William Barclay

Magyarázat a második
korinthusi levélhez

1
 Tartalomjegyzék

A 2. korinthusi levél összefoglalója (szerző: Arend Remmers) ................................................. 4

1. A címzettek, a szerző és a megírás ideje ............................................................................ 4
2. A levél témája és célja ........................................................................................................ 4
3. Sajátosságok ....................................................................................................................... 5
a) Titusz .............................................................................................................................. 5
b) Pál és a korinthusi gyülekezet kapcsolata ...................................................................... 5
4. Tartalmi áttekintés .............................................................................................................. 5
I. 2Kor1:7 – Pál elmagyarázza az Úrnak tett szolgálatát ................................................... 5
II. 2Kor8-9 – Gyűjtés a júdeai szegényeknek .................................................................... 6
III. 2Kor10-13 – Pál megvédi az apostolságát ................................................................... 6
1. fejezet ..................................................................................................................................... 7
Vigasztalt a vigasztaláshoz (2Kor1:1-7) ................................................................................ 7
Visszaűzve Istenhez (2Kor1:8-11) ......................................................................................... 8
A mi egyetlen dicsekvésünk (2Kor1:12-14) .......................................................................... 9
Isten igenje Krisztusban (2Kor1:15-22) ............................................................................... 10
Amikor egy szent korhol (2Kor1:23-24, 2Kor2:1-4) ........................................................... 11
2. fejezet ................................................................................................................................... 13
Könyörgés megbocsátásért a bűnösnek (2:5-11) ................................................................. 13
Krisztus győzelmében (2Kor12-17) ..................................................................................... 14
3. fejezet ................................................................................................................................... 16
Minden ember Krisztus egy-egy levele (2Kor3:1-3) ........................................................... 16
A rendkívüli dicsőség (2Kor3:4-11) .................................................................................... 17
A lepel, mely elrejti az igazságot (2Kor3:12-18) ................................................................. 19
4. fejezet ................................................................................................................................... 21
A megvakított szem (2Kor4:1-6) ......................................................................................... 21
Szenvedés és győzelem (2Kor4:7-15) .................................................................................. 22
A tűrés titka (2Kor4:16-18) .................................................................................................. 24
5. fejezet ................................................................................................................................... 27
Az öröm és az eljövendő ítélet (2Kor5:1-10) ....................................................................... 27
Az új teremtés (2Kor5:11-19) .............................................................................................. 28
Követ Krisztusért (2Kor5:20-21, 2Kor6:1-2)....................................................................... 30
6. fejezet ................................................................................................................................... 32
A bajok fergetege (2Kor6:3-10) ........................................................................................... 32
A szeretet hangsúlya (2Kor6:11-13, 7:2-4) .......................................................................... 35
Menjetek ki (2Kor6:14-18, 7:1) ........................................................................................... 36
7. fejezet ................................................................................................................................... 39
Isten szerint való szomorúság és Isten szerint való öröm (2Kor7:5-16) .............................. 39
8. fejezet ................................................................................................................................... 42

2
 Könyörgés a nagylelkűségért (2Kor8:1-15) ......................................................................... 42
Gyakorlati rendelkezések (2Kor8:16-24) ............................................................................. 43
9. fejezet ................................................................................................................................... 45
A készséges adakozó (2Kor9:1-5)........................................................................................ 45
A nagylelkűség alapelvei (2Kor9:6-15) ............................................................................... 46
10. fejezet ................................................................................................................................. 49
Pál elkezd válaszolni a bírálóinak (2Kor10:1-6) .................................................................. 49
Pál folytatja a válaszadást a bírálóinak (2Kor10:7-18) ........................................................ 50
11. fejezet ................................................................................................................................. 53
A csábítás veszedelme (2Kor11:1-6) ................................................................................... 53
A keresztyének szerepét játszva (2Kor11:7-15)................................................................... 54
Egy apostol bizonyítványai (2Kor11:16-33) ........................................................................ 55
12. fejezet ................................................................................................................................. 59
A tövis és a kegyelem (2Kor12:1-10) .................................................................................. 59
A védelem a vége felé közeledik (2Kor12:11-18) ............................................................... 61
Egy nem keresztyén egyház jellemzői (2Kor12:19-21) ....................................................... 63
13. fejezet ................................................................................................................................. 65
Figyelmeztetés, kérés, remény és áldás (2Kor13:1-13) ....................................................... 65

3
 A 2. korinthusi levél összefoglalója (szerző: Arend
Remmers)
1. A címzettek, a szerző és a megírás ideje

A korinthusi gyülekezet Pál apostol tevékenységének eredményeképpen jött létre a

második missziós útján (i. sz. 51-54, 1Kor1:19, lásd az első korinthusi levélhez fűzött
magyarázatot). A korinthusiak lelki helyzete olyannyira leromlott, hogy Pál egy további levelet
írt nekik az első után, mégpedig egy nagyon szigorút. Az első levél minden keresztyénnek szólt
mindenhol, de a másodikat Pál a korinthusi gyülekezetnek címzi az összes szentekkel
egyetemben, akik Akhájában vannak, Peloponnészosz északi részének görög területein. Így a
köszöntő már mutatja e két levél különböző jellegét.
Pál nyolcszor említi a saját nevét a korinthusiaknak írott első levelében, de csak kétszer
a másodikban (1:10, 10:1). Pál szerzőségét mindkét levél esetében majdnem egyhangúlag
fogadták és fogadják el még a kritikus kutatók is, de egyesek úgy vélik, hogy a 2Kor6:14-18 –
2Kor7:1-et, valamint a 10-13. fejezeteket (a „négyfejezetes levél”) különböző időpontokban
írta, majd utólag szúrta be. Erre a levélre már korán utalt Polükarposz (i. sz. 70-155). A második
század második felében Athénagorasz apostoliként idézi a levelet. Mások mellett Iréneusz (i.
sz. 140-201) és alexandriai Kelemen (i. e. 150-215) név szerint idézik a levelet.
Pálnak szándékában állt felkeresni magát Korinthoszt (1Kor16:5-6, 2Kor1:15) a
harmadik missziós útja során (kb. i. sz. 54-58), amint lehetséges, az első levél elküldése után.
De valószínű, hogy talán Timótheus visszatérése miatt (1Kor4:17, 1Kor16:10, 2Kor1:1), aki
miután elvitte a levelet, rossz híreket hozott Korinthoszból, Pál úgy döntött, feladja ezt a tervét
és helyette Tituszt küldte Korinthoszba először. Titusznak kell megzaboláznia a további
fejleményeket a korinthusi gyülekezetben, valamint előkészítenie a gyűjtést a júdabeli és
jeruzsálemi szegények számára (2Kor8:6, amit az 1Kor16:1-4 korábban említett).
Közben Pál elhagyta Efézust (valószínűleg a Csel19:23-41-ben leírt csődület miatt, lásd
még 2Kor1:8). Először Troásban prédikálta az evangéliumot, majd mivel nem volt
megnyugodva az elméjében a Troásban maradást illetően, továbbment Macedóniába, ahol
találkozott Titusszal (2Ko2:12-13, 2Kor7:6). Követve a részben jó, részben nem annyira jó
beszámolóit, Pál megírta a második korinthusi levelet Macedóniából (2Kor9:2-4), amit
valószínűleg Titusz vitt el Korinthoszba (2Kor8:16-18). Feltételezik, hogy ezt a második levelet
ugyanannak az évnek a végén írta, melyben az első korinthusi levelet is, azaz i. sz. 57-ben.

2. A levél témája és célja

A második korinthusi levelet tartják az Újszövetség egyik legnehezebb levelének. Ez az

egyike Pál apostol legszemélyesebb bizonyságtételeinek a filippibelieknek írott levéllel együtt.
Az első korinthusi levéllel ellentétben a nem tanító szakaszok mellett tartalmazza még Pál
személyes érzelmeinek megannyi kifejezését is. Miközben az első levelet a tekintély és a tanítás
jellemzi, a második levél sokkal többet bemutat Pálnak az Úrnak nyújtott szolgálata belső
indítékaiból (pl. 2Kor1:12 skv., 2Kor5:14, 2Kor12:19) és a mély vágyát, hogy a helyreállított
korinthusiakkal meglegyen ez a lelki egysége (pl. 2Kor2:1 skv., 2Kor6:1 skv., 2Kot7:2 skv.) A
„szolgálat” szó ezért 32-szer található meg ebben a levélben, a „bátorít” és „bátorítás” összesen
16-szor – sokkalta gyakrabban, mint Pál más leveleiben.
Amikor Pál találkozott Titusszal, megtudta, hogy sok minden javult Korinthoszban a
második levele óta (2Kor7:6-16). A gyülekezet gyászos módon kizárta az 1Kor5-ben (2Kor7:8-
12) említett bűnöst. Pál ezért arra buzdította őket, hogy mutassanak könyörületet, mivel most
megtérésre jutott (2Kor2:5-11). Az első hét fejezetben sokat ír a cselekedeteinek indítékairól,

4
amikhez az Úr Jézus Krisztus volt az erő forrása (2Kor1:20-22, 2Kor2:14-17, 2Kor3:18,
2Kor4:4-18, 2Kor5:7-21).
A levél második részében (2Kor8, 2Kor9) Pál részletesen foglalkozik a gyűjtéssel a
júdeai szegény testvérek számára, amit már az 1Kor16 is említ, s ami fontos dolog volt a
számára (lásd még Gal2:10, és Rm15:25-26). Itt is folytatja az erőfeszítéseit a korinthusiak
szívei és érzelmei elérése végett.
A harmadik részben (a 10. fejezet elejétől a 13:10-ig) Pálnak egy másik, az első levélben
már említett negatív jelenséggel kellett foglalkoznia: a küldetésével és szolgálatával Jézus
Krisztus apostolaként (v. ö. 1Kor9:1 skv.). Ott kétségek voltak az ő apostoli tekintélyét illetően,
de most egy klikk, azaz egy korinthusi népcsoport erőteljes ellenállásával kellett foglalkoznia,
akik „szuper-apostoloknak” nevezték magukat, és megkérdőjelezték az ő apostoli mivoltát. Azt
kérték, hogy Pál azonosítsa magát írásban Krisztus apostolaként és szolgájaként (3:1 skv.,
13:3), apostoli tekintélyt követeltek maguknak (10:10, 10:18, 11:5, 11:13-15, 12:10),
ragaszkodtak a zsidó származásukhoz (11:22) és hamis tanításokat tanítottak (10:2-5, 11:2-4).
Pál nem látható bizonyítékokkal támasztja alá az apostolságát, hanem inkább ismét
megpróbálja elérni ezeknek a rossz befolyás alá került korinthusiaknak a szívét, beszámolva
nekik a saját életéről és a szeretett Urának nyújtott szolgálatáról (11:2, 11:7, 11:23-33, 12:1-10.
12:14-15, 12:19). Ezért a levélnek ez a része sokkal komolyabb és keményebb stílusban íródott,
mint a többi. A korinthusbelieknek írott második levél fő témája tehát Pál apostol szolgálata és
tekintélye a korinthosziak vonatkozásában.

3. Sajátosságok
a) Titusz
Pál apostol Tituszt „a közös hit szerint való igaz fiamnak” nevezi (Tit1:3), azaz Titusz
Pálon keresztül jutott hitre az Úr Jézusban. Közeli munkatársává vált az apostolnak. Sajátos
azonban, hogy Lukács egyáltalán nem említi a nevét az Apostolok cselekedeteiben. Azonban
Titusz neve tizenháromszor fordul elő az Újszövetségben, ebből kilencszer a második
korinthusi levélben (2:13, 7:6, 7:13, 7:14, 8:6, 8:15, 8:23, 12:18 kétszer).
Tituszt először a Gal2:1-3 említi. Pál és Barnabás vitték magukkal Tituszt Antiókhiából
Jeruzsálembe, amikor a többi apostollal találkoztak a törvény megtárgyalása végett. Itt
megtudjuk, hogy Titusz görög származású volt. Miután az első levelet elküldte Korinthoszba
Efézusból, Pál elküldte Tituszt is Korinthoszba (2Kor12:18), hogy nézzen utána a dolgoknak.
Röviddel ez után találkoztak Macedóniában, miután Pál hiába várta Tituszt Troásban
(2Kor2:13, 2Kor7:6, 2Kor7:13-14). Ezután Titusz két másik testvérrel még egyszer elutaztak
Korinthoszba, s elvitték a második levelet (2Kor8:6, 2Kor8:16, 2Kor8:23).
Néhány évvel később Pál írt egy levelet Titusznak, ami az ő nevét viseli. Abban az
időben Titusz Krétán lakott és ott kapott néhány utasítást a rendde3l kapcsolatban a helyi
gyülekezetekben.
Végül Titusz még egyszer meg van említve Pál utolsó levelében (2Tim4:10). Titusz ezt
követően Dalmáciába ment. Mindvégig Pál apostol hűséges szolgája volt.

b) Pál és a korinthusi gyülekezet kapcsolata

4. Tartalmi áttekintés
I. 2Kor1:7 – Pál elmagyarázza az Úrnak tett szolgálatát
1. fejezet: Szenvedés és vigasztalás
2. fejezet: Egy bűnös helyreállítása
3. fejezet: Az Újszövetség szolgálata

5
 4. fejezet: A szolgálat erejének forrása
5. fejezet: A szolgálat indítékai
7. fejezet: A szolgálat célja

II. 2Kor8-9 – Gyűjtés a júdeai szegényeknek

8. fejezet: Az adakozás magatartása
9. fejezet: Az adakozás kegyelme

III. 2Kor10-13 – Pál megvédi az apostolságát

10. fejezet: Szelídség és bátorság
11. fejezet: Bolondság és dicsőség
12. fejezet: A harmadik égben és a mennyben
13. fejezet: A látogatás bejelentése

6
 1. fejezet
Vigasztalt a vigasztaláshoz (2Kor1:1-7)

1. Pál, Jézus Krisztus apostola az Isten akaratjából, és Timótheus az atyafi, az Isten

gyülekezetének, a mely Korinthusban van, mindama szentekkel egybe, a kik egész
Akhájában vannak:
2. Kegyelem néktek és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.
3. Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja
és minden vígasztalásnak Istene;
4. A ki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is
megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vígasztalással, a mellyel
Isten vígasztal minket.
5. Mert a mint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a
mi vígasztalásunk is Krisztus által.
6. De akár nyomorgattatunk, a ti vígasztalástokért és üdvösségtekért van az, mely
hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, a melyeket mi is szenvedünk; akár
megvígasztaltatunk a ti vígasztalástokért és üdvösségtekért van az. És a mi reménységünk
erős felőletek.
7. Tudván, hogy a miképen társaink vagytok a szenvedésben, azonképen a
vígasztalásban is.

E mögött az igeszakasz mögött a keresztyén élet egyfajta összefoglalóját látjuk.

(i) Pál úgy ír, mint egy ember, aki ismeri azok nyomorúságait, akik nyomorúságban
vannak. A szó, amit a nyomorúságra használ, a θλῖψις. A közönséges görögben ez a szó mindig
az emberre gyakorolt tényleges fizikai nyomást jelenti. R. C. Trench írja: „Amikor Anglia régi
törvényének megfelelően azoknak, akik akarattal visszautasították, hogy könyörögjenek, nehéz
súlyokat helyeztek a mellére és ezek préselték s zúzták halálra őket, az volt szó szerint a θλῖψις”.
Néha az ember lelkére zuhan ennek az érthetetlen világnak a terhe és titka. A
keresztyénség korai éveiben az ember, aki úgy döntött, hogy keresztyénné lesz, ezzel azt is
eldöntötte, hogy farkasszemet néz a bajjal. Sújthatta őt a kiközösítés saját családja részéről, az
ellenségesség a pogány szomszédjai ellenségessége és a hivatalos hatalom üldözése. Samuel
Rutherford írta az egyik barátjának: „Isten elhívott téged Krisztus oldalára, s a szél most
Krisztus arcába fúj ezen a földön. S látva, hogy te Vele vagy, nem várthatod, hogy a szélcsendes
oldalra vagy a domb napos oldalára került.” Mindig költséges dolog valódi keresztyénnek lenni,
mert keresztyénség nem létezhet a keresztje nélkül.
(ii) A válasz erre a szenvedésre a tűrésben rejlik. A görög szó a tűrésre a ὑπομονή. A
ὑπομονή alapelgondolása nem a baj ádáz, zord elfogadása, hanem a győzelem. Leírja azt a
lelket, ami nem csak elfogadja a szenvedést, de győzedelmeskedik is felette. Valaki egyszer azt
mondta a szenvedőnek: „A szenvedés megszínesíti az életet, nem igaz?” A szenvedő válaszolt:
„Igen, de én javaslom a színek kiválasztását”. Ahogyan az ezüst is tisztábban kerül ki a tűzből,
úgy emelkedik ki a keresztyén tisztábban és erősebben a kemény napokból. A keresztyén Isten
atlétája, akinek a lelki izmai erősebbekké válnak a nehézségek fenyítéséből.
(iii) De nem maradunk egyedül, hogy szembenézzünk ezzel a próbával és biztosítsuk
ezt a tűrést. Itt jön el hozzánk Isten vigasztalása. A 2Kor1:3 és a 2Kor1:7 között a vigasztalás
főnév vagy a vigasztalni ige nem kevesebb, mint kilencszer fordul elő. A vigasztalás az
Újszövetségben mindig sokkal többet jelent, mint csak csendesítő együttérzést. Mindig hű a
gyökérjelentéséhez, mert a gyökere a latin fortis és a fortis azt jelenti, bátor. A keresztyén
vigasztalás az a vigasztalás, ami bátorságot hoz és lehetővé teszi az ember számára, hogy
szembeszálljon mindennel, amit csak az élet tehet vele. Pál teljese biztos volt abban, hogy Isten

7
soha nem küld az embernek látomást anélkül, hogy a megvalósításához szükséges képességet
meg ne adná, és soha nem küld neki feladatot anélkül, hogy a teljesítéséhez szükséges erőt is
meg ne adná.
Ettől eltekintve mindig van biztos ihlet bármely szenvedésben, amit az ember
keresztyénsége elszenvedhet, mert az efféle szenvedés, ahogyan Pál megfogalmazza, Krisztus
szenvedéseinek minket elérő túlcsordulása. Osztozás ez Krisztus szenvedéseiben. A lovagkor
régi napjaiban a lovagok rendszerint elvégeztek valamilyen nehéz feladatot, hogy kimutassák a
rajongásukat az általuk szeretett hölgy iránt. Szenvedni Krisztusért kiváltság. Amikor eljön a
nehézség, a keresztény ugyanúgy mondhatja, mint Polükarposz, Szmirna idős püspöke, amikor
kikötötték egy póznához: „Köszönöm Neked, hogy méltónak ítéltél erre az órára”.
(iv) A legfőbb eredménye mindennek az, hogy képességet nyerünk mások
vigasztalására, akik keresztülmennek mindezen. Pál azt állítja, hogy a vele történt dolgok és a
kapott vigasztalás képessé tették őt arra, hogy a vigasztalás forrása lehessen mások számára.
Barrie elmondja, miképpen veszítette el anyja a legkedvesebb fiát, majd ezt mondja: „Itt
szerezte meg anyám a lágy szemeit és ezért futottak hozzá más anyák, amikor elveszítettek egy
gyermeket”. Jézusról olvassuk: „Mivel Ő Maga keresztülment rajta, képes megsegíteni
másokat, akik majd keresztül fognak menni rajta” (v. ö. Zsid2:18). Megéri megtapasztalni a
szenvedést és a bánatot, ha az a tapasztalat lehetővé teszi a számunkra mások megsegítését,
amikor az élet hullámaival küzdenek.

Visszaűzve Istenhez (2Kor1:8-11)

8. Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok atyámfiai a mi nyomorúságunk felől, a

mely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy
életünk felől is kétségben valánk:
9. Sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban,
hanem Istenben, a ki feltámasztja a holtakat:
10. A ki ilyen nagy halálból megszabadított és szabadít minket: a kiben
reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabadítani;
11. Velünk együtt munkálkodván ti is az érettünk való könyörgésben, hogy a sokak
által nékünk adatott kegyelmi ajándék sokak által háláltassék meg mi érettünk.

A legrendkívülibb dolog ezzel az igeszakasszal kapcsolatban az, hogy semmi

információnk sincs arról a borzasztó élményről, amin Pál ment keresztül Efézusban. Valami
történt vele, ami majdnem elviselhetetlen volt. Akkora veszélyben volt, hogy úgy hitte,
kimondták rá a halálos ítéletet és nem volt menekülés, de mégis, ezen a futólagos utaláson,
valamint más hasonlókon kívül ezekben a levelekben, nincs más beszámolónk arról, hogy mi
is történt.
Nagyon emberi hajlam az, hogy a legtöbbet hozzuk ki mindabból, amin csak keresztül
kell mennünk. Az, aki egy egészen egyszerű operáción esett át, a jövőben gyakran hosszú időn
át beszédtémává teszi azt. H. L. Gee két emberről mesél, akik a háború napjaiban találkoztak
valami ügylet lebonyolítása végett. Az egyikük tele volt azzal, hogy a vonatot, amin utazott
miképpen érte támadás a levegőből. Szüntelenül az izgalmakról, a veszélyről és a szűk
menekülésről beszélt. A másik végül nyugodtan csak ennyit mondott: „Nos, térjünk most rá az
üzletünkre. Szeretnék minél hamarabb elmenni, mert a múlt éjszaka egy bomba lerombolta a
házamat.”
Azok az emberek, akik valóban szenvedtek, nem szeretnek sokat beszélni róla. V.
György király ezt az egyik életszabályává tette. „Ha szenvednem kell, hadd legyek olyan, mint
egy jól táplált állat, s hadd menjek és szenvedjek csendben és egyedül.” Pál sem csinált

8
csinnadrattát a szenvedéseiből, s nekünk, akiknek sokkal kevesebbet kell szenvednünk,
követnünk kell az ő példáját.
De Pál megmutatta, hogy a rettenetes tapasztalatnak, amin keresztülment, volt egy
hatalmas haszna: visszaterelte őt Istenhez és bemutatta neki a teljes függőségét Tőle. Az
araboknak van egy közmondásuk: „Az összes napsütés sivatagot hoz létre”. A bővelkedés
veszélye az, hogy hamis függetlenségre bátorít: azt gondoltatja velünk, hogy képesek vagyunk
egyedül bánni az életünkkel. Mert minden ima helyett, ami Istenhez száll a bővelkedés
napjaiban, tízezer száll Hozzá az ínség napjaiban. Ahogyan Lincoln mondta: „Gyakran voltam
kénytelen letérdelni imában, mert nem volt sehová máshová mennem”. Gyakran a
szerencsétlenségben jön rá az ember, kik az igazi barátai, s gyakran szükséges némi időt tölteni
az ínségben, ami megmutatja, mily nagy szükségünk van Istenre.
A végeredmény az lett, hogy Pálnak megrendíthetetlenné vált bizalma Istenben. Most
már vitathatatlanul tudta, mit tehetett Isten érte. S ha Isten képes volt keresztülvinni őt ezeken,
akkor képes keresztülvinni bármin. A zsoltáros örömmel kiáltja: „megszabadítottad lelkemet a
haláltól, szemeimet a könyhullatástól és lábamat az eséstől” (Zsolt116:8). Ami valóban
átalakított John Bunyant az nem volt más, mint az, amikor hallott néhány, a napfényben
üldögélő idős asszonyt „arról beszélni, amit Isten a lelkükért tett”. A keresztyén bizalma
Istenben nem elméleti és spekulatív dolog, hanem tényszerű és megtapasztalt. Tudja, hogy mit
tett meg érte Isten, s ezért nem fél.
Végül Pál a korinthosziak imáit kéri. Amint korábban mondtuk, a szentek
legnagyobbika nem szégyellte a legkisebb testvérek imáit kérni. Lehet, hogy nagyon kevesünk
van, amit a barátainknak adhatunk, de bármilyen kevés áll is a rendelkezésünkre az evilági
javakból, nekik adhatjuk az imáink felbecsülhetetlen kincsét.

A mi egyetlen dicsekvésünk (2Kor1:12-14)

12. Mert a mi dicsekedésünk ez, lelkiismeretünk bizonysága, hogy isteni

őszinteséggel és tisztasággal, nem testi bölcseséggel, hanem Isten kegyelmével
forgolódtunk a világon, kiváltképen pedig ti köztetek.
13. Mert nem egyebet írunk néktek, hanem a mit olvastok, vagy el is ismertek, sőt
reménylem, hogy el is fogtok ismerni mindvégig;
14. A minthogy némi részben el is ismertétek rólunk, hogy dicsekvéstek vagyunk,
a miképen ti is nékünk az Úr Jézus napján.

Itt elkezdjük elcsípni a vádolás halk hangjait, miszerint a korinthosziak egyenlősdire

törekedtek Pállal, valamint a rágalmakét, melyekkel beszennyezni igyekeztek őt.
(i) Azt kellett mondaniuk, hogy több volt Pál viselkedésében, mint ami meglátszott. A
válasza az, hogy ő Isten szentségével és tisztaságával élt. Nem voltak titkos cselekedetek Pál
életében. Joggal adhatnánk hozzá a nagy boldogságot a listához. „Áldott az az ember, akinek
nincs semmi rejtegetni valója”. A régi vicc szerint egy ember ajtótól ajtóig ment és ezt mondta:
„Fuss! Minden kitudódott!” S azok futottak, akiktől ezt a legkevésbé lehetett várni. Beszélik,
hogy egy építész egyszer olyan ház felépítését ajánlotta egy görög filozófusnak, amelybe nem
lehet majd belátni. „Megduplázom a díjadat”, mondta neki a filozófus, „ha olyan házat építesz
nekem, melynek minden szobájába mindenki beláthat”. A Pál által a tisztaságra használt szó
(εἰλικρίνεια) a legérdekesebb. Ez leírhat olyasvalamit, ami képes kiállni azt a próbát, hogy a
napfénybe emeljék és a napfény keresztül világítson rajta. Boldog az az ember, akinek minden
cselekedete kiállja a nap világosságának próbáját, és aki Pálhoz hasonlóan elmondhatja, hogy
nincsenek rejtett cselekedetek az életében.
(ii) Voltak, akik titkos indítékokat tulajdonítottak Pálnak. A válasza az, hogy az egész
viselkedését nem a számító éleselméjűség, hanem Isten kegyelme határozza meg. Nem voltak

9
titkos indítékok Pál életében. A megbélyegzések más vonatkozásban rámutatnak az „indítékok,
amiért megtették” leleplezésének a nehézségére. Ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk, hogy
aligha teszünk bármit is kevert indítékok nélkül. Még amikor valami nemes dolgot csinálunk,
akkor is belegabalyodhatunk az okosság, a tekintély, a magamutogatás, a félelem, illetve a
számítás indítékaiba, de ahogyan Aquinói Tamás mondta: „Az ember a cselekedettel törődik,
de Isten látja a szándékot.” A cselekedet tisztasága lehet nehéz, de az indíték tisztasága még
nehezebb. Ilyen tisztaságra csak akkor juthatunk el, ha mi is elmondhatjuk, hogy a régi énünk
meghalt és Krisztus él bennünk.
(iii) Voltak, akik azt mondták, hogy Pál levelei nem pontosan azt jelentették, amit
mondott. A válasza az volt, hogy a szavainak nem volt rejtett jelentésük. A szavak páratlan
dolgok. Az ember használhatja azokat a gondolatainak megjelenítésére, de ugyanúgy azok
elrejtésére is. Mondhatunk valamit, mert azt helyes elmondani: mondhatjuk azt az egyetértés
kedvéért, s mondhatjuk a bajok elkerülése végett. Jakab, aki minden más embernél
világosabban látta a nyelv veszélyeit, ezt mondta: „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az
tökéletes ember” (Jak3:2). Pál életében nem voltak sem rejtett cselekedetek, sem rejtett
indítékok, sem rejtett jelentések. Ez olyasvalami, amire törekedni kell.

Isten igenje Krisztusban (2Kor1:15-22)

15. És ezzel a bizodalommal akartam előbb hozzátok menni, hogy másodízben

nyerjetek kegyelmet;
16. És köztetek általmenni Macedóniába, és Macedóniából ismét hozzátok térni
vissza, és tőletek elkísértetni Júdeába.
17. Hát ezt akarva, vajjon könnyelműen cselekedtem-é? vagy a mit akarok, test
szerint akarom-é, hogy nálam az igen igen, és a nem nem legyen?
18. De hű az Isten, hogy a mi beszédünk hozzátok nem volt igen és nem.
19. Mert az Isten Fia Jézus Krisztus, a kit köztetek mi hirdettünk, én és Silvánus
és Timótheus, nem volt igen és nem, hanem az igen lett ő benne.
20. Mert Istennek valamennyi igérete ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné
az Isten dicsőségére mi általunk.
21. A ki pedig minket ti veletek egybe Krisztusban megerősít és megken minket, az
Isten az;
22. A ki el is pecsételt minket, és a léleknek zálogát adta a mi szíveinkbe.

Első ránézésre ez nagyon nehéz igeszakasz. Mögötte egy újabb, Pállal szemben
megfogalmazott vád és rágalmazás áll. Pál azt mondta, szerette volna meglátogatni a
korinthosziakat, de a helyet annyira keserűvé vált, hogy elhalasztotta az utazását, hogy ne
okozzon nekik fájdalmat (2Kor1:23). Az ellenségei pedig azonnal azzal vádolták, hogy ő
olyasféle ember, aki felszínes ígéreteket tesz ingatag szándékokkal, de nem lehet belőle
határozott igent, vagy nemet kihúzni. „Ha nem hihetünk Pál mindennapi ígéreteinek, miképpen
hihetünk mindabban, amit Istenről mondott?” Pál válasza az, hogy igenis támaszkodhatunk
Istenre és Jézusban nincsen ingadozás az igen és a nem között.
Azután egy élénk kifejezésbe foglalja bele a dolgot: „Jézus az igen Isten minden
ígéretére”. Úgy érti: ha Jézus nem jött volna el, kételkedhetnénk Isten hatalmas ígéreteiben,
vitatkozhatnánk, hogy azok túl jók ahhoz, hogy igazak legyenek. De egy Isten, Aki annyira
szeret minket, hogy a Fiát adta nekünk, teljesen bizonyosan betart minden ígéretét, amit valaha
is tett. A Fiú a személyes garanciája Istennek arról, hogy a legnagyobbtól a legkisebbig minden
ígérete igaz.
Bár a korinthosziak rágalmazták Pált, mégis megmarad ez az üdvös igazság, miszerint
a hírnökök szavahihetősége befolyásolja az üzenet szavahihetőségét. A prédikálás mindig

10
„személyiségen keresztüli igazság”. S ha az ember nem képes bízni az igehirdetőben, akkor
valószínűleg nem fog bízni az igehirdető üzenetében sem. A tanító viselkedésére és jellemére
vonatkozó zsidó szabályok között le van szögezve, hogy soha nem ígérhet bármit az osztálynak,
amit nem képes vagy nem fog megtenni. Ez az osztály hozzászoktatása lenne a hazugsághoz.
Itt egy figyelmeztetést látunk arra vonatkozóan, hogy soha nem szabad könnyen ígérgetni, mert
az ilyen ígéretek ugyanilyen könnyen meg is szeghetők. Mielőtt valaki bármit ígér, össze kell
számolnia az ígérete betartásának költségeit és biztosnak kell lennie abban, hogy képes azt
kifizetni és akarja is.
Pál két nagy dolog kimondásával folytatja:
(i) Jézuson keresztül mondunk áment Isten ígéreteire. Imáinkat annak kimondásával
fejezzük be, hogy „Jézus Krisztuson, a mi Urunkon keresztül. Ámen.” Amikor elolvastunk egy
részt a Szentírásból, gyakran annak kimondásával zárjuk le, hogy „Ámen”. Az ámen azt jelenti:
legyen így. S a nagy igazság az, hogy ez nemcsak formalitás és a rituálé morzsája: ez az a szó,
ami kifejezi abbéli meggyőződésünket, hogy az imáinkat teljes magabiztossággal intézhetjük
Istenhez és magabiztosan a magunkévá tehetjük az Ő nagy ígéreteit, mert Jézus a garancia arra,
hogy az imáink meghallgattatnak és az összes nagy ígéret igaz.
(ii) Végül Pál beszél arról, amit a King James bibliafordítás (és Károli is – a ford.) a
Lélek zálogának nevez. A görög szó az arrabon (ἀῤῥαβών). Az arrabon volt egy fizetés első
részlete, amit annak garanciájaként fizettek ki, hogy a többi részlet is jönni fog. Megszokott szó
ez a görög jogi dokumentumokban. Egy tehenet eladó asszony 1000 drachmát kap arrabon
gyanánt, hogy a vételár többi része is ki lesz fizetve. Bizonyos táncosnők adott összegű arrabont
kapnak egy falui fesztiválért, ami bele lesz számolva a végösszegbe, de ami azonnali garancia
arra, hogy a szerződést betartják és a teljes összeget kifizetik. Bizonyos ember azt írja az urának,
hogy kifizetett Lamponnak, az egérirtónak egy 8 drachmás arrabont, hogy elkezdhesse a
munkát és begyűjthesse az egereket, amíg azok még a kölykeikkel együtt ejthetők csapdába. Ez
volt az első részlet és a garancia a hátralék kifizetésére. Mindenki ismerte ezt a szót. Ez ugyanaz,
mint amit a skót arles tájszó jelent (foglaló, előleg), ami a fizetés záloga volt, amikor valakit
alkalmaztak, vagy házat vettek: a garanciája annak, hogy a teljes szerződést be fogják tartani.
Amikor Pál a Szentlélekről, mint az Isten által adott arrabonról beszél, ő úgy érti, hogy az a
fajta élet, amit a Szentlélek által élünk, az első részlete a mennyei életnek és a garanciája ama
élet teljességének, amely egy napon majd megnyílik a számunkra. A Szentlélek ajándéka
Istentől a jele és záloga a még nagyobb eljövendő dolgoknak.

Amikor egy szent korhol (2Kor1:23-24, 2Kor2:1-4)

23. Én pedig az Istent hívom bizonyságul az én lelkemre, hogy titeket kímélve nem
mentem el eddig Korinthusba.
24. Nem hogy uralkodnánk a ti hiteteken, hanem munkatársai vagyunk a ti
örömeteknek; mert hitben állotok.

1. Azt tettem pedig fel magamban, hogy nem megyek közétek ismét szomorúsággal.
2. Mert ha én megszomorítlak titeket, ugyan ki az, a ki megvídámít engem,
hanemha a kit én megszomorítok?
3. És azért írtam néktek éppen azt, hogy mikor oda megyek, meg ne
szomoríttassam azok miatt, a kiknek örülnöm kellene; meg lévén győződve mindenitek
felől, hogy az én örömöm mindnyájatoké.
4. Mert sok szorongattatás és szívbeli háborgás között írtam néktek sok
könyhullatással, nem hogy megszomoríttassatok, hanem hogy megismerjétek azt a
szeretetet, a mellyel kiváltképen irántatok viseltetem.

11
 Itt van a boldogtalan dolgok visszhangja. Mint a bevezetőben láttuk, au események
sorának ennek kellett lennie. A helyzet Korinthoszban a rosszról még rosszabbra változott. Az
egyházat klikkes megosztások tépték szét és voltak, akik tagadták Pál tekintélyét. A dolgok
kijavítására törekedve Pál futó látogatást tett Korinthoszban. De ahelyett, hogy az a látogatás
javított volna a dolgokon, még jobban felbőszítette őket, amitől Pál szíve majdnem megszakadt.
Ennek következtében egy nagyon súlyosan korholó levelet küldött, amit fájó szívvel és könnyek
között írt meg. S pontosan ez okból nem teljesítette azt az ígéretét, hogy meglátogatja őket
másodszor is mert ahogyan a dolgok álltak, a látogatás csak árthatott volna neki és nekik.
E mögött az igeszakasz mögött húzódik meg Pál egész szíve, amikor szigorúan kellett
bánnia azokkal, akiket szeretett.
(i) Nagyon vonakodva volt szigorú és nagyon vonakodva korholt. Ezt csak akkor tette,
amikor rákényszerült, és semmi más lehetősége sem volt. Vannak emberek, akiknek a szemei
mindig a hibák feltalálására irányulnak, s akiknek a nyelve mindig izzik, hogy kritizálhassanak,
akiknek a hangja mindig metsző és éles. Pál nem volt ilyen, s ebben ő bölcs volt. Ha mindig
kritikusak és hibakeresők vagyunk, ha megszokásból vagyunk mérgesek és nyersek, ha sokkal
többet korholunk, mint dicsérünk, akkor világos tény, hogy még a szigorúságunk is a hatását
veszti. Leértékelődik, mivel olyan állandó. Minél ritkábban fedd valaki, annál hatékonyabb,
amikor megteszi. Bármely eseményben egy valódi keresztyén ember szemei mindig a dicséretre
méltó dolgokat keresik, nem az elítélendőket.
(ii) Amikor Pál korholt, azt szeretetben tette. Soha nem beszélt pusztán ártó szándékkal.
Lehet szadista gyönyör látni valakit összerezzenni az éles és kegyetlen szavaktól. De Pál nem
ilyen volt, Ő soha nem azért korholt, hogy fájdalmat okozzon, hanem azért hogy helyreállítsa
az örömöt. Amikor John Knox a halálos ágyán feküdt, ezt mondta: „Isten tudja, hogy az
elmémből mindig hiányzott a gyűlölet azok iránt a személyek iránt, akik ellen a legsúlyosabb
ítéleteimet mennydörögtem.” Lehetséges gyűlölni a bűnt, de szeretni a bűnöst. A hatékony
feddést a szeretet karjainak a másik ember köré fonásával adják. Az izzó harag feddése árthat
sőt megrettenthet, de egyedül a fájdalmas és bánkódó szeretet feddése képes megtörni a szívet.
(iii) Amikor Pál korholt, az utolsó dolog, amit akart, az volt, hogy önkényeskedő legyen.
Egy modern regényben egy atya mondja a fiának: „Beléd verem a szerető Isten félelmét”. A
nagy veszély, ami az igehirdetőt és a tanítót fenyegeti, ha arra a következtetésre jut, hogy a mi
feladatunk mások rákényszerítése arra, hogy pontosan azt tegyék, amit mi, illetve a ragaszkodás
ahhoz, hogy ha nem úgy látják a dolgokat, ahogyan mi, akkor tévednek. A tanító feladata nem
a hiedelmek rákényszerítése másokra, hanem az, hogy engedje nekik a saját hiedelmeiket
kitalálni és bátorítsa őket erre. A cél nem egy sápadt másolat létrehozása önmagáról, hanem
egy független emberi lény megalkotása. Valaki, akit a nagy tanító, A. B. Bruce tanított, mondta:
„ő vágta el a hajókötelünket és adott egy futó pillantást a kék vizekre”.
(iv) Végül, a feddéssel szembeni minden vonakodása ellenére, minden arra irányuló
vágya ellenére, hogy másokban a jót lássa meg, s a szíve minden szeretete ellenére Pál
mindazonáltal korhol, amikor a korholás válik szükségessé. Mikor John Knox megfeddte Mária
királynőt a Don Carlosszal kötendő javasolt házasságáért, a királynő először a harag és a sértett
fenség, majd a „bőséges könnyhullatás” eszközéhez folyamodott. Knox így válaszolt: „Én soha
nem leltem örömömet Isten egyetlen teremtményének a sírásában sem. Én alig vagyok képes
elviselni a saját fiaim könnyeit, akiket az én saját kezem fenyített meg, még kevésbé vagyok
képes örülni az Ön sírásának, Felség. De inkább el kell viselnem, bár vonakodva, Felséged
könnyeit, hogysem a lelkiismeretemnek próbálnék ártani, vagy elárulnám a közjót a
hallgatásommal. Nem ritkán az elhibázott kedvesség miatt tartózkodunk a feddésről, vagy mert
szeretnénk kerülni a bajt. De van idő, amikor a baj elkerülése a baj felhalmozását jelenti, s
amikor a lusta, vagy a gyáva békét keresése a még nagyobb veszély előszobájává válik. Ha a
szeretet vezet minket, s nem a saját büszkeségünk, hanem a mások végső java, tudni fogjuk,
mikor kell megszólalni, és mikor kell hallgatni.

12
 2. fejezet
Könyörgés megbocsátásért a bűnösnek (2:5-11)

5. Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem részben,

hogy azt ne terheljem, titeket mindnyájatokat.
6. Elég az ilyennek a többség részéről való ilyen megbüntetése:
7. Annyira, hogy éppen ellenkezőleg ti inkább bocsássatok meg néki és
vígasztaljátok, hogy valamiképen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet.
8. Azért kérlek titeket, hogy tanusítsatok iránta szeretetet.
9. Mert azért írtam is, hogy bizonyosan megtudjam felőletek, ha mindenben
engedelmesek vagytok-é?
10. A kinek pedig megbocsáttok valamit, én is: mert ha én is megbocsátottam
valamit, ha valakinek megbocsátottam, ti érettetek cselekedtem Krisztus színe előtt; hogy
meg ne csaljon minket a Sátán:
11. Mert jól ismerjük az ő szándékait.

Ismét olyan igeszakasz előtt állunk, ami a baj és a boldogtalanság visszhangja. Amikor
Pál meglátogatta Korinthoszt, ott találkozott az ellenzéki banda főkolomposával. Ez az ember
világosan személyesen sértegette Pált, aki ragaszkodott ahhoz, hogy meg kell őt fegyelmezni.
A korinthosziak nagyobbik része ráébredt, hogy ez a viselkedés nemcsak Pált sérti, de az egész
korinthoszi egyház jó hírnevének ártott. Gyakoroltak ugyan fegyelmet, de voltak egyesek, akik
úgy érezték, hogy az nem kellően szigorú, s még nagyobb büntetés kiszabását szerették volna.
Most emelkedik fel Pál rendkívüli nagysága. A mentsége az, hogy elég, amit megtettek:
az ember most bűnbánó, s további fegyelmezést gyakorolni sokkal több rosszat tenne neki, mint
jót. Ez egyszerűen a kétségbeesésbe kergethette volna az embert, s azt tehette volna, ami nem
Krisztust és az egyházat szolgálta volna, hanem lehetőséget teremtett volna a Sátánnak az ember
rabul ejtésére. Ha Pált pusztán emberi indítékok mozgatták volna, alighanem kárörömmel
tekintett volna a korábbi ellensége kemény sorsára. Sehol nem emelkedik ki jobban a
jellemének fensége, mint ennél az alkalomnál, amikor a szívének irgalmasságában könyörög
kegyelemért annak az embernek a számár, aki oly sokat ártott neki. Itt van a keresztyén
viselkedés legfelsőbb rendű példája a bántással és a sértéssel szemben.
(i) Pál egyáltalában nem személyesen vette a dolgot. Nem a saját személyes érzelmeivel
szembeni sértés volt a fontos. Ő az egyház jó rendjéért és békességéért aggódott. Vannak, akik
mindent személyesen vesznek. Akkor is személyes sértésnek tekintik kritikát, még mikor
kedvesnek szánják és kedvesen mondják. Az efféle emberek mindenki másnál többet tesznek a
közösség békességének megzavarása érdekében. Helyes megemlékezni arról, hogy a kritikát és
a tanácsot nem azért adják, hogy ártsanak nekünk, hanem hogy segítsenek.
(ii) Pál indítéka a fegyelem gyakorlásában nem a bosszúállás, hanem a helyesbítés volt:
ő nem a földhöz vágni akarta akart egy embert, hanem segíteni neki felállni. Az volt a célja,
hogy az illetőt ne az elvont igazság, hanem a keresztyén szeretet mércéi alapján ítélje meg.
Tény, hogy a bűnök gyakran a rossz útra tévedt jó jellemzők. Az ember, aki képes megtervezni
egy sikeres betörést, rendelkezik kezdeményező- és szervező készséggel. A gőg a független
lélek egyfajta felerősödése, az átlagosság a zsugorisághoz vezet. Pál célja a fegyelmezéssel nem
az olyan jellemzők eltörlése volt, amikkel az ember rendelkezhetett, hanem inkább azok
felhasználása magasabb célok érdekében. A keresztyén kötelesség nem a bűnös ártalmatlanná
tétele, belekalapálva őt az engedelmességbe, hanem jóságra ösztönzése.
(iii) Pál ragaszkodott ahhoz, hogy a büntetésnek soha nem szabad senkit a
kétségbeesésbe űznie és soha nem veheti el az ember szívét. A helytelen bánásmód gyakran
megadja az embernek a végső lökést a Sátán karjaiba. A túlzott szigorúság elűzheti őt az

13
egyházból és a közösségből, miközben az együttérző helyesbítés behozhatja őt oda. Mary
Lamb, aki az elmezavar borzasztó szakaszain ment keresztül, kemény bánásmódban részesült
az anyjától. Ó szokott így sóhajtani: „Miért tűnik úgy, hogy soha semmivel nem vagyok képes
anyám kedvében járni?” Luther alig volt képes elimádkozni az Úr imáját, mert a saját atyja
olyan szigorú volt, hogy az atya szó a kegyetlen rettegés képét festette le a számára. Ő szokta
mondani: „Ha kíméled a vesszőt és megrontod a gyermeket. Igen de a vessző mellett tarts egy
almát is, hogy odaadhasd a gyermeknek, ha jót cselekedett.” A büntetésnek bátorítani kell, nem
elcsüggeszteni. Végső soron ez csak akkor történhet, ha világossá tesszük: még amikor
büntetünk is valakit, akkor is hiszünk benne.

Krisztus győzelmében (2Kor12-17)

12. Mikor pedig Troásba mentem a Krisztus evangyélioma ügyében és kapu

nyittatott nékem az Úrban, nem volt lelkemnek nyugodalma, mivelhogy nem találtam
Titust, az én atyámfiát;
13. Hanem elbúcsúzván tőlük, elmentem Macedóniába.
14. Hála pedig az Istennek, a ki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban,
és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk.
15. Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az
elkárhozók között;
16. Ezeknek halál illatja halálra; amazoknak pedig élet illatja életre. És ezekre
kicsoda alkalmatos?
17. Mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, a kik meghamisítják az Isten ígéjét;
hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban.

Pál elkezdi elmondani, miképpen tette oly nyughatatlanná az annak megtudására

irányuló aggodalma, ami Korinthoszban történt, hogy nem volt képes Troásban várni, noha ott
gyümölcsöző mező volt, hanem elindult találkozni Titusszal, aki még nem érkezett meg. Utána
következik a győzelmi kiáltása Istenhez, Aki mindennek boldog véget adott. A 2Kor14:16-ot
önmagában nehéz megérteni, de amikor a Pál gondolataiban levő háttér elé állítjuk, akkor
eleven képet kapunk. Pál arról beszél, hogy elindult Krisztus győzelmi vonatán, majd azzal
folytatja, hogy Krisztus édes illata volt az emberek számára: egyeseknek a halál illata a halálra,
másoknak az élet illata az életre.
Az elméjében a római diadalmenet és Krisztus, mint egyetemes győztes képe volt. A
legnagyobb megtiszteltetés, amiben egy római tábornokot részesíthettek, ha diadalmenetet
szerveztek neki. Ehhez azonban meg kellett felelnie bizonyos feltételeknek. Ténylegesen neki
kellett lennie a főparancsnoknak a csatatéren. A hadjáratnak teljesen be kellett fejeződnie, a
terület békességének helyre kellett állnia és a győztes csapatoknak haza kellett térniük.
Legalább ötezer főnyi ellenségnek el kellett esni egyetlen csatában. Tényleges
területnövekedést kellett elérni, nemcsak egy katasztrófát helyrehozni, vagy egy támadást
visszaverni. S a győzelmet egy idegen hadsereggel szemben kellett kivívni, nem pedig
polgárháborúban.
A diadalmenetben a győztes tábornok seregei végig masíroztak Róma utcáin a
Capitoliumig a következő sorrendben. Elöl mentek az állami hivatalnokok és a szenátus.
Utánuk a trombitások. Utánuk vitték a zsákmányt a legyőzött földekről. Például, amikor Titusz
legyőzte Jeruzsálemet, a hétágú gyertyatartót, az áldozati kenyerek arany asztalát és az
aranytrombitákat végig vitték Róma utcáin. Utána következtek a legyőzött föld képei, és a
legyőzött erődök és hajók makettjei. Majd jött a hófehér bika, amit feláldoztak. Utána jöttek a
legyőzött fejedelmek, vezetők és tábornokok láncra verve, akiket azonnal börtönbe vetettek,
majd minden valószínűség szerint majdnem azonnal kivégeztek. Utána jöttek a liktorok a

14
pálcáikkal, majd a zenészek a lantjaikkal. Utánuk a papok a füstölőiket ingatva, benne édes
illatú fűszereket égetve. Mindezek után következett maga a tábornok. Ő bíbor tunikába öltözött
arany pálmalevelekkel és bíbor tógát felette, aranycsillagokkal. A kezében elefántcsont jogar
volt a római sassal, s a feje felett egy rabszolga tartotta Jupiter koronáját. Utána lovagolt a
családja, majd végül a teljes díszbe öltözött hadserege, akik a győzelmi kiáltásaikat hallatták:
Íme, győzelem! Ahogyan a menet haladt a feldíszített és virágokkal elborított utcákon az
éljenző tömegben az ezt a napot olyanná tette, ami csak egyszer fordulhat elő az életben.
Ez az a kép, ami Pál apostol elméjében van. Látja Krisztust a győzelmi kíséretben
győztesen keresztülmasírozni a világon. Ez az a győzelem, amit – Pál biztos benne – semmi
sem tud megállítani.
Megmutattuk, hogy abban a menetben a papok miképpen ingatták az illatszerrel
megtöltött füstölőiket. A győztesen számára a füstölők illata az öröm, a győzelem és az illata
volt, de a nyomorult foglyok számára, akiknek már csak nagyon rövid utat kellett megtenniük,
a halál illata volt, ami a már bekövetkezett vereségük és a soron következő kivégzésük mögött
állt. Így képzeli el Pál magát és apostol-társait a győztes Krisztus evangéliumáét prédikálva.
Azok számára, akik elfogadják, az élet illata, ahogyan a győztesek számára volt, de azok
számára, akik elutasítják, a halál illata, mint a legyőzöttek számára is.
Egy dologban Pál biztos volt: az egész világ sem képes Krisztust legyőzni. Ő nem
pesszimista félelemben élt, hanem dicsőséges optimizmusban, ami ismerte Krisztus
legyőzhetetlen fenségét.
Aztán megint jön a boldogtalan visszhang. Voltak, akik azt mondták, hogy nem
alkalmas Krisztus prédikálására. S voltak, akik még rosszabbat mondtak, hogy ő az
evangéliumot mentségként használta a zsebeinek megtöltésére. Pál megint az εἰλικρίνεια szót
használja a tisztaságra. Az indítékai kiállják a Nap átható sugarait. Az üzenete Istentől való,
kiállja Krisztus fürkésző pillantását is. Pál soha nem félt attól, amit az emberek mondhattak,
mert a lelkiismerete megmondta neki, hogy bírja Isten jóváhagyását és Krisztus „Jól van!”-ját.

15
 3. fejezet
Minden ember Krisztus egy-egy levele (2Kor3:1-3)

1. Elkezdjük-é ismét ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint

némelyeknek, ajánló levelekre hozzátok, avagy tőletek?
2. A mi levelünk ti vagytok, beírva a mi szívünkbe, a melyet ismer és olvas minden
ember;
3. A kik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele
vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek
hústábláira.

Ezen igeszakasz mögött rejlik annak a szokásnak a gondolata, amely megszokott volt
az ókori világban: az ajánlólevél küldésére valakivel. Ha valaki idegen társaságba ment, a
barátja, aki ismert valakit abban a társaságban, ajánlólevelet adott neki, melyben bemutatta őt
és bizonyságot tett a jelleméről.
Itt van egy, a papiruszok között talált levél, amit egy bizonyos Aurelius Archelaus írt,
aki kedvezményezett volt, azaz olyan katona, aki azt az előjogot élvezte, hogy mentes volt
minden, a parancsnoka, Julius Domitius katonai tribunus iránti alantas kötelezettségtől. A levél
egy bizonyos Theont mutat be és ajánl. „Julius Domitiusnak, a régió katonai tribunusának,
Aurelius Archelaustól, az ő kedvezményezettjétől üdvözlet. Már korábban is ajánlottam neked
Theont, a barátomat, és most is kérlek téged uram, hogy úgy tekints rá, mintha rám tekintenél.
Mert ő olyan ember, aki megérdemli, hogy szeresd, mivel elhagyta a saját népét, a javait és a
vállalkozását és követett engem, s mindenen keresztül megtartott engem biztonságban. Ezért
kérlek, engedd meg, hogy eljöhessen és megláthasson téged. Ő el tud neked mindent mondani
a vállalkozásunkról… Én szerettem ezt az embert… Kívánok neked, uram, nagy boldogságot
és hosszú életet a családoddal, valamint jó egészséget. Legyen ez a levél a szemeid előtt és
gondold azt, hogy én beszélek hozzád. Üdvözlettel.”
Ez volt az a fajta ajánlólevél, vagy referencia, amire Pál gondolt. Van egy ilyen az
Újszövetségben. A Rm16:1-27 egy ajánlólevél, ami azért íródott, hogy Fébét, a kenkhréabeli
gyülekezet tagját bemutassa a római gyülekezetnek.
Az ókori világban napjainkhoz hasonlóan az írott bizonyságtételek néha nem jelentettek
túl sokat. Valaki egyszer megkérte Diogenészt, a cinikus filozófust, hogy írjon egy ilyen levelet.
Diogenész így válaszolt: „Azt, hogy te ember vagy, egyetlen pillantással tudni fogja, de hogy
jó vagy rossz ember vagy-e, azt akkor tudja meg, ha rendelkezik a jó és a rossz
megkülönböztetésének képességével. Ha nincs meg neki ez a képessége, úgy akkor sem ismeri
fel a tényeket, ha ezerszer írok neki.” A keresztyén egyházban azonban mégis szükségesek
voltak ezek a levelek, mert még Luciánus, a pogány szatirikus is megjegyezte, hogy bármely
sarlatán képes lenne vagyont szerezni az egyszerű gondolkodású keresztyénektől, mivel oly
könnyű őket rászedni.
Pál levelének előző mondataiban úgy tűnt, mintha ő maga tenne bizonyságot. Kijelenti,
hogy neki nincs szüksége az efféle ajánlásra. Utána vet egy oldalsó pillantást azokra, akik bajt
okoztak Korinthoszban. „Lehetnek egyesek”, mondja, „akik ajánlóleveleket hoztak nektek,
vagy akik tőletek kaptak ilyeneket”. Minden valószínűség szerint ezek a zsidók megbízottjai
voltak, akik azért jöttek, hogy Pál munkáját semmivé tegyék, s akik a Szanhedrintől hoztak őket
hitelesítő ajánlóleveleket. Egykoron Pálnak is volt ilyen levele, amikor Damaszkuszba ment
eltörölni az egyházat (Csel9:2). Azt mondja, hogy az ő egyetlen bizonysága maguk a
korinthosziak. A változás a jellemükben és az életükben az egyetlen ajánlás, ami neki kell.
Egy nagy állítással folytatja. Mindegyikük Krisztus egy-egy levele. Sokkal korábban
Platón azt mondtam hogy a jó tanító nem tintával írja az üzeneteit, ami elhalványul, hanem az

16
emberekre írja fel azt. Ezt tette Jézus. Ráírta az üzenetét a korinthosziakra a szolgáján, Pálon
keresztül, de nem elhalványuló tintával, hanem a Lélekkel, s nem kőtáblákra, ahogyan a törvény
íródott, hanem az emberek szíveire.
Hatalmas igazság van itt, ami egyszerre ösztönzés és félelmetes figyelmeztetés –
minden ember egy-egy nyílt levél Jézus Krisztus számára. Minden keresztyén, akár tetszik neki,
akár nem, a keresztyénség hirdetménye. Krisztus tisztessége az Ő követőinek a kezében van.
Egy boltost az általa eladott árucikkek alapján ítélünk meg. Egy iparost az általa készített
termékek alapján, az egyházat pedig az általa teremtett emberek alapján ítélünk meg. Az
emberek tehát Krisztust a követői alapján ítélik meg. Dick Sheppard, miután évekig beszélt a
nyílt utcán az egyházon kívüli embereknek, kijelentette, hogy rájött: „az egyház legnagyobb
fogyatékossága a magukat keresztyéneknek vallók elégtelen élete”. Amikor kimegyünk a
világba, megvan a bámulatra ösztönző felelősségünk azért, hogy Krisztusnak és az Ő
egyházának a nyílt levelei és a hirdetményei legyünk.

A rendkívüli dicsőség (2Kor3:4-11)

4. Ilyen bizodalmunk pedig Isten iránt a Krisztus által van.

5. Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint
magunkból; ellenkezőleg a mi alkalmatos voltunk az Istentől van:
6. A ki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem
betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.
7. Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges vala, úgyhogy
Izráel fiai nem is nézhettek Mózes orczájára arczának elmúló dicsősége miatt:
8. Hogyne volna még inkább dicsőséges a léleknek szolgálata?
9. Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az
igazság szolgálata?
10. Sőt a dicsőített nem is dicsőséges ebben a részben az őt meghaladó dicsőség
miatt.
11. Mert ha dicsőséges az elmulandó, sokkal inkább dicsőséges, a mi megmarad.

Ez az igeszakasz ténylegesen két részre oszlik. Az elején Pál úgy érzi, hogy az az
állítása, miszerint a korinthosziak Krisztus élő, az ő szolgálata alatt létrejött levele, egy kissé
öndicséretnek tűnhet. Ezért igyekszik erősítgetni, hogy nem a saját munkáját végezte, hanem
Istenét. Isten az, aki őt megfelelőnek tette a saját feladatának ellátására. Lehet, hogy arra a
különös jelentésre gondol, amit a zsidók szoktak néha hozzáadni Isten egyik nagy
megnevezéséhez. Istent El-Saddájnak nevezték (‫)אֵ ל שַׁ דַׁ י‬, ami a Mindenható, de néha a zsidók
az El-Saddáj nevet az Elégségesként magyarázták. Ő az, Aki mindenre elégséges, Aki Pált is
alkalmatossá tette a feladatára.
Amikor Harriet Beecher Stowe megírta a Tamás bátya kunyhóját, egy év alatt 300 ezer
példányt adtak el belőle Amerikában. Egy sor nyelvre lefordították. Lord Palmerston, aki nem
olvasott el egy regényt sem harminc évig, dicsérte „nemcsak a témájáért, de azért is, mert a
szerző államférfiúi képességekkel megáldott nő”. Lord Cockburn titkos tanácsos kijelentette,
hogy ez a könyv többet tett az emberiségért, mint bármely más regény. Tolsztoj az emberi elme
hatalmas eredményei közé sorolta. Természetesen minden más egyedi dolognál többet tett a
rabszolgák felszabadításának előmozdításáért. Harriet Beecher Stowe nem fogadott el
semmiféle díjat azért, amit megírt. Ezt mondta: „Én vagyok a Tamás bátya kunyhója szerzője?
Valójában nem, én nem voltam képes irányítani a történetet, az önmagát írta. Az Úr írta azt, s
én csak a legalázatosabb eszköz voltam a kezében. Minden látomásokban jutott el hozzám,
egyik a másik után, s én csak szavakba öntöttem. Egyedül Övé legyen a dicsőség!”

17
 Az ő alkalmatossága Istentől származott, ahogyan Pálé is. Soha nem mondta: „Nézd
meg, mit csináltam!” Mindig ezt mondta: „Istené legyen a dicsőség!” Soha nem gondolta magát
alkalmasnak semmiféle feladatra, hanem Istent tekintette annak, Aki őt alkalmassá tette. S
pontosan azért, mert tudatában volt a saját gyengeségének, ezért nem félt belefogni bármiféle
feladatba. Soha nem egyedül munkálkodott, hanem mindig Istennel.
Az igeszakasz második része az Ó- és Újszövetség közötti ellentéttel foglalkozik. Egy
szövetség egyezséget jelent két ember között, melyen keresztül ők konkrét kapcsolatba lépnek
egymással. A bibliai szóhasználatban ez nem közönséges egyezség, mert a szerződő felek
közönséges egyezségre egyenlő feltételekkel jutnak. De a szövetség bibliai értelmében Isten az,
Aki az elsődleges kezdeményező, és ő keresi meg az embert, hogy kapcsolatot ajánljon neki,
melynek feltételeit az ember nem képes sem kezdeményezni, sem megváltoztatni, csak
elfogadhatja, vagy elutasíthatja azt.
A szó, amit Pál használ, amikor az Újszövetségről beszél, ugyanaz, amit Jézus is
használt, és nagyon jelentős. Először is ott a νέος, ami újat jelent az idő egy pontján, de csak
azt. Egy fiatalember νέος, mivel újonnan jött a világba. Azután ott van a καινός, ami nemcsak
időpontban jelent újat, hanem minőségben is. Ha valami καινός, az új elemet hozott be a
helyzetbe. A καινός szó az, amit mind Jézus, mind Pál használ az Újszövetségre, s annak a
jelentősége az, hogy az Újszövetség nemcsak egy időpontban új, hanem fajtájában is teljesen
eltér az Ószövetségtől. Teljesen újfajta kapcsolatot hoz létre Isten és ember között.
Mi hát ez a különbség?
(i) Az Ószövetség egy írásos dokumentumon alapult. Láhatjuk a kezdetének történetét
Mózes a 2Móz24:1-8-ban. Mózes vette a szövetség könyvét, felolvasta a népnek, ők pedig
egyetértettek azzal. Az Újszövetség viszont az életadó Lélek hatalmán alapult. Egy írásos
dokumentum mindig is külsődleges dolog, miközben a Lélek munkája az embernek magát a
szívét változtatja meg. Az ember engedelmeskedhet úgy az írott törvénykönyvnek, hogy közben
egész idő alatt nem akar annak engedelmeskedni, de amikor a Lélek jön a szívébe. és irányítja
azt, akkor nemcsak nem szegi meg a törvénykönyvet, de nem is akarja azt megszegni, mert
megváltozott emberré lett. Egy írásos törvénykönyv megváltoztathatja a törvényt, de csak a
Lélek képes megváltoztatni az emberi természetet.
(ii) Az Ószövetség halálos dolog volt, mert jogi kapcsolatot hozott létre Isten és ember
között. Valójában ezt mondta ki: „Ha fenn akarod tartani a kapcsolatodat Istennel, be kell
tartanod ezeket a törvényeket.” Olyan helyzetet hozott tehát létre, melyben Isten lényegében
bíró volt, az ember pedig lényegében örökösen alapértelmezett bűnöző Isten ítéletének
törvényszéke előtt.
Az Ószövetség halálos volt, mert megölt néhány dolgot. (a) Megölte a reményt. Soha
semmi remény nem volt arra, hogy bárki valaha is képes lesz betartani, mert az emberi természet
olyan, amilyen. Ezért nem végződhetett máshogy, csak csalódással. (b) Megölte az életet. Alatta
az ember nem érhetett el mást, csak a kárhozatot, s a kárhozat halált jelent. (c) Megölte az erőt.
Tökéletesen képes volt megmondani az embernek, mit kell tennie, de nem tudott neki segíteni
annak megcselekvésében.
Az Újszövetség teljesen más volt. (a) Ez a szeretet kapcsolata volt. Azért jött létre, mert
Isten annyira szerette a világot. (b) Ez az Atya és a gyermekei közötti kapcsolat volt. Az ember
többé már nem volt alapértelmezetten bűnöző, hanem Isten fia, még ha engedetlen fia is. (c)
Nem új törvénykönyv rákényszerítésével változtatta meg az ember életét, hanem a szívének
megváltoztatásával. (d) Ezért nemcsak megmondta az embernek, mit kell tennie, de az erőt is
megadta a megcselekvéséhez. A parancsolataival együtt erőt is hozott.
Pál folytatja a két szövetség összehasonlítását. Az Ószövetség dicsőségben született.
Amikor Mózes lejött a hegyről a Tízparancsolattal, ami az Ószövetség törvénykönyve, az arca
olyan ragyogással világított, hogy senki nem volt képes rátekinteni (2Móz34:30). Ez
nyilvánvalóan átmeneti ragyogás volt csupán. Nem tarthatott és nem is tartott sokáig. Az

18
Újszövetségnek, az új kapcsolat, amit Jézus Krisztus tett lehetségessé Isten és ember között,
nagyobb a ragyogása, mert megbocsátást, s nem kárhoztatást, életet, s nem halált eredményez.
Itt egy figyelmeztetés. A zsidók többre tartották az Ószövetséget, a törvényt, s
elutasították az Újszövetséget, az új kapcsolatot Krisztusban. Nos, az Ószövetség nem volt
rossz dolog, de csak a második legjobb volt, egy lépcsőfok az úton. Ahogyan a nagy
igemagyarázó megfogalmazta: „Amikor a Nap felkelt, a lámpák hasznossága megszűnik.” S
ahogyan igazán mondták: „A második legjobb a legjobb legrosszabb ellensége.” Az emberek
mindig is hajlamosak voltak a régihez ragaszkodni, még ha valami sokkal jobbat is kínáltak
nekik, Hosszú időn át az úgynevezett vallásos hátterű emberek visszautasították a kloroform
használatát. Amikor Wordsworth és a romantikus költők színre léptek, a kritika ezt mondta:
„Ez soha nem lesz megfelelő”. Amikor Wagner elkezdte a zenéjét írni, a nép nem kedvelte azt.
Az egyházak világszerte ragaszkodnak a régihez és elvetik az újat. Mivel valamit mindig is
csináltak, így az helyes, s mivel valamint még soha nem csináltak, így az rossz. Óvakodnunk
kell attól, hogy a lépcsőfokokat imádjuk a végcél helyett, és nem szabad ragaszkodnunk a
második legjobbhoz, miközben a legjobb vár ránk úgy, ahogyan a zsidók tették. S nem szabad
ragaszkodni ahhoz, hogy a régi módszerek a jók, közben pedig elvetni az új dicsőségeket,
amiket Isten nyit meg a számunkra.

A lepel, mely elrejti az igazságot (2Kor3:12-18)

12. Azért ilyen reménységben nagy nyiltsággal szólunk;

13. És nem, miként Mózes, a ki leplet borított az orczájára, hogy ne lássák Izráel
fiai az elmulandónak végét.
14. De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van
az ó szövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el;
15. Sőt mind máig, a mikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívökre.
16. Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel.
17. Az Úr pedig a Lélek; és a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.
18. Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén,
ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.

Ebben az igeszakaszban minden kép közvetlenül az előző igeszakaszból származik. Pál

attól a gondolattól kezdi, hogy amikor Mózes lejött a hegyről, az arcán levő dicsőség olyan
fényes volt, hogy senki sem volt képes folyamatosan rajta tartani a szemét.
(i) Visszagondol a 2Móz34:33-ra. A King James fordításban azt olvassuk, hogy Mózes
addig terített leplet az arcára, amíg be nem fejezte a beszédét, de a héber szöveg helyes fordítása
az, hogy Mózes, ahogyan a Revised Standard Version fordítja, akkor tette ezt meg, amikor
befejezte a beszédét. Pál ezt úgy érti, hogy Mózes azét leplezte el az arcát, hogy a népnek ne
kelljen meglátnia az egykort az arcán levő dicsőség lassú elhalványulását. Az első gondolata az
volt, hogy az Ószövetség, a régi kapcsolat Isten és ember között lényegében elhalványuló volt.
Elmúlásra ítéltetett: nem úgy, ahogyan a jó felülkerekedik a rosszon, hanem ahogyan a
befejezett felülkerekedik a be nem fejezetten. A Mózes által elhozott kijelentés igaz és hatalmas
volt, de csak részleges: a Jézus Krisztus által jött kijelentés teljes és végleges. Ahogyan Ágoston
fogalmazta meg bölcsen réges-rég: „Rosszat teszünk az Ószövetségnek, ha tagadjuk, hogy
ugyanattól a jó és igazságos Istentől származik, mint az Újszövetség. Viszont rosszat testünk
az Újszövetségnek, ha egy szintre helyezzük azt az Ószövetséggel.” Az egyik egy lépcsőfok a
dicsőséghez, a másik a dicsőség csúcsa.
(ii) A lepel elképzelése most megragadja Pál elméjét és ő különféleképpen használja
azt. Azt mondja, hogy amikor a zsidók az Ószövetség felolvasására figyelnek, mint teszik azt
minden szombaton a zsinagógában, a szemükre boruló lepel meggátolja őket abban, hogy

19
meglássák annak valódi jelentését. Annak Jézus Krisztusra kellene mutatnia a számukra. Mi is
elvéthetjük az Írás valódi jelentésének meglátását, ha a szemeinkre lepel borul.
(a) Borulhat az előítéletek miatt. Gyakran azért fordulunk a Szentíráshoz, hogy
támogatást kapjunk a saját nézeteinkhez ahelyett, hogy megtaláljuk benne Isten igazságát.
(b) Borulhat az ábrándozás miatt. Gyakran azt találjuk benne, amit találni akarunk, s
elhanyagoljuk, amit nem akarunk látni. Egy példája ennek, amikor örömöt lelünk minden, az
Isten szeretetére és könyörületére mutató utalásban, de figyelmen kívül hagyunk minden, a
haragjára és az ítéletére mutató utalást.
(c) Borulhat a töredékes gondolkodás miatt. Nekünk mindig úgy kell a Bibliára
tekintenünk, mint egészre. Könnyű kiemelni egyes szövegrészeket és kritizálni azokat. Könnyű
bebizonyítani, hogy az Ószövetség részei alárendeltek a keresztyénségnek. Könnyű támogatást
találni benne az egyéni elméletekhez, kiválasztva bizonyos szövegrészeket és szakaszokat,
másokat pedig félretéve. De az egész üzenet az, amit keresnünk kell, s ez pontosan a másik
megfogalmazása annak, hogy az egész Szentírást kell olvasnunk Jézus Krisztus világosságában.
(iii) Nemcsak az a lepel létezik, ami meggátolja a zsidókat a Szentírás valódi
jelentésének megértésében, létezik egy olyan lepel is, mely közöttük és Isten között van.
(a) Néha ez az engedetlenség leple. Nagyon gyakran az erkölcsi, nem pedig az
intellektuális vakság az, ami meggátol minket Isten meglátásában. Ha kitartunk az
engedetlenségben Iránta, egyre képtelenebbek leszónk meglátni Őt. Isten látása a tiszta
szívűeknek adatik meg.
(b) Néha ez a taníthatatlanság lelkének leple. Ahogyan a skótok mondják: „Senki sem
olyan vak, mint azok, akik látni akarnak.” A Föld legjobb tanítója sem képes megtanítani azt
az embert, aki már tud, és nem akar tanulni. Isten szabad akaratot adott nekünk, s ha
ragaszkodunk a saját utunkhoz, nem vagyunk képesek megtanulni az Övét.
(iv) Pál azzal folytatja, hogy mi látjuk az Úr dicsőségét, mert nincs lepel az arcunkon, s
mert mi is elváltozunk dicsőségről dicsőségre. Lehetséges, hogy Pál úgy érti: ha Krisztust
szemléljük, végül Őt tükrözzük majd vissza. Az Ő képmása mutatkozik meg az életünkben. Az
élet törvénye az, hogy olyanokká válunk, mint az általunk szemlélt emberek. Az emberek
elkezdenek valakit hősként imádni és elkezdik tükrözni az ő útjait. Ha Jézus Krisztust
szemléljük, végül majd Őt fogjuk visszatükrözni.
Pál sokak számára teológiai problémát teremt annak kimondásával, hogy „az Úr pedig
a Lélek”. Látszólag a feltámadott Urat és a Szentlelket egyesíti. De emlékeznünk kell, hogy
nem teológiát ír, hanem a tapasztalatot rögzíti. S a keresztyén élet tapasztalata az, hogy a Lélek
munkája és a feltámadott Úr munkája egy és ugyanaz. Az erő és a vezetés, amit kapunk,
egyformán származik a Szentlélektől és a feltámadt Úrtól.
Ahol a Lélek, mondja Pál, ott a szabadság. Úgy érti, hogy amíg az ember Isten iránti
engedelmességét a törvénykönyv iránti engedelmessége szabta meg, addig ő egy vonakodó
rabszolga helyzetében volt. De amikor ez a Szentlélek munkálkodásából fakad a szívében,
akkor a lénye központi részének nincs más vágya, csak hogy Istent szolgálja. Akkor nem a
törvény, hanem a szeretet köti őt Hozzá. Sok dolog, aminek a megtételét visszautasítjuk egy
idegen számára kényszerből, kiváltság a számunkra megtenni valakinek szeretetből. A szeretet
a legalantasabb és legközönségesebb feladatokat is dicsőőségbe öltözteti. „Isten szolgálatában
találjuk meg a tökéletes szabadságunkat.”

20
 4. fejezet
A megvakított szem (2Kor4:1-6)

1. Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, a mint a kegyelmet

nyertük, nem csüggedünk el;
2. Hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint a kik nem járunk
ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten ígéjét, de a nyilvánvaló igazsággal
kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.
3. Ha mégis leplezett a mi evangyéliomunk, azoknak leplezett, a kik elvesznek:
4. A kikben e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a
Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát, a ki az Isten képe.
5. Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat
pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért.
6. Mert az Isten, a ki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot
a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arczán való világoltatása
végett.

Ebben az igeszakaszban Pálnak közvetlenül vagy közvetve négy különböző emberről,

vagy embercsoportról van mondanivalója.
(I) Mindjárt az elején önmagáról kell beszélnie. Azt mondja, soha nem csügged el, a
neki adott nagy feladat miatt, s közvetve elmondja nekünk, miért nem. Két dolog tartja őt
mozgásban. (a) A nagy feladat tudata. Az ember, aki tudatában van a nagy feladatának,
bámulatos dolgokat képes megtenni. A zenei zsenialitás egyik nagy munkája Händel Messiása.
Feljegyezték, hogy az egész művet huszonkét nap alatt komponálta meg és írta le, s abban az
időszakban Händel alig-alig evett, vagy aludt. A nagy feladat elhozza magával a maga erejét is.
(b) Ott van aztán a kapott kegyelem emlékezete. Pál célja az volt, hogy egész életében
igyekezzen megtenni valamit azért a szeretetért, ami megváltotta őt.
(ii) Azután Pálnak közvetve mondania kell valamit az ellenfeleiről és a rágalmazóiról.
Megint ott a boldogtalan dolgok visszhangja. E mögött azt látjuk, hogy az ellenségei háromféle
váddal illették. Először azt mondták, hogy alattomos módszereket használt, aztán gátlástalan
ravaszságot gyakorolt, hogy a maga útját járhassa, majd meghamisította az evangélium
üzenetét. Amikor az indítékainkat félreértik, a tetteinket félremagyarázzák és a szavaink valódi
jelentését kiforgatják. Vigasztalást jelent visszagondolni arra, hogy ez Pállal is megtörtént.
(iii) Pál tovább beszél azokról, akik elutasították az evangélium elfogadását. Kijelenti:
olyan módon hirdette az evangéliumot, hogy bármilyen embernek, bármilyen lelkiismerete
legyen is, el kell fogadnia a követelését és a kérését. Ennek dacára mégis vannak akik süketek
a kérésére és vakok a dicsőségére. Mit van velük?
Pál valami nagyon bonyolult dolgot mond róluk. Az mondja, hogy e világ istene
vakította meg az elméiket, ezért nem képesek hinni. A Bibliában mindenhol a szerzői tudatában
vannak annak, hogy ebben a világban fennáll a gonosz hatalma. Ezt a hatalmat néha Sátánnak,
néha ördögnek mondják. János háromszor említi Jézust, amint e világ fejedelméről és a
vereségéról beszél (Jn12:31, Jn14:30, Jn16:11). Pál az Eféz2:2-ben beszél a levegőbeli
hatalmasság fejedelméről, itt pedig e világ fejedelméről, Még az Úr imájában is van utalás erre
a rosszindulatú hatalomra, mert a legvalószínűbb, hogy a Mt6:13 helyes fordítása ez: „Szabadíts
meg minket a Gonosztól”. E mögött az elképzelés mögött, mint az kiderül az Újszövetségből,
bizonyos befolyások húzódnak meg.
(a) A zoroasztriánizmusnak nevezett perzsa hit az egész világegyetemet csatatérnek
tekinti a világosság istene és a sötétség istene, Ormuzd és Ahriman között. Az ember sorsát az
dönti el, hogy melyik oldalt választja ebben a kozmikus csatában. Amikor a zsidók a perzsák

21
alárendeltségébe kerültek, akkor kerültek kapcsolatba ezzel az elképzeléssel, ami kétségtelenül
megszínesítette a gondolkodásukat.
(b) A zsidó hit alapgondolata a két kor: a jelen és az eljövendő elképzelése. A keresztyén
korszak eljövetele idején a zsidók úgy gondolkodtak a jelen korról, mint gyógyíthatatlanul
rosszról, s ezért a teljes pusztulásra szántról, amikor az eljövendő kor hajnala felvirrad. Ennek
megfelelően mondható. hogy a jelen kor e világ istenének hatalmában áll, s ellenséges az igaz
Istennel szemben
(c) Emlékezni kell arra, hogy ez az elképzelés a gonosz és ellenséges hatalomról nem
annyira teológiai elképzelés, mint a tapasztalat ténye. Ha teológiai módon fogjuk fel, akkor
komoly nehézségekkel szembesülünk. Honnan jött be a gonosz hatalom az Isten által teremtett
világegyetembe? Mi a végső célja? De ha tapasztalati dologként fogjuk fel, nos akkor tudjuk,
mennyire valóságos a világ gonoszsága. Robert Louis Stevenson mondja valahol: „Ismered a
skót pályaudvart Edinburghban? Egy hideg, szeles reggelen ott találkoztam a Sátánnal.”
Mindenki ismeri azt a fajta megtapasztalást, amiről Stevenson beszél. Bármilyen nehéz
lehet is a gonosz hatalmának elképzelése teológiailag vagy filozófiailag, ez az egy dolog az,
amit a tapasztalat nagyon is jól ért. Azok, akik nem képesek elfogadnia a jó híreket Krisztusról,
azok, akik úgy átadták magukat a világ gonoszságának, hogy többé már nem képesek
meghallani Isten hívogatását. Nem Isten vetette el őket, hanem a saját viselkedésükkel zárták
el magukat Tőle.
(iv) Pálnak van némi mondanivalója Jézusról is. A nagy gondolat, amit a hallgatói
elméjébe vés bele, hogy Jézus Krisztusban azt látjuk, milyen az Istent. „Aki engem látott”,
mondta Jézus, „látta az Atyát” (Jn14:9). Amikor Pál prédikált, nem ezt mondta: „Nézzetek
rám!” Azt mondta: „Nézzetek Krisztusra! S ott meglátjátok Isten dicsőségét eljönni a Földre
olyan formában, amit az ember is megérthet.”

Szenvedés és győzelem (2Kor4:7-15)

7. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené
legyen, és nem magunktól való.
8. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem
esünk kétségbe;
9. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk;
10. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is
látható legyen a mi testünkben.
11. Mert mi, a kik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete
is látható legyen a mi halandó testünkben.
12. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek.
13. Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, a mint írva
van: Hittem és azért szóltam; hiszünk mi is, és azért szólunk;
14. Tudván, hogy a ki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt,
és veletek együtt előállít.
15. Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a
hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.

Pál azzal a gondolattal kezdi ezt az igeszakaszt, hogy helyes lehet, ha a kiváltságok,
amiket egy keresztyén élvez, a büszkeségre indítják őt. De az élet úgy van megtervezve, hogy
tartsa vissza az embert a büszkeségtől. Bármekkora legyen is a keresztyén dicsősége, ő még
mindig halamdó ember, a körülmények áldozata, még mindig ki van téve az emberi élet
eshetőségeinek és változásainak. Még mindig halandó test, annak a testnek minden
gyengeségével és fájdalmával. Olyan, mint egy ember, aki kincset tart egy agyagedényben, ami

22
önmagában gyenge és alantas. Sokat beszélünk az ember hatalmáról és a hatalmas erőkről,
melyeket most kordában tart. De az ember valódi jellemzője nem az ereje, hanem a gyengesége.
Ahogyan Pascal mondta: „Egy csepp víz vagy egy levegőfuvallat képes őt megölni.”
Már láttuk, micsoda gőgös és dicsőséges dolog volt a diadalmenet egy római tábornok
számára. De volt két dolog, ami a tábornokot volt hivatott visszatartani a gőgtől. Először,
ahogyan a szekérben utazott egy feje fölé tartott koronával, a köznép nemcsak a dicséretét
harsogta, hanem újra és újra ezt is kiáltották: „Nézz magad mögé és emlékezz: te is meg fogsz
halni”. Másodszor, a felvonulás legvégén jöttek a győztes tábornok saját katonái és ők két
dolgot tettek. Éneket énekeltek a tábornok tiszteletére, de obszcén tréfákat és sértéseket is
kiabáltak, hogy visszatartsák a túl sok gőgtől.
Az élet gyengeséggel vett körül minket, Krisztus pedig dicsőséggel, hogy emlékezzünk:
a gyengeség a miénk, míg a dicsőség Istené, s fogjuk fel a Tőle való teljes függőségünket.
Pál azzal folytatja, hogy leírja ezt a keresztyén életet, melyben a gyengeségünk
keveredik Isten dicsőségével egy paradoxon-sorozatban.
(i) Fájdalmas nyomás nehezedik ránk minden ponton, de nem vagyunk körülzárva.
Mindenféle nyomás nehezedik ránk, de nem vagyunk úgy sarokba szorítva, hogy ne lenne kiút.
A keresztyén jellemzője az, hogy még ha a teste be is van szorítva holmi nehéz környezetbe,
vagy szűkös körülmények közé, a lelkének mindig van menekülő útja Isten tágasságához.
Matthew Arnold írja a találkozásáról Krisztus egyik szolgájával London
nyomornegyedeiben:

„Augusztus volt, égető Nappal a fejünk fölött

Lesújtottak Bethnal Green mocskos nyomornegyedei,
S a sápadt takács, amint láttam az ablakon át
Spitalfieldsben, háromszorosan csüggedtnek tűnt.
Találkoztam ott egy ismerős prédikátorral, és ezt mondtam:
’Betegnek és a munkába belefáradtnak látszol, hogyan boldogulsz ezen a színpadon?’
’Bátran’, mondta ő, ’mert mostanában
Nagyon megvidámítottak Krisztusnak, az élő kenyérnek a gondolatai’.”

A teste lehetett körülzárva egy nyomornegyedben, de a lelke elérte a Krisztussal való

közösség tágasságát.
(ii) Az emberek üldöznek minket, de Isten soha el nem hagy. Az egyik legjelentősebb
dolog a mártírokkal kapcsolatban az, hogy a legfájdalmasabb időszakjaikban élték át a
legédesebb időszakokat Krisztussal. Jeanne d'Arc mondta, amikor azok hagyták el, akiknek ki
kellett volna állniuk mellette: „Jobb egyedül lenni Istennel. Az Ő barátsága nem hagy el engem,
sem a tanácsa, sem a szeretete. Az ő erejében merészelek, és merészelek, és merészelek, míg
meg nem halok”. Ahogyan a zsoltáros írta: „Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához
vesz engem.” (Zsolt27:10) Semmi sem képes megváltoztatni Isten hűségét.
(iii) Eljutunk az értelmünk határára, de soha nem a reményünk határára. Vannak
időszakok, amikor a keresztyén nem tudja, mit kell cselekedni, de még akkor sem kételkedik
abban, hogy valamit tenni kell. Vannak időszakok, amikor nem láthatja jól, merre megy az élet,
de soha nem kételkedik abban, hogy valamerre megy. Ha „meg kell hajolnia a sötétségben, a
felhők hatalmas tengerében”, akkor is tudja, hogy fel fog egyenesedni. Vannak időszakok,
amikor a keresztyénnek meg kell tanulnia a legkeményebb leckét, azt, amit Magának Jézusnak
is meg kellett tanulnia a Gecsemáné kertben: miképpen fogadja el, amit nem képes megérteni,
s mégis ezt mondja: „Istenem Te vagy a szeretet, s én erre építem a hitemet.”

Francis Thompson írta Krisztus jelenlétéről a legsötétebb napokban:

23
 De (amikor olyan szomorú vagy, hogy szomorúbb már nem is lehetsz)
Sírsz – és oly fájdalmas veszteség nehezedik rád
Felragyog Jákób lajtorjára forgalmának fénye
Ami a menny és az elszenesedett kereszt közé van felállítva.
Igen, éjszaka lelkem, leányom,
Sírj – körülzártan, a mennybe kapaszkodva.
S íme Krisztus jár a vízen,
Nem a Genezáreti-tavon, hanem a Temzén.

Egy ember eljuthat az értelme végére, de soha nem juthat el a reménysége végére, amíg
Krisztus jelenlétében van.
(iv) Lesújtva lehetünk, de kiütve nem. A keresztyén kiváló jelleme nem abból ered,
hogy soha nem bukik el, hanem abból, hogy valahányszor elbukik, feláll újra. Nem azt jelenti
ez, hogy soha nem verik meg, de végleg soha nem győzik le. Elveszíthet egy csatát, de tudja,
hogy végül soha nem veszítheti el a hadjáratot. Browning a Végszavában leírja a bátor jellemet:

„Az, aki soha nem fordított hátat, hanem mindig arccal előre masírozott,
Soha nem kételkedett abban, hogy a felhők meg fognak törni.
Soha nem álmodozott, noha a jó vereséget szenvedett és a rossz győzött,
Vallotta: azért bukunk el, hogy felálljunk, megzavarodunk, hogy jobban harcoljunk,
S alszunk, hogy felébredjünk.”

Miután kijelentette a keresztyén élet nagy paradoxonjait, Pál a saját élete titkának
megosztásával folytatja, az okokkal, melyek miatt képesvolt azt megtenni és eltűrni, amit
megtett és eltűrt.
(i) Nagyon is tisztában volt vele, hogy ha valaki osztozni akar Krisztus életében, akkor
a kockázataiban is osztoznia kell. Ha valaki Krisztussal akar élni, akkor késznek kell lennie
Vele együtt meghalni. Pál tudta és elfogadta a keresztyén élet megmásíthatatlan törvényét: „Ha
nincs kereszt, nincs korona”.
(ii) Szembenézett Isten hatalmának emlékezetében mindazzal, ami feltámasztotta Jézus
Krisztust a halálból. Képes volt olyan bátorsággal és a személyes biztonság oly fokú
elhanyagolásával beszélni, mert hitte, hogy ha el is ragadja őt a halál, Isten képes feltámasztani
is őt, s meg is fogja tenni. Biztos volt benne, hogy meríthetett az erőből, mely elégséges volt az
élethez és nagyobb volt a halálnál.
(iii) Mindent azzal a meggyőződéssel hordozott el, hogy a szenvedésein és a próbáin
keresztül másokat Isten világosságába és szeretetébe vezet. A nagy Hoover-gát Amerikában
termékenységet eredményezett hatalmas területeken, melyek egykor sivatagok voltak. A
felépítése során voltak, akik elkerülhetetlenül elveszítették az életüket. Amikor a gátat
felépítették, táblát helyeztek el a gát falán a meghalt munkások neveivel, alatta pedig a
következő felirattal: „Ők azért haltak meg, hogy a sivatag örvendezhessen és virágozhasson,
mint egy rózsa”. Pál azért volt képes átélni mindazt, amin keresztülment, mert tudta, hogy az
nem a semmiért történt. Tudta, hogy azáltal másokat vezethet Krisztushoz. Amikor egy ember
meg van arról győződve, hogy ami vele történik, az szó szerint Krisztus kedvéért történik, akkor
bármivel képes szembenézni.

A tűrés titka (2Kor4:16-18)

16. Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső
mindazáltal napról-napra újul.

24
 17. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget
szerez nékünk;
18. Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók
ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

Pál itt a tűrés titkát tárja elénk.

(i) Az egész élet során úgy kell lennie, hogy az ember testi ereje szertefoszlik, de az
életben az ember lelkének mindvégig növekednie kell. A szenvedések, melyek meggyengült
testtel hagyják hátra az embert, lehetnek pontosan azok a dolgok, amelyek felerősítik a lelke
hajtóerejét. A költő imádkozott így: „Öregedve hadd növekedjek a szeretete méltóságban”.
Fizikai szempontból ez lehet lassú, de elkerülhetetlen lecsúszás azon a lejtőn, ami a halálba
vezet. De lelki szempontból ez felmászás arra a hegyre, ami Isten jelenlétébe vezet. Senkinek
sem kell félni az évektől, mert azok nem a halálhoz, hanem Istenhez viszik őt közelebb.
(ii) Pál meg volt róla győződve, hogy bármi, amit el kellett szenvednie ebben a világban,
semmi ahhoz a dicsőséghez képest, amit majd a másikban élvez. Biztos volt benne, hogy Isten
nem lesz soha senkinek sem az adósa. Alistair Maclean, a lelkész atyja a H. M. S. Ulysses és a
többi regény szerzőjének, beszámol egy idős felföldi asszonyról, akinek ott kellett hagynia a
tiszta levegőt, a kék vizeket és a rózsaszínű hegyeket, s egy nagyváros nyomornegyedében
kellett élnie. Mégis közel élt Istenhez és egy napon ezt mondta: „Isten elkészíti majd nekem, s
én megint meglátom majd a virágokat”.
Browning a Karácsonyestben ír egy mártírról, akinek a történetét „a feje fölé helyezett
durva táblán” mutatták be:

„Betegen, szegénynek és közönségesnek születtem

Egy rabszolgának: semmiféle nyomorúsággal nem rejthetők el
A gyöngy értékének őrzői
A császár irigysége elől – ezért kétszer
Harcoltam a fenevadakkal és háromszor láttam
A gyermekeimet szenvedni ettől a törvénytől.
Végül kiérdemeltem a saját szabadulásomat.
Egy ideig égettek,
De végül egy Kéz jött keresztül
A tűzön a fejem fölé, és odahúzta
A lelkem Krisztushoz, Akit most látok.
Sergius, egy testvér írja nekem
Ezt a bizonyságot a falon:
Ami engem illet, én teljesen elfelejtettem.”

A földi szenvedés feledésbe ment a menny dicsőségében.

Figyelemre méltó tény, hogy Jézus az egész evangéliumi történetben soha nem jelezte
úgy a halálát, hogy ne beszélt volna a feltámadásáról is. Az, aki szenved Krisztusért, osztozni
fog a dicsőségében is. Isten saját tisztessége ennek záloga.
(iii) Pont e miatt az ok miatt az ember szemeinek soha nem a látott, hanem a láthatatlan
dolgokra kell szegeződni. A látható dolgok, az evilági dolgok ideje megszabott, és majd
megszűnnek létezni, a láthatatlan dolgok, a mennyei dolgok örökké tartanak.
Két módon lehet szemlélni az életet. Nézhetjük úgy, mint egy lassú, de elkerülhetetlen
távozást Istentől. Wordsworth a Hallhatatlanság jeleinek Ódájában vázolta azt az elképzelést,
mely szerint, amikor egy gyermek bejön ebbe a világba, akkor magával hozza a menny
valamekkora emlékezetét, ami aztán az évek során lassan lekopik róla.

25
 „A dicsőség földet seprő felhői jönnek.”

de

„A börtön árnyékai elkezdték körülzárni

a növekvő fiút.”

Végül az ember röghöz kötötté válik, és a mennyet elfelejti. Thomas Hood írta
szomorkás pátosszal:

„Emlékszem, emlékszem
A sötét és magas fenyőfákra.
Azt gondoltam, a karcsú spiráljaik
Közel nyúltak az éghez.
Gyermeki tudatlanság volt,
De most ez a kis örömöt
Tudva, messzebb vagyok a mennytől,
Mint amikor kisfiú voltam.”

Ha csak a látható dolgokra gondolunk, kénytelenek vagyunk így nézni az életre is. A
zsidókhoz írt levél szerzője mondta Mózesről: „erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant”
(Zsid11:27). Robert Louis Stevenson beszél egy idős istállómesterről. Valaki együtt érzett vele
a napi munkája miatt az istállótrágyában és megkérdezte, miképpen képes nap mint nap
folytatni azt. Az idős ember így válaszolt: „Akinek van valamije odaát, annak soha nem kell
fáradtnak lennie”.

26
 5. fejezet
Az öröm és az eljövendő ítélet (2Kor5:1-10)

1. Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől,

nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.
2. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkat;
3. Ha ugyan felöltözötten is mezíteleneknek nem találtatunk!
4. Mert a kik e sátorban vagyunk is, sóhajtozunk megterheltetvén; mivelhogy nem
kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy a mi halandó, elnyelje azt az élet.
5. A ki pedig minket erre elkészített, az Isten az, a ki a Lélek zálogát is adta
minékünk.
6. Azért mivelhogy mindenkor bízunk, és tudjuk, hogy e testben lakván, távol
vagyunk az Úrtól.
7. (Mert hitben járunk, nem látásban);
8. Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és
elköltözni az Úrhoz.
9. Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek
legyünk.
10. Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt,
hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy
gonoszt.

Nagyon jelentős gondolatmenet van ebben az igeszakaszban, olyan gondolatmenet, ami

megadja nekünk Pál gondolkodásának magát a lényegét.
(i) Számára az öröm napja lesz, amikor leszámol majd ezzel az emberi testtel. Pusztán
csak sátornak, átmeneti lakóhelynek tekinti, amiben vándorlunk, míg el nem jön a nap, amikor
felbomlik s mi belépünk a lelkünk valódi lakóhelyére.
Korábban volt alkalmunk látni, miképpen vetették meg a görög és a római gondolkodók
a testet. „A test”, mondták, „sírbolt”. Plotinus mondta, hogy szégyellte, hogy volt teste.
Epictetus ezt mondta magáról: „Szegény lélek vagy, megterhelve a testtel”. Seneca írta:
„Magasabb rendű lény vagyok és magasabb rendű dolgokra születtem, semhogy a testem
rabszolgája legyek, melyre úgy tekintek, mint a szabadságomra tett bilincsre… Ilyen
megvetendő lakóhelyen lakik a szabad lélek.” Még a zsidó gondolkodásban is fellelhető volt
néha ez az elképzelés: „Mert a romlandó test ránehezedik a lélekre és a földi sátor lenyomja ez
elmét, ami oly sok mindenen mereng” (Salamon bölcsességei 9:15).
Pállal más a helyzet. Ő nem a Nirvánára tekint a megszűnés békességével, nem keresi a
feloldódást az isteniben, s keresi a testet veszített lélek szabadságát, hanem várja a napot,
amikor Isten majd új testet ad neki, melyben még mindig képes lesz még a mennyei helyeken
is szolgálni és bámulni Istent.
Kipling egyszer írt egy verset, melyben minden nagy dologról gondolkodott, amit az
ember képes lesz megtenni az eljövendő világban:

„Amikor megfestik a Föld utolsó képét,

S a csövek összecsavarodnak és kiszáradnak,
Amikorra már elhalványultak a legrégebbi színek,
S a legfiatalabb kritikus is meghalt,
Akkor majd nyugszunk és hiszünk: szükségünk lesz rá,
Hogy egy-két korszakra lefeküdjünk,
Míg minden jó munkás Mestere

27
 Ismét munkába nem állít minket.
S akik jók voltak, boldogok lesznek,
Arany karosszékben fognak ülni,
Tízmérföldes vászonra fognak festeni
Az üstökösök hajából készült ecsetekkel.
Valódi szenteket találnak, hogy belőlük merítsenek,
Magdalénát, Pétert és Pált,
Egy korszakon át munkálkodnak ülve
És soha nem fáradnak el.
S csak a Mester dicséri majd őket,
S csak a Mester korhol majd,
És senki nem dolgozik pénzért,
És senki nem dolgozik hírnévért,
Hanem mindenki a munka öröméért.
S mindenki a maga külön csillagjában
Rajzolja a dolgot, ahogyan látja,
A dolgok Istene számára, úgy, ahogyan vannak.

Ez az, ahogyan Pál érzett. Nem úgy látta az örökkévalóságot, mint bebocsátást az örök
tétlenségbe, hanem mint belépést abba a testbe, amelyben a szolgálat teljes lehet.
(ii) Mert az eljövendő élet minden előnye ellenére Pál nem veti meg a mostani életet.
Ő, mondja, jó szívvel van. Ennek oka pedig az, hogy már itt és most rendelkezünk a
Szentlélekkel, s a Szentlélek az ἀῤῥαβών (v. ö. 1Kor1:22), az eljövendő élet első részlete. Pál
meggyőződése, hogy már a keresztyén élvezheti az örök élet előízét. A keresztyénnek
megadatik, hogy két világ polgára lehessen, s ennek eredményeképpen nem megveti ezt a
világot, hanem a dicsőség fényébe öltözöttnek találja, mely fény a még nagyobb eljövendő
dicsőség visszatükröződése.
(iii) Utána következik a komolyság megjegyzése. Még amikor Pál az eljövendő életről
gondolkodott, akkor sem felejtette el, hogy úton vagyunk, de nemcsak a dicsőséghez, hanem az
ítélethez is. „Nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.” Az
ítélőszéknek fordított szó a βῆμα. Pál gondolhatott egyszerűen csak a római magisztrátus
bíróságára, ami előtt ő maga is állt, vagy az igazságszolgáltatás görög módjára.
Minden görög polgár köteles volt bíróként, vagy ahogyan mi mondanánk, esküdtként
szolgálni. Amikor egy athéni leült bíráskodni valamely ügyben, két bronzkorongot kapott. Az
egyik korong lyukas volt, és az elítélést jelentette, míg a másik tele korong volt, és a felmentést
jelentette. A βῆμα-n két urna állt. Az egyik bronzból készült és „a döntő urnának” nevezték,
mert az esküdt abba dobta a döntését képviselő korongját. A másik fából készült, s „hatályon
kívüli urnának” nevezték, mert az esküdt abba dobta azt a korongot, amit figyelmen kívül akart
hagyni. Így végül az esküdtek a bronzurnába dobták vagy a felmentést, vagy az elítélést jelentő
korongot. Egy külső szemlélő számára ez a kettő teljesen egyforma volt, így ekkor még senki
sem tudta megmondani az esküdtek döntését. Utána a korongokat összeszámolták és kihirdették
az ítéletet.
Ugyanígy várjuk majd egy napon Isten ítéletét. Amikor megemlékezünk erről, az élet
hatalmas és izgalmas dologgá válik, mert benne alakítjuk ki vagy rontjuk el a sorsunkat, s
nyerjük, vagy veszítjük el a koronát. Az idő válik az örökkévalóság próbaterepévé.

Az új teremtés (2Kor5:11-19)

11. Ismervén tehát az Úrnak félelmét, embereket térítünk, Isten előtt pedig nyilván
vagyunk; reménylem azonban, hogy a ti lelkiesméretetek előtt is nyilván vagyunk.

28
 12. Mert nem ajánljuk ismét magunkat néktek, hanem alkalmat adunk ti néktek a
velünk való dicsekedésre, hogy legyen mit felelnetek a színből és nem szívből
dicsekedőknek.
13. Ha azért bolondok vagyunk, Istenért; ha eszesek vagyunk, érettetek van az.
14. Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket,
15. Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak;
és azért halt meg mindenkiért, hogy a kik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem
annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott.
16. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust
test szerint, de már többé nem ismerjük.
17. Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá
lett minden.
18. Mindez pedig Istentől van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus
által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát;
19. Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot,
nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét.

Ez az igeszakasz nagyon közvetlenül következik a megelőzőből. Pál az imént beszélt a

megállásról Krisztus ítélőszéke előtt. Egész életét erre tekintve élte le. Nem annyira a Krisztus
rettentése az, amiről beszél, hanem inkább a bámulatot és a tiszteletet tartja szem előtt. Az
Ószövetség tele van a megtisztító félelem gondolatával. Jób beszél arról, hogy „az Úrnak
félelme: az a bölcseség” (Jób28:28). „Mit kíván az Úr, a te Istened tőled?”, kérdi Mózes 5.
könyvének írója. „Csak azt, hogy féljed az Urat, a te Istenedet” (5Móz10:12). „Az Úrnak
félelme”, mondja a Példabeszédek, „feje a bölcseségnek” (Péld1:7, v. ö. Péld9:10). „Az Úrnak
félelme által távozhatunk el a gonosztól” (Péld16:6). Ez nem egy kutya félelmét írja le, ami
verésre vagy egy gyáva gyermekre vár. Ez az, mai még a gondatlan embert is visszatartja egy
szent hely megszentségtelenítésétől. Ez az, ami visszatartja az embert olyan dolgok
megtételétől, melyek megtörnék a szívét valakinek, akit szeret. „Az Úrnak félelme”, mondta a
zsoltáros, „tiszta” (Zsolt19:10). Van megtisztító félelem, mely nélkül az ember nem élheti úgy
az életét, ahogyan kellene.
Pál megpróbálja meggyőzni az embereket a saját őszinteségéről. Nincs semmi kételye
azt illetően, hogy Isten szemében a kezei tiszták és az indítékai is azok, de az ellenségei
meggyanúsították, s ő szeretné bemutatni az őszinteségét a korinthosziaknak. Ez nem holmi
önző, önmaga igazolására irányuló vágyból fakad, hanem annak tudatából, hogy ha az
őszinteségét megkérdőjelezik, akkor sérül az üzenetének hatása. Egy ember üzenetét mindig a
jellemével összefüggésben hallgatják meg. Ezért kell az igehirdetőnek és a tanítónak minden
gyanú felett állnia. El kell kerülnünk nemcsak a gonoszt, de a gonosznak magát a látszatát is,
nehogy mások kevesebbet gondoljanak nem rólunk, hanem az általunk közreadott üzenetről.
A 13. versben (2Kor5:13) Pál ragaszkodik hozzá, hogy az egész viselkedése mögött
egytelen indíték áll –szolgálni Istennek és segíteni a korinthosziaknak. Pált többször is őrültnek
nézték (Csel26:24). Ugyanattól a félreértéstől szenvedett, amitől Jézus is (Mk3:21). A
ténylegesen lelkesedő mindig felvállalja az őrültnek tűnés kockázatát a langyos emberek előtt.
Kipling elmeséli nekünk, miképpen szállt hajóra Booth tábornok egy világkörüli
utazáson egy adott kikötőben. Az Üdvhadsereg egyik csörgődobos serege kísérte el. Az egész
dolog felzaklatta Kipling finom lelkét. Később megismerkedett a tábornokkal és elmesélte neki,
mennyire elfogadhatatlan volt a számára ez a fajta dolog. „Fiatalember”, mondta Booth, „ha azt
hinném, hogy még egy lelket meg tudok nyerni Krisztusnak kézen állva és lábbal rázva a
csörgődobot, megtanulnám megtenni.”
A valódi lelkesedő nem törődik azzal, ha mások bolondnak nézik. Ha egy ember követi
a nagylelkűség, megbocsátás és teljes hűség útját, mindig lesznek világi bölcsességgel bíró

29
emberek, akik kerek-perec őrültnek fogják őt nevezni. Pál tudta, hogy ideje van a nyugodt,
józan viselkedésnek és azt is tudta, hogy ideje van az olyasfajta viselkedésnek, amit a világ
őrültnek tekint. Kész volt mindkettőt tanúsítani Krisztus és az emberek kedvéért.
Pál tovább lép az egész keresztyén életet mozgató indítékhoz. Krisztus meghalt
mindenkiért. Pál számára a keresztyén az ő kedvenc kifejezésével élve Krisztusban van, tehát
a keresztyén régi énje meghalt abban a halálban, s új ember támadt fel, olyannyira új, mintha
frissen teremttetett volna Isten keze által. Az életnek ebben az új mivoltában tett szert új
mércesorozatra. Többé már nem a világ által használt mércékkel ítéli meg a dolgokat. Volt idő,
amikor Pál emberi mércékkel ítélte meg Krisztust és nekivágott, hogy elkülönítse a keresztyén
hitet a világtól. De nem most, Most a mércék mások. Most az ember, Akinek a nevét eltörölni
igyekezett, most a legcsodálatosabb személy a számára a világban, mert megadta neki Istennek
azt a barátságát, mire egész életében vágyott.

Követ Krisztusért (2Kor5:20-21, 2Kor6:1-2)

20. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk:

Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.
21. Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága
legyünk ő benne.
1. Mint együttmunkálkodók intünk is, hogy hiába ne vettétek légyen az Isten
kegyelmét.
2. Mert ő mondja: Kellemetes időben meghallgattalak, és az üdvösség napján
megsegítettelek. Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja.

A hivatal, amiről Pál azt állítja, hogy az egyetlen dicsősége és az egyetlen feladata,
Krisztus követének hivatala. Az általa használt görög szó, a πρεσβύτης, nagy szó. Ennek két
használata van a megfelelő latin szóval, melynek a fordítása (legatus).
(i) A római provinciákat két típusra osztották. Az első a szenátus felügyelete alatt állt, a
másik a császár közvetlen felügyelete alatt. A különbségtétel annak alapján történt, hogy a
békés provinciák, melyekben nem állomásoztak csapatok, azok voltak a szenátusi provinciák,
míg a lázongó provinciák, melyekben csapatok is állomásoztak, voltak a császáriak. A császári
provinciákban az a személy, aki felügyelte a provinciát a császár nevében, volt a legatus
presbeutai. Ezért a szó először is egy olyan ember képét festi elénk, akinek közvetlen
megbízatása volt a császártól. S Pál úgy tekintett önmagára, mint Jézus Krisztus által megbízott
személyre az egyház munkája számára.
De a πρεσβύτης és legatus szavaknak van egy még érdekesebb jelentése. Amikor a
római szenátus úgy döntött, hogy egy országnak provinciává kell válnia, odaküldte tíz legati-t,
vagy presbeutai-t, azaz a megfelelő létszámú diplomáciai küldöttséget, akik együtt a győztes
tábornokkal megszabták a békefeltételeket a legyőzött nép számára, meghatározták az új
provincia határait, lefektették az alkotmányát az új vezetőség számára, majd visszatértek, hogy
az elvégzett munkát jóváhagyassák a szenátussal. Ezek az emberek voltak a felelősek mások
behozataláért a Római Birodalom családjába. Így gondol magára Pál, mint olyasvalakire, aki
másokat Isten feltételeinek hatálya alá volt, hogy azok az Ő birodalmának polgáraivá és a
családja tagjaivá válhassanak.
Nincs felelősségteljesebb beosztás a nagyköveténél.
(i) Anglia nagykövete idegen földön brit, Életét olyan nép között tölti, akik rendszerint
más nyelven beszélnek, mások a hagyományaik és más életmódot élnek. A keresztyén is mindig
ilyen. E világban él, részt vesz a világ egész életében és tevékenységében, de ő a menny polgára.
Ebben a minőségében idegen. Az az ember, aki nem kíván más lenni, egyáltalában nem lehet
keresztyén.

30
 (ii) Egy nagykövet a saját országa nevében beszél. Amikor a brit nagykövet megszólal,
a hangja Anglia hangja. Vannak időszakok, amikor egy keresztyénnek Krisztus nevében kell
megszólalnia. A világ döntéseiben és tanácsaiban neki kell annak a hangnak lennie, aki elhozza
Krisztus üzenetét az emberi viszonyok közé.
(iii) Egy ország tisztessége a nagykövetének a kezében van. Az országát rajta keresztül
ítélik meg. A szavait meghallgatják, a tetteit figyelik és az emberek ezt mondják: „Így beszél
és cselekszik ez-és-ez az ország”. Lightfoot Durham nagy püspöke mondta egy papszentelési
beszédben: „A nagykövet, miközben tevékenykedik, nemcsak ügynökként jár el, hanem
uralkodója képviselőjeként is.., A nagykövet kötelessége nemcsak a konkrét üzenetek átadása,
a konkrét politika megvalósítása, hanem köteles ügyelni a lehetőségekre, tanulmányozni a
jellemeket, keresni az alkalmakat, hogy az üzenetet a legvonzóbb formájában közvetíthesse a
hallgatóinak.” A nagykövet nagy felelőssége, hogy ajánlja országát azoknak az embereknek
akik közé helyezték.
Itt van a keresztyén büszke kiváltsága és majdnem rémisztő felelőssége. Krisztus és az
egyház tisztessége van az ő kezében. Minden szavával és cselekedetével képes rávenni az
embereket, hogy többé-kevésbé az egyházára és Urára gondoljanak.
Meg kell jegyeznünk Pál üzenetét. „Béküljetek meg Istennel”. Az Újszövetség soha
nem beszél arról, hogy Isten békült meg az emberekkel, hanem az emberek békültek meg
Istennel. Nincs kérdés egy haragvó Isten megbékítéséről. Az üdvösség egész folyamata Tőle
veszi a kezdetét. Mivel úgy szerette Isten a világot, elküldte a saját Fiát. Nem Isten idegenedett
el az embertől, hanem az emberi idegenedett el Tőle. Isten üzenete, az üzenet, amit Pál
közvetített, kérés a szerető Atyától a csavargó és elidegenedett gyermekekhez, hogy jöjjenek
haza, oda, ahol a szeretet várja őket.
Pál könyörög nekik, hogy ne hiába fogadják el Isten kegyelmének ajánlatát. Létezik
olyasmi – s ez az örökkévalóság tragédiája – mint a kegyelem meghiúsulása. Gondolkodjunk a
dologról emberi fogalmakban. Tegyük fel, hogy egy atya áldozatokat hoz és fáradozik, hogy a
fiának minden lehetőséget megadjon. Körülvesz őt szeretettel, gondosan megtervezi a jövőjét
és megtesz minden emberileg lehetségest, hogy felszerelje őt az életre. S tegyük fel, hogy a fiú
nem érzi a hálaadás kötelezettségét, soha nem érez kötelezettséget a visszafizetésre, hogy méltó
lehessen minderre. S tegyük fel, hogy elbukik, de nem azért, mert nem képes rá, hanem mert
nem próbálja meg, mivel megfeledkezik a szeretetről, ami oly sokat adott neki. Ettől szakad
meg az atya szíve. Amikor Isten megadja az embereknek a teljes kegyelmét, ők viszont a maguk
bolond útját járják és meghiúsítják azt a kegyelmet, ami megújíthatná őket, akkor Krisztust
újfent megfeszítik és az Atya szíve megszakad.

31
 6. fejezet
A bajok fergetege (2Kor6:3-10)

4. Hanem ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái; sok tűrésben,

nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban.
5. Vereségben, tömlöczben, háborúságban, küzködésben, virrasztásban,
bőjtölésben.
6. Tisztaságban, tudományban, hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben,
tettetés nélkül való szeretetben,
7. Igazmondásban, Isten erejében; az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel;
8. Dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hír által; mint hitetők, és igazak;
9. Mint ismeretlenek, és mégis ismeretesek; mint megholtak, és ím élők; mint
ostorozottak, és meg nem ölöttek;
10. Mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat
gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.

Az élet minden eshetőségében és változásában Pál csak egy dologgal törődött – hogy
magát Jézus Krisztus őszinte és hasznos szolgájának mutassa. Még amikor kijelentette is ezt,
az elméjének szemei végig futottak ismét mindazon, amit Chrysostom „a bajok fergetegének”
nevezett, amin keresztül kellett mennie, és amivel még mindig küzdött. Minden szónak ebben
a hatalmas felsorolásban, amit valaki „az üdvösség hírnöke himnuszának” nevezett, megvolt a
maga háttere Pál kalandos életében.
Kezdi a keresztyén élet egyik győztes szavával – a tűréssel (kitartással, ὑπομονή). Ez a
szó lefordíthatatlan. Nem azt az elmeállapotot írja le, ami képes leülni összekulcsolt kezekkel
és lehajtott fejjel, passzív megadással engedve, hogy a bajok áradata átsöpörjön felette. A
dolgok elviselésének képességet írja le olyan győztes módon, hogy átalakítja azokat.
Chrysostom nagy dicshimnuszt írt az ὑπομονή szóról. „Minden jó gyökerének, a kegyesség
anyjának, a soha el nem fonnyadó gyümölcsnek, a soha be nem vehető erődnek, a vihart nem
ismerő kikötőnek”, továbbá „az erények királynőjének, a helyes cselekedetek alapjának, a
békének a háborúban, a nyugalomnak a viharban, a biztonságnak a tervekben” nevezi. Bátorító
és győztes képesség átjutni a törésponton, de nem megtörni, s mindig vidáman menni elébe a
láthatatlannak. Ez az az alkímia, ami erővé és dicsőséggé változtatja a megpróbáltatást.
Pál a továbbiakban három csoportról beszél, melyek mindegyike három dologból áll,
amikben ezt a győztes kitartást gyakoroljuk:
(i) Léteznek a keresztyén élet belső konfliktusai.
(a) A dolgok, melyek fájdalmasan nehezednek ránk. A Pál által használt szó a θλῖψις,
ami eredetileg az emberre gyakorolt tisztán fizikai nyomást fejezte ki. Vannak dolog, melyek
lenyomják az ember lelkét, mint például a bánatok, melyek a szívét terhelik, valamint a
csalódások, amit mintha csak kiszorítanák belőle a lelket. A győztes tűrés képes mindegyikkel
megbirkózni.
(b) Az élet elkerülhetetlen fájdalmai. A görög szó az ἀνάγκη, ami szó szerint az
életszükségleteket jelenti. Bizonyos terheket elkerülhet az ember, de mások elkerülhetetlenek.
Vannak dolgok, amiket az embernek el kell viselnie. A legnagyobb ezek között a bánat, mert
csak a szeretetet soha nem ismerő élet nem fogja azt soha megismerni, s a halál, ami minden
ember osztályrésze. A győztes tűrés lehetővé teszi az ember számára, hogy szembenézzen
mindazzal, ami benne foglaltatik emberi mivoltának tényében.
(c) Aggodalmak. A Pál által használt στενοχωρία szó túl szűk helyet jelent szó szerinti
fordításban. Használható egy hadseregre is, akik beszorultak és szúk, sziklás hegyszorosba,
ahol sem manőverezni, sem menekülni nem tudnak. Vagy használható egy hajóra, ami úgy

32
került viharba, hogy sem dacolni nem képes azzal, sem pedig elmenekülni nem képes előle.
Vannak pillanatok, amikor egy ember látszólag olyan helyzetben van, hogy az élet falai
bezáródnak körülötte. Még a győztes tűrés sem képes alkalmassá tenni őt arra, hogy belélegezze
a menny tágasságát.
(ii) Léteznek azután az élet külső megpróbáltatásai.
(a) Korbácsütések. Pál számára a keresztyén élet nemcsak lelki szenvedést, de fizikai
szenvedést is jelentett. Egyszerű tény, hogy ha nem léteztek volna azok, akik készek és képesek
voltak kiállni a tűz kínjait és a vadállatokat, akkor ma nem létezne egyetlen keresztyén sem.
Még mindig vannak olyanok, akik számára fizikai agónia keresztyének lenni, s mindig igaz,
hogy „a mártírok vére az egyház magva”.
(b) Bebörtönzések. Római Kelemen beszámol arról, hogy Pál nem kevesebb, mint
hétszer volt börtönben. A Cselekedetekből tudjuk, hogy mielőtt a korinthosziaknak írt,
börtönben volt Filippiben, majd utána Jeruzsálemben, Cézáreában és Rómában. A börtönben
levő keresztyének élőképe átível az elsőtől a huszadik századig. Mindig voltak olyanok, akik
inkább a szabadságukról mondtak le, semhogy lemondjanak a hitükről.
(c) Csődületek. Újra és újra látjuk annak képét, amikor a keresztyén nem a törvény
szigorúságával szembesül, hanem a csőcselék erőszakosságával. John Wesley számol be arról,
mi történt vele Wednesburyban, amikor a csőcselék „úgy áradt ki, mint az özönvíz”. „Hiábavaló
volt beszélni próbálni, mert a zaj mindenfelől akkora volt, mint a tenger harsogása. Így
magukkal vonszoltak, míg végül elértünk egy városba. Mikor láttam, hogy egy nagy ház ajtaja
nyitva van, megpróbáltam bemenni, de egy ember a hajamnál fogva rángatott vissza a tömeg
közepébe. Aztán meg sem álltak, míg végig nem vittek a főutcán a város egyik végétől a
másikig.” George Foxe elmondja, mi történt vele Tickhillben. „Megtaláltam a papot és az
egyházközség legtöbb vezetőjét a templomban. Odamentem hozzájuk és lekezdtem beszélni
nekik, de ők azonnal nekem estek. A kántor vette a Bibliát, miközben beszéltem és arcul ütött,
úgyhogy vastag sugárban kibuggyant a vér és erősen véreztem a toronyszobában. Utána a nép
ezt kiáltotta: ’Ki vele az egyházból’, s amikor kivittek, nagyon megvertek a földre döntve,
miután átdobtak a sövényen. Utána végig vonszoltak a házon, ki az utcára, kövezve és verve
engem vonszolás közben, így teljesen összekenődtem vérrel és mocsokkal… Mégis, amikor
újra lábra álltam, kijelentettem nekik az élet Ígéjét és megmutattam nekik a tanítóik
gyümölcseit, miképpen gyalázták meg a keresztyénséget.” A csőcselék gyakorta volt az egyház
ellensége, de manapság nem az erőszak, hanem a gúnyolódás vagy a tömeg ámuló megvetése
az, amivel szemben a keresztyénnek szilárdan meg kell állnia.
(iii) Ott van azután a keresztyén élet munkája.
(a) Fáradozások. A Pál által használt κόπος szó az Újszövetségben majdnem technikai
kifejezés a keresztyén életre. Leírja a teljes kimerülésig tartó fáradozást, azt a fajta fáradozást,
ami mindent kivesz a testből, az elméből és a lélekből. ami az embernek adnia kell. A keresztyén
Isten munkása.
(b) Álmatlan éjszakák. Néhányat imádkozásban töltünk, néhányat életveszélyben vagy
kényelmetlenségben, amikor nem lehet aludni. Pál mindig készen állt arra, hogy Krisztus éber
őrszeme legyen.
(c) Böjtök. Nem kétséges, hogy amire itt Pál gondol, az nem a tudatosan választott
böjtölés, hanem azok az időszakok, amikor éhezett a munka kedvéért. Ezt a lelkületet jól
szembe állíthatjuk annak az embernek a lelkületével, aki nem mulaszt el egyetlen étkezést sem,
hogy Isten házának imádatában részt vehessen.
Most Pál elfordul a próbáktól és a gyötrelmektől, melyeket a tűréssel legyőzhetett, s
rátér a saját istenadta eszközeire a keresztyén élet számára. Ugyanazt a három csoport – három
dolog elrendezést használja.
(i) Léteznek az elme istenadta minőségei.

33
 (a) Tisztaság. A Pál által használt ἁγνότης szót a görögök úgy határozzák meg, mint
„gondos elkerülését minden bűnnek, amik az istenek elleniek, s Isten tisztességének szolgálatát,
ahogyan a természet megköveteli”, mint „bölcsességet a maga legerősebb feszültségében” és
mint „szabadságot a test és a lélek minden foltjától”. Ez valójában az a minőség, ami lehetővé
teszi az ember számára, hogy Isten jelenlétébe léphessen.
(b) Tudás. Ezt a fajta tudást úgy határozták meg, mint „a megteendő dolgok ismeretét”.
Olyan tudás volt ez, ami nem a teológusok ravaszul kiagyalt elmésségeihez, hanem a keresztyén
ember cselekedeteihez vezetett.
(c) Türelem. Az Újszövetségben ez a μακροθυμία szó rendszerint az emberek iránti
türelmet jelenti, az elviselésüket, amikor tévednek, amikor kegyetlenek és sértők. A
makkabeusok első levelében olvassuk, hogy a rómaiak „okosságukkal és kitartásukkal” győzték
le a világot és a szó kifejezi azt a római legyőzhetetlenséget, ami soha nem kötne békét
legyőzötten. A türelem annak az embernek a minősége, aki veszíthet egy csatában, de soha nem
fogadja el a vereséget a hadjáratban.
(ii) Léteznek a szív istenadta minőségei.
(a) Szívesség. A szívesség, χρηστότης, az Újszövetség egyik nagy szava. A
szigorúságnak pont az ellentéte. Az egyik nagy igemagyarázó úgy írja le, mint „az alkat
szimpatikus jóságát vagy édességét, ami megpihentet másokat és meghátrál a fájdalom
okozásától”. Nagy példája ennek az 1Móz26:17-22, ami elmondja nekünk, hogyan nem harcolt
vagy küzdött Izsák. Ez az a minőség, ami sokkal többet gondol másokra, mint önmagára.
(b) A Szentlélek. Pál jól tudta, hogy egyetlen hasznos szó sem mondható, s egyetlen
jócselekedet sem végezhető el a Szentlélek segítsége nélkül. De a kifejezés ugyanúgy jelentheti
nem a Szentlelket, hanem a szentség lelkületét is. Jelentheti, hogy Pál fő indítéka szent volt,
egyedül Isten tisztességére és szolgálatára irányult.
(c) Színlelés nélküli szeretet. A Pál által használt ἀγάπη szó jellegzetes az
Újszövetségben. Legyőzhetetlen jóakaratot jelent. Azt a lelkületet jelenti, ami nem törődve
azzal, hogy mit tesz vele a másik, soha nem törekszik másra, csak a legjobbra a másik ember
számára. Soha nem álmodozik a bosszúállásról, hanem minden sértést és goromba
visszautasítást legyőzhetetlen jóindulattal fogad.
(iii) Léteznek az istenadta eszközök az evangélium prédikálásához.
(a) Az igazság kihirdetése. Pál tudta, hogy Jézus nemcsak az evangéliumot adta át neki
prédikálásra, hanem erőt és képességet is adott neki a hirdetéséhez. Istennek köszönte mind az
Ígét, mint kijelentésének ajtaját, mely megnyílt hozzá.
(b) Isten hatalma. Pál számára ez volt minden. Ez volt az egyetlen hatalom, amivel
rendelkezett. V. Henrikről mondták az agrincourti csata után: „Soha nem tűrte, hogy bármiféle
dalocskát írjanak a dicsőséges győzelméről, s azt lantosok énekeljék, mert a dicsőséget és a
hálát teljesen Istennek adta át.” Pál soha nem mondta volna gőgösen, hogy „ezt én csináltam”,
hanem mindig alázatosan ezt: „Isten tette lehetővé, hogy megtegyem”.
(c) Az igazság fegyverei jobb- és balfelől. Ezt azt jelenti, hogy ezek védekező- és
támadófegyverek. A kardot vagy a lándzsát jobb kézbe fogták, a pajzsot a balba. S Pál azt
mondja, Isten megadta neki a hatalmat a feladata megtámadásához és önmaga megvédéséhez a
kísértésektől.
Pál egy sor ellentéttel fejezi be ezt a lírai szakaszt. A dicsőséggel és a gyalázattal kezdi.
Az általa használt ἀτιμία szó a gyalázatra a görögben normál esetben a jogok elveszítésére
vonatkozik (állam)polgárként. Pál ezt mondja: „Lehet, hogy elveszítettem minden jogomat és
kiváltságomat, de még mindig Isten királyságának a polgára vagyok”. Rossz hírnévvel és jó
hírnévvel. Vannak, akik kritizálják minden cselekedetét és gyűlölik magát a nevét is, de a
hírneve Istennél biztos. Mint hitetők és igazak. A görög πλάνος szó szó szerint vándorkuruzslót
és csalót jelent. Mások így nevezték őt, de ő tudta, hogy az üzenete Isten igazsága. Ismeretlen
és mégis ismeretes. A zsidók, akik lemészárolták őt, azt mondták, hogy nem számított senkinek,

34
soha senki nem hallott róla. Mégis, azok, akiket Krisztushoz vitt, hálával emlékeztek rá. Holtak,
de íme, élők. A veszély volt a társasága és a halál a bajtársa, de Isten kegyelme által mégis
győztesen élő volt olyan élettel, amit a halál soha nem ölhetett meg. Ostorozott, de meg nem
ölt. Olyan dolgok történtek vele, amik megostorozhatták bárki lelkét, de nem ölhették meg
Pálét. Bánkódó, de mindig örvendező. Olyan dolgok történtek vele, melyek megtörhették bárki
szívét, de nem tudták megsemmisíteni Pál örömét. Szegény, de sokakat meggazdagító. Egy
fillér nélkül valónak tűnhetett, de mégis olyasmit hozott magával, ami meggazdagíthatta az
emberek lelkét. Semmi nélkül való, de mindennel bíró. Látszólag semmije sem volt, de bírván
Krisztust, megvolt neki mindene, ami ebbe és az eljövendő világban számított.

A szeretet hangsúlya (2Kor6:11-13, 7:2-4)

11. A mi szánk megnyílt ti néktek, korinthusiak, a mi szívünk kitárult.

12. Nem mi bennünk vagytok szorosságban, hanem szorosságban vagytok a ti
szívetekben.
13. Viszonzásul (mint gyermekeimnek szólok) tárjátok ki ti is szíveteket.

2. Fogadjatok be minket; senkit meg nem bántottunk, senkit meg nem rontottunk,
senkit meg nem csaltunk.
3. Nem vádképen mondom; hisz előbb mondottam, hogy szívünkben vagytok, hogy
együtt haljunk, együtt éljünk.
4. Nagy az én bizodalmam hozzátok, nagy az én dicsekvésem felőletek; telve
vagyok vígasztalódással, felettébb való az én örömem minden mi nyomorúságunk mellett.

Pál a legtisztább szeretet hangsúlyával beszél. A sérelmeket orvosolták. Valamennyi

vitát befejezték, a szeretet kerekedett felül. A kifejezés, amit „a szívünk szélesre tárva fekszik
előttetek” szó szerint ezt jelenti: „A szívünk megnagyobbodott”. Chrysostom egy finom
megjegyzést tesz hozzá. Azt mondja, a hő minden dolgot kiterjeszt és a szeretet heve mindig
kitágítja az ember szívét.
A 2Kor6:12 King James változatában találunk egy fordítást, ami agyon megszokott az
Újszövetségben, de nem túl szerencsés. „Megszorultatok a ti belsőtökben”. A belsőnek fordított
görög szó a σπλάγχνον. Szó szerint a belső felső részét jelenti, a szívet, a májat és a tüdőket.
Ezekben a szervekben vélték lakozni az érzelmeket. A kifejezés formája nehézkednek tűnik, de
valójában semmivel sem furcsább, mint az angol kifejezés. Beszélünk a melankóliába esett
emberről, ami szó szerint azt jelenti: fekete mája van. A szeretet trónját a szívbe helyezzük, ami
végső soron egy fizikai szerv. De az angol népnyelv természetesebben használja a szív,
mintsem a belsőségek szót.
Pál itt egy sor nagy állítást fogalmaz meg. Nem ártott senkinek, nem rontott meg senkit,
nem húzott hasznot senkiből. Élete vége felé Sir Walter Scott ezt a nagy állítást fogalmazta
meg: „Egyetlen ember hitét sem rendítettem meg, senki alapelveit nem rontottam meg”.
Thackeray, szintén az élete vége felé írt egy imádságot, amiben azért imádkozott, hogy „soha
ne írjon egyetlen, Isten szeretetével vagy az ember szeretetével össze nem egyeztethető szót,
soha ne terjessze a saját előítéleteit, és ne szolgálja ki mások alantasabb indulatait, hanem
mindig az igazságot mondja a tollával és soha ne a pénzsóvárság szeretete mozgassa”.
Csak egyetlen dolog rosszabb a bűn elkövetésénél saját magunk által: megtanítani
másokat a bűn elkövetésére. Az élet egyik zordon igazsága, hogy másvalakinek kell
megismertetni egy személyt az első kísértéssel, neki kell megadnia az első lökést a bűnbe, s
borzasztó dolog egy fiatalabbat vagy gyengébbet elindítani a rossz felé vezető úton.
Valaki mesélt egy idős emberről, aki a halálos ágyán valami miatt kétségbeesettnek
látszott. Amikor megkérdezték, mi baja, elmondta, hogy amikor még kisfiú volt, ő és néhány

35
társa a keresztúton játszottak a legelőn. Volt ott egy útjelző tábla, ami kilazult a foglalatában.
Ők elfordították, úgyhogy a karjai a rossz irányokba mutattak. S az öregember ezt mondta:
„Kíváncsi lennék, hány ember tért rossz útra amiatt, amit tettünk.”
Nem lehet annál nagyobb sajnálat, mint amikor valakit rossz útra küldtek. Pál büszke
állítása volt, hogy az ő vezetése és befolyása mindig a legjobb felé vezetett.
Annak elmondásával fejezi be ezt az igeszakaszt, hogy mennyire teljes a vigasztalása és
mennyire túláradó az öröme, még ha pillanatnyilag mindenfelől bajok veszik is körül-. Biztos,
hogy nem volt világosabb bizonyítéka annak, hogy az emberi kapcsolatok a legfontosabb dolog
az életben. Ha egy ember boldog otthon, bármivel képes szembenézni az otthonán kívül. Ha az
ember kapcsolatban van a barátaival, képes mosollyal kiállni a sors parittyaköveit és nyilait.
Ahogyan a Példabeszédek szerzője írja: „Jobb a paréjnak étele, a hol szeretet van, mint a hízlalt
ökör, a hol van gyűlölség” (Péld15:17).

Menjetek ki (2Kor6:14-18, 7:1)

14. Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak

és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?
15. És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?
16. Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek
temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és
leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek.
17. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és
tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket,
18. És leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és leányaimmá, azt mondja a
mindenható Úr.

1. Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat

minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi
megszentelésünket.

Most rátérünk a korábban kihagyott igeszakaszra. Nem kétséges, hogy nagyon

ügyetlenül van ott, ahol van. A ridegsége éles ellentétben áll a két oldalán álló versekben
fellelhető örvendező és örömteljes szeretettel.
A bevezetésben láttuk, hogy Pál írt egy levelet az első korinthoszi levelét megelőzően.
Az 1Kor5:9ben írja: „Azt írtam néktek ama levelemben, hogy paráznákkal ne társalkodjatok”.
Az a levél lehet, hogy teljesen elveszett. Vagy, ez a rész lehet annak részlete. Könnyen
megtörténhetett, hogy amikor Pál leveleit összegyűjtötték, egy lapot rossz helyre tettek.
Egészen i. sz. 90-ig, vagy a körül történt az összegyűjtés, s abban az időben már nagyon is
lehetséges, hogy már senki sem tudta, mi a megfelelő sorrend. Természetesen a lényegét
tekintve ez jól illik az 1Kor5:9-ben említett levélhez.
Van néhány ószövetségi kép emögött. Pál azzal kezdik, hogy ösztökéli a korinthusiakat:
ne csatlakozzanak a hitetlenekhez felemás igában. Ez kétségtelenül a régi parancsolatra
vonatkozik az 5Móz22:10-ből: „Ne szánts ökrön és szamáron együtt” (v. ö. 3Móz19:19). Az
elképzelés az, hogy vannak bizonyos dolgok, melyek alapvetően összeegyeztethetetlenek
egymással és soha nem szabad összehozni ezeket. Lehetetlen a keresztyén tisztaságának és a
pogány mocskának közös igában haladni.
A „mi egyezése Isten templomának bálványokkal?” kijelentésben Pál gondolatai olyan
incidensekre tértek ki, mint amikor Manassé bevitte a a faragott képet Isten templomába
(2Kir21:1-9) és az utolsó napokban Jósiás teljesen megsemmisítette ezeket (2Kir23:3 skv.).
Vagy az olyan megszentségtelenítésekre gondol, amilyeneket az Ezék8:3-13 ír le. Az emberek

36
megpróbálták néha Isten templomát a bálványimádással társítani, s ennek következményei
borzasztók voltak.
Az egész igeszakasz egy felrázó felszólítás arról, hogy ne tartsunk semmiféle
közösséget sem a hitetlenekkel. Felhívás a korinthosziakhoz, hogy tartsák távol magukat
mocsoktalanul a világtól. Helyesen mondták, hogy Izrael történetének egész lényege benne
foglaltatik az alábbi szavakban „Menjetek ki közülük!” Ez volt Isten szava Ábrahámhoz: „Eredj
ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából” (1Móz12:1). Ezt a
figyelmeztetést kapta Lót Szodoma és Gomora megsemmisítése előtt (1Móz19:12-14). Vannak
dolgok ebben a világban, amikhez a keresztyének nem csatlakozhatnak és nem is merészelnek.
Nehéz felfogni, mennyi elkülönülést jelentett a keresztyénség azoknak az emberek
számára, akik először fogadták el azt.
(i) Gyakran azt jelentette, hogy az illetőnek fel kellett adnia a hivatását. Tegyük fel,
valaki kőfaragó volt. Mi történt, ha a cége kapott egy megrendelést egy pogány síremlék
felépítésére? Tegyük fel, hogy szabó volt az illető. Mi történt, ha arra kérték, hogy a pogány
istenek papjainak szabjon ki és varrjon meg ruhákat? Minden tábor kapujában égett a lámpás a
császár istenségének szentelt oltáron. Mi volt, ha préselt tömjént kellett valakinek vetnie arra
az oltárra az imádata jeleként? A korai egyházban időről időre a munkájának biztonsága és a
Jézus Krisztus iránti hűsége közötti választás elé került az ember. Mondják, eljött valaki
Tertullianushoz. Beszámolt neki a problémájáról, majd ezt mondta: „De hát végül is élnem
kell”. „Tényleg kell?” kérdezte Tertullianus.
A korai egyházban egy ember keresztyénsége gyakorta jelentette, hogy fel kellett
hagynia a munkájával. Az egyik leghíresebb modern példája ennek F. W. Charrington esete. Ő
jós volt, aki teafőzetből jósolt. Egy éjjel egy kocsma mellett ment el. Annak bejáratánál állt egy
asszony, aki várt valakire. Kijött egy férfi, nyilvánvalóan a férje, s ő megpróbálta visszatartani
őt attól, hogy visszamenjen. A férfi egyetlen ökölcsapással a földre terítette. Charrington
előrelépett majd felnézett. A kocsma felett álló név a sajátja volt és Charrington ezt mondta:
„Azzal az egyetlen csapással az ember nemcsak a saját feleségét ütötte ki, hanem tisztán kiütött
engem is örökre abból az üzletből”. S inkább feladta a korábban szerzett vagyont, semhogy
megérintse az azzal szerzett pénzt.
Senki sem megtartója másvalaki lelkiismeretének. Minden embernek saját magának kell
eldöntenie, hogy képes-e a saját tevékenységét Krisztus elé vinni, s Krisztus vele van-e a napi
munkájában.
(ii) Gyakran azt jelentette, hogy az illetőnek fel kellett adnia a szociális életét. Az ókori
világban, amint azt láttuk, mikor a bálványoknak felkínált élelemmel kapcsolatos részt
tanulmányoztuk, sok pogány ünnepet tartottak valamelyik isten templomában. A meghívás így
szólt: „Meghívlak téged egy vacsorára velem Szerafisz urunk asztalánál.” Még ha nem is így
volt, a pogány ünnep az italáldozat, az isteneknek egy pohár bor kitöltésével kezdődött és ért
véget. Részt vehetett abban egy keresztyén? Vagy távoznia kellett és istenhozzádot inteni annak
a szociális közösségnek, ami rendszerint oly sokat jelentett a számára?
(iii) Gyakran azt jelentette, hogy az illetőnek fel kellett adnia a családi kötelékeit. A
keresztyénség büntetése a korai években az a mód volt, ahogyan szétszakította a családokat.
Egy asszony keresztyénné vált, s a férje elűzhette őt a háztól. Egy férj keresztyénné vált, s a
felesége elhagyhatta őt. A fiak és a leányok keresztyénné váltak, s lehet, hogy megtapasztalták,
amint az otthon ajtaja becsapódott és bezárult előttük. Szó szerint igaz volt, hogy Krisztus nem
békességet teremteni jött, hanem kardot hozott a földre és a férfiaknak és a nőknek készen
kellett állniuk arra, hogy jobban szeressék Őt, mint a számunkra legközelebbieket és
legkedvesebbeket. Készen kellett állniuk még az otthonaik elhagyására is.
Bárhogyan is legyen, mindig igaz marad, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem
tehet meg az ember úgy, hogy egyben keresztyén lehessen. Vannak bizonyos dolgok, amikből
minden keresztyénnek ki kell mennie.

37
 Mielőtt befejezzük ezt az igeszakaszt, egy dolgot megjegyezhetünk. Pál a Szentírást
idézi, de az idézete igeszakaszok változatos egyvelege, melyek egyikét sem idézi pontosan, a
3Móz26:11-12-ből, az Ézs52:11-ből, az Ezék37:27-ből és a 2Sám7:14-ből. Tény, hogy Pál
ritkán idéz pontosan. S miért? Emlékeznünk kell arra, hogy az ő korában a könyveket
papirusztekercsekre írták. Egy Cselekedetek méretű könyv megkövetelt volna egy körülbelül
12 méter hosszú tekeecset, ami nagyon kényelmetlen dolog. Nem volt felosztás fejezetekre, ezt
Stephen Langton vezette be a tizenharmadik században. Nem volt felosztás igeversekre sem,
ezt Stephanus, a párizsi nyomdász vezette be a tizenhetedik században. Végül, nem létezett
konkordancia egészen a tizenhetedik századig. Ennek eredményeképpen Pál az egyetlen
értelmes dolgot tette – emlékezetből idézett, s amennyiben helyesen adta át a lényeget, nem
törődött a tényleges szavakkal. Nem a Szentírás betűje volt az, ami számított a számára, hanem
a Szentírás üzenete.

38
 7. fejezet
Isten szerint való szomorúság és Isten szerint való öröm (2Kor7:5-
16)

5. Mert mikor Macedóniába jöttünk, sem volt semmi nyugodalma a mi testünknek,

sőt mindenképen nyomorogtunk; kívül harcz, belől félelem.
6. De az Isten, a megalázottak vígasztalója, minket is megvígasztalt Titus
megjöttével.
7. Sőt nem megjöttével csupán, hanem azzal a vígasztalással is, a melylyel ti
vígasztaltátok meg, hírül hozván nékünk a ti kivánkozástokat, a ti kesergésteket, a ti
hozzám való ragaszkodástokat; úgyhogy én mégjobban örvendeztem.
8. Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam;
mert látom, hogy az a levél, ha ideig-óráig is, megszomorított titeket.
9. Most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre
szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben
kárt ne valljatok.
10. Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan
megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.
11. Mert ímé ez a ti Isten szerint való megszomorodástok milyen nagy buzgóságot
keltett ti bennetek, sőt védekezést, sőt bosszankodást, sőt félelmet, sőt kívánkozást, sőt
buzgóságot, sőt bosszúállást. Mindenképen bebizonyítottátok, hogy tiszták vagytok e
dologban.
12. Ha tehát írtam is néktek, nem a sértő miatt, sem a sértett miatt; hanem hogy
nyilvánvaló legyen nálatok a mi irántatok való buzgóságunk Isten előtt.
13. Annakokáért megvígasztalódtunk a ti vígasztalástokon; de sokkal inkább
örültünk a Titus örömén, hogy az ő lelkét ti mindnyájan megnyugtattátok:
14. Mert ha dicsekedtem valamit néki felőletek, nem maradtam szégyenben; de a
mint ti néktek mindent igazán szólottam, azonképen a mi Titus előtt való dicsekvésünk is
igazsággá lett.
15. És ő még jobb szívvel van irántatok, visszaemlékezvén mindnyájatoknak
engedelmességére, hogy félelemmel és rettegéssel fogadtátok őt.
16. Örülök, hogy mindenképen bízhatom bennetek.

Ennek a szakasznak a kapcsolódása valóban visszamegy egészen a 2Kor2:12-13-ig,

mert Pál apostol ott mondja el, miképpen nem volt nyugalma Troásban, mert nem tudta,
miképpen alakul a korinthoszi helyzet, s miképpen indult Macedóniába, hogy találkozhasson
Titusszal és megtudhassa a híreket, amint lehetséges. Emlékezzünk ismét a körülményekre. A
dolgok rosszul alakultak Korinthoszban. A rendbe hozataluk végett Pál villámlátogatást tett,
ami csak rosszabbá tette őket és amitől majdnem megszakadt a szíve. A látogatás csődje után
útnak indította Tituszt egy egészen kivételesen szigorú és komoly levéllel. Annyira aggódott az
egész boldogtalan ügylet végkimeneteléért, hogy teljesen képtelen volt megnyugodni Troásban,
noha sok dolga volt ott, ezért útnak indult, hogy találkozzon Titusszal és megtudja a híreket
amilyen gyorsan csak lehetséges. Találkozott is Titusszal valahol Macedóniában, s túláradó
örömmel tudta meg, hogy a bajnak vége, a viszályt meggyógyították és minden jóra fordult. Ez
volt az események háttere, ami előtt ezt a szakaszt olvasnunk kell, s ez teszi nagyon gazdaggá.
Elmesél nekünk bizonyos dolgokat Pál egész módszeréről és szemléletmódjáról a
feddés vonatkozásában.

39
 (i) Teljesen tisztában volt vele, hogy eljött az idő, amikor a feddés szükségessé vált.
Gyakran megtörténik, hogy az ember, aki könnyű békét keres, végül nem talál mást, csak bajt.
Az ember, aki hagyja, hogy a veszedelmes helyzet kifejlődjön, mert vonakodik azzal
foglalkozni, olyan szülő, aki nem gyakorolja a fegyelmezést, mert fél annak kellemetlenségétől.
Az ember, aki nem tagadja meg a veszély csalánját, mert a biztonság virágát akarja megtalálni,
végül még nagyobb bajt halmoz fel magának. A baj olyan, mint a fertőzés. Ha a megfelelő
időben foglalkoznak vele, könnyen eltörölhető, ha nem gyógyíthatatlan növekedésnek indul.
(ii) Mindezt el is ismerve, az utolsó dolog volt a feddés, amit Pál akart. Csak kényszer
hatására tette és semmi örömét nem lelte abban, hogy fájdalmat okozott. Vannak, akik szadista
örömüket lelik abban, ha látnak valakit fájdalmasan összerándulni a nyelvük ostorcsapásai alatt,
akik a tárgyilagosságukkal büszkélkednek, pedig csak gorombák és azzal, hogy becsületesen és
nyersen őszinték, pedig csak faragatlanok. Egyszerű tény tehát, hogy a feddés, amit
valamekkora élvezettel mondanak, soha nem lesz annyira hatékony, mint az a feddés, amit
nyilvánvalóan úgy kell kicsikarni az emberből, és csak azért mondja el, mert nem tehet mást.
(iii) Továbbá, Pál egyedüli célja a feddéssel annak lehetővé tétele volt, hogy az emberek
olyanok legyenek, amilyeneknek lenniük kell. Ezzel a feddéssel akarta a korinthosziakkal
megláttatni a valódi buzgóságot, amivel viseltettek iránta, dacára az engedetlenségüknek és
bajkeresésüknek. Ez a kezelés okozhatott pillanatnyi fájdalmat, de a végcélja nem a fájdalom
volt. Nem lesújtani akarta őket, hanem felemelni, nem elcsüggeszteni, hanem bátorítani. Nm
egyszerűen csak a gonoszt akarta eltörölni, hanem a jót is növelni szándékozott.
Ez az igeszakasz megemlít nekünk három nagy emberi örömöt.
(i) Mindenünnen árad belőle a kibékülés, a gyógyult lélegzet és a megszűnt vita öröme.
Valamennyien emlékszünk időszakokra a gyermekkorból, amikor valami rosszat tettünk, s gát
emelkedett fel közöttünk és a szüleink között. Valamennyien tudjuk, hogy ez még mindig
megtörténhet közöttünk és a szeretteink között. Mindannyian ismerjük a megkönnyebbülésnek
azt az áradatát és a boldogságot, ami akkor ér el, amikor az akadályok eltűnnek és mi megint
egyek vagyunk azokkal akiket szeretünk. Végső soron az ember, aki a keserűséget táplálja,
senkinek sem árt jobban, mint önmagának.
(ii) S ott az öröm, amikor meglátsz valakit, akiben bízol, igazolni a bizalmat. Pál
Tituszról jó véleménnyel volt és Titusz egy nagyon nehéz helyzettel készült szembenézni. Pál
nagyon örült, hogy Titusz igazolta a belé vetett bizalmát és igaznak bizonyította a szavait.
Semmi sem elégít ki oly mélyen, mint azt tudni, hogy a testi vagy a hitbéli gyermekeink jól
tevékenykednek. A legnagyobb öröm amit egy fiú vagy egy lány, egy tanúló vagy diák tud
okozni a szülőnek vagy a tanárnak az, amikor megmutatja, hogy olyan jó, mint amilyennek a
szülő vagy a tanár hiszi. Az élet legfájdalmasabb tragédiája a meghiúsult remény, s az élet
legnagyobb öröme a megvalósult remény.
(iii) S ott van az öröme látni valamelyik szeretted üdvözlésben és jó bánásmódban
részesítve. Az élet ténye, hogy a szeretettink iránti kedvesség jobban megindít minket, mint a
saját magunk iránti kedvesség. Ami ránk igaz, az igaz Istenre is. Ezért tudjuk kimutatni az Isten
iránti szeretetünket a legjobban a felebarátaink szeretetével. Amikor Isten látja, hogy
valamelyik gyermekével kedvesen bánnak, az megörvendezteti a szívét. Mert amit velük
teszünk, azt Vele tesszük.
Ez az igeszakasz megfogalmazza az egyik legfontosabb megkülönböztetést is az
életben. Különbséget tesz az Isten szerint és a világ szerinti szomorúság között.
(i) Az Isten szerinti szomorúság valódi megtérést eredményez, s a valódi megtérés az,
amelyik a cselekedeteivel mutatja meg a szomorúságát. A korinthosziak azzal bizonyították a
megtérésüket, hogy mindent megtettek annak a nyomorúságos helyzetnek a felszámolása
végett, amit a gondatlan viselkedésük eredményezett. Most már gyűlölték a bűnt, amit
elkövettek, sőt magukat is gyűlölték, amiért elkövették, s munkálkodtak az engesztelésért.

40
 (ii) A világ szerinti szomorúság valójában egyáltalán nem szomorúság a bűne miatt,
vagy a sérelem miatt, amit másoknak okozhat. Az csak megsértődés azért, mert kiderült a dolog.
Ha lehetősége nyílik ugyanannak a dolognak a megtételére, a következményeket vélhetően
elkerülve, újból megteszi. Az Isten szerint való szomorúság az a szomorúság, amely eljutott a
cselekedete rosszaságának meglátására. Nem a dolog következményeit sajnálja, hanem magát
a dolgot utálja. Nagyon óvakodnunk kell attól, hogy a sajnálatunk a bűnért ne pusztán annak
sajnálata legyen, hogy kiderült, hanem olyan szomorúság, ami látva a bűnös cselekedet gonosz
mivoltát, elhatározza, hogy soha nem teszi meg újra és az egész hátralévő életet az
engesztelésnek szánja Isten kegyelme által azért, amit elkövettünk.

41
 8. fejezet
Könyörgés a nagylelkűségért (2Kor8:1-15)

1. Tudtotokra adjuk pedig, atyámfiai, Istennek azt a kegyelmét, a melyet

Macedónia gyülekezeteivel közlött.
2. Hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük és igen nagy
szegénységük jószívűségük gazdagságává növekedett.
3. Mert, bizonyság vagyok rá, erejük szerint, sőt erejük felett is adakoznak,
4. Sok könyörgéssel kérvén minket, hogy a szentek iránt való szolgálat
jótéteményébe és közösségébe fogadjuk be őket.
5. És nem a miképen reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak, és
nekünk is az Isten akaratjából.
6. Hogy kérnünk kellett Titust, hogy a miképen elkezdette, azonképen végezze is
be nálatok ezt a jótéteményt is.
7. Azért, miképen mindenben bővölködtök, hitben, beszédben, ismeretben és
minden buzgóságban és hozzánk való szeretetben, úgy e jótéteményben is bővölködjetek.
8. Nem parancsképen mondom, hanem hogy a mások buzgósága által a ti
szeretetetek valódiságát is kipróbáljam.
9. Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén,
szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.
10. Tanácsot is adok e dologban; mert hasznos az néktek, a kik nemcsak a
cselekvést, hanem az akarást is elkezdtétek tavaly óta.
11. Most hát a cselekvést is vigyétek végbe; hogy a miképen az akarás készsége,
azonképen a végrehajtás is ahhoz képest legyen, a mitek van.
12. Mert ha a készség megvan, a szerint kedves az, a mije kinek-kinek van, és nem
a szerint, a mije nincs.
13. Mert nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük, néktek pedig nyomorúságtok
legyen, hanem egyenlőség szerint; e mostani időben a ti bőségtek pótolja amazoknak
fogyatkozását;
14. Hogy amazoknak bősége is pótolhassa a ti fogyatkozástokat, hogy így
egyenlőség legyen;
15. A mint megvan írva: a ki sokat szedett, nem volt többje; és a ki keveset, nem
volt kevesebbje.

Az egyik, Pál szívéhez legközelebb eső terv a gyűjtés volt, amit a jeruzsálemi
gyülekezet számára szervezett. Ez volt az anya-gyülekezet, de szegény volt, s Pál azt szeretet
volna, hogy a pogány gyülekezetek emlékezzenek erre és segítsék azt a gyülekezetet, amelyik
az anyjuk volt a hitben. Így emlékezteti itt a korinthosziakat a kötelezettségükre és buzdítja őket
a nagylelkűségre.
Öt érvet használ, hogy arra kérje őket: adakozzanak méltó módon.
(i) Idézi mások példáját. Elmondja nekik, mennyire nagylelkűek voltak a macedóniai
gyülekezetek. Szegények voltak, de odaadtak mindent, amit tudtak, messze többet, mint
amennyit bárki is várhatott volna. A zsidó Purim ünnepen létezett egy szabály, mely szerint
akármilyen szegény is volt valaki, találnia kellett egy még nála is szegényebbet és ajándékot
kellett neki adnia. Gyakran nem a leggazdagabbak a legnagylelkűbbek, s gyakran azok, akiknek
a legkevesebbjük van, a leginkább készek arra, hogy adjanak. Ahogyan a közmondás mondja:
„A szegény segíti a szegényt”, mert ő tudja, milyen is a szegénység.
(ii) Idézi Jézus Krisztus példáját. Pál számára Jézus áldozata nem a kereszten kezdődött.
Sőt, még csak nem is a születésével. A mennyben kezdődött, amikor letette a dicsőségét és

42
beleegyezett, hogy eljöjjön a Földre. Pál kérdése a keresztyénhez: „A nagylelkűségnek ezzel a
hatalmas példájával előtted hogy vagy képes visszatartani?”
(iii) Idézi a saját múltbéli tetteiket. Mindenben a legelsők voltak. Vajon elmaradhatnak
hát ebben? Ha az emberek csak a saját legmagasabb rendű mércéikhez lennének hűek, ha
valamennyien a tőlünk telhető legjobb módon élnénk, micsoda különbséget jelentene az!
(iv) Kihangsúlyozza a nemes érzelmek nemes cselekvésre változtatásának
szükségességét. A korinthosziaknak először meg kellett érezniük ennek a sémának a vonzerejét.
De az érzés, ami érzés marad, a könyörület, ami csak a szív könyörülete marad, a nemes vágy,
amiből soha nem lesz nemes cselekedet fájdalmasan megcsonkított és meghiúsult dolog. Az
élet tragédiája gyakran nem az, hogy nincsenek magasztos indíttatásaink, hanem hogy nem
változtatjuk azokat cselekedetekre.
(v) Emlékezteti őket, hogy az élet furcsamód visszafizet mindent. A legtöbbször
érezzük, hogy ugyanazzal a mértékkel mérnek nekünk, mint amelyikkel mi mérünk másoknak.
Az életnek megvan a maga módja a nagylelkűség viszonzására nagylelkűséggel és a
szűkmarkúság viszonzására szűkmarkúsággal.
Pál egy nagyon nemes dolgot mond el a macedóniaiakról. Először azt mondja, hogy
önmagukat adták – s valóban ezt tették. Ketten közülük mindenki felett álltak. Ott volt a
thesszalonikai Aristárkhus. Ő Pállal volt az utolsó, Rómába vezet ő útján (Csel27:2). Lukácshoz
hasonlóan neki is nagy döntést kellett meghoznia. Pál letartóztatott volt, úton a császárhoz.
Aristárkhus csak egy módon csatlakozhatott hozzá: ha bejegyezteti magát Pál rabszolgájaként.
Aristárkhus a legteljesebb értelemben adta át magát. S ott volt Epafróditus. Amikor Pál a
későbbi napokban börtönben volt, eljött hozzá egy ajándékkal Filippiből, s a börtönben nagyon
megbetegedett. Ahogyan Pál mondta róla: „a Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra”
(Fil2:26-30).
Egyetlen ajándék sem lehet semmiféle valódi értelemben ajándék, ha az ajándékot adó
azzal együtt nem ad egy darabot önmagából is, Ezért mindig a legmagasabb rendű a személyes
ajándék és ez az a fajta ajándék-adás, aminek Jézus Krisztus a legmagasztosabb példája.
Az ószövetségi idézet, amivel Pál befejezi ezt az igeszakaszt, a 2Móz16:18-ból való,
ahonnan megtudjuk, miképpen gyűjtötték az izraeliták a mannát a pusztaságban. Akár keveset,
akár sokat gyűjtött valaki, elegendő lett.

Gyakorlati rendelkezések (2Kor8:16-24)

16. Hála pedig az Istennek, ki ugyanazt a buzgóságot oltotta értetek a Titus szívébe.
17. Mivelhogy intésünket ugyan elfogadta, de nagy buzgóságában önként ment
hozzátok.
18. Elküldöttük pedig vele együtt amaz atyafit is, a ki az összes gyülekezetekben
dícséretes az evangyéliomért;
19. Nemcsak pedig, hanem a gyülekezetek útitársunknak is megválaszták ebben a
jó ügyben, a melyet mi szolgálunk magának az Úrnak dicsőségére és a ti készségetekre;
20. Óvakodván, hogy senki se ócsárolhasson minket a mi szolgálatunk által való
bőséges jótétemény miatt;
21. Mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt
is.
22. Sőt elküldöttük velök a mi atyánkfiát is, a kinek buzgó voltát sok dologban
sokszor kipróbáltuk, most pedig még sokkal buzgóbb, irántatok való nagy bizodalmánál
fogva.
23. Akár Titusról van szó, ő az én társam és ti köztetek segítségem; akár a mi
atyánkfiai felől, ők a gyülekezetek követei, Krisztus dicsősége:

43
 24. Adjátok azért szereteteteknek és felőletek való dicsekvésünknek, bizonyságát
irántuk a gyülekezetek előtt is.

Ennek az igeszakasznak a nagy érdekessége a rendkívül gyakorlati jellegében rejlik. Pál

tudta, hogy megvannak a maga ellenségei és bírálói. Jól tudta: lesznek, akik majd nem
vonakodnak azzal vádolni őt, hogy a gyűjtés egy részét a maga hasznára fordítja. Ezért
lépéseket tesz ennek a vádnak a lehetetlenné tétele érdekében, biztosítva, hogy mások is
osztozzanak az összegyűjtött összeg eljuttatásának feladatában Jeruzsálembe. Ki volt a két meg
nem nevezett testvér, senki nem tudja. Az elsőnek azt a testvért, akinek a dicsérete minden
gyülekezetben ismeretes volt, rendszerint Lukáccsal azonosítják. A szent Lukács-napi gyűjtés
ezt az azonosítás feltételezi. „Mindenható Isten, Aki elhívta Lukácsot, az orvost, akinek a
dicsérete benne van az evangéliumban, hogy evangélista és a lélek gyógyítója legyen, add meg,
hogy az általa adott tanítások egészséges orvosságai a lelkünk minden betegségét
meggyógyítsák.” Pál célja az volt, hogy ne csak Isten, de az emberek tudtára is adja: ő minden
gyanú felett áll.
A legérdekesebb megjegyezni, hogy ugyanez a Pál, aki tudott úgy írni, mint egy lírai
költő és gondolkodni úgy, mint egy teológus, ha szükségessé vált, egy hiteles könyvvizsgáló
aprólékos pontosságával jár el. Elég nagy ember volt ahhoz, hogy a kis dolgokat és a gyakorlati
dolgokat is rendkívül jól kezelje.

44
 9. fejezet
A készséges adakozó (2Kor9:1-5)

1. A szentek iránt való szolgálatról felesleges is néktek írnom.

2. Hiszen ismerem a ti készségteket a melylyel dicsekszem felőletek a
macedónoknak, hogy Akhája kész a mult esztendő óta; és a ti buzgóságtok, sokakat
magával ragadt.
3. Mindamellett elküldöttem az atyafiakat, hogy a mi felőletek való dicsekedésünk
ebben a részben hiábavaló ne legyen; hogy, a mint mondám, készen legyetek.
4. Hogy aztán, ha a macedónok velem együtt odajutnak és titeket készületlenül
találnak, valamiképen szégyent ne valljunk mi, hogy ne mondjam ti, ebben a dologban.
5. Szükségesnek véltem azért utasítani az atyafiakat, hogy előre menjenek el
hozzátok, és készítsék el előre a ti előre megígért adományotokat, hogy az úgy legyen
készen, mint adomány, és nem mint ragadomány.

Ahogyan sok korai egyházatya megjegyezte, örömteli emberi jellemvonás rejlik ennek
az igeszakasznak a hátterében. Pál a gyűjtéssel foglalkozik jeruzsálemi szentek számára. Most
azonban világossá válik, hogy a macedóniaiak példáját idézve buzdítja a korinthosziakat a
nagylelkűségre (2Kor8:1-5), egyidejűleg pedig a macedóniakat buzdítja a korinthosziak
példáját idézve! S most egy kicsit fél attól, nehogy a korinthosziak szégyenbe hozzák. Ez Pálra
és a szíve nagyságára nézve tipikus. Az egész lényege az, hogy ő soha nem kritizált egy
gyülekezetet a másik előtt, hanem csak dicsérte azokat egymás előtt. Nincs olyan rossz mérce,
amivel próbára lehetne tenni az embert, hogy vajon a jó vagy a rossz terjesztésében leli az
örömét másokról.
Legalább négy módja van annak, ahogyan az ember ajándékot adhat.
(i) Adhat kötelességképpen. Elláthatja a nagylelkűség kötelezettségét, de ez ezt
cselekedni ugyanaz, mint amikor valaki egy adószedőnek fizet be, vagy indít átutalást.
Végezhető ez zord kötelességként, s olyan kelletlenül, hogy jobb lenne nem is adni.
(ii) Adhat valaki egyszerűen csak azért, hogy önmagát elégítse ki. Sokkal többet gondol
arra a kellemes érzésre, amit akkor érez, mikor ajándékot ad, mint a másik ember érzéseire, aki
kapja az ajándékot. Vannak emberek, akik az emiatt érzett elégedettség gyönyöréért adnak pár
fillért a koldusnak, semmint bármiféle valós segíteni vágyakozásból. Az efféle adás valójában
önzés, az emberek, akik adják, inkább maguknak szeretnének adni, mintsem a másik embernek.
(iii) Adhat valaki a tekintély indíttatásából. Az efféle adás valódi forrása nem a szeretet,
hanem a gőg. Az adott ajándék nem a segítséget szolgálja, hanem az adakozó dicsőítését.
Valójában megvan annak lehetősége, hogy az illető egyáltalában nem is ad, ha mások nem
látják és dicsőítik azt. Még az is lehetséges, hogy az illető az adással érdemeket akar szerezni
Istennél – mintha bárki emberfia az adósává tehetné Istent.
(iv) Az adásnak e módjai közül az egyik sem teljesen rossz, mert legalábbi odaadják az
ajándékot. De az adás valódi módja a szeretet indíttatására történik: ad, mert az illető nem teheti
meg, hogy ne segítsen, ad, mert a szükségben levő lélek látványa kelt fel benne
lecsillapíthatatlan vágyat. Ez valójában az adás Isten szerinti módja, mert Ő úgy szerette a
világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte.
Pál nagy vágy az, hogy a korinthosziak ajándéka legyen elkészítve, s ne az utolsó
pillanatban szedjék azt össze. Ahogyan a régi latin közmondás mondja: „Kétszer ad, ki gyorsan
ad”. Ez mindig igaz. A legnemesebb ajándékok azok, melyeket azt megelőzően adnak, hogy
kérnék. Még mikor az ellenségei voltunk, Krisztus akkor halt meg értünk. Isten meghallgatja

45
az imáinkat még mielőtt kimondanánk azokat. S nekünk úgy kell bánni a felebarátainkkal,
ahogyan Isten bánt velünk.

A nagylelkűség alapelvei (2Kor9:6-15)

6. Azt mondom pedig: A ki szűken vet, szűken is arat; és a ki bőven vet, bőven is
arat.
7. Kiki a mint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert
a jókedvű adakozót szereti az Isten.
8. Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok áraszsza minden kegyelmét; hogy
mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek,
9. A mint meg van írva: Szórt, adott a szegényeknek; az ő igazsága örökké
megmarad.
10. A ki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül, ád és megsokasítja a ti
vetésteket és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét,
11. Hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, a mely általunk
hálaadást szerez az Istennek.
12. Mert e tisztnek szolgálata nemcsak a szenteknek szükségét elégíti ki, hanem sok
hálaadással bőséges az Isten előtt;
13. A mennyiben e szolgálatnak próbája által dicsőítik az Istent a ti Krisztus
evangyéliomát valló engedelmességtekért, és a ti hozzájuk és mindenekhez való adakozó
jószívűségtekért.
14. Mikor érettetek könyörögve ők is vágyakoznak utánatok az Istennek rajtatok
való bőséges kegyelme miatt.
15. Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.

Ez az igeszakasz felvázolja nekünk a nagylelkű adakozás alapelveit.

(i) Pál azt állítja, hogy egyetlen ember sem vált soha vesztessé azért, mert nagylelkű
volt. Az ember, aki szűkmarkúan vet, nem remélhet mást, csak sovány aratást, de aki nagylelkű
kézzel vet, a maga idejében nagylelkű viszonzást arat majd. Az Újszövetség rendkívül
gyakorlatias könyv, s az egyik nagy jellemzője, hogy soha nem fél a jutalmazás indítékától.
Soha nem mondja, hogy a jóság teljesen haszontalan. Soha nem felejti el, hogy valami új és
csodálatos jön be annak az embernek az életébe, aki Isten parancsait a saját törvényeként
fogadja el.
De a jutalmak, amiket az Újszövetség előirányoz, soha nem anyagiak. nem a dolgok
gazdagságát ígéri, hanem a szív és a lélek gazdagságát. Mit várhat hát egy nagylelkű ember?
(a) Gazdag lesz a szeretetben. Erre a dologra majd visszatérünk. Mindig igaz, hogy senki
sem szereti a közönséges embert, és a nagylelkűség képes egy sor más bűnt elfedezni. Az
emberek mindig előnyben részesítik a meleg szívet, még ha maga a melegsége el is vezethet a
szélsőségekig, a számító lélek hideg egyenességéig.
(b) Gazdag lesz barátokban. „Akinek vannak barátai, magának is barátságosnak kell
mutatkozni.” Egy nem rokonszenves ember soha nem várhatja, hogy szeressék. Az, akinek a
szíve kiárad másokhoz, mindig megtapasztalja, hogy mások szívei is kiáradnak hozzá.
(c) Gazdag lesz segítségben. Mindig eljön a nap, amikor arra a segítségre lesz
szükségünk, amit mások adhatnak, s ha szűkmarkúak voltunk a nekik nyújtott segítségben,
valószínűleg ők is szűkmarkúak lesznek a nekünk nyújtottban. Az általunk mások irányában
használt mérce szabja meg a mércét irántunk.
(d) Gazdag lesz Isten iránt. Jézus azt tanította, hogy amit másokkal teszünk, azt Istenért
tesszük, s eljön a nap, amikor minden alkalom, amikor megnyitottuk a szívünket és a kezünket,
a javunkra válik, s minden alkalom, amikor bezártuk ezeket, majd ellenünk tanúskodik.

46
 (ii) Pál azt állítja, hogy a jókedvű adakozót szereti Isten. Az 5Móz15:7-11 fekteti le a
szegény embertársunkkal szembeni nagylelkűség kötelezettségét, s az 5Móz15:10 ezt mondja.
„meg ne háborodjék azon a te szíved, mikor adsz néki”. Létezett egy rabbinikus mondás, mely
szerint fogadni egy barátot vidám ábrázattal és nem adni neki semmit jobb, mint mindent
nekiadni borongós ábrázattal. Seneca mondta, hogy kételkedve és késlekedve adni majdnem
rosszabb, mint semmit sem adni.
Pál ezután idéz a Zsolt112:3 – 112:9-ből. Ezeket a verseket a jó és nagylelkű ember
leírásának tekinti. Elszórja a magját, azaz nem szűkmarkúan, hanem nagylelkűen vet, s a
tevékenysége örökös hírnevet és örömet szerez neki. Carlyle elmeséli, hogy amikor még kisfiú
volt, egy koldus jött a házukhoz. A szülei távol voltak, s ő egyedül volt otthon. Kisfiús
indítékból feltörte a saját perselyét és odaadta a koldusnak, amije csak volt abban. Majd
elmondja, hogy soha addig, vagy azóta nem érzett olyan igazi örömöt, mint ami abban a
pillanatban jutott el hozzá. Valóban van öröm az adásban.
(iii) Pál azt állítja, hogy Isten képes megadni az embernek mind a vagyont az
adakozáshoz, mind a lelkületet, amivel adakozik. A 2Koz9:8-ban beszél a mindenre
elégségességről, amit Isten ad nekünk. Az általa használt szó az αὐτάρκεια. Kedvelt sztoikus
szó volt ez. Nem annak az embernek az elégségességét írja le, akinek minden bőségesen a
rendelkezésére áll. Függetlenséget jelent. Annak az embernek az állapotát írja le, aki nem a
vagyon felhalmozásának, hanem a szükségek kielégítésének szenteli az életét. Azt az embert
írja le, aki megtanult nagyon kevéssel is megelégedni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen ember képes
lesz sokkal többet adni másoknak, mert oly keveset akar magának. Nagyon gyakran igaz, hogy
olyan sokat akarunk magunknak, hogy már nem maradt semmink, amit másoknak adhatnánk.
Sőt mi több, Isten az, Aki megadhatja nekünk az adakozás lelkületét. Robert Louis
Stevenson bennszülött szolgái szerették őt. A szolgafiúja minden reggel egy csésze teával
ébresztette. Egy alkalommal a megszokott szolgafiú távol volt és más vette át a feladatot. Ez a
fiú nemcsak egy csésze teával, de egy nagyon szépen megsütött omlettel is ébresztette.
Stevenson megköszönte neki és ezt mondta: „Nagy az előrelátásod”. „Nem uram”, mondta a
fiú, „nagy a szeretetem”. Egyedül Isten képes a szívünkbe tölteni azt a szeretetet, ami a
nagylelkű lélek lényege.
Ebben az igeszakaszban azonban Pál többet is tesz. Ha beleolvasunk a gondolkodásába,
látjuk, hogy azt vallja: az adakozás három különböző személynek tesz csodálatos dolgokat.
(i) Tesz valamit másokért. (a) Enyhít a szükségeiken. Sokszor, amikor az ember már azt
sem tudta, mitévő legyen egy ajándék valakitől nem kevesebbnek látszott, mint egy ajándék a
mennyből. (b) Helyreállítja az embertársaikba vetett hitüket. Gyakran megtörténik, amikor
valaki szükséget szenved, hogy egyre keserűbbé válik és egyre elhanyagoltabbnak érzi magát.
Akkor mutatja meg neki az ajándék, hogy a szeretet és a jóindulat nem haltak meg. (c)
Hálásakká teszi őket Isten iránt. Egy jó időben adott ajándék nemcsak a mi szeretetünket, hanem
Isten szeretetét is behozza mások életébe.
(ii) Tesz valamit nekünk magunknak. (a) Garantálja a keresztyén megvallásunkat. A
korinthosziak esetében ez különösen fontos volt. Nem kétséges, hogy a jeruzsálemi gyülekezet,
ami majdnem teljesen zsidó volt, még mindig gyanakvással kezelte a pogányokat és a szíve
mélyén azon töprengett, hogy vajon való-e neki egyáltalán a keresztyénség. A pogány
gyülekezet ajándékának maga a ténye kellett, hogy garantálja a számukra a pogány
keresztyénség valóságát. Ha az ember nagylelkű, az lehetővé teszi mások számára annak
meglátását, hogy a keresztyénségét nemcsak szavakba öntötte, de tettekbe is. (b) Elnyeri a
számunkra mások szeretetét és imáit. Amire minden másnál nagyobb szükség van ebben a
világban az nem más, mint ami összeköti az embert a felebarátaival. Semmi sincs olyan drága,
mint a közösség, s a nagylelkűség lényegi lépés az ember és ember közötti valódi egység felé
vezető úton.

47
 (iii) Tesz valamit Isten számára is. A hálaadás imáit indítja útnak Őhozzá felfelé. Az
emberek látják a jócselekedeteinket és helyettünk Istent dicsőítik. Hatalmas dolog az, hogy
valami, amit képesek vagyunk megtenni, az emberek szívét Isten felé fordíthatja, mert az azt
jelenti, hogy valami, amit képesek vagyunk megtenni, Neki okozhat örömöt.
Végül Pál a korinthosziak gondolatait Istennek a Jézus Krisztusban adott ajándékára
irányítja, arra az ajándékra, aminek a csodája soha ki nem merülhet és aminek a története
teljesen soha nem mondható el. S ezt cselekedve mondja nekik: „Képesek vagytok ti, akikkel
Isten ennyire nagylelkűen bánt, mások lenni, mint nagylelkűek az embertársaitokkal?”
Mielőtt rátérnénk a 2Kor10:1-18-ra, a 2Kor11:1-33-ra, a 2Kor12:1-21-re és a 2Kor13:1-
14-re, emlékezzünk arra, amit már a bevezetőben láttunk. A legmeglepőbb törés van a 2Kor9:1-
15 és a 2Kor10:1-18 között. A 2Kor9:1-15-ig látszólag minden jól folytatódik. A sérelmeket
orvosolták és a vitának vége. A 2Kor8:1-24 és a 2Kor9:1-15 a gyűjtéssel foglalkozik a
jeruzsálemi gyülekezet számára, s most, hogy a gyakorlati dolgot kielemezte, várhatnánk, hogy
Pál levonja a végkövetkeztetést. Ehelyett négy fejezetet találunk, a legszomorúbb és a
legfájdalmasabb fejezeteket, amiket Pál valaha leírt. Csodálkozunk rajta, miképpen kerültek
ezek ide?
A második korinthoszi levélben Pál kétszer beszél az általa írt szigorú levélről, ami
olyan kemény volt, hogy egyszer majdnem fel is hagyott a megírásával (2Kor2:4, 2Kor7:8). Az
a leírás egyáltalán nem illik az első korinthoszi levélre. Így két lehetőségünk maradt – a szigorú
levél vagy teljesen elveszett, vagy legalábbi egy része a 2Kor10:1-18-ban, a 2Kor11:1-33-ban,
a 2Kor12:1-21-ben és a 2Kor13:1-14-ben olvasható. Valószínű, hogy a 2Kor10:1-18, a
2Kor11:1-33, a 2Kor12:1-21 és a 2Kor13:1-14 a szigorú levél, s amikor Pál leveleit
összeszedték, tévedésből csatolták ide. A dolgok helyes sorrendje felállításához valójában a
2Kor10:1-18-et, a 2Kor11:1-33-at, a 2Kor12:1-21-et és a 2Kor13:1-14-et kell először
elolvasnunk, mielőtt a 2Kor1:1-24-et, a 2Kor2:1-17-et, a 2Kor3:1-18-at, a 2Kor4:1-18-at, a
2Kor5:1-21-et, a 2Kor6:1-18-at, a 2Kor7:1-16-at, a 2Kor8:1-24-et és a 2Kor9:1-15-et
olvasnánk. Joggal hihetjük, hogy itt azt a levelet olvassuk, aminek a megírása mindenekelőtt
Pálnak ártott a legtöbbet, s amit azért íródott, hogy megpróbálja rendbe hozni a helyzetet, amely
miatt majd a szíve szakadt meg.

48
10. fejezet
Pál elkezd válaszolni a bírálóinak (2Kor10:1-6)

1. Magam pedig, én Pál, kérlek titeket a Krisztus szelídségére és engedelmességére,

a ki szemtől szemben ugyan alázatos vagyok közöttetek, de távol bátor vagyok irántatok;
2. Kérlek pedig, hogy a mikor jelen leszek, ne kelljen bátornak lennem ama
bizodalomnál fogva, a melylyel úgy gondolom bátor lehetek némelyekkel szemben, a kik
úgy gondolkodnak felőlünk, mintha mi test szerint élnénk.
3. Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk.
4. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek,
erősségek lerontására;
5. Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, a mely Isten ismerete ellen
emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak;
6. És készen állván megbüntetni minden engedetlenséget, mihelyst teljessé lesz a ti
engedelmességtek.

Ennek az igeszakasznak mindjárt az elején van két szó, melyek megszabják a hangszínt,
amit Pál kíván használni. Beszél Krisztus szelídségéről és kedves ésszerűségéről.
A πραΰτης, szelídség, érdekes szó. Arisztotelész úgy határozta meg, mint a helyes
középutat a haragosnak lenni és a soha nem lenni haragosnak között. Ez annak az embernek a
minősége, akinek a haragja olyannyira ellenőrzött, hogy mindig haragos a megfelelő időben,
de soha nem haragos a nem megfelelő időben. Azt az embert írja le, aki soha nem haragos az
esetlegesen elszenvedett személyes sérelmekért, de képes a helyes haragra lobbanni, amikor
látja másokat rosszat tenni. Ennek a szónak a használatával Pál azt mondja a szigorú levelének
legelején, hogy nem ragadta el a személyes harag, hanem Magának Jézusnak az erőteljes
szelídségét említi.
A másik szó még inkább megvilágosító. A kedves ésszerűséget a görög ἐπιείκεια szó
jelenti. Maguk a görögök határozzák meg úgy az ἐπιείκεια-t, mint „az, ami igazságos, sőt jobb,
mint igazságos”. Úgy írták le, mint azt a minőséget, aminek meg kell jelennie, ha az igazság,
pontosan az általánossága miatt, abba a veszélybe kerül, hogy igazságtalansággá válik. Vannak
idők, amikor a szigorú igazságosság tényleges igazságtalansághoz vezethet. Néha a valódi
igazságosság a nem ragaszkodás a törvény betűjéhez, hanem a magasabb minőség beengedése
a döntéseinkbe. Az ember, akinek van ἐπιείκεια-ja, az az ember, aki tudja, hogy a keresztyén
mérce végső soron nem az igazság, hanem a szeretet. E szó használatával Pál azt mondja, hogy
nem a jogaiért száll síkra és nem a törvény betűjéhez ragaszkodik, hanem a még a legtisztább
emberi igazságot is felólmúló krisztusi szeretettel készül foglalkozni a helyzettel.
Most eljutottunk a levél ama szakaszához, amit nagyon nehéz megérteni, mégpedig
azért, mert az érveknek csak az egyik oldalát halljuk. Csak Pál válaszát halljuk. Nem tudjuk
pontosan, miféle vádakat fogalmaztak meg vele szemben a korinthosziak: Pálnak az ezekre
adott válaszaiból kell következtetnünk. De legalábbis megpróbálhatjuk levonni a saját
következtetéseinket.
(i) Világos, hogy a korinthosziak azzal vádolták Pált, hogy akkor volt bátor, amikor nem
állt velük szemtől szembe, de meglehetősen szegény teremtmény volt akkor, amikor
ténylegesen ott tartózkodott. Azt mondják, hogy amikor távol van, merészel olyan dolgokat
leírni, amiket a jelenlétükben nincs bátorsága kimondani. Pál válasza az, hogy imádkozik,
nehogy oka legyen személyesen is foglalkozni velük, mivel tudja, teljesen képes ezt is
megcselekedni. A betűk veszélyes dolgok. Az ember gyakran olyan keserűséggel és annyira
ellentmondást nem tűrően ír, amit soha nem használna, ha szemtől-szembe állnának. A

49
levélváltás jócskán árthat, ami elkerülhető a személyes találkozással. De Pál azt állítja, hogy
soha nem írna le semmit, amit ne lenne kész szóban is elmondani.
(ii) Világos, hogy megvádolták őt a viselkedésének emberi indítékok alapján történő
elrendezésével. Pál válasza az, hogy mind a viselkedése, mind a hatalma Istentől származik.
Igaz, emberként alá van vetve az emberi mivolt minden korlátozottságának, de Isten a vezetője
és Isten az ereje. Ami megnehezíti ennek az igeszakasznak a megértését, az nem más, mint az,
hogy Pál a σάρξ, test szót két eltérő értelemben használja. (a) Használja az emberi test
közönséges értelmében, testként annak fizikai értelmében. „Testben járunk”, mondja. Ez
egyszerűen csak annyit jelent, hogy mindenki máshoz hasonlóan ő is ember. (b) Használja
azonban a maga jellegzetes módján is az emberi természet ama részének megjelölésére, ami
hídfőállást létesít a bűn számára, ez pedig az Isten nélküli élet lényegi emberi gyengesége. Ezért
mondja: „Nem test szerint járunk”. Ez olyan, mintha azt mondaná: „Emberi lény vagyok emberi
testtel, de soha nem engedem, hogy tisztán emberi indítékok irányítsanak. Soha nem próbálok
meg Isten nélkül élni.” Egy ember élhet testben úgy, hogy közben mégis Isten Lelke vezesse.
Pál két fontos dolog említésével folytatja:
(i) Azt mondja, hogy fel van szerelve az emberi bölcsesség és az emberi gőg
mindennemű színlelt okosságának a kezelésére és megsemmisítésére. Létezik egyszerűség, ami
súlyosabb érv, min a legkimunkáltabb emberi okosság. Volt egyszer egy házi parti, melyen
Huxley, a nagy viktoriánus szabadgondolkodó is jelen volt. Huxley ezt mondta a partin
résztvevők egyikének: „Tegyük fel, ön nem megy templomba, tegyük fel, otthon marad és
elmondja nekem, miért hisz Jézusban”. Az illető így válaszolt: „Ön azonban az
éleselméjűségével megsemmisíthet bármit, amit mondanék”. Huxley ezt mondta: „Én nem
akarok önnel vitatkozni. Én csak azt szeretném, ha elmondaná, mit jelent ez az ön számára.”
Így az ember a legegyszerűbb kifejezésekkel elmondta neki szívből, mit jelent a számára
Krisztus. Amikor befejezte, könnyek szöktek a nagy szabadgondolkodó szemébe. „Odaadnám
a jobb kezem”, mondta, „ha hihetnék ebben”. Nem az érvelés, hanem az szívből jövő őszinteség
végső egyszerűsége volt az, ami eltalálta. Végső soron nem a kifinomult éleselméjűség volt a
leghatékonyabb, hanem az egyszerű őszinteség.
(ii) Pál beszél minden szándék foglyul ejtéséről Krisztusnak. Krisztusnak bámulatos
módszere van a pogány foglyul ejtésére és a céljaira történő felhasználására. Max Warren mesél
az új-guineai őslakosok egyik szokásáról. Időről időre rituális énekeik és táncaik vannak. Az
őrületig jutnak, és a rituálé csúcspontja „a gyilkos dalai”, amikor Isten előtt elkiáltják azok
neveit, akiket meg akarnak ölni. Amikor az őslakosok keresztyénekké váltak, megtartották
ezeket a szokásokat, de a gyilkos dalaiban többé már nem az általuk gyűlölt emberek neveit
kiáltozták Isten előtt, hanem az általuk gyűlölt bűnök neveit, és Őt hívták segítségül ezeket
megsemmisítendő. Egy régi pogány szokás foglyul ejtetett Krisztusnak. Jézus soha nem akarja
elvenni tőlünk aminőségeinket, a képességeinket és a jellemzőinket. Ő venni és használni akarja
ezeket. Magához hívogat azzal, amink van, s amit fel tudunk kínálni, s Ő lehetővé teszi, hogy
önmagunkat kifinomultabban használjuk fel, mint bármikor annakelőtte.

Pál folytatja a válaszadást a bírálóinak (2Kor10:7-18)

7. A szem előtt valókra néztek? Ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő a Krisztusé,
viszont azt is gondolja meg önmagában, hogy a mint ő maga a Krisztusé, azonképen mi is
a Krisztuséi vagyunk.
8. Mert ha még egy kissé felettébb dicsekedem is a mi hatalmunkkal, a melyet az
Úr a ti építéstekre és nem megrontásotokra adott, én nem vallok szégyent;
9. Hogy ne láttassam, mintha csak ijesztgetnélek a leveleim által.
10. Mert, úgy mondják, a levelei ugyan súlyosak és kemények; de a maga jelenvolta
erőtelen, és beszéde silány.

50
 11. Gondolja meg azt, a ki ilyen, hogy a milyenek vagyunk távol, a levelek által
való beszédben, éppen olyanok leszünk, ha megjelenünk, cselekedetben is.
12. Mert nem merjük magunkat azokhoz számítani, vagy hasonlítani, a kik
magukat ajánlják; de azok magukat magukhoz mérvén és magukhoz hasonlítván
magukat, nem okosan cselekesznek.
13. De mi nem dicsekszünk mértéktelenül, hanem ama mérőzsinór mértéke szerint,
a melyet Isten adott nékünk mértékül, hogy hozzátok is elérjünk.
14. Mert nem feszítjük túl magunkat, mintha nem értünk volna el hozzátok; hiszen
hozzátok is eljutottunk a Krisztus evangyéliomával.
15. A kik nem dicsekeszünk mértéktelenül mások munkájával, de reméljük, hogy
hitetek megnőttével nagyokká leszünk köztetek a mi mérőzsinórunk szerint bőségesen.
16. Hogy rajtatok túl is hirdessük az evangyéliomot, nem dicsekedvén más mértéke
szerint a készszel.
17. A ki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.
18. Mert nem az a kipróbált, a ki magát ajánlja, hanem a kit az Úr ajánl.

Pál folytatja a válaszadást a bírálóinak, s megint ugyanezzel a problémával

szembesülünk, hogy az érvelésnek csak az egyik oldalát halljuk, s csak Pál válaszaiból
következtethetünk, miféle vádak voltak ezek.
(i) Világosnak látszik, hogy Pál legalábbis néhány ellenfele azt állította, hogy ő nem
úgy tartozott Krisztushoz, ahogyan ők. Talán még mindig azt a tényt vetették a szemére, hogy
egykor ő volt az egyház fő üldözője. Talán speciális tudást tulajdonítottak maguknak. Talán
különleges szentséget. Mindenesetre lenézték Pált és dicsőítették saját magukat, valamint a
Krisztussal fennálló kapcsolatukat.
Bármely vallás, ami arra készteti az embert, hogy lenézze az embertársait és önmagát
náluk jobbnak gondolja, nem igazi vallás. Amikor nemrég ébredés zajlott le a kelet-afrikai
gyülekezetekben, az egyik fő jellemzője a bűn nyilvános megvallása volt. Miközben az
őslakosok szívesek kivették a részüket abból a megvallásból, az európaiak hajlamosak voltak
tartózkodóan megállni és az egyik misszionárius ezt írta: „Éreztük, hogy visszahúzódni ettől
nem más, mint a megtagadása a megbocsátott bűnössel való közösségnek. Az európaiakat
gyakran vádolják azzal, hogy gőgösek és nem akarnak osztozni a közösségben ezen a módon.”
Nem is lehet finomabb meghatározása az egyháznak, mint a közösség a megbocsátott
bűnösökkel. Amikor az ember felfogja, hogy ehhez a közösséghez tartozik, ott már nincs többé
helye a gőgnek. A gőgös keresztyén hibája az, hogy úgy érzi: inkább Krisztus tartozik hozzá,
semmint ő Krisztushoz.
(ii) Úgy tűnik, hogy a korinthosziak ténylegesen belemerültek Pál ócsárlásába a
személyes kinézete miatt. Gúnyolták a testi megjelenését, ami gyenge volt, s ő nem volt szónok.
Nagyon is lehetséges, hogy igazuk volt. Pál testi kinézetének leírása egy nagyon korai könyvből
ismert a számunkra, aminek a címe Pál és Tekla cselekedetei, s amit i. sz. 200 körül írtak.
Annyira nem hízelgő, hogy lehet igaz. Úgy írja le Pált, mint alacsony termetű, ritkás hajú, görbe
lábú, jó testi állapotú embert, akinek a szemöldökei összeértek, az orra pedig kissé kampós volt.
Tele volt kegyelemmel, mert néha emberhez hasonlított, néha pedig angyalarcú volt.” Egy
alacsony, kopasz, karikalábú ember kampós orral és bozontos szemöldökkel – nos nem túl
lenyűgöző kép, s lehet, hogy a korinthosziak nagy tréfát csináltak belőle.
Jól tesszük, ha megemlékezünk arról, hogy a nagy lélek nem ritkán nagyon szerény
testben van elszállásolva. William Wilberforce volt a rabszolgafelszabadítás felelőse a Brit
Birodalomban. Olyan kicsiny és törékeny volt, hogy látszólag még az erős szél is ledönthette
volna. De Boswell egyszer hallotta őt nyilvánosan beszélni, s utólag ezt mondta: „Egy kis
garnélarákot láttam az asztalon, de amint figyeltem, egyre csak növekedett, míg végül a

51
rákocskából bálna lett”. A korinthosziak majdnem a faragatlanság és ostobaság legnagyobb
mélységeibe süllyedtek, amikor gúnyolták Pál a testi kinézete miatt.
(iii) Látszólag azzal vádolták Pált, hogy olyan helyen fogalmaz meg dicsekedő
követeléseket a tekintéllyel kapcsolatosan, ahová nem szól a megbízatása. Kétségtelenül azt
mondták neki, hogy próbálhat mestert játszani más gyülekezetekben, de Korinthoszban nem. A
nyersen őszinte válasza az, hogy Korinthosz ugyancsak benne van az ő körzetében, mert ő volt
az első ember, aki elvitte nekik a jó híreket Jézus Krisztusról. Pál rabbi volt, és lehet, hogy arra
a követelésre gondolt, amit a rabbik gyakran megfogalmaztak. Nagyon speciális tiszteletet
követeltek és kaptak is meg. Azt állították, hogy a tanító tiszteletének felül kell múlnia a szülő
tiszteletét, mert a szülő az evilági életre hozza a gyermekét, a tanító viszont az eljövendő világi
életre. Bizonyos, hogy egyetlen ember sem támaszthatott nagyobb követelést a tekintélyre a
korinthoszi gyülekezetben, mint aki annak megalapítója volt.
(iv) Azután Pál egy váddal illeti őket. Ironikusan mondja, hogy soha nem merné magát
azokhoz hasonlítani, akik örökké csak önmagukról tesznek bizonyságokat, majd tévedhetetlen
pontossággal tapint rá a dologra. Csak azért képesek önmagukról bizonyságot tenni, mert az
egyetlen mértékegységük önmaguk és az egyetlen mércéjük az összehasonlításhoz, ha
egymással hasonlítják össze magukat.
Nekik, mint oly sok embernek, rosszak voltak a mértékegységeik. Egy kislány
gondolhatja magát jó zongoristának, de hadd menjen és hasonlítja magát Solomonhoz vagy
Mojszevicshez, aztán meggondolhatja magát. Egy ember képzelheti magát jó golfozónak, de
hasonlítsa csak magát Cottonhoz vagy Hoganhoz vagy Palmerhez vagy Nicklaushoz, s
meggondolhatja magát. Valaki vélheti magát jó igehirdetőnek, de hasonlítja csak magát a
pulpitus valamelyik hercegéhez, s úgy érezheti, hogy nyilvánosan soha többé nem akarja
kinyitni a száját.
Túl könnyű azt mondani: „Ugyanolyan jó vagyok, mint a másik ember”, s ez
kétségtelenül igaz. De a lényeg ez: vagyunk olyan jók, mint Jézus Krisztus? Ő a mi valódi
mérőpálcánk, s a helyes mércénk, s amikor Őhozzá mérjük magunkat, többé nem marad hely a
gőgnek. „Az öndicséret”, mondja Pál, „tiszteletre nem méltó”. Nem a saját, hanem Krisztus
„Jól van!”-ja az, amit az embernek keresnie kell.
Mielőtt elhagynánk ezt az igeszakaszt, meg kell néznünk a Pál szívére jellemző
kifejezést. Ő szeretné egyenesbe hozni a dolgokat Korinthoszban, mert szeretne az azon túl
elterülő régiókba ellátogatni, ahová ember még nem vitte el Krisztus történetét. W. M.
Macgregor szokta mondani, hogy Pál kísértették a távoli területek. Ő soha nem látott úgy egy
lehorgonyzott vagy kikötött hajót, hogy ne akart volna felszállni rá és elvinni a jó hírt távoli
területekre. Soha nem úgy tekintett a távoli hegyekre, hogy ne akart volna átmenni azokon és
elvinni Krisztus történetét az azokon túli régiókba.
Kiplingnek írta „A felfedező” című verset, ami elmeséli egy másik ember történetét,
akik kísértettek a távoli területek.
„Nincs értelme továbbmenni: itt a művelés határa,
Mondták, s én elhittem – felszántottam a földemet és elvetettem a gabonámat.
Felépítettem csűrjeimet és kifeszítettem a kerítésemet a kis határállomáson.
Elrejtőztek a dombok alant, ahol az ösvények kifutnak és megállnak,
Mígnem egy hang, rossz, mint a Lelkiismeret, végeláthatatlan változásokról csengett
Örök Suttogással éjjel nappal ismételgetve:
’Valami el van dugva. Menj és keresd meg. Menj és keresd a tartományokon túl.
Valami elveszett a tartományokon túl. Elveszett, és rád vár. Menj!’”
Pontosan így érzett Pál. A nagy evangélistáról mondták, hogy a város utcáit járva
kísértették őt a krisztustalan milliók lépései. Azt, aki szereti Krisztust, mindig is kísérteni fogja
azon milliók gondolata, akik soha nem ismerték azt a Krisztust, Aki oly sokat jelent neki.

52
 11. fejezet
A csábítás veszedelme (2Kor11:1-6)

1. Vajha elszenvednétek tőlem egy kevés balgatagságot! Sőt szenvedjetek el engem

is.
2. Mert isteni buzgósággal buzgok értetek; hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak,
hogy mint szeplőtlen szűzet állítsalak a Krisztus elé.
3. Félek azonban, hogy a miként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát,
akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való
egyenességtől.
4. Mert hogyha az, a ki jő, más Jézust prédikál, a kit nem prédikáltunk, vagy más
lelket vesztek, a mit nem vettetek, vagy más evangyéliomot, a mit be nem fogadtatok,
szépen eltűrnétek.
5. Mert én azt gondolom, hogy semmiben sem vagyok alábbvaló a fő-fő
apostoloknál.
6. Ha pedig avatatlan vagyok is a beszédben, de nem az ismeretben; sőt mindenben,
mindenképen nyilvánvalókká lettünk előttetek.

Ebben a szakaszban Pálnak mindenütt olyan módszereket kellett elfogadnia, melyek

egyáltalában nincsenek az ínyére. Ragaszkodnia kellett a saját tekintélyéhez, dicsekednie kellett
önmagával és azokhoz kellett hasonlítania magát, akik igyekeztek elcsábítani a korinthoszi
gyülekezetet, s mindezt nem szerette. Minden alkalommal elnézést kért, ha így kellett beszélnie,
mert nem olyan ember volt, aki ragaszkodott volna a méltóságához. Egy nagy emberről
mondták: Soha nem emlékezett a méltóságáram, míg mások meg nem feledkeztek arról”. De
Pál tudta, hogy valójában nem az ő méltósága és tisztessége forgott kockán, hanem Krisztus
méltósága és tisztessége.
Egy élőképpel kezdi, amit a zsidók házassági szokásoktól kölcsönöz. Izraelnek, mint
Isten menyasszonyának az elképzelése megszokott dolog az Ószövetségben. „Mert férjed a te
Teremtőd”, mondta Ézsaiás (Ézs54:5). „A mint örül a vőlegény a menyasszonynak, akként fog
néked Istened örülni” (Ézs62:5). Így volt Pál számára természetes a házasság hasonlatát
használni és a korinthoszi gyülekezetre mint Krisztus menyasszonyára gondolni.
A zsidó házasságkötésnél volt két ember, akiket a vőlegény és a menyasszony
barátainak neveztek: az egyik a vőlegényt, a másik a menyasszonyt képviselte. Nekik sok
feladatuk volt. Ők képezték a kapcsolatot a vőlegény és a menyasszony között, ők vitték el a
meghívókat a vendégeknek, de volt egy különleges felelősségük is: garantálták a menyasszony
szűziességét. S Pál itt erre gondol. Jézus Krisztus és a korinthoszi gyülekezet házasságában ő a
vőlegény barátja. Az ő felelőssége a menyasszony szűziességének a garantálása, s ő mindent
megtesz, hogy megőrizze a korinthoszi gyülekezetet tisztán, Jézus Krisztus számára alkalmas
menyasszonyként.
Létezett egy zsidó legenda Pál korába, mely szerint az Édenkertben a Sátán ténylegesen
elcsábította Évát, s Káin az ő kapcsolatuk gyermeke volt. Pál erre a régi legendára gondol,
amikor attól fél, hogy a korinthoszi gyülekezetet elcsábítják Krisztustól.
Világos, hogy voltak olyan emberek Korinthoszban, akik a maguk változatát
prédikálták a keresztyénségről, azt állítva, hogy az magasztosabb, mint Pálé. Az is világos,
hogy önmagukat nagyon különlegeseknek, holmi szuper-apostoloknak tekintették, ahogyan Pál
nevezi őket. Pál ironikusan mondja, hogy a korinthosziak remekül odafigyeltek rájuk. Ha olyan
kiváló meghallgatásban részesítették amazokat, rá miért nem figyeltek?
Utána ellentétet állít fel ezek között a hamis apostolok, valamint önmaga között. Ő
nagyon képzetlen a beszédben. Az ἰδιώτης szót használja. Ez a szó először is olyan

53
magánszemélyt jelentett, aki nem vett részt a közéletben. Utána olyasvalakit jelentett, aki nem
kapott technikai kiképzést, azaz akit laikusnak nevezünk. Pál azt mondja, hogy ezek a hamis,
de gőgös apostolok lehetnek sokkal képzettebb szónokok nálánál, lehetnek hivatásosok, ő pedig
pusztám csak amatőr a szavakat illetően. S lehetnek akadémiai minősítéssel rendelkező
emberek, miközben ő csak pusztán laikus. De a tény akkor is tény marad: bármennyire is
képzetlen a technikai szónoklásban, ő tudja, miről beszél, míg amazok nem.
Egy híres történet beszámol arról, amint egy társaság együtt ebédeltek. Az ebéd után
megegyeztek, hogy mindenki előad valamit. Egy jól ismert szerző felállt és az ékesszólás és a
drámai művészet minden erőforrásával előadta a 23. zsoltárt, majd hatalmas tapsvihar közepette
leült. Egy csendes ember követte és ő is elkezdte előadni a 23. zsoltárt, s először visszafojtott
kuncogás kísérte. De mielőtt befejezte volna, csend lett, ami még elegánsabb volt, mint a taps.
Amikor kimondta az utolsó szavakat, a nagy csendben a szerző meghajolt előtte és ezt mondta:
„Uram, én a zsoltárt ismerem, de ön a Pásztort ismeri.”
Pál ellenfeleinek rendelkezésükre állhatott az ékesszólás minden erőforrása, ő pedig
lehetett képzetlen a beszédben, de tudta, miről beszél, mert ismerte a valódi Krisztust.

A keresztyének szerepét játszva (2Kor11:7-15)

7. Avagy vétkeztem-é, mikor magamat megaláztam, hogy ti felmagasztaltassatok,

hogy ingyen hírdettem néktek az Isten evangyéliomát?
8. Más gyülekezeteket fosztottam meg, zsoldot vévén, hogy néktek szolgáljak; és
mikor nálatok voltam és szűkölködtem, nem voltam terhére senkinek.
9. Mert az én szükségemet kipótolták a Macedóniából jött atyafiak; és rajta voltam
és rajta is leszek, hogy semmiben se legyek terhetekre.
10. Krisztus igazsága bennem, hogy én ettől a dicsekvéstől nem esem el Akhája
vidékén.
11. Miért? Hogy nem szeretlek titeket? Tudja az Isten.
12. De a mit cselekszem, cselekedni is fogom, hogy elvágjam az alkalmat az
alkalomkeresők elől; hogy a mivel dicsekesznek, olyanoknak találtassanak abban, mint
mi is.
13. Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá
változtatják át magukat.
14. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.
15. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magokat az igazság
szolgáivá; a kiknek végök az ő cselekedeteik szerint lészen.

Pál itt is egy vele szemben megfogalmazott váddal száll szembe. Most a vád világos. A
korinthoszi gyülekezet tagjait sértette, hogy Pál visszautasított tőlük mindennemű támogatást.
Amikor ínségben volt, a filippi gyülekezet volt az, amelyik betöltötte a szükségleteit (v. ö.
Fil4:10-18).
Mielőtt továbbmennénk ezzel az igeszakasszal, fel kell tennünk a kérdést, miképpen
volt képes a teljes függetlenség eme viselkedését tanúsítani a korinthoszi gyülekezettel
szemben, ám mégis elfogadni a filippi gyülekezet ajándékát? Ő nem volt következetlen, s ennek
oka nagyon gyakorlati és kiváló volt. Amennyire tudjuk, Pál soha nem fogadott el ajándékot a
filippi gyülekezettől, amíg Filippiben volt. Csak azután tette azt meg, hogy tovább ment onnan.
Az ok világos. Ameddig egy konkrét helyen volt, teljesen függetlennek kellett maradnia,
senkitől sem függhetett. Aligha lehetséges elfogadni egy ember nagylelkűségét, majd utána
elítélni az illetőt, vagy ellene prédikálni. Amikor a filippi közösségnél volt, Pál nem lehetett
hálás senkinek. Más lett a helyzet, amikor továbbment. Akkor már szabadon elfogadhatta, amit
a filippibeliek szeretetből adtak neki, mert az nem kötelezte el senki emberfia, vagy csoport

54
iránt. Pál számára, amíg Korinthoszban volt, lehetetlen volt korinthoszi támogatást elfogadni, s
egyúttal fenntartani azt a függetlenséget, amit a helyzet megkövetelt. A legcsekélyebb
mértékben sem volt következetlen, hanem egyszerűen csak bölcs.
Miért sértődtek meg a korinthosziak annyira az elutasításától? Az egyik dolog az volt,
hogy a görög gondolkodás szerint a szabad ember méltóságán aluli volt valakinek a kezeivel
dolgozni. A becsületes fáradozás méltóságát elfelejtették, s a korinthosziak nem értették Pál
nézőpontját. A másik dolog pedig az volt, hogy a görög világban a tanítóknak a tanításból kellett
pénzt csinálniuk. Soha nem volt olyan kor, amelyben az ember, aki képes volt beszélni, ennyi
pénzt tudott volna összeszedni. Augustus, Róma császára a szónok Vernius Flaccusnak évi
százezer sestertius fizetést adott, ami a mostani vásárlóértéke alapján negyedmillió font.
Minden város jogosult volt teljes felmentést adni minden polgári teher és adó alól bizonyos
számú szónoklat- és irodalom-tanítónak. Pál függetlensége olyasvalami volt, amit a
korinthosziak nem voltak képesek megérteni.
Ami a hamis apostolokat illeti, ők is vádként hozták fel ellene a függetlenségét. Ők
teljesen helyesnek fogadták el a támogatást, és azt állították, hogy maga a tény, hogy elfogadták
azt, a bizonyítéka az apostolságuknak. Kétségtelenül azt vallották, hogy Pál azért utasítja el
bármink az elfogadását, mert a tanítása nem méltó semmire. De a szívük legmélyén attól féltek,
hogy az emberek keresztüllátnak majd rajtuk, s a saját nyereséghajhászásuk szintjére akarták
levonni Pált, hogy a függetlensége ne képezze tovább az ellentétét a mohóságuknak.
Pál azzal vádolta őket, hogy Krisztus apostolainak a szerepét játsszák. A zsidó legenda
szerint a Sátán egykor az egyik angyalnak színlelte magát azok közül, akik Isten dicséreteit
énekelték, Éva pedig így látta meg őt és csábult el.
Még mindig igaz, hogy sokan játsszák a keresztyén szerepét: egyesek tudatosan, de még
többen tudatlanul. A keresztyénségük egy felszínes ruha, aminek nincsen valóságtartalma. Az
ugandai egyház zsinata az alábbi négy pontot fogalmazta meg, melyekkel az ember
megvizsgálhatja önmagát és ellenőrizheti a keresztyénségének valóságát.
(i) Ismered-e a Krisztus keresztjén keresztüli üdvösséget?
(ii) Növekszel-e a Szentlélek erejében, az imádkozásban, az elmélkedésben és Isten
ismeretében?
(iii) Van-e benned nagy vágy Isten országának terjesztésére példamutatással,
prédikálással és tanítással?
(iv) Viszel-e másokat is Krisztushoz egyéni megkereséssel, meglátogatással és
nyilvános bizonyságtétellel?
Mások lelkiismeretéhez semmi közünk, de ellenőrizhetjük a saját keresztyénségünket,
nehogy a hitünk se legyen valóság, csupán szerepjátszás.

Egy apostol bizonyítványai (2Kor11:16-33)

16. Ismét mondom: ne tartson engem senki esztelennek; de ha mégis, fogadjatok

be mint esztelent is, hogy egy kicsit én is dicsekedhessem.
17. A mit mondok, nem az Úr szerint mondom, hanem mintegy esztelenül a
dicsekvésnek ezzel a merészségével,
18. Mivelhogy sokan dicsekesznek test szerint, dicsekeszem én is.
19. Hisz okosak lévén, örömest eltűritek az eszteleneket.
20. Mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki felfal, ha valaki megfog, ha
valaki felfuvalkodik, ha valaki arczul ver titeket.
21. Szégyenkezve mondom, mivelhogy mi erőtelenek voltunk; de a miben merész
valaki, esztelenül szólok, merész vagyok én is.
22. Héberek ők? Én is. Izráeliták-é? Én is. Ábrahám magva-é? Én is.

55
 23. Krisztus szolgái-é? (balgatagul szólok) én méginkább; több fáradság, több
vereség, több börtön, gyakorta való halálos veszedelem által.
24. A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján.
25. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést
szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem;
26. Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók
közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben
városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis
atyafiak közt;
27. Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és
szomjúságban, gyakorta való bőjtölésben, hidegben és mezítelenségben.
28. Mindezeken kívül van az én naponkénti zaklattatásom, az összes gyülekezetek
gondja.
29. Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?
30. Ha dicsekednem kell, az én gyengeségemmel dicsekszem.
31. Az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki mindörökké áldott, tudja,
hogy nem hazudom.
32. Damaskusban Aretás király helytartója őrzette a damaskusiak városát,
akarván engem megfogni;
33. És az ablakon át, kosárban bocsátottak le a kőfalon, és megmenekültem kezei
közül.

Minden igyekezete ellenére Pál kénytelen volt bemutatni apostolként a bizonyítványait.

Úgy érzi, hogy az egész dolog ostobaság, s mikor elkezdi magát másokhoz hasonlítani, az
olyannak tűnik a számára, mint az őrültség. Mindazonáltal meg kell tennie, de nem a maga
kedvéért, hanem annak az evangéliumnak a kedvéért, amit prédikál.
Világos, hogy az ellenfelei zsidó tanítók voltak, akik azt állították, hogy az
evangéliumuk és a tekintélyük sokkal magasabb rendű az övénél. Néhány villámcsapásban
felvázolja őket, amikor elmondja, mi az, amit a korinthosziak eltűrnek maguk mellett. Ők
nyomorult rabszolgákká züllesztik le a korinthosziakat. Teszik ez azzal, hogy megpróbálják
rávenni őket a körülmetélkedésre, s a zsidó törvény ezerféle jelentéktelen szabályának és
előírásának a betartására, ezzel együtt a kegyelem evangéliuma dicsőséges szabadságának
elvetésére. Felfalják őket. A zsidó rabbik legrosszabbjai szégyentelenül kapzsik lehettek.
Elméletileg azt tartották, hogy a rabbi nem fogadhat el pénzt a tanításáért, s a keze munkájával
kell megszereznie a kenyerét, de azt is tanították, hogy rendkívüli érdemekkel bíró cselekedet
egy rabbi támogatása, s aki ezt teszi, az bebiztosítja a maga helyét a mennyei akadémián.
Gőgösen viselkedtek. Hatalmaskodtak a korinthosziak felett. Voltaképpen nagyobb tiszteletet
követeltek maguknak, mint a szülőknek, s valójában azt állították, hogy ha valaki apja és
tanítója együtt esnek a rablók kezébe, az illetőnek először a tanítóját kell kiváltania, s csak
azután az apját. Megpofozták őket. Ez jelenthet sértő viselkedést, de ugyanúgy lehet szó szerinti
jelentése (v. ö. Csel23:2). A korinthosziak abba a furcsa helyzetbe jutottak, hogy a zsidó tanítók
pökhendiségében látták az apostoli mivoltuk garanciáját.
A hamis tanítók három dolgot állítottak, amikről Pál azt mondja, hogy rá is igaz.
Hébereknek mondták magukat. Ezt a szót főleg azokra a zsidókra használták, akik még
mindig emlékeztek az ókori héber nyelvükre és használták is azt a maga arámi formájában, ami
a Pál korabeli formája volt. Voltak aztán az egész világon szétszóródott zsidók, például egy
millióan éltek Alexandriában. E szétszóródott zsidók közül sokan felejtették el az
anyanyelvüket, s helyette görögül beszéltek, s a palesztinai zsidók, akik megőrizték az
anyanyelvet, mindig lenézték őket. Nagyon valószínű, hogy Pál ellenfelei ezt mondták: „Ez a
Pál tarsusi polgár. Nem olyan mint mi, nem tiszta vérű palesztinai, hanem egyike ezeknek az

56
elgörögösödött zsidóknak. Pál ezt mondja: „Nem, én is egyike vagyok azoknak, akik soha nem
felejtették el az őseik nyelvének tisztaságát.” Ezen az alapon nem állíthattak magukról
felsőbbrendűséget.
Izraelitáknak mondták magukat. Ez a szó olyan zsidót írt le, aki Isten választott népének
a tagja volt. A zsidó hitvallás alapmondata, a mondat, amellyel minden zsinagógai szolgálat
kezdődik, a „Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!” (5Móz6:4). Ezek az ellenséges zsidók
kétségtelenül ezt mondták: „Ez a Pál soha nem élt Palesztinában. Kicsúszott a választott nép
közül és görög környezetben éldegélt Ciciliában.” Pál erre ezt mondja: „Nem, én ugyanolyan
tiszta izraelita vagyok, mint bárki más. Az én eredetem Isten népének leszármazási vonalához
kötődik.” Ezen az alapon sem állíthattak magukról felsőbbrendűséget.
Ábrahám leszármazottjainak mondták magukat. Ez alatt azt értették, hogy Ábrahám
egyenesági leszármazottjai voltak, ezért örökösei annak a nagy ígéretnek, amit Isten tett neki
(1Móz12:1-3). Kétségtelenül azt állították, hogy Pál nem volt olyan egyenesági leszármazott,
mint ők. „Nem!”, mondja Pál. „Én is ugyanolyan tiszta származású vagyok, mint bárki más
(Fil3:5-6). Itt sem állíthattak magukról felsőbbrendűséget.
Utána Pál bemutatja a bizonyítványait, mint apostol, s az egyetlen állítás, amit
megfogalmaz, a szenvedések felsorolása, amiket Krisztusért szenvedett el. Amikor Mr. Igazság
Harcosa „meghívást” kapott és tudta, hogy Istenhez kell mennie, ezt mondta: „Atyámhoz
megyek, s noha nagy nehézségek árán jutottam eddig, most mégsem bánom mindazokat a
bajokat, melyeket elszenvedtem, míg idáig elértem. Átadom neki a kardomat, ami megsegít
majd a vándorlásom során, s a bátorságomat és ügyességemet, hogy átvegye. A foltjaimat és a
forradásaimat mint mellettem szóló bizonyságokat hozom magammal arról, hogy az ő csatáit
vívtam, aki most a megjutalmazóm lesz.” Az Igazság Harcosához hasonlóan Pál is csak a
forradásaiban lelte meg a bizonyítványait.
Amikor elolvassuk mindazok felsorolását, amiket Pál elszenvedett, egy dolgon meg kell
ütköznünk: hogy milyen keveset tudunk róla. Amikor ezt a levelet írta, Efézusban volt. Azaz,
mondhatni csak a Csel19:1-41-ig jutottunk el, s ha megpróbáljuk ezt a szenvedés-katalógust
ellenőrizni annak a könyvnek a története alapján, rájövünk, hogy egyetlen része sincs meg
benne. Látjuk, hogy Pál még nagyobb ember volt, mint amilyennek talán elképzeltük, mert a
Cselekedetek könyve pusztán csak a felszínén siklik át mindannak, amit tett és eltűrt.
Ebből a hosszú felsorolásból három dolgot emelhetünk ki.
(i) „Háromszor megostoroztak” mondja Pál. Ez római büntetésmód volt. A magiszterek
kísérőit lictoroknak nevezték, s ők nyírfabotokkal voltak felszerelve, amikkel az elítélt bűnöst
büntették. Pállal ez háromszor esett meg. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie, mert
a római törvények alapján bűnnek számított megostorozni egy római polgárt. De amikor a
csőcselék erőszakos volt és a magisztrátus gyenge, Pálnak, noha római polgár volt el kellett ezt
szenvednie.
(ii) „Ötször kaptam”, mondja Pál, „negyvenet egy híján”. Ez zsidó büntetés volt. A
zsidók törvény megszabja ennek a megostorozásnak a szabályait (5Móz25:1-3). A normál
büntetés negyven korbácsütés volt, és ezt a számot semmiképpen sem volt szabad túllépni, vagy
magát az ostorozót is meg kellett ostorozni. Ezért mindig megálltak harminckilencnél. Ezért
nevezték a büntetést „negyvennek egy híján”. A megostorozás részletes szabályait a Misna
tartalmazza, ami az a könyv, melyben a zsidó hagyományokat cikkelyezték be. „Oszlopokhoz
kötik ki a két kezét mindkét oldalon és a zsinagóga vezetője megragadja a ruháit. Ha
elszakadnak, hát elszakadnak, ha végleg széthasadnak, hát szétszakadnak. Így mezteleníti le a
mellkasát. Egy követ tesznek mögé, amelyre feláll a zsinagóga vezetője négyszeresen font
borjúbőr szíjjal a kezében, s két másik szíjjal, melyek abból indulnak ki. A szíj nyele egy
tenyérnyi széles és egy tenyérnyi hosszú, a végének pedig el kell érni a köldököt (azaz amikor
lesújtanak az áldozat vállára, a szíj végének a köldökéig kell érnie). A csapások egyharmadát
elölről, míg a kétharmadát hátulról méri rá, s nem ostorozhatja, ameddig áll vagy ül, hanem

57
csak mikor előre hajlik… Az ostorozó pedig egy kézzel, teljes erejéből üti. Ha az elítélt meghal
a keze alatt, az ostorozó nem bűnös. De ha csak eggyel több csapást mér rá, s akkor hal meg,
akkor száműzetésbe kell menni miatta.” Ez az, amit Pál ötször szenvedett el: olyan súlyos
verést, ami akár az ember halálát is okozhatta.
(iii) Pál újra is újra az utazásának veszélyeiről beszél. Igaz, hogy az ő korában az utak
és a tenger biztonságosabbak voltak, mint addig bármikor, de még mindig veszélyesek voltak.
Egészében véve az ókori nép nem szerette a tengert. „Milyen gyönyörű”, mondja Lucretius, „a
tengerparton állva nézni a szegény ördög tengerészeket, akik kemény időket élnek meg”.
Seneca írja egy barátjának: „Most már bármiről meggyőzhetsz engem, mert nemrég
meggyőztek arról, hogy a tengeren át utazzak”. Az emberek a tengeri utazásra úgy tekintettek,
mintha valaki másnak a kezébe tenné le az életét. Ami az utakat illeti, azokon még mindig
voltak rablók. „Egy ember”, mondja Epiktétosz, „meghallotta, hogy az utakat elözönlötték a
rablók. Nem mer egyedül útra kelni, hanem összevár egy társaságot – egy küldöttet, egy
quaestort, vagy egy prokonzult – és hozzá csatlakozva biztonságban járja meg az utat.” De
Pálnak nem volt hivatalos társasága. „Gondolj arra”, mondta Seneca, „hogy a rabló bármelyik
nap elvághatja a torkodat”. A legmegszokottabb dolog volt egy utazó foglyul ejtése és fogva
tartása váltságdíjért. Ha létezett valaha vakmerő lélek, hát Pál volt az.
Mindemellett ott volt az aggodalma az összes gyülekezetért. Ez magában foglalja a
keresztyén közösségek naponkénti adminisztrációját, de annál többet jelent. Myers a Szent Pál
című versében így szólaltatja meg Pált:

„Az egész nagy világ kínszenvedésének kétségbeesett hullámai

Egyetlen szív csatornáin préselődtek keresztül.”

Pál a szívén viselte a népe bánatát és bajait.

Az igeszakasz furcsa véget ér. Első ránézésre a menekülés Damaszkuszból nagy
visszaesés volt. Az esetet a Csel9:23-25 írja le. Damaszkusz falai elég szélesek volta ahhoz,
hogy egy kocsi elmehessen rajtuk. Sok ház túlnyúlt rajta, s ezek egyikéből ereszthették le Pált.
Miért említi ennyire közvetlenül és határozottan ezt az esetet? Valószínűleg azért, mert a szívét
nyomta. Pál olyan ember volt, aki ezt a lopva menekülést Damaszkuszból rosszabbnak tartotta,
mint a megostorozást. Nagy szívének minden porcikájával kellett gyűlölnie az éjszakai
menekülést egy szökevényhez hasonlóan. A legkeserveseb megaláztatása az volt, amikor nem
nézhetett szembe az ellenségeivel.

58
 12. fejezet
A tövis és a kegyelem (2Kor12:1-10)

1. A dicsekvés azonban nem használ nékem; rátérek azért a látomásokra és az

Úrnak kijelentéseire.
2. Ismerek egy embert a Krisztusban, a ki tizennégy évvel ezelőtt (ha testben-é,
nem tudom; ha testen kívül-é, nem tudom; az Isten tudja) elragadtatott a harmadik égig.
3. És tudom, hogy az az ember, (ha testben-é, ha testen kívül-é, nem tudom; az
Isten tudja),
4. Elragadtatott a paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, a
melyeket nem szabad embernek kibeszélnie.
5. Az ilyennel dicsekeszem; magammal pedig nem dicsekeszem, ha csak az én
gyengeségeimmel nem.
6. Mert ha dicsekedni akarok, nem leszek esztelen; mert igazságot mondok; de
megtürtőztetem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint a minek lát, vagy a mit
hall tőlem.
7. És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a
testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.
8. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem;
9. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség
által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a
Krisztus ereje lakozzék én bennem.
10. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban,
nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert a mikor
erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.

Ha van bennünk bármi érzékenység, ezt az igeszakaszt valósi tisztelettel kell olvasnunk,
mert ebben Pál feltárja a szívét és egyidejűleg mutatja meg nekünk a dicsőségét és a fájdalmát.
Teljesen az akarata ellenére, de elénk tárja a bizonyítványait, s beszámol egy
tapasztalatáról, amin csak csodálkozhatunk, s amit még csak meg sem próbálhatunk
kifürkészni. A legfurcsább módon látszólag önmagán kívül állva tekint önmagára. „Ismertem
egy embert”, mondja. Ő maga ez az ember, de Pál mégis képes egyfajta különválással
rátekinteni erre az emberre, akinek bámulatos megtapasztalása volt. Mert a misztikus számára
minden vallásos megtapasztalás nagy célja Isten meglátása és a Vele való egység.
A misztikus mindig is a csodálkozásnak arra a pillanatára törekedett, amikor „a látó és
a Látott egyek”. A zsidók a hagyományaikban úgy tartják, hogy négy rabbi látta így Istent. Ben
Azai látta a dicsőséget, és meghalt. Ben Soma is látta azt és megőrült. Acher látta, és „kivágta
a fiatal növényeket”, azaz dacára a látomásnak eretnekké vált és lerombolta az igazság kertjét.
Egyedül Akiba emelkedett fel békével és tért vissza békében. Még csak találgatni sem
találgathatjuk, mi történt Pállal. Nem kell elméleteket gyártanunk nagyszámú mennyről azért,
mert a harmadik égről beszél. Egyszerűen csak annyit ért alatta, hogy a lelke felülmúlhatatlan
extázisban emelkedett fel a maga bensőségességében Istenhez.
Egy kedves dolgot megemlíthetünk. A Paradicsom szó perzsa eredetű, a jelentése
elfalazott kert. Amikor a perzsa király nagyon meg akart tisztelt valakit, aki a számára
különösen kedves volt, kerti társává tette őt és megadta neki a jogot, hogy vele sétálhasson a
királyi kertekben, bensőséges közösségben. Ebben a megtapasztalásban Pál úgy vált Isten
társává, mint soha annakelőtte vagy utána.
A dicsőség után jött a fájdalom. A King James és a Revised Standard bibliafordítások
egy testben lévő tövisről beszélnek. A σκόλοψ szó jelenthet tövist, de valószínűbb, hogy karót

59
jelent. A bűnözőket néha karóba húzták. Olyan karó volt ez, amit Pál a testébe csavarodni érzett.
Mi volt ez? Sok válasz adható. Először nézzük meg azokat, melyeket nagy emberek vallottak,
de amelyeket a bizonyítékok fényében el kell vetnünk.
(i) A tövist a lelki kísértéseknek vélték: kísértés az apostoli élet kötelezettségeinek
megkérdőjelezésére és kikerülésére, s a lelkiismeret fullánkja szűrt, amikor a kísértés győzött.
Ez volt Kálvin nézete.
(ii) A szembenállásnak és az üldöztetésnek tekintették, amivel szembe kellett néznie: az
állandó csatározást azokkal, akik megpróbálták megsemmisíteni a munkáját. Ez volt Luther
nézete.
(iii) A testi kísértéseknek tekintették. Amikor a szerzetesek és a remeték bezárkóztak a
kolostoraikba és a celláikba, rájöttek, hogy a legutolsó ösztön, ami megfékezhető, a szexuális.
Szerették volna eltörölni, de kísértette őket. Úgy vélték, Pál is ilyen volt, s manapság ez a
szokásos római katolikus nézet.
Ezen megoldások egyike sem lehet helyes, mégpedig három okból. (a) Maga a „karó”
szó is majdhogynem kegyetlen fájdalmat jelent. (b) Az egész elénk táruló kép a fizikai
szenvedés képe. (c) Bármi is volt a tövis. időszakos volt, mert bár néha leterítette Pált, soha
nem tartotta vissza telje mértékben a munkájától. Nézzünk hát meg más javaslatokat.
(iv) Úgy vélték, a tövis Pál fizikai megjelenése volt. „A testi megjelenése erőtlen”
(2Kor10:10). Egyesek szerint elszenvedett némi torzulást, ami visszataszítóvá tette őt és
akadályozta a munkájában. De ez nem ad számot a valódi fájdalomról, ami szintén jelent volt.
(v) Az egyik legáltalánosabb megoldás az epilepszia. Fájdalmas és visszatérő, és a
rohamok között a beteg folytathatja a tevékenységét. Látomásokat és révületeket okozott,
amilyeneket Pál is megtapasztalt. Lehet visszataszító: az ókori világban a démonok művének
tulajdonították. Az ókori világban, ha az emberek epilepsziást láttak, kiköptek, hogy elűzzék a
gonosz démont. A Gal4:14-ben Pál azt mondja, hogy amikor a galaták látták a gyengeséget,
nem utasították őt el. A görög kifejezés szó szerint ezt jelenti: nem köptél ki előttem. De ennek
az elméletnek vagy egy nehezen elfogadható következménye. Ez ugyanis azt jelentené, hogy
Pál látomásai epileptikus révületek voltak, s nehéz elhinni, hogy a látomások, amelyek
megváltoztatták a világot, epileptikus rohamok következményei voltak.
(vi) Az egyik legrégebbi elmélet szerint Pál súlyos és leterítő fejfájásoktól szenvedett.
Mint Tertullianus, mind Jeromos ebben hittek.
(vii) A másik elmélet ugyanúgy elvezethet minket az igazsághoz, miszerint Pálnak
szembaja volt, s ez magyarázhatná a fejfájásokat is. Miután elmúlt a damaszkuszi út dicsősége,
ő vak volt (Csel9:9). Lehet, hogy a szemei soha nem javultak meg újra. Pál mondta a
galatáknak, hogy a szemeiket is kitolták volna és odaadták volna neki (Gal4:15). A galatáknak
írott levél végén ezt írja: „Látjátok, mekkora betűkkel írok néktek a saját kezemmel!” (Gal6:11).
Mintha csak egy alig látó ember nagyméretű betűit írná le.
(viii) Messze a legvalószínűbb azonban, hogy Pál a lappangó maláriás láz krónikusan
visszatérő rohamaitól szenvedett, ami gyakran előfordult a Földközi-tenger keleti vidékén. Az
ország őslakosai, amikor ártani akartak valamelyik ellenségüknek, az isteneikhez imádkoztak,
hogy ezzel a lázzal „égessék meg” az illetőt. Aki ettől szenvedett, az úgy írja le a kísérő fejfájást,
mint „homlokon taszítást egy vörösen izzó vasrúddal”. Más beszél „az őrlő, szúró fájdalomról
a halántékban, mely olyan, mint a fogorvos fúrása – képzeletbeli ék beverve az állkapcsok
közé”, s azt mondja, hogy amikor a dolog akuttá vált, elérte az emberi tűrőképesség határát. Ez
valóban megérdemli a testben levő tövis, sőt karó hasonlatát. Az embernek, aki oly sok más
szenvedésen ment keresztül, állandóan küzdenie kellett ezzel az agóniával.
Pál azért imádkozott, hogy legyen ez tőle elvéve, de Isten úgy válaszolt arra az imára,
ahogyan sok más imára is szokott – nem vette el a dolgot, hanem erőt adott Pálnak az
elhordozásához. Isten így jár el. Nem kímél minket, hanem képessé tesz a dolgok legyőzésére.

60
 Pálhoz eljutott a mindenre elégséges kegyelem valósága és ígérete. Most nézzünk meg
néhány dolgot az életéből, amikre ez a kegyelem elégséges volt.
(i) Elég volt a fizikai fáradságra. Lehetővé tette számára a folytatást. John Wesley 42000
prédikációt mondott. Évente átlagosan 500 mérföldet utazott. Napi 60-70 mérföldet lovagolt,
és átlag napi három prédikációt mondott. 83 évesen írta a naplójába: „Csodálkozom magamon.
Soha nem voltam fáradt sem a prédikálástól, sem az írástól, sem az utazástól.” Ez a mindenre
elégséges kegyelem munkája volt.
(ii) Elég volt a fizikai fájdalomra. Képessé tette őt a kegyetlen karó elviselésére. Egyszer
egy ember meglátogatott egy lányt, aki ágyban fekve haldoklott egy gyógyíthatatlan és a
legfájdalmasabb betegségben. Vitt neki egy vidám kis könyvecskét azok számára, akik bajban
vannak, egy derűs, vidám, megnevettető könyvecskét. „Köszönöm szépen”, mondta a lány, „de
ezt a könyvet ismerem”. „Már olvasta?”, kérdezte a látogató. A kislány így válaszolt: „Én
írtam”. Ez a mindenre elégséges kegyelem munkája volt.
(iii) Elég volt az ellenállásra. Pál egész életében ellenálló volt, és egész életében soha
nem adta fel. Semmiféle ellenállás nem volt képes megtörni, vagy visszafordulásra késztetni őt.
Ez a mindenre elégséges kegyelem munkája volt.
(iv) Képessé tette őt, mint a levél is mutatja, szembenézni a rágalmakkal. Semmi sem
annyira nehéz, mint szembenézni a félreértésekkel és a kegyetlen félreismeréssel. Egyszer egy
ember egy vödör vizet öntött a makedón Arkhelaoszra. Ő nem mondott semmit. S mikor a
barátja megkérdezte, hogyan volt képes ennyire derűsen tűrni, ő csak annyit mondott: „Nem
rám öntötte a vizet, hanem arra az emberre akinek gondolt engem”. A mindenre elégséges
kegyelem miatt nem törődött Pál azzal, amit az emberek gondoltak róla, hanem csak azzal, amit
Isten tudott róla.
Az evangélium dicsősége, hogy a gyengeségünkben megtalálhatjuk ezt a csodálatos
kegyelmet, mert az ember szorultsága mindig Isten lehetősége.

A védelem a vége felé közeledik (2Kor12:11-18)

11. Dicsekedvén, balgataggá lettem; ti kényszerítettetek reá. Mert néktek kellett

volna engem ajánlanotok; mert semmiben sem vagyok alábbvaló a fő-fő apostoloknál,
noha semmi vagyok.
12. Apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöttetek sok tűrésben, jelekben,
csodákban és erőkben is.
13. Mert micsoda az, a miben megkárosodtatok a többi gyülekezetek mellett,
hanem ha az, hogy én magam nem voltam néktek terhetekre? Bocsássátok meg nékem ezt
az igazságtalanságot!
14. Ímé harmadízben is kész vagyok hozzátok menni, és nem leszek terhetekre;
mert nem azt keresem, a mi a tiétek, hanem titeket magatokat. Mert nem a gyermekek
tartoznak kincseket gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek.
15. Én pedig nagy örömest áldozok és esem áldozatul a ti lelketekért; még ha ti, a
kiket én igen szeretek, kevésbbé szerettek is engem.
16. De ám legyen, hogy én nem voltam terhetekre; hanem álnok lévén ravaszsággal
fogtalak meg titeket.
17. Avagy a kiket hozzátok küldtem, azok közül valamelyik által kifosztottalak-é
titeket?
18. Megkértem Titust, és vele együtt elküldtem amaz atyafit; csak nem fosztott ki
titeket Titus? Nem egyazon Lélek szerint jártunk-é? Nem azokon a nyomokon-é?

61
 Ez az igeszakasz, melyben Pál a védekezése vége felé közeledik, úgy hangzik, mint egy
olyan embernek a szavai, aki valamiféle hatalmas erőkifejtést tett és most elcsigázott. Majdnem
úgy tűnik, hogy Pál belefáradt az általa tett erőfeszítésbe.
Megint undorral beszél az önigazolás egész nyomorult tevékenységéről, de a dolognak
ezzel még nincsen vége. Az, hogy a rossz hírét költhetik, lehet csekély dolog, de hogy az
evangéliuma váljon hatástalanná, nem engedhető meg.
(i) Először is azt állítja, hogy ő minden porcikájában ugyanolyan jó apostol, mint az
ellenfelei, akik szuper-apostoloknak mondják magukat. S ez az állítás egy dolgon alapult: a
szolgálatának hatékonyságán. Amikor Keresztelő János elküldte a küldönceit megkérdezni
Jézust, hogy valóban Ő-e a megígért, vagy mást kell várniuk, Jézus így válaszolt: „Menjetek
vissza és mondjátok el Jánosnak, mi történik” (Lk7:18-22). Amikor Pál garantálni akarja az
evangélium valóságát, amit Korinthoszban prédikált, felsorolja a bűnöket és a bűnösöket, majd
hozzáteszi a következő ragyogó mondatot: „Ilyenek voltatok pedig némelyek” (1Kor6:9-11).
Egyszer dr. Chalmersnek gratuláltak a zsúfolt gyülekezet előtt elmondott nagyszerű beszédéért.
„Igen”, mondta, „de mit tett az?” A hatékonyság a valóság bizonyítéka. Az egyház valósága
nem az épületeinek csillogásában, a liturgiájának kidolgozottságában vagy az adományainak
gazdagságában, sőt még nem is a gyülekezet nagyságában mutatkozik meg, hanem a
megváltozott életekben. S ha nincsenek megváltozott életek, akkor a valóság lényegi eleme
hiányzik. Az egyetlen mérce, amivel Pál akarta, hogy megítéljék az apostolságát, a képessége
volt Jézus Krisztus életet megváltoztató kegyelmének eljuttatására az emberekhez.
(ii) Nagyon fájhatott a korinthosziaknak, hogy Pál nem fogadott el tőlük semmit, mert
újra és újra visszatér arra a vádra. Itt lefekteti a keresztyén adakozás egyik hatalmas alapelvét.
„Nem a te pénzedet akarom”, mondja, „hanem téged”. Az adomány, ami nem adja önmagát,
mindig szegényes dolog. Vannak tartozások, amiket kiegyenlíthetünk pénzzel, de vannak
olyanok, ahol a pénz a legcsekélyebb jelentőségű.
H. L. Gee valahol beszámol egy csavargóról, aki egy jó asszony ajtajánál kezdett
koldulni. Az asszony elindult, hogy adjon neki valamit, de aztán rájött, hogy nincs aprópénz a
házban. Odament a koldushoz és ezt mondta: „Nincs egy fillér apróm sem. De szükségem van
egy cipóra. Itt egy egyfontos bankjegy. Menjen el és vegyen nekem egy cipót, hozza vissza a
visszajárót, és majd adok magának valamit.” Az ember teljesítette a megbízást, s visszatért, az
asszony pedig adott neki egy kis pénzérmét. A koldus könnyekkel a szemében vette át. „Nem
a pénz miatt sírok”, mondta, „hanem azért, amiért megbízott bennem. Soha senki nem bízott
meg bennem eddig így és ezt nem tudom eléggé megköszönni.” Könnyű azt mondani, hogy az
asszony akkora kockázatot vállalt, amit csak egy lágyszívű bolond vállalhatott, de a pénznél
többet adott annak az embernek: önmagából adott valamennyit, amikor megbízott benne.
Turgenyev meséli el, miképpen állította meg őt egy napon az utcán egy koldus. Ő otthon
hagyta a pénztárcáját, nem volt nála egy fillér sem. Gondolkodás nélkül kezet adott a koldusnak.
„Testvérem”, mondta, „nem adhatok mást, csak ezt”. A koldus így válaszolt „A testvérének
nevezett, kezet fogott velem, nos, ez is ajándék”. Kényelmes módja a kötelezettség ellátásának
valaki számára a másokat, a szegényeket és a szükségben levőket segítő könyörületesség terén,
ha átad egy pénzösszeget, s azzal letudja. Ez nem semmiség, de messze van a mindentől, mert
minden valódi adakozásban az adományozónak nemcsak a vagyonát, de önmagát is adnia kell.
(iii) Úgy tűnik, a korinthosziaknak volt még egy utolsó vádjuk Pállal szemben. Nem
mondhatták, hogy bármikor bármi előnyhöz is jutott volna tőlük: még a rosszindulatuk sem
talált semmiféle alapot ehhez. De úgy tűnik, arra utaltak, hogy a jeruzsálemi szegények számára
összegyűjtött pénz egy része Titusznak, Pál másik megbízottjának a kezéhez ragadt, s Pál is
megkapta ebből a maga részét. A valóban rosszindulatú elme a semmibe is belekapaszkodik,
hogy alapot találjon a kritikára. Pálnak a barátai iránti hűsége meggátolja őket ebben. Nem
mindig biztonságos egy nagy ember barátjának lenni: könnyű belekeveredni a bajaiba. Boldog

62
az az ember, akinek olyan támogatói vannak, akikben úgy bízik, mint a saját lelkében. Pálnak
ilyen követii voltak. S Krisztusnak is ilyen követőkre van szüksége.

Egy nem keresztyén egyház jellemzői (2Kor12:19-21)

19. Azt hiszitek megint, hogy előttetek mentegetjük magunkat. Az Isten előtt
Krisztusban szólunk; mindezt pedig, szeretteim, a ti épüléstekért.
20. Mert félek azon, hogy ha odamegyek, nem talállak majd olyanoknak, a
milyeneknek szeretnélek, és engem is olyannak találtok, a milyennek nem szeretnétek;
hogy valamiképen versengések, irígységek, indulatoskodások, visszavonások,
rágalmazások, fondorkodások, felfuvalkodások, pártoskodások lesznek köztetek;
21. Hogy mikor újra odamegyek, megaláz engem az én Istenem ti köztetek, és
sokakat megsiratok azok közül, a kik ezelőtt vétkeztek és meg nem tértek a
tisztátalanságból, paráznaságból és bujaságból, a mit elkövettek.

A védekezésének végéhez közeledve Pál egy dolgon megütközik. Minden hivatkozása

és minden önös védekezése tűnhet úgy, mintha nagyon is érdekelné, mit gondolnak róla az
emberek. Semmi sem állhat messzebb az igazságtól. Amíg Pál tudta, hogy Isten előtt igaz, nem
nagyon törődött azzal, mit gondoltak az emberek. S amit mondott, azt nem szabad
félremagyarázni, mint kísérletet a jóváhagyásuk elnyerésére. Egy alkalommal Abraham
Lincoln és a tanácsosai fontos döntést hoztak. Az egyik tanácsos így szólt: „Nos, elnök úr,
remélem, Isten az ön oldalán áll”. Lincoln így válaszolt: „Engem nem az aggaszt, hogy vajon
Isten a mi oldalunkon áll-e, hanem hogy vajon mi állunk-e Isten oldalán”. Pál legfőbb
támogatása azt volt, hogy Isten oldalán állt, függetlenül attól, amit az emberek gondoltak, vagy
mondtak.
Ezért rátér a látogatásra, amit a korinthosziaknak kíván szentelni. Kissé mogorván
mondja, hogy reméli, nem olyanoknak találja majd őket, mint amilyeneknek nem szeretné
találni, mert ha az megtörténik, ők is olyannak fogják találni őt, amilyennek nem szeretnék.
Bizonyos fenyegetés rejlik ebben. Nem akar szigorú módszerekhez folyamodni, de ha
szükséges, nem fog azoktól vonakodni. Utána Pál egy felsorolással folytatja, amit nevezhetünk
a nem keresztyén egyház jeleinek.
Ott a ἔρις, versengés szó. Ez a csatározások szava. Rivalizálást és versengést fejez ki,
egyet nem értést a hely és a hírnév vonatkozásában. Arra az emberre jellemző, aki elfelejtette,
hogy csak az magasztalható fel, aki megalázta magát.
Ott a ζῆλος, irigység szó. Nagyon szó ez, mely bejött a világba. Eredetileg nagy
érzelmeket fejezett ki, olyan emberét, aki szép életet vagy szép tevékenységet lát és
megpróbálja utánozni. De az utánzás nagyon könnyen válhat irigykedéssé, a vágy annak
megszerzésére, ami nem a miénk. A lelkület, mely neheztel másokra, amiért nekik megvan, ami
nekünk nincs meg. Az utánzás a szép dolgokban nemes minőség, de az irigység az alantas és
kicsinyes elme jellemzője.
Ott vannak a θυμός, a harag kitörései. Ez nem megcsontosodott és elnyújtott haragot
jelent. Ez a szenvedélyes harag hirtelen kitöréseit jelöli. Olyasfajta harag ez, amit Basil a lélek
megmérgezéseként ír le, ami olyan dolgok megcselekvésébe taszítja bele az emberek, amiket
utóbb keservesen bán. Az ókoriak azt mondták magukról, hogy az efféle kitörések inkább atz
állatokra, mintsem a emberekre voltak jellemzők. Az állat nem képes féken tartani magát, az
embernek viszont meg kell ezt tennie. S amikor a szenvedély elragadja, jobban hasonlít az
oktalan és fegyelmezetlen állatra, mintsem a gondolkodó emberre.
Ott van az ἐριθεία, a mesterkélt lélek. Ez a szó eredetileg a fizetségért végzett munkát
jelentette, a napszámos munkáját. Azután már azt a munkát írta le, amit semmi más okból nem

63
végeztek, csakis pénzért. Leírja azt a végletekig önző és önközpontú becsvágyat, aminek
elképzelése sincs a szolgálatról, s amely mindenben azt keresi, amit magának szerezhet meg.
Ott vannak a καταλαλία és a ψιθυρισμός, rágalmak és a suttogások. Az első szó a nyílt,
hangos szájú támadást írja le, a nyilvános sértegetést, valaki nyílt gyalázását, akinek mások a
nézetei. A második egy sokkal rosszindulatúbb szó. Leírja a rosszindulatú pletyka suttogó
kampányát, a rágalmazó törtnetet, amit valakinek a fülébe suttogtak, a becstelen mesét, amit
pikáns titokként adnak tovább. Az első fajta rágalommal az ember legalábbis foglalkozhat, mert
szemtől szembe jövő támadás. a második fajtával gyakran nem képes foglalkozni, mert
földalatti mozgalom, amivel nem szembesül, s a légkör alattomos megmérgezése, aminek a
forrását nem támadhatja meg, mert nem ismeri.
Ott van a φυσίωσις, az önteltség. Az egyházon belül az embernek természetesen
dicsőíteni kell a hivatalát, de ugyanolyan természetesen soha nem szabad magasztalnia
önmagát. Amikor az emberek látják a jó cselekedeteinket, akkor nem minket kell dicsőíteniük,
hanem a mennyei Atyát, Akit szolgálunk, és Aki lehetővé tette azokat. S ott van az
ἀκαταστασία, a rendetlenség. Ez a csődületek, rendetlenség, anarchia szava. Van egy veszély,
ami mindig ostromolja az egyházat. Az egyház demokrácia, de válhat megbolondult
demokráciává. A demokrácia nem az a hely, ahol minden embernek joga van azt tenni, amit
szeret: olyan hely ez, ahol az emberek közösségre lépnek, melyben a jelszó nem a független
elkülönülés, hanem a független együttlét.
Végül ott vannak a bűnök, melyekből lehet, hogy még néhány makacskodó keresztyén
sem tért meg. Ott van az ἀκαθαρσία, a tisztátalanság. A szó mindent jelent, ami az embert
alkalmatlanná teszi arra, hogy Isten jelenlétébe léphessen. Azt az életet írja le, ami a világ
módszereiben dagonyázva sározódott be. Kipling így imádkozott:

„Taníts minket mindig uralkodni önmagunkon,

Szabályosan és tisztán éjjel és nappal.”

Az ἀκαθαρσία a tiszta ártatlanság teljes ellentéte.

Ott van a πορνεία, paráznaság. A korinthosziak olyan társdadalomban éltek, amely a
házasságtörést nem tekintette bűnnek, s elvárták, hogy az ember mindenütt hódoljon a
gyönyöreinek, ahol csak teheti. Nagyon könnyű volt megfertőződni és belecsúszni abba, ami
nagyrészt az emberi természet alsó részé képezte. Nekik bele kellett kapaszkodni a
reménységbe, mely képes

„Megtisztítani a lelket a bűnérzettől,

Amint Maga Krisztus is tiszta.”

Ott volt az ἀσέλγεια, a tisztátalanság. Lefordíthatatlan szó ez. Nem pusztán szexuális
tisztátalanságot jelent: a tisztán fékezhetetlen arcátlanságot jelenti. Ahogy Basil határozta meg:
„Ez a léleknek az a viselkedése, ami soha nem hordozta el és soha nem fogja elhordozni a
fegyelmezés fájdalmát”. Ez az az arcátlanság, amely nem ismer fékeket, amiben nincs
illemtudás, ami mindent merészel, amit a fékezhetetlen szeszély megkövetel, nem törődik a
közvélekedéssel és a saját jó hírével, amíg megkapja, amit akar. Josephus ezt Jézabelnek
tulajdonítja, aki felépítette a Baál templomát Magának Istennek a városában. Az alapvető görög
bűn az ὕβρις volt, és az ὕβρις az a gőgös pimaszság, ami sem Istennek, sem embernek nem adja
meg a maga helyét. Az ἀσέλγεια a pimaszul önző lélek, ami elveszett a tisztesség számára, s
ami megszerzi, amit akar, ott, ahol akarja, Isten és ember szégyentelen figyelmen kívül
hagyásával.

64
 13. fejezet
Figyelmeztetés, kérés, remény és áldás (2Kor13:1-13)

1. Ezúttal harmadszor megyek hozzátok. Két vagy három tanú vallomása alapján
megáll minden dolog.
2. Előre megmondtam és előre mondom, mint másodszori ottlétemkor, és most is
távollétemben írom azoknak, a kik ezelőtt vétkeztek, és a többieknek mind, hogy ha ismét
odamegyek, nem leszek kíméletes;
3. Mert hát az általam szóló Krisztusnak bizonyságát keresitek, a ki irányotokban
nem erőtelen, hanem erős ti bennetek.
4. Mert noha megfeszíttetett erőtelenségből, mindazáltal él Istennek hatalmából.
És noha mi erőtelenek vagyunk benne, de vele együtt élünk majd Isten erejéből ti nálatok.
5. Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-é? magatokat próbáljátok meg.
Avagy nem ismeritek-é magatokat, hogy a Jézus Krisztus bennetek van? Kivévén, ha
méltatlanok vagytok.
6. De reménylem, hogy megismeritek, hogy mi nem vagyunk méltatlanok.
7. Az Istent pedig kérem, hogy semmi gonoszt ne cselekedjetek; nem hogy mi
méltóknak láttassunk, hanem hogy ti a jót cselekedjétek, mi pedig mintegy méltatlanok
legyünk.
8. Mert semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért.
9. Mert örvendünk, ha mi erőtelenek vagyunk, ti meg erősek vagytok; ezt pedig
kérjük is, a ti tökéletesedésetekért.
10. Azért írom ezeket távollétemben, hogy jelenlétemben ne kelljen keményen
viselkednem ama hatalom szerint, a melyet az Úr adott nékem építésre és nem rontásra.
11. Végezetre, atyámfiai, legyetek jó egészségben, épüljetek, vígasztalódjatok, egy
értelemben legyetek, békességben éljetek; és a szeretetnek és békességnek Istene lészen
veletek.
12. Köszöntsétek egymást szent csókkal. Köszöntenek titeket a szentek
mindnyájan.
13. Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szent
Léleknek közössége mindnyájatokkal. Ámen.

Pál komoly levelének ezt az utolsó fejezetét négy dologgal fejezi be.
(i) Figyelmeztetéssel. Ismét Korinthoszba jön, s ez alkalommal nem lesz több laza
beszélgetés és nemtörődöm kijelentés. Ami elhangzik, az tanúsítva és bizonyítva lesz egyszer,
s mindenkorra. Modern kifejezéssel szólva Pál határozottan kijelenti, hogy kiteríti a kártyáit az
asztalra. A beteg helyzet nem folytatódhat. Tudta, hogy eljön az idő, amikor szembe kell nézni
a bajjal.
(ii) Kívánsággal. Az a kívánsága, hogy tegyenek meg nemes cselekedeteket. Ha
megteszik, soha nem kell majd gyakorolnia a tekintélyét, s az nem csalódás lesz a számára,
hanem mély és valódi öröm. Pál soha nem akarta a mutogatás kedvéért bemutatni a tekintélyét.
Minden, amit tett, a felépítésre, nem a lerombolásra irányult. A fegyelemnek mindig az ember
felemelésére kell irányulnia, nem a porba döntésére.
(iii) Reménnyel. Három reménysége van a korinthosziak számára. (a) Reméli, hogy a
tökéletesség felé fognak haladni. A keresztyén életben nem lehetnek megállások. Az ember, aki
nem halad előre, visszacsúszik. A keresztyén az az ember, aki mindig Isten útját járja, ezért
Krisztus kegyelme által minden nap egy kicsit jobban és jobban kiállja Isten aprólékos
vizsgálatát. (b) Reméli, hogy odafigyelnek majd a nekik adott buzdítására. Nagy embert követel
az odafigyelés a kemény intésre. Néha sokkalta jobb, ha abbahagyjuk a beszédet arról, amit mi

65
akarunk, és elkezdünk figyelni a bölcsek, de különösen Jézus Krisztus hangjára. (c) Reméli,
hogy egyetértésben és békességben fognak élni. Egyetlen gyülekezet sem imádhatja Istent a
keserűség lelkével. Az embereknek szeretniük kell egymást, mielőtt az istenszeretetüknek lenne
bármi valóságtartalma.
(iv) Végül áldással fejezi be. A szigorúság, a küzdelem és a civakodás után jön az áldás
derűje. Az ellenségeinkkel szembeni békesség előidézésének egyik legjobb módja, ha
imádkozunk értük, mert senki sem képes gyűlölni valakit és imádkozni is érte egyidejűleg. Így
tehát Pál és a korinthoszi gyülekezet bajokkal teli történetét úgy fejezzük be, hogy áldás cseng
a füleinkben. Nehéz volt az út, de az utolsó szó a békesség.

66