J OS EF E R N S T

EGY TEOLÓGUS PORTRÉJA

 Sorozatni! fent t alán M árkkal kellett volna feez/íenüyife,
hiszen időrendben ma az ö m unkáját tartjuk az első
evangéliumnak. M árk evangélista találta fö l a m ai
1 Ö5 E F E R N S T
értelemben vett evangéliumot, bár voltak előzményei
MÁRK is, egyrészt az Ószövetségben, másrészt Szent Pál
apostolnál. N ála a z evangélium még Jézus halálának
ésfeltám adásának hirdetését jelöli, ez a magja az
apostol evangéliumának, s ezt az örömteli h írt jelenti.
M árk az, a ki ezt az igehirdetést „élet-rajzzá ”form ál­
ja . És így végső soron Jézus életének minden
eseményét magába foglalja. M árk evangéliuma olyan
alapmű, amelyet M áté és Lukács is használ, és
messzemenően követik is evangéliumuk fölépítésében.
M árk evangéliumával m ár a keresztény ókorban is
mostohán bántak a többi evangéliumhoz képest, az
egyházatyák sem tisztelték meg magyarázataikkal.
Szent Ágoston is csak M áté kivonatolásának tartotta.
A modern exegézis viszont szűnni nem akaró kedvvel
ford u l M árkhoz, a z első evangéliumhoz. A kötet arra
is keresi a választ, vajon k i lehet e m ű mögött, aki
maradandó form ába öntötte Jézus életművét.
M árk Jézust Isten Fiának (1,1; 15,39) m utatja be,
a ki nemcsak tanít, hirdeti az igét, hanem hatalmas
tetteket is végbevisz.
ISBN 978-963-662-600-6

w w w .\a irosz. h u ll>Ío6>:

2700 Ft
 Josef Ernst

MÁRK
Egy teológus portréja

"?21
Kairosz Kiadó, 2013
 K airosz B ibliai T anulmányok 5

S orozatszerkesztő :
Kocsi György

A MŰ EREDETI CÍMEI
Josef Ernst, Márkus: Ein theologisches Portrait, Patmos Verlag
Düsseldorf, l.Auflage, 1987.
© Josef Ernst
© Kairosz Kiadó, 2013

F ordították:
1-4; 7-12 Kocsi György
5-6 Imre Szabina

A mutatókat és az irodalomjegyzéket összeállította

Kmety Andrea

A FORDÍTÁST a z EREDETIVEL EGYBEVETETTE ÉS ELLENŐRIZTE

Friesz Enikő

F edélterv:
Őri Kiss István

ISBN 978-963-662-600-6
ISSN 2061-8794

A kiadásért felel
Bedő György,
a Kairosz Kiadó igazgatója
1134 Budapest, Apály u. 2/b
www.kairosz.hu

N yomdai előkészítés:
Szalai László
N yomás és kötészet :
A.D. 2001 Kft.
F elelős vezető : Illés Zoltán
 ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

Josef Emst evangélistákról írt portréjának utolsó köte­

tét veheti kézbe az olvasó Máté portréjával együtt. Talán
Márkkal kellett volna kezdenünk, hiszen időrendben ma
az ő munkáját tartjuk az első evangéliumnak. E négy
evangélista portréjával elsősorban a lelkipásztorkodó
papsághoz kívánunk fordulni, de a teológia iránt érdek­
lődök is haszonnal vehetik kezükbe. Szerzőnk szakava­
tottan bontja ki azokat a teológiai gondolatokat, amelyek
sokszor elkerülik az átlagolvasó figyelmét. Nagy segítsé­
günkre lehetnek e portrék abban is, hogy többet észreve-
gytink az evangéliumokban, mint amennyit eddig láttunk.
Márk evangélista találta föl a mai értelemben vett
evangéliumot, bár voltak előzményei is, egyrészt az
Ószövetségben, másrészt Szent Pál apostolnál. Nála az
evangélium még Jézus halálának és feltámadásának hir­
detését jelöli, ez a magja az apostol evangéliumának, s ezt
az örömteli hírt jelenti. Márk az, aki ezt az igehirdetést
„életrajzzá” formálja, és így végső soron Jézus életének
minden eseményét magába foglalja. Márk evangéliuma
olyan alapmű, amelyet Máté és Lukács is használ, és
messzemenően követik is evangéliumuk fölépítésében.
Márk evangéliumával már a keresztény ókorban is
mostohán bántak a többi evangéliumhoz képest, az egy­
házatyák sem tisztelték meg magyarázataikkal. Szent
Ágoston is csak Máté kivonatolásának tartotta. A modern
exegézis viszont szűnni nem akaró kedvvel fordul
Márkhoz, az első evangéliumhoz. A kötet arra is keresi a
választ, vajon ki lehet e mű mögött, aki maradandó for­
mába öntötte Jézus életművét. Márk Jézust Isten Fiának

5
 (1,1; 15,39) mutatja be, aki nemcsak tanít, hirdeti az igét,
hanem hatalmas tetteket is végbevisz.
Márk evangéliuma részletesen taglal olyan témákat
is, amelyek változatlanul érdeklik a mai embereket. Ezek
közé tartozik például a világvége kérdése és problema­
tikája. Vagy hogy az Isten országát hogyan kell elkép­
zelnünk, mit is jelent az? De a passió is bizonyára ide­
tartozik, a keresztre feszítés jelenetének három óraütésé­
vel: a harmadik, hatodik és kilencedik óra megadásával
(15,25.33k). A másik két szinoptikus, Máté és Lukács
csak a hatodik és kilencedik órát említi, János pedig nem
említi az órákat. Márk bizonyára közössége nagypénteki
liturgiáját is rögzíti az órák megadásával.
Úgy gondoljuk, hogy az eddig megjelent kötetekkel
segíthettünk az érdeklődőknek az evangéliumok mélyebb
megismerésében. Márk portréja már az 5. kötete soro­
zatunknak. A könyv végén a jövőben mindig felsorol­
juk sorozatunk eddig megjelent köteteit, hogy olvasóink
folyamatosan tájékozódhassanak egyre gyarapodó kis­
könyvtárunkról.
Megköszönöm munkatársaim, a fordítók és a szerkesz­
tők fáradságos munkáját. Szeretnék ismételten köszönetét
mondani az egy éve elhunyt, s remélhetőleg a szemlélés
boldog állapotában élő Josef Ernst professzor úrnak, hogy
könyveinek magyar nyelvű megjelenését nagyvonalúan
támogatta.
Kocsi György’
sorozatszerkesztő

6
 TARTALOM

Előszó a magyar kiadáshoz ....................................... 5

1. MÁRK, AZ EVANGÉLISTA................................ 11
2. A MÁRK-EVANGÉLIUM
-NEM JÉZUS-ÉLETRAJZ........................... 19
3. EVANGÉLIUM MÁRK SZERINT...................... 23
4. MÁRK ÉS ISTEN EVANGÉLIUMA ..................27
4.1 Az Isten elközelgő országa .................................27
4.2 A közelvárás problémá j a .................................... 34
4.3 Az Isten országába való bejutás ........................ 37
4.4 Az Isten országának elfogadása......................... 39
4.5 Az Isten országának öröme..................................41
4.6 Az Isten országának várása .................................43
4.7 Példabeszédek az Isten országáról ......................44
4.7.1 Példabeszéd a magvetőről: 4,1-9 .......................46
4.7.2 A példabeszédek oka és szándéka: 4,10-12 .....50
4.7.3 A magvetőről szóló példabeszéd
magyarázata: 4,13-20.........................................52
4.7.4 Példabeszéd a mag növekedéséről: 4,26-29 ..... 54
4.7.5 Példabeszéd a mustármagról: 4,30-32 ............. 57
5. MÁRK ÉS A JÉZUS KRISZTUSRÓL
SZÓLÓ EVANGÉLIUM...................................61
5.1 Az Isten fia .............................................................62
5.1.1 Jézus Krisztus evangéliuma: 1,1 .........................63

7
5.1.2 Isten Fiának vallják a kereszteléskor: 1,11 .......64
5.1.3 Isten Fiának vallják a színeváltozáskor: 9,7 .....67
5.1.4 A démonok is Isten Fiának vallják: 3,11; 5,7 ....70
5.1.5 A „szeretett Fiú” a gonosz szőlőmunkásokról
szóló példabeszédben: 12,6k ............................71
5.1.6 A pogány százados Isten Fiának vallja: 15,39 ... 72
5.2 Az Em berfia....................................................... 74
5.2.1 A szenvedő Emberfia..........................................75
A szenvedés első megjövendölése: 8,31 ................ 76
A szenvedés második megjövendölése: 9,31 ......... 78
A szenvedés harmadik megjövendölése: 10,331c .... 79
Jézus megjövendöli elárulását tanítványainak
az Utolsó Vacsorán: 14,21 ................................ 80
5.2.2 A földi Emberfia .................................................82
Az Emberfiának van hatalma a bűnök
megbocsátására: 2 ,1 0 ....................................... 83
Az Emberfia ura a szombatnak: 2,28 ..................... 85
A szolgáló Emberfia: 10,45.................................... 87
5.2.3 Az Emberfia eljövetele az idők végén .............. 88
A világ vége és az Emberfia eljövetele: 13,26 ........ 89
A megtagadásról szóló mondás: 8,38 .................... 91
Jézus Emberfia-vallomása a főtanács előtt: 14,62 .... 93
5.2.4 Záró megfontolások az Emberfia névvel
kapcsolatban .......................................................95
6. A CSODAELBESZÉLÉSEK.............................. 97
6.1 A csodaelbeszélések - példák és típ u so k .............97
6.1.1 Ördögűzés a kafamaumi zsinagógában:
1,21-28 97
6.1.2 Egy nap Kafamaumban: 1,29-39 ................... 100
6.1.3 A béna meggyógyítása Kafamaumban:
2,1-12.............................................................. 104
6.1.4 A viharos tenger lecsendesítése: 4 ,35-41 .......106
6.1.5 Jairus lányának föltámasztása és
a vérfolyásos asszony meggyógyítása:
5,21—43 ........................................................... 109
6.1.6 A vak Bartimeus meggyógyítása
Jerikóban: 10,46-52 ........................................ 115
6.2 Záró megfontolások........................................ 117
7. A MESSIÁS-TITOK ........................................... 121
8. TANÍTVÁNYSÁG ÉS KÖVETÉS ..................... 127
8.1 Jézus tanítványai............................................... 128
8.1.1 Az első tanítványok meghívása: 1,16-20 ....... 128
8.1.2 A tanítványság és a kereszthordozás: 8,34 ..... 131
8.1.3 Az új életre hívó követés: 16,7 ....................... 134
8.2 A tizenkettő................................................... 137
8.2.1 A tizenkettő kiválasztása: 3,13-19 ................. 137
8.2.2 A tizenkettő kiküldése: 6,6b—13 ..................... 141
8.3 Péter, az első tanítvány ................................ 143
9. A PASSIÓ ELBESZÉLÉSE ................................ 149
9.1 Jézus passiója: az elbeszélés mint vallomás....... 150
9.2 A legrégebbi beszámoló a passióról................. 151
9.3 A legrégebbi passió-beszámolótól
a szenvedéstörténet elbeszéléséig................. 152
9.4 A Márk-passió teológiája ................................. 154
9.4.1 Jézus, a szenvedő Ig a z ................................... 155

9
9.4.2 Jézus Isten engesztelő Szolgája? .................... 157
9.4.3 A Passió és az Emberfia ítélete....................... 159
9.5 Záró megfontolás ............................................ 161
10. A MÁRK-EVANGÉLIUM ZÁRADÉKA ........ 163
11. MÁRK IRODALMI TELJESÍTMÉNYE ....... 167
11.1 A nem irodalmi stílusú írásbeliség................. 167
11.2 A feldolgozott források................................... 169
11.3 Az evangélista szerkesztői munkája.............. 170
11.4 Az istentisztelet mint rendező elv .................. 171
11.5 Összegzés ......................................................... 172
12. MÁRK PORTRÉJA AZ EVANGÉLIUMBAN ... 173
12.1 Márk képe a korai legendákban.................... 173
12.2 Márk az ő evangéliumának tükrében ........... 176
FÜGGELÉK............................................................ 179
FELHASZNÁLT IRODALOM ................................ 179
MUTATÓK ............................................................... 186
A Márk-evangélium az egyházi év
olvasmányainak rendjében .................................... 186
I. A B év olvasmányainak rendjében....................... 186
II. A hétköznapok olvasmányainak rendjében.......... 188

10
 1. MARK, AZ EVANGÉLISTA

Miután a miséken a szentírási szakaszok olvasását

új rendben (A, B, C évben) határozták meg, az evangé­
liumok és szerzőik nevei jobban köztudatba kerültek. Az
ember ismét tudja, hogy Jézus történetét négyfélekép­
pen írták le, és hogy e négy evangélista közül mindegyik
saját teológiai profillal rendelkezik.1 De kik voltak ezek
a férfiak? Ismerjük-e őket egyáltalán? Mégiscsak feltűnő,
hogy neveik - egészen a vitatott evangélium feliratokig2-

1 Harnack, A., v., Geshichte, 681.: „Hogy az egyház négy egyen­

értékű evangéliumot birtokol, olyan tény, amelyhez 1700 év óta már
hozzászoktunk, amelyen azonban még a gondolkodó emberek is csak
ritkán gondolkodnak el, de ez mégis rendkívül paradox tényállás. [...]
Az ember hajlik arra, hogy négyszólamú kórusról beszéljen, de a disz­
harmonikus hangokat semmi esetre sem szabad elfelednünk.”
2 A legősibb szövegtanúk a hosszabb formát: „Evangélium Máté
szerint” stb. és a rövidebb formát hozzák: „Máté szerint” stb. A fel­
iratok hozzátoldásának okául sok exegéta a négy evangéliumból álló
korpusz keletkezését hozza föl. így tesz pl. Zahn, Th., Das Evan­
gélium des Mattháus, 6.: „Csak a négy könyv összetartozásának
szempontja miatt, azaz akkor, amikor egy gyűjteménnyé egyesítették,
vagy röviddel utána merülhetett fel a cím kérdése.” Ez azonban azt
jelenti: Még mindig csak egy evangéliummal van dolgunk, amit per­
sze négy különböző tanú mutatott be. Másképpen látja Hengel, M.,
Evangelienüberschriften, 49., aki utal a négy evangélium keletkezési
idejére: Kr. u. 69-100. és az evangéliumok istentiszteleti használatára.
Márkkal kapcsolatban a következőket jegyzi meg: „Mint írásba rög­
zített euayyéA,iov Irjoou XproTOÖ művét a közösségre bízta, amely
eddig többnyire a szóbeli Jézus-hagyományra volt ráutalva. Ez az ese­
mény forradalmi újítás volt. Ezért egyáltalán nem valószínű, hogy kez­
detben csak anonim módon terjesztették volna (Márk evangéliumát).”

11
teljesen háttérben maradtak, illetve magában a művekben
egyáltalán nem említik őket. Az ókori egyháznak nyilván
nem volt semmi nehézsége az anonim evangéliumok­
kal. Ha igaz, hogy az „örömhír” hirdetése önmagában
is megáll, és tekintélyét felsőbb helyről kapja, akkor az
olyan teológiai jellegű értékelések, mint az írás szent­
sége, sugalmazottsága és tévedhetetlensége elsőbbséget
élveznek olyan problémákkal szemben, amelyek az iro­
dalom létrehozásával és befogadásával függnek össze. Az
emberi szerző az ilyenfajta, a hittől indított szemléletmód
esetében természetesen csak alárendelt szerepet játszhat.
És még megjegyezzük, hogy az antik írások esetében
a szerzőség kérdését eleve másként értékelték, mint a
modem irodalom forgalmazásakor, ahol nagyon is világos
elképzelések vannak a szerzői jogról és a szellemi tulaj­
donról.3 Az „evangélista” fogalmának a racionális tudo­
mányos kiértékelés számára első használatát4 Antiochiai
Szent Theophilosznál5 (Rr. u. 190 körül) találjuk, de csak
Kr. u. 400 körül záródott le az a folyamat, hogy egy evan­
géliumot egy meghatározott szerzőnek (nem pedig hagyo-

3 Brox, N., Falsche Verfasserangaben, 25.: „Tényleg csak az egyetlen

beszélő és tanú neve fontos: Jézus.” Az „Isten szava” dogmatikai és
vitákkal terhes teológiai problémájára csak mellékesen utalunk, mivel
annak nincs szüksége emberi biztosítékra. Részletesen is foglalkozik
az anonimitás, pszeudonimitás és orthonimitás problémájával a követ­
kező tanulmánygyűjtemény: Brox, N., (szerk.) Pseudepigraphie in dér
heidnischen und jüdisch-christlichen Antiké.
4 Az evangéliumok irodalommá válásának bonyolult és máig nem
kutatott problémájához ld. Vielhauer, Ph., Geschichte, 252-258.
5 Antiochiai Szent Theophilosz, Ad Autolycum, III. 12.

12
mányozónak!) tulajdonítsanak.6 Az evangélium ugyan­
azon műfajának négy különböző példánya kifejezetten is
a négy szerző személyére irányította a figyelmet, akik a
fiatal egyház szóbeli és írásbeli hagyományát csodálatra
méltó szabadsággal megformálták, megváltoztatták, szer­
kesztették és újrafogalmazták, vagy hozzáillesztették az
új korszak történeti adottságaihoz. Hogy ekkor az evan­
gélisták „kézjegye” félreismerhetetlen kontúrokat kapott,
teljesen kézenfekvő. Hogy a kiindulópontunkhoz vissza­
térjünk: a döntés az irodalomkritikai és történeti bibliai
exegézis mellett magával hozta a „Szentírás” emberi szer­
zőinek a kérdését is.
A Márk-evangélium, amely most érdeklődésünk
középpontjában áll, annyiban különleges — ellentétben
Lukács evangéliumával -, hogy nem enged rátekinteni
a szerző íróasztalára. Annak az embernek, aki itt tollat
ragad, nem találjuk meg az irodalmi „én”-jét, de semmi­
lyen utalást sem a munkamódszerére és sajátos szándé­
kaira, melyek mégis összekötik művével (vö. Lk 1,1-4).
A szerző - eltekintve a vitatott felirattól - a szó legiga­
zibb értelmében anonim marad. Az egyházi hagyomány
itt már kétségtelenül nagyon hamar segített magán.
Akisázsiai Hierapoliszi Papiász a Kr. utáni 2. század első
felében öt könyvet írt „Az Úr szavainak magyarázatá”-
ról. A történész Cezáreai Euszébiosz (fKr. u. 339 körül)
Egyháztörténetében a döntő szakaszt, amely fontos a
Márk-evangélium szerzősége szempontjából, áthagyomá­
nyozta. A következőt írja:

6 Vielhauer, Ph., Geschichte, 2541c.: „Hosszú ideig tartott »Kr. u.

400-ig« biztosan, míg így idézték, pl.: »Evangelium Sancti Lucae«”
(Idézet Jiilicher, ,4.-tól).

13
 „Márk, Péter szavainak értelmezője (hermeneütész)
volt, és gondosan följegyezte, amire emlékezett, ámde
nem abban a sorrendben, ahogyan az Úr mondta és tette.
O ugyanis se nem hallotta az Urat, és kísérője sem volt,
később azonban, ahogyan már említettem, Péter kísérője
volt, s az ő tanítását a szükség követelménye szerint ala­
kította, de nem úgy, mintha létre akarná hozni az Úrról
szóló híradások összeállítását, úgyhogy Márk nem hibá­
zott, amikor az egyes dolgokat úgy, amint arra emléke­
zett, följegyezte. Csak az az egy volt a szándéka, hogy
semmit se hagyjon ki vagy hamisítson meg abból, amit
hallott [,..]”7
Papiász Márk Pétertől való függőségének alátámasztá­
sára hivatkozhatott az IPét 5,13-ra („Köszöntenek titeket
a Babilonban élő, veletek együtt kiválasztottak és fiam,
Márk”). Az Apostolok Cselekedete többször is említ egy
bizonyos Jánost, melléknevén Márkot. Péternek a börtön­
ből való kiszabadulásáról szóló elbeszélésben (ApCsel
12,1-17) őt annak a Máriának a fiaként mutatják be, aki­
nek a házában a keresztény közösség imára és istentisz­
teletre szokott összegyűlni. További megjegyzések azzal
kapcsolatban, hogy Márk időnként Pál missziós csoport­
jához tartozott (ApCsel 13,5.13; 15,37), az apostol magá­
ról tett kijelentéseiből igazolhatók (Filem 24; Kol 4,10;
2Tim 4,11). Az egyházi tradíció abból indul ki, hogy az
Újszövetségben többször is említett János Márk, illetőleg

7 Cezáreai Euszébiosz, Egyháztörténet (= ET), III. 39,15. Vö. a

magyar kiadást in: Vanyó László (szerk.), Ókeresztény írók, IV. k.,
Euszébiosz, Egyháztörténete, fordította: Baán István, Budapest, SZÍT,
1983. 142.

14
Márk az evangélium szerzője.8 9101 Az újabb kommentárok
ellenben anonim írásról beszélnek, amelyet a hagyomány
biztosítása miatt ítéltek oda a Péter-tanítványnak.9 Mások
hasonló nevű szerzőre gondolnak, aki azonban kétségte­
len nem állt közvetlen kapcsolatban Péterrel.10Az utóbbi
időben viszont az evangélium odaítélése a Péter tanít­
ványnak hagyománytörténeti és teológiai okokból újra
növekvő egyetértésre talál.11
A Márk-evangélium Péter-képét más helyütt még ala­
posabban is megvizsgáljuk majd, egyelőre annyit állapí­
tunk meg, hogy a Mark-evangélium szerzője utáni érdek­
lődés az Újszövetséget követő időben nagyon élénk lett.
A legendaszerű apokrif írások burjánzásával12 túldimen­

8 Iréneusz, Adv. haer., III. 1,1.; Tertulliánusz, Adv. Marcionem, IV.

5.; Alexandriai Kelemen, Euszébioszt idézi ET, VI. 14,6; Origenész
szintén Euszébioszt idézi ET, VI. 25,5.
9 Schweizer, E., Márkus, 11.: „Azt, hogy ki volt Márk, nem tudjuk
többé.” Schmithals, W., Márkus, II/1. 61.: „Az evangélista maga, isme­
retlen előttünk.” Gnilka, J., Márkus, II/l. 32.: „A szerző anonimitását
tekintetbe kell venni a mű megértéséhez. A szerző visszahúzódása, akit
azért ismerhettek címzettjei, a mű mögé, más tekintélyre utal. Ez az
egyház prédikációját hitelesítő Ige tekintélye...”.
10 Pesch, R„ Márkus, II/l .3-11.
11 Hengel, M, Evangelienüberschriften, 49.: „Meg kellene kérdezni,
vajon ez a Páltól valamennyire eltérő, Jézus történetének elbeszélésé­
vel összefüggő értelmezése az sőaYyéA.tov-nak talán nem péteri gyö­
kerekre mehetne-e vissza, és bizonyos ellentétben állna az Exodus és
törvényadás zsidó üdvtörténetével, melyet éppen úgy történeti beszá­
molóként beszéltek el. Éppen ezért az istentiszteleten olvasott ószövet­
ségi olvasmány bizonyos értelemben mint kiegészítés, utalhat a betel­
jesedésre, azaz a szóbeli előadás, és később a Jézusról szóló olvas­
mány, azaz az evangéliumnak a beteljesedésére.”
12 Legenda aurea, 167-172.

15
 zionált méreteket öltött, a jogos és szakszerű vizsgáló­
dásoknak nem éppen előnyére. A megbízható életrajzi és
történeti információk hiányában ahhoz tartjuk magunkat,
ami a szerző problémájának kutatásában egyedül kecseg­
tet sikerrel, és azon túl még új ismeretekkel is gazdagít­
hat: Márk művéhez. Ha igaz, hogy a szerző saját lelkét is
beleviszi művébe, akkor a teológiai portré fölvázolásával
helyes úton járunk.
Márk képét, amelyet a következőkben fölvázolni
szeretnénk, elsősorban az evangélium teológiája hatá­
rozza meg.
Egyfajta utóolvasatban az evangélista áthagyomá­
nyozza Jézusnak az Isten országáról szóló prédikációját.
Azoknak a hasonlatoknak a száma, amelyek megvilágít­
ják Isten országának belső lényegét, ugyan csekély, és e
témát sem tárgyalja olyan részletesen, mint Máté vagy
Lukács. Mindez azonban nem változtat azon a különleges
értékelésen, miszerint az evangélista tanító!
Márk evangéliumának elején Jézus Krisztust az Isten
Fiának vallja. A prédikátor elbeszéli Jézus nagy tetteit és
csodáit: a démonok kiűzését, a betegek meggyógyítását és
hatalmának kinyilvánítását. Az evangélista tehát elbeszélő!
Mivel Márk tudja, hogy a közösséget veszélyeztetik az
ördögi mágia formájában megjelenő hamis csodák, ezért
igehirdetését az egyetlen nagy csodára, a megszabadítás
csodájára összpontosítja: az Isten Fiának halálára és föltá­
madására. Az evangélista teológus!
A szenvedés elbeszélése az evangélium szíve. Márk
Jézus-képét a dicsőség alkalmasint felragyogó fényei és
a dicsőség epifániái (megnyilvánulásai) ellenére mégis a
kereszt jele jellemzi. Az evangélista, az Úr keresztjének
hirdetője!

16
 Márk nemcsak beszél Jézus keresztútjáról, hanem a
tanítványokat is a szenvedő Emberfia követésére hívja.
A tanítványság egészen lényegesen összefügg a kereszt
hordozásával. Márk képét a későbbi hagyomány a Jézus
elfogásakor elmenekülő ifjúra (14,5 lk) vetítette ki. Még
ha ez a vonás történetileg nem is igaz, fényt vet arra az
ifjúra, aki ezt a homályos megjegyzést áthagyományozta:
a menekülő ifjú az, aki nem érti Jézus keresztjének értel­
mét. Az üres sírnál szereplő mennyei követ adja meg a
tanítványoknak az irányt Galilea felé, ahol majd látni fog­
ják őt (16,7). Márk megértette: ő mutatja nekünk, mind­
nyájunknak az utat. Aki olvassa az ő evangéliumát, talál­
kozik az Úrral, ahogy a tanítványok egykor Galileában.
Az evangélista az Úr megtért tanítványa!
Módszertani szempontból előzetesen néhány alap­
vető megjegyzést kell fűznünk a szöveg struktúrájához és
magyarázatához. Az evangélium az előttünk levő formá­
jában többszörös értelmezésre nyitott, s különböző növe­
kedési réteggel és érvelési síkkal rendelkezik. Az exegéta
erre az esetre a „diakrónia” kifejezést használja, amivel
azt jelezzük, hogy a bibliai szöveg irodalmi előélettel
rendelkezik. Kezdetben van tehát a történeti esemény,
Jézusnak és tanítványainak húsvét előtti közös története.
A végén pedig az szerepel, ahogy e történetet a mai olva­
sók s hallgatók befogadták, recipiálták. Közben azonban
fontos hagyománytörténeti és átdolgozási fokok találha­
tók, főként pedig a szóbeli s írásbeli hagyományegységek
végső szerkesztése, amit éppen az az ember végzett el, aki
most igazán érdekel bennünket: Márk evangélista. A bib­
liai hermeneutika, azaz az értelmezés, a megértés tudomá­
nya, fölismerte, hogy eme fokok mindegyike különösen
jelentős az egész megértése és megfejtése szempontjából.

17
Aki Márk teológiai portréjának megrajzolásán fárado­
zik, annak a közvetlen szerkesztői munka bemutatásán
túl a szöveg történetét is be kell vonnia megfontolásaiba.
Pontosan úgy, ahogyan az ember az egyháztörténelem
jelentős személyiségének, Szent Ágoston egyházatyának a
képét csak írásainak keletkezéstörténetét szem előtt tartva
tudja átfogóan s helyesen fölvázolni, úgy Márk evangé­
lista képét is az egyéni teljesítményén túl csak a törté­
nelem során kialakult müvének tükrében érthetjük meg.
A portré egyes vonásainál rákérdezünk, amennyire
lehetséges és szükséges, a Jézus történetében fellelhető
mondatok, illetőleg történetek eredetére. Azután tekin­
tetbe vesszük a szóbeli hagyományt - különös témáinak
árnyalataival együtt majd az evangélista teológiai tel­
jesítményére koncentrálunk. Végül a képet azzal tesszük
teljessé, hogy figyelemmel kísérjük a hatástörténetet és a
mai ember kérdéseit is.

18
 2. A MÁRK-EVANGÉLIUM
- NEM JÉZUS-ÉLETRAJZ

A híres személyiségek életrajzait minden időben nagy

érdeklődés kísérte - kezdve a régi római császárok életraj­
zaitól a középkori szentek életén át egészen a prominens
kortársak önéletrajzáig. Aki Jézus Krisztus evangéliumát,
amelyet Márk írt, felüti, és hasonló elvárásokkal olvassa,
csalódni fog. Nem tudunk meg semmit Jézus születéséről
és gyermekkoráról, a galileai és jeruzsálemi működéséről
szóló beszámolók hézagosak és nem tervszerűek. A kro­
nológiai és földrajzi adatok minden összefüggés nélküli
pillanatfelvételek, és ha az ember János evangéliumával
összehasonlítja, ráadásul még ellentmondásosak is. Márk
nem szolgál semmilyen információval Jézus karakteréről,
pszichológiájáról és belső fejlődéséről. Ha pontosabban
odafigyelünk, észrevesszük, hogy maga a szenvedés­
történet - a nap és óra megadásával - egy teológiailag
motivált szöveg, amely az eseménynél jobban érdeklődik
annak jelentősége iránt. Az Úr beszédei és szavai eseté­
ben hiányoljuk a nagyobb tanító részeket, mint például a
Hegyi Beszédet a maga felrázó etikai utasításaival és gyö­
nyörű példabeszédeivel, amelyek vonzóvá teszik Lukács
evangéliumát. És még említhetnénk Jézusnak - Máténál
megtalálható - csodálatos prédikációját az utolsó ítéletről,
a Miatyánkot és másokat is. Aki csak Márkra hagyatko­
zik, az egyoldalú és megvágott képet kap. Röviden: a tör­
téneti bemutatás vagy a személyiség leírásának általános
érvényű mércéit Márk megtöri.

19
 A tények ilyetén állása esetén nem csoda, ha Márk
evangéliuma a nagy evangéliumok mellett évszázadokon
át árnyékéletet élt. Az ókori egyház alig vette figyelembe,
az egyházatyák kommentárjai is hiányzanak hozzá. Csak
a legújabb időkben került előtérbe, összefüggésben a
modern irodalomtudományi szemlélettel, amely a meg­
értés problémáját újra tudatosította, és a bevett életrajzi
értelmezést mélyrehatóan helyreigazította.
Márk nem érdeklődik közvetlenül Jézus története után.
Az evangélium kerete irodalmi remekmű, de minden jel­
legzetes történeti ambíció nélkül. Az evangélista főleg
szisztematikus nézőpontok szerint gyűjtötte anyagát, és
csak alkalmasint villantja föl az idő és a hely megadá­
sával az összefüggő életrajz benyomását. Evangéliuma
valójában inkább a közösség érdekét tartja szem előtt, és
nem annyira a történelem tényeire irányul.13A történelem
és az igehirdetés vagy „a történeti Jézus - a hit Krisztusa”
problémája mint nagy téma viszont ott lebeg Márk evan­
géliuma fölött.
Mindazon olvasóknak, akik klasszikus stílusú „bibliai
történetek” iránt érdeklődnek,14 az effajta kijelentés meg­
botránkoztató lehet, de az írás különleges karaktere, mely

13 Marxsen, W., Márkus, 13.: „így kérdezünk a közösség helyzetére,

amelyben az evangéliumok keletkeztek.”
14 Az evangéliumok szélsőséges történeti értelmezése természetesen
csak a legritkább esetekben fordult elő, s csak ott, ahol a „bibliai törté-
netek”-et az evangélium-harmóniák eljárása szerint fogalmazták meg
az iskolás gyerekeknek készült Biblia-kiadásokban. Ezek a Biblia alap­
ján szabadon szerkesztett, épületes és a gyerekek számára íródott elbe­
szélések, vagy példabeszédszerű gyűjtemények, amelyeket a katekiz­
mus számára készítettek. A kérügmatikus elvet az újabb, iskolásoknak
készült Bibliákban már megvalósították.

20
a modern történetírás szabályaival csak nehezen hozható
összhangba, további megfontolásokat kíván az irodalmi
műfajról. A Márk-evangélium, miként az Újszövetség
minden más dokumentuma is, először Krisztus tanúja, a
hitvallás irata, persze különös igénnyel, sajátos teológiai
vezéreszmével. Modem szerzők hivatkoznak regényszerű
hellenista életrajzokra, melyek a tények bemutatásakor
nem törekszenek pontosságra, de a bemutatott szemé­
lyiség jelentőségét mégis találóan kidolgozzák.15 Mások
antik emlékirat-irodalomról beszélnek, amely nagy embe­
rek történeteit és beszédeit laza formában egymáshoz
ragasztja. A csodaelbeszélések túlsúlya alkalmasint a hel­
lenista párhuzamokra, a mágusok vagy „isteni emberek”16
mögött meghúzódó elképzelésekre is felhívja a figyelmet.
Márkot mellesleg ilyen irodalmi előzmények is befolyá­
solhatták, de művének teológiai célkitűzése ezen az úton
nem talál kielégítő magyarázatra. Olyan könyvvel van
dolgunk, amelyik a keresztény egyházban keletkezett, és
az egyházi élet használatára fogalmazták. A szerző külön­
leges irodalmi és teológiai elképzeléseiről a következő
fejezetben lesz szó.

15 Hengel, M, Probleme des Markusevangeliums, 226-230., több fel-

vonású drámai elbeszélés diszpozíciójáról beszél. Hogy Márk az antik
tragédia vagy az antik retorika modelljéről vehette a mintát, több, mint
kérdéses. Fantasztikus a feltevés Standaert, B. H. M. G. M, L’ évangile
selon Marc, 486-491.: Márk a saját müvét tudatosan hozzáillesztette
az egyszerű nép megértési szintjéhez. O maga jellegzetes irodalmi és
stilisztikai érzékenységet mutatott. A probléma megoldása szempont­
jából hasznos lehet, ha élesebben különbséget teszünk az „életrajz” és
a „történelem” fogalmai között. Az egyik semmilyen szerepet sem ját­
szik Márk megfontolásaiban, de a másikat nem lehet elvitatni tőle.
16 Weeden, Th., Háresie, 238-258.

21
 3. EVANGÉLIUM
MÁRK SZERINT

Márk az „evangélium” műfajával az olvasó számára a

megértés döntő kulcsát szolgáltatja. A helyes megközelí­
tés csak e meghatározó fogalom segítségével lehetséges.
Mélyebben is körbe kell járnunk: az „evangélium”
szónak ugyanis hosszú előtörténete van, ami visszanyúlik
az Ószövetségre (Íz 40,9; 52,7; 60,6; 61,1; Náh 2,1; Zsolt
67,12 LXX; 95,2 LXX; Sál Zsolt 11,1) és a görög-hellén
kultúrkörbe.17 Eredeti jelentését - „jó hír”, „örömhír” -
a babiloni fogság idején kapta, és az üdvösség hamaro­
san bekövetkező idejére vonatkozott.18 Viszont csak az
Újszövetség adta meg a fogalom sajátos jelentését. Pál
a kifejezést kizárólag Jézus halálának és feltámadásának
üdvösséget adó hírére használja (lKor 15,1 —4).19 Márk a
fogalom fejlődésében fontos pontot rögzít, mert ő volt az

17 A Priene-felirat (kalendárium-felirat ugyanazon nevű város oszlo­

pán Kr. e. 9. körül) Augustus császárnak a születésnapjáról úgy beszél,
mint Isten születésnapjáról. A felirat másolatát ld. Deifimann, A., Licht
vöm Osten, 317. A további irodalmat ld. uo. 11.2. megj.
18 íz 52,7: „Mennyire üdvözlik a hegyeken az örömhír követének lép­
tét, azét, aki békét jelent be, aki örömhírt hoz és szabadulást ígér, aki
azt mondja Sionnak: a te Istened a király.”
19 Stuhlmacher, P., Das paulinische Evangélium; Hengel, M, Prob-
leme des Markusevangeliums, 260-262., jó érveket hoz föl a péteri
vonal mellett „az evangélium” fogalmának újszövetségi fejlődésében.
A két elképzelés közötti különbség abból adódik, hogy egyrészt az ige­
hirdetésre (Pál), másrészt a Jézusról szóló beszámolóra (Péter) való
irányultságot emeli ki.

23
első, aki az elbeszélő komponenst beolvasztotta az igehir­
detésbe.20 A keresztre feszített és feltámadott Isten Fiáról
szóló evangéliumot most már úgy értik, mint a Názáreti
Jézus történetét. A meghirdetett örömhír, a kérügma, a
felhívás a Jézus Krisztusba vetett hitre, most elbeszélt
élettörténetté szélesedik ki. Márk a passióból kiindulva
úgy fogta fel evangéliumát, mint meghosszabbított szen­
vedéstörténetet, a Jordánban történt megkeresztelésből
kiindulva pedig, mint tovahaladó élettörténetet. Ami az
evangélium mai olvasói számára a világ legtermésze­
tesebb dolga, az a kezdeti idők keresztényei számára
viszont izgalmas esemény volt. Azoknak az embereknek,
akik tekintetükkel előre néztek, és az Úr hatalommal és
dicsőséggel történő eljövetelét várták, meg kellett maguk­
tól kérdezniük, mi köze van Jézus földi életének meny-
nyei létéhez. További fontos és meghatározó nézőpont
Krisztus s az Isten országa hirdetésének egymásban és
egymás melletti előfordulása. E két szempontot megta­
láljuk Márk prológusának az elején és a végén (1,1-15),
ahogyan a fordulatokban „Jézus Krisztus evangéliuma”
(1,1) és „Isten (országának) evangéliuma” (1,14) meg is
jelenik. Jézus, aki az eljövendő Isten országának hirde­
tője, Márk evangéliumában maga is az igehirdetés és a
hit tárgya lesz. Aki pontosan odafigyel, felismeri a jelzett
ellentétes vonalakat, ami összefügg minden egyes elbe­
szélő egységben (perikópa) és az egész mű kompozíció­

20 Vö. Ernst, J., Márkus, 7-10. Hengel, M., Evangelienüberschriften,

49.: „Ugyanakkor Márk volt az, aki az »evangélium« irodalmi
»műfaj«-át létrehozta, mely mint különleges eset, az antik »életrajz«
nagyon széles területéhez tartozik.”

24
jában a Márk által újonnan alkotott evangélium irodalmi
műfajának történeti és kérügmatikus szempontjával.
Az ember elgondolkodhat az evangélium narratív
(elbeszélő), de írásba is foglalt új tervezetének kiváltó
okáról. A „valódi mag” miatt érzett aggodalom váltotta-e
ki ezt, mert a szóbeli hagyományozás folyamán torzul­
hatott és kárt szenvedhetett? Szükségessé vált-e, hogy a
Jézus csodáiról szóló elbeszéléseket a kereszthalálról és
a föltámadásról szóló evangéliummal összekapcsolják, s
így védjék; hogy a csillagjósokról, varázslókról és sarlatá­
nokról szóló történetekhez igazítsák? Vagy pedig az evan­
gélium örömhírét azért kellett összekötni Jézus történeté­
vel, nehogy üres, elvont eszmévé merevedjen?
Valószínű, hogy több - ma már világosan fel nem
ismerhető - oka lehetett e folyamatnak. Akárhogy is zaj­
lott az evangélium keletkezésének története részleteiben,
annyi azért biztos: Márk az e hagyományból átvett teoló­
giai fogalomnak, illetve az egyház igehirdetésének azzal,
hogy az örömhírt visszavezette a Názáreti Jézus életének
történetére, egy új, jövőbe mutató minőséget adott. Ha a
szerző személyiségére kérdezünk, akkor a mű első sza­
vaival - „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának
kezdete” - a váltót már át is állítottuk: elsőrangú evan­
gélistával van dolgunk: „az evangélistával”. Márk aján­
dékozta az egyháznak az evangélium műfaját. Míg Pál és
előtte s mellette az egyházi igehirdetés az evangéliumot
úgy értette, mint az üdvösség felkínálását a céltudatos
igehirdetésben (kérügma), addig Márk megteszi az első
lépést az írásos rögzítés irányába. Az evangélium öröm­
híre nemcsak két magból áll: kereszthalál és föltámadás,
hanem Jézus életének történetét is magába kell foglalnia.
Az üdvösségnek mint evangéliumnak a meghirdetése

25
annak elbeszélésében megy végbe, amit Jézus értünk tett
s tanított nekünk. Az evangélium mint leírt szó, mindig
megszólítás is. Történelem és történelmet meghaladó; írás
és Ige. A földi Jézus és a fölmagasztalt Krisztus Márk szá­
mára egy feszültséggel teljes, a múltat a jelennel össze­
kötő egység. Márk úgy mutatkozik be, mint aki visszate­
kint Jézus történetére, mint aki az evangélium leírt szavá­
ban újra időszerűvé is teszi azt.

26
 4. MARK
ÉS ISTEN EVANGÉLIUMA

Először az evangélium konkrét alakjára és formájára

kérdezünk, amelyet Jézus hatalommal hirdetett. Az öröm
hírnökének ,jó híre”, aki békét hirdet és szabadulást ígér,
Jézus igehirdetésében nyeri el formáját, profilját és színét.
Amit Izajás próféta a ködbe vesző múltban meghirdetett
(íz 62,7), Jézus fellépésével most beteljesedett.

4.1 AZ ISTEN ELKÖZELGŐ ORSZÁGA

Isten evangéliumának megértése szempontjából döntő

kulcsszöveg Jézus lényegre törő prédikációja, amikor a
prológus után rátér a Mester galileai működésének kezde­
tére (1,141c). A főtéma Isten országa, amely most végérvé­
nyesen elközelgett. Márk úgy világítja meg ezen esemény
üdvtörténeti jelentőségét az örömhír hallgatóinak, hogy
előrebocsátja az idő beteljesedéséről szóló megjegyzést,
és egyúttal fölszólít a megtérésre s az abból fakadó követ­
kezményekre, hogy higgyenek az evangéliumban. Az
evangélium rövid foglalata (szummárium) a legtömörebb
formában kínálja Jézus és a korai egyház missziós igehir­
detésének legfontosabb tartalmait. Ajánlatos már kezdet­
ben is az evangélium bemutatásának mindkét egymásba
forduló síkját szem előtt tartani.
A bevezető kiáltás: „Betelt az idő!”, a hírnök kiáltása,
egyfajta proklamáció vagy felhívás. Márk az evangélium

27
idejét tartja szeme előtt, ami egyben ajándék és ítélet. Pál
a Galata levélben (Gál 4,4) ugyanezt a kifejezést megvál­
toztatott nyelvi formában (az idő teljessége) Isten Fiának
elküldésére vonatkoztatja. A jelent - mindkét esetben -
minősített végső időnek fogják föl. Jelentése pedig: az
Isten evangéliuma, amit Jézus igehirdetésével és működé­
sével megtapasztalhatóvá tett.
De mi Isten evangéliumának tartalma? Jó okkal egész
általánosságban utalhatnánk az Isten országának most
megragadható valóságára. A modern bibliaolvasó vagy
prédikációhallgató nem tud mit kezdeni az elkoptatott
szóval: Isten országa, Isten uralma, Mennyek országa -
mit jelentsen ez? Világunk állapotára gondoljunk, csak
fordított előjellel, ahogyan a keresztényszocializmus kép­
viselői21 elképzelték? Egybeesik e fogalom azzal, amit
hagyományosan mennynek nevezünk? Megcélzott elkép­
zelésről van szó, tehát: el-jövendő, amit Isten a napok
végén fog majd megvalósítani? Isten országa egyfajta
természetes folyamat kozmikus mértékkel, olyan ese­
mény, ami e világon belül megmagyarázható és megért­
hető, de mégsem rendelkezhetünk vele? Vagy, egyáltalán
van-e valami köze az egyháznak hozzá? Kérdések kér­
dések hátán, amelyeket itt most természetesen nem tag­
lalhatunk. Vizsgálódásunkat ajánlatos a Jézus-korabeli
zsidóság elképzeléseinél kezdeni, s onnét kiindulva még
egyszer szemünk elé állítani azt, amire Jézus gondolt.
A zsoltárok úgy magasztalják Isten országát, mint ami
a nemzet eljövendő java, ami a dávidi királyság eszméit
életre kelti. A királyság dicsőségéről van szó, Isten hatal­

21 Christoph Blumhardt (1842-1919); Leonhard Ragaz (1886-1945)

és Kari Barth (1886-1968).

28
más tetteiről és e királyság örökös fennállásáról „nemze­
dékről nemzedékre” (Zsolt 145,9-13). Isten országának
mennyei méretei vannak, de ebbe a világba is belenyúlik:
„Uralja a mindenséget királyi hatalmával” (Zsolt 103,19).
Isten királyságának elvont eszméjével (malkut Jahve)
csak jóval később találkozunk. A zsidó ember nagyon is
konkrétan képzeli el Isten akaratának megvalósítását, s
azt is, hogy az emberek engedelmesen elfogadják. Jézus
korának zsidó társadalmát nagyon jellemezte az az elkép­
zelés, hogy Isten politikailag is megvalósítja az ő orszá­
gát. Szélsőséges felszabadítási mozgalmak, titkos szer­
vezetek, terrorista csoportok szították a felkelést a római
megszállók ellen. Jézus közvetlen környezetében legalább
egy képviselője található a zelóta forradalmi pártnak (Lk
6,15, vö. ApCsel 1,13). Magának Jézusnak ugyan nem
volt köze eszméikhez, mégis a teológia-történetben újra
meg újra megkísérelték, hogy az evangélium homályos
utalásai mögött például a Jeruzsálembe történt bevonu­
lást, a passióban említett Barabbás nevű terroristát (15,7),
a Lukács búcsúbeszédében található, kardról mondott igét
(Lk 22,36kk) és az egyik tanítvány kardcsörtetését Jézus
elfogásakor (Mk 15,47; Jn 18,10 szerint Simon Péter volt
az), közvetlen vagy legalább közvetett utalásnak fogják
föl az Isten országáról szóló prédikáció politikai és forra­
dalmi, messiási jellegére.22 Hogy Jézus igehirdetése más
síkon mozog, mutatja a Hegyi Beszéd etikája a maga tar­
tópilléreivel: béke, lemondás az erőszakról, a jogtalanság
elviselése, hogy csak a legfontosabb pontokat említsem.
Jézus esetében mégsem beszélhetünk Isten országáról
szóló saját tanról, annak ellenére, hogy széles bázisa van

22 Hengel, M, War Jesus ein Revolutionar? nő, Die Zeloten.

29
a prófétai gondolkodásmódban, az általános vallásosság­
ban, főleg pedig az apokaliptika végidő vámsáról szóló
szövegeiben. Az Isten országának lényegét csak a legrit­
kább esetekben írják le pontosan, de a politikai álmok és a
fantasztikus túlvilági várakozások apokaliptikus elgondo­
lásainak mélyén az a szilárd remény él, hogy „Isten e rej­
télyes világ ura, és nem fog örökké távol maradni, hanem
kinyilvánítja magát, s beváltja szavát”.23
Jézus az effajta reményeket és sóvárgásokat fölkarolta
és továbbfejlesztette. Helyes az a meglátás, hogy Jézus
embersége, amely megnyilvánult az emberek közötti
magatartás új formáiban (erőszakmentesség, bűnösök
iránti szeretet, ünnep és öröm), fontos tájékozódási pont.
De egyedül ez mégsem elég. Márk számára a súlypont
Isten igénye. Jézus nem egy új állapotot hirdet meg ebben
a világban, jobb viszonyokat, emberies világot vagy
valami hasonlót, hanem kizárólag Istent mint ennek s az
eljövendő világnak urát. „Ezért Jézus esetében arról van
szó, hogy Istent egészen és kizárólag Istennek ismerjék és
elismerjék, hogy Ő az Úr, s az is marad - sőt ez »arra«
az Istenre áll, akit Jézus ismer és hirdet, aki vele van, s
működik benne.”24 „Jézus Istenről szóló igehirdetése for­
málja és hordozza az Isten országáról szóló örömhírt.”25
Az Isten országának hirdetését úgy is felfoghatjuk, mint
az Istenről szóló igehirdetés aktualizálását26, vagy gondol­
hatunk arra, hogy mindkét igehirdetési sor szorosan egy­

23 Bornkamm, G., Jesus von Nazareth, 59.

24 Trilling, W., Jepus von Nazareth, 18.
25 Trilling, W, Botschaft Jesu, 10.
26 Trilling, W., Jesus von Nazareth, 18.

30
mással együtt jár, illetve egymás mellett létezik.27 Döntő
jelentőségű az evangélium igehirdetésének összpontosí­
tása Istenre, aki jóságával jön felénk. Az emberek meg­
tapasztalják Isten országát, amikor Jézussal találkoznak,
amikor hallják a vigasztalás, az ígéret és a remény sza­
vait, amikor látják csodás tetteit, s főleg, amikor gyógyítja
a betegeket. Az Isten országa az evangélium felfogása
szerint a csapásoktól, gonosz démonoktól megszabadított
világ, olyan világ, amelyben egyedül Isten az Úr, de még­
sem olyan, mint egy világi úr, hanem boldogító felénk for­
dulásában olyan, mint egy apa. Az emberek lelkes reakciói
Jézus prédikációjára tanúsítják eme örömhír átütő erejét.
Most a nem egészen világos „elközelgett” kifejezést
kívánjuk behatóan elemezni. Az Isten országa jelenvaló­
ságát értjük ezen? Vagy Márk felfogása szerint Jézus azt
akarja mondani, hogy ugyan még nincs itt, de már egészen
közel, az ajtó előtt áll? Mindkét elképzelés helyes. Ha
Jézus több akarna lenni, mint csak a követ, mint az utolsó
nagy próféta, akkor az Isten országához a „már most”-
nak is hozzá kell tartoznia.28 Márk és közössége számára
ez a szempont Isten országának jövője iránti maradandó
érdeklődés ellenére kétségtelenül előtérben áll. De ezzel
csak a dolog egyik oldalát említettük. Kiegészítésképpen
a másikat is hozzá kell fűznünk, melyre a „most még
nem” érvényes. „A baszileia, a királyság csak a legvégén
valósul meg, ami Márk számára is kozmikus esemény. És

27 Schürmann, H., Hauptproblem, 27.

28 Hengel, M., Probleme des Markusevangeliums, 258. 82. megj.
Jeremiás, /.-sál, Gleichnisse Jesu, 227., a jelen idejű értelmezés mel­
lett dönt abban az értelemben: „Itt van a beteljesedés órája”; vö. Mk
14,42-t: „íme, itt van az árulóm.”

31
mindent átfogó Isten országává bővül, amelybe az ember
belép, hogy örök életet nyerjen.”29
Itt a Márk-evangélium egyik alapvonása mutatkozik
meg: az Isten országának jelenével és jövőjével a hívő
ember legközvetlenebb módon Jézus Krisztusban, az
Isten Fiában, az eljövendő Emberfiában találkozik. Márk
még nem beszél (mint Lukács) Krisztus országáról (ural­
máról), de az Isten országa (uralma) Jézus fellépésével
már most elkezdődik. A hírnök utalhat arra, hogy az Isten
eljövendő uralma az ő csodálatos tetteiben valósággá
válik. Az ember tehát nem mondhatja: már egészen itt
van, s azt sem, hogy nincs itt. A kettő együtt igaz: már, de
még nem. Amit a Jézussal való találkozáskor jelszerűen
megtapasztalnak, a közeli jövőben majd beteljesedik.
Ő maga, az Isten Fia száll síkra mellette evangéliumával
és tetteivel. Márk a közelség eme felfogásával egyáltalán
nincsen messze attól, amit Jézus programszerű mondatá­
val ki akart fejezni: „Az Isten országa közel van.” A jelen
és a jövő Jézus Isten-tapasztalatában egyike a transzcen­
dens egység időbeli perspektíváinak. Isten maga jött el az
emberekhez Jézus szavaiban és csodálatos tetteiben, s föl­
kínálja nekik az üdvösséget, ha a hozzájuk eljutó evangé­
liummal tartanak: ez tehát már az evangélium ideje! De
hogyan kell viselkednie az embernek, akit Isten megszólí­
tott Jézus Krisztusban?
Márk megértése számára a megtérés és az evangéli­
umba vetett hit az első és közvetlen reakció az Isten orszá­
gának bejelentésére. Ez a próféták régi felhívása, amelyet
már Keresztelő János is átvett (1,4). Most pedig Márk
közösségének missziós prédikációjában hangzik tovább:

29 Gnilka. J., Márkus, II/l. 67.

32
megtérés, szakítás a bűnös, istentelen múlttal, odafordulás
Istenhez, aki az embert e beteljesedett időben felszólítja
a döntésre. Sokat vitatkoztak azon, vajon a megtérésre
való felszólítás dörgedelmes mellékhangjai összeegyez-
tethetőek-e az evangélium örömhírével. A megtérés Márk
felfogása szerint nem más, mint odafordulás Istenhez,
aki Jézus igehirdetésében bejelenti uralmának igényét.
Ellentétben a világ akkor és most is kényszerítő és hatal­
maskodó uralmaival szemben, itt most egészen más „tör­
vények” uralkodnak: „Boldogok, akik szegények Isten
előtt, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik
nem alkalmaznak erőszakot, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert
majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd
nekik is irgalmaznak. Boldogok a békességszerzők, mert
őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket üldöz­
nek az igazságért, mert övék a mennyek országa” (Mt
5,3.5-10). Márk nem nyúlt vissza, mint Máté és Lukács, a
Hegyi Beszéd utasításaira, de abból indulhatunk ki, hogy
programszerű felhívásába: „Az Isten országa közel van”,
bennfoglaltan beleértette. Jézus felfogása szerint a bűntől
való elfordulás, tekintettel a küszöbönálló ítéletre, ugyan
szükséges feltétel, de nem a megtérés lényege. Isten aján­
latát hálásan elfogadni, s ezzel az ajándékkal az életnek
más irányt adni - ez az új a keresztelő és bűnbánatot hir­
dető János majdnem hasonlóan hangzó követelménye­
ivel szemben. Majd úgy zárja a kört a felszólítás, hogy
higgyenek az evangéliumban, s ugyanakkor megnyitja a
tekintetet az örömhír folytatására, amelyet Márk fölajánl
közösségének. Az több mint véletlen, hogy az evangélista
Jézus bejelentése után közvetlenül az első tanítványok
meghívásának elbeszélését hozza (1,16-20). A megté-

33
résnek és az evangéliumba vetett hitnek nagyon is valós
következményei vannak.
Márk evangéliuma témájává tette Jézus igehirdetését
az Isten országáról. Nekünk ma terhesek lettek a megko­
pott teológiai szóvirágok. Feltűnő a visszafogottság a tar­
talmi kijelentésekben. A hagyományos képek, mint „élet”,
„boldogság”, „öröm”, „boldogulás”, „beteljesedés” ugyan
felhangzanak, de a titokzatosság is nagyon kidolgozott,
ami azt jelenti: Isten megajándékoz bennünket, és éle­
tünknek egészen új, minden rendezhetőt és megtehetőt
felülmúló perspektívát ad. Ettől kezdve maga Isten áll
életünk középpontjában. Megéri, hogy ezt a gondolatot
egyszer végiggondoljuk.

4.2 A KÖZELVÁRÁS PROBLÉMÁJA

Az Isten országa elközelgett - de ténylegesen meny­

nyire is van közel? Azok a kettős érzések, amelyek az
egyház adventi igehirdetése során - „Már közel az Úr” -
újra meg újra hatalmukba kerítenek bennünket, egyáltalán
nem újak és szokatlanok. Márknál ott találhatók egyrészt
azok a határidőt megadó mondatok, melyek a világvégét
és az Isten országa eljövetelét a legközelebbi időre jelen­
tik be: „Bizony, mondom nektek: azok közül, akik itt áll­
nak, egyesek nem szenvedik el a halált addig, míg nem
látták, hogy az Isten országa (az egész) hatalmával el nem
jött” (9,1 vö. 13,30). Másrészt viszont az ellenkező kije­
lentés ezt újra vissza is vonja: „De azt a napot vagy azt az
órát nem ismeri senki, még a mennyei angyalok sem, sőt
a Fiú sem, egyedül csak az Atya” (13,32). Hogy magya­
rázható ez a látszólagos ellentmondás?

34
 Először is fölvetődik az égető kérdés: mit mondott
maga Jézus, s hogyan is várta ő ezt a jövőt? A legkö­
zelebbi jövőben várta az eljövetelt (ami azt jelentené,
hogy egy egészen döntő pontban tévedett)? Vagy pedig
a határidő kérdését nyitva hagyta - senki sem ismeri az
órát, még maga a Fiú sem? Anélkül, hogy most részle­
tesen belemennénk a nehéz és váltakozó sikerrel foly­
tatott vitába, amely Jézus eszkatologikus tudatáról szól,
most olyan tézist ismertetünk, amely mellett szólhat egy­
két érv. A lipcsei exegéta, Wolfgang Trilling könyvében,
„Die Botschaft Jesu” javasolta, hogy a határidő kérdését
Jézus átfogóbb beszédének keretében szemléljük. „Jézus
országról szóló örömhírét a »közelvárás« tagadhatat­
lan dimenziójával együtt [...] a radikális Istenre vonat-
koztatottság veszi körül, amely magába foglalja, hogy
lemondunk a saját tervezésről és akaratról, amelyben
azonban ez a tevékenység teljesen nyitott, s rendelke­
zésre áll.” A Miatyánk azzal a kérésével, hogy (hamaro­
san) jöjjön el a Te országod, minden tervezést a követ­
kezőkben az Atya akaratának vet alá. (Legyen meg a te
akaratod!) Ezzel tehát a teológiai kontextust példasze­
rűen mutatja.30 Érdeklődésünk most Márk evangélistára
irányul, illetve a fiatal egyház új eszkatologikus kérdé­
seire. Bizonyos remények nem úgy teljesedtek be, aho­
gyan az ember először várta. Az idő elmúlt, s a testvérek
és nővérek a várakozással ellentétben Isten országának
teljes eljövetele előtt meghaltak. Azt jelentette-e ez a
kijózanító tapasztalat, hogy az egészet újra át kell gon­
dolni? Az eszkatologikus tudat, amely megnyilvánul a
végső határidő átgondolásában, kitolódott. A „még nem!”

30 Trilling, W., Botschaft Jesu, 63.

35
ugyan Márk szívéhez nőtt, de kitartott amellett, ahogyan
a közeli végről szóló mondatok mutatják, amit mondott:
nem szabad a kedvet elveszíteni s a reményt feladni.
Isten hűséges az ígéreteihez. Az Isten országa eljön a leg­
közelebbi időben, és egyesek a kortársak közül meg fog­
ják érni az Úr eljövetelét - a nem tagadható csalódások
ellenére. Márk megkísérelte a „határidőről szóló monda­
tok” segítségével az érthető bosszankodásokat, melyek
az Isten országa eljövetelének elmaradásából adódtak,
elhárítani. Másrészt azonban, tekintetbe veszi - aho­
gyan a szavak váltása mutatja, mert a „hamarosan”-ról
a „hirtelen” használatára tér át - , hogy az Úr eljövetele
késik, illetve a várakozás a végső időre alábbhagyott.
Márk címzettjei számára azonban az ígéretek már Jézus
húsvéti föltámadásában beteljesedtek. Azaz Isten csele­
kedett Jézuson, a közösség Jézus föltámadása óta többé
nem a bizonytalanba tekint, mert a döntő eseményt már
látták! Hogy az Isten országa vagy az Emberfia mikor jön
el véglegesen, továbbra is bizonytalan marad, de az idő­
pont kiválasztása elveszti jelentőségét, mert tudták, hogy
az Úr ígéretei nem üres szólamok. A közeli vég várása
rejtetten állandó várakozásra változott.
Márk az Isten országának szorongató közelségéről tett
kijelentéseket az ellenkező tapasztalatok ellenére is föl­
vette evangéliumába, mert neki az örömhír magja volt a
fontos: Isten tartja magát ígéreteihez, az ország hamaro­
san jönni fog! Másrészt viszont megfelelő magyarázattal
is el kellett mélyítenie megértését, illetve a megváltozott
eszkatologikus feltételekhez igazítania. Az Isten országa
közel van, Jézusnak eme örömhírén nem változtat semmi.
A csalódott tanítványok ezért továbbra is bizalommal
remélhetnek és imádkozhatnak (vö. Mt 6,10 pár).

36
 Márk azonban jelzi, hogy számára és kora számára
a közelség perspektívái odébb tolódtak. A feltámadás
tapasztalata Jézus eszkatologikus igehirdetésének értel­
mét újraértelmezte. Az Isten országa bizonyos érte­
lemben már eljött, de a teljes megvalósulása még várat
magára. Az Emberfia újrajövetelének várása mindenkor
a közelségének igényét is maga után vonja: „Legyetek
hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor jön a ház ura, este
vagy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy csak reggel. Ha
hirtelen jön is, ne találjon benneteket alva. Amit nek­
tek mondok, mindenkinek mondom: Legyetek éberek!”
(13,35-37).

4.3 AZ ISTEN ORSZÁGÁBA VALÓ BEJUTÁS

Az Isten országa elérkezéséről, illetőleg közelségé­

ről szóló mondásokkal szemben állnak azok a monda­
tok, amelyek a bemenetelről vagy a bejutásról beszélnek.
Márk evangélista úgymond „titokban”, a már most rejtet­
ten jelenlevő Isten országának statikus modelljét fejlesz­
tette-e ki? A válasz nem könnyű.
Márk a bemenetelről s bejutásról szóló képet olyan
mondásgyűjteményben használja, amely botránkoztatás
esetén ellenintézkedést kíván: „És ha a szemed megbot­
ránkoztat, vájd ki! Jobb neked félszemmel bemenni az
Isten országába, mint két szemmel a gyehennára jutni”
(9,47). A gazdag ifjúról szóló elbeszélésben, aki az örök
élet elnyerésének (öröklésének) feltételei után érdeklődik
(10,17-31), nehézségeket említ az Isten országába való
bejutáskor. A döntő akadály a vagyon. Jézus igéjének
súlya van: „Gyerekek, mily nehéz bejutni az Isten orszá­

gi
gábcT (10,24 vő. 10,23), illetve: „könnyebb a tevének a tű
fokán átmenni, mint a gazdagnak bejutni az Isten orszá­
gába” (10,25).
Itt most nem érdeklődünk Jézus figyelmeztető igehir­
detésének témái iránt (botránkoztatás, gyermeki lelkű­
iét, gazdagság, követés), hanem csak a szokatlanok után,
mert azok az Isten országáról tett központi kijelentéstől
(1,15) lényegesen eltérő elképzelések. Már mondottuk: a
térbeli eszkatológia hatásai, azaz a mennyben már jelen­
levő Isten országa szerepet játszhatott ebben. Lehetséges,
hogy a mondásgyűjteményben (9,42-48) kétszer is hasz­
nált fogalom „bemenni, az életre” (43.45. v.) az erede­
tibb, mert zsidó kifejezésnek tűnik. A keresztény haszná­
latban azután az Isten országának képe került előtérbe.
Felcserélhető Márk számára az örök élet az Isten orszá­
gának jövőbeli várásával? A bejutás, úgy tűnik, ezt a fel­
tevést támogatja: a túlvilág várása nemcsak egy állapotra,
hanem egy helyre is (Isten országa) rögzült. Lehetséges,
hogy az atyai ház gondolata is szerepet játszott ebben.
A közösség olyan elképzeléséhez, hogy az az Isten orszá­
gának tere, már csak egy kis lépés kell.
Ugyanehhez a gondolatkörhöz tartozik az Isten országa
„közel-levőségéről”, illetve „ nem-távol-levőségéről” mon­
dott ige is, amelyet a legnagyobb parancsolatról szóló
vitában (12,28-34) hagyományoztak át. Az írástudó, aki
Jézust kérdezi, és a kettős főparancsot az Isten és fele­
barát szeretetéről értelmesen idézi, Jézus dicséretében s
egyetértésében részesül. „Márk már a »közösség teré«-
re gondolhatott, amelyben Isten országát hirdetik, de
Jézus Isten országáról szóló prédikációjának sem vette
el eszkatologikus élét, s nem is redukálta egy újfajta tör­
vénymagyarázat szintjére. Az Isten országa Márk felfo­

38
gásában a jelennek és a krisztológiai jellegnek a jegyeit
viseli.”31
A bemenetelről, a közel-levőségről, illetve a nem-
távol-lévőségről szóló igék az eszkatológiai perspektíva
meghosszabbításáról szólnak. A dinamikus Isten országa
mellé az állapotszerű ország lép. Az ember már nem­
csak az eljövetelét reméli, hanem az oda való bejutást is.
A felső (menny) s az alsó (föld) világ elképzelése belefo­
lyik a jövendő baszileia (ország) várásába. Hogy a meg­
valósulásában milyen mértékben játszott szerepet a konk­
rét közösség a maga hitével, reményével és szeretetével,
s hogy ezt a közösséget úgy tapasztalták-e meg, mint a
megvalósuló Isten országának terét, nehéz megmondani.
Annyi azonban biztos: Jézus igehirdetésének központi
témáján Márk tovább dolgozott.

4.4 AZ ISTEN ORSZÁGÁNAK ELFOGADÁSA

Az Isten országának, illetve az élet elnyerésének

további variánsát az „elfogad/örököl” igék mutatják. Az
Isten országát úgy kell fogadni, mint ahogy a gyermek
fogadja (10,15), azaz nem építheti az ember saját erejé­
vel, a saját vagyonnal sem lehet megvásárolni, mint aho­
gyan az az ember, aki a saját vagyonára támaszkodott.
Az Isten országának semmi köze sincs az emberi teljesít­
ményhez, mert az egyszerűen adomány, ajándék, az örök
élethez hasonlóan, amelyet a gazdag ifjú örökölni szere­
tett volna. A háttérben Istennek, az Atyának a képe húzó­
dik meg. Az eljövendő ország az atyai ház tere: „ebből

31 Ernst, J., Márkus, 356.

39
lesz érthető, hogy az Isten országát miért a gyerekeknek
ígérik oda, s miért hozzájuk tartozik: a gyerekek abbát,
atyát tudnak mondani, és mondják is imáikban. A felnőt­
tek többé nem mondják, de újra meg kell tanulniuk, mert
az Isten országát csak úgy lehet fogadni, mint ahogy a
gyermek fogadja.”32 Márk számára még az Isten orszá­
gáról szóló igehirdetés nézőpontja is szerepet játszhat.
Az elfogadás az igehirdetés szavára történő engedelmes
odahallgatás formájában valósul meg. Jézus tanítványait
fölszólítják arra, hogy az Isten országáról szóló örömhírt
gyermeki lelkülettel hallgassák. „Az Igével való találko­
zásnak [...] teológiai rangja van. Isten maga jön közénk,
s úgy kell őt elfogadnunk, ahogyan a gyermek elfogadja
az apját.”33
Egy időben szokás volt az Isten országában végzett
munkáról beszélni. Ezen azt értették, hogy síkraszállunk
az egyház és szervezetei s a helyi egyházi közösség szük­
ségletei vagy a világban végzett laikus apostolság stb.
mellett. A háttérben nemcsak az Isten országának világi
felfogása húzódott meg, hanem az emberi lehetőségek
téves megbecsülése is. Az ószövetségi zsidó gyökerek
megtanítottak bennünket arra, hogy a földi, evilági dimen­
ziót, a szociális és pacifista szempontokat hangsúlyozzuk.
De azt is be kell ismernünk, hogy Isten országának a túl­
világra történő áthelyezése sem vált mindig a keresztény­
ség javára. Mindez nem változtat azon, hogy Jézus ige­
hirdetése a másik világra irányult. Konkrétan azt jelenti
ez: nem az öntudatos akciózok hozzák el a királyságot,
hanem az alázatosan hívők, akik nyitottak Isten adomá­

32 Grundmann, W., Das Evangélium nach Márkus, 207.

33 Ernst, J., Márkus, 294.

40
nyára. Az Isten országa nem az emberi tevékenységnek
és tervezésnek az eredménye, hanem el kell fogadni, mint
egy felülről kapott ajándékot.

4.5 AZ ISTEN ORSZÁGÁNAK ÖRÖME

Márk beszámol evangéliumának kezdetén egy rövid

beszélgetést idéző jelenetben a Keresztelő tanítványainak
s a farizeusoknak a böjtöléséről és Jézus tanítványainak
vidám életéről (2,18-20). Jézust kritikus kérdésekkel kér­
dőre vonják: mi jogon szeged meg a törvény előírásait?
Itt most nem szükséges a Keresztelő böjtölésének szóba
hozott nehéz problémájára közelebbről is kitérnünk, mert
Jézus válasza, utalása a vőlegényre és a lakodalom örö­
mére, elsőbbséget élvez. Jézus itt-tartózkodásának ideje
az abszolút öröm ideje. Amikor az ember lakodalomban
van, nem lehet szomorú, s nem böjtölhet.
Az egésznek természetesen köze van az Isten uralmá­
hoz. Hogy Isten már most fölállítja Jézus fellépésével az
uralmát, s okot ad a tanítványoknak az ünneplésre, meg­
érdemli a figyelmet. Jézusnak egy további igéje, amelyet
az Utolsó Vacsoráról szóló beszámoló hagyományozott át,
ugyanebbe az irányba mutat. Az alapítás szavaihoz kap­
csolódóan: „Vegyétek ez az én testem... Ez az én vérem,
a szövetség vére, mely sokakért kiontatik” (14,22-24), ez
szerepel: „Bizony, mondom nektek: Nem iszom többé a
szőlő terméséből egészen addig a napig, ameddig újra nem
iszom az Isten országában” (25. v.). Jézus pillantása túlha­
lad a jelen eseményen és a küszöbön álló szenvedésen a
jövőben bekövetkező beteljesedésig. Ennek az igének Jézus
ajkán az Utolsó Vacsora keretében diadalmas csengése van.

41
A célba jutottak végidőbeli lakomája kerül a látómezőbe.34
Jézusnak mint asztalfőn ülőnek az elsőbbsége, úgy tűnik,
nem játszik semmi szerepet. Az ivás önmagában a döntő,
azaz az Utolsó Vacsora kelyhében beteljesedő célzott
remény. A bizalom fejeződik ki ebben az igében. „Jézust
magát is eltölti a bizonyosság, hogy az Isten országa
eszkatologikus dicsőségét örökölni fogja.”35 Márk felfo­
gása szerint Jézus a halálos kiáltás ellenére is: „Istenem,
Istenem, miért hagytál el engem?” (15,34) nem vallott
kudarcot. Éppen ellenkezőleg: az utolsó krízisében is ren­
díthetetlenül kitartott az Isten országáról szóló örömhír­
ben. Biztosan nem véletlen, hogy Jézus végső elhagyatott-
ságában még egyszer „Istenéhez” kiált! Márk számára az
Isten országa Jézusnak a halálon átívelő sorsa. Talán az idő
megadása „addig a napig” a szőlőtő termésének ivásáról
szóló igében, megengedi, hogy az Utolsó Vacsora ünnep­
lésére gondoljunk a közösségben. Vajon Márk az ilyen
összefüggésekben már meg is valósította az Isten orszá­
gát? Az embernek szabad ezt kérdeznie! Hogy a jelen idejű
eszkatológia bevillantásai mutatják ezt, az vitathatatlan.
Lukács Apostolok Cselekedeteinek a jeruzsálemi
közösség ünnepléséről szóló rövid leírásában található
egy érdekes, az „alaphangulat”-ra utaló megjegyzés:
„[...] nap mint nap egy szívvel kitartottak a templom­
ban. A kenyértörést házanként végezték, s örvendezve
tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket” (ApCsel 2,46).
Vajon itt Jézusnak az az igéje visszhangzik-e, amit a

34 Feltűnő - szemben a végidők zsidó-apokaliptikus bemutatásával

(aeth Hen 62,14; syr Bar 29,8) - a visszafogottság és a lemondás arról,
hogy minden részletet kiszínezzenek.
35 Schnackenburg, R., Márkus, 2. 250.

42
szőlőtő termésének Isten országában történő ivásáról
mondott? A modern pasztorális teológia elég gyakran
utalt a mi vasárnapi közösségeink külsőséges, lélektelen
eucharisztia-ünneplésére; anélkül persze, hogy erre meg­
győző orvosságot kínált volna. Talán egészen egysze­
rűen emlékezni kellene arra az említett motívumra, ami
az Apostolok Cselekedeteiben s előzőleg már Márknál is
megtalálható: a lakodalmi ünnepre és a végső idők lako­
májára. Az Isten országa éppen a közös lakomák örömé­
ben s a szív egyszerűségében lesz nyilvánvaló!

4.6 AZ ISTEN ORSZÁGÁNAK VÁRÁSA

A zsidó eszkatológiára emlékeztet, amikor Arimateai

Józsefet olyan emberként mutatják be, mint aki várta az
Isten országát (15,43). Az Isten országáról szóló igét a
kereszténység előtti jellegzetességével kell értenünk, ami
hasonlítható azon jámbor zsidók magatartásához, akikről
az Újszövetségben gyakrabban is szó van. Gondoljunk
csak például az agg Simeonra vagy Anna prófétaasz-
szonyra, akik vártak Izrael szabadulására (Lk 2,25),
illetve Jeruzsálem megváltására (Lk 2,38). Az itt található
Isten országáról szóló elképzelés ugyan nem jellemző oly
nagyon Márkra, de mégsem szégyellte, hogy az evangéli­
umába fölvegye a zsidó és ugyanúgy a zsidó-keresztény
körök vallási ideálját. Arimateai József olyan magatar­
tást testesít meg, amely az Isten országának közelségéről
mondott ige következménye: várni és ébernek lenni, ez az
óra parancsa (vö. 13,33-37).
Jézus az Isten országáról szóló örömhírt kétségtelenül
a saját személyére is vonatkoztatta, mert az többé nem

43
szakítható el tőle. A keresztények természetesen jól ten­
nék, ha azokra is figyelnének, akik bármilyen okból, de
még mindig nem, vagy még nem hisznek Krisztus ural­
mában. Szabad-e „anonim keresztényekéről beszélni? Az
Isten országának várása őket is, mint egykor Arimateai
Józsefet Jézus közelségébe vonzza, vagy még inkább:
Jézus és tanítványai akkor és ma is olyan hagyomány­
vonulatban állnak, amely felekezetileg nem korlátozható.

4.7 PÉLDABESZÉDEK AZ ISTEN ORSZÁGÁRÓL

Márk evangélista az elközelgő Isten országáról szóló

örömhírt a példabeszédek sorával világítja meg. Az újszö­
vetségi formatörténethez végzett átfogó tudományos
vizsgálódások kimutatták, hogy Jézus hangját sehol sem
lehet olyan közvetlen módon hallani, mint itt. A részletes
bemutatás során még látni fogjuk, hogy a hagyományo­
zás folyamán adódtak átdolgozások, illetve hozzáillesz­
tették őket a megváltozott egyházi körülményekhez és
a jövendő várásához. Mindez azonban mit sem változ­
tat azon a tényen, hogy Jézus prédikációjának központi
témája a példabeszédekben különösen is sűrített módon
jelenik meg. A prófétai felhívás, a figyelmeztető tanítás és
a meghívó szó sem közelíti meg annyira az illusztrálandó
képet - amely az Isten országának titkát megfejti -, mint
a hasonlat s a példabeszéd, melynek a képszerű beszéd­
szemléltető funkcióján túl alapvető és belső kapcsolata
van magával a dologgal. „Ennyiben tehát a példabeszéd
a kijelentésnek nem olyan sajátos formája, amelyet szaba­
tos kijelentésre kellene lefordítani, hogy egyáltalán meg­
értsük; hanem sokkal inkább a képi elbeszélés a megfe­

44
lelő és az igazi, azaz az Isten országa valóságának legin­
kább megfelelő kijelentési forma.”36 Úgy is mondhatnánk:
Jézus ügye, Isten elközelgett uralma leginkább, legsűrí-
tettebb módon, az effajta igében válik eseménnyé, nem
pedig valamilyen elvont, hitre indító buzdításban. És nem
is a megtérésre történő felhívásban, hanem a példabeszéd
szavában, amely Isten és elközelgő uralmának valóságát
megtapasztalhatóvá teszi, s ugyanakkor bizonyítja, hogy
az Isten és az ember világa egymásban és egymásért
van. Az Isten országa Jézus hasonlataiban úgy találkozik
velünk, mint ami evilági valóság - anélkül persze, hogy
elvilágiasodna. Másrészt azonban a világot a példabeszé­
dekben Isten szemével szemlélik, s így túlmutat önmagán,
így tehát Jézus példabeszédei a megújult világ kifejezé­
sei, egy olyan világé, amelyben Isten országa teret nyer.
Jézus példabeszédei az evilágban jelen lévő Isten orszá­
gának titkáról beszélnek. Az akkori hallgatók számára ért­
hetővé kellett tenni, hogy Isten Jézus szavaival és tettei­
vel az életnek egészen új perspektívát adott. Aki pontosan
odafigyel, egyszerre felismeri, hogy az élet a tanítványok
számára mennyire megváltozott ebben a világban: „Most
felkínálja irgalmát, amely az embereket, a bűnösöket is
meg akarja menteni, ezért a haragját s ítéletét rajtunk,
bűnös és elveszett embereken feltétlenül visszafogja.”37
Az evangélista Jézus példabeszédeinek gazdag kin­
csestárából csak keveset választott ki, nála tehát nem
a tanítás teljességéről van szó, hanem olyan gondolat­
impulzusokról, amelyek továbbmondásra ösztönöznek.

Knoch, O., Wer Ohren hat, dér hőre, 21.

37
Knoch, O., Wer Ohren hat, dér hőre, 35.

45
 4.7.1 Példabeszéd a m a g ve tő rő l: 4,1-9
Márk a példabeszédeket tartalmazó fejezetének (4,1-
34) elején a példabeszédek mintáját kínálja nekünk,
amely kijelent valamit Jézus Isten országáról mondott
prédikációjának alapvető megértéséről. Az evangélista
számára mérvadó megfontolásokat az egyház missziója
számára a példabeszéd csatolt magyarázatában (4,13-20)
s abban a rövid mondatban világítja meg, mely a példa­
beszédes tanítás értelméről szól (4,10-12). Az alapvető
tematikus megfontolásokon túl kulcsfontosságú a Márk
által első helyre tett és részletesen is megmagyarázott
példabeszéd. Az olvasó megkapja az első útmutatásokat
a megértés és a képek átültetése számára. A tanítás hely­
színének előzetes bemutatása: Jézus belép egy csónakba,
s tanítja a parton összegyűlt embereket (1. v.). A példabe­
széd formájának hangsúlyozott kiemelése (2. v.) felismer­
teti velünk Márk sajátos értelmezését, még akkor is, ha
már a szóbeli hagyományozásban is létezett. Jézus leült a
csónakban, helyet foglalt a katedrán. A keresztény tanító
példaképe! De figyeljük csak magát a példabeszédet,
amely lényegében nagyobb vágás nélkül magára Jézusra
megy vissza. Márk tehát Jézus szócsövének tekinti magát.
A közössége tagjai számára az ő tanítása annak ismétlése,
amit egykor Jézus mondott.
A „kép történetének” középpontjában38 a mag sorsa áll.
A magvető a folyamat számára ugyan nélkülözhetetlen
- nélküle nem lenne teljes a kép -, de a kijelentés szem­
pontjából nem játszik semmilyen szerepet. A formatörté­
neti elv, a tertium comparationis szerint a „döntő pont” az,
ahol a kép és a bemutatott valóság találkozik. Az alapvető

38 Knoch, O., Wer Ohren hat, dér hőre, 72.

46
gondolat, a mondanivaló abban az ellentétben található,
ami a háromszoros balsiker és a várakozás ellenére bekö­
vetkező siker között van. A mag egy része ugyanis az útra
esett, s jöttek a madarak és fölcsipegették (4. v.). Más mag­
vak sziklás talajra hullottak, ahol alig volt termőföld, s a
nap kiszárította és megperzselte őket (5k v.), ismét mások
tövisek közé szóródtak, amelyek elfojtották őket (7. v.).
Döntő a hasonlat első, negatív részét illetően a következő
mondat: „és nem hoztak termést” (7b v.). Ezzel az elbeszé­
lés feltételeit létre is hozta a nagy és döntő pozitív fordulat
számára: Némelyek jó földbe hullottak és termést hoztak.
„A magok szárba szökkentek és felnőttek, s termést hoztak
harmincszorosát, hatvan szorosát és százszorosát” (8. v.).
A végén az állandó balsiker után mégiscsak jön a siker, és
nagyobb, mint amennyit természetes módon várhatnánk.
A kontraszthasonlat ezt a pontot emeli ki: így lesz az Isten
országával is! Mint egy csodát, úgy fogja Isten végbevinni
s megváltoztatni azt, ami most adott körülmények között
jelentéktelennek és vigasztalannak néz ki.
A magyarázatnak először is Jézus helyzetét kell meg­
fontolnia. Márk értelmezésében (13-20. v.) ugyan saját
hangsúlyokat fektetett le, de az eredeti, a Jézus által adott
értelmezés sem merült feledésbe. A keresztény misszioná­
riusoknak a kezdetekre kell visszatekinteniük, s a mércét
is onnét kell venniük. Márk, a tanító aktualizálja az öröm­
hírt, de az ügy iránt mégis elkötelezett marad. A példa­
beszéd ellenállásról beszél, amelybe Jézus az Isten orszá­
gáról szóló prédikációival ütközött. A nyílt egyetértés
ideje véget ért. Az elutasítás a nép vezető rétegei részé­
ről már korábban is elkezdődött. A kafarnaumi írástudók
istenkáromlást (2,6k) vetettek Jézus szemére „nem egy-
házias” tanítása miatt. Ismeretlen kritikusok megbotrán-

47
koztak szokatlan életmódján a bűnösökkel való érintke­
zése (2,13-17) és a böjti előírások semmibe vétele miatt
(2,18-20). A végén pedig ebbe az irányba mutatnak az
ún. galileai vitabeszédek. Kétségtelen, hogy olyan gyűj­
teményről van szó, amely nem történeti eseményt rögzí­
tett. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy a farizeusok és
a Heródes-pártiak együtt határozzák el Jézus vesztét (3,6).
Jézus hozzátartozói is megrémültek a jóravaló polgárok
számára kényelmetlen nyilvánosság miatt. „Testvérüket”
egyszerűen bolondnak tartották, s a legnagyobb csend­
ben ki akarták vonni a forgalomból (3,21). Az írástu­
dók tűnnek a fő ellenfeleknek. Ok Jézus csodáit, amely
miatt jelentős tábora lett, megszállottságra vezetik vissza:
„A démonok fejedelmének segítségével űzi ki az ördögö­
ket” (3,22). Valószínű, hogy származását, „előkelőségét”
is a szemére hányták (Mária fia és az ács fia 6,3), de tanít­
ványainak a szociális helyzetét is (kis emberek, képzet­
len halászok, és még egy vámos is van köztük!). Röviden:
sok minden összejött. Jézus tehát a példabeszédében a
saját prédikációs és missziós tevékenységének sok nega­
tív tapasztalatát is összefoglalta, de a sikertelenség csak
a sötét oldal volt. Ahogyan a természetben, úgy lesz majd
az Isten országával is, amelyet Jézus hirdet és működé­
sével felkínál: a végén mintegy csoda révén mégis jön az
aratás, éspedig minden mértéket messze felülmúló módon
és szokatlanul. Fontos, hogy a csodálatosnak és a várat­
lannak a jellegét felismerjük. A természetből vett képet
a maga törvényszerűségével e helyen felülmúlja. Isten
cselekvése mindig az ő szabad elhatározásából fakad, de
mégis ráhagyatkozhat az ember. A hit és a bizalom bizton­
ságát nem is lehetne szebben és határozottabban kiemelni.
Aki magát teljesen kiszolgáltatja, s mindent Istentől

48
remél, biztos lehet abban, hogy ő meghallgatásra talál. De
ezt az egyéni mellékes vonást nem szabad túlhangsúlyoz­
nunk. Első helyen ugyanis Isten országáról van szó, ame­
lyet Jézus üldözések és félreismerések közepette jelent
be. Aki bízik, a végén meglátja a sikert.
Jézus példabeszédekben szól, képi nyelvet használ.
Prédikációinak sikere nemcsak amiatt van, amit mond,
hanem amiatt is, ahogyan és amilyen módon mondja.
A példabeszédek színes és eleven látványa gyorsabban
bevésődik, és tartósabban is megmarad, mint a racionális
tanmondatok és a katekizmusjellegű igazságok. „S még
valamit szeretnénk hozzáfűzni: a képnek kommunikációs
funkciója van, feltételezi a másik fél kérdésének komo­
lyan vételét, és szeretné őt megnyerni az ügynek. A képek
nemcsak informálni akarnak, hanem lelkesíteni is.”39 Ha a
barátok egyetértenek, akkor saját képzeletvilágot, maga­
tartásformát, mozdulatokat, nyelvmintát, szóképeket s
jeleket fejlesztenek ki. Jézus példabeszédei nem elméleti,
száraz tanok egyedi esetei vagy a színes keleti elbeszélés
gyöngyszemei, hanem olyan üzenetek, amelyek valamit
mozgásba akarnak hozni, megszólítanak, hitet s bizalmat
akarnak ébreszteni.
A magvetőről szóló példabeszédnek, illetve az elvetett
mag sorsának nemcsak helyzethez kötött, hanem általá­
nos érvényű üzenete van: balsikerek mindig lesznek, aki
csak a sikerre épít, az nem realista. A döntő a bizalom
Jézus ígéretében: Isten magvetése a végén mégis szárba
szökken, s a rossz kilátások ellenére is sok termést hoz.40

39 Ernst, J., Márkus, 129.

40 Az aktualizáló magyarázatát ld. Knoch, O., Wer Ohren hat, dér
hőre, 751c.

49
 4.7.2 A példabeszédek oka és szándéka: 4,10-12
A következő, a példabeszédek értelméről való alap­
vető fejtegetések eltérnek a megelőző képi nyelvtől nyel­
vezetük, stílusuk és ellentétes tárgyi kijelentésük révén is.
Most nemcsak a tömeget szólítják meg, hanem a kísérő­
ket is: a tizenkettőt, akik tudni szeretnék, mi Jézus célja a
tanítás e különös formájával. A válasz meglepő, és Jézus
esetében nehezen képzelhető el: „Rátok van bízva az Isten
országának titka; de azok számára, akik kívülállók, min­
dent csak példabeszédben mondok.” Az ember csodálko­
zik a belül és kívülállók megkülönböztetésén, de a titkon
is, ami normális körülmények között olyasmire utal, ami
nem érthető. És a tanítványokon is, akiket itt egyáltalán
nem úgy említ, mint akik vakok és értetlenek, ahogyan
egyébként Márk szokta őket bemutatni. A fő tendencia a
következő, a megátalkodottságról mondott igében mutat­
kozik meg, amely egy ószövetségi idézettel (íz 6,9k) a
kívülállókat, azaz a fiatal keresztény közösség ellenfe­
leit kizárja az Isten országának titkából. Világos, hogy itt
teljesen megváltozott helyzettel találkozunk. Az igehely
nem Jézustól származik, hanem olyan egyházfitól, aki a
negatív missziós tapasztalatokat, főként pedig azt, hogy
zsidó honfitársai elutasították az evangéliumot, elkese­
redett ítéletbe foglalja össze. „A Márk előtt fogalmazó
teológus, aki a mondást a hagyományos példabeszéd­
gyűjteménybe betoldotta, időszerű tapasztalatokra rea­
gált. Üdvtörténeti vagy predestinációs dogmát nem lehet
a szituációfüggő igéből levezetni,”41 sokkal inkább fontos
figyelmeztetés, hogy könnyelműen ne ringassuk magun­
kat biztonságban az egyházhoz tartozásunkra hivatkozva.

41 Ernst, J., Márkus, 134k.

50
Aki most belül van, hirtelen kívülre kerülhet - az Isten
országának kapui elé.
Nem tudjuk pontosan, hogy a hagyományozás tör­
ténete során a megátalkodottságról és kizárásról szóló
rideg mondat melyik réteghez nőtt hozzá. Némely dolog
a Márkot megelőző hagyomány mellett szól. Vajon Márk
evangélista elhatárolódott-e tőle? Aligha! Alikor is, ha
ő maga nem tulajdonított jelentőséget a hagyomány e
darabjának, a recepció ténye egyértelmű nyelvet beszél.
Itt ritka pillantást vethetünk a fiatal egyház korai missziós
történetébe. Márk itt a példabeszédet hagyományával
ellentétben használja, ellentétben a „hatásos” kommuni­
kációra irányuló intenciójával úgy, mint rejtélyes beszé­
det, amelynek érthetővé kell tennie a negatív missziós
tapasztalatot. Az Izraellel mint az üdvösség útjával való
birkózás erősen belejátszik e gondolatokba. Márk maga
már alaposabban és egyetemesebben gondolkodik. Ami
Jézus sorsán látható lesz, az mindenki számára példa.
Az üdvtörténeti bevillantásokat az ún. példabeszéd­
teóriában rosszul értenénk, ha csak Izraelre, illetőleg a zsi­
dósággal kapcsolatos aktuális összetűzésekre vonatkoztat­
nánk, amelyek az evangélium írásba foglalását röviddel
megelőző korban történtek. A szöveg, amelyet ma olva­
sunk, megszólít s mindnyájunkat elgondolkodtat, ahogyan
a hallgatóközösséget is. A megátalkodás alapvető jelen­
ség. A vonakodás Jézus tanítványainak körében, a húsvét
utáni fiatal keresztény közösségben, de az egyháztörténe­
lem minden fázisában egészen a mai napig újra meg újra
előfordul. így mindegyikünket kérdezik: hogyan is állunk
az örömhír meghallásával és az arra adott hívő válasszal?

51
 4.7.3 A magvetőről szóló példabeszéd
magyarázata: 4,13-20
A példabeszédekben való tanítás értelméről szóló
mondás közbeékelése után Márk a magvetőről szóló pél­
dabeszéd magyarázatát kínálja, mégpedig oly módon,
hogy missziós közösségére vonatkoztatja. Feltűnő - a
példabeszéddel szemben, amely csak egyetlen gondola­
tot emel ki - a képi elemek allegorikus magyarázata. Az
ige figyelmezőinek, azaz a keresztény missziós prédi­
káció, illetve a közösségen belüli igehirdetés hallgatói­
nak eltérő magatartását éles elmével ismerik fel, s ennek
megfelelően magyarázzák. A mag, amely a keményen
letaposott gyalogösvényre esik, és a madarak felcsipege­
tik, a sátánra emlékeztet, aki mindenütt beleavatkozik a
dolgokba. A sziklás talaj, amelyben a mag nem tud gyö­
keret verni, az emberi szív állhatatlanságát jelenti, és a
hiányzó kitartást az üldözések idején. A tövisek, amelyek
a magtól elveszik a fényt és a levegőt, olyan tapasztalat­
ról beszélnek, amelyet a keresztények ebben a világban
minden korban jól ismernek: a földi gondok, a csalóka
gazdagság s a mohóság minden lehetséges dolog után,
elnyomják az egyedül szükségeset, az Isten üzenetét, jó
hírét. Az ember először is elcsodálkozik azon, hogy a
példabeszéd későbbi értelme máshová került, mint ahol
Jézus példabeszédében volt. „A helyett a kérdés helyett:
»Jézus munkája, Isten kegyelme vajon érvényesülni fog-e?«
- most ezt teszik föl: »Miért, hogyhogy nem érvényesül
Jézus szava, az egyház hithirdetése minden keresztény­
n é l A vajon kérdéséből a hogyan, a hogyhogy kérdése
lesz. Milyen feltételek mellett valósul meg Jézus szava
az emberek között. Ugyanakkor nem Isten erejét emelik
ki, amely Jézus szavai mögött áll, hanem azokat a félté -

52
teleket, amelyeket Jézus igéje az egyes keresztények­
nél talál.”42 Figyelemre méltó a csapongó és nem logi­
kus aktualizálás is. Míg kezdetben az Ige magjáról van
szó, a továbbiakban a hallgatók magatartását emelik ki.
Az értelmezés a konkrét missziós tapasztalatok hatására
némileg kibillent sarkaiból, az élő képből már sablon lesz.
A formai „hibák” - feltéve, ha allegória esetén ilyesmi­
ről egyáltalán beszélhetünk - ugyanakkor mégis felérté­
kelődnek, mivel így bepillantást nyerünk az evangélista
teológiai gondolkodásába. Különösen jelentős a szó, az
„Ige” (logosz) fogalma. Márk itt visszanyúl az ősegyház
nyelvezetére, amely Pál apostolnál sajátos költőiségre
tett szert. Az „ige”, ahogyan Pálnál látható (ITessz 1,6.8;
2,13) az egyház húsvét utáni prédikációját jelenti. Az
ősegyház ige-teológiája e teológiai finomságaival még
nem sajátja Jézus nyelvezetének, hanem csak később dol­
gozták bele a példabeszédbe. További betétek a missziós
nyelvből, illetőleg a közösséghez intézett parainézisből
(figyelmeztetésből) a következő fogalmakban ismerhetők
fel: „hallgat, üldözés, sátán”.
De még egyáltalán nem beszéltünk a példabeszéd
értelmezésének pozitív oldaláról. A formai következetlen­
ség ellenére - ugyanis az embereket hasonlítják a mag­
hoz és a talajhoz - a végén mégis nagy lesz a siker. Az
evangélium, amelyet az egyház misszionáriusai hirdet­
nek a világban, célba jut. Márk különös érdeklődéséből
fakad, hogy az optimista hangok, amelyek meghatáro­
zóak a példabeszéd számára, nem hangzanak túl hango­
san. „A termés nagyságát tárgyszerűen, de csak vissza­
fogottan jegyzi meg. Az ismert fokozó megjegyzésen túl

42 Knoch, O., Wer Ohren hat, dér hőre, 79.

53
- harmincszoros, hatvanszoros, százszoros - semmi újat
nem mond. A kudarc benyomása összességében mélyebb
marad.”43 Vajon itt a későbbi kor alaphangulata ismerhe­
tő-e fel? Biztosan őrizkednünk kell az elhamarkodott tör­
téneti bevágásokra történő következtetésektől, főleg azért,
mert itt alapvető meglátásokról van szó, amelyek nem
kötődnek semmilyen korhoz sem. De azért mégis figyel­
met érdemel ez a mellékes megjegyzés.
Márk a példabeszéd kevésbé éles, homályos, sőt torz
képelemeit képrejtvénnyé alakította át. A közösségi élet
valósága világosan előtérbe kerül. Betekintést nyerünk az
egyház problémáiba. Az aggódó pásztor vagy püspök(?)
a keserű tapasztalatokat, amelyeket a szürke hétköznapok
magukkal hoznak, Jézus példabeszédében már előre -
mintegy leképezve - látja. A sátán nagyon fontos tényező
lesz, továbbá hangsúlyt kap az ember állhatatlansága és a
világ a maga sokrétű kísértéseivel. Az egyházi igehirde­
tés kudarcát ma biztosan újra kell elemezni. Ebben fontos
szerepet játszik a hallgatók kimerültsége, az anyagiakkal
való telítettség, a szellemi áramlatok, amelyek elapasztják
a hitet, de még több más dolog is. Biztosan érdemes a
prédikáció fogyatékosságain is elgondolkodni, de talán
a sikertelenség eszkatologikusan is előre programozott.
Márk megkísérel választ adni. Vajon ma mit mondana?

4.7.4 Példabeszéd a mag növekedéséről: 4,26-29

A példabeszédet csak Márk hagyományozta át. És
valószínű, hogy a következő, mustármagról szóló pél­
dabeszéddel együtt egy hagyományegységet képezett.
Témájuk ugyanahhoz a képi mezőhöz tartozik, mint a

43 Ernst, J., Márkus, 137.

54
megelőző magvetőről szóló példabeszéd is. Jézus számára
a vetés, a növekedés és a beérés nyilvánvalóan különös
szimbólumképző erővel rendelkezik. Eltérően a magve­
tőről szóló példabeszédtől, itt megemlítik az aratás ese­
ményét is mint a földműves második cselekvési tevékeny­
ségét. A történet egyszerűen van felépítve, elsősorban a
kontrasztra alapoz: vetés - aratás. A világos gondolatfű­
zést a növekedés folyamatának körülményes bemutatása
megzavarja („először szár, azután kalász, azután termés a
kalászban”), de ugyanígy hat a sarló képével jelképezett
ítélet eseménye is.44 Jézus maga kétségtelenül ellenfelei
kérdéseire, de az összezavart tanítványokéra is válaszolt,
akik nem tudták megemészteni Uruk kudarcait: „A zsidók
a Messiás jövetelétől nemzeti és kozmikus áttörést vár­
tak. Ezt az elvárást úgy tekintették - és így látják a mai
napig - , mint ami nem teljesült be.”45Az egyszerű válasz,
amelyet természetesen ebben a formájában az igehirdetők
nem ismételhetnek meg, minthogy a körülmények jelentő­
sen megváltoztak, s Jézus tekintélyét sem lehet átruházni,
így hangzik: „Az Isten országa nem az ember, hanem az
Isten ügye.” Isten maga viszi végbe, amit Jézussal csí-

44 Míg a hagyományos, irodalomkritikai irányultságú exegézis a szö­

veget diakrón (a keletkezése folyamatában) vizsgálja a hagyomány­
történeti réteganalízisek segítségével, és megpróbál eljutni az alapki­
jelentésig, amelyet a többszöri átdolgozás idegenné tett számunkra,
addig az újabb nyelvtudományi vizsgálódások viszont egy szöveg
esetében eleve több értelmezést fogadnak el - különböző hangsúlyok­
kal. A strukturális exegézis kétségtelenül segíthet mindaddig, ameddig
helyesen alkalmazzuk, de addig elégtelen marad, amíg nem törődik az
eredeti helyzet kutatásával, illetve nem kérdez rá a szerzőre. Vö. idevá-
góan Barthes, R., Die struktúráié Erzahlanalyse, 117-141; Marguerat,
D., Struktúráié Textlektüren des Evangeliums, 65-68.
45 Knoch, O., Wer Ohren hat, dér hőre, 87.

55
rajában már színre vitt. Az embernek hagynia kell, hogy
Jézus kinyissa a szemét, és a hitet fölébressze. A közösség
számára, amely a példabeszédet továbbra is elbeszélte,
a jelen tényezője már bizonyos szerepet játszik az Isten
országának várásában. Hisz az ember átélte, hogy hogyan
megy végbe a növekedés a misszióban. Ennek ellenére az
eredeti szándék továbbra is megőrzi jelentőségét. A siker
miatti gondokat és félelmet nem lehet olyan könnyen
elnyomni. Maga Márk számára a misszió optimizmusa
mellett talán az ítélet gondolata került előtérbe: „Mikor
a termés beérett, nekilendíti a sarlót, mert itt az aratás
ideje” (29. v.). Utaljunk itt a végidőkről szóló beszédben
a fügefáról mondott hasonlatra (13,28) - a maga optimista
és felszabadító hangjaival. A nyár, mely felismerhető a
zsendülő ágakról és a kihajtott levelekről, a szívet job­
ban megdobogtatja. Talán ugyanazok a motívumok csen­
dülnek fel, mint a Joél-idézetben: „Ámde népe számára
az Úr a menedék... Fölismeritek majd, hogy az Úr, a ti
Istenetek vagyok” (Jóéi 4,17).
Márk evangélista Jézus példabeszédét változatlanul
átvette. Ezért mi is elfogadhatjuk, hogy az Isten lehető­
ségeibe és az Isten országába vetett bizalom lendítőereje
számára is fontos gondolat volt. Az ember tétlenségre lett
ítélve? Csak a nyugovóra térés s a felkelés marad neki,
semmi más egyéb? Lehet, hogy az evangélista is, miként
már maga Jézus is, óvni akart az emberi túlbuzgóságtól.
Ami tilos volt a zsidó zelótáknak, akik fegyveres erő­
szakkal akarták kikényszeríteni az Isten országát, az a
keresztény aktivistáknak sem megengedett, akik Isten
országát jó szándékú szervezéssel és a társadalmi viszo­
nyok megváltoztatásával szeretnék felépíteni. A példabe­
széd több higgadtságot kíván, s óv önmagunk túlbecsü­

56
lésétől. Luther Márton ezt a maga erőteljes nyelvén így
fejezte ki: „Míg csepp wittenbergi söröm iszom, terjed az
evangéliom.” „Igaza van!” - szeretnénk hozzáfűzni. De a
válasz mégsem nyugtat meg. A példabeszéd mindenesetre
ellentmond a hangsúlyozottan kiemelt növekedésről szóló
motívumával a kvietista beszűkítésnek. A bizalom a jó
Istenben, aki „majd igazán jól fogja csinálni”, egyáltalán
nem ment föl bennünket az erőfeszítésektől. Az olvasó a
körülmények szerint az egyik vagy a másik szempontra
fekteti majd a hangsúlyt. Érzésem szerint a végidők gon­
dolata különös figyelmet érdemel. „Az aratókhoz intézett
kiáltás egyúttal örömujjongás is.”46

4.7.5 Példabeszéd a mustármagról: 4,30-32

Márk Isten országáról szóló harmadik példabeszéde
olyan kép segítségével világítja meg ezt a gondolatot, ami
minden egyes, a természetet jól megfigyelő ember számára
ismerős. Ez a gondolat már a két megelőző példabeszéd­
ben is felhangzott, most pedig nagyon erősen ki is dol­
gozták. Legyenek a kezdetek bármennyire szerények és
jelentéktelenek is, a vég azonban lenyűgözően nagyszerű.
Az „ugrópont” (punctum saliens) kétségtelenül a kont­
raszt, a cél pedig a kétkedők meggyőzése, vagy a hitük­
ben gyengék bátorítása. Ha Jézus helyzetét tartjuk sze­
münk előtt, akkor elegendő, ha a tanítványok hitére hívjuk
fel a figyelmet, amelyet Márk is nagyon erősen kiemelt.
Amikor Jézus a csodálatos növekedésről képekben szól
- a mustármag hatalmas bokorrá fejlődik -, akkor magá­
tól értetődően kínálkozik, hogy Isten lehetőségeiről
és ügyének semmi által fel nem tartóztatható sikeréről

46 Gnilka, J., Márkus, II/l. 184.

57
 beszél. A bizalom természetesen kívánatos. Márk evan­
gélista a példabeszédet nagy változtatás nélkül átvette, és
segítségével a kezdeti egyház irodalmába végérvényesen
beleírta. Elképzelhető, hogy a „fölösleges” képi elemek,
amelyek a mustármag felnövekedéséről és naggyá válá­
sáról beszélnek, s arról, hogy árnyékában majd madarak
fészkelnek, a növekvő egyház missziós sikereit tükrözik
vissza, tehát nem tartoznak az eredeti alkotóelemek közé.
A modern példabeszéd-kutatás joggal utalt a metaforikus
jellegre, azaz, hogy a példabeszédek nyelvi síkja nyitott
a különböző aktualizálásra. Persze azért viszonylagossá
is teszi azokat a kísérleteket, melyek egy ilyen szöveg
növekedéséből akarják kiolvasni a kezdeti közösség fej­
lődéssel és problémákkal terhes történetét. Az egyszerű
példabeszéd jelentéktelen kezdetről beszél, amelyet maga
Jézus indított el. A végéről tekintve azonban Jézusnak
néhány kortársa szemében kudarcot vallott műve mégis
nagy súllyal esik latba.
A mustármag törvénye mindörökre érvényes az egy­
házra is mint Isten országának helytartójára, nemcsak a
jelentéktelen kezdet miatt, hanem ma talán éppen a világ­
méretű távlata miatt. A keresztényeknek éppen ezért min­
dig el kell gondolkodniuk a mustármag hasonlatában rejlő
„még nem” eszkatologikus törvényén, amely az egyház
egész földi életére is vonatkozik. Az Isten országa nem
e világból való! Az önkéntes lemondás a hatalomról és
a nagyságról, minden egyházpolitikai ambíció viszony­
lagossága az evangélium követelménye. Nehéz azt meg­
mondani, vajon Márk evangélista a mustármag ellentéte­
ként a már akkor feltartóztathatatlanul terjedő egyházra
is vonatkoztatni akarta-e mindezt. Az alig reflektált misz-
szió témája (ellentétben Lukáccsal!), úgy tűnik, azt taná­

58
csolja, hogy a baszileia (az ország) kiteljesedése csak az
Úr eljövetelekor teljesedik be. „A keresztény közösséget,
ha ráhagyatkozik a mustármag törvényére, hallatlan opti­
mizmus segíti. Ez ösztönzés is lehet a jámbor teljesítmé­
nyekre és a misszionárius elköteleződésre az Isten országa
szolgálatában. De az Istenbe vetett bizalom - amely min­
den emberi fáradozáson túl az uralmát 'mintegy csoda
segítségévek minden mértéket meghaladóan meg fogja
valósítani - kell, hogy alapvető keresztény magatartás
maradjon ebben a világban.”47
Márk az Isten országáról szóló prédikációt mint evan­
géliumának hordozó elemét paradigmatikus példákon
mutatta be. Bárhogyan is nézett ki a források helyzete,
azaz a kapcsolatuk Jézus szavainak (logion-forrás) iro­
dalmi (vagy irodalom előtti) gyűjteményével,48 mégis
vitathatatlan marad, hogy Jézus igehirdetésének ezt a köz­
ponti témáját húsvét után is megtartotta, és korhoz kötött
aktualizálások révén továbbadta. Ugyanakkor iránymu­
tató, hogy ezt a tanítást alávetette Jézus Krisztus, az Isten
Fia evangéliumának. Az Isten országa Jézus Krisztusban,
elsőrangúan az ő halálában és föltámadásában személyes
konkrétságot kapott. A példabeszédek Márk számára csak
Jézusnak e történetével összekapcsolva kapják meg teljes
csengésüket. Az ember többé nem olvashatja úgy, mint
egy darab zsidó vagy keresztény irodalmat, hogy azután
ismét napirendre térjen fölöttük. Mint Jézus hasonlatai
most már Isten szeretetéről mesélnek, amely Jézus törté­
netében lett az embereknek fölajánlva.49 Természetesen

47 Ernst, J., Márkus, 145.

48 Vö. Hengel, M, Probleme des Markusevangeliums, 235k.
49 Hengel, M., Probleme des Markusevangeliums, 235. 38. megj.

59
rejtélyes marad, hogy Márk milyen nézőpontok szerint
válogatott. Miért nem találjuk meg nála a konkolyról és
a búzáról szóló példabeszédet (Mt 13,24-30), a földbe
rejtett kincsről és drágagyöngyről szólót (Mt 13,44-46),
vagy a tengerbe vetett háló hasonlatát (Mt 13,47-50)?
Lehet, hogy az egyház növekedését a régi kontraszt­
gondolatokon túl is ki kellett dolgozni. Az Isten országa
ugyan nem azonos az egyházzal, de mégis valami köze
van hozzá! Feltűnő ugyanis, hogy a tanítványokat, a
tizenkét vezető személyt, azaz az egyház reprezentán­
sait mint címzetteket, kiemeli, mert csak nekik mondja
el Jézus, mi értelme van s mi a célja a példabeszédek­
ben elmondott tanításnak, s rájuk bízza az ország titkát
(4,1 Ok vö. 4,13.331c v.). „Ők Jézus tanítása hagyomá­
nyának gondozói és ősegyházi hordozói. Felelősségüket
különösen is kiemelik a példabeszédek közé betoldott, a
meghallgatást hangsúlyozó (4,23.24b) nyomatékos felhí­
vások (4,21-22.24c-25).”50 Itt olyan szempontot érintünk,
amelyet a kiküldési vagy missziós beszéd (6,6b—13) újra
felhasznál, és a húsvét utáni missziós prédikáció számára
aktualizál.

50 Pesch, R., Márkus, II/Í, 226.

60
 5. MÁRK ÉS
A JÉZUS KRISZTUSRÓL
SZÓLÓ EVANGÉLIUM

Márk beépítette az elközelgett Isten országának

evangéliumát a Jézus életéről és szenvedéséről szóló
történetbe: Az igét hirdető meghirdetett Igévé válik.
Aki a „Márk szerinti evangélium”-ot hallja, felismeri a
Názáreti Jézusban Istent és az Isten emberekhez fűződő
rokonszenvét. Az evangélista fenségnevekkel fejezi ki a
Názáreti Jézus nagyságát: Jézus, Isten Fia és Emberfia.
Újra és újra át kell gondolni, s hívő szemmel megvilá­
gítani azt, ami a mai hallgató számára már megszokott
címmé szilárdult, hogy ne hagyjuk lelketlen sablonná
silányulni. Jézus Krisztus evangéliuma a csodaelbeszélé­
sekben, amelyek Isten Fiát az O jóságában és emberszere-
tetében példaként mutatják be, ma is megérinti a hallgatót
és az olvasót. Márk a Jézus Krisztusról szóló evangéliu­
mot, mely a sok húsvét előtti kinyilatkoztatásban már-
már feloldódni s egységét veszíteni látszott, összefogta az
ún. messiás-titok stíluseszközével, s a keresztre és a fel­
támadásra hegyezte ki, hogy világossá tegye: hol s mily
módon találkozhatunk ma az Isten Fiával. Aki figyelem­
mel olvassa, felismerheti az összefogott teológiai progra­
mot, melynek középpontjában Krisztus áll.

61
 5.1 AZ ISTEN FIA

Az Isten Fia címet Márk nyomatékosan az evangélium

elejére (1,1) és végére (15,39) helyezte. A (szövegkritikai-
lag természetesen vitatott) felirat51: „Jézus Krisztus (az Isten
Fia) evangéliumának kezdete”, megadja a központi témát.
A pogány százados vallomása: „Ez az ember valóban az
Isten Fia volt” (15,39), Jézus keresztjére utal, mint a hitval­
lás eredetére, s ugyanakkor ráirányítja a figyelmet a fiatal
egyház missziós prédikációjára. Az „Isten Fia” megszólítás
kétszer hangzik el az ördögűzésekről szóló elbeszélésekben
a tisztátalan lelkek és a megszállottak szájából (3,11; 5,7)
- figyelemre méltó elidegenedést hozva létre, majdnem
szembeállítva a Jézus megkeresztelkedésekor és a színe­
változásakor elhangzó isteni kinyilatkoztatással (1,11; 9,7).
A „szeretett Fiúról” is szó van abban a beszédben, amely
az üdvtörténetet magyarázza (a gyilkos szőlőművesekről
szóló elbeszélésben 12,6). Az abszolút értelemben használt
„Fiú” kifejezés kapcsolatban van „az Atya” (13,32) meg­
szólítással. Ez a Márkra nem jellemző, de lényeget meg­
ragadó elképzelés különösen fontos helynek számít. Jézus
főtanács előtti kihallgatásakor előkerül a királyi Messiás
zsidó, vagy zsidó-keresztény elképzelése, mely az Isten
Fia nevet magához vonzotta ugyan, de semmiképpen sem
szorította ki (14,61). A cím eredetének történetéből követ­
keztethetünk a hitvallás elevenségére. Márk evangélista
megmutatja az olvasónak, hogy a Krisztus-címek konk­
rét kérdésekre adnak választ, s éppen ezért nyitottnak kell
maradniuk a hit ma felmerülő problémáira is.

51 A cím a X1B DLW pc lat ír kéziratokban található.

62
 5.1.1 Jézus Krisztus evangéliuma: 1,1
Márk evangéliumának első, önmagában is többértelmű
mondatát52 az Isten Fia cím határozza meg. Az evangélista
így már műve elején egyértelművé teszi, hogy nem elég­
szik meg azzal, hogy csupán csak elmondja Jézusnak az
elközelgett Isten országáról szóló prédikációját (1,14k),
hanem a meghirdetőt magát is bevonja az igehirdetésbe.
Annak, aki ma hallja Jézus örömhírét az Isten országáról
szóló velős mondásokkal és példabeszédekkel, Márkkal
együtt el kell gondolkodnia Jézus magasztos méltóságáról
is. Az evangélium nem jegyzőkönyvszerűen akarja rög­
zíteni az akkor elhangzott beszédet, hanem mint hírnök,
mint Isten szószólója, akarja hirdetni. A Jézus személyét
és művét átfogó teológiai koncepció kulcsa a fiatal keresz­
tény közösség húsvéti hite. Márk csatlakozik Jézus halálá­
nak és feltámadásának korábbi hitvallásához (lKor 15,3k),
a húsvét előtti élettörténet bevonásával azonban új hangsú­
lyokat is elhelyez. Az evangélium azokkal az események­
kel kezdődik, amelyeket a prológusban összefoglal: János
hirdeti a bűnbánat keresztségét (1,2-8), Jézus a Jordán
folyóhoz megy, hogy János megkeresztelje (1,9-11), a
Lélek arra ösztönzi, hogy kimenjen a pusztába, ahol új
Ádámnak bizonyul (1,12-13), Galileában megkezdi nyil­
vános működését, azaz Isten evangéliumának hirdetését

52 A „kezdet” fogalmának jelentése még nem kristályosodott ki:

A krisztusi hirdetés alapjára kell-e gondolnunk? A „kezdet” az Isten
országáról szóló prédikáció időbeni kezdetét jelenti-e? Ezzel szorosan
összefügg a birtokos jelzős szerkezet: „Jézus Krisztusnak”; genitivus
objectivusról van szó: azaz Jézus Kr isztus az evangélium tárgya-e, vagy
egy genitivus subjectivusról: azaz Jézus Krisztus az evangélium alanya
és hordozója-e? vö.: Mancsén, W., Márkus, 77k. Dautzenberg, G., Die
Zeit des Evangeliums, in: BZ 21. 1977. 219-234; 22. 1978. 76-91.

63
(1,14-15), ami Márk szerint Jézus Krisztusnak, az Isten
Fiának evangéliuma (1,1). Isten üdvössége Fiában, Jézus
Krisztusban vált megtapasztalhatóvá.
Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma nem
lebeg az igehirdetés (a kérügma) szabad terében, tehát
tartalmilag nem korlátozható egy minimális magra (a
halálra, a sírra, a feltámadásra), hanem igényli Jézus tör­
ténetének bevonását is. Márk úgy felelt meg e felisme­
résnek, hogy tudatosan visszakérdezett az evangélium
kezdetére. Jézus Krisztus megvallása végigkövethető
Jézusról, a Krisztusról szóló elbeszélésében. Jézus szava­
inak és tetteinek elbeszélése és továbbadása más oldalról
szemlélve a hitvallás fontos formája - az egyetlen evan­
gélium két különböző módja.

5.1.2 Isten Fiának vallják a kereszteléskor: 1,11

Jézus Krisztus megkeresztelkedésének elbeszélése a
„beszámoló”, és a „hitvallás” ötvözete. Jézus a Júdeából
és Jeruzsálemből érkező emberekkel együtt (1,5) a Jordán
folyóhoz megy, hogy részesüljön János bűnbánati kereszt-
ségében. Az újszövetségi hagyomány egyáltalán nem
hallgatta el a hívek elől a botrányos eseményt, hanem
saját szemszögéből magyarázta.53 Az apokaliptikus dra­
maturgia - a nyitott ég, a keresztelés során galamb képé­
ben leszálló Lélek - megadja Isten hangjának azt a kere­
tet, amelyben közvetlenül kihirdettetik, ki is valójában
Jézus: az Atya szeretett Fia. A hívő közösség a különböző

53 A korai egyház magyarázatai: Jézus meg akarta szentelni a kereszt­

vizet, a bűnösökkel akart szolidaritást vállalni, János keresztségét
pedig Isten akaratának elismertetni, a keresztény keresztelést bevezetni
- tanácstalanságról árulkodnak.

64
 helyekről származó ószövetségi motívumok segítségé­
vel formálta saját Krisztusba vetett hitét. Az ószövetségi
királlyá kiáltás igéje hangzik el: „A Fiam vagy, ma nem­
zettelek téged!” (Zsolt 2,7). Isten tetszésnyilvánításá­
nak szavai emlékeztetnek Deutero-Izajás könyvének, az
Úr szolgájáról szóló első énekére (íz 42,1). Az Izrael és
Izsák-tipológia (Kiv 4,22: „Izrael, az én elsőszülött fiam”;
Tér 22,2.12.16: az egyetlen fiú) valószínűleg befolyásolta
a szöveg formáját. A hívő közösség számára az Isten Fia­
vallomás eredete kétségtelenül Jézus kizárólagos Isten­
felfogásának az ismerete volt (abba, Atyám: 14,36), mely
alátámasztja Jézus istenfiúságát. Azonban Jézus hitének
kérdése most nem témánk. Mi arra vagyunk kíváncsiak,
hogy mit akart Márk mondani a keresztelkedés jeleneté­
vel és az Isten Fia proklamációjával. Amennyiben igaz
lenne, hogy a Keresztelő versengő tanítványaival kap­
csolatos nézeteltérések nemcsak János evangéliumában
jelentek meg, hanem már Márk evangéliumában is, akkor
az elején hangsúlyozott „Te vagy az én szeretett Fiam”,
Keresztelő-ellenes élt kapna. Ebben az esetben Jézus fölé­
nye lenne a vezérfonal. De a Keresztelő elleni polémia
- amennyiben Márk elmélkedik ezen - semmiképpen sem
hangsúlyos. Mindenesetre nem elegendő a jelenet és az
Isten Fiáról szóló mondás magyarázatára.
A másik magyarázat Márk keresztelési jelenetét egy
háromlépcsős beiktatási folyamat első fokaként értel­
mezi. A megkeresztelés, a hegyen történő színeváltozás
és a keresztre feszítés során három előremutató lépésben
Jézust Isten Fiának nyilvánítja. „Jézus a megkeresztelke-
déslcor még nem lesz teljes értelemben, ’lsten Fia’, hanem
csak a keresztre feszítéskor. Azaz egész földi tevékeny­
sége szükséges ehhez. Miközben Márk Jézus hozzá eljutó

65
tradícióját az intronizációs séma segítségével összefog­
lalja és tagolja, így Jézus történetét a megkeresztelke-
déstől a keresztre feszítésig eszkatologikus királlyá tör­
ténő beiktatásának fogja föl. E történetet tehát érthetően
üdvtörténetté avatja - 5érthetően’ persze... a titkok leple
alatt.”54 Nem vitatható, hogy a korai keresztény hitvallás
„lépésről lépésre” fejlődött ki. Márk az Isten Fiává tör­
ténő „beiktatást”, mely a Róm 1,31c szerint csak Jézusnak
a halottak közül való feltámadása után kezdődött, tényle­
gesen visszavethette nyilvános működésének kezdetére.
És a még majd átbeszélendő stílusjegyek segítségével,
mint amilyen a messiás-titok, illetve az Isten Fia-titok,
megőrizte az evangélium egységét. A megkeresztelkedési
jelenet azonban sokkal erőteljesebb önmagában, éppen
ezért önmagában állóként kell értelmeznünk.
Jóllehet Keresztelő János megjelenésével Márk már
előrevetíti Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának (1,1) evan­
géliumát, de az evangélium mégis Jézus megkeresztel-
kedésével kezdődik, amikor Jézust az Atya saját Fiának
vallotta. Az, aki hallja a jó hírt, miszerint Isten országa
elérkezett, az Jézusra, az Isten Fiára kell hogy hagyat­
kozzék. Márk adta Isten evangéliumának, amelyről Jézus
összefoglalásszerű prédikációjában (1,14k) szó van, az
első krisztológiai hangsúlyt. „Jézus története” folytatá­
sának meg kell mutatnia, hogy hogyan is kell értelmezni
az Isten-Fia-létet. Az értelmezés döntő kulcsa kétségtele­
nül az, hogy Jézus kész a keresztutat végigjárni. Ha meg
akarjuk érteni Márk mondanivalóját, akkor evangéliumá­
nak a passióból kiinduló irányvonalát kell szem előtt tar­
tanunk. A Jézus megkeresztelkedéséről szóló elbeszélés

54 Vielhauer, Ph„ Geschichte, 345.

66
is, ha pontosabban szemügyre vesszük, akkor Krisztus
sajátos stílusú megvallásának tűnik.

5.1.3 Isten Fiának vallják a színeváltozáskor: 9,7

Hat nappal a szenvedés (8,31) és a kereszthordozás
(8,34) megjövendölése után Jézus egy magas hegyen a
tanítványok - Péter, Jakab és János - szeme láttára színé­
ben elváltozik, és a felhőkből hallatszó hang Jézust Isten
szeretett Fiának nyilvánítja. Isten szava („az én szeretett
Fiam”) megegyezik a megkeresztelkedés során elhangzott
mennyei szavakkal. A döntő különbség abban van, hogy a
beszéd harmadik személyben hangzik el, és abban a szó­
zatban, hogy őrá hallgassanak. Nem elég, ha csak a három
jelenlévő tanítványra gondolunk, hiszen az evangélista
saját hallgatóközösségét is figyelembe veszi. Amit az Atya
Jézus megkeresztelkedésekor személyesen csak Jézusnak
(„te vagy”) mondott, azt most az egyház Krisztust hir­
detve „közzé” is „teszi” missziójában. A közösség pedig
méltó módon úgy reagál a krisztusi kinyilatkoztatásra,
hogy hallgat az evangéliumra, s engedelmeskedik neki.
A „történet helyszínét” (Tábor-hegy), tehát az esemény
történetiségét érthetően firtató kérdés azonban túlságosan
is rövidlátó. A hegy ugyanis már az ószövetségi tradíció­
ban is az isteni kinyilatkoztatás klasszikus helyszíne volt.
Ha tudatosan alkalmaznánk a kivonulásról szóló elbeszé­
lés Sínai-hegyi eseményének tipológiai vonatkozásait,
akkor a Krisztus- és az Isten Fia-kép kiegészítő színeze­
tet kapna az új Mózesről szóló elképzelés motívumával.
Úgy mutatja-e be Jézust, mint a nép által várt prófétát,
aki eljön a világ végén mint prófétai Messiás? Az effajta
háttérinformációk (vö. Máté) Márk esetében sem zárha­
tók ki teljesen. Aki persze figyel (8,31.34) a megelőző és

67
rákövetkező (9,12) szavakra, melyek az Emberfia szen­
vedéséről és a tanítványok kereszthordozásáról szólnak,
annak nem kerülheti el a figyelmét, hogy ez határozza
meg a Krisztus- és Isten Fia-képet.
Sok a találgatás a két ószövetségi személyről, Illésről
és Mózesról, akik az elkápráztatott tanítványok szeme lát­
tára Jézus beszélgetőtársaiként jelentek meg. Vajon ők a
törvény (Mózes) és a próféták (Illés) képviselői? Vajon
szerepet játszott-e az a nyomatékosított motívum (vö.
Mai 3,1), miszerint Illés János előfutára? Vagy pedig már
Jézus mennybemenetelét előrevetítő szimbolikus alakok
(vö. 2Kir 2,11) lennének? E kérdésekre adott válaszok
mindegyike tartalmaz némi igazságot, de azokat egészé­
ben mégsem magyarázza meg. Márk felfogása szerint
Illés és Mózes Isten világának képviselői. Mint földről
elragadottak, világossá teszik megjelenésükkel, hogy
Jézus jövetelével megnyílt a menny, még ha csak egy pil­
lanatra is, és távol a nagyvilág eseményeitől a hívő szá­
mára felragyogott az a világosság, hogy az Emberfia úton
a szenvedés felé: az Isten Fia.
Az irodalmi forma ugyanolyan titokzatos, mint a tar­
talom: Vajon az evangélista talán Péter emlékeiből tart
élménybeszámolót? Visszanyúl a metamorfózis motívu­
mára, azaz a külső megjelenés időszakos változásának
motívumára? Elővételezett feltámadásról és mennybe­
menetelről szóló elbeszéléssel lenne dolgunk? Nem vitat­
ható, hogy a világból kiragadó jelenet sok értelmezést
enged meg. Legmeggyőzőbbek az ószövetségi teofániára
(Isten megjelenésére) történt utalások, ami mellett szól a
felhő motívuma és az égi hang (Kiv 24,lök). De Márk a
rá jellemző módon egyértelműen az Isten Fiára helyezi a
hangsúlyt: a teofánia Jézusra irányul, aki mint Isten Fia

68
a megkeresztelkedése után immáron másodszor jelenik
meg. Márk meg akarja mutatni, hogy mostantól hol hall­
ható Isten hangja. Jézus mint az Isten Fia, az isteni akarat
hitelesített értelmezője.
Különös, hogy a hegyen történő színeváltozásról szóló
elbeszélés lenyűgözi az olvasót. Abban a pillanatban
persze, amikor az olvasó magyarázat után kutat, a jele­
net olyan titokzatosságba burkolózik, amelyet az emberi
felfogás nem ragadhat meg. Talán éppen ez az oka a
perikópa különleges kisugárzásának.
A Jézus színeváltozásáról szóló evangélium liturgi­
kus helye Nagyböjt második vasárnapja. Úton a szenve­
dés felé világosság ragyog föl, de nehezen eldönthető az
a kérdés, hogy a szenvedés útján felvillanó fény a hús­
véti napok hajnalpírja-e, vagy pedig a mennyei dicsőség
sugárzó fénye-e. Bátorítás-e ez az egyháznak és a keresz­
tényeknek a kereszt útján? Talán igen. De a döntő: az
elrejtett üdvösség. A fény látható volt, igaz, csak a hit sze­
mével. A jelen lévő tanítványok sajátosan és érthetetlen
módon alvajárók. A világosság a színeváltozás ellenére
sem ragyogott föl nekik, tegyük hozzá: még nem ragyo­
gott föl nekik. Márk - evangéliuma végén - visszautal
a színeváltozásról szóló elbeszélésre, amikor az asszo­
nyoknak megjelent egy angyal az üres sírnál, s így szólt:
„Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok” (16,7). Aki
most lelkileg Galileába megy, azaz aki húsvéti szemmel
olvassa az evangéliumot, az látja és felismeri Őt teljes
fényében és üdvösségében.55

55 Vö. Nützel, J. M, Die Verklarungserzahlung im Markusevangelium.

69
 5.1.4 A démonok is Isten Fiának vallják: 3,11; 5,7
Meglepő, hogy éppen a gonosz lelkek és a démonok
ismerik föl és vallják Jézust az Isten Fiának. Márk az
általa használt népies tradícióban kétes minőségű elbeszé­
léseket talált, de nem ragadt le náluk, hanem megpróbálta
beépíteni evangéliumába - természetesen nem kritikus
mérlegelés nélkül. Ismert tény, hogy az evangélium vilá­
gának környezetében élő mágusok, varázslók és szem­
fényvesztők lenyűgözték az embereket. Márk nagyon
jól tudja, hogy Jézus ebben a környezetben mozgott, és
a róla alkotott kép nem volt mentes a mágikus-exorcista
vonásoktól. Kérdezhetjük, hogy az evangélista az egyér­
telmű retusálások ellenére nem félt-e attól, hogy „időn­
ként” és „bizonyos keretek” között szabad teret biztosít
a babonának? Könnyebb lett volna a „gonosz lelkeket”
elűzni, illetve a Krisztusba vetett még meg nem tisztított
hit ilyen és hasonló kellemetlen maradványait kiküszö­
bölni. Krisztus megvallása a démonok ajkán szemlélteti
azt a nagyvonalúságot és elfogulatlanságot, amivel bán­
tak a kereszténység peremén élő emberekkel, akik Jézust
továbbra is csodatevőnek tekintették az antik varázslás,
istenfiak és istenített emberek (theioi andres) elképzelése
alapján. Márk borotvaélen táncol a tolerancia és a merev­
ség eme ötvözésekor. Viszont azt is figyelembe kell venni,
hogy a démonok hitvallását követő hallgatási parancs
(3,12), illetve a tisztátalan lelkek kiűzése (5,8) adja meg
az alaphangot, s mutatja az irányt az egyháznak.
Alaposan megfontolandó kérdés: hogyan kezeljük
helyesen a kereszténység peremén álló babonás hitet?
Jézus istenfiúsága mindig veszélyben van, ha csak fel­
lengzősen hirdetik, és ha a keresztények belevesznek az
isteni lényeg pusztán elméleti szemlélésébe anélkül, hogy

70
figyelembe vennék Jézus keresztjét. Ha ilyesmi történik,
akkor a háttérben az ördögök működnek. A toleranciát
nem menthetjük fel tehát a megtérésre való szándék alól.

5.1.5 A „szeretett Fiú” a gonosz szőlőmunkásokról

szóló példabeszédben: 12,6k
A gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben
a szőlő urának szolgáit megverték, sőt a végén az örö­
köst, a szőlő urának szeretett fiát meg is ölték. E példabe­
széd legrégebbi formája „igen jelentős bizonyítéka Jézus
ön- és küldetéstudatának, mint ahogy bizonyítja Jézus
jeruzsálemi fellépésének célját és igényét is, továbbá
azokat a feltételezéseket, hogy az Utolsó Vacsorán mon­
dott beszédében (14,22-25) áthagyományozta halálának
tudatát. E példázatban nyilvánvaló az ősegyház alapvető
krisztológiai feltevése, miszerint Jézus eszkatologikus
igényt tart a teljhatalomra”.56 Márk e példabeszédet
- anélkül, hogy irodalmi szerkezetébe lényegesen beavat­
kozott volna - átvette (lb-8. v.), viszont a 10-11. verse­
ket hátrébb helyezte, így kivette az Izrael konokságáról és
az ítéletről szóló részt (vö. Mt 21,43 - a szerit, megjegy­
zése). Jézus a mennyei Atya szeretett Fia; Isten őt mint
utolsó követét küldte népéhez, hogy érvényesítse követel­
ményeit. A döntés órája az evangélium órája. Isten Fiának
meggyilkolása nem marad büntetlenül. A gyilkosokat
meggyilkolják, a szőlőt másoknak adják. A megfeszített
és halottaiból feltámadott Isten Fiának központi szerepét
Márk a zsoltárok könyvének szavaival - az elvetett kővel,
melyet Isten szegletkővé tett (Zsolt 118,22k) - emeli ki
Izrael történetében. A szenvedés megjövendölésének

56 Pesch, R„ Márkus, II/2. 222.

71
 témája ismét felvetődik a példabeszédben és a szimbó­
lumokban, kiváltképp, mikor saját népe tagadja meg
(8,31; 9,31; 10,331c). Ami Izraellel történt, annak példa­
szerű jelentése is van. Az emberek bűnét és csődjét - itt
Izrael jeleníti meg - az Atya Fia „feldolgozza”. Az elve­
tett sokak számára mégis Üdvözítő lesz. Láthatjuk tehát
újra, hogy Márk az Isten Fiáról szóló beszédet a Jézus
kereszthaláláról szóló elbeszélésre hegyezi ki. Mindez
az evangélium első részében (1,1-8,26) csupán elszórtan
ismerhető fel, míg a második részben (8,27-13,37) már
szembetűnő módon előtérbe kerül. A példabeszédnek
a mi értelmezésünk számára is aktuális jelentése van a
nagyobb és alaposabb összefüggésben: az élet értelmé­
nek kérdését ugyanis égetőbben vetik fel, s a világ tit­
kai is meggyőző válasz után kiáltanak. „Jézusban, Isten
küldöttében, akit az emberek megtagadtak és keresztre
feszítettek, akit Isten azonban mégis követének fogadott
el, végérvényes választ adott nekünk. Hagyatkozzunk
teljesen Jézus személyére és művére. Ez elsősorban azt
jelenti, hogy mint Jézusnak, úgy nekünk is el kell tudnunk
viselni az elutasítást, s értelmet kell látnunk az emberi
balsorsban, kísértésben, áskálódásban, továbbá hinnünk
kell abban, hogy elnyerjük az örökségünket. Isten bizto­
san beteljesíti terveit.”57

5.1.6 A pogány százados isten Fiának vallja: 15,39

A Jézus haláláról szóló beszámoló a pogány százados
vallomásában éri el tetőpontját, aki megtér Jézus halála
láttán. Márk evangélista megfontoltan ábrázolta e jelene­

57 Ernst, J., Márkus, 343k. Eredetileg Blank, J., Die Sendung des
Sohnes, 11-41.

72
tét. Miközben saját népe vezetői, azaz a főpapok és írástu­
dók kigúnyolják Jézust (15,31), mert hályog van a szemü­
kön, addig a pogány világ képviselője világosan felismeri,
hogy az, aki így hal meg: az Isten Fia. E szándékos szem-
beállításban erősen összecsap a hit és a hitetlenség.
Rejtélyes a vallomás megfogalmazása. Miért fogalmaz
múlt időben: „Isten Fia volt”? Szükséges a halál kihirde­
tésekor emlékeznünk még egyszer az elmúlt földi tettek
(1,11; 9,7) mellett Jézus méltóságára? Talán így akarja
Márk kifejezni egy még meg nem tért, félig-meddig
hívő pogány ember hitével, lemondva a szabatos, pon­
tos megfogalmazásról, utalva esetleg arra, hogy ő még
más istenfiakat is ismerhet? Aligha. Márk itt felülmúlja
a főpap kérdését - miszerint Jézus-e a zsidók Messiása,
az áldott Isten Fia (14,61) - a pogány százados válaszá­
val, a pogány-keresztény ember gondolkodásmódjával:
„Ő Isten Fia volt!” Márk úgy formálta meg evangéliumát,
mint ami a megfeszített Isten Fia üzenete. „Saját felfogása
szerint is bizonyos szempontból a pogány százados vallo­
mása az evangélium csúcspontja. Mostanra egyértelműen
kimondhatjuk, amit kezdetben csupán sejthettünk. Márk
müve ’Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma’
( 1, 1).”58
Most már világosabban látjuk azt is, hogy a márki
Isten Fia-címet jellemzi a kereszt teológiája, amit Jézus
történetének kezdetén még csak sejteni lehetett, (1,11:
Isten Szolgája; 9,7: visszautalás a szenvedés megjöven­
dölésére) a szenvedésről szóló elbeszélés csúcspontján
fejeződik ki teljesen. Most már feloldható a hallgatási
parancs, amely a démonok félreérthető vallomása (3,1 lk;

58 Ernst, J., Márkus, 474.

73
vö. 1,24) után lépett érvénybe. A római katona is nyil­
vánosan, a zsidó és a pogány világ előtt kihirdeti, hogy
kicsoda Jézus, a Megfeszített. A zsidók királya (15,26), a
Messiás és Izrael királya (15,32) a kereszten haldokolva
az Atya Fiának bizonyul.
Az evangélium mostani hallgatóinak is e kihívások­
kal kell megbirkózniuk. Márk saját közösségének tagjait
szerette volna kötelezni a keresztútra és a kereszt követé­
sére. Mi ugyan nem tudjuk, hogyan reagáltak, hogy meg­
tértek-e, de annál jobban felismerjük: mit kíván tőlünk
saját korunk. A kimondott vallomásnak következményei
vannak, az embernek döntenie kell: „Mi azonban a meg­
feszített Krisztust hirdetjük. O a zsidóknak ugyan botrány,
a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban,
akár zsidók, akár görögök, Krisztus az Isten ereje és Isten
bölcsessége” (1 Kor l,23k).

5.2 AZ EMBERFIA

A Márk-evangélium az őskeresztény hagyományt

követve Jézusnak a különös „Emberfia” fenségeimet ítéli
oda.59 Márk e címet vonatkoztatja a) az idők végezetének
bírájára, aki nagy hatalommal és dicsőséggel az ég fel­
hőin fog eljönni; b) a szenvedőre, akit elutasítottak saját

59 Valószínűleg a szemita beszédstílusból származik „az ember fia”

= „a példamutató ember” elnevezés (bar ’énás illetve bar nása [aram.],
ben ’ádám [hebr.]), amely Dániel könyvének elgondolásaiban (Dán
7,13 vö. aeth Hen 37-41; 4Esr 13 és így tovább) a zsidó népnek mint
az emberséges népnek szimbolikus értelmezésére utal. Történeti és iro­
dalmi szempontból nem igazán világos, hogyan jutunk el a kollektív
értelmezéstől az eszkatologikus - apokaliptikai megszemélyesítésig.

74
népe vezetői, s a pogányok kezére adták, hogy keresztre
feszítsék, és c) a jelenleg földön tevékenykedő Jézusra.
Az Emberfia minden szavát úgy hagyományozták át, mint
Jézus szavát. A távolságtartó egyes szám harmadik sze-
mélyű beszédstílus ugyan kérdéseket vet föl a valódiságot
és az eredetiséget illetően. Jézus vajon így szerette volna
saját magas rangját kihangsúlyozni? Vagy csak később
adták ajkára e szavakat? Vagy egyik esetben történeti
értelmezésből kell kiindulnunk, a másik esetben viszont
krisztológiai - hívő értelmezésből? Itt csupán csak jelez­
hetjük Jézus szavainak és önértelmezésének kényes prob­
lémáját. Minket azonban most az érdekel, hogy mit akart
mondani Márk az Emberfia névvel.60

5.2.1 A szenvedő Emberfia

Az evangélium második részében Márk tudatos sor­
rendben helyezte el a szenvedő Emberfiáról szóló elbe­
széléseket a tulajdonképpeni szenvedéstörténet előké­
szítéseként. Jézus szenvedésének háromszori megjöven­
dölése, mint távoli villám, előre jelzi a passió drámáját.
Ajeruzsálemi út a halál jelzései révén nyilvánvaló irányt
vett. Jézus Krisztus evangéliuma a keresztről szóló öröm­
hír, mely meghozza az emberek üdvösségét.

60 Általánosságban abból indulhatunk ki, hogy a jövő felé irányuló

logionok a talán még magához Jézushoz visszanyúló legrégebbi
hagyományanyaghoz tartoznak. A feltámadott és a világ végén visz-
szavárt Emberfia húsvét utáni azonosítása vezetett oda, hogy a földi
Jézusra is átruházzuk a címet. Ezen fejlődéstörténet azonban fordított
irányban is megtörténhetett, méghozzá úgy, hogy a történeti Jézustól
indulunk - aki fenségnevével jelenti be saját földi igényét - és a tőle
már különböző világvégi bíró alakjához érkezünk.

75
 A szenvedés első megjövendölése: 8,31
Fülöp Cezáreája közelében, miután felsorolták a nép
véleményét Jézusról (Keresztelő János, Illés, valamelyik
próféta), Péter megteszi nagy vallomását („Te vagy a
Messiás!” 8,29). Jézus válaszában felvilágosította őt szen­
vedésének útjáról. A stilizált mondás előrevetíti a passió
eseményeinek fontos részleteit. A nép vénei, a főpapok
és az írástudók a cselekvők; az elvetés is megemlítő-
dik, főként pedig az Emberfia megölése és a harmadna­
pon bekövetkező feltámadása. Érdekes, ahogyan Péter
ellenáll, és ahogyan Jézus tömören, a mi érzésvilágunkat
sértően utasítja rendre: „Távozz tőlem sátán, tűnj a sze­
mem elől, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az
emberekével” (8,33). Ezután Márk a tanítványságról és
a szenvedésben történő követésről szóló mondást hozza,
miszerint mindenki vegye fel saját keresztjét és kövesse
Őt (8,34). Szól az élet megmentéséről, illetve elveszté­
séről Jézusért és az evangéliumért (8,35), valamint az
egész világ megszerzéséről, és az igaz élet elveszítéséről
(8,36), s arról, hogy valaki szégyelli Jézust és az evangé­
liumot. Felhívja mindazok figyelmét az ítéletkor bekövet­
kező fenyegető következményekre, akik most szégyellik,
hogy Jézushoz tartoznak, és tanítását hallgatják (8,38).
Az evangélista egy döntő mondásban (8,31) a szenvedő
Igazról szóló ószövetségi, zsidó elbeszélő mintát magára
Jézusra alkalmazhatta („Nekem, az Igaznak, sokat kell
szenvednem, de Isten kiszabadít a halál verméből”, vö.
Zsolt 34,20; 86,13), de az Emberfia címmel felül is múlta,
és eszkatologikus előjel alá helyezte. Aki itt szenvedé­
séről, haláláról és feltámadásáról beszél, az nem csupán
egyvalaki Izrael jámbor és igaz férfiúinak nagy seregéből,
hanem ő a mintaszerű ember, akinek Isten átadja hatalmát

76
az idők végezetén. Aki hallgat az evangéliumra, és meg-
vallja Jézust, s kész követni keresztútján, és megvalósítja
a tanítványságot, az mai nyelven szólva: igazi keresztény.
Bizonyára nem véletlen, hogy Márk oly nyersen állítja
szembe Péter hitvallását és a szenvedés megjövendölé­
sét, annak minden következményével együtt. A keresztre
mondott „igen” lehetővé teszi a hitet Jézus Krisztusban.
Aki mint Péter a szenvedés és a halál ellen tiltakozik, az
téves Krisztus-képet, Antikrisztust hajszol. A diadalmas
Krisztus keresztet hord a vállán, a hatalom és a pompa
hamis kategóriák. A keresztényeknek az élet eme törvé­
nyéhez kell magukat tartaniuk, ha Jézus Krisztusnak, az
Isten Fiának evangéliumát komolyan veszik. Nyilvánvaló,
hogy Márk a szenvedő Emberfiáról szóló igében saját teo­
lógiájának beszédes jelét adta. Saját életébe sajnos nem
pillanthatunk bele; mindenesetre kiindulhatunk abból,
hogy nemcsak prédikálta, hanem saját maga is vállára
vette a keresztet.
Aki egy pillanatra is beleképzeli magát az akkori
keresztények helyzetébe, megérti, hogy Jézus kereszt­
halála jelentős megterhelés volt; nemcsak Isten Fiának
csődje miatt, akinek pedig bíztak a hatalmában és nagy­
ságában, hanem a halál körülményei miatt is: mint egy
gonosztevő, a bitófán végezte. Annak ellenére, hogy
megtapasztalták Jézus feltámadását, igencsak bonyolult
volt igazolniuk a világ Üdvözítőjébe és Isten Fiába vetett
hitüket a zsidók és a pogányok előtt (lKor l,22kk). Erre
különböző szinten próbálnak választ adni a szenvedés
megjövendölései.
1. Jézus kétségtelenül tudta és akarta mindezt, ez nem
lehet kétséges; 2. Isten maga is így tervezte Jézus szen­
vedését. Mondhatni ez volt a sok szenvedés üdvtörténeti

77
aktualizálása, amely Izrael története során a papokra, a
prófétákra, az igazakra, és mindazok névtelen millióira
rászakadt, akiknek nevét és életét senki nem jegyezte
fel; 3. Isten Fiának neve értelmet ad az értelmetlennek.
A most Megalázott az, aki majd eljön Isten dicsőségében.
Erősíthetjük-e ma hitünket az írás ennyire sötétnek tűnő
szavaival?

A szenvedés második megjövendölése: 9,31

A szenvedés második megjövendölésekor Jézus még
mindig a Jeruzsálembe tartó úton halad. Valahol Galilea
tartományában, távol a nyilvánosságtól osztja meg tanít­
ványaival saját személyes sorsát: „az Emberfiát az embe­
rek kezére adják, megölik, majd harmadnapon feltá­
mad”.61
Gonosz dolog, hogy az emberek embertársaikkal
rosszul bánnak, és halálra kínozzák őket, de ez egyálta­
lán nem szokatlan ebben a világban. Az emberi szenve­
dés e kegyetlen láncolatából emeli ki s ad egyedülálló
jelentőséget Jézus halálának a titokzatos és jelentőség-
teljes Emberfia megszólítás. A meggyilkolt élni fog, sőt
mi több: az ítélet napján felelősségre vonja elnyomóit.
Halálának órája a világ ítélete.
Figyelemre méltó, hogy a szenvedés témája jól átgon­
dolt sorrendben ismétlődik az evangéliumok bemutatásá­
ban. Márk a háttérben meghúzódó kompozíciós techni­
kájának és a szenvedés három bejelentésének megfontolt

61 Talán ez az első rész egy szójáték, ami arra utalhat, amivel az

emberek a későbbiekben kiegészítették az Ember(fia) alakját. És utó­
lag egészítették ki Jézus halálának és feltámadásának hitvallásával.
A mondás kibővítésének története érdekes, de nem a mi témánk.

78
elhelyezése segítségével összefüggést hoz létre a tárgyá­
ban és témájában egymástól idegen elbeszélések között
(9,14-29: gyógyító csodaelbeszélés; 9,33-37: a tanítvá­
nyok rangvitája), hogy kényszerítő módon kifejezze a
keresztút szükségszerűségét: Isten akarta így! Jézus tehát
Atyja akaratának engedelmeskedve tudatosan járja útját.

A szenvedés harmadik megjövendölése: 10,33k

Márk evangéliumának kiemelkedő igehirdetési cél­
ját erősítik meg az ismert címszavak a 8,31 és 9,31-ből:
Jeruzsálembe menetel - Emberfia - főpapok és írástudók
- kiszolgáltatás - ölni - három nap múlva feltámadás.
Minden más, ami az út közben történik, a passió előz­
ménye. A szenvedés harmadik megjövendölése egyfajta
„kérügmatikus rövid beszámoló”. A szöveg felismerteti
velünk, hogy a szenvedés megjövendölésének „előrete-
kintés”-ét a Jézus-passió elbeszélésére való „visszatekin-
tés”-sel formázták meg. „Utal a 'kiszolgáltatás’ témájára
(9,31), majd összeköti a szenvedéstörténet számos rész­
letével.”62 Márk tehát a történeti részletek segítségével
konkretizálja a szenvedés második megjövendölésének
általános kijelentéseit. A már másodszor használt „kiszol­
gáltatás” fogalma és a hatósági intézmények (főpapok és
írástudók - pogányok = rómaiak) közötti váltással sejteti
a cselekmény lefolyását és az esemény lépésenkénti feltá­
rását. Márk számára fontos a jeruzsálemi nagypéntek első
pillantásra érthető eseményein túlmutató, az üdvösségre
vezető és minden bajtól megszabadító dimenzió. Először
csak az evangélium húsvét utáni igehirdetésében ismerték
fel a Jeruzsálemben történtek legmélyebb jelentését. Jézus

62 Hoffmann, P., Mk 8,31., 187.

79
mint szenvedő és haldokló, de egyben mint Emberfia is
tántoríthatatlanul végigmegy az útján. Gúny és kicsúfolás,
árulás és elítélés, kínzás és halál több mint csak szükséges
és elkerülhetetlen átmenet az életre. A szenvedés Márk
felfogása szerint az élet része. Jézus, az Emberfia meg­
mutatta ezt nekünk. Ami Jézuson, a példaértékű embe­
ren láthatóvá vált, az mindazokra is vonatkozik, akik
követik Őt az úton. Az evangélista szerint Jézus kereszt-
útja nem Jeruzsálemben kezdődik el, hanem már Fülöp
Cezáreájában. Galileában Jézus maga köré gyűjtötte a
népet, s általános egyetértésre talált, most azonban for­
dulat áll be. Jézus kerüli a nyilvánosságot, senkinek nem
szabad megtudnia, hol van és hová megy (9,30), a tanít­
ványok tanítása lép a néphez intézett prédikáció helyébe.
Némi joggal beszélhetünk arról, hogy a szenvedéstörté­
net egészen Péter cezáreai vallomásáig nyúlik vissza (R.
Pesch). A szenvedés harmadik megjövendölésének kez­
dete: „íme fölmegyünk Jeruzsálembe” (10,33), iránymu­
tatás és teológiai program is egyben. Amit Jézus mond
és tesz, az a halál és a feltámadás előjele. Vonatkozik ez
mind saját magára és útjára, de mindazokra is, akik vele
útra keltek.

Jézus megjövendöli elárulását tanítványainak az Utolsó

Vacsorán: 14,21
Márknak az Utolsó Vacsoráról szóló beszámolója
(14,17-25) tartalmazza az Emberfia nevét igénybe vevő
prófétai igét az árulásról s az árulóról: „Az Emberfia
elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az
embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki,
ha meg sem születik” (21. v.). Jézus a megelőző beszélge­
tés során úgy említi az árulót, mint aki a tanítványok közül

80
kerül ki, s még kiegészítésképpen az asztaltársaságra utal
- „aki velem ugyanabból a tálból eszik” (20. v.) és alá is
húzta e tett elvetemültségét. A tettes nevét jellemző módon
nem említi. Az Emberfia maga zárja le e témát, majd átve­
zet az Eucharisztia alapításának igazi beszámolójára.
Márk ezt az igét valószínűleg a korábbi tradícióból
vette át, s ez még ki is tapintható az elkövetkezendő bot­
rányokról szóló mondásban, melyeknek be kell következ­
niük (Mt 18,7/Lk 17,1). Majd a saját felfogása szerint ki
is bővítette. Az Emberfia szenvedésekkel teli útjának az
írások szerintiségét világosan hangsúlyozta az első rész­
ben (eltérően az evangélium korábbi forrásától). A máso­
dik részt viszont (a korábbi forrásának megfelelően)
az áruló felett kimondott „jaj” határozza meg, aki miatt
a baj - az árulás - megtörténik. Az Emberfia név kettős
használata és a kétszeres komor utalás „arra az emberre”
összeköti a két félmondatot s a kiszolgáltatás egymástól
oly különböző szereplőit: az Emberfia az emberek kezére
került, de maga Isten akarta így.63 Az az ember, akiről az
Utolsó Vacsora megelőző jelenetében kétszer (18.20. v.)
is szó volt, a bizalmasok legszűkebb köréhez tartozik, ami
rendkívül rontja a helyzetet. A komor megállapítás átok­
ként hangzik: „Jobb lett volna neki, ha meg sem születik”
(21c v.).
Hosszasan elgondolkodhatnánk az isteni rendelkezés,
az emberi együttműködés és a személyes bűn összjátékán.
Olyan magyarázatot, amely ésszerű megvilágítást nyújt,
nem találunk. Isten nemcsak az ember bukásáról tud,
hanem ki is jelöli annak helyét az isteni üdvtörténetben.
Azon ember feletti jajt (21b v.), aki árulóvá lesz, mélyeb­

63 Hoffmann, P., Mk 8,31., 189klc.

81
ben kell értelmeznünk, s minden ember bűnére vonatkoz­
tatnunk. Márk e szempontot a tanítványok általános buká­
sát tekintve vette figyelembe, hiszen ez evangéliumának
alapvonása: „Ebből (az evangélium egész koncepciójá­
ból) látható, hogy Márkot miért is érdekli a kiszolgálta­
tásról tett kijelentés: Ez a kijelentés ugyanis kiegészíti a
8,31 mondanivalóját, a hívő-hitetlen tanítványság márki
megértését”.64
Lépjünk tovább, és vonatkoztassuk a „jaj”-t a mai
tanítványok, azaz a különféle helyzetben élő keresztények
szituációjára: Márk közösségében az árulás és elbukás
tapasztalatait emberi vétekként jellemzi - ez nem kérdé­
ses; de a legfontosabb tényező számára: Isten rendelke­
zése. Hogy ez részéről vigasztalás-e, vagy figyelmeztetés,
nem tudjuk meg. Mindenki elveszítheti az üdvösséget, az
akkori meg nem nevezett „áruló” és Jézus mai tanítványai
is. A többiek példája azonban világosan mutatja, hogy
bármikor megtérhetünk, mint ahogy Péter, az első tanít­
vány meg is mutatta (14,72). A többieket újra útra küldték
az üres sírnál az Isten követe, illetve az asszonyok segít­
ségével (16,7).

5.2.2 A földi Emberfia

Márk kétszer, illetve háromszor használja az Emberfia
nevét Jézus földi munkásságával kapcsolatban. A fenség
és az alacsonyság a témák, amelyek megvilágítják Jézus
igényét és ajánlatát.

64 Hoffmann, P., Mk 8,31., 191. A szenvedés megjövendöléséhez és

az „Emberfia” cím szenvedés-teológiai értelmezéséhez vö. Pesch, R.,
Passión, 166—195.

82
 Az Emberfiának van hatalma a bűnök megbocsátá­
sára: 2,10
A bűnök megbocsátásának hatalma a Jézus és az írás­
tudók közötti párbeszéd csúcspontja, amelyet beillesztet­
tek a béna - kafarnaumi házban történt! - meggyógyítá-
sáról szóló elbeszélésbe (2,1-5.10b—12). Jézus meglepő
módon nem testi gyógyulásról beszél, hanem a bűnök
megbocsátásáról. Ha belegondolunk, hogy mindez a
zsidó felfogás szerint csak évente egyszer, az engesztelő
ünnep kultikus eseményén történhet, akkor Jézus szuve­
rén rendelkezése itt és most, a hétköznapi „templomon
kívüli” helyzetben már provokáció. Az Emberfia név is
ezt az igényt veti fel, majd felül is múlja, de ugyanakkor
aktualizálja is „a földön” helymeghatározás által. Talán
a Márk által az adott szövegbe befűzött kételyt kifejező
mondat hátterében a közösség olyan zsidó-keresztény
körei állnak, akik szerint Isten egyes-egyedüli joga a
bűn megbocsátása, amelyet most veszélyeztet az egyház
szentségi bűnbocsátása. Márk azonban az egyház „arcát­
lan” igényének kifogásolásával szembehelyezné az egy­
házban jelen lévő Jézus tekintélyét. Alapvető kérdések
merülnek fel: kiegyezik-e egymással az eszkatologikus-
világvégi perspektíva effajta megrövidítése Márk evan­
géliumának Krisztus-értelmezésével? Nem hagyhatjuk
figyelmen kívül azt sem, hogy a Jézus történetébe áthe­
lyezett bűnbocsátás által a központi, a tulajdonképpeni
bűneltörlő kereszthalál eseménye megkérdőjeleződik
(10,45). Az Emberfia bűnmegbocsátásáról szóló ige
váratlanul magához vonzza „az istenkáromlás halálos
témáját”65 és a galileai vitabeszédek végén a farizeusok,

65 Gnilka, J., Das Elend des Menschensohnes, 207.

83
valamint a Heródes-pártiak halálos ítéletét (3,6). Jézus
igényének, az ellenfelek visszautasításának és Jézus
halála elhatározásának hármas kölcsönhatásában kapja
meg különös hangsúlyát a kiemelt megjegyzés: „itt a föl­
dön”.66
Amit a világ végére várnak, az már most megtörténik
az Emberfia segítségével. Az Emberfia név arra emlékez­
tet, hogy Jézus hogyan viselkedik saját környezetében a
bűnösökkel szemben. A vámosok és bűnösök barátja Isten
teljhatalmával cselekszik, mert ő az Emberfia. Jézus akár­
hol találkozik a vallásos társadalom bűnöseivel és külön­
ceivel, megadja nekik a megbocsátást szimbolikus csele­
kedeteivel „szociál-kommunikatív”67 formában. Márk az
Emberfia név beiktatása révén, amelyet a további fejlődés
számára nyitott „itt a földön” megjegyzéshez kapcsolt, a
bűnbocsánatot az egyház jelenébe helyezte.
A bűn és a bűnbocsánat problémájáról mostaná­
ban újra hevesen vitatkoznak. Úgy tűnik, hogy a bűntu­
dat általánosan megfigyelhető eltűnése okozza a valódi

66 Helyesen Kertelge, K., Die Vollmacht des Menschensohnes, 210.:

„Itt a földön, Jézuson keresztül bocsát meg az Isten. A bűnbocsátás
Isten tettével és Jézus földi cselekedeteivel való azonosítását, amit a
béna meggyógyítása is példamutatóan ábrázol, Márk az Emberfia
fogalmán keresztül a 10. v-ben fejezi ki.”
67 Simonis, W., Jesus, 137k., az ősegyház túlzó magyarázatáról beszél
azzal az érveléssel indokolva, hogy szerinte a vámosok és bűnösök
barátja kifejezés címszószerű, reklámszerű torzítás; mindössze csak
arra következtethetünk, hogy Jézus nem félt attól, hogy velük érintkez­
zen, ugyanis ezek az emberek számára nem voltak bűnösek. De hogy
lehet ez? A bűnösök, akikhez Jézus kimondottan a bűnösségük miatt
fordul, nem bűnösek? Ez rendben is lenne, de akkor hozzá kell fűzni:
pontosan azért, mert abban a pillanatban, amikor Jézussal találkoznak,
bűneik megbocsáttattak.

84
nehézséget. Bizonyára itt nem a merev parancs-poziti­
vizmus ellen irányuló növekvő bizalmatlanságra gondol­
nak, hanem inkább a hiányzó felelősségérzetre egy fel­
sőbb fórummal szemben, és arra a vakságra, amely nem
látja a világban meglévő nyomor mélyebb okait. Ezen
összefüggésekre szövegünk csak érintőlegesen hívja fel a
figyelmet, de mindenképpen mutatja a kiszabadulás útját
a bűnös szövevényekből. Aki Jézussal először nemcsak
a túlvilágon találkozik, hanem már ezen a világon, „itt a
földön” is, az biztos lehet abban, hogy bűnei megbocsát­
tatnak.

Az Emberfia ura a szombatnak: 2,28

Márk evangéliumának elején az ún. galileai vitabeszé­
dek (2,1-3,6) irodalmi gyűjteményének a végén áthagyo­
mányozza a szombati kalászszedésről szóló elbeszélést
(2,23-28). Jézus elviseli tanítványai törvénybe ütköző
viselkedését. Néhány farizeus kifogásával szemben
Dávidra hivatkozik, aki az ehhez hasonló szorult helyzet­
ben evett társaival a szentélybe kitett kenyerekből. Ez a
történet egyáltalán nem meríti ki a szombat áthágásának
fennálló problémáját, de az elbeszélő számára meggyőző
bizonyíték arra, amit mondani akar: A szeretet megelőzi
a törvényt. Az igét: „A szombat van az emberért, nem az
ember a szombatért” (27. v.) a következő összegző mon­
dat (28. v.) vezeti vissza az Emberfia rendelkezési jogá­
hoz: „Az Emberfia is Ura a szombatnak.”
Több probléma merül fel ebben a részben, mint ahogy
azt első olvasásra gondolnánk. Először is az „Úr” és az
„Emberfia” címek szokatlan összekapcsolása a 28. vers­
ben, majd a kérdés: milyen kapcsolatban állnak egymás­
sal a szombatról szóló mondások (27.28. v.). Illetve kor­

85
látozza-e a 28. vers a 27. versben lévő általános monda­
nivalót? Megalapozza? Vagy éppen olyan krisztológiai
érvet szolgáltat, amely felszabadítja az embereket a tör­
vény kényszere alól? Mindehhez még hozzájön, hogy a
27. versben felcsendülő emberbaráti aspektust, amely
az Úr napjára vonatkozik, s így helyettesíti a szombatot
(28. v.), ismét szándékosan jogilag értelmezték. A szöveg
nem engedi meg a pontos következtetést. „Mindenesetre
a perikópa annyit tanúsít, hogy a közösség számára prob­
léma volt a szombat parancsa.”68
Márk a kihangsúlyozott Emberfia névvel nemcsak
a földi Jézus, hanem a felmagasztalt és a közösségben
továbbműködő Úr rendelkezési jogára is fel akarja hívni
a figyelmet. A zsidó szombat előírásai alól - kényes
téma! - a keresztények már az evangélium keletkezése
idején felmentették magukat, méghozzá az Úr szavára
hivatkozva. Az Úr napjának kérdése több mint naptári
probléma. Jézus szavaival és tanítványainak viselkedé­
sével megvonja a megmerevedett törvény kiváltságát az
emberségesség javára. De elég ez? Nem borulnak-e fel
a megbecsülendő szándék hatására a kultúrtörténeti s a
kinyilatkoztatás történetiségén alapuló szabályok? Az
egyház hű maradt a húsvéti üdvtapasztalatához, és azzal,
hogy a szombatot a vasárnappal helyettesítette, elvégezte
első átértelmezését. A mai társadalomban ez az elbeszé­
lés valószínűleg további aktualizálásra szorul, amely újra­
értelmezi az eredeti felfogást: Az ember a szombatért is
van! Vannak napok és szent időszakok, amelyek szabad­
időt teremtenek Isten szolgálatára.

68 Simonis, W., Jesus, 140.

86
 A szolgáló Emberfia: 10,45
Márk a krisztusi közösség új szolgálati rendjéről szóló
tanításhoz (42-44. v.) hozzácsatolta a szolgáló Emberfia
megnevezést, aki életét adja váltságdíjként sokakért.
A szakemberek eszmecseréje leginkább az előtörté­
netre vonatkozik: vajon e kifejezés a Márk előtti tradíci­
óból származik-e? Megformálásában mennyi az evangé­
lista része? Léteznek-e szerkesztés előtti érintkezések a
Lk 22,27 hasonló tartalmú igehelyével? Mi nem térhetünk
ki erre a problémára, csupán csak az evangélista kijelen­
tése érdekes számunkra.
A mondás összefogja a fiatal egyház küldetésének
([nem] azért jött), váltság(engesztelési díj) és fenség-
(Emberfia) krisztológiáját, „de oly módon, amely Jézus
gondolatát és viselkedését nem torzítja”.69 Lehet, hogy a
most szóban forgó, teológiailag átdolgozott forma mögött
a szenvedés kijelentése húzódik meg, amelynek motívu­
maiban magként az „élet odaadása” - „sokakért” kifeje­
zések találhatók. Márk az Emberfia névvel rávilágít arra,
hogy Jézus már földi életében jogosult volt arra a hata­
lomra, ami a közösség számára is irányadó. Viszont sem­
miképpen sem a szokásos felfogás alapján, miszerint a
fenség cím és név mögött a rabszolgaság „lealacsonyító”
szolgálata húzódik meg. Itt az uralkodás új alapelvei
jelennek meg: az odaadás, a másokért való lét, a szolgálat,
amely az engesztelő és a szolgaság alól sokakat megsza­
badító halálhoz vezet. Márk ugyanezt a szótériológiai for­
mát (sokakért) még egyszer használja az Utolsó Vacsora
vérről szóló igéjében („a szövetség vére, amely soka­
kért kiontatik” 14,24). Az Emberfia kifejezésünk belső

69 Schnackenburg, R., Márkus, 2. 112.

87
 közelsége az Utolsó Vacsora eseményeihez - ahol Jézus
szó szerint mint szolgáló lép fel - kettős dimenziót ad a
mondásnak. A keresztények mindennapi szolgálatának
szem előtt kell tartania Jézus példamutató viselkedését.
Krisztus szolgálatának páratlansága adódik az odaadás
szavából, ami az Emberfia név igénye alapján a keresz­
tény ember „úrvoltának” új perspektíváját nyitja meg.
Nem egyértelmű, hogy az evangélista mit akar kife­
jezni a váltságdíj képével. A modem olvasó rögtön arra
a milliós összegre gondol, amit a lelkiismeretlen bűnöző
zsarol ki elrabolt áldozatáért. Az ókorban a pénzösszeg e
fogalmát a hadifoglyok vagy rabszolgák felszabadítása­
kor használták. A váltságdíjnak az Ószövetségben kulti­
kus-vallási jelentése van, legyen az akár Isten jogi követe­
lése a helyettesítő teljesítmény értelmében, vagy éppen az
Isten és ember közötti családi kapcsolatot fejezze ki. Isten
már nem követelőként, hanem fizetőként lép fel (vö. íz
43,31c). Az Újszövetség még tovább lép: az Emberfia nem
egy tárgyi értéket fizet sokakért, azaz a bűnbeesett embe­
rekért, hanem a saját életével jár közben értük. Márk tel­
jesen új tartalmat adott a váltságdíj képének: az Emberfia
Isten szószólójaként kiáll a bűnösökért, hogy megadhassa
nekik az üdvösséget. A szolgálatról szóló ige megadja az
ellaposodott fogalom, a „váltságdíj” most érvényes értel­
mét: nem uralkodni, követelni, jogot gyakorolni, hanem
szolgálni, engedni, megbocsátani. Ez Jézus útja, ezen az
úton „váltottak meg” bennünket, de ez egyúttal a tanítvá­
nyok útja is.

5.2.3 Az Emberfia eljövetele az idők végén

Különösen fontosak az Emberfia név márki hasz­
nálatában az eszkatologikus, világvégi komponensek.

88
Az evangélista - eme világvégi beállítottságával - Isten
országa kihirdetését kétség nélkül Jézus személyének
jelentőségével tartja egyenértékűnek. A „már - de még
nem” kifejezések, amelyek Márk evangéliumában ellen­
tétesen és kiegészítőén is állnak egymás mellett, közvet­
lenül Jézus személyére utalnak. A következőképpen is
megközelíthetjük: „Az 'Emberfia’ Isten országához tar­
tozik, ez az ország azonban előrevetíti árnyékát a mára:
'hatalma’ azonban még nem érkezett el, de titokban már
itt van. Ugyanígy: az Emberfia még nem jött el hatal­
mával, de már itt van 'hatalma előtt’, mint előrevetített
árnyék, aki majd egykor a 'hatalmas' Emberfia lesz. Az
azután és az ugyanígy szorosan összetartoznak, és egy­
mást mozdítják elő.”70 Az Isten országa kifejezésekkel
ellentétben persze észre kell vennünk, hogy az Emberfia-
krisztológiában az ítélkező gondolatok a hangsúlyosak; a
későbbiekben még kiderül, hogy kizárólag ítélkező gon­
dolatok-e ezek, vagy pedig társulnak-e az ígérettel „az íté­
leten keresztül”.

A világ vége és az Emberfia eljövetele: 13,26

Jézus világ végéről szóló beszédének (Mk 13) csúcs­
pontjaként megjelenik a fenséges alak, akit Dániel pró­
féta éjszakai látomása (Dán 7,1-28; kül. 13. v.) alapján
Emberfiának hívnak. Minden fennálló rend végét sejtetik
a kozmikus katasztrófák, amelyek a nap elsötétülésében,
a holdvilág nélküli sötét éjszakában, a csillagok lehullá­
sában s az égi erők zűrzavarában (24k v.) mutatkoznak
meg. Az ég felhői, amelyeken az Emberfia megjelenik
(26. v.), (újrajjövetelének képszerű szimbóluma. Hatalom

70 Ottó, R., Reich Gottes und Menschensohn, 120.

89
és dicsőség kíséri, s fejezi ki uralkodói jogosultságát. Az
effajta képek „látása” hangsúlyozza az ítélet nyilvános
jellegét. Nyilvánvaló, hogy Márk a már „előttünk álló
Krisztus”-képet akarja ábrázolni, azét a Krisztusét, aki
minden embert megítél a jóért és rosszért. Az angyalok
kiküldése és a kiválasztottak összeterelése a szélrózsa
négy irányából (27. v.) utalnak a megmenekülésre és az
Isten országába való bejutásra. Az Emberfia nagy hatal­
mával és dicsőségével garantálja a kiválasztottak boldog­
ságát”.71
Különös figyelmet érdemel az ítélet részletes jeleneté­
nek hiánya (vö. Mt 25,31-46 - a szerk.). Az evangélium
nem fenyegető beszéd, még a 13. fejezet első szakaszai­
ban is örvendetes hírt hordoz. Márk az Emberfia névvel
Jézus méltóságát akarta kifejezni, még ha az Emberfia
nevet az ítéletről és a világvégéről szóló beszéd alapvető
gondolataival együtt kétségtelenül a legősibb tradíció­
ból vette is át.72 Jézus fensége, amely túléli a pillanatot,
ki akarja fejezni, hogy nemcsak az egyes emberre tart
igényt, hanem kozmikus fontossággal is bír. Márk szá­
mára Jézus nemcsak Isten Fia, hanem a Beteljesítő is.
Amikor ez a világ a végéhez közeledik, Isten Fia ítélőként
és megmentőként egyaránt megjelenik.
Vigasztaló gondolat, hogy a világ nem a véletlenre
vagy a rideg törvényességre van kárhoztatva, hanem a

71 Schmithals, W., Márkus, II/2. 568.

72 Jézus nyelvhasználatában a lehetséges források témájához vö.
Simonis, W., Jesus, 141-143., a következő eredményt kapjuk: az
Emberfia címet Jézus nem vette igénybe, se más világvégi alakra nem
alkalmazta. „Irodalommal van dolgunk, a keresztény teológia írott (14a
v.), figyelmeztető beszédével a küszöbön álló szükség idején” (a meg­
adott helyen 142.).

90
Teremtőtől és a Beteljesítőtől függ keletkezése és meg­
szűnése. Márk evangélista ismerős apokaliptikus képeket
használ, amelyek a modern természettudomány szemében
már nem állják meg helyüket. Viszont ezek a képek üze­
netet is hordoznak a hívők számára: Isten elrendeli a világ
végét, az embernek nem kell aggódnia és félnie, mert jó
kezekben van. Az ég felhőin jövő Emberfia nem más,
mint aki értünk meghalt a kereszten, aki feltámadt sírjá­
ból. Az ítélő és Megmentő az új világ, a közeledő betelje­
sülés és az örök boldogság kezese. Márk nem ijesztgetni,
hanem vigasztalni akart a világvége hírével:
„Aki Benned hisz, felemeli a fejét
És Téged vár,
Hiszen azért jössz, hogy megáldj minket.”
(Schmithals, W.)

A megtagadásról szóló mondás: 8,38

Márk hagyományozta át a megtagadásról szóló igét
abban a mondásgyűjteményben, mely a tanítványságról
és a keresztúton történő követésről szól (8,34—9,1). Eme
igehely szerint a Jézussal szemben tanúsított viselke­
dés megfelel majd az Emberfia ítéletének: „Aki ez előtt
a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem és
tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor
majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.”
A Mt 10,32k/Lk 12,8k versek Q-logionhoz fűződő
kapcsolatának problémáját, illetve a tradíció szálai mögött
megbúvó lehetséges eredeti változatot nem kell itt meg­
vitatnunk.73 Mi csak azt szeretnénk tudni, mi volt Márk
evangélista közlési szándéka.

73 Ehhez vő. Simonis, W., Jesus, 143-145.

91
 A fiatal keresztény közösség számára a megtagadás
szituációja aktuális háttérként sejlik fel. Érthető, hogy
egyesek elgyengültek, és szégyellték keresztény hitüket,
vagyis Jézus szavaival élve: „engem és tanításomat”, ha
környezetük gúnyolta őket. A jelenben kap hangsúlyt
annak az Emberfiának a megvallása és a megtagadása, aki
eljön angyalaival Atyja dicsőségében. „Az Emberfia szé­
gyellni fogja magát” kifejezés szokatlan - nem Ő maga a
legfőbb ítélőszék? Nem tételezi fel a szégyellés a szemé­
lyes bűnt és kudarcot? Jóllehet Márk a kifejezést elvont
értelmében, azaz képletesen használta. O így magyarázza
a képet: Az Emberfia, a bíró nem ismeri majd azokat, akik
megtagadták. A szent angyalok, akik valószínűleg a mon­
dás egy korábbi változatában a bíróság fórumát képvisel­
ték, most a mennyei udvarhoz tartozók lettek. A közép­
pontban azonban az Emberfia áll, aki nemcsak hogy Atyja
fenségében jön el, de O az Isten Fia is. Az „Emberfia
Atyjá”-nak elképzelése szokatlan és új. Nyilvánvalóan
az eredetileg exkluzív és ismeretlen alak (vö. Dán 7,13)
nevét Jézusnak adták, aki bizony megvallja Atyját.
A keresztény teológus már meglévő nevet használ, amely
azonban Jézus miatt új tartalmat nyer.
A „szégyellés”-ről van szó: Jézus szavai döntés elé
állítják a hallgatót, egyet kell értenie, meg kell vallania
hitét, állást kell foglalnia még akkor is, ha emiatt hát­
rányba kerül. A házasságtörő, bűnös nemzedék kifejezés
kevéssé hízelgő, természetesen annak a társadalomnak
a helyzetét is jellemzi, amiben élünk. Kereszténynek
lenni azt jelenti, hogy az evangélium radikális és néha
„oktalan” követelményeit átültessük. Aki fél környe­
zete kárörvendésétől, gúnyolódásától s iróniájától, annak
az Emberfia ítéletét szem előtt tartva el kell gondolkod­

92
nia a következményekről. Amit Márk mondani szeretne,
azt Máté a tíz szűzről szóló példabeszédben magyarázza
meg, miszerint: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek
benneteket” (Mt 25,12). Az Emberfia szégyellése itt fél­
reérthetetlen.

Jézus Emberfia-vallomása, a főtanács előtt: 14,62

A Márk által megformált zsidó főtanács előtti ítélet
során a kihallgató főpap eldöntendő kérdésére, amikor
messiási mivoltát firtatja, Jézus világos választ adott:
„Én vagyok”. Közvetlenül ezután eljöveteléről beszél, és
hogy (Isten) hatalmának jobbján fog ülni. A bírák számára
Jézus igénye félreérthetetlen istenkáromlás, amit csupán
csak felerősített a bírák, azaz a legfelsőbb zsidó hatóság
rejtett megfenyegetése. Aki így beszél, az bűnös.
A jelenet irodalmi jellemzését nem kell a továbbiakban
kifejtenünk; nézzük csak a történtek jegyzőkönyve ellen
különböző módon előterjesztett, helytálló ellenvetéseket:
„...aligha fogadható el, hogy a keresztény közösségnek
lett volna szemtanúja, aki tudósíthatta volna őket arról,
hogy Jézus azt mondta: ’Én vagyok’, ami azt jelenti, hogy
én vagyok a Messiás, ahogy arról nekünk a 14,62 beszá­
mol.”74 Márk szívesen vállalja az ilyenfajta nyilvánvaló
történelmi nézeteltéréseket, mivel nem tudósítani, hanem
értelmezni akar. Számára az a fontos, hogy evangéli­
uma most, közvetlenül a szenvedésről szóló beszámoló
előtt, Jézus nyílt önvallomásában célba ért. A megfogal­
mazásban döntően segített a Dán 7,13 és a Zsolt 110,1.
A Krisztus (Messiás), Isten Fia, illetve a Magasságos Fia
és az Emberfia címek egymásra vonatkoznak, és össze­

74 Dibelius, M, Die Botschaft von Jesus Christus, 132.

93
fogott hitvallásba tömörülnek. A felmagasztalás elképze­
lése és a parúzia, azaz Jézus eljövetelének várása, tehát
az újszövetségi Krisztusról szóló tanítás két klasszikus
mintája így egymás mellett áll. Márk a továbbiakban
is a dánieli modellre hagyatkozott. Ami az eljövendő
Emberfia kifejezést illeti, megjegyezzük, hogy csupán
csak az a reflexió új, amely taglalja az Isten jobbján való
ülést. A szöveg még nem szól a jelenben történő felma­
gasztalás és az ég felhőin való visszatérés sorrendjéről,
mint ahogy ezt később, főként a Lukács által kifejlesztett
üdvtörténeti modellekben tették. Továbbra is a Dániel-
féle vízió áll előtérben, amely megjövendöli a hamaro­
san eljövő, ítélő Emberfiát. Az éjszaka ülésező ítélőszék
jelenete valósággal kiprovokálja a következő értelme­
zést: a szerepek felcserélődnek; a földi bíróság előtt most
tehetetlenül álló, amikor majd eljön az ég felhőin, azokat
fogja kérdőre vonni, akik ezúttal elítélik. Márk evangé­
lista számára a megvallás eszkatologikus perspektívája,
ami az Emberfia címben fejeződik ki, a hatalom jobbján
való üléséről tett kijelentés révén új, jelent hangsúlyozó
vonást kapott: aki egyszer majd eljön, már most is az Úr.
Ha a keresztet is figyelembe vesszük, akkor még az is
világossá válik, hogy a zsidók messiásvárása és a pogá-
nyok Isten Fia-elképzelései beteljesülnek.
A történet nem ad információt a zsidó főtanács előtt
történt ítélet történeti lefolyásáról. El kellene ezért felej­
tenünk? Sőt zsidóellenes élei miatt ki kellene vonnunk
a forgalomból? Aligha. Márk feltárja azon konfliktusok
mély gyökereit, amelyek hozzájárultak, hogy a zsidó
társadalom megtagadta Jézust, sőt, hogy Jézus halálá­
hoz hozzájárult: e názáreti próféta viselkedése megbot­
ránkozást ébresztett, és komoly igénye, ami neveiben:

94
Messiás, Isten Fia, Emberfia csúcsosodott ki - s idetar­
tozik talán még az „Úr” cím is, nem más, mint istenká­
romlás. A mondás: „Bűnös, meg kell halnia” (64. v.),
talán ebben a formában történeti szempontból nem meg­
alapozott, de jelzi azt az elutasítást, amibe Jézus népének
vezetőinél ütközött. A szőlőművesekről szóló példabe­
szédben a szőlősgazda reakcióját olvashatjuk, amikor
„szeretett fiát” megölik: „Elmegy, megöli a szőlőműve­
seket, s másoknak adja ki a szőlőt” (12,6-9). Kemény
kijelentés ez, amit a főtanács előtt mondott igében is újra
együtt kell hallanunk.

5.2.4 Záró megfontolások az Emberfia névvel kap­

csolatban
Az eszkatologikus Emberfiáról szóló igék csoportja,
amely Márk Krisztus-értelmezése számára igen fon­
tos jelentéssel bír, Isten túl- és jövőbeni világát ragadja
meg, de csak a közbeiktatott motívum, az ég felhőin való
megjelenés nyitja meg az emberek világának. Jóllehet az
Jimbérli a teljesen a „másik oldalon” áll, de mint bíró már
itt és most is beavatkozik az emberek életébe. A zsidó
főtanács előtti jelenet s a megtagadásról szóló mondás
világossá teszik, hogy mindent az embereknek a földi
Jézussal szembeni viselkedése határoz meg. A zsidó apo­
kalipszissel ellentétben Márk kerüli a kiszínezett leíráso­
kat. A lényegre törekvést természetesen nem értelmezhet­
jük úgy, mintha Jézus lemondana arról, hogy mint bíró
éljen a bírósági ítélet elítélő lehetőségével. Az Emberfia
kétség nélkül a megmentő - azonban és igazán hangsú­
lyozottan: bíró is. Az Emberfia - aki a Mindenható jobb­
ján foglal helyet, s akit angyalai vesznek körül - minde­
nek felett áll.

95
 Igencsak különös, hogy az evangélisták emberi nevet
használnak, miközben Jézus fenségéről s méltóságáról
akarnak beszélni. Lehetséges, hogy az Isten Fia állítmányt
az Emberfia cím betoldásával, annak még felismerhető,
alapvetően humánus jelentésében (a példamutató ember)
akarta megvédeni a csodás, hamis csodaértelmezéstől?
A már többszörösen felismert utalás a keresztre mint az
üdvösség tényezőjére nemcsak a fenségcímek számára,
de az egész krisztológia számára is meghatározó. Az Isten
Fia méltósága emberiességén alapszik, mindenekelőtt
szolgálatán. Isten Jézus Krisztusban emberként találko­
zott velünk. Az „Emberfia” név ilyen összefüggéseket
idéz fel.

96
 6 „A CSODAELBESZELESEK

6.1 A CSODAELBESZÉLÉSEK - PÉLDÁK

ÉS TÍPUSOK

Márk evangéliumának csodaelbeszélései bontják

ki és magyarázzák Jézus Krisztus evangéliumát. Isten
Fiának hitvallása azon csodálatos tettekhez nyúlt visz-
sza, amelyekben Isten hatalma nyilvánvalóvá vált. A kér­
dést, miszerint mi történt akkoriban, minden egyes eset­
ben tekintetbe kell venni, de természetesen nem fedheti
és nyomhatja el az evangélista közlési szándékát. Márk
számára a csodálatos események mindig olyan szinten
játszódtak, amelyek meghaladják magát a történetisé­
get (anélkül természetesen, hogy kétségbe vonnák azt).
A magyarázat kulcsa Jézus istenfiúságához fűződő viszo­
nyában rejlik. Az elmesélt részletek cölöpök is lehetnek,
amelyeket a történet helyszínére és Galilea vidékére
vertek le, de természetesen ezek Isten Fiának központi
témájú megváltásával szemben csak másodrangúak
lehetnek.

6.1.1 Ördögűzés a kaí'armaumi zsinagógában:

1,21-28
A kafarnaumi zsinagógában történt ördögűzésről
szóló elbeszélés Jézus fölényét a gonosz hatalmával
állítja szembe. A név és arc nélküli megszállott ember
csak a Krisztusról szóló igehirdetés szemléltető tárgya.
Az elbeszélés első tetőpontja így a tisztátalan lélek

97
által megszállt férfi különös, ijesztően agresszív mon­
datában jelenik meg: „Mi közünk egymáshoz Názáreti
Jézus? A vesztünkre jöttél. Tudom ki vagy: az Isten
Szentje” (1,24). Isten országának elközelgése pánik­
szerű félelmet vált ki a gonoszság birodalmának kép­
viselőiből. Az ördög ösztönszerűen érzi, hogy itt a vég­
zete. Az „Isten Szentje” elnevezés úgy hangzik, mintha
átok, vagy szellemidézés lenne. Az ember azt gon­
dolná, hogy névmágiáról, azaz olyan jellegzetességről
van szó, ami a profán mesékben és varázstörténetekben
alkalomadtán előfordul. Igaz, az effajta magyaráza­
tok túlságosan is felszínesek. Viszont ha Márk szem­
pontjából értékeljük az ördögűzésről szóló elbeszélést,
akkor e jellegzetességnek van értelme. Jézus tanítvá­
nyai az „Isten Szentje” elnevezést használhatták, ami­
kor még vak és torz hitük Jézust csodatévőnek vélte.
Ráadásul a felkiáltás: „Te vagy Isten Szentje” fatálisán
arra a közfelkiáltásra és Krisztus olyasféle dicsőségére
emlékeztet, ahogy az antik mágusokat vagy istenített
embereket ujjongták körül. Márk védekezett azokkal a
vallomásokkal szemben, amelyek megkérdőjelezték a
keresztutat, s a szóban forgó jelenetben hangsúlyozta
az ördögi hátteret. Márk ugyan elfogadja a csodát, mint
a közeledő Isten országának jelét, de egyben nyoma­
tékosan figyelmeztet arra is, hogy ne higgyünk túlzot­
tan a csodákban. Különös figyelmet érdemel a Márk-
evangélium megértése szempontjából az a megjegyzés
a csodákról szóló elbeszélés elején (22. v.) és végén
(27. v.), hogy Jézus hatalommal tanított. Márk célirá­
nyosan iktatott be új hangsúlyokat, és mutatta meg,
hogy kicsoda Jézus, illetve azt, hogy ma hogyan és hol
lehet vele találkozni. „Isten üdvössége szóban érkezik

98
el hozzánk, de nem önmagában a 'szóban’, hanem csak
Jézus szavában.”75
A mai olvasó vegyes érzelmekkel fogadja az ördög­
űzésről szóló elbeszélést: a felvilágosodott elme egyrészt
elzárkózik a mitikus maradványoktól, másrészt pedig a
mindennapok tapasztalata azt mutatja, hogy a mítoszok
mégiscsak mélyen gyökereznek az emberi lélekben. Hát
akkor hogyan is bánjunk az ilyen, állítólag beporosodott
szövegekkel? Mesébe illő motívummal van dolgunk?
Vajon az evangélista keresztény ruhába öltözteti az antik
mitikus mesét? Újabban ismét felvetődik a kérdés: vajon
a Biblia az emberi lélek titkos érzéseit kívánta-e kife­
jezni, amelyek a tudatalatti mélyén lerakodtak, és ősi
félelmekké, neurózissá vagy lelki kényszerré sűrűsödtek?
Kétség nélkül van igazság abban, ami az effajta gondo­
latok mögött meghúzódik. Ennek ellenére még mindig
marad valami, amit nem lehet ilyen gyorsan megmagya­
rázni. Az evangéliumok reális szimbólumokkal szembesí­
tenek minket a „gonosszal”, aki ebben a bűnös világban
azért szüntelenül munkálkodik. A hangsúly nem a gonosz
jelenlétén van, hanem azon a tényen, hogy Jézus legyőzte.
Elképzelhető, hogy Márk meg akarta óvni közössége
embereit attól, hogy visszaessenek a bűnbe, s újabb és
újabb démonoknak hódoljanak.
Az ördögűzés korábbi elbeszélései ma is roppant
robbanékonyak, ha feloldjuk azokat az idő kötöttsége
alól. Vegyük csak figyelembe a középkori és az újkori
utóhatásukat. A történelem szomorú éneket zenghet a
boszorkányőrületről, a megszállottság hisztériájáról s az
ördögűzések túlkapásairól. A tudomány és a felvilágoso­

75 Ernst, J., Márkus, 65.

99
dás köntösében bújó modern démonok is veszélyesek: a
génmanipuláció, ami nem más, mint az ellenőrzés láncai
alól kiszabaduló technika, a tömegmédia befolyásolta
vélemény, a lerombolt környezet és a fenyegető atomha­
lál - tényleg démoni világ a lehető legrosszabb és legna­
gyobb méreteket öltve. A hívő ember Jézusban régi és új
démonok legyőzőjét látja, s őbenne bízik, akinek teljha­
talma van.

6.1.2 Egy nap Kafarnaumban: 1,29-39

Márk evangéliuma elején röviden beszámol Jézus
első föllépéséről a Galileai-tó partján fekvő városban,
Kafarnaumban, amelynek jelentős a neve a jézusi hagyo­
mányban, hiszen Simon Péternek és családjának lakhelye.
A történet ugyan emlékezetes dolgot rögzít, de mégsem
tart igényt kimerítő beszámolóra. A bevezető megjegyzés
azt feltételezi, hogy részt vesznek a reggeli istentiszte­
leten, ahol Jézus kísérői az első meghívott tanítványok,
Simon és András, Jakab és János (1,16-20). A követés
szigorú feltételei ellenére mégiscsak visszatérnek Simon
és András szülői házába. A Simon anyósának meggyó-
gyításáról szóló elbeszélés (1,29-31) feltűnően egyszerű
és szerény. Szinte azt a benyomást kelti bennünk, hogy
egy mindennapos, említésre alig méltó eseményről van
szó. Jézus megfogja a lázas asszony kezét, s felsegíti,
tehát csupán egy kézfogásról, a segítés gesztusáról van
szó. A gyógyítás sikerének szerény feljegyzése, ami a ház
asszonyának mindennapi szolgálatában nyilvánul meg,
Jézus munkásságának sajátosságát emeli ki: emberség, a
gyógyítók magamutogató gesztikulációja nélküli segítés,
ott segít ugyanis, ahol „a férfinak, ill. a nőnek szüksége”
van rá! Jézus a rászorulók üdvözítője és segítője.

100
 Érdemes rávilágítani az egyszerű szövegek hátte­
rére, és útmutatásként használni a beteg emberek eseté­
ben, akik a környezetünkben, a házunkban, a családban
stb. élnek. A szolgálatról mint a nő sajátos feladatáról,
„a nö Jézus-követésének legsajátosabb formájáról”76
sokat vitatkoznak s meglehetősen vehemensen - de lehet,
hogy igazságtalanul! Egy olyan szöveg, mint a 9,33-37
azt tanítja nekünk, hogy a szolgálat mindenki számára
keresztényi kötelesség; Péter anyósa példát mutat fér­
fiaknak s nőknek egyaránt. A rövid elbeszélés nemcsak
Jézusra, a segítőre szeretné felhívni a figyelmet, hanem
a kafarnaumi Simonra is. Márk valószínűleg behatóan
érdeklődött Péter családi körülményei után.
Az a megjegyzés, amelyik beszámol a ház ajtaja előtt
este történt gyógyításokról és ördögűzésekről (1,32-34),
el kell hogy gondolkodtasson bennünket arról, vajon
Jézus még mindig Simon vendége-e? A szóban forgó
megjegyzés Jézus cselekedeteinek és azok sajátosságai­
nak egyfajta összegzése. Egy napjának példáján keresztül
láthatjuk itt, hogy milyen volt a korai keresztény körök
Jézus-képe, amit Márk (evangéliumában) megőrzött és
áthagyományozott nekünk. Jézus fellépésével a beteg­
ség és a megszállottság elveszíti ijesztő mivoltát. Márk
a különös hallgatási parancsával, ami ebben a szituáció­
ban nehezen fogható fel, adja az első útmutatást Krisztus
helyes értelmezésére. A következőt szeretné mondani
közösségének: a jelenlegi világban még nincs helye elha­
markodott örömujjongásnak és a túlságosan lelkes győ-
zedelmi hangulatnak. A gonosz erői továbbra is tettre

76 így Schweizer, E., Márkus, 28. Másképpen Schenke, L., Wunderer-

zahlungen, Ilik.

101
készek, betegségek továbbra is lesznek - a jelszem segít­
ség ellenére is. Aki úgy tesz, mintha ez nem így lenne, az
félreismeri az élet realitását és - sokkal rosszabb! - eltor­
zítja a szenvedést és a halált megjárt Jézus képét. A hall­
gatási parancs visszaszorítja a dicsőséges krisztológiát
- amely a teológiában és a vallásosságban újra meg újra
meg nem engedhető módon előretolakszik - a hozzáillő
eszkatologikus várakozó magatartásba.
A rákövetkező nap kora reggelén Jézus nemcsak a
csodákra éhes kafarnaumi nyilvánosságtól vonul vissza,
hanem kísérőitől is, hogy egyedül imádkozzék (1,35).
Márk a rövid lapszéli megjegyzéseivel fontosat mond el
Jézus Istenhez fűződő kapcsolatáról és a csodák teológiai
perspektívájáról. Amit Jézus az utána siető, riadt tanítvá­
nyoknak válaszul ad: „hiszen azért jöttem” (38b v.), kulcs-
fontosságú. Először is arra gondol: a prédikáció előnyt
élvez a csodával szemben. A János-evangélium fennkölt
nyelvezetének visszhangjai („Azért jöttem”) valószínűvé
teszik azt is, hogy ezzel alapvetően és általánosságban
Jézus isteni küldetésére s magasztos megbízatására utal.
Jézus az Atya Fiaként cselekszik, prédikációi és cso­
dái kinyilatkoztatások, üzenetek, amelyek arra szólíta­
nak fel, hogy higgyünk. A prédikáció arra szolgál, hogy
Jézust Isten küldötteként ismerjék el; Márk evangéliuma
újra és újra arra az egyvalakire összpontosít, akiben Isten
uralma konkrétan megtapasztalható. A Jézus kafarnaumi
működéséről szóló záró megjegyzés ismét előveszi e gon­
dolatokat, s kiterjeszti egész galileai tevékenységére: itt
világossá válik, hogy az evangéliumot nem lehet helyileg
korlátozni és háziasítani. Az üzenetnek igenis köze van a
megbízatáshoz, a küldetéshez, a misszióhoz; éppúgy, mint
az odafigyeléshez és az üzenet felelősségteljes továbbadá­

102
sához is. Az egyház nem magától és magáról szól, hanem
mindig csak mint hallgató s mint az Úr meghatalmazottja
beszél. Az evangélium során még világosabban hangsú­
lyozza ezt az összefüggést a kiválasztásról szóló elbeszé­
lésben (3,14k: „hatalmat adott nekik, hogy prédikáljanak,
és hogy kiűzzék az ördögöket”), s a tizenkét tanítvány
kiküldéséről szóló szakaszban (6,7.13: ördögűzések).
A „Jézus egy napja Kafarnaumban” (1,21-39) című
gyűjtemény fel altalja hívni a figyelmet Jézus tevékeny­
ségének tipikus példájára, az 1,15-ben meghirdetett betel­
jesedett időre. Isten országa valóban egészen közel jött
Jézussal, prédikációival és csodatetteivel. Amikor az embe­
rek Jézussal, az Isten Fiával találkoznak, jelzésértékűén
megélik az üdvösséget. Különös figyelmet érdemel a kör­
nyezet bemutatása. Az Emberfiáról szóló ige - „nincs hová
lehajtania a fejét” (Mt 8,20/Lk 9,58) - bizonyos kiigazí­
táson megy keresztül, mert sokszor utalnak Kafarnaumra,
mint „az ő városára” (Mt 9,1). Simon házának családias
légköre pedig kiemeli a missziós munka „polgárias” kere­
teit. Ezt a mellékes vonást azonban ne hangsúlyozzuk külö­
nösebben. A „kivonulás” (39. v.) fontosabb az „otthonnál”,
és a „maradásnál”. A csodaelbeszélésekkel kapcsolatban
különösen is szem előtt kell tartanunk a zsinagógában meg­
gyógyított megszállottról szóló perikópába (1,21—28) beik­
tatott megjegyzést a hatalommal teljes tanításról (1,22.27).
Márk bizony azt szeretné kiemelni, hogy az igehirdetés
előnyt élvez a csodatettekkel szemben. „Még a keresztény
közösségben is egyedül az igehirdetés tudja kifejteni erejét.
A csoda alárendelt marad, csak egy jel, ami a hit számára
adatik, de nem előmozdítója és megalapozója a hitnek.”77

77 Schenke, L., Wundererzahlungen, 127.

103
 6.1.3 A béna meggyógyítása Kafarnauniban: 2,1-12
A műfaj tipikus motívumai ellenére a csodaelbeszélés­
nek megkülönböztetően fontos szerepe van. Mint meg­
történt esemény ugyan elképzelhető, de az egyes voná­
sok előadásmódja miatt inkább valószínűtlen. Miközben
Jézus a házban az igét hirdeti, az emberek szorosan köré
állnak, sokan gyűltek össze az ajtó előtt is, hogy prédi­
kációját meghallgathassák. Mindeközben négy férfi érke­
zik, akik hordágyon szeretnének egy bénát Jézus elé vinni
- kilátástalan vállalkozás. A négy férfi nem adja fel, a
külső lépcsőn felmennek a tetőre, lebontják, majd lyukat
vágnak a mennyezetre - mindezt reálisan kell elképzel­
nünk: a törmelék lehullik, a por felkavarodik, a hordágyat
kötélen leengedik, miközben Jézus nyugodtan prédikál
tovább, a ház tulajdonosa pedig hagyja, hogy mindez
megtörténjen. Helytállóbb, ha a teológiai lényeg illuszt­
ráló kiszínezéséről beszélünk: a hit demonstrációjáról,
hiszen az emberek nem hagyják, hogy bármi eltántorítsa
őket tervüktől, s végül elérik céljukat. Itt a történet telje­
sen új fordulatot vesz. Ugyanis a segítő ige helyett, amely
véget vet a testi szenvedésnek, teljesen előkészítetlenül
a bűnök megbocsátásáról lesz szó. Csak a más helyeken
már megtárgyalt, az Emberfia hatalmáról és a bűnök föl­
dön történő megbocsátásáról szóló vita után következik
végül a parancs: „Mondom neked, kelj fel, fogd ágyadat,
és menj haza!” (11. v.). Az elbeszélés teológiai érdekes­
sége, hogy feltárja az emberi szenvedés és a testi betegség
mélyről fakadó okait. Nem minden esetben az egyén bűne
az ok, sokaknak ugyanis nehéz sors jutott. Igazából akkor
válik érthetővé és elviselhetővé a szenvedés, amikor
rápillantunk a világ bűnös voltára, s ugyanakkor rábízzuk
magunkat Jézus megváltó, felszabadító és bűnmegbocsátó

104
igéjére. Manapság is megtörténik, hogy azok az emberek,
akik zarándoklatra mennek, nem azt találják, amit remél­
tek, mégis vigaszt találva és bátorságot merítve térnek
haza. Márk a jelenlegi, általa megfogalmazott formában
a bűn megbocsátását hangsúlyozza. Logikusan hiányzik
az amúgy megszokott hallgatási parancs (vö. 1,44; 5,43;
7,36). „Jézusnak mint az Emberfiának a kinyilatkoztatása
alapvető a hívők számára, ezt tehát ebben az esetben sem
szabad elhallgatni. Ellenkezőleg: Jézus igehirdetésének és
munkásságának célja az önmagáról adott kinyilatkozta­
tása, éspedig úgy, hogy ő az Isten üdvösségének végleges
hordozója.”78
A beteghordozók csodálatra méltó tette, hite, amely
végül legyőz minden akadályt, visszatükröződik a János-
evangéliumban is, amikor Jézus meggyógyítja a bénát a
Beteszda-tónál (5,1-18). Nem a hasonlóságok, hanem
a különbségek figyelemre méltóak: Márknál négy hor­
dár viszi a beteget Jézus elé, Jánosnál pedig a beismerő
vallomás: „Uram, nincs emberem” (Jn 5,7). Érdemes e
gondolatot szem előtt tartani. A betegek természetesen
csodára várnak Lourdes-ban vagy máshol, azonban sok­
kal fontosabb az emberi szolidaritás „csodája”, a teljesen
magától értetődő segítség szolgálata. Az első kivétel,
hiszen csodák nem történnek minden nap, a másik pedig
megszokott.
Márk evangéliumának csodaelbeszélései minden
bizonnyal krisztológiai demonstrációk, Isten Fiának meg-
vallása. Különösen a betegek gyógyításai mutatják meg
az embereknek szánt üzenetet: a világ minden nyomorú­
sága, amely ennek a névtelen embernek lebénult tagjai-

78 Knoch, O., Dem, dér glaubt, 241.

105
bán ölt formát, egyszer megszűnik. Jézus megmutatta, az
emberek pedig hittek benne.

6.1.4 A viharos tenger lecsendesítése; 4,35-41

Jézus parancsol a szélnek s a hullámoknak, a termé­
szeti erők pedig engedelmeskednek neki. Kísérői rémül­
ten kérdezik a csónakban: „Ki ez, hogy még a szél és a
tenger is engedelmeskedik neki?” (41. v.)
Hihetetlen történet! Amennyire tehetetlen az ember a
természeti katasztrófák során - legyen az vízi, földi vagy
légi a felvilágosult embert elbűvöli már annak puszta
képzelete is, hogy egyszer ő uralhassa a természet erőit.
Természetesen nem ragadhatunk le a meteorológiai és
fizikai jelenségeknél, nem nyomhatjuk el a bibliai elbe­
szélés valódi üzenetét. Akármilyen formában is,79 a csoda
valószínűleg a Genezáreti-tó vizén játszódott le. Az a hit
a meghatározó, hogy Jézus hatalmas, s úgy parancsol a
természet erőinek, mint maga Isten a teremtés hajna­
lán. Epifánia (Isten-megjelenés) történettel van dolgunk.
Jézusnak, az Isten Fiának fensége és hatalma ragyog fel
a rendkívül veszélyes helyzetben. Az evangélista olyan
ószövetségi motívumokhoz nyúlt vissza, amelyek arról
szólnak, hogy Isten hatalma megment a vihartól és az
áradattól (Zsolt 107,23-32; Jón 1,3-16). Ezek segítsé­
gével határolja el elbeszélését a profán csodaelbeszélé­
sektől. Beszélhetünk mítoszról vagy legendáról, nem az
irodalmi műfaj a legfontosabb. A döntő különbség e tör­
téneti tapasztalat egyedüliségében van, amely jellemző e
Jézusról szóló elbeszélésre. Márk arról akart beszámolni,
hogy mindezt hogyan élték meg egykor Jézus tanítványai

79 Ehhez Knoch, O., Dem, dér glaubt, 48lk.

106
eredeti élethelyzetükben, s visszatekintve hogyan vallják
meg Jézust a közösség előtt: O az Úr, az Isten embere, az
áldott Isten Fia (14,61).
A másik nézőpontot sem hanyagolhatjuk el, ami az
előzővel szorosan összefügg: Jézus kinyilatkoztatja,
hogy ő megmentő a nagy szükségben. A tanítványokat
pánikszerű félelem fogta el, a puszta túlélésért küzde­
nek. Félénkségük és gyávaságuk bemutatása valószínűleg
elbeszélői kontraszt, amely Jézus megmentő segítségét
hivatott megvilágítani. Ennek a helyzetnek azonban tipi­
kus jelentése van: ők ilyenek, hitetlenek, vakok, bizalom
nélküliek. A tanítványok eme alapvető kudarcát, ami csak
a kereszt alatt változott meg, verő fényesen bemutatja,
majd rávilágít a közösségben előidézett utóhatásaira.
Márk ezt az elbeszélést a misszió gondolata alá helyezte,
hogy az ókor szellemi légkörében, reklámozva utalhasson
Jézus kiemelkedő nagyságára. Az ókorban istennek vélt
emberekről meséltek hasonló történeteket, akik embere­
ket mentettek ki a tengeri viharból. „Nincs szükség mági­
kus manipulációra, varázslói rítusokra, megidéző rituá­
lékra ahhoz, hogy a természet erői felett uralkodjunk”,80
mert Jézus szava elegendő.
Mindezzel azonban már egy következő szempontot
érintünk: az elbeszélés szimbolikus jelentést hordoz: a
csónak, a viharos tenger, a megijedt tanítványok és az Úr,
aki segít - az egyházat jelentik az idők viharában. Ezek
a veszélyek, igaz, hogy fenyegetőek, de mindaddig, amíg
az Úr a csónakban van, a tanítványok bízhatnak. Újra
meg újra fölvetődik tehát a hit kérdése, ami egyben buz­
dítás és figyelmeztetés is.

80 Schenke, L., Wundererzahlungen, 70.

107
 A bibliai csodaelbeszélések során előforduló nehézsé­
gek akkor szorongatóak igazán, amikor súlyosan beavat­
koznak a természetbe és annak törvényeibe. Istennek,
illetve Jézusnak mint az Isten Fiának nagyságát vajon
azzal kell-e bizonyítani, hogy hatályon kívül tudja
helyezni a természet rendjét? Aki így gondolkodik, az
olyan szintre szűkíti le a szöveg mondanivalóját, mely
az effajta elszigetelésben nem találja el a dolog lényegét.
Az már világossá vált, hogy az előtérben Krisztus kinyi­
latkoztatásának a szempontja áll. A második alapvonás a
tanítványok értetlensége, ami elbeszélésünk szövegössze­
függésére is utal, ezáltal az igehirdetés átfogó tendenciá­
ira. A szóval történő kinyilatkoztatás, ami az Isten orszá­
gának titkáról szóló beszéd formájában hangzik el (4,11),
és a csodatettek által történő kinyilatkoztatás is egyfor­
mán negatív előjelű, ami testet is ölt a tenger lecsende-
sítése után feltett kérdésben: „Miért féltek ennyire? Még
mindig nincs bennetek hit?” (4,40) Nyilvánvaló, hogy
maga a csoda még nem nyitotta fel szemüket, olyan ala­
posabb és mélyebbre nyúló tapasztalatra van szükségük,
aminek köze van a kereszthez s a feltámadáshoz. De
hogyan lehetséges ez? Márk a fiatal egyház azon tagjai­
hoz fordul, akik ki vannak téve az idő viharainak. Hogy
ez alatt konkrétan mit értett, az másodrangú kérdés.
Lehet, hogy a zsidó háború (Kr. u. 70. - a szerk.) zűrza­
varaira célzott, ami Palesztinában mind a keresztényeket,
mind a zsidókat egyformán érintette? Vagy a misszioná­
riusok üldözésére? A magyarázatból kiindulva kizáró­
lag a hitre való bátorításra gondolhatunk: rábízhatjátok
magatokat az Úrra és az ő segítségére, segíteni fog, mint
ahogy akkoriban is tette! Talán még tovább is mehetünk:
mint ahogy akkoriban a „háborgó tenger lecsendesítésé-

108
nek csodája” során a tanítványok is cselekedhettek volna,
a Jézusba vetett alapvető bizalmukból kiindulva - abba a
Jézusba vetett bizalomból, aki alvás közben is megbízott
tengerészi képességeikben -, úgy most is cselekedhetné­
nek a hasonló helyzetben lévők. Az evangélium végkö­
vetkeztetése tehát nem úgy hangzik: „Várjatok Isten cso­
dálatos közbelépésére”, hanem „Legyetek bátrak, amikor
cselekedtek!” Márk ezzel azt fejezi ki, amit János evangé­
liumának szerzője így fogalmaz meg: „Aki hisz bennem,
ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbe­
vittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz” (Jn 14,12).81

6.1.5 Jairus lányának föltámasztása és a vérfolyá-

sos asszony meggyógyítása: 5,21-43
Az evangélista a rá, illetve forrásaira jellemző „dobo­
zoló techniká”-val82 kötötte össze a két különböző iro­
dalmi sajátossággal (halott-feltámasztás, beteggyógyítás)
rendelkező csodaelbeszélést. Az elbeszélés és az esemény
lefolyásában a beteg asszony meggyógyításának késlel­
tető funkciója van: mivel Jézust feltartották, ezért meghal
a súlyosan beteg gyerek. A kettős elbeszélés irodalmi kér­
dései többrétegűek, s aligha válaszolhatóak meg egyetlen
határozott magyarázattal. Mindez már az összekapcsolás
problémájával elkezdődik. Vajon Márk magától iktatta be
a beteg gyógyításáról szóló történetet, vagy összeállítása

81 Vő. Bauer, D., „Warum habt ihr solche Angst?”, 56-63.

82 „Dobozoló techniká”-nak (Schachteltechnik) nevezzük az elbeszé­
lések azon sajátságát, amikor egymáshoz csak lazán kapcsolódó anya­
got fűznek egymásba. Egyik elbeszélésbe beleöltik a másikat, és miu­
tán utóbbit befejezik, újra fölveszik az első elbeszélés fonalát. Márk
evangéliumában ilyenek pl.: 3,20-35; 5,21-43; 14,53-72. (a szerk.)

109
egy korábbi szerkesztő számlájára írható? Érthető, hogy a
második esetben az evangélista önrésze lényegesen keve­
sebb, mint abban az esetben, ha feltételezzük, hogy egy
korábbi, a beteg gyermek gyógyításáról szóló elbeszélést
alakított át a halott feltámasztásának történetére, hogy
úgymond felülkerekedjen a hozzátapadt második gyógyí­
tási történeten (vérfolyásos asszony). A bibliamagyarázók
számára az ehhez hasonló megfontolások értékes infor­
mációt hordoznak, nem utolsósorban azért, mert bepil­
lantást engednek az Újszövetség teológiájának fejlődés-
történetébe és vezető tendenciáiba. Aki Márk evangélistát
nyomon szeretné követni, annak természetesen úgy kell a
szöveget megvizsgálnia, ahogyan az éppen most előttünk
van.
Az elbeszélés mindkét egysége (25-34. v.: az asszony
gyógyulása; 21-24.35-43. v.: a halott gyermek feltámasz­
tása) a forma, stílus és tartalom minden különbözősége
ellenére közös tőről fakad: Jézus az Isten ereje hordozójá­
nak és a halál feletti hatalom urának bizonyul.
A beteg asszonyról szóló elbeszélés - aki észrevétle­
nül megérinti Jézus ruháját az embertömegben, s meg­
gyógyul - kétszeresen is figyelemre méltó: az evangé­
lium ugyanis egy tipikus női betegséggel foglalkozik.
Nincsenek tehát tabuk vagy olyan témák, amiről nem
lehet beszélni. Isten segítsége ugyanolyan, mint az embe­
rek szüksége, konkrét és testi. A keményen próbára tett
asszony vallásos és társadalmi körülményeire vonatko­
zóan mellékes megjegyzések is elhangzanak: tizenkét éve
szenved betegségében, az orvosok kifosztották vagyoná­
ból, mint kultikus tisztátalant közössége kizárta ünnepe­
iről. A felvilágosodott, modern ember felfogása szerint
egy rátermett nőgyógyász gyorsabban és hatékonyabban

110
tudna segíteni, mint egy csodatevő. Ez igaz. Ennek elle­
nére marad valami, amit a legtökéletesebb orvosi kezelés
sem haladhat meg: a hitben való találkozás Isten Fiával.
A „hit” fogalma átvezet a második gondolathoz, ami a
beteg gyógyításáról szóló elbeszélés során lép fel: ez az
egész nem úgy tűnik-e, mintha mágia és érintéssel történő
varázslat lenne? Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy
Jézus, a közeledő Isten országát prédikáló, valóban úgy
lépett fel, mint egy „csodadoktor”, és nyilvánvalóan Márk
nem ódzkodott attól, hogy olyan „primitív” csodaprakti­
kákat őrizzen meg, amelyek a mai keresztényeknek kelle­
metlenek.83Aki a vallások széles spektrumát átlátja, meg­
állapítja, hogy a hiedelem, a hitetlenség és a hit közötti
határ gyakran nagyon képlékeny. A kegykép előtt égő
gyertya néha több hitet fejez ki, mint az a racionalizmus,
ami a bibliai üzenetet antropológiai maradvánnyá pró­
bálja leszűkíteni.
Mindezt elismerve - aki jobban odafigyel, észre­
veszi, hogy Márk nem ragad le a kézzelfogható jelek­
nél, hanem felemelkedik az Isten Fiával való személyes
találkozásig. „A testi érintések alapmagatartást akarnak
kifejezni. Jézussal nem az asszony keze lép kapcsolatba,
hanem rejtett hite.”84 Márk a hasonló összefüggéseket
Jézus szavával magyarázza: „Leányom, hited meggyó­
gyított” (34a v.). Ebből kiindulva a hagyományos cso­

83 Ottó, R., Reich Gottes und Menschensohn, 77.: „Mindebben igaz

az, hogy Jézus alakjában nem véletlenül, hanem lényegesen és egész
küldetésének legintimebb összefüggéseiben és ténylegesen is megje­
lenik az ördögűző ’csodadoktor’, mert konkrétan - sajátos vonásai­
nak megfelelően - ördögűzőként is, és csodadoktorként is tevékeny­
kedett...”.
84 Ernst, ./., Márkus, 162.

111
daelbeszélést tehát az igehirdetés mélyebb összefüggései
közé kell sorolnunk. A szövegösszefüggés nélkül, azaz
a krisztológiai főtémák nélkül a halott feltámasztásáról
szóló elbeszélés és az azt megelőző (4,1-34), illetve azt
követő (6,lk) Isten országáról szóló prédikáció nélkül
a csoda valójában kapcsolat nélküli bűvészmutatvány
(miraculum) lenne. Az evangélista kiemelte - azzal,
hogy a csodaelbeszélés írott előzményét megkomponálta,
s azzal, hogy a teológiai értelmező szavakat célzottan
helyezte el - a csodaelbeszélés igényét az igehirdetésre.
Biztosan nem véletlen, hogy Márk evangélista Jézus
első csodáját alárendeli a hatalommal teli új tanításának
(1,22.27), illetve hogy a názáretiek hitetlensége megköti
Jézusnak, a csodatevőnek kezét (6,5a). így nyílik meg a
„kínos csoda” az evangélista irodalmi feldolgozása segít­
ségével az igehirdetés és annak fő témái számára.
A Jairus lányának feltámasztásáról szóló példabeszéd
jelentős problémákat is felvet a modern olvasó számára.
A hívő keresztény számára nem kérdés, hogy Isten képes
úgy cselekedni, ahogyan itt ábrázolják, s hogy Márk is így
értette a történetet. De ezzel még nem szűnnek meg azok a
nehézségek, amelyek a mai olvasó előtt tornyosulnak. Ha
ismerjük a modern világ tapasztalatát és rálátását a termé­
szetes folyamatok sajátos törvényszerűségére, akkor nem
segít tovább a rámenős felkiáltás: „Én mégis hiszek!”85

85 Blank, J., Wunderberichte, 14k.: „Jóllehet alapvetően itt is ragasz­

kodnunk kell ahhoz, hogy az az érv: »Jézus ilyet egyáltalán nem cse­
lekedhetett eleve előre meghozott döntést jelent, ami azért rendkívül
problematikus, mert Jézus lehetőségeit már eleve dogmatikusan beha­
tárolná. De ez mégsem változtat azon, hogy e helyen a mi történetkri­
tikai irányultságú felfogásunk számára nem könnyen áthidalható bot-

112
 Aki az újtestamentumi halott-feltámasztásokról szóló
elbeszélésekkel foglalkozik, annak mindenekelőtt a követ­
kező kérdésre kell válaszolnia: „Megtörtént-e, vagy
nem?” Nos, a modern gondolkodást a tények érdeklik.
Természetesen, aki az evangélista szimbolikus nyel­
vére ráhagyatkozik, az nagyon gyorsan felismeri, hogy
az elbeszélés értelmét ezzel még nem fejtettük meg, sőt
bizonyos körülmények között még meg is hamisítottuk.
A döntő kérdés sokkal inkább így hangzik: „Mit akar
mondani az elbeszélő?” Nekünk komolyan kell vennünk,
hogy az újszövetségi szövegek esetében a történeti ese­
mény - a jelentés az értelmezés sajátosan egymással
együtt és egymásban van. Az evangélista kétségtelenül
tudósítani akar, de sohasem értéksemlegesen, hanem min­
dig úgy, hogy a hit tapasztalatát, amire Jézus Krisztussal,
az Isten Fiával szert tett, közölje. Ráadásul még a hallga­
tót is motiválnia kell az ennek megfelelő hitre.
Nos, ha ezen alapos gondolatok után visszatérünk
magához a konkrét halott-feltámasztásról szóló elbeszé­
léshez, meg kell fontolnunk, hogy az elbeszélt csoda a
nagyobb üdvtörténeti összefüggés keretén belül konkré­
tan csak mint a Jézus Krisztus feltámasztására tett uta­
lás kapja meg a maga értelmét. Márk tehát azt akarja
mondani, hogy Isten erősebb a halál erőinél. Jézus
Krisztusban az élet láthatóvá és elérhetővé vált. Nemcsak
a halálból való feltámadása által, hanem már a húsvét
előtti gyógyító és üdvözítő tevékenysége által is. A Jairus
lányának feltámasztásáról szóló elbeszélés ezt a hitet
szolgálja. Az elbeszélés azonban a hallgató feltámadásba

rány van jelen, amelyet egyszerű hit egyszerű kinyilvánításával nem

lehet eltávolítani.”

113
vetett reményeit is erősíteni szeretné. Jézus titokzatos
szavai, amelyeket a halálról mond („A kislány nem halt
meg, csak alszik” 39b v.) arra céloznak, hogy a halál
Jézus Krisztus feltámadása óta elveszítette ijesztő mivol­
tát. A keresztény ember tudja, hogy Jézus Istene nem a
halottak Istene, hanem az élőké (12,27). Az elhunytakról
szóló beszéd (vő. ApCsel 7,60; 13,361c; IKor 7,39; 11,30)
erősíti a hívőkben az élet reményét.86 „Az elbeszélésben
a közösség mondja ki azt a hitét, hogy Jézussal a végső
idő, amikor is a halottak feltámadnak, beköszöntött.
Az »elhunytak zsengéje« (IKor 15,20), Jézus Krisztus
a garanciájuk. így mutatja be a közösség hívő módon,
hogy már Jézus földi életében is az isteni hatalom, ami a
holtakat újra életre kelti, hatékony volt.”87
Az egészség és az élet utáni vágy mélyen gyökerezik
az emberek szívében. Minél nagyobb a megtapasztalt
szenvedés, annál döntőbb a tiltakozás ellene, vagy a segít­
ség utáni vágy. Az evangéliumok az életről szóló üzene­
tükkel közelítik meg az effajta ősi emberi érzéseket. Jézus
a holtak közül történt feltámadásával és az Isten országá­
nak az új világra irányuló meghirdetésével: a remény jele.
Aki meg akarja érteni a Jairus lányának feltámasztásáról
és a vérfolyásos asszony gyógyításáról szóló elbeszélést,
annak e központi üzenetet kell szem előtt tartania. A szö­
vegben elrejtett s a részleteiben többé már nem rekonst­
ruálható esemény olyan alapot képez, amitől az olvasó
szükségszerűen nem távolodhat el. A húsvéti hit, ami fel­
villan az evangélium tanúságában, felfedi annak mélyebb

86 Vő. az egésszel kapcsolatban Schenke, L., Wundererzáhlungen,

192-216. Knoch, O., Dem, dér glaubt, 329-337.
87 Schenke, L., Wundererzáhlungen, 211.

114
értelmét, s megmutatja a mai olvasónak, hogy hogyan
győzze le életének határhelyzeteit, ahol az első helyen a
betegség és a halál áll: „Az Úr megszabadított minket, új
életet ajándékoz nekünk” (Gotteslob 528,2 - német kato­
likus énekes könyv - a szerk.).

6.1.6 A vak Bartimeus meggyógyítása Jerikóban:

10,46-52
Jézus és tanítványai, illetve sokan a nép közül a Jeru­
zsálem felé vezető úton haladnak. Röviddel a cél előtt,
Jerikóban, a Kelet-Jordániában fekvő régi és hagyomány-
őrző városban (vö. Józs 2,2k), megállnak egy kis időre.
Egy vak koldus szólítja meg Jézust az út széléről, s elő­
ször csak teljesen általánosan segítséget kér: „Könyörülj
rajtam” (47.48. v.), majd, miután Jézus magához hívatta,
konkrétabban is: „Újra szeretnék látni” (51. v.). Jézus lát­
ványos gesztusok és gyógyító praktikák nélkül segít rajta,
(vö. ezzel szemben 8,23-25; Jn 9,61c); „Menj, a hited
meggyógyított” (52. v.) szavakkal megtörténik a csoda.
Hosszasan vitathatnánk még az irodalmi műfajt (misszi-
onáló-reklámozó csodaelbeszélés) és a hagyomány­
történet különböző rétegeit is, azonban az sem juttatna
minket előbbre. A most előttünk lévő evangélium végső
formájában a nevek, amelyek jó érveket adnak a konkrét
emlékezésre (Jerikó, Bartimeus 46. v.), és az evangélista
teológiai hangsúlyai a figyelemreméltóak. A „Dávid Fia”
(47.48. v.) megszólítást Márk itt használja először és utol­
jára. Nyilvánvaló, hogy azért, mert ő nem ismeri annyira
a zsidó, messiási várakozást, ami a zsidó király neve
mögött meghúzódott, mint Máté (Mt 9,27; 12,23; 15,22;
21,9.15). Elképzelhető, hogy röviddel Jézusnak a szent
városba történt bevonulása (11,1-11) és a pogány száza­

115
dós szájából elhangzó döntő Isten Fia-vallomás (15,39)
előtt az evangélista még hangsúlyozni akarta Jézus földi
nagyságát. De a jelenet történetiségének előfeltétele mel­
lett inkább azokra a reményekre emlékeztethet, amelyek
éppenséggel a vakokat köti össze a Dávid házából szár­
mazó Messiás nevével (vö. íz 35,5: „Akkor megnyílik a
vakok szeme”, vö. Mt 11,5/Lk 7,22). Bartimeus története
azt bizonyítja, hogy az ilyen mondatok mégis megragad­
tak az emlékezetben.
Azon keresztény közösségek, akik ehhez hasonló tör­
téneteket hallottak és adtak tovább, újabb képzeteket tár­
sítanak mindehhez: az irgalomért való kiáltás ugyanis
az istentisztelet elején is felhangzik: „Kyrie eleison,
Christe eleison.” A látás képességére vonatkozó kérés
különös jelentést kap a tanítványok vakságának hátteré­
ből: „Bartimeusnak azt kell kérnie, amit a tanítványok
már birtokoltak volna, ha nyitott szemmel jártak volna.
De vakság sújtotta őket. Megfutamodásuk után vakságuk
további zavarokat és tévelygéseket eredményezett mind­
addig, míg végül húsvét reggelén mégis elnyerték Isten
kegyelmét.”88
A hit kérdése a csodával kapcsolatban még egyszer
jelentős hangsúlyt kap (vö. 6,5.6a: Jézus nem tehet csodát
a názáretiek hitetlensége miatt): a csoda nem mágia, ami
ámulatba ejti az embereket, hanem a hit, a bizalom és a
szívélyes kérés válaszaként értelmezendő. Az igehirdetés
különleges célja megmutatkozik az összefoglalásban, ami
a látóvá vált egykori vaknak az úton történő követéséről
szól. A vak hittel felismerte, hogy kicsoda Jézus, s hova,
milyen „irányba megy”: Jeruzsálembe, azaz passiója és

Ernst, J., Márkus, 316.

116
feltámadása felé. Jézus Krisztus, az Isten Fiának evangé­
liuma üzenet és felhívás is. A Márk korabeli keresztény
közösség élettörvényét ezzel pontosan jellemeztük is.89
Az úton felbukkanó vak koldus látszólag a nyomort,
a szegénységet s a gyámoltalanságot szimbolizálja: a
kinyújtott kéz, a pénzérmék csörgése - jól ismert kép.
Természetesen Márknak messzemenőbb szándéka van
a történettel. Igazából a történet végén kellene kezde­
nünk ahhoz, hogy a jelentés lényegét felismerjük: a vak
nemcsak a szeme világát kapja vissza - és azzal együtt
a normális életkörülmények lehetőségét is -, hanem min­
denekelőtt és elsősorban azt a képességét, hogy hittel
„lássa”: kicsoda Jézus, s mit követel tőle. Az evangélium
minden hallgatója magát látja viszont a vak személyében.
Ugyanis Isten számos jele előtt behunyjuk a szemünket: a
szükségben lévő embertársaink, a világban lévő nyomor,
talán az evangélium szolgálatáért vállalt sajátos követés
előtt is. „Rabbuni, újra szeretnék látni!” (10,51) - a vak
Bartimeus kérése ebben az értelemben a szív szemére irá­
nyul. Aki hisz, s aki Jézusra hagyatkozik, az a szó igazi
értelmében látóvá válik. Aki hisz, az minden dolognak a
végére jár, s felismeri Isten jeleit a világban.

6.2 ZÁRÓ MEGFONTOLÁSOK

Márk evangéliumában a krisztusi igehirdetés néhány

tipikus példáját válogattuk ki a számos csodaelbeszé­
lés közül. O a hatalmasságok ura, a halál és a sötét erők
legyőzője, a betegek és a szenvedők segítője.

S9 Ehhez Schenke, L., Wundererzahlungen, 369.

117
 Márk Jézusról alkotott képe a csodatevő vonásait
messzemenően megközelíti. Nem bizonyítható ténysze­
rűen, hogy Márk nem érintkezett-e az „istennek tartott
emberek”-ről szóló elbeszélés műfajával. Márk nem tuda­
tosan használ furcsa elemeket, de nem is ragad le a primi­
tív vallás elemeinél, hanem ezeket beépíti Jézus Krisztus
evangéliumába. Nem is újkori modern, tudatosan felépí­
tett hitetlenséggel van dolgunk. Nyitott marad az is, hogy
a hiedelem mennyire lenne helyes kategória, hiszen ez a
fogalom is túlterhelt. Ugyanezt a problémát ismerték fel
az egyházatyák is, amikor a „logoi spermatikoi”-ról, tehát
a kinyilatkoztatás magvairól, nyomairól vagy hasonlóról
elmélkedtek. Manapság megszokott dolog az Újszövetség
„megtisztított mítosz”-áról elmélkedni. Nem az elutasítás
az alapelv, hanem a természetes vallás különböző formái­
nak értelmezése. Az egyház missziójának, tehát a megbíz­
hatósági próbájának döntő területe a csodaelbeszélések­
kel való bánásmód. Még a csak megközelítően kimerítő
problémaelemzés igénye nélkül is utalhatunk a következő
kulcsszavakra: Jézus teljhatalmának kinyilatkoztatása, a
jelen összehasonlítható szituációinak szimbolikus ábrázo­
lása, vigaszadás, figyelmeztetés, útmutatás és felszólítás a
hitre. Márk evangélista mindenekelőtt, de a csodaelbeszé­
lésekben is a „kereszt teológiáját” viseli szívén. Aki Márk
evangéliumának nagy ívét szem előtt tartja, hamarosan
felismeri, hogy a túláradó triumfalizmus, amely a hata­
lom csodálatos demonstrációjában fejeződik ki, háttérbe
szorul, majd újra és újra azt az üdvösséget képviseli, ami
kizárólag Jézus keresztjéből származik.90

90 Weeden, Th., Haresie, 238-258., konfliktust érez Márk evangéli­

umában a theiosz-anér-krisztológia (Istenember-krisztológia), amit a

118
 S Márk, az evangélista? Számára a csoda kétségkívül
fontos volt. Aki őt csodákban bízó embernek nevezi, az
természetesen félreismeri a prédikáció elsőbbségét; konk­
rétabban: nem önmagában a prédikációnak, hanem Jézus
Krisztus, az Isten Fia prédikációjának elsőbbségét. Jézus
csodái olyan üzenetet hordoznak az evangélium keretein
belül, amely az isteni hatalom eljövetelével kapcsolatos:
megszabadulás a démoni megszállás alól, az élet sokféle
kényszere alól, illetve a ,jó hír” az, hogy van kilátás az
egyre több emberségre.

dicsőség határoz meg, és a kereszt teológiája között, amit az evangé­

lista helyesbítve iktatott be. Mindenesetre feltehetnénk a kérdést, hogy
a teológiai irányzatok közötti burkolt feszültség nem létezett-e már
Jézus tanítványainak történetében is. Vö. ehhez Hengel, M., kritikáját
is Probleme des Markusevangeliums, 223. a 7. megjegyzésében.

119
 7. A MESSIÁS-TITOK

A „messiás-titok” fogalma a breslau-i (ma Wroclaw -

a szerk.) exegéta, William Wrede (1859-1906) alapvető
könyve91 óta a Márk-evangélium és az evangélista igehir­
detési szándéka számára a megértés kulcsa lett. Ha tárgy­
szerűen akarjuk megközelíteni eme értelmezési modellt,
aminek tárgyalására hamarosan visszatérünk, akkor abból
kell kiindulnunk, hogy Jézus méltóságának magyaráza­
tához ellentétes módon közelítenek: egyrészt ki akarják
nyilatkoztatni, másrészt pedig még el akarják rejteni. Ez
érthetően kidéiül az evangélium irodalmi és teológiai váz­
latából. Az evangélium egészében s részleteiben is törek­
szik tehát Jézus méltóságának megismertetésére és kinyi­
latkoztatására, másrészt viszont a különböző motívumok
esetében észrevehető az átfogó és valószínűleg tudatosan
alkalmazott elrejtő tendencia.
Nem szükséges, hogy az ún. messiás-titok elemeit
részleteiben is bizonyítsuk, néhány példa is elegendő.
Jézus a betegségből és megszállottságból meggyógyul-
taknak kifejezetten megtiltja, hogy nyilvánosan beszélje­
nek a gyógyulásukról (1,44; 5,43; 7,36; 8,26). A démo­
nokat, akik ismerték az ő nevét, hallgatásra kötelezi
(1,25.34; 3,12). E magatartásmód paradox volta olyan
jelenet esetében szúr leginkább szemet, ahol a titokban
tartása eleve lehetetlen (sok tanú van jelen, széles a nyil­
vánosság). Helyesen és szakszerűen beszélhetünk tehát

91 Wrede, H., Das Messiasgeheimnis in den Evangelien.

121
hallgatási parancsokról. Az ún. messiás-titok második
eleme - a széles körű egyetértés alapján - az ún. Márk-
féle példabeszéd-teória. A megvilágításra és közlésre
irányuló példabeszédeket a példabeszédeket tartalmazó
fejezetbe beiktatott magyarázat szerint rejtélyesnek és
tudatosan elhomályosító szándékúnak szánták (4,10-12).
A hallgatók lehetőleg ne értsék, ne fogják föl, s így meg
se térjenek. Harmadik motívumként Márk evangéliu­
mának töredezett igehirdetési vonulatához tartozik: a
tanítványok értetlensége. Az olvasó úgyszólván minden
sarokban vak tanúkra akad. A viharos tenger lecsende-
sítése után ezt olvassuk: „Miért féltek ennyire? Még
mindig nincs bennetek hit?” (4,40); s hasonlót találunk
a vízenjárásról szóló csodaelbeszélés után is: „Mert még
a kenyerek csodáját sem fogták föl, a szívük még érzé­
ketlen volt” (6,52). A négyezer ember jóllakatásához
(8,1-10) kapcsoltan és a farizeusokkal folytatott vitabe­
széd után (8,11-13) Jézus kifogásolja a tanítványok értet­
lenségét: „Nem fogjátok föl, még mindig nem értitek?
Még mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek és nem
láttok, van fületek, de nem hallotok? [...] Még mindig
nem értitek?” (8,18k.21) Vakok akkor is, amikor Jézus a
megdicsőülés hegyéről lejövet kinyilatkoztatja, hogy az
Emberfia föl fog támadni a halálból (9,10), és közvetle­
nül a szenvedés második megjövendölése után is: „De
ők nem értették meg szavainak értelmét” (9,32). A tanít­
ványok vaksága fokozódik, s határtalan méreteket ölt
Jézus passiója idején a Getszemáni kertben (14,37.40),
Júdás árulásában (14,10-11.43-45), Péter tagadásában
(14,29-31.66-72) és az összes tanítvány elmenekülésé­
ben (14,27.50). Éppen a tanítványok, akik Isten Fiának
közelében élhettek, s az Isten országa titkainak tanítá­

122
sában még különórákat is élvezhettek (4,34), az egész
vonalon csődöt mondtak.
A szöveg említett sajátosságait úgy érthetjük, mint
az ún. messiás-titok megnyilvánulását. Ez az elmélet a
Márk által tudatosan alkalmazott irodalmi és teológiai
vezérmotívummal úgy érvel, hogy az „ellentmondást a
hagyományanyag messiási karaktere és Jézus életének
nem messiási jellege között”92 enyhítse. Ennek modern
variánsa az evangélium fogalma iránt érdeklődik. Az
evangélista titokkal veszi körül az elővételezett kinyilat­
koztatásokat az egyes perikópákban, hogy az evangélium
egységét megőrizze, s a titok kinyilvánításához szabad
teret hozzon létre az egyház tanításában. Márk a mes­
siás-titok motívumával meg akarta akadályozni, hogy az
egyetlen kérügma, azaz a Krisztusban elérkezett üdvösség
egy és önmagában zárt üzenete föloldódjék az egymáshoz
rakosgatott kinyilatkoztatásról szóló történetek sokaságá­
ban. Márk ugyan az egyes átvett perikópák üzenetére tar­
tott igényét nem tudta leépíteni, de a hallgatási parancs, a
tanítványok értetlenségének és a példabeszédek rejtélyes
voltának említett stíluseszközével megalkothatta volna a
„titkos epifániák könyvét”, amely nyíltan csak az egyház
aktuális igehirdetésében jelent volna meg.
Nem szükséges, hogy részleteiben is ismertessük a
téma szerteágazó vitáját, még ha az alapvető jelentőségű
is az evangélium megértéséhez.93 Egy-két jogos kételyre
azonban utalnunk kell. Az alapvető tévedés a dogmati­

92 Wrede álláspontjának rövid ismertetését megtalálhatjuk: Marxsen,

W., Einleitung, 122.
93 Vö. ezzel Kümmel, W. G., Einleitung, 62-65. Ráisanen, H., Das
„Messiasgeheimnis” im Markusevangelium.

123
kus feltevésben húzódik meg, azaz annak elfogadásában,
hogy volt „Jézusnak” egy „nem messiási élete” is, ame­
lyet csak később az egyház igehirdetése során fokoztak
volna messiásivá.94 További kételyek is felmerülnek az
említett teória alapjainak hiányos alátámasztása miatt.
Joggal kérdezzük, hogy a hallgatási parancs, a tanítvá­
nyok értetlensége és a példabeszédek rejtélyes volta az
evangélista zárt eszméjéből származik-e. Az újabb kutatá­
sok kimutatták, hogy a szisztematikus módon alkalmazott
értelmező és magyarázó séma - amely végső következe­
tességében azt eredményezi, hogy az evangéliumok Jézus
Krisztusát el kell választani a történeti Jézustól - ilyen
formában mégsem létezett. Az irodalmilag és teológiai­
lag is biztos döntő ellenvetések a következők: a hallgatási
parancsok esetről esetre többségükben jobban megma­
gyarázhatók a csodaelbeszélések stílusából, mint Márk
állítólagos igehirdetési szándékából. Az ún. példabeszéd
teóriának pedig inkább a zsidó-keresztény közösség nega­
tív missziós tapasztalataihoz van köze, nem pedig ahhoz,
hogy az evangélista rejtélyessé akarta volna tenni Jézus
szavait. A tanítványok értetlensége pedig inkább a Jézust
körülvevő férfiak nehézkes gondolkodására vezethető
vissza, mintsem tudatos elhomályosításra, hogy azután
majd annál jobban szolgálja a kiemelkedő húsvéti vagy
húsvét utáni kinyilatkoztatást. így a végén egyrészt marad
a felrázó jellegű kétely, másrészt viszont megmarad az a

94 Hengel, M., Probleme des Markusevangeliums, 241.: „A messiás­

titok végül is Jézus titokzatos messiási hatalmára megy vissza. Ez tehát
nem az evangélium vagy a Márk előtti közösség kitalálása, hanem
magának Jézus titkának a kifejezése, ami kiprovokálja a messiás-kér­
dést.”

124
helyes felismerés, hogy - a nyilvánvaló titoktartási ten­
denciával összefüggően - a Márk mondanivalója számára
fontos vezéreszmének mégiscsak léteznie kellett.
Némi biztonsággal a tanítványokhoz intézett parancsot
- hogy az Emberfia föltámadásáig hallgassanak a színe­
változás hegyén kinyilvánított dicsőségről (9,9), s talán
még a híresztelés megtiltását is Péter messiás-vallomása
(8,29k) után - magának Márknak a számlájára írhatjuk.
Miért is volt ez neki fontos? Itt még egyszer szeretnénk
utalni az elferdített, végeredményben démonizált dicső­
séges lcrisztológiára és az evangélium ezzel összefüggő
alapgondolatára: a kereszt teológiájára. Az Isten Fiának
titkát a tudatosan elhelyezett „Hallgass!” (1,25) felszó­
lítással óvni akarja a téves értelmezésektől, s megtar­
tani a pogány (!) százados kereszt alatt (15,39) tett nyílt
vallomása számára. Márk közössége, amely felismerte,
min alapszik a fiúság és mire irányul, őszintén és nyíl­
tan kell hogy beszéljen a misszióban s az igehirdetésben
is. Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma most
indul útjára. Márk az Isten Fia kinyilatkoztatását a kereszt
központi eseményéhez rendelte, de ez egyedül még nem
elég. Az „élettörténet” bevonta, jobban mondva, a törté­
neti Jézus személyiségét rendelte az evangéliumhoz, ez
pedig megkövetelte, hogy a kinyilatkoztatás kezdetei­
ről és állomásairól is elgondolkodjanak. így tehát egy ív
feszül Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma
(1,1) kezdetétől a kereszt alatt történő Isten Fia-vallomás
teljes proklamációjáig. A messiás-titok, vagy jobban
mondva a tudatosan alkalmazott hallgatási parancsok e
krisztológiai vonalvezetés esetén tájékoztató funkcióval
rendelkeznek. A hallgatónak meg kell fontolnia, „hogy a
Jézusba, az Isten Fiába vetett hit csak Isten nagy tette a

125
keresztre feszítés és a feltámadás alapján lehetséges”.95
Ezzel egy további gondolat is összefügg: Márk nem til­
takozik az Isten Fia élettörténetének bemutatása ellen,
hanem csak az evangélium meghamisítása ellen. Aki cso­
dák után szalad, s szem elől veszíti a kereszt és a feltáma­
dás üzenetét, hamis isteneket imád. Bármit is beszéljen el
Jézus történetéből, azt a kereszt jele alatt kell meghallani
és hinni, mert az összes többi nincs messze a mágiától.
Lehet azt mondanunk, hogy Márk maga nagy elhall­
gató volt? Ha ilyen egyoldalúan nézzük, akkor biztos,
hogy igazságtalanok vagyunk vele szemben, hiszen végül
neki is első helyen az evangélium hirdetése, a misszió és
a hit terjesztése volt a fontos. Mindez persze semmit sem
változtat azon a figyelemre méltó tényen, hogy a beszélő
indokolt esetben hallgathatott is. Lehet a szokásos érte­
lemben vett életrajz hiányát a magára vállalt hallgatással
kapcsolatba hozni? Ahol maga Márk hallgat, ott annál
hangosabban beszél az ő evangéliuma.

95 Kümmel, W. G., Einleitung, 64. megnevezi a 40. megjegyzésben

azokat a szerzőket, akik ezt a nézetet képviselik.

126
 8. TANÍTVÁNY SÁG
ÉS KÖVETÉS

A vak Bartimeus, aki látóvá vált, és követi Jézust a

kereszthez vezető úton, olyan alapvonást szimbolizál,
amely az egész Márk-evangélium számára meghatározó.
Bartimeus természetesen kívülálló, egy tartalék tanít­
vány azok helyett, akiket Jézus először hívott meg, de
a döntő helyen eltévesztették az irányt. Márk, ahogyan
már bemutattuk, ezt az egyházi emberek számára nem
éppen dicső vonást alaposan megrajzolta és tudatosan
alkalmazta. De nemcsak a hivatalviselőket szólítják meg
Márk közösségében, hanem minden tanítványt, akik
elhatározták magukat Jézus követésére, mai nyelvhasz­
nálatunkon szólva: minden keresztényt. A szenvedéshez
vezető út nem felel meg elképzeléseiknek, ezért csődöt
kellett mondaniuk, hogy az Úr feltámadása után újólag
útra bocsáthassák őket (16,7). A meghívásban és a kül­
detésben (1,16-20), az Isten országának titkairól szóló
tanításban (4,10k) s azokban a kérdésekben is, amelyek­
nek valami közük van a „meghívás”-hoz (8,18; 9,33-37;
10,10-12.29-31.35-40.41-45), a színeváltozás dicső­
ségének szemlélésében, a csodákban, ahol elhangzik a
hívás a keresztúton való követésre (8,34) s a meghívot­
tak kudarcában - az egész vonalon tükröződik egy olyan
közösség belső állapota, amely a hit, a kicsinyhitüség s
a hitetlenség között ide-oda vergődik. A feszültséggel
terhes és sokrétű témát most néhány jellemző perikópán
mutatjuk be.

127
 8.1 JÉZUS TANÍTVÁNYAI

8.1.1 Az első tanítványok meghívása: 1,16-20

Az evangélista az első tanítványok meghívásáról
szóló beszámolót közvetlenül Jézusnak a kezdődő Isten
országáról szóló prédikációjának (1,14k) rövid foglalata
után hozza. Az evangélium megváltoztatja az emberek
életét, az üdvösségről szóló örömhírnek következményei
vannak.
Jézus a Genezáreti-tó mellett halad el. Miért, mi cél­
ból, és melyik napszakban, nem fontos. Valószínűleg ere­
detileg csak arról volt szó, hogy arra járt. De mégiscsak
több, mint visszaemlékezés egy séta történetére. Majdnem
véletlenül találkozik a halászokkal, akik napi munkájuk­
hoz készülődnek: Simonnal s testvérével, Andrással, akik
a sekély vízben állva kivetik kör alakú vetőhálóikat, és a
Zebedeus fiúkkal, Jakabbal és Jánossal, akik a csónakban
ülnek, s hálóikat foltozgatják. Jézus megszólítja őket, de
másként, mint ahogyan mi hasonló helyzetben tennénk:
nincs köszönés, nincs nyájas szó, nincs hírverés, hanem
csak a szűkszavú parancs: „Jöjjetek, kövessetek engem!”
(17. v.) Ebben a Jézus részéről tipikus, „sajátos feltétel­
nélküliség... egy meglepő közvetlenség”96 mutatkozik
meg. De a stilizált, alapmodell szerint megformált törté­
net még többet mond: a megszólítottak engedelmesked­
nek mindenféle de és ha nélkül, nincs visszakérdezés,
alkudozás, hanem csak a teljes követés. Simonról és
Andrásról mondja: „Rögtön otthagyták hálóikat, s követ­
ték őt” (18. v.), Jakabról és Jánosról pedig: „És ők ott-

96 Hahn, F., Nachfolge Jesu, 9.

128
hagyták apjukat, Zebedeust a halászlegényekkel együtt a
csónakban, s követték Jézust” (20. v.).
Márk a meghívástörténet megformálásában az Ószö­
vetségből vette a mintát, amikor Illés meghívta Elizeust
(lK ir 19,19-21). A meghívott közvetlenül meghívása
előtt itt is és ott is a hivatásszerű munkáját végzi, miköz­
ben elhalad mellette a meghívó. A márki elbeszélés
különlegessége a küldetésben van, azaz az új életfeladat
megbízatásában: „Emberhalászokká teszlek bennete­
ket” (17. v.). Nem zárható ki, hogy az egyházi missziós
nyelvezet formálta meg ezt az igét. Lehetséges ugyanis,
hogy a jövő idő a húsvét utáni eredetre utal, talán egy új
találkozásra a feltámadt Krisztussal (vö. Jn 21,1-14 és
Lk 5,1-11). Számunkra az a fontos, hogy itt az egyház
modelljét vázolják föl. Jézus visszhangra talált örömhíré­
vel. Emberek követik őt anélkül, hogy kötődnének addigi
életkörülményeikhez. A tanítványság azt jelenti: egészen
és teljesen ráhagyatkozunk az Úrra, vitatkozásra s tépelő-
désre egyáltalán nem marad idő. Jézus megkívánja a koc­
kázatot s a teljes odaadást. Jézus követése - ellentétben
a zsidóság hasonló formáival (vö. már Keresztelő János
tanítványait is) vagy a görög filozófusokéval - összekap­
csolódik a megbízatással, illetőleg a hivatás megváltoz­
tatásával. A tanítványok részt vesznek Uruk üdvösséget
szerző művében. Az emberhalászok ismerik az új feladat
követelményeit és nehézségeit. Ide kell vennünk Lukács
továbbmutató elbeszélését a csodálatos halfogásról (Lk
5,1-11). A sikertelenség, a csalódás és a rezignáció is fel­
csendül, de azután újra megjelenik a csodától való lenyű-
gözöttség, melyet Isten maga visz végbe a tanítványok
szeme láttára. Figyelembe kell vennünk, hogy a meghí­
vás jelenetét nem szabad beszűkíteni a mai értelemben

129
vett hivatásra, tehát a sajátos egyházi szolgálatra, a papi
hivatásra stb. Márk az elbeszéléssel, amelyet a történeti
mag meghagyása mellett szimbolikusan erősen átformált,
hogy a tanítványság lehetőleg mindenkit megszólítson,
megmutatja azt is, mit jelent kereszténynek lenni, hol is
helyezkednek el a kezdetek, s hová vezet a hivatás.
Megragadható lesz-e valami e helyen az elbeszélő
Márk személyiségéből? Az irodalmi és hagyománytör­
téneti felismerések, a betekintések az evangélium for­
ráshelyzetébe természetesen az ún. szerkesztőt, azaz az
át- és feldolgozó Márk evangélistát háttérbe szorítják. De
az elbeszélés lényeges részeinél, pl. a követés önkéntes­
ségekor, amilyen módon például a meghívottak egészen
ráhagyatkoznak Jézusra, vagy ahogyan ismerik a kül­
detésüket, mégiscsak megmutatkozik annak az ember­
nek némely tulajdonsága, aki itt talán maga is a tükörbe
nézett.
Hol és hogyan tapasztalják meg ma az emberek a hiva­
tást? Biztosan nem úgy, mint akkoriban a négy elsőként
meghívott: Simon, András, Jakab és János. A külső körül­
mények kevésbé drámaiak: semmi rendkívüli élmény,
mint pl. Mózesnél az égő csipkebokor, Izajásnál a vízió a
templomban, vagy Pálnál a damaszkuszi élmény, hanem
inkább mindennapos és nem feltűnő. Jézus legtöbb tanít­
ványát ma majdnem automatikusan „hívják” meg a köve­
tésre: születés, keresztelés, keresztény nevelés, együtt-
úszás a nagy tömeggel. Ahol régebben megkívánt volt a
döntés, most ott a megszokás, ahol régebben bátorságot
kívántak, most az alkalmazkodás uralkodik. A meghívás
ma azt jelenti: meghívás a tudatos kereszténységre. Hol
és hogyan valósítják meg a mai emberek a követést?
Biztosan úgy is, mint akkoriban, amint Simon, András,

130
Jakab és János elhagyták munkahelyüket, s Jézusért min­
den addigi kötöttségüket feladták. Flüei Szent Miklós ma
ugyanúgy aligha számíthat átlagos esetnek, mint ahogyan
Assisi Szent Ferenc vagy Teréz anya sem. De Teréz anya
példája mégiscsak továbbsegít, s mutatja a követés min­
dig és minden korban érvényes elvét: a teljes bevetést a
szükségben lévő emberek mellett Jézus kedvéért: és ha
kell, lemondást is jelent a polgári élet körülményeiről.
De mindig: egész és teljes ráhagyatkozást jelent az Isten
országára, amely Jézussal jött el.
A tanítványsághoz hozzátartozik a küldetés. Biztosan
több mint véletlen, hogy az emberhalászokról szóló igét
Márk beépítette a meghívástörténet jelenetébe. A Jézussal
való közösség mint a kereszténység elve ugyan fontos, de
ha abszolúttá tesszük, akkor veszélyes ezoterikává válto­
zik. A meghívottak ugyanakkor a küldöttek is. Világosan
fogalmazva, ez azt jelenti: minden kereszténynek, bárhol
álljon is az életben, misszionárius megbízatása van. Az
evangéliumért viselt felelősség mindenkit kötelez, külön­
leges szolgálat ez, amelyről az egyház nem mondhat le.
Ez nem más, mint az átlag keresztényi feladatnak a konk­
retizálása.

8.1.2 A tanítványság és a kereszthordozás: 8,34

Amikor Péter tiltakozik Jézus szenvedésre vonat­
kozó jövendölése ellen, akkor ehhez csatoltan (8,32k)
az evangélista konkretizálja is azt, mit ért a tanítványok
Jézus-követésén: „Aki tanítványom akar lenni, tagadja
meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen.” A mondat
valódiságán - a kereszthordozásnak történetileg nehezen
elképzelhető megjegyzése miatt - hevesen vitatkoztak.
Némely magyarázó egy Jézus-korabeli megszokott köz­

131
mondásra gondol, amely utalhatott a megszállt Palesz­
tinában kivégzett zsidó szabadságharcosokra. Mások a
kereszt megjegyzését az Ez 9,4kk-ban említett kereszt
formájú tan héber betűből vezetik le, melyet a gyászolók
viseltek volna Jeruzsálemben a homlokukon. A kereszt­
hordozás motívuma azonban minden valószínűség szerint
a közösség kateketikai oktatására vezethető vissza. Azaz
Márk (vagy az előzménye) Jézusnak a követés nehézségé­
ről mondott régi igéjét a kereszt teológiájára alkalmazta:
a követés tehát nemcsak az elutasítás megtapasztalását,
vagy a félreismertség elviselését jelenti, hanem konkrétan
azt is, hogy készek vagyunk életünket a kereszten befe­
jezni úgy, mint Jézus. Úgy is érezhetjük, hogy Cirenei
Simon szolgálatára emlékeztet bennünket. Amit ő kény­
szer alatt tett, azt a tanítványnak önként kell vállalnia.
Pál szava: „Krisztussal keresztre vagyok feszítve” (Gál
2,19) kínálja a teológiai háttér megvilágítását: a tanítvány,
miként Ura, a kereszt jele alatt áll.
A követés megértéséhez a mindennapi életben figyel­
met érdemel két lapszéli megjegyzés: arról van szó, hogy
tanítvánnyá akarnak lenni, ami annyit jelent: senkit sem
kényszerítenek a követésre. Az első meghívottaknak
támasztott radikális paranccsal szemben: „Jöjjetek, köves­
setek engem” (1,17), figyelemre méltó az önkéntesség
nézőpontja is. A követés egy ajánlat, ami elől persze el
is zárkózhat az ember, annak minden következményével
együtt (vö. 10,17-31). Isten küld nekünk kereszteket, de
nem kényszerít bennünket Krisztus keresztje alá!
Amikor a követő saját keresztjéről beszél, akkor utal
a hamarosan elkezdődő etikai aktualizálásra, az önmegta­
gadás kívánalmához hasonlóan. Aki a saját létfontosságú
érdekeire nemet tud mondani, s az élet mindennapi bosz-

132
szúságait Jézus keresztjéhez kapcsolja, aki a súlyos sors­
csapásokat Jézus keresztje szellemében elviseli, és ráadá­
sul még pozitívan le is győzi, az Jézus tanítványa. A köve­
tés egzisztenciális életformájából etikai magatartás lett.
A tanítványság olyan modell, amely változásra és alkal­
mazkodásra képes. Minden kor fölállítja a maga követel­
ményeit, s a kereszténység kialakítja az ennek megfelelő
formáit.
A Márk portréját firtató fő kérdésünkre itt is érdekes
felismerések adódnak: az élet formálása a kereszt jegyé­
ben, a követést a nehézségek közepette sem szabad fel­
adni, nehéz helyzetekben is helyt kell tudni állni a hitben.
Látjuk: a messzemenően ismeretlen evangélista képe szí­
neket kap.
A tanítványok értetlenségéről az ún. messiás-titok
összefüggésében már a legszükségesebbeket elmondtuk.
A tanítványokra úgy kell tekintenünk, mint Jézus leg­
közelebbi bizalmasaira. Követik, ahová megy, s abból,
amit Jézus akar, következmények is adódnak követésük
számára. Jóllehet Jézus beavatta őket Isten országának
titkaiba (4,11), mégis az egész vonalon hiányzik belőlük
a belátás. Nem értik a lceresztúton való követést, s nem
is fogják föl, hogy Jézus a szolgálatot (10,35-45) és a
kicsiséget (9,33-37) rendelte számukra mint életformát,
helyette inkább, mint a gyerekek, versengenek az első
helyekért. Sőt még rosszabb lesz a helyzet, amíg ugyanis
Jézus imádsággal készül szenvedésére, kísérői elalsza­
nak, Péter megtagadja, Júdás elárulja, a végén pedig
mindnyájan elmenekülnek. A kereszt alatt Jézus egyetlen
tanítványa sem található. A tanítványság és a követés fias­
kóval végződik. Azok a férfiak, akik követték őt az úton
Galileától Jeruzsálemig, nem érték el az igazi célt.

133
 Kudarc a követés vége? Jézus az Olajfák hegyére
menvén borúlátó szavakkal beszélt a megvert pásztor­
ról és az elszéledí juhokról (14,27), s a látni vágyóknak
magyarázattal szolgált: a vakság, árulás és hűtlenség azok
a sötét erők, amelyek Jézus halálakor rászakadtak a földre
(15,33). De az Olajfák hegyére menve a remény jelét is
megadták, s céloztak az új kezdetre: „De feltámadásom
után előttük megyek Galileába” (14,28).
A tanítványok csődjében, amelyet Márk nagyon vilá­
gosan és kíméletlenül kidolgozott, visszatükröződik a mi
saját hitünk és hitetlenségünk története is. A keresztény
elbizakodottságot és fölényességet, amely ott ül az egy­
ház egészében és minden egyes tagjában, mint balgaságot
leplezik le: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon,
hogy el ne essék” (IKor 10,12). Ha megállná a helyét,
hogy Márk abban a fiatalemberben, aki Jézus letartózta­
tásakor fejvesztetten menekült, s még a „leplet” is - vagy
akármi is legyen az - elveszíti (14,5Ik), önmagát ábrá­
zolta, akkor a tanítványok kudarcának általános motí­
vuma nagyon konkrét és személyes vonatkozást kapna.
Márk nem volt hős hitvalló, nem szégyellj, hogy ebben a
szimbolikus jelenetben beszámoljon róla.

8.1.3 Az ú j életre hívó követés: 16,7

A húsvét reggelén megtalált üres sírról szóló beszá­
molónak (16,1-8) a húsvéti örömhír mellett: „A názáreti
Jézust keresitek, a Megfeszítettet. Föltámadt” (16,6), egy
második tetőpontja is van, amikor Isten megbízást ad
követeinek: „Most pedig menjetek, és mondjátok meg a
tanítványoknak, mindenekelőtt Péternek: előttetek megy
Galileába; ott látni fogjátok, ahogyan megmondta nek­
tek” (16,7). A mondás felismerteti velünk Márk különle­

134
ges igehirdetési szándékát: a tanítványoknak Jézus pas­
siójakor megszakadt követése most újra felelevenedik.
A feltámadott összehívja követein keresztül azokat, akik
szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. A visszautalás
arra, hogy Jézus ezt előre megmondta, amikor az Olajfák
hegyére mentek (14,28), tudtul adja nekik, hogy ugyan
nem teljes újrakezdésről van szó, mert a most Galileába
küldöttek ugyanazok, mint akik Jézust Galileából követ­
ték az úton Jeruzsálembe. A Jézus keresztje előtt csődöt
mondókat Isten kegyelme rehabilitálta. A kezdeti, gali-
leai meghívás újra föléled, amikor visszaküldik őket
a kezdet helyeire. így tekintve, a tanítványság valami
maradandó, jövőbe mutató. Mégsem lehet átsiklani azon,
hogy a tanítványok követésének történetében van egy
kemény törés. Az újbóli meghívás kontinuitásra utal a
diszkontinuitásban!
De mit is értettek konkrétan a galileai küldetésen?
Vajon a galileai jelenésekből kell kiindulnunk, amelyek­
ről Márk megmagyarázhatatlan okokból nem számolt be?
Talán az evangélista, mint ahogyan tekintélyes kommen­
tárok elfogadják, az újra eljövő Krisztus késedelem nél­
küli (az „egyház ideje” nélkül!) megjelenésére gondolt az
ő földi működésének színhelyén? Vagy pedig azoknak a
magyarázóknak van igazuk, akik Flavius Josephusra97
hivatkoznak, aki megjegyzi, hogy a keresztények kivonul­

97 Flavius Josephus, Dér jüdische Krieg, II. 458. magyarul: Flavius

Josephus, A zsidó háború - görögből fordította Révay József, Gondolat
Kiadó, 1964. (2,20,1; 4,6,1; 4,7,3; 5,10,1; 5,13,4; 6,2,2. Megjegyezzük,
hogy sehol sem említi Josephus kifejezetten a Pellába való menekülést.
Csak annyit, hogy sok előkelő zsidó elmenekült Jeruzsálemből; vagy,
hogy a rómaiakhoz menekült. Cezáreai Euszébiosz utal kifejezetten
Pellára. Ld. a következő lábjegyzetet - a szerk.)

135
tak Jeruzsálemből a zsidó háború (Kr. u. 66-70) kezdete
előtt a Jordántól keletre fekvő Pellába? Az egyházi író,
Euszébiosz989beszámol egy orákulumról, amelyet később
Mk 16,7 adatával (Galileába) hoztak kapcsolatba."
Az ember látja: minél homályosabb a szöveg, annál
inkább burjánzanak az elméletek. A ma képviselt
relecture-teória (újraolvasás-elmélet, aktualizáló elmélet),
ami megérdemli a figyelmünket, a „Galilea” címszóban
utalást lát arra, hogy Jézus galileai története továbbfoly­
tatódik a feltámadott Úr egyházában. „A tanítványok az
ígéretben biztosítékot kapnak arra, hogy Jézus Krisztus
evangéliuma folytatódik. Ez most már nemcsak az az
evangélium, amit Jézus hirdetett nekik, hanem főként
Jézus Krisztusról, a Megfeszítettről és Feltámadottról
szóló evangélium, akit majd látnak, és nemcsak újra felis­
mernek, hanem meg is vallanak.”100
Rendkívül figyelemre méltó a követés megértése
szempontjából az asszonyok szerepe a húsvétról szóló
elbeszélésekben. A „kudarcot vallók”-at teljesen rehabi­
litálják, s újra hivatalba iktatják. Az asszonyok, akik ott
voltak a keresztnél - ugyan egy kicsit távolban, de mégis­
csak hűségesen kitartottak - most pedig meg akarják adni
a végső tisztességet, még a követ feladatára éppen elég
jók. Bizonyára helyes, hogy a hivatalt az egyházban Isten
kegyelmének köszönhetjük, de mégis a feledésbe merült
kísérőnőket és a húsvéti események mellékszereplőit,

98 Euszébiosz, ET, III. 5,3; őt követi Epiphaniosz is, Adv. haer., 29,7;
30,2 (Epiphaniosz, Panarion, 30,2; 29,7,7-8; 30,2,7. - a szerk.)
99 Vö. Schürer, E., Geschichte, I. 619.
100 Ernst, J., Márkus, 488. Vö. még most Backhaus, K., „Dórt werdet
ihr Ihn sehen”, 277-294.

136
mint például az emmauszi tanítványokat, nem kevésbé
kellene megbecsülnünk.
A tanítványságot és a követést Jézus hívásának - a
földi, a föltámadott és fölmagasztalt Krisztusnak - köszön­
hetjük. Ezt úgy is kifejezhetjük: Jézus története a tanít­
ványaiéval együtt halott lenne és feledésbe merült volna,
ha a Föltámadott nem támasztotta volna életre. Jézus
követése a feltámadás fényében kapja meg maradandó
értelmét: újra meg újra Galileába kell mennünk, de nem
a régészet nyomdokain, hanem annak követésében, aki
előttük ment (16,7).

8.2 A TIZENKETTŐ

8.2.1 A tizenkettő kiválasztása: 3,13-19

Jézus a követésre meghívott tanítványok nagy seregé­
ből kiválaszt tizenkettőt. A történeti helyzet nem egészen
világos: egy hegyről van szó. A szentföldi zarándokok
számára érdekes kérdést - ami a helyre és a névre vonat­
kozna - nem válaszolja meg. Az időpontról és a közelebbi
körülményekről sem tudunk meg semmit. Egyedül önma­
gában a tény fontos.
A modern vitákban mindig újra kérdezik, hogy vajon
„kitalált” történetről van-e szó, amely a húsvét utáni
tizenkettő intézményét történetileg szeretné bebiztosíta­
ni.101 A történetiség ellen a következő fő érveket szokták

101 Mint pl. Schmithals, W., MarkusschluB, 379^111., különösen is

398kk. A tizenkettő kérdésének szentelt bőséges irodalomból, nevez­
zük meg a következőket: Rengstorf, K. H., SoűSskcc, ThWNT, II. 321-328.;
Klein, G., Zwölf Apostel, 34-65., Rigaux, B., Die „Zwölf”, 468-486.;

137
fölhozni: 1. A tizenkettő körének gyors eltűnése a korai
keresztény egyház és hivatalai fejlődéséből. Pál csak egy
helyen említi, de kétségtelenül olyan szövegben, amelyik
különösen jelentős (lKor 15,5); 2. Márk a tizenkettő intéz­
ményét bevezette, ugyanakkor azonban, ahogyan a tanít­
ványokról szóló megelőző hagyománnyal való feszültsége
is jelzi, jelentős nehézségekbe ütközött; 3. A tizenkettőt a
Q beszéd-forrásokban, a Márkkal párhuzamos források­
ban, csak egyetlen egyszer említik; 4. A nevek a tizenkettő
különböző listáiban eltérnek egymástól; 5. A már említett
páli hely, ha a megjelenés helyzetére pontosan reflektálna,
nem beszélhetne tizenkettőről, hanem csak tizenegyről. Az
effajta megfontolások arra az eredményre vezetnek, hogy
a tizenkettő ősegyházi intézménye csak tiszavirág életű
volt. Valószínű, hogy a Zebedeus fiúk, Jakab és János
halálával és Péter menekülésével I. Agrippa alatt az egy­
házi nyilvánosság látómezejéből eltűntek. Itt nem szük­
séges belebocsátkoznunk a tudósok vitáinak részleteibe.
A tizenkettő körének húsvét előtti létrehozása mellett szól
Júdásnak, az árulónak említése a névjegyzékben. Annak
elfogadása, hogy húsvét utáni intézmény lenne, amelyet
csupán csak visszavetítettek Jézusnak és tanítványainak
a történetébe, már azért is nehézségekbe ütközik, mert ha
olyan jelentéktelen lett volna az ősegyház életében, akkor
miért kellett visszavetíteni, és ha még rövid ideig is tar­
tott volna, akkor mi szükség lett volna erre. Az irodalom-
kritikai visszatekintés során figyelmet érdemel az a meg­
különböztetés, amelyik két korábbi változat között tesz
különbséget. Létezhetett egy Márkot megelőző hagyo­

Roloff, J., Apostolat-Verkündigung-Kirche, 138-168.; Schmahl, G.,

Zwöl'f, 43-67.

138
mány a tizenkettő meghívásáról és alapításáról (3,13-16
a kiküldésről, de a teljes hatalomról szóló megjegyzés nél­
kül), s ugyancsak egy korai, a húsvét előtti időbe vissza­
nyúló tizenkettes névjegyzék. Márk tehát magától variálta
ezeket, és a saját elképzelését is belevitte. A tizenkettőt
a Jézussal való legszűkebb közösségbe hívták. Az a fel­
adatuk, hogy részt vegyenek az üdvösség munkálásában,
az ige hirdetésében és a démoni hatalmak legyőzésében.
A „kiküldeni” címszó (14. v.) felkészít a 6,6b-13 után
következő beszámolóra.
A névjegyzék életközelséget kölcsönöz az anonim
intézménynek. Az ember megismeri származásukat, a
családot, személyes tulajdonságaikat és jelentőségüket is
az egyház életében. Simon - akinek most a Péter mellék­
nevet adják, András, Jakab és János tartoznak az elsőnek
meghívottak közé. De közéjük tartozik az iskarióti Júdás
is, aki Jézust elárulta.
A tizenkét férfit Márk felfogása szerint nemcsak az
tünteti ki, hogy hozzárendelik őket Jézus Krisztus evan­
géliumához, hanem messze fontosabb az a szerepük,
hogy ők az igazi Izrael megtestesítői. A Bibliát ismerő
olvasó emlékezik az ősatyának, Jákobnak a tizenkét fiára,
a tizenkét törzsű népre, és azokra a nagyvonalú ígére­
tekre, amelyeket Isten az Ószövetség prófétái által adott
népének. Isten meg fogja váltani az ő népét. Izrael újra a
régi dicsőségében fog állani. Ha Márk ilyen elvárásokhoz
csatlakozik, akkor olyan jeleket ad, amelyeket nem lehet
nem észrevenni. Izrael története továbbfolytatódik, de
nem olyan módon, ahogyan az ember várta. Jézus evan­
géliumában, abban a kiválasztott körben, amely különös
módon is meg van bízva az evangéliummal, látható lesz
az Isten országának eljövetele. Itt tehát nem egy egy­

139
házi „felügyelő bizottság” alapításáról van szó, hanem az
üdvösség és a világ új rendjének kezdetéről. Hogy Márk
maga nem tagja a tizenkettő körének, különösen is figye­
lemre méltó, s jelzi, hogy a választást már följegyezték,
és a névjegyzéket már áthagyományozták. Vajon teológiai
okai voltak, vagy a hagyomány biztosításához volt köze,
hogy annyira érdeklődött Jézus legszűkebb „munkatár­
sai” és szemtanúi után? A Péterhez, e kör első emberéhez
fűződő kapcsolatáról lesz még szó. Annyi azonban biztos:
Márk elkötelezettje az egyházi hagyománynak is.
Márk még nem beszél a tizenkét apostolról, ahogyan
néhány évvel később Lukács, hanem csak általános érte­
lemben a tizenkét férfiról (a tizenkettőről).102 A tizen­
kettőt beavatják Isten országának a titkaiba (4,10). Jézus
beszél nekik az Emberfia szenvedéssel teli útjáról (10,32).
Jeruzsálemi napjaiban ők az útitársai (11,11) és az asztal­
társai az Utolsó Vacsorán (14,17). De a kiválasztottak és a
megvilágosultak egyúttal vakok is. Azon törik fejüket: mi
lesz a rangsor az Isten országában (9,35), s a díszhelyekről
vitatkoznak (10,35-37.41). „Biztosan nem véletlen, hogy
a tizenkettőt kétszer is figyelmeztetik a szolgálatkészségre,
és arra, hogy hagyjanak föl a káros vetélkedéssel.”103
Márk számára a tizenkét férfi a tanítványság reprezentánsa
pozitív és negatív értelemben is. Feladatuk a folytonos­
ság biztosítása Izrael és az egyház között, de az is, hogy
visszacsatolják a fiatal közösséget húsvét után a történeti
Jézushoz. Márk itt is kettős jelentéssel érvel, vagy korának
s közösségének problémáit újra fölismerte Jézus szavai-

102 Az „apostol” fogalmat csak egyszer használja a 6,30-ben, és való­

színű, hogy a „küldött” jelentéssel.
103 Gnilka, J., „Kehrt um, und glaubt an das Evangélium”, 18.

140
bán és utasításaiban. A megszilárduló hierarchia struktú­
rái - úgy tűnik - gondot okoztak neki. Szívügye volt az
eucharisztikus közösség és a tanításért érzett felelősség.
A tizenkét férfi vezetőségében ugyan már felismerhető az
egyházi hivatal eredete, de a lényeges feltételek az intéz­
ményes megszilárdulásukra még hiányzanak. A tizenkettő
az egyházban is annak képviseletében cselekszik, aki kivá­
lasztotta s küldte őket. De az egyház hagyományos felfo­
gása értelmében természetesen még nem apostolok.

8.2.2 A tizenkettő kiküldése: 6,6b-13

Pontosan úgy, ahogyan már beszámoltunk a tizen­
kettő kiválasztásakor a teológiai vitákról, a kiküldésről
szóló perikópa esetében is sokat vitatkoztak azon, hogy
történeti vagy tipológiai-legendás szempontról van-e
szó, netán a misszió etiológiájáról (megindoklásáról
- a szerk.). Ezt a nehéz kérdést, melynek kiemelkedő
krisztológiai és ekkléziológiai jelentősége van, itt min­
den részletében nem tárgyaljuk,104 csak annyit szeretnénk
leszögezni, hogy a misszionáló egyház helyzete adja meg
az alaphangot.
A Márknál feltételezett keret szerint Jézus tanítva
vonul végig városának, Názáretnek a közelében fekvő
falvakon. A „Chrisztosz Didaszkalosz” (Krisztus a tanító)
igéi döntő pontjaiban missziós utasítások. Kettesével küldi

104 Hoffmann, P, Studien, 262.: „A tanítványok kiküldésének törté­

netiségét felvető kérdésre - Márk felől nézve - az eredmény inkább
negatív.” Schmithals, W., Márkus, 307.: „Ugyanúgy, mint a tizenkettő
meghívását [...] a kiküldésükről szóló előttünk levő beszámolót is,
Márk visszahelyezi [...] Jézus életébe.” Hasonlóan elutasító Bultmann,
R., Wellhausen, J., t. k. Viszont pozitívan áll hozzá Lohmeyer, E.,
Grundmann, W., Pesch, R., Márkus, II/l. 330., Hengel, M., t. k.

141
ki a tizenkettőt, ahogyan Barnabást és Pált is így küld­
ték ki az Apostolok Cselekedetének első missziós útjára
(ApCsel 13,2k). Hatalmuk van a gonosz lelkek fölött,
azaz folytatják azt, amit Jézus elkezdett. A misszionáriu­
sok felszerelésére vonatkozó utasítások - útravaló nélkül,
se tarisznya, se pénz, se váltóing - bepillantást engednek
a fiatal egyház szigorú gyakorlatába. Márk túlszárnyalja
hellenista környezete cinikus-sztoikus vándorprédikáto­
rainak radikalizmusát a vagyonról való abszolút lemon­
dással és az igénytelenség megkövetelésével, valamint az
egyszerű táplálkozással és ruházkodással. A bot engedé­
lyezése, amely szükséges a misszionárius védekezésére, és
a saru viselése, amely hosszú utak megtétele esetén nél­
külözhetetlen, mutatják realizmusát. Valószínűleg Márk
korrigálta forrása sokkal szigorúbb előírásait (Mt 10,10/
Lk 9,3 = logion-forrás). „Mezítláb és védelmet jelentő
vándorbot nélkül utazni, kiterjedt missziós utakon lehetet­
len.”105A közvetlen beszédet idéző ún. házi szabály tiltja a
lakás változtatását, míg egy helyen tartózkodnak. Talán a
„vándormisszionáriusokkal” kapcsolatos rossz tapasztala­
tok tükröződnek itt vissza. A por lerázásáról szóló igének
az ítélettel való fenyegetéshez van köze, ha valakik nem
készek a megtérésre. Az ajánlat csak egyszer hangzik el,
aki visszautasítja, büntetést von magára.
Fontos a záró megjegyzés arról, hogy a tanítványok
hogyan is teljesítették a megbízatást: „Az embereket bűn­
bánatra szólították föl, és sok ördögöt kiűztek, sok bete­
get megkentek olajjal, és meggyógyították őket.” (6,13).
A misszionáriusok prédikációja nem más, mint Jézus pré­
dikációjának a meghosszabbítása. A demonstratív gyógyí­

105 Hoffmann, P., Studien, 240.

142
tások és ördögűzések világossá teszik, hogy a tanítványok
Jézus követségében járnak és működnek.
A Márk által átdolgozott hagyományos kiküldési
beszédet úgy érthetjük, mint a húsvét utáni misszió
modelljét. Márk célzott megjegyzéseivel (bot, saru, házi­
rend, a vándorlás megtiltása) az áthagyományozott uta­
sításokat, amelyek lényegükben Jézustól magától szár­
maznak, korának időszerű missziós követelményeihez
igazította. A tizenkettőt - amely tágabb értelemben Márk
feldolgozásában a tanítványok helyére lépett - úgy kell
értenünk, mint összekötőtagot Jézus és a fiatal közösség
között. A húsvéti sír ellenére van tárgyszerű és szocioló­
giai folytonosság Jézus köre és a tanítványok közössége
között. Az evangélium hirdetése Márk számára nem más,
mint Jézus szavainak a továbbmondása. A megtérés igé­
nye teszi különösen is világossá e tárgyszerű azonosságot
(vö. 1,15), amelyet a Keresztelő prédikációján keresztül
(Mk 1,4 vö. Mt 3,2) a prófétákig vezethetünk vissza.
És Márk, az evangélista? Felismerhetjük-e a misszio­
náriusokkal szemben támasztott kemény követelmények­
ben az ő saját életfeltételeinek visszatükröződését? Sajnos
semmit, vagy csak nagyon bizonytalan dolgokat tudunk
mondani az utakról, a munkahelyek termeiről, az orszá­
gokról, a városokról stb., de egy dolog mindenesetre biz­
tos: Márk az ősegyházi vándormisszionárius típusa volt.

8.3 PÉTER, AZ ELSŐ TANÍTVÁNY

Pétert Márk evangéliumában feltűnően gyakran emle­

getik. A két síkon történő elbeszélés már jelzett problé­
mája a fiatal egyház vezető embereinél érthető módon

143
különösen is aktuális. A meghívásról szóló elbeszélésben
(1,16-20) Péter az első helyen szerepel András, Jakab és
János előtt. A jelenet külső felépítésében biztosan semati­
kus. Valószínű, hogy a húsvét utáni Péter-kép benyomása
(első tanúja a föltámadásnak, lKor 15,5; első ember a
misszióban is), de a külső körülmények is arra utalnak,
hogy a legrégibb hagyomány, sőt esetleg Péter saját tanú­
sága, szolgál alapjául.
Az „egy nap Kafarnaumban” című elbeszélésko­
szorúban (1,21-39) Péter kiemelkedő szerepet játszik.
Simon és András háza egyelőre még csak az elbeszélt
gyógyítócsoda külső keretét jelenti (1,29-31). Aki per­
sze hozzászokott, hogy egyúttal a fiatal egyház viszo­
nyait is észrevegye, az természetesen nagyon gyorsan
fölismeri lehetséges szimbolikus jelentését is: vajon
Márk egyfajta missziós központra gondol-e, amelyben
Péter élhet a házigazda jogával? Az egyszerű elbeszélő
stílus, a szituáció hűséges visszaadása és a megformált
egyházi vonatkozások hiánya természetesen óvatos­
ságra intenek. Az ajtó előtti esti jelenet (1,32-34) lehet
stilizált, de hely- és életközelisége emlékeket idéz­
nek. Az útra kerekedésről szóló elbeszélés (1,35-39)
az egyházi viszonyok benyomása alatt előtérbe állítja
Simont. A szokatlan fogalmazás kiváltotta elképzelések
- „Simon és a vele lévők” kifejezés - alapján egyesek
már péteri egyházkoncepciót emlegetnek, ami természe­
tesen melléfogás, de azoké is, akik ki szeretnék követ­
keztetni, hogy volt Kafarnaumban egy baráti kör (fiatal
barátok köre), akik állítólag már a Jézus-követés útjára
léptek volna. A szöveg nyugodt stílusban beszél Péter
kísérőiről, az ezen túlmutató magyarázatok túl sokat
akarnak a jelenetbe belemagyarázni.

144
 Ha helyes, hogy Péter lenne a Kafarnaummal kap­
csolatos hagyománydarab áthagyományozój a, akkor
betekintést nyernénk a családias, házias körülményekbe.
Lehet, hogy Márk különösen érdeklődött az ilyen emlé­
kek után. Az elbeszélés ezen kívül érthetővé akarja tenni,
hogy a misszió már húsvét előtt is elkezdődött, s Péter áll
annak az élén. A tizenkettő alapításáról szóló beszámoló
(3,13-19) mutatja azonban az egyházilag nyomatéko­
sított Péter-kép formáló hatását. Péter a tizenkét apos­
tol névjegyzékében az első helyen áll. A forrás helyzete,
ahogyan már a tizenkettő körének bemutatásakor megje­
gyeztük, nem egyértelmű. Lehetséges, hogy már a forrá­
sok (a rövid beszámoló a meghívásról a 3,13-16 mögött
és a hagyományos névjegyzék) kidolgozták Péter elsősé­
gét. Simont most úgy mutatja be, mint akit először hívott
meg az Úr (1,16k), s akit először is küldött (16,7), akit
szimbolikus névvel nevezett, és kiemelkedő módon elkö­
telezett az evangélium mellett. Ahogyan az ószövetségi
nép Ábrahámban (íz 51,1 k), úgy a tizenkettő által kép­
viselt Isten új népe Péterben kapott szilárd fundamentu­
mot. Márk evangélista kétségtelenül tartja magát az ősi
hagyományokhoz, de a számára tipikusban és a közvetve
említett vagy csak széljegyzetszerűen odavetett meg­
jegyzéseiben mégis felismerhetők korának tapasztalatai.
A mellékesen tett megjegyzéseiből adódnak a követ­
kező végkövetkeztetések: Péter a tizenkettő körén belül
a kiemelkedő „első számú”, de nem áll mégsem a cso­
port fölött vagy azon kívül, hanem hozzátartozik. A négy
elsőként meghívott: Péter, András, Jakab és János - úgy
tűnik - egyfajta vezetőtestületet alkottak. Lehetséges,
hogy visszatükröződik a Márk által hangsúlyosan kidol­
gozott oszlopos tagok körének hármas csoportja a jeru-

145
zsálemi közösségben (Gál 2,9).106 Mindenképpen figye­
lemre méltó a nekik szánt kinyilatkoztatás fogadói sze­
repe (13,3: itt Andrással együtt) és Jézus fenségének és
nagyságának tanúi is (9,2-10; Jézus színeváltozása; 5,37:
Jairus lányának feltámasztása). Az értetlenség viszont
az alvó tanúk jelenetében (14,32—42) drámai fokot ér el.
Lehetséges, hogy az „első ember”-t „hivatalá”-nak döntő
funkciójában kollegiálisán is kötni kellene? Márknál
hiányzik a teljhatalom kifejezett átadása Simon Péternek
(mint ahogy Mt 16,l8k-ban), s tagadását nagyon szélesre
szabottan beszélik el a Jézus szenvedése előtti éjszakán
(14,66-72) - ez önmagában is világos nyelvet beszél.
A sajátos és önmagában ellentmondásos messiás-val­
lomás - összefüggésben a vonakodással, hogy a szenve­
désben kövessék Jézust (8,29-33) - minden más, csak
nem derűs: a hitvalló a nagy kudarcot valló is. Akárhogy
is értjük a mű irodalmi növekedésének történetét -
a (zsidó módon értelmezett) messiás-vallomás vajon tör­
téneti-e? Már az elején is ott állt-e ama jövendölés visz-
szautasítása, hogy Jézus szenvedni fog?107 Mindenesetre
marad a felemás benyomás. Az evangélista maga vissza­
vethette ideális Péter-képét Jézus történetébe. Az ember,
akivel a Feltámadott először találkozik, aki a húsvéti hit
tanúja, a jeruzsálemi út kezdetén már elővételezi azt,
amit Jézus csak a végén a főpap kérdésére: „Te vagy a
Messiás?” - igazol világosan: „Én vagyok”-kal (14,611c).
A hitvalló életének hátterében jelen van a sok tévedés
és zűrzavar, amely a szenvedés bejelentése elleni tilta­
kozásban ölt testet, s Jézus kemény helyreutasításában:

106 Schmithals, W., Márkus, 54.

107 Ernst, J., Petrusbekenntnis, 4-31.

146
„Távozz tőlem Sátán” (8,33) fejeződik ki. Márk fiatal
egyháza az első ember kudarcát nem hallgatja el, de a
hitben való kitartása mégis döntő. Péter elsősége Márk
számára megmutatkozik többek között abban is, hogy ő
a tanítványok szóvivője (8,29.32; 9,5). A gazdagságról és
a követésről szóló perikópában (10,17-31) Péter a töb­
biek képviseletében is a következő válasszal jelentkezik:
„Te tudod, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged”
(28. v.). Péter emlékezteti az Urat a következő címsza­
vakkal: „mindent elhagyni” és „követni” a Genezáreti-tó
mellett történt meghívásra (1,16-20). Mivel itt a tanít-
ványság alapjait hoztuk szóba, Péter az első, aki legin­
kább próbára van téve. Egy másik példát kínál nekünk
a megátkozott és elszáradt fügefáról szóló elbeszélés,
amikor úton vannak Betániából Jeruzsálembe (11,12-
14.201c). A következő napon Péter emlékezteti Jézust
büntető fenyegetésére, és megállapítja az átok bekövetke­
zését: „íme, Rabbi, a fügefa, amit megátkoztál, elszáradt”
(21. v.). Péter szava nehezen érthető: Pétert is bevonják
a hivatalos zsidóság kritikájába, amely olyan, mint az
elszáradt fügefa. Az egyház első embere megállapítja a
választott nép üdvkiváltságainak elvesztését. A kérdező
és bosszantó megállapítás értetlenséget is kifejezhet: ők
mindnyájan, az élen Péterrel, nem fogták föl a jel értel­
mét. így vagy úgy: Péter - Márk számára - a többi tanít­
vány szóvivője.
A Márk-evangélium Péter-képe sokoldalú és ellenté­
tekben gazdag. Egyik oldalon a vak, értetlen tanítvány, aki
tiltakozik Krisztusnak mint az üdvösség útjának szenve­
dése ellen, és Jézust megtagadja lefogása után. Másrészt
viszont ő a nagy hitvalló. Péter mint egyén, vezetői
igénnyel lép föl, de bele is simul a csoportba. A galileai

147
Kafarnaumból származó108 Simon Jézus rendelkezésé­
ből oly nevet kap, amely kiemeli a tanítványok közül, s
utal fundamentális egyházi szerepére (3,16). Figyelemre
méltó Péter kiemelése az üres sírról szóló elbeszélésben
(16,7), ami felismerteti velünk az egyházi hivatal márki
felfogását: Péter s a többi tanítvány ott látják az Urat újra,
ahol vele együtt éltek. Az egyház Péterének ezért mindig
újra vissza kell térnie Galileába, s elgondolkodnia a hit
kezdetein.109
Márk Péter utáni érdeklődése szembetűnő. A nehézsé­
gek a „miért’’-tel kezdődnek. A Hierapoliszi Papiász által
kijelentett kapcsolat Márk és Péter110 között nem légből
kapott, de tágabb értelmű. Márk nem Péter előadásait
írta le vagy fordította görögre, hanem jó érzékkel vett át
hagyományokat, egyedi tradíciókat, valószínűleg forrá­
sokat is, amelyek Péterről számoltak be, s dolgozta be
evangéliumába. Talán egy tanítványkor képviselője volt,
a Péter alakja és története iránt érdeklődő egyházi szárny
párthíve vagy szóvivője. Természetesen nem beszélhe­
tünk kifejezett Péter-evangéliumról Márk evangéliuma
esetében. A tanítványkor első embere az egészet tekintve,
a hagyományozás történetében és a tartalmi reflexióban
inkább szerény szerepet játszik.

108 Az egyházi hagyomány úgy tudja, hogy Péter Betszaidából szár­

mazik Andrással és Fülöppel együtt (vő. Jn 1,44), viszont Márk szerint
a háza Kafarnaumban van. Márk nem említi a betszaidai származást,
(a szerk.)
109 Ernst, J , Petrustradition, 35-65.
110 Lásd e mű 1. fejezetét 161c oldal és a 7-8. lábjegyzetet.

148
 9. A PASSIÓ ELBESZELESE

A Márk-evangélium torzó lenne a passió elbeszélése

nélkül. Az Isten országáról szóló prédikáció a megvaló­
sulás optimista ígéretével, a csodaelbeszélések a maguk
dicsőséges krisztológiájával nagyon is kiáltanak a kereszt­
ről szóló teológia után. M. Kahler (1835-1912) joggal
nevezte az evangéliumokat, elsősorban Márk evangéli­
umát passió-elbeszélésnek részletes bevezetővel.111 Már
beszéltem az evangélium kezdetéig visszanyúló (legalább
8,31-ig) márki „keresztútról”, most viszont azt a drámai
elbeszélést járjuk körbe, mely az egész mű teológiai és
irodalmi szíve. A korai hitvallások témáját: Jézus halálát,
temetését s feltámadását (lKor 15,3k) a fiatal egyház­
ban kezdettől fogva elbeszélő formában is továbbadták.
Valószínűleg már a Márk-evangélium írásba foglalása
előtt is volt egy ősbeszámoló, amelyet a keresztény közös­
ség fölolvasott az istentiszteleten, hogy a megváltás ese­
ményének magját - mint a földi élet tájoló pontját - szem
előtt tartsák. Olyan korban, melyben a kereszthalált hiva­
talos istenítéletnek s a balsiker legütőképesebb bizonyíté­
kának tartották, merész vállalkozás volt egy kivégzetthez
tartozónak vallani magukat. Az ősi beszámolón is megfi­
gyelhető, hogy milyen érzésekkel fogalmazták meg: nem
található ugyanis semmilyen nyoma sem a győztes dicsek­
vésnek, ahogyan például Pálnál kifejeződik, hanem igen
visszafogott: „Isten a szenvedő Igazat - akinek halálában

111 Kahler, M., Dér sogenannte historische Jesus, 60.

149
az egész világ nyomorúsága példaszerűen megmutatko­
zott - elfogadta és élővé tette.” Hogy ez az elméleti beszá­
moló az Úr szenvedéséről, temetéséről s feltámadásáról
hogyan nézhetett ki, a következőkben még ki fog derülni.

9.1 JÉZUS PASSIÓJA:

AZ ELBESZÉLÉS MINT VALLOMÁS

Az elmúlt évtized bibliatudományának vizsgálódá­

sai élessé tették szemünket azon körülmények s feltéte­
lek iránt, amelyek mellett az egyes elbeszélési egységek
és a szenvedéstörténet mint egész keletkezett. Itt nincs
helye annak, hogy a számos dekompozíciós, illetve
rekonstrukciós kísérletet bemutassuk. Némely elbeszélés
a tematikus és irodalmi-formai sajátossága miatt inkább
a nagyobb önállóság benyomását kelti. Mások viszont
úgy hatnak, mint amelyeket csak odatuggesztettek, vagy
mint kiegészítést betoldottak, vagy pedig egy korábbi
állapot szerkesztői megjegyzésének tűnnek.112 A szenve­
dés-elbeszélés irodalmi kialakulásának történetére való
rákérdezés jelentős következményekkel jár a történet
valódiságára vonatkozóan. Ha az egész darabot ugyanis
csak kateketikai anyaggyűjteménynek vagy legendás jel­
legű elbeszélésnek tekintenénk, akkor az esemény maga

112 A megkülönböztetés az „eredeti”, „későbbi kiegészítés” és „szer­

kesztői átdolgozás” között a kritériumok bizonytalansága miatt nem
egyszerű. A kutatás annyira belebonyolódott a hipotézisek bozótjába,
hogy a kiáltás az egyszerű szemlélet után, hogy a források eldöntésé­
nek minden formájáról lemondjanak, érthető is volt. De az exegetikai
kutatás bizonyos alapfelismeréseit mégsem lehet minden további nél­
kül elnyomni.

150
nagyon elhalványulna. Az evangélium egyetlen más pont­
ján sem olyan jelentős az esemény történetiségét firtató
kérdés, mint éppen a passió esetében. Megváltásunk ténye
és valósága dől itt el rendkívül sűrített módon. Mégis a
teológiai földolgozás kérdése nem jelentéktelen, ha az
evangéliumba mélyebben bele akarunk tekinteni, vagy az
evangélistát meg akarjuk ismerni.

9.2 A LEGRÉGEBBI BESZÁMOLÓ A PASSIÓRÓL

A modern kutatás ténynek veszi az összefüggő

régebbi, az evangéliumot megelőző, a passióról szóló
beszámoló létét. Viszont a terjedelméről és irodalmi
struktúrájáról csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk.
Lényegében három egymással összefüggő és egymásba
fonódó motívumrétegről van szó, amelyek az elbeszé­
lés keletkezése és kifejlődése szempontjából jelentősek
lehetnek: 1. Az ószövetségi panasz- s dicsőítő zsoltá­
rokból keletkezett írásmeditáció bibliai nyelven beszéli
el, ismert képekben s szimbólumokban (szenvedő igaz,
esetleg Isten Szolgája) a keresztül egyes állomásait s
Jézus halálát; 2. Cirenei Simonnak egykori szemtanúja,
vagy talán egy régi családi hagyomány áll felismerhe­
tően (15,20b— 41) a kereszthordozás (15,21) megjegyzése
mögött. Elképzelhető, hogy a szakasz végén említett gali-
leai asszonyok (15,40k) is szóba jöhetnek mint elbeszé­
lők és hagyományozok. így rögzül az elbeszélésben az
emlékezet; 3. A jellegzetes óra-séma (a harmadik óra volt:
25. v.; amikor a hatodik óra lett: 33. V.; és a kilencedik
órában: 34. v.) átgondolt teológiai és liturgikus érdeklő­
désű emlékezetre utal. E különböző bemutatási módok

151
ellenére sincs okunk azonban arra, hogy további irodalmi
tagolást végezzünk, s egymástól elkülönített elbeszélési
rétegeket113 állapítsunk meg.
Megmarad még a kérdés, hol s milyen céllal foglalták
írásba a keresztre feszítésről szóló beszámolót? A három
óramegjelölés igen valószínűvé teszi: a „Sitz im Leben”
(életbeli hely) a közösség nagypénteki emlékünnepe volt.
A zsidó imaórák az Úr halálának emlékünnepében új tar­
talmat kaptak.

9.3 A LEGRÉGEBBI PASSIÓ-BESZÁMOLÓTÓL

A SZENVEDÉSTÖRTÉNET ELBESZÉLÉSÉIG

A hagyományozás során a passióról és Jézus haláláról

szóló legősibb beszámoló (15,20b—41) szorosan össze­
kapcsolódott (vö. lKor 15,3) a sírba tételről (15,42-47) s
a feltámadás tanúságáról (16,6) szóló elbeszéléssel, ame­
lyet azonban további önálló elbeszélésekkel is bővítettek.
A kiegészítések hátterét valószínűleg a hely s idő meg­
adásának segítségével ismerhetjük fel leginkább. Ilyen
kiegészítő elbeszélések a következők: Jézus megkenése
Betániában (14,3-9) s az Utolsó Vacsora (14,22-24). Az
isteni terv gondolata határozza meg a következő beszá­
molókat: a pászka-bárány elkészítése (14,12-16), éjsza­
kai imádság a Getszemáni kertben (14,32-42), ezeket
kiegészítőig komponálhatták. A lefogás (14,43-52),
a kihallgatás a Főtanács előtt (14,53-65), Péter taga­
dása (14,66-72), a tárgyalás Pilátus előtt (15,1-15) s az
a jelenet, amikor Jézust kigúnyolják a római katonák

113 így Schreiber, J., Theologie des Vertrauens.

152
(15,16 20a) - ezek olyan előrehozott betétek, amelyek
egészen eltérő történeti értékkel rendelkeznek.
Míg a lefogás tényében okkal aligha kételkedhetünk,
addig az éjszakai kihallgatás már kérdéseket vethet föl:
hogyan lehetett a nagylétszámú főtanács tagjait az éjsza­
kai órában egybehívni. Volt-e a zsidó főtanácsnak joga
halálos ítéletet kimondani, ráadásul a pászka éjszakáján?
A Péter tagadásáról szóló elbeszélést minden nehézség
nélkül kiragadhatnánk az elbeszélés nagy összefüggésé­
ből. A kontextussal való bizonyos strukturális és kompo-
zíciós kapcsolatok (14,301c: a tagadás megjövendölése, az
ellentét Jézus Főtanács előtt tett vallomása és Péter taga­
dása között) azonban az összedolgozás korábbi stádiumára
engednek következtetni. A Pilátus előtti kihallgatást a
„zsidók királya” (15,2) vezérmotívum szorosan összeköti
a Barabbás-jelenettel (6-15. v. főleg 9.12. v-k); a kato­
nák gúnyolódása (15,18) pedig szorosan összefüződött a
kereszt feliratával (15,26) s a keresztre feszített káromlá­
sával (15,32) - ugyanakkor világos jele az átfogó össze­
függésnek is. Összességében, ha a napok sorrendjét figye­
lembe vesszük, akkor a következő eseménysor adódik:
Szerda: Jeruzsálem, illetve Betánia
14,1-2 a halál elhatározása
14,3-9 a meglcenés
14,10-11 az árulás
Csütörtök: a jeruzsálemi események
14,12-16 a pászka előkészítése
14,17-21 az árulás megjövendölése
14,22-25 a vacsora
14,26-31 a tanítványok kudarcának bejelentése
14,32-42 Jézus imája a Getszemáni kertben
14,43-52 a lefogás

153
 14,53-65 a kihallgatás a Főtanács előtt
14,66-72 Péter tagadása
Péntek: a helytartóságon
15,1-5 a kihallgatás Pilátus előtt
15,6-15 Jézus és Barabbás
15,16-20a a katonák gúnyolódása a Golgotán
15,20b-27 a keresztre feszítés
15,29-32 a káromlás
15,33-3 9 Jézus halála
15,40-41 a tanúk
Nagypéntek estéje a szombat beállta előtt:
15,42-47 a temetés
Húsvét napja:
16,1 8 az üres sír megtalálása
Márk passió-elbeszélésének külső profilja a szenvedés
hetének liturgikus, megemlékező istentiszteletéből szár­
mazik. A nap és az óra sémája az eseményeket nemcsak
történeti sorrendjükben akarja rögzíteni, hanem főként
memória passionis et resurrectionis Domini, az Úr szen­
vedésének s feltámadásának emlékezetét kalendáriumsze-
rűen is rögzíteni akarja.

9.4 A MÁRK-PASSIÓ TEOLÓGIÁJA

Márk evangélista el akarta beszélni Jézus szenvedé­

sének és halálának lefolyását. Természetesen nem elége­
dett meg a véres esemény tényeinek rögzítésével, hanem
ugyanakkor megkísérelt választ adni arra kérdésre: mi az
értelme s jelentősége ennek az eseménynek? A szenvedés­
történet - az igehirdetés és a történet összefonódásában
is - egy darab evangélium. Márk elbeszéli: hogyan és hol

154
történt, de ezzel nem elégszik meg. Főleg a miért kérdése
érdekli: hogyan magyarázható meg, hogy az Isten Fiának
ezen az úton kellett járnia? Mi az értelme ennek a halál­
nak a végső Istentől való elhagyatottságban és magány­
ban? Nem vallott-e Jézus szörnyen kudarcot? Nem vég­
ződött-e nagyon szomorúan a kereszten az Isten országá­
ról szóló prédikáció? A gúnyos felirat: „zsidók királya”
félreérthetetlenül egyértelmű nyelvet beszél mindenki
számára. Aki közvetlenül belátható és kényszerítő magya­
rázatot keres, csalódik, de a hívő felismeri úgyszólván a
„sorok között” az ószövetségi motívumokra tett sejtető és
nyílt utalások segítségével, hogy Isten akarta ezt így. Úgy
van vele, mint a két emmauszi tanítvány volt, akik csaló­
dottan mentek hazafelé, mert nem teljesültek a reményeik,
de azután az ismeretlen útitárstól meggyőző választ kap­
tak az írásból (Lk 24,27). Márk számára ugyanúgy, mint
Lukács számára, de az egész kora keresztény hagyomány
számára is, az Ószövetség a passió legrégibb könyve. Aki
értve olvassa, felismeri, hogy sok utalás és rejtett motí­
vum már ott előkészítette a „mi az értelme?” kérdésre a
választ. Márk, vagy - ha a források kérdését is tekintetbe
akarjuk venni - valószínűleg a Márk előtti ismeretlen teo­
lógus is, akinek köszönhetjük a szenvedéstörténet beszá­
molóját, a „kulcsszövegek” olyan sorára támaszkodik,
amelyekből kiindulva Jézus életének, főleg pedig halálá­
nak és feltámadásának jelentősége megfejthető.

9.4.1 Jézus, a szenvedő Igaz

Mit akart tehát Márk a szenvedéstörténet elbeszélésé­
vel üzenni? Az Ószövetség vallásosságában nagy szerepet
játszik a szenvedő Igaz alakja. A motívum a király hála­
énekére megy vissza, a Zsolt 18-ra (vö. 2Sám 22), amely

155
az ellenségtől szorongattatott, de Isten kegyes közbelépé­
sével megmentett királyról szól. Továbbá befolyással volt
rá a Zsolt 22 is, amely egy beteg, az ellenségétől hírbe­
hozott ember imája. De ugyanígy szerepet játszik a Zsolt
119 is, amelyik Isten és az ő törvénye iránt tájékozódik.
A Zsolt 34-nek pedig különös kapcsolata van Jahve sze­
gényeinek a szenvedésével. Végül a problémát a bölcses-
ségi irodalom is tárgyalja (Bölcs 2,12-20; 5,1-7). Itt most
nem akarjuk a központi ószövetségi-zsidó elképzelések
exegetikai analízisét előadni."4 Az, hogy összefonódások
és átfedések vannak a rokon modellekkel, vitathatatlan,
hiszen ilyenek az Isten engesztelő és szenvedő szolgája,
az íz 53-ban, vagy a zsidó mártírtörténetek (2Mak) is.
Még az újszövetségi használatuk során is világosan felis­
merhetőek a szenvedő Igaz kontúrjai.
Egy példa a Bölcsesség könyvéből frappánsan bemu­
tathatja az „akkori helyzet” és a Jézus sorsa közötti
megfeleléseket: „Leskelődjünk az igazra! Kényelmetlen
nekünk, és útjában van tetteinknek. Bepanaszol bennün­
ket törvényszegésért... Dicsekszik, hogy ismeri az Istent,
és az Úr szolgájának mondja magát... Az igazak végső
sorsát boldognak hirdeti, és azzal dicsekszik, hogy Isten
az atyja. ...ítéljük gyalázatos halálra, mert - saját szava
szerint —Isten oltalmában részesül!” (Bölcs 2,12-20).
Márk számára Jézus ez a szenvedő Igaz. Szenve­
désében beteljesedtek az ószövetségi előképek. Márk föl­
ismeri a mély hasonlóságot az akkori és a mostani hely­
zet között. Az írás motívumai részben mellékes dolgokra
(a ruhák elosztására [15,24], a káromkodók fejrázására
[15,29]), részben központi jellegű tartalomra (Jézus fel-14

114 Ruppert, L., Jesus als dér leidende Gerechte?

156
kiáltására halálakor [15,34]) is kitérnek. A Jézus halálá­
ról végzett írásmeditáció hátterében az isteni, ennek „így
kellett lennie” áll. Ami Jézussal történt, azt Isten így látta
jónak, és így is akarta. A cselekvő szereplők alapjában
véve csak marionettek, itt maga Isten a rendező. A nagyon
elbizonytalanodott keresztény közösségnek fel kell ismer­
nie, hogy Jézus mint Isten szenvedő Igaza belesimult
Isten akaratába. Magában a halálos kiáltásban is, az elha-
gyatottság szörnyű szavai (Zsolt 22,2) ellenére, kitart
„Isten” mellett (Eloi, Eloi). Aki igazán odafigyel, az nem
szörnyülködik, és nem bizonytalanodik el, hanem megvi­
gasztalódik hitében. Mély bizalom figyelhető meg Isten
üdvözítő akaratában és cselekvésében. Márk evangélista
szerint Jézus szörnyű halálában is megmarad ,jámbor
ember”-nek a szó legnemesebb értelmében. Az a mód,
ahogyan a kereszt eseményét a Biblia nyelvén elbeszéli és
magyarázza, kérdéseket vet föl az evangélista származása
és szellemi otthona után. A megszokott válasz „Márk - a
pogány keresztény”, nem tűnik annyira biztosnak. Biztos
mindenesetre, hogy ő - bárhol is legyen az otthona - értett
a zsidók Szentírásához. A nyelv és a kép annyira ismerős
volt neki, hogy minden nehézség nélkül fölismerte benne
Jézus sorsát.115

9.4.2 Jézus Isten engesztelő Szolgája?

Sokan úgy gondolják, hogy a keresztre feszítésről szóló
legrégibb beszámoló, amelyet az evangélista a tradíció­
ból vett át, még nem ismerte az engesztelő áldozat és az
engesztelő halál gondolatát. Márk ezt csak utólag, az Utolsó
Vacsoráról szóló beszámolóval és a halálra vonatkozó

115 Ernst, J., Márkus, 4771c.

157
 „sokakért” (14,24) kifejezéssel együtt, iktatta volna be. De
mégis visszafogottság ajánlott tekintettel a páli teológiából
származó „engesztelő halál”, „helyettesítő képviselet” és
„megváltó halál” gondolataira. Márk mindezeket beleért­
hette a számára jellegzetes Krisztus- és Isten Fia-vallomásba
(14,61; 15,39). Jézus ismert szavát az Emberfiáról, aki azért
jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságdíjként sokakért
(10,45), idézhetjük az egész evangélium keretében, mint
az értelmezés segítségét. Annál érdekesebb, hogy a sző­
kébb szenvedéstörténeten belül hiányzik minden kifejezett
utalás az engesztelő halál és a megváltás együttesére. A 18.
vers említi a Márk által hivatkozott Zsolt 69-et, és ráadásul
példaszerű jelentést tulajdonít neki (7. v.). Az Isten igazi
szenvedő szolgájáról szóló énekre, az íz 53-ra viszont nem
utal1"’ Márk (másképpen látják viszont a következő helyek:
Mt 8,17; Lk 22,37; Jn 12,38; vö. ApCsel 8,32-35; Róm
10,16; 15,21; IPét 2,22-25). Az engesztelés gondolatának
későbbi betoldása kétségtelenül nem tette idegenné Jézus
halálának jelentését, hanem napvilágra hozta és tudatossá
tette, amit a jelenleg ismert hivatkozások meg is említe­
nek."7 Mindenesetre: Márk felfogása szerint Jézust Isten
éppen a szenvedésében és halálában igazolta.
Mit mond ez a negatív eredmény Márk személyének
portréjáról? Ha az ember e teológiai feltételekből indul ki,16

116 Helyesen Flesseman-Van Leer, E., Die Interpretation dér Passions-

geschichte, 88k.: „Ez a tény véleményem szerint lehetővé teszi azt a
kritikus kérdést, hogy a sok kapcsolat íz 53-hoz és a sok merész vissz­
hang, amelyeket mindenütt felfedezni vélnek, nyugodhatnak-e elvi
kérvényen (petitio principii).” A hiány annál feltűnőbb, mert Jézus
halálának teológiai értelmezésében az Isten Szolgájának gondolatát
néha túlhangsúlyozzák.
111 Ruppert, L. Jesus als dér leidende Gerechte? 59.

158
akkor mégis gyenge lábakon állnak a Pálhoz való közel­
ségére tett utalások. Márk nem dogmatikus volt, de még­
iscsak egy teológus, aki a zsidóság gondolkodásának és
elképzelésének hagyománya szerint Jézus halálának az
írásban már lefektetett értelmét vallotta. Nem lehet telje­
sen kizárni, hogy ő olyan szavakban, mint: „Az Emberfiát
az emberek kezére adják” (tehát a 10,33 mögött) homá­
lyos célzást látott Isten engesztelő Szolgájára, de a pon­
tos megfogalmazás nem volt Márk erős oldala. így tehát
annyiban maradhatunk, hogy Jézus belesimulása az Atya
akaratába az általános fordulatokban és a homályos utalá­
sokban már előre adott volt.

9.4.3 A Passió és az Emberfia ítélete

Márk az Emberfia bírói szerepét a hozzá tartozó
hagyományos elképzelés implikációival együtt erősen
hangsúlyozta. Jézus a kihallgató főpapnak címzi ítéletét
a maga messze ható jelentőségével: „És látni fogjátok
az Emberfiát a hatalom jobbján ülni, amint az ég felhőin
jön” (14,62). E rejtélyes szó felfogásunk szerint tele van
robbanóanyaggal! A vádlók ülnek most a vádlottak pad­
ján. Amit most tesznek, azért egykor felelni fognak a
végső ítélőszék előtt. Az ítélet: „Bűnös, meg kell halnia”
(14,64), visszaüt saját magukra. A frontok a figyelmes
néző számára már most megcserélődtek. Az embernek
szeme előtt kell tartania, hogy az elbeszélő evangélista,
az általa formált jelenetet szimbolikusan érti, s korának
viszonyaira alkalmazza. Itt az egyház embere keményen
vádolja környezete agresszív zsidóságát (vö. 13,9). Ahogy
akkoriban Jézust, a Messiást üldözték és elítélték, ma is
azt teszik még. Márkot elragadják az érzelmek, amelyek
mindkét oldalon feltomyosultak. Ha szabad abból kiin-

159
 dúlnunk, hogy a főpapok és az írástudók gúnyolódó sza­
vai - („Másokon segített, magán nem tud segíteni. Ha a
Messiás, Izrael királya, szálljon le most a keresztről, hogy
lássuk és higgyünk.”; 15,31.32a, vő. a 15,29c-30-t is) -
szintén Márk tollából származnak, akkor ezekben üdvtör­
téneti vonatkozást kap az ítélet motívuma. A „leszállás a
keresztről” emlékeztet a Jeruzsálembe való fölmenetelre
(10,32). Jézus tudatosan ment a halálba, ő nem tud, és
nem is akar magán segíteni, mert azért jött, hogy másokon
segítsen, és életét váltságdíjul adja sokakért (10,45). Márk
passióról szóló elbeszélése, ha a magyarázó és utaló köz-
beiktatásokat helyesen olvassuk, akkor sok szempontból
áttetsző. A helyettesítő engesztelő halál gondolata vissza­
fogottan elhangzik a gúnyolódó mondatban is. De most
még egyszer vissza az ítélettel való fenyegetésre. Az arra
járók, akik fejüket rázzák, s emlékeztetnek a templom
lerombolásáról és három napra történő felépítéséről mon­
dott igére (15,29 vö. 14,58), nem fogják föl, hogy Jézus
halálában pontosan ez történik! „Ő lerombolja a templo­
mot (azaz a jeruzsálemi templomi istentisztelet értelmét),
és három nap múlva újra fölépíti (az ő közösségének, a
Szentléleknek a templomában). Ami szégyenletes kipel-
lengérezésnek s vereségnek tűnik, az felemelkedés a győ­
zelemre és a dicsőségre.”118A Márk által közbeiktatott íté­
letet értelmező motívumban nincs szó a zsidó gúnyolódok
megbosszulásáról, büntetéséről és megsemmisítéséről
(vö. ellenben Jud 16,17), a döntő gondolat inkább a meg­
újított templom újbóli felépítése.
Téves lenne Márk fenyegető ítéletét csak a zsidó ható­
ságokra (a zsidóságról nincsen szó itt sehol sem) vonat­

118 Webet; H. R„ Kreuz, 170.

160
koztatni. A keresztre feszítésről szóló központi elbeszé­
lésbe befűzött apokaliptikus közbeiktatások kozmikus
perspektívát nyitnak. Az evangélista a sötétséggel, amely
a hatodik és a kilencedik óra között rászakad az egész
földre (15,33), a haldokló hangos kiáltásával (15,37) és
a templom függönyének a tetejétől az aljáig történő szét­
szakadásával (15,38) Jézus halálát apokaliptikus, végidő­
beli képekkel magyarázza. Isten most ítéletet tart a vilá­
gon és az emberi történelmen. Márk használja a zsidóság
gondolkodási és elképzelési kategóriáit, de nem ragad le
náluk, hanem a szenvedéselbeszélés előtt tartott végidők­
ről szóló beszédével (13,1-37) az ítélet gondolatának is
világméretű perspektívát ad. Nap, Hold, csillagok és az ég
erői elmúlásukkal jelzik az ítéletet az egész világ fölött.
A kitekintés a kiválasztottaknak a szélrózsa mind a négy
irányából történő összegyűjtésére... „a föld végétől az ég
aljáig” (13,27) reményt ébreszt. Nem az ítéleté az utolsó
szó, hanem az Emberfiáé, aki odaadja az életét.

9.5 ZÁRÓ MEGFONTOLÁS

Márk a passió elbeszéléséből kiindulva alkotta meg

az evangéliumát. Mind az elbeszélő részek és a beszéd­
hagyományok is az igehirdetés e szíve-közepére irányul­
nak. „A passió az evangélium lényegéhez tartozik, nem­
csak az evangéliumhoz mint irodalmi műfajhoz.”119A mai
olvasónak is fel kell ismernie a „keresztről szóló igét”
(lKor 1,18) az egész evangéliumban és annak részeiben.

1,9 Schneider, G., Passión Jesu, 156.

161
 10. A MARK-EVANGELIUM
ZÁRADÉKA

A Márk-evangélium záradéka problematikus, ezért

nyitott a helyes s a téves értelmezésekre is. A 16,9-20
rész, amely a Föltámadott Mária Magdolnának és két név­
telen férfinak, valamint az asztalnál egybegyűlt tizenegy
tanítványnak való megjelenéséről szól, zsidó-keresztény
térségben összeállított irodalmi egység lehet, de csak
később (nem maga Márk!) csatolták az evangéliumhoz.
Ez a szakasz viszont ki akarta egészíteni azt, ami az üres
sír megtalálásáról szóló elbeszéléssel hiányosan vég­
ződött volna. Azonkívül az üres sírról szóló elbeszélés
zárómondatán: „És senkinek sem szóltak semmit, mert
féltek” (16,8) megütközhettek. Vajon igaz lehetett-e az,
hogy az asszonyok, akik Jézus feltámadásának hírét meg­
kapták, a félelemtől és az ijedtségtől megragadva, mene-
külésszerűen elhagyták a sírt? Elképzelhető, hogy az
angyal utasítását, hogy a tanítványokat és Pétert küldjék
Galileába, nem követték? Az effajta befejezés nem lehet
kielégítő. Ezért a Márk-evangélium különböző kézira­
tainak - a Márk- és Lukács-evangélium írásba foglalása
között - egymástól részben eltérő kiegészítései jöttek
létre. A témák lényegében ugyanazok, ezért beszélhetünk
az „összes húsvéti beszámoló evangélium harmóniájá”-
ról,120 amelyeket persze régebbi forrásokból állítottak
össze.

120 Schweizer, E., Márkus, 217.

163
 A másodlagos Márk-záradékkal az igazi problé­
mát inkább elfedték, semmint megoldották. Továbbra is
megmarad a kérdés, hogy hogyan lehetett az evangéliu­
mot ilyen hirtelen és sután, amint a végén az üres sírról
szóló elbeszélés mutatja, befejezni? Az a teória, hogy az
evangélium záradéka elveszett, tanácstalanságról árulko­
dik. Ugyancsak kevésbé meggyőző a galileai és a jeru-
zsálemi megjelenések közötti eltérésekre történő utalás,
mint annak feltételezése is, hogy így akartak volna emlé­
keztetni az Úrnak Galileában közvetlenül bekövetkező
parúziájára. Éppen ezért a dolog természetéből követ­
kezően a megjelenésekről szóló beszámolók nemcsak
fölöslegesek, hanem még zavaróak is lettek volna. Abból
kell kiindulnunk, hogy az evangélium azzal az utasítás­
sal végződött, menjenek Galileába. Márk így művének
végén még egyszer hangsúlyozottan is rámutatott ige­
hirdetésének egyik fő jellemzőjére. Galilea neve szim­
bolikusan a kinyilatkoztatásokat jelenti, amelyekkel az
evangélista Jézus csodálatos tetteiben éppen Galileában
találkozott. Ha így van, akkor a vidék elnevezése elsőd­
leges földrajzi jelentésén túl teológiai rangot is kap. De
éppenséggel nem kell az embernek a dolgokat kiélezni,
és W. Marxsennel kijelenteni: „Márk nem azt akarja kife­
jezni, hogy Jézus Galileában működött, hanem fordítva:
ahol Jézus működött, ott van Galilea.”121 De nem szabad
elfelednünk, hogy a Galilea névnek Márk evangéliumá­
ban különös csengése van. Talán olyan, mint egy kapocs,
mely az evangélium egyes perikópáit összeköti a húsvéti
igehirdetéssel. Csak így nyer az angyal bejelentése vilá­
gos értelmet, hogy a Feltámadott előttük megy Galileába,

121 Mancsén, W., Márkus, 60.

164
s ott majd látni fogják (16,7). És az Úr hasonló jöven­
dölése is erről szól, amely az Olajfák hegyére menetkor
(14,28) hangzott el. A Márk-féle evangélium fogalmának
igehirdetési szándékából kiindulva a Galileára történő
visszautalás, amely Jézus csodálatos tevékenységének
színhelye, olyan funkcióval rendelkezik, ami a közösséget
mindig újra figyelmezteti annak utánaolvasására, amelyet
leírtak az ott végbement eseményékről. A „Galilea” név
jelzés is az evangélium végén, amely föl akarja hívni a
figyelmet arra a belső kapcsolatra, ami fennáll a húsvéti
események és a „hazájáéban végbevitt nagy tettei között.
A föltámadott Krisztus nem más, mint a földi Jézus. Ha az
ember a Galileában történt eseményekről szóló elbeszélé­
seket újra meg újra elolvassa, megbizonyosodik ezekről
az összefüggésekről. Ezért teológiai okokból nyitottnak
kell maradnia az evangélium végének.122

122 Backhaus, K., „Dórt werdet ihr Ihn sehen”, 277-294.

165
 11, MARK
IRODALMI TELJESÍTMÉNYE

Márk irodalmi teljesítményének megítélése nagyon

eltérő a kutatásban. Egyesek konzervatív teológus­
ról beszélnek, aki hagyományokat gyűjt és őriz meg,
mások viszont az ötletgazdag írót s teológust értékelik,
aki hallatta szavát korában, és közösségének hirdette az
evangélium örömhírét. Újólag mint harmadik út, a régi
alapiratelmélet is föléledt, amely a szerkesztő Márkot
csak az ősevangélium (alapirat) közepes irodalmi és teo­
lógiai átdolgozójának tekinti.123 A probléma részletekbe
menő bemutatása túllépné e tanulmány kereteit. Utalok
inkább ezzel kapcsolatban a Márk-kommentáromban124
kifejtett gondolataimra. Három megjegyzés azonban véle­
ményem szerint ajánlott Márk irodalmi eljárásával kap­
csolatban.

11.1 A NEM IRODALMI STÍLUSÚ ÍRÁSBELISÉG

Az evangélium nyelvét jellemzi a nem-irodalmi stí­

lusú írásbeliség. Márk előnyben részesíti az eleven kép­
szerűséget, a színes, könnyen bevésődő képeket, a rövid,
de nem elegáns s nem „fentebb stílű” mondásokat. Az
anekdotázó jelleg az egyes perikópáknak ugyan profilt

123 Schmithals, W., Márkus, 44-51.

124 Ernst, J , Márkus, 13—17.

167
 ad, de meg is akasztja a beszéd és az elbeszélés folyama­
tát. Márk a nép nyelvét beszéli, nem irodalmi szalonban
él, hanem az utcán. Ezeket az általános megfigyeléseket
nyelvi, stilisztikai és nyelvtani részletekkel is alá lehet
támasztani. A szókincse korlátozott, mondatszerkesztése
is egyszerű, hiányzanak az összekötő megfogalmazások
az egyes részek között. Az egyszerű „és” kötőszót ugyan­
úgy előnyben részesíti, miként a visszatérő fordulatokat
(„rögtön”, „némelykor”, „újra”, „azokban a napokban”)
is. Márk szereti a vulgáris kifejezéseket, amelyek érdessé­
get kölcsönöznek nyelvének. Az erőteljes és tőrőlmetszett
párosul nála a gondtalan, szélesre szabott mesélőkedvvel.
Mindezek evangéliumának összetéveszthetetlen, sajátos
jelleget125 adnak. Az evangélium még nem vált iroda­
lommá, mint ami Lukácsnál néhány évtizeddel később
már megtörtént. Az ember nemcsak a művészi megfor-
mázást hiányolja, a folyékony stílust, az írói eleganciát,
hanem a történeti mű jellemző vonásait is. Márk egy­
szerűen leírta az evangéliumot, de nem úgy, mint utána
Lukács, aki beszámolóval rukkolt elő.
Megszorításként azért hozzá kell tennünk, hogy a
hagyomány-, illetve forrástörténeti ismeretlen ködös zóna
az evangélista irodalmi eljárását és stílusát viszonyla­
gossá teszi. Számolnunk kell azzal, hogy bizonyos nyelvi
jelenségek nem Márkra jellemzőek, hanem a forrásaiból
vette át. Annyit azonban szabad mondanunk: Márk bizto­
san nem volt egy művelt esztéta, finomérzékű irodalmár,
az antik példaképek szerinti életrajzíró.

125 Wikenhauser, A., —Schmid, J., Einleitung, 219. Pesch, R., Márkus,
II/l. 23-32. Lagrange, M.-J., Évangile selon Saint Marc, LXXXIV-
CVII.

168
 11.2 A FELDOLGOZOTT FORRÁSOK

Az írásbeli vagy szóbeli források kiemelése nehéz,

mivel semmiféle összehasonlítási lehetőség nincsen,
mint a későbbi nagyevangéliumok: Máté és Lukács ese­
tében (mindkettő használja Márkot mint forrást). Az
újabb kutatás szembesült a problémával az irodalomkri­
tika és a formatörténet keretében, és kidolgozta a Márk
előtti hagyományegységeket, illetve forrásokat. A ter­
jedelem és a jelentőség alapján első helyen áll a Márk
előtti passió-elbeszélés, amely saját és a keretből kiugró
formával rendelkezik. Valószínűleg volt egy önálló
„beszámoló a hatalommal teli egynapos kafarnaumi
működésről” (1,21-39), és talán a csodakörről (4,35—
5,43) is, vagy esetleg létezhetett a két kenyérszaporí­
tásnak önálló, egyedi hagyománya (6,32-44; 8,1-10).
De itt pontosat aligha mondhatunk. A beszédanyag­
ban lehetséges „Jézus tanítása” önálló forrásának (4,2;
12,38; vö. 1,22.27; 11,18) létezése. Némi biztonsággal
szilárd gyűjteménynek tekinthetjük a példabeszédeket
(4,1-34), a kiküldési beszédet (6,6b-13) és a végidőről
szóló tanítást (13. fej.). Némely dolgot már írásban is
rögzíthettek, mások pedig csak szóban terjedtek. Itt ter­
mészetesen olyan pálya nyílik, ahol a kutatás még nem
jutott semmilyen biztos eredményre. A részletek ugyan
nyitottak maradhatnak, de még sincs ok arra, hogy
kételkedjünk Márknak a tradícióhoz való kötődésében.
Kiinduló kérdésünket tekintve azonban ez azt jelenti:
az evangélista nem úgy állított elő irodalmat, mint egy
tehetséges költő, hanem megőrizte a hagyományt, fel­
dolgozta és aktualizálta. A hagyomány eredetéről viszont
nincs semmi biztos ismeretünk. Csak utalhatunk rá, és a

169
legtágabb értelemben szorítkozhatunk a korai közösség­
ben meglévő tanítás gyakorlatára.

11.3 AZ EVANGÉLISTA
SZERKESZTŐI MUNKÁJA

Az evangélista szerkesztői munkáját az újabb kutatás­

ban eltérően ítélték meg.126 A formatörténet egyoldalúsá­
gait, illetve a szociológiai ihletettségű, az anonim közös­
séget kiemelő eljárást az írói személyiséggel kapcsolatos
újabb megfontolások után módosították. De mit jelent e
konkrét megállapítás Márk esetében? Kétségtelen, hogy
a szerző, illetve annak szerkesztői munkája számára
bizonyos teológiai vezéreszmék már döntőek voltak. Az
evangéliumról mint új irodalmi formáról, amelyben az
örömhírt elbeszélői (narratív) szemléletmóddal írták le,
már beszéltünk.127 A messiás-titok W. Wrede óta még
mindig a döntő kulcs Márk teológiájához. Ennek tovább­
mutató variánsa az ún. theiosz-anér-krisztológia (Jézus =
az isteni ember) a maga különböző finomságaival. Vajon
az evangélista a tradícióból átvett stíluseszköz segítségé­
vel talán a hamis és környezetének a dicsőségre alapozó
krisztológiáját igazította helyre? A gazdag hipotézis-kíná­
laton belül különös figyelmet érdemel a Martin Káhlerre
visszamenő elmélet, miszerint az evangélium nem más,
mint „szenvedéstörténet részletes bevezetővel”.
A teológiai szándék minden különbözősége ellenére
két pontban mégis egyetértés van: 1. Márk a hagyomány­

126 Vö. az áttekintést Pesch, R., (szerk.)., Markus-Evangelium.

127 Vö. e mű 2. pontját: A Márk-evangélium - nem Jézus-életrajz.

170
anyag megformálásába belevitte az egyéni momentu­
mot;128 2. Márk az evangélium irodalmi műfajára erősen
rányomta bélyegét, és tartalommal töltötte meg.

11.4 AZ ISTENTISZTELET MINT RENDEZŐ ELV

A Márk-evangélium irodalmi kompozíciójának átfogó

rendezőelvét - dacára az ún. redakciótörténet felismeré­
seinek - csak nagyon nehezen lehet felismerni. Az ellen­
tétes javaslatok nagy száma (földrajzi séma: Galilea és
Jeruzsálem; tárgyszerű, teológiai séma: a nép tanítása, a
tanítványok tanítása; drámai elbeszélés több felvonásban;
tipológiai séma: ismétlődő ószövetségi idézetek) tanács­
talanságról árulkodnak. Figyelemre méltó a liturgikus
alapváz, amely legvilágosabban a szenvedéstörténet nap-
és órabeosztásán s általánosan az evangéliumok perikópa
rendjén ismerhető fel. Angol tudósok a régi zsidó ünnepi
kalendáriumra s a Vatikáni kódex (Kr. u. 4. századból
származó kézirat) fejezetbeosztására támaszkodva óke­
resztény perikópa könyvnek szeretnék tartani.129 Márk
evangéliumának keletkezése nyilván valami módon az
istentisztelethez kapcsolódik, pontosabban: az istentisz­

128 Hengel, M, Evangelienüberschriften, 49k: uő., Probleme des

Markusevangeliums, 252.: „Azt, hogy a szinoptikus evangéliumok
esetében elsősorban nem az anonim őskeresztény próféták, a közösség,
vagy egyáltalán a magabiztos teológiai 'költők’, hanem elsősorban a
szerzők (illetve kezeseik és hagyományozóik) 'emlékezete'játszották a
meghatározó szerepet, többé nem kellene tagadni.”
129 Carrington, P., The Primitive Christian Calendar.

171
teleti olvasmányokhoz.130 De hogy az evangélista művét
ezért már óevangéliumos könyvnek is nevezhetnénk-e,
más kérdés. Mivel hiányoznak az utalások a központi
jellegű keresztény ünnepekre és ünnepi időkre (karácso­
nyi ünnepkör, Krisztus mennybemenetele, Pünkösd),
azért itt óvatosság ajánlott. De az evangélium hirdetésé­
nek végig megfigyelhető igénye - általában és az egyes
perikópákban is - feljogosít annak elfogadására, hogy az
istentisztelet liturgikus ünnepe volt a mű külső és belső
életbeli helye (Sitz im Leben). Hogy Márk könyve meny­
nyire egyházi használatra íródott, mutatja az áthagyomá­
nyozott Jézus-tradíció alkalmazása a közösség időszerű
kérdéseire.

11.5 ÖSSZEGZÉS

Márk nem az a tehetséges író, mint Lukács, hanem

inkább városi író, akinek stílusa döcögős és ügyetlen.
De ugyanakkor nagy vezéreszméket követett, és mégis
megírta az első evangéliumot. Természetes tehetségnek
is nevezik őt, aki érti a népies elbeszélést. De mit mond
mindez? Fontosabb - a külső jellegű irodalmi nézetek­
nél - a teológiai vázlat, amely betekintést enged a szerző
leikébe. Erre most még röviden visszatérünk.

130 Hengel, M., Probleme des Markusevangeliums, 256.; 264. 97.

megj.: Valószínű, hogy Mk-t és Mt-t kezdettől fogva az istentisz­
teleten használt olvasmányként írták... Az Ószövetség istentiszte­
leti olvasását és a prédikációt már az lTim 4,13 is föltételezi.” nő.,
Evangelienüberschriften, 33-3 7.

172
 12. MÁRK PORTRÉJA
AZ EVANGÉLIUMBAN

12.1 MÁRK KÉPE A KORAI LEGENDÁKBAN

Márk evangélistának alakja tovább él a népi vallásos­

ságban és a szentek tiszteletében. A jámbor legenda131 az
evangélium nehezen fogható szimbólumaiból és jellemző
vonásaiból sajátos szabású szerzői életrajzot olvasott
ki. Vegyük például a mi ízlésünk számára igen feltűnő
melléknevet: „a csonkaujjú”,132 amelyet a legenda egy
nagyon személyes döntéssel hoz összefüggésbe. Márk
születése és származása szerint levita volt. A jemzsá-
lemi ifjú keresztény közösséggel való találkozása a fia­
tal zsidó papjelöltet eltántorította hivatása céljától, és az
öncsonkítás kétségbeesett tettébe űzte. „A túlbuzgóság
órájában Márk kést ragadott és levágta a hüvelykujját,
mert csak testi fogyatékosság nélküli emberek lehettek
papok.”133 Burjánzó fantáziával van dolgunk? Ez biz­
tos igaz, de nem a teljes igazság. Az ismert jézusi ige a
jobb kéz levágásáról szól, amely megbotránkoztatja az
embert (Mt 5,30), itt konkrétan is lecsapódhatott: „Tette

131 Legenda aurea, 167-172.

132 Hippolytosz, Minden eretnekség cáfolata, VII. 30,1. A történetéhez
és magyarázatához vö. Hengel, M., Entstehungszeit, 5.20. megj.
133 Nigg, W., Botschafter, 51.

173
révén ezentúl azokhoz tartozott, akik csonkán mennek be
az Isten országába - másképpen még senki sem ment be
oda.”134 Különlegesnek és kiszínezettnek tűnik e népies
elbeszélés Márk további életútjáról, miután megírta az
evangéliumot. Péter az ő bizalmas kísérőjét Rómából az
egyiptomi metropoliszba, Alexandriába küldte. Amikor
belépett a városba, balszerencse érte, ami azután Isten
rendelésének bizonyult. Az utódját hozta így útjába az
Isten. Rossz cipője ugyanis a vándor Márkot Anianusz
mester műhelyébe vezette. O javítás közben belebökött az
ujjába, és hangosan fölkiáltott: „O, Egyetlen Isten!”, ami
Márkot arra ösztönözte, hogy a sebet meggyógyítsa - így
e nagyon csodálatos módon létrejött az első kapcsolat a
püspök és majdani utódja (Anianusz) között. Márk - így
a legenda - a világvárosban megalapította az első keresz­
tény közösséget. E történet megalkotásának döntő oka
lehetett a kopt egyház összekapcsolása az ősegyházzal.
Még az élete végét is pontosan ismeri „A szentek
élete”. Az egyik alexandriai keresztényüldözéskor állha­
tatosan kitartott a helyén. A Jézus elfogásakor menekülő
ifjú, aki félelemből az ingét is hátrahagyta (14,5 lk), most
már megtanulta a leckét. A húsvéti ünnep alkalmával
a pogányok kivonszolták egy kötéllel a nyakán a temp­
lomból - azzal a kiáltással: „»Az ökröt Buculiba vonszol­
ju k ^ ami vágóhidat jelent.”135 Fra Angelico festménye
- a firenzei Szent Márk kolostorban -- megörökítette ezt
a jelenetet. A börtönben éjjel meglátogatta egy angyal, és
ezekkel a szavakkal vigasztalta: „Márk, Isten szolgája,
neved be van írva az élet könyvébe, emlékezeted örökre

134 Nigg, W., Botschafter, 52.

135 Legenda aurea, 169.

174
fennmarad. Angyalok őrzik majd lelked, s tested sem lát
romlást a földön.”136 Sok kínzás után végül elszenvedte
a mártírhalált. Villám és mennydörgés akadályozta meg
holttestének meggyalázását. A Jézus-követés gondolatát,
evangéliuma magját, itt következetesen továbbgondolták.
Ha már jámbor történetekről beszélünk, nem szabad
a velencei Szent Márk-székesegyházat sem kihagynunk.
A legenda a lagúnák városának két lakosát említi, akik
a szent maradványait - Alexandriában, Kr. u. 467-ben,
Leó császár idején - a pogányok rablásától megmen­
tették és Velencébe szállították. A keleties hatású dóm,
melynek alapkövét az ezredforduló környékén rakták
le, lett méltó nyughelye. Márk szimbóluma, a szárnyas
oroszlán, egészen a mai napig díszíti a város címerét,
s mindenütt találkozunk vele, ahol Velence fölállította
uralmának jelét.
Az apokaliptikus oroszlánkép (Ez 1,10 vö. Jel 4,7)
értelmezésének hátterét csak találgathatjuk. Némely magya­
rázó a pusztáról szóló megjegyzésből (1,12) indul ki:
az oroszlán a puszta királya; mások arra az oroszlánra
gondolnak, amelyet Sámson puszta kézzel széttépett
(Bír 14,6), vagy a prófétai képre az Ám 3,4-ben, azután
az oroszlánok verméről szóló dánieli elbeszélésre (Dán
6,2-29) vagy az első Péter-levél sátánról szóló igéjére,
aki mint ordító oroszlán körüljár (lPét 5,8). Figyelmet
érdemel a Júda törzséből származó oroszlánra (Jel 5,5),
Krisztus zsidó-keresztény szimbólumára (invictus leo -
legyőzhetetlen oroszlán) tett utalás. Az egyértelmű uta­
lástól azonban kétségtelenül óvakodnunk kell. A Márk
evangélistáról keletkezett sok kép és legenda Jézus

136 Nigg, W., Botschafter, 82.

175
Krisztus evangéliumának misztériumából táplálkozik. így
a legenda a végén újra visszavezet annak az örömhírnek a
kezdetéhez, amelyet Márk hirdetett.

12.2 MÁRK AZ Ő EVANGÉLIUMÁNAK

TÜKRÉBEN

A Márk-evangélium nem szolgáltat nekünk semmi­

lyen információt a szerző életének adataihoz. A név is
csak a tradícióból ismert, születésének, illetőleg műkö­
désének helyéről nem tudunk meg semmit. A kronoló­
giát is csak nagy általánosságban tudjuk kihámozni az
evangéliumból. Minden továbbvivő részletes informá­
ció személyes körülményeiről, életútjának állomásairól,
a közelebbi körülményekről, amelyek az evangélium
megírásához vezettek, az Apostolok Cselekedeteire,
Pál apostol, illetve iskolájának írásaira és az első Péter-
levélre támaszkodik. A korai keresztény egyházi írók
kiegészítésekkel szolgálnak. Euszébiosztól tudjuk137 ale­
xandriai tartózkodásának idejét (Kr. u. 53-62), különben
a nyomok sötétbe vesznek. A legenda ugyan szabadjára
engedte a fantáziáját, de érdekes módon semmit sem
homályosított el, hanem bizonyos érzékkel a lényeges
vonások iránt, amelynek valamiképpen a szellemi képhez
van köze, tovább színezte.
Ezzel máris a helyes, számunkra egyedül fontos nyo­
mon vagyunk. A szellemi portréra kérdezünk, annak az
embernek teológiai profiljára, aki névtelenül és ismeret­
lenül az evangélium hátterében áll. Márk úgy, ahogyan

137 Euszébiosz, ET, II. 16 és 24.

176
egyetlen „kollégája” sem, a hivatásánál és a meghívásá­
nál fogva evangélista. Sőt még tovább mehetünk! O nem­
csak egy evangélista a három másik között, hanem teo­
lógiai igénye alapján éppen az egyetlen. Ennek művéhez
van köze. Mivel csak egyetlen Krisztus van, és Jézus
Krisztusnak csak egyetlen evangéliuma, csak egyetlen
olyan ember létezhet, akire ez teljes értelemben illik. Az
evangélium nemcsak úgy mellékesen vette igénybe a szol­
gálatát, hanem olyan mértékben lefoglalta, hogy a magán­
ember teljesen háttérbe szorult. Megkísérelték a páli igét:
„Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (lKor
9,16), Márkra alkalmazni. Már ezen a helyen is megmu­
tatkozik a különbség a személyes szolgálat alapvető fel­
fogásában. Pál csak prédikátor, Márk azonban emellett
még katekéta is, aki Jézus történetét beleszövi evangéli­
umába, és beszél is róla. Elkezdi János keresztelésénél,
és folytatja a passióig és a föltámadásig. És mindig újra
beékeli a Galileából Jeruzsálembe vivő út bemutatásába
az emlékeket. A csodákban és Jézus önmagáról tett kinyi­
latkoztatásaiban megjelenő magasztos kinyilatkoztatáso­
kat, amelyek verő fényesen fölragyogtatják az evangélium
húsvéti fényét. Márk azonban közösségének ki is fejti az
elközelgő Isten országáról szóló örömhírt. Elmondja sajá­
tosságait a példabeszédekben, s meghív a hitre és a meg­
térésre. Röviden, beható módon megtapasztaltatja az ő
Igéjében az Isten közelségét. Márknak különleges és egé­
szen személyes kapcsolata van Jézus keresztjével. Művét
úgy jellemezni, mint szenvedéstörténetet részletes beve­
zetővel, rámutat nemcsak igehirdetésének döntő ismér­
vére, hanem - szabad azt is mondanunk - az ő személyes
elkötelezettségére is. Vajon túlzás-e „A szentek története”
egyik alakjának analógiájára „Keresztes Szent Márk”-ról

177
beszélni? A tanítványság és a követés jelentős szerepet
játszik - bizonyára elfogadhatjuk - egészen személyes
tapasztalata miatt. Jellegzetes igék: a keresztúton való
követésről, az önmegtagadásról, a kicsiségről mondott
szavak, melyek megsejtetik velünk, hogyan is képzelte el
a saját szolgálatát. E helyek megvilágíthatják ezt, hiszen
személyes élményeket is visszatükrözhetnek. A meghívás,
a küldetés, a kudarcot vallás az egész vonalon, a húsvét
utáni újrakezdés mutatja egyúttal az evangélium által
megkívánt megtérés aktualizálását is. Még Péterről is kell
beszélni, mindegy, hogy az egyházi hagyomány, amely
Márkban Jézus első tanítványának szóvivőjét látja, igaz-e,
vagy sem. Mindenképpen kellett lennie egy belső rokon­
ságnak, amelyet nem lehet csupán abból az előszeretetből
megmagyarázni, amely megmutatkozott az iránt az ember
iránt, aki Jeruzsálemben egykor vezető volt. Lehet, hogy
Márk egyszer találkozott Rómában Péterrel (lPét 5,13),
de sokkal fontosabb az érdeklődés az iránt a tanítvány
iránt, akiben különös módon megtestesült a tanítvány­
ság. Ha túlzottnak is tűnik Péter-evangéliumról beszélni,
mégis igaz, hogy Márk személyes alternatívát kínál a páli
evangél ium -hagyományhoz.
Márk teológiai portréja sokszínű, egészen különböző
árnyalatú. Aki tekintetével az egész képet át akarja fogni,
annak nem szabad szeme elől tévesztenie a közepét: Jézus
Krisztus örömhírét. így az evangélista a végén megint
újra visszalép egy nálánál nagyobb árnyékába.

178
 FÜGGELÉK

FELHASZNÁLT IRODALOM

Backhaus, K., „Dórt werdet ihr Ihn sehen” (Mk 16,7). Die
redaktionelle Schlupnotiz des zweiten Evangeliums
als dessen christologische Summe, in: ThGl 76. 1986.
277-294.
Barthes, R., Die struktúráié Erzahlanalyse am Beispiel
von Apg 10,11, in: Exegese im Methodenkonflikt,
(szerk.) Léon-Dufour, X., München, 1973. 117-141.
Bauer, D., „Warum habt ihr solche Angst?”, in: Das
Zeugnis des Márkus. Impulse fúr das Lesejahr B
(Bibéi im Jahr ’85), Stuttgart, 1984. 54-63.
Blank, J., Die biblischen Wunderberichte als Kerygma
und als Glaubensgeschicten, in: Vöm Wunderbericht
zűr Predigt (Verkündigen 2). Jahrbuch dér Arbeits-
gemeinschaft kath. Homiletilcer 1969, (szerk.) Bor-
mann, P., Stuttgart, 1969. 8-21.
Blank, J., Die Sendung des Sohnes. Zűr christologischen
Bedeutung des Gleichnisses von den Bősen Winzem,
in: Neues Testament und Kirche. FS fúr Schnacken-
burg, R., (szerk.) Gnilka, J., Freiburg-Basel-Wien, 1974.
Bornkamm, G., Jesus von Nazareth (UB 19.), Stuttgart,
61963.
Brax, N., Falsche Verfasserangaben. Zűr Erklarung dér
189 frühchristlichen Pseudepigraphie (SBS 79.), Stutt­
gart, 1975.

179
Jeremiás, J., Die Gleichnisse Jesu, Göttingen 71965.
Kahler, M., Dér sogenannte historische Jesus und dér
geschichtliche, biblische Christus (1892), (szerk.) Wolf,
E., (TB 2.), München,31961.
Keríelge, K., Die Vollmacht des Menschensohnes zűr
Sündenvergebung, in: Orientierung an Jesus. Fest-
schrift für Schrnid, J., Freiburg-Basel-Wien, 1973.
205-213.
Klein, G., Die zwölf Apostel (FRLANT 77.), Göttingen,
1961.
Knoch, O., Dem, dér glaubt, ist alles möglich. Die Bot-
schaft dér Wundererzáhlungen dér Evangelien, Stutt­
gart, 1986.
Knoch, ()., Wer Ohren hat, dér hőre. Die Botschaft dér
Gleichnisse Jesu (Werkbuch zűr Bibéi), Stuttgart,
1983.
Kümmel, W. G., Einleitung in das Neue Testament,
Heidelberg,211983.
Lagrange, M.-J., Évangile selon Saint Marc, (Etb), Paris
41929.
Legenda aurea. Das Leben dér Heiligen. (szerk.) Weidin-
ger, E., Aschaffenburg, 1986.
Marguerat, D., Struktúráié Textlektüren des Evangeliums,
in: Methoden dér Evangelien-Exegese, Zürich, 1985.
41-86.
Marxsen, W., Einleitung in das Neue Testament, Güters-
loh,31964.
Marxsen, W, Dér Evangelist Márkus. Studien zűr Redak-
tionsgeschichte des Evangeliums, Göttingen,21959.
Nigg, W., Botschafter des Glaubens. Dér Evangelisten
Leben und Wort, Olten-Freiburg,51980.

182
Nützel, J. M, Die Verklarungserzahlung im Markus-
evangelium. Eine redaktionsgeschichtliche Unter-
suchung (FzB 6.), Würzburg, 1973.
Ottó, R., Reich Gottes und Menschensohn. Ein religions-
geschichtlicher Versuch. München, 31954.
Pesch, R., Das Markusevangelium (HThK II/1 und II/2),
Freiburg, 31980/1977.
Pesch, R., (szerk.): Das Markus-Evangelium (WdF CDXI),
Darmstadt, 1979.
Pesch, R., Die Passión des Menschensohnes. Eine Studie
zu den Menschensohnworten dér vormarkinischen
Passionsgeschichte, in: Jesus und dér Menschensohn.
Festschrift fúr Vögtle, A., Freiburg-Basel-Wien, 1975.
166-195.
Raisanen, Pl., Das „Messiasgeheimnis” im Markusevan­
gelium. Ein redaktionskritischer Versuch (Schriften
dér finnischen exegetischen Gesellshaft 28.), Helsinki,
Rengstorf K. H. SróbsKa, in: ThWNT II, 1935. 321-328.
Rigaux, B., Die „Zwölf ’ in Geschichte und Kerygma, in:
Dér Historische Jesus und dér kerygmatische Christus,
(szerk.) Ristow, H., - Matthiae, K., Berlin, 21964.
468-486.
Roloff, J., Apostolát - Verkündigung - Kirche, Gütersloh,
1965.
Ruppert, L., Jesus als dér leidende Gerechte? Dér Weg
Jesu im Lichte eines altund zwischentestamentlichen
Motivs (SBS 59.), Stuttgart, 1972.
Schenke, L., Die Wundererzahlungen des Markusevan-
geliums (SBB 5.), Stuttgart, 1974. 96-97.
Schmahl, G., Die Zwölf im Markusevangelium. Eine
redaktionsgeschichtliche Untersuchung (TThSt 30.),
Trier, 1974.

183
Schmithals, W., Das Evangélium nach Márkus (ÖTK II/l
és II/2), Gütersloh-Würzburg, 1979.
Schmithals, W., Dér Markusschlufl die Verklarungsge-
schichte und die Aussendung dér Zwölf, in. ZThK 69.
1972. 379-111.
Schnackenburg, R., Das Evangélium nach Márkus. 2. Teil
(Geistliche Schriftlesung 2/2), Düsseldorf, 1971.
Schneider, G., Die Passión Jesu nach den drei alteren
Evangelien, München, 1973.
Schreiber, J., Theologie des Vertrauens. Eine redaktions-
geschichtliche Untersuchung des Markusevangeliums,
Hamburg, 1967.
Schiirer, E., Geschichte des jüdischen Volkes im Zeitalter
JesuChristi I, Leipzig, 1901. (utánnyomás Hildesheim
1970).
Schürmann, H., Das henneneutische Hauptproblem dér
Verkündigung Jesu, in: u. ő. Traditionsgeschichtliche
Untersuchungen zu den synoptischen Evangelien,
Düsseldorf, 1968. 13-35.
Schweizer, E., Das Evangélium nach Márkus (NTD 1.),
Göttingen, "1967.
Simonis, W.} Jesus von Nazareth. Seine Botschaft vöm
Reich Gottes und dér Glaube dér Urgemeinde, Düs­
seldorf, 1985.
Standaert, B. H. M. G. M., L’évangile selon Marc.
Composition et genre littéraire, Nijmegen, 1978.
Stuhlmacher, P., Das paulinische Evangélium. I. Vorge-
schichte (FRLANT 95.), Göttingen, 1968.
Trilling, W., Die Botschaft Jesu. Exegetische Orientie-
rungen, Freiburg i. Br., 1978.

184
Trilling, W., Jesus von Nazareth - Anfang einer Theologie,
in: Die Frage nach Jesus Christus im ökumenischen
Kontext, (szerk.) Kirchner, FF, Berlin, 1980. 9-27.
Vielhauer, Ph., Geschichte dér urchristlichen Literatur,
Einleitung in das Neue Testament, die Apokryphen
und die Apostolischen Váter, Berlin-New York, 1975.
Weber, H. R., Kreuz. Überliefemng und Deutung dér
Kreuzigung Jesu im neutestamentlichen Kulturraum,
Stuttgart-Berlin, 1975.
Weeden, Th., Die Haresie, die Márkus zűr Abfassung
seines Evangeliums veranlapt hat, in: Das Markus-
Evangelium (WdF CDXI.), (szerk.) Pesch, R., Darm-
stadt, 1979. 238-258.
Wikenhauser, A., - Schmid, Einleitung in das Neue
Testament, Freiburg, 61973.
Wrede, W., Das Messiasgeheimnis in den Evangelien.
Zugleich ein Beitrag zum Verstándnis des Markus-
evangeliums, Göttingen,31963.
Zahn, Th., Das Evangélium des Matthaus, Leipzig-Erlan-
gen,41922.

185
 II. A H É T K Ö Z N A PO K OLVASM ÁNYAINAK R E N D JÉ B E N

Az évközi idő hétköznapjai

Évközi 1. hét
Hétfő Mk 1,14-20 23-26, 27-34,
128-131, 143k
Kedd Mk 1,21-28 97-100, 144
Szerda Mk 1,29-39 100-103, 144
Csütörtök Mk 1,40—45 121
Péntek Mk 2,1-12 82-85,104-106
Évközi 2. hét
Hétfő Mk 2,18-22 41,48
Kedd Mk 2,23-28 85k
Szerda Mk 3,1-6 48
Csütörtök Mk 3,7-12 7Ok
Péntek Mk 3,13-19 137-141, 145
Évközi 3. hét
Hétfő Mk 3,22-30 48
Szerda Mk 4,1-20 46-54 vő. 122
Péntek Mk 4,26-34 54-60
Szombat Mk 4,35-41 106-109, 122
Évközi 4. hét
Hétfő Mk 5,1-20 70k
Kedd Mk 5,21-43 109-115
Szerda Mk 6,1-6a 48
Csütörtök Mk 6,7-13 141-143
Évközi 5. hét
Péntek Mk 7,31-37 121
Évközi 6. hét
Kedd Mk 8,14-21 122
Szerda Mk 8,22-26 121

188
 Csütörtök Mk 8,27-33 76-78
Péntek Mk 8,34-9,1 92-93,131-134 vö. 34
Szombat Mk 9,2-13 67-69
Évközi 7. hét
Kedd Mk 9,30-37 781c vö. 101
Csütörtök Mk 9, 41—43.45.
47-50 37k
Szombat Mk 10,13-16 39k
Évközi 8. hét
Hétfő Mk 10,17-27 37k, 132
Szerda Mk 10,32-45 79k, 871c
Csütörtök Mk 10,46-52 115-117
Évközi 9. hét
Hétfő Mk 12,1-12 7lk vö. 195
Csütörtök Mk 12,28b-34 381c

A karácsonyi idő hétköznapjai

Jan. 9. Mk 6,45-52 122

A nagyböjti idő hétköznapjai

Húsvét 2. hete
Péntek Mk 12,18b-34 38

A húsvéti idő hétköznapjai

Húsvét nyolcada
Szombat Mk 16,9-15 163-165

189
 KAIROSZ BIBLIAI TANULMÁNYOK

A sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Emst, J.: Lukács - Egy teológus portréja, 2010

2. Lohfink, G.: Jézus utolsó napja
-A m i a passió során valóban történt, 2010
3. Ernst, J.: János - Egy teológus portréja, 2011
4. Ernst, J.: Máté - Egy teológus portréja, 2012
5. Ernst, J.: Márk - Egy teológus portréja, 2013
6. Ernst, J.: Keresztelő János - Jézus tanítója?
- előkészületben