Tit 2,11-14

Ez az egyik legtömörebb összefoglalás az Úsz-ben az evangélium igazsága és a keresztyén ember

életének az összefüggéséről. Isten tett valamit (kegyelemmel fordult az emberhez Jézus Krisztusban), s
aki ezt megismeri és elfogadja, annak az embernek át fog formálódni az élete; más gondolkodásmód,
más értékek és törekvések jelennek meg az életében.

„Mert...” Ezzel a kötőszóval kezdődik az olvasott igeszakasz, hogy: mert. Ezzel kapcsolja össze Pál ezt
az összefoglalást az előző szakasszal, amelyben tanácsokkal látja el Tituszt, akinek levelét címezte.
Titusz Pál munkatársa volt, s őt bízta meg az apostol, hogy igazgassa a Kréta szigetén frissen létrejött
gyülekezetek életét. Leírja, hogyan intse, tanácsolja a különféle élethelyzetben lévő hívőket, hogy
milyen életmódra törekedjenek és hogyan éljenek. S mintegy indoklással zárja le ezt azzal amit
olvastunk, hogy mi az oka annak, hogy a ti életetek nem folyhat ugyanúgy tovább, ahogyan eddig? Mi
az a dolog, amiből ez szükségszerűen következik, ami miatt ti más életmódra fogtok törekedni? Mert
történt valami, aminek mi tanúi vagyunk – mondja Pál –, történt egy hatalmas és örvendetes esemény,
ami teljesen megváltoztatja a dolgokat; ami miatt értéktelennek, elhibázottnak és reménytelennek látjuk
eddigi életünket, s korrigálnunk kell: elfordulunk az eddigi iránytól, s odafordulunk egy új irányba (ezt
hívja az Úsz. úgy, hogy metanoia). Ez a mindent átértékelő esemény maga az evangélium. Így olvastuk
az igében: „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek”, mégpedig egy személyben,
Jézus Krisztusban. Karácsony előtt vagyunk, az adventben, ami szó szerint nem várakozást jelent,
hanem azt jelenti: „eljövetel”, „Ő eljött”. Ha valmi értelme van a karácsonynak (ennek a pogány
gyökerekkel rendelkező ünnepnek) akkor az nem az, hogy előtte készülődünk, várakozunk együtt
vagyunk (ez is fontos), hanem az, hogy megerősödünk abban, hogy megjelent az Isten üdvözítő
kegyelme Jézus Krisztusban s ennek minden következményével együtt előre tekintünk – ehhez a már
bevégzett tényhez igazítjuk életünket. Jézus Krisztus eljött az írások szerint, elvégezte a szabadítás
művét. Isten igazmondónak bizonyult, betartotta ígéreteit, elküldte a Szabadítót. S Jézus elmondta,
hogy itt nincs vége a történetnek, csak most kezdődik igazán. Ő meghalt, feltámadt, felment a
mennybe. De Ő folytamatosan munkálkodik, újra el fog jönni, és betölti mindazt, ami még hátravan. Ő
teremtette a világot, a történelem Őbenne indult, s Őbenne fog célbaérni. Ezért is mondjuk, hogy mi két
advent, két eljövetel között élünk, az üdvtörténetnek egy olyan korszakában, amikor Isten összegyüjti
az Ő népét a pogányok közül; felkínálja az Ő kegyelmét Krisztusban, az evangélium hirdetése által.
Amikor ez az idő lejár, amikor a pogányok teljessége bemegy az üdvösségre, az Úr vissza fog jönni az
Ő dicsőségében, és rendet tesz ebben a világban. Amilyen bizonyos az Úr Jéztus első eljövetele – hogy
az már megtörtént – olyan bizonyos a második is. Erről beszél Pál is az olvasott igeszakaszban, hogy
(1.) egyrészt megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, ez megtörtént (Istennek a jósága és szeretete
tapinthatóan belépett ebben a világban); (2.) másodsorban, hogy mire tanít ez minket; (3.) s végül, hogy
ez egy boldog és reményteljes jövőt tár elénk.

1
1.”Megjelent”
Ezt ünnepeljük karácsonykor, hogy kétezer évvel ezelőtt Izráel Betlehem nevű falujában „Megjelent az
Isten idvezítő kegyelme”, ami eddig el volt még rejtve, de eljött az ideje, hogy láthatóvá váljon. Ami az
ószövetségi prófétáknak még csak halványan derengett, mint valami titok, az most felragyogott és
láthatóvá vált. Pál többször is beszél az „Isten titkáról”, titkos bölcsességéről, ami el volt rejtve, s
amikor az idő eljött, Isten fölfedte azt. A római levélben pl. így ír: „Annak pedig, a ki titeket
megerősíthet az én evangyéliomom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint, ama titoknak kijelentése
folytán, mely örök időtől fogva el volt hallgatva, Most pedig megjelentetett a prófétai írások által, az
örök Isten parancsolata szerint, a hitben való engedelmesség végett minden pogányoknak tudomására
adatván. (Róm 16,25-26). Ez a titok el volt rejtve, amit Isten most megmutatott. Mi ez a titok? Az, hogy
„a pogányok örökös társak és egyugyanazon test tagjai és részesei az ő ígéretének a Krisztus Jézusban
az evangyéliom által”, vagyis, hogy Isten a pogányok számára is kinyitotta az ajtót az üdvösségre, a
Vele való közösségre. Vagy ahogyan a kolossé levélben írja Pál: „hogy a Krisztus ti köztetek van, a
dicsőségnek ama reménysége” - mármint a pogányok között. Ez egy zsidó ember számára
elképzelhetetlen volt. („Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre!” Csel 11,18)
Ez a titok évszázadokig el volt rejtve, de Jézus Krisztus eljövetelével megjelent, s az evangélium
hirtdetése által hozzánk is eljutott.

Ez a titok, ez a kegyelem megjelent . Az Úsz abban az értelemben használja ezt a kifejezést, hogy
valami ami nem látszik, egyszer csak feltűnik, felragyog, mint egy égitest, mint a hold, vagy egy
csillag. Pl. Lukács ev-ban Zakariás énekében olvassuk, hogy „A mi Istenünk nagy irgalmasságáért, a
melylyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból, Hogy megjelenjék azoknak, a kik a
sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek.” (Lk 1,78-79). Egy csillag, egy égitest ha feltűnik, az
látszik, ragyog, minden embernek. Jézus Krisztus megjelenése, a megváltás, minden ember számára
látható, nyilvánvaló, aki legalább egyszer már hallotta a Róla szóló örömhírt. János ugyanezt mondja:
„Az igazi világosság eljött volt már a világba, a mely megvilágosít minden embert.” Isten
kegyelmének, szeretetének, jóindulatának megjelenése ebben a világban világos, mint a nap –
mondhatnánk – minden embernek. Annak legalábbis, aki ránéz – nem annyira a betlehemi jászolra,
hanem a Golgota keresztjére. „...ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi
bűneinkért.”
„az Isten üdvözítő kegyelme”
Megjelent az Ő üdvözítő kegyelme. Nem azt mondja, hogy megjelent az Isten ítélete, hanem kegyelme.
Isten szeretettel, jóakarattal lépett felénk. Ítélet is lesz, de a kegyelem az első. Ez a kifejezés, hogy
„üdvözítő kegyelem” sokak számára talán üresen cseng, vagy épp valami sokat hallott vallásos klisének
tűnik, de nem az. Enélkül az üdvözítő kegyelem nélkül nagyon nagy bajban vagyunk. A bűneset óta

2
minden ember az Istennel szembeni lázadás állapotába van; a teremtőnkkel fordultunk szembe, egy
abszolút lénnyel, Akinek a jóságából élünk, s Aki maga az igazság. S ezt a lázadást azóta is minden
ember – s kollektíve az emberiség – megerősíti minden egyes nap a vétkeivel, s azzal, hogy úgy él,
hogy gyakorlatilag nem vesz tudomást Istenről. A bűn elsősorban egy állapot: ki vagyunk zárva Isten
jelenlétéből, ki vagyunk zárva a boldog és teljes életből. Ezt mindenki érzi belül, ezért keressük
szakadatlanul a beteljesülést ígérő dolgokat. De senki sem képes önmagát boldoggá tenni, senki sem
képes önmagát üdvözíteni, megmenteni. Morális értelemben az ember teljes csődöt mondott, s ki van
szolgáltatva a halál erőinek, és a pusztulásba tart. De ez a karácsonyi örömhír, hogy megjelent az Isten
idvezítő kegyelme minden embernek. Ő tud kiemelni ebből a reménytelen állapotból.

„Hogy megváltson minket minden hamisságtól” S hogyan teszi ezt? Miben nyilvánult meg ez az
üdvözítő kegyelemnek a hatékonysága? Abban, hogy Jézus Krisztus önmagát adta értünk, hogy
megváltson minket minden hamisságtól. Megváltson – ez azt jelenti, hogy váltságdíj ellenében
szabadlábra helyezni valakit. Kifizetni a váltságdíjat, kiváltani valakit, mint amikor valaki el van
adósodva, vagy börtönben ül, s valaki fizet helyette s szabaddá lesz. S ez az ár az Ő tiszta és igaz élete
volt, amit odaadott. Miből váltson ki? A hamisságból. De itt az a szó szerepel, hogy törvénytelenség,
törvényszegés. Miből vált ki Jézus? A tövényszegés, törvénytelenség állapotából, tudniillik abban
vagyunk, Isten igazsága szerint. „És tisztítson önmagának kiváltképen való népet, jó cselekedetekre
igyekezőt.” S a megszabadítással nem ér véget az Ő munkája, hanem azt az embert megtisztítja,
tisztának nyilvánítja, s a jócselekedetekre, az Isten törvényével összhangbal lévő cselekedetekre fogja
vezetni.

Ez az isteni kegyelem jött el karácsonykor, s megjelent nekünk is. Ez az objektív alapja a mi hitünknek,
Isten szuverén cselekedete. 1. semmi reményünk sem lenne, 2. nem érdemeltük meg, 3. nem tettünk
érte semmit – ennek egyedül Isten jósága és szeretete az oka. Egy kicsit buta, de a dolog horderejének
érzékeltetésére alkalmas péda: Ez a kegyelem olyan, mintha egy haláraítélt bűnös a börtönben
egyszercsak azt a hírt kapná, hogy mégsem végzik ki. De nemcsak hogy elmarad az ítélet, hanem
szabadon is bocsátják, s utána elviszik egy pazar vacsorára, majd a nevére íratnak egy negyven milliós
villát, meg mellé még egy vaskos bankszámlát. Mondanánk, hogy na de nem ezt érdemelte, hol itt az
igazság? Igen, de az üdvözítő kegyelem ugyanezt jelenti, hogy egyrészt nem kapod meg, amit
érdemelnél (mert Jézus a helyedre állt), ez a kegyelem, s megkapod azt, amit nem érdemelsz meg
(Jézus tisztaságát, érdemeit nekünk tulajdonítja), ezt jelenti, hogy üdvözít is. Nemcsak kivált a halálból,
hanem be is visz az életbe, a Vele való közösségbe.

3
2. „Amely arra tanít minket”
Pál folytatja, hogy ez a kegyelem egy hatékony erő, amely tanít, nevel bennünket. Aki ezt elfogadta,
befogadta, azt vezetni, tanítani fogja, nagyon gyakran más módon, más utakon, mint ahogy a saját esze
szerint menne. Az ember életegyakorlata, értékrendje egyébként mindig egy ilyen „vezetett” élet.
Mindenképp meghatározza az értékrendünket, cselekedeteinket valami, amit többnyire már
gyermekkorban magunkévá teszünk, vagy amit később megváltoztatunk más hatásokra, de mindig
valamihez képest tájékozódunk az életben, hogy mi a jó és a követendő számunkra. Ennek nem is
vagyunk sokszor tudatában. Kérdés, hogy ki vagy mi határozza meg értékrendünket és cselekedeteinket?
S mindez mire nevel, mire vezet mindez bennünket? A 12. versben Pál két ilyen erőt állít ellentétbe
egymással, amely az emberre ilyen nevelő hatást gyakorol, s lényegében meghatározza az életét. Az
egyik az Isten nélküli világban uralkodó értékrend, a másik pedig ez az isteni kegyelem, amely
Krisztusban megjelent.

A világ értékrendje
Azt mondja Pál, hogy aki megismerte isten kegyelmét, az egy módon kell hogy viszonyuljon a világi
erkölcsiséghez: megtagadván. Tagadja meg, utasítsa vissza, forduljon el attól, mert ez a halálba vezet.
Mi jellemzi ezt? Két jellemző: hitetlenség, és világi kívánságok. A hitetlenség helyén egy erőteljesebb
szó áll, s azt jelenti: istentelenség. Tehát az istentelenség és tulajdonképpen az ebből fakadó csupán
evilágra irányuló vágyak uralmáról van szó. Ez annyira átitatta már a kultúránkat, hogy szinte észre sem
vesszük önmagunkban, s azt gondoljuk, hogy aki nem így él, az valami különc, vagy fanatikus. Az
istentelenség alatt nem kell feltétlenül valami extrém gonoszságra gondolni, hanem egyszerűen azt
jelenti, hogy a mai ember kihagyja az életéből Istent, nem tényező benne. Úgy él, mintha Isten nem is
lenne, s helyette önmagát teszi a legfőbb helyre. Ebből következik aztán egy istentelen érzület és
gyakorlat, a világi kívánságoknak az uralma. Ha csupán evilág van, a kozmosz, s ez a rövidke élet, ha ez
a végső valóság, akkor tulajdonképpen az van, amit én akarok, és az, amit én itt és most meg tudok
ragadni. S az ember minél többet, és minél gyorsabban akar: birtokolni, élvezetet, uralkodni, hatalmat
gyakorolni. Ha nincs Isten/Úr, akkor én vagyok az úr. Na, azt mondja Pál, hogy ezt tagadjátok meg. Ha
befogadtátok az üdvözítő kegyelemt, meg fogjátok látni, hogy ez az út a pusztulásba vezet. Erre tehát
tudatosan nemet kell mondanotok, s odafordulni mindahhoz, amire a kegyelem tanít.

Amire az üdvözítő kegyelem tanít

Ez pedig arra tanít, hogy „mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon”. Ez olyan
unalmasan hangzik, nem? Most akkor valami aszkézisben kellene élnünk? Nem, nem erről van szó.
Mértékletes az (az eredeti kifejezés szerint), aki józanul, mértéket tartva képes a dolgokhoz viszonyulni.
Ezt is jelenti, hogy egészséges gondolkodásmóddal rendelkezik, épeszű. Tudja mi válik a javára és mi

4
nem, a valóságban él. Másodszor azt mondja, hogy igazán éljetek, azaz igazságosan, méltányosan.
Harmadszor pedig: szentül, vagyis istenfélő módon, ez éppen ellentéte a hitetlenségnek/istentelenségnek.

3. „Várván ama boldog reménységet”

S ami történt (hogy megjelent Isten üdvözítő kegyelme), nem csak a jelenünket határozza meg, hogy
mire törekszünk és hogyen élünk, hanem egy hatalmas ívvel előre is mutat a jövőnkre, egy jövőbeli
eseményre, Pál szavaival egy „boldog reménységre”. Ez a jövő az egész életünknek, benne minden
eseménynek súlyt és értelmet ad, mert egy közeledő, hatalmas eseményre irányítja a figyelmünket:
„Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége
megjelenését.” Karácsonykor nem csak Jézus születését ünnepeljük, nem csak erre tekintünk vissza,
hanem erre az örömteli második adventre figyelünk: az Úr vissza fog jönni, ahogy erről már az Ósz-ben
is beszél, ugyanolyan bizonyossággal, mint első eljöveteléről. Mivel Isten eddig is teljesen
megbízhatónak és szavatartónak bizonyult, a jövőre vonatkozó ígéreteinek megvalósulásában is
bizonyosak lehetünk, s várhatjuk Őt vissza. Pozitív és reményteljes jövőkép nélkül nem lehet élni.
Akinek nincs jövőképe, az nem lát mást, csak a jelen nyomorúságait és reményvesztetté, céltalanná
válik. Beleveszik az „itt-és-most”-ba s az evilági vágyakba. Akárcsak a mai ember. Milyen jövőképe van
a mai embernek? Milyen jövőképünk van nekünk? Van benne remény, bizonyosság? Mit várunk? Hová
tartunk? A csak evilágon tájékozódó embernek nincs mit várnia. Nincs más előtte, mint a saját halála; az,
hogy minden elmúlik egyszer. Vannak persze köztes célok, remények, váradalmak, de végső soron a
bizonytalanság és a totális veszteség lebeg a feje fölött. Ezért nem is gondol a halálra. Az isteni
kegyelem arra tanít, ha odafigyelünk rá, hogy van mit várni, idős korban, betegen is van boldog
reménység, mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Élhetün úgy minden baj és nyomorúság között
is, hogy van jövőm, s nem is akármilyen. Isten célba fogja juttatni az Ő üdvtervét, helyre fogja állítani
dicsőségét, be fogja gyógyítani azt a sebet a teremtésben, amit az ember bűne okozott. Bennünket is meg
fog gyógyítani. A bűnbocsánat és az örök élet már most is a miénk hit által, ha hiszünk Jézusban. Ezt a
megváltást hozza el Isten teljes gazdagságában amikor az Úr visszatér, s ez estestől lelkestől a miénk
lesz. S ez nem ábránd, vagy valami olcsó vígasz. Erről Isten bizonyossá tesz, ha odafordulunk Hozzá.
Eddig be tartotta ígéreteit? Betöltötte a próféciákat? Igen. Ez a jövőben sem lesz másként. A második
ádventben élünk, s a biblia azokat az embereket nevezi keresztyénnek akik erre nézve élnek, akik várják
az Urat, „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését”, ahogy Pál
mondja. Jézus Krisztus dicsősége meg fog jelenni ebben a világban is. Nem a „kis Jézus”-é. Jó lenne, ha
ilyenkor karácsonykor nem a betlehemi idill töltené be a képzeletünket, mert egyrészt nem is volt az
olyan idilli, másrészt nagyon eltorzítottuk. Karácsonyi díszletté degradáltuk az egészet, amit ilyenkor
előveszünk, mint hangulatfestő elemet, aztán szépen eltesszük. Nem, Jézus nem ilyen. Az Ő emberekért
végzett szolgálata, megaláztatása, kereszthalála, feltámadása megtörtént az írások szerint, a mennybe
ment, Őt az Atya megdicsőítette, s hatalommal, dicsőséggel, méltósággal ruházta föl, azzal, amit Ő

5
letett, amikor emberré lett, és „megüresítette magát”. Hogyan imádkozik az Atyához főpapi imájában, az
elfogatása előtt? „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy
végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam
te nálad a világ létele előtt.” (Jn 17,4-5) Miről van ittszó? A Szentháromság második személye, Isten
örök Igéje emberré lett karácsonykor, megalázta magát engedelmesen, egészen a kereszthalálig, s most
az Ő dicsőségét az Ő emberi közbenjárói tisztében újra visszaveszi az Atyánál. Ezt a Jézus Krisztust
várjuk vissza, ahogy a hitvallásban is mondjuk, „onnan lészen eljövendő”, miért? Ítélni. Ítéletre jön. Van
igazság ebben a világban. Ő maga az Igazság.
Az Ósz még nem tesz különbséget a Messiásról két eljövetele között, valahogyan egyben láttatja: Isten
szenvedő szolgája, és teljhatalmú Úr. A zsidók nem vették komolyan a szenvedő Messiás képét, most a
keresztények tömegei nem veszik komolyan a dicsőséggel eljövő Messiásról szóló kijelentéseket. Mi ne
essünk ebbe a hibába. Már az Ósz tanít róla, hogy az Úr el fog jönni ítélni, lezárni ezt a világkorszakot.
Dániel könyvének nagy ívű világtörténeti próféciáiban pl. úgy jelenik meg az Úr, mint egy „kéz érintése
nélkül lezuhanó kő”, amely váratlanul összetöri a pogány világrendszert szimbolizáló szobrot, s mint
Isten birodalma betölti az egész földet. A Dán 7-ben szereplő „emberfia” látomás: „Látám éjszakai
látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az öreg korúhoz, és eleibe
vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az
ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.” (Dán 7,13-14)
„Mert eljön az Úr, és harczol azok ellen a népek ellen, a mint harczolt vala ama napon, a harcznak
napján. És azon a napon az Olajfák hegyére veti lábait, a mely szemben van Jeruzsálemmel napkelet
felől, és az Olajfák hegye közepén ketté válik, kelet felé és nyugot felé, igen nagy völgygyé, és a hegynek
fele észak felé, fele pedig dél felé szakad.” (Zak 14 ,3-4 )
„És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják
az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)
Félelmetes lesz a „haragvó Bárány”, de ez boldog reménység a számunkra amit várhatunk, ha az
üdvözítő kegyelmet elfogadtuk az Úrtól. Mindazok számára viszont az ítéletet fogja jelenteni, akik
semmibe vették Isten megtérésre, megbékélésre hívó szavát, akik úgy gondolták, hogy saját igazságuk,
cselekedeteik alapján megállhatnak Isten előtt.
Erre tanít tehát bennünket így karácsony előtt ez a rövid, de nagyon gazdag igeszakasz, hogy hogyan
éljünk a két advent, az Úr két eljövetele között. Mindennek az alapja az a tény, hogy megjelent az Isten
üdvözítő kegyelme minden embernek. Az életemnek, örömömnek ez az objektív alapja, hogy Isten
engem szeret, és megszabadított, nem hagyott a halálban, kárhozatban, amibe születtem. Ez elvégzett
dolog. Ez itt van ma is, Isten még ma is kínálja bárkinek, valaki elfogadhatja itt és most.
Ezért élhetek már most egy másfajta életet, olyat amire ez a kegyelem tanít. Hogy forduljak el a világias,
istentelen gondolkodásmódtól és cselekedettől, s forduljak oda Istenhez, s ahhoz ami szerinte jó és a
javamra van, s közben annak tudatában éljem az életem, hogy az Úr Jézus visszajön.