adott némi reményt, hogy testvére lesz, aki majd
bizonyára nem hagyja magára, ha mi már nem leszünk.
Sajnos nem így lett. A következő években négy gyermekünk
született, és mind a négy meghalt a születését követő egy héten belül.
Pontosabban, egyikük már három napja halott volt, amikor szörnyű
fájdalmak közepette megszültem. A terhességeimet gond nélkül
kihordtam, a babák egészségeseknek tűntek, virgoncan rugdostak a
hasamban, mindig úgy tűnt, nincs semmi gond, majd sorban meghalt
valamennyi.
Mind kisfiú volt, ezért felmerült a gyanú, hogy valamiféle olyan
betegségről lehet szó, amelyet a fiúk hordoznak, de később fényt
derült a magyarázatra. A gyermekek halála egészen banális okra
vezethető vissza: mivel minden esetben nyitva volt a méhszáj, ezért
mindannyiszor vírusfertőzés betegítette meg a magzatokat.
A szülések után senki nem mondta, hogy a kisbabáimmal valami
nincs rendben, az orvos vagy szülésznő nem tájékoztatott a
betegségükről, de én minden esetben éreztem, hogy baj van, folyton
sírtam a kórházban, aggódtam és gyötrődtem, míg aztán véget nem
ért a bizonytalanság őrjítő érzése, hogy helyet adjon a még
elviselhetetlenebb bizonyosságnak: meghalt a gyermekem!
A negyedik kisbabám elvesztésénél például az orvos még akkor is
biztatni próbált, amikor én már tudtam, hogy meghalt. Ez a kisfiú
másfél kilóval született, ennyivel már maradnak életben babák, hát
nagyon reménykedtem. Átszállították egy másik kórház
koraszülöttosztályára. A férjem megnézte őt, majd elmondta, hogy
bár nem kellene megmondania, de azt állítják az orvosok, hogy a
babánknak nem sok esélye van az életben maradásra. Amikor
meghalt, akkor is azt mondta, nem szabadna elmondani, de
elmondja. Sírtam és sírtam, és akkor is sírtam, amikor a szülész
másnap mellém ült, és vigasztalt, hogy a kisbaba meg fog erősödni,
minden rendben lesz. Én pedig már tudtam, hogy meghalt, és úgy
hallgattam az orvos szavait.
Újra és újra átélni azt, ami egyszer is alig elviselhető: rettegés,
bizonytalanság, és a szörnyű hír, hogy meghalt!
Otthon már nem tartott olyan sokáig a szenvedésem, az első
kisbabám elvesztése utáni mély gyászt már soha többé nem éltem át.
A férjemmel nem tudtam megbeszélni a tragédiákat, elzárkózott a
beszélgetések elől, ugyanakkor szeretettel felém forduló barátok
vettek körül, így mindig volt valaki, akinek beszélhettem az
érzéseimről. Ez sokat segített, mégis azt gondolom, van itt nekem
még feldolgoznivalóm. Ezek a könnyű gyógyulások mégiscsak azt
üzenik nekem, hogy nem mertem igazán átélni a gyászom fájdalmát,
nem akartam, hogy valaha is még egyszer át kelljen élnem azt a
rettenetet, amit az első gyermekem elvesztése okozott. Sok év után
nemrégen – szintén a barátaim támogatásával – elvégeztem egy rítust
elveszített gyermekeim emlékére. Öt szál rózsát dobtam a Dunába
egy hídról – mindegyik kisbabámnak egyet –, így próbáltam
elbúcsúzni tőlük. Tudod, ők mind a kórházban maradtak, nincs
sírjuk, soha nem történt meg a méltó búcsúzás, és nincs helye az
emlékezésnek. Megpróbáltam pótolni ezt, de még mindig úgy érzem,
van mit kezdenem a bennem rekedt fájdalommal.
Marci fiunkkal kapcsolatos gondjaimat is mindig a barátaimmal
beszéltem meg, mert a férjem valahogyan szégyellte, vagy, hogy is
mondjam, személyes kudarcként élte meg, hogy sérült gyermekünk
van. Ezen az évek múlása sem segített, képtelen volt valóban
elfogadni Marcit, annak ellenére, hogy azért megszerette őt.
A sorozatos gyermekhalál után feladtuk a vágyunkat, hogy szüljek
még, ám a kistestvér utáni vágyat nem, ezért örökbefogadási
kérelmet nyújtottunk be. Évek múltán lehetőségünk adódott két
ikerkislány örökbe fogadására, őket azonban a férjem elutasította a
származásuk miatt.
Később Márton titokban, a kapcsolatai révén kijárta, hogy kapjunk
gyermeket. Nekem nem szólt előre, csak amikor értesítettek
bennünket az újabb lehetőségről. Egy két és fél éves kisfiút ajánlottak,
aki mindössze nyolc kiló volt, nagyon kicsike, nem beszélt, nem járt.
Az ismerkedési időszakban csak én látogattam, fél évig jártam hozzá.
Márton egyszer megnézte, többet nem foglalkozott vele.
Közvetlenül azután, hogy megkaptuk a kisfiút, Márton elhagyott,
a barátnőjéhez költözött, így egyedül maradtam a két gyerekkel.
Gáborka olyan fokon volt kiéhezve a szeretetre, hogy fél éven
keresztül nem lehetett letenni, valósággal rám volt tapadva, úgy
végeztem minden munkát, úgy aludtam – félig ülve –, hogy egy
hordozókendővel magamhoz erősítettem őt. Csak így érezte magát
biztonságban, csak ez nyugtatta meg az addig elszenvedett
nélkülözések után. Én maximálisan megértettem ezt az igényét, és
alkalmazkodtam hozzá, ám igen megviselt ez az időszak, úgy
fizikailag, mint lelkileg. Közben természetesen Marcit is el kellett
látnom, akinek szintén nagy megpróbáltatást jelentett a
betolakodóként megjelenő kistestvér.
A férjemmel hivatalosan is elváltunk, így teljesen magamra
maradtam a két problémás gyermek nevelésével. Márton a
tárgyaláson azzal képesztett el, hogy azt állította, én tudtam, hogy
csak olyan babákat tudok szülni, akik nem maradnak életben, vagy
amelyik megmarad, az is sérült lesz, de eltitkoltam előle. Mit is
mondhattam volna erre a képtelen vádra?
Marcit tízéves korában olyan intézetbe adtam, ahol a gondozásán
kívül megfelelő fejlesztésben is részesült. Természetesen a hétvégeket
itthon töltötte. Gáborka lassan összeszedte magát, megerősödött
fizikailag, és behozta a szellemi lemaradását is. Kifejezetten okos srác,
az iskolában kiváló eredményeket ért el. Nagyon szoros anya-
gyermek kapcsolat volt köztünk, mégis az történt, hogy Gáborka
tizennégy éves korában elhagyott. Az apja, a volt férjem unszolására
végül hozzá költözött. Találkozni nem volt módunk, illetőleg én nem
is erőltettem, mert bíztam abban, hogy visszafordul még ez a helyzet.
Telefonbeszélgetéseink alkalmával azonban szomorúan tapasztaltam,
hogy Gáborka egyre ridegebb lesz velem. Ma már nagykorú, és
egyedül él, mert megromlott a kapcsolata a volt férjemmel és az új
társával, és elhagyta őket. Annyit tudok róla, hogy átmeneti
kilengések után főiskolára kezdett járni. Ami ebben a történetben
vigaszt nyújt számomra, az az, hogy meggyőződéssel hiszem: az a
sok törődés, gondoskodás, nagy-nagy szeretet, amivel nevelgettem
Gáborkát, és az a szoros kapcsolat, amely létrejött közöttünk, az a
tizenkét év, amit szeretetben, elfogadásban velem töltött, megadta
számára az alapot, hogy felnőttként egészséges lélekkel élhesse az
életét. Azt gondolom, ez a lényeg. És még az sem lehetetlen, hogy
egyszer majd megkeres engem.
A válásom után a barátoknak köszönhettem, hogy talpon
maradtam, hogy képes voltam akkora energiákkal nevelni a fiaimat.
A boldogság elkerült egy ideig, de azután megismerkedtem egy
nálam pár évvel fiatalabb férfival, akivel nyolc évig tartott a
kapcsolatunk. Azért lett vége, mert neki nem volt gyermeke, és
érthető módon nagyon szeretett volna, én pedig nem vállalkoztam
már újabb szülésre. Sokat kérlelt, próbált rábeszélni a gyermek
vállalására, de én hajthatatlan voltam. Egy alkalommal azt mondtam,
ha még egyszer szóba hozza ezt a kérdést, el kell válnunk egymástól.
Olyan erős volt benne a gyermek utáni vágy, hogy ismét előállt a
kérésével, és én jobbnak láttam szakítani vele, hogy ezzel lehetőséget
teremtsek neki az újrakezdéshez. Úgy is lett, évek múlva megnősült,
teljesült a vágya, két gyermeke van.
 Marci problémáján keresztül megtapasztaltam a sérült gyermekek
és szüleik gondjait, szembesültem azzal a félelemmel, hogy az ilyen
gyermekek csak addig vannak biztonságban, amíg a szüleik élnek, és
képesek a gondozásukra. Minden szülő aggodalommal gondol arra,
vajon mi lesz, ha ő már nem lesz. A társadalmi gondoskodás kevés,
illetőleg sokszor nem megfelelő színvonalú. De felismertem azt a
problémát is, hogy a sérült emberek élete egy ilyen intézetben vagy
otthon céltalanul telik, és még azok a képességek, készségek
sincsenek használva, amelyeknek a birtokában vannak. Az érzelmi
életük is beszűkül, hiányzik a munka öröme, a hasznosság érzése, a
sikerélmény, a napi teljesítmény öröme, mindaz, amiben a tevékeny
egészséges emberek részesülnek.
Sokat törtem a fejem egy olyan intézmény létrehozásán, amely
megoldja ezeket a nehéz kérdéseket. Évtizedes munkával
létrehoztam ezt az intézményt. A különböző műhelyekben – kerámia,
szövő, gyertyaöntő – láthattad, milyen intenzív munka folyik, azaz
lehetséges bevonni, munkára fogni ezeket a fiatalokat. Képzett
gondozók, pszichológusok foglalkoznak velük, szakszerű képzés és
termelőmunka folyik. Jelenleg a családosházak létrehozásán
dolgozunk.
Ez az életfeladat leköti minden energiámat, évek óta napi tizenkét-
tizenhat órát dolgozom. Nehéz, de gyönyörű munka, és ahogy látom
az eredményt, amely lassan, véres veríték árán mégiscsak
megszületik, kárpótol mindenért.
Az egyedüllétnek megvannak az előnyei is, és én élvezem ezt a
függetlenséget. Nem mondom, hogy nem vágyom társra, de nem
szenvedek az egyedülléttől, hiszen tartalmas, kreatív életet élek,
barátok vesznek körül, és fontos céljaim vannak, nap mint nap nagy
erőbedobással munkálkodom a megvalósításukon. Az egészségi
állapotom igen rossz, több súlyos betegséggel is küszködöm.
Aggódhatnék az életem miatt, de valahogy bízom a saját erőmben
ezen a téren is, és nem adom meg magam egykönnyen.
Azt is tudom, mi a motorja ennek az energiának. Marci egyszer
súlyosan megbetegedett, élet-halál közt lebegett hetekig. Feltettem
magamnak a kérdést: vajon csinálnám-e tovább az intézményt, ha ő
nem lenne? Lenne-e erőm, bátorságom, kitartásom ebben a
gigantikus munkában? A válasz: nem! Felismertem, hogy ezt mi
ketten csináljuk, mi csak együtt vagyunk érvényesek, mi ketten
hoztuk világra ezt a művet, kettőnk közös alkotását láthattad itt.
Azon is töprengtem, a kisbabáim elvesztésének van-e szerepe abban,
hogy az életem ebbe az irányba ment, hogy ekkora feladatra
vállalkoztam. Nem tudom, csak azt sejtem, így kellett lennie, hogy
ketten legyünk Marcival. Ő az egyetlen gyermekem, aki a puszta
létezésével táplálja belém azt a hajtóanyagot, amely minden egyes
napon újult erővel lát el. Így képes vagyok minden elképesztő
akadályt legyőzni, és rendületlenül haladni a kijelölt utamon.
 Panka bokra
Hát igen, nagyon kell a segítség, amikor lecsap ránk a baj, és
valóban, a sorstársi közösség segít talán a legtöbbet. Látni, hogy
túlélhető. Tudni, hogy más is kibírta. Vagy, hogy vannak még
rosszabb helyzetűek is, látni, hogy mégis van kiút.
Számomra is éppen az volt az egyik segítség, hogy két hónappal a
kisbabám elvesztése után egy külföldi nyelvtanfolyamon éppen egy
olyan fiatalembernek keseregtem el a történteket, akinek a nővére
meddő, és hosszú évek kínlódása után végül örökbe fogadtak
gyermekeket. A szálláshelyemen pedig a befogadó családban az anya
mesélte el a történetét, sok év távlatából már mosolyogva, és láttam
mellette a kamasszá serdült gyermekeit is. Ez a két „véletlen”, amely
elém jött, segített.
De nem akarok a dolgok elébe vágni. Kezdem talán a párommal
való megismerkedésünkkel. Péter egy fejvadász cég társtulajdonosa
volt akkoriban, ma már saját cége van. Én közgazdászi államvizsga
előtt álltam, és állást kerestem. Az első állásinterjúra izgatottan
mentem, ám Péter – mert ő beszélgetett volna velem – egyszerűen
elnézte az időpontot, és így elmaradt a találkozás. Ezért legközelebb
már igen szkeptikusan, az egészet félvállról véve mentem ehhez a
fejvadász céghez. Az interjú végtelenül hosszúra sikeredett, Péter
újabb és újabb kérdéseket tett fel, nem értettem, miért, és már
türelmetlenkedtem, hogy elkésem a következő programomról. Nos,
könnyű kitalálnod, megtetszettem neki, ez volt a magyarázat a majd
két órára nyúló beszélgetésre. Péter állást ugyan nem szerzett nekem,
ám ettől kezdve gyakran hívogatott telefonon, szakmai tanácsokat
kért tőlem, vagy egyéb indokkal keresett meg.
Akkoriban még foglalt voltam, egy évfolyamtársammal jártam. Ez
a kapcsolat már nem működött, de egyikünk sem szánta rá magát a
szakításra. Az egyetem befejeztével azonban minden téren nagy
váltás, új élet kezdődött. Ekkor indult el igazán a felnőttéletem. A
kollégiumból albérletbe költöztem, tanulás helyett egy igen nagy
kihívásokkal szolgáló, felelősségteljes állásba kerültem, és ekkor
lezártuk a kapcsolatunkat is.
 Péterrel barátság kezdődött, majd szerelemmé alakult. Nem
kapkodtuk el az összeköltözést, két évig hurcoltuk a kosztümünket és
öltönyünket egymáshoz, hol női ruha utazott, hol férfi-, attól
függően, melyikünk ébredt a másik lakásán. Mikor ez már kezdett
kényelmetlenné válni, és felismertük, hogy egymáshoz tartozunk,
összeköltöztünk. Három év múlva úgy gondoltuk, eljött az idő, hogy
összeházasodjunk. Péter megkérte a kezem – igazi lánykérés, igazi
eljegyzés volt –, de elhatároztuk, hogy esküvő csak akkor lesz,
amikor a nászutunkról már saját lakásba tudunk megérkezni. Kellett
vagy másfél év, mire ezt az általunk megfizethető, igen szép
környéken lévő sorházi lakást megtaláltuk.
Az esküvőnk után nem terveztünk még babát, ezért gondot
fordítottunk a megelőzésre, ám egyik összebújásunk alkalmával nem
akaródzott, és akkor Péter azt mondta: „Nem baj, legfeljebb jön a
baba.” És jött. Azonnal, abban a pillanatban.
Ezt nem tudtam, noha voltak különös jelek. Velencébe utazott a
cégünk vezetősége, csapatépítő kirándulásra. Az úton kétóránként
nyaggattam a sofőrt, hogy álljon meg, mert pisilnem kell.
Szégyenkeztem, mert soha nem jelentett gondot fegyelmezetten
kivárnom a megfelelő alkalmat, mentegetőztem is a többieknek, hogy
talán felfáztam.
Az utána következő hetekben Péter mondta nekem, hogy
állapotos lehetek, mert látja rajtam a változást. Vettünk egy tesztet,
ami negatív lett. Mivel azonban ezek a jelek Péter számára egyre
nyilvánvalóbbakká váltak, vettünk még egy tesztet. Amikor a WC-
ben megpillantottam a bizonyosságot, csak vigyorogni tudtam,
emlékszem, ezzel a széles mosollyal jöttem ki, és néztem Péterre. Ő
csak kérdezgetett, no, mi van, igaz, tényleg? De csak nevettem
tovább. Ez a jókedv azt jelenti, hogy igen, kérdezte Péter. Igen! Igen!
A multicégnél, ahol dolgoztam, őrült munkatempó volt, ezért sem
vettem észre, hogy már heteket késik a menstruációm. Amikor ide
kerültem, ehhez a nagyvállalathoz PR-menedzserként, sokan néztek
rám megütközve, és kételkedve abban, hogy bármire is képes
vagyok. Mit akar itt ez a kis fruska, éppen csak kijött az egyetemről,
mit tudhat ő? Ám fokozatosan mindenki bizalmát elnyertem, mert
amit letettem az asztalra, az mindennél beszédesebb volt. Fontos volt,
hogy az egyetem után bizonyítsak önmagamnak, bizonyosságot
nyerjen a rátermettségem, szakmai tudásom. Az anyaság előtt fontos
volt az „önmegvalósítás”, és ez megtörtént a terhességemet megelőző
néhány évben. Egészen más lélekkel adja át magát az ember lánya az
anyaságnak, vonul vissza, és szenteli magát teljesen a családjának. Én
legalábbis így vagyok ezzel.
Kezdetben nem szóltam a cégnél, tudod, egy ilyen multinál azért
nem olyan egyszerű ez a kérdés. Péterrel elhatároztuk, hogy
kettesben elutazunk egy szép helyre – még a gyermekünk születése
előtt. Thaiföldre mentünk, ahol igazán varázslatos hetet töltöttünk el.
Kisbabánk elvesztése után ezt az utazást is felelőssé tettük ezer más
gyanúsított között, hogy talán itt kaptam egy olyan fertőzést, amely a
babánk későbbi halálát okozta. De ez csak találgatás, soha nem derült
ki a valódi ok.
Amikor a vakációnkról visszatérve bementem dolgozni, a
főnököm behívatott magához.
– Akarok veled beszélni! – kezdte.
– Én is – feleltem –, kezdhetem én?
Amikor elmondtam, hogy állapotos vagyok, láttam az arcán,
mennyire megdöbbent. Azt felelte, akkor nem aktuális, amit ő akart,
és majd később beszélgetünk, hogyan tovább.
Később megbeszéltük, hogy a feladataimat majd elosztjuk a
munkatársak között, így a betanítással még több munkám lett.
A kíméletlen munkamód folytatódott. Évente megszámlálhatatlan
rendezvényt kellett szerveznem, az újságunk főszerkesztője is én
voltam, valamint a kommunikációs osztályt is én vezettem, mit
mondjak, roskadoztam a terhek alatt. Korábban mindezt játszi
könnyedséggel viseltem, most azonban szenvedtem ekkora
megterheléstől.
Máskor semmi gondot nem jelentett a reggeli felkelés, húsz perc
alatt elkészültem, nem kellett kávéval tuningolnom magam, hiphop
bent voltam a munkahelyemen. Nem így most. Mérhetetlenül fáradt
voltam mindig, alig tudtam felkelni, és araszolgatva összeszedni
magam. Mire a teljes számítógépes rendszer installálódott, két óra is
eltelt. Tíz óra volt, mire bevergődtem a dolgozóba. Ezt a kollégáim
nem nézték jó szemmel, noha tovább maradtam, és a munkámat
ugyanúgy elvégeztem. Délben szükségem volt húsz perc pihenésre,
olyannyira, hogy azt mondtam, ne zavarjanak, csak ha ég a ház,
akkor is csak azért, hogy megfogjanak és kivigyenek. Esténként alig
tudtam megvárni Pétert, hogy üdvözöljem, és megkérdezzem, hogy
telt a napja, és már zuhantam is az ágyba.
Évek óta jógázom, ekkor kismamajógára kezdtem járni, hetente
egy alkalommal. Ez segített valamennyire, de a gigászi megterhelés
nem lett könnyebb. A főnököm is iszonyú terheket cipelt, mert a
cégünket egy még nagyobb multi akarta felvásárolni, és ennek a
nyomása alatt voltunk mindnyájan. Egy alkalommal velem
üvöltözött a megoldatlan feladatok miatt. Én ugyan
visszautasítottam, mert mindig is képes voltam megvédeni az
érdekeimet, de láthatod, milyen volt a hangulat és a megterhelés
akkor.
Jólesett volna, ha bizonyos terheket levesznek a vállamról, például
a vidéki gyáraink látogatását. Sajnos senki nem törődött az
állapotommal, mint ahogyan én magam sem. Azt hittem, erős
vagyok, bírom. Erős énképem nem engedte azt mondatni velem,
hogy most más van, most lassulásra, több pihenésre, befelé
fordulásra vágyik a testem-lelkem.
A kisbabánkkal csodálatos volt a kapcsolatunk. A párommal
nagyon vártuk a megszületését, de addig sem tétlenkedtünk. Péter
rendszeresen mesét olvasott neki, és egyre jobban megtanultuk érezni
őt, és venni az üzeneteit. A férjem korábban nehezebben érzékelte a
megfoghatatlan világot, számára inkább csak az anyagi világ jelent
meg. Mellettem megtanulta érezni a ránk ható láthatatlan energiákat
is. A kapcsolatunk elején például, amikor hazajött a munkából, tele
feszültséggel, akkor egymást átölelve üldögéltünk néhány percig,
míg a feszültség helyett a nyugalom áradt szét benne. Néha éreztem,
ahogy eltűnik az energiám, ahogyan Péter elszívja, ami nem volt baj,
hiszen örömmel adtam a magaméból. Megtanultunk figyelni erre,
érzékelni. Később, ha valamelyikünk feszült volt, viccesen úgy
fordult a másik felé: „Hadd szipuzzak egy kicsit!”
Ilyen előgyakorlatozás után könnyebb volt a születendő
gyermekünk felé fordulni. Péter néha mesemondás közben azt
tapasztalta, hogy amikor én elaludtam, és ő abbahagyta a mesélést,
kisbabánk jelzett neki, hogy kéri a mesét. Zenét is hallgattunk sokat,
és beszélgettünk vele. Kezdetben Kispötyinek hívtuk, mert öcsém a
férjemet – ki tudja, miért –, Pötyinek nevezte el, és így született meg a
Kispötyi név. Később Panka lett, amikor már megtudtuk, hogy
kislány. Péter minden vizsgálatra elkísért, ő is része akart lenni közös
történetünknek, a szülővé válásunknak. Így, amikor az orvos egy
ultrahangos vizsgálatkor tájékoztatott, hogy nincs a lába között
semmi, akkor együtt örvendezhettünk, hogy kislányunk lesz.
A hatodik hónapban voltam, amikor az egyik hétvégén a teraszon
üldögéltem. Nyár volt már, június, szépen sütött a nap, kiültem az
erkélyünkre. Nagy szomorúság fogott el, mert valahogy nem éreztem
a kapcsolatot a kisbabámmal. Valami más volt, mint eddig.
Rugdosott most is, de másképpen. Úgy éreztem, nincs jól a babám.
Egyre rémültebbé váltam, mert egyre biztosabb lettem abban, hogy
valami nincs rendben. Sírtam a nyugtalanságtól és a tudattól, hogy
baj történt.
Minthogy hétvége volt, nem tudtam bizonyosságot szerezni a
babám állapotáról. Bár két nappal előtte vizsgált meg a védőnő, és
mindent rendben talált, nem bírtam tovább a bizonytalanságot, ezért
hétfőn megint átmentem hozzá. A műszer nem jelezte a szívhangot.
Látta rajtam, mennyire zaklatott vagyok, azt mondta, valószínű, csak
az elem gyengült el a készülékben. Képes volt kiszaladni az üzletbe,
hogy új elemeket vásároljon. Sajnos a szívhangot jelző készülék ekkor
is hallgatott.
Zokogva mentem haza, és léptem be az ajtón. Péter rám nézett, és
tudta, hogy baj van. Elindultunk a kórházba, sírva, de remélve, hogy
ott majd kiderül, csak tévedés volt, nincs semmi baj.
Az osztályvezető főorvos az orvosom, ezért soha nem könnyű őt
megtalálni. Ezúttal azonban, ahogy beléptünk, éppen ott állt
előttünk. Mi a baj, Kiscica, kérdezte, mert ő mindenkit így becéz.
Nincs szívhang, válaszoltam. Vitt azonnal az ultrahangos szobába.
Feküdtem a vizsgálóasztalon, férjem a lábamnál, az orvos meg a
hasamra tette a készüléket. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor
megszólalt: „Tényleg nincs szívhang!”
Üvöltve sírtam, artikulálatlan hangok törtek fel belőlem. Soha még
csak hasonló sem történt velem, végtelenül fegyelmezett vagyok,
hang nélkül viselek mindenféle szenvedést. Most nem tudtam
megállítani a fájdalom üvöltését. A férjemre néztem, akinek tele lett a
szeme könnyel, majd az orvosra, és vártam, mondja azt, hogy nem,
nem, mégse igaz, itt van már a szívhang, csak elbújt valamiért az
előbb. Az orvos simogatta a kezem, de egy szót sem szólt.
Úgy éreztem, én okoztam a kisbabánk halálát, én vagyok a felelős,
ezért ezt mondogattam zokogva Péternek: „Ne haragudj! Ne
haragudj!”
Később azt mondta az orvos, hogy ugye tudom, nem maradhat
bennem, meg kell szülnöm a babát. A folyosón ültem ekkor már, ki
kellett töltenem egy űrlapot. A tetején monumentális betűkkel volt
felírva: „Elhalt magzat szülése.” Haragudtam erre a butaságra, nem
akartam, hogy a folyosón közlekedő emberek tudják, mi történt
velem. Kicsit megbélyegzettnek éreztem magam, szerettem volna, ha
ez az én titkom lenne, de ezek a betűk belekiabálták az arra járók
képébe a nyomorúságomat.
Hazamehettünk. Telefonáltam édesapámnak, elmondtam, mi
történt. Ő éppen valakivel beszélgetett, hallottam, ahogyan
továbbította a hírt: „Meghalt az unokám!” Hallva ezt a kegyetlen
valóságot visszatükröző mondatot, csak ennyit tudtam mondani:
„Most leteszem.” Édesapám azonnal kocsiba ült, és Debrecenből
felutazott hozzánk.
Este visszamentünk a kórházba, ahol felhelyeztek a méhembe egy
kis labdát, amely tágította a méhszájat. Másnap reggel oxitocint
kaptam, és elkezdődött a vajúdás. Mindenki, aki szeretett engem,
odaáramlott a kórházba, mellettem volt az anyósom, a barátnőm, az
egyik öcsém. (A másik pedig egyfolytában telefonálgatott, mert
éppen államvizsgázott, így nem lehetett mellettem.) Egész kis
sokadalom állt körül, az orvosom alig bírt megközelíteni: „Bocsánat,
odamehetek Juditkához?”
Csukva volt a szemem, nem bírtam törődni a sokadalommal,
nagyon zavartak, de nem tudtam megszólalni. Hallottam minden
szavukat, és emlékszem is rájuk, mind a mai napig.
Végül délután négykor Péter elküldött mindenkit. Nem tágultam,
nem haladt a szülés folyamata. Estefelé Péter azt mondta: „El kell
engedned ezt a babát! Nem szabad már ragaszkodnod hozzá, már te
kerülsz veszélybe, én most már téged féltelek! Holnap délig kapsz
határidőt! Délre meg kell szülnöd őt!”
Éjszakára nyugtató injekciót kaptam, és egy kórteremben
helyeztek el. Jó későn tudtam csak elaludni, mert vártam vissza
Pétert, aki hazaszaladt valamiért. Szegény, három óra alatt tudta
megtenni ezt az utat, mert talán emlékszel, akkor volt az az óriási
vihar, fákat döntött ki és fektetett keresztbe az úttesteken, és
eltorlaszolta az utakat.
Hajnali hatkor már keltettek is az oxitocinnal. Az István Kórház
szülészetét akkor alakították át, nagy volt a felfordulás, alig tudták
elhelyezni a szülő nőket, a folyosón is orvosi eszközök voltak, meg
függönyökkel elkerített részek, de képzeld, még ebben az áldatlan
állapotban is képesek voltak úgy alakítani, hogy ne kelljen
találkoznom szülő anyákkal, és ne halljam a kisbabák sírását. Láttam
azt az igyekezetet, ahogyan próbálnak segíteni, és még a megszült
anyát is elvitték mellőlem. Az egyik vajúdó anyuka babájának meg
akarták hallgatni a szívhangját, de hallottam, hogy addig molyolnak
mellettem, míg a készüléket elvitték máshova, ne kelljen hallgatnom.
A szemem is könnybe lábad a meghatottságtól, ahogyan ezekre a
figyelmes emberekre gondolok.
Az anyósom már hajnalban bejött hozzám, leste minden
kívánságomat. Nagyon figyelt rám, ezért jól tudott segíteni. Később
megjött a férjem, és felváltotta.
Nagyon hosszú és nehéz volt a vajúdásom. Amikor végre eljött a
szülés ideje, nagy keservesen sikerült kipréselni a baba testét, de a
feje beszorult. Éreztem a lábait, kezeit, ahogyan a combomhoz ért.
Tovább már nem ment, a feje semmiképpen nem akart kijönni. Ekkor
az orvosom azt mondta, meg kell műteni, mert ez nem megy
másképpen. Letakartak, és toltak a műtőbe.
A legrémesebb emlékem az a pillanat, amikor az orvos azt
mondta, tényleg nincs szívhang, és ez, amikor toltak a műtőbe, és
kilógott belőlem a gyermekem teste. Péter odajött hozzám, amikor
toltak a folyosón, de nem mondtam meg neki, mi rejtőzik a lepel
alatt.
Amikor kivették a babát, kérdezték, meg akarom-e nézni, de én
nem akartam látni őt. Ezt ma sem bántam meg, hadd éljen bennem
Panka úgy, ahogyan én láttam a lelkemben.
A műtét után a kórteremben sokat telefonáltam, minden
barátnőmet felhívtam, és elkeseregtem néhány szóban, mi történt
velem. Egyik, vidéken élő barátnőm azonnal felkapta a kisfiát, és
utazott hozzám, de mások is igyekeztek meglátogatni. Nagyon
jólesett ez a mindent félretevő szeretet.
Megkérdeztem az orvosomat, mikor jöhet a következő baba. Azt
válaszolta, legkevesebb három hónap kell a szervezetem
regenerálódásához.
Péter behozta a ruhámat, azt, amiben bementem. Lötyögött rajtam,
hiszen üres volt már a méhem. Néztem ezt a betöltetlen űrt a
ruhámban, néztem üresen maradt karomat, amely nem ölelt
gyermeket, és úgy éreztem, a lelkemben is keletkezett egy mélységes
űr, amit már soha nem fogok tudni betölteni.
Itthon az erkélyen töltöttem napokat, heteket. Üldögéltem a
júniusi napsütésben, és szomorkodtam, pityeregtem. Péterrel csak a
történteket tudtuk megbeszélni, az érzelmeit nem tudta kifejezni. Azt
mondta, még nem megy. Hetekkel később egy napon hazafelé tartott,
amikor zokogásban tört ki a kocsiban. Ettől kezdve tudtunk
beszélgetni.
Később egy barátom egyszerűen bejelentett egy reflexológushoz,
aki segített már hasonló nehéz helyzetekben, így eljártam hozzá.
Próbáltam segíteni magamon, de nem ment könnyen a gyógyulás.
Két hónappal később Péter és az öcsém összeszövetkezett, és
befizettek egy többhetes külföldi nyelvtanfolyamra. Napfényes
vidéket kerestek, hogy azzal is segítsék a gyógyulásomat, így esett a
választásuk Máltára.
Nagyon nem akartam menni, el sem tudtam képzelni, hogy
egyedül utazzak. Még a repülőtéren is sírtam, amikor fel kellett
szállnom a gépre. Végül is bejött a számításuk, valóban több tényező
is segítette a gyógyulásomat. Ott egy teljesen idegen nő voltam, akiről
senki nem tudott semmit, és nem is mondtam el a történetemet
senkinek. Egyetlen kivétel volt – milyen érdekes –, éppen annak a
tanulótársamnak öntöttem ki a szívemet, akinek a nővére meddő
volt, és viszontválaszként elmesélte a nővére történetét. Ahogy az
elején már említettem, erről a nehéz női sorsról hallva a számtalan
súlyból, amely a szívemet nyomta, lehullott néhány. Majd ismét
újabbak, amikor a házinénit hallgattam, akinek – mit ad isten –
hasonló bánata volt valaha, és most boldogan néz körül, szemlét
tartva népes családján.
Péter két hét múlva utánam utazott, és a következő négy hetet
együtt töltöttük ezen a szépséges szigeten, ami szintén gyógyírt
jelentett számomra.
Visszamentem dolgozni, és vártam, hogy elteljen az előírt három
hónap. Amikor Péterrel összekacsintottunk, hogy letelt az idő,
megint abban a minutumban megfogant a babánk. Mivel a
várandósságom elején pecsételő vérezgetéseim voltak,
betegállományba mentem.
A várandósságom alatt valaki ajánlotta a fókuszolásnak nevezett
módszert, hogy ez segíthet oldani a bennem lévő félelmeket, és
kapcsolatba kerülhetek leendő gyermekemmel is. Egy-egy
alkalommal másfél, két óráig voltam alfa tudatállapotban, de nekem
úgy tűnt, csak percek teltek el. Első alkalommal láttam, hogy a
kisbabám fiú, és mellette volt Panka is. A kisfiam tudatta velem, hogy
jó, jó, hogy ott van Panka is, de most már vele foglalkozzam. Ez úgy
hangzott, mintha azt az üzenetet kaptam volna, lépjek tovább, a
gyásznak itt már nincs helye. Legközelebb még tisztábban jött a kép,
egyértelműen fiúnak láttam. Aggódtam miatta, de olyan
megnyugtató képek jöttek, vagy küldött magáról, amelyek pár éves
korában mutatták őt. Láttam a szülésemet is, négyen álltak a
lábamnál, három ismerős és egy ismeretlen. Valahogy egy hármas
számot is láttam megjelenni. Láttam később magamat Péterrel, amint
a kórház kertjében sétálunk. Ez aggasztott. Miért csak ketten? Hol
van a kisbabánk?
Barna hatalmas babaként, négy és fél kilósan született. A kórházi
dolgozók meghatóan aggódtak, hogy minden rendben legyen, hiszen
ismerték az előzményeket. Szívet melengető érzés, hogy azok a
nővérek, orvosok, akik sok hozzám hasonló esetet látnak, mennyire
képesek drukkolni, hogy minden rendben legyen. Rendben is volt,
legalábbis majdnem. Barna ugyanis tüdőgyulladással született.
Amikor Péter elment a babánkért, hogy elhozza szoptatni, üres
kezekkel tért vissza. Megállt az ágyam mellett csendben, mert én
aludtam. Amikor felnéztem, a szemében könnyeket pillantottam
meg. „Baj van!” – mondta. Halálosan megrémültem, azt gondoltam,
nem bírom ki, ha meghalt a kisfiunk, azon minutumban elpusztulok.
Péter rohanvást próbált megnyugtatni: Nem, nem, „csak”
tüdőgyulladása van! Ó, hála Istennek, feleltem. Péter hasonló
válasszal döbbentette meg a gyermekorvost, aki tájékoztatta őt a
tüdőgyulladásról: Ó, tüdőgyulladás, az jó. A csodálkozó orvos
kérdésére magyarázkodott: mármint a halálhoz képest.
A fókuszolás közbeni látomásaim magyarázatot kaptak. A hármas
szám: három napig szültem. A négy személy a lábamnál: az orvos, a
dúla barátnőm, a szülésznő és egy ismeretlen medikus. A kertben
pedig azért sétáltunk csak ketten Péterrel, mert a babánkat
tüdőgyulladás miatt elvitték.
Most tizenkét hetes Barna. Nem tudok betelni az örömmel, az
anyaság élményével. Mindenki riogatott, hogy milyen nehéz, fárasztó
foglalkozás a babázás, most meg nem értik, hogy lehet, hogy mindig
vidám vagyok, és milyen jól nézek ki. Nem is értem, miről beszélnek,
hiszen folyamatos öröm az életünk!
Panka itt jár közöttünk, érzem. Barnával beszélgetnek, látom,
amikor Barna magában mosolyog. Szoktam is kérdezgetni:
huncutkodtok, rosszcsontok? Kezdetben Barna harapta a mellemet,
és egy alkalommal, amikor igen fájdalmasan megharapott szopás
közben, szinte hangosan kacagott. Azt mondtam: „Ejnye, Panka, mire
tanítod a kistesódat, elég legyen a rosszalkodásból!”
Azt gondoljuk Péterrel, így kellett történnie. Talán nem voltunk
még elég érettek a szülőségre, talán most lettünk igazán felnőttek.
Péter legalábbis ezt mondja, mintha ő csak mostanra vált volna igazi
apává. Nem tudjuk, miért történt így, ahogy történt, de azt
gondoljuk, így kellett történnie.
Panka örökre az első gyermekünk marad. Barnabás a második
gyermekünk, és ez most már mindig így marad. Ezt neki is tudnia
kell, el fogjuk mesélni neki. Ültettünk egy bukszusbokrot ide az
ajtónk elé, ez a Panka bokra. Szoktam mutatni Barnának, látod, ez a
nővérkédé, ez itt a Panka-bokor.
Érzem, hogy itt van velünk Panka. Bár egyre kevesebbet. Azt
hiszem, ideje is elengednem. Hiszen a szívemben mindig lesz egy
hely, ahol ő lakik, ameddig csak élek.
 Talán bölcs volt, azért nem született meg
Bennem későn ébredt fel a gyermek utáni vágy. Az igaz, hogy
mivel nagy családban nőttem fel – hatan voltunk testvérek –, a család
fogalma számomra egyet jelentett egy kis csoporttal, egy összetartó
kis közösséggel. Biztos voltam abban, hogy ha majd családom lesz,
több gyermekem lesz, de ez a tudat még nem jelentette a vágyat. A
testvéreim gyerekeire sokat vigyáztam, így mindig volt kisgyermek a
közelemben, szerettem is őket, de nem gondoltam, hogy nekem is
kellene már egy saját gyermek.
Viszonylag későn mentem férjhez, közel a harminchoz.
Agrármérnökként dolgoztam egy vállalatnál, ahol a férjem is
dolgozott. Az ebédlőben, itt-ott összefutottunk, így ismerkedtünk
meg. Megszerettük egymást. Zsolt egyetlen gyermek volt, mégis
olyan összhang volt köztünk a családdal kapcsolatos elképzeléseink
terén, mintha ugyanaz a gondolat lett volna mindkettőnk fejében. De
minden más téren is jól összeillettünk. Úgy gondoltuk, hogy az
esküvő után jöhet is az első gyermek. Hármat terveztünk, végül négy
gyermekünk született.
Az az igazi, ősi anyai vágyakozás a gyermek után csak a
negyediknél tört fel belőlem, de olyan elemi erővel, hogy annak nem
lehetett ellenállni. Persze az elsőt is vártuk, boldogok voltunk
nagyon. A kis Balázs különösebb nehézség nélkül megszületett,
semmilyen rossz emlékem nincs a szüléssel kapcsolatban, igaz, jó
sem. A kisfiamat épp csak megmutatták egy pillanatra, majd
elszaladtak vele, nem ölelhettem meg, csak órákkal később, amikor
szoptatáshoz hozták.
Amikor hat hét múlva a kontrollon azt mondták, minden rendben
van, a kényszerű szünet után éjjel ismét összebújhattunk a férjemmel.
Azonnal megfogant bennem egy újabb élet, de erről mit sem
sejtettem. A kisfiam kezdte elutasítani a tejet, csak nem szopott, csak
nem szopott, pedig az égadta világon mindent megpróbáltam, nem
akartam beletörődni, hogy nem szopik. Kicsit gyengélkedtem, rosszul
éreztem magam, ezért elmentem a körzeti orvosunkhoz.
Elpanaszoltam neki azt is, hogy nem akar szopni a kisfiam. A
vizeletvizsgálat eredményét nézegetve az idős doktor megadta a
magyarázatot: „Hát persze, hogy nem szopik, hiszen ismét állapotos,
megváltozott a tej összetétele, ezért utasítja el.”
Hát ez bizony korán jött, gondoltuk, de azért, ha már jönni akar,
hát jöjjön! Mátéka hamarabb jött a világra, mint kellett volna, ezért
igen kis súllyal született. Koraszülöttként még sokáig bent volt a
kórházban, én pedig az egyéves kisfiam mellől szaladgáltam be
Pestre szoptatni, vele lenni. Örültünk a második fiunknak, de azért
évekig bennem volt, hogy elvettem valamit a nagyfiamtól. Csak
mostanában sikerült önismereti csoportfoglalkozáson feldolgoznom
ezt. Mátékát hazahoztuk ugyan, de vissza kellett vinni lágyéksérv
miatt, majd később is sokat betegeskedett, volt vele aggodalom épp
elég. De tudod, nekem a gyerekekkel való foglalkozás nem teher,
még ebben a nehéz időszakban sem éreztem úgy, hogy megviselne,
pedig sokat kellett éjszakázni is, meg hát, gondold csak el,
mindketten csöppek voltak. Emlékszem, Balázs állt a járókában, és
nézett rám nagy, és talán szomorú szemekkel, amikor szoptattam a
kicsit. Őt is akkor etettem kanállal, hogy ne érezze magát
mellőzöttnek. Csodálatosan összetartó, jó testvérekké váltak, az
óvodában például mindig keresték egymás társaságát, és ez később is
így maradt, ma is jó testvérek. Én nem ismertem a testvérviszályt,
testvérféltékenységet.
A férjem is született apa volt, már az újszülött kisbabánkat is olyan
jól tudta gondozni, fürdetni, ringatni, mintha tanulta volna már
valahol, pedig az ő rokonságában nem volt kisbaba, egyszerűen csak
ösztönösen tudta, hogyan kell hozzájuk közeledni.
A két fiam születése után már nem akartam ugyanolyan
megterhelő munkát végezni, az agrármérnöki munka nem
kisgyermekes anyának való. Szereztem tehát egy másoddiplomát,
elvégeztem a mérnök-tanári szakot, és tanárként helyezkedtem el.
Építkezésbe kezdtünk, nem akartunk még újabb gyermeket, ezért
védekeztünk. Soha máskor, csak ebben az időszakban. Nem a teljes
biztonságot nyújtó tablettával, hanem így-úgy, ezért mégis állapotos
lettem. Hát ő bizony nem jókor akart megszületni! Természetesen
elfogadtuk, amit az élet ajándékozott, de valahogy ezt a
várandósságot nem úgy viseltem. Akárhogyan is, nem tudtam a
lelkemet függetleníteni a családi gondoktól, a szűk, kis lakás adta
nehézségektől, az építkezés nyűgjeitől, és nem tudtam az anyai
énemmel belehelyezkedni a babavárás csodálatos érzelmi állapotába.
Félidős voltam, amikor különböző problémákkal be kellett
feküdnöm a kórházba. Nem tűnt súlyosnak, mégis, egyik nap
elöntött a vér. Tudtam, hogy mit jelent ez, hogy elveszítem a
gyermekemet, de akkor valahogy nem tudtam átérezni a veszteséget,
csak mentem a műtőbe, ahogyan erre kértek, és csak a fizikai valóság
kötött le.
A műtét után bejött a férjem, és együtt sírtunk. Kimentünk a
kórteremből, hogy a többi asszony ne lásson, kerestünk egy békés
sarkot, és ott sírtunk. De nem úgy emlékszem vissza erre a napra,
mint valami nagy-nagy elkeseredésre, volt bennünk elfogadás is,
valami olyasmi, hogy ez benne van az életben: olyasmi, amit el kell
fogadni, mint az életünk részét. Születünk és meghalunk
mindannyian, így van ez, ez alól bizony a szeretteink sem kivételek.
Sírtunk persze, csak hogy is mondjam, a szomorúságunkban benne
volt a vigasz is, az elfogadás. Azzal nyugtatgattuk egymást, hogy
otthon van a két szép gyermekünk, belőlük merítettünk vigaszt.
A család többi tagja, a szüleink, a testvéreim nemigen beszéltek
erről. Kicsit olyan elhallgatásféle volt. A két fiunk pedig még nem is
tudott a kistestvér érkezéséről, valamiért vártunk azzal, hogy
elmondjuk nekik, éppen akkortájt készülődtünk.
Zsolt szerzett egy beutalót a családnak Mátraházára. Tudatosan
kigondolta, mert úgy képzelte, hogy segítene ez az együttlét, egymás
felé fordulás mindnyájunknak. És igaza lett, ez nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy fel tudjuk dolgozni a történteket. Tél volt, gyönyörű volt
minden, amerre csak elláttunk. A fákon vastagon ült a hó, és
mindennap nagyokat sétáltunk az erdőben. Gázoltunk a nagy hóban
a hócsizmánkban, a gyerekek nagyon élvezték, és a mi szívünk is
felüdülést nyert ebben a szépségben. Hideg volt, a levegő szinte
vágott, ahogyan beszívtuk, fájt, de közben meg jólesett, mert éreztük,
hogy kristálytiszta ez a levegő. Mintha átszellőztette, kitisztította
volna a lelkünket is.
Még nem épült fel a házunk, tehát még mindig védekeztünk a
nem várt gyermek ellen, amikor megint csak várandós lettem. Ő lett a
mi egyetlen lányunk (mert három fiunk van és egy kislány). Ez a
szülés olyan volt, hogy azt kívánom, soha, soha ne ismétlődjön meg
ilyen senkivel, de még csak hasonló sem. Ugyanabban a kórházban
szültem, ahol a többi gyermekemet. Az orvosom éppen szabadságra
ment, de előtte befektetett a kórházba, hogy megnézze, hogyan is
állunk, mikor szülök. Néhány napja bent voltam már, az orvos
közben elutazott, amikor éjszaka megindult a szülés. Harmadik
gyermekként igen viharos sebességgel jött, úgyhogy gyorsan szóltam
a nővérnek, hogy riasszon egy orvost, mert jön a baba. Pontosan
tudtam, hogy ezek már tolófájások. Tíz perc múlva jött is az orvos,
megvizsgált, de azt állította, nem lesz itt még szülés, feküdjek vissza.
Hiába akartam a tanácsa szerint eljárni, határozottan éreztem, hogy a
baba jön kifelé. Kiabáltam a nővérnek, aki rám nézett, és látta, hogy
ez bizony már a szülés. Kérte, hogy menjek fel a második emeletre a
szülőszobába. Megpróbáltam eljutni a liftig, rettenetes volt, úgy
éreztem a kisbabám szétfeszít már, és kizuhan a kőre. Alig tudtam
lépni ettől a feszítő érzéstől és a heves fájdalomtól. A nővér rám szólt,
hogy nem használhatom a liftet, menjek fel gyalog. Két emeletet
kellett felvánszorognom, ezt, amíg élek, nem felejtem el. Sok idő telt
el, hiszen minden egyes lépcsőfokért külön meg kellett küzdenem.
Meg is lett a következménye ennek az erőfeszítésnek és a
halogatásnak: végbélsérvem lett, és amikor végre felértem, és
szülhettem, szerteszét repedtem. Az orvos, aki elkezdett összevarrni,
folyamatosan szidott, hogy miért nem jöttem előbb, most hogy nézek
ki, és mennyi munkát adtam neki ezzel a varrogatással, nincs neki
erre ideje, és ez mind elkerülhető lett volna, ha rendesen viselkedem.
Nem számított, mit mondtam, csak szidalmazott tovább. Látod,
ennyi év után is csak sírva tudok erről beszélni, és ilyen felindultan,
mert hát mondd, hogy lehet ilyen mélységesen megalázni egy szülő
nőt?
A szüléstől nem ment el a kedvem, mert hat év elteltével olyan
hevesen kezdtem el vágyódni még egy gyermek után, hogy nem is
volt választásom: csak repültem ennek a vágyhullámnak a tetején az
újabb anyaság felé. Igaz, én akartam a negyedik gyereket, de
Zsoltnak sem kellett kétszer mondani.
 Karcsikát már azonnal a mellemre tették. Mindegyik gyerekemet
imádom, de olyan mély lelki összetartozás, mint vele, egyikkel sincs,
és tudom, érzem, hogy ez az első nagy találkozás következménye,
mert amikor összeért a testünk, összefonódott a lelkünk is.
Kétéves volt Karcsika, amikor a férjem munkanélküli lett, így el
kellett gondolkodnunk, hogyan tovább. Visszamentem dolgozni, de
az én területemen nem volt hely, ezért a szellemileg sérült
gyerekeknél ajánlottak fel állást. Ha már így adódott, elvégeztem a
gyógypedagógiai főiskolát is, hogy szakértelemmel tudjam végezni
ezt a felelősségteljes munkát. Meg is szerettem nagyon, bármilyen
munka a gyerekekkel jól megy nekem. Ezzel nem állt meg a
tanulmányaim sora. Egyszer gondom akadt az egyik nagyon kedves
kis autista gondozottam szüleivel, nehezen tudtam megfelelni igen
magas elvárásaiknak, és ezt nem tudtam jól kezelni. Kértem
szupervizori segítséget, így ismertem meg közelebbről ezt a munkát.
Elmentem a Református Egyetemre és elvégeztem a szupervizori
kurzust is. Közben többféle önismereti csoporton is részt vettem, és
ma már magam is vezetek csoportokat.
Önkéntesként a nagycsaládosokat segítem, vezetőként én fogom
össze és koordinálom az önkéntes segítőket, akik vállalják, hogy
szabadidejük egy részében támogatják a rászorulókat.
Sajnos a férjem meghalt három éve. Korábban volt egy
gerincsérülése, eltört egy csigolyája, amikor segített a barátja házának
építésén. Ez egy kicsit megváltoztatta őt, a korábbi bizakodó,
optimista és életszerető természete szkeptikussá, keserűvé vált.
Később beteg lett, és négy év küzdelem után meghalt.
Most egyedül nevelgetem a gyerekeket, vagyis hát nem mindet,
hiszen a legnagyobb, Balázs már kirepült, a másik három ugyan
otthon van, de Máté is dolgozik már, van saját jövedelme. A
kislányom és Karcsi még iskolás.
Nekem mindig a család az első. A gyerekeim biztatnak, járjak
nyitott szemmel, gondoljak magamra is. Elindult egy kapcsolat egy
férfival, de elégedetlenkedett, mert nekem még kötelezettségeim
vannak a gyermekeim felé. Nem baj, majd ha akar nekem küldeni az
univerzum valakit, akkor küld, és én örömmel elfogadom, de ha még
nincs itt az ideje, azt is elfogadom.
 Azt hiszem, úgy általában véve is elfogadó vagyok az élettel
szemben. A kisbabám elvesztésére is úgy gondolok vissza, mint
aminek úgy kellett történnie. Hiszem azt is, hogy mivel nem jókor
jött, nem vártuk őt örömmel, talán ennek is szerepe lehetett az
elvesztésében. Hiszem, hogy olyan tudattalan mozgatóerők is
működnek, amelyekről sejtelmünk sincs, és hogy az a kicsi lélek talán
bölcs volt, és azért nem született meg.
Saját szüléseim tapasztalata indított arra, hogy segítsek a nőknek
tudatosabban szülni, hiszen látom ennek fontosságát. Ha én
tudatosabb lettem volna, nem hagytam volna, hogy egy orvos azt
mondja, nincs itt a szülés ideje, amikor én – a nők ősi tudásával
rendelkezve – pontosan tudtam, hogy jön már kifelé a gyermekem.
Nem engedtem volna, hogy méltatlan és fölösleges szenvedést
okozva arra kényszerítsenek, hogy két emeletet másszak meg, és
végül nem tűrtem volna, hogy szidalmazzon a varrást végző orvos.
De a legjobban az fáj, hogy négy gyermekem közül csak egyikük
kapta meg a vigasztaló ölelést születése pillanatában. Legkisebb
fiammal való kapcsolatom bizonyítja számomra, mekkora
jelentőségük van az első perceknek, úgy az anya, mint a világra jött
kisbaba számára. Szomorú vagyok, hogy bármennyire is szeretem a
gyermekeimet, azt az első, elmulasztott ölelést soha többé nem
pótolhatom.
Azon igyekszem, hogy minél több asszonyhoz jusson el az üzenet:
bízzanak a saját testükben és a szívük szavában, és legyenek saját
szülésük aktív, tudatos résztvevői! Látod, talán azért éltem át ezeket
a tapasztalatokat, hogy ebben segíthessek. Így kellett történnie.
 Tűzpiros rózsa az életem
Szűzen mentem férjhez húszévesen, és úgy is maradtam még vagy
fél évig. Édesanyám úgy nevelt, egy rendes lány csak az esküvő után
adja oda magát a párjának, nem előbb. Azt persze nem tanította,
hogy még az esküvő után is tilos a szex, de így alakult, majd mindjárt
elmondom, hogyan is történt.
Ápolónőképzőbe jártam Pesten, édesanyámat riogatta is a
rokonság, hogy majd orvosok babája leszek, tán már az is vagyok, de
én vigyáztam magamra nagyon. A kollégiumban szigorú rend volt,
ott is ügyeltek a lányok erkölcsére – volt apácák tanítottak ugyanis –,
és még a menstruációnkat is ellenőrizték. Bajba is kerültem, mert
rendszertelen volt az enyém, így orvoshoz vittek, nézze meg, nem
vagyok-e állapotos. Mondtam az orvosnak, ne vizsgáljon engem,
mert még nem voltam férfival, így végbélen keresztül állapította meg,
hogy igazat állítok. Így történt, hogy még papírom is volt arról, hogy
szűz vagyok. Volt egy udvarlóm, aki aztán bevonult katonának.
Amikor hazajöttem a városomba, húszéves voltam, és anyám nagyon
mondogatta, mi lesz velem, hogy még mindig lány vagyok, még a
végén nem kelek el. Elhitette velem a környezetem, hogy már nagyon
kifutottam az időből, és tényleg, én is azt láttam, hogy az
osztálytársaim is mind asszonyokká váltak közben. Pedig nem volt
azért ez annyira régen, ötvenhét éves vagyok még csak. Igyekeztem
hát férjhez menni, pedig így utólag azt mondom, nem is szerettem én
annyira a fiúmat, bár akkor úgy hittem.
Az esküvőnk éjszakáján meg voltam rémülve, azt kértem Jánostól,
hogy ezen az éjszakán még ne történjen semmi. Úgy is lett, majd még
egy napig és sok napig. Pedig Galyatetőn voltunk nászúton, egy
kedves kis szobácskát béreltünk. A házinéni még jól be is fűtött, szép
volt minden körülöttünk, igazán minden együtt volt a romantikához,
de mégsem.
Fél év is eltelt, mire megtörtént az első igazi szeretkezésünk.
Kiderült, férjem fitymaszűkületét csak felnőttkorban műtötték, és
ezért félt az együttléttől. Igyekeztem változtatni ezen a lehetetlen
helyzeten, emlékszem, egyszer például a kolléganőm tanácsára kis
borocskát ittam este, hogy oldottabb legyek, de attól meg elaludtam
szépen.
Végül csak megtört a jég, de ideje is volt, mert nagyon vártam már,
hogy anya lehessek.
Borzasztó nehezen esem teherbe, életem során mindössze ötször
sikerült, akkor is sokat kellett érte küzdenem. Állandóan jegyeztem a
szekrényem ajtajának belső felére ragasztott naptárban a termékeny
napokat, és amikor úgy ítéltem meg, hogy a legtöbb az esélyem a
fogantatáshoz, igyekeztem rávenni a férjemet az ölelésre. Egyébként
is vágytam rá, nem volt ezzel semmi probléma, de a baba miatt
olyankor is akartam, amikor ő tévénézés után elaludt a fotelban, és
semmi hajlandóságot nem mutatott az együttlétre.
A házasságkötésünk utáni tíz évben ötször lettem várandós, és
csak az ötödik kisbabámat vehettem a karjaimba, ő, Jánoska az
egyetlen gyermekem. Előtte négy alkalommal született halott
kisbabám, pontosabban negyedszer már korábban, pár hónaposan
elvetéltem.
Hogy hogy lehet ezt túlélni, magam sem tudom. Elviselni egy
nőnek, hogy sorban végigcsinálja a kilenc hónap várakozást, a
reménykedést, az anyává válás lassú folyamatát, hogy aztán mégse
váljon anyává. Csak a fájdalom marad a tiéd, a testi kínok, a szülés
sokkal gyötrelmesebb, hiszen a baba nem képes segíteni. És a lelki
fájdalom, ami nem múlik el, mint a fizikai, hanem ott mardos tovább
még hónapokig. De tulajdonképpen örökre benned marad, örökre a
tiéd a tragédia, amit megéltél.
Az első volt a legdrámaibb, most is csak könnybe lábadt szemmel
tudok mesélni róla. Már a kilencedik hónapban voltam, közeledett a
szülés ideje, amikor egy napon azt éreztem, hogy nem mozog a
babám a hasamban. Ez megijesztett, de még ennél is jobban, hogy
vérezni kezdtem, eleven, égőpiros vérrel.
A kórházban az orvosom azt mondta, nincs baj, pedig szerintem
pontosan tudta, hogy meghalt a babám, de nem mondta. Megszültem
a kisbabámat, rettenetes kínnal, tudod, egészen más, mint amikor
ketten együttműködve szültök, tudom, hiszen az ötödik babám,
Jánoska segített, az egy egészen más tapasztalás.
 Amikor az első gyermekem, Andika megszületett végre, azonnal
elszaladtak vele. Nem hallottam felsírni, megrémültem,
kérdezgettem az orvost, a szülésznőt, mi van a gyermekemmel, de
mindenki nyugtatgatott, semmi gond, átvitték a másik szobába. Meg
is nyugodtam, elképzeltem, amint ott fekszik az én kicsinyem.
Rendkívül erős, életveszélyes vérzés kezdődött, ezért ki akarták
venni a méhemet. Ezt nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy
meghalt a gyermekem. Az orvosom aláíratott a férjemmel egy papírt,
hogy hozzájárul a méhem eltávolításához életmentő célból.
Édesanyám megtudta ezt, bejött hozzám, és sírva borult rám:
– Nincs neked gyermeked, kislányom!
Tiltakoztam:
– Dehogynem, itt van az én kisbabám a másik szobában,
édesanyám!
– Nincs ott, kislányom, csak egy halott baba, és most te is
veszélyben vagy, ki akarják venni a méhedet, de ne hagyd, lányom,
ne engedd!
Nem engedtem, valóban, én az anyaságot olyan hévvel vágytam,
és ma is azt mondom, egy nő élete az anyasággal teljes, szíve, lelke,
egész lénye erre van teremtve, ez egy szépségesen szent dolog, és én
nem is éreztem magam teljes értékűnek gyermek nélkül.
Kértem az orvosokat, hadd nézzem meg a kislányomat. Nem
akarták engedni, de én nem tágítottam, így végül édesanyámmal
együtt bemehettünk hozzá. Nézegettük, ismerkedtünk vele.
Próbáltuk kitalálni, kire hasonlít. Anyám szerint az ujjacskáin a szép
ívű, hosszú körmök mint a férjeméi, hiszen nekem kis rövidek
vannak, az arca formája meg talán az én vonásaimra emlékeztet.
Rengeteg palack vért kaptam, és nagy nehezen megmenekült a
méhem. Otthon hónapokig sírtam, depressziós lettem, amit
gyógyszerekkel próbáltunk kezelni. Értéktelennek éreztem magam, a
szörnyű veszteségen túl az önértékelésem is csorbát szenvedett.
Minthogy számomra az anyaság maga a szent csoda volt mindig is,
kislányom elvesztése az elemi énrészemtől is megfosztott. Azt
gondoltam, értéktelen nő vagyok, nem vagyok alkalmas semmire.
A temetésén nem voltam ott, nem tudtam elmenni. Férjem és
édesanyám kísérte csak a csöpp fehér koporsót.
 Akkor meggyűlöltem a kicsi gyermekeket. A szomszédunkban
lakott egy kislány, a várandósságom alatt sokat beszélgettem,
játszottam vele. Miután hazatértem a kórházból, rá sem tudtam
nézni. Így volt, akár szép, akár nem, így történt.
A férjem nemigen tudott segíteni, de anyám kitartóan támogatott a
sötét hónapokban.
A férjem egyszer azt találta mondani a nagybátyámnak, talán nem
is bennem van a hiba, hanem benne, miatta halt meg a baba. Ez
visszajutott anyámhoz, aki próbált velem beszélgetni, kérdezősködött
rólunk, a szexuális életünkről. Mondtam, anyám, ha eddig nem
beszélgettünk ilyesmiről, ne most kezdjük. Elmondta, hogy bár
természetesen ő is szűzen ment férjhez, és ő is azt kérte, az első
éjszaka még ne legyen semmi, hogy másnap még ártatlanul mehessen
a templomba, de aztán az ő ura nem hagyta annyiban, bepótolták,
amit csak lehetett, még a padláson a szalmában is egymáséi voltak.
Emlékszem, nem is tetszett, gondoltam, no de, anyám, hát miket
nem csináltál te? Aztán meg elszomorodtam, hogy miért nem
mondta, hogy szeretet kell a házassághoz, ha az ember gyermeket
szeretne, igazi családot, ahhoz valódi, mély szeretet kell! Mert tudod,
azt gondolom, az én babáim talán nem véletlenül nem maradtak
meg, talán van valami a fizikai valóságon túl is, valami, amit nem
fogok fel az eszemmel, de valami bennem mégis tiltakozik vagy
elégedetlen. Azt hiszem, nem volt igazi szeretet a férjem és
énközöttem. Engem soha nem szerettek olyan magával ragadóan,
amilyenre vágytam.
Amikor megerősödtem kicsit testileg, lelkileg, megint csak
számolgattam a napokat, néztem a legtermékenyebb napokat a
menstruációs ciklusban.
Amikor másodszor babát vártam, féltem az előző kudarc miatt, de
bízni is tudtam, és szívem egész odaadásával reméltem a várt
anyaság beteljesülését, mert az orvosom és mindenki nagyon
biztatott, hogy ezúttal minden rendben lesz.
Megint az történt azonban, hogy teljesen zavartalan terhesség után
halott babát szültem. Ezúttal is éreztem, hogy baj van, furcsán
görcsbe rándult a hasam, a baba féloldalt kicsúcsosodott, és
abbamaradt a mozgása. Az orvos most is úgy látta jónak, ha nem
tudom, hogy meghalt a baba, sőt, amikor megszületett – burokban,
egyébként –, akkor sem mondta meg. Ez is rettenetesen fájdalmas
szülés volt, de ha ott a gyermekünk, akkor mindez mit sem számít,
de csak a lelki fájdalom jutott a fizikai után, öröm helyett.
Tulajdonképpen igazán nem is tájékoztattak, hogy mi történt, csak
a kérdésemre, hogy hol a kisbabám, azt felelték, levitték a
patológiára. Így tudtam meg, hogy meghalt.
Harmadszor végig kórházban feküdtem, veszélyeztetett terhes
voltam, de ugyanúgy megtörtént a baj. Minden esetben a méhlepény
leválása okozta a tragédiát. A harmadik gyermekemmel való
várandósságom utolsó két hete alkoholos mámorban telt. A
kórházban úgy próbáltak segíteni, hogy orvosi utasításra szeszes italt
kellett innom, emellett infúzión keresztül is alkoholos oldatot
kaptam. Az éjjeliszekrényemen állt a konyak, és vizespohárral kellett
innom. Utáltam, de elhittem, hogy ez segít, lazítja a méh görcseit,
ezért befogtam az orrom és felhajtottam. Ugyancsak szédült voltam
már az egyik vizit alkalmával, amikor az orvos biztatott, igyak még.
Mondtam, nem lehet, doktor úr, én már teljesen részeg vagyok, nem
tudok többet. De ő utasított, hogy még egy pohárral hajtsak fel. A
férjem hordta be a konyakokat, kérdezte, tényleg én innék meg
ennyit, nem lehet, hogy az egész stáb issza, de ha én, ez a baba nem
lesz normális, ne tegyem.
Minden hiába volt, a méhlepény ugyanúgy levált, és ugyanúgy a
gyermekem halálát okozta. Őt sem láttam a szülés után, elvitték.
Közben múltak az évek, és én egyre csak vágyakoztam a gyermek
után. A kórházban, ahol auditológusként dolgoztam, hetente
vizsgáltam az újszülött csecsemőket. Mindegyikre mélységes
epekedéssel néztem, bárcsak a saját gyermekemet vizsgálhatnám
már! De ha nem kellett vizsgálatra mennem, akkor is sokszor
felszöktem az újszülöttosztályra, és vágyakozóan nézegettem őket.
Mindent elkövettem, hogy újra megessen velem a csoda, hogy újra
érezhessem, kisbabát hordok a szívem alatt. Figyeltem továbbra is a
peteérést, naprakész voltam.
A negyedik gyermekem addig sem bírta, mint a többi, három
hónapos volt, amikor elvetéltem.
 Arról a lelki szenvedésről, amit a második, harmadik, negyedik
babám elvesztése okozott, már nem tudok úgy mesélni, mint az
elsőről. Ezek már nem voltak olyan rettentő erősek, talán az ember
felvértezi, megerősíti magát, hogy képes legyen folytatni, újult hittel
és reménnyel a szívében haladni az anyává válás felé. Ha ilyen erős a
vágy, akkor nincs választásod, menned kell, tűzön-vízen át.
A férjem sokat volt külföldön, éveket dolgozott különböző
országokban. Ezekben az években nagy volt a szeretet, hiányzott, és ő
is olyan leveleket írogatott, hogy Shakespeare Júliája is megirigyelte
volna.
Amikor ötödször terhes lettem, nem is vettem észre. Két hónap is
eltelt már, mire rájöttem, babát várok. Hívtam anyámat izgalommal:
„Neked mondom el először, gyermeket várok!”
Elhatároztam, hogy most nem a városunkban szülök, hanem
Budapestre megyek. Feljártam vizsgálatokra az I. sz. Női Klinikára,
ahol hormoninjekciókkal erősítettek. Kiszőrösödött a lábam, a
kézfejem, még kis bajuszkám is nőtt, de nem bántam, csak már
édesanya lehessek végre. Anyák napján a férjem mindig vett virágot
az édesanyjának meg az enyémnek, kérdeztem, nekem miért nem
vesz? Azt mondta, mert te nem vagy anya! Hányszor voltam
várandós, hányszor szültem, hányszor jártam végig az utat, hogy
aztán mégis azt kapjam: hiszen te nem vagy anya!
Közben a helyi rendelésre is kellett járnom a rend kedvéért, ahol a
korábbi orvosom nagyon megalázott. Látod, kis filigrán nő vagyok,
lányos alakom van, de amikor Jánoskát vártam, bizony nem is ettem,
hanem faltam, de nem törődtem az étvágyammal, azt mondtam,
egyél, kisbabám, ha ez a kívánságod, kettőnkért eszem. Valóban
nagyon meghíztam, ez tény és való, de az orvos nagyon goromba
volt: „Hát hogy néz ki, micsoda kövér nő, nézze meg magát, a nyaka
egybefolyik a fejével, hát kinek kell maga!?”
Szerencsére nem minden orvos ilyen, a klinikán kedvesek voltak,
mindenki teljes szívvel azon volt, hogy egy egészséges kisbabát
adhasson a karomba. A kisfiam zavartalanul megszületett, pedig
hatalmas súllyal jött a világra. Kérdezték, mi a neve, mondom:
Jánoska! Jánoska?! Mindenki örvendezett, ismételgették a nevét, mert
akkoriban mindenki valamiféle különleges nevet akart a
gyermekének, így hát örültek, hogy ez végre egy egyszerű, régi
magyar név.
Vittem haza a drága kincsemet, valóra vált hát a vágyam, anya
lettem végre! A kisfiam már felnőtt, ő az egyetlen gyermekem.
Rövidesen megnősül, és hirtelenjében már kis unokáim is lettek, mert
egy olyan aranyos kis asszonykában találta meg az élete párját,
akinek már van két gyermeke. Örülök neki, mert én is megszerettem
a választottját, de azért persze remélem, hogy születik még kisunoka.
A férjemmel időközben elváltunk. Azt gondolom, igazi, mély
összetartozás soha nem is volt közöttünk. Fiatal voltam még ahhoz,
hogy eldöntsem, kihez is akarom kötni az életemet, és talán ő is így
volt vele. Majd húsz éve volt egy agyvérzésem, lebénultam a fél
oldalamra. Sikerült teljesen felgyógyulnom, amint azt látod is. A
betegségem után egy este azt mondtam a férjemnek:
– Gyere, ölelj át, nem azt kérem, hogy szeretkezz velem, csak
karolj át!
Az volt a válasza:
– Mit akarsz, nem vagy te normális.
– Nem vagyok normális? – kérdeztem döbbenten.
– Nem, hiszen agyvérzésed volt, nincs rendben az agyad.
Hát, szóval elváltunk. Majd húsz éve ennek, Jánoska tízéves volt
akkor, most huszonnyolc. Azóta egyszer, rövid időre
megtapasztaltam a perzselő szerelmet is. Csak egy évig tartott, de
nem bánom, örülök, hogy szunnyadó asszonyi létezésem ébredése
megtörténhetett.
Ha visszatekintek az életemre, szépnek látom. Nem, nem
kudarcok egymásutánja, nem merő szenvedés, hanem egy csoda.
Tudod, mihez hasonlíthatom? Egy gyönyörű rózsához – tűzpirosnak
látom –, amely hosszú ideig pihen télen a kertben. Ekkor nem is
rózsa, csak egy megmetszett vessző. Várakozik, türelmes, nem ágál,
nem viaskodik, hanem elfogadó, megadó. Eljön a tavasz, felfigyel, és
nyújtózkodik, mert eljött az ő ideje, mindig is tudta, hogy el fog jönni,
tele volt és van bizalommal. Szétárad benne az élet, és reménnyel
telve kibontja rügyeit, bimbóit, hamvas szirmait. Ez az ő ideje, átéli,
jelen van, nem gondol a holnapra. Aztán jön az ősz megint, majd a
tél, amit nagy-nagy elfogadással és türelemmel visel. Amikor
elérkezik a tavasz, akkor felocsúdik, mert itt van megint a megújulás.
Újra és újra a várakozás, majd a kiteljesedés. Mint az élet maga, az én
életem. Most éppen a csendes figyelem, várakozás van, várom megint
a megújulást, amelyet kisunokáim születése hoz el, hogy
nagymamaként újra kiteljesedhessek.
 Kerti traktor
Tinédzserkoromban sokat csavarogtunk a barátnőmmel a
Margitszigeten. Ott ismerkedtem meg Zolival, katonaként éppen ott
dolgozott, amikor arra csatangoltunk, és valahogyan beszédbe
elegyedtünk. A barátnőm a katonatársával melegedett össze, de míg
ők később szakítottak, mi pár év múlva összeházasodtunk.
Templomi esküvőt akartunk, ezért paphoz kellett járni, valamiféle
előkészítőre. Nem vagyok egy templomjáró ember, szokatlan volt ez
az egész, azt meg végképp mulatságosnak tartottam, amikor a pap
azt mondta, az esküvő előtti napon nem alhatok a párommal.
Sejtheted, ott ébredtem akkor is mellette a széles ágyon, csakúgy,
ahogy a többi napon. Gyónni is kellett, ezt mindenkinek el szoktam
mesélni, akinek az esküvőnkről beszélek. Mert mit kérdezett a pap,
miután elmondtam neki a listámról a bűneimet – igyekeztem ugyanis
a kedvére tenni, előzőleg összeírtam minden létező bűnt, ami csak
eszembe jutott –, hát nem azt kérdezi tőlem: „Volt-e már kapcsolata
nős emberrel?” Ezt kérdezte, na, mit szólsz? Válaszoltam, hogy
dehogy volt, de igen megütköztem rajta.
Nem tudom, ahhoz mit szólt volna, ha tudja, hogy már az
esküvőnkön velünk volt a gyerekünk is. De ez titok volt még előttünk
is, sőt, még hetekkel utána sem tűnt fel semmi, mi több, amikor a
munkahelyemen egy állandó vásárlóm rám nézett, és azt mondta:
„Figyelj, nem vagy te terhes?”, azt sem vettem komolyan. Végül
vásároltam egy tesztet, ami aztán bebizonyította, hogy valóban
babám lesz.
Hú, nagy volt az öröm, repestünk a boldogságtól. Könnyű
terhességem volt, még csak apró rosszullétek sem jelentkeztek, erős
voltam, nagyon dolgos, dinamikus, mint mindig. Egy babaruházati
boltom volt, ott dolgoztam, teljes erőbedobással.
A huszonhatodik hétben jártam, amikor egy reggel azt kezdtem
érezni, hogy valahogyan nem érzem jól magam. Éppen anyámhoz
készülődtünk, de én csak keringtem a lakásban összevissza, csak nem
tudtam elkészülni. Végül lerogytam egy fotelba, és abban a
pillanatban elárasztott a vér, de nem ám csak úgy folydogált, hanem
valósággal ömlött, rémisztő volt.
Azt sem tudtuk, hova szaladjunk, mit kell ilyenkor tenni. A
körzeti orvost hívtuk, aki egy óra múlva jött csak, és kertelés nélkül
elmondta, hogy ez a baba ma meg fog születni, és javasolta, hogy
hívjuk a mentőket. Ezzel vette a kabátját és távozott. Ijedten hívtuk a
mentőket, de csak egy újabb óra elteltével érkeztek meg. Ahogyan
feküdtem a mentőben, az orvos újra és újra egy kábító maszkot
nyomott az arcomba, én meg állandóan ellökdöstem, mert nem
akartam elkábulni vagy elaludni. Így harcoltunk egész úton, míg a
legközelebbi kórházba nem értünk. Itt vagy hat orvos nézett, vizsgált,
majd azt mondták, olyan kórházba kell mennem, amely képes
koraszülött kisbabák ellátására. Így kötöttem ki végül a Baross utcai
klinikán, akkor már nagyon erős fájdalmakkal küszködve. Hát rémes
ez a hely, ismered? Akkoriban legalábbis érdekes látvány volt. A
szülőszoba akkora, mint egy istálló, sorban feküdtek a szülő nők,
paravánnal elválasztva. Engem az utolsó helyre toltak, haladtam is
nagy kiabálva a csendesen sóhajtozó nők mellett. A fejem felett, jó
magasan a plafonon – mert felfelé is hatalmas volt ez a terem –
hiányzott a vakolat, vártam, mikor pottyan a hasamra a lefelé
készülődő újabb darab. Évszázados pókhálók sűrű szövedéke fedte a
sarkokat és mindent, amit elért a lakója, vagy lakói, mert gondolom,
több pókcsalád is tanyázott ott.
Minden olyan személytelen volt, feküdtem ott, mint egy fadarab
egyedül, míg kiáltozni nem kezdtem, hogy jöjjenek, mert igyekszik a
baba kifelé. Amikor kicsusszant, az orvos gyorsan felmutatta nekem,
és azt mondta: fiú. Azt válaszoltam: „Akkor meg fog halni!” Tudtam,
olvastam, hogy a koraszülött babák közül a kisfiúknak kevesebb az
esélyük a túlélésre, és ebben a kiélezett helyzetben azonnal ez a
dermesztő gondolat hasított belém.
Ugyanazon az emeleten volt a koraszülött-intenzívosztály, így
hamar meg tudtam látogatni. Csak néztem azt a parányi kis testet az
inkubátorban, az én kisfiamat, és reménykedtem a csodában. De
hiába, a csoda nem jött el: negyvennyolc óra adatott neki mindössze
ezen a világon.
 Igyekeztem haza, nem maradtam két napnál többet a szintén
tornacsarnoknyi kórteremben, ahol a sok kismama mind boldogan
szoptatta a kisbabáját. Saját felelősségemre hazajöttem.
A kórházból hazafelé tartva különösen láttam a világot. Ilyen
furcsán érzékeltem egyébként a további szüléseim utáni vigasztalan
hazatérésemkor is. Minden olyan valószínűtlen volt, idegen, távoli.
Az otthonunkhoz közeledve sem változott ez az érzés, a megszokott,
ismerős kis utcák olyan idegennek tűntek, mintha sosem jártam volna
erre, vagy talán csak álmomban. De a legmeghatározóbb érzés a
hiány volt: mintha fájdalmasan hiányozna valami, mintha kellene
még lennie itt valaminek.
Kisbabánk – Zoltánka – temetésén csak ketten voltunk Zolival. Én
akartam így, nem engedtem, hogy mások is odajöjjenek a családból.
Hamvasztást és vízszórásos temetést választottunk. Aztán mégsem
voltunk ketten, mert két vadidegen öregasszony is odajött, és siratta a
mi babánkat. Komolyan, két kis fekete varjú, ott állt kissé távolabb
tőlünk, és szabályosan folytak a könnyeik. Ezeknek az
öregasszonyoknak ez kedves elfoglaltságuk, megnézik a temetések
kiírásait, és kiválasztanak valami nekik tetszőt, és odajönnek sírni.
Talán fel sem tűnik, ha sok gyászoló van, de a mi esetünkben elég
groteszk volt.
A babaruhaboltot nem tudtam tovább csinálni, felszámoltam.
Eladtam a babakocsit is, és mindent, ami a történtekre emlékeztetett.
Ez volt a túlélési technikám, nem beszéltem róla, nem emlékeztem,
nem őrizgettem tárgyi emlékeket. A férjem amúgy is érzékenyebb
nálam, úgy gondoltam, tartanom kell magam, nekem kell erősebbnek
lennem. Hiszen tényleg, fiatal voltam és erős, testileg is, lelkileg is.
Elhittem, amivel mindenki biztatott, elsősorban az orvosom: semmi
bajom, még lehet akárhány gyermekem, így a szomorúságomba
észrevétlenül beosont a remény érzése is.
Nemhogy akárhány gyerek, de egy sem lett sokáig, mert ezután
kilenc évig nem estem teherbe. Kilenc év igen hosszú idő, már
nagyon-nagyon vágytam egy gyermekre. Hiába volt minden, hiába
szorítottam össze még a combomat is, hogy ki ne folyjon az értékes
sperma, telis-tele futásra kész, születésre váró kicsi babajelöltekkel,
csak nem sikerült teherbe esnem. Ez alatt a közel tíz év alatt minden
ismerősünk, meg még a kiskutyájuk, macskájuk is, akibe, amibe csak
belebotlottunk, mind megkérdezte, miért nincs gyermekünk. Ez a
téma valahogyan mindig napirendre került, ezért nem meglepő, hogy
amikor a házunk építőjével beszélgettünk, akkor is felmerült ez a
kérdés. Mivel az ő felesége is hasonló problémával küzdött, járatos
volt a témában, és javasolta, hogy menjünk el a Meddőségi
Centrumba.
Először lefogytam, mert túlsúlyos voltam, hogy készen állhassak a
baba fogadására, és csak akkor mentünk el Zolival. A vizsgálatok
kimutatták, hogy mindkettőnk teljesen egészséges, nincs akadálya,
hogy gyermekünk szülessen. Injekciókkal felkészítettek az
inszeminációra, ami annyit tesz, hogy randevúztatják a petesejtemet a
férjem spermájával. Ezt kétszer is megtették, majd vártuk, hogy
értesítsenek, megfogant-e a petesejt. Az eredmény közlése úgy
történik, hogy behívnak, majd tudatják velünk, hogy igen, vagy nem.
Zoli is velem jött, rettenetesen izgultunk, vajon sikerült-e.
Mindkettőnket szíven ütött, amikor azt kellett hallanunk, hogy hiába
reménykedtünk.
Nem adtam fel, harmadszor is mentem. Az eredményhirdetésre
ezúttal nem jött el Zoli, már elveszítette a lendületét, de már én is arra
treníroztam magam, hogy úgyse sikerül. Emlékszem, előző
alkalommal, miután felhelyezték a spermiumot, szinte mozdulni sem
mertem. Még másnap reggel is úgy totyogtam az ajtóhoz, hogy
kiengedjem a nyávogó macskát, hogy szorosan összezártam a
combjaimat, és csak az alsó lábszáramat mozdítottam előre.
Harmadik alkalommal nem vigyáztam, ha bent akar maradni, úgyis
bent marad, ha nem, nem. És akart! Sikerült! Telefonáltam boldogan
a férjemnek, babánk van, babánk van!
Még hogy babánk! Babáink! Rövidesen megtudtuk ugyanis, hogy
ikrek vannak a pocakomban. Hát, nagyon örültünk, el sem tudom
mondani!
A terhességeim nem akármilyenek. Félideig nincs semmi bajom, a
szokásos vérmérsékletemmel, fáradhatatlanul tevékenykedem, de
amikor eljön a félidő, mintha kihúznák belőlem a csatlakozót,
elveszítem minden erőmet. Még arra is képtelen vagyok, hogy
elmosogassak, de még megmozdulni is kihívás. Tudod, mint amikor
influenzás vagy, és semmi erőd, pocsék a közérzeted, na, ilyen érzés
nekem. De amíg egy influenzából kilábalsz hamar, ez az állapot
marad. Ezen nem is tudtak segíteni az orvosok egyik alkalommal
sem, bele kellett törődnöm, hogy félidőtől nekem pokol a
várandósság. Mondtam a szomszédoknak is, ha dolgozni láttok, nem
vagyok várandós, ha naphosszat csak henyélek, akkor tudhatjátok,
hogy babát várunk.
Rendszeresen jártam ultrahangra a Meddőségi Centrumba.
Mindig megerősítést kaptam, hogy szépen fejlődnek a babáink.
Egyszer azonban a szokásos vizsgálaton azt mondták, nem mozog az
egyik baba, és nincs szívhangja. Behívták a férjemet, aki mindig
elkísért, és ezúttal is kint várakozott. Ekkor még a vizsgálóasztalon
feküdtem, és rettenetesen sírtam, aztán meg együtt sírtunk. Úgy
éreztük, mindennek vége, már megint meghalt egy babánk.
Azt mondták, ismét be kell feküdnöm a kórházba, nehogy
fertőzést kapjak a halott baba miatt.
Hazamentünk. A sírás, a fájdalom csak erősödött bennem, de attól
féltem, hogy olyan nagyon sírok, hogy beindul a szülés, ezért össze
kellett szednem magam. Mélységesen szomorúan pakoltam össze a
holmijaimat, készültem a másnapi kórházi befekvésre. Éjjel jött egy
enyhe görcs, ami dupla adag magnéziumtablettától elmúlt. Reggel
indultunk, de megint éreztem, hogy nem kerek valami. A kórházban
beszéltem az orvosommal – aki az inszeminációt is végezte –,
elmondtam, hogy görcsöl a hasam. Vizsgálat után megnyugtatott,
hogy a méhszáj zárva, az összevarrás rendesen tart, de a biztonság
kedvéért át kell mennem egy olyan kórházba, ahol koraszülöttek
fogadására rendezkedtek be. Az orvosom fia is nőgyógyász, hozzá
kerültem. Féltem, hogy már megint egy ismeretlen kórház és
ismeretlen doktor, de kellemesen csalódtam. Emberséges, kedves,
mosolygós orvos gondjaiba kerültem, soha jobbat nem kívánok.
A terhespatológiára irányítottak – rejtély, miért van ilyen riasztó
neve –, egy hatágyas kórterembe. Az új orvosom óvatosan
megvizsgált, majd magnéziuminfúziót írt elő, ami a legtöbb esetben
eredményesen leállítja a görcsöket. Napközben a görcsök többször
jelentkeztek, de nem voltak erősek. Péntek lévén megbeszéltük az
orvosommal, hogy bár ő vidéken lesz a hétvégén, itt jó helyen, jó
kezekben vagyok, és a mobilja is be lesz kapcsolva, hívhatjuk, ha
szükségét érezzük.
A szombatot valahogy túléltük, de éjszaka már nem aludtam, és
vasárnap reggel már erősek voltak a görcsök, sőt, elkezdtem vérezni.
Az orvosok megnyugtattak, ez még nem erős vérzés, ne ijedjek meg.
A görcsök a nap folyamán kezdtek rettenetesek lenni a folyamatos
leállító infúzió ellenére. Az ügyeletes orvos azt mondta, ki kell venni
a varratokat, és akkor jobb lesz. Nehezen, de kötélnek álltam. A
méhszáj lassan, de kinyílt.
Egy darabig az ember reménykedik, hogy megmarad a baba, de
aztán, amikor a fájdalmak olyan nagyon erősek és véget nem érőek,
akkor már csak azt kívánja, legyen már vége valahogy. Minthogy az
elhalt baba volt elöl, ő nem tudott segíteni a születésénél, az orvosok
úgy ítélték meg, császármetszést alkalmaznak, nagyobb esélyt adva
így az élő kisbaba életben maradásának.
A baba nyolc órát élt. Én nem láttam, csak a férjem, azt mesélte,
nagyon pici volt. Zokogtam, úgy éreztem, minden összeomlott, és
mégis, már ott a kórházban eltökéltem, hogy hat hónap múlva újra
állapotos leszek, és újra megpróbálom. Ez az előrenéző természetem
segített mindig kijönnöm, a következő alkalommal is, mert nem
engedtem, hogy a fájdalom győzzön, új reményt éltettem a
szívemben, és csak mentem előre, mint egy faltörő kos. Az egyik
orvos még a kezdeteknél azt mondta, kicsi a méhem, akkora, mint
egy tizenkét éves lánykáé, de minden egyes terhességnél tovább és
tovább fogom bírni, mert tágul, nő, edződik a méh. Ebbe
kapaszkodtam, eltökéltem, hogy addig nem nyugszom, amíg haza
nem vihetem a gyermekemet.
Gabriellát tavasszal veszítettem el. Akkor kezdtek már kijárni a
szomszédaink a telkeikre, és sokat segített, hogy beszélhettem a
tragédiámról, a kisbabám születéséről és távozásáról. Mindenkinek
elmeséltem, mi volt velem, panaszkodhattam eleget, mert volt kinek.
Igaz, soha nem sírtam, mindig csak egyedül, ha magam voltam.
Igyekeztem a fájdalmammal nem terhelni másokat. Többnyire inkább
a kórházi körülményekről meséltem, hiszen a jó és a rossz szó is
élesen megmaradt bennem. Ilyenkor az ember annyira érzékeny
állapotban van, hogy nagy jelentősége van minden szónak,
gesztusnak. Sajnos mindig akadt valami kisebb-nagyobb bántó
megjegyzés, ami elszomorított, de volt bőven pozitív élményem is,
például a szülészorvosomra hálatelt szívvel emlékszem, mert
emberséges magatartásával enyhíteni igyekezett a fájdalmunkat.
Gabriellát elhamvasztattuk, kis urnáját Zoli hazahozta. Nem
akartam tudni, hol van, kértem, úgy tegye el, hogy ne tudjam, hova.
A következő hat hónap azzal telt, hogy a létező összes vizsgálatot
végigcsináltattam, amit csak lehetett, hátha kiderül valami probléma,
de semmi gondot nem fedeztek fel az egészségi állapotomban.
Reménykedve vártam, hogy ismét várandós legyek. Ezúttal már nem
kellett menni a Meddőségi Centrumba, mert megtört a jég, spontán
állapotos lettem. Megint szokásosan alakult: eleinte meg sem
kottyant, ugyanolyan jó erőben voltam, a szokásos kerti traktor,
ahogyan a férjem nevez, utalva az állandó és erőteljes
munkatempómra, majd a félidőn túl ismét a nagy gyengeség,
enerváltság.
Sajnos most sem történt másként a szülés megindulása sem: éppen
a huszonhatodik héten, mint az előzőek, megindult a szülés. Jöttek a
görcsök, kaptam a leállító infúziót, de mit sem használt. Szóltam a
nővérnek, ő azonban nem foglalkozott velem. Éjjel már nem bírtam
tovább, felhívtam a férjemet, hogy telefonáljon az orvosomnak, mert
idegességemben nem találtam a számát. Mikor a nővérke bejött,
megkérdezte, miért nem neki szóltam, akkor azt válaszoltam, hiszen
eddig is hiába fordultam hozzá, nem hitt nekem. Az éjszakai orvos
megvizsgált, elmondta, hogy kétujjnyira ki vagyok tágulva, és már
nincs visszaút. Hívták az orvosomat, aki hamar odaért. Az
ultrahangos vizsgálatnál felismerte, hogy a baba az elmúlt
huszonnégy órában megfordult. Ekkor egy fájdalmasan nehéz döntés
meghozatalára kényszerültem. Megkérdezték, hogy meg akarom-e
szülni a babát, vagy a császármetszést választom? Az orvos segített,
tájékoztatott, hogy melyiknek mik az előnyei és hátrányai, de
döntenem nekem kellett. Ha a császármetszést választom, akkor a
méhem a két operáció után már nem biztos, hogy alkalmas lenne egy
következő terhességre, ugyanakkor ennek a kis koraszülött babának
kicsi az esélye az életben maradásra, tehát örökre elveszítem a
lehetőséget, hogy gyermekem legyen. Ha viszont megszülöm, azzal
biztosan kockáztatom az ő életét. Gyötrődtem, nem tudtam, mit
tegyek, kértem az orvost, segítsen ebben a nehéz kérdésben. Azt
felelte, nekem kell meghoznom a döntésemet. Végül megszültem őt,
rettenetes kínok közt. Szörnyen fájdalmas volt, gondold el, lábbal jött
előre, és végül nemcsak a feje bújt elő, mint általában a szüléskor
szokás, hanem a feje mellett két feltartott keze is, ami tovább
szélesítette őt.
Kislányunkat Szilviának neveztük el. Ő bírta a leghosszabb ideig,
már azt hihettük, életben marad. Két és fél hétig látogattuk
reménykedve, hogy hazavihetjük végül. Tudtuk, hogy agyvérzése
volt, de úgy tájékoztattak, hogy nem súlyos, majd felszívódik. Egy
napon egyedül maradtam nála, Zoli otthagyott még vele, mert elment
az anyakönyvi kivonatot intézni. Ekkor odajött hozzám „Jégcsap”
doktornő, és mint aki csak egy apró kis tájékoztatást közöl velem,
elmondta, hogy a baba agyvérzése olyan súlyos, hogy nagy
valószínűséggel értelmi fogyatékos lesz. Hozzátette azt is, hogy ezt
köszönjem magamnak, mert hát hogyan is képzeltem, hogy
huszonhat hetesen, farfekvéssel megszülöm a babámat. Olyan
zokogásban törtem ki, hogy azt sem tudtam, mi van körülöttem, nem
is emlékszem, hova tűnt utána a doktornő. Nem akkor közölte velem
ezt a szörnyű hírt, amikor Zoli mellettem volt, hanem amikor
egyedül maradtam, így nem volt senki, aki átöleljen, megtartson
szörnyű fájdalmamban.
Meg kellett birkóznunk azzal a gondolattal, hogy beteg
gyermekünk lesz, ez talán még nehezebb volt, mint a halállal
szembenézni. Beteg volt a veséje is, ezért nem tudta azt a rengeteg
infúziót feldolgozni, amit folyamatosan kapott. Egyre csak kerekedett
a kis pofija, először még úgy tűnt, jól van, hízik, de később már a fejét
is feszítette a víz, az is megnőtt. Végül már azt kívántam, vegyék le őt
a gépekről, hagyják elmenni, ne kelljen tovább szenvednie. Mégis, a
harmadik héten, amikor már láttam, hogy el fog menni ő is, ahogyan
a testvérei, már mindennap megállás nélkül sírtam.
Itthonról jártam hozzá látogatni, délelőtt, délután, és folyton azon
aggódtam, egyszer odamegyek, és nem fogom már az inkubátorban
találni. Pedig tudtam, ez nem történhet meg semmiképpen, mert
akkor telefonálnak azonnal a kórházból. Egyik napon csak húztam,
É
halogattam az indulást, féltem attól, mi lesz, ha bemegyek. És akkor
megcsörrent a telefon, hogy meghalt a kislányunk. Abbahagyhatatlan
zokogás örvénye kapott fel, mint egy véget nem érő fájdalomspirál,
amelyből sokáig képtelen voltam kijutni.
Zoltán intézte a hamvasztást, mint mindig. Tudna mesélni a
hatósági bürokráciáról hosszasan, hihetetlen, milyen bonyolult
végigjárni az utat, mire a sok hivatalos papírt beszerezve eljutottunk
a hamvasztásig. Szerencsére Zoli levette a vállamról ezt a terhet, és
bár neki sem volt könnyű, én képtelen lettem volna végigcsinálni.
Amikor Szilvi urnája is hazakerült, akkor elfogadtam a kettőt, már
Gabiét sem kellett rejtegetni, egymás mellé kerültek, hogy ne
legyenek egyedül.
Ezt a gyászt nagyon megnehezítette a bűntudat. Állandóan arra
gondoltam, hogy rosszul döntöttem, talán életben maradt volna a
gyermekem, ha a császármetszést választom. „Jégcsap” doktornő
vádoló szavai még ma sem múltak el bennem nyomtalanul. De látod,
milyen erős az ember, ebből a gyászból is felépültem végül, és megint
csak előre néztem, és töretlenül hittem, hogy sikerülni fog! Logikusan
ugyan ez nem következett volna az eddig történtekből, hiszen nem
jött be, amit az orvos jósolt, a méhem soha nem bírta tovább
huszonhat hétnél. És mégis, fittyet hánytam az orvosi véleményre, és
alig vártam, hogy hat hónap múlva újra terhes lehessek. Kertitraktor-
természetemmel rendíthetetlenül haladtam előre vágyott álmom felé.
De tudnod kell, hogy ez az erő nem pusztán a saját erőm volt, hanem
az a vágy is hajtott, hogy Zolinak gyermeket szülhessek. Tudtam,
hogy nagyon szereti a gyerekeket, és rettenetesen vágyik saját
kicsikre. Ha neki nem lett volna fontos a gyermek, akkor erős
természet ide vagy oda, nem hiszem, hogy képes lettem volna
vállalni ezt a sok megpróbáltatást.
Ezúttal tudatosan készültem a koraszülött babánk világra
hozására. Elhatároztam, hogy a császármetszést választom, mert
Szilvia esetében is az a döntés lett volna a jobb, hiszen akkor nem
szenved agyvérzést. Ezenkívül a szülés várható megindulása előtt
tüdőerősítő injekciót fogok kérni, hogy a babánk érett tüdővel
szülessen meg.
 A huszadik hét körül veszélyeztetett terhesként bent feküdtem a
kórházban egy hónapot. Ennek köszönhetem, hogy cukorbetegnek
lettem nyilvánítva. Igaz, az értékeim valóban magasabbak voltak egy
kicsit, de az orvosom szerint nem kellett volna vele foglalkozni, ám a
kórházi belgyógyász inzulint javasolt. Kezembe adta az inzulint,
majd ellátott instrukcióval, azazhogy azt mondta, menjek a
kórterembe, keressek olyan nőt, aki szintén inzulinos, majd ő
megmutatja, hogyan kell csinálni. Csináld magad mozgalom,
gondoltam, és tényleg, találtam olyan asszonyt, aki megtanította,
amit ő meg másvalakitől tanult. Az önmagam szurkálásában már
kezdett rutinom lenni, hiszen akkor már naponta kellett a hasamba
véralvadásgátló injekciókat szúrnom. Nem voltam vérzékeny, de
jobbnak látta az orvos, ha előírja ezt az injekciókúrát. Hát nem volt
egyszerű megtanulni a szúrást, vagyis hát dehogy tanulásról volt szó,
hiszen egy almának azonnal be tudtam volna adni, no de a hasamba?
Ehhez azért lelkierő kellett!
A huszonnegyedik héten megkapta a baba a tüdőerősítő injekciót.
Ennek a hatása két hétig tart, úgy kalkuláltuk, hogy éppen a várható
szülésig. Ám elmúlt a kritikus huszonhatodik hét, és ezt követte még
egy, meg még egy, és még egy! Az injekciót nem lehetett ismételni, de
talán nem is baj, hiszen egyre nagyobb és erősebb lett a baba!
A harmincadik héten éppen vércukorszint-vizsgálatra mentem be
a kórházba, ami egy éjszakai bentalvást jelent. Ébredéskor éreztem,
hogy van valami, valami kis jel, elkezdett valami ciripelni, alig
hallhatóan a testemben, ami aztán egyre erősödött, és a szülés
megindulására utalt. Zoli bejött, velem volt egész nap, csak este ment
haza. Kaptam magnéziuminfúziót a szülés leállítása érdekében. Ez
folydogált estig, mígnem elérte a napi maximális adagot. Ekkor
alkoholt adtak infúzión keresztül.
Sajnos a fájdalmaim egyre erősödtek, végül már szinte
kibírhatatlannak éreztem. Szóltam az orvosnak, kérte, nyugodjak
meg, nincs még itt a szülés ideje, ők jobban tudják, bizonyára az
elmúlt szüléseim emlékei jönnek fel most bennem. Vissza akartak
küldeni a patológiára, de nekem kétségem sem volt afelől, hogy ezek
a fájdalmak már a közeledő szülés jelei, ezért telefonáltam a
férjemnek, ő pedig felhívta a saját orvosomat. A riadólánc
folytatódott, az orvosom telefonon kérte meg a kórházi személyzetet,
hogy vizsgáljanak meg. Jött az orvos, a szülésznő, igen mérgesen,
nem szeretik, tudod, az orvosok, ha mi mondjuk meg, mit kell tenni,
és nem bízzuk rájuk teljesen magunkat. Kérdezték, miért nem nekik
szóltam, hisz nem volt arra szükség, hogy megkerüljem őket, és ők is
látják már, hogy a monitor fájástevékenységet jelez. Ekkor már egy
percnél is rövidebb idő telt el két fájás között, szinte egybefüggő volt
már. Úgy látszik, hogy a fájástevékenységet mérő műszer és én nem
egy húron pendültünk.
Kérték, másszak fel a hordágyra, ezt meg is tettem, de hogy
hogyan, azt nem tudom, mert alig éltem, remegtem egész testemben.
Hatalmas erővel jöttek a tolófájások, ez egy olyan elemi erő, ezt csak
az asszonyok tudják, ez jön, és nem lehet neki ellenállni, nincs más
választásod, mint megadni magad ennek az erőnek. Igen ám, de én
császárt akartam. Elindultak velem, és közben egy adag alkoholt
nyomtak a vénámba, ami nekem igencsak megártott, és kissé
illuminált állapotban magyaráztam, hogy ragaszkodom a
császármetszéshez. Toltak tehát gyorsan a műtőbe, ahol sebesen
elkezdtek előkészíteni: csizma a lábamra, leszíjazás, és így tovább.
Egyszer csak tengernyi magzatvíz spriccelt rettentő távolra, mint egy
tűzoltócsőből, olyan erővel, az orvosok csak néztek, ilyet még nem
tapasztaltak. Minthogy az orvosom is megerősítette a telefonban,
hogy császármetszés lesz, meg aztán pityókásan is kitartottam az
elképzelésem mellett, a jelen lévő orvosok viharsebesen elkezdtek
bemosakodni. De az én kisfiam ezzel nem törődött, mert ennek a
hatalmas erőnek a segítségével csak szánkázott kifelé. Az orvosok
felismerték, hogy változott a helyzet, ezért biztattak, hogy nyomjak.
Más választásom nem is volt, így egyszerűen csak kirepült a
kisbabám. Nem láttam, mert azonnal elrohantak vele, de a
koraszülöttosztály vezetője, „Medve Papa”, a csupa melegség, csupa
szív orvos hamarosan megjelent az ágyam mellett, és azt mondta:
„Nyugodjon meg, minden rendben van!” Az orvosom is megérkezett
végül, de hiába igyekezett hozzám metróval, neki csak az összevarrás
munkája jutott. Máig haragszom, amiért késve értesítették.
Szülés után rettenetesen fáztam, csak pakolták rám a takarókat, de
hiába, mondtam is, hogy a konyhaajtót is rám tehetik, akkor sem lesz
melegebb, mert ez a fázás belül van, a bensőmben van jéggé
dermedve minden, a stressz, az erőfeszítés utóhatása lehet ez, és talán
a reménykedő izgalomé.
Nem tudtam felmenni a babánkhoz, Zolit küldtem, nézze meg,
készítsen róla fényképet, hozza le. Láttam, hogy kevesebb cső áll ki
belőle, ez bizakodással töltött el, és elöntött a hála és a boldogság
érzése. Biztos voltam már benne, hogy minden rendben lesz!
Krisztián hat hétig volt kórházban. Születési súlya másfél kiló volt,
és amikor eljött az a hihetetlen nap, amikor végre hazavihettük, két és
fél kiló volt. Naponta hatszor fejtem, így nem apadt el a tejem,
tudtam szoptatni. Láthatod, most másfél éves, és nem könnyű tartani
vele az iramot, most éppen a szekrényre próbál felmászni, máskor az
asztal alatt talál valami izgalmasat, megint máskor a műszaki
dolgokra veti magát nagy érdeklődéssel. Élettel teli, kíváncsi kis
boldogságzsák. A szemünk fénye, életünk értelme.
A kistestvérrel kapcsolatban azt gondolom, a szívemmel vágyom
rá, az eszemmel nem. Mert mi lesz, ha koraszülöttként nem lesz
olyan szerencsés, mint a kisfiunk, és sérülten születik? Vagy hogyan
tudom ellátni Krisztiánt, ha a terhesség alatt jön a szokásos
tehetetlenségem, betegségem? Hát, nem tudom… Nehéz kérdés.
Nem kesergek a múlton, még csak azt sem gondolom, hogy nehéz
sorsú asszony vagyok. Minden úgy jó, ahogy van. Bizonyára úgy
kellett lennie, hogy éppen ő legyen a mi fiunk, ezt a göröngyös utat
kellett bejárnunk, hogy ő megszülethessen. És hát Krisztián,
Krisztián! Pótolhatatlan, egyszeri, megismételhetetlen! Maga a csoda!
 A MŰVI ABORTUSZ UTÁNI GYÁSZ

Amikor egy nem várt baba kopogtat

A kutatók egy csoportja úgy véli, a művi abortusz csupán rövid
távon van hatással a nők pszichés állapotára. Más abortuszkutatók
ezzel szemben azt állítják, hogy a nők egy részénél hónapokkal, sőt
évekkel később is kimutathatók negatív lelki következmények.
Tapasztalataim az utóbbiakat támasztják alá. A segítségért hozzám
forduló nők közül sokan évekkel, sőt évtizedekkel korábbi
terhességmegszakítások okán keresnek fel.
Zarándoklatát megörökítő, El Camino című regényében a szerzőnő,
Sándor Anikó azt írja, az út legdrámaibb tapasztalatának az
abortuszélménye feldolgozását tartja. „Fiatal voltam, egyedülálló
anya, véletlen balesetként kezeltem a terhességet. A környezetemben
mindenkinek volt abortusza, úgy kezelték ezt a dolgot akkoriban az
én köreimben, mint a fogamzásgátlásnak egy kissé kellemetlen
módját. Kizárólag magamat sajnáltam, de hogy a magzat, akitől
megszabadulok, egy emberi élet vagy annak az esélye, arra soha nem
gondoltam. Túl lettem a beavatkozáson, és elfelejtettem. Fel sem
merült bennem soha, hogy valami rosszat tettem. Nem volt
bűntudatom, vagy lelkiismeretfurdalásom, legalábbis nem tudtam
ilyesmiről.”4 Évtizedekkel később, egy vezetett meditáció során
megrendítő élményben volt része. Mivel akkoriban súlyos
nőgyógyászati panaszai voltak, és már egy műtét is szóba került,
ezért a méhét kezdte vizsgálni képzeletében. Legnagyobb
döbbenetére egy magzatot látott feltapadva a méhe falára, aki azt
mondta neki: „Annyira sajnálom!” A realitások talaján álló újságírónő
a segítőjével kelletlenül és hitetlenül végigcsinálta az egész
„belsőutazásos cirkuszt”, azaz megbeszélte a magzattal, hogy nem
volt más választása, és bocsánatot kért tőle. Az esemény után sokat
töprengett azon, talán rejtett bűntudata hozta elő ezeket a képeket?
„Hogy történhet meg, hogy a lelkemet rágta egy féreg, amiről az
agyam semmit nem tudott? Mindenesetre a hasam attól kezdve nem
fájt, és a következő kontrollnál kiderült, hogy meggyógyultam.”5
Ezt követően nem beszélt senkinek az esetről, és hosszú évekig
nem foglalkozott vele. Egészen a zarándokútig, ahol felszakadtak a
sebek. „Történt velem valami huszonhat évvel ezelőtt, aminek a
súlyát az agyammal nem fogtam fel, de az a küretkanál olyan sebet
ejtett akkor a lelkemen, ami a mai napig nem gyógyult be. Úgy
szakadt fel belőlem a fájdalom a felismeréstől, mint egy gennyes seb,
ami valahol belül növekedett, anélkül hogy tudtam volna róla, mert
olyan mélyen volt, ahová eddig még soha nem jutottam el.”6
Évekig részt vettem a születés hete rendezvényein. Berendeztem
egy szobát – Siratószoba lett a neve –, ahova a terhesség és a szülés
közbeni veszteséget elszenvedett szülők térhettek be, és kaphattak
segítséget a feldolgozáshoz. A gyönyörű lilás és bordó selymekkel
díszített, képekkel és feliratokkal illusztrált szoba impozáns látványt
nyújtott. Lehetett rajzolni, levelet írni, koszorút készíteni az
elveszített babáknak, mécsest gyújtani egy oltárnál, vagy
megtekinteni egy dokumentumfilmet. Egész nap ott ügyeltem, hátha
valakinek szüksége van támogatásra. Többször azzal jött be valaki,
hogy ő szerencsére nem érintett, de olyan különleges és szép ez a
szoba, hogy körbejárja. Elkezdte olvasni a feliratokat, majd pár perc
múlva zokogva borult le az asztalra. Amikor a segítségére siettem,
elmondta, meg van döbbenve, hiszen soha nem foglalkozott sok
évvel korábbi abortuszával, és nem érti, most mi történik vele.
Miért jön a baba, ha nem tervezik?
Az abortuszt választó nők többsége nem kíván teherbe esni. A
véletlen „baleset” bekövetkezhet gondatlanság, az óvszer sérülése
vagy a tablettaszedésben tartott szünet miatt, a tablettaszedés
ellenére, illetve egyéb módszerek – naptármódszer, megszakításos
közösülés, zselék, helyi tabletták, pesszárium és spirál –
megbízhatatlansága miatt. „Nem hittem volna, hogy valaha is ebbe a
helyzetbe kerülök, nagyon szomorú vagyok. Előváladéktól estem
teherbe a volt barátomtól, aki ellenkezésem ellenére pár pillanatra
gumi nélkül hatolt be” – említi egy harminc év körüli, gyermektelen,
elvált nő. Végül, bármilyen hihetetlen, néha magát az abortuszt
tekintik fogamzásgátlásnak. Az is előfordul, hogy a pár tudatosan
vállalja a terhességet, ám később mégis a megszakítás mellett dönt.
Nem ritka, hogy a nő eszköznek tekinti a gyermeket az áhított férfi
megszerzéséhez, ám nem jön be a számítása, így kerül sor az
abortuszra. Más esetben a tervezett gyermek megfoganása után
történik valami – megromlik a párkapcsolat, kedvezőtlenül alakul a
család anyagi helyzete –, ami arra készteti a párt, hogy elvetessék a
gyermeket.
A művi abortusz választásának okai
Milyen okok késztetnek egy nőt arra, hogy megváljon a megfogant
gyermekétől? Ilyen lehet a társ elutasítása vagy hiánya, a nő fiatal
kora, szociális helyzete, egzisztenciális bizonytalansága, karrierépítési
tervei, a szégyen, a félelem, de történhet az anya vagy a magzat
egészsége érdekében is. A beszámolókból azonban kitűnik, hogy az
akkori élethelyzetben nyomós indokként átélt okok az évek múltával
jelentéktelenekké válnak, visszatekintve értetlenül tekintenek rájuk a
nők. Különösen a szégyenérzet miatt bekövetkező abortuszok –
amikor a nő csak a szülők, a szűkebb és tágabb környezet valós vagy
vélt ítélete, erkölcsi normái miatt dönt az elvetetés mellett –
érthetetlenek később.
A szégyenre saját példámat említem. Huszonegy éves voltam,
amikor megváltam nem várt gyermekemtől. Erkölcsös neveltetésem
miatt szégyenteljes csapásként éltem volna meg, ha házasságkötés
nélkül domborodik a hasam. Úgy éreztem, nagy csalódást okoznék a
szüleimnek. Bár a párom rám bízta a döntést, hiszen amúgy is
terveztük a házasságkötést, nem mertem vállalni a babánkat. Ma már
felfoghatatlan számomra az akkori döntésem. Erkölcsi oknál fogva
egy élet ellen törni? Persze akkor nem úgy képzeltem el a méhemben
fejlődő magzatot, mint születendő gyermeket. Azok közé tartozom,
akiknek sikerült a feldolgozás. Vagy mégsem? Lehet, hogy
megdöbbenésemre egy napon kiszabadulnak a magam elől is eltitkolt
érzelmek lelakatolt rejtekhelyükről?
Külön kell említenünk a beteg magzatoktól való megválást. A
magzati diagnosztika fejlődése következtében megszaporodott a
művi abortuszok száma. A szülők döntéshelyzetbe kerülnek: mi
legyen a beteg, rendellenesen fejlődő magzat sorsa? Hol az a határ,
amikor a fejlődő magzat számára az élet csak fájdalmat és terhet
jelent? Mi a bűn: megszülni őt egy esetlegesen nehéz életre, vagy
elpusztítani, ám ezzel megmenekíteni a rá váró szenvedésektől?
Szenvedés-e, amit a szülő annak ítél? Van-e joga az embernek ilyen
drasztikus módon beleavatkozni a természet rendjébe? A döntés
kegyetlenül nehéz, és ha a szülők megválnak gyermeküktől, hosszú
ideig viselhetik ennek lelki következményeit.7
A gyermek apja
A kisbaba megfoganásához ketten kellenek, ám az abortusz
elszenvedője a nő. Amikor felismerik, hogy bár nem tervezték, de
állapotosak, a nők általában bizalommal fordulnak a párjukhoz,
remélve, hogy közösen oldják meg a nehéz helyzetet. A férfiak
tipikus reakciója: „rád bízom, dönts, ahogy jónak látod”. A nők pedig
még hálásak is, hiszen nem elutasításban van részük. Felnőtt,
felelősségteljes döntéshozatalban azonban a párnak együtt kellene
átbeszélnie, mérlegelnie a közös jövőjüket alapvetően befolyásoló
döntést és a várható következményeket. Előfordul, hogy a férfi hárít
ilyenkor, de az is lehet, hogy nem akarja még jobban megnehezíteni
társa helyzetét, és úgy véli, a döntés joga elsősorban a nőé. Más
esetben a férfi még ennyit sem tesz. Esetleg kétségbe vonja, hogy a
gyermek tőle van, olykor szó nélkül megszakítja a kapcsolatot. Néha
rábeszéléssel, nyomásgyakorlással, sőt fenyegetéssel veszi rá a nőt az
abortuszra. Nemritkán szavaival támogatja, kifejezi vágyát a
gyermek iránt, de magatartásával, felelősségvállalásával nem segíti
elő, például folytatja italozó életmódját, vagy más nőkkel folytatott
kapcsolatait. Nem szabad azonban elhallgatnunk azt sem, hogy az
abortusznak férfi kárvallottjai is vannak, amikor a nő a férfi kifejezett
igényét figyelmen kívül hagyva hoz egyoldalú döntést. „A volt
párom okos, tehetséges nő, gőzerővel építette a karrierjét, amiben én
is támogattam. Tényleg nem jókor jött a gyerek, ezt belátom, de jó lett
volna, ha velem is megbeszéli, hogy terhes lett. A tudtom nélkül
elrendezett mindent, és csak utólag mondta el, hogy volt egy
gyerekünk. Meghiúsult a tervezett házasságunk, és én a mai napig
nem tudok napirendre térni a történtek felett” – mondta el egy
negyvennyolc éves, ma már kétgyermekes apa.
Érvek és ellenérvek összecsapása
 Mire a műtőasztalra kerülnek, a nők kínzó döntési időszakon
jutnak túl. Kilátástalannak tűnő helyzetük egyeseknek megkönnyíti a
döntést, mások napokig, hetekig gyötrődnek és erős distresszt élnek
meg. Mivel a nem várt terhességhez szégyen is társul, a bajba került
nő titkolja, és a partnerén kívül nem avat be senkit, inkább maga
próbálja megoldani nehéz élethelyzetét. Szerencsés esetben a társ, a
szülő vagy egy barát mellette áll.
A „szabadulás”
A műtét igen nagy megpróbáltatás. Sokan nem engedik be a
tudatukba, hogy mit tesznek, nem képesek potenciális gyermekként
gondolni a magzatra, csak egy problémát látnak, és minél előbb meg
akarják oldani. Mások nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a
gyermeküktől kívánnak megválni, és ezzel a teherrel élik meg a
beavatkozást. A lelki megterhelés mellett végig kell szenvedniük a
kórházi procedúrát, gyakran a személyzet megvetését, a megalázó
helyzetet, a teljes feltárulkozást és a fájdalmakat. Néha egyedül,
támogató partner vagy családtag nélkül. Van, aki kevésbé rossz
emlékeket őriz, mint ahogy ez a huszonhárom éves lány: „Ez a
kórház egy szuper hely, itt mindenkivel tisztelettel és kedvesen
bánnak, még az abortuszosokkal is. Pedig nem privát kórház, és
mégis. Kétségbe voltam esve, gyámoltalan voltam és szégyenkeztem.
Jólesett, hogy legalább a kórházi dolgozók megvetésével nem kellett
megküzdenem. Így is épp elég volt a testi-lelki fájdalom.”
Pszichés következmények
Számos tényező befolyásolja a feldolgozás menetét: a párkapcsolat
minősége és egyéb szociális támasz megléte vagy hiánya, a
várandósság rövid idején átélt érzések, kötődés a magzathoz, a
terhesség megszakításhoz társuló nézetek, a döntés háttere, a
személyiségjegyek, a meglévő gyermekek száma, az anya
veszteségekkel kapcsolatos rugalmassága, hite, megküzdési stílusa,
önbecsülése.
A műtét után a nők először általában megkönnyebbülést éreznek.
Mivel mindent latba vetnek alapvető anyai ösztöneik,
szégyenérzetük, bűntudatuk elnyomására, sokszor akár évekre, sőt
életre szólóan is sikerülhet. „Meg sem történt igazán” – mondja az
egyik interjúalany. „Nem egy nagy ügy” – állítja a másik.
Másoknál a megkönnyebbülést felváltja a gyász. Egyesek enyhe
mértékű distresszt élnek át, míg másoknál hónapokkal a történtek
után is intenzív bűntudattal járó gyász, esetleg pszichiátriai
problémák jelentkezhetnek. Jellemzően megjelenik a megbánás, düh,
szégyen, bűntudat, igazságtalanság érzése, bánat, üresség, évfordulós
szomorúság, félelem az elítéléstől, aggodalom, kétely, depresszió,
szexuális zavarok. Jellemző tünet még az ok nélküli sírás, zavar a
gyerekekkel való találkozáskor, fantáziák a képzeletben növekvő
gyerekről. Egy nő bűntudatról számolt be: „Sokat gondolkodtam
akkor ezen, gyászoltam magamban, de azt hiszem, csak elástam
magamban az őrült lelkiismeret-furdalást. Vezeklésből próbáltam jót
tenni másokkal, vártam, hogy megbüntessen az élet.” Klausztrofóbia
is jelentkezhet, illetve megjelenhet a terhességtől való félelem is.
A terhességmegszakításnak hosszú távon megmutatkozó lelki
következményei is lehetnek. Ez tetten érhető egyértelműen
megmutatkozó tünetekben, amikor a nő pontosan tudja a tünetei
okát.
De rejtőzhet lappangva, és csak akkor kerül a tudatba, amikor
valami aktiválja: például a később tervezett gyermekvállalás terén
tapasztalt kudarc, a párkapcsolat megszakadása, vagy akár a
nagymamává válás időszaka. Ennél a harmincnégy éves nőnél az
abortusz állt meddősége hátterében: „Nem volt nagy élmény a
kórházban, de hamar túlléptem az egészen, csak előre néztem, a
munkám, a sikereim voltak fontosak. Hét évvel később férjhez
mentem, és türelmetlenül vártam a babát. Akkor már nagyon
akartam, minden egyes hónapban valóságos tragédiaként éltem meg,
hogy megjött a vérzésem. Évek teltek el hiábavaló várakozásban.
Miután semmilyen fizikai probléma nem indokolta, hogy ne foganjak
meg, pszichoterápiába mentem. Ott derült ki, hogy mi az akadály. Az
abortuszom. Ki hitte volna? Pedig hogy elfelejtettem az egész
történetet! Most van két gyönyörű gyermekem, és persze bánkódom
az elveszejtett miatt.”
Egy másik anya így mesélt szüléséről: „Ausztráliában szültem, az
otthonunkban, egy bábával. A vajúdás szépen haladt, minden olyan
szép volt, a párom gyengédsége, a bába támogatása, a körülmények.
Boldog voltam a fájdalmak ellenére, és cseppet sem féltem a szüléstől.
Aztán egyszer csak leálltak a fájások, sehogy nem haladtunk.
Próbáltunk ezt-azt, de mindhiába. Ekkor a bába megkérdezte, nincs-e
a múltamban abortusz vagy erőszak? Csak néztem rá elkerekedett
szemekkel, szótlanul, és folyni kezdtek a könnyeim. Sokáig nem
szóltam, csak sírtam. A pólóm teljesen vizes lett, mire felocsúdtam és
rápillantottam. Beszélgetni kezdtünk, elmondtam, hogy mi történt
velem tizenhat éves koromban, hogy mekkora szégyent éltem át,
milyen rettenetesen elárvult gyerek voltam a kórházban. De utána
elfelejtettem, nem jutott többé eszembe. Miután alaposan átbeszéltük
a történteket, és jól kizokogtam magam, megindult a tágulás, és
hamarosan megszületett a kisfiam.”
A segítés és a feldolgozás módjai
Pszichológiai tény, hogy a döntés megerősít, így az abortusz
mellett döntő nők többsége azt a látszatot kelti a kórházban, hogy
nincs szüksége segítségre. Ezt erősíti a beavatkozás után
tapasztalható megkönnyebbülés is. Rejtve maradnak a trauma okozta
sérülések, így a pszichés segítségnyújtás szóba sem kerül. Másrészt
azért nem kapnak a nők lelki támogatást, mert úgy érzik, nincs joguk
a segítségkéréshez, mivel maguk tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe
kerültek. A társadalom még ma is kizárólag a nőket hibáztatja, a
férfiak felelőssége ritkán merül fel, ami pedig azt sugallja, hogy az
ilyen helyzetbe kerülő ember felelőtlen, gondatlan.
A feldolgozás első lépése a szembenézés: be kell emelni a tudatba
a történteket és a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Egyszer
felkeresett egy nő, aki az égvilágon semmit nem érzett a sok évvel
korábbi abortuszával kapcsolatban, csak azért jött el, mert úgy vélte,
itt az ideje foglalkozni életének ezzel a titkával. Elég volt azonban
csak felidéznie történetét, a terhesség felismerésétől kezdve a barátja
elutasításán keresztül a megalázó beavatkozásig, majd a kórházból
való megkönnyebbült távozásig, hogy felszínre törjenek az érzései.
Különösen az érintette meg, amikor újra átélte a melegséggel teli,
szeretetteljes érzéseket, amelyeket a várandóssága hozott számára,
annak ellenére, hogy tudta, meg kell válnia a gyermekétől. Ekkor
tudta átélni és kifejezni a barátja iránt érzett dühét, illetve felismerni
és feltárni súlyos bűntudatát. Kezdetét vehette a gyászfolyamat,
amely során eljutott addig, hogy meg tudjon bocsátani önmagának és
a barátjának.
Művi abortuszok esetében a családi titkok erőteljesen fejtik ki
hatásukat, hiszen legtöbben szégyellni való bűnként tekintenek az
elvetetésekre. Sajnos a titok sokszor látens módon vagy testi-lelki
betegségekben manifesztálódva nyer utat magának. A legmegrázóbb,
szinte hihetetlen történetet egy képzésen hallottam egy fiatal nőtől. Ő
középiskolás éveitől kezdve szó szerint elájult, ha egy társaságban
meghallotta az abortusz szót. Elképzelése sem volt, mi lehet az oka,
mint ahogyan az egész életét átszövő, megmagyarázhatatlan
bűntudatnak sem akadt a nyomára. Végül egy
pszichodrámacsoportban került felszínre édesanyja feltételezett
abortusza. Amikor rákérdezett, az anyja elmesélte, hogy „miatta”
nem szülte meg az utána jövő babát, mivel azt akarta, hogy lánya ne
szenvedjen hiányt semmiben. Ezt követően tudott leszámolni
tragikus örökségével, indokolatlan bűntudatával és az abortusz szóra
adott drámai reakcióival.
A művi abortusz esetében is az segít, ami a többi prenatális
veszteség esetében. Be kell emelni a családba: nevet adni a
magzatnak, ugyanúgy megemlékezni róla, mint más elhunyt
szerettünkről. A gyerekeknek is segít, ha tudnak arról, hogy meg nem
született testvér, testvérek is vannak a családban. De vajon hány éves
kortól lehet ezzel a súlyos információval terhelni őket? Bevallom,
nem tudom a választ. Olvastam a szakirodalomban pró és kontra
példákat, de nem lettem okosabb. A hozzám fordulók történeteiből is
sokat tanultam, mégis bizonytalan vagyok. Egy édesanya azt mesélte,
hogy egy séta során elmondta hatéves kisfiának az abortusza
történetét. A kisfiú kis hallgatás után felujjongott: „Juhhéé! Akkor
nekem kistestvérem van az angyalok között!” Egy másik családban
viszont óriási felfordulást okozott a gyerekek lelkében a vallomás,
igaz, néhány nap után helyreállt a rend, sőt, a korábbinál szorosabbá
vált a kapcsolat a szülők és a gyerekek között. Talán azt tudom
felelősséggel ajánlani, hogy mielőtt egy ilyen vallomásra elszánjuk
magunkat, kisebb gyerekek esetében beszéljük meg egy
gyermekpszichológussal.
 Hogy én mit tettem? Amikor rászántam magam, hogy elmondom
a történetemet a gyerekeimnek, akkor már kis felnőttek voltak, és
megértéssel fogadták.
A vetélések és a szülés körüli halál feldolgozásához ajánlott
lehetőségek művi abortusz esetében is segíthetnek. Még a
Vendégbabák gyászfeldolgozó csoportjába is be lehet csatlakozni,
mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy a csoporttagok azzal
szemben is toleránsak, aki maga döntött a gyermeke sorsáról.
A személyiség gazdagodása
Talán meglepően hangzik, de a terhességmegszakítást is követheti
a személyiség növekedése. Ehhez persze feltétlenül szükséges a
feldolgozás kitartó munkája is. Az önmagunk elől is eltitkolt
veszteség, a meg nem élt gyász nem hozza meg az ajándékait.
 Mondd, mi történik velünk?
Velem semmi dráma nem történt, az orvosnő tüneményes volt,
simán átkerültem arra az oldalra, ahol korábban voltam: az
„állapottalanságba”.
Azt próbáltam erősítgetni magamban, hogy nem nagy ügy, hamar
túlteszem magam rajta. Nem akartam, hogy a nagyszüleim – ők
neveltek fel – megtudják, és mások, akik számítottak nekem. Így
aztán, hogy fogcsikorgatva eleget tegyek ennek a magam által
támasztott követelménynek, az abortusz után gyalogosan ballagtam
haza: mit nekem taxi vagy bármilyen segítség, nem nagy dolog,
hamar legyűröm az egész történetet.
Nem volt jó ötlet. Belázasodtam, őrült fájdalmaim lettek. Hatan
laktunk egy albérletben. Mire hazaért az első lakótársam, már nem
voltam magamnál. Fejvesztett kapkodással valahogy lenyomták a
lázamat a párommal, aki szintén megjött közben. Visszamentünk a
doktornőhöz, aki megállapította, hogy nincs nagy baj, csak
túlerőltettem magam, vigyáznom és pihennem kellett volna, az
utasításainak megfelelően. Valahogy összeszedtem magam, testileg
és lelkileg is.
Lelkileg is, igen.
Húszéves voltam, táncosnő. A párom már huszonkettő, de még
nálam is éretlenebb, és világosan láttam, hogy gyereknek gyereket
szülnöm nem lenne bölcs dolog. Zenész volt, megélhetése semmi,
akárcsak nekem, lakás, pénz, állás nélkül tengődtünk. Naptárral
védekeztünk, volt mire támaszkodnunk, mert halálpontosan jött a
menstruációm. No, igen, számoltam a napokat, csak azzal nem
számoltam, hogy egy ilyen vad, szenvedélyes kapcsolatban, mint
amilyen a miénk volt, három óránál tovább nem bírjuk ki egymás
nélkül. Bármilyen helyzetből kicsúsztunk, hogy akár egy
cigarettaszünetnyi időben egymásnak essünk.
A kedvesem rendes volt, azt mondta, megtarthatom a gyereket,
vállal bennünket, ha kell, elmegy szenet lapátolni. Ez jólesett, de nem
változtatott a helyzet kilátástalanságán.

Ő
 Őrült nagy volt a dilemma. Naponta kétszáz eltökélt igen és
kétszáz határozott nem szállt harcba egymással. Az eredmény nap
mint nap döntetlen lett, így másnap újra csatatérré vált a lelkem, az
éjszakai álomösszetűzésekről nem is beszélve. Ebben a helyzetben
nem mertem teljes mértékben átélni, hogy élet-halál kérdéséről
döntök, csak a rám nehezedő súlyt éreztem. Megszületett tehát a
nem, és akkor jött a kérdés: hogyan? Nem volt orvosom, és minél
diszkrétebben szerettem volna túllenni rajta.
A nagynéném orvos, őt hívtam fel, hogy merre, hová forduljak.
Na, ő volt az én lelki gyötrelmem. Felbőszülten kiabált, hogy milyen
aljas dolog elvetetni a gyermekemet, én magam is aljas vagyok, akár
a gondolatom. Mentegetőztem, hogy értsen meg, képtelenség nekem
most egy gyereket vállalnom. Ez gyilkosság, mondta ő, és én gyilkos
vagyok!
Felnőtt nő vagyok már, van egy gyermekem, és rengeteg
barátnőm, akik szintén édesanyák. Szomorú vagyok amiatt, hogy
bárhová nézek, a magzat elvételét majdnem mindenki súlyosan
elítéli, s ugyanők közben az anyaságot szinte semmire sem becsülik.
Ki tud ma büszke lenni az anyaságára, aki körülnéz, és megpillantja
magát az arcok tükrében? Kit kísérnek elismerő pillantások, kik
becsülik meg azokat, akik nemcsak nőként, hanem anyaként is
szeretnének kiteljesedni? Így aztán mi magunk sem becsüljük
magunkat, és ez a legrosszabb, ami történhet velünk.
A „Ne ölj!” ősi törvénye mindnyájunkban mélyen gyökerezve
bennünk él. Mi történik velünk mégis, hogy megszegjük ezt a
törvényt?
Táncterapeuta vagyok egy női nevelőintézetben. Van ott egy
tizenéves kislány, akit mindenki kiközösít. Kitaszítottként él a
többiek között. Nagyon kötődik hozzám, szinte folyamatosan rajtam
lóg, de engem nem zavar ez. A többiek viszont elirigyelték a
helyzetét, és felvilágosítottak, jobb, ha tudom, kit dédelgetek: ez a
lány egy csecsemőgyilkos! Ők csak loptak, esetleg raboltak,
garázdálkodtak, kisebb-nagyobb testi sértések vannak a számlájukon,
semmiség, de ez a lány megölte újszülött gyermekét!
Igazuk van. Semmi sem állítható szembe az élet kioltásával. De
mondd: mi történik velünk, hogy mégis megtesszük?
 Elvetélt remények
Elég meglátnom egy gatyát, már teherbe esem. Gyógyszert nem
szedhetek a trombózisom miatt, a spiráltól meg vérzek.
Igyekszem a megmaradt lehetőségekkel zsonglőrködni. Az orvos
nem fukarkodik a tanácsokkal. Jobbnál jobb ötletek, itt van mindjárt
az első, a zselé. Eltűnök, diszkréten felhelyezem. Kívánatos vagyok,
hódító, bódító. A NŐ, nagybetűkkel. Kis idő múlva a combomon
folyik végig a zselé. Ekkor még rajtam a szoknya, szendén
húzogatom lefelé. Van tabletta is, ez még jobb, ha megolvad, fehér
patakként csurog ki. Persze, lehet, hogy ügyetlen vagyok, jó lenne, ha
valaki elmagyarázná, hogyan is kell ezt csinálni. Ugye, a
palacsintatészta is – azt mondják – legyen hígabb, mint a nokedli, no
de vajon milyen a nokedlitészta? Azt is olvashatjuk a
szakácskönyvben, hogy világosabb rántást készítsünk, a kezdő
háziasszony meg csak bámul: mi a csuda lehet az a rántás, amelynek
a világosságára ügyeljen?
Halljuk eleget, hogy felelőtlen, aki teherbe esik, noha nem akar
gyereket. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak ügyetlen, mert én
például nagyon igyekszem, aztán mégis… Ott ólálkodik például
veszélyként az előváladék, az óvszert még ki sem csomagoltuk, de az
előváladékban a szorgalmas kis huncutkák már tudják a dolgukat, és
aztán azt már ki nem szerkeszti onnan senki. Eső után köpönyeg,
mondhatjuk, miközben az esőkabátot cibáljuk fel a már vétkes, ám e
miatt cseppet sem lapító bűnelkövetőre.
Az igazi rejtvényt az időmeghatározások adják számomra. Azt
írják: húsz perccel előtte. Latolgatom a helyzetet, a jelen pillanathoz
viszonyítva vajon mit hoz a jövő, mi lesz húsz perccel később?
Elképzelhető? Akar ma egyáltalán? Ha igen, az már öt perc múlva
várható, vagy húsznál is több? Vagy azt írja egy másik használati
utasítás, hogy egy órával előtte. Tablettával a lábam közt várok. A
tabletta is vár sorsa beteljesedésére, majd csalódottan kicsurog a
cipőmbe, még előtte, sőt mi több, helyette, mert aznap nem történik
semmi.
 Mostanában volt a második abortuszom, terhes lettem mindenféle
fifikás védekezés ellenére. Egy kisbaba képes a leglehetetlenebb
kapcsolatba is esélyt álmodni magának. Hát én nem voltam ennyire
optimista, elvetettem, a pasi nős volt, két gyereke otthon ácsingózott
az apja után. Ez nem is szomorított el annyira.
Ami viszont nagyon fáj, az az első abortuszom az első
házasságomban. Jaj, nem fog menni sírás nélkül! Akartam azt a babát.
A férjem a kocsmába járt, persze, mint minden bolond asszony, én is
azt hittem, hogy megváltozik. Azt mondta, ha fia lenne, nem inna.
Lett fia. Aztán, ha lánya is lenne, megváltozna. Született egy
kislányunk is. Ha házunk lenne, kerttel. Lett ház, kerttel. Ha fóliánk
lenne friss paradicsommal. Lett fólia, benne paradicsom, amit evett
az atka, a gomba, a pata, a peronoszpóra, mi is szerettük volna, de
már nem volt mit.
Dolgozni azt sokat lehetett vele, hál’ istennek. Azt mondja a
férjem, lehetne kacsánk is, mert annak mennyei eledel a mája, és már
csak az hiányzik a boldogságához. Tömtem a kacsát, bár pesti lány
vagyok, csak képről láttam előtte ilyen jószágot. Levágtam,
szemöldökcsipesszel egy álló napon át szedegettem az apró kis fekete
pihéket a bőréből. Megsütöttem, hatalmas mája volt, valóban,
anyósom és az uram ették jóízűen. Ekkor még italozott a férjem, de
ígérte, megváltozik, csak legyen még libánk, nyulunk és malacunk is.
Lett. Ezután még egy kistesóra kezdett áhítozni, de én is tiszta szívből
vágytam még egy gyerekre, hármat akartam világéletemben.
Azonnal állapotos lettem, hát, hiszen mondom, elég egy sármos
kacsintás egy férfitól. Boldog voltam, vártam a babát. És akkor
egyszer csak rájöttem, hogy hova, kinek, hogyan? Ennek a részeges
embernek? Aztán majd egyedül neveljek három kicsit, és enni se
tudjak adni nekik? És elvetettem őt. Siratom, látod, ma is sajnálom,
tizenöt év után. Nem, nem az a baj, hogy megöltem egy magzatot,
bár a férjem gyilkosnak nevezett. Nem tudom, fogalmam sincs,
mindig sírok, ha eszembe jut. Siratom a megölt álmomat, az elvetélt
reményemet. Akartam őt, nagyon akartam! Jaj, a fenébe, van egy
papír zsebkendőd? Nem születhetett meg a harmadik gyermekem!
Elváltam. A malacokat és a többi jószágot elajándékoztam, az
ólakat és a fóliasátrat lebontottam. Felszántottam a kertet,
befüveztem. Ahogy a serkenő pázsit növekedését lestem, úgy vártam
az új életemnek az új reményeit is.
 Beavatás vasalódeszkával
Tanulságos történet az enyém…
Őszre várom a babát, pontosabban várjuk, ketten várjuk, a férjem
legalább olyan elragadtatottan, mint én. Miért hangsúlyozom ezt a
természetesnek tűnő tényt?
Egyszer már átéltem egy kisbaba jelentkezésének örömét. Egyszer
már megfogant bennem egy élet, de csak a most születő
gyermekemet ölelhetem majd magamhoz.
Együtt éltem egy jordániai férfival. Egyetemre járt itt, de volt egy
közös kis vállalkozásunk is, ebből éltünk. Négy éve tartott már a
kapcsolatunk, stabil volt és szeretetteljes, de gyermeket még nem
terveztünk. A nem kívánt fogantatás elkerülése érdekében –
különféle okok miatt – a naptármódszer maradt számunkra. Négy év
hosszú idő, nem csoda, ha ügyeskedésünkbe hiba csúszott. Minthogy
a hibát ezúttal kisbabának nevezték, ragyogó mosollyal az arcomon
vittem a hírt a kedvesemnek. Ő azonban egy intéssel lemosta
arcomról az örömöt:
– Nem, nem akarok gyereket!
– Nem? – hőköltem vissza.
De hát ő VAN. Nem akartuk, nem vártuk, az igaz, de már itt van,
megfogant, jönni akar közénk, hát örüljünk, fogadjuk szeretettel.
Tiltakoztam az elpusztítása ellen, erkölcsi, világnézeti értelemben is
ellenkezett a felfogásommal, de számított is akkor a morál, amikor a
szívem hangja elnyomott minden egyebet!
Elmentünk ultrahangos vizsgálatra, jött a párom is. Kisbabánk
sejtelmes körvonalait látva folytak a könnyeim a megrendültségtől.
Reméltem, hogy az orvosom – aki tisztában volt a helyzettel –
legalább egy kósza kísérletet tesz az apajelölt eltökéltségének
megingatására, helyette azonban szó nélkül kiment a szobából.
Ezután egy neves pszichoterapeutába vetettem minden
reményemet. A párom ide is jött velem, ám durva elutasításban volt
részünk: nincs ideje a doktor úrnak, hogy is gondoljuk, egy
abortuszos párocska…
 Amikor hazaértünk, a társam a hóna alá csapta a telefont és
elment. Magával vitte a kulcsot is. Mielőtt rám zárta volna a lakás
ajtaját, még odavetette: „Gondolkozzál! Nem akarom, hogy
megszülessen ez a gyerek!”
Magamra maradtam. Tettem-vettem, rendet raktam,
elmosogattam. Nyugtalanságom csak este kezdődött, amikor nem jött
haza a férfi, akit szerettem. Vártam őt egész éjszaka. A felvirradó
napon már felváltva sírtam, dühöngve csapkodtam vagy magamba
roskadva ültem. Eljött a második éjszaka. Ó, az idő, ez a megtévesztő
jószág, hogy tud repülni olykor, és hogy tud egy helyben topogni, és
ezzel a monoton mozgásával az őrületbe sodorni! Mikor már azt
hittem, az idő mozdulatlanságba fagyva örökre bezárva tart engem
is, eljött mégis a hajnal, de nem hozott semmi vigasztalót. Úgy
éreztem, nem bírom tovább, bármi áron szabadulnom kell.
Megkíséreltem a vasalódeszkával összekötni az ablakpárkányunkat a
szemközti fa ágával, de nem sikerült megtámasztanom, és a mélybe
zuhant. Az összetört vasalódeszka láttán én is megtörtem, ettől a
pillanattól kezdve bárki bármit tehetett volna velem. Ha a
kivégzésemre szólítanak fel, szó nélkül álltam volna a falhoz, és
megadóan fordulok szembe a kivégzőosztaggal.
A harmadik nap délutánján megjelent a párom. Nem a
kivégzésemre vitt, csak az abortuszbizottság elé, majd a kórházba,
ahol már korábban bejelentett engem. Gyakorlatilag idegösszeomlást
kaptam, de ez senkinek nem szúrt szemet. Az egészségügyi
személyzettől együttérzésre ne számítson az ember lánya, ha ilyen
sorsra jut, ellenben megvetésből, lenézésből egy zsáknyit
hazacipelhet. Sorstársaimmal együtt az újszülöttek szobája mellett
helyeztek el. Sírásuk hangja, látványuk megsokszorozta
szomorúságunkat. Hetekkel később, amikor választ kerestem erre az
extra kínzásra, az orvos ezt mondta: „Ez szándékos, hátha a nők
közben meggondolják magukat.” Ez esetben nem a legjobb eszközt
találták meg: ha értelmetlen lelki nyomás helyett információt
nyújtanának, hogy milyen lehetőségeik vannak a bajba jutott
asszonyoknak, nagyobb eredményre számíthatnának. És őszintén
méltányolnám azt is, ha hasonló leleményességgel próbálnák a
férfiakat is bevonni ebbe a felelősségteljes döntésbe.
 Infúziót kaptunk, hogy elinduljon a folyamat, amely a méhszáj
tágulását segíti. A többi anyának nagyon erős görcsei lettek, én
elviselhetőnek találtam a szenvedést. Gyanítom, egyszerűen csak
azért, mert a lelkemben égő fájdalom felperzselte mindennemű
szükségletemet. A kiégett kopár tarlón nem maradt magam számára
semmi, de a fizikailag jobban szenvedő sorstársaim iránt még képes
voltam érzékenységet mutatni. Vizet hoztam nekik, borogatást
adtam, hiszen a nővérek felénk sem néztek, ami talán szerencsés is
volt, hiszen a megvetésüket még távolról is nehéz volt elviselni.
Reggel megtörtént a műtét. Tiszteletet nem érdemlő bűnös voltam,
és az orvos és asszisztense a büntetés-végrehajtók, akik könyörtelenül
végrehajtották rajtam az ítéletet.
Hazamentem, egyenesen a szekrényhez. Bepakoltam a bőröndbe a
ruháimat, és eljöttem. A párom nem vette komolyan, még haza is
szállított, azt hitte ugyanis, hogy pár nap után visszamegyek. Amikor
felismerte, hogy visszavonhatatlanul lezártam közös életünk négy
évét, akkor minden módon megpróbált visszakapni: kedveskedéssel,
könyörgéssel, fenyegetéssel. Később bosszút állt, kifosztott lelkem
után anyagilag is kifosztott, de ez már lepergett rólam.
Nehéz időszak volt, amíg feldolgoztam a történteket. Estéről
estére sírva feküdtem az ágyban, de nem tudtam elaludni, ha mégis
sikerült, rémálmok gyötörtek. Később beszereztem valami
természetes alapú altatót, ez segített átvészelnem az éjszakákat, de a
nappalok és a velük érkező gondolataim elől nem volt menekvés.
Haragudtam az orvosra, aki nem kísérelt meg segíteni,
nehezteltem a kórházi személyzetre, akik szintén nem tudtak
semmilyen támogatást nyújtani, mérges voltam a pszichiáterre, aki
lenézően bánt velünk, és sistergő dühöt éreztem a férfi iránt, aki
megölette a gyermekünket.
Mindezek a haragvó indulatok együttvéve is jelentéktelenek
voltak ahhoz képest, amit önmagam iránt éreztem. Mások
mulasztásán hamar napirendre tértem. Önmagam mindeddig
ismeretlen mocskos részét elfogadnom szinte lehetetlennek
bizonyult. Életem hétköznapi nehézségei közepette azt reméltem,
hogy sorsdöntő helyzetekben képes vagyok a saját erkölcsöm, a saját
szívem üzenete szerint cselekedni. Hittem önmagam jóságában. És
akkor eljött a pillanat, amikor szembe kellett néznem azzal, ki
vagyok. Életem e drámájában az életösztön került ki győztesen, maga
alá gyűrve mindazt a sok jót – emberséget, tisztaságot, erőt, tartást –,
amit önmagammal azonosítottam. Védőként hatásosan tudtam volna
sorolni az enyhítő körülményeket, de ennél fontosabb volt önmagam
megértése és – ha képes vagyok rá – az elfogadása. Jól tudtam, hogy
minden pillanatban választhatunk, és választunk is. Beláttam, én az
élet elpusztítását választottam. Ismeretlen szégyenérzet csendesített
le, amikor segítségért akartam kiáltani fogságomban, és érthetetlen
passzivitással lépdeltem sorsom beteljesülése felé.
Ott maradtam ezzel a felismeréssel sújtottan, és feltettem a
kérdést, mihez kezdjek frissen megismert önmagammal? Nem volt
más választásom, el kellett fogadnom, magamhoz kellett ölelnem ezt
a mocsoktól szennyes idegent: önnön magamat. De ezzel az
elfogadással megértettem és elfogadtam minden bűnös embert, a
kisstílű tolvajt éppúgy, mint a parancsot gyáván teljesítő katonát,
vagy az engesztelhetetlen haragjában ölő gyilkost. A bűnt nem
ölelem magamhoz, de az elbukó embert kész vagyok felemelni: ezt
tetted, igen, ez itt a bűnöd, de te nem vagy azonos vele. Lássuk, mit
tehetünk?
Lássuk, mit tehetek magamért?
Relaxációs kazettát készítettem a saját mondataimmal, a saját
hangomon. Hónapokon keresztül naponta többször relaxáltam: az
imaginációmban számtalanszor beszéltem meg nem született
gyermekemmel, bocsánatot kértem tőle, és kifejeztem szeretetemet.
Nagy sokára magamnak is képes voltam maradéktalanul
megbocsátani.
Nőgyógyászom azóta is az orvosom, sokat beszélgettünk a
történtekről, már nem haragszom rá. Valaha volt kedvesemnek
megbocsátottam, jó viszonyban vagyunk, noha hálás vagyok, hogy a
sorsunk nem fonódott reménytelenül össze, és nem maradtam
egymáshoz nem illésünk vergődésében, immár egy kisgyereket
takargatva a hátam mögött.
Az átélt traumát feldolgoztam, utólag úgy tekintek e drámai
eseményre, mint egy beavatásra. Asszonyként élő kislányból hirtelen
érett nővé váltam. A kétségek labirintusában bolyongva mélyült az
önismeretem és növekedett a felelősségvállalásom, de a legnagyobb
fejlődést abban látom, hogy megváltozott a halálhoz és a bűnhöz való
viszonyom.
Elvesztett magzatomat sem gyászolom már, de minden ősszel érte
is ég a láng: ahogyan minden eltávozott szerettemért, úgy érte is
meggyújtom a mécsest.
 Ha valaki jelet adott volna
Szépen énekeltem, de ahol laktam – kicsi erdélyi faluban –, nem
volt senki, aki tanítson. Vágytam a városba, úgy gondoltam, ott
határtalanok a lehetőségek. Szerettem amúgy a falut, a
parasztembereket, ma is úgy érzem, közöm van hozzájuk. Ők a
földdel dolgoznak, részei a természetnek: bölcsek, mindentudók.
Elköltöztünk, és hogy a tehetségem ne vesszen el, a szüleim úgy
gondolták, zenei középiskolába íratnak. Ott azonban elutasítottak:
Hová gondolok? Mindenféle zenei előképzettség nélkül?
Így egyszerű gimnáziumba jártam, ahol kiváló sportoló lettem,
atletizáltam. Hosszú lábam és a tehetségem az élvonalba röpített. A
tanáraim javasolták, hogy testnevelési főiskolán tanuljak tovább. Hát
ez sem sikerült, mert magyar voltam, és a nemzetiségieknek csak két
százalék hely jutott. Sikerült viszont a felkészülés során
megismerkednem a leendő férjemmel. Testnevelő tanár volt,
hatalmas, kisportolt testtel és kedvesen szép arccal. Amúgy nagyon
hasonlított egy világsztárra, egy sokak által csodált énekesre.
Összeházasodtunk. Nem tudom, milyen kettesben élni a
szerelmünkkel, mert azonnal jött a gyerek. Azután rohanvást a
második. Azt sem tudom, milyen más férfit ölelni, mi csak egymást
ismertük meg, de nem bánom, szép ez így.
Akkora lakásban laktunk, mint ez a kis irodai szoba, ahol
beszélgetünk. Volt egy kihúzható ágyunk, kinyitva pont a szekrényig
ért, ott volt még egy kiságy, na és a babakocsi a kicsivel, amit toltunk
ide-oda, mikor mit akartunk elérni: kinyitni a szekrényt vagy kihúzni
az ágyunkat. Humorosan fogtuk fel, örültünk, hogy van otthonunk,
ha csöpp is. Hanem hát hova tennénk még egy kiságyat? Merthogy
én mennyire könnyen esek teherbe, azt elképzelni sem tudod! Pedig
védekezésből profik vagyunk, hisz erről szólt az életünk. A második
kislányom két-három hónapos volt, szoptattam, amikor ismét
állapotos lettem. Tudom, hogyan történt, baleset volt. Gumival
védekeztünk – ha láttad volna, milyet lehetett kapni akkoriban
Romániában, olyan vastag volt, mint a cipőtalp –, de kiszakadt.
Azután megismétlődött ez a baleset, de akkor már, azt hiszem,
mindegy is volt, megvolt a baj. Tudnod kell, hogy Romániában tiltott
volt az abortusz, börtön járt érte. Kétségbeestem. Édes Istenem, csak
igaz ne legyen, add, hogy ne történjen meg, lehetetlen, hogy
megtörténhessen! Hát megtörtént mégis. Most mit tegyek, mi lesz
velünk, uramatyám! Mondtam anyámnak, kapkodtunk összevissza.
Szóltam testvérnek, unokahúgnak, ennek-annak, mit tegyek, nem
tudnak segíteni? Csak suttogva, titokban. És szégyenkeztem
csendben a ki nem mondott vádló gondolataik miatt: ezek nem
vigyáznak, ilyen felelőtlenek?
Valaki súgott egy nevet. Elmentem az orvoshoz, aki adott egy
injekciót, egyenesen bele a méhembe. Vártam a hatást,
reménykedtem. Semmi. Semmi az égvilágon.
Ekkor más tanácsára injekciókúrára kezdtem járni, amely arra
szolgált, hogy meghozza a menstruációt. A babám kitartott, de
nekem begyulladt az egész méhem. Ő szegény még ehhez a gyulladt
méhhez, ehhez a zaklatott otthonhoz is ragaszkodott. A hasam egyre
jobban fájt, gyötrelmes volt, a menstruációm azonban csak nem jött
meg.
Most voltunk csak igazán kétségbeesve! Ez a baba már nem lesz
soha egészséges, annyira meggyötörtük. És egy életen át hordozni a
terhet: mi nyomorítottuk meg! Mi lesz velünk, jaj, mi lesz velünk?
Ekkor ismét egy rokon jött a segítségünkre. Elutaztunk
Marosvásárhelyre, szüleinkre bíztuk a két csöpp lányunkat. Egy
orvos a férjem egyévi fizetéséért elvállalta a műtétet. De mivel az
állásával játszott és a börtönt kockáztatta, igen furfangos módon
történt.
A megadott időpontban bementem a kórházba. Megtaláltam az
orvost, aki levitt egy alagsori helyiségbe, ahol megvizsgált, majd egy
váratlan durva mozdulattal egyszerűen letépte a méhfalról a
magzatot. Puszta kézzel, a gyulladt méhemről! Az ujjamat haraptam
kínomban, hogy ne sikoltsak. Végünk lett volna, lebukunk, ha
hangoskodom. Ekkor sebesen fel kellett öltöznöm, és az orvos
pánikszerűen kitessékelt a kórházból. A koreográfia szerint, amikor
már nagyon véreztem, vissza kellett jönnöm a kórházba, azzal a
történettel, hogy átutazóban vagyok, és elöntött a vér. A portán nem
emlékeztek, hogy korábban is ott jártam. Bementem az ügyeletes
orvoshoz, lám, milyen véletlen, éppen az én orvosom ügyelt! A
folyosón álltam, reszkető térdekkel. Páni félelemben várakoztam,
rettegtem a leleplezéstől és a rám váró fájdalomtól. Egy nő, ha
vérzéssel kórházba kerül, és felmerül a szándékos beavatkozás
gyanúja, akkor nem segítenek rajta, hanem hívják a Securitate
emberét, aki aztán nem tágít a nő mellől, egyre csak faggatja, mit
művelt magával, vagy ha valaki más, akkor ki volt az a személy. A
végsőkig elmennek, vagy még azon túl is. Nem egy, nem két asszony,
leány halt meg ilyen módon, köztük ártatlanok is, akik spontán
vetéléssel kerültek kórházba. Sok nő aztán – akiknél valóban tiltott
orvosi műtét történt –, attól félve, hogy ott vérez el a folyosón a
Securitate emberének szeme láttára, inkább elárulta az orvosa nevét.
A nőt ekkor megműtik – ha még lehet –, majd az orvossal együtt
viszik a börtönbe. Elképzelheted a rettegésemet ott a folyosón! Fájt a
durván bántalmazott méhem is, ezért leroskadtam egy betegszállító
ágyra. Mellettem ült egy nő, az arca olyan fehér volt, hogy inkább
néztem halottnak, mint élő embernek. Jött az ápolónő, rémülten
lecibált a hordágyról, vigyázzak, ez a nő feküdt rajta, aki meg fog
halni, és nem tudni, mi baja.
Előkerült az orvos, megvizsgált. Az abortuszhoz szükséges
műszereket lepecsételt szekrényben őrizték, nyomós okkal lehetett
csak feltörni, többnyire, ha orvosi konzílium döntött a műtét
szükségességéről. Az én orvosom ezúttal egy „ismeretlen átutazó
nőn” segített, aki elvérzett volna, ha nem töri fel az ajtót. Az ápolónő
megjelent közben, el akarta hívni az orvost máshová, ő azonban
rákiabált: „Nem látja, hiszen mindjárt elvérzik, nem mehetek!” És
valóban, hallottam a vérem sűrű cseppenéseit az alattam lévő tálba.
Csepp… csepp… csepp… csepp… csepp… Az orvos hozzálátott a
munkához. Próbálkozott valami érzéstelenítéssel, de a gyulladt
méhem ellenállt ennek. Megint a hüvelykujjamat használtam
narkotikumnak, abba haraptam minden fájdalmamat és rémületemet,
közben pedig folyamatosan beszélgettem a kislányaimmal. Az orvos
kérdezte, mit motyogok? „A kislányaim nevét mondogatom” –
feleltem. Megkérdeztem: milyen nemű a kisbabám? Visszakérdezett,
hogy milyen neműek a gyermekeim? Két szép kislányom van,
mondtam büszkén, erre ő csak zavartan hümmögött, majd azt
mondta, nem állapítható meg még ilyenkor a magzat neme. Pár órát
bent tartott a kórházban. Mérgelődött: ha tudja, hogy ez ekkora
gyerek már, nem vállalja. Mire ugyanis a sok hercehurca után hozzá
kerültem, majd négy hónapos volt a baba.
Egy hétig kellett még a városban maradnom. A férjem velem volt,
szerető aggodalommal gondozott. Az érzéseim? A szégyen, csak a
szégyen. Aztán hazautaztunk végre a lánykáinkhoz. Szoptatni már
nem tudtam, elapadt a tejem. Amíg küzdöttem a terhesség ellen, nem
gondoltam a babára. Csak magamra, a kétségbeejtő helyzetemre, a
szörnyű csapásra, hogy két parányi gyermek mellé még egy jönne,
amikor szinte gyermekágyas voltam még, és emellett se lakás, se
jövedelem. De főképpen a szégyen uralta az érzéseimet, hogy
felelőtlen embereknek tartanak minket, akik csak úgy nyakra-főre
csinálják a gyerekeket, és csak menekültem, menekültem. Kapkodtam
fűhöz-fához, nem gondoltam a kis élőlénnyel a méhemben. A
terhességre gondoltam, mint szörnyű állapotra, mint egy fatális
balesetre, egy csapásra, amely kis családunkat érte, és amit
mindenáron meg kell oldani. Folyton arra gondoltam, miért pont én,
miért pont velem történik ilyesmi? A magzat mint élő emberke nem
létezett, egy sűrű, nehéz függöny volt előttem, magam húztam az
arcom elé, hogy ne lássam, így ne fájjon, hogy el tudjam viselni.
Anyámnak, nővéremnek elmeséltem, min mentem keresztül,
sírtunk mind a hárman. Anyámnak majd megszakadt a szíve: „Jaj,
gyermekem, jaj édes gyermekem!” – ezt hajtogatta.
Később az unokatestvérem, aki összehozott az orvossal, elmondta,
hogy kisfiam lett volna, neki megmondta az orvos. Sajnáltam, hiszen
mindig is vágytunk egy fiúra, de igazán mélyen nem rendített meg
sem a veszteség, sem az, hogy kioltottam egy életet.
Felgyógyultam, és lassan túltettem magam az eseten. Nehéz idők
voltak, hiszen emlékszel, a diktatúra évei. Egy liter olaj, egy kiló
cukor járt egy főre havonta. Mindenért külön meg kellett harcolni.
Persze, megvoltak a kiskapuk is. Aki tejfeldolgozó gyárban
dolgozott, az tejet, sajtot lopott ki a gyárból, aki húsüzemben, az húst.
Fel kellett kutatni a beszerzési forrásokat, és sok-sok pénzért
megvásárolni a szükséges élelmiszert. Nap mint nap vásárolni,
előállítani a főtt ételt, mosni, takarítani a családra, nehéz munka volt.
 A férjemnek megbízható, jó állása volt, így lassan a nehézségek
ellenére is előreléptünk, nagyobb lakásunk is lett. Magyarországról
tablettát szereztünk be, végre biztonságban éreztem magam. A
párom nagy természetű ember, minden este a karjába vett, még ma
is, pedig már hatvan felé jár.
Időnként orvosi utasításra egy hónap szünetet tartottam a
tablettaszedésben. Egy ilyen alkalommal a férjem éppen
kiküldetésben volt. Amikor hazajött, már egy hete szedtem ismét a
fogamzásgátlót. Azt remélte, már nem lehet baj, de tévedett, azonnal
állapotos lettem, bár ezt akkor még nem tudtam. Elutaztunk nyaralni.
Otthon felejtettem a tablettáimat, milyen szerencse, hiszen már
állapotos voltam.
Őt sem akartuk. Már megkaptuk az időpontot, amikor elvégezték
volna a műtétet. Ekkor apám azt mondta: „Ne félj, kislányom, szüld
meg, fel tudjuk nevelni! Fiú lesz, meglátod, és ha nagyocska lesz,
megtanítom bokszolni!” Nagy nevetve jókorákat húzott az öklével a
levegőbe.
Hát így született meg a harmadik kislányom. Boxolni nem tanult
meg, de neveltük boldogan a másik kettővel együtt. Az én életem, az
én világom a családom volt. Nem lehettem az, akivé válhattam volna.
Sem énekes, sem sportoló, sem pedig pedagógus, pedig kiderült, van
hozzá érzékem. Dolgoztam rövid ideig fogyatékkal élőkkel, szóra
bírtam olyan kislányt is, aki még soha nem szólalt meg. Sajnos
hiányzott az iskolám, meg bevallom, megterhelő is volt számomra,
nem folytathattam. A családomnak szenteltem az életemet. A
gyermekeim az én kincseim, és a jó férjem, aki még ma is úgy szeret
engem, mint hajdanán. A legkisebb lányom operaénekesnő, nézd, ez
a CD-je készült el most, ez a gyönyörű lány a fotón, ez ő. A középső
matematikus, a legnagyobb pedig építész. Ezen a képen mind rajta
vagyunk: a három szép lányunk, a férjem meg én.
Átjöttünk Magyarországra, pár éve már itt élünk. Szépen,
békében. Kisunokáim is vannak már, nézd, hát nem gyönyörűek? Ők
a mindenem, a családom. Hanem hát, utolért a gyász, a büntetésem.
Amikor a nagylányaim áldott állapotba kerültek, akkor
boldogságomban napról napra követtem a Születésház internetes
oldalán a magzat fejlődését. És akkor tört fel bennem a fájdalom.
Láttam, hogy az a sejtelmes lehetőség, ami alig képzelhető el még
életnek, igen hamar kicsinyke kis emberré válik. Egy négy hónapos
magzat hossza már tizenhat centiméter, kialakult a csontváza,
kifejlődött a keze, lába és a belső szervei, vékony, finom bőr borítja a
testét, és a nemi szerveiről már megállapítható, hogy fiú-e vagy
leány. Csukott szemmel lubickol, hüvelykujját a szájába helyezi és
cumizik. Érez és remél is talán, várakozik, és bízik az anyjában. Jaj,
ezután nem tudtam már nézni a képeket, a rajzokat. Letakartam, csak
a szöveget olvastam, de mindhiába. Ott kísértett a felismert rettenet,
hogy mit tettem. Elpusztítottam egy életre készülődő, drága kis lényt.
Újra és újra erővel kellett elűznöm a gondolatot, annyira
elviselhetetlen volt számomra.
De ez nem minden. Tavaly októberben a nagyobbik lányom elvitt
a születés hete rendezvényre. Megmutatta a Siratószobát. Bementem.
És ekkor úgy szakadt fel belőlem a fájdalom, mint vulkánból a láva,
ez megrendített és meglepett: ennyire fáj? Dehogyis tudtam én bármit
is csinálni a javasolt feladatokból, levelet írni a babámnak, vagy
rajzolni, gyertyát gyújtani, hiszen úgy fájt, úgy fájt, nem tudtam,
nem. Csak egy felirat jutott el a tudatomig: Ha segítségre van
szükséged, fordulj az itt tartózkodó tanácsadóhoz. Zokogva
leroskadtam egy székre. Te ott ültél kicsit távolabb, valakivel
beszélgettél. Megláttad, hogy szenvedek, és odajöttél: „Segíthetek,
beszélgetünk egy kicsit?”
És akkor elmondtam, hogy volt egy kisfiam, akit megöltem.
Látod, milyen furcsa, sosem gondoltam, hogy évtizedek óta
börtönbe zárva él bennem egy megzabolázott, bilincsbe vert szörny,
egy vulkánlakó, és főként azt nem sejtettem, hogy ha kiszabadul,
kíméletlenül elragad engem is. Hát akkor, ott, elszabadult ez az erő…
Most már jobban vagyok, már kis felmentést is tudtam magamnak
találni, ez kell nekem a túléléshez. Tudod, azt képzelem, azért kettőn
áll a vásár. Ő is döntött, nemcsak én. Mindketten a halált
választottuk, ő is, azzal, hogy nálam kopogtatott, tudva, milyen sors
vár rá. Gyenge vigasz, tudom, sántít is, de mégis segít valamennyire.
Csak valamennyire. Mert nagyon fáj. Azt olvastam valahol, hogy a
nők többsége nem maga miatt választja az abortuszt. Vagy a férje, a
családja akarja, vagy előítéletek, megvetés, szégyen, kitaszítottság
É
miatti félelem hajszolja a műtőasztalig. És tudod, mit mondok neked?
Ha akkor a férjemen kívül a családomból mellém áll valaki, mint a
kislányomnál az apám, ha akkor csak egy kicsi kis reményt ad valaki,
ha nem kellett volna szégyenként megélnem az újabb gyermekáldást,
szaporodó oktalan állatnak éreznem magam, akkor dehogyis vetetem
én el! Csak egy pici biztatás, egy intés, apró jeladás, csak egy
engedélyadás hiányzott. Most lenne egy nagy fiam is. Három lányom
és egy fiam. Róbertnek neveznénk. Itt, ezen a képen, a három
gyönyörű lányunk mellett ott állna ő is. A mi fiunk, Robi.
 Örökös viharban
Tizenegy éves lenne. Tizenegy éve nem tudok megnyugodni. Ma
van a napja, hogy meghalt, mert nem vállaltuk őt. Tudom, mert ma
van a húgom születésnapja, és aznap történt.
Huszonkét éves voltam. Későbbi férjem ekkor még nem akart
gyermeket. Én sem, de nem is gondolkodtunk ezen, a védekezés sem
volt nagyon téma, kezdők voltunk. De amikor felismertem, hogy
állapotos vagyok, nekem az volt a természetes, hogy megszületik az a
baba, amely megfogant. A páromban más érzések bolydultak fel:
tiltakozás, elutasítás, idegenkedés.
Így azután elmentem, hogy elvetessem a babámat. A kórházban
azt gondoltam: De hát mit keresek én itt? Nekem a húgom
születésnapját kellene ünnepelnem! Olyan természetellenes volt az
egész.
Hazamentem. A párom nem volt otthon, hazautazott a szüleihez
pár napra. Ma már azt gondolom, félt, menekült a helyzetből. Akkor
azonban egyedül voltam, magamra hagyott. Sírtam napokig.
Megöltem a kisbabámat!
Sokat szomorkodtam, a párom próbált vigasztalni. Ekkor
kezdődtek az alvászavaraim. Korábbi gondtalanságomat örökre
elveszítettem.
Összeházasodtunk. Persze ez sem ment azért olyan könnyen.
Aznap elment a hangom. A közértben nem akarták elhinni, hogy
aznap lesz az esküvőm. Az „igent” azért ki tudtam valahogy
mondani, de a barátnőm határozott „nem”-nek hallotta.
Hamarosan ismét állapotos lettem. A férjem ugyan továbbra sem
akart gyereket, de ekkor már nem mert tiltakozni, megadóan fogadta
a sorsát. De nem lett jó apa. Mindig elégedetlen voltam, mást vártam,
többet akartam. Talán ezért is váltam el. Pedig beletanult
valamennyire az apaságba, ma már jól megvannak a kislányunkkal.
Minden második hétvégén elviszi magához, soha nem mulasztja el.
Nem tudok megnyugodni abban, hogy elveszítettem a
kisbabámat. És folyamatosan úgy érzem, a volt férjemnek bocsánatot
kellene kérnie.
 Hát, hiszen meg is tette. Nemrégen beszélgettünk, beszéltem a
fájdalmamról. Azt mondta, ne haragudjak, akkor ő még annyira fiatal
volt és annyira éretlen, és annyira nem volt semmink…
Nekem meg csak fáj és fáj. Tizenegy éve. Nem tudom, mitévő
legyek…
A kislányom kilencéves. Szerintem ez őt is érinti. Meg kellene
mondanom neki, hogy lenne egy bátyja, nővére, nem gondolod?
Vagy még korai? Egy éjszaka különösen rám tört a fájdalom.
Zokogtam. A kislányom felébredt, átjött a szobájából.
– Bocsáss meg, bocsáss meg! – átöleltem és sírtam.
Csodálkozott:
– Megbocsátok mama, nem tudom miért, de megbocsátok, ne sírj
mama, semmi baj!
Vannak jó dolgok az életemben. Új kedvesem van, összetartozunk,
szeretjük egymást. Egyetemet végeztem. Csodálatos táncművészettel
ismerkedtem meg, évek óta tanulom ezt a különlegesen szép táncot.
A kislányom folyamatos öröm számomra.
De amit te és mások látnak belőlem, az olyan, mint egy fénykép a
tengerről – nem hallatszik a morajlása. Pedig én tele vagyok viharral!
 Harmincévnyi boldogtalanság
Harminc éve élek házasságban, és ugyanennyi ideje
boldogtalanságban. Egy gyermekem van, egy fiú, huszonnyolc éves.
Négyen vannak, akik nem születhettek meg.
Dani az első férfi az életemben. Negyedikes gimis voltam, amikor
járni kezdtünk. Én egy kicsit vonakodva, mert a továbbtanulásra
igyekeztem koncentrálni, és nem akartam, hogy egy szerelem elvonja
a figyelmemet. De az érzéseknek nem lehet ellenállni, és Daninak
sem lehetett. Jóképű, vonzó srác volt, ráadásul láthatóan odavolt
értem.
Már a kapcsolatunk elején voltak viharos összeveszéseink, de
mindig kibékültünk, és elhitettük magunkkal, hogy együtt kell
maradnunk. Nekem úgy tűnt, okom van a féltékenységre, Dani
azonban mindig eloszlatta rossz érzéseimet.
Miután összeházasodtunk, hamarosan azon kaptam magam, hogy
többnyire egyedül vagyok otthon esténként, és várom haza a
kedvesemet, akinek sűrűn adódtak esti elfoglaltságai. Mindenre volt
magyarázat, sokat túlórázott, néha a barátaival találkozott, hol ez, hol
az akadályozta abban, hogy időben hazajöjjön. Hittem neki, Dani
tényleg szorgalmas és kiváló szakember, fontos neki, hogy becsülettel
végezze a munkáját, és végső soron azt is el tudtam fogadni, hogy
utána beülnek valahová a barátaival sörözni.
Egy napon megtudtam – mert lassan mindenre fény derül, semmi
nem marad titokban –, hogy egy olyan lányhoz jár éjszakánként, aki
már a házasságkötésünkkor a barátnője volt, sőt, Dani hezitált, hogy
melyikünket vegye el feleségül.
Sejtheted, mennyire megviselt a hír. Ekkoriban jártam főiskolára,
rengeteget tanultam, éjszakánként pedig csak forgolódtam az
ágyamban, és kétségbeesetten vártam haza Danit. Egyszer négy
napon keresztül nem aludtam, amitől annyira kimerült az
idegrendszerem, hogy orvoshoz kellett mennem. Nyugtatót és altatót
írt fel, amitől meg szinte kómába estem, olyannyira, hogy éjjel
bepisiltem az ágyba. Nem beszéltem senkinek a házasságom
kudarcáról, így a környezetem a sok tanulásnak tulajdonította a rossz
idegállapotomat.
Az állandó kimaradozások miatt egyre rosszabb lett a
kapcsolatunk, napirenden voltak a veszekedések. Az egyik
összetűzésünk után elkeseredésemben kiköltöztem a garázsba, a
kocsinkba. Egy hétig ott laktam, az autó világítása mellett készültem
a vizsgákra, ott aludtam, onnan mentem dolgozni.
Aztán lassan összeszedtem magam, leállamvizsgáztam, majd
belevetettem magam a munkába. Kisfiunk, Bence, nem tervezett
babaként jött, de én nagyon boldog voltam, hogy gyermekünk lesz,
és úgy tűnt, Dani is örül neki. Éppen harmónia volt köztünk, így
bizakodó voltam a jövőnket illetően.
Daninak felajánlottak egy vezetői állást egy biatorbágyi
szövetkezetnél, amit örömmel elvállalt. Én maradtam Bencével
Kecskeméten. Közben édesapám vett egy telket Budaörsön a
nővéremnek és nekem, így belekezdtünk egy ikerház építésébe. Alig
vártam, hogy végre egyesülhessen a szétszakadt család, ám megint
történt valami, ami megrendítette a bizalmamat. Az egyik hétvégén
Bencével vártuk haza a papát, örömmel siettünk haza a játszótérről,
abban a reményben, hogy rövidesen megérkezik. Lestük, vártuk
boldog izgalommal, majd egyre reményvesztettebben. Végül nem jött
haza, amire csak egy év múlva kaptam magyarázatot. A nővérem
összefutott Danival egy Skála áruházban, ahol egy fiatal lánnyal
összeölelkezve bámészkodott. Ez az eset majdnem szakításhoz
vezetett, de Dani minden energiáját bevetve igyekezett meggyőzni
arról, hogy mi vagyunk a családja, és nem akar elveszíteni
bennünket.
Aztán eljött a nap, amikor sírva, fájó szívvel hagytam el
szülővárosomat és az édesanyámat, és indultam el labilis házasságom
ingoványos talaján a bizonytalan jövő felé. Eleinte anyósoméknál
laktunk, Budán. Egy jó állást sikerült megkapnom, egy művelődési
ház vezetését bízták rám. Munka után nap mint nap az építkezésre
mentünk dolgozni, míg végre beköltözhettünk a házunkba. Igaz, még
csak egy kis része volt lakható, de már a sajátunkban élhettünk, és ez
boldoggá tett minket.
 Ahogy készült a ház, előjöttek a régi gondok. Dani ismét éjjel járt
haza. A Bencével kettesben elköltött vacsora után éjszakákon át
álltam az ablaknál, és lestem a felbukkanó autók fényeit,
mindegyiknél felcsillanó reménnyel, hogy talán végre valamelyik
bekanyarodik a házunk elé. Vagy ha Bence éppen a nagymamánál
volt – nem bírva a tébolyító várakozást –, bementem a városba, és
egész éjjel a hatos villamossal utazgattam végállomástól
végállomásig. A végén már csak egy-két rossz külsejű alak ült a
villamoson rajtam kívül – mindezt csak azért, mert rettegtem
hazamenni az üres lakásba.
Amikor Dani hazajött, két perc múlva az igazak álmát aludta, míg
én reggelig álmatlanul forgolódtam. Később megtudtam, erre az
időszakra esett a szerelme egy Katica nevű lánnyal.
És ekkortájt volt az első abortuszom is. Nem volt egyszerű a
védekezés, mert a tablettától trombózis lett a lábamban, a spiráltól
véreztem, a pesszárium elcsúszott… valahogy nem volt szerencsém
ezekkel a védekezési módokkal. Ajánlottam Daninak az óvszert, de ő
hallani sem akart róla. Így történt, hogy négy alkalommal kellett
megjelennem az abortuszbizottság előtt, és négyszer kellett
felfeküdnöm a műtőasztalra. Az elsőnél a mindent beborító
boldogtalanságomon kívül még az is aggasztott, hogy akkor kezdtem
a művelődési házban igazán beilleszkedni, túl korainak éreztem
volna a kiszakadást a munkából. Mégis latolgattam, hiszen egy ilyen
döntést mindig nagy lelki tusakodás előz meg. Beszéltem a
főnökömmel is, aki igen megértő volt, biztatott, hogy bátran menjek
szülési szabadságra, megérti és elfogadja, ha a kisbaba mellett
döntök.
De nem mertem megszülni, bármennyire is vágytam még egy
gyermekre. Ekkor is, és a későbbi terhességeim alkalmával is egyedül
voltam a kétségbeejtő döntési helyzetben. Emlékszem a rettenetes
éjszakákra, amikor magányosan vergődtem, kétségekkel a
szívemben, hogy mi legyen a sorsa megfogant gyermekünknek.
Töprengsz, gyötrődsz, kapkodod a fejed az észérvek és a szív
hangjainak összecsapása elől, míg végül aztán a sokadik éjszakán
megszületik az elhatározás.

É
 És akkor reggel elindulsz némán, összekészített kis motyóddal,
mint aki a vesztőhelyre megy, és nincs egy ember, aki búcsút intene
neked, és éreznéd, hogy szán téged, együttérez veled, lélekben veled
van. Aztán a kórházban várnak az abortuszosok, te vagy a tizenkettő
negyvenes, belépsz a műtőbe, megalázottan, csordultig szégyennel,
felkászálódsz a lócára, és kétségbeesve várod, hogy altassanak már
végre el, hogy ne érezz, ne gondolkodj. Elalszol, hogy aztán
fájdalommal telve, véresen és lucskosan felébredj a valóságra: az
elcseszett életedre.
Túl vagy rajta, megkönnyebbülsz, de ébredéskor nincs melletted
senki, aki megfogná a kezed, mint ahogyan soha, sehol sincs
melletted, amikor szükséged lenne rá.
Üres a méhed, és a lelked is, elveszítetted a gyermekedet, úgy,
hogy részese voltál az elveszejtésének.
Emlékszem, amikor végigszenvedtem a második abortuszomat,
alig volt időm a megkönnyebbülésre, máris újra terhes lettem. Ebbe
majd beleőrültem, nem akartam elhinni, hogy megint, már megint
bekövetkezett! Ez egy rettenet volt, ennél már csak a negyedik volt
rosszabb, de erről majd később mesélek.
Dani közben lecserélte Katicát. Egy körülbelül másfél évtizedig
tartó kapcsolat következett, Erika. Apám élettársának a lánya volt, és
szintén Budaörsön lakott. Menyasszony volt, a vőlegénye a
katonaidejét töltötte, amikor elkezdődött a viszonya Danival. Közben
férjhez ment, kisfia született, de a szerelem tartósnak bizonyult.
Voltak világosan a kapcsolatukra utaló jelek, de amikor Daninak
beszéltem erről, lehurrogott, beteges féltékenységgel vádolt.
Szerettem volna megbeszélni a dolgokat, beszélni arról, mi az, amit
még el tudok viselni, és mi az, ami már túl van az én tűréshatáromon
is, kérni akartam, kössünk valami kompromisszumot. Mivel eleve
tagadta, hogy barátnői vannak, így szerinte nem is volt miről
tárgyalnunk. Noha újabb és újabb bizonyítékok kerültek elém,
Danival nem lehetett a szeretőiről és a házasságunkról beszélni.
Éltünk egymás mellett, Dani szabadon szárnyalva, én pedig egyre
inkább megkeseredve. Egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogy
be kellene fejeznünk közös életünket. Ehhez azonban nem volt elég
erőm. Szerettem a férjem, fontos volt a családi kötelék, bántott a
gondolat, hogy Bence csonka családban nőne fel. Nem tettem semmit
a különélésért, csak számolgattam a rohanó éveket, miközben egyre
tehetetlenebbnek és szerencsétlenebbnek éreztem magam.
Hogy mi volt jó a házasságunkban? Mi volt jó Daniban? Mi tartott
össze bennünket? Valahogy akkora az aránytalanság, hogy szinte
semmi jó nem jut eszembe, vagy ha igen, arra gondolok, de hát mi ez
ahhoz a temérdek rosszhoz képest, amik folyamatosan jellemezték a
házasságunkat?
Jó, megpróbálom. Évekig jártunk nyáron kempingezni egy
társasággal. Ezt nagyon szerettük mindketten, Dani is, én is. Sajnos
ebben a kempingező csapatban is akadt egy nő, aki megtetszett
Daninak, és annyira előttem folyt az ostromlása, hogy inkább nem
mentem többet. Egyszer voltunk egy hónapot csavarogni Európában.
Barátokkal mentünk, lakókocsikban aludtunk, ez egy nagyon szép út
volt. Aztán, mi is volt még… Jól táncolunk mindketten, néha
előfordult, hogy meghívtak szilveszterezni, vagy a kempingezés
alkalmával adódott lehetőségünk táncolni, vagy az én munkahelyem
rendezett valamit, és Dani hajlandó volt eljönni, akkor legtöbbször jót
roptunk együtt. Sajnos az ő szövetkezetének egyetlen rendezvényére
sem vitt el, sem a kollégák meghívásaira, ott mindig az aktuális
barátnőjével jelent meg.
Telente Dani szinte egyetlen hétvégét sem töltött otthon, ám
amikor eljött a tavasz, elkezdtünk a hétvégeken lejárni a nyaralónkba.
Dani ugyanis imád horgászni. Különös, hogy a szövetkezet a nyári
hétvégeken tudta nélkülözni Danit, míg télen kivételes esetben sem.
Na mindegy, az bizonyos, hogy ezek a nyári hétvégék a
nyaralónkban mégiscsak jelentettek valamiféle együttlétet.
Horgászott, igazi közös programjaink nem voltak, de amíg végképp
el nem mérgesedett a helyzet, ezeknek a hétvégéknek örültem.
Gyakran összebújtunk az ágyban, merthogy Dani igen
temperamentumos férfi. Reggelente például gyakorta úgy ébredt,
hogy igénye támadt a szeretkezésre, én pedig többnyire nem
utasítottam vissza. Igen, néha ez terhes volt, hiszen siettem volna a
munkába, féltem, hogy elkésem, de örültem is az ölelkezésnek. Igaz,
én nem kezdeményeztem soha, ezt a szememre vetheti, és talán a
szeretői ügyesebbek voltak, ez lehetséges, de az biztos, hogy soha
É
nem kapott tőlem kosarat. És az is biztos, hogy lehetett volna
beszélgetni velem arról is, hogy mi a híja az együttléteinknek, mit
nem kap meg, mire vágyik még. Ha este korábban hazajött, mert
kivételesen nem volt valamelyik barátnőjénél, akkor mellém
kuporodott, és együtt néztük a tévét. Én feküdtem a kanapén, ő meg
odaült mellém, simogatta a lábam, néztük a tévét, és volt, hogy
szeretkezés lett a vége. Tény, hogy Dani közeledett mindig hozzám,
ha szexről volt szó, én viszont napjában százszor odaszaladtam hozzá
és megpuszilgattam, kifejeztem a szeretetemet. Később, amikor már
rengeteg fájdalom gyűlt össze bennem, sokszor ölelés közben
kezdtek el folyni a könnyeim.
Emlékszem egy gyönyörű tavaszi napra. Sétáltam be a
munkahelyemre, káprázatosan sütött a nap, olyan tavasziasan,
amikor minden reménnyel és bizalommal telt, a természet valósággal
ragyogott, és én is vele. Szép ruha volt rajtam, csinosnak éreztem
magam, örültem a tavasznak, a bontakozó virágoknak, az illatoknak,
magamnak, a jó munkahelyemnek, a gyönyörű kisfiamnak, és igen,
Daninak, legfőképpen Daninak, mert éppen békesség volt közöttünk,
hiszen e nélkül mit sem ért volna a tavasz, és mindaz az öröm, amire
rányílt a szemem boldogságomban.
Nem tudok több jót találni, akárhogy is pásztázom a múltat. De
hát még nem is mondtam el mindent, most jön még a java!
De azt hiszem, még előtte történt, hogy utoljára teherbe estem. Ez
volt a legrettenetesebb. Attól volt olyan szörnyű, hogy negyvenéves
elmúltam, úgy éreztem, ez már az utolsó lehetőségem, hogy még egy
gyermekem legyen. Egy kislányra vágytam, mert egy anya-lány
kapcsolat örökre szoros marad, anyámmal én a mai napig mindent
megbeszélhetek, ő nem veszített el engem, mert lány vagyok. Egy fiú,
az más, bármennyire jó is a kapcsolat, mint ahogyan Bence és köztem
is igazán fantasztikus az összhang, de ha családja lesz, lazul ez a
kötelék, és ez így egészséges.
Akkora súllyal nehezedett rám a döntés felelőssége, hogy
belebetegedtem. Emlékszem, ültem a munkahelyemen az íróasztalom
mellett, és a szorongás, az aggodalom, a félelem olyan erővel tört
rám, hogy reszketett a testem. Amikor egy kollégával kellett
beszélnem, alig tudtam uralkodni magamon – az arckifejezésemen, a
kezem remegésén, a sírhatnékomon –, akkora volt bennem a
feszültség.
Beszéltem a főnökömmel, mert valakivel meg kellett osztanom ezt
a nagy terhet. Elmentem genetikushoz, mert tudni akartam, alkalmas
vagyok-e még ebben a korban egészséges gyermek kihordására.
Éjszakánként nem tudtam aludni, szüntelenül ezen gyötrődtem.
Igaz, az alvásproblémám már évtizedek óta fennállt, a Danira való
eszement várakozás tönkretette az álmaimat, ezúttal azonban
mindennél rosszabb volt. Egyik éjjel olyan erővel borítottak el a
kétségek, hogy szinte az őrületbe kergettek. Rettegtem, sírtam,
reszkettem, a feszültség majd szétvetette a bensőmet, úgy éreztem,
meg fogok bolondulni. Csak kuporogtam összehúzva magam, mint
egy embrió, és vártam, mikor jön el a reggel, amikor segíthetnek
rajtam. Dani otthon aludt, átölelt, próbált megnyugtatni, ez jó volt, de
én egyre csak a reggelt vártam, hogy szabadítsanak meg a
szenvedésemtől. Dani bevitt a közeli kórházba, ahol valami nagy
dózisú altatót kaptam, úgy mondták, az huszonnégy órára elaltat, én
azonban annyira zaklatott voltam, hogy mindössze két órát sikerült
aludnom.
Nem tudtam, mikor hozok jó döntést, ha megtartom a babát, és
lesz mégis egy második gyermekem, de páros magányban, Dani
állandó távollétében, egyedül nevelem, és bajlódok a gondokkal.
Vagy elveszejtem ezt a gyermeket, ami egy borzalom, mert már
megint megölöm a magzatomat, és ráadásul vele elveszítem az utolsó
lehetőséget, hogy még egyszer kicsi gyermek sírása és nevetése
legyen a házban.
Elmentem a nőgyógyászomhoz. Elmondtam neki az egész
rettenetes problémámat, meséltem arról, hogy összeroppantam a
nehéz döntési kényszer súlya alatt. Az orvos szeretettel beszélt
hozzám, azt mondta, akárhogyan is döntök, ő megérti és elfogadja.
Nem mertem vállalni őt sem, ahogyan az előző hármat sem. Végül
elindultam egy borús reggelen, súlyos, sötét gondolataim kísértek
csak, és megtettem azt, ami ellen pedig szívem-lelkem tiltakozott. A
könnyeim elállíthatatlanul folytak, míg csak el nem altattak.
Ébredésemkor pedig ismét azonnal eleredtek. Ugyanakkor
megkönnyebbülést is éreztem, túl vagyok rajta, vége, nincs tovább,
eldöntetett.
Daninak nem mondtam, hova megyek, csak Bencének, hogy egy
kis műtét lesz. Dani egyébként mindig azt mondta a terhességeim
alkalmával, hogy szerinte tartsam meg a babát, de különben rám
bízza. Sajnos ebben a rossz házasságban az kevés volt, hogy ő örülne
egy kistestvérnek, hiszen azt dőreség lett volna remélnem, hogy a
baba a családi problémáinkat is megoldaná.
És hát ez után következett életem legmegrázóbb napja. Egy napon
– a szabadságom után – a munkahelyi postámat bontogattam.
Módszeresen láttam neki a feldolgozásnak, amikor kezembe került
egy nevemre szóló levél. Gyanútlanul téptem fel, de amikor olvasni
kezdtem, már ömlött a könnyem, rázott a zokogás, úgy éreztem, a
szívem kiugrik a mellkasomból, és erős hányingerem lett. Nyugalmat
erőltettem magamra, hogy a kollégáim ne lássák megrendültségemet,
és elmentem az irodából. Elmentem a barátnőmhöz, ahol már nem
zavart a zokogásban senki és semmi.
A levélben az állt, hogy Bence immár tizennyolc éves lett, most
már semmi nem akadályozhat abban, hogy az amúgy is formális
házasságunkat, amely csak a gyermekünk miatt tartott, felbontsuk, és
Dani végre oda tartozzon, ahova érzelmileg és felelősségben amúgy
is hosszú évek óta tartozik.
Hétvégén a nyaralónkban voltunk, amikor Dani orra alá tettem a
levelet. Éppen egy sportújságot olvasott, közömbösen söpörte le a
témát, mondván, hogy bizonyára a nővérem írta. Hagyta, hogy
őrlődjek a bizonytalanságban, nem adott magyarázatot, sőt
kifejezetten pökhendien viselkedett velem. Sírva mentem aludni egy
fűtetlen, nyirkos szobába, de nem jött álom a szememre, csak sírtam
egész éjjel. Éreztem, hogy ez a levél minden eddig megélt
megpróbáltatásnál rosszabbat jelent.
Nyomozásba kezdtem. Elhatároztam, hogy bármilyen rettenetes
eredménye legyen is a nyomozásnak, most már tudni akarom, ki is az
az ember, akivel huszonegy évet lehúztam, férjemnek, társamnak
képzelve mindennek ellenére.
Amit találtam, minden képzeletemet felülmúlta. Dani kollégái már
nem tettek lakatot a szájukra. Az első arculcsapás Zsóka személyében
ért, akitől Daninak kisfia született. Felkerestem Zsókát, és
elbeszélgettem vele. Őszintén mesélt arról, mennyire remélte, hogy
Dani őt választja, hiszen vele szinte több időt töltött, mint a
családjával. Estéről estére vele vacsorázott, az édesanyja főztjét ette,
és csak éjjel kelt fel mellőle, és indult haza. Zsóka nagyon vágyott
gyermekre, és amikor megfogant, azt remélte, Danit végre döntésre
készteti. Dani döntött is, amikor megtudta, hogy a szeretett nő
állapotos: azonnal elhagyta.
Ám rá kellett döbbennem, hogy én nem ezt a kiskamasszá
cseperedett gyereket keresem, a levél másról szól. Mentem tovább
eltökélten, noha úgy éreztem, testemen a hús cafatokra van
szaggatva, és tátongó idegvégződések milliói fogadják készültségben
az újabb és újabb fájdalomingereket.
A következő nő szintén teherbe esett Danitól, határozott szándéka
volt, hogy megszüli a gyermekét, de elvetélt. Dani persze innen is
odébbállt, és egy másik nővel kezdett viszonyt.
A szálak Erikához vezettek. Itt egy kislánya született Daninak.
Erikának már volt egy tizenegy éves fia a férjétől, és kijelentette, nem
akar neki többet szülni. Ám a Danival folytatott, már egy évtizede
tartó szerelmi kapcsolatából fogant gyermekét megszülte. Ezt a
kislányt gyakran vitte be Dani munkahelyére, a kollégák jól ismerték
őt.
Levelet írtam Erikának, nem tartom vissza Danit, neveljék csak
együtt a kislányukat. Személyesen is beszéltem vele, sőt a gyanútlan
férjjel is, amivel kiborítottam a családi bilit, de akkor engem már
semmi nem érdekelt. Úgy éreztem, Dani a legmélyebb mocsárba
taszított, ahonnan már nincs erőm felkapaszkodni, és ha véletlenül
sikerülne is, újabb bunkóval mér a fejemre, és ismét elmerülök.
Van tehát Bence fiunknak két féltestvére, Szilárd, aki most
huszonkettő, és Zsuzsi, aki most tizenegy. És lenne még egy, aki
azonban magzati korban meghalt. Rejthet még az élet ezen túl is
titkokat, de nekem bőven sok is, ami a tudomásomra jutott.
Dani húga jó barátnőm, a hosszú évek megpróbáltatásai alatt
mindig mellettem állt. Azt állítja azonban, egy ponton túl már nem
Dani, hanem én magam vagyok felelős a sorsomért. Elrontott
életemért nem tehetek felelőssé egy másik embert. Szerinte ez a
kötődés már beteges, nem csinálok mást, mint három évtizede
dagonyázom a fájdalmam mocsarában, helyben járok, és ugyanazt
mondogatom, amit harminc éve. Egy pszichológusra lenne
szükségem, akivel rájönnénk, miért vagyok ilyen erőtlen, miért nem
bízom önmagamban, miért nem hiszek abban, hogy képes vagyok
egyedül is boldogulni, megteremteni egy szebb jövő lehetőségét.
Igaza van, látom én, mégsem tudok lépni. Hozzájárul ehhez az is,
hogy Dani sem akar, ki tudja, miért, hiszen szeretetről már nemigen
lehet szó. És tudod, a legtragikusabb, hogy lassan-lassan tényleg
elveszítettem a szeretnivalóságomat, tüskés lettem, veszekedős,
idegbajos feleség, aki képtelen mosolyogva várni a párját. Az utóbbi
években már elég egy szikra, hogy kirobbantsa a veszekedést. Így
tekinteni magamra, Dani szemével, végtelenül önbizalomrongáló:
egy házsártos feleség vagyok, és véget nem érően elégedetlenkedek.
Romokban az önbecsülésem, igaza van Daninak, mit lehet ezen a
rakás szerencsétlenségen szeretni?
Közben a munkahelyemen egyre nagyobb elismerésben
részesültem, a művelődési ház hatalmas intézménnyé fejlődött, és én
lettem a vezetője. Lányos alakomat megőriztem, helyes arcomat sem
gyötörte meg a szenvedés, így az otthonunkon kívül azt élhettem
meg, hogy sikeres és vonzó nő vagyok. Otthon azonban senkinek és
semminek nem éreztem magam.
Próbáltam lépni, összesen ötször adtam be a válókeresetet, de
egyszer sem sikerült végigvinnem az elhatározásomat.
1997 májusában azonban utoljára nyújtottam be a keresetet a
bíróságra, és ezúttal végigcsináltam. Egy veszekedés hevében Dani
aláírta a közös megegyezéses válásra vonatkozó papírokat, de
egyetlen bírósági idézést sem vett át, így nélküle jelentem meg a
tárgyalásokon. Tudomást sem szerzett arról, hogy csendben
elválasztottak bennünket. Csak jóval később, egy újabb vita során
vágtam a fejéhez.
Ennek hét éve. Hiába mondtam neki, hogy most már azzal
költözik össze, akivel kíván, szabad ember, de nem, ő maradt.
Ekkoriban már egy kolléganőjével, egy Saci nevű elvált asszonnyal
járt együtt, de úgy látszik, annyira nem fontos neki, hogy
változtasson a megszokott életén. Újra és újra kértem, adjuk el a
házat, és költözzünk külön. Sajnos nem lehetett vele semmiben
megegyezni, azt mondta, menjek, ha menni akarok, ő nem tart vissza.
Így aztán éltük tovább együtt az életünket, hullámzó érzelmekkel.
Továbbra is értek csapások, ugyanúgy megviseltek az újabb és újabb
lebukásai, mintha a hites uram lenne, hiszen életközösségben
maradtunk.
Most végre változás van az életemben. Leírtam házasságom
történetét, felfűztem sorra a megpróbáltatásaimat, talán ez segítette
azt a belső elmozdulást, ami már arra ösztönöz, hogy ne Dani mellett
keressem a boldogságomat. Talán így együtt látni azt a mérhetetlenül
sok megaláztatást, amit elszenvedtem mellette, talán ez segített.
Amikor egyenként jöttek a pörölycsapások, bármekkorák voltak is,
kész voltam elviselni, és nem volt erőm elhagyni Danit. Most
azonban, hogy egymás mellett látom az engem ért méltatlanságok
végtelen sorát, most talán sikerült felfognom, megértenem, hogy így
nem folytathatom tovább az életemet.
Elkezdtem randevúzgatni egy ismerős férfival. Óvatos
próbálkozás mindössze, találkozgatunk egy étteremben, és nagyokat
beszélgetünk. Ennyi, nem több, de ez jólesik, hiszen idejét nem
tudom annak, mikor beszélgettem el egy férfival ilyen jól. Hogy lesz-
e ebből több, nem tudom, de egyelőre sokkal fontosabb számomra,
hogy megteremtsem magamnak az önálló, független élet feltételeit.
Kínálom a házunkat, hogy az összegen megosztozhassunk Danival,
és vehessek magamnak egy kis lakást. Továbbra sem tudom vele
megbeszélni az eladás feltételeit, illetőleg semmit a világon, de
kitartóan küzdök, hogy végre a saját életemet élhessem. Így ötven
körül egy békésebb öregségről álmodom, sokkal szebbről, mint
amilyen az eddigi életem volt.
Ebben az évben, tavasszal ezt az sms-t kaptam Danitól:
Nem tudhatod, mit rejt a sorsod,
mosolyt hoz-e, vagy könnyeket,
tanuld meg hát feledni a rosszat,
s őrizd meg a boldog perceket!
Nem válaszoltam rá, de a következő gondolat jutott eszembe: A
könnyeket már megéltem melletted. Most azon igyekszem, hogy
kitöröljem az emlékezetemből a sok rosszat, és bizakodom egy szebb
jövőben –, de már nélküled, Dani!
Kisbabáim elvesztését végtelenül sajnálom. Sokszor jutnak az
eszembe, sőt, az idő múlásával egyre inkább. Őket nem tudom
kitörölni az emlékezetemből.
 Eltemetett érzések
Anyám szűzen ment férjhez, miután otthagyta a zárdát, ahol arra
készült, hogy Isten menyasszonya legyen.
Apám nevetve mesélte, hogy az udvarlása idején egyszer, amikor
anyám nem akart kötélnek állni – azaz lefeküdni apámmal –, apám
azt mondta, jó, akkor vége a dalnak, viszlát, szép volt, jó volt, de
eddig tartott. Anyám fájó szívvel, de elbúcsúzott apámtól, akinek
esze ágában sem volt véget vetni a kapcsolatnak, de komoly képpel
végigvitte a játékot. Elment, majd másnap visszajött, és kérte
anyámat, béküljenek ki, többé nem fogja erőltetni az ágyba bújást.
A nászéjszakáról is meséltek, anyám zavaráról, és a romantikus-
boldog egymásra találásról.
Anyám úgy nevelt engem, hogy én is hasonlóképpen képzeltem el
a férjhez menést. Úgy hittem, ez így erkölcsös, tisztességes, de
hatással lehetett rám a történet romantikus színezete is. Ádázul
őrizgettem hát a szüzességemet. Anyámtól azt is tanultam, hogy a
„könnyű lányokat” nem tisztelik a fiúk, és valóban, ezt én is
megfigyeltem, és elvártam, hogy velem tisztelettel bánjanak a fiúk.
Középiskolás koromban szerelmes lettem egy fiúba, akiről sokat
ábrándoztam. Elképzeltem persze azt is, hogy szerelmesen öleljük
egymást. Mivel nem akartam férjemül, nyakatekert ábrándozásokba
kezdtem, hogy ha majd asszony leszek, hogyan leszek egyszer
mégiscsak az ő karjaiban egy szerelmes éjszakán. Tudtam, hogy ez
tisztességtelen, hiszen férjes asszony leszek, ezért még az álmodozás
sem ment eléggé, félúton leállítottam a belső mozit. Kezdtem
eltöprengeni, vajon biztos anyunak van-e igaza ezzel a
szüzességkérdéssel kapcsolatban.
Érettségi táján már csak egymagam vigyáztam a szegény lányok
egyetlen hozományára, az osztálytársaim már bőszen szerezték a
tapasztalataikat a nemi életben. Nekem még udvarlóm sem igen
akadt, ha mégis, akkor kitartottam idejétmúlt elképzelésem mellett.
Tizenkilenc éves koromban lefeküdtem azzal a fiúval, akivel éppen
jártam. Ennek nem az volt az oka, hogy már nem bírtam tovább, és
megtörtént, mert amíg hittem a szüzesség szépségében, addig a hit
megadta hozzá a lelkierőt is. Hanem amikor az agyamban megtörtént
a váltó átállítása, amikor már érvényét veszítette mindaz, amiben
addig szentül hittem, akkor egyszer csak úgy – előre megfontolt
szándék nélkül – megtörtént. A Várkert volt a színhely, így hívták a
város egyik romantikusan elvadult, elhagyatott parkját, amely egy
várfallal körbeölelt dombon burjánzott.
Üldögéltünk egy sűrű bozótos által körbenőtt fa alatt, és a sötétedő
égbolton bámultuk a szaporodó csillagokat. Én hosszadalmas
történetbe kezdtem, Kodolányi János egyik könyvéből a Vesta-szüzek
megrázóan romantikus történetét ecseteltem. A srác becsületére
legyen mondva, végigkínlódta a hosszú mesét, amely kellően
megágyazott az első szeretkezésnek. Miért is nevezem
szeretkezésnek, csak egy áttörés volt, amely egy sikollyal kioltotta az
igyekvő fiatalember minden vágyát: rémülten takarodót fújt.
Megilletődötten szedegettem magam rendbe, azzal a gondolattal,
hogy na most itt aztán őrült nagy dolog történt velem, és soha többé
nem leszek már az, aki még percekkel ezelőtt is voltam. Otthon is
megrendülten vizsgálgattam a hófehér bugyim ülepén virító
lángvörös foltot, demonstratív bizonyítékát a testi-lelki áttörésnek.
Legszívesebben lobogtattam volna, mint faluhelyen a véres lepedőt
az ifjú pár nászának másnapján, de legalábbis kiszögeltem volna a
szobám falára, ehelyett inkább kihajítottam a kukába, mert ez látszott
biztosabb nyomeltüntetésnek, mint a mosás. Anyámat ugyanis nem
világosítottam fel, hogy fölösleges tovább szőnie ábrándjait hamvas
tisztaságú férjhez menésemről.
A türelmes mesehallgató sráccal még néhányszor ágyba bújtunk –
igaziba, nem fűágyba –, majd lassan véget ért a kapcsolat, amely soha
nem volt nagy szerelem.
Pestre kerültem főiskolára, ez is hozzájárult az eltávolodásunkhoz.
Vágytam egy „igazi” kapcsolatra, de ez nem volt egyszerű. A legtöbb
lánynak gondot okozott találni egy fiút. Annak ellenére, hogy helyes
és csinos lány voltam, nekem sem jött össze könnyen. Egyszer
például az E-klubban megismerkedtem egy fiúval. Örültem neki,
mert nagyon szimpatikus volt. Eljöttünk a buliból, felszálltunk egy
villamosra. A srác azt mondta, most felmegyünk hozzá.
Azt feleltem:
 – Nem.
Mire ő:
– Nem? Akkor leszállok a következő megállónál!
Mire én:
– Meg fog szakadni a szívem!
Leszállt. Azt hiszem, nem is köszönt. Tulajdonképpen tipikus a
történet. Ha nem álltunk kötélnek az első alkalommal, otthagytak. Ha
igent mondtunk, akkor pár órával később.
Azért mindennek ellenére voltak szép kapcsolatok, és fiúk-lányok
együtt jártak, de rejtély volt számomra, hogyan lehet idáig eljutni.
Anyám nevelési módszere a bizalom elvén alapult. Nem tiltott,
nem ellenőrzött, egyszerűen csak megbízott bennem. Ez egy érdekes
fegyver, mert az ember lánya legyen bármilyen messze az anyjától, a
szívében hordja a tilalomfákat, amelyeket az anyja állított fel. „Mit
szólna, ha látna?” „Ez nem tetszene neki.” „Megbízik bennem, nem
tehetem.” Egyszer azt találta mondani a bátyám: „Aztán el ne
kurvulj, ott Pesten!” Nem értettem, mi köze Pestnek az
erkölcseimhez, én nem anyám rajtam tartott szeme és póráza miatt
akartam tisztességes lenni, hanem a belém nevelt lelkiismeret miatt.
Bár a nászéjszaka romantikájáról már lemondtam, az erkölcs, a
tisztesség, a női büszkeség, tartás kérdéseiben nem bucskázhattam át
a fejemen, hogy tartózkodó és büszke leányból örömöket könnyen
adni és kapni tudó hetérává váljak.
Megismerkedtem a leendő férjemmel. Nem tetszett olyan hű, de
nagyon, de, mint mondtam, a kegyeimért nem volt nagy sorban állás.
A főiskolán megtudtam, hogy a második legjobb nőnek lettem
kikiáltva. Ezen nagyon meglepődtem, örültem is persze, de még
inkább bosszankodtam, hogy akkor miért nincs párom? Leendő
férjem, Ricsi azt mondta, ő mindig a legjobb nőkhöz megy oda, mert
róluk azt gondolják a férfiak, hogy őket annyian rajongják körbe.
Szerinte, mivel mindenki azt gondolja, miért pont őt választaná, ezért
senki nem mer közeledni hozzájuk, tehát a legjobb nők a
legmagányosabbak. Odajött hozzám. Megbeszéltünk egy időpontot a
találkozásra. A következő néhány napban rájöttem, mégsem tetszik,
semmi kedvem nincs elmenni a randira. De minthogy soha nem
vágtam át senkit, kelletlenül elmentem, hogy ezt elmondjam neki.
Amint azonban az utcasarkon várakozva, csinosan felöltözve
megláttam, azt gondoltam, hiszen nem is rossz, egész helyes srác! És
maradtam.
Ricsi nagyon ragaszkodó volt, ami szeretetet ébresztett bennem.
Rövidesen gondolkodnom kellett valami fogamzásgátlásról, hiszen
tartósnak bizonyult a kapcsolat. Nem akartam anyám sorsára jutni.
Kislánykoromban ugyanis időről időre megjelent a családunkban
valami zavar, nyugtalanság. Emlékszem a titkolózásra, ami
elbizonytalanított, és szorongást keltett bennem. Anyám ilyenkor
eltűnt egy-egy napra, azután amikor megjött, egyszerre látszott
megkönnyebbültnek és szomorúnak. Volt, hogy éjjel ijedt
sugdolózásra ébredtem, anyám vérzett, majd elvitte a mentő. Soha
nem kaptam választ rémült kérdéseimre.
Kamaszkoromban már beavatott anyám a titokba. „Bárhogy
vigyázunk, kislányom, terhes leszek. Már félek a szeretkezéstől,
annyira könnyen teherbe esem. Nehéz asszonysors ez!”
Azt gondoltam, mire én felnőtt leszek, megoldódik a kérdés. Jól
kalkuláltam, mert mire Ricsivel megismerkedtem, már többféle
fogamzásgátló tabletta közül választhattam.
Szaladtam felíratni a gyógyszert. Valami huzavona volt, újra be
kellett mennem, és megismételték a vizsgálatot. Eltelt közben újabb
egy hónap. Mire a kezembe foghattam a nehezen megszerzett
receptet, megtörtént a baj, terhes lettem.
Az élet feltette legnagyobb kérdését. Most mi legyen? A főiskola
befejezése előtt álltam, éretlenül a gyerekvállalásra. De ennél is
nagyobb volt annak a gondolatnak a terhe, vajon „tisztességre”
nevelő családom mit szólna „bűnbeesésemhez”? Micsoda csalódást
okoznék nekik! A kapcsolatunk sem tűnt még annyira stabilnak,
ódzkodtam attól, hogy gyors esküvővel oldjuk meg a kérdést. Sok év
telt el azóta, ma már nehéz megértenem akkori félelmeimet, de
emlékszem, mekkora szégyennel töltött el a gondolat, hogy a
vizsgáimra nagy pocakkal kellene mennem. Ricsi azt mondta,
döntsek, ahogy jónak látom. Örömmel elvesz feleségül, ha meg
szeretném tartani a babát.
Ez nagyon jólesett, de elég volt anyám csalódott arcára
gondolnom, máris elment a kedvem a babavárástól.
 Elszántam magam a műtétre. Sem altatás, sem érzéstelenítés nem
volt. Azt hittem, ennek így kell lennie. Később hallottam más nőktől,
hogy őket altatták, vagy érzéstelenítést használtak.
Huszonegy éves voltam, és elveszett gyereknek éreztem magam.
Hosszú hajam volt és hosszú combom. Feküdtem a műtőasztalon
szégyentől lángoló arccal. A műtőben nagy volt a forgalom. Jöttek-
mentek a fehér köpenyes férfiak. Az egyik orvos széttárt combomra
vetett egy pillantást, majd megjegyezte: „Szép a combja.” A másik
arra járó: „Gyönyörű a haja.” A harmadik: „Az egész nő nagyon jó!”
Porig voltam alázva. A beavatkozást végző orvos pár percenként
szigorúan rám kiáltott: „Lazítson, mert soha nem lesz gyereke!”
Mindent elkövettem, hogy engedelmeskedjem neki, de szinte
lehetetlen kívánság volt, hiszen fájdalmas bántalmazás közben kellett
volna ellazulnom. Amikor rám szólt, egy-két perc tudatos erőfeszítés
árán sikerült valamennyire, ám rövidesen ismét görcsös védekező
állásba feszült az egész altestem.
Úgy viselkedtek velem, mint egy bűnös nőszeméllyel: örüljek,
hogy egyáltalán foglalkoznak velem. És én tényleg bűnösnek éreztem
magam, és fájdalmaim voltak, és féltem, és szörnyű volt hallanom:
„Lazítson, mert az életben nem lesz többé gyereke!” A körülöttem
ténfergő orvosok gátlástalanul bámultak. Végül ezt nyögtem az
engem mustrálgató dologtalanoknak: „Ha kész a leltár, és nincs más
dolguk, kérem, menjenek ki!” Nevettek, és kimentek.
A műtét után sokáig visszhangzottak a rémisztő szavak: „Soha
többé nem lesz gyereke!” Újszülöttek sírása hallatszott, láthattam is
őket az ágyamból, amikor szoptatáshoz vitték őket. Elviselhetetlen
volt a gondolat, hogy valami jóvátehetetlen történt most velem, és
valóban nem lehet többé gyerekem.
Igyekeztem hamar kilábalni az egész szörnyű élményből, és
próbáltam nem gondolni megölt magzatomra. Eltemettem jó mélyre,
a lelkemnek számomra is láthatatlan részébe. Temettem, de nem
gyászoltam. Amit átéltem, meg sem történt igazán.
Ricsivel hamar összeházasodtunk. Az esküvőnk napján anyám
segített rám adni a menyasszonyi ruhát. Rászólt az ott lábatlankodó
vőlegényre: „Menj ki, kérlek, öltözik a kislányom! – Majd nevetve
hozzátette: – Igaz, ma éjszaka már úgyis a tiéd lesz!” Majd amikor a
zavart párom kiódalgott a szobából, anyám azt mondta: „Persze,
tudom, ma már nem így van… biztosan ti is megismertétek már
egymást…” Irultam-pirultam, igyekeztem kikerülni a választ.
Higgye, amit jónak lát.
Egybekelésünk után alig egy év múlva már heves vágyat éreztem,
hogy gyerekünk legyen. Ricsi nem bánta, neki tetszett, hogy fiatal
srác létére apának tudhatná magát. Azonnal megfogantam, nem
kellett várakoznunk, így kilenc hónap múlva magamhoz ölelhettem a
kislányomat. Két év múlva megszületett a kisfiunk.
Házasságunk mindössze pár évig tartott. Ezt követően tíz évig
éltem egyedül a gyerekekkel. A tíz év alatt voltak szép szerelmi
kapcsolataim, és érdekes módon sokkal könnyebben ment az
ismerkedés, mint lánykoromban. Azt gondolom, azért, mert büszke
távolságtartás helyett végre emberként tekintettem a férfiakra, olyan
emberként, akiknek hozzám hasonló érzelmeik vannak.
Tíz évvel később találtam meg azt a férfit, akivel az életemet is el
tudtam képzelni. Érettebben, megfontoltabban választottam, mint
első alkalommal. Azóta tizenöt év telt el, bebizonyosodott, hogy jól
döntöttem. Két gyermekünk született, így most négy gyermekkel
büszkélkedhetem. Szerencsés vagyok, mert a sors nem büntetett
annál jobban, mint amit az abortusz során át kellett élnem, születtek
gyerekeim. Mostanában már merek gondolni a meg nem született
gyermekemre is. Elgondolom például, hány éves lenne, és
megpróbálok elképzelni egy fiatal fiút vagy lányt. De vajon akkor
élne-e Norbi az első házasságomból? Hiszen két gyereket akartunk.
Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen imádott Norbi fiam. Akkor
pedig hogyan is érezhetném át annak a súlyát, hogy megöltem az
első magzatomat? Az az érzésem, nagyon ügyesen védekezem, és
egyszer még eljön a pillanat az életemben, amikor merem vállalni,
hogy szembenézzek a tettemmel.
Olykor már sikerül egy-egy pillanatra. Néhány hete történt
például, hogy összeszedtem a bátorságomat, és írtam egy levelet a
meg nem született gyermekemnek. Itt van, nézd, idekészítettem.
Kicsit elmosódott néhol, a könnyem feloldotta a tintát, de remélem,
azért olvasható.
Kedves Kislányom!
 Kedves Kisfiam!
Nem tudom, kisfiú lettél volna-e vagy kislány, mert nem hagytam,
hogy megszüless.
Harmincéves lennél.
Hol vagy most?
Amiért akkor az elvetetésedet – megölésedet – választottam, ma már
érthetetlen okok. Akkor mintha az életem függött volna tőle.
Bárcsak a mai eszemmel gondolkodhattam volna!
Lenne egy gyönyörű – nekem mindenképpen – felnőtt lányom. Vagy
fiam. Lennél. Bocsáss meg nekem!
 Ne haragudj, kicsim!
Ide készítettem a képeket, amiket meg szeretnék mutatni neked. Ő
volt az első fiúm. Tizennyolc éves elmúltam, még nem volt senkim, és
már nagyon akartam valakit, ezért újsághirdetéseket is nézegettem.
Őt találtam, vele kezdtünk járni. Hát, nem volt szerencsés választás,
mert, mint utóbb kiderült, nagy gazember volt. Nem dolgozott,
rajtam élősködött, aztán amikor lelépett egy másik nővel, a
számlámról is leemelte a pénzt. Jó kis lecke volt, hónapokig nyögtem
az utána maradó hitel részleteit.
A következő József, nézd, ez ő, ez a szemüveges fiú itt a képen. Ez
már komoly kapcsolat volt, el is jegyzett, de házasság nem lett belőle.
Imádtam a szüleit, nagyon szeretetreméltó emberek, ők azok, akiket a
szüleimen kívül anyunak, apunak szólítottam. Hát, ami viszont Józsit
illeti, ő nem könnyű eset. Elviselhetetlen volt a féltékenysége, úgy
képzeld el, ha egy boltban hátramentem valami áruért, megvádolt,
hogy bizonyára az ott tartózkodó eladó érdekelt.
De én sem tudtam őt jól szeretni. Mindent kifogásoltam rajta,
kritikus voltam, miért úgy áll a haja, miért úgy teszi a lábát, miért azt
viseli, amit visel. Nem fogadtam el őt úgy, ahogy volt.
Három éve tartott már a viharos kapcsolatunk, amikor egy
alkalommal rettenetesen összevesztünk, ismét a féltékenysége miatt.
Vádaskodott megint, én pedig hiába bizonygattam, hogy nevetséges,
amit állít. Végül azt mondtam, ha nem hagyja abba, elmegyek, nekem
ebből elegem van. El is jöttem tőle, de aztán persze békültem volna,
kértem, beszéljük meg a problémáinkat. Egy barátja azonban lesben
állt, és kihasználva a mosolyszünetet, bemutatott neki egy
özvegyasszonyt. Józsit ezután már nem érdekeltem.
Annyira kétségbeestem, hogy pszichiátria lett a vége. Először
tehetetlen mérgemben és kétségbeesésemben lesodortam a
konyhában az összes edényt a földre, majd telefonáltam az
anyámnak, jöjjön haza, mert nagy baj van. Úgy talált engem a konyha
közepén állva, kezeimet tördelve, és csak azt mondogattam, jaj,
anyukám, segíts rajtam, jaj, segíts!
 Rettenetes érzés az ilyen, azóta tudom, mit jelent az a sokat hallott
mondat, hogy ki akar futni valaki a világból. Pestre kerültem, két
hónapot feküdtem bent. Hogy milyen állapotban lehettem, azt a
szüleim arcán láttam tükröződni, amikor bejöttek hozzám.
Emlékszem, vártam őket nagyon, lestem ki az ablakon, egyik
lábamról álltam a másikra. A könnybe lábadt szemükön láttam,
milyen szánalmas látványt nyújtok. Az igazsághoz hozzátartozik,
hogy akkoriban sok egyéb dolog is összejött, nem csak a szakítás
sodort ebbe az állapotba. A szemközti házban lakott egy jóképű fiú,
akit gyerekkorom óta ismertem. Megbetegedett, skizofrén lett.
Jártunk is, de valahogy akadozott a kapcsolat, ő félénk volt, én pedig
büszke. Egyszer a kórházból telefonált, hogy ha hétfőn hazajön,
találkozzunk. Vártam, de nem hívott, én meg büszkeségből nem
telefonáltam. Három nap múlva halott volt, öngyilkos lett. Azóta is
bánt, hogy miért nem hívtam fel, miért nem közeledtem feléje, hiszen
ő kifejezte a vonzalmát. „Hát nem láttad, mennyire szeretlek?” –
kérdezte például egyszer, amikor még egyikünk sem sejtette, hogy
számára nincs jövő.
Szóval túl sok minden ért egyszerre, és ezt már nem bírtam
elviselni, összeroppantam. De felépültem, és csak egy időszakos
depresszió maradt vissza ebből a krízisből, ami olykor-olykor elővesz
engem. Ha például az idő borús, ködös, úgy lesz az én hangulatom is
elborult. Kaptam kedélyjavítókat, és jártam pszichiáterhez is. A
gyógyszerek hatására azonban meghíztam, ezért abbahagytam a
szedésüket. Lassan visszanyertem a régi formámat, bár már sosem
leszek az a karcsú lány, aki voltam.
Most jön történetünk főhőse, aki miatt az abortuszom történt. Ő
Gáspár, ez a sármos, fekete hajú férfi. A vállalatunknál ismertem meg
négy évvel ezelőtt. Bár ő nem szegedi, Győrben lakik, de járja az
országot a cégeink leányvállalatai között, és kiszállítja a megrendelt
alkatrészeket. Családos ember, gyönyörű, szőke felesége van, láttam
a fényképét, meg egy kamaszodó lánya. Nem tudom, mit szólsz
ehhez, lehet, hogy elítélsz, hogy egy nős emberrel jártam, de hát ez
van, megtörtént. Ma már, ha látok mást, a barátnőim közül például,
hogy hazugságban él, megcsalja a párját, és bár nem jó neki, de
képtelen változtatni, akkor nem ítélem el, mert átéltem, hogy az
ember tudja, meg szégyenkezik, mégis képtelen változtatni.
Gáspár nagyon hevesen udvarolt, százszámra küldte az sms-eket,
telefonált, és gyakran látogatott. Sokszor egy köztes városban
találkoztunk, egy-egy hétvégére beköltöztünk egy panzióba. Mit
tagadás, beleszerettem, és reméltem, hogy mellettem dönt, hiszen a
felesége iránt már kihűlt a szerelme. Azt mesélte, ha lefekszik mellé
az ágyba, az olyan, mintha a testvére mellé feküdne. Igaz, nem ígért
nekem válást, házasságot, sőt azt mondta, a gyereke miatt nem
hagyhatja el a családját, mert a lányát ez bizonyára rettenetesen
megviselné. Azt én is láttam, hogy mindent megvett neki Gáspár,
amit csak megálmodott magának. Velem is nagyvonalú volt, leste a
kívánságaimat, bár nem éltem vissza ezzel, sőt, megtanultam mellette
az adás örömét, az önzetlen szeretetet.
Annyira belehabarodtam, hogy egyszer csak az a heves vágyam
támadt, hogy akárhogyan is, de jó lenne a szerelmemtől egy gyermek.
Mondtam is neki, én azt sem bánom, ha teljesen egyedül kell
nevelnem, ha ő semmiben nem támogat bennünket, csak legyen egy
őbelőle, a szerelmünkből fakadó élet. Gáspár vevő volt erre, sokat
beszélgettünk arról, milyen lenne a közös gyermekünk. Azt
mondtam, biztosan olyan okos lenne, mint ő, és a szép sötét, dús
haját örökölné, Gáspár szerint meg olyan szép lenne, mint az
anyukája. Ezen elábrándoztunk, eljátszottunk a gondolattal. Amikor
kérdeztem, vajon mit szólna a családja, azt mondta, ó, elfogadnák, ez
nem probléma.
Tudnod kell, hogy öt nappal azután, hogy megismerkedtem
Gáspárral, elkezdtem együtt járni egy független sráccal is, Tamással.
Egy darabig nyugodtan mehetett párhuzamosan a két kapcsolat,
hiszen még egyik sem komolyodott el, nem tudhattam, melyikből
lesz szerelem. Aztán láttam, hogy Gáspár felé erősödik a vonzalmam,
de mivel nős volt, meg messze is lakott tőlem, nem szakítottam
Tamással. Tulajdonképpen őt is megszerettem, de nem szerelemmel.
Gáspár tudott a kapcsolatomról Tamással, sőt végigkísérte az
együttjárásunk komolyodását is, az eljegyzést, majd az esküvő
kitűzését. Reméltem, hogy nem hagyja, hogy máshoz menjek férjhez,
de ebben hiába bíztam, nem lépett, nem akadályozta meg.
 Egy alkalommal, amikor ismét a megszokott panziónkban
töltöttünk egy hétvégét, éppen szünetet kellett tartanom a tabletta
szedésében, és figyelmeztettem Gáspárt, hogy teherbe eshetek. Az
igazság az, hogy felmerült bennem korábban a gondolat, hogy bármi
áron kisbabát akarok, és titokban esek teherbe, de végül nem tettem
meg ezt a becstelen lépést. Egy férfinak kell hogy legyen beleszólása a
gyermekvállalásba, nem dönthet a nő a tudta nélkül az egész életére
kiható dologról. Úgyhogy ezt a futó ábrándot nem dédelgettem
tovább magamban, és becsülettel szedtem a tablettát. Ezen a
hétvégén azonban nem, de ezt tudattam vele időben. Gáspár csak
legyintett, annyi baj legyen. Nem próbált más módon sem védekezni,
így aztán azon nyomban állapotos lettem.
Furcsa volt, szinte napokon belül éreztem, hogy másmilyen
vagyok. Csodálkoztam, ez lehetetlen, nem lehet, hogy ez az legyen,
de bizony, a teszt is megerősítette. Amikor elszíneződött,
bármennyire is álmodoztunk a közös gyermekről, megijedtem. Egy
perc alatt jártam át a mámor és a kétségbeesés útját. Valamit
megkaptam, de nem tudtam, élhetek-e vele. Mi lesz most, szent isten?
Rám telepedett a kérdés teljes súlyával, és mintha arra vágytam
volna, hogy valaki más oldja meg helyettem az életemet. Azonnal
felhívtam, elmondtam a hírt, és megkérdeztem, mit tegyünk?
Pillanatnyi hallgatás után azt felelte: „Hát dönts, ahogy gondolod,
rád bízom.”
Mintha azt kellett volna eldöntenünk, melyik ruhát vegyem fel. A
pirosat vegyem, vagy válasszam a kéket? Ó, mindegy, ahogy
gondolod. Kérdeztem, de mégis, hogyan gondolja, mi lesz, ha a
gyerekünk megszületik? „Hát, majd csak lesz valahogy!” Ez volt a
felelet.
Őrületesen vágytam arra a babára. Nem másra, őrá vágytam. Mint
egy kisgyermek a játékboltban, most ez jutott hirtelen az eszembe.
Talán azért is jó ez a hasonlat, mert ma már azt is látom, mennyi
naivitás volt ebben a vágyakozásban. Ott áll a bámész kislány a sok-
sok játék között, semmi más nem kell neki, hiába kínálnak fel neki
szebbnél szebb játékokat, ő csak „az” után a bizonyos porcelánbaba
után vágyakozik hevesen.
 Valami ilyesmit éreztem. Mégis, miután beszéltem Gáspárral, nem
tétováztam. Tudtam, ennek a babának nem szabad megszületnie.
Nem tudtam semmibe kapaszkodni, a jövő sötétnek tűnt. Láttam egy
hisztis, depressziós anyát, és egy apát, aki havonta egy-kétszer
meglátogatja őt. Mit is kaphatna ez a gyermek? Soha nem ismerné az
igazi család fogalmát. Kérdések tolultak fel bennem: Vajon nem
hibáztatnám-e őt később? Vajon tudnánk-e vita és harag nélkül élni
az apjával? Tudom, ezek nem olyan súlyú nehézségek, amelyek egy
élet kioltását követelik, de akkor nem láttam egyetlen kis reményt
nyújtó, pislákoló fényt sem a nagy-nagy sötétségben, egyetlen
távlatot mutató gondolatot sem. Nem tudtam sehol sem megvetni a
lábam.
Egész éjjel zokogtam. Tamás mellettem aludt, szerencsére ágyút
lehet sütni mellette, úgy alszik, én pedig magamra húztam a
paplanomat, és sírtam. Még azon az éjjelen eldöntöttem, hogy
elvetetem a babát. Elmondtam anyámnak, hogy állapotos vagyok, de
nem Tamástól. Először elmosolyodott, azután meg elsírta magát.
Azon a napon apu vitt be engem és anyut a kórházba. Többen
vártunk műtétre, öten vagy hatan. A felvételi irodában minden olyan
gépies volt, és én gondolattalanul része lettem egy gépezetnek.
Próbáltam erős lenni, de éreztem valami ki nem mondott megvetést
mindenki felől, részemről pedig a szégyent. Amikor elfoglaltam az
ágyamat, anyunak el kellett mennie. Ez volt az első igazán komoly
dolog az életemben, amivel egyedül kellett szembenéznem. A
nővérek nem szóltak, és én kérni akartam: „Fogjátok meg a kezemet,
mert nekem is fáj! Ne ítéljetek el, elég, ha én elítélem magamat!” De
helyette csak feküdtem szótlanul összekuporodva az ágyon –
ahogyan a többiek is –, mint egy sebzett madár a kertünkben.
Aztán bementem az előkészítőbe. Kaptam egy tágító injekciót.
Nem fájt, csak kellemetlen volt, és mire felocsúdtam, már újra a
helyemen voltam. Némán feküdtem ott továbbra is, egyszer ugyan –
úgy emlékszem – Gáspárral is beszéltem telefonon. De az a lány nem
én voltam. Ott valaki más járt. Nem éreztem, nem gondolkodtam,
mintha egyszerűen csak a testem lett volna ott.
Tudtam, mi vár rám, s hogy megakadályozhatom, de nem tudtam
lépni. Nem tudtam hátat fordítani, és elfutni. Próbáltam nem
gondolni arra, mi vár rám, mit tesznek velem, vele, velünk. Csak
voltam.
A lányok hamarabb bementek a műtétre. Azt hittem, sosem jön el
az én időm, de egyszer csak ott volt, kimondták a nevemet. A
beteggondozó egy kerekesszékbe ültetett. Nem akartam, de ez volt az
előírás. Ahogy tolt a folyosón, lehajtottam a fejem. Senkit nem
akartam látni. Iszonyatos szégyen élt bennem. Azt szerettem volna,
ha megáll az idő. Hogy ébredjek fel, és azt mondhassam, csak egy
álom volt. De csak közeledtem a műtő felé. Betoltak. Monoton, gépi
hangon adták az utasításokat, legalábbis így érzékeltem. Felfeküdtem
az asztalra. Még láttam, ahogyan az egyik nővérke egy fémcsövet
takarít. Elborzadtam. Amikor kikötöztek, végtelen
kiszolgáltatottságot éreztem. Olyan jólesett volna csak egy szó, egy
vigasztaló mondat. De nem voltak szavak, nem voltak mondatok.
Beszúrták az infúziót, s én féltem. Mi van, ha nem kelek fel? Vagy mi
van, ha nem alszom el rendesen, és felriadok a fájdalomra? Még
emlékszem, ahogy az orvosom belépett. Ő volt az egyetlen, aki
biztatott korábban, és talán ekkor is szólt valamit, de engem már
körülvett a hatalmas űr.
Az ágyon tértem magamhoz. Hirtelen felültem, és akkor, abban a
pillanatban mintha megszűntem volna élni, érezni. Azt tudtam, hogy
valamin véglegesen és visszafordíthatatlanul túl vagyok. Valamit
elvesztettem, ami talán sosem volt az enyém. Összetört a
porcelánbaba, mielőtt megkaphattam volna. Csak ültem ott, és arra
vágytam, hogy minél hamarabb elmenjek arról a helyről. Úgy két óra
múlva megkerestem az orvosomat, megvizsgált, megírta a papíromat
és elbocsátott. Közben megérkezett az édesanyám. Nem szólt, de
láttam a szemében a könnyeket. Átölelt, és azt mondta: „Most már
minden rendben lesz!” Úgy szerettem volna hinni neki! Nem
szóltam, nem sírtam. Hazamentem, és csak néztem magam elé. A
legnehezebb az a hazugság volt, ami rám várt. A férjemnek azt kellett
mondanom, hogy egy élettelen magzat volt bennem. Mi mást
mondhattam volna?
Mostanában egyre többször jut eszembe a kórház. Úgy érzem,
soha többé nem tudnám elviselni azt a napot.
 Olvastam az abortuszról mindenfélét, próbáltam tájékozódni
előtte. A lehetséges fizikai következményeiről sok információt
találtam, arról azonban egy szót sem, hogy ennek a döntésnek ilyen
lelki következményei is lehetnek. Utána éjszakákon át sírtam, aztán
vége lett.
Tudatosan elutasítottam mindent. Azt hittem, hogy amire nem
gondolunk, az nincs is, és én nem gondolkodtam. Hisz ott bent a
kórházban nem is én voltam! Hogyan is lehettem volna, amikor
semmi sem történt? Aztán, ahogy teltek a napok, tudtam, hogy baj
van. Valami, ami nem leírható, és lassan körbefon, ahogyan az
utcánkat a köd, és benne engem is, amikor téli reggeleken munkába
indulok.
Tudtam, mennem kell, lépni tovább, de nem tudtam, merre
menjek. Csak a kétségbeesést éreztem, a kiúttalanságot. Sosem
említettem őt, de lassan mégis behálózta a napjaimat. Gyűlöltem az
apját, gyűlöltem minden gyermeket. Tudtam, ezzel már nem tudok
egyedül megbirkózni.
Még mindig éreztem a szégyent, láttam magam előtt a nővérek
arcát. Olyannyira elárasztott a lélek betegsége, hogy egy idő után alig
mertem elmenni otthonról. Féltem minden bezárt helyen, ahonnan
nem tudok elfutni. Vajon nem az akkori tétlenségem tette ezt velem?
Vajon nem azért volt ez, mert akkor sem volt kiút? Vajon, ha akkor
felkelek, és hazamegyek, akkor ma nem félnék a vonaton, az
alagutakban, a barlangokban? Talán eljön az idő, amikor
szívszorítóan fogom bánni, ami történt. Most viszont úgy gondolom,
nem tehettem mást. Azt nem mondom, hogy nem bánom. Hisz ki az,
aki nem bánja, ha elmúlik egy élet? Próbálok nem gondolni rá. Rá, aki
valószínű, hogy kislány lenne, aki ma már kilenc hónapos lenne,
akinek már kint lennének az első fogai, aki már a kezemet fogva
megtenné az első lépéseket. Akinek az anyukája lehetnék. És akit
tudom, hogy nagyon-nagyon szeretnék.
De a klausztrofóbia még nem minden, sőt! Tamással babát
szeretnénk, de nem megy. Nem testileg, hanem lelkileg. Képtelen
vagyok elviselni a várandósság gondolatát. Egyelőre még gyógyszert
szedek, de nemrégen késett a menstruációm, és megrémültem. Úgy
éreztem, megőrülök, nem, nem akarok terhes lenni, nem akarom,
hogy egy új élet foganjon bennem!
Újra felkerestem a pszichológust. Azt mondta, nyissam ki az ajtót,
engedjem el a fájdalmat, és a babát. De erre képtelen voltam. Aztán
amikor olvastam egy sorstársamról egy interjúdban, éreztem, ahogy
közeledek az ajtó felé. Végre újra tudtam sírni, egy év után. Éreztem a
szenvedést, a görcsös ragaszkodást, mintha itt lenne velem. De azt is,
hogy talán egyszer mégis be merek lépni azon a bizonyos ajtón, és
könnyedén elengedem a fájdalmat, mintha egy madarat engednék
fölröppenni. Így képzelem.
Kedves Magdi!
Eltelt pár hónap a találkozásunk óta, és azóta történt egy és más. Amikor
találkoztunk, és órákig meséltem neked a történetemet, elindult bennem egy
változás. Este nem voltam túl jól. Felszökött a vérnyomásom, fáradt voltam
és levert. Mintha valami betegség jött volna ki rajtam. De mégis, azt
éreztem, az a hatalmas lelki nyomor készül elhagyni testemet, ami birtokba
vette egy éve. És valóban, megtörtént aznap, hogy csak úgy meredtem a
semmibe, és nem a pánikbeteg lélegzetvételem foglalt le, hanem csak léteztem
könnyedén.
Pár hét múlva kimentem a temetőbe anyuval és a bátyám gyerekeivel.
Tudod, ott van Lacika eltemetve, aki öngyilkos lett, hozzá mindig kijárok.
Ott kint, a „nagy keresztnél” meggyújtottam egy szál gyertyát. Folyt a
könnyem. Néztem a lángot, és csak azt hajtogattam: „Ne haragudj, kicsim!
Ugye tudod, hogy nagyon szerettelek volna, de rossz időben találkoztunk. Ne
haragudj, kicsim!…” Ezek a mondatok ismétlődtek a fejemben.
A beszélgetésünk után lassan-lassan könnyebb lett minden. Tudok tévét
nézni anélkül, hogy rosszul lennék, bár ezt még nem akarom elkiabálni.
Vagy csak üldögélek percekig, nem gondolok semmire, és ilyenkor pihenni
tud a fájdalom. Nemrég moziban is voltunk, ami nagy szám, mert nagyon
féltem tőle. Bezártság, tömeg, fal melletti ülőhely… rémes! De most nem volt
gond.
Voltam azóta a pszichológusnál. Tamás mindig elkísér, ha orvoshoz
megyek. Azt szokta mondani, nem én tehetek róla, hogy az a magzat
életképtelen volt. Őrzöm a titkot, cipelem a hazugság terhét. Végre
teljesítettem az orvosom kérését, olyan rég kérte, hogy írjak levelet a
kisbabámnak, de nem tudtam. Csak pár sor volt: „Kicsim! Ne haragudj,
bocsáss meg nekem! Túl gyáva voltam, pedig nagyon szerettelek volna! Ne
haragudj, bocsáss meg nekem!” Ennyi volt csak.
Jaj, és képzeld! Két hete kellett megjönnie a menzeszemnek, de késett két
napot. Bár gyógyszert szedek, de azért megfordult a fejemben, hogy mi lenne,
ha mégis…? És tudod, mit éreztem? Nem azt, hogy megőrülnék, hanem ezt:
jó, jó, de még nincs itt az ideje.
Így utólag, több mint egy év távlatából úgy látom a történteket, hogy sok
mindenre megtanítottak. Nem vagyok büszke magamra: becsaptam egy
embert, és elveszítettem a gyermekemet. De megfizettem érte. És mégis,
amellett, hogy sokat veszítettem, látnom kell azt is, hogy egyúttal sokat
kaptam. Anyu, apu mellém állt, megtapasztaltam az elfogadásukat, ez a
családi összetartás pedig nagyon nagy erőt adott, sőt biztos vagyok benne,
hogy ezért sikerült talpon maradnom. Aztán megtanultam becsülni a
férjemet, szeretni, és az érzéseim ma már sokkal-sokkal többet érnek, mint
amikor kimondtam neki az igent.
Gáspárra nem tudok igazán haragudni. Biztosan meglepődött, amikor a
napokban beszéltünk. Nem vádoltam, azt mondtam, semmit sem kell
jóvátennie. Ennek így kellett lennie. Talán ez volt nekünk megadatva, talán
ez a fájdalmas tapasztalás is szükséges része kellett, hogy legyen az
életünknek. Lehet, hogy ez egy buta filozófiai igazolás, de csak így tudtam
levetni a terheket a vállamról. Nagyon sírt. Elmesélte, hogy iszonyúan
hiányoztam neki az elmúlt hét hónapban, hogy azóta folyton csak megy,
hogy ne gondolkodjon. És hogy képes feladni azt az elvet is, hogy addig nem
válik, amíg a gyereke tanul. Lefogyott, fáradt volt az arca. Azt is mondta,
nem hagyta volna, hogy a gyermekünk nélküle éljen. Együtt sírtunk,
sirattuk a kisbabánkat és elveszített szerelmünket.
Bármilyen is volt Gáspár, bármit is tett, vagy nem tett, sokat tanultam
tőle. Megtanultam például adni. Előtérbe helyezni a szeretett embert, és
lemondani dolgokról, csak hogy adni tudjak. Most ezeket próbálom nyújtani
a férjemnek, talán még nem késő. Amikor alszik, nem tudok elég hálát adni a
sorsnak, hogy mellettem van. Annyira szeretném őt boldognak látni! Ha
megsimítom az arcát, határtalan gyengédséget érzek, és arra gondolok, vajon
tényleg fel tudtam volna adni őt? Szeretném hinni, hogy mindez mélyről
fakad, hogy amit a leendő babavárásomról gondolok, valóban igaz, nem csak
előrevetített álomkép.
 Jön a karácsony, várom, gondolok rá. Él bennem a vágy, hogy átadhassam
mindazt a jót, ami bennem él. A karácsonyi hangulat megteremtését például,
amit a szüleimtől tanultam. De egy kicsit azért még mindig félek. Tudod,
felrémlett egy kép. Karácsony van, körülálljuk a fát, szól a „Mennyből az
angyal”, meggyújtjuk a csillagszórókat. Ott van apu, anyu, a tesómék, és én
is a férjemmel meg a gyermekeinkkel. De félek, hogy ez az idill nem teljes.
Valaki hiányozni fog onnan. De mégis, megyek előre, bízom, lesz, ahogy
lesz! Hiszem, hogy sok jó is vár még rám!
 Utószó
Éppen tíz éve, 2006-ban jelent meg először az Asszonyok álmában
síró babák című könyv. Azóta anyák százai fejezték ki hálájukat és
köszönetüket az interjúkötet megírásáért, hangsúlyozva, hogy óriási
segítséget jelentett, sőt gyógyulást hozott számukra. A hála és
köszönet azokat illeti elsősorban, akik vállalkoztak arra, hogy
meztelen őszinteséggel mesélik el történetüket.
Borbély Szilárd, a 2014-ben tragikusan elhunyt József Attila-díjas
író és költő A Testhez8 című kötetében több interjút is feldolgozott
verses formában. Elmondása szerint az Asszonyok álmában síró babák
kulcsmű volt számára, mélyen megrázta, és fájdalmas volt az alkotás
folyamata is. Alapvető célja volt, hogy olyan megállapítások
mondassanak ki, amelyeket traumatikus voltuk miatt nem is
tudatosítunk. E női sorsokról szóló könyv kényszerítette rá, hogy
megtegye az első lépést a kimondás felé.
Fontos-e ez a kimondás azon anyák és apák számára, akik
elveszítették gyermeküket? Úgy vélem, igen. A szenvedés, a gyász
elutasítása a magzatvesztés során, az el nem fogadás súlyosbítja a
fájdalmat. Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia atyja mondta:
Akit megértenek, az tartozik valahova.9
A könyv utóélete bizonyította, ezek a súlyos veszteséget átélt
emberek végre megértésre találtak, végre tartoznak valahova. Ez a
„valahova” azonban nem a vereséget szenvedettek közössége, hanem
olyanoké, akikre szeretettel és tisztelettel tekintünk, hiszen
megküzdöttek az őket ért sorscsapással, ami által erősebbek lettek
egykori önmaguknál.
 Jegyzetek
1Gibran, Kahlil: A próféta (The Prophet) Ford.: Révbíró Tamás.
Budapest, Helikon, 2015, 13.
2Dr. Diós István (szerk.): A szentek élete. Budapest, Szent István
Társulat, 2009.
3Márai Sándor: „Egy kisgyermek halálára” In Ég és föld.
Budapest, Helikon, 2001, 120.
4Sándor Anikó: El Camino – Az út, ami hazavisz. Budapest, Jaffa,
2011, 132.
5Uo. 133.
6Uo. 133.
7Ezzel a témával részletesen az Áldatlan állapot című
könyvemben foglalkozom. Singer Magdolna: Áldatlan állapot –
Beteg magzatok sorsa. Budapest, Jaffa, 2008.
8Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és legendák. Pozsony,
Kalligram, 2010.
9Rogers, Carl R. ‒ Kohut, Heinz ‒ Erickson, Milton H.: „A
Personal Perspective on Some Similarities and Differences”
Person-Centered Review, 1986. május, 129.
 Ajánlott irodalom
Angyal Eleonóra – Polcz Alaine (szerk.): Letakart tükör – Halál,
temetkezés, gyász. Budapest, Helikon, 2001.
Bakó Tihamér: Verem mélyén – Könyv a krízisről. Budapest,
Psycho Art, 2002.
Bodó Sára: Gyászidőben – A gyászolók lelkigondozásának
lehetőségei. Budapest, Kálvin, 2013.
Bucay, Jorge: A könnyek útja (El camino de las lágrimas) Ford.:
Tomcsányi Zsuzsanna. Budapest, Európa, 2014.
Hajduska Marianna: Krízislélektan. Budapest, ELTE Eötvös,
2010.
Hankiss Elemér: Beszélgetések életről és halálról. Budapest,
Helikon, 2000.
Hsu, Albert Y.: Hátrahagyottak – Gyász öngyilkosság után
(Grieving a Suicide) Ford.: Farkas Ildikó. Budapest, Harmat, 2015.
Hennezel, Marie de – Leloup, Jean-Yves: A halál művészete
(L’art de mourir) Ford.: Tótfalusi Ágnes, Budapest, Európa, 1999.
Horváth Imre: Egy öngyilkosság… Budapest, Garbo, 2005.
Jankovics Éva: Öngyilkos lett a fiam. Budapest, Garbo, 2005.
Jankovics Éva: Miért dobtad el az életed? Budapest, Athenaeum,
2007.
Kast, Verena: A gyász – Egy lelki folyamat stádiumai és esélyei
(Trauern: Phasen und Chancen des psychischen Prozesses) Ford.:
Mérei Vera. Budapest, Park, 2002.
Kast, Verena: Kötés és oldás (Sich einlassen und loslassen) Ford.:
Liska Endre. Budapest, Európa, 2000.
Kübler-Ross, Elisabeth: A halál mint ragyogó kezdet (Über den
Tod und das Leben danach) Ford.: Makra Júlia. Budapest,
Bioenergetic, 2007.
Mayfield, Sue: A gyász feldolgozása (First Steps through
Bereavement) Ford.: Forgács Ildikó. Budapest, Harmat, 2014.
Pilling János (szerk.): A halál és a haldoklás kultúrantropológiája.
Budapest, SOTE, 1999.
Pilling János: Gyász. Budapest, Medicina, 2003.
 Polcz Alaine: A halál iskolája. Budapest, Magvető, 1989.
Polcz Alaine: Asszony a fronton. Budapest, Pont, 2002.
Polcz Alaine: Együtt az eltávozottal. Pécs, Jelenkor, 2005.
Polcz Alaine: Éjjeli lámpa. Pécs, Jelenkor, 1999.
Polcz Alaine: Gyászban lenni. Budapest, Pont, 2000.
Polcz Alaine: Gyermek a halál kapujában. Budapest, Pont, 2001.
Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Budapest, Pont, 1998.
Polcz Alaine: Kit siratok, mit siratok? Pécs, Jelenkor, 2003.
Popper Péter: Fáj-e meghalni? Budapest, Saxum, 1999.
Reoch, Richard: A jó halálról – Holisztikus kalauz haldoklók és
gondozóik számára (Dying Well: A Holistic Guide for the Dying and
Their Carers) Ford.: dr. Vámos Katalin. Budapest, Medicina, 2000.
Rinpocse, Sögyal: Tibeti könyv életről és halálról. Budapest,
Cartaphilus, 2006.
Sándor Anikó: El Camino – Az út, ami hazavisz. Budapest, Jaffa,
2011.
Tatelbaum, Judy: Bátorság a gyászhoz (The Courage to Grieve)
Ford.: Jámbor Katalin. Budapest, Pont, 1998.
Viorst, Judith: Szükséges veszteségeink (Necessary Losses) Ford.:
Horváth Krisztina. Budapest, Háttér, 2002.
A szerző további kötetei
Singer Magdolna: A rák jegyében – Szubjektív napló egy rettegett
betegségről. Budapest, Cégér, 1993.
Singer Magdolna: Áldatlan állapot – Mi lesz velünk? Budapest,
Jaffa, 2008.
Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák – Születés és
gyász. Budapest, Jaffa, 2006.
Singer Magdolna: Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és
azután? – Segítség a gyászban – foglalkoztatókönyv gyerekeknek és
szülőknek. Budapest, Móra, 2011.
Singer Magdolna: Elárult férfiak klubja. Budapest, Libri, 2013.
Singer Magdolna: Együtt lenni, együtt érezni – Önkéntes
betegkísérés a hospice-ban. Budapest, Magyar Hospice Alapítvány,
2003.
Singer Magdolna: Júlia vagyok, és válok. Budapest, Garbo, 2010.
 Singer Magdolna: Ki vigasztalja meg a gyerekeket? – Válás és
gyász a családban. Budapest, HVG Könyvek, 2015.
Singer Magdolna: Lelke rajta – A tetoválás pszichológiája.
Budapest, Jaffa, 2009.
Singer Magdolna: Mindhalálig. Budapest, Libri, 2014.
Singer Magdolna: Nélküled. Budapest, Libri, 2012.
Singer Magdolna: Partitúra – Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel.
Budapest, Jaffa, 2007.
Singer Magdolna: Veszteségek ajándéka. Budapest, Jaffa, 2012.
Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban – A haláleset és válás
utáni veszteség feldolgozása. Budapest, Jaffa, 2010.
Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban – Beszélgetések olyan
emberekkel, akik újra örülnek az életnek. DVD. Budapest, saját
kiadás, 2010.
Singer Magdolna – Lelkes Zoltán: Pénzről nőknek – Beszélgetések
a nők anyagi és lelki felemelkedéséről. Budapest, Jaffa, 2009.
Singer Magdolna – Szabolcs Judit: Sorsfordító gyerekek –
Speciális nevelést igénylő gyerekek útja az „egész”-ség felé. Budapest,
Jaffa, 2011.
 Tartalom
Előszó
A várandósság és szülés közbeni veszteség
Kisbabák, mi a célotok velem?
Elmegyek, ha itt senki nem vár engem
A gyűlölet fogságából szabadulva
Leendő életünk terhei
Asszonyok álmában síró babák
Temetés gitárral, tánccal, lepkeszárnyakkal
Példaképem, Patch Adams
Küzdelmes, szép életem
Fájdalmas kérdések kereszttüzében
Hétköznapi történet
Elveszett évtized, megtalált élet
Megerősödve a gyászban
Apaság helyett új kihívások
Fiammal közös életművünk
Panka bokra
Talán bölcs volt, azért nem született meg
Tűzpiros rózsa az életem
Kerti traktor
A művi abortusz utáni gyász
Mondd, mi történik velünk?
Elvetélt remények
Beavatás vasalódeszkával
Ha valaki jelet adott volna
Örökös viharban
Harmincévnyi boldogtalanság
Eltemetett érzések
Ne haragudj, kicsim!
Utószó
Jegyzetek
Ajánlott irodalom