A Rádiónál 1956.

október 23-án történtek

A Rádiónál 1956. október 23-án történtekkel kapcsolatban évtizedekig azt hallottuk, hogy az
épületben lévő ÁVH-sok hosszú ideig békésen tűrték, hogy lövik őket, csak riasztólövéseket
adtak le, az utóbbi 20 évben ez több szerzőnél úgy finomodott, hogy „nem lehet tudni, ki kezdte
a lövöldözést”.12
Az eseményeket átéltek beszámolói, a kórházi és nagyköveti jelentések azonban
egyértelműen mást mondanak.
Október 23-án – egybehangzó állítások szerint – békés tömeg kezdett gyülekezni a Rádió
épülete előtt, később követelve a diákság 16 pontos követelésének közlését. 20 órakor Gerő
Ernő provokatív és harcias rádióbeszédet tartott, melyet a tömeg hallott, mert a Bródy Sándor
utcában több ablakba kitették a rádiót. (?!) A beszéd, s az, hogy továbbra sem olvasták be a
követeléseket, felingerelte a tömeget, s az első lövések ekkor dördültek el az ÁVH részéről.
A tüntetők első halottjának (Mois János) személyi iratait Szirmai Ottó, a Rádió később
halálra ítélt párttitkára nézte meg 20 30-kor.13 A környező kórházak ezután megtelnek
sebesültekkel és halottakkal. A II. számú Sebészeti Klinikán 23-án 6 halottat és 36 sebesültet
rögzítenek, a 6 halottat később október 24-ére anyakönyvezik. Szirmai Ottó, Angyal István, 14
Teuchert József perükben egyértelműen kijelentették, hogy ÁVH-sortűz előzte meg a Rádió
ostromát, hasonlóan nyilatkozik Gyurkó László, Gosztonyi Péter és a történész Kovács
Miklós.15 Fontos kiemelni, hogy minden véleménymondó szerint fegyvertelen tömegbe lőttek.
Teljesen ismeretlen eddig Spencer N. Barnes USA-ügyvivő október 23-án éjjel a
külügyminisztériumának írt távirata. Az ügyvivő szerint „a magyar csapatok megtagadták, hogy
lőjenek a fegyvertelen tömegre, AVO-egyenruhás, oroszul beszélő emberek nyitottak tüzet”. Az
ügyvivő információi szerint 30–60 halott van, s kérték a követséget, járjon közbe a kormánynál
az öldöklés megszüntetésére.16
Ezzel érdekes módon egybevágnak Szirmai Ottónak a perében elmondott mondatai.
(Szirmai Ottó 2330-kor tért vissza a Rádióba.)
„A katonáktól hallottam a parancsnokság döntését, amely szerint a tömeg előtt egy
ultimátumot jelentettek be, hogy ha 30 percen belül nem hagyják el az épület környékét,
sortűzzel verik szét őket.” Szirmai szerint az ÁVH-sok ekkor már inkább menekülni akartak, de
egy rendőrtiszt az udvarra felsorakozott ÁVH-soknak a következőt mondta;
„Gyáva banda, aki nem engedelmeskedik, azt én fogom lelőni.” Szirmai ezután megy ki az
épület elé, az ultimátum lejárta előtt 10 perccel, hogy „hagyják el a Rádió környékét, mert ha
megkezdődik a sortűz, nem lesz hova menekülni”. Hasonlóan ír Gyurkó László is; „A katonák
pedig nem akartak harcolni.” Ezelőtt még nincs halott a Rádióban, s Benke Valéria utasítására
Szirmai Ottó vezeti ki az asszonyokat az épületből. Angyal István szerint – aki a Rádió előtt az
utcán van – „az első sortűz innen a Rádióból az ÁVH fegyvereiből kb. 1 15-kor dördült ránk.
Ekkor kezdődött az erős tűzharc, ez tartott addig, amíg a Rádiót nem adták fel. Polgári
tüntetőknél fegyver most sem volt. Úgy vették el, vagy kérték el azoktól a katonáktól, akik
közömbösen nézték, hogy a stúdió ablakából lőnek a tüntetőkre, akik fegyvertelenek.” Vagyis
Szirmai Ottó és Angyal István szerint – a korábbi egyeslövések után! – október 24-én 1 órakor
lőttek sortüzet a Rádióból, ezután kezdődött a Rádió ostroma. 17
Ezután a harcok elkezdődtek; az ENSZ jelentése szerint 22 30-kor, bár Szirmai Ottó és

1
Angyal István a perükben egybehangzóan állítják, hogy a Rádió ostroma a sortűz után, 24-én 1
órakor kezdődött.18
Több forrás egybehangzó véleménye szerint így lehet állítani, hogy az épületből
folyamatosan, hosszabb ideig lőtték a tüntetőket – a végén sortűzzel –, melynek számtalan
halottja és sebesültje volt a fegyvertelen tüntetők részéről. Ezt követően kezdődött a felkelők
részéről az épület ostroma. 19

A tüntetők szándékos felfegyverzése

A forradalom kezdetének eddig fel nem tett egyik alapkérdése; hogyan juthatott több ezer
tüntető akadálytalanul fegyverhez október 23-án késő este és 24-én hajnalban?
Magyar közlések szerint az utcán lévő rendőrök és katonák – látva az ÁVH-s öldöklést –
önként átadták fegyvereiket. Szintén magyar források közölték már eddig is, hogy a tüntetők
teherautókkal mentek a Fegyvergyárhoz s a katonai raktárakhoz, ahol általában akadálytalanul
jutottak nagy mennyiségű fegyverhez. A könyvemben leírtam egy szemtanú állítását, aki szerint
a Múzeum-kert sarkánál este fél 10-kor három ÁVH-sokkal teli teherautó jelent meg, akik
leszállva, szó nélkül átadták fegyvereiket. (Vagyis az épületben lévő ÁVH-sokat részben ÁVH-s
fegyverekkel lőtték?!)20
Hasonló adat van Fekete Gyula naplójában, aki az október 23-i bejegyzésének a
Provokáció címet adta. Eszerint egy teljesen megbízható ismerőse október 23-án 18–19 óra
között az Andrássy út 60. közelében akart telefonálni. Megdöbbent, mikor kinyitotta a fülkeajtót,
mert rengeteg fegyver hullott ki a fülkéből. A másik fülkéhez menve már ki sem nyitotta, mert
látta, hogy teli van fegyverrel.21
Hogy is van ez? Aki minimális katonai ismerettel rendelkezik, tudja, hogy a fegyverraktárak,
fegyverszobák minden létesítményben a legszigorúbban őrzöttek, s ha egy rendőr vagy katona
átadja a fegyverét, azt a legszigorúbban büntetik. A katonának élete árán is meg kell
akadályoznia, hogy lefegyverezzék! Hogyan jutottak teherautóhoz október 23-án a tüntetők? A
teherautó jogtalan felhasználása is bűncselekmény; nem tudunk a megtorlás során egyetlen
büntetőügyről sem fegyver- és teherautó-átengedés miatt.
Jelentsük ki, mindez csak úgy volt lehetséges, hogy az akadálytalan fegyverhez jutást
központi parancsra tették lehetővé a katonai, rendőri és ÁVH-s egységek.

Az angol követ, Leslie A. Ch. Fry is leírja hogy „az orosz erőket már jóval a budapesti
tüntetések kezdete előtt megindították, s azok már mintegy hét órával azután akcióba állhattak,
hogy a tüntetők első kézifegyvereikre szert tettek”.22

Összegezvea következőket lehet megállapítani arról, mi bizonyítja, hogy 1956. október 23-
án a forradalom kitörését provokálták a magyar és szovjet hatalmi és fegyveres szervek:
– Hónapokkal előbb készen volt egy szovjet katonai beavatkozás terve, melyet Gerő Ernő
és Rákosi Mátyás már a tüntetések alatt követelt a szovjet vezetőségtől. Ennek nyomán a
szovjet csapatok jóval a fegyveres harc kezdete előtt akcióba léptek.
– A Rádió ostromát s a felkelés kezdetét az tette lehetővé, hogy az ostrom előtt a tüntetők
nagy számban akadálytalanul fegyverhez jutottak.
– A Rádió ostromát megelőzte, hogy a tüntető – ekkor még fegyvertelen – tömegbe
belelőttek, mely számos halálesetet és sebesülést okozott.
Mi lehetett az oka a provokációnak? Erre csak valószínűsíthető okokat lehet jelenleg

2
megjelölni:
– A Szovjetuniónak az 1947-es párizsi béke alapján az Osztrák Államszerződés
megkötése után ki kellett volna vonnia csapatait hazánkból. A maradásra okot kellett találni.
– Az 1956. tavaszi Hruscsov-beszéd és az SZKP XX. kongresszusa után – mely részben
leleplezte a sztálinizmus bűneit – a „sztálinisták” megrettentek, s bizonyítani akarták, hogy még
a korlátozott reformoknak is olyan hatásuk lehet, mint a magyar 1956.
– Nem zárható ki, hogy a „sztálinista” Gerő és Rákosi a provokáció ürügyén akart
leszámolni az egyre erősödő Nagy Imréhez csatlakozó „reformistákkal”.
– Feltételezhető, hogy Nagy Imrének és csoportjának Gerő és Rákosi az „áldozati bárány”
szerepét szánták a folyamatban. Maga Nagy Imre is világosan látta ezt; „Nagy Imre…
emlékeztetett minket Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, mely szerint Gerő
nagyarányú provokációra készül ellene, szándékkal hagyja a dolgokat egy Poznań-szerű
felkelésig elmenni, hogy aztán lecsaphasson az egész pártellenzékre.” 23
– Nem zárható ki, hogy a Szovjetunió egy esetleges nyugati fegyveres beavatkozást
ürügyként használt volna fel Nyugat-Európa lerohanására. Ismeretes, hogy a szovjet haderő ez
időben többszöröse volt a nyugat-európai erőknek, s erre a támadásra vonatkozó szovjet
haditervek 1989-ig léteztek.
Az okot nem tudhatjuk.
Az azonban biztos, hogy a provokáció nem érte el célját. A heroikus magyar forradalom és
szabadságharc végső fokon teljes győzelmet aratott. A világ legnagyobb hadserege néhány
nap múlva megverten távozott a KGB-vel együtt Budapestről. A kommunista diktatúra hatalmi
gépezete 1 hét alatt összeomlott, a hatalmat az országban spontán alakult Munkástanácsok
vették át. 15 magyar állami és pártvezető Moszkvába, 39 Munkácsra menekült családostul.
(Egy orosz dokumentum közli a neveiket, ezt sem ismerik nálunk.) Ki tudja, hogy még
mennyien mentek Csehszlovákiába vagy Romániába. A győztes forradalmat 1956. november
4. után csak egy brutális katonai támadással és évekig tartó megtorlással tudták leverni.
A „pesti srácok”, munkások és egyetemisták végeredményben világraszóló erkölcsi
győzelmet arattak a kommunista terror felett.
Nyugati történészek a 20. század második felének legjelentősebb történelmi
eseményeként értékelik a magyar 1956-ot; „11 nap, ami megrengette a Kremlt” – s igazuk van.
Rákosi és Gerő is eltűnt a történelem süllyesztőjében.
Csak sajnálhatjuk, hogy a „hivatásos” 1956-ot kutató magyar történészek ezen adatok
jelentős részét, s az összefüggéseket eddig nem tárták fel.

1
„Szevasztok, én meghalok.” Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc s a megtorlás 20 000 halottjáról. Kairosz, 2010. 41–43. o.
2
Vengerszkie szabütyija 1956 góda glazami KGB i MVD CCCP Moszkva 2009 és Horváth Miklós–Tulipán Éva: In memoriam 1956. Zrínyi
Kiadó, 2006. 7–12. o., Alexandr Kyrow und Béla Zselicky; Das internacionale Krisenjahr 1956 München, Oldenbourg Verlag, 1999. 99–100. o.
3
Ld. 2 alatti moszkvai kiadvány 40–41. o.
4
Ld. 2 alatt Horváth –Tulipán; 71. és 81. o., Jobbágyi 1 alatt 81. o.
5
Ld. 1 alatt 49. o.
6
Ld. 2 alatt Horváth–Tulipán 41. és 47. o.
7
Ld. 1 alatt 67–68. o.
8
Simon Sebag Montefiore: Sztálin. A Vörös Cár udvara. Alexandra, 2007. 394., 425–426., 473-–474. o.
9
Ld. 2 alatt Kyrow–Zselicky; 100–103. o. és Horváth–Tulipán; 2 alatt 11. o.
10
Ld. 2 alatt Kyrow–Zselicky 131–132. old.
11
Sub clausula 1956. 2006. Budapest. Leslie A. Ch. Fry angol nagykövet összefoglaló jelentése 1957. jan. 3. 749–751. o.
12
Ld. pl. a forradalom leverése után kiadott ún. „Fehér könyv” II. kötet 11. o., Hollós Ervin: Kik voltak és mit akartak. Kossuth, 1987. 26. o.,
Gyurkó L.: 1956. Magvető, 1987. 72. o.

3
 13
Jobbágyi Gábor: Ez itt a vértanúk vére. Kairosz, 1998. 155. o.
30
14
Ld. Dubecz Sándor: Sebészeti Klinika a tűzvonalban. Bp., 1996. 30. o. és Horváth–Tulipán pl., 2008. Puskás Sándor, aki 21 -kor már
holtan lett beszállítva, de 24-ére anyakönyvezték. 208. o., Marton András 179. o., és Gyurkó László: Bakancsos forradalom, 1956. Kossuth,
2006. 78. o., A Rókus Kórházba 1956. október 23-án 40 sebesültet szállítottak Héjjas Pál szerk.: 1956 Pest megyében. 1996. II. kötet 50. o., A
környező kórházi viszonyokra ld. 1 alatt 30–131. o.
15
Ld. 2 alatt 11. o. és 40. o.
16
Ld. 11 alatt 500–502. o.
17
Ld. 11 alatt 500–502. old., Georg Kastner: Ungarn 1956 vor der UNO. Studen Verlag Innsbruch, Wien Bazen 94. o. és 15 alatt: Szirmai
Ottó és Angyal István pere.
18
Ld. 13 alatt 155. o. és Georg Kastner: 17 alatt 94. o.
19
Ld. 13 alatt 156. o.
20
Ld. 1 alatt 49–50. o.
21
Fekete Gyula: Napló a történelemnek. 1956. október 23. alatt.
22
Ld. 13 alatt 749–751. o.
23
Tóbiás Áron: In memoriam Nagy Imre. Szabad Tér Kiadó, 1989. Gimes Alíz visszaemlékezéseire, 179. o.

4
Piliscsabaiak Magyar Rádió ostrománál:
2. Harckocsik a tömegben (Parancs nélkül)

Solymosi János az ezred érkezésekor kiállt a tömeg elé, és

kísérletet tett az emberek lenyugtatására:

[…] megpróbáltam a harckocsi tetejéről beszélni a

tömegnek, de elnyomta a zaj, pedig elég hangosan
tudtam kiabálni […] Hoztak egy létrát – nem tudom,
honnan került elő olyan gyorsan ez a létra –, és ezen
másztam fölfelé. (a Rádió erkélyére) Akkor láttam, hogy
a Szabó százados jön utánam. Nem emlékszem
pontosan, hogy mit mondtam […] megindultam lefelé a
létrán. Mögöttem a Szabó százados. Körülbelül a létra
közepén lehettem, amikor egy Múzeumkert felé eső
ablakból – láttam a torkolattüzet – eldördült egy
géppisztolysorozat, és a Szabó százados már esett is
le.23

Szabót egy ÁVH-s tizedes lőtte le, de Solymosira

célzott. (besz t)

Mint később kiderült, a századost egy államvédelmi katona lőtte

le.24

Angyal István – a Tűzoltó utcai felkelőcsoport későbbi

parancsnoka – , aki ekkor szintén a Rádiónál tartózkodott, így
idézte fel Solymosi beszédét:

5
 A Bródy Sándor utcában követeltük a 16 pont
beolvasását a Rádióba, amikor emlékezetem szerint két
harckocsi érkezett, az egyiken Solymosi alezredes állt.
Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy amikor az
utcába érkeztünk, az államvédelmi karhatalmisták lőttek
és könnyfakasztó gránátot is dobáltak ránk. Solymosi
alezredes bemutatkozott a tömegnek, és közölte, hogy
nem fog a népre lőni.25

Mivel a hangulat rendkívül feszült volt a néhány perce

elhangzott sortűz miatt, ez a közlés olyan örömet váltott ki
belőlünk, hogy felugráltunk a tankra, s megöleltük őt. […]
Leszállt a páncélosról, és gyalogosan beszélgetett
velünk. Nyugtatott bennünket, hogy nem lesz semmi
baj.26

Mann Tamás, akkori piliscsabai sorkatona később így emlékezett

ezekre a percekre:

Akkor kiszálltunk. Tele volt a tér civilekkel. Mindenki

természetesen hozta magával az üres fegyverét, de a
katonáknál akkor lőszer nem volt. Elvegyültünk a civilek
között, és úgy érdeklődtünk, hogy mi van. Nem hangzott
el egyetlen rossz szó velünk szemben. Mi nem tudtuk,
hogy mit kell csinálni. Semmiféle parancsot az égvilágon
nem kaptunk.27

A magyar szemle (internet oldal) szerint...

6
 Angyal István
Élete a magyar wikipédia szerint.
Élete 1956-ig
Békés megyei zsidó kisiparos és kiskereskedő
család harmadik gyermeke volt, a negyedik polgári
után iskoláit származása miatt nem folytathatta.
1944-ben édesanyjával és egyik nővérével az
auschwitzi megsemmisítő táborba hurcolták.
Nővérét az egész tábor előtt felakasztották, mert
szökni próbált, anyja is a lágerben halt meg.
István túlélte a borzalmakat és Magyarországra
visszatérve kommunista meggyőződésű lett, ettől az
ideológiától várva a faji és osztálykülönbségek megszüntetését. (A kommunista
pártba azonban soha nem lépett be.) Megszerezte az érettségit, majd 1947-ben
magyar-történelem szakra felvették a budapesti bölcsészkarra. 1949-ben
azonban, a Lukács-vita hullámai közepette (miután felszólalt a megtámadott
Lukács György mellett) kitették az egyetemről.
Lakatos lett (a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál). 1951-ben Dunapentelén
vasbetonszerelőnek tanult. Munkájáért a Sztálin Vasmű építésében több
sztahanovistáknak járó elismerést kapott. Amikor 1953-ban új szellők kezdtek
fújni és Nagy Imre először lett miniszterelnök, visszafogták a nehézipar fejlesztési
ütemét, Angyal is elvesztette a munkáját. A Közlekedési Építő Vállalat
alvállalataihoz került, 1955-től 1956 októberéig építésvezető.
A megvalósult kommunista-szocialista rendszerből kiábrándult, de továbbra is hitt
Marx, Engels és Lenin tanaiban és abban, hogy alulról szervezve létrejöhet a
"demokratikus", igazságos társadalom. (A demokráciát, mint a forradalom
sodrában is kiderült, nem többpártrendszerként képzelte el.)
Bár munkája másfelé vonta, aktívan részt vett a budapesti fiatal értelmiségi körök
életében, irodalmi esteken, a Petőfi Kör ülésein. Barátai voltak többek közt
Csongovai Per Olaf filmrendező ("Csolaf") és Gáli József, Eörsi István, Fejes
Endre írók. 1956. október 6-án részt vett Rajk László újratemetésén és este a
József Attila Színházban Gáli Szabadsághegy című darabjának izzó hangulatú
bemutatóján. (A darabban például a következő mondatok hangzanak el, egy
gyárigazgató szájából: "Nagy munkában van a dolgozó nép. Forradalmat csinál.")
Október 23-án Esztergomban volt munkája, de amikor meghallotta, hogy a
MEFESZ és a Petőfi Kör tüntetést szervez, Budapesten termett.
Feleségétől addigra elvált. (Egy közös gyermekük volt.)

7
Részvétele a forradalom eseményeiben:
 Október 23-án: A Bem-szobornál érte utol a tüntetést, a vonuló tömeggel a
Parlamenthez ment. Este ott volt a Magyar Rádió ostrománál (kezdetben
nem hitte, hogy a tömegre lőttek), a sebesültszállításban és a
lőszerrakodásban segédkezett. A kommunista pártvezetőktől eltérően
semmi kétsége nem volt, hogy forradalom zajlik. A Rádió elfogalását a
haladó fiatalok győzelmének ítélte.
 Október 25-én részt vett a szovjet beavatkozás elleni "véres-zászlós
tüntetésben". Csolaf barátjával együtt ő érte el, hogy a tömeg a semleges
Jugoszlávia és ne az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége előtt
tüntessen. Az ezután következő napokban forradalmi verseket, röpiratokat
terjesztett és kötszert, élelmet szállított a harcolóknak és a rászorultaknak a
Péterfi utcai kórházból. Eközben került kapcsolatba a Tűzoltó utca
környékén harcoló felkelőkkel, akik lassan elfogadták parancsnokuknak.
 Október 29-én Janza Károly honvédelmi miniszter és később Nagy Imre
miniszterelnök is tárgyalt a Corvin köz és a Tűzoltó utcai csoport vezetőivel,
köztük Angyallal és Csolaffal. A felkelők elutasították a fegyverletételt,
legalábbis a szovjet csapatok kivonulásáig. [1]

Eőrsi István:

Angyal István (1928–1958) Auschwitzból, ahol elvesztette édesanyját és nővérét

– ez utóbbi nem átlagos „zsidó halál”-lal halt meg, hanem kötélen végezte
lázadás miatt – kommunistaként tért haza Budapestre. A kommunizmus sztálini
válfajából hamar kiábrándult, 1949-ben fejjel lefelé felakasztotta Sztálin képét a
vécéjébe, ami akkor életveszélyes vállalkozás volt. A Bölcsészettudományi Karra
iratkozott be, de nem végezte el az egyetemet, hanem elment Sztálinvárosba
(Dunaújváros) építésvezetőnek.

A forradalomban az első naptól kezdve tevékenyen részt vett. A Tűzoltó utcai

fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportja eredményesen harcolt a
megszállók ellen, igen sok tankot és páncélozott kocsit semmisítettek meg.
Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és
etetett a forradalmi napokban. „Valóban angyal” – mondták nekem, amikor
riporteri minőségemben felkerestem a Tűzoltó utcát. Kommunista funkcionáriusok
háza elé, ezek kérésére, védőőrizetet állított. Felajánlotta a kormánynak, hogy
csoportjával segítségére lesz a valóban jobboldali erők ellen folytatandó harcban.
November elsején felkérte Kádár Jánost az újonnan megalakult MSZMP első
titkárát, hogy másnap vegye át jelképesen csoportja vezetését. Kádár ezt meg is
ígérte neki, de a beígért napon nem a Tűzoltó utcába ment.

8
A szovjet inváziót követően a Tűzoltó utcaiak november 7-ig folytatták a
fegyveres ellenállást. Ezután Angyal a Péterfy Sándor utcai kórházban
rendezkedett be, itt röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott.
November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal – aki egy orvosi szobában
időzött, a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai
letartóztatása ellen. (Egy hete nem aludt már, injekciókkal tartatta magát ébren.)
1957 nyarán halálra ítélték. Több mint egy évet töltött halálos zárkán, 1958
decemberében végezték ki.
Már halálra ítélten sikerült egy búcsúüzenetet eljuttatnia hozzám, a márianosztrai
börtönbe. Egy itteni rabtársam, Gép Győző tanú volt valamelyik budapesti
feljebbviteli tárgyaláson, ahová Angyalt is megidézték. Miközben a sorukra
vártak, Angyal levelet írt nekem, vécépapírra, ceruzaheggyel. Gép ezt egy sétán
a kezembe csúsztatta, én bevágtam a szöveget, majd megsemmisítettem a
papírt. Körülbelül egy év múlva szabadult egy barátom, ő vitte ki a börtönből,
természetesen vécépapíron, Angyal István drága szavait.

Angyal búcsúlevele Eőrsinek.

“Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együttjáró szellemi
restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal,
és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez
nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez
volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és
hozzád is erősen, Pistám, üzentet.[SZJ] Úgy várják ma ezeket az utolsó
üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha
nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket
valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga
kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak
önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő
legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és
akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton.
Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő
kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal,
mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az
emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk.
Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán
annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik
szerettek. Ölellek Pistám, ég veled.”

9
Amikor 25-n Solymosi alez a piliscsabai katonákkal elfoglalta , gyakorlatilag
harc nélkül, a MR-t a bennlévő “felkelők “ parancsnoka Iván-Kovács volt.
Rövidesen a Corvin köziek parancsnoka lett. (besz t)

Iván Kovács László 1930-ban Debrecenben született alkalmazotti családban. 1944-ben (a

soproni katonai reáliskola növendéke volt) apjával együtt Nyugatra menekült, de a következő
évben hazatértek. 1951-ben közgazdasági iskolában érettségizett, ugyanebben az évben
jelentkezett a jogi egyetemre, de nem vették föl. Egy évet végzett esti tagozaton a
Közgazdaság-tudományi Egyetemen. Sportolóként – futballozott – különböző adminisztratív
munkakörökben és bányászként dolgozott, sportköri előadó is volt. 1951-től a hadseregnél volt
polgári alkalmazott, de 1953-ban elbocsátották. 1956. október 23-án részt vett a rádió előtti
tüntetésen, tagja volt az egyik küldöttségnek, amelyik bejutott az épületbe. Még aznap
puskához jutott a Kálvin téren, és az Üllői úton részt vett a bevonuló szovjet csapatok elleni
harcban. Másnap a Nemzeti Múzeumnál katonák lefegyverezték, de rövid fogvatartás után
szabadon engedték. Október 25-én csatlakozott a Corvin közi fegyveresekhez, ahol már
másnap őt tekintették parancsnoknak. Fölvette a kapcsolatot a Práter utcai csoporttal, tárgyalt
a pártközpontban és a Honvédelmi Minisztériumban a fegyverletétel feltételeiről. Október 28-án
fogadta Nagy Imre, akinek előadta a Corvin köziek követeléseit: biztosítsák az ország
függetlenségét; tárgyalások eredményeképpen vonják ki a szovjet csapatokat Magyarország
területéről; szüntessék meg az egypártrendszert; hozzanak létre nemzetőrséget a fegyveres
felkelők bevonásával. Október végén és november elején több tárgyaláson vett részt, melyen a
nemzetőrség megalakításáról, szervezetéről tanácskoztak. November 1-jén vagy 2-án
leváltották parancsnoki tisztségéből, de 3-án beválasztották a nemzetőri ezredek szervezésére
létrehozott bizottságba. November 4-én felvette a harcot a szovjet csapatokkal, de még aznap
árulónak kiáltották ki a Corvin közben, és letartóztatták. Miközben átkísérték a Kilián laktanya
épületébe, sikerült megszöknie. 10-éig otthon bujkált, ekkor fegyverét megtartva szülei alsógödi
házába költözött. 1957. februárban Turul Párt néven illegális párt alapítását kezdeményezte a
forradalom eszményeinek megőrzése érdekében. Röpcédulákat készített, tervezte Maléter
kiszabadítását, igyekezett felvenni a kapcsolatot Király Bélával. 1957. március 12-én
tartóztatták le. Elsőfokon a Pest Megyei Bíróság Major népbírósági tanácsa szervezkedés
vezetésének vádjával halálra ítélte 1957. augusztus 22-én. Ezt a Legfelsőbb Bíróság
Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1957. december 27-én jogerőre emelte. 30-án
kivégezték.

10
A Corvin közi fegyverátadási tárgyalások

Jegyzőkönyv Iván Kovács László kihallgatásáról

Iván Kovács László

1930. Debrecen
Rábai Margit
Alsógöd, Fürst S. u. 22.

Én a „Corvin közi” ellenforradalmi fegyveres csoport feletti parancsnokságot

1956. október 26-án vettem át. Ebben az időben szereztem tudomást arról, hogy
a csoport fegyvereinek nagy részét a Kilián laktanyából kapták, a csoport tagjai
tudomása szerint a Kiliánban nem maradt fegyver. Ennek ellenére október 26–27-
én többször kaptunk könnyű fegyverekből származó tüzet a laktanyából. 28-án
már nem észleltük ezt. (…)
Az értekezletre Janza honvédelmi miniszterrel közösen mentünk át.

A Corvin közi fegyveres felkelőcsoport magja 1956. október 24-én, azaz a

forradalom másnapján alakult körülbelül 50 fő részvételével. A csoporthoz több
száz felkelő csatlakozott, és – a környező csoportokkal szorosan együttműködve
– rövidesen Budapest legnagyobb fegyveres felkelőcsoportjává vált, mintegy
kétezres létszámmal. A csoport parancsnokságát október 25-én Iván Kovács
László vette át, akit ezért 1957. december 30-án kivégeztek. A csoport
kapcsolata a Nagy Imre-kormánnyal és az új hatalommal korántsem volt
harmonikus. A felkelők egészen október 31-éig, a nemzetőrség megalakulásáról
szóló megegyezésig elutasították a kormány autoritását, és az együttműködést
feltételhez kötötték: vonják ki a szovjet csapatokat, szüntessék meg az
egypártrendszert, vonják be a nemzetőrségbe a felkelőket. Követelték továbbá az
ÁVH leszerelését, az ideiglenes kormány megalakítását, az általános amnesztiát
és az általános választás kiírását. A Corvin köziek november 4-én felvették a
harcot a bevonuló szovjet csapatokkal, és a többségük 6-áig ellenállt. A csoport
harci cselekményeiről és feloszlásáról szerzőnk a Beszélő 1997. novemberi
számában írt. Az alábbi tanulmány a Corvin köziek és a Nagy Imre-kormány
ellentmondásos, kezdetben kifejezetten ellenséges viszonyának alakulásába
kínál betekintést.

11
1956-ról
Prózai művek
Aczél Tamás: Illuminációk (regény)
Albert Camus: A magyarok vére
Benedikty Tamás: Szuvenir (regény)
Csernák Árpád: Felnőtté tiporva: regény az ötvenes évekről és az 1956-os
forradalomról. (Pomáz, Kráter Műhely, 2003)
Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 (napló)
Dénes Tibor: Budapest nincs többé Budapesten (regény)
Déry Tibor: Számadás; Philemon és Baucis (elbeszélések)
Domahidy András: Tizenhat zár (regény)
Ember Mária: Mindent késve (1956-os napló, Budapest, 2006)
Értavy Baráth Kata: Történelem – kitűnő: regény az 1956-os szabadságharc
idejéből (Cleveland, 1966)
Galgóczy Erzsébet: Közös bűn. Budapest, 1976 (regény)
Gergely Ágnes: Stációk (regény)
Kabdebó Tamás: Minden idők (regény)
Karátson Gábor: Ötvenhatos regény. (Budapest, 2005. Helikon)
Karinthy Ferenc: Epepe (regény)
Karinthy Ferenc: Budapesti ősz. Budapest, 1982 (regény)
Konrád György: Cinkos (regény)
Kovács István: A gyermekkor tündöklete (regény, Budapest, 1998)
Simonffy András: Rozsda ősz (regény)
Szakonyi Károly: Bolond madár (regény)
Szalay Károly: Párhuzamos viszonyok (regény)
Szilágyi Andor: A világtalan szemtanú (regény Mansfeld Péterről, Budapest, 1989)

Film
Játékfilmek:
Hajnalban meghalnak az álmok (olasz film, rendező: Indro Montanelli, 1961)
Szerencsés Dániel (rendező: Sándor Pál, 1983)
Szamárköhögés (rendező: Gárdos Péter, 1987)
Napló apámnak és anyámnak (rendező: Mészáros Márta, 1990)
Magyar rekviem (rendező: Makk Károly, 1991)
Telitalálat (rendezők: Kardos Sándor, Szabó Illés, 2003)
A temetetlen halott (rendező: Mészáros Márta, 2004)
Mansfeld (rendező: Szilágyi Andor, 2006)
Szabadság, szerelem (rendező: Goda Krisztina, 2006)
56 csepp vér (azonos című rockmusical alapján, rendező: Bokor Attila, 2007)
Ecseri tekercsek – filmfelvételek az 1956-os forradalom napjaiból (színes magyar
kisjátékfilm, 50 perc, 2005)

12
Dokumentumfilmek:

A lyukas zászló (Amerikai dokumnentumfilm, 96 perc, 2007.)

Előre mind, aki költő…! – 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 51 perc)
Forradalom és megtorlás 1956. (magyar dokumentumfilm, 90 perc)
Golgota 1956 (magyar dokumentumfilm, 15 perc)
Írók, gyerekek 1956 után (színes magyar dokumentumfilm, 50 perc)
Írók 1956 után (színes magyar dokumentumfilm, 40 perc)
A Magyar Írók Szövetsége 1956-ban (színes magyar dokumentumfilm, 40 perc)
1956 – diákszemmel (45 perc)
Sport, politika, olimpia – 1956 (Lies, spies and olympics) (színes, fekete-fehér
ausztrál dokumentumfilm)
1956 és az emlékmű (magyar dokumentumfilm, 26 perc)
1956 nyomában (fekete-fehér magyar dokumentumfilm, 1956)
Cry Hungary (brit dokumentumfilm, BBC, 1986)
Diákparlament – Miskolc, 1956. (magyar dokumentumfilm, 1991)
1956 október (magyar dokumentumfilm, 1993)
A párt ökle (1945–1956) (A párt ökle) (magyar dokumentumfilm, 1994)
Tükörcserepek, Magyarország 1956 (színes magyar ismeretterjesztő film, 84
perc, 1996)
Angyal István – Tűzoltó utca 1956 (Angyal István) (színes magyar
dokumentumfilm, 1996)
Itália és 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 37 perc, 1996)
Deportálások a Szovjetunióba – 1956 (magyar dokumentumfilm, 1996)
Gyermekdeportálások – 1956 (magyar dokumentumfilm, 1996)
Az út Szolnoktól Ungvárig – 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 55 perc,
1999)
Óbuda 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 52 perc, 2001)
1956 – Erdély (színes magyar dokumentumfilm sorozat, 56 perc, 2003)
Kossuth tér 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 52 perc, 2003)
Melbourne 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 67 perc, 2004)
Erdély 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 2004)
Kecskemét 1956 (színes magyar dokumentumfilm, 60 perc, 2005)
Magyarország 1956 – a BBC jelenti (angol dokumentumfilm, 52 perc, 2006)
Hazatérés (magyar dokumentumfilm, 2006)
A szabadság vihara (Freedom’s Fury) (színes, fekete-fehér amerikai
dokumentumfilm, 90 perc, 2006)
Csapataink harcban álltak ( színes magyar dokumentumfilm, 72 perc, 2006)

13