A KOLOSSÉBELIEKHEZ ÍRT LEVÉL

MAGYARÁZATA
Írta: Dr. Szathmáry Sándor professzor

Bevezetés

A levél előzményei.

A levél megírására az adta az alkalmat, hogy Epafrász, „Krisztus hű szolgája”(1:7) Kolosséból

felkereste Pált fogságában, beszámolt neki a gyülekezet életéről és az azt fenyegető veszélyről
(4:12– 13), majd kérte, hogy legyen segítségére a hamis tanítók elleni küzdelmében.

Kolossé Frígiában –Laodiceával és Hierapolisszal együtt –a Kilikiából Efézusba vezető út mentén, a

Lycus völgyben feküdt. Ma már csak romjai vannak, Kr. e. 60-ban földrengés pusztította el.

Pál nem járt még Kolosséban, de tudott az ottani gyülekezetről. Jól ismerte Filemont, annak feleségét,
Appiát és fiukat, Archippust, és mindenekelőtt Epafrászt, aki valószínűleg egyike volt azoknak, akik
Kolosséból efézusi tartózkodása alatt átjártak Pált hallgatni, majd hitre jutva hirdették otthon a
megismert Krisztus evangéliumát. Így keletkezett a gyülekezet Kolosséban és a szomszédos
városokban is.

A levél írását kiváltó ok.

Kis-Ázsia a titokzatosra építő misztériumvallások és a mindent „ismerni”, megmagyarázni akaró

gnosztikus tanok táptalaja volt. Ezek terjesztői, amint Epafrász hírül adta, beférkőztek a kolosséi
gyülekezetbe, veszedelmes szinkretista nézeteket terjesztve a gyülekezet tagjai között, főként a
teremtésre és Krisztus megváltói tisztére vonatkozóan. Pál átérezve a tévtanoktól fenyegetett
gyülekezetek helyzetét, levelet küld Tükhikosszal, és ebben újra fogalmazva az evangélium üzenetét,
kifejti, miben fenyegetik azt a tévtanítások. Meggyőződése, hogy a tévtanok ott találnak
meghallgatásra, ahol Krisztus nagy volta, világegyetemet átfogó fensége homályban marad. Ezért
állítja most oda Krisztust az olvasók elé teljes kozmikus nagyságában, dicsőségében és minden
ajándékának fényében.

A levél célja.

Világosan kitűnik a vitázó szakaszból, mint a 2:8–25. A tévtanítók azt állították, hogy ők „magasabb
rendű gondolkodást”képviselnek (2:8.18), „beavatásra”csábítottak, ünnepnapok tartását és
aszketikus gyakorlatok végzését akarták kötelezővé tenni (2:16) és olyan szellemi lények (a világ
elemei, trónok, fejedelemségek, hatalmasságok) imádását ajánlották, melyek elfogadása kérdésessé
tette volna Krisztus mindenekfelett való uralkodását. A „gnoszticizmus”jelentkezése volt ez, erősen
júdaista színeződéssel. Pál észrevette, hogy ezek be akarják sorolni Krisztust a szellemi lények
hierarchiájába és így a keresztyénséget a mit sem használó szinkretista vallások egyikévé tenni.
Mindezt hiábavaló filozofálásnak, „üres csalás”-nak ítélte az apostol és harcolt ellene ebben
a „körlevélnek”szánt írásában is, melyet a Lycus-völgy gyülekezeteinek küldött.

A levél hitelessége és kelte.

Vannak szakemberek, akik a kolosséi levél hitelességét is kétségbe vonják, mivel: 1. a gnoszticizmus
olyan fajtája ellen harcolt, amely csak a második századból ismeretes; 2. a levél fejlett krisztológiája
elüt Pál egyéb leveleiből ismerttől; 3. más a levél szókincse és stílusa. Ezekkel az állításokkal szemben
hivatkozhatunk arra, hogy: 1. a gnoszticizmus egyes elemeiben már jóval előbb, a zsidó szellemi
áramlatokban is megtalálható; 2. a fejlett krisztológia az 1Kor és a Fil-hez írott levélben is ott van
körvonalaiban; 3. az új szókincs az új ellenféllel saját területén történő szembenállásból
magyarázható; 4. az apostol élete vége felé írja ezt a levelet, változik stílusa is.

Pál, amikor a levelet írja, fogságban van (4:3). Ennél is, mint a többi fogságban írt levélnél, minden
helyet megvizsgáltak, ahol az apostol fogságban volt. Így Róma mellett Cézáreát és újabban Efézust.
(Természetesen teljes bizonyossággal nem dönthető el a levél írásának helye és ideje, E. Schweizer,
Varga Zs., Cserháti S. is inkább Efézus mellett dönt. Jóllehet ezzel az időpont is megváltozik.) Mi
Rómánál maradunk. Valószínűleg innen írta az apostol a levelet, a Filemonnak küldött és az Efézusi
levéllel egy időben, 59 körül.

A levél tartalma.

Krisztus kozmikus váltságára vonatkozó fejtegetései miatt nagy a levél teológiai jelentősége. Nemcsak
a Krisztusban megjelent üdvösség történetét mondja el, hanem rámutat annak az egész teremtés
történetével való összefüggéseire is. A gnoszticizmussal vitázva, a keresztyén látóhatárt az egész
világegyetemre kiterjeszti anélkül, hogy a keresztyénség lényegét filozófiai előnyökért feláldozná.
Tanításának három súlypontja van. Azokkal szemben, akik az úgynevezett „ismeret”filozófiai
spekulációival akarják az evangéliumot elegyíteni, Krisztusnak a világegyetemben elfoglalt helyét, a
természetfölötti lényekhez való viszonyát igyekszik meghatározni. Ezt állítja: „Mert benne lakik az
istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez …(2:9 –
10). A
júdaistákkal szemben, akik az ószövetségi szertartások megtartását követelték, mint valami többletet,
az apostol a „lelki körülmetélkedést”, a keresztséget, a benne kiábrázolódó újjászületést hangsúlyozza
(2:11). A tévtanítók ama törekvését pedig, hogy aszketikus gyakorlatokat vezessenek be a léleknek a
testből való kiszabadítására, megbélyegzi, és mint az igazi keresztyén szabadsággal ellenkezőt elveti
(2:16– 23), szembeállítva azzal a Krisztusban elrejtett élet hitben végbemenő megszenteltetését
(3:1– 4:6).

A gnoszticizmus.

Harnack szerint „a keresztyénség megrögzött hellenizálása”. Az is, de több annál. A gnoszticizmus

központi gondolata ugyanis, szemben a filozófiáéval, mindig a megváltás marad. A nagy rendszerek
alkotói, Karpokratész, Cerinthus vagy a második században élt Valentinus, írásaikban a megváltás
szükségességét és végbemenetelét mondják el elsősorban, teljesen mitikus formában. A megváltásra
azért van szükség, mert a „pléróma”egyik tagja, sophia kiesett eredeti helyéből. Ennek
a „balesetnek”a következménye lett az anyagi világ teremtése. Eddig a „világosság”birodalma
szemben állt a „sötétség”teljesen formátlan világával, de most a magasabb princípium beesése és
összekeveredése az alacsonyabbal „káosz”-ból kozmoszt”hozott létre. A teremtés kivitelezőjeként
Sofia fiát, Demiurgos-t jelölik meg. Miért volt szükség megváltásra? Azért, mert Sofia leestével
megbomlott a tökéletes harmónia a „plérómában”és ezt nem lehetett helyreállítani, míg az elveszett
világosságot a sötétségből valaki vissza nem szerzi. Egy felső rangú lény –a Sótér vagy Christus –
vállalja a világosság kiszabadítását és egyben az emberi lélek megmentését, kimentését az anyagi
megkötözöttségből. –Nos, a tévtanítók szerint ezeknek a hasonló spekulációknak az ismerete (gnósis)
az Isten tulajdon kijelentéséből táplálkozó hiten (pistis) túlmenően megismerést nyújt!

Irodalom.

Ld. az Efézusi levélhez írt bevezetés végén. Továbbá Eduard Schweizer: Der Brief and die Kolosser,
Benziger Verlag 1976 c. művében a Kolosséi levélhez eddig megjelent összes irodalom megtalálható a
11– 18. oldalakon.

Kol. I. RÉSZ

Kol. 1,1–2. Címzés, üdvözlés. <<

A levelet, ahogyan erre 4:16 mutat, a gyülekezeti istentiszteleten felolvasták, ezért az 1 –

2. vers nem
egyszerűen címzés, hanem Isten jelenlétének az ígérete. Ez a bevezetés a zsidó és hellén
levélformuláktól különbözik és helyét inkább az ószövetségi áldást mondó igék közelében lehet
megtalálni. A kegyelem és békesség összefoglalja a Krisztusban eljött üdvösséget. A megszokott
békekívánság hagyományos köszöntéséből valódi áldáskívánás lesz.

Pál, amikor bemutatkozik egy olyan gyülekezetnek, melyet személyesen nem ismer, azt hangsúlyozza,
hogy Jézus Krisztus apostola, vagyis közvetlenül Krisztustól kapta a felhatalmazást, küldetést (Gal
1:15– 16; 1Kor 15:8– 10). Elhívása pedig még messzebb vezethető vissza, vagyis magának Istennek a
kiválasztására és akaratára. Pál életének és szolgálatának tehát sziklaszilárd alapja van (1Kor 3:11),
így ez teszi levelét hitelessé és elfogadásra méltóvá. Ez a bizonyosság az Isten Lelke által megszentelt
tudata annak, amit Pálban Jézus, az Úr végzett.

Pál azonban sohasem egyedül végzi a munkát, hanem munkatársa van. Ez a munkatárs mind az ő és
mind a gyülekezet számára nagy ajándék, ezért őt nem a levél végén, vagy közben, hanem már az
elején bemutatja. Ugyanakkor Pálnak a személyéről is sokat elárul Timótheussal meglévő közössége,
hiszen Pál, az apostol, maga is testvér a testvérek között. Timótheus tehát Pál és a gyülekezet között
nemcsak a kapcsolatot tartja az apostol küldötteként, hanem kifejezi a hitben való közösség
nélkülözhetetlenségét Pál számára is. Pál, Timótheus és a gyülekezet így képeznek egy oszthatatlan
lelki egységet.

A gyülekezetről két megállapítást tesz: lelki otthonuk Krisztusban van, lakóhelyük Kolosséban. Mind a
kettő igen jelentős. Az első a kegyelem hatalmas művére utal: Isten az emberi életet Krisztusba
helyezi, vagyis természeti életét lelkivé formálja. A közel 180-szor előforduló kifejezés: Krisztusban, az
Újszövetség legjellegzetesebb fogalma az ember megváltására, a gyülekezetben lévő új életre
nézve. „Aki Krisztusban van, új teremtés az”(2Kor 5:17); vagyis ebben a világban már most
megjelenik az eljövendő világ valósága. Ennek lényege az, hogy Krisztusban eltűnik a hiábavalóság és
a rothadandóság ereje (Róm 8:19– 20) és e világnak új arca mindenki számára láthatóvá válik. Ezt az
új életet itt ez a két szó minősíti: szentség és hit, mely arra mutat, hogy Isten a világból elhívta őket
és új kapcsolatot teremtett velük Krisztusban a hit által. Ez a két szó azt mutatja, hogy a Krisztusban
való élet az égi közösségen túl egy új földi közösséget is jelent. Mind az elhívás (szentség), mind a
Krisztussal való kapcsolat (hit) a gyülekezetben mint közösségben érhető meg reálisan. A Krisztusban
való lét egyúttal a gyülekezetben való létet is jelenti, ezért a „Krisztusban”kifejezés mellé odakerül ez
a szó: Kolosséban. Krisztusban úgy élnek, hogy a kolosséi gyülekezetben mint testvérek kapcsolódnak
össze. Így válik elszakíthatatlanná ez a két szó: megszenteltek (Krisztusban) és hívő testvérek
(Kolosséban). Pál úgy beszél velük, mint akik Krisztusban vannak, és a lelki életnek ezt a közösségét
akarja számukra még gazdagabban kibontani, de úgy beszél velük, mint akik Kolosséban vannak,
ezért az ottani gyülekezet kérdéseit hozza elő, hogy megoldást mutasson ezekben számukra. Pál
egyszerre mutatja nekik a lelki élet isteni távlatait (Krisztusban) és a gyülekezeti élet közösségi
kérdéseit (Kolosséban). Ez a bevezetés tehát arra figyelmeztet, hogy a hitéletnek ez a két aspektusa
kezdettől fogva a levél írójának a szeme előtt van.

Amit nekik kíván, azt minden páli levél tartalmazza, ezért elég röviden arra utalni, hogy a kegyelem és
a békesség azt az isteni jelenlétet ragadja meg, amelyet kapnak és arra utál, ahogyan ez a földi
életben egymás között és a világban realizálódik. Azt kívánja tehát Pál, hogy az isteni közelség
Krisztusban átélhető és megtapasztalható maradjon az emberi élet valamennyi relációjában.

Kol. 1,3–8. Hálaadás a gyülekezet hitéért. <<

Pál első mondata a hálaadás. A címzett: Jézus Krisztus Atyja. Isten Jézus Krisztusban jelenné lett, és
fordítva: Jézus Krisztusban Isten maga találkozik velünk. Istennek ez a hatalmas tette hozta létre a
gyülekezetet, és a gyülekezetben ezt kell megköszönni. A gyülekezet maga tehát egy égi műnek, a
kijelentésnek a testet öltése, megfoghatóvá válása, ezért amikor a gyülekezetet látjuk, Istennek adunk
érte hálát.

Pál, amikor a gyülekezetért hálát ad, nem általában teszi ezt, hanem azt köszöni meg, hogy ez a
gyülekezet éppen Kolosséban jött létre. Minden gyülekezet ugyanis egyetlen és egyszeri, benne valami
sajátosat látunk a kegyelemből. Ezért ad hálát Pál a kolossébeli gyülekezetért, mert benne valami
egyetlent, a kegyelemnek hálára indító nagyszerűségét pillantja meg.

Pál imádkozik a gyülekezetért és imája a hálára épül, azaz megköszöni azt, amit ez a gyülekezet
Krisztusban kapott. Pál úgy beszélhet a gyülekezettel és úgy adhat nekik tanácsot, hogy őket Isten
előtt látja és Isten elé viszi. A gyülekezethez írott levelet ez minősíti, ez teszi hiteles levéllé Isten
mértéke szerint.

Mi jellemzi a gyülekezetet, vagyis mi a jellemző a kolosséi gyülekezet lelki arcára nézve? Három lelki
ajándékot kapott a gyülekezet a Lélektől és ez a hitben, a szeretetben és a reménységben ragadható
meg, ez utóbbi a másik kettő megalapozását jelenti. A hit a Jézus Krisztushoz való kapcsolódást fejezi
ki, a vele való közösséget jelenti, hiszen a hit benne és vele jött el (Gal 3:23 –
25). Ez a hit a lehetőség
arra, hogy a Krisztus élete életünkbe áradjon, és amint a szőlőtő és szőlővessző között egymásba
fonódás és egymásba hatolás, sőt egymásban létezés van, éppen úgy a hit Krisztus megváltó
munkájának életünkre való alkalmazását, jótéteményének reánk áradását jelenti. A hit azt jelenti,
hogy belőle élünk és benne vagyunk: Krisztus úgy hatol a létünkbe, hogy ne legyünk földiek többé,
hanem mennyeiek, mi pedig úgy vagyunk az ő isteni létébe beiktatva, hogy ne legyünk csupán a
jelen, hanem a jövő gyermekei is. Éppen azért ez a hit a reménységre épül, ott éri el a teljességét.

A másik ajándék a szeretet. Ha a hit Jézus Krisztushoz kapcsol, a szeretet Isten lényének életünkbe
való beáradását jelenti (Róm 5:5). De ez a szeretet éppen azért, mivel árad és terjed, nemcsak
Istennel, de egymással is összeköt. A szeretet itt azt fejezi ki, hogy a Krisztusban való hit másik oldala
a gyülekezet közösségében élő hívőket összekötő hatalmas erő: részesedés egymás életében. A hit a
Krisztusban, a szeretet pedig az egymás életében való részvétel isteni lehetősége. Ahogyan nyitva van
életünk Krisztus felé, éppen úgy nyitva van egymás felé is, hogy egymással közösségünk legyen. A
Lélek műve mind a két ajándék.

Távlata van mind a hitnek, mind a szeretetnek, ez pedig a reménység. Ebbe épül bele, ez hordozza
mint gyökérzet mind a kettőt, hiszen a mennyben teljesedik be, ami a hitben és szeretetben itt már
most valóság. A reménység nélkül gyökértelen lenne a hit, de a szeretet is. Viszont a reménység nem
csak erő, amelyből élünk, hanem a remény maga a Lélek hatalmas ajándéka. Ha a hit Krisztushoz, a
szeretet Istenhez, a reménység a Lélekhez kapcsolódik, akkor úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy a hit
Krisztushoz, a szeretet egymáshoz, a reménység az eljövendő világhoz kapcsol. Hármas kötelékben,
boldog rabságban él a gyülekezet: Krisztusban –egymásban –az ígéretekben. A fa gyökere a
reménység, innen kapja hordozó erejét. A fában lévő celet ez maga a hit, vagyis a Krisztus titka, élete
a hívőkben. A gyümölcs pedig az, amely másokat felüdít, megelégít és ez a szeretet.

A gyülekezet az igazság beszédéből született. Az új életnek forrása van, ami egyúttal az Ige hatalmát
és erejét is kifejezi: képes szülni, teremteni. A gyülekezet tehát Istennek újonnan megjelent Igéjéből
születik. De az Ige nemcsak a születést munkálja, hanem a növekedést és a gyümölcstermést is. A
gyülekezet életének tehát van kiterjedése, növekedése és ez a belső és külső világot egyaránt
magában foglalja. A gyülekezet az Igéért van, melyből született, és ennek az Igének az ügyét bízta rá
Krisztus. A belső élet, melyről az apostol az előbbi, a hit–
szeretet– reménység hármasságában beszélt,
egy új gondolatban folytatódik tovább. Az evangélium az egész világ megváltásának és megújulásának
ügye és a gyülekezetnek ebben a nyitottságában kell élnie. Az apostolt ez foglalkoztatja: Istennek
terve, evangéliuma, ereje, mely a világot átfogja. Szeretné a gyülekezetet ebben munkatársnak
megnyerni. Szektává lesz az a gyülekezet, mely csak a belső élet növekedését ismeri, mely erről a
kitekintésről, kiterjedésről lemond. A belső élet az egyik sík, a másik sík ellenben az Igének, az egész
világ megváltásának erejéért, lehetőségéért való felelősség. Ezek együtt egymástól elszakíthatatlanul
vannak jelen a gyülekezetben.

A gyülekezet ezt így tanulta (7. v.), fontos, hogy a kezdetnél már a teljes evangélium szóljon és ne
csak annak egy része. A kegyelem igaz ismerete a világot Isten szeretetében látja. Nem világidegen
evangéliumot hozott nekik Epafrász, hanem az egész világra szóló evangéliumi nyitottság szellemét.
Pál ebbe kapcsolódik bele és ezt folytatja tovább, mert szeretné, ha a gyülekezet munkába lendülne
és történelmet formáló, ható tényezővé lenne a maga körében.
De ahhoz, hogy erről az ügyről beszélni lehessen, szükséges a szeretet, mely az apostol és a
gyülekezet világa között a híd. Ezt a hidat a Lélek megteremtette és ezen lehet járni (8. v.).

Kol. 1,9–14. Kérés a gyülekezet növekedéséért. <<

A gyülekezet megszületett és minden lelki születés végtelen boldogság, mert részesedés egy
magasabb létben, ugyanakkor végtelen felelősség, mert az új élet még további átalakulásra és
növekedésre vár. Pál ismeri a gyülekezet életének mind a két aspektusát. Ezért, amikor a gyülekezetet
azzal ajándékozza meg, hogy örül nekik és örül velük, szeretné őket a növekedés boldogságával is
megajándékozni. Csak a táguló és gazdagodó élet lehet boldog és a gyülekezet elsőszülöttségi joga
éppen ebben a boldogságban van. Viszont ez a növekedés mégsem magától értődő, ezért ahhoz kell
könyörögni, aki a növekedést adja (1Kor 3:7).

A növekedés első lépése Isten akaratának megismerése. Éspedig Pál itt tökéletes ismeretről beszél (9.
v.). Aki egyszer az Isten titkába beletekintett és Krisztus ismeretének végéremehetetlen
gazdagságából ízelítőt kapott (Fil 3:7), az többé nem tud meg elégedni azzal, amit már megkapott,
vagyis, ami már mögötte van, hanem arra tekint, ami előtte van. Mivel Pál ezt átélte (Fil 3:7 –
14), most
egy gyülekezetet akar ebbe az irányba vezetni. Az ismeret öröméhez akar tehát elvezetni, hiszen az
Istennel való közösség nem csak az elmélyülő élmény síkján, hanem a mindig gazdagodó ismeret
síkján jelenthet mindig új és új ajándékot (9. v.).

Lelki bölcsességről és ismeretről van szó. Ez az ismeret (epignózis) tulajdonképpen bepillantást jelent
a titokba (Ef 1:9), amely Isten tervének egész világot átfogó gazdagságát és szélességét jelenti. Azt a
tágasságot, amiben a hit él és mozog. Ez tehát nem olyan parancs, ami az emberi tudás mélységeibe
vezet, nem valami intellektuális, elméleti út, hanem olyan ismeret, amelyet a Lélek ad, mert a Lélek
mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is (1Kor 2:10). Sőt, ez az ismeret még ennél is több.
Ez a szeretet önátadása, életközösség, a másikkal való teljes eggyé létel, itt pedig magával az Istennel
való teljes eggyé lételét fejezi ki. (Ide vezet az ismeret ószövetségi gyökérzete is.)

Ez az ismeret, mivel nem marad elméleti síkon, az Isten tetszésének megfelelő élet ajtaját nyitja meg
egyre teljesebb mértékben (10. v.). Aki Istent látja és Benne gyönyörködik, az egyre teljesebben
Benne él. Aki az ismeretben –szeretetben vele eggyé lesz –ahogy Pál kifejezi: Aki pedig az Úrral
egyesül, egy Lélek vele”(1Kor 6:17), az nem marad szemlélődő, hanem annak életében Isten ki tudja
fejezni magát sokféle lelki megnyilvánulásban. Ezt nevezi az Ige gyümölcsnek. Ez pedig annyit jelent,
hogy a belső lelki gazdagság megjelenik a beszéd, az élet, a cselekedetek, a másokkal való közösség
mindennapi és sokféle összefüggésében. Így szoktuk mondani: ez az etika. Itt azonban az etika nem
parancsokat jelent, hanem az új szövetség sajátos természete szerint: az isteni akaratnak a szívbe
való beírása ez, mely Isten akaratának cselekvését teszi lehetővé és természetessé.

Ha ilyen gazdag az Isten, amilyennek a Lélek mutatja, és amilyennek a Lélek közli, akkor ez a gazdag
Isten jóságának és irgalmának ajándékozását jelenti, ahogyan erről Jézus a Hegyi Beszédben tanított
(Mt 5:7). Ez pedig a gyümölcstermés. Az új élet ízét mások kell hogy kóstolják, hogy megszeressék.
Az ismeret által mi részesedünk Istenben (ismeret– szeretet–életközösség, a gyümölcstermésben pedig
mások részesednek megfogható módon Isten ajándékában, életet adó szeretetében. Ez a kettő
elválaszthatatlan, ezért tartja Pál ezt együtt a növekedés útjának (10. v.).

Pál még egy harmadik területét is megpillantja a növekedésnek, a gyümölcstermés és az ismeret

mellett, és ez a küzdelemre való megerősödés (11. v.). A gyülekezet élete terhek hordozását is jelenti,
és a terhek alatt való megmaradásra állhatatosságra van szükség. Akik kegyesen élnek, azok
üldöztetni fognak, mondja Pál, vagy ahogy térítő útján megfogalmazza: „Sok háborúságon át kell
nekünk az Isten országába bejutni”(ApCsel 14:22). Vállalni a szenvedés terhét, mely sokszor a
megaláztatás, és továbbmenni az ígéretek bizonyosságában. Ezt tette Pál, amikor megkövezése után
felkelt és bement oda, ahonnan elűzték (ApCsel 14:21). És ehhez a türelemhez Pál még azt teszi
hozzá: legyen örömmel teljes: nem kényszerként, nem kelletlenül véghezvitt cselekedet, hanem
örömmel vállalt út, mivel kegyelem van abban, hogy az Isten bennünket erre méltatott. „Ők pedig
örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot
szenvedjenek az Ő nevéért”(ApCsel 5:41). Az élet megpróbáltatásaiban való kitartást sok filozófiai
iskola nagyra értékelte. De azt a magatartást, mely sugárzó örvendezés közben hordja a nagy terhet,
mely az első keresztyéneket jellemezte, ezt a bölcsek nem ismerték. Ez ugyanis a 11. vers szerint
Isten dicsőségének a nagy ajándéka, vagyis csak ott lehetséges, ahol az ember őt látja és tudja azt,
hogy a jövendő dicsősége olyan gazdag, mely mellett a jelen szenvedése kicsivé és jelentéktelenné
törpül (ApCsel 7:55– 56; 2Kor 4:17).

Ennek a dicsőségnek a megpillantása hálát támaszt a szívben (12. v.). A hála most azért hangzik el,
mert Isten az övéinek különös örökséget adott. Ez az örökség, mely a szenteké, vagyis a világtól
elválasztott, olykor a mártírok útját is járó hívőké: a világosságban való részesedés. Ez a világosság
Isten látását jelenti a jelenben és a jövőben. Krisztus feltámadásában ragyogott fel hatalmasan és
hirdeti, hogy Isten az elmúlhatatlan létet ajándékozta híveinek (2Tim 2:10 – 11). Ezért nem féltik a
hívők életüket, mert a világosság, vagyis az eljövendő világ dicsősége vonzóbb, mint e világ minden
ajándéka és ígérete. Jézus maga is ezt a világosságot láttatta tanítványaival a megdicsőülés hegyén,
hogy aztán legyen erejük vele menni a kereszt útján (Mt 17:1 – 9). Pál is ebbe a világosságba pillantott
bele többször (2Kor 12:1– 4), és így volt ereje a szenvedés minden mértékét meghaladó terheit
hordozni (2Kor 11:16– 12:10). Ilyen volt János látása is, amikor Jézus dicsőségét látta és e látomás
révén a száműzetés minden keserűségét tudta vállalni (Jel 1:9 – 18), és a szenvedő egyházat képes volt
vigasztalni. Ez a részesedés Isten örök fényvilágában a jelen és a jövő együttes látását jelenti, a kettőt
egymástól el nem választva.

Ha ez a világosság, amely Jézusban van, ilyen becses, akkor látni kell az ellentétet, hiszen „a
világosság a sötétségben fénylik”(Jn 1:5). A sötétség az emberi lélek természetes állapota, sőt ennél
több: a sátáni hatalom ereje, mely a halálba torkollik. Ez csak Jézusban győzetett le. Isten tehát a
maga hatalma által emelt át a sötétségből és halálból a Krisztus ragyogó világosságába. Ezt vallja meg
Pál itt diadalmasan (13. v.). Istennek erről a hatalmas cselekedetéről beszél a keresztelési
himnusz: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus ”(Ef 5:14), és ez
volt az új élet alapélménye és megtapasztalása. Az emberi lélek halálából, a világ sötétségéből
szabadított meg Isten, hogy Jézusban az új élet ragyogó világosságával ajándékozzon meg. Zakariás
hatalmas himnuszában ezt így fogalmazta meg: „Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat
minket a felkelő fény a magasságból”(Lk 1:78). Ez a világosság úgy támad fel a szívben, mint egy új
teremtői mű legelső ajándéka, ott, ahol az Isten Jézusban cselekszik (2Kor 4:6).

A 13. v. második fele ehhez még egy új gondolatot kapcsol: Ő vitt át minket szeretett Fiának
országába. Isten nem csak kivett a sötétségből, hanem áthelyezett Jézusba. Amikor Isten megbocsát,
nemcsak a múltat törli el, hanem egy olyan új közösséget teremt önmagával Jézusban, mely soha az
emberé nem volt. Ide valóban illik Pál apostol szava: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és
embernek szíve soha meg nem sejtett, azokat készítette Isten az Őt szeretőknek”(1Kor 2:9). A
megváltás tehát éppen azt jelenti, hogy Isten nem egyszerűen oda vezet vissza, ahol az ember az
elbukáskor állott, hanem oda, ahol az ember önmagában soha sem volt. Áthelyez egy másik világba.
Az első Ádám létéből a második Ádám szellemi létébe. Ez a bűn és kegyelem össze nem mérhetősége,
vagyis a kegyelem hasonlíthatatlan többlete, mely a megváltás legsajátosabb vonása (Róm 5:12 – 21;
1Kor 15:45– 48). Ez a hatalmas szellemi gazdagság van elrejtve ebben a fél mondatbán. A sötétség
világából szeretett Fiának országába helyezett át. A 14. v. ezt az uralomváltást fogalmazza meg ebben
a két szóban: megváltás, bűneink bocsánata. Az a hatalomváltás, mely Jézus győzelmében a kereszt
által végbement, amikor a sötétség hatalma legyőzetett, most az emberben is személyesen
végbemegy. Egy új világ született és az ember ennek lehet részese Isten ajándékaként (Jn 3:5). Így a
megváltás nem egyszerűen bocsánat a múltra, hanem új teremtés a jövőre nézve.

Kol. 1,15–
20. Himnusz Krisztus dicsőségéről. <<

Mivel ennek az új világnak a középpontjában Jézus áll és Isten királyságának a titkát az ő személye
foglalja magában, ezért a következőkben formájában és tartalmában lenyűgöző Krisztus-himnusz
szólal meg, mely ezt a titkot írja körül. A 12–
14. versek előkészítést jelentenek e himnuszhoz. Ha
Jézusban győzetett le a Sátán szellemi világa és Jézusban született meg Isten új világa, akkor az Ő
személyét kell teljesebben megismerni. Isten titokzatos –megfoghatatlan lényétől indul el ez a
hatalmas gondolatsor, majd a teremtést értelmezi a Jézus-központúság megmutatásával. Utána a
második teremtés eseményét elemzi, mely a Jézus feltámadásában veszi kezdetét mint történeti és
szellemi hatalom, és így születik meg az egyház. Végül eljut oda, hogy Jézusban nemcsak a teremtés
és az új teremtés találja meg helyét, hanem a mindenség, a Teljesség lakozik benne és Jézus így köti
össze az eget és a földet megbékítő hatalmával. Ezt a négy gondolatot elemezzük most végig a
kifejtés teljességéről mindenütt lemondva, hiszen erről könyveket írtak már és újra lehetne írni.

Az első gondolat (Jézus és Isten). Jézus a láthatatlan Isten képe, minden teremtést megelőző
elsőszülött. Isten megismerhetősége, Isten képének a megpillantásától függ. Krisztusnak a dicsőségét
éppen az jelenti, hogy ő az Isten képe (2Kor 4:4). Benne az Isten, aki elérhetetlen, mivel láthatatlan,
láthatóvá lesz. De ez dinamikus fogalom, mert nem egyszerűen a kép meglátására utal, hanem ez a
kép Isten lényét, azaz jóságát, hatékonyságát és gazdagságát reprezentálja. A kép tehát nem
egyszerűen Istenre mutat, hanem Istent közli. Továbbmenően ez a kép a 2Kor 3:18 szerint a
többieket átalakítja és átformálja erre a mintára. Jézusban az Isten képe, azaz lénye tehát úgy van
jelen, hogy magát az embert alakítja át és benne az Isten képét formálja ki. Ez újra azt akarja
mondani, hogy Isten lénye nemcsak látható Jézusban, ahogyan egy képre az ember rápillant, hanem
ez a kép általa az emberben is megvalósul és maga az ember válhat Isten lényének a hordozójává a
Lélek által, úgy, hogy Isten örök életében részesül. Ez tehát a képnek a dicsőséges és gazdag értelme,
mely Jézusban a 15. v. szerint jelen van.

A kép az előzőeket látva nyomban átvezet a teremtés gondolatához. Az Ószövetség a bölcsességről

azt írja, hogy Isten általa teremtette a világot. Vagyis a bölcsesség a teremtést mintegy elkezdi és
közvetíti. A teremtés és a Teremtő között tehát különbség van és ezt a két világot Jézus kapcsolja
össze. Jézus a Teremtő oldalán áll, mert része annak, akit reprezentál. A képben jelen van az, akit
meg akar jeleníteni. Jézus különbözik a teremtéstől, mert kijelentője a Teremtőnek. Jézus nélkül
ugyanis a teremtést, mint a Teremtő művét, megismerni nem lehet. Jézus Isten képe, az Isten képe
szerinti új ember, vagyis a teremtés végső célja és értelme. Csak általa lesz világos, hogy mi a célja
Isten egész teremtett művének.

A második gondolat (Jézus és az első teremtés): Jézust úgy mutatja be, mint aki a teremtés egész
művének a középpontjában áll (16b). Minden „benne”, „általa”és rá nézve”teremtetett. E három
kifejezés azt jelenti, hogy Jézusban történik a teremtés, de nemcsak úgy, mint aki kezdete Isten
teremtői művének (általa), hanem úgy, mint aki az egésznek az értelmét megadja. Van értelme ennek
a hatalmas műnek, mert ott van benne Jézus. Ez a mű úgy foglal helyet benne, mint aki egy
végtelenül nagy körnek a középpontjában áll. Van középpontja tehát a teremtésnek, mert minden
vonal meghúzható oda, és minden, ami benne van a teremtésben, az ő személyével való kapcsolatban
kapja meg sajátos helyét és jelentőségét. Ez azonban elválaszthatatlan egy másik mondattól: „rá
nézve”történt a teremtés, azaz a teljesség csak benne érkezik el és valósul meg. Amikor például az
emberről azt olvassuk, hogy Isten a maga képére teremtette, akkor ez azt jelenti, hogy Jézusban, az
Isten képében találja meg az ember teremtésének az értelmét és az elkezdett teremtés csak benne
érkezik el a célhoz, az istenképűség megvalósulásához. Vagyis Isten képére: Krisztusra történt a
teremtés finális értelemben. Önmagában nincs kész sem a világ, sem az ember, Jézusban jut el
céljához. A teremtés csak az új teremtés felől kap világosságot: önmagában hervadásba hull,
Jézusban dicsőséghez, jut (Róm 8:18– 22).

A 17. vers még egyszer megerősíti ezt a gondolatot: „Ő előbb volt mindennél és minden őbenne áll
fenn”. Ez azt jelenti, hogy Jézus volt mindennek a kezdete és azóta is minden őbenne kapja meg a
tartást, az összetartást. Ő fogja össze az egészet, mint abroncs a hordót, hogy részeire ne hulljon.
Hatalmas erővel tartja fenn a mindenséget és a benne működő romboló erőket, melyek az életet, az
embert és a világot a széthullás irányába sodornák, nem engedi érvényesülni. Igéje és műve jelenti a
világ megmaradását, és ez más szóval a szeretet és irgalmasság győzelmét jelenti minden gonosszal
szemben. Ezt erősíti meg a 18. vers első fele, ahol ezt olvassuk: „Ő a feje a testnek”. Jézusról itt úgy
van szó, mint a fejről, és ez nemcsak az egyházra vonatkozik, hanem a „világtestre”, melynek ő az
Ura, azaz Feje. A Fej fogja össze a mindenséget egy egésszé, a nagy egész organikus közösségét,
célra igyekező művét így Ő, a „világtest”feje reprezentálja. (Vannak azonban magyarázók, akik a 18a
verset már a harmadik gondolathoz veszik és itt az egyházról beszélnek.)
A harmadik gondolat (Jézus és az új teremtés): Jézus nagyságát abban ragadja meg, hogy ő az
Elsőszülött a halottak közül. Jel 1:5 beszél így Jézusról, mint akiben egy új közösségnek egy új tagja
jelent meg a színen. A világon egy új teremtés kezdődött és ez vele, a Feltámadottal indult el útjára.
Isten királysága a halál hátalmának a legyőzését jelenti, halál alatt értve az ember megalázását,
meggyalázását, testi-lelki összetörését, életének, dicsőségének az elvételét. Ezt győzte le Jézus és az
ember nem sejtett méltóságát és dicsőségét, valamint a teremtés megújulását, feltámadásában
felragyogtatta. Jézus Isten teremtésének az elsőszülötte, mert feltámadásában a második teremtés
elsőszülötteként mutatkozik be: Ő békíti meg a mindenséget Istennel és ezáltal a második teremtés
egész műve feltámadásában jelenik meg (18b).

A negyedik gondolat (Jézus és a Teljesség): azzal veszi kezdetét, hogy a Teljességről

megszemélyesítve szól, mely úgy találta jónak, hogy benne lakozzék (19. v.). Előzőleg a kör
középpontjáról beszéltünk, mely a teremtés összefüggésében Jézus. Most nem mint központról van
szó, hanem olyan teljességről, mely a megváltás folytán az embert és az egész teremtést átjárja és
dicsőségbe emeli. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bővelkedjünk (Jn 10:10). Vagyis magának a
létezésnek hozta el a teljességét, mely benne lakozik. A töredékes léttel szemben, a tökéletes és teljes
lét az, mellyel ő ajándékozta meg a világot. A Jn 1:16 utal erre felségesen.

A kegyelemben eljött teljesség azonban csak akkor valósul meg, ha Jézus megbékítő, összekötő műve,
mely a kereszten végbement, érvényre jut. Ezért szólal meg a következő versben ez a gondolat: „És
hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet
szerzett a keresztfán kiontott vére által”(20. v.). Ő kötötte össze békéjével mindazt, ami a bűn miatt
széthullott, a világot és az embert, hogy Teremtőjével és önmagával belső identitáshoz jusson. A
földet az éghez emelte, az eget megnyitotta (Jn 1:51), és a kettő találkozásával, mely feltámadásával,
megdicsőülésével és a Lélek közlésével jött létre, olyan egységet teremtett, ami a teremtés végleges
megmaradását, lelki-szellemi szintre való eljutását jelentette. Ugyanakkor azonban ez a megállapítás a
kolosséi gyülekezetet segíti abban, hogy ne keresse más szellemi hatalmasságoknál a teljességet,
mintha ezek Krisztus művét kiegészíthetnék, hiszen a teljesség egyedül Krisztusban van, melyhez
senki nem tehet hozzá semmit.

Kol. 1,21–
23. A himnusz üzenete az olvasókhoz. <<

Ez a szakasz átvezet oda, amelyben Pál elmondhatja vallomását arról, hogy mit tett ő a gyülekezetért.
Közben azonban e három versben a megszólaltatott gyönyörű himnusz gondolatait alkalmazza a
gyülekezetre és megmutatja, hogy mindaz, amit Krisztus világot átfogó és megbékítő munkájáról
mondott, az számukra nem elmélet, hanem élet és tapasztalat. A legmélyebb teológiai gondolatok is
terméketlenek maradnak, ha nem válnak megtapasztalhatóvá a hitben és nem éltetik a gyülekezetet.
De Pál éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja: Ti is átéltétek Krisztus megbékéltető művét. A
hatalmas Krisztus-himnusz minden üzenete számotokra megnyílt és életté vált. Az Istentől
elidegenedett életből, vagyis a gonosztettek hatalma alá bezárt rabságból Krisztus megbékéltette a
gyülekezet tagjait és őket hatalmasan átformálta. A földi és testi életbe bezárt emberek egyszerre a
mennyei világ kiválasztottai és részesei lettek. Ezt a változást az a Krisztus szerezte meg, akiről a
himnusz szólt. Az általánosan elmondott dicsőséges gondolatokat Pál a gyülekezet életében
megvalósulni látja, ezért a gyülekezet számára ezek a dicsőséges gondolatok érthetők és megélhetők.
Krisztus alkalmassá tette őket Isten országára. Ezért dicsőséges test a Krisztus teste, mert Krisztus a
maga művét ezen a földön ebben a testben ábrázolja ki. Az egyház transzcendens valóság, nem ebből
a világból való, ezért boldog az, aki elmondhatja: Hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és
örökké az is maradok (Heid. Káté 54).

A 21. és 22. versben elmondott gondolat folytatódik a 23. vers intelmével: „Ha ugyan megmaradtok a
hitben szilárdan és egyenesen…”. Pál félti a gyülekezetet, mert az evangélium reménysége nem más,
mint annak bizonyossága, hogy egyetlen az az üzenet és az az élet, melyet Krisztus ad és ez nemcsak
a gyülekezetnek, de az egész teremtésnek, benne minden embernek egyetlen lehetősége, hogy a
hiábavalóságból az elmúlhatatlan életre jusson. Ezt a hitvallást mondja Péter a nagytanács előtt,
amikor így szól: „mert nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott az emberek között, az ég
alatt más név, mely által kellene nekünk üdvözülnünk”(ApCsel 4:12). Ebben akarja Pál a gyülekezetet
megerősíteni.
Kol. 1,24–
29. Krisztus közöttetek van, mint a dicsőség reménysége. <<

A gyülekezet abba a boldog állapotba, amiben él, azáltal jutott el, hogy Krisztus meghalt és
őket „testében”életodaadásában, szenvedésében megbékéltette Istennel, Isten egész szellemi
világával (22. v.). De ennek van egy másik tényezője is és ez a Krisztus szenvedése mellett Pál
szenvedése. Különösen hangzik ez a mondat és valóban különös jelentősége van a 24. versnek, hiszen
arra utal, mintha a Krisztus szenvedéseinek még híja lenne, melyet be kell tölteni. Finom
különbségtételre van itt szükség, hogy Pálnak ezt a vallomását megérthessük. Krisztus szenvedése,
melyet érettünk vállalt, nem szorul folytatásra. Pál ebben az egész levélben azt húzza alá, hogy
Krisztus halála és áldozata semmi kiegészítést nem tűr el és nem is igényelhet. Az egész levelet ennek
az érdekében írja. De Krisztus szenvedésének van egy másik értelme. Tanúskodni kell arról, hogy
Krisztus az egyetlen, aki a megváltást hozza és ez a tanúskodás (mártírium) áldozattal és szenvedéssel
jár. Krisztus ezt előre megmondta tanítványainak (Jn 15:18 – 21) és megmondta külön Pálnak is
(ApCsel 9:16). Ez a szenvedés valóban a Krisztus művének a folytatása és Pál vágyódik erre (Fil 3:10),
sőt kimondottan örül ennek a szenvedésnek (2Kor 12:10). Hogy fér össze a szenvedés és az öröm,
kérdezhetnénk? Nem a szenvedésben gyönyörködik, hanem eljut arra a belátásra, hogy a neki kijutott
szenvedés Isten királyságának előrehaladásában az egyház Istentől való kiválasztásának és
kibontakozásának egy olyan új szakaszát nyitja meg, mely elképzelhetetlen volt. Éppen általa, sőt
szenvedései által születik meg az egyháznak egy új formája, mély Isten tervének egy újabb szakaszát
tárja fel. Pál egy másik levélben, az Efézusi levél harmadik részében elmondja, hogy egy új
kijelentésnek lett részese és egy eddig fel nem tárt titkot értett meg. Ennek vállalásával van
összefüggésben az ő szenvedése. Ez a titok (mysterion) az, amire Pál itt nagyon büszke. Ezt a szót a
misztérium-vallások beavatottjai is emlegették és Pál éppen ennek ellenpontjaként fejti ki, hogy ez a
titok nem ott van jelen, hanem neki adatott és általa a kolosséi gyülekezetnek is. Mi hát ez a titok?
Jézus, tanítványainak így jelölte meg a misszió útját: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, egészen
a föld végső határáig (ApCsel 1:8). Péter hirdeti az Igét Jeruzsálemben (ApCsel 2 – 3). Filep prédikál
Samáriában (ApCsel 8). De ki prédikál a föld végső határáig elmenően. Ezt Isten Pálnak szánta. Neki
nyilatkoztatta ki Krisztus gyülekezetének a titkát (Ef 3:1 –
9). Az Ószövetség egyetlen prófétája sem
ismerte ennek a titoknak, Krisztusnak és gyülekezetének az értelmét. Ez pedig azt jelenti: Izráel
bukásából származik az üdvösség a pogányok számára. Ez a nagy fordulat, hogy Istennek Izráellel
való közvetlen üdvtörténeti cselekvése időlegesen véget ért. Most teljesedik be Ézsaiás hatalmas
látása, amit a 49:6-ban leírt arról, hogy népe által az üdvösséget a föld végső határáig akarja
eljuttatni. Ennek az ígéretnek a beteljesedését hirdeti meg Pál az ApCsel 13:46 – 47-ben. Kezdetét veszi
tehát egy új üdvtörténeti korszak és ez a titkok titka: a népek világába, az egész világtörténelembe
elindul az üdvösség. Ezért a titokért szenved Pál, mert ennek a titoknak a hirdetése az üdvösség útját
nyitja meg a világ népei előtt, többek között Kolosséban is. Kezdődik tehát az egyház születése:
Izráelből és a föld minden népéből. Ez Pál szolgálatának és szenvedésének a következménye. Az
evangélium általa indul el a pogányokhoz, a népekhez. Ilyen értelemben tölti be Pál Krisztus
szenvedésének híját, Krisztusnak minden emberhez, az egész világhoz forduló szeretetének a
vállalásában.

A titok mellett Pál még egy másik szót használ: dicsőség. Isten Igéjét betölti és teljességre juttatja Pál
Isten ökonómiájában a neki juttatott különleges szolgálat révén. Most jut teljességre az Ige, vagyis
Krisztus szava és műve, most egy minden eddigi mértéket meghaladó módon. Az Ige a népek
világában új csodákat teremt: annak az áldásnak a teljessége jelenik meg a népek között, melyet
Isten Ábrahámnak ígért az egész világra vonatkozóan (1Móz 12:3; Róm 15:29). Az áldás eddig ilyen
széles mederben nem áradt, ilyen gazdagságban nem mutatkozott meg az evangélium ereje (Róm
1:16; 15:7– 13). Ez a dicsőség, hogy Krisztus jelenlétének és a krisztusi mű áldásának minden eddigit
meghaladó mértéke érvényesül Pál szolgálata nyomán. Ezt fogalmazza meg a 27. versben: „akinek
Isten tudtul akarta adni, hogy milyen ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az,
hogy Krisztus közöttetek van, reménysége az eljövendő dicsőségnek.”Krisztus közöttetek van,
mondja Pál és ez alatt azt érti: eddig Isten dicsősége és felséges jelenléte a jeruzsálemi templomban
volt, most ellenben egy új jelenlét, Krisztus dicsőségének új gazdagsága élhető át: Krisztus a
pogányok között van. Az az isteni teljesség van jelen, amely egyszer a Jelenések könyve szerint az
egész világot betölti (Jel 21:3–4). Ennek az isteni dicsőségnek az előlege most már nem Izráelben,
hanem a pogány népek között van. Eddig Izráel kiváltsága volt ennek az isteni jelenlétnek és
dicsőségnek a népek között hordozása (sekina), most ezt a pogány népek kapták meg örökségül és ez
éppen Pál igehirdetése által nyílik meg. Ezért látja Pál a maga szenvedését ehhez a dicsőséghez
képest, mely itt van és egykor még fenségesebben beteljesedik parányinak és jelentéktelennek (2Kor
4:16– 17). A 28. versben Pál háromszor használja ezt a szót: minden ember. Ezzel adós Pál minden
embernek, hogy közölje velük Krisztust, mert Krisztus most már az övék lehet. Ezt végzi teljes
odaadással úgy, hogy Krisztus erejéhez hozzáteszi életének teljes odaadását és így kerül Krisztus
szenvedése mellé az ő szenvedése. Krisztus így hatja át szenvedését és így hatja át erejét is. Pontosan
ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Éppen Pál szenvedései között jelenik meg Krisztus nagy ereje
(2Kor 12:1– 10). Stanley Jones mondta egyszer: „Nem tudom, hol kezdődik az életemben Krisztus és
hol végződőm én, és nem tudom, hol kezdődöm én és hol végződik Krisztus.”Pál ebben a kis
szakaszban ezt éli át, elénk példázva a Krisztusban való szolgálat szenvedését és minden mértéket
meghaladó szépségét.

Kol. II. RÉSZ

Kol. 2,1–7. Pál küzdelme a gyülekezet állhatatosságáért. <<

Pál élete hatalmas küzdelem. Ennek alapja az, hagy Krisztus ereje hatalmasan munkálkodik benne.
Ezzel fejeződött be az első rész. Ez a küzdelem nem valami heroikus magamutogatás, hanem ez
Krisztus harca azért, hogy az ő ügye ezen a világon tisztán és teljesen kibontakozzék. Pálra rá van
bízva az evangélium, a világ megváltásának nagy ügye és ebben a szolgálatban részestársak a
gyülekezetek. Akkor is, ha ezek a gyülekezetek nem általa jöttek létre és őt személyesen nem is
ismerik. De mégis Pál a Krisztustól kapott megbízás és a benne munkálkodó isteni erő révén minden
gyülekezetért érzi a felelősséget. Ezt a vallomást mondja el most Pál a kolosséi gyülekezetnek. Fontos,
hogy e levél révén egymásra találjanak, mert Pál nekik is tud valamit nyújtani abban a harcban,
amiben állnak.

Pál ismeri a gyülekezet. harcát Kolosséban. Amit nekik nyújtani akar, az ebben a két szóban van:
szeretet és ismeret. Az igazi közösség Istennel és egymással erre a két tartóoszlopra épül. A
kiindulópont az, hogy Pál bátorítani akarja a gyülekezetet. A bátorítás olyan ajándék, melynek nyomán
az ember egész benső világa ingadozás nélkül, kétféle húzás nélkül belső egységre jut. Ha az ember
önmagával belső azonosságba kerül, a másokkal való közösségre is alkalmas lesz. A szeretet így már
valóságos erőt képvisel, mögötte áll az ember egész elrendezett benső világa. Így tud adni és
elfogadni, vagyis a szeretet hatalmas kötelék lesz, mely összefogja a közösséget és nem engedi
széthullani.

A bátorításból kiindulva a szereteten át az ismeretig érkezik el Pál, mert hiszen a közöttük lévő
szeretet Isten és a Krisztus titkába való belegyökerezés által lehet valódi erő. A szeretet gyökere
ugyanis ez az ismeret. Ismeret azonban kétféle van. Van vallásos és bölcseleti ismeret, mely
hasonlattal élve olyan, mint a ciszternában összegyűjtött víz, mások gondolatait tartalmazza, azaz
közvetett. Van azonban hitbeli ismeret is, mely olyan, mint az élő víz, a forrás nyújtotta víz, mely
mindig élő és éltet közvetlen módon A gyülekezetben most éppen választani kell: a titkos ismereteket
ígérő tanítók nagy rábeszéléssel ajánlott ciszterna-vize, vagy az evangélium által ígért élő víz között.
Pál ebben szeretne segíteni. Az igazi ismeret Isten titka, azaz önmaga megnyílása és közlése
Krisztusban, mely valódi életközösséget teremt. Olyan ez az ismeret, melyből nem sejtett élet
árad. „Hej, minden elmélet száraz, barátom, csak az élet aranyfája zöld”–mondja Goethe a Faustban
és ez nagy igazságot rejt. Az élet fája az igazi titok, ez Krisztus, akiben a bölcsesség és ismeret
minden kincse el van rejtve. Ő az Isten életét közli, vagyis igaz ismeretet nyújt, mely életközösség és
részesedés Isten szellemi világából. Ahogy a példázat szerint rejti a szántóföld a kincset (Mt 13:44),
úgy rejti Krisztus az ismeret kincsét. Nem kínálja úgy magát, mint ama öntelt, gnosztikus tanítók,
hanem elrejti a kincset. Csak aki alázatosan megy hozzá, az találja meg és annak számára az öröm
kiapadhatatlan forrásává válik. Ez az ismeret, melyről Pál beszél, Isten és Krisztus közösségébe von és
e közösség egész gazdagságát nyújtja. Ez az ismeret abban mutatkozik élőnek, hogy örömöt sugároz,
ez pedig újabb szeretetre tesz késszé és képessé. Így él a gyülekezet, egy egész közösség ebből az
igazi ismeretből, melynek révén Isten szeretetébe ölel és az egymással való szeretetközösségben
megtart.
Pál látja, hogy a gyülekezet erre a Krisztusra épült, ezért beszél a közöttük lévő szép rendről és hitük
szilárdságáról. Az új élet szép rendje a belső élet gazdagságából gyűrűzik kifelé, megteremtve a belső
és a külső világ egységét. Mivel pedig ez a Krisztusba rendeződés már megtörténik, a hatodik és a
hetedik vers felszólítást tartalmaz: benne maradni, meggyökerezni, felépülni, megerősödni,
hálaadásban bővölködni. A növekedésnek nincs vége, mert a Krisztus ismeretének gazdagsága
végéremehetetlen (Fil 3:7– 8). Ezt a két verset (6–
7) az írásmagyarázók közül már többen a következő
szakaszhoz sorolják, mintegy annak bevezetőjéül. Mindenesetre e két vers a következő hatalmas vita
alapját villantja fel. E versekben három kép fonódik össze: a növekedő fa, a jól megalapozott és
továbbfolytatott építés és a biztosan összetartó szerkezet. A beteljesedésnek és növekedésnek, vagyis
a táguló és gazdagodó életnek pedig a hálaadás a jele.

Kol. 2,8–15. Krisztus maga a teljesség. <<

A keresztyének lelkileg fogékony emberek lettek, mert egy másik szellemi világ valóságával
Krisztusban találkoztak. Ezért figyelmezteti Pál őket, hogy ezt a fogékonyságukat és nyíltságukat ne
adják oda idegen célokra. Találó kifejezés: valakit foglyul ejteni, azaz a benne lévő vágyat, mely a
tanulásra és a teljességre való jutásra igyekszik, megragadni és ezen át idegen utakra vezetni, sőt
labirintusba juttatni, ahol egyenesen eltéved. Korunkban különösen az okkultizmus, továbbá a keleti
tanok iránti naiv ámulat sok embert ragad meg és hajt ismeretlen célok felé. A mai szinkretista kínálat
segít megérteni azt a veszélyt, mely Kolosséban a fiatal keresztyénekre leselkedett. Akik őket
bölcselkedéssel (filozófiával) a céltól eltávolították, csupán annyit tettek, hogy Krisztus mellett még
más szellemi valóságokra is felhívták a figyelmet és a több élet lehetőségét az ezekkel való
találkozásban mutatták fel. Pál soha nem tagadja azt, hogy más szellemi valóságok is vannak: „Mert
ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, mint ahogyan van sok isten és sok úr,
nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus
Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala”(1Kor 8:5– 6). Pál apostol tehát megvallja ezeknek az
isteneknek a létét, de messze távollévőnek mutatja az egyetlen Istentől és Úrtól. A Kolosséban lévő
gnosztikus filozófusok viszont Krisztus mellé szerették volna helyezni ezeket a más minőségű szellemi
valóságokat.

Kik voltak ezek a tanítók és mit ajánlottak? Nem nevezi meg őket, így csak általánosságban
állapíthatjuk meg, hogy valószínűleg a zsidó törvényeskedéssel és keleti aszketizmussal párosult
pogány ismeretrendszerrel, az ún. gnózissal van dolgunk a Kolosséi heresisben. Ebben, különösen a
nagyon elterjedt válfajában, a valentinianiban a szellem és az anyag és így az Isten és a teremtett
világegyetem közti ellentét volt a gondolati keret. Így az a veszély fenyegetett, hogy a gnosztikus tan
aláássa a legalapvetőbb keresztyén dogmákat: a teremtésről, az inkarnációról és a Krisztus
közbenjárói tisztéről szólót. Mert ha Isten és az anyagi világ nem jöhetnek egymással érintkezésbe,
akkor az Ige nem lehet testté, és így nincs lehetőség Isten és az ember egymással való találkozására,
legfeljebb –ahogy ők állították –szellemi közvetítő lények végtelen során át. Ezek a közvetítők a hét
égi szféra (Nap, Hold, Merkurius, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus) archónjai, fejedelmei voltak, és
ezeket nevezi a levél későbbiekben „őselemeknek”vagy elemi erőknek.

A „világ elemei”vagy „elemi erői”(stoicheia) pontos jelentését nehéz megállapítani (8). Érthetünk
alatta anyagi dolgokat éppen úgy, mint személyi lényeket, elvont értelmi igazságokat és emberek
hagyományait, az anyagi világ összetevőit és az égitesteket, de szellemi lényeket, angyalokat, jókat és
rosszakat is (vö. Gal 4:3.9; Zsid 5:12). Itt is, mint a galaták esetében, valószínűleg a csillaghatalmakat
értette az apostol, melyek meghatározták a pogányok életét, valóságosan rabszolgájukká tették őket.

Ezeket szolgálták azok, akik nem jutottak el Krisztusban ilyen szabadságra. Voltak gondolatrendszerek,
melyekben a tűz, víz, levegő és a föld részesültek hasonló tiszteletben „őselemek”néven. Pál állítja
mindezekkel szemben, hogy a világ Krisztus által teremtetett, és nincs magasabb bölcsesség ezekben
a lényekben, mert Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse (Jub. Kommentár 1968.
272; a világ elemeit vizsgálja tanulmányában dr. Bolyki János, Ref. Egyház, VIII., 87.).

Pál apostol nem elemzi ezeket a tanokat, hiszen nem az a döntő, hogy mit ajánlanak, minek a
tartalma korról korra változhat. Pál válasza ez: Krisztusban benne lakik az istenség egész teljessége …,
ti is benne vagytok beteljesedve…(9). Krisztus tehát felülmúlhatatlan abban, amit nyújt és abban,
ahogy mindez az emberi életet érinti. Az ember a teljességet keresi (pléróma), és ez a teljesség
Krisztusban van. Ez azért felülmúlhatatlan, mert Isten az ő világának egész gazdagságát egyedül
Krisztusban adta az embernek. Minden filozófia egy létrán igyekszik felfelé a teljesség irányába, de
Isten emberileg elérhetetlen. Viszont Isten szeretetből megnyitotta magát és tetszett neki, hogy a
maga teljességét Krisztusban az embernek adja. Ez tehát nem az ember által elért teljesítmény,
hanem ajándék. Olyan ajándék, amelyben a teljesség benne van. A sómatikós szó fordítása elég
nehéz. Régen így olvastuk: „testileg”, az új fordítás ezt hozza: „oszthatatlan egységben”. Még
egyszerűbben is lehet ezt mondani: valósággal. Ellentétben mindennel, ami látszat. Nem valamiféle
szubsztanciában, hanem Isten tevékenységében, cselekvésében, Jézus személyében, földi létében,
feltámadott lényében, megfogható valóságában (a sömatikös szó pontosan erre utal) van jelen a
teljesség. Mire van szükségünk földön vagy égen a feltámadott Jézus személyén, jelenlétén túl?

Mindennek van egy próbája, és ez a próba az emberi lét (10). Az emberi lét a teljességre vágyik. Az
ember a teljességet akkor nyeri el, ha többé már nem éhes és nem szomjas, mert betelt. Jézus ezt
ígéri és ezt adja Jn 6:35 szerint, valamint az ApCsel 2:4 szerint. A földön a teljesség nem érhető el
emberileg. Az élet töredékes, csak egy-egy szeletét, egy-egy területét tudjuk átfogni és birtokba
venni, ezért örökre elégedetlenségre és szomjúságra, vagyis a hiábavalóság érzésére volnánk
kárhoztatva. De Isten Jézusban a töredékes emberi életet az eszkhatológikus teljesség világával
ajándékozza meg. Ami Jézusban az örökkévalóságban a miénk lehet, azt Isten a Lélek által már
előlegként nekünk adja. Ezért Jézusban az élet nem hiányos, hanem teljes. „Nekem az élet Krisztus”–
ez a vallomás az embert bevezeti Isten világának emberileg elérhetetlen, de a Lélek által mégis
elérhető teljességébe. Ezért, amit Pál mond, az nem elméleti igazság, hanem a gyülekezetben megélt,
kipróbált valóság. Nem csak az egyén, hanem egy közösség hordozhatja ezt az ígéretet. Krisztus a
maga plérómáját az egyháznak adta, és ez az egyház dicsősége (Ef 1:23). Óvja tehát az olvasókat Pál
attól, hogy ezt a dicsőséget bármivel felcseréljék.

Krisztus a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. Azok a szellemi lények, melyek olykor
önálló tevékenységhez jutnak, és egy-egy filozófiai vagy vallási tanban testet öltenek, látszatot
mutatnak. Krisztusban azonban nem látszat szerint van a teljesség. Krisztus a feje minden szellemi
nagyságnak és hatalomnak, és ez győzelmes válasz a titkos tanok minden ajánlásával és kihívásával
szemben. A kulcs Krisztusnál van és ez a kulcs minden zárat kinyit (Jel 1:17). Ez olyan üzenet ma, ami
milliókat tehet szabaddá és életképessé a hitben. Krisztus valóban a szellemi világot nyitja meg,
anélkül azonban, hogy ennek a földi világnak és életnek a feláldozását kívánná, vagyis egészséges
emberi életet nyújt. A jövő és a jelen, a test és a szellem egységét és egyenlőségét hozza, vagyis
kiegyenlítődést hoz létre. Ő a fej, mely mindent egybefog. Pál apostol tehát nemcsak a gyülekezet
megtalált boldogságát félti, hanem az ember lelki egészségét, a világ egyensúlyát, békéjét is.

A következő versekben Pál azt a teljességet mutatja meg nem elméletben, hanem a hitben megélt,
megtapasztalt valóságban. Három gondolat fonódik össze, mint valami finom fonatban,
elválaszthatatlanul: a régit levetni (1), eltemetni (2), az újat felölteni (3), (11 –
13). Ez történik a
körülmetélés, a keresztség, az új életre való megelevenedés, a feltámadás által. Nem lehet
bizonyítani, hogy Kolosséban valami misztériumszerűen véghezvitt körülmetélést lehetett volna,
felfedezni, Pál mégis a körülmetélés képét használja, hogy az embernek a testi létből, vagyis a „bűn
testéből”(Róm 6:6) való szabadulás lehetőségét megmutassa. A testi körülmetélés csak a külsőt
érinti, a bűnhöz való kötöttségéből azonban az embert kioldani nem tudja. Krisztus ellenben vállalta a
törvénynek való alávetettséget, így ő jelenti számunkra a bűnnek való elkötelezettségből a
szabadulást. Ahogy a bőr egy részét elvették a körülmetélésben, így bújhat ki az ember mintegy a
bőréből, börtönbe bezárt létéből, a törvényhez kötött szűkösségből a Krisztus isteni létének a
tágasságába. Krisztus vállalta értünk a törvénybe zárt szolgai létet (Fil 2:5kk.), hogy mi az ő királyi
létét ölthessük magunkra. Ha Krisztussal egyesülünk, földi létének, ember létének haszna ránk árad.

A keresztségben Pál a Krisztussal való együtt meghalást és együtt megfeszítést fejezte ki, vagyis
halálába való belépésünket. Ebben a levélben most a vele együtt való eltemetést hangsúlyozza. A
keresztségben életünket egészen odaadjuk Krisztusnak, akárcsak ő a halálban egész valóját átadta
Istennek. A keresztség által az ember leteszi egész személyiségét, mely az Isten elleni lázadásra van
szervezve és irányozva. Más szóval: lemondunk az élethez és magunkhoz fűző tulajdonjogról és az ő
uralmát fogadjuk el magunk felett. Ez pedig egy új létezés megtalálásához vezet, új életérzést
támaszt, mert ezáltal Krisztus a létezés alapélményét kicseréli bennünk, hogy a világ körül forgó
gondolatok és érzések helyét a Krisztushoz kötődő új gondolatok és érzések foglalják el. Ez az a lelki
elevenség, vagyis a Krisztussal való „együtt megelevenedés”, egy olyan életnek a megnyerése,
melynek éltető forrásai ugyanúgy mennyeiek és szellemiek, mint ahogyan Krisztust a Lélek
támasztotta fél (Róm 8:11). A feltámadás Krisztusnak az isteni erőkbe és dicsőségbe való beöltözését
jelentette (2Kor 13:3– 4), számunkra pedig a feltámadás olyan életközösséget jelent Krisztussal,
amiben a feltámadás eljövendő erői jelen életünkbe beáradnak. Krisztus már most nekünk adja
feltámadásának dicsőségét, mintegy előlegként. Ezért lehet „beteljesedésről”beszélni a Krisztushoz
kapcsolódó hitben, mert ami a jövendőben lesz valóság, feltámadása által a jelenbe érkezik el. Ez
viszont kibékíthetetlen ellentétet jelent mindenféle filozófia és vallásos gnózis által mutatott úttal.

Az apostol még egyszer a 14. és a 15. versben ez utóbbi gondolatot akarja aláhúzni. Itt olyan érvelés
szólal meg, mely Krisztusnak a fejedelmekkel és hatalmasságokkal való diadalát fejezi ki. A 14. vers
azt mutatja, hogy az embert vádoló adóslevelet Krisztus eltette az útból. Ennek hátterében az a
gondolat áll, hogy keresztre feszítés esetén a vádat minden esetben odaszegezték a keresztfára, hogy
mindenki olvashassa. Jézusnál azonban ilyen vád nem volt, a keresztre tehát egy másik vád került: az
embert vádoló írás. Ezt hordozta el Jézus értünk és ezt tette félre az útból. A Sátán olyan szellemi
hatalom, melynek egyik ereje, Isten gyermekeinek a vádolása, kárhoztatása. A szégyent és az
elvetettséget azonban Krisztus magára vette és minket ettől megszabadított. Ki vádolna, ha Krisztus
igazzá tett, mégpedig a vád okát, a vádiratot is megsemmisítette (Róm 8:33 – 34). Krisztus ugyanakkor
ezeket a hatalmakat meg is szégyenítette, és mint foglyokat megkötözte keresztje által. A győzelmes
hadvezér szokás szerint a legyőzötteket látványosan maga mögött hajtván semmisnek nyilvánította.
Így Krisztus is feltámadásával látványosan és nyilvánosan szemlére tette és megmutatta a szellemi
hatalmasságoknak az alávetettségét. Ha tehát e hatalmak Krisztusnak alá vannak vetve legyőzetvén,
és Isten őt ezeknek is fejévé tette, akkor tehát hogyan adhatnának Krisztusnál gazdagabb életet és
hogyan lehetne őket kegyeik és szolgáltatásaik miatt keresni, mikor a keresztyének az uraknak Urát és
a királyoknak Királyát ismerik és követik. Isten mindent és mindenkit Krisztus lába alá vetett (Zsid 2:8)
és őt tette ezeknek fejévé (Ef 1:21– 22).

Kol. 2,16–
23. Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. <<

Az előző részben Pál megmutatta a Krisztussal való életközösségnek azokat az alapjait, amire –
mintegy a történelemben befektetett isteni fundamentumra –építeni lehet. Ebben van adva
a „teljesség”valóságosan, lényegét tekintve. Ebből azonban következik egy új kegyesség. Ezt a
kegyességet a szabadság hatja át. Nem szabad tehát a Krisztusban való szabadság helyett a
törvényesség szolgaságába lesüllyedni. Ami Lélekben kezdődött, azt nem szabad testben befejezni
(Gal 3:3). Pál most ezért küzd. A szabadság sokszor olyan merész ajándék, hogy Isten népe sem meri
vállalni. Pál előző leveleiben a Római és a Korinthusi első levélben a szeretet mértékét tartotta
fontosabbnak és a gyengébb testvérhez való alkalmazkodás érdekében arra kérte a gyülekezet tagjait,
hogy szabadságukról is mondjanak le (Róm 14; 1Kor 8– 10). Itt azonban más tanácsot ad. Itt nem a
gyülekezet két rétege áll szemben egymással, hanem egy Krisztustól idegen filozófia és a Krisztusban
való élet megvalósulása, gyakorlatban való megélése, ezért Pál engedékenysége teljesen hiányzik. Ha
Pál most engedékeny lenne, ez azoknak a hatalmaknak az elismerését jelentené, amelyeket Krisztus
legyőzött. Ezek a hatalmak ugyanis követőiktől kiskorúságot, bizonyos elemi parancsoknak való
engedelmességet kívánnak. A különös azonban az, hogy akiket Krisztus királlyá tett, milyen könnyen
engedik magukat szolgává tenni.

Milyen kegyességről van itt szó? A test aszketikus, emberi erővel történő megfegyelmezése itt az
alaptörvény. Ennek első megnyilatkozása az étel és az ital fogyasztásának bizonyos korlátozása,
pontosabban ezeknek csak bizonyos tisztasági előírások mellett történő élvezete. Pál azonban ennek
határozottan nemet mond. Nem azért teszi ezt, mintha maga nem élne állandóan Krisztus
követésének fegyelme alatt, azaz önmagával szemben kemény önmegtartóztatásban (1Kor 9:24 – 27),
hiszen szolgálatának érdekében a Krisztusért való szenvedés minden terhét testében hordozza el (Kol
1:24; 2Kor 12:5– 10), és magának semmi előnyt és jogot nem vesz igénybe. De itt másról van szó.
Amiről itt szó van, az nem egyenlő a Pál által vállalt aszkézissel. Itt emberi erőből történő, emberi,
vallásos célokért való lemondásról, megnyomorításról, az emberi életnek önmagáért való
korlátozásáról van szó, mintha az üdvösségnek ilyen ára lenne. Ez a kegyelem lerombolása és a jézusi
ajándék –mely az örök életet a kegyelem alapján ingyen nyújtja (Róm 6:23) –semmissé tétele. Pál,
aki az evangélium szabadságáért harcol, itt nem hajlandó kapitulálni. Amíg Jézusért minden
önmegtagadás üdvös, addig Jézus nélkül minden ilyen kísérlet átok alatt van.

Szó van még a következőkben az embernek önmagával szembeni aszketikus magatartásán túl az
istentiszteletnek olyan gyakorlásáról, mely nem a kegyelem alapján történik. Különbséget tesznek
napok, időszakok között, mintha az egyik üdvöt, a másik átkot hordozna. Szó van angyalok
tiszteletéről, mintha rajtuk keresztül Isten jóindulatát lehetne megszerezni. Pál viszont jól tudja, hogy
az istentisztelet nem emberi módon valósítható meg, hanem Jézusban hajolt alá az Isten és nyitotta
meg a maga világát, hogy Jézusban vigyük egész életünk odaadását őelé. Ha az ember a maga
cselekedeteivel akarná az eget megnyitni, vagy angyali lények segítségül hívásával tenné ezt, Isten
megtörtént tettét vonná kétségbe és ez bálványimádás. Pál ezért az angyali lények segítségül
hívásának nemet mond. Ha akár mennyből való angyal hirdetne mást, vagy helyezné magát Jézus elé,
legyen az átkozott (Gal 1:8), hirdeti merészen. Ezért ítéli el azt, aki „angyalok tisztelésében”tetszeleg
(18). Hasonlóan mond ítéletet a látomásokat hajszolókra, vagy az arra hivatkozókra. Ezt éppen ő
mondja, aki a látomások világában otthon van és nagy kitüntetésnek veszi azt (2Kor 12:1 – 4). De ezek
a Krisztussal való közösség alapjára épülnek és Krisztus ajándékai számára. Mindaz tehát, ami
Krisztusból nő ki, Isten ajándéka, ahol Krisztus a fő, ott minden az ember szabadságát szolgálja, de
ahol Krisztuson kívül történik az ember aszkézise, az angyalok tisztelete és a látomások hajszolása, ott
az ember önteltségéről és felfuvalkodottságáról van szó, nem pedig az Isten ajándékainak a
kegyelemben való elfogadásáról és azok élvezéséről (17 – 19).

De akkor hogyan lehet ezektől megszabadulni? Pál egyszerűen így látja és fogalmazza meg
ezt: „meghaltatok a Krisztussal”(20). Krisztusban a világ vallásos öntörvényűsége vagy a szellemi
világ öncélú keresése mind túlhaladottá lett. A világ elemei nem lehetnek az élet és a vallás
megterhelői. Ezek az elemek azok az emberi és vallásos életalapok, ahonnan az ember elindul, és
isten- és vallásalkotó fantáziájában megteremti magának azt a rendet, mely szerinte az életet és a
világot egybefogja. Ezek az elemek a föld építőkockái lehetnek, de Krisztusban nézve csak e világnak a
körébe tartozó hiábavalóság, vagyis Krisztusban már nem bírnak számunkra lekötelező erővel,
lelkiismeretünket megterhelő paranccsal.

De ez még nem a teljes igazság. Nemcsak megszabadított Krisztus ettől, de meg is mutatta ezek
veszélyességét és lelki kártékonyságát. Mindez az ember felfuvalkodottságát eredményezi: az ember
olyan akar lenni, mint az Isten: jónak és rossznak a tudója. Ahelyett, hogy az ember Krisztusból élne,
kezébe veszi üdvösségének alakítását, akárcsak az első emberpár az Édenben. Ezek a parancsok és
vallásos gondolatok az embert Krisztustól elviszik és elszakítják. Isten féltőn szerető Isten és nem
engedi, hogy övéi a maguk választotta istentisztelet útjain elveszítsék az életet és a boldogságot.
Harcol a bálványok ellen, az ellen, hogy az ember képet és szobrot csináljon magának, avagy
gondolatrendszereket, amelyekbe istenét avagy isteneit megalkotja és bezárja. Az elemekről szóló
tanítás is idetartozik. A rész utolsó mondata jelzi ennek az egész útnak végső hamisságát és
tévedését: öntelt felfuvalkodottsághoz vezet. Odavezet, hogy az ember önmagának lesz az istene,
hogy az ember magának lesz a törvénye és saját maga akarja magát törvényeivel megváltani. Az
öntelt felfuvalkodottság nem más, mint az önmegváltás gondolatának képzete és egyben
lehetetlensége. Ennek az útnak a végső eredménye ott látszik, amikor Izráel vezetői ezt
mondták: „Nekünk törvényünk van és a mi törvényünk alapján meg kell halnia …”(Jn 19:7). Az ember
a vallás törvénye alapján Krisztust feszíti meg. Ezért harcol Pál szenvedélyesen, az Isten
szenvedélyességével, hiszen két lehetőség van: Vagy Krisztussal meghaltak ezeknek a filozófiai és
vallási gnosztikus kísérleteknek, vagy Krisztus hal meg ezek révén. Ezek ugyanis a „test”vonalán, az
ember önmegváltásának a körében hatnak, de Krisztussal ellentétesen. Ezért akik Krisztussal
meghaltak, felismerik ezeknek a veszélyét, mások ellenben a csapdába, a kísértésbe belépnek, hiszen
ez a válogatás és ez az igényes, törvényes életvitel bölcsességnek látszik, de azoknak az ószövetségi
törvényeknek a körébe tartozik, melyek mint árnyék előremutatnak az Eljövendőre. „Hiszen ezek csak
árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság”(17). A valóságtól, a testtől, mely a Krisztus (szó
szerint: sóma tou christou és a „test”a görögben a teoretikus eszmékkel való ellentétben a konkrét
valóságot jelenti), és ebben benne van a testetöltése, halála, feltámadása, az egyházban a Lélek által
való újra megtestesülése, a keresztyén ember semmiért nem szakadhat el. A Krisztus teste Krisztus
valósága, a kegyelem teljessége, mely az Isten eljövendő szellemi világával való teljes közösséget is
magában rejti, ezért ehhez semmit nem kell tenni. Ez a gondolat vezet át a harmadik részhez.

Kol. III. RÉSZ

Kol. 3,1–4. Az új élet: Krisztus bennünk –mi Krisztusban. <<

Pál előzőleg a Krisztusban való meghalást hangsúlyozta, mely a, keresztyén élet alapja. De ennek a
Krisztusban létnek a másik oldala a pozitív oldala: a Krisztusban való feltámadás. Pál megmutatta a
20. verstől a Krisztusban való meghalás következményeit, most pedig a Krisztusban való feltámadás
távlatát villantja fel. Ez a négy vers hallatlan merész megállapítással kezdődik: „Ha tehát
feltámadtatok a Krisztussal…”(1). Nyilván ez a megállapítás folytatása és ellenpontja annak, ami a
2:20-ban így hangzott el: „Ha tehát Krisztussal meghaltatok…”. Érthető tehát, hogy ez a négy vers
hallatlan szellemi gazdagságot tár elénk, hiszen nem kevesebbre vállalkozik az apostol, minthogy
ebben az egész keresztyén élet új irányát, pozitív töltését tárja fel. A második rész utolsó szakaszában
a hangsúly ezen volt: Nem, azaz ne vegyenek részt az álkegyesség Krisztussal ellentétes
megnyilatkozásaiban. Most pedig a hangsúly azon van, ami az Igen, Vagyis az apostol arra válaszol,
hogy miben található a Krisztusban megnyert új élet kegyessége.

Az odafelvalókat keressétek”–hangzik a parancs. A második részben a figyelem a „testre”irányult,

vagyis azokra a kísérletekre, amiben az ember próbálja magát megváltani. Ezt jelöli a „test”szóval az
apostol. Most ellenben egy új irány jelentkezik és ez felfele mutat. Krisztus egész műve ebben a
szóban ragadható meg: felülről. Jézus ezt mondja magáról: az Emberfia a mennyből szállott alá és a
mennyben van (Jn 3:13). A kenyér, mely ő maga, hasonlóan a mennyből szállott alá (Jn 6:41). A
meglepett Nikodémusnak azt mondja: „Ha valaki felülről nem születik, nem láthatja az Isten
országát”(Jn 3:3). Majd a zsidókkal való vitában ezt mondja magáról: Én onnan felülről való vagyok,
ti innen alulról valók vagytok (Jn 8:23). Jézusnak fentről való származása, mely ellentétben áll azzal,
ami e világból való, életművének és megváltásának egész irányát, jellegét, minőségét meghatározza.
Minden vallás a földről tör az ég felé, Jézus ellenben az eget nyitotta meg és hozta a földre (Jn
1:51). „…azokat keressétek, akik odafent vannak…Az odafennvalókkal törődjetek ”(1– 2), ezek a
kifejezések a mennyei irányultságot jelentik. Nem a földtől és az embertől való elfordulást, nem az élet
és a világ megvetését fejezik ki ezek, ellenkezőleg: olyan ajándékoknak a földre jövetelében
elkötelezett a keresztyén ember, amelyek Krisztus feltámadásában mintegy elindultak a föld felé. De
amint először Krisztus volt a hídfőállása az égi világnak és a mennyei javaknak, ma ez a keresztyén
ember feladata. Nem parancsokat teljesít, hanem ajándékokat közvetít. Krisztus úgy ment el, hogy
ajándékokat ígért tanítványainak (Ef 4:9) és az egész világnak. Ezért a keresztyéneknek az a
méltósága, hogy a Krisztus mennyei erőit és az ég szent javait hordozzák és nyújtsák. A kolosséi
tanítók az „élet teljességével”dicsekedtek, Pál ellenben azt hangoztatja, hogy az élet teljessége a
Krisztus feltámadásában nyílt meg. Nem a mennyei és a földi, az anyagi és a szellemi, a testi és a lelki
dolgokat állítja itt Pál szembe, hanem a két kegyességet. Az egyik földi fogásokkal akarja az eget
elérni, a másik egy megnyílt ajtón át az ég javait engedi és segíti a földre érkezni.

Ennek a kegyességnek csak az egyik fele ragadható meg ebben: Krisztus bennünk, a másik fele: mi
Krisztusban. A menny a földre jött, ez az első, amit Pál mond. A másik pedig az, hogy mi a mennyben
vagyunk Krisztusnál, Krisztusban. Az égben, ahol Krisztus van, ott vannak a hívők elrejtve benne. A
mennyei lét tehát részben már az új élet valósága, részben pedig ígéret. Még nem kaptunk meg
mindent. Életünk olyan titkot rejt, melyet kívülállók nem is sejthetnek. Jézus ezt mondja
tanítványainak: „de ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak
örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben”(Lk 10:20). A mennyben nevünk van, tudnak
rólunk, vagyis életünk van. Hatalmas ígéret ez, hiszen azt jelenti, hogy az élet, melyet Krisztus adott,
elveszíthetetlen, mert el van rejtve nála és benne. Másrészt azt is jelenti, hogy még nem is tárult fel
egész gazdagságában, amit Isten nekünk készített. Még nem tudjuk, mivé leszünk, még vár az
ígéret: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve soha meg nem sejtett, azokat
készítette Isten az őt szeretőknek”(1Kor 2:9). A feltámadás tehát egyszerre ajándék és ígéret: itt van
és lesz (1Jn 3:2; Lk 20:34– 36). Láthatóvá lesz a Krisztusban való dicsőség, sőt ezt fel is fogjuk ölteni.
Kálvin ezt írja: Míg Krisztus meg nem jelenik dicsőségben, addig életük elrejtett élet marad, azaz:
hitben és reménységben eltelő élet. De „nemcsak a világ megítélése szerint, hanem saját érzékeik
számára is, mert ez az elrejtettség szükséges próbája reménységüknek, mely arra serkenti őket, hogy
a haláltól való fenyegetettségükben életüket másutt keressék, mint a földi világban”. A második
részben ismertetett kegyességnek nincs ígérete, nincs jövője, mert az ember vallásos erőlködésével a
mennyet nem szerezheti meg, pedig enélkül minden hiábavaló. A Krisztus feltámadására épülő
kegyesség legértékesebb része pontosan ez a jövendő, ez az eljövendő dicsőség. Pál tudja, hogy csak
ebben a reménységben lehet élni és küzdeni (1Kor 15:58; 2Kor 4:16 – 17). Aki azonban ezt a jövőt,
vagyis a világ megváltását várja, az mer a világért bátran tenni is, mert tudja, hogy ez a munka nem
hiábavaló. A hívő embernek az új életre való feltámadása magában hordja az egész világ
megújulásának a reménységét (Róm 8:18– 23).

Kol. 3,5–11. Az új élet harca. <<

Ez a Krisztusban bemutatott élet az ajándék, de egyúttal az ember egész odaadását is igényli. Az

átalakulást Krisztus feltámadása végzi el bennünk, de ennek megvalósulása nem választható el a hívő
ember hitben vívott harcától. Az új élet harcban áll a régivel, amint Krisztus egész élete harc volt a
világgal. A Krisztussal való közösség azt jelenti, hogy Krisztus szövetségese leszek, így számomra is
érvényes, amit Krisztus a követőitől kér és vár: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát,
vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem”(Lk 9:23). „Ha valaki hozzám jön és nem
gyűlöli meg…még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom ”(Lk 14:26). Krisztust nem lehet
követni anélkül, hogy az ember Krisztussal szövetségben ó embere ellen ne fordulna. Az új élet
nemcsak Krisztusba való beplántálás, hanem a régi fokozatos kiszaggatása is. Ez azonban semmiféle
közösségben sincs azzal az aszkézissel, önsanyargatással, amit a tévtanítók hirdettek. Itt ugyanis
semmi sem történik önmagáért, öncélúan, ha nem a megnyert új életért. Nem azért harcol a hívő,
hogy valamit megnyerjen, hanem azért, mert megnyerte. A lemondás, az új élet megtalálásának
örömében megy végbe (Mt 13:44– 46).

Itt látjuk újra, hogy Pál mit ért ez alatt: „földi”(5). Ami földi –Pál gondolata szerint – , az az
újjászületés nélküli ember jelenségvilágából való, vagyis testi, de nem szellemi. Nem a földi tagokat
kell naponként öldökölni, hanem azt, ami benne földi. A gyülekezet „fenn”él, a fentiek vonzásában,
de egy ellenerő is jelentkezik, mely földi vonzás és ez a test tagjainak földi irányultsága. Krisztus a
testet magának igényli, de az ember ezt a teljes odaadást ki akarja kerülni, mert a test tagjai ezzel
ellenkeznek. Itt van a harcnak az értelme. Egy bizonyos életirány ellen küzd Pál és kívánja, hogy a
gyülekezet ezt a küzdelmet folytassa, ki-ki a maga testében. Ezek a bűnök az akkori élet és az akkori
világ jellegzetes rákos daganatai, amelyek az életerőt elszívják és az embert beteggé teszik.
Paráznaság, tisztátalanság, szenvedély, gonosz kívánság, kapzsiság, ami bálványimádás –a pogány
világ ezekben élte ki az ember és a test öncélúságát. Ha magasabb célja nincs az embernek és a
testnek, akkor alantas vágyainak él, a lefelé húzó erőknek enged. A keresztyének azonban Krisztusban
mennyei célokat kaptak és testüket minden ízében és teljes egészében eme célok szolgálatába állítják.
Ez a küzdelem folytatódik az ember belső érzelemvilágában is. Harag, indulat, gonoszság,
istenkáromlás, gyalázatos beszéd. Krisztusban nemcsak új célokat kap az ember, de a belső világ új
lelki töltést is kap, más szóval új szívet és új lelket ad Krisztus a hívőknek. Átveszi az uralmat bensőnk
felett, és benső világunkat is alkalmassá teszi akaratának az elfogadására és követésére. Ez a lelki
irányultság végső fokon a hazugság és igazság ellentétében jelentkezik (9). A régi életet a hazugság
jellemzi, melyet azonban le lehet vetni, mint egy ruhát. De ez nem emberi erőlködés, hanem a
kegyelem isteni műve révén valósul meg, hiszen még a kígyó sem vetheti le régi bőrét, hacsak el nem
jön ennek az ideje. Így érkezett el a levetkőzés és a felöltözés isteni kairosza Jézus halálában és
feltámadásában, valamint a Lélek közlésében, és ez az igazság, amiről az apostol beszél (Ef 4:20 – 24).
Ami az üdvtörténet objektív eseménye (kereszthalál és feltámadás), az a lelki élet szubjektív
eseménysorozatában is valóság lesz a Lélek által (régi élet levetése –új élet felöltése). De ez nem
vallásos erőlködés, mint a kolosséi tévtanítóknál, hanem a kegyelem természetessége a Lélek által. A
levetkőzést mindig követi a felöltözés, azaz a szellemi élet gazdag világába, Istenbe magába, az ő
megismerésébe öltöztet be Krisztus. Ez a belső átalakulás azt is jelenti, hogy az ember alkalmassá
válik a másik ember iránti őszinte közösségre. Ez tehát már nem egyéni célokért történik, mint az
álkegyességben, hanem a Krisztus-test megvalósulásáért. Ez vezet tovább egy új szakaszhoz.

Kol. 3,12–
17. Az új élet valósága az egyház közösségében. <<
Az új élet Krisztusban valóság (1–
4) és az ember egész személyiségét igénybe veszi (5 –
11), de az új
élet kiváltképpen való megjelenési formája az egyház (12 –
17). A Lélek nemcsak az új embert, de
ennek új közösségét is megteremti. Hiába lenne új közösség, ha tagjai nem lennének új emberek, de
hiába lennének új emberek is, ha nem lenne új közösség, azaz egyház, mert egyik a másik nélkül
csonka. Így azonban a harmadik rész három szakaszában a teljesség van előttünk.

Pál a felöltözés képénél marad, de amíg az ötödik vers az emberre és a test tagjaira irányult, itt most
Isten választottaihoz szólt. A keresztyének választottak, vagyis azt a hallatlan kiváltságot, méltóságot,
hatalmat kapták, hogy Isten új közösségének, melyről Pál az Ef 3-ban szinte himnuszt zeng, tagjai
lehetnek. Az egyház Krisztus dicsőségét hordozza, hiszen Krisztus újra testetöltése ez, ahol Krisztus
mint az eljövendő élet dicsősége van már most jelen (Kol 1:27). Ezt a dicsőséget csak az egyház, mint
közösség hordozhatja. Ezt a hívők egyenként nem nyerhetik meg. Ha pedig ilyen nagy ajándék Isten
választottainak, szentjeinek és szeretteinek a közösségébe tartozni, akkor ez elkötelezettséget is
jelent.

Az indikativus mellett az imperativus szólal meg. Az egymás közti kapcsolatban Krisztusnak kell
láthatóvá lennie. Könyörületes szív, jóság, alázat, szelídség, türelem –olvassuk a 12. vers felsorolását.
Egészen nyilvánvaló, hogy mindezek a maguk teljességében Krisztusban voltak meg. Ő volt
könyörületes annyira, hogy egész benső világa megindult a leprás, a vak vagy az egész nép
nyomorúságát látva és átélve (Mk 1:41; Lk 7:13; Mt 9:36). Jósága, melynek nyomán a kicsiket, az
elveszetteket kereste meg, azokat, akik utolsók voltak, még a tanítványok számára is alig volt
elviselhető (Mt 20:1– 16). Alázata és szelídsége megszólal a virágvasárnapi bevonulás során (Mt 21:5)
úgy is, mint prófétai ígéret, úgy is, mint beteljesedés. Türelme a tanítványok és az egész nép iránt
minden mértéket meghaladott (Lk 13:1– 9). Ezt az új lelkületet Pál úgy mutatja fel, mintha egy láncot
állítana össze egyes szemekből. Majd ennek felmutatása után a bocsánatot említi, mint ami az egyház
közösségének az alapja, mint amit Jézus helyezett övéinek a lelkébe (Mt 18:21 – 35). Ezután következik
a szeretet, melyet Jézus a lábmosás során adott át övéinek és egyben kérte is tőlük (Jn 13:34). A
Krisztus békessége, mellyel mindent megbékéltetett, ami földön és égen van, megszüntetve Istentől
elszakított önállóságukat, uralkodni tud az ellentétek felett. De nemcsak el kell viselni egymást, hanem
egymást gazdagítani is kell, és ez akkor valósulhat meg, ha Krisztus beszéde bennünk él és
egymásnak adni tudunk ebből, mert ez építi a közösséget. Így kerülünk végül egy olyan közösségbe,
hogy –amint egy zenekarban vagy kórusban ki-ki a maga szólamát játssza vagy énekli –de az egész
érdekében –egymásnak szolgálva, lelki életünk ajándékait egymásnak nyújtva együtt hordozhatjuk
Krisztus dicsőségét. A végső cél Krisztus magasztalása, az Istennek őáltala. mondott hála, mely egy
egységbe fogja össze a Lélek által azokat, akik őt szeretik. Így valósul meg az új élet az egyházban.
Van azonban még egy közösség, ahol Pál felmutatja Krisztus uralmát, és ez a család.

Kol. 3,18–
21. Az új élet szépsége a családban. <<

Az új élet a közösségi életnek egy másik területét is érinti, és ez a család. Egészen új élettörvényeket,
illetve evangéliumi intéseket ad Pál a család tagjainak. Az asszonynak az engedelmességet ajánlja,
mint amiben az elfogadás, a vezetés iránti nyitottság és készség szólal meg. Erre csak egy indok
van: „így illik az Úrban”. Az Úr ad, és az egyház boldogan követi Urát –ennek tükörképe a házasság.
De hogy itt nem egyirányú közlekedésről van szó, az engedelmesség sem az, hanem minden
kölcsönösséget jelent, azt éppen ezt a kifejezés jelzi: az Úrban. Nem öncélú, csak két emberre
kitekintő életközösség a házasság, hanem ennél sokkal többre tekint. Magasabb célok vezetik,
ahogyan Teilhard de Chardin mondta: „Az emberi élet boldogságát és értelmét az adja meg, hogy
magunknál magasabbra tegyük az életünket”. Ez a házasságra is érvényes. Ha csak két ember
közössége a cél, melyben az egyik engedelmeskedik, ez bizonyára elfogadhatatlan, de ha két ember
együtt figyel az Úrra és életét a vele való közösségben rendezi be, akkor egészen másról van szó.
Mivel az Úrban vannak és tőle kapják az áldást és az életet, így nem egymáshoz igazodnak, felosztva
maguk között a parancs és engedelmesség területét, hanem együtt engedelmeskednek az Úrnak. Így
már nincsenek egymásnak kiszolgáltatva, mert nem a magukéi.

Ezért is elválaszthatatlan ez az engedelmesség attól, ami a férfinak szól: szeressétek feleségeteket, és

ne legyetek irántuk mogorvák. Ez a szeretet a Jézus szeretete, melyben lehajlik és megmossa
tanítványai lábát. Ez pedig áldozatos, gondoskodó és odaadó szeretet. Ilyen szeretet mellett az
engedelmesség nem megalázó, hanem két ember teljesen azonos értékű, mindkét személyre egyaránt
felépülő közösségen belül a feladatok megvalósításának, a Krisztus dicsőítésének és nem a férfi
zsarnokságának az eszköze. Ahol a férfi így szeret, ott az asszony boldogan enged a felülről hozott
vezetésnek és éppen erre mutat az „Úrban”kifejezés. A két magatartás (engedelmesség– szeretet)
csak együtt szemlélhető.

Ezután a gyermektől elvárt magatartást mutatja meg Pál. Itt is az engedelmességet találjuk, de itt is
az elmondottak érvényesek. Ez így kedves az Úrban. Vagyis ez a szülő – gyermek kapcsolat
az „Úrban”kapja meg értelmét. A gyermek ebben a közösségben az Úr vezetését éli át és ahol az Úr
vezet, az ember erre –legyen ez akár a gyermek is –örömmel figyel. Az engedelmesség fogalmában
először is az a motívum szólal meg: figyelni arra, ami a másikban és a másikból engem megszólíthat.
E nélkül a figyelés nélkül az ifjú életek jövője elképzelhetetlen. A szülőkben ugyanis Isten ajándéka, az
új élet van jelen. Ki ne követné azokat, akik Krisztusban így szólíthatnak meg: „Legyetek az én
követőim”(1Kor 4:16), „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé”(1Kor 11:1). Ezt ajánlja Pál
a gyermekeknek, és ez valóban az életre visz. Persze itt sem egyoldalúan a gyermekeknek szól a
figyelmeztetés, hanem az apáknak is. A vezetést elfogadni akkor lehet, ha ez tapintattal, a másik élet
megértésében és elfogadásában megy végbe. Ezt a tiszteletet adhatja az apa a gyermekének, hogy a
gyermek is adhassa az apának –a szülőknek a szívből jövő tiszteletet.

Kol. 3,22–
41. Az új élet igazsága a társadalomban. <<

Az új élet nehezebben megélhető területei felé haladunk, és ez most a társadalomban jelentkező

szolga– szabad összefüggéseire irányul. Pál már előzőleg a 11. versben kimondja a hatalmas igazságot:
Krisztusban nincs se rabszolga, se szabad. Ez a megállapítás abban a korban elképzelhetetlen, hiszen
ez azt jelenti, hogy Krisztus a metafizikai alapokra helyezett társadalmi különbségeket, vagyis az
öröknek és szentnek elfogadott falakat lerombolta. Pál ezt az egységet hirdeti meg Krisztusban, mert
Krisztus az emberi életet olyan magasra emelte, az embereket istenfiakká tette, hogy ezen az alapon
minden különbség relatívvá és jelentéktelenné lett. Ezt a Krisztusi művet nem lehet a társadalomba
direkt átültetni, vagyis lerombolni az ott lévő szociális ellentéteket, hiszen a fiatal keresztyéneknek
vigyázniuk kellett arra, hogy a társadalom külső viszonyaiban felforgatóknak ne találtassanak. Csak
belülről hatolhattak be eme rettenetes sziklatömbbe és ott kezdhették meg azt a lassú bomlasztó
munkát, mely végül is eredményre vezetett. Amit tehát Pál ajánl, az csak hitben érthető és ragadható
meg. A keresztyénség becsülete és jövője múlt azokban az időkben e páli intelmek megfogadásán.

Pál engedelmességet kér minden tekintetben, az úr és szolga között fennálló reláció minden
összefüggésében. Ezt pedig még megtoldja ezzel: „ne látszatra szolgáljatok, hanem tiszta szívvel”. Az
apostol tehát a kétszínűségre nemet mond, egyértelműséget és őszinteséget vár a keresztyén
szolgáktól. Ezt csakis az Úr félelmében lehet megtenni, abban a tudatban, hogy az Úr ebben a
világban minden emberi reláció felett áll. Az ő félelmében és őt mindenben látva lehet elfogadni a
keresztyén embernek lázadás nélkül a számára kijelölt helyet: lenn a szolgaság emberileg megalázó
mélységében. Ezt csakis az Úrért lehet megtenni, mégpedig abban a belső szabadságban, amelyben
az ember az istenfiúság szabadságát megnyerte és már nem érzi szolgának magát, mert az egész
világ az övé (1Kor 3:21– 23). Az Úr nem marad adósa senkinek és a jutalmat nem emberektől kell
várni, hanem tőle. A fiak örökösök, vagyis Krisztusban nemcsak ez az élet, hanem az eljövendő világ is
az övék. Ebben az ígéretben és ebben a távlatban kicsivé törpül a szolgaság és a kiszolgáltatottság
tudata.

Természetesen Pál az urakhoz is odafordul, vagyis azokhoz, akik keresztyének, és azt kéri tőlük, hogy
úr voltukat Krisztusban értelmezzék éppen úgy újra, mint a szolgák szolgaságukat. Ez pedig nem
kevésbé nehéz, mint az előző feladat. Mert bár ők világi mértékkel mérve urak, de Krisztus szolgái és
rabszolgái, akik nem a magukéi. Nem élhetik ki tehát magukat, úr voltukat a társadalom magas
polcain, mert ott is az Úrban vannak. Megadni azt, ami méltányos és igazságos –így szól az intelem.
De tudjuk, hogy Pál ennél jóval többet várt. Filemonnak ezt írja: „Engedelmességedben bízva írok
neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok”(21.). Pál lelkülete ebben a
versben tündöklik, itt látszik, hogy szíve a rabszolgák mellett van, még akkor is, ha nem mondhat ki
mindent, amit szeretne. De a kor jogi vonatkozásait ismerve mégis teljesen újszerűnek tűnik, amit Pál
mond: „Ez meghökkentő mérték az urak rabszolgáik iránti kötelességeire nézve, akiktől mindenjogot
megtagadtak. Igavonó barmoknak tekintették őket, nem személyeknek. Gazdájuk lényegileg azt
tehetett velük, mint saját tulajdonával, amit akart; merényletet követhetett el testük-lelkük ellen, és
senki sem kérdezősködött vagy tiltakozott. Hogy csodálkoztak volna a római törvényadók, ha hallották
volna, hogy Pál igazságosságról és méltányosságról beszél rabszolgák esetében! Micsoda új és idegen
nyelvjárásként hangozhatott ez a rabszolgák fülében a kolosséi gyülekezetben! Nem láthatták meg,
hogy a gondolat, ami itt csendesen bevezetést nyer, milyen messzire fog vezetni a jövendő
századokban. El sem tudták gondolni, hogy az itt elvetett kis mag milyen hatalmas fává növekszik
majd”(Maclaren).

Kol. IV. RÉSZ

Kol. 4,2–6. Imádkozás Istenhez –bölcsesség emberek között. <<

A levél Pál apostol imádságával kezdődött, melyet a gyülekezetért mondott és most a gyülekezetet
kéri az értük való imádkozásért. Az imádkozásba épül bele Pálnak a kolosséi gyülekezettel való
közössége. A gyülekezet tudhatja, hogy az apostol, mint lelki atya, Isten előtti felelősségben hordozza
őket, de kiderül, hogy a nagy apostolnak is szüksége van a gyülekezet imádságára. Abban az időben;
abban a történelmi helyzetben jóval kevesebb támasza volt az egyháznak a földön, ezért elsősorban
Isten égi világában keresett biztonságot, elrejtőzést és erőt. A világ még nem volt otthona az
egyháznak, de a menny otthona volt. Az imádság az égi világgal való összeköttetés: a szavak, az
egyéni vagy közös ima ennek csak megjelenési formája. Ha ez a kapcsolat ugyanis nincs meg, az ima
hiábavaló. De Jézus elmenetelekor ezt a kapcsolatot még inkább biztosította és tanítványainak azt
mondta: most imádkozzatok, mert ennek itt van a kairosza. Jézus az égben közbenjár értük (Jn
14:13– 14), a Lélek a földön szól bennük (Róm 8:26– 27), így az ima nem hiúsulhat meg.

Az imádságra nézve a kitartást említi Pál, amire Jézus ugyanúgy utalt (Lk 18:1 – 9). Másodjára említi az
éberséget: figyelni, vigyázni és észrevenni Isten óráján az idő előrehaladását (Mk 13:32 – 37).
Harmadik gondolatként beszél Pál az igehirdetésért való imádkozásról. A misszióra Isten nyithatja meg
az ajtót, de van egy másik ajtó is, melyet ugyancsak Isten nyithat meg és ez a hirdetendő Ige ajtaja.
Az Ige Isten gazdag világát hordozza, vagyis olyan, mint egy kincsestár, de a kulcs mindig az Úrnál
van. Ő ad az Ige sáfárának annyit, amennyi kell, és ő adja azt, ami éppen kell. Ezért az igehirdetés
mindig kockázat, mert nem magunkat prédikáljuk, hanem Krisztust (2Kor 4:5), és Krisztus az Isten
titka, és ezt a titkot mindig ő tárhatja fel. Hogy a hallgatóknak ott és akkor mire van szükségük; és
hogy Krisztus titkából mit kell egy adott helyzetben elmondani, ezt Isten világíthatja meg. Ezekre
kicsoda alkalmas? –joggal kérdezi Pál (2Kor 3:4– 6). A gyülekezetet ezért is bevonja munkájába, és
igehirdetésének felelősségét rájuk is terheli.

Ugyanakkor ők maguk is Krisztust szolgálják és szólják (1Pt 3:15). Ehhez azonban a kedvező
alkalmakat, a kairoszt fel kell ismerni és fel kell használni. Ez feszült figyelést igényel. Ha az alkalom
megvan, ehhez a megfelelő beszédet kell megtalálni. Szinte szójáték van itt: kegyelmet hirdetnek, de
ez a szó azt is hirdeti: kedves. Vagyis a kegyelmet csak kedvesen szabad szólni. Legyen melegsége,
vonzása, és legyen íze. Ezért teszi a kegyelem mellé a szót: „sóval fűszerezett”, vagyis legyen találó a
beszéd és legyen kívánatos, ízletes, akárcsak a fűszerezett étel. A kegyelmet sem kegyetlenül és
erőszakosan, sem ízetlenül és fádan nem szabad szólni. Minden helyzetben az odaillő szót, igét kell
elkérni és meghirdetni. Pált és a gyülekezetet ez köti össze: mindketten az Igét hirdetik. Ezt a
közösséget öleli át az egymásért elmondott ima.

Kol. 4,7–18. Üdvözletek és üzenetek. <<

A 7– 9. versekben Pál olyan üzenetet küld, melyet személyesen visznek a gyülekezetbe Tükhikösz és
Onézimosz. Ez vonatkozik a most írt levélre és a hozzá fűzött személyes üzenetre. Az előző szolga
tehát Pál helyzetét ismerteti meg, az utóbbi viszont indul vissza Rómából a gyülekezetbe, mint új
otthonába. A személyes kapcsolatok ápolása, vagyis az a közösség, melyet a testvérek élő hídként
építenek ki, igen drága. Erre gondot kell fordítani minden időben és erre ad példát most Pál. Ezután a
10– 14. versekben felsorolja azokat, akik a gyülekezetet köszöntik, ez azonban nem csak szavakat
jelent. Ezek Isten országának ügyét az apostollal együtt hordozzák és így a kolosséi gyülekezet ügyét
is szívükön viselik. Ilyen elsősorban Epafrász. Ezeket az üdvözleteket tehát élő hitű emberek
személyesítik meg, akik Krisztus szolgálatának a hordozói. Nem csupán szavaik, hanem személyük
jelenti az ajándékot a gyülekezetnek. „Az élet találkozás”–mondja Buber, és valóban, az isteni élet és
kegyelem ajándékaiból is találkozásokon át kapunk.

A 15– 17. versekben a gyülekezetet kéri üdvözletek továbbadására. Különösen a küldött levél átadását
és felolvasását kéri, és a Laodiceába érkező levél hasonló felolvasására int. A levél akkor nagyobb
ajándék volt, mint ma. Különösen annak a tartalma, melyet Pál küldött, volt egyedülállóan gazdag.
Őket ez gazdagítja, tehát ők is gazdagítsanak másokat. Milyen kár, hogy ez az utóbbi levél elveszett.
Az Arkhipposznak küldött üzenet (17) az egész gyülekezet fennmaradására nézve fontos: hűségesnek
lenni és a szolgálatot betölteni, azaz úgy ellátni, hogy az teljes és hiánytalan legyen. A 18. vers
magának Pálnak a köszöntése. Itt van a kézírás is és ez a bizonyság arról, hogy a levél hiteles. De
ezentúl a pecsét rajta az, amit így ír: bilincset hordok és így szolgálom Krisztus ügyét. Szavainak ez
adja meg a hitelét. Urához hűséges teste és egész élete odaadásában. „Kegyelem veletek.”Ez az, ami
neki is elég (2Kor 12:9), és elég a gyülekezetnek is.