A KORINTHUSIAKHOZ ÍRT ELSŐ LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Bolyki János professzor

Bevezetés
A város.
Az ókorban a Peloponnésosi-félszigetet keskeny földszoros (isthmos)
választotta el a görög félsziget többi részétől. (Ma ezt a földszorost
csatorna szeli át.) Korinthus városa ennek déli részén, tehát a félsziget
bejáratánál épült, hadaszati szempontból a nagy kiterjedésű félsziget
„kulcsa” volt. A földszoros két tengert választott el, keletre az Égei-,
nyugatra pedig a Ión-tengert, illetve az ahhoz vezető Korinthusi-öblöt. A
várost ezért „kéttengerű”-nek (bimaris) nevezték. Kikötője is kettő volt,
a keletre néző Lechaion és a nyugatra tekintő Kenchreai. Ha valaki meg
tudta fizetni a két kikötőt összekötő fasíneken történő hajóvontatás árát,
több héttel meg tudta rövidíteni a félsziget körülhajózása idejét, mely
nemcsak hosszan tartó, de veszélyes is volt akkoriban.

A város története az ősidőkbe (Kr. e. 2. évezred) nyúlt vissza. A Kr. e. 8–

7. században már erős, népes, gazdag, gyarmatokat alapító, ipari és
kereskedelmi központ. Különösen kerámiaiparáról volt nevezetes
(korinthusi vázák). Többször elpusztult azonban földrengés vagy
háborúk következtében. Hányatott sorsát jellemezte a közmondás:
„Korinthus egyszer fönt, máskor lent”. Az Akháj Szövetség
központjaként kihívta maga ellen a rómaiak haragját, s L. Mummius
hadvezér Kr. e. 146-ban a földig rombolta, lakóit kiirtatta. Kb. 100 évvel
később Iulius Caesar újraalapította, főként veteránokkal és felszabadított
rabszolgákkal telepítette be. Csakhamar ismét nagyvárossá vált, sok
templommal (Apollón – ez a szenthely az egyetlen, mely a római
pusztítás után is megmaradt –, Poszeidon, Dionüszosz stb. tiszteletére). A
város melletti hegyen (Akrokorinthos) emelkedett Aphrodité istennő
kegyhelye.
A város – és később a keresztyén gyülekezet – társadalma kis részben
jómódú, szabad polgárokból állt. Közülük Erasztosz nevét (Róm
16:21.23), aki a város oikonomosa – gazdasági vezetője – volt, az
ásatások során megtalálták a városi színház romjai között. A latin felirat
azt mondja el, hogy közte volt azoknak, akik saját költségükön kőpadlót
rakattak a színházba. Kriszposz egykor a zsinagóga elöljárója volt
(ApCsel 18:8), Gaiusnak pedig a gyülekezetet (vagy annak egy részét)
befogadni képes háza volt (1:14). Ami igaz a gyülekezetre nézve,
alighanem az egész városra nézve is igaz volt: nem volt köztük sok a
nemes, gazdag és művelt ember (1:26). Sokkal többen voltak a kiszolgált
katonák, kikötőmunkások, hajósok, rabszolgák. Az ilyenek boldogan
vették, hogy a gyülekezeti szeretetvendégségen jóllakhattak, illetve
csalódtak, ha erre nem került sor (11:20–22). A rabszolgák egy része
tanult lehetett, pl. írnok, mint Tertius (Róm 16:22; akivel az apostol
Korinthusból íratta levelét Rómába, s akinek a neve: „Harmadik”-at
jelentett, ami gyakori rabszolganév volt). A városi proletárok jelentős
része viszont írástudatlan maradt, nem tudta forgatni a görög
Ószövetséget, így kézenfekvő volt, hogy a gyülekezeti életben inkább
elragadtatott, pneumatikus „nyelveken szólásával” vett részt.

A város földrajzi helyzetéből (kikötők), történelméből (gyökértelen

telepesek), társadalmi helyzetéből (hatalmasok és kiszolgáltatottak)
következett laza erkölcse. Az Aphrodité-templom ezer papnője szolgálta
az érzéki szerelem kultuszát a gazdagabb vendégeknek, de a szegényebb
negyedekben is kapható volt olcsó pénzért a megvásárolható szerelmi
élmény. A Sztrabón földrajztudós és utazó által idézett mondás: „Nem
mindenki utazhat Korinthusba” céloz arra, hogy a „korinthusi erkölcsök”
rossz híre messze földön ismert volt.

A gyülekezet.
A gyülekezet alapításának történetét az ApCsel 18:1–17-ben találjuk. Pál
apostol második missziói útján érkezett ide. Munkatársakat talált egy
zsidókeresztyén iparos házaspárban, Akvilában és Priscillában, akik
Klaudiusz császár 49-ben kiadott rendelete alapján a többi zsidóval
együtt távoztak Rómából és Korinthusban telepedtek le. Később
hozzájuk csatlakozott a két régi, kipróbált munkatárs: Szilász és
Timótheus is (ApCsel 18:2.5). Az apostol, szokása szerint, a
zsinagógában kezdte meg missziói igehirdetését, később azonban az
ottani ellenszegülés miatt egy pogánykeresztyén: Titius Justus házában
folytatta tovább szolgálatát. Isten külön kijelentésben biztatta Pált a
munka folytatására (ApCsel 18:9–11), ezért ő másfél évig maradt a
városban. A zsidók a római procurator (Gallió, Seneca filozófus testvére)
elé vitték Pál elleni panaszukat, de a művelt római nem kívánt
beavatkozni az általa „babonának” minősített vallási vitákba. Amikor Pál
eltávozott, sok lelki ajándékkal ékeskedő, de sok hitbeli erkölcsi harccal
megpróbált, életképes gyülekezettől vett búcsút.

A levél írásának körülményei.

A levél Efézusban keletkezett (16:5.8), ahol az apostol újabb
görögországi útját tervezte (ApCsel 19:21). Korinthusi tartózkodása első
ízben elég pontosan meghatározható a régészek által megtalált ún.
Gallió-kő segítségével, amire a proconsul hivatali ideje (Kr. u. 51/52)
alapján következtethetünk. A gyülekezethez több évvel később, kb. 54-
ben írt levelét nevezzük első korinthusi levélnek. Ezt megelőzően
azonban már írt nekik, amire az 1Kor 5:9 céloz. Az a levél elveszett.
Ezután ő kapott a gyülekezettől egy erkölcsi kérdésekkel teli levelet,
amit egy háromtagú küldöttség (16:17) vitt el hozzá. Erre való
válaszként született meg az első korinthusi levél, mely itt-ott céloz (és
válaszol) a feltett kérdésekre („Amiről pedig írtatok…”, 7:1; 8:1.4), a
további levelezésről a második levél bevezetése során esik szó.
A levélírás indítékai.
A gyülekezetben folyó pártoskodás (1:10–15; 3:3–7.21–23) és a cégéres
bűnök (5–6. r.) elítélése; a címzettek által feltett kérdésekre adott
válaszadás szándéka (7:1k.; 8:1k.); az istentiszteleti életben tapasztalható
visszásságok gyógyítása (10:16–14:40); végül a test feltámadásának
hirdetése a rajongókkal szemben, akik csak a „lelki” feltámadást
vallották (15. r.).

A levél gondolatmenete.
Mint a többi páli levélben, itt is mindjárt a bevezető sorokból kiderül a
mű központi mondanivalója: „a keresztről szóló beszéd… Istennek
ereje” (1:18). Az egész levél e köré a gondolat köré csoportosítható.

Bevezetés (1:1–9).
I. A megfeszített Krisztus nem osztatott részekre, ezért a pártoskodás:
bűn (1:10–4:21)

1. Az emberi bölcselkedés pártoskodást szül – a keresztről szóló beszéd

egységet (1:18–3:23).

2. Az apostoli tiszt gyalázata: a kereszt gyalázata (4. r.).

II. A keresztről szóló beszédből szent élet következik (5:1–11:1)

1. Erkölcsi visszásságok a gyülekezetben (5–6. r.).

a) Vérfertőzés és kapcsolat a paráznákkal (5. r.).
b) Pereskedés a hitetlenek előtt (6:1–11).
c) A paráznaság vétke (6:12–20).
2. Válasz erkölcsi kérdésekre (7–10. r.).
a) Házasság és egyedüllét (7–10. r.).
b) Bálványáldozati hús (8:1–11:1).
III. A gyülekezeti összejövetelek a kereszt jegyében (11:2–14:40)

1. Asszonyok az istentiszteleten (11:2–16).

2. Agapé és úrvacsora (11:17–34).
3. A Krisztus-test lelki ajándékai, a gyülekezet építése a szeretet
jegyében (12:1–14:10).

IV. A megfeszített Krisztus és a mi feltámadásunk (15. r.).

Befejezés (16. r.), üdvözletek.
Irodalom.
Barrett, C. K.: A Commentary on the First Epistle to the Corinthians,
19712, BNTC; Bruce, F. F.: 1 and 2 Corinthians, 1971, NCB.
Conzelmann, H.: 1. Corinthians, Philadelphia, 19812; Groscheide, F. W.:
De Eerste Brief aan de kerk te Korinthe, Kampen, 1957. uő. angolul: The
First Epistle to the Corinthians, Grand Rapids, 19833; Héring, J.: La
premiére épitre de Saint Paul aux Corinthiens, Neuchatel–Paris, 1959;
Kiss Sándor: A korinthusiakhoz írt első levél magyarázata, Jubileumi
Kommentár, 1. kiadás, 200–218., Lietzmann, H.: An die Korinther,
Tübingen, 19494, HNT, 7.; Stange, E.: Die Korintherbriefe, Berlin, 1951.
Schlatter, A.: Paulus, der Bote Jesu, Stuttgart, 1956; Szabó Csaba: Az
első korinthusi levél magyarázata W. Barcalay nyomán, Debrecen–
Karcag, 1991; Wendland, H. D.: Die Briefe an die Korinther, Göttingen,
1963, NTD; 7.; Fascher, E.: Der erste Brief des Paulus an die Korinther,
I., 1–7., ThHK, 1975; Wolff Ch.: Der erste Brief des Paulus an die
Korinther, II., 8–16. Berlin, 1982, ThHK; Schrage, W.: Der erste Brief an
die Korinther, I. 1–6., EKK, 1991. A 14. fejezethez: Theissen, G.:
Psychologische Aspekte paulinischer Theologie (Göttingen, 1982), 271–
332. A 15. fejezethez: Bolyki J.: A feltámadás reménysége, RE XXXIX
(1987. febr. 27–30.).

1 Kor. I. RÉSZ
1 Kor. 1,1–9. Címzés, üdvözlés, hálaadás a gyülekezet lelki ajándékaiért.
<<
Pál apostol átalakította az antik görög-római és zsidó-közel-keleti
levélformákat. Az antik levél bevezetése (előírat, prescriptum) a feladó
nevét tartalmazta alanyesetben, ezután a címzettét (címzettekét)
részesesetben. A kezdeti jókívánság a khairein (örülni, jó kedvvel lenni)
nála a kharis főnévvé lett, ami nem az embernek kíván jókedvet, hanem
arra az isteni kedvezésre, kegyelemre utal, amivel Isten az emberek felé
fordult. Ehhez járult a héber sálóm görög fordítása: eiréné, békesség-
kívánsága, mely a zsidó és általában a közel-keleti köszöntésre volt
jellemző. Pál írói teljesítménye, hogy a kétféle köszöntést összevonta,
így mind a zsidóknak, mind a görögöknek ismerősen csengett az apostoli
beköszöntő szó. – Az apostol azonban ki is bővítette az akkor szokásos
levélkezdést. Saját neve és a címzettek neve után is arról ír, hogy milyen
kapcsolatban voltak Istennel. A maga neve után hivatali méltósága, a
címzettek megjelölése után lakóhelyük, megtérésük és a velük
kapcsolatos isteni terv következett rövidebb-bővebb formában.

1 Kor. 1,1–3.
Önmagát Pál „elhívott apostol”-nak nevezi. Az apostol „küldött”-et
jelentett, akit Küldője felhatalmazott azzal, hogy képviselje őt. Pál
Küldője: Krisztus Jézus. Ebben a sorrendben a „Krisztus” méltóságjelző,
Isten „Felkentje”, Messiása. Tehát Pált az a Jézus küldte a gyülekezetbe,
aki maga is az Atyától nyert felkenetést, megváltói megbízást. Isten
küldte Jézust, Jézus küldte Pált. Ezenkívül „elhívott”-nak tekinti magát
az apostol, hiszen őt, a Jézust gyűlölő, egyházat üldöző túlbuzgó
farizeust Jézus elhívó szava fordította meg életútján s tette apostollá.
Mindez „Isten akaratából” lett, tehát eleve el volt rendelve. Vele van
Pállal Szószthenész testvér, aki majdnem biztosan azonos az egykori
korinthusi zsinagóga vezetőjével (ApCsel 18:17). Nem társszerzője a
páli levélnek, csak tanúskodik annak tartalmi hitelessége mellett.

„Isten gyülekezete” a címzett. Az ekklésia szóban éppúgy benne van az

„elhívni” ige, mint a Pálra vonatkozó „elhívott” jelzőben. Apostol és
gyülekezet találkozása azért vált lehetővé, mert Isten mindkettőjüket el-
vagy kihívta addigi életükből és új életet ajándékozott nekik. Isten
egyháza különböző helyeken lévő gyülekezetekből áll, itt most a
Korinthusban lévőt szólítja meg a levélíró. Milyennek mutatja be a
gyülekezetet a bevezetés? „Szentek”, azaz Isten számára elkülönítettek.
Az újszövetségi „szent” -fogalma nem elsősorban átlagon felüli erkölcsi
minőség – bár nagyon fontosak erkölcsi következményei –, hanem Isten
munkája az ő gyülekezetén (a „szent”, emberre vonatkozóan, az ÚSZ-
ben mindig többes számban áll, tehát közösségi jellegű), funkcionális
értelme van. „Azokkal együtt” szól nekik a levél, akik Jézus Krisztus
nevét bárhol a világon segítségül hívják. Jézus nevének segítségül hívása
közösséget teremt a keresztyének közt, bárhol élnek a világban.

1 Kor. 1,4–9.
Pál majdnem minden levelét hálaadással kezdi a gyülekezetért (kivételt a
Gal-levél képez). Jó reménnyel csak úgy lehetünk a jövő felől, ha erőt
merítünk a múltért mondott hálaadásból, mely Isten eddigi tetteire
emlékezik. A hálaadás minden mozzanatát áthatja a gyülekezet
megerősödéséért és lelki gazdagságáért mondott köszönet. Előbbi az
Isten iránti, utóbbi a másokkal szemben gyakorolt missziós
kapcsolatukra céloz. A gyülekezetnek elsősorban kegyelem adatott
Krisztusban. Az egyház a Krisztusban és általa kegyelmet nyert bűnösök
közössége. Őbenne azonban nemcsak életet, de igen gazdag életet nyert a
korinthusi gyülekezet: minden igét és ismeretet megkaptak, ami a
bővölködő lelki élethez szükséges. Az előbbi a naponkénti üzenet, az
utóbbi a rendszerezett tanítás az üdvözítő hitről és az Istennek tetsző
életről. Isten megerősítette a korinthusi hívők közt (passzívum, amit
passzívum divinumnak szokás nevezni, azok olyan igék, melyeknek
megnevezés nélkül is Isten az alanya) a „Krisztus bizonyságtételét”, ami
a Krisztusról mondott bizonyságtételükre utal, ezt tette Isten mások előtt
hitelessé, hatékonnyá. A gyülekezet nem szűkölködik (= bővölködik)
kegyelmi ajándékokban. A logos (isteni beszéd), a gnósis (istenismeret)
és a kharisma (kegyelmi ajándék) olyan fogalmak, melyek még sokszor
előfordulnak a levélben, mert egyesek ezeket dicsekvésük tárgyává
tették, birtokolni vélték, lenézték azokat, akik szerintük ezekből
kevesebbet kaptak. Pál már itt figyelmezteti őket: mindhárom olyan
ajándékot jelöl, melyet Istentől ingyen kaptunk, és nem a magunk
érdeme, ha kaptuk, hanem az ő kegyelme. A gyülekezet már csak azért
sem lehet beképzelt, mert még „félkész” állapotban van, még nem ért
célhoz. Ezért várja Krisztus dicsőséges végidei apokalüpsis-ét,
kijelentését, megjelenését. Ő az, aki addig megerősíti a gyülekezetet a
hitben és a szeretetben. A telos (vég, cél) még nincs itt, tehát a
gyülekezet még úton jár, nem dicsekedhet tökéletességével. A cél az,
hogy anegklétos („vádolhatatlan”) legyen, annak a jelzője ez, akit nem
lehet a bíróság elé idézni, mert ártatlansága bizonyos. El fogja valaha is
érni ezt a gyülekezet? El, mert nem ő, hanem a hűséges (= megbízható,
akinek hinni lehet) Isten, aki elhívta őket Fiával való közösségre, fogja
ezt elvégezni bennük.

1 Kor. 1,10–17. Óvás a pártoskodástól. <<

A gyülekezet pártokra szakadt. Pál először kér és int (parakaleó).
Testvéreknek tartja a gyülekezet tagjait, akiket Krisztus neve által kíván
jobb belátásra segíteni. Pozitívan fogalmaz előbb: ugyanazt mondjátok
(hitelképtelen lesz a gyülekezet mondanivalója, ha annak tagjai
ugyanarról különféleképpen nyilatkoztak), ne legyenek köztetek
szakadások (nem az eltérő tanítás, hanem az összeférhetetlenség miatti
elkülönülések), értelmetek és véleményetek (nous és gnómé) igazodjék
helyre (katartidzó = a kificamodott végtagot helyreigazítani). Az apostol
úgy értesült a khlóé-hoz tartozóktól (talán alkalmazottjaitól, talán
családtagjaitól), hogy skhisma-k, szakadások vannak e gyülekezetben.
Négyféle csoportot nevez meg Pál. Az első őrá hivatkozik. Valószínűleg
azt a speciális tanítását emelték ki, ami éppen reá volt jellemző: a
pogányokból lett keresztyének szabadságának megőrzése azáltal, hogy
nem kell megtartaniok a mózesi kultuszi és egyéb törvényeket.
Ezenkívül különösen kötődött hozzá az a pár család, akiket ő keresztelt
meg. Az Apollós-párt az ApCsel 18:24–28-ban szereplő alexandriai,
rétorságot (szónoklástant, irodalmi ismereteket) tanult zsidó igehirdetőre
hivatkozott, aki egy zsidó iparosházaspár bizonyságtétele által jutott el
Keresztelő Jánostól Jézusig. Ok bizonyára azt hangsúlyozták, hogy
Apollós jobb szónok, mint Pál. A Kéfás-párt zsidókeresztyén vonásokat
hangsúlyozhatott, erre mutat az, hogy Pétert arám nevén nevezték,
valamint Péter szerepe, aki Pálnál következetlenebbül képviselte a
pogányokból lett keresztyének szabadságát (vö. Gal 2:11k.). Többen azt
vélik (Kiss Sándor, Ceglédy István, Wendland), hogy a Krisztus-párt volt
a legveszélyesebb, mert ők: magát Krisztust sajátították ki maguknak és
így kívántak a többiek fölé emelkedni. Lehet, hogy így volt, ez a
szövegből nem bizonyítható. Az azonban biztos, hogy az apostol úgy
érzi: a pártoskodás a Krisztus-test (a gyülekezet) részekre szakításával
egyenlő. Élesen és gúnyosan fordul elsősorban a rá hivatkozók pártja
felé: 1. Tán csak nem szaggattatott Krisztus megdicsőült teste darabokra?
2. Tán csak nem Pált feszítették meg értük? (Ebben, de csakis ebben az
esetben volna jogosult Pál-pártról beszélni.) 3. Tán csak nem Pál nevére
keresztelték meg őket? Mindhárom kérdésére nemleges választ vár.
Ezután rátér arra, hogy csak néhány családot keresztelt meg
Korinthusban, így kevesekkel kapcsolatban vádolhatják azzal, hogy
túlságosan magához kötötte volna őket. Kriszposzt, Gaiust és Sztefanaszt
említi. E személyekről a Bevezetőben már szó volt, Sztefanasz
kivételével. Valószínűleg olyan személyekről van szó, akiknél az apostol
szállást kapott Korinthusban, s akik a gyülekezeti összejöveteleknek is
helyt adtak otthonukban. Így a többieknél több szál kötötte őket az
apostol személyéhez. Pál azonban nem kívánja a maga céljaira
kihasználni ezeket a kötődéseket. Ő Krisztushoz, a gyülekezethez
kívánta kötni a megkeresztelteket. Megfigyelhető, ahogyan eszébe jut az
a néhány személy, akiket a keresztségben részesített, végül kijelenti,
„nem tudok róla, hogy ezeken kívül, lett volna valaki még”, mert akkor
sem kíván valótlant állítani ha pillanatnyilag mások már nem jutnak az
eszébe. Azt viszont nagyon jól tudja, hogy küldetése nem a keresztelésre,
hanem a gyülekezetalapító, missziói igehirdetésre, az evangélizációra
szólt. Ennek eleget is tett, de nem bölcselkedve, mert ez üressé, tartalom
nélkülivé (kenos) tette volna Krisztus keresztjét.

1 Kor. 1,18–25. A kereszt igéje Isten hatalma <<

A 17. v.-ben szereplő két kifejezés: „bölcselkedő beszéd”, illetve
„Krisztus keresztje” kimondásával az apostol a pártoskodás gyakorlati
kérdéseit Isten különös üdvakaratának fényébe helyezi. Ezzel az emberi
istenkeresés csődjét és az isteni emberkeresés: a kereszt evangéliuma
győzelmét hirdeti, szemléletes ellentétpárokat alkotva. Kétféle emberi
istenkeresésről szól: az egyik a bölcsesség, a másik a jelek (csodajelek,
sémia, 22. v.) útján keresi az Istent, de mindkettőnek meg kell
szégyenülnie. Az apostol tisztában van azzal, hogy a keresztről szóló
beszéd, vagyis az az örömhír, hogy a kereszten szenvedett Jézus, által
van a megtartatásunk, bűnbocsánatunk – a kívülálló számára
bolondságnak tűnik. Mit segít rajtam az, hogy néhány évtizede
Palesztinában valakit keresztre feszítettek? – kérdezhették sokan
Korinthusban. De az ilyen kérdés annak a jele, hogy az illető még távol
van Istentől. Ha közel lenne, tudná, hogy Isten ereje, hatalma mutatkozik
meg abban, hogy Fia kereszthalálával nem befejeződött az Istenre
találás, az üdvösség lehetősége, hanem elkezdődött. Ezt a korinthusiak
tudják, hiszen azért váltak a gyülekezet tagjaivá, mert hittek a hozzájuk
érkező apostolnak, aki a megfeszített és feltámadott Krisztust prédikálta
nekik.

Ézs 29:14-et idézi, mely ítéletes prófécia volt a nép ellen s kiemelte,
hogy az emberi bölcsesség és értelem nem ment meg az isteni
büntetéstől. Ezt a próféciát Pál a bölcselkedők és az evangélium
viszonyára alkalmazza. Ha az evangélium az Istenre találás útját a
keresztnél hirdeti, akkor mit sem ér a sok emberi okoskodás Istenről,
létéről, a kegyesség vagy elmélkedés útján elinduló istenkeresésről.
Lehet, hogy a 20. v.-ben a „bölcs” a görög filozófusokra, „az írástudó” a
zsidó teológusokra, „a vitázó” pedig általában a vallásfilozófiai
szónokokra vonatkozott. Ezek együttesen „a világ”, azaz az
emberiségnek Istent még meg nem talált része. Az ő nézeteiket Isten
áthúzta, értelmetlenné és üressé tette a kereszt jelével. „Tetszett”
(eüdokésen), azaz jótetszése, szabad döntése az volt Istennek, hogy nem
azon a módon ismerteti meg magát, ahogy a bölcsek, írástudók és
vitázók próbálták őt megtalálni. A zsidók inkább csodajeleket kértek
(Jézustól is azt követeltek), hogy Isten erejét lássák Jézus, később pedig
az apostolok életében, mert a csoda legitimálta volna előttük, hogy a
Mester és tanítványai Isten küldöttei. Persze így nem lett volna szükség
hitre, bizalomra, hiszen a. csodák mindent „bizonyítottak” volna,
feleslegessé téve a hitet. A görögök viszont Istent gondolataikkal,
logikájukkal, következtetőképességükkel akarták „megragadni” a
természetben, a történelemben vagy saját bensejükben. Ehelyett
legfeljebb egy magasztos isteneszméig juthattak el, egy „kell lenni
Valakinek” gondolatig, de ez még messze volt a mennyei Atyától, akit
Jézus hirdetett. Pál felismerte, hogy Isten mindkét úttal szembefordult, s
ezek helyett egy harmadikat nyitott meg az evangélium hirdetése által: a
kereszten értünk meghalt Jézusban lehet találkozniuk Istennel mind
zsidóknak, mind görögöknek, ha az erről hangzó evangéliumot hittel
elfogadják. Így áll elő zsidók és görögök (pogányok) után a „harmadik,
az új nép”, az egyház, melynek nem botránkozás, hogy a Messiás
keresztet szenvedett, és nem bolondság, hogy Isten fia meghalt
bűneikért, ellenkezőleg, ebben Isten erejét és bölcsességét látják meg.
Ilyenek mind a zsidók, mind a görögök közül akadnak, mert őket Isten
elhívta erre (24). Itt mutatkozik meg, hogy Isten „bolondsága” bölcsebb
az embereknél és Isten „gyengesége” erősebb az embereknél.

Mindezt a Pál által használt ellentétpárokkal foglaljuk össze: a világ

bölcsessége – az igehirdetés bolondsága, jelkérés és bölcsességkérés – a
megfeszített Krisztus prédikálása, botránkozás – erő, bolondság –
bölcsesség, zsidók és görögök – „mi pedig” (az apostol és az egyház),
akik elvesznek – akik megtartatnak.

1 Kor. 1,26–31. Korintusi problémák. <<

Az oly szükséges elvi tisztázás után az apostol gondolatmenete kezd
visszatérni a korinthusi problémákhoz. Még nem szól a pártoskodásról,
de odafordul a gyülekezet tagjaihoz s arra kéri őket, hogy vizsgálják meg
saját „elhívásuk” (klésis, keresztyénné lételük előtti társadalmi állapotuk)
milyenségét. Kiderül, hogy „nem sok”, azaz kevés köztük a „bölcs”
(tanult, iskolázott, művelt), kevés „a hatalmas” (tehetős), ti. nagy
vagyonnal, ezáltal a városban befolyással rendelkező, s kevés „az
előkelő (eügenés, jó családból való, nemesi származású). Épp
ellenkezőleg. „Test szerint”, azaz csak testi, külső szempontokat
figyelembe véve ők bolondok, szegények és „aljanép”. Nincs tehát okuk
vagy joguk semmivel sem dicsekedni, amit maguktól értek el.
Vigasztalásuk viszont van. Először az, hogy Isten mindig „így szokta”
tenni: a világ szemében ostobákat, gyengéket és nemteleneket hívja el,
mert egyrészt ezek engednek inkább hívásának, másrészt ezzel törli el a
műveltséggel, vagyonnal vagy előkelő származással való emberi
dicsekvést. Másik vigasztalásuk, hogy nekik itt van Krisztus, aki
bölcsesség a világ szerint bolondoknak, igazság vagy megigazulás a
bűnösöknek, és szentség-váltságdíj a gyülekezet tagjainak. Ez csak
„Krisztusban” lehetséges, azaz azoknak, akik hit és keresztség által a
Krisztus-test, az egyház tagjaivá lettek. Így magukkal – még keresztyéni
állapotukban – sem dicsekedhetnek, egyedül az Úrban. Idézet következik
Jer 9:22–23-ból, ahol a próféta arra int, hogy ne magunkkal, hanem az
Úrral dicsekedjünk. Ez az Úr (kürios) Pál számára a feltámadott
Krisztus. „Krisztusban” nincs értelme sem siránkozni hiányainkon, sem
büszkélkedni vélt előnyeinken, hanem egyedül annak van értelme, hogy
Őt dicsérjük mindazért, amit Tőle kaptunk!

1 Kor. II. RÉSZ

1 Kor. 2,1–5. Pál a megfeszített Krisztust hirdeti. <<
Ha az előző versekben a gyülekezet alacsony társadalmi helyzetével
bizonyította az apostol, hogy Isten bölcsessége és ereje egészen más,
mint az emberé, akkor ezért tarthatja azt a nem hívő ember bolondságnak
és gyöngeségnek: most a saját Korinthusban végzett gyülekezetalapító
munkájára tekint e szempontból vissza. Ő úgy ment oda, hogy három
dolgot előre elhatározott. Ezek közül az volt az első, hogy nem emberi
bölcsességet (sophia) fog hirdetni. A második az, hogy igehirdetése során
tartózkodni fog a szónoki hatáskeltés eszközeitől vagy fogásaitól. A 2. v.
hüperokhé-ja a szónoki virtuozitásra, a 4. v. peithos-a a rábeszélés,
befolyásolni tudás technikájára utal. Ezekről ő lemondott. Viszont
eltökélte, hogy a Megfeszített Jézus Krisztust fogja a korinthusiaknak
hirdetni. Nem „mindenről” akar nekik szólni, hanem „csak egyről”. Így
elérte, hogy a városban gyülekezet alakult azokból, akik elhitték: a
Megfeszített értük, miattuk, helyettük szenvedett, és most feltámadva az
Isten jobbján ül s onnan lesz eljövendő. Ezért a korinthusiak hite nem
emberi bölcsességen vagy pszichikai hatásokon alapult, hanem Istennek
azon az erején, mely az erőtlen, sőt félelmekkel teli apostoli
igehirdetésben is megmutatkozott. A gyülekezet nem azt látta, hogy
milyen „nagy” igehirdető Pál, hanem azt látta meg: milyen nagy
Megváltó a Megfeszített. Hitük alapja az az isteni erő lett (5), mely a
kereszt erőtlenségében és az igehirdetés egyszerűségében – vagy azok
ellenére – is megmutatkozott.

1 Kor. 2,6–16. Isten elrejtett bölcsessége. <<

A 6. verstől kezdve Pál megint az isteni bölcsességről ír, ezért lesz a
szónak pozitív csengése. Az isteni bölcsességről Pál a „tökéletesek”
között akar szólni. Kik ezek? A teleios jelző szó szerint célhoz érkezettet
jelent. A szöveg összefüggésében gondolhatunk érett keresztyénekre
(Kiss Sándor), az isteni titkokba beavatottakra, ami a misztériumvallások
által is használt terminus volt (Czeglédy István), vagy „a fejlődés csúcsát
elért” személyekre, mint azt Barclay véli. Még egyszer hangsúlyozza az
apostol, hogy ez az isteni bölcsesség egészen más tartalmú, mint a
jelenleg uralkodó közgondolkodásé „e világkorszakban” (6b). Ezt a
közgondolkodást „a világ mulandó fejedelmei” befolyásolják. Szellemi
vagy politikai hatalmak ezek? A két szempont elválaszthatatlan, amit
azzal bizonyíthatunk, hogy a „fejedelmek” (arkhóntes) megfeszítették „a
dicsőség Urát”, vagyis Krisztust. Ezért, ha mitikus-szellemi értelmük van
is e szavaknak, ugyanakkor a Jézust halálra ítélő Pilátusra vagy
Heródesre is félreérthetetlenül utal Pál. Hiszen a Róm 13:3-ban
ugyanezzel a szóval az állami tisztségviselőket nevezi meg. És mégsem,
nem szabad a kifejezés szellemi értelmétől eltekintenünk. Az arkhón
lehet gonosz angyali-szellemi hatalom. Erre céloz nagyon finoman a 8.
v., mely szerint, ha a gonosz erők tudták vagy megismerték volna, hogy
mi Isten terve Krisztus kereszthalálával – ti. a világ megváltása, a bűnös
ember megszabadítása –, akkor inkább megakadályozták volna
megfeszítését! A politikai hatalom urai tehát, ha felismerték volna, hogy
ki a názáreti Jézus, akkor nem küldték volna a keresztre; viszont a
szellemi világ hatalmai, ha felismerték volna Isten megváltó tervét
Jézussal, akkor nem engedték volna a keresztre.

Pál tehát Isten bölcsességét, ebben az összefüggésben: üdvtervét szólja s

ezzel evangéliumhirdetése: kijelentéssé válik! Ugyanis a szóban forgó
isteni bölcs üdvterv = müstérion, azaz hittitok. Az emberek elől el van
rejtve (apokekrummenén), ami a múltban végbement, de a jelenben
tovább ható igeidővel (perf.) kifejezett melléknévi igenév. Mégpedig
szenvedő alakban, mivel a cselekvő alany: Isten. Isten rejtette el ezt a
hittitkot – amiről Pál most evangéliumot hirdet –, aminek végrehajtását
„eleve elrendelte” (ti. hogy Krisztus meghal értünk a kereszten). A
hittitok, müstérion nem azért titok, mert emberek tartják titokban, hanem
mert Isten tartotta titokban, s nem emberi közlés, hanem csak az isteni
kijelentés útján válik nyilvánvalóvá (vö. Ef 3:3–4). Amikor Pál az
evangéliumot hirdeti, az eddig rejtett isteni titkot jelenti ki, teszi
nyilvánvalóvá. Nagyon fontos az analógia a történeti Jézus fel nem
ismerése (az akkori politikai hatalmasságok részéről) és Pál keresztről
szóló evangéliuma bölcsesség-jellegének fel nem ismerése (a hitetlenek
részéről) között. Az evangélium a nem lelki embernek éppoly idegen,
mint idegen volt kortársainak az a Jézus, akiről az evangélium szól.

Pál azt szeretné, ha olvasói szakítanának ezzel a világias gondolkodással

és ráhangolódnának az isteni bölcsességre. Azonban az előző fejezetben
tárgyalt pártoskodásúk az ellenkezőt bizonyítja. Hiszen a pártoskodás
mögött uralomvágy, önérvényesítési ösztön húzódik meg, aki viszont
megértette az isteni bölcsességet, amit Pál hirdet, jobban mondva Akit
Pál hirdet (ne feledjük el az 1:30-at, hogy Krisztus a mi bölcsességünk),
az nem uralkodni akar, hanem a kereszthalálban megmutatkozó szeretet
szerint kíván élni.
A 9. v. érdekes példa Pál írásmagyarázatára. Az egyik, a kánonba be nem
került (az ő idejében sem az Ó-, sem az Újszövetség nem volt még
kanonikusan lezárva) intertestamentális helyről, Illés Apokalipsziséből
idéz. Ez a mennyei világról szól, amely olyan, hogy az ember el sem
tudná képzelni szépségét, Isten azonban elkészítette az Őt szeretőknek.
Ami ebben az Apokalipszisben a jövő életre vonatkozik, azt Pál magára
és a gyülekezetre vonatkoztatja, amivel azt mondja ki, hogy Jézus
eljövetelével megkezdődött az új, az üdvidő. Az általa hirdetett
evangéliumban, annak az üdvösséget felmutató és felkínáló tartalmában
találja ő meg azt az elképzelhetetlen valóságot, amit Isten az Őt
szeretőknek elkészített. Mindezt objektíve Pál igehirdetése mondja el,
szubjektíve viszont csak Isten Lelke tudja kijelenteni az egyes emberi
lelkekben.

Pál a 10b-től kezdve egy sajátosan keresztyén, spirituális

„ismeretelmélet” kifejtésébe fog. Ennek háttere az az általánosan
elterjedt gondolat, hogy valamilyen nehezen felismerhető dolgot csak
olyan valami ismerhet meg, ami ahhoz hasonló jellegű. Pl. a világosságot
csak az ismeri fel, akiben valamilyen formája él a világosságnak.
Közérthető példát használ: az emberi lélek (psziché) megismerheti az
emberi lélekre vonatkozó dolgokat. Mivel azonban az isteni Lélek
egészen más, ezért a Szentlélek, a pneüma dolgait csak az ismerheti meg,
aki „pneümatikus”, vagyis akiben benne él Isten Lelke. A „pszichikus” és
„pneümatikus” jelzők itt olyan emberekre vonatkoznak, akikben csak az
emberi dolgokra irányultság, illetve akikben az isteni dolgokra
irányultság uralkodik.

A Szentlélek, mint a megismerés princípiuma, egyrészt Isten

„mélységeit” (10) ismeri meg, vagyis rejtett titkait, másrészt az emberi
szív titkait és mélységeit. Látja, hogy mi van a szívünkben és azt is, hogy
mire van szükségünk (vö. Róm 8:27). De így van ez a pneümatikus (itt:
az Isten Lelke által érintett, sőt átalakított) emberekkel is: ők is
fogékonyak az isteni üdv titkai, egyszersmind az emberi szív rejtett titkai
iránt. Ilyen lelkülettel szabad „ítélni” (14–15), de nem mások elítélése
vagy leértékelése következik ebből, hanem annak a feladatnak
meglátása, amit mások érdekében elvégezhetünk. Ez az isteni
bölcsesség. S most, a gondolatsor végére kiderülhet: a Jézusról szóló és
az isteni bölcsességről szóló fejtegetések nem két külön témáról
beszéltek, hanem ugyanarról. Jézusról, aki az isteni bölcsesség, a
praeexistens isteni Bölcsesség. Ő ad helyes istenismeretet és
életszentségét.

1 Kor. III. RÉSZ

1 Kor. 3,1–4. A viszálykodás a lelki kiskorúság jele. <<
A 2:6–16 elvi fejtegetései után Pál apostol ismét az egyes szám 1.
személyt használja, vagyis a maga és a gyülekezet kapcsolatáról szól.
Megállapítja, hogy a fenti törvényszerűséget arról, hogy a lelki ember
megérti a lélek által Isten és az emberi szív titkait – nem lehetett a
korinthusiakra alkalmazni akkor, amikor köztük járt és a gyülekezetet
alapította. Nem értették volna meg akkor a mélyebb ismereteket. Szép
hasonlatot alkalmaz a gyermek, illetve felnőtt táplálékok különbsége
felhasználásával. A gyermek a tejet tudja jól megemészteni. Így a még
testies gondolkodású embernek is csak Isten dolgai alapigazságait szabad
elmondani, különben „nem tudja megemészteni” azt, amit hall. Viszont
az éretteknek szilárd táplálékot kell adni (bróma), mert már alkalmasak
ennek elfogyasztására, sőt táplálkozásukhoz ez szükséges. Az ez utáni
gondolat viszont „hideg zuhanyként éri, sokkterápiaként” (Schrage) a
korinthusiakat. Pál azt adja tudtukra, kb. 5 évvel a gyülekezet alapítása
után, hogy amit nem tudtak megérteni hitre jutásuk idején – s ez
természetes állapot volt akkor –, azt még most sem tudják megérteni,
mert még kiskorúak és testi módon gondolkodnak. Ez abból látszik, hogy
viszály és versengés él köztük. Ez pedig a kiskorúság és a testies
gondolkodás jele. (A szöveg hol a sarkinos, hol a sarkikos szót hozza. Az
előbbi „testből valót”, utóbbi „testies jellegűt” jelent betű szerint, vannak
szövegvariánsok is, az összefüggést nézve nincs nagy különbség a két
jelző közt.) Akik úgy nyilatkoznak magukról, hogy „én Pálé vagyok”
vagy „én Apollósé”, azok a hitbeli éretlenségükről és nem Lélek szerinti
gondolkodásukról tesznek tanúságot.

1 Kor. 3,5–9. Isten munkatársai egy alapra építenek. <<

Legfőbb ideje Pál szerint ebben a helyzetben tisztázni, hogy ki ő és ki
Apollós a gyülekezet életében. „Szolgák”-nak nevezi magát és Apollóst,
diakonosnak. Isten felhasználta őket a gyülekezet hitre jutásában. A hitet
azonban nem ők, hanem Isten adta, kinek-kinek, amint akarta.
Szolgálatuk nem volt teljesen egyforma. Pál volt, aki „plántálta” bennük
a hitet – vagyis ő volt a gyülekezet alapítója –, Apollós viszont „öntözte”
bennük a hit palántáját, ami szintén nélkülözhetetlenül fontos szolgálat
volt. Van értelme vitatkozni azon, hogy melyik a fontosabb? Nincs, már
csak azért sem, mert „Isten adta a növekedést” (6). Kiss Sándor
figyelemre méltó megjegyzése, hogy Pál mindkettőjük múltbeli
tevékenységét aoristos-szal fejezi ki (a múltban, egy bizonyos
pillanatban történt), míg Isten tevékenysége praet. impf., azaz tartósan,
hosszan történt.

Apollósról Pál apostol itt is és más helyeken (pl. Róm 16:7) szeretettel és
teljes megértéssel szól, nem engedi, hogy a gyülekezeti pártok kijátsszák
őket egymás ellen. Ők egyek (8) a szolgálatban, jutalmuk (bérük)
azonban munkájuk szerint lesz az Úrtól. Ehhez a jutalomhoz tartozik,
hogy ők Istennek nemcsak szolgái, de munkatársai (sünergoi) lehetnek.
Munkájuk Isten szántóföldjén, azaz a gyülekezetben van, ahol Isten a
gazda. Egy másik, az elsőt torlódva követő hasonlat szerint a gyülekezet
Isten épülete.
Pál, miután kimondta a 9. versben, hogy a gyülekezet Isten épülete, most
Apollós és a saját kapcsolatát a gyülekezettel az építkezés
gondolatkörével fejezi ki, azt metaforaként kiszélesítve. Eszerint Jézus a
gyülekezet egyetlen alapja, fundamentuma, Ő Pál, a bölcs építőmester,
aki ezt a biztos alapot megadta a gyülekezetnek, s mindenki más, aki épít
(pl. Apollós) már csak a meglevő alapra húzhatja a falakat. Az, hogy Pál
bölcs építőmester lehet, ez nem az ő érdeme, „az Istentől adott kegyelem
szerint” tudta ezt elvégezni. Az már a további munkások felelőssége,
hogy az apostoli alapra mit építenek, illetve hogyan. A legfontosabb,
hogy mindenki Jézus Krisztusra, az egyetlen, tehát semmi és senki
mással fel nem cserélhető alapra építsen. Sem emberek, sem eszmék,
sem dogmák nem szolgálhatnak alapul és nem pótolhatják az egyház
egyetlen alapját: Krisztust. A 12. versben hatféle építőanyag felsorolását
találjuk, abból az első három drága, a második három pedig gyúlékony. A
13. v. már az építkezés „ellenőrzését” helyezi kilátásba. Ez idő kérdése,
az biztos, hogy nem marad el. „A nap” (= az ítéletnap) majd
nyilvánvalóvá teszi kinek-kinek a munkáját az egyházban. Ez a lényeg,
nem pedig az emberek jó vagy rossz véleménye. Az ítélet tüzében (régi
ókori kép: az ítélet, mint tűz) megolvad vagy megég az emberi munka.
Ami megmarad, az igazán érték. Pl. a nemesfémből csak a salak ég ki,
ami igazán érték, az megmarad. De mi lesz azzal, akinek a munkája
megmérettetik? Ha megmaradt a munkája, az maga nagy jutalom.
Maradandó, amit Isten kegyelme által elvégzett. Ha nem marad a
munkája meg, az őt is megítéli. Üres kézzel kell megállnia Isten előtt.
Tehát nem látható teljesítményeink mennyisége vagy elismertsége a
döntő, hanem az, hogy az isteni ítélet mit mutat abból időtállónak,
maradandónak. A jutalom gondolatával is találkozunk, ami sem Páltól,
sem Krisztustól nem volt idegen, csak nem fűződött hozzá az emberi
érdem vagy saját erő. A sorok közt ott van az a megállapítás, hogy
teljesen felesleges az egyházban „pártoskodva” saját kedvenceink
munkáját földicsérni, másokét pedig csepülni, hiszen a végső szót az
egyházi munka értékéről Isten fogja kimondani az ítéletben.

1 Kor. 3,16–17. Szentlélek temploma. <<

Épület – amiről eddig szó esett – többféle van, de most azt az új
gondolatot veti fel Pál, hogy a gyülekezet nem akármilyen épület, hanem
Isten temploma (a naos szó a jeruzsálemi templom épületei közül magát
a szentélyt jelentette). A szentélyben az istenség lakik. Ezt az általános
vallási képzetet Pál úgy bővíti, hogy a gyülekezetben Isten Lelke lakik.
Tehát nemcsak az egyes hívőkben, de a hívők közösségében, az
anyaszentegyházban is ott lakik a Szentlélek. Isten féltékenyen vigyáz az
Ő szentélyére, azaz a gyülekezetre. A templom megrontóját,
megszentségtelenítőjét, gyalázóját Isten megbünteti. Ezért kell a
gyülekezetnek nagyon vigyáznia arra, hogy sohase váljanak olyan
megromlott szentéllyé, ahol már nem lakhatik a Szentlélek. Márpedig a
viszály, pártoskodás megrontja a gyülekezetet, a Szentlélek lakóhelyét.
Olyan, mintha egy szép templomot különféle mesterséges válaszfallal
részekre bontanának. „Nem tudjátok?” – kérdi Pál –, hogy ez nem
maradhat büntetlenül? A kérdés, mely a levélben többször előfordul,
„szónoki kérdés”, az ún. diatribé műfajára jellemző. A diatribé (az „időt
valahol eltölteni, múlatni”, átvitt értelemben valahol beszélgetéssel
eltölteni az időt – igéből ered a kifejezés) olyan szónoki műfaj, amelyben
a beszélő kérdéseket intéz a hallgatókhoz. Itt Pál igenlő választ vár a
kérdésére. A gyülekezetnek tudnia kellene ezt. De akkor – kérdezi szavak
nélkül az apostol – hogyan viselkedhetnek úgy, mintha mindezt nem
tudnák? „Ti vagytok” a szentély, ez a sok lokális templomkultusszal
szemben merőben új gondolat.

1 Kor. 3,18–23. Bölcselkedés, pártoskodás veszélye. <<

A pártoskodásról szóló hosszú részt (1:18–3:23) most befejezi Pál oly
módon, hogy az eddig külön-külön futó gondolatmenetek (bölcselkedés
és pártoskodás veszélyei) szálait most összeköti és egyúttal elköti. A
világ szerint bölcsesség, ami a korinthusiak életében a pártoskodásban,
az egyes tanítóknak a többiekkel szembeni favorizálásában nyilvánul
meg: bolondság az Isten előtt. Meg kell ebből térniök és az isteni
bölcsesség érték- és magatartásrendjét kell elfogadniuk. Különben merő
öncsalás a keresztyénségük. Két ószövetségi idézettel támasztja alá –
Isten lesújtó véleményére hivatkozva a világi bölcsességről –
mondanivalóját. Jób 5:12-ből vett idézete erőteljesebb, mint a LXX
szövege, fordíthatnánk úgy; hogy Isten meghúzza a hurkot, mégpedig
saját ravaszságuk kötelét a világ bölcseinek nyaka körül. Azért is
ostobaság, ha a gyülekezet a különféle tanítókhoz tartozással dicsekszik,
mert nem ők Páléi vagy Apollóséi, hanem megfordítva: azok a
gyülekezetek tulajdonai. Milyen szép lehetőséget mutat fel előttük az
apostol! Ahelyett, hogy egy-egy vezető „tulajdonaivá” lennének, ők
érezzék magukat az értékes vezetők, tanítók haszonélvezőinek, hiszen az
ő kedvükért rendelte legjobb szolgáit az Isten. „Himnikus lendülettel”
(Kiss Sándor) vagy „diadalénekként” (Czeglédy István) most
továbbfokozza a gondolatot az apostol: nemcsak tanítóit érezheti
magáénak a gyülekezet, hanem az egész világot, életet és halált,
jelenlevőket és jövendőket. Ez a keresztyén ember csodálatos
istengyermeki szabadsága! „Minden a tiétek” – hirdeti Pál, de csak azért,
mert ti viszont „a Krisztuséi vagytok”. Luther szerint a keresztyén ember
szabadsága abban áll, hogy hit által mindennek ura, viszont szeretet által
mindennek szolgája. Pál is folytatja tovább: Krisztus pedig az Istené. Így,
ebben a Szentháromságra utaló végső mondatban válik nyilvánvalóvá a
gyülekezet előtt felragyogtatott távlatok nagyszerűsége.

1 Kor. IV. RÉSZ

1 Kor. 4,1–5. Isten titkainak sáfárai. <<
A témaváltás fokozatos. Eddig a pártoskodás veszélyeiről volt szó, e
fejezetben már az apostol és más apostolok helyes megítélésének
kritériumaival találkozunk. Az apostol a maga tisztét a hüpéretés-hez
(eredeti értelme: az az evezősszolga, aki a hajó alsó részében húzza a
lapátot, de az irányítást a felette lévő részben tartózkodó kormányos
végzi) és az oikonomos-hoz (sáfár, olyan vezető szolga, akire mindent,
mindenkit rábízhatnak, de egyszer mindenről számot kell adnia a
gazdájának) hasonlítja. Az utóbbiról elmondja, hogy Isten titkainak
sáfára. Láttuk, hogy a müstérion olyan hittitok (vö. 2. részt), melyet csak
az isteni kijelentés képes megértetni az emberrel. Isten titkainak
sáfáraitól – mint a sáfároktól általában – elsősorban hűséget várnak. Ez
itt azt jelenti, hogy csak Isten titkait adják tovább az embereknek, nem a
saját gondolataikat, de ugyanakkor kitartó munkavégzésüket is jelenti.
Az apostol a sáfári életforma mindkét elemét komolyan veszi. Azt is,
hogy a számadás napjáig úgy kell gazdálkodnia a rábízottakkal, mintha
azok az övéi volnának, gazdáján kívül senkinek nem tartozik idő előtti
számadással. De a másik elemet is komolyan veszi: egyszer meg kell
állni a mindent tudó Gazda előtt és Ő fogja a sáfár munkáját megítélni. A
2. v. hóde olvasata a valószínűbb: „ez esetben”-nek fordítandó, szemben
a megszokottabb: „ami pedig”-gel (a ho de szövegvariáns szerint). Pál
fölött tehát nem jogosult ítélkezni semmiféle emberi fórum. Sőt. Saját
lelkiismeretét sem tartja végső fórumnak, mint annyi „nagy egyéniség” a
történelem folyamán. Tudatosan nem talál magában kivetnivalót,
lelkiismerete nem mond ellene tetteinek. De ez még nem ad
„megigazulást”, ez nem ad felmentést neki. Ő az Úrra vár, aki a maga
idejében ítéletet fog majd fölötte tartani. Az az Úr Jézus, aki az ítélet
napján meg fogja mutatni, ami rejtett az emberi szívben és meg fogja
világítani az emberi szív legrejtettebb szándékait is. Akkor Istentől lehet
epainos-t (dicséretet, politikai vagy eszkhatológikus elismerést) nyerni.

1 Kor. 4,6–13. A korinthusiak gőgje és Pál alázata. <<

A 6–7. versekben Pál az eddigi elvi fejtegetéseket kívánja a maga és
Apollós gyülekezettel való kapcsolatára alkalmazni. (Metaskh ématidzó
= valamit átalakítva egy adott esetre alkalmazni.) Óvja a korinthusiakat
attól, hogy az egyik tanítót pajzsukra festve, azt a másikkal szemben
maguk elé tartva akarjanak a másik csoporttal szemben nagyobbnak
lenni vagy annak látszani. A 6. v. füsioó igéje, a nevetséges
felfuvalkodottságot fejezi ki s a hallgatóknak „A felfuvalkodott béka és
az ökör” című mesét juttatta eszükbe. A béka már „majdnem akkorává”
fújta fel magát társai előtt, mint amekkora az ökör volt, csak éppen –
szétpukkadt. Mellbevágó a 7. v. figyelmeztetése: van valami érték
benned, amit nem Istentől kaptál volna? Ha nincs, akkor miért dicsekszel
vele?

A 8–13. versek hangvétele még a Páltól megszokott kiélezettségnél is

keményebb. Ez a „felfuvalkodottság elleni olvasmány” (Schrage) tele
van szélsőséges ellentétpárokkal, metsző gúny árad belőle. Valaki azt
mondta, hogy Pál csak egy dologgal szemben nem volt türelmes: a
türelmetlenséggel szemben. Márpedig itt a gyülekezet nem volt képes a
keresztyén életre annyira jellemző „már” és „még” közt élni, azaz a már
megvalósult és a még megvalósulásra váró isteni ígéretek
feszültségében, hanem ehelyett azzal áltatta magát, hogy már minden
megvalósult az életében, ami a keresztyén életben megvalósulhat. Innen
érthető Pál kemény hangvétele.

A 8. versben kétszer használja a „már” szót, azért, hogy rádöbbentse

olvasóit arra, hogy ennek még nincs itt az ideje. A gyülekezet magát már
uralomra jutottnak és meggazdagodottnak véli. Bár így volna – mondja
az apostol –, akkor mi is uralkodnánk veletek együtt. Ha ezt lelki atyjuk
irreálisnak tartja, nem kellene a korinthusiaknak észrevenniük, hogy
korántsem jutottak el még ebbe az állapotba? Pál kétségbeejtőnek tartja a
testies gondolkodású embernek azt a balhiedelmét, hogy már célhoz ért a
lelki életben. Hogy rádöbbentse őket a valóságra, rajongó önámításukkal
szembeállítja a maga és társai helyzetének sötét tónusú képét.

A 9. versben nem kevesebbet állít, mint hogy az apostolokat Isten

utolsókul, halálra szántakul és nevetséges látványosságul (theátron)
állította a világ elé. Hogyne lenne az apostol utolsó a világban, ha a
gyülekezet is annyira lebecsüli, hogy „neve, ha van, csak áruvédjegy”
(József Attila) a különféle gőgös egyházi csoportocskák zászlaján? Ha a
korinthusiak saját keresztyén életüket a győztes hadvezér
diadalmenetével tévesztik össze, akkor Pál a felelős, és a sok szenvedést
vállaló gyülekezeti vezetők életét a legyőzött hadifoglyok
szégyenmenetéhez hasonlítja (azok is utolsók, halálraszántak és bámész
szemek látványosságává lesznek). A 10. verstől ellentétpárokat
olvashatunk a korinthusiak megszégyenítésére. Ti bölcsek vagytok?
Akkor mi a bolondságot vállaljuk! (Pál az emberek szemében hajlandó
bolondnak látszani, hogy Krisztus előtt bölcs lehessen.) Ti erősek
vagytok? Akkor mi gyöngék. Ti dicsőségben úsztok? Mi pedig
szégyenbe süllyedtünk. Hiszen – folytatja a 11. és következő versekben –
„egészen mostanig” (tehát az apostolok még nem értek el a perfekció
állapotába, mint azt a gyülekezet tagjai önmagukról gondolták) éhezés,
szomjazás, ruhátlanság és ütlegelés meg hajléktalanság jutott
osztályrészünkül. Vajon észrevették-e Pál olvasói, hogy ezt a sok
szenvedést az apostolok őértük vállalták? Vajon hála és megbecsülés
ébredt-e a szívükben irántuk, és magukra tekintve megszégyenültek-e
egy keveset, hogy ők a keresztyén életből a szenvedést nem, csak mások
megítélését vállalták? Azt is vállalták Pál meg munkatársai, hogy a
gyülekezettől nem fogadnak el semmit szolgálatukért, hanem nehéz
fizikai munkával eltartják magukat. A szidalomra áldásmondással, az
üldözésre kitartással feleltek. Így lettek a világ szemetjévé és
söpredékévé. A peripséma egy tárgy vagy személy megtisztítása
alkalmával a földre esett hulladék vagy vakarék. Ez már az önmegalázás
mélypontja. Bár van a szónak vallástörténeti értelme is, azokat a
megvetett embereket jelentette a görög ión kultúrában, akikért „nem
kár”, ha nagy veszély esetén önkéntesen engesztelési áldozatul adják
magukat a közösségért.

1 Kor. 4,14–21. Pál atyai szeretete a korinthusaiak iránt. <<

Amint a 4:1-ben láttuk: a témaváltás fokozatos, azaz az apostol a
gyülekezeti viszályokról írt mondanivalóját lassan lezárva más témára tér
át. A téma végleges lezárása itt, a 14kk. versekben történik. A 14–16-ban
Pál felfedi a gyülekezet iránti indulatát. Nem az volt a célja, hogy
megszégyenítse őket, bár észre térítésük során a gúny eszközét is
igénybe vette, de megjobbításuk szándékával. Már azért sem lehetne
rosszindulattal irántuk, mert atyaként szereti őket. Módszere az intés
(nouthetó = a szívére helyezni valakinek valamit: nous és tithémi
szavakból, a figyelmeztető lelkigondozás terminusa), mint a test szerint
atyáknak. Azért atyja a gyülekezetnek, mert általa jutottak el a
keresztyén hithez és élethez. Tanítómesterük (paidagógos = a gyermeket
iskolába kísérő rabszolga) sok lehetett, de lelki apjuk az apostol. Az
evangélium hirdetése által ő „nemzette”, „szülte” őket (15b).
Természetesen Pál tudja, hogy az újjászületés a Lélek és az Ige által
történik, de ő hirdette Korinthusban a lélek erejével úgy az igét, hogy
abból új élet támadt. Hangsúlyozza, hogy ez az Ige az evangélium volt.
Az atya azonban nemcsak nemzi gyermekét, hanem életével hatást
gyakorol annak életére. Ezért kéri az író a gyülekezetet, hogy „legyenek
követői”, utánozzák őt. (Itt nem a Jézus által használt „nyomában járni”,
akoloutheó ige szerepel, hanem a lelki mintát utánzó magatartás.) A 11:1
mindezt félreérthetetlenné teszi: a gyülekezet az apostolt annak Krisztus-
követésében utánozza.

Pál úgy érzi; minden lehetőséget meg kell ragadnia a gyülekezet helyes
útra térítése érdekében. Ezért nemcsak imádkozik értük (1:4), nemcsak
levélben inti őket, de legmegbízhatóbb munkatársát, Timótheust is
elküldi hozzájuk. Az ApCsel 18:5-ből megtudjuk, hogy Timótheus ott
volt Pállal a gyülekezet alapításánál. Így jól tudja majd náluk képviselni
a keresztyén „utakat” (17), azaz a minden gyülekezetre nézve kötelező
közös életvitel alapszabályait. Ez nem az evangélium, amely hitre hív,
hanem a didaché, a tanítás, mely a hívők életmódjára vonatkozik.

Az apostol tudja, hogy vannak olyanok Korinthusban, akik azzal áltatják

magukat és másokat, hogy ő be nem teszi a lábát többet a városba. Ezért
felfuvalkodnak, amint ez pl. a 6. versből is kiderült. Pedig Pál hamarabb
közéjük fog érkezni, mint vélik, ha az Úr megengedi. Nem ez tehát a
kérdés, hanem az: hogyan fog érkezni hozzájuk: bottal (szigorúan,
pedagógusként) vagy szeretettel (atyaként)? Végső soron ez tőlük függ.
Ha gyermekként fogadják, atyaként fog érkezni. Nem az lesz köztük a
feladata, mint Timótheusnak. Ő nem a keresztyén életvitel elemeit fogja
felsorolni nekik, hanem megvizsgálja a felfuvalkodottakat: csak a szavuk
(= hangjuk) nagy: vagy az életükből is árad Isten országa ereje? Hiszen
ez az ország, vagyis Isten uralma az emberek életében nem üres
szavakból áll, hanem a tettek, a magatartás olyan erejéből; melyben a
szemlélő isteni erőmegnyilvánulást vehet észre. Ebben legyenek a
korinthusiak „nagyok”, ha tudnak!

1 Kor. V. RÉSZ
1 Kor. 5,1–8. A gyülekezet nem adhat helyet paráznaságnak. <<
E verstől kezdve az apostol a gyülekezeti élet gyakorlati és égető
kérdéseit tárgyalja, vagy úgy, hogy értesülései alapján, vagy úgy, hogy a
tőlük kapott írásbeli kérdések alapján veszi sorra azokat. Az egyik
legsúlyosabb problémakör a szexuális erkölcs volt. A pogány
környezetben a többség a testi kívánságok gátlástalan kiélését tartotta
helyesnek. Volt egy törpe kisebbség a hellenista világban, amely
önmegtartóztatást gyakorolt. Az újonnan alakult korinthusi gyülekezet
legnagyobb része azelőtt pogány volt, mint láttuk, inkább a proletárok
közül jöttek, s egy messze földön rossz hírű, újonnan alapított
nagyvárosban éltek. Ami e szakaszban a legérdekesebb, Pál nem az
egyes emberek szexuális erkölcsét (vagy annak hiányát) kezdi tárgyalni,
hanem a gyülekezet létét látja veszélyeztetve abban, ha valaki cégéres
bűnben él. Ugyanis ez az egész gyülekezetre nézve veszélyes!

Volt a gyülekezetben egy férfi, aki apjának második feleségével élt

együtt, tehát mostohaanyjával. Nem tudjuk, hogy élt-e még az apja, és ha
igen, elvált-e ettől a nőtől. A nő nyilván pogány volt, róla nem ír Pál. A
férfi azonban a gyülekezet tagja volt. Márpedig ez az állapot nemcsak a
zsidó házasságjoggal és erkölccsel állt éles ellentétben (vö. 3Móz 18:8;
„apád feleségének a szemérmét föl ne fedd”), de a római szokásokkal is.
Olyan dolog fordul elő köztetek, ami még a pogányoknál sem szokott
előfordulni – fordul keményen a gyülekezet lelkiismerete felé az apostol.
S ti ezt tűritek, azt vélvén, hogy ez nagyvonalúság, pedig nem más, mint
gőgötökből eredő lelki vakság. „Gyászolnotok” (pentheó) kellene és
eltávolítani a körötökből (aireó ek mesou hümón) az illetőt, mert
jelenléte az egész közösséget megfertőzi.

Pál egy számukra különös exkommunikációs eljárást sürget. Úgy érzi, ha

testileg most nincs is Korinthusban, lelkileg (lélekben vagy lélek által)
ott van és már meghozta ítéletét (perfektum, a múltban történt, de hatása
a jelenben is érvényes). Az ítélet szerint az égész gyülekezet jöjjön össze
bíróságként, akkor ott lesz velük Pál lelke is és az Úr Jézus ereje is. Az
egész gyülekezet közösítse ki (exkommunikálja) a szóban forgó bűnöst
és adja át (szolgáltassa ki = paradidómi) a Sátánnak. Ez teste
pusztulására lesz, de a cél az, hogy lelke megmeneküljön az eljövendő
ítélet idejére. Hogyan értette mindezt az apostol? A mai olvasó három
dolgon is fennakadhat. Először: nyoma sincs az egyénenkénti akarat
megnyilvánulásnak szavazás formájában. A gyülekezet itt csak arra jó,
hogy kimondja az apostol már kész ítéletét. Igen, mert itt nem
közvélemény-kutatásra van szükség, hanem gyors sebészi beavatkozásra,
egy fertőzést okozó tag eltávolítására a szervezetből. Másodszor nehéz
megérteni, hogyan képzelte Pál a maga jelenlétét az exkommunikáció
során „lélekben”. Valószínűleg úgy, hogy jelenléte hatásaként
érvényesült. A gyülekezet tudja, hogy ő mit kívánt, hogyan ítélt, ez a
döntése jelen van a gyülekezetben testi távolléte idején. Harmadszor a
mai ember az ítélet súlyosságát és az ítélet-végrehajtás módját nehezen
érti meg. Azonban az ítélet-végrehajtás súlyosságát Pál a 6–8. versekben
jól megmagyarázza a kovász, mégpedig a rothadást okozó kovász
eltávolítása metaforájával. Marad a kérdés: hogyan? Ez nem egészen
világos. Vajon mit jelent „a testnek veszedelme”? A gyülekezet még ha
akart volna sem hozhatott volna halálos ítéletet, azaz nem ölhette volna
meg a bűnöst, mint a jeruzsálemi zsidó gyülekezetben megkövezték
Istvánt (ApCsel 7:54kk.). A római hatóságoknak sem adhatta át az ügyet
ítéletre, ennek jogi alapja nem volt, erkölcsi gondolkodásuk szerint pedig
a gyülekezet belső ügyeit nem volt szabad kivinni a hitetlenek közé (vö.
6:1k.). A megoldás az ApCsel 5-ben leírt Anániás és Szafira története.
Mihelyt kitaszítja a gyülekezet a maga köréből a cégéres bűnöst, azaz
megszűnik körülötte a gyülekezet által adott lelki védőgyűrű, máris a
Sátán hatókörébe kerül, aki szívesen lesz „ítéletvégrehajtó”, hiszen a
célja az ember romlása. Az exkommunikáció sürgősségét illusztrálta a
kovász hasonlata a 6–8. versekben. A zsidó vallásban a páska ünnepe
előtt el kellett távolítani minden kovászt. A páska után a kovásztalan
kenyerek ünnepe következett. Csak azt követően lehetett kovászt és így
kovászos kenyeret készíteni. A kovász kitakarítása Pál hasonlatában „a
lelki nagytakarításnak” felelt meg. Ez feltétlenül szükséges, hiszen a
kovász nemcsak erjeszt, hanem a használt kép szerint megronthatja az
egész kenyeret (vö. Mk 8:15). Az idő sürget, hiszen páskabárányunk:
Krisztus már megáldoztatott. Erre kell felelnünk a közösség
megtisztításával, ami a gonoszság és paráznaság eltávolítását jelenti.
1 Kor. 5,9–13. Csak a testi paráznasággal nem szabad érintkezni. <<
E versekben egy félreértést tisztáz a szentíró. Eddig olyanokat intett, akik
nem vették komolyan az egyházfegyelemre vonatkozó gondolatait, most
meg olyanokat tanít, akik a kiközösítést a kívül valókra is alkalmazni
akarták. Azt hitték, Pál arról írt előző levelében (tudjuk, hogy nem az
1Kor az első levél, amit Pál a korinthusi gyülekezetnek írt, csak az első
fennmaradt levél), hogy ne vegyüljenek el, ne érintkezzenek a
keresztyének még a világban lévő bűnösökkel sem. Pál tisztázza, hogy
ilyet ő nem állított, hiszen akkor a gyülekezetnek ki kellene mennie
ebből a világból. De akkor hogyan végeznék a világban a missziót? Csak
a gyülekezeten belüli vétkesek megfenyítésére gondolt tehát az apostol
előző levelében, s most ezt bővebben fejti ki. Milyen bűnösökre gondolt,
akiket a gyülekezeten belül a kiközösítés első fokozatával, a velük való
érintkezés korlátozásával kell sújtani? Erre egy katalógussal felel. A
katalógus (szójegyzék, azonos szerkezetben álló mondatrészekkel)
műfaja ismert volt az ókori irodalomban, alfajai: az erény-, a bűn- és a
szenvedéskatalógusok. A műfajt az apostol is használja többször (pl. itt,
aztán Gal 5:19–21-ben és Róm 1:28–32-ben is), de inkább a missziói
igehirdetés egyik elemeként. Rámutat a bűnkatalógusban többek közt
arra, hogy milyen az ember Krisztus nélkül. Ezenkívül Pál a bűnösöket
sorolja föl a versekben és nem – elvontan – a bűnöket.

A 10–11-ben kétszeri felsorolást találunk, a két katalógus csaknem

azonos. Mindkét lista a paráznákról szól első helyen. A 6:15-ben fogjuk
látni, hogy az ilyen ember egyszer önmaga teste, egyszer pedig Krisztus
ellen vétkezik a bűnével. Ezután a bírvággyal kapcsolatosan vétkezők
következnek: a pénzimádók és a pénzrablók. Érzületükben és
magatartásukban a pénz áll első helyen, megszerzéséért semmitől sem
riadnak vissza. Ezután a bálványimádók következnek. Hogyan lehetett a
gyülekezeten belül bálványimádókról beszélni? Nem valamilyen pogány
istenség meggyőződésből való tisztelőjéről van itt szó, hanem a
közéletben (iparos egyesületek, céhek, kereskedelem, városvezetés)
szüntelen előforduló kultikus ünnepélyeken történő kényszerű részvételt
elvállalóról. Erről majd a 8. és köv. fejezetek részletesebben fognak
tanítani. Aztán a szitkozódók (nagyszájúak), majd a részegesek
következnek a listán. Ezeket fegyelmezni lehet és kell. Az intelem azzal
zárul, hogy a gyülekezetnek a maga soraira kell vigyáznia, azt kell
megtisztítania (a 13. versidézet erre vonatkozóan Deut 17:17 és 24:7-
ből), mert a kívül valókat majd Isten fogja megítélni. Pál nem arra
biztatja a keresztyéneket tehát, hogy a világ erkölcscsőszei legyenek, de
arra igen, hogy önmaguk körében szigorú erkölcsi mértéket
érvényesítsenek.

1 Kor. VI. RÉSZ

1 Kor. 6,1–8. Hívők ne pereskedjenek egymással. <<
E fejezetben a városi (állami) bíróság előtti pereskedésből indul el az
apostol. Pereskedhetnek ilyen fórum előtt egymással a keresztyének?
Nem adja meg a feleletet – hiszen ez a hitetlenek, igaztalanok előtti
igazságszolgáltatás keresését jelenti, ilyet pedig hogyan várhatnak a
gyülekezet tagjai a kívülvalóktól. Pálnak természetes volt, hogy a zsidók
egymással nem pereskedtek a római hatóságok előtt. Most arra akarja
rádöbbenteni olvasóit, hogy ez a keresztyén gyülekezet tagjai részéről is
önellentmondás lenne. Hogyan is kereshetnének a gyülekezeti tagok
igazságot (igazságszolgáltatást) maguknak vitás kérdésekben a
kívülállók (adikoi, igaztalanok, meg nem igazultak) előtt?

A tárgyalt versek szerkezete igen érdekes. A 11. versben nem kevesebb,

mint 9 kérdést találunk. Az apostol hol nemleges, hol igenlő választ vár.
Mindkét esetben állásfoglalásra, döntésre, ocsúdásra akarja rábírni
olvasóit. A 9–11. versek „sem… sem…, de… de” szerkezete szintén
nagyon hatásos. A 9–11-ben újabb (vö. 5:10–11) bűnlistát találunk
beépítve. Tudni kell a tartalmat illetően, hogy a görög ember nemcsak
mérgében vitte a bíróság elé a vitás ügyeit, hanem szórakozni, tanulni,
társadalmi életet élni is járt a bíróságra, ahol a szónokok nagy becsben
álltak.

Pál szerint „a szentekre” tartozik minden, a gyülekezeten belüli, az

anyagi életre (megélhetés, ta biótika) vonatkozó vitás ügy (pragma). A 2–
3. versekben azt olvassuk, hogy a gyülekezet tagjai („a szentek”, az
ÚSZ-ben emberekre vonatkoztatva csak többes számban fordul elő, a
„személyi kultuszt” megakadályozandó) a világot, benne az angyalokat
fogják majd az idők végén megítélni. Ez a gondolat az ÓSZ-re (Dán
7:22) és bizonyos kánonon kívüli iratokra megy vissza (SalBöl 3:8;
ÉnAp 108:2). Ha pedig a gyülekezet tagjai egyszer angyalokat ítélnek
meg, akkor mennyivel inkább lehetnek döntőbírák saját, a mindennapos
élettel kapcsolatos ügyeikben? Pál felindultságát bizonyítja gúnyos és
szónoki kérdése: mért nem a gyülekezet legalábbvaló embereit bízzátok
meg az ítélkezéssel? Még azok is jobbak lennének erre, mint a pogány
bírák! De mindjárt mást ajánl a következő, 5. versben: egy köztük lévő
bölcs embert bízzanak meg az egymás közti peres ügyek intézésével.
Nincs ilyen köztetek egy sem? – kérdi gúnyosan a magukat oly
bölcseknek tartó korinthusiaktól.

Még két érve van a gyülekezet téves gyakorlata ellen. Az egyik az, hogy
már maga az anyagi ügyek miatti pereskedés – bármely fórumán légyen
az – megbírálható. A keresztyén hajlandó lehetne arra is, hogy zokszó
nélkül viselje el a neki okozott kárt. Ehhez persze az igazságosztó Isten
iránti bizalom és az anyagiaktól való belső függetlenség lelkére lenne
szükség. De még nagyobb baj, ha a keresztyének másnak okoznak
anyagi kárt. Ezzel az apostol mind a felperes, mind az alperes felet
elmarasztalja. A másiknak, mégpedig testvérnek igaztalanságot és kárt
okozó keresztyén maga is igaztalan, hitetlen lett.
Márpedig az igaztalanok nem örökölhetik Isten országát (9). Kik ezek?
Most hosszú katalógus (lista) következik az igaztalan ember bűneiről. Az
5:10–11-ben szereplő, előbb felsorolt bűnök mellett találkozhatunk itt a
„puhányokkal” és a homoszexuálisokkal, meg a házasságtörőkkel. A
felsorolt 10 bűn mindegyikében magukra, előző életükre ismerhetnek Pál
olvasói. Igen, ők is ilyenek voltak régen. Azonban azóta valami nagyon
fontos történt velük. „Megmosattak” (félreérthetetlen célzás a
keresztségre), megszenteltettek (azaz Isten tulajdonaivá lettek) és
„megigazíttattak”, azaz bűnös létük ellenére Isten Jézus igazságát
tulajdonította nekik (Jézusra pedig az ő bűnüket helyezte a kereszten), s
ezt ők a Szentlélek által elfogadták. Nem illik hát hozzájuk a régi élet
maradványa: a mulandó anyagiakért történő pereskedés egymás ellen, a
hitetlenek előtt.

1 Kor. 6,9–20. A keresztyén szabadság nem szabadosság. <<

E szakaszban az apostol szembeszáll a korinthusi szabadossággal
(libertinizmussal), ami az igazi szabadságszeretet fonákja. E
libertinizmusnak többféle eredője lehetett. Az egyik a jól-rosszul értett
cinikus filozófia. Ennek egyik híres képviselője, Diogenész ui.
Korinthusban élt, és ott is halt meg, szobra is volt a városban. Másik
eredője a korinthusiak hívő gőgje. Úgy vélték, hogy az ő lelki
színvonalukon már közömbös, hogy mi történik az általuk
alacsonyrendűnek ítélt testtel. Lehet megvetni, de lehet minden vágyát
teljesíteni. Az apostol valószínűleg a korinthusiak két szállóigéjét idézi:
„Mindent szabad nékem” és „Az eledel a gyomorért van, a gyomor meg
az eledelért”. De mindkettőhöz hozzáfűzi a maga helyesbítő
megjegyzését: „…de nem minden használ”, illetve: „az Isten ezt is,
amazt is meg fogja semmisíteni”.
Pál szerint a keresztyén – általában az emberi – szabadságnak két
feltétele van. Az egyik: használ-e vagy árt. A másik: szabadnak hagy,
vagy akaratunk ellenére valami másnak az uralma alá helyez. Cáfolja azt
a vélekedést, hogy az étel és gyomor egymás mellé rendeléséből a test és
paráznaság egymás mellé rendelése következne (13). Ellenkezőleg! A
test az Úrnak rendeltetett Isten által. Cáfolja az antik hellenista
testmegvetést, de a testkultuszt is. Ha Isten Jézust feltámasztotta, akkor
Vele együtt a mi testünk is feltámad. Ilyen érték Isten szemében az
ember teste! Testünk, méltósága, hogy Krisztus testének, az egyház tagja
lehet (15). Aki paráználkodik, kiszakítja testét Krisztus teste
közösségéből és a parázna nő tagjává teszi. A korinthusi Aphrodité-
szentély prostituált papnőivel való szexuális közösség az istennőhöz vitte
közel annak tisztelőit. De a keresztyén embert a bujálkodás elszakítja
Urától. Nem lehet a nemi aktust a Krisztussal gyakorolt lelki közösség
szempontjából közömbösnek tartani, mondja Pál, s 1Móz 2:24-et, a
teremtéstörténetnek a házasságra vonatkozó részét idézi. Ha a férfi és a
nő a testi szerelemben „egy testté lesznek”, akkor az a paráználkodó
gyülekezeti tagok esetében a Krisztus-testtől való elszakadást jelenti.
Ettől „menekülniük kell” (feügete, 18), mint Józsefnek Potifárnétól
(1Móz 39:12).

Az apostol másik érve, hogy a keresztyének teste (itt a test az egész

személyiséggel kapcsolatos) a Szentlélek temploma (19). Aki
paráználkodik, a maga teste ellen vét, ami nem a maga teste, mert „áron”
vette meg azt Isten, ti. Jézus vére árán. Ezért a testünk nem a miénk,
hiszen egész egzisztenciánk Istené. Az a feladatunk, hogy ne csak
lelkünkben, de testünkben és testünkkel is Őt dicsőítsük, mert a templom
feladata, hogy a benne lakó istenség dicsőítésére legyen.

1 Kor. VII. RÉSZ

1 Kor. 7,1–7. Házasság és elválás. <<
Míg az 5:9 Pálnak egy előző levelére utal, addig itt az 1. versből a
gyülekezet Pálhoz intézett leveléről értesülünk, melyben azok különféle
erkölcsi kérdésekben kérték a tanácsát. Ezek közül az egyik a szexuális
élet keresztyén etikájára vonatkozó kérdés, számukra valószínűleg igen
fontos volt. Most nem a zabolátlanul élőket feddi, mint az 5. fejezetben,
inkább a teljes önmegtartóztatásra, aszkézisre hajlóknak, legalábbis az
erről kérdezősködőknek felel. Megállapítja, hogy az embernek „jó nem
érinteni” asszonyt. Az „érinteni” ige itt, mint az ÓSZ-ben és annak görög
szövegében (LXX), a nemi érintkezésre vonatkozik. Mivel a szűzi
állapot jó”, ezért szívesen venné, ha más is úgy élne, mint ő, azaz
önmegtartóztató módon (7a). Azonban ezt nem mindenki teheti meg,
ehhez külön kegyelmi ajándékra van az embernek szüksége (7b).

A házasság viszont szükséges a paráznaság miatt. Itt nem érvel az

apostol a gyermekáldás fontosságával vagy azzal, hogy a
teremtéstörténet szerint emberi voltunk a házasságban teljesedik ki
(1Móz 1:27). Írásaiban más helyeken foglalkozik ezzel. De mégis fontos
számára a házasság intézménye, mert tudja, az emberek többsége csak
„égne” (ti. a beteljesítetlen vágyaktól) a házasságon kívül (9b). Vagyis
Pál szerint a szüzesség: jó, a házasság: szükséges, és a paráznaság: bűn.

A 2–5. versek a keresztyén házasfeleknek adnak „kedvezményes

tanácsot” (süngnómé). Először a házasság kizárólagosságáról szól.
Minden férfinek saját felesége s minden nőnek saját férje legyen – ne
más. A házasfelek jogai és kötelességei azonosak, egyikük sem ura a
maga testének, mindkettő tartozik megadni a másiknak azt, amivel
„tartozik” neki. Ez a nők megbecsülését jelenti egy olyan korban, amikor
a közfelfogás szerint a férj a „kényúr” (despotes), a nő a „rabszolga”
(doulé). Voltak azonban, akik a házasfelek közti kapcsolatban is
önmegtartóztatást tartottak szükségesnek. Erre csak kölcsönös
megegyezéssel, ideiglenesen és bizonyos cél érdekében (pl. elmélyült
imádkozás) kerülhet sor – tanítja Pál. Aki ennél többet akar
megvalósítani (ti. a teljes és végleges önmegtartóztatást a házasfelek
közt), az előbb-utóbb a Sátán becsapottja lesz (5), aki az egyik
szélsőségből a másikba rántja még a jóhiszemű keresztyéneket is. Pál
ismeri az ember önuralmának korlátait (akrasia = az önuralom
hiányossága) és erkölcsi tanácsai során ezt is józanul számításba veszi.
Van tehát keresztyén házasság, házasélet, melyben egymás megbecsülése
és az egymás iránti hűség az irányadó.

1 Kor. 7,8–9. Özvegyasszonyok. <<

E két vers a nem házas férfiakhoz és az özvegyasszonyokhoz szól. Van
nyelvi alapja annak a feltételezésnek, hogy a nem házas férfiakon itt Pál
özvegy férfiakat ért. Így itt azoknak ad tanácsot, akik egyszer házasok
voltak, de házastársuk halála miatt most egyedül maradtak. Az 1. v.-sel
cseng egybe Pál tanácsa: jó úgy maradniuk, ahogy most vannak, azaz
özvegyi állapotban, házasság nélkül. (Ebben finoman a maga példájára
utal.) Ebből viszont nem szabad arra következtetni, hogy ő özvegy lett
volna, hanem abban említi példaként magát, hogy ő is egyedül van.
Előjön a tanács során az 5. v.-ben már említett önuralom (krasia) kérdése
igei alakban, abban az összefüggésben, hogy ha az özvegy nem tudna
vágyain uralkodni, akkor lépjen újabb házasságra, mert ez jobb, mint
„égni” a vágyak tüzében. Itt megint értékrendet látunk az etikai tanács
mögött: a legjobb a vágyakon uralkodni képes egyedüllét, ezután jön a
tisztes házasság, végül legrosszabb a vágyak miatt kínlódó egyedüllét. A
keresztyén ember etikai döntéseinek vezérelve: melyik a „jobb”.

1 Kor. 7,10–16. Válás <<

E szakasz két kisebb egységből áll. Az első (10–11) a válás kérdésével
foglalkozik, feltehetőleg főként abban az esetben, mikor mindkét fél
keresztyén. A másik egység (12–16) a „vegyesházasság”, azaz
keresztyén és nem keresztyén fél közti házasság esetében ad tanácsot.
Ami az első egységét illeti, Pál hangsúlyozza a válás tilalmát, a házasság
fölbonthatatlanságát, hozzátéve, hogy ezt nem ő, hanem maga az Úr
(Jézus) „hirdeti” (paraggelló). Érdekes a jelen idő használata (nem csak a
történeti Jézus mondta ezt, pl. Mk 10:11k.-ben, hanem a megdicsőült
Krisztus is, mégpedig az apostol szavával és most). A válást az
asszonyoknál passzív szerkezetben találjuk (valószínűleg ez a váláshoz
szükséges jogi eljárásra utal, ami a nők esetében az antik társadalomban
szükséges volt), míg a férfiaknál a feleség „elbocsátását” említi, ez
inkább eltaszítás, mint válás. Az utóbbira inkább a zsidó
jogszabályokban volt példa. Érdekes a 11. v.-ben a közbeszúrás
(parenthésis), ami kizárólag az asszonyok válásának tiltása után áll: ha
elvált egy asszony, akkor maradjon „úgy”, azaz magánosként s ne
menjen férjhez újra. De van még egy megoldás: béküljön meg férjével.
Valószínűleg ez a megoldás tűnik Pál előtt a legjobbnak. Látjuk, hogy a
korai egyház az élet minden területén kereste Jézus parancsainak
érvényesítését, akkor is, ha már nem a zsidó, hanem a sokkal nyitottabb
görög-római társadalom kereteiben élt.

A 12. és köv. versek a hívő és nem hívő (keresztyén és nem keresztyén)

felek házasságáról beszélnek. Nem arról, hogy két ilyen fél köthet-e
házasságot, mert a keresztyén embernek „az Úrban”, azaz másik
keresztyénnel kell házasságot kötnie (39b). Hanem arról beszél, hogy ha
a házasfelek közül az egyik keresztyénné lett, akkor ez mennyiben
befolyásolja házastársi kapcsolatait. Pál hangsúlyozza, hogy most nem
Jézus, hanem csak ő szól, ám benne is Isten Lelke van (40b). Tanácsa,
hogy a keresztyén fél ne kezdeményezze a válást. Sőt, bízza a döntést a
másik félre. Ha az együtt akar vele maradni, akkor legyen így. Két
biztató gondolatot is közöl az apostol az ilyen esetre. Az egyik, hogy
„meg van szentelve” a hitetlen férj vagy feleség a maga hívő
házasfelében, sőt gyermekeik is „szentek”, azaz Isten elkülönített
tulajdonai. A másik biztatás, hogy „mit tudod, te?” (hívő férj vagy
feleség), hátha a másik fél vállalásával fogod azt „megmenteni” (azaz
üdvösségre segíteni). A meglévő házasság mindig missziói lehetőség,
csak a megkötendő házasság nem az, ha az egyik fél hitetlen. Figyeljük
meg azt a nagyvonalúságot Pál tanácsában, hogy a nem keresztyén
félnek szabadságot ad, hogy az együttmaradás kérdésben ő döntsön!
Kényszerrel sem jó párkapcsolatot, sem megértést nem lehet
előmozdítani.

1 Kor. 7,17–24. A keresztyén különféle hivatásban. <<

Az előző gondolathoz, hogy ti. a meglevő házassági körülményekben
megmaradva próbáljanak a keresztyének Istennek tetsző életet élni,
kapcsolja az apostol az ezután következőket. Kulcsfogalom itt a görög
klésis szó, amit hol az Istentől nyert s az üdvösségre vonatkozó
„elhívással” lehet fordítani – beleértve, hogy erre az elhívásra az
embernek engedelmesen „igen”-nel kell felelnie –, hol pedig a „hívatás”
szó adja vissza a jelentését, ami ebben az összefüggésben az Istentől
rendelt életkörülményekre vonatkozik. Pál tanítása: ki-ki maradjon meg
abban az elhívatásban, életkörülményben, melyben Isten a hitre elhívta
őt. Ezt a fontos tételt háromszor is kimondja, különféle árnyalatokkal
(17.20. és 24. versekben). Tehát azt a helyzetet, melybe a Teremtő és
Gondviselő Atya helyezett, a Megváltó Istennel történt találkozás nem
akarja széttörni, csak új tartalommal kívánja megtölteni. Vagyis teremtés
és megváltás nem ellentétek, mint pl. a gnózisban, ahol azok voltak.

A fenti általános szabályra Pál két fontos példát említ. Az egyik etnikai
jellegű: a zsidók körülmetéltsége és a pogányok körülmetéletlensége.
Ezzel a 18–19. versek foglalkoznak. Volt olyan diaszpórában élő zsidó,
aki a körülmetélkedését sebészi úton próbálta eltüntetni. S volt olyan
prozelitává lett pogány, aki körülmetélkedett. Ez mind legyen a múlté,
mondja az apostol. Azzal, hogy az érintettek keresztyénekké lettek,
számukra új helyzet állt elő. Nem megváltoztatniuk kell az etnikai
hovatartozásukat kifejező jegyeket, hanem tartalommal, mégpedig Isten
parancsai engedelmes megtartásával kell megtölteni etnikai mivoltukat.
Ebben kell hitüknek megmutatkoznia. A másik példa a rabszolga, illetve
szabad ember ellentéte (21–23). Az antik jog ismerte a rabszolgai
státustól való megszabadulásnak azt a lehetőségét, hogy a rabszolga –
nehezen szerzett vagy kapott – saját pénzét befizette egy templom
kincstárába és gazdája ennek az összegnek a fejében „eladta” a
templomban tisztelt istenségnek. Így ő nem maradt emberek rabszolgája.
Mindezzel szemben Pál azzal érvel, hogy a keresztyén rabszolga az Úr
(Jézus) kiváltott és felszabadított embere, a keresztyén gazda pedig az Úr
rabszolgája. Ezért elsősorban az Úr Jézushoz fűződő kapcsolatuk szabja
meg egzisztenciájukat és nem közjogi státusuk. Megváltásuk ára (timé)
olyan érték, ami megszabadítja őket attól, hogy rabszolgai módon
gondolkodjanak és viselkedjenek. De mi legyen akkor, ha a keresztyén
rabszolgának módja nyílna arra, hogy rabszolgából társadalmi
értelemben is szabaddá legyen? Erre a 21b felel, amit sajnos nehéz
egyértelműen lefordítani. „De, ha szabaddá lehetsz, inkább élj azzal
(használd ki a lehetőséget).” A vélemények felsorolására itt nincs mód,
annyit említsünk meg, hogy a reformátorok a rabszolga felszabadítására
gondoltak. Ezt mind a 21. vers ellentétes kötőszava (alla), mind pedig a
23. v. tartalma valószínűsíti. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a
nemzeti és társadalmi státus ilyen módon történő viszonylagossága, a
változtatás helyett annak elfogadása, összhangban áll Pál
végváradalmával. Eljön az Úr csakhamar, és akkor lesz az igaz
„forradalmi” változás körülményeinkben! Addig elegendő, ha
körülményeinket elfogadva azokban próbálunk engedelmesen élni. Páltól
ma számonkérni azt, hogy akkor miért nem írt a rabszolgaság
intézménye ellen, olyan anakronizmus (megfeledkezés az idő
tényezőről), mintha azt kérdeznénk, miért nem adott Jézus kinint Péter
apostol anyósának a váltóláz ellen (Mk 1:29–30), vagy miért nem
használt Dobó István az egri vár védelméhez gépfegyvert.
1 Kor. 7,25–40. Hajadonok, nőtlenek és özvegyek. <<
A hosszabb szakasz legfontosabb témája a hajadonokkal kapcsolatos, de
találunk benne fontos (és ismételt) elvi megállapításokat, valamint
néhány szót az özvegyekről is. A 25–26. versek elején Pál bevallja, hogy
parancsa nincs az Úrtól a hajadonok jövendő házasságkötésével
kapcsolatban, mert sem a „történeti” Jézustól, sem a megdicsőült Úrtól
nem kapott erről biztos kijelentést. Viszont véleményét (gnómé) olyan
emberként adja, akivel az Úr azt az irgalmasságot cselekedte, hogy
hitelessé, hitelre méltóvá tette őt. (A görög pistos melléknév egyaránt
jelent hívőt és olyat, akinek lehet hinni, mert megbízható, hitelre méltó.)
Szerinte jó az embernek úgy maradnia, ahogyan van”, azaz a
hajadonoknak férjhez nem menni. Ezt különös módon nem a szüzesség
magasabbrendűségével, a test megvetésével igazolja, hanem azzal, hogy
Krisztus küszöbön álló (enestósan = már beállott esemény)
visszajövetele miatt (vö. 31b „elmúlik a világ formája”) már nem
érdemes új életformát kezdeni. „A hátralévő idő rövidre van szabva”,
(29b). A legjobb magatartás e helyzetben az, hogy aki „feleséghez
köttetett” vagyis nős, az ne keresse az elválást, aki viszont „feloldatott”
ebből, az ne keressen feleséget, akár felesége halála, akár az annak
kezdeményezésére létrejött elválás miatt vált szabaddá. Ez a legjobb
magatartás, de nem az egyetlen lehetséges legitim magatartás! Mert, aki
megnősül, nem vétkezik, aki férjhez megy, az sem (28a), egy azonban
biztos, az ilyeneknek sok testi, mindennapi szorongattatása, gondja lesz,
s Pál ezektől megkímélni szeretné őket, azaz kedvezni kíván (feidomai)
nekik.

A 29–31. versek elmondják, hogy a paruziáig „rövidre szabott”,

összeszorított, sűrített időben minden keresztyén ember családi
állapotára és egyéb tevékenységére is a „mintha nem” (hós mé)
magatartásának kell jellemzőnek lennie. A házas keresztyén férfi éljen
úgy, mintha nem lenne felesége, aki sír, mintha nem sírna, s az örvendők
is, mintha nem örülnének, a vásárlók, mintha semmijük sem lenne,
általában, akik a világ javait használják, éljenek úgy, mintha nem
használnák azokat (29–31). Az összefüggésből látható, hogy itt nem csak
a szerelmi vagy házasélet keretein belül érvényes szemléletről van szó,
hanem ez a látásmód az érzületi és anyagi szférákra is kiterjed. Ha
egyszer „elmúlik a világ formája” (31b), akkor nem ennek a formának
őrzése vagy ideiglenes átalakítása a legfőbb dolgunk, hanem az
eljövendő formák várása.

A 32–35. versek egészen új szemponttal szolgálnak az eddigiekhez

képest. Itt nem a jelen idő véges volta a szempont a házasság nélkül
maradás előnyeinek ecsetelése közben, hanem a jelen idő teljes és egy
célra történő kihasználásával érvel a szentíró. Aki férjhez megy vagy aki
megnősül, az házastársának szenteli elsősorban idejét és figyelmét. Ezt
joggal elvárhatja tőle házastársa (vö. 3–4). De akkor nem lesz ideje és
ereje mindent az Úr szolgálatára fordítani, ahogy Pál szépen írja:
„kedveskedni, tetszeni” igyekezni neki. „Gondok közt fog élni”
(merimnaó = gondok, aggódások, széttagolódások közt lenni) s ezt Pál
nem akarja (32).

A 36–38. versek az eddigiekből folyó végkövetkeztetést adják. Ma már

az írásmagyarázók túlnyomó többségének az a véleménye, hogy itt nem
a hajadon lányok apjait szólítja meg az apostol, hanem a vőlegényeit.
Mégis, ezt a lehetőséget is vegyük számításba. A második lehetőség
viszont, hogy itt az ún. „József házasságban” élőkről van szó, akik nemi
érintkezés nélkül vannak egymással „lelki házasságban”. Harmadik
lehetőség, hogy a formailag házasságot kötött felek nem élnek
házaséletet szabad és kölcsönös elhatározásukból. Bármelyik csoportra is
gondolt Pál, tanácsa ugyanaz: akinek ereje van megtartani és megtartatni
a szüzességet, az tegye meg, akinek nincs, lépjen házasságra vagy
engedje házasságra lépni a tőle függő hajadont, mert ez még mindig
becsületesebb, mintha cölibátust hirdet, de nem tartja meg.

A 8kk. versek már szóltak egyszer az özvegyekről. A 39–40. versekben

megint velük foglalkozik Pál, egyúttal lezárva a fejezetet. Az özveggyé
lett asszonynak szabadságában áll férjhez menni. Ő döntheti el, hogy
kihez megy férjhez. Egy csupán a megkötés, ha keresztyén özvegyről
van szó: „az Úrban” kössön házasságot, vagyis ne menjen hitetlenhez,
csak a gyülekezet tagjához feleségül. Még ennél is jobban teszi – jegyzi
meg Pál –, ha „úgy marad”, férj nélkül. Ez a véleménye a fentiekből már
szükségszerűen következik.

1 Kor. VIII. RÉSZ

1 Kor. 8,1–6. A bálványáldozati hús kérdése. <<
Amint azt a peri elöljárószó is jelzi az 1. versben, új téma következik. A
görög könyvek, értekezések így kezdődtek: peri és genitivusban a
megjelölt tárgykör. Ez az új téma az asztalközösség kérdése, mely a 8–
11. fejezetet öleli fel. Előbb a bálványáldozati hús evéséről szól az
apostol, majd a szeretetvendégségekről és az úrvacsoráról. A 8. fejezet
teljes egészében a bálványáldozati hús evésének hitelvi (dogmatikai) és
gyakorlati (etikai, magatartásbeli) kérdéseire tér ki. Az 1–6. versekben a
kérdés elméleti megközelítését találjuk. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez
a téma azért kerül most sorra, mert Pál a gyülekezettől kapott levélben
szereplő kérdésekre azok sorrendjében felel. Mások a tartalmi
kapcsolatot hangsúlyozzák az előző résszel: a 6:12kk.-ben a szexuális
szabadsággal való visszaélést, itt viszont az étkezési szabadsággal
történő visszaélést ítéli el az apostol.
A bálványáldozati hús evésének kérdése Pál korában az emberek
mindennapi életét érintette. Az egyéni bálványáldozat egy részét
elégették az istenség oltárán (volt, amikor csak az állat sörényét), más
része a papoké lett, egy rész azonban az áldozatot bemutatónak jutott, aki
ebből rokonainak vagy barátainak lakomát rendezhetett. A közösségi
áldozatot a városi közigazgatás vagy a szakmai egyesületek mutatták be,
természetesen az egyes istenségek tisztelői is. Ilyenkor mindig kimérték
a mészárszékben a hús egy részét. Városban nem létezett a pogány
kultusz kihagyásával történő vágás. A probléma különösen a szegényebb
rétegeket állította nehéz helyzet elé, mert nekik csak az áldozati lakomák
adtak lehetőséget arra, hogy néha húst ehessenek. Mindennapi
táplálékukból ez majdnem teljesen hiányzott. A gazdagok viszont
lakomáik előtt áldoztak a bálványistennek az állatok húsából. A
zsidóknak egyértelműen tilos volt a bálványáldozati hús fogyasztása. A
pogányokból lett keresztyéneknek azonban komoly gondot okozott, hogy
elfogadják-e vagy visszautasítsák a rokonok, ismerősök meghívását,
hiszen a legtöbb esetben bálványnak áldozott húsból készítették az ételt.

A korinthusi gyülekezetben voltak olyan „felvilágosultak”, akik az egész

kérdést elintézhetőnek vélték, azaz, hogy nincsenek bálványok (azaz a
pogány istenségek nem élő személyek), ezért a bálványáldozati hús
olyan, akár a többi. Voltak viszont mind a pogány-, mind a
zsidókeresztyének között olyan „gyengék” (ti. a hitben), akiknek komoly
lelkiismeretfurdalást okozott volna, ha esznek a bálványoknak szentelt
áldozatból.

Pál apostol feleletének első gondolata (1–3) az ismeret (gnósis) kérdése.

A „mindnyájunknak van ismeretünk” formula valószínűleg a gyülekezet
egyik csoportjának volt a jelszava, azé, amelyik magát bölcsebbnek vélte
a többieknél. Volt azonban egy másik csoport is (7. v. „nem mindenkiben
van ismeret”), ők voltak a kevésbé „felvilágosodottak”, akikre az első
csoport nem volt tekintettel. A gnósis szó itt még nem azonos a későbbi
gnosztikus eretnekség tanításával, de valami „átlagon fölüli” vélt
bölcsességre, tudásra utal. A gőgös csoport jelszava után az apostol a
maga tételét közli: „az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig
épít”. A gőggel párosult tudás hamis önismeretet ad Isten és önmagunk
előtt, megalázza azt, akinek nincs ilyen tudása és fokozva a magunk
önérzetét, kiszakít a hívők közösségéből. Vagyis az ismeret szeretet
nélkül egyenesen káros! Viszont, ha az ismeret szeretettel párosul, akkor
nekünk, közösségünknek is hasznára van, építi azt. Ha valaki azt véli
magáról (dokein), hogy ő valamilyen fontos ismeret birtokosa (erre utal a
befejezett múlt használata a ginoskó igénél), de nincs benne alázat és
szeretet, akkor nem jó az ismerete. Az ismeret elengedhetetlen része
ugyanis az önismeret. Ehhez pedig annak elismerése tartozik, hogy
amink van, azt Istentől kaptuk, azonkívül ismeretünk töredékes (13:12b)
és felelősséggel tartozunk azokért, akiknek kevesebb ismeretük van. Az
igazi és teljes ismeret az, ahogyan Isten ismer bennünket (a passzív
szerkezet és a hüpo prepositio utal arra; hogy Isten a mondat alanya), vö.
13:12.

A 4–6. versek arról szólnak, hogy ha tudjuk, hogy nincsenek bálványok

(azaz a bálványok által kiábrázolt istenségek csak a babonás képzelet
tárgyai, és valójában nem élnek, nem léteznek), akkor mi ennek a
meggyőződésnek a tartalma. Először az, hogy a bálvány léte csak
látszólagos. (A görög eidólon szó a látni” igéből eredő főnév, jelentése:
olyan képecske, mely látszik, bár csak látszat.) Másodszor ez a
meggyőződés az egyistenhit (monoteizmus) alapja: „nincs Isten, hanem
csak egy”. A monoteizmus a korai császárság korában a zsidó valláson
kívül is gyökeret vert nemcsak az azzal rokonszenvező prozelitusok és
istenfélő pogányok, de a műveltebb és a zsidó vallástól távol álló
görögök és rómaiak közt is. Pál apostol azonban nem lételméleti vitát
akar folytatni olvasóival. Ezért beszél arról, hogy „az úgynevezett
istenek” mégiscsak vannak. „Vannak”, ez itt azt jelenti, hogy démoni
erők állnak a kultuszok mögött, s így hatást (negatívot) fejtenek ki (vö.
10:20). A keresztyének számára azonban ezek a nem létezve rossz hatást
kifejtő bálványok azért nem lehetnek ártalmasak, mert „nekünk egy
istenünk van…”. Ezt az álláspontot „monolatreiának” nevezi a
vallástörténet. Nem azon vitázik, hogy hány Isten létezik, hanem
megvallja, hogy ő csak egyetlen Istennek szolgál. Ezt gyakorlati
monoteista álláspontnak is nevezhetjük.

Ezt az álláspontot a 6. vers egy gyönyörű, talán már az apostol előtt

megfogalmazott hitvallással fejezi ki. Eltér ez a hitvallás attól a zsidó
monoteizmustól, amelyik az egyetlen Istenben csak a Teremtőt tiszteli,
de nem hozza kapcsolatba Őt a megváltó Krisztus mennyei Atyjával. Itt
„egy Istent” és „egy Urat” nevez meg a hitvallás. Az „Isten” szó előtt
nem áll névelő a zsidó olvasó valószínűleg Jahvére gondolt ezt olvasva.
Így fordítható: „Egy Isten az Atya” és „egy Úr: Jézus Krisztus”. A
hitvallás azonban nemcsak az Atya és Jézus, de kettőjük és a gyülekezet
kapcsolatával is foglalkozik. Az Atyától van „minden” és mi is „Őreá
nézve” (az Ő kedvéért), Krisztus által van minden” s mi is Őáltala.

1 Kor. 8,7–13. Gyakorlati oldal. <<

Miután Pál elméletileg tisztázta a bálványáldozat kérdését, most a
gyakorlat oldaláról közelíti meg ugyanazt. Azokról szól, akikben „nincs
meg” az eddigiek során kifejtett ismeret. Ezek a megszokás (sünétheia)
miatt (ti. a pogány múltjukból gyökerező beidegzettség miatt) még
mindmostanig a bálványt érzik az annak áldozott hús mögött, a maga
démoni valóságában. Ezért lelkiismeretükön – lévén az „gyenge” – folt
esik megfertőzött lesz lelkiismeretük. Pedig az étel nem állít Isten mellé
(= elé), sem előnyt, sem hátrányt nem okoz Istennel gyakorolt
kapcsolatunk tekintetében. Arra azonban ügyelnünk kell, hogy ez a
szabadságunk (exousia = szabadság, még inkább: hatalom, függetlenség)
ne okozzon másoknak megütközést, különösen a „gyengéknek” (=
aggályoskodó lelkiismeretűeknek) ne legyen botránkozására.

A 10–11. versek egy példát hoznak eshetőségként, majd személyes intést

adnak. Ha a monoteizmust és annak minden következményét ismerő
keresztyén nyugodt lelkiismerettel eszik a bálványnak áldozott húsból
(hiszen tudja, hogy a bálvány mögött nincs élő valóság), s ezt látja egy
olyan keresztyén, akiben nincs meg ez az ismeret, akkor az utóbbi
különös módon fog „épülni” (itt ez gúnyos értelmű) az előbbi
magatartáson. (Éppen hogy nem „épül” azon, hanem „leépül” hitében,
botránkozik.) Ha a botránkozás a hittől eltántorodást eredményezi, akkor
a nagy ismerettel, de kevés belátással eljáró „felvilágosult” keresztyén
lesz ennek az eltántorodásnak, vagyis a gyenge keresztyén „elvesztének”
az oka. Pedig Krisztus meghalt ez utóbbi keresztyén megváltásáért. S
most egy másik keresztyén felelőtlen magatartása a veszedelembe
sodorhatja azt, akiért Krisztus meghalt! Ki vállalhat ilyen magatartásért
felelősséget? Pál maga nem vállalná ezt, sőt inkább örökre lemondana a
húsevésről (13), mintsem hogy hamisan értelmezett szabadsága
gyakorlása közben felebarátját (testvérét) botránykő vagy kelepce elé
állítaná. Ezzel illusztrálja az egész fejezet főmondanivalóját: az ismeret
akkor hasznos, ha senkinek nem okoz kárt, hanem mások építésére
szolgál szeretetből.

1 Kor. IX. RÉSZ

1 Kor. 9,1–12. Pál ingyenessé teszi az evangéliumot. <<
Látszólag ez a fejezet nem az asztalközösség kérdésével foglalkozik,
meg sem említi azt. Mégis szervesen beleillik az előző és a következő
részek összefüggésébe, amely arról szól, hogy minél előrehaladottabb
valaki a keresztyénségben, minél több ismerete van Isten dolgai felől,
annál jobban tekintettel kell lennie azokra, kik nála hitben gyengébbek.
Az apostol a maga példájával illusztrálja mindezt ebben a fejezetben.
Szeretné olvasóit e tekintetben belátásra bírni, velük kimondatni az
igazságot, ezért igen sok szónoki kérdést tesz föl nekik (14 versben 11
kérdést találunk!). A 8:13-hoz kapcsolódva beszél a maga szabadságáról
és jogáról (eleütheria, exousia), de majd arról is, hogy ezzel nemhogy
vissza nem élt, de egyenesen lemondott róla. Ő szabad ember és apostol.
Apostolsága – amit ellenfelei kétségbe vontak – bizonyítékai: látta az
Urat (15:8) és apostoli munkáját az Úr gyümölcsökkel áldotta meg, ilyen
gyümölcs a korinthusi gyülekezet léte, melyet ő alapított. Ők a pecsét, a
hitelesítő jel Pál apostolságának láthatatlan oklevelén.

Milyen előjogokkal járna Pál számára az apostolság? „Enni és inni”

volna joga, azaz teljes és ingyenes ellátást kapni a gyülekezettől (4). Joga
lenne ezenkívül felesége (ha lenne neki) eltartását és kettőjük
útiköltségét megkérni (5). Joga lenne nem végezni fizikai munkát – amit
pedig végez! –, neki is, meg munkatársának, Barnabásnak is. Képek
sorával igazolja ezt az állítását. A katonának jár a zsold, a szőlőt
plántálónak a gyümölcs a jutalma, a pásztor meg a nyáj juhai tejét ihatja
(7). Ezután az Írásból vett bizonyítékok következnek. Meg van írva
Mózes könyvében (Deut 25:4), hogy a nyomtató ökör részesülhet a
gabonából, amit nyomtat a szérűn. Ezt Pál úgy értelmezi, hogy ez értünk
íratott meg (10), azaz ránk vonatkozik. A másik idézet Jézus ben Sirak
könyvéből való, ami a Septuagintában található, s arról szól, hogy a
földművelőnek – akár szánt, akár csépel – szabad remélnie, hogy neki is
jut a gabonából. Kép nélkül szólva: az egyházi munkáért a gyülekezet
fizessen azzal, hogy a lelki munkát végző testi életszükségleteit biztosítja
(11). Finoman céloz arra az apostol, hogy mások éltek a gyülekezettel
szemben fennálló előjogukkal (elfogadtak a korinthusiaktól anyagi
segítséget), de ő, bár neki több joga lett volna ehhez, lemondott erről a
jogáról. (Közben a gyülekezetnek észre kell vennie, hogy nekik is szabad
előjogaikról lemondani egymás kedvéért.)
1 Kor. 9,13–17. Papok részesülése. <<
Az érvelések sorában most a zsidó kultuszból vett kép következik. A
papok részesülnek az égőáldozati adományokból. A pogánykeresztyén
olvasók is visszaemlékezhetnek hasonló példákra a bálványtisztelet
köréből. (Itt jár Pál e fejezetben legközelebb az előző fejezet témájához.)
A 14. versben találjuk a legfőbb érvet: maga az Úr (azaz Jézus) rendelte,
hogy az evangéliumhirdetők megéljenek ebből a munkából. Pál ezt pl. a
Lk 10:7 értelmében gondolja, ahol Jézus a vándormisszionáriusok
befogadását és ellátását rendeli el. Ennél nyomósabb érv a gyülekezet
előtt már nem létezhet. S most jön Pál vallomása: „ezek közül” (ti. az
említett előjogok közül) „én eggyel sem éltem” (15). Tisztázza, hogy
jogait nem azért sorolta föl, hogy aztán érvényesítse azokat a
gyülekezettel szemben. Nem nyújt be nekik „számlát a vele szembeni
tartozásaikról”, hanem azért sorolta föl ezeket, hogy megtanítsa őket
arra: lehet nem érvényesíteni a jogainkat. De miért teszi mindezt?
Dicsekedni akar? Igen, dicsekedni! Csakhogy dicsekvése nem
teljesítményeire vonatkozik (mindent az Úr végzett el általa), nem is az
evangélium tartalmával (azt Isten határozta meg), egyedül azzal
dicsekszik, hogy „ingyenvalóvá tette Krisztus evangéliumát” (18). Maga
az evangéliumhirdetés számára nem szabad döntés, hanem isteni
kényszer (anagké), „jaj nékem”, ha nem hirdetném – mondja. Ami
szabad döntése marad, azzal él: nem fogad el semmi ellenszolgáltatást
munkájáért. Ezért „részestárs” lett a Krisztus evangéliumában, nem
bérmunkásként, hanem sáfárként végzi az evangelizációt (18). Tehát nem
használja ki előjogát, szabadságát, amiben munkája nyomán
részesedhetne.

1 Kor. 9,19–23. Pál mindenkinek a szolgájává tette magát. <<

Bár szabadsága van és előjogai, nemcsak hogy nem él ezekkel, de
szolgájává teszi magát mindenkinek azért, hogy minél többeket
megnyerjen az evangéliumnak. A kerdainó ige a 19. versben arra céloz,
hogy Pál nem üzleti, hanem missziói értelemben beszél a nyereségről,
bár az ige eredeti értelme más összefüggésben az üzleti nyereségre
vonatkozik. Pál minden csoportot, népet, réteget meg akar nyerni
Krisztusnak. Az, hogy ennek érdekében „szolgává tette magát”, azt
jelenti, hogy minden hallgatójához olyan mértékben alkalmazkodik,
amilyen mértékben ez lehetséges. A határ: nem akarja senki kedvéért
meghamisítani az evangéliumot. Ott viszont, ahol neki kell ezért
áldozatokat vállalnia, nem ismer határt az áldozatvállalásban. A zsidók
kedvéért vállalja, hogy a törvény „alatt” van, pedig szív szerint nem ott
lenne. A törvény nélküliekkel is szolidaritást vállal, holott ő nem törvény
nélkül él, hiszen ő Isten törvénye körében él és Krisztus törvényét (ez a
szeretet) teljesíti. A gyöngéknek pedig – itt megint a 8. fejezetre találunk
utalást, ő is gyöngévé lett – egyáltalán: mindent vállal mindenki
kedvéért. Ugyanis megmenteni akarja az embereket. Tudja, hogy a
megmenekülésnek egy útja van: az evangélium. Ezért az evangéliumért
vállalja az alkalmazkodó. szolgálat és a lemondással együtt járó
többletmunka terheit. Így válik ő az evangélium részestársává. Azaz:
kevés neki, hogy az evangéliumból megéljen, ő az evangéliumért él.

1 Kor. 9,24–27. Verseny a hervadhatatlan koszorúért. <<

A fejezetet befejező versekben a sportéletből vett hasonlatokat találunk
annak szemléltetésére, hogy az evangéliumhirdetés nemcsak másokhoz
alkalmazkodással (eddig erről volt szó), de nagy erőfeszítésekkel is jár. A
korinthusiakhoz közel álltak a sportélet képei, hiszen közelükben
tartották az isthmosi játékokat, mely jelentős sportesemény volt az antik
világban. Pál kifejti, hogy a keresztyén ember tanulhat az igazi
sportolóktól: önmegtartóztató fölkészülést, erőbedobást, célra irányuló
életvitelt. A keresztyéneknek úgy kell igyekezniük, mint annak a futónak
a stadionban, aki tudja: a sok versenyző közül csak egy fogja megkapni a
jutalmat s ő akkor lesz ez a valaki, ha teljes igyekezetével küzd. A
tusához (a haláltusára is ezt a szót használja a görög) agónidzó =
önfegyelem, belső erő, egkrateia = önuralom kell. Ilyet az igazi
sportolótól is el lehet várni, hát még a Lelket elnyert keresztyénektől. A
sportolók mindezt az idővel elszáradó vagy elfonnyadó örökzöld
lombból készített koszorúért teszik, de a keresztyének romolhatatlan
koszorút fognak nyerni Istentől. Pál most (26) átvált a többes szám 2. és
3. személyéről az egyes szám 1. személyre. Magáról szól. A mondat első
felében még futóversenyzőként mutatja be önmagát: nem bizonytalan
kimenetelűnek tartja futását, hanem biztosnak. Ezután az ökölvívó képét
mutatja be. A pükteüó ige az ökölvívást jelenti. Aki a levegőt üti, az nem
látja a célt, de az ellenfelet sem. Ő viszont „a szeme alá üt”
(hüpópiadzó), de nem az ellenfélnek, hanem saját „testének” (ez ebben
az összefüggésben az egész ember, a maga másokra irányult voltában),
ezáltal tudja azt szolgává tenni, mégpedig azért, hogy miközben
másoknak hirdeti az igét, ő maga ne váljék ahhoz méltatlanná. Így
kanyarodik vissza a 8. rész témájához: az erős erejét a gyöngék iránti
gyöngédségében mutassa meg!

1 Kor. X. RÉSZ
1 Kor. 10,1–13. A pusztai vándorlás intő példája. <<
A 10. fejezet visszatér a 8. fejezetben elkezdett témához, a
bálványáldozati hús fogyasztásának erkölcsi kérdéseihez. (Láttuk, hogy a
9. fejezet mondanivalója az apostol szabadságáról s arról, hogy ez mire
kötelezi őt, ugyancsak ehhez a témához tartozott mintegy exkurzusként.)
A 10. fejezetben az 1–13. versek az exodus-motívumot, Izráel pusztai
vándorlását hozzák fel példának. Az 1–5-ből kiderül, hogy a pusztában
vándorló „atyákat” (1) az apostol a kortárs keresztyének típusának látja,
az akkoriban ismert, ún. tipológiai írásmagyarázati elv szerint. A görög
tüpos szó olyan formát jelent (pl. pecsétnél), melybe a kialakítandó
nyersanyagot betöltik, hogy az fölvegye a tüpos formáját. Ez volt az
antitüpos. (Vö. Zsid 9:24; 1Pt 3:21.) A tipológiai írásmagyarázatnál
azonban nemcsak puszta analógiáról (megfelelésről) volt szó egy régi
történet vagy prófécia és a jelen között, hanem eszkhatológikus
megfelelésről, beteljesedésről is beszéltek a szentírók. Példa erre az
ÓSZ-ből Dán 9:24kk.; melyben a Jer 25:11-ben megjövendölt 70 évet,
ami a babiloni fogság ideje, Dániel már az eszkhatológikus messiási
időre alkalmazza. Pál apostol ismerte az ÓSZ-i és a rabbinisztikus
tipológiát, ő azonban Krisztus személyében és művében találta meg a
végidők kezdetét, ezért krisztológiai érvelésre használta ezt az
írásmagyarázati módszert.

Az apostol intő példaként hozza fel a korinthusi keresztyéneknek a

pusztai vándorlás történetét. Két alapos oka van erre. Egyik, hogy a
pusztában vándorló nép is beleesett a bálványáldozat bűnébe, akárcsak a
korinthusiak, mikor ettek a bálványáldozati húsból, felvilágosult
ismeretükre hivatkozva. A másik ok, hogy az exodus nemzedékének is
hibája volt az elbizakodottság (éppen azért, mert ők már megszabadult és
elindult nép voltak), ez a veszély fenyegeti a korinthusiakat is.

Az 1–5. versek a pusztában vándorló zsidók történetét magyarázzák

tipológiailag. Négy ízben használja a szentíró a „mindnyájan” kifejezést,
jelezve, hogy itt nem egyénekről, ha, nem a nép egészéről beszél. A felhő
alatt (voltaképpen: után) és a tengeren átkelt népnek ez az érintkezése a
vízzel nem volt más, mint Mózesre történő „keresztség”. Az úrvacsora
előképét is megtalálja Pál az exodus történetben: ez a „pneümatikus” étel
és ital (manna, fürjek, sziklából fakasztott víz), amit a pusztában
vándorlók ettek és ittak. „Pneümatikussá” nem az anyaga tette ezt az
ételt és italt, hanem az eredete: csodaképpen kapták Istentől. Érdekes a
néppel együtt vándorló szikla képe, mely folyamatosan szolgáltatta a
vizet (4), ez már Pál előtt is megvolt a zsidó írásmagyarázatban. Az új
Pálnál, hogy ő e sziklában magát Krisztust látja. A praeexistens Krisztus
együtt vándorolt Mózes népével, mert ő volt a táplálékforrásuk. A
megdöbbentő az, hogy az ilyen gazdagon megáldott, csodák sorát
tapasztalt nép többségének mégis meg kellett halnia a pusztában, mert
engedetlenségük miatt „nem kedvelte őket Isten” (5). Holttesteik
szőnyegként terültek el a pusztában (katestróthésan).

A 6–13-ban mindezt a gyülekezetre alkalmazta az apostol. Hiszen ezek

„típusként” estek meg a régieken, hogy a maiaknak intő példát adjanak.
Négyszer használja a „mi ne…” formulát. „Mi”, azaz a korinthusiak és
Pál, ne tegyük, amit a pusztai vándorlók tettek. Öt bűnt sorol fel: gonosz
kívánság, bálványimádás, paráznaság, istenkísértés, zúgolódás.
Mindegyik után hosszabb-rövidebb magyarázat is következik. Az exodus
nemzedékének bűnét az egyiptomi húsosfazekak visszakívánásával
kezdte. Ez vajon nem hasonlítható a pogányokból lett korinthusi
keresztyének bálványáldozati lakomához történt visszatéréséhez? Ezután
következett a nyílt bálványimádás (aranyborjú). A bálványáldozati hús –
akár a „felvilágosult” elvek hangoztatásával, mely szerint nincs is
bálvány – fogyasztása nem vezet-e a bálvány tudatos vagy öntudatlan
imádásához? A harmadik bűn, a paráznaság az exodus-nemzedékben a
bálványkultuszt követte (Ex 32:6; paidzoó ige jelentése = játszani,
kultikus táncot lejteni a szerelem papnőivel). Mindez istenkísértés, a
negyedik bűn. A szövegváltozatok egy része „az Úr” megkísértését, más
része Krisztus megkísértését hozza. Az előző három bűn elkövetője
Istent kísérti: vajon tűri-e és meddig a bűnöket, van-e ereje
megakadályozni vagy megbüntetni mindezt. Ez a „szellemi” bűn nem
kisebb, mint az előző, durván testi bűnök! Végül az ötödik bűn a
zúgolódás (morgás, goggüsmos). Itt már a nép megbánta, hogy Isten
szavára elindult a szabadság útján s visszakívánkozik az egyiptomi
rabszolgaságba. Büntetésük: sok ezer ember halála, majd az egész nép
elhullása a pusztában. A 11. v. írásmagyarázati elv: mindezek típusként
figyelmeztetnek minket. Hozzánk ért el ui. „a korszakok telos-a”, célja
vagy vége. Ezt Krisztus eljövetele és megváltó tettei határozzák meg. A
12. v. azokat figyelmezteti, akik Korinthusban „biztosan állottak a
lábukon”: el ne essetek, ti magabiztos önhittek! Az még, hogy tudjátok,
hogy a bálvány nem él, nem biztosít az ellen, hogy a bálványkultusz ne
kössön össze démoni erőkkel benneteket. A 13. v. viszont azoknak ad
biztatást, akik esetleg megijednek az eddigi intelmektől. „Ami megesett
veletek” (ti. a túlzott magabiztonságból eredő kísértés), „emberi” jellegű
volt, tehát érthető. Isten azonban „kiutat” (ekbasis) ad nektek mindebből,
ha engedelmeskedtek neki.

1 Kor. 10,14–22. Az úrvacsora és a bálványáldozat. <<

E szakaszban arra tanítja olvasóit a szerző, hogy hiába „nincsenek”
(objektíve) bálványistenek, mégis démoni erőkkel kerül kapcsolatba, aki
a bálvány oltárának vendége (akár mert részt vesz a pogány kultuszban,
akár mert eszik a bálványnak áldozott húsból), hiszen a
megszemélyesített természeti erők mögött démonok állnak, s az oltár
maga, asztalközösség és életközösség velük. E szakasz elején az addig
elmondottakból következő intés áll: „Meneküljetek a bálványimádástól!”
(14). Ezután jön a biztatás: értelmesek vagytok, hát ítéljétek meg
szavaimat: igazak-e! A „szeretteim” (14) és az „értelmesek” kifejezések
kedvező húrokat pendítenek meg az olvasókban. A gyülekezet önmagát
„értelmesnek” (4:10) tekintette, még Pállal szemben is fölényt éreztek.
Most Pál erre hivatkozik. Együttgondolkodásra hívja őket.
Vallástörténetileg visszafelé haladva, fordított sorrendben szól előbb
arról, hogy az úrvacsorában résztvevők a Krisztus vérével és testével
kerülnek közösségbe. Érdekes a sorrend: 1. kehely, 2. kenyér. Mind az
úrvacsora szereztetésének leírásában, mind a zsidó páskaliturgiában
fordított sorrend volt. Talán a pogány kultuszban volt előbb az
italáldozat, azért van itt is így. A „hálaadás kelyhe” az ünnepi étkezés
végén volt, a páskaliturgiában ez volt a 3. pohár. A szöveg közelebb áll
Mt/Mk változatához, mint a páli szereztetési igékhez (1Kor 11:23),
valószínűleg még Pálnál is régebbi gyülekezeti hagyományra megy
vissza. A részvétel az úrvacsorában életközösséget teremt a hívő és
Krisztus közt, a koinónia részesedést jelent valamiben. Az úrvacsorázók
közössége és egysége Krisztussal még nyilvánvalóbb a 17. v.-ben. Az
egy kenyérből részesedés megteremti az egy Krisztussal és egymással
gyakorolható közösséget. A 18. v. – eggyel visszafelé lépve – rámutat,
hogy a jeruzsálemi áldozati oltár is asztal, s így életközösséget adott a
zsidó népnek.

Sem a bálvány, sem a bálványáldozat nem „lételméleti valóságok”. De

akik a pogány oltárnál áldoznak, azok mégis démonoknak áldoznak talán
akaratukon kívül. Hiszen a „semminek” is bűn áldozni, azaz isteni
tiszteletben részesíteni azt. Egyszerre nem lehet valaki az Úr asztalának
vendége és ugyanakkor a bálványoltáré. Nem vagyunk olyan erősek,
hogy Istent „ingereljük”, azaz próbára tegyük, hogy meddig tűri ezt. Az
„erősek” szó finom iróniával céloz a korinthusi vélekedésre: „erősek
vagyunk” (4:10).

1 Kor. 10,10:23–11:1. Minden szabad, de nem minden használ. <<

Ebben a szakaszban Pál befejezi a bálványáldozati hús evéséről és az
azzal kapcsolatos erkölcsi problémákról írt szakaszt (8:1–11:1). A 23. v.-
ben megismétli a 6:12-ben már idézett önző, libertinus-felvilágosult
jelszót: „minden jogomban áll”. Különböztessük meg az eleütheria
(szabadság) és az exousia (jog, teljhatalom) görög szavakat. Az
eleütheria-szabadság szót Pál mindig pozitív értelemben használja, pl. a
6:19-ben úgy, hogy ő minden anyagi függőségtől szabad, a 10:29-ben a
rituális parancsoktól való szabadságról szól. Viszont az exousia kifejezés
(jog, teljhatalom, lehetőség) nála inkább negatív értelmű, visszaélést
jelent a szabadsággal. Ez utóbbi kifejezést a korabeli cinikus filozófusok
szerették, akik azt tanították, hogy nem kell tekintettel lenni mások
elvárására, és szerették különc viselkedésükkel a társadalmat
bosszantani. Az előbbi szó viszont (eleütheria) a sztoikus filozófiában
volt ismerős, és az emberektől való függetlenség mellett, jelentésének
nem volt az embereket semmibe vevő tartalma. A korinthusiak jelszava
tehát nem a nemes értelemben vett szabadságra vonatkozott, mert azt Pál
is helyeselte volna, hanem ilyesmit jelentett: „nekem minden lehetséges,
mert mindenre jogom van”. Ezt az apostol a sztoikus „használ”
(sünferei) és a zsidó „épít” (oikodomei) fogalmakkal szembesíti. Vagyis
a keresztyén embernek minden hasznos és építő tevékenységre
szabadsága van. A káros és romboló dolgokra viszont nincs. A 24. v. egy
nagyon szép keresztyén elvet állapít meg: ki-ki a másikra legyen
tekintettel, ne csupán önmagára. Jézus egészen így tett: csak mások
érdekét nézte, s nem a magáét (Fil 2:4).

A 25–30. versekben az eddigieket „aprópénzre felváltva” találjuk, azaz

szituációs etikát olvasunk a mindenkor érvényes normák után. Az egyik
a mészárszékben árusított húsokra vonatkozik, amit legtöbbször a
bálványnak áldozott húsból mértek ki. „Minden” ilyet meg lehet enni, s
nem kell aggályoskodni emiatt. A szabadság túlzásba vitele
(szabadosság) a szeretet hiányára, míg az aggályoskodás, a túlzott
lelkiismeretesség a hit hiányára mutat (Czeglédy István). Az apostol ezt a
tételét zsoltáridézetekre alapítja (24:1; 50:12; 89:12) arról, hogy az egész
Föld az Úré, tehát az elfogyasztható állatok is. A másik szituáció az, ha a
keresztyén ember hitetlenek (a gyülekezeten kívüliek) otthonában
vendég. A meghívást el szabad fogadni s az étkezés során bármit, amit
elénk tesznek, meg szabad enni. Egyetlen esetben szükséges az
önkorlátozás, ti. akkor, ha a jelenlevők közül valakit ez
megbotránkoztatna. Ha azt mondják: ez az étel isteneknek szentelt
(hierothüton = szent áldozat, ezt csak pogányok nevezték így, a zsidók
bálványáldozatnak mondták volna), akkor az illető lelkiismerete (ne a
magunké) miatt ne együnk abból, nehogy szabadságunk és jó
lelkiismeretünk önző érvényesítése másokat taszítson. Ha én hálát tudok
mondani valamilyen ételért, nem szolgálhatok azzal más botránkozására.
A 31–33. versek három szép elvet tartalmaznak. Evés-ivás vagy az attól
történő tartózkodás mind Isten dicsőségére legyen az életünkben. Se a
zsidókat, de a görögöket, se a gyülekezetet se botránkoztassuk meg
magatartásunkkal, ellenkezőleg, magatartásunkkal mások megnyerésére
törekedjünk. Ebben Pál példánk lehet, mert ő mindenkinek kedvét keresi,
kivéve önmagáét. Ezért érdemes őt „utánozni” (mimétés = valakinek
követője, utánzója), hiszen ő meg Krisztust követi (utánozza az Úr
indulatát, életútját).

1 Kor. XI. RÉSZ