Arthur W.

Pink

A Megváltó visszatérése

1
 Tartalomjegyzék

Előszó ......................................................................................................................................... 6
Bevezetés .................................................................................................................................... 7
Első fejezet: A Megváltó visszatérésének szükségessége ........................................................ 11
I. A Megváltó visszatérését az ószövetségi prófécia bejelentése teszi szükségessé ............ 11
II. A Megváltó visszatérését a saját kijelentései is szükségessé teszik ................................ 13
III. A Megváltó visszatérését a Szentlélek megerősítése is szükségessé teszi ..................... 14
IV. A Megváltó visszatérését a kereszt megaláztatása teszi szükségessé ............................ 15
V. A Megváltó visszatérését a Sátán mostani felmagasztaltatása is szükségessé teszi ........ 16
VI. A Megváltó visszatérését Izrael jelenlegi szétziláltsága is szükségessé teszi ................ 17
VII. A Megváltó visszatérését szükségessé teszi a világ jelenlegi lezüllése és sivársága ... 18
VIII. A Megváltó visszatérését szükségessé teszi az egész teremtés siránkozása is ............ 20
IX. A Megváltó visszatérését szükségessé teszi az egyház könyörgése is ........................... 21
X. A Megváltó visszatérését a Krisztusban meghaltak várakozása is szükségessé teszi ..... 22
Második fejezet: A Megváltó visszatérésének reménysége ..................................................... 23
I. A reménységünk jellegét................................................................................................... 24
1. A mi reménységünk nem a világ megtérése ................................................................. 24
2. A mi reménységünk nem a lélek üdvössége ................................................................ 26
3. A mi reménységünk nem a halál .................................................................................. 27
4. A mi reménységünk a Megváltónk személyes visszatérése ......................................... 28
II. A reménységünk jogosultságát ........................................................................................ 30
1. Maga az Úr Jézus van nekünk megígérve .................................................................... 30
2. Rendelkezünk Isten hírnökeinek szavával az Ő Fiának mennybemenetelekor ............ 30
3. Rendelkezünk az apostolok ihletett bizonyságtételével ............................................... 31
4. Végül, van ígéretünk az Úrról, ami a trónról adatott.................................................... 31
III. A reménységünk áldott mivoltát .................................................................................... 32
1. Az Izraelre gyakorolt hatása miatt................................................................................ 32
2. A pogányokra gyakorolt hatása miatt ........................................................................... 32
3. Az egyházra gyakorolt hatása miatt ............................................................................. 33
4. A Magára Krisztusra gyakorolt hatása miatt ................................................................ 34
Harmadik fejezet: A Megváltó visszatérésének ténye ............................................................. 36
1. A tény bejelentése ............................................................................................................ 38
2. A tény értelmezése ....................................................................................................... 39
3. E tény kettős jelentősége .............................................................................................. 40
4. A Megváltó visszatérése tényének előképeit József és Salamon életében látjuk ......... 42
5. A Megváltó visszatérésének tényét előre jelezte Izrael engesztelés-napi ceremóniája 44
6. A Megváltó visszatérésének tényét az evangéliumi történetek is szemléltetik ............ 45
7. A Megváltó visszatérése tényének látványos bemutatója volt az átváltozás hegyén ... 47

2
Negyedik fejezet: A Megváltó visszatérésének ideje ............................................................... 50
I. A poszt- és a premillennizmus meghatározása ..................................................................... 51
1. A posztmillennizmus álláspontja ................................................................................. 51
2. A premillennizmus álláspontja ..................................................................................... 51
II. A poszt- és premillennizmus vizsgálata .......................................................................... 52
1. A posztmillennizmus vizsgálata ................................................................................... 52
2. A premillennizmus vizsgálata ...................................................................................... 54
III. A posztmillennizmus cáfolata ........................................................................................ 55
1. A világ állapota Urunk visszatérésekor bizonyítja, hogy a második eljöveteke nem
lehet posztmillenniumi ..................................................................................................... 56
2. A Mt13 tanítása azt bizonyítja, hogy Krisztus második eljövetelét nem előzi meg a
millenniumi áldások korszaka .......................................................................................... 57
3. Urunk beszéde az Olajfák hegyén megmutatja, hogy az evangélium nem arat
egyetemes győzelmet az Ő második eljövetele előtt ........................................................ 61
4. A törvényszegés titkos bűnének mostani munkálkodása bizonyítja, hogy nem lehet
Millennium a Megváltó visszatérése előtt ........................................................................ 62
IV. A premillennizmus igazolása ......................................................................................... 63
1. Krisztus nem „veszi át a királyságot” a második eljöveteléig...................................... 63
2. A „helyreállítás idejét” csak Krisztus második eljövetele vezetheti be ....................... 64
3. Izrael helyreállítása csak Krisztus második eljövetelével lehetséges ........................... 65
4. A nyögdécselő teremtést csak Krisztus második eljövetele szabadíthatja meg ........... 66
Ötödik fejezet: A Megváltó visszatérésének közelsége ........................................................... 67
1. A mi Urunk a közelség nyelvezetével beszélt a visszatéréséről .................................. 67
2. Az apostolok a közelség nyelvezetével utaltak a Megváltó visszatérésére .................. 71
3. Miért volt az Úr Jézus visszatérése a közelség nyelvezetével leírva, de annak pontos
dátuma eltitkolva? ............................................................................................................ 73
4. Miért késlekedett Urunk egészen mostanáig? Miért nem tért vissza a Megváltó már
réges-rég? ......................................................................................................................... 76
Hatodik fejezet: A Megváltó visszatérésének jelei .................................................................. 79
1. Magának az áldott reménységnek a helyreállása és felelevenedése............................. 80
2. A hitehagyás, ami előkészíti az utat az Antikrisztusnak .............................................. 84
3. A keresztyénség laodiceai állapotát ............................................................................. 86
4. A veszedelmes idők próféciájára .................................................................................. 89
5. A rombolás, ami mindenfelé látszik ............................................................................. 91
6. A nemzetek mostani aggodalmát ................................................................................. 91
7. A harcot a tőke és a munka között ............................................................................... 93
8. Izrael újjászületése és helyreállítása ............................................................................. 94
9. A Föld nagyhetének korlátjait ...................................................................................... 95
10. A hasonlóságot Krisztus két eljövetele között ........................................................... 99
Hetedik fejezet: A Megváltó visszatérésének kedvezményezettjei, vagyis az elragadtatás
kiterjedése............................................................................................................................... 102

3
 1. Mivel a KEGYELEM az, ami jellemzi Isten minden bánásmódját az Övéivel ebben a
korszakban, s a kegyelem szükségszerűen eltörli a személyes érdemek minden
megkülönböztetését ........................................................................................................ 103
2. Mivel az elragadtatás AZ ÜDVÖSSÉGÜNK BETELJESEDÉSE, így tehát szerves és
lényegi része az üdvösségünknek, ezért azt semmiképpen sem határozhatja meg a
személyes érdemességünk .............................................................................................. 104
3. Mert ha az elragadtatást bármi bennünk levőtől tesszük függővé, azzal Krisztus
befejezett munkáját támadjuk......................................................................................... 105
4. Mivel az egyház csak egy részének elragadtatása a maradékát itt hagyná a Földön, s az
megakadályozná a bűn emberének színre lépését .......................................................... 105
5. Mivel a hívő számára „nincsen semmi kárhoztatás”, de a nagy nyomorúság idején a
Földön minden kétségtelenül Isten ítélete alá fog esni .................................................. 107
6. Mert semmi sem választhatja el a hívőket Krisztus szeretetétől ................................ 107
7. A részleges elragadtatás elkerülhetetlen következménye az, hogy a hívőket inkább
önmagukkal, mintsem Krisztussal teszi elfoglaltakká ................................................... 108
8. Mert a részleges elragadtatás elmélet olyan helyzetet teremt, ami tele van zűrzavarral
........................................................................................................................................ 109
9. Mivel a gyülekezeti levelek világosan tanítják, hogy minden hívő elragadtatik a mi
Urunk visszatérésének idején ......................................................................................... 110
10. Mivel egyetlen igehely sincs a gyülekezeti levelekben, ami helyesen értelmezve a
részleges elragadtatást tanítaná ...................................................................................... 111
Nyolcadik fejezet: A Megváltó visszatérésének eredményei az egyházra nézve .................. 114
1. Az Úr leszállását a mennyből ..................................................................................... 115
2. Az alvó szentek feltámadását ..................................................................................... 116
3. Az élő hívők elragadtatását ........................................................................................ 117
4. Minden hívő elváltozását a megdicsőült Megváltónk képmására .............................. 119
5. A hívő cselekedeteinek vizsgálata és jutalma ............................................................ 121
6. Az egyház odaállítása Maga Krisztus elé ................................................................... 123
7. Az egyház megjelenése Krisztussal ........................................................................... 124
Kilencedik fejezet: A Megváltó visszatérésének eredményei a világra nézve ....................... 125
1. A világ megdöbbenése az egyház titokzatos és hirtelen eltűnése miatt ..................... 125
2. A hátramaradtak reménytelen állapotát ...................................................................... 127
3. Isten bánásmódját a Földdel a nagy nyomorúság időszakában .................................. 128
4. Az Antikrisztus megjelenését és pályafutását ............................................................ 131
5. A zsidók helyzetét ebben az időszakban .................................................................... 138
6. Az armageddoni csatát ............................................................................................... 140
7. Krisztus visszatérését magára a Földre ...................................................................... 142
Tizedik fejezet: A Megváltó visszatérésének beteljesedése vagyis a millenniumi uralkodás 147
1. A Millennium a Sátánnal kapcsolatban ...................................................................... 147
2. A Millenniumot Krisztussal kapcsolatban ................................................................. 148
3. A Millenniumot az egyházzal kapcsolatban ............................................................... 150

4
 4. A Millenniumot Izraellel kapcsolatban ...................................................................... 151
5. A Millenniumot a világgal kapcsolatban ................................................................... 155
6. A Millenniumot a teremtéssel kapcsolatban .............................................................. 156
7. A Millenniumot a bűnnel kapcsolatban ..................................................................... 157
Befejezés ................................................................................................................................ 159
Függelék ................................................................................................................................. 164

5
 Előszó
Ezt a könyvet elsősorban azoknak szántuk, akik kezdők a prófétai és a
diszpenzácionalista igazság tanulmányozásában, bár azoknak a kezébe is kell kerülnie, akik
„várják ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak
dicsősége megjelenését”, s akik talán évekig tanulmányozták az „egészen biztos prófétai
beszédet”. Bízunk abban, hogy szilárd táplálékot fog jelenteni a kellő időben és Isten
dicséretére serkent az a csodálatos kilátás, amit az Ő Ígéje tár elénk.
Sok könyv jelent már meg nyilvánosan, világos és biblikus nyelvezettel mutatva be a
mi Urunk visszatérése témájának különböző aspektusait, s hosszú ideig haboztunk, mielőtt
úgy döntöttünk volna, hogy eggyel növeljük ezek számát. A jelen kötet fejezeteit a szerző
prédikációk és előadások formájában adta közre a nagyszámú hallgatóságnak mind ebben az
országban, mint Angliában, s csak a hallgatóság közül sokak ismételt kérésére kezdte írárba
foglalni ezeket, hogy állandóbb formában maradhassanak fenn és még szélesebb körű
meghallgatásra találhassanak. S ezeket azzal az imádsággal adjuk közre, hogy a minden
kegyelem Istene kegyeskedjen még nagyobb mértékben felhasználni az Ő drága népének
megáldásában és az elveszett bűnösök megtérésében, mint a szóbeli formájukban tette.
Miközben igaz, hogy megannyi, a Megváltó visszatérését tárgyaló könyvet adtak ki,
melyek széles körben terjedtek, az Úr népéhez tartozók között mégis sokan vannak, akik
majdnem semmit sem tudnak erről a témáról. Annak ellenére, hogy Krisztus második
eljövetele előkelő helyet foglal el a Szentírásban, s annak ellenére, hogy a téma a
leggyakorlatiasabb, ami a jelen és a jövendőbeli életünkre egyaránt gyakorol hatást, valamint
annak ellenére, hogy mély érdeklődést hivatott kelteni „az eljövendő dolgok” iránt és a
szívünk határozott vizsgálatára késztet – mindezek ellenére a szószékeink jelentős része teljes
mértékben elhanyagolja a témát és ennek következtében sok egyháztagunk majdnem teljes
tudatlanságban van azokat a dolgokat illetően, amikről Isten Ígéje kimondja, hogy meg kell
lenniük hamar. Ez a könyv azzal a legkomolyabb vágyakozással készült, hogy elérjünk
néhányat közülük.
Szeretnénk világossá tenni, hogy ezeken az oldalakon nincs semmi más, csak amit mi
magunk is kaptunk. Nem tartunk semmiféle igényt az eredetiségre. Szorgalmasan végig
olvastunk sok profetikus témájú munkát, s igyekezve „mindent megpróbálni” és „a mi jó, azt
megtartani”. Nem is tehetünk többet most, mint elismerjük az Íge más tanulmányozói iránti
lekötelezettségünket. Átböngésztünk megannyi területet, illatos virágokat szedve itt-ott, s
mindaz, amire most törekszünk, nem több, mint egyszerű formában rendezni ezeket, hagyva,
hogy olvasóink mások munkáinak gyümölcseit csodálhassák, amibe mi is belekapcsolódtunk.

6
 Bevezetés
A Megváltó visszatérése! Olyan téma ez, amit nagyon sok jószándékú ember
manapság a látnokok ideáljának vagy néhány különc kedvenc vesszőparipájának tart. A
próféciák tanulmányozását oly fájdalmasan hagyták figyelmen kívül, s oly kevés teret adnak a
modern szószékeken az eszkatológia tanulmányozásának, valamint a napi bibliaolvasást olyan
általánosan hanyagolják el a padsorokban ülők, hogy nagyon könnyű meggyőzni az átlagos
templomba járót arról, hogy Krisztus második eljövetelének témája nem praktikus és olyan,
amit jobb békén hagyni. Sőt, ez a téma olyan fájdalmasan szenvedett a kereszt ellenségeinek
kezétől, hogy sok keresztyén előítéletessé vált vele szemben. A Sátán pedig nem késlekedett
hasznot húzni az olyan emberek vad és bibliaellenes tanításaiból, mint Irving és Joseph Smith,
illetve mostanában Dowie és Russell pásztor (?). Sőt, arra használta őket, hogy gyalázzák
azokat, akik kutatják és értelmezik a prófétai Írásokat. Mindazonáltal minden hívő parancsoló
kötelessége komolyan és imádságosan vizsgálni a Szentírást a saját maga számára és
megnézni, mit mond Isten Ígéje az eljövendő eseményekről. Az Ígében világos
figyelmeztetést kapunk, hogy „az utolsó napokban” (erről a korszakról van szó) olyanok
támadnak, akik kinevetik és kigúnyolják pont azt a tanítást, amiről most beszélünk (lásd
2Pt3:3-4). Ezért nem kell meglepődnünk, ha hallunk és olvasunk olyanokról, akik gúnyt
űznek ebből az áldott témából: ehelyett ahogyan a korszak a végéhez közeledik, pontosan azt
kell várnunk, amit mindenfelé hallunk és látunk mostanság.
A Megváltó visszatérése! Van bármi, ami ehhez a jelentős és lenyűgöző kilátáshoz
hasonlítható? A Golgota keresztjét leszámítva a világ múltbeli történelmének lenagyobb
eseménye Isten Fiának az eljövetele volt a Földre. Az isteni megtestesülés volt a témája az
ószövetségi próféciának. A bukott embernek adott legeslegelső ígéret az volt, hogy az asszony
magva eljön és széttapossa a kígyó fejét (1Móz3:15). Amikor az isteni kijelentést írásba
foglalták, számos igeszakasz jegyezte fel Isten Fiának eljövetelét erre a Földre. Izrael prófétái
ismertették meg azt a tényt, hogy az Eljövendő Ábrahám törzséből származik és Dávid
egyenesági leszármazottjai lesz, így Izrael reménysége tizenöt évszázadon keresztül messiási
reménység volt. S amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte a Fiát, Aki asszonytól
született.
Számunkra lehetetlen felbecsülni Krisztus első földi eljövetelének rendkívüli
fontosságát. Az isteni megtestesülésnek nincs párja az emberi faj évkönyveiben. Maga a
menny is felkavarodott az Istenember csodálatos megszületésekor. Az angyalokra lett rábízva
a Megváltó megszületésének dicsőséges bejelentése. A pogányság is megrendült, a jó hír
eljutott Káldeába a titokzatos „csillag” közvetítésével, ami hirdette a zsidók Királyának
megszületését. Krisztus eljövetele ebbe a világba megváltoztatta annak kronológiáját, mert az
egész civilizált időszakot most közmegegyezéssel a betlehemi bölcsőtől kezdve számítják. Az
első eljövetel eredményeképpen új korszakot vezettek be, új kilátás tárul az emberek fiainak
szeme elé, szélesre tárult a kegyelem ajtaja, s meg lett parancsolva, hogy a jó hír legyen a
tudtára adva minden teremtménynek.
De bármennyire is csodálatos és áldott is volt sok vonatkozásban a mi Urunk első
eljövetele, a második még jelentősebb lesz. Első megjelenésekor gyengeségben és alázatban
jelent meg, de a második eljövetelekor hatalomban és dicsőségben jön majd. Amikor
korábban volt itt, „utált és az emberektől elhagyott volt”, de amikor visszajön, minden térd
meghajlik majd előtte és minden nyelv megvallja majd az Úri mivoltát. Amikor korábban itt
járt, akkor adót fizetett a császárnak, de amikor visszatér, a királyok Királyaként és az urak
Uraként fog uralkodni. Amikor korábban itt járt, a személyes szolgálata Palesztina földjére
korlátozódott, de amikor visszatér, „az Úr dicsőségének ismeretével betelik a föld, a miképen
a folyamok megtöltik a tengert” (Hab2:14). Ki képes felfogni vagy felsorolni az áldásokat,
amik kísérik majd a Megváltónk visszatérését? Akkor majd a „Krisztusban meghaltak”

7
kikelnek a sírjaikból és az élő szentek „elváltoznak”, így minden hívő hasonulni fog Isten
Fiának képmásához. Akkor lesznek megjutalmazva az Úr szolgái a munkájukért, s azokat,
akiket a világ lenézett és megvetett, most Isten Krisztusa fogja elismerni és megtisztelni.
Akkor tér majd meg Izrael a bűneiből, elfogadva Krisztust a Messiásunknak és
Megváltójuknak, s lesznek visszahelyezve a szent földre. Akkor fog a pátriárkáknak tett ígéret
szó szerint és teljes mértékben beteljesedni. Akkor történik majd meg, hogy a régi kígyó, az
ördög el lesz távolítva erről a színpadról, ahol ilyen pusztítást vitt véghez és ekkora
nyomorúságot hozott létre, és láncra verve kerül ezer évre a feneketlen mélységbe. Akkor fog
megszabadulni a nyögdécselő teremtés a mostani rabszolgaságtól, amikor majd a most az
egész természeten nyugvó átok eltöröltetik, s amikor a puszta és a kietlen hely örvendezni
fognak, a sivatag pedig örül majd és virágzik, mint a rózsa (Ézs35:1). S ami a legjobb, akkor
lép majd be Krisztus a véren megvásárolt örökségébe, amikor meglátja a Lelke vajúdását és
megelégszik. Akkor hát vajon nem kellene egy efféle témának, ami ennyire dicsőséges
kilátásokat tár elénk, megörvendeztetni a szívünket és felkelteni a legalaposabb figyelmünket?
Isten nem akarja, hogy az Ő drága népe tudatlanságban maradjon az Ő rájuk, a Fiára
és erre a Földre vonatkozó, jövőbeli céljait illetően. Az apostol a Szentlélektől indíttatva
mondta: „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek,
mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben”
(2Pt1:19). Ha tehát szorgalmasan odafigyelünk a prófétai Ígére, ha imádságosan
tanulmányozzuk azt, amit tetszett Istennek kijelenteni nekünk az eljövendő dolgokról. Ha
pedig hisszük a szívünkben mindazt, amit a próféták mondtak el, akkor olyanok leszünk, mint
a thesszalonikabeliek, akikről elmondható: „Az időkről és időszakokról pedig, atyámfiai, nem
szükség, hogy írjak néktek; mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el,
mint a tolvaj éjjel. Mert a mikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen
veszedelem jön rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem
menekednek. De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne
meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé,
sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok.”
(1Thessz5:1-6)
A Megváltó visszatérése! Ez volt a korai keresztyének nagy reménysége. A keresztyén
korszak első századában normális és rendszeres dolog volt látni, hogy a visszatérő Megváltóra
várakozás betöltötte a követőinek látását és szíveit. Maguk az apostolok tanították a
megtértjeiknek, hogy várják Krisztus megjelenését. A thesszalonikai szenteknek írva Pál
emlékeztette őket, miképpen „tértek meg az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz
Istennek szolgáljatok, és várják az Ő Fiát az égből” (1Thessz1:9-10). A tizenkét szétszóródott
törzsnek írva Jakab apostol azt parancsolta nekik, hogy legyenek béketűrők és erősítsék meg a
szíveiket, arra a tényre alapozva a buzdítását, hogy „az Úrnak eljövetele közel van” (Jak5:8).
Írva „a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt
jövevényeknek”, akik nagy nehézségek közepette éltek a sok kísértés miatt, Péter apostol
kifejezte abbéli vágyát, hogy a hitük próbája „dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak
találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor” (1Pt1:7). A „fiacskáinak” írva János apostol
szeretettel biztatta őket arra, hogy maradjanak meg Krisztusban, hogy amikor majd
megjelenik, bizalmuk legyen benne és „meg ne szégyenüljenek előtte az ő eljövetelekor”
(1Jn2:28). Az eljövendő hitehagyásról írva Júdás apostol Énókh próféciáját idézte, aki ezt
mondta: „Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett”
(Júd1:14-15). Látjuk tehát, hogy az apostolok általános gyakorlata volt a visszatérő Megváltó
felmutatása Isten gyermekei előtt.
Az i. sz. I. század vége felé, amikor eljött az idő a szent kánon lezárására, Maga a mi
Urunk küldte el az angyalát, hogy különleges üzenetet adjon át a hét ázsiai gyülekezetnek, s
ezek közül ötben, nevezetesen az efézusi, a pergamoni, a thiatírai, a szárdiszi és a filadelfiai

8
gyülekezetekben (lásd Jel2:5, 16, 25, 3:3, 11) Krisztus konkrét kijelentést tesz az Ő küszöbön
álló eljöveteléről, s az utolsó szava ez volt szeretett tanítványához: „Bizony hamar eljövök”
(Jel22:20).
Ezzel megmutattuk, hogy ez a korszak harsány bizonyságtételével kezdődött Urunk
visszatéréséről. Az apostolok mindegyike, akiknek az írásairól ihletett feljegyzésekkel
rendelkezünk, azt tanították a megtértjeiknek, hogy várják a Megváltó megjelenését. Sajnos,
ezt a bizonyságot nem tartották fenn. Sajnos, ez az áldott reménység elhomályosult. Sajnos,
több, mint ezer éven át majdnem teljesen feledésbe merült az Úr népe számára. De így történt.
Az apostolok közvetlen követői más dolgok felé fordították a figyelmüket. Ahogyan a
farizeusok a mi Urunk napjaiban, ők is tizedet adtak a mentából és a kaporból, de elhagyták
„a nehezebb dolgokat”. Ahelyett, hogy magyarázták volna a prófétai Írásokat és az egyház elé
tárták volna az egyetlen nagy reménységét, a korai „egyházatyák” az idejük legnagyobb részét
a civakodással töltötték egymással. Még mielőtt maguk az apostolok elhagyták volna ezt a
világot, hamis tanítók lopakodtak be és elkezdték felfani a nyájat, majd három évszázad alatt
a hitvalló egyház elpogányosodott. Utána következett a sötét középkor – ráillő név, mert a
prófécia lámpása megszűnt világítani, s a Hajnalcsillag gyors visszatérésének kilátása teljesen
eltűnt. Ahogyan Maga a mi Urunk megmondta, az összes szűz elszenderedett és aludt – az Ő
népe többé már nem várta a Vőlegény visszatérését.1
Nem kell emlékeztetnünk az olvasóinkat arra, hogy a sötét középkorként ismert
időszakban emelkedett fel a római katolikus egyház, s a hatalom, amivel az egész Európát
uralma alatt tartotta, olyan terheket rótt az emberek lelkeire, amiket fájdalma volt elviselni. A
Bibliát visszatartották a laikusoktól, s az emberek hiábavaló hagyományaival helyettesítették
Isten élő orákulumait. Ahelyett, hogy a Krisztus befejezett munkája általi üdvösséget hirdették
volna, a tömegeket arra tanították, hogy a mennybe csak penitencia, törvényszéki munka, papi
elmélkedés és a purgatóriumi tüzek útján lehet bejutni. Ahelyett, hogy azt tanították volna,
hogy a szentek reménysége a mi nagy Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus
megjelenésében van, Róma azt tanította, hogy az emberiség reménysége az egész világ
behódolásában rejlik a pápa zsarnoki hatalmának. Ahelyett, hogy arra buzdították volna a
hívőket, hogy „nézzenek fel” (Lk21:28), a római főpap földi rituálék pompázatos
ceremóniáival igyekezett elkápráztatni a vakbuzgó híveinek a szemeit.
Ezer évnyi lelki sötétség után az igazság Napja felragyogott Európa felett, gyógyulást
hozva a sugarai alatt. A tizenhatodik században Isten egy sor nagyszerű embert támasztott,
akik az Ő Lelkének erejével szabadultak meg a pápaság vas bilincseitől és kezdtek örvendezni
annak a szabadságnak, amit az Úr Jézus hoz el az Ő népének. Isten alatt ezek az emberek
munkálták ki azt, ami a nagy reformáció néven ismeretes. Ez alatt a reformáció alatt a
Szentírást helyreállították a nép számára, s átadták nekik a saját anyanyelvükön. A csakis a hit
által történő megigazulás dicsőséges tanítása hangzott Németország-, Svájc-, Olaszország és a
brit szigetek-szerte, s tömegek „csatlakoztak az Úrhoz”. Sok drága igazság, amik
évszázadokig voltak eltemetve az emberi hagyományok szemétdombja alatt, kerültek ismét
elő és adattak át a tömegeknek. De a reformáció, bármennyire is dicsőséges volt, a rég
elveszett igazságoknak csak egy részét állította helyre. Az egyház reménysége még nem lett
helyreállítva! Három további évszázad telt el, amíg az Úrnak a szüzekről szóló próféciája
harmadik része is beteljesedett. Egészen a tizenkilencedik századig nem hangzott el az éjféli
kiáltás: „Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek elébe!” (Mt25:6) Akkor támasztotta Isten a
bizonyságtevők újabb csoportját, akiket az Ő Fia közeledésének hirdetése végett küldött el.
Ennek eredményeképpen a szentek egyre növekvő számban kezdtek az Íge profetikus
részeinek alapos tanulmányozásába. Egészen a mai napig vannak a keresztyénség minden

1
Nem kétséges, hogy a Vőlegény példázata a Máté 25-ben elsősorban a zsidó maradékra utal a nagy
nyomorúság időszakában, ahogyan a nyitó „akkor” szó jelzi, de hasonlóan a többi próféciához, ennek is kettős a
beteljesedése és a keresztyén életvitelre is vonatkozik.

9
szegletében olyan hívő csoportok, akik buzgón várnak az Úr kiáltására, ami majd elszólítja
őket erről a Földről, hogy örökre Vele legyenek. Alázatos vágyunk, hogy egyesítsük ezeket a
bizonyságokat annak megerősítéséhez, hogy az Úr eljövetele közel van. Az idők jelei
világosan beszélnek azokhoz, akiknek van fülük a hallásra, s egyenként és közösen tesznek
bizonyságot arról a tényről, hogy a kegyelem eme korszaka már majdnem véget ért. Az
Újszövetség próféciái világosan megmutatják, hogy ennek a korszaknak „az utolsó napjaiban”
élünk, s az igazság Lelkének a segítségével szeretnénk felhívni a figyelmet azokra az Írásokra,
amik tudtunkra adják azokat a rendkívüli eseményeket, amik biztosan és gyorsan be fognak
következni.

10
 Első fejezet: A Megváltó visszatérésének szükségessége
Van bármilyen valódi szükség Krisztus visszatérésére? Ami Isten gyermekeit illeti,
csak egyetlen válasz adható erre a kérdésre. A mindenféle vallási hovatartozású keresztyének
egyetértenek abban, hogy Urunknak feltétlenül vissza kell jönnie. Ami ennek a szükségnek a
pontos jellegét és a konkrét sürgősségét illeti, itt a vélemények eltérhetnek, de magát a
szükségességet egyetemesen elfogadják. Még a posztmillennisták is azt tanítják, hogy
Krisztusnak vissza kell jönnie az idők végén megítélni a gonoszokat és megjutalmazni az
igazakat. De reméljük, meg tudjuk mutatni, hogy ennek a visszatérésnek a szükségessége
sokkal mélyebb és sokkal tágabb, mint a posztmillennisták által megfogalmazott indok.
Tegyük fel, hogy Krisztus soha nem jön vissza – akkor mi van? Vajon mérlegelték ezt
a lehetőséget úgy, ahogyan megérdemli? A dolgok jelenlegi rendje nem folytatódhat örökké,
egy efféle feltételezés elképzelhetetlen. Senki sem elégedett a jelenlegi állapotokkal. Még
azok is, akik megvetik Isten Ígéjének tanításait, reménykednek egy jobb időszakban, egy
aranykorban, az áldottság korszakában, olyanban, amit ez a Föld még soha nem látott. S a
premillennisták hiszik, hogy ezt az aranykort semmi más nem hozhatja el, csak Krisztus
személyes visszatérése. Itt van tehát általánosságban az ok, amiért hisszük, hogy a
Megváltónak vissza kell térnie. Azt mondjuk, „általánosságban”, mert a fejezet hátralevő
részében megpróbáljuk megmutatni, hogy legalább tízszeres szükség van a mi Urunk második
eljövetelére.

I. A Megváltó visszatérését az ószövetségi prófécia bejelentése

teszi szükségessé

Bárki számára teljesen világos, aki figyelmesen végig olvasta az Ószövetséget, hogy a
mi Urunk első eljövetele nem töltötte be számos Róla szóló jövendölés lényegét és célját. Sok
előre jelzett dolog Izrael Messiásáról nem teljesedett be az alatt, amíg az emberek között
lakozott. Isten Ígéjének sok, Krisztus Személyéhez kapcsolódó ígérete még megerősítésre vár.
Miközben igaz, hogy az Úr Jézus első eljövetele szó szerint és figyelemre méltó módon
betöltött sok Róla szóló ószövetségi próféciát, mégis, az is igaz, hogy sok akkor nem
teljesedett be.2 Néhányra itt felhívjuk az olvasóink figyelmét: „És ellenségeskedést szerzek
közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre
tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Móz3:15) Sok van ebben a figyelemre méltó
igeversben, amit most nem tudunk részletesen megvizsgálni, de mégis megpróbáljuk vázolni a
tartalmát. Ez nem egyetlen, hanem összetett prófécia, s legkevesebb hét jövendölés foglaltatik
benne:
Először, az asszonynak lesz magva, s ez, mint tudjuk, a mi Urunk emberi mivoltára
mutatott előre. Másodszor, neki sajátosan kellett az asszony „magvának” lenni, nem a férfié, s
ezért olvassuk: „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki
asszonytól lett” (Gal4:4). Harmadszor, az asszony „magvának” kellett szétzúznia a kígyót:
más szóval a Sátán a fő ellensége. Negyedszer, a kígyó fejét kellett széttaposnia. Ötödször. A
kígyónak a sarkát kellett mardosnia, s ezért van megírva, hogy „Ő… megrontatott a mi
vétkeinkért” (Ézs53:5). Hatodszor, „ellenségességnek” kellett lennie a kígyó és aközött, aki
megszüli a „magot”, nevezetesen Izrael között (v. ö. Jel12:1-6). S miután megemlítette az
ellenségességet a kígyó és az asszony között, hetedszerre ezt olvassuk: „a te magod (a kígyó
magva, azaz a veszedelem fia) között, és az ő magva között”. Más szóval, ez a megrögzött

2
Pont ez az, ami botránykőnek bizonyult a zsidók számára és emberileg szólva ez volt az oka, amiért oly sokan
közülük nem voltak képesek meglátni a „názáreti Jézusban” Izrael Messiását. De mint azt majd megmutatjuk,
azok a messiási próféciák, melyek nem teljesedtek be az Ő első eljövetelekor be fognak teljesedni a másodiknál.

11
ellenségeskedés az Antikrisztus és az igazi Krisztus közötti összecsapásban csúcsosodik ki. A
mostani céljainkhoz elegendő kiemelni a fentiek közül a negyediket és az ötödiket, amik a
történelmi sorrendjükben fordítottak.
„A sarkát mardosod”. A régi kígyó, az ördög a mi Urunk személyének egyetlen
sebezhető részét támadhatta meg – az emberi mivoltát, ezt jelzi itt a „sarok” szó. Miképpen
teljesedett be a próféciának ez a része, azt az olvasóink tudják. Amint az Úr Jézus
megszületett júdeai Betlehemben, a „sárkány” máris arra törekedett, hogy elpusztítsa
(Jel12:4). A keresztelését követően, ami a beiktatása volt a nyilvános szolgálatába, az ördög
negyven napon át tette próbára vagy „kísértette”. A keresztre feszítése előtti estén Urunk
konkrétan kijelentette: „ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma” (Lk22:53). Így mardoshatta a
Sátán az asszony magvának „sarkát”.
De azt is olvassuk, hogy „az neked fejedre tapos”, azaz Krisztus megtapossa majd a
Sátán fejét. A fej a hatalom trónja és forrása, s a most vizsgált igehelyen éles ellentétben áll az
asszony magvának „sarkával”. Lefosztva róla a profetikus szimbolizmust, ez csak azt
jelentheti, hogy elűzi a trónjáról a Sátánt és tehetetlen állapotba hozza. Ezt a magyarázatot
teljes mértékben megerősíti a Jel20, ahol megtudjuk, hogy közeleg a nap, amikor az ördögöt
megkötözik és a feneketlen mélységbe vetik, hogy ott maradjon bezárva az ezeréves korszak
alatt. Amit most különösen ki szeretnénk hangsúlyozni, az az, hogy az édeni próféciának ez a
része nem teljesedett be, amikor Urunk a Földön járt, s azóta sem teljesedett be. Ezért, ha
ennek a jövendölésnek meg kell valósulnia, akkor a i Urunknak vissza kell térnie a Földre és
meg kell fosztania az ördögöt a hatalmától, mert egyedül Ő illetékes erre a feladatra.
Azután ezt is olvassuk az Ézs9:6-7-ben: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú
adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak,
erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és
békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse
azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké.” Itt megint egy olyan próféciával
találkozunk, ami részben már beteljesedett, de teljesen még nem valósult meg. Izraelnek egy
gyermek „született”, Fiú „adatott”, de ez első eljövetele idején még nem ült fel a saját trónjára
(lásd Jel3:21Ö. Figyeljük meg különösen azt, hogy „uralma növekedésének és békéjének nem
lesz vége”: az „uralma” és a „béke” elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze. A próféciának
utóbbi része tehát az Ő második eljövetelére tekint előre, amikor „eljő az embernek Fia az ő
dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének
királyiszékébe” (Mt25:31). Akkor fogja beiktatni a békesség uralmát, mert majd akkor (és
addig nem) történik meg, hogy „sok népek között ítéletet tészen, és megfedd erős nemzeteket
nagy messze földig és fegyvereiket kapákká kovácsolják, dárdáikat pedig sarlókká; nép népre
fegyvert nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak.” (Mik4?3). Látjuk tehát, hogy a
profetikus Íge kijelentései megkövetelik és szükségessé teszik Krisztus visszatérését erre a
Földre, mert csak így és csak akkor fognak ezek szó szerint és teljes mértékben beteljesedni.
Még sok ószövetségi jövendölést idézhetnénk ugyanebben a dologban, de egy további is
elegendő lesz.
„Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat, és
uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e
földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve,
a melylyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk! Azért ímé elközelgetnek a napok, azt mondja
az Úr, a melyekben nem mondják többé: Él az Úr, a ki kihozta Izráel fiait Égyiptom földéből.
Hanem inkább ezt mondják: Él az Úr, a ki kihozta és a ki haza vezérlette Izráel házának
magvát az északi földről és mindama földekről, a melyekre kiűztem vala őket, és lakoznak az
ő földjökön.” (Jer23:5-8) Először is figyeljük meg itt, hogy Dávidnak (Izraelnek) ígérte meg
az Úr egy Király támasztását, Aki majd uralkodik és virágzik. Ez a prófécia kétségtelenül a mi
Urunk Jézus Krisztusra utal, aki „a zsidók királyaként” született (Mt2:2), mert nem sokkal az

12
után hangzott el, hogy a zsidókat Babilonba vitték, amióta nem volt emberi királyuk. Nem
kellenek érvek annak bizonyításához, hogy a zsidók nem ismerték Őt el és a halálát
követelték, s amikor Pilátus megkérdezte őket: „A ti királyotokat feszítsem meg?” (Jn19:15),
a nemzet vezetői ezt válaszolták: „Nem királyunk van, hanem császárunk!”. Továbbá, ez a
prófécia akkor sem teljesedett be, amikor Urunk elfoglalta a helyt a Fenség jobbján, mert
figyeljük meg, az hangzik el Izrael Királyáról, hogy „méltányosságot és igazságot cselekszik
e földön”, nem pedig „a mennyben”. Aztán figyeljük meg, hogy „Az ő idejében megszabadul
Júda, és Izráel (a tíz törzs) bátorságosan lakozik”, ami természetesen nem teljesedett be a mi
Urunk megaláztatásának napjaiban. Nem, ez a prófécia, mint sok más, az Ószövetségben
feljegyzett messianisztikus jövendölés Urunk második eljövetelére tekint előre a Földre, mely
eljövetel kötelező, ha e prófécia kikötéseinek meg kell valósulniuk.

II. A Megváltó visszatérését a saját kijelentései is szükségessé

teszik

A nyilvános szolgálata idején Urunk gyakran utalt az Ő második eljövetelére. Amikor

meggondoljuk, hogy milyen kevés beszélgetése adatott át nekünk, s az Ő tanításainak ihletett
feljegyzése, ahogyan az Újszövetségben megtalálható, mennyire rövid, akkor mély benyomást
tesz ránk a mostani vizsgálódásunk fontossága, mikor felfedezzük, milyen sok van az
evangéliumi történetekben a Megváltónk visszatéréséről. Nemcsak sok esetleges utalást
találunk rá, hanem a „példázatainak” többsége is beszámol azokról a dolgokról, amiknek az Ő
második eljöveteléhez van közük. Továbbá, az evangéliumban egész fejezetek vannak
ugyanennek a nagy eseménynek a részletesebb leírására szánva. Itt nem tudunk átnézni
mindent, amit Ő mondott a témában, hanem meg kell elégednünk kettő-három kiemelésével a
témával kapcsolatos mondásai közül.
A Mt24 és 25-ben két teljes fejezet foglalkozik a témával, s ezekben újra és újra azt
találjuk, hogy Urunk megemlíti a visszatérését. „Mert a miképen a villámlás napkeletről
támad és ellátszik egész napnyugtáig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mt24:27), ami
azt jelenti, hogy a mi Urunk visszatérése erre a Földre látható, nyilvános, és ámulatba ejtően
dicsőséges lesz. Ugyanezeket az elképzeléseket látjuk a fejezet 30. versében: „És akkor
feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják
az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” Tovább a
fejezetben Urunk megparancsolja a népének, hogy készóljenek a visszajövetelére, mert
bármely pillanatban megjelenhet: „Azért legyetek készen ti is; mert a mely órában nem
gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.” (44. vers) A következő fejezetben, a szüzekről
szóló példázatban megint a Vőlegény visszajövetelének témája kerül elénk, miközben a záró
versek részletes leírását adják az élő nemzetek megítéléséről, ami az Ő ezeréves királysága
bevezetését jelentik: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a
szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a
népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.”
(Mt25:31-32).
Lukács evangéliumnak 19. fejezetében találjuk a nemes emberről szóló példázatot,
ami nagyon világos és félreérthetetlen: „Egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy
országot vegyen magának, aztán visszatérjen. Előszólítván azért tíz szolgáját, ada nékik tíz
gírát, és monda nékik: Kereskedjetek, míg megjövök. Az ő alattvalói pedig gyűlölék őt, és
követséget küldének utána, mondván: Nem akarjuk, hogy ő uralkodjék mi rajtunk. És lőn,
mikor megjött az ország vétele után, parancsolá, hogy az ő szolgáit, a kiknek a pénzt adta,
hívják ő hozzá, hogy megtudja, ki mint kereskedett.” (Lk19:12-25) A „nemes ember” az Úr
Jézus. Az „utazás a messze tartományba” az Ő mennybemenetele volt. Az „ország”, amit
„(át)venni” készült, az Ő ezeréves királysága, amiért imádkozni is tanította a tanítványait. A

13
„visszajövetel” az Ő második eljövetele a Földre. A „szolgák” a hívők. A „pénz” („gíra”, ami
a Szentírásban a megváltást jelképezi) látszólag az evangéliumot jelképezi, ami a mi
kezünkbe adatott, hogy hirdessük az elveszett világnak. A „kereskedés, amíg megjön” az
evangélium hűséges terjesztése és a napi bizonyságtétel Róla az Ő távollétében. Az „üzenet”,
amit az „alattvalói” küldtek, Krisztusnak és az Ő evangéliumának a folyamatos elutasítására
utal a zsidók által az apostolok korában, s különösen István szolgálata alatt. Amire most
különösen felhívjuk a figyelmet, az a tény, miszerint Ő „visszajön”, ismét vissza fog térni erre
a Földre.
Talán a legkonkrétabb kijelentés, amit az Úr Jézus tett a jelen témában a Jn14 nyitó
verseiben van feljegyezve. A mi Urunk egyedül volt a tanítványaival, s készült elválni tőlük.
Három évig voltak a társaságában, de most a kereszt, annak minden szenvedésével és
szégyenével került az útjába. A közeledő halálának felfogása félelemmel és aggodalommal
töltötte el a követőit. Odafordulva hozzájuk a fájdalmukban a Mester a vigasz és a felvidítás
szavait szólja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én
bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam
volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet
készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott
legyetek.” (Jn14:1-3) Urunk eme szavai csak egyetlen lehetséges jelentéssel bírhatnak: Ő
elmenni készül, de majd ismét visszatér, mégpedig személyesen, és Magához veszi az övéit.
Ez volt az Ő pozitív és feltételek nélküli ígérete. Látjuk tehát, hogy az ígéreteinek teljesítése,
az Ígéjének betartása szükségessé teszi a mi áldott Megváltónk személyes visszatérését.
A mi Urunk akkor adott bizonyságát, amikor még a Földön volt, megerősítik és ha
lehet, még egyértelműbbé teszik a mennybemenetel utáni kijelentései, Ötven évvel a
mennybemenetele után az Úr Jézus elküldte angyalát a szeretett Jánoshoz Páthmosz szigetére,
hogy átadja neki a „Jelenéseket”, s abban nem kevesebb, mint hatszor halljuk, amint a mi
Urunk ezt mondja: „Bizony, hamar eljövök”. Ez az Ő utolsó ígérete, az utolsó szava a most a
Földön tartózkodó népéhez, Hamarosan eljön, ezt Ő Maga mondta. Gyakran mondta a földi
szolgálata alatt is. Olyan nyelvezettel mondta, amiben nem volt semmiféle kétértelműség.
Mondta mind a barátainak, mind az ellenségeinek. Ő Maga az "Igazság" – a megtestesült
Igazság. Ő a „hűséges s igaz tanúbizonyság”, ezért meg kell tartania a szavát, teljesítenie kell
az ígéreteit és vissza kell térnie személyesen.

III. A Megváltó visszatérését a Szentlélek megerősítése is

szükségessé teszi

Amíg Urunk itt járt a Földön, a keresztre feszítésének előestéjén megígérte a

tanítványainak, hogy más Vigasztalót küld, az Igazság Lelkét. Továbbá azt is megígérte az
apostoloknak, hogy amikor eljön a Lélek, elvezeti majd őket „minden igazságra”. Így tehát
ezeknek az apostoloknak az isteni ihletésű írásaihoz kell fordulnunk, ha meg akarunk tudni
mindent, amit tetszett Istennek kijelenteni a mostani vizsgálódásunk tárgyában.
Amikor az Újszövetség leveleit olvassuk, nagyon fontos állandóan észben tartanunk,
hogy azokban nem az emberi szerzők feltételezéseivel és spekulációival van dolgunk, hanem
megbízható és szavahihető információval, amit Maga a Szentlélek adott közre, mert „A teljes
írás Istentől ihletett” (2Tim3:16). Amikor a levelekhez fordulunk, rájövünk, hogy mindegyik
szerző hozzátett valamit a mostani témához: Péter és Pál, Jakab, János és Júdás valamennyien
utaltak a Megváltónk visszatérésének kilátására és biztos voltára. Pál apostol írta a korinthoszi
szenteknek: „Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért,
mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, mivelhogy mindenben meggazdagodtatok ő benne,
minden beszédben és minden ismeretben, a mint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől
való bizonyságtétel. Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a

14
mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, a ki meg is erősít titeket mindvégig
feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.” (1Kor1:4-8) A filippibeli
szenteknek ezt írta: „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus
Krisztust is várjuk; Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő
dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája szerint, mely által maga alá is vethet
mindeneket.” (Fil3:20-21) A kolossébelieknek pedig ezt: „Mikor a Krisztus, a mi életünk,
megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben.” (Kol3:4) A
thesszalonikabelieknek pedig ezt: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és
dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő
eljövetelekor?” (1Thessz2:19) S a zsidóknak ezt: „Azonképen Krisztus is egyszer
megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a
kik őt várják idvességökre.” (Zsid9:28)
Jakab apostol ezt írta: „Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig.
Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli
esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele
közel van.” (Jak5:7-8)
Péter apostol pedig ezt: „Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok,
tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek,
mikor megjelen.” (1Pt1:13) „És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek
hervadatlan koronáját.” (1Pt5:4)
János apostol ezt írta: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett
nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká
leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, a mint van. És a kiben megvan ez a reménység Ő
iránta, az mind megtisztítja ő magát, a miképen Ő is tiszta.” (1Jn3:2-3) Majd megint: „Mert
sok hitető jött e világra, a kik nem vallják a Jézust testben megjelent Krisztusnak.” (2Jn7)
Végül Júdás ezt írta: „Tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében, várván a mi
Urunk Jézus Krisztusnak irgalmasságát az örök életre.” (Júd21)
Itt van tehát az egyszerű, de perdöntő érv. Az Újszövetség mindegyik levélírója
megemlíti a Megváltó visszatérését. Ezek az emberek nem hallucináltak. Nem
kivitelezhetetlen ideáloknak adtak hangot, amik soha nem fognak megvalósulni. Az írásaik
isteni ihletésűek voltak. Ezek a szent emberek „a Szent Lélektől indíttatva” (2Pt1:21)
jegyezték fel az igazságot „nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem a
melyekre a Szent Lélek tanít” (1Kor2:13). Maga az a tény, hogy Isten Szentlelke az
apostolokon keresztül újra és újra bizonyságot tett, megerősítve az ószövetségi próféciáknak
és Magának Krisztusnak a kijelentéseit, teszi szükségessé és övelei meg a mi Urunk
személyes visszatérését.

IV. A Megváltó visszatérését a kereszt megaláztatása teszi

szükségessé

A lealacsonyodás, amit az Úr Jézus tűrt el, amíg itt volt a Földön korábban,
megköveteli, hogy hatalomban és dicsőségben jöjjön vissza azért, hogy igazolja Önmagát.
Ésszerű a feltételezés, hogy az utolsó látvány, amiben ennek a világnak része lesz a mi áldott
Urunkról, mielőtt elfoglalja a helyét a nagy fehér trónon, hogy megítélje a gonosz halottakat,
az „alázatos nazarénus” látványa lesz? Biztosan nem. Kell-e emlékeztetnünk az olvasóinkat a
megaláztatás ama mélységeiről, ahová a Megváltónk leereszkedett? Egy istállóban született a
mezei állatok között, s szalma volt az ágya a bölcsőben! Alacsonyrangú zsidó parasztokkal
osztotta meg az otthonát, s a gyermek- és ifjúkorát az asztalos munkapadjánál töltötte! A
nyilvános szolgálata során olyan szegény volt és oly kevésre becsülték, hogy megtagadták
Tőle még a vendégszeretet általános udvariasságát is – „nem volt hova lehajtania a fejét”!

15
Emberektől megvetett és elutasított volt, a farizeusi megvetés és a zsidó gúnyolódás
középpontja! Az élete látszólag vereséggel ért véget, ahogyan ott lógott tehetetlenül a
kereszten tűrve egy bűnöző kivégzésének gyalázatát, s a kegyetlen ellenségei gúnyolódását!
Vajon ez az egyetlen látvány, amivel a Földnek rendelkeznie kell a dicsőség Uráról? Vajon
Isten Fiának a látszólagos vereséggel kell elhagyni ezt a világot minden később lehetőség
nélkül, hogy Önmagét igazolja? Biztosan nem. Nem világos hát, hogy Neki, Aki korábban a
megaláztatásban volt itt, vissza kell térnie a szentjeiben megdicsőülve, minden hívő
ámulatára? Vajon a dolgoknak maga az illendősége, az egyenlőség és az igazság
követelményei nem teszik szükségessé, hogy Ő, Aki önkéntes áldozat volt, győzedelmes
Győztesként térjen vissza? Vajon a Golgota keresztje nem teszi szükségessé, hogy a mi Urunk
visszatérjen a Földünkre azért, hogy alátámassza az állításait és teljesítse az ígéreteit? „Mert
ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és
lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak
rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.” (Zsolt22:17-19) Ez volt a kép,
amit a prófécia festett Róla. De ez a látvány nem az utolsó volt. Ugyanebben a zsoltárban
olvassuk: „Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a
pogányok minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is.”
(28-29. versek)
„Amazok pedig megfogván Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, a hol az írástudók és
a vének egybegyűltek vala.” (Mt26:57) Látjuk áldott Urunkat a zsidó Szanhedrin előtt állni, s
saját teremtményei által vádoltatva! Figyeljük meg Őt, ahogyan nem mond semmit a Maga
védelmére a hamis tanúk vallomása ellen, majd tegyük fel a kérdést: ez az utolsó dolog?
Nincs ennek folytatása? Nem kell messzire mennünk a válasz keresésében, mert pont ez
alkalommal jelentette ki a Megváltó: „Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az
embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben.” (Mt26:64)
Azután meg van írva: „Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt, még a kik őt által
szegezték is” (Jel1:7). Igen, a keresztre feszített Megváltó jön vissza, hogy igazolja Magét
abban a világban, ahol egykor eltűrte a bűnösök ellenkezését Önmagával szemben, s visszatér
irányítani és uralkodni oda, ahol először azért jelent meg, hogy szenvedjen és meghaljon.

V. A Megváltó visszatérését a Sátán mostani felmagasztaltatása is

szükségessé teszi

Az egyik legnagyobb titok Isten teremtésében az ördög. Mert minden megbízható

információhoz vele kapcsolatban a Szentírásra vagyunk korlátozva. Egyedül Isten Ígéjében
tudunk meg bármit az eredetéről, a személyiségéről, a bukásáról, a tevékenységi területéről és
a közelgő pusztulásáról. Egy dolog, amit itt megtudunk Isten és ember eme nagy ellenségéről,
s amit a megfigyelés és a tapasztalat is teljes mértékben alátámasztanak, az, hogy nagy
hatalommal rendelkező lény. A Biblia tanulmányozásából kiderül, hogy a Sátán a legnagyobb
hatalmú teremtmény (nem „lény”) az egész Világegyetemben. Van bejárása a mennybe, s
megjelenik Isten előtt, hogy éjjel-nappal vádolja a szentjeit (Jel12:10). Az ószövetségi
próféciában „felkent kerub” a megnevezése (Ezék28:14), más igehelyekből pedig tudjuk,
hogy a „kerubok” a mennyei hierarchiák között a legfelsőbb rendet alkotják. A Sátán úgy van
bemutatva, mint a gonoszság szervezett világának a feje a gonosz lelkek seregeivel, akik
mindig készek a főparancsnokuk utasításainak végrehajtására. Őt „ordító oroszlánhoz” – az
állatok királyához – hasonlítják. Aki körbejár, keresve, kit nyelhet el (1Pt5:8). Amikor Urunk
a Földön járt, a Sátánnak volt hatalma Őt a templom csúcsára állítani, és „megmutatni néki e
föld minden országait egy szempillantásban” (Lk4:5). Júdás apostol leveléből megtudjuk:
„Pedig Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem
mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondá: Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd1:9)

16
Elegendőt mondtunk annak bemutatására, hogy a Sátán óriási hatalommal rendelkező
teremtmény.
De Isten Ígéje nemcsak arról a nagy hatalomról világosít fel minket, amivel az
ellenségünk rendelkezik. Tájékoztat a tevékenységi területéről is és a tudtunkra adja az
országának helyét. A régi kígyó, az ördög legelső említésekor a Szentírásban az Édenben
látjuk, korlátlan hozzáféréssel az ősszüleinkhez. A következő említésnél az Úr elé járul, mint
aki „körülkerülte és át meg át járta a földet” (Jób1:7). Ez a mi Földünk az ő jelenlegi
tevékenységi köre. Milton elképzelése arról, hogy a Sátán most a pokolbeli trónján ül,
teljességgel híjával van a bibliai megerősítésnek. Az Újszövetség tökéletes összhangban van
az Óval. Ebben a konfliktusban a mi Urunkkal az ördög kijelentette, hogy a világ neki adatott
(Lk4:6) és Krisztus ezt soha nem cáfolta, és meg se kérdőjelezte az állítását, sőt, háromszor is
elismerte, hogy a Sátán e világ fejedelme (Jn12:31 stb.). A 2Kor4:4ben „e világ istene” néven
szerepel, azaz annak hamis vallása igazgatójaként és az imádat tárgyaként a követői számára
– v. ö. 1Kor10:20. A Jn5:19-ben (a Revised Version szerint) elhangzik, hogy „az egész világ a
Gonoszban vesztegel”.
Láttuk tehát, hogy a Sátán felmagasztalt teremtmény, aki óriási hatalommal
rendelkezik és használja azt, s ez a mi világunk az ő mostani királysága. Mert hatezer éve
Isten és ember elismert ellensége. De vajon mindvégig így folytatódnak a dolgok? Vajon a
Sátán zablája „szabadjára lesz eresztve” örökre? Biztos, hogy eljön az ő hatalmának és
uralmának a vége. De kicsoda-micsoda fogja őt a trónjától megfosztani? Az emberiség
tehetetlen vele szemben. Az ember képtelen leláncolni őt. Az egyház nem képes a
trónfosztására, hiszen már rég megtette volna. A törvényesség tehetetlen, mert az emberi
kormányok nem képesek őt kiszavazni ebből a világból. Csak Egyvalaki alkalmas erre a
feladatra, mégpedig az Úr Jézus Krisztus. Ezért maga a Sátán mostani felmagasztaltatásának
ténye és az ember teljes tehetetlensége a trónfosztására követeli meg és teszi szükségessé a
Megváltónk személyes visszatérését, hogy legyőzze az ördögöt és bezárja a feneketlen
mélységbe.

VI. A Megváltó visszatérését Izrael jelenlegi szétziláltsága is

szükségessé teszi

Izrael a történelem titka és csodája! Izrael – amivel több mint a fél Biblia foglalkozik!
Izrael- aminek Isten Palesztina földját adta. Izrael – amiről meg van írva: „Az Úr pedig azt
kívánja ma kimondatni veled, hogy az ő tulajdon népévé leszesz, a miképen szólott néked, és
minden ő parancsolatát megtartod, hogy feljebb valóvá tegyen téged minden nemzetnél, a
melyeket teremtett, dícséretben, névben és dicsőségben, és hogy szent népévé lehess az
Úrnak, a te Istenednek, a mint megmondta vala.” (6Móz26:18-19) Izrael – ahonnan Krisztus
test szerint származott!
A régi Izraelt Isten jobban megtisztelte, mint bármely más nemzetet. Rájuk bízta a
Szentírást, nekik adat a szent törvényt, s hozzájuk jött el a Szent. De nézzük meg Izrael ma, és
mit látunk? Tíz törzse „elveszett”, s azok, akik a maradék kettőt alkotják minden más népnél
megvetettebbek és gyűlöltebbek a Földön. Ahelyett, hogy áldást jelentene minden nép
számára, Izrael látszólag átok. Ahelyett, hogy élvezné az ígéret földjének megígért örökségét,
hontalan vándorok, Jeruzsálemet pedig a pogányok tapossák. Ahelyett, hogy örvendezne
Istennek, a Megváltójának, Izrael nem ismeri Őt, „lepel” borul a szívükre.
De Isten Izraellel kapcsolatos céljai még nem valósultak meg teljesen. Csodálatos
történelem rejlik mögöttük és csodálatos történelem tárul eléjük. Igaz, a bánatuk még nem ért
véget. Igaz, a sötét völgy még előttük áll. Igaz, hogy még át kell élniük Jákob háborúságát
(Jer30:7). Igaz, Isten még nem bosszulta meg teljesen az Ő szeretett Fiának keresztre
feszítését. De nemsokára megteszi, s aztán visszakerülnek ismét a kegyeibe. Sok ígéret beszél

17
Izrael helyreállításáról. Az Ézs14:1-2-ben ezt olvassuk: „Mert könyörül az Úr Jákóbon, és
ismét elválasztja Izráelt, és megnyugotja őket földjükön; és a jövevény hozzájok adja magát,
és a Jákób házához csatlakoznak; És felveszik őket a népek, és elviszik őket lakhelyökre, és
Izráel háza bírni fogja őket az Úr földén, szolgák és szolgálók gyanánt; és foglyaik lesznek
foglyul vivőik, és uralkodnak nyomorgatóikon.” Aztán a Jer16:14-16-ban ez áll: „Azért ímé,
eljőnek a napok, ezt mondja az Úr, a mikor nem mondják többé; Él az Úr, a ki felhozta Izráel
fiait Égyiptom földéről; Hanem ezt: Él az Úr, a ki felhozta Izráel fiait északnak földéről és
mindama földekről, a melyekbe elszórta őket! Mert visszaviszem őket az ő földjükre, a melyet
az ő atyáiknak adtam. Ímé én sok halász után küldök, ezt mondja az Úr, hogy halászszák ki
őket; azután pedig elküldök sok vadász után, hogy vadászszák ki őket minden hegyből,
minden halomból és a sziklák hasadékaiból is.”
De miképpen valósulnak meg a fenti ígéretek? Mikor teljesülnek be ezek a próféciák?
A válasz: Krisztus második eljövetelekor. Ő jelentette ki: „Mert mondom néktek: Mostantól
fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, a ki jő az Úrnak
nevében!” (Mt23:39) S eljön a nap, amikor Izrael majd ezt mondja. Ahogyan meg van írva:
„A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és
könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, a kit átszegeztek, és siratják őt, a mint siratják
az egyetlen fiút, és keseregnek utána, a mint keseregnek az elsőszülött után. Azon a napon
nagy siralom lesz Jeruzsálemben, a milyen volt a hadadrimmoni siralom a Megiddo
völgyében.” (Zak12:10-11) Akkor és így tér majd meg Izrael a saját Messiásuk elutasításának
és keresztre feszítésének szörnyűséges bűnéből. „Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott
először az Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének, és ezzel egyeznek a
próféták mondásai, mint meg van írva: ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott
sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt” (Csel14:14-16). Majd a
Rm11:26-ban ezt olvassuk: „És így az egész Izráel megtartatik, a mint meg van írva: Eljő
Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat”. Meg kell említeni, hogy ez a két
igehely Izrael helyreállításáról összekapcsolódik a Messiásuk visszatérésével. It van tehát
Krisztus második eljövetelének további szükségessége – Izrael jelenlegi megaláztatása és
szétziláltsága, valamint Istennek a helyreállításukra és a jogaikba történő visszahelyezésükre
vonatkozó ígéretei megkövetelik, hogy Urunk ismét visszatérjen erre a Földre.

VII. A Megváltó visszatérését szükségessé teszi a világ jelenlegi

lezüllése és sivársága

Itt az ok, aminek meg kell győznie minden elmét. Ha van bármi, aminek kötelezően
szüksége van a Megváltónk visszatérésére, akkor az a szegény, bűntől elátkozott világunk!
Nézzük meg és mit látunk? A világ mindenfelé tele van szenvedéssel és ki van zökkenve. Egy
világ, melyet a bűnbeesés óta a nyomorúság kísér. Egy világ, mely most a halál torkában van,
s majdnem teljesen elveztette a reménységét. Mindaz, amit csak az ember kitalálhat, hogy
jobb állapotokat hozzon létre és boldogabb hellyé tegye ezt a világot, már ki lett próbálva és
hibásnak bizonyult. Az emberi kormányzás minden lehetséges formája ki lett próbálva, s
minden újabb ugyanolyan sikertelennek bizonyult, mint az előző. A teokrácia, a demokrácia
és a csőcselék uralma (amilyen a francia forradalom volt, s ami ma Oroszországot jellemzi),
megméretett és híjával találtatott. A törvénykezés, az oktatás és a civilizáció, amik ezekre
épültek, a próbatétel napján valamennyien arról tesznek majd bizonyságot, hogy a homokra
épültek. Nézz, amerre csak akarsz, a szárazon vagy a tengeren, a levegőben vagy a vizek
mélyén, s tanúja leszel annak ahogyan a bűn és a halál tobzódnak. A világ haldoklik egy
hozzáértő vezető híján.
A vétkek mindenfelé egyre jobban elszaporodnak. Növekszik a bűnözés, csökken az
erkölcsösség, az istentelenség és a törvénytelenség rohamosan növekednek, miközben

18
mindenki feje felett ott lóg a világháború félelmetes szemfödele. A fizikai világban, minden
megvilágosodásunk, modern felfedezésünk és az orvostudomány területén végzett szervezett
tevékenységünk ellenére a betegségek egyre nagyobb tömegeket ragadnak magukkal évről
évre. Az oktatás világa jórészt a hitetlenek és az agnosztikusok irányítása alatt áll, akiknek azt
tanítják, hogy a szenteknek egyszer s mindenkorra megadott hit üres babonaság, vagy
legalábbis vallásos köntös, amit mára kinőttünk. A gazdasági világban a kapzsiság és a
tisztességtelenség gyorsan felzabálják a kereskedelmi stabilitásnak magát a lényegét,
miközben a tőkések és a munkások közötti harc olyan forradalommal fenyeget, amilyet még
nem látott a világ azóta, hogy Párizs utcáit vérbe borították. A politika világában rengeteg
csűrés-csavarás van, s a „panamázó” és „párt” alapelveket ily önző módon követik, hogy az
önmagára valamit is adó ember egyre kevésbé akar belekeveredni az efféle mocsokba és
rothadásba. Mindegyik „párt” ugyanolyan korrupt, mint a többi, s a Krisztusban hívő, aki
aláveti magát Isten Ígéjének nem vonakodik elszakadni attól, ami nem ad helyet az ő Urának
és nem törődik az Ő dicsőségével. Az erkölcs világában mindenfelé romlás és rothadás a
jellemző. A Viselkedési Reform Társaságok, a tisztasági kampányok és a Polgári Igazság
Ligái képtelenek feltartóztatni a gonoszság hullámát. A civilizált (?) nemzetek szesztilalma
minden évben egyre súlyosabbá válik. Az erkölcstelenség mind a tömegek, mind a magas
beosztásúak között olyan méreteket ölt, hogy a nagyvárosaink modern Szodomák és
Gomorák. A vallásos világban láthatjuk a hitehagyott keresztyénséget. A teológiai
szemináriumaink ritka kivétellel darwinizmust és bibliakritikáét tanítanak, miközben a
szószékeink visszhangzanak az Istent gyalázó és a Szentírást tagadó eretnekségektől, s az
evangéliumot mindenfelé felcserélik politikai szónoklatokkal vagy erkölcsi esszékkel. A
gyülekezeteink többsége több, mint félig üres, miközben a hét közepi imaalkalmak majdnem
teljesen a múltéi már. Isten ama kevés hűséges szolgáját, akik még a Földön maradtak,
bojkottálják, rágalmazzák és üldözik. Az Úr napja a szórakozás keresésének és a szombat
megszentségtelenítésének a napjává vált a törvényesített heti hét napos munkával a farmokon
és a lőszergyárakban minden jelenleg háborúzó nemzet által. S mint említettük ennek a
világháborúnak a félelmetes szemfödele lebeg minden felett! Szó szerint emberek milliói
lettek lemészárolva a férfikoruk virágában, miközben további milliók nyomorodtak meg egy
életre a militarizmus megsemmisítésére és a tartós béke felállítására irányuló hiábavaló
erőfeszítésekben. Megszámlálhatatlanul sok otthonra borult rá a gyász, s nincs garancia vagy
még kilátás sem arra, hogy további milliók nem jutnak hasonló sorsra.
Manapság a világ tehetetlenül áll a gonoszság betörő hulláma előtt, ami az emberiség
majd felének megtizedelésével fenyeget, s a tehetetlenségében a bánat sújtotta emberiség
mindenfelé siralmas kezeket nyújt a menny felé, ahogyan a Szabadítóért kiált. Igaz, hogy a
kiáltás lehet, hogy nem mindig érthető, mindazonáltal hallható. Igaz, a világ egésze vak a lelki
nyomorúságára és a hitehagyott állapotára. Igaz, hogy a testi elme még mindig ellenséges
Istennel, de az intelligens emberek felfogják, hogy a dolgok jelenlegi rendje teljes csőd, s
készen állnak és vágynak az új rendre. A világ szabadításért kiált, mi lesz hát a menny
válasza? Megint azt mondjuk, hogy csak egyetlen válasz lehetséges. Miközben a Szentírás
feltárja a tényt, hogy Isten legsúlyosabb ítélete még nem öntetett ki erre a világra, amely oly
sokáig élt a gyönyörökben és a zabolátlanságban, miközben a Szentírás feltárja a tényt, hogy a
Föld szenvedései és bánata éjszakájának legsötétebb órája még nem jött el, azt is tanítja, hogy
ennek az éjszakának a végén felragyog majd az igazság Napja, gyógyulással a szárnyai alatt
(Mal4:2). „Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Ímé, Istenetek
bosszúra jő, az Isten, a ki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket! Akkor a vakok szemei
megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak, akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong
a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben. És tóvá lesz a délibáb, és
a szomjú föld vizek forrásivá; a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek, fű, nád és káka terem. És
lesz ott ösvény és út, és szentség útának hívatik: tisztátalan nem megy át rajta; hisz csak az

19
övék az; a ki ez úton jár, még a bolond se téved el; Nem lesz ott oroszlán, és a kegyetlen vad
nem jő fel reá, nem is található ott, hanem a megváltottak járnak rajta! Hisz az Úr
megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot
és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj.” (Ézs35:4-10) Ez lesz a menny válasza a
Föld gyötrelmes kiáltására! Ezért azt mondjuk, hogy a világ mostani lezüllése és sivársága
szükségessé teszi a Megváltónk visszatérését, hogy a vállára vegye a kormányzást, s
irányítson és uralkodjon igazságban, mert akkor, de addig nem, találja meg a világ minden
problémája a végső megoldását.

VIII. A Megváltó visszatérését szükségessé teszi az egész teremtés

siránkozása is

A bukás következményei messzire hatottak: „egy ember által jött be a világra a bűn”
(Rm5:12). Nemcsak az egész emberi faj keveredett bele ebbe, de az egész kozmosz is
érintetté vált. Amikor Ádám és Éva vétkeztek, Isten nemcsak ítéletet mondott rájuk és a
kígyóra, de megátkozta a Földet is: „Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te
feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról:
Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden
napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.” (1Móz3:17-
18) Ezek a szavak egy komoly és messzire ható gondolatmenetre utalnak: a bűn nemcsak
büntetést hoz a tényleges vétkesekre, de másokat is belevon a szörnyű következményekbe. A
büntetés, ami kiszabatott az özönvíz előttiekre, nem korlátozódott az ember családjára, hanem
sújtotta a teremtés alacsonyabb rendjeit is: mindegyiket elsöpörte az özönvíz! Az ítéletek,
amikkel Isten a gőgös fáraót sújtotta, kiterjedtek a halakra is a folyókban, a barmokra is a
mezőkön, s valamennyi alattvalójára! Amikor a halál angyala átment a Nílus földjén, a
barmok elsőszülöttjeit ugyanúgy leölte, mint az egyiptomiakét (2Móz12:12). Amikor Jahve
haragja meglátogatta Palesztinát Izrael hitehagyásának napjaiban, az állatokat ugyanúgy
sújtotta, mint az embereket, mert ezt olvassuk: „Mint nyög a barom! Megháborodtak a marha-
csordák, mert nincs legelőjük; bűnhődnek még a juhnyájak is!” (Joel1:18) Majd ismét:
„Meddig gyászoljon a föld, és meddig száradjon el minden fű a mezőn? A benne lakók
gonoszsága miatt pusztul el barom és madár; mert azt mondják: Nem látja meg a mi
végünket!” (Jer12:4)
Azt, hogy az egész világegyetem milyen mértékben szenvedte meg a bűn
következményeit, nem lehet megmondani, de biztos, hogy ezek nem korlátozódtak a Földre.
Ádám nem az első vétkes volt, mert a bukását megelőzően a Sátán is elszakadt az Alkotójától.
Arról, hogy milyen más világokat érintett a Sátán bukása, a Szentírás nem tájékoztat
bennünket, de mégis következtethetünk azokból az alapelvekből, amiket Isten Ígéje kijelent,
hogy a Sátán lázadásának következményei nagyon messzire hatottak. A csillagászati
megfigyelések feltárják az a tényt, hogy létezik sok-sok távoli világ, melyeken nincs élet, s a
Szentírás beszél „tévelygő csillagokról” (Júd13). A Hold egy sivár bolygó, ahol a halálnak
abszolút uralma van, s a halál a bűn zsoldja. Ha tehát Ádám vétke ráhozta a lakott Földre Isten
átkát, akkor vajon nem juthatunk-e józanul arra a következtetésre, hogy Isten teremtményei
közül a legmagasabb rendűnek a bukása ráhozta az átkot mindazokra a világokra, amik felett
megbízott uralkodói jogkörrel bírt? De legyen akárhogy, a Szentírás kijelenti azt a tényt, hogy
a bűn következményei a világunk határainál sokkal messzebbre elhatottak. Ezt olvassuk: „az
egek sem tiszták az ő szemében” (Jób15:16), majd ismét, a Rm8:22-ben: „az egész teremtett
világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig”.
Az utoljára említett igeszakaszból megtudjuk, hogy az egész teremtés fájdalomban és
nyomorúságban van. Ez biztosan abnormális. Biztos, hogy kezdetben nem így álltak a dolgok,
s biztos, hogy nem maradnak így mindörökké. Idézzük most az egész szakaszt, amiben ez a

20
kijelentés megtalálható: „Mert azt tartom, hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók
ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az
Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként,
hanem azért, a ki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is
megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára.” (Rm8:18-
21) A gondolati sorrend itt a következőnek tűnik: Isten egész teremtése, ami közvetlenül
érintett, s a Földünkkel kapcsolatos (az „egész teremtés” nem vehető abszolút értelemben,
mert az el nem bukott angyalokat ki kell abból zárni) szenvedte el Ádám bűnének
következményeit, ami a romlás rabszolgaságába taszította közvetlen eredményként. De ez a
„rabszolgaság” nem tart örökké. Remény tárul a teremtés elé: ígéret adatott, hogy
„megszabadul” majd, s ezen ígéret beteljesedésére és ezen reménység megvalósulására várva
most „vár”. A teremtés „reménysége” összekapcsolódik „az Isten fiainak megjelenésével” és
„a dicsőségük szabadságával”. Isten fiai a Megváltójukkal együtt fognak megmutatkozni vagy
megjelenni az Ő második visszatérésekor, mert meg van írva: „Mikor a Krisztus, a mi életünk,
megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben” (Kol3:4). Akkor szabadul
majd mega teremtés a mostani romlandóság rabságából. Megtudjuk tehát, hogy jóllehet az
egész teremtés szenvedett a bűn miatt, mégis osztozik majd Krisztus halálának dicsőséges
jótéteményeiben, Aki azért jött, hogy Önmaga feláldozásával eltörölje a bűnt. Mennyire
világos tehát a Megváltónk visszatérésének szükségessége! Senki más, csak a teremtés
Teremtője (Jn1:3) képes kiemelni a szenvedéseiből. Ezért mondjuk, hogy a teremtés mostani
siránkozása is szükségessé teszi és megköveteli a mi Urunk személyes visszatérését.

IX. A Megváltó visszatérését szükségessé teszi az egyház

könyörgése is

Mikor Urunk a Földön járt, imamintát hagyott a tanítványainak, ezt mondva: „Ti azért
így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jőjjön el
a te országod” (Mt6:9-10) A Megváltó arra tanította a szentjeit, hogy nézzenek előre a jövőre,
legyenek elfoglalva Isten érdekeivel és céljaival, s imádkozzanak az Ő országának
eljöveteléért, azaz az ezeréves királyságért. Ebből megtudjuk, hogy a reménységünknek nem
e világ jelenlegi királyságaira kell irányítani, hanem Isten eljövendő királyságára, mely
reménység akkor teljesedik be, amikor Maga a Megváltó jön majd vissza. Egy sor igehelyből
világos, hogy Isten országának eljövetele szinkronban van Krisztus visszatérésével (lásd
Lk19:12, Jel11:15 stb.) Az egyház reménysége Krisztus köré koncentrálódik és inkább a
jövőhöz, mintsem a jelenhez van köze, mert a „reménység” mindig előre néz. Ezért kell az
egyház imáinak igazodnia és összhangban lennie a reménységével.
Az utolsó ígéret, amit Urunk tett ötven-hatvan évvel a mennybemenetele után a
szeretett Jánosnak adatott meg Páthmosz szigetén, de az Ő egész népe buzdítására és örömére
lett feljegyezve a teljes keresztyén korszak számára, e ez volt: „Bizony, hamar eljövök”
(Jel22:20). A válasz erre az ígéretre a Szentlélek által ihletett ima: „Ámen, bizony jövel Uram
Jézus!” Ahogyan ez a korszak a végéhez közeledik s Krisztus visszatérte naponta közelebb
kerül, a Szentlélek sokaknak a saját imájává teszi ezt. Az „áldott” reménység – ami a sötét
középkorban elveszett az egyház számára –valamint a hirdetése eredményeképpen, ami most
széltében-hosszában hangzik: „Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek elébe!”, Isten szentjeinek
társaságai világszerte naponta kiáltják: „Ámen, bizony jövel Uram Jézus!” S a mi Istenünk
ima-meghallgató és imákat megválaszoló Isten! Neki, Aki oly sok tagját tanította várni és
imádkozni a Megváltójuk visszatéréséért ki kell elégítenie ezt a vágyakozást és válaszolnia
kell erre az imádságra. Ezért mondjuk, hogy az Istennek a tulajdon vérén megvásárolt
egyháza várakozásai és könyörgései is szükségessé teszik a Megváltó személyes visszatérését.

21
X. A Megváltó visszatérését a Krisztusban meghaltak várakozása is
szükségessé teszi

Ez az érv összefoglalható ekképpen: az átmeneti állapot, amibe a megváltottak

kerülnek a halál után nem tökéletes, hanem „mezítelen” állapot (2Kor5:1-3). A még a Földön
élő testvéreikhez hasonlóan most a Paradicsomban vannak „várván a fiúságot, a mi
testünknek megváltását” (Rm8:23). Egy megszámlálhatatlan sokaság, akik Jézusban aludtak
el, még test nélküli állapotban vannak, s abban „várnak”, várják azt az idő, amikor ez a
romlandó romolhatatlanságot, s ez a halandó halhatatlanságot ölt magára. Azok, akik amíg a
Földön voltak, s a Megváltójuk visszatérésére vártak és vágytak, nem várnak örökké, mert
meg van írva: „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az
égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a
kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és
ekképen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz4:16-17)
A Biblia utolsó könyvében, ahol a jelent és a jövőt, valamint ezt és az eljövendő
világot szétválasztó lepel lehullik, olyan igehelyet találunk, amely szorosan kapcsolódik a
most vizsgált dologhoz. A Jel6:9-10-re utalunk: „És mikor felnyitotta az ötödik pecsétet,
látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az Istennek beszédéért és a
bizonyságtételért, a melyet kaptak. És kiáltának nagy szóval, mondván: Uram, te szent és
igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, a kik a földön
laknak?” Ez az igeszakasz a szimbolizmusát lefosztva azt jelenti, hogy a mártírhalált halt
hívők most egy közbenső állapotban vannak, s buzgón várják az idő, amikor Isten majd
megbosszulja a halálukat, mely idő rögtön az előtt jön el, hogy Urunk visszatér a Földre. Az,
amit konkrétan ki szeretnénk hangsúlyozni, a tény, hogy a most a Paradicsomban levő
lelkeket itt azt kiáltani látjuk, hogy „meddig még?” Ebből megtudjuk, hogy azok, akik „az
Úrral” vannak, valamint a „még testben” levő hívők buzgón vágyják és várják a Megváltójuk
visszatérésének idejét. A válasz ezeknek a testetlen „lelkeknek” nagyon szembeszökő: „Akkor
adatának azoknak egyenként fehér ruhák; és mondaték nékik, hogy még egy kevés ideig
nyugodjanak, a míg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjokfiainak száma, a
kiknek meg kell öletniök, a mint ők is megölettek.” (Jel6:11)
A „Krisztusban meghaltak” reménykedve várnak, várják ennek az ígéretnek a
beteljesedését: „Épenígy a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik
romolhatatlanságban; Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik
erőtelenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van
érzéki test, és van lelki test is.” (1Kor15:42-44) Vajon a reménységük nem több, mint üres
álom? Vajon örökké kell várniuk? Nem, áldott legyen Isten. Az Ő Ígéje meghatározza, hogy a
Megváltó visszatérésekor „Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ő vele
együtt” (1Kor4:14). Ezért mondjuk, hogy a Krisztusban meghaltak mostani mezítelen állapota
a várakozásukkal együtt a feltámadásra megköveteli és szükségessé teszi a Megváltójuk
személyes visszatérését.
Összefoglalva: legalább tíz oka van annak, hogy Krisztusnak vissza kell jönnie – az
ószövetségi prófécia kijelentése, Magának az Úrnak a kijelentései, a Szentlélek megerősítése
az újszövetségi levelek íróin keresztül, a kereszt megaláztatása, mely megköveteli Krisztus
megfelelő igazolását hatalomban és dicsőségben, Izrael jelenlegi szétziláltsága, a Sátán
felmagasztaltatása és a ember tehetetlensége, hogy megfossza őt a trónjától, a világ lezüllése
és sivársága, a teremtés siránkozása, ami várja a szabadulást a romlandóság rabságából, az
egyház könyörgései, ami ezt kiáltja: „Ámen, bizony jövel Uram Jézus!”, valamint a
Krisztusban meghaltak várakozása, akik a megdicsőülésükre várnak egyenként és közösen,
mind szükségessé teszik és megkövetelik a Magváltónk visszatérését.

22
 Második fejezet: A Megváltó visszatérésének reménysége
Az 1Kor13:13-ban három fő keresztyén kegyelmi ajándék van, nevezetesen a hit, a
remény és a szeretet. Az első és a harmadik vonatkozásában a hívők rendszerint jól
tájékozottak, de a másodikat illetően sokaknak az Úr népe közül vannak a leghalványabb
elképzeléseik. Amikor a keresztyéneket megkérdezik a hit tárgyáról, ők a legnagyobbrészt
képesek azonnal és értelmesen válaszolni, de kérdezd meg az átlagos gyülekezeti tagot a hívő
reménységéről, s a válaszai határozatlanok és bizonytalanok lesznek. De legyen a beszélgetés
témája a keresztyén szeretet, s mindnyájan szilárd talajon érezzük magunkat, ám ha a
keresztyén reménység témáját hozzuk elő, sokan óvatosan és vonakodva lépegetnek.
Az, hogy a gondolatok és a hit legnagyobb zűrzavara a keresztyének között a
reménységük vonatkozásában áll fenn, gyorsan bebizonyítható többek megkérdezésével a
reménységük természetéről. Kérdezd meg az átlagos templomba járót, és azt fogja mondani:
az üdvösség – reméli, hogy üdvözül, amikor meghal. Kérdezz meg egy másikat, s azt fogja
mondani, hogy a halál a reménysége, mert akkor fog megszabadulni minden testi
szenvedéstől. Kérdezz megy egy harmadikat és azt fogja mondani, hogy a menny a
reménysége. Talán ez a legutolsó válasz jobban kifejezi az általános és népszerű hiedelmeket,
mint a többi. De azt mondani, hogy a jövőbeli boldogság a reménységünk nem több, mint
amit bármelyik pogány is mondana. Vannak igehelyek, amelyek különbséget tesznek a menny
és a hívő reménysége között. „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az
ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a
halálból való feltámadása által, romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, a
mely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1Pt1:3-4). Itt az „élő reménység”, melyre
újonnan születtünk, gondolatban elválik az „örökségtől”, ami „a mennyekben van fenntartva
számunkra”. S bár szorosan kapcsolódnak, a menny és a hívő reménysége természetesen nem
egymás szinonimái, amint az kiderül a Kol1:5-ből, ahol ismét meg vannak különböztetve: „A
mennyekben néktek eltett reménységért, a melyet már előbb hallottatok az igazság
beszédében, mely az evangyéliom”. A mennyet itt nem mondja a hívő reménységének, mert a
reménység a „mennyben” van „eltéve”. Mi hát akkor a reménységünk?
Furcsa, hogy ekkora tudatlanság és zűrzavar uralkodik ebben a témában. A reménység
majdnem olyan kiemelkedő az Újszövetségben, mint a hit vagy a szeretet. A gyülekezeti
levelek sokat elmondanak erről a témáról. A rómabelieknek írott levélben, ahol a megigazulás
következményeit vagy eredményeit tárgyalva az apostol ezt írta: „Megigazulván azért hit
által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, A ki által van a menetelünk
is hitben ahhoz a kegyelemhez, a melyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsőségének
reménységében.” (Rm5:1-2) Majd ismét a 8:24-25-ben: „Mert reménységben tartattunk meg;
a reménység pedig, ha láttatik, nem reménység; mert a mit lát valaki, miért reményli is
azt? Ha pedig, a mit nem látunk, azt reméljük, békességes tűréssel várjuk.” A
korinthusbelieknek ezt írta Pál: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban,
minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor15:19) A galatáknak pedig ezt: „Mert mi a
Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét.” (Gal5:5) Az efézusiakért imádkozott, hogy
az értelmük szemei megnyíljanak, s megtudhassák, „mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az
Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között” (Ef1:18), s eléjük tárta a Lélek
hétszeres egységét: „Egy a test és egy a Lélek, miképen elhívatástoknak egy reménységében
hívattatok el is; egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség; Egy az Isten és mindeneknek Atyja”
(4:4-6), s nem lehet jobban két külön reménység, mint amennyire lehet két Úr vagy két hit.
A thesszalonikabeli szenteknek ezt írta Pál apostol: „ne bánkódjatok, mint a többiek, a
kiknek nincsen reménységök” (1Thessz4:13), majd ismét: „Maga pedig a mi Urunk Jézus
Krisztus, és az Isten a mi Atyánk, a ki szeretett minket és kegyelméből örök vígasztalással és
jó reménységgel ajándékozott meg” (2Thessz2:16). Titusnak ezt írta: „Mert megjelent az Isten

23
idvezítő kegyelme minden embernek, a mely arra tanít minket, hogy megtagadván a
hitetlenséget és a világi kivánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló
világon: várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus
Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit2:11-13). A zsidóknak pedig ezt: „Kívánjuk
pedig, hogy közületek kiki ugyanazon buzgóságot tanusítsa a reménységnek bizonyossága
iránt mindvégiglen… Hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az
Isten hazudjon, erős vígasztalásunk legyen minékünk, mint a kik oda menekültünk, hogy
megragadjuk az előttünk levő reménységet, mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős
horgonya és beljebb hatol a kárpítnál” (Zsid6:11, 18-19) Péter apostol abban látta az okát az
örvendezésnek, hogy Isten „az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő
reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (1Pt1:3), majd így
buzdította az olvasóit: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér
tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel” (1Pt3:15).
János apostol ezt írta: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett
nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká
leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, a mint van. És a kiben megvan ez a reménység Ő
iránta, az mind megtisztítja ő magát, a miképen Ő is tiszta.” (1Jn3:2-3) Látjuk tehát, hogy az
Újszövetség bővelkedik igeszakaszokban, melyek a hívő reménységéről beszélnek.
Isten népe minden korban rendelkezett az eléjük táruló reménységgel, s ez a
reménység mindig Krisztusban összpontosult. Az Édenben Isten azt az ígéretet adta Ádámnak
és Évának, hogy eljön az asszony magva és a kígyó fejére tapos. S ezen ígéret
beteljesedésének a várása alkotta a szentek reménységét azokban a régmúlt napokban. Jákob
mondta: „Szabadításodra várok Uram!” (1Móz49:18) A reménység, amit Isten Ábrám elé
állított, az volt, hogy az ő magva áldás lesz minden nemzet számára, mely reménység, mint
azt megtudjuk a Gal3:16-ból, konkrétan Krisztusra vonatkozott. A reménység, amit Isten
Mózes elé állított, így fejeződött ki: „Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat
mint te, és az én ígéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok
néki.” (5Móz18:18) Ennek a próféciának a beteljesedését illetően lásd Jn12:49, 14:10 stb. A
reménység, amit Isten Dávid elé tárt, ily módon jeletetett ki: „Mikor pedig a te napjaid
betelnek, és elaluszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból
származik, és megerősítem az ő királyságát: az fog házat építeni az én nevemnek, és
megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké.” (2Sám7:12-13). Később, a prófétáin
keresztül Isten újra és újra Izrael elé tárta a Messiásuk megjelenésének reménységét. Ez arra
indít minket, hogy vizsgáljuk meg

I. A reménységünk jellegét

Mivel oly sok zűrzavar és bizonytalanság uralkodik a témánk eme ágában, továbbá,
hogy eltakarítsuk a szemetet, amit az emberi koholmányok halmoztak fel körülötte, először a
reménységünk negatív oldalával fogunk foglalkozni.

1. A mi reménységünk nem a világ megtérése

Imádkozunk azért, hogy ezeket az oldalakat olvassák el sokan azok közül, akiket
megriaszt a fenti kijelentés. Egy világ, ami végül majd megtarttatik az evangélium prédikálása
által – ez volt a várakozása majdnem az egész keresztyénségnek. Azt, hogy az evangélium
majd legyőzi a világot, a testet és az ördögöt, hitte azok nagy többsége, akik az Úr népének
vallják magukat. A szemináriumokon, a pulpitusokon, napjaink keresztyén irodalmában és a
nagy missziós összejöveteleken, ahol az „A világot Krisztusért” feliratú plakátok jól láthatóan
vannak kitéve, buzgón hirdették ezt az elméletet. Feltételezik, hogy bármi, ami kevesebb a

24
megtért „világnál”, az evangéliumra gyalázatot hozó és azt kisebbítő fogalom. Azt mondják,
hogy az evangélium nem mondhat csődöt, mert az Isten hatalma, s jóllehet az egyház csődöt
mondott, mégis eljön a nap, amikor ez az elragadó ideál megvalósul. Aki bármi mást hisz, az
„pesszimistának” nevezhető, sőt úgy kell rá tekinteni, mint Krisztus ügyének akadályozójára
és elárulójára. De mik a nyilvánvaló tények?
Az Úr Jézus hirdette az evangéliumot, mégpedig hűségesen, szeretetteljesen, buzgón
és fáradhatatlanul. De mi lett az eredménye? Vajon „megtért” a világ az Ő prédikálására?
Mondhatjuk, hogy ez nem tisztességes kérdés, mert Ő csak helyileg prédikált. Elfogadjuk a
módosítást, de felteszünk egy további kérdést: vajon Palesztina megtért a prédikálására?
Egyetlen pillantást kell csak vetni a négy evangéliumra, hogy megtaláljuk a választ. A Hegyi
beszédben Urunk kijelentette, hogy „sokan” járják a széles utat, ami a pusztulásba visz és
csak „kevesek” a keskenyet, ami az életre vezet. A magvető példázatában kijelentette, hogy a
négy jó magvetés közül az Ő kezéből három terméketlen földre esett. Majd ezt olvassuk: „A
világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az
övéi nem fogadák be őt.” (Jn1:10-11) Nem, az Isten Fia által hirdetett evangélium sem tett
semmiféle ígéretet a világ megtérésére a prédikálása által, mert a három és fél éves olyan
szolgálatot követően, amilyet sem addig, sem azóta nem látott a világ, csak maroknyian
voltak, akik követték annak kegyelmes kéréseit az Ő ajkairól – csak mindössze százhúszan
voltak a felső szobában a Szentlélek eljövetelére várva, amit a követőinek ígért meg
(Csel1:15).
Hogyan volt az apostolok napjaiban? Az egyház történetének első generációja alatt
csodálatos dolgok történtek mindenfelé, melyek minden másnál jobban kecsegtettek a világ
megtérésével. Tizenegy ember küldettek ki, akiket Maga az Úr készített fel, hogy híreszteljék
az üdvösség jó híreit. A Szentlélek kitöltetett rájuk, s a tizenegy mellett a tarsusi Saulus is
csodálatos módon újjászületett és küldetett el, mint a pogányok apostola. De miféle sikerek
kísérték az erőfeszítéseiket? Miképpen fogadta őket a világ? Megint csak az újszövetségi
Írásokhoz kell fordulnunk a válasz megtalálásához. A Mesterükhöz hasonlóan őket is lenézték
és visszautasították az emberek. Mindenütt az apostolok ellen szóltak és a Föld söpredékének
tekintették őket. Egyeseket börtönbe vetettek, másokat kardélre hánytak. Az egyikük
kereszthalált szenvedett, s a kis csoport legutolsó tagját Páthmosz szigetére száműzték. Igaz,
hogy a munkájuk nem volt teljesen hiábavaló. Igaz, hogy Isten megtisztelte az Ő Ígéjét és
sokan megtértek, s itt-ott még gyülekezetek is alakultak. De a sokaság, a nagy tömegek mind
a zsidók, mind a pogányok között nem indultak meg és megtéretlenek maradtak. A tényleges
állapotok tehát az apostolok napjaiban nem ígérték a világ megtérését az evangélium által.
S miképpen van manapság? „Óh”, mondják, „az idők azóta megváltoztak: Krisztus és
az apostolai a pogányság és a barbárság napjaiban éltek, de a modern civilizációnk
felvilágosodása után ebben a huszadik században már messze más a helyzet.” Igen, de nem
mind arany, ami fénylik. Nem tagadjuk, és dicsérjük is Istent a tény miatt, hogy manapság
sokkal több keresztyén él a Földön, mint az első században. De sokkal több bűnös is! Most a
világ megtéréséről beszélünk. Vajon Isten egyházának növekedése lépést tartott a Föld
népességének növekedésével? Úgy gondoljuk, hogy nem. Manapság körülbelül egymilliárd
lélek élhet a Földön, akik soha nem hallották Krisztus nevét! Miképpen beszélhetünk hát a
megtért világról, amikor az emberiség kétharmad része meg van fosztva az evangéliumtól?
Azután micsoda maga a keresztyénség? A Krisztus nevét viselők közül hányan valóban
keresztyének? Azok között, akik Isten gyermekeinek nevezik magukat, hányan vannak, akik
valóban jogosultak erre a megnevezésre? A hitvalló keresztyénségnek több mint a fele a
görög és a római katolikus egyház fennhatósága alatt áll. S micsoda maga a protestantizmus?
Mit töltöttek be az evangélikus egyházak a maguk világias, gyönyöröket kedvelő, színházba
járó, a szombatot megszentségtelenítő, az imaórákat elhanyagoló tagjaikkal? Nem, kedves

25
olvasó, ne tévesszenek meg a magasröptű frázisok látszatai. Isten nyája csak „kicsiny nyáj”
(Lk2:12). S csak „maradék van a kegyelemből való választás szerint” (Rm11:5).
Talán csődöt mondott az evangélium? Talán meghiúsultak Isten céljai? Természetesen
nem. Az evangélium soha nem volt a világ megtérítésére szánva. Isten soha nem akarta
megújítani az egész emberiséget ebben a korszakban jobban, mint tette azt a mózesi
üdvökonómiában, amikor engedte, hogy a nemzetek a maguk útját járják. Isten céljait erre a
korszakra a Csel15:14 világosan meghatározza: „Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott
először az Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének,” Ezzel teljes
összhangban jelentette ki Pál apostol: „Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon
megtartsak némelyeket.” (1Kor9:22) Világos tehát, hogy az egyház reménysége nem a világ
megtérése.
Elidőzve az általános mellett, most térjünk rá a részletekre:

2. A mi reménységünk nem a lélek üdvössége

Az Újszövetségben az „üdvösség” szónak hármas területe van: múlt, jelen és jövő,

melyek a bűn büntetésétől, hatalmától és jelenlététől való megszabadulásunkra vonatkoznak.
Amikor az előbb azt mondtuk, hogy a mi reménységünk nem a lélek üdvössége, akkor úgy
értettük, hogy nem az eljövendő haragtól történő szabadulás az a kilátás, amit Isten a népe
szeme elé tár. Egyes olvasóink számára majdhogynem fárasztó időpocsékolásnak tűnhet
ezeknek a dolgoknak a tárgyalása, de azok osztályai miatt, akiknek ez a mű főként íródott,
megkérjük őket, legyenek türelemmel. Manapság, amikor a Bibliát oly fájdalmasan
elhanyagolják mind a szószéken, mind a padokban, nem vehetünk semmit készpénznek. A
gyülekezeteinkben tömegek tudatlanok a keresztyén hit legalapvetőbb igazságainak
vonatkozásában. A tapasztalat megmutatja, hogy viszonylag kevés ember ismert az
evangéliumnak csak az ABC-jét is. Beszélgess az átlagos gyülekezeti taggal, s túl gyakran
találod azt, hogy nincs neki több holmi homályos és bizonytalan reménységnél a saját
üdvösségéről. Megpróbál „a kapott világosságnak megfelelően” élni, „teszi a tőle telhető
legjobbat”, s reméli, hogy a végén valamiképpen majd minden jóra fordul. Nem meri azt
mondani: tudom, átmentem a halálból az életbe, hanem reméli, hogy végül a mennybe jut.
A Szentírás sehol nem mutatja úgy az üdvösséget, mint a hívő reménységét. A
szabadulás (üdvösség)3 a bűn vétkességétől, büntetésétől, zsoldjától olyasvalami, amiért a
hívő már most hálát adhat Istennek. Urunk mondta a tanítványainak: „inkább azon örüljetek,
hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben” (Lk10:20). Az üdvösségünk jelen idejű
összetevője sok igehelyen szerepel: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én
beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a
kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Jn5:24) Mennyire egyszerű és határozott
dolog ez! Az örök élet olyasvalami, amit minden Krisztusban hívő már birtokol, s a számára
nem lehetséges a jövőbeli elkárhozás abban az értelemben, hogy majd el kellene viselnie Isten
haragját. S máshol is olvassuk: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk” (1Jn3:2). Nem
kell engedelmeskednünk Isten parancsolatainak, méltó módon járni és szolgálni az Urat
ahhoz, hogy Isten gyermekei lehessünk: ezért tesszük ezeket a dolgokat, mert már a hit
házanépének tagjai vagyunk. A testünk üdvössége vagy megváltása még jövőbeli esemény,
mert a Megváltó visszatéréséig nem következik be, hogy „elváltoztatja a mi nyomorúságos
testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez” (Fil3:21). De a lélek üdvössége, a
szabadulás az eljövendő haragtól befejezett tény minden bűnös számára, akik elfogadták az
Úr Jézus Krisztust személyes Megváltójuknak. Ők mind „elfogadottak ama Szerelmesben”
(Ef1:6). Valamennyien „alkalmasakká tétettünk a szentek örökségében való részvételre a

3
Az angolban ez a kettő egy szó, a „salvation”. – a ford.

26
világosságban” (Kol1:12), valamennyien „örökre tökéletesekké lettünk” (Zsid10:14). Ennyit a
megjelenésükről Isten előtt.
Ahogyan másvalaki mondta: „Az üdvösség nem a mennyország kapujában van, hanem
a keresztnél. Isten üdvösséget hozó kegyelme megjelent, és oda hoz üdvösséget, ahol a bűnös
van – pont ide. Ismeritek az Úr saját képét erről. Ez az a kép, ami azonnal felötlik az
elmémben – az irgalmas szamaritánus példája. Tudjátok, milyen csodás előképe ez az áldott
igazságnak. Pont ahogyan az irgalmas szamaritánus ment alá a jerikói úton és szolgált a
nyomorultnak, aki félholtan feküdt ott, olajat töltve a sebeire pont ott, ahol feküdt, Isten
üdvösséget hozó kegyelme is úgy jött el a bűnöshöz oda, ahol a bűneiben hever. Nem számít,
milyen nagy bűnös az illető, ha meg lehet győzni, hogy fordítsa a hit szemeit a kereszt felé,
ahová eljön az üdvösség.” (Dr. C. I. Scofield) Továbbá,

3. A mi reménységünk nem a halál

A leghóbortosabb és legabszurdabb a magyarázatok között, melyek helyet találtak a

józan magyarázók között az a hiedelem, hogy a halál az a reménység, amit Isten a hívő
szemei elé tárt. Nehéz megérteni, miképpen nyert valaha is elfogadást. Igaz, hogy van egy sor
igeszakasz, amik az Úr hirtelen és váratlan visszatéréséről beszélnek, de az „a mely órában
nem gondolnátok, abban jő el az embernek Fia” és az „úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj”
szavakat úgy értelmezni, hogy a halál figyelmeztetés nélkül ragadhatja el a hívőt nem egyéb,
mint Isten Ígéjét értelmetlen zsargonná alacsonyítani le és lehetetlenné tenni az épeszű
magyarázatot. A Szentírás azt mondja, amit ért alatta, és úgy érti, ahogyan mondja. Igaz, hogy
vannak példázatok a Bibliában, melyek nagy fokban jelképesek, de ahol ez a helyzet, ott a
szövegkörnyezet utal világosan erre. Ahol pedig nem, ott mindig a Szentírás nyelvezetének
világos és szó szerinti jelentését kell venni. A Szentírásban a „halál” halált jelent, az
Emberfiának eljövetele pedig az Ő eljövetelét, s a kettő nem egymás szinonimái. Mint
említettük, Krisztus visszatérése és a halál néha egyformán váratlanul következnek be, de
ezzel véget is ér minden hasonlóság a kettő között.
Módfelett furcsa, hogy a bibliatanítók összekeverték a halált Krisztus második
eljövetelével. Az előbbiről azt olvassuk, hogy „ellenség” (1Kor15:26), míg a második
„boldog reménység” (Tit2:13), s biztos, hogy ez a két dolog nem utalnak ugyanarra. Urunk
visszatértekor hasonlatosakká válunk Hozzá (1Jn3:2), de a hívők nem válnak hozzá hasonlóvá
a halál pillanatában, mert a halál egy testetlen állapotba viszi át őket. S hogy a „halál” nem a
hívő reménysége, az sok igehelyből világos. Az 1Pt1:3-ban az apostol hálát ad, amiért „élő
reménységre” születtünk újjá. Isten szentjének a halálos ágyán is élő reménysége van:
dicsőséges kilátás e siralom völgyén túl. A 2Tim4:8-ban Pál apostol emlékeztet minket arra,
hogy az igazság koronái vannak félretéve mindazoknak, akik vágyva várják Krisztus
„megjelenését”, ami további bizonyítéka annak, hogy a halál nem Krisztus második
eljövetele, mert ki az, aki „vágyva várja” a halált? A halál a Krisztushoz menetelem, de az Ő
visszatérése Krisztus eljövetele hozzám. A halál ok a gyászra és a bánatra, de az Úr
visszatérése a vigasztalásra és az örömre ok. „Annakokáért vígasztaljátok egymást e
beszédekkel.” (1Thessz4:18, lásd a szövegkörnyezetet) A halál a porba fekteti a testet, de a
Megváltó visszatérésekor az Ő népe felkel a porból: „feltámadnak először a kik meghaltak
volt a Krisztusban” (1Thessz4:17). A halál „a bűn zsoldja”, ami azt jelenti, hogy a halál a bűn
büntetése, de ezt a büntetést a Megváltónk olyannyira teljes mértékben elhordozta, hogy ezt
olvassuk: „Azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett,
másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre.” (Zsid9:28) A halál
természetesen nem a korai keresztyének reménysége volt, amint az világos az 1Thessz1:9-10-
ből, ahol ezt olvassuk: „megtértetek az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennek
szolgáljatok, és várjátok az Ő Fiát az égből” – ezek a thesszalonikabeli szentek Krisztusra, és

27
nem a halálra vártak. Végül, a halál nem lehet a mi reménységünk sem, mert a halál nem lesz
osztályrésze minden hívőnek, amint ez világosan kiderül az 1Kor15:51 nyelvezetéből:
„Mindnyájan ugyan nem aluszunk el”. Mi hét a mi reménységünk? A válaszunk

4. A mi reménységünk a Megváltónk személyes visszatérése

„Jézus Krisztus a mi reménységünk” (1Tim1:1). Jézus Krisztus a hívő számára a

„minden mindenben” (Kol3:11). Ő a mi „békességünk” (Ef2:14). Ő a mi „életünk” (Kol3:4).
Ő „bölcseségül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul” (1Kor1:30). S
megint mondjuk, Ő a mi „reménységünk”. De a reménység mindig előre néz. A
reménységnek a jövőhöz van köze. „Mert reménységben tartattunk meg; a reménység pedig,
ha láttatik, nem reménység; mert a mit lát valaki, miért reményli is azt? Ha pedig, a mit nem
látunk, azt reméljük, békességes tűréssel várjuk.” (Rm8:24.25) Ez azt jelenti, hogy amit
remélünk, azt még nem birtokoljuk.4 Ahogyan másvalaki mondta: „Az ember nem a jelennek
teremtetett, s a jelen nem az ember kielégítésére volt szánva. A jövő az, és nem a jelen, amiért
az ember létezik.” (W. Trotter)
A hívő reménységét világosan meghatározza a Tit2:13: „Várván ama boldog
reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését”. A
mi reménységünk Krisztus személyes visszatérése, amikor majd ismét eljön és Magához vesz
minket. A mi reménységünk az, hogy eltávozunk a bűn, a szenvedés és a bánat eme
színpadjáról oda, ahol Krisztus van (Jn14:1-3). A mi reménységünk az, hogy a levegőbe
ragadtatunk és „mindenkor az Úrral leszünk” (1Thessz4:16-17). A mi reménységünk az, hogy
„hasonlókká leszünk Ő hozzá”, s ez a reménység akkor valósul meg, amikor „meg fogjuk őt
látni, a mint van” (1Jn3:2). Ez az „egy reménysége” az elhívásunknak (Ef4:4). Ez az egyedüli
reménység, mert minden más meghiúsult.
A filozófia reménysége csődöt mondott. A filozófia volt az ókoriak eszményképe.
Amikor Görögország és Róma voltak a világ vezető nemzetei, minden becsvágyó fiatalember
filozófussá akart válni. A filozófusokat mindenki megbecsülte és tisztelte. A filozófia „a
világegyetem rejtélyének” megoldását tűzte ki célul és meg akarta magyarázni az egész
teremtés logikai alapjait. Azt várták, hogy a filozófia minden problémára megoldást fog
találni és orvosságot talál minden betegségre. De mik lettek a gyümölcsei? „Nem ismerte meg
a világ a bölcseség által az Istent” (1Kor1:21). Amikor Pál apostol Athénbe ment – a
filozófiai kultúra egyik fő központjába – talált egy oltárt, amit „az ismeretlen istennek”
emeltek (Csel17:23). Az egyetlen hely, ahol a „filozófia” szó szerepel a Szentírásban, a
Kol2:8. ahol ezt olvassuk: „Meglássátok, hogy senki ne legyen, a ki bennetek zsákmányt vet a
filozófia és üres csalás által, mely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint, és
nem a Krisztus szerint való”. A filozófia lidércfénynek bizonyult. Soha nem volt a filozófia
úgy rendszerezve és oly ügyesen magyarázva, mint Szókratész napjaiban, s a társadalom soha
nem volt romlottabb, mint akkor. Az ókori Görögország romjai tesznek bizonyságot a
filozófia tévelygéséről és elégtelenségéről.
A törvényhozás reménysége csődöt mondott. Az ünnepelt Platón álma volt, hogy
képes lesz felállítani egy köztársaságot a tökéletes törvénykönyv megalkotásával és
betartatásával. De a tökéletes törvénykönyv már meg lett alkotva ezer évvel Platón születése
előtt. Isten Maga adta át a törvénykönyvet Izraelnek a Sinai-hegyen – s milyen eredménnyel?
Amit a törvényt megkapták, azonnal meg is szegték. Izrael gyermekei kijelentették: „Mindent
megteszünk, a mit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk.” (2Móz24:7) De a szavaik csak
üres dicsekedésnek bizonyultak. Az igazság az, hogy a tökéletlen teremtmény nem képes
4
A Szentírásban a „reménység” több, mint vágyakozás vagy sóvárgás: örömteli várakozás, határozott
bizonyosság. A hit az, ami megragadja Isten ígéreteit, a reménység az a lelki kegyelem, ami fenntartja a szívet
mindaddig, amíg az ígéret „beteljesedik”.

28
betartani a tökéletes törvényt, s a tökéletlen embert sem lehet rávenni arra, hogy igazgassa és
betartassa azt. Mi haszna van akkor az érdemes és alkalmas törvényhozók megválasztásának,
valamint annak, hogy ők igazságos törvényeket alkossanak, ha az utódaik nem hajlandók
betartatni azokat? Az ezzel kapcsolatos mostani teljes csőd tesz bizonyságot a törvény
tehetetlenségéről, amíg azt emberi kézben hagyják.
Az emberi kormányzás reménysége csődöt mondott. A Római Birodalom sok
évszázadon keresztük nem kevesebb, mint hét kormányzati formát próbált ki, de mindegyik
csődöt mondott a kívánt eredmények elérésében. S annak a birodalomnak az utolsó állapota
rosszabb volt az elsőnél. Az abszolút monarchiától kezdve az abszolút szocializmusig már
minden megméretett és minden híjával találtatott. Lázadozva a zsarnoki iga miatt, amit az
európai uralkodók tettek az alattvalóik nyakába, az ősatyáink ebben az országban igyekeztek
egy szabad köztársaságot, a kormányzás demokratikus formáját felállítani, olyan
kormányzást, amit a nép irányít, s a népért tevékenykedik. Mik lettek ennek gyümölcsei?
Vajon a gazdasági feltételek az Egyesült Államokban jobbak, mint Angliában vagy
Olaszországban? A tőkések és a munkások közötti viszonyok barátibbak és kielégítőbbek?
Vajon kevesebb a politikai korrupció a vezetők körében, s jobb az elnyomottak képviselete?
Vajon nagyobb a tömegek ki- és megelégedettsége? Attól félünk, nem. Amikor tanúi vagyunk
az átlagos politikai kampányokban alkalmazott módszereknek, amikor végigolvassuk a
rendőrségi jelentéseket, látjuk a sztrájkokat és a munkás-elbocsátásokat az ország minden
részében, amikor benézünk a felszín alá és meglátjuk a tömegek erkölcsi állapotát, s halljuk a
szegény munkás és az éhező családjának dühös kiáltásait, akkor rájövünk, hogy az egyetlen
reménység Amerika, s ugyanúgy Európa számára is az, hogy az Úr visszajöjjön és a vállára
vegye a kormányzás terheit.
A civilizáció reménysége csődöt mondott. Milyen sokat hallottunk „a civilizáció
masírozásáról és fejlődéséről” az utolsó két generációban! Micsoda utópiát készült ez
létrehozni! A tömegeket oktatni és reformálni akarta, az igazságtalanságokat megszüntetni, a
háborúkat eltörölni, s az egész emberiséget egyetlen nagy testvériségbe olvasztani, akik
békeségben és jóakaratban élnek. A civilizációnak kellett lennie az ügynökségnek a hosszú
ideje várt Millennium bevezetéséhez. S bárki próbálta meg cáfolni a huszadik századunk
megvilágosodásával kapcsolatos állításokat vagy megkérdőjelezni az átalakulást, amit a
felfelé menetelő civilizációnak feltételezetten eredményeznie kellett, azt „vén maradinak”
tartották, aki képtelen volt lépést tartani az időkkel vagy „pesszimistának”, akinek a látását
elvakították az előítéletek. Vajon az „evolúció” nem a tudomány által igazolt tény, s vajon az
evolúció fő alapelve – a fejlődés és az előrelépés az alacsonyabb rendűtől a magasabb
rendűhöz – nem vonatkozik a nemzetekre és az emberi faj egészére? S ha így van, akkor
hamarosan fel kell fedeznünk, hogy kinőttük a múlt összes barbárságát. A háborúra többé nem
kell gondolnunk, mert azok a kulturált nemzetek a civilizáció mágikus fennhatósága alatt
többé barátságosan, bíráskodás útján rendezik le a nézeteltéréseiket. Igaz, hogy a
nagyhatalmak továbbra is hatalmas hadseregeket és flottákat állítanak fel, de ezek, mondják
nekünk, pusztán csak a békesség kikényszerítésére vannak. De ó! Micsoda őrült álomnak
bizonyult mindez! A civilizáció reménysége az összes többi reménységhez hasonlóan, melyek
nem Isten biztos és szilárd Ígéjére alapoztak, szintén nem bizonyult többnek, mint elbűvölő
délibábnak, tragikus káprázatnak. A nagy világháború5 az elmondhatatlan borzalmaival,
embertelenségeivel, barbár könyörtelenségével durván ráébresztette a szendergő emberiséget
az összes, pusztán emberi vállalkozás teljes haszontalanságára és minden eddiginél
világosabban kimutatta, hogy a „civilizáció” nem egyéb, csak egy hangzatos, de üres
megnevezés.

5
A mű az első és a második világháború között íródott, amikor még az elsőt átélők nem feltételezték, hogy lesz
majd második is. – a ford.

29
 Megismételjük: az egyház EGYETLEN reménysége a Megváltó személyes
visszatérése, hogy eltávolítsa a népét a nyomorúság és vérontás eme színpadjairól, hogy
örökké Vele legyenek, s az EGYETLEN reménysége ennek a bűntől átkozott és a Sátán által
utalt világnak az Emberfia második eljövetele, hogy uralkodjon a Földön igazságban és
békességben. Ez a világ UTOLSÓ reménye, mert minden más reménység csődöt mondott
már! Most pedig megvizsgáljuk

II. A reménységünk jogosultságát

A világ különböző reménységeinek a fentiekben átnézett elégtelensége és csődje csak

arra szolgál, hogy hátteret biztosítson kontrasztként, ami előtt még kiemelkedőbben és
dicsőségesebben ragyoghat a mi reménységünk bizonyossága és elégségessége. Az ember
minden reménye, ami a saját elméjéből és a szívéből fakad, csalódásra van kárhoztatva. Ha az
emberek visszautasítják a világosságot, amit az isteni kijelentés szolgáltat, akkor várniuk kell,
hogy sötétségben maradnak, s ahogyan Urunk mondta, „Ha azért a benned lévő világosság
sötétség: mekkora akkor a sötétség?!” (Mt6:23) A reménység értéke annak jogosultságában
rejlik. Mi tehát a mi reménységünk alapja?
Miféle biztosítékaink vannak a Megváltó visszatérésére? Mindazok után, amiket eddig
mondtunk, s tekintettel az ott idézett különböző igeszakaszokra nem szükséges hosszadalmas
választ adni erre a kérdésre. Röviden mondható, hogy annak az ihletett és tévedhetetlen Ígéje
a biztosítékunk és a jogosultságunk, Aki nem hazudhat, a várakozáshoz arra az áldott
reménységre. De nézzük meg konkrétan is röviden,

1. Maga az Úr Jézus van nekünk megígérve

Már idéztük a Jn14-et már vonatkozásban, de most megint visszatérünk hozzá. A

keresztre feszítése előtti estén a Megváltónk odafordult a tanítványaihoz és ezt mondta nekik:
„Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek,
ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn14:2-
3) Itt van egy olyan kijelentés, amiben nincsen semmiféle kétértelműség. Itt van egy ígéret,
ami pozitív és félreérthetetlen. A vigasztalás szava a megtestesült Igazság ajkairól. Az ÚR,
Aki elment a Földről, hogy helyet készítsen a népének, visszajön értük, személyesen jön
vissza és veszi Magához őket, hogy együtt lehessenek mindörökre.

2. Rendelkezünk Isten hírnökeinek szavával az Ő Fiának

mennybemenetelekor

Ezek a szavak a Cselekedetek könyve első fejezetében vannak feljegyezve, ami egy
szokatlanul érdekes és fontos színhelyet ír le nekünk. Urunk földi utazása most a végéhez
közeledett. Az isteni megtestesülés nagy célja megvalósult. A kereszt és az üres sír
hátramaradtak, s most a bűnösök Megváltójának fel kellett magasztaltatnia Isten jobbján a
mennyben. Néhány tanítványával együtt elmentek Bethániáig, ott felemelte a kezét és
megáldotta őket, s az áldás közben „tőlök elszakadván, felviteték a mennybe” (Lk24:50-51). S
felhő takarta el Őt előlük, majd ezt olvassuk: „És a mint szemeiket az égre függesztették,
mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli
férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen
jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe.” (Csel1:10.11) Itt egy újabb, világos és
egyszerű kijelentés. Az Úr Jézus a mennybe ment, de nem fog ott maradni örökre. „Ugyanaz a
Jézus”, aki felvitetett, vissza is fog jönni: „ugyanaz a Jézus”, akit láttak, visszatér majd a
Földre. A hiányzó visszajön, személyesen, „hasonlóképpen” ahhoz, ahogyan elment.

30
3. Rendelkezünk az apostolok ihletett bizonyságtételével

Az előző fejezetben már megmutattuk, hogy mindegyik apostol tett bizonyságot

Krisztus második eljöveteléről. A bizonyságtételük világos, teljes és egységes. Itt most csak
egyetlen igeszakaszt választunk ki, egy ismerőset Pál apostol leveleiből. Az 1Thessi1:13-18-
ban ezt olvassuk: „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől,
a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök. Mert ha
hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, a kik
elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, a kik
élünk, a kik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, a kik
elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az
égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a
kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és
ekképen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel.”
A fenti igaszakasz a legátfogóbb kijelentés a Megváltó visszatéréséről, ami az apostoli
írásokban található. A benne foglalt közlés fontosságát a bevezető záradék mutatja: „ezt
mondjuk néktek az Úr szavával”. Ez a kifejezés az, ami mindig fenn van tartva az isteni
kijelentés ama szakaszaihoz, amiknek különleges a fontossága vagy a komolysága. Itt megint
megtudjuk, hogy Krisztus személyesen készül visszajönni – „Maga az Úr”. Itt megint egy
pozitív ígéretet kapunk – „Maga az Úr száll le”. S a második eljövetelt itt ismét az egyház
„áldott reménységeként” mutatja be – „vígasztaljátok egymást e beszédekkel”. A további
megjegyzéseket erről a szakaszról egy másik fejezethez tartogatjuk.

4. Végül, van ígéretünk az Úrról, ami a trónról adatott

Korábban rámutattunk, hogy ötven-hatvan évvel a mennybemenetele után Isten

jobbján ülve Krisztus elküldte az angyalát a szeretett Jánoshoz Páthmosz szigetére, ezt
mondva: „Bizony hamar eljövök.” (Jel22:20) Ez volt a mi Urunk utolsó, a népének adott
ígérete mintegy arra utalva, hogy szeretné, ha folyamatosan az Ő küszöbön álló
visszatérésével lennének elfoglalva. Talán ez lesz a legjobb hely annak az ellenvetésnek a
megválaszolására, amit azok fogalmaznak meg gyakran, akik igyekeznek hibákat találni Isten
Ígéjében. Azt mondják, az Úr Jézus itt vétett egy hibát, mert kijelentette, hogy hamar jön, de
már elmúlt több, mint tizennyolc évszázad és Ő még nem tért vissza!
Ennek a feltételezett nehézségnek a megoldása nagyon egyszerű. Amikor az Úr Jézus
azt mondta, hogy „bizony hamar eljövök”, akkor a mennyből beszélt, és a mennyben az időt
nagyon másként mérik, mint a Földön. Amíg itt járt a Földön, a Megváltó soha nem mondta,
hogy „hamar” visszajön, sőt, még csak nem is utalt rá. Épp ellenkezőleg, világosan arra utalt,
hogy a távozása után hosszú időszaknak kell eltelnie, mielőtt visszatérne. A nemes ember
példázatában úgy beszélt Önmagáról, mint olyasvalakiről, aki „messze tartományba” utazik
(Lk19:12). Egy másik alkalommal egy gonosz szolgát mutatott be, aki ezt mondja az Ő
távollétében: „Halogatja még az én uram a hazajövetelt” (Mt24:48). A talentumokról szóló
példázatban nyíltan kijelentette, hogy „Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura, és
számot vete velök.” (Mt25:19) Amire itt szeretnénk felhívni az olvasóink figyelmét az az,
hogy mindezeket a mondásokat Urunk akkor mondta, amikor még a Földön járt, így ezeket
földi szempontból kell figyelembe venni. Amikor azonban az Úr Jézus azt mondta, hogy
„bizony hamar eljövök”, akkor a mennyből szólt, és a menny időmérését illetően az kell
észben tartanunk, hogy „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy
nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap.” (2Pt3:8) Az utoljára
idézett igeszakasz fényében könnyű megérteni a Jel22:20-at: ha a mi Urunk visszatér a
mostani évszázad vége előtt, akkor is csak két napig lesz távol!

31
 „Bizony, hamar eljövök.” Ezek a mennybe ment Urunk szavai. Ez az Ő ígérete, amit a
magától a mennyei tróntól küldött. Ez az Ő utolsó szava a népéhez az előtt, hogy meghallják
majd a „kiáltását”, ami arra hívja őket, hogy Vele legyenek. Ez tehát a reménységünk
biztosítéka, alapja és jogosultsága. Most pedig vizsgáljuk meg

III. A reménységünk áldott mivoltát

Egyszerre érdekes és hasznos megjegyezni néhány melléknevet, amik a hívő

reménységével kapcsolatosan használatosak, A 2Thessz 2:16 „jó reménységnek” nevezi. A
Zsid6:19-ben úgy van leírva, mint „a lelkünk bátorságos és erős horgonya”. Az 1Pt1:3-ban
„élő reménységként” szerepel. Az Ef4:4-ben az elhívásunk „egyetlen reménysége” a
megnevezése, a Titi2:13-ban pedig „boldog (áldott) reménység”. A reménységünk áldott
mivolta az, amivel most konkrétan foglalkozni fogunk. Milyen vonatkozásban „áldott” a mi
reménységünk? Erre ezt válaszoljuk:

1. Az Izraelre gyakorolt hatása miatt

Izrael jövőbeli áldása a Messiás visszatérésére vár. Amikor itt járt korábban,
megvetették és elutasították a test szerinti testvérei, de amikor majd ismét visszajön erre a
Földre, üdvözölni és imádni fogják Őt. Zakariás ama próféciája, ami részben beteljesedett,
amikor korábban itt járt, még további és teljes beteljesedésére vár az Ő második eljövetelének
idején. Ez világosan kiderül azokból a szavakból, amik közvetlenül követik azokat, amelyek
az Ő jeruzsálemi bevonulására vonatkoznak közvetlenül a keresztre feszítés előtt: „Örülj
nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és
szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén. És kivesztem a
szekeret Efraimból és a lovat Jeruzsálemből, kivesztem a harczi kézívet is, és békességet
hirdet a pogányoknak; és uralkodik tengertől tengerig, és a folyamtól a föld határáig.”
(Zak9:9-10) S figyeljük meg az ugyanezt fejezetet záró szavakat is: „És megsegíti őket az Úr,
az ő Istenök ama napon, mint az ő népének nyáját, és mint korona-kövek ragyognak az ő
földén. Oh, mily nagy az ő jósága és mily nagy az ő kedvessége! Ifjakat tesz virágzóvá a
gabona, és leányokat a must.” (16-17. versek) A tényleges „győztes bevonulás Jeruzsálembe”
még jövőbeli esemény. A mi Urunknak ismét be kell lépnie a királyi városba, s a
visszatérésének idején ezt Királyként teszi meg, ennek a ténynek a teljes megmutatkozásával.
Akkor jön majd el Sion Királya „szabadítással” Jeruzsálemhez, s akkor fog Izrael ámulni a
kegyelmén és a kiválóságán, továbbá Jeruzsálem leánya akkor lesz ismét felmagasztalva,
elismerve és megáldva Jahve részéről. Krisztus visszatérésekor erre a Földre fog Izrael
belépni annak az örökségnek az élvezetébe, ami az atyáiknak adatott, s a Messiás uralkodása
alatt válik majd áldássá minden nemzet számára. Megint mondjuk: a Megváltó visszatérése
áldott reménység.

2. A pogányokra gyakorolt hatása miatt

A témánknak ez a része nem kapta meg az azt megillető figyelmet. Egyesek azt
feltételezték, hogy a jelenlegi korszak az, amikor Isten megáldja a pogányokat, s a
Millennium lesz az, amikor a zsidók lesznek a konkrét tárgyai Isten kegyeinek. Igaz, hogy a
Millennium során Izrael belép majd az örökségének élvezetébe és abban az időben a fő helyet
foglalják majd el hivatalosan a nemzetek között, de hiba azt feltételezni, hogy a pogányok
akkor majd kevesebb figyelmet kapnak Isten részéről, mint amennyit most. Ebben a korban
Isten pusztán kigyűjt egy népet a pogányok közül az Ő neve számára, s ezért a nagy
többségük még mindig a pogányság sötétségében él. De nem mindig lesz ez így. Izrael

32
visszaállítása Isten kegyeibe bőséges áldást jelent majd a pogányoknak is. A Róma levél
tizenegyedik fejezetében, ahol az apostol megmutatja, hogy Izrael mostani „vaksága” nem
tarthat örökké, kijelenti: „Annakokáért mondom: Avagy azért botlottak-é meg, hogy
elessenek? Távol legyen; hanem az ő esetük folytán lett az idvesség a pogányoké, hogy ők
felingereltessenek. Ha pedig az ő esetök világnak gazdagsága, és az ő veszteségök pogányok
gazdagsága, mennyivel inkább az ő teljességök? (Azaz, mennyivel jobban gazdagítja majd
Izrael jövőbeli áldása a pogányokat is?) Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése,
micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?” (11-12, 15. versek) Mennyire világos a
fenti versekből, hogy az emberiség egyetemes áldásai nem a jelen korszak meghatározatlan
megnyújtásából és az evangélium prédikálásából erednek, hanem Izrael helyreállításából,
miután a keresztyénség kivágatik a meg nem maradása miatt Isten jóságában! Ahogyan valaki
mondta: „A hitehagyott judaizmus vége ítélet volt, a hitehagyott pogány keresztyénség vége is
az ítélet lesz. De ahogyan áldás jött ránk, amikor ítélet sújtotta a zsidókat, úgy amikor a
keresztyénséget fogja ítélet sújtani, az áldás helyreáll Izrael számára, s Izrael helyreállítása
több áldást hoz majd a világra, mint bármi ebben a korszakban. Ez lesz az ’élet a halálból’!”
(W. Trotter)
Simeonnak a Csel15-ben feljegyzett szavai tökéletes összhangban vannak a Rm11
tanításával: „Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először az Isten, hogy a pogányok
közül vegyen népet az ő nevének, és ezzel egyeznek a próféták mondásai, mint meg van
írva: Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait
helyreállítom, és ismét felállatom azt: hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és
a pogányok mindnyájan, a kik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket
megcselekszi.” (14-17. versek) Meg kell jegyezni, hogy itt „az Úr megkeresése az emberek
többi része” által Izrael helyreállítása után következő esemény.
Sok prófécia van az Ószövetségben, melyek a pogányok áldottságáról beszélnek a
Millennium idején. Ezek közül kiemelünk egyet-kettőt anélkül, hogy kiterjedt kommentárt
fűznénk hozzá. „És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr
szája szólt.” (Ézs40:5) „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodadolgokat cselekedett;
megsegítette őt az ő jobbkeze és az ő szentséges karja. Tudtul adta az Úr az ő szabadítását; a
népek előtt megjelentette az ő igazságát. Megemlékezett az ő kegyelméről és Izráel házához
való hűségéről; látták a föld határai mind a mi Istenünknek szabadítását.” (Zsolt98:1-3) A
sorrend ismét ugyanaz: Isten igazságossága megjelenik a „pogányok” előtt, s az Ő szabadítása
is a Föld végső határáig, miután könyörületesen bánt Izraellel.
Egy további idézet elegendő lesz: „És megtudjátok, hogy az Izráel között vagyok én,
és hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek és nincs más! És soha többé nem pironkodik az én
népem. És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre” (Joel2:27-28). Mint minden
más prófécia ennek is kettős a beteljesedése. Figyeljük meg, hogy amikor Péter Joelt idézte
Pünkösd napján, nem azt mondta, hogy „S most beteljesedett, amit Joel próféta mondott”
(Csel2:16), mert Joel idézett szavai nem teljesednek be a Millenniumig: akkor, és csak akkor
lesz Isten Lelke kitöltve minden „testre” – arra az örömteli napra várja a Föld Urunk második
visszatérését. Látjuk tehát, hogy Krisztus visszatérése erre a Földre vezeti be a Millenniumot,
s ezt a pogányok kegyelmes és bőséges megáldása kíséri, mert akkor „teljes lészen a föld az
Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják” (Ézs11:9). Megint a Megváltó visszatérése
az áldott reménység.

3. Az egyházra gyakorolt hatása miatt

Ezt a dolgot illetően csak általánosítani fogunk, mert a témánknak ez a drága

összetevője egy későbbi fejezetben ismét előkerül. Egyszóval mondhatjuk, hogy az egyház
reménysége a jövőben rejlik, nem a jelenben, s mennyei, nem pedig földi dolog. Urunk ezt

33
mondta a tanítványainak: „E világon nyomorúságtok lészen” (Jn16:33). Ez az egyház jelen
osztályrésze, ami az Ő Teste: ez minden, amit a hívő várhat ettől a világtól, melyben most él.
Nem szabad meglepődnünk, ha a világ „gyűlöl” minket, mivel először az isteni Mesterünket
gyűlölte. „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higyjetek Ő benne,
hanem hogy szenvedjetek is Ő érette” (Fil1:29). Sőt, az is meg van írva, hogy „mindazok is, a
kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Tim3:12). Az Úr útja a
trónhoz a kereszten keresztül vezetett, s mi arra kaptunk elhívást, hogy „az ő nyomdokait
kövessük” (1Pt2:21). Az egyház reménysége tehát nem ebben a világban van, hanem felette:
nem a jelenben, hanem a jövőben.
Első ránézésre furcsának tűnhet, főleg a hitetleneknek, hogy a keresztyénnek a
reménységéről kelljen beszélnie. A gonoszokkal ellentétben, akiknek „nincs békességük”, a
szentnek kielégítő osztályrésze van. A hívő már ivott abból az „élő vízből”, amiből azok, akik
isznak, „soha nem szomjaznak meg”. A hívő már birtokolja az „örök életet”, de még nem
jutott el annak teljes és akadálytalan élvezetére – az még mindig előtte áll a reménységének a
céljaként. Egy bizonyos értelemben a keresztyén megelégedett, más értelemben nem. A hívő
már ismeri Őt, sőt, Ő benne lakik, Aki képes megelégíteni Őt. Ismeri Krisztust, birtokolja
Krisztust, élvezi Krisztust, de egyelőre még nem látta Krisztust. Hit (és nem érzelmek) által
ismerjük és élvezzük Krisztust, de mindél jobban ismerjük és élvezzük Őt ezen a módon,
annál jobban vágyunk arra, hogy szemlélhessük is – „A kit, noha nem láttatok, szerettek; a
kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel
örvendeztek: elérvén hitetek czélját, a lélek idvességét.” (1Pt1:8-9)
„Igen, testvéreim, hittel Krisztusban, Akit nem láttunk, de szeretjük és örvendezünk
Benne kimondhatatlan örömmel vesszük át a lelkünk üdvösségét. De látni Krisztust –
rendelkezni azzal az üdvösséggel, amit Ő munkált ki a kereszten a testünk és a lelkünk számra
– tökéletesedve a tapasztalatunkban úgy, ahogyan a lelkünkre vonatkozik – hogy így
teljesedjen be mindazokban, akik velünk együtt részestársak Krisztusban – Vele és velük
lenni a mi Atyánk házában – szemlélni az Ő dicsőségét, amit az Atya adott meg Neki – Vele
együtt dicsőségben megjelenni, amikor majd megjelenik – Vele együtt uralkodni a megváltott
és boldog teremtés felett – betölteni a magunk részét mindenki egyetemes harmóniájában a
mennyben és a Földön, amikor majd minden térd meghajlik Jézusnak, s mikor minden nyelv
megvallja Őr Urának és minden hang csatlakozik az Ő dicséretének ünnepléséhez – ez, és
még ennél is sokkal több – sokkalta több annál, amit a szív elképzelhet és a nyelv
megmagyarázhat, az, amire várunk. S mindenekelőtt Őrá várunk, Akinek a visszatérése
bevezet majd minket ennek a tökéletes áldottságnak az egészébe – Isten Fiát várjuk a
mennyből, Akit Isten feltámasztott a halálból, Jézust, Aki megszabadított minket az eljövendő
haragtól. Ő A MI REMÁNYSÉGÜNK. Most hit által ismerjük Őt a Megváltónkként,
Urunkként, az életünkként, a békességünkként, az örömünkként, a mindenünkként. S Ő A MI
REMÉNYSÉGÜNK. Világosan megmondta ezt az 1Tim1:1-ben: ’Pál, Jézus Krisztus apostola
a mi megtartó Istenünknek, és Jézus Krisztusnak A MI REMÉNYSÉGÜNKNEK rendelése
szerint’.” S hogy Ő ez, azt oly sok világos szóval jelentette ki konkrétan ebben az
igeszakaszban és ennek mutatkozik az evangéliumok, a levelek és a Jelenések egyforma
bizonyságtételeivel.6 („Világos írások prófétai témákról”, W. Trottertől)

4. A Magára Krisztusra gyakorolt hatása miatt

A mi Urunk Maga is várja azt az áldott pillanatot, amikor majd feláll Atyja trónjáról
alászáll az égből, s összeszedi a szeretteit és megváltottjait, hogy mindenkor Vele legyenek.
Mi mást jelenthet a figyelemre méltó igeszakasz a Jel1:9-ben: „Én János, a ki néktek

6
600 pp. 1.25 US$. Bible Truth Depot, Swengel, Pennsylvania.

34
atyátokfia is vagyok, társatok is a Jézus Krisztus szenvedésében és királyságában és
tűrésében, a szigeten valék, a mely Páthmósnak neveztetik, az Isten beszédéért és a Jézus
Krisztus bizonyságtételéért”? Majd ismét olvassuk: „Ő azonban, egy áldozattal áldozván a
bűnökért, mindörökre űle az Istennek jobbjára, várván ímmár, míg lábainak zsámolyául
vettetnek az ő ellenségei.” (Zsid10:11-12) Igen, majdnem kétezer éve vár türelmesen arra a mi
Urunk, hogy az utolsó eleve elrendelt tagja is hozzá legyen adva az egyházhoz, ami az Ő
Teste. S hadd menjünk tovább és mondjuk azt tisztelettel, hogy az Úr Jézus az
örökkévalóságtól fogva várta, hogy Övé legyen az Atya által a világ megteremtését
megelőzően Neki adott nép. Ez volt az az „öröm”, amire tekintve megvetette a keresztet és
eltűrte a szégyent (Zsid12:2). Ez volt az „a gyöngy”, amit „hatalmas értékűre” becsült – ó,
milyen csodálatos gondolat – amiért eladott mindent, amije volt, hogy megvehesse azt
(Mt13:46). Ezért a véren megvásárolt népért jár Ő közben a mennybemenetele napjától
kezdődően. S a második eljövetelekor a várakozás ideje, a „türelmének” hosszas időszaka
véget fog érni. Akkor jön majd el, hogy Magához vegyen minket. Akkor állítja majd Önmaga
elé „a dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy
valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen” (Ef5:27). Akkor következik majd be,
hogy „lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik” (Ézs53:11). Ó, áldott reménység!
Joggal kiálthatjuk: „Bizony, jövel Uram Jézus!” Mert a Számára, ahogyan a mi számunkra is
ez az „áldott reménység”.
S most, kedves olvasó, mi a te reménységed? Mi az, ami elfoglalja a szívedet és betölti
a látásodat? Ez a Megváltó gyors visszatérése? Ha te valóban az Úré vagy, akkor vajon nem
epedezel azért, hogy szemtől szembe láthasd? Nem vágy arra, hogy a lábai elé borulj és ezt
mondd neki: „én Uram és én Istenem”? Biztosan ezt teszed, mert ebben a világban nem
juthatsz el a teljes megelégedettségre. Hogyan is juthatnál? Hogyan találhatnál megelégedésre
abban a világban, amelyből a te Megváltód hiányzik? „A Föld egy pusztaság, s nem pusztán
(s nem is főleg) a próbái és a nehézségei, a fájdalmai és a kínjai, a csalódásai és a kudarcai
miatt, hanem azért, mert Ő nincs itt. A menny nem volna menny a szent számára, ha Jézus
nem volna ott. Ő, az Ő jelenléte (mint ami bevezet minket abba), az eljövetele a mi
reménységünk – a keresztyén reménysége, az egyház reménysége. Bárcsak úgy babusgatná
ezt a szívünk, mint eddig még soha! Bárcsak úgy vonzana minket a világossága, hogy a Föld
legszebb, legkedvesebb, legelbűvölőbb jelenetei is fáradságot jelentsen a szívünknek, mint
olyasvalamik, amik távol tartanak minket a reménységünk tárgyától! Bárcsak úgy
fellelkesítene minket ez a tárgy, hogy a legsúlyosabb földi megpróbáltatások – a keskeny út
legszűkebb, legrögösebb és legtövisesebb részei – üdvözlendővé váljanak a számunkra,
ahogyan haladunk azon előre a várakozásain végcélja, a szívünk otthona, Jézus felé, Akinek a
jelenlét teszi azzá, ami, s Akinek a szeretete vette Őt rá arra, hogy egy ennél szűkebb és
sötétebb utat járjon be, s Akinek a kimondhatatlan mosolya koronázza meg a hitet, mely
Benne bízott, a szeretetet, ami követte Őt, s a reménység türelmét, ami várt Rá ezen a kietlen
úton, ezen a keskeny úton a hosszú és gyászos éjszaka sötétsége és magánya közepette.” (W.
Trotter)

35
 Harmadik fejezet: A Megváltó visszatérésének ténye
Másvalaki rámutatott, hogy az Újszövetség főleg három nagy tény bemutatásával
foglalkozik. Az első az, hogy Isten Fia itt járt a Földön, de eltávozott; a második az, hogy a
Szentlélek lejött a Földre és még mindig itt van; a harmadik pedig az, hogy Isten Fia ismét
visszajön majd erre a Földre. Idézetben: „Ezt a három nagy tényt tárja elénk az Újszövetség, s
rájövünk, hogy mindegyiknek kettős jelentősége van: van jelentősége a világra és van
jelentősége az egyházra nézve. A világ egészére és konkrétan minden meg nem tért férfire,
nőre és gyermekre nézve; az egyház egészére és annak konkrétan minden egyes tagjára nézve.
Lehetetlen, hogy bárki kikerülje ezeknek a hatalmas tényeknek a jelentőségét a saját
személyes állapota és a jövőbeli sorsa vonatkozásában.” („Írások az Úr eljöveteléről” C. M.
H.7) Pár szót ejtsünk ezekről a tényekről.
Először, Isten Fia itt járt ezen a Földön, de eltávozott. Itt egy tény, ami a
természetében csodálatos, a hatásaiban messzire ható. Ezt a világot meglátogatta a Teremtője.
Maga a dicsőség Urénak a lába taposta ezt a Földet, amelyiken most mi is élünk. A mennyei
tróntól alászállt az Atya Egyszülöttje, s több, mit harminc éven át lakozott az emberek között.
A megjelenése nem királyi pompával és külső csillogással történt. Isten dicsősége leplezve
volt és isteni előjogait félretette. Aki Isten formájában volt, egy szolga formáját öltötte
Magára. Ő, Aki nem találta zsákmánynak, hogy egyenlő volt Istennel, az emberekhez vált
hasonlóvá. Ő, aki az angyalok imádását fogadta, egy istállóban született meg. Ó, micsoda
végtelen meghajlás! Milyen ámulatos leereszkedés! Milyen páratlan kegyelem! Ha nemvált
volna ezeknek a dolgoknak a felidézése, s a hideg szívünk sem vesztette volna el az ámulat
érzését, akkor most elárasztana minket a hódoló hála. Ha nem lennénk annyira elfoglalva e
világ dolgaival, s a magunk érdekeivel, akkor leborulnánk Isten előtt imádatban és ezt
kiáltanánk: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcseséget és
hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.” (Jel5:12) Ez tehát az Újszövetség által
bemutatott első nagy tény – Isten Fia lejött erre a Földre.
Miképpen fogadták Őt? Hogyan üdvözölték? Milyen hatást gyakorolt az „erős Isten”
(Ézs9:6) eljövetele a világra? Milyen hatást várnánk? Azt várnánk, hogy az Istenember
megszületését a történelem legcsodálatosabb és legáldottabb eseményeként ünnepelték? Azt
várnánk, hogy a földi uralkodók a lábai elé vetik a jogarukat? Az várnánk, hogy az egyetemes
imádat Alanyává válik? Az efféle várakozások csak az az emberi romlottság mélységeivel
kapcsolatos tudatlanságunkat árulnák el. A bűnösökről meg van írva: „nem méltatták az Istent
arra, hogy ismeretökben megtartsák” (Rm1:28). S miért? Mert „a test gondolata
ellenségeskedés Isten ellen” (Rm8:7) – ez meg is mutatkozott, amikor Isten megjelent testben.
A „nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál” (Lk2:7) összefoglalja az egész tragikus
történetet. Isten Krisztusát nem akarták. A kimondhatatlan szentsége elítélte a bűnösök
gonoszságát. Azért jött, hogy „a töredelmes szívűeket meggyógyítsa, hogy a foglyoknak
szabadulást hirdessen és a vakok szemeit megnyissa, hogy szabadon bocsássa a lesújtottakat”
(Lk4:18), de a világ gyűlölte Őt, mégpedig „ok nélkül gyűlölte” (Jn15:25). Az emberek ezt
mondták: „Ez az örökös; jertek, öljük meg őt” (Mk12:7), s nem közönséges halál volt
elégséges gonosz szíveik gyűlöletének kielégítésére. Egy bűnöző halálával kellett meghalnia:
keresztre feszítve- ez a kivégzési mód azoknak a rabszolgáknak volt fenntartva, akik a
legaljasabb bűnöket követték el (Josephus). Gonosz kezek „keresztfára feszítve megölték”
(Csel2:23).
„De a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Rm5:20).
Csodálatosak Isten útjai! Még „az emberek haragja” is Őt dicséri (Zsolt76:11). Az emberek
gonosz kezei, akik a keresztre szegezték a dicsőség Urát csak tudatlanul megvalósították

7
15 cent. Bible Truth Depot, Swengel, Pennsylvania.

36
Jahve örökkévaló céljait (Csel2:23). Ezek a szavak elénk hozzák ennek a titokzatos dolognak
az isteni oldalát. Amikor ott lógott a kereszten, az Úr Jézus nemcsak az emberek kezeitől
szenvedett, de Isten keze is lesújtott Rá (Ézs53:4, 10), mert a bűneinket akkor és ott „vitte fel
testében a fára” (1Pt2:24). A kereszten a mi áldott Megváltónk, Aki nem ismert bűnt, „bűnné
lett érettünk” (2Kor5:21). Azért, mert Ő a bűn hordozójaként függött ott, mondta Jahve:
„Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, a ki nékem társam! így szól a
Seregeknek Ura. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok” (Zak13:7). Azaz, Krisztus
halálát két nagy szempontból kell vizsgálni. A világ szempontjából az Ő halála szándékos,
hidegvérű gyilkosság volt, Isten szempontjából az igazságának és a szentségének adott
elégtétel, amiket meggyalázott a bűn. A világ szempontjából a kereszt a bűne és a vétke
csúcspontja volt, Isteni oldalról nézve pedig Isten gondoskodása volt mindazok bűneinek és
vétkeinek eltörléséről, akik hisznek. Ezért van Istennek „vitája” a nemzetekkel. Kedves
olvasóm, olyan világban élsz, mely felett Isten ítélete függ! S az Ő bosszúállásának napja
egyre közeledik. Istennek még el kell számolnia a világgal, amit az Ő szeretett Fiának vére
festett be, s az Ő félelmetes haragja hamarosan ki is töltetik rá. Manapság milyen ritkán
sulykolják az emberek lelkiismeretének és szívének a keresztnek ezt az oldalát! Isten
Bárányának halála biztosította be a mi üdvösségünket, de juttatta csúcsra a világ vétkét.
Krisztus nincs itt. Miért? Mert a világ elutasította Őt. De ha a világ el is utasította, a
menny befogadta. Ha az emberek meg is vetették, Isten nagyon felmagasztalta Őt és olyan
nevet adott Neki, ami minden más név felett áll. Most megvizsgáljuk, bár rövidebben, a
második nagy tényt.
A Szentlélek Isten lejött a Földre és még mindig itt van. Ez is egy bámulatos és
rendkívüli tény. Isten nem hagyta magára a világot, amihez szeretettel küldte el a Fiát még
akkor sem, ha ezt a szeretetet a Szent keresztre feszítésével torolták meg. Milyen szigorúan
igazságos lett volna, ha Isten ott és akkor végleg magára hagyja ezt a lázadó fajunkat! „Nem
kímélte” az angyalokat, akik vétkeztek, „hanem mélységbe taszítván, a sötétség lánczaira adta
oda őket” (2Pt2:4) – miért kellett volna hát továbbra is könyörülettel bánnia azzal a fajjal,
amely olyan bűnt követett el, ami a vétkességét tekintve messze felülmúlt minden bűnt,
amiben az angyalok vétkesek lehettek? Ó, Isten útjai „kifürkészhetetlenek”. Ahol a bűn
megnövekszik, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedik. Isten haragjának napja el lett
halasztva. A világ, amely Isten szeretett Fiának meggyilkolásában bűnös, haladékot kapott.
Isten csodálatos hosszútűréssel adott a világnak egy lehetőséget, egy hosszantartó lehetőséget
a megtérésre, s ezzel az isteni halál gyümölcseinek a learatására.
A Szentlélek lejött a Földre. Ámulatos, rendkívüli jelentőségű tény ez. Van isteni
Személy a Földön ma is. Immáron tizennyolc évszázada van itt a világ számára láthatatlanul,
ismeretlenül és felfoghatatlanul, mindazonáltal mégis itt van. Ahogyan az Úr Jézus
távollétének, úgy a Szentlélek jelenlétének is kettős a jelentősége – a világra nézve és az
egyházra nézve. A viszonya a világgal félelmetes és szörnyű. A Szentlélek azért van itt, hogy
meggyőzze a világot a szörnyű bűnéről, hogy elutasította és megfeszítette Isten Fiát. Ez
világosan kiderül a Jn16 nyelvezetéből: „És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és
ítélet tekintetében: Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem; És igazság tekintetében,
hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem; Ítélet tekintetében pedig, hogy
e világnak fejedelme megítéltetett.” (8-11. versek) Ezek a versek nem a Szentléleknek az
egyéni bűnösben folytatott munkájára vonatkoznak, hanem az Ő földi jelenlétének
következményeiről beszélnek. Igaz, hogy a Szentlélek a kegyelmes munkálkodásával vezeti a
bűnösöket a megtérésre, de nem ez a témája a fenti igeverseknek: azokban, mint mondottuk, a
Szentlélek viszonya van felvázolva a „világ” egészével. A fenti idézet inkább a Lélek földi
jelenlétének jelentőségét, mintsem a munkája jellegének meghatározását tárja elénk. Abban az
értelemben, hogy Ő most itt van, a Szentlélek egyáltalán nem lenne jelen, ha az Úr Jézust nem
veti ki a világ. A Szentlélek azért van itt, hogy betöltse a távol levő Krisztus helyét. A

37
Szentlélek jelenléte annak a ténynek a bemutatása, hogy Krisztus nincs itt. Ezért „feddi meg a
világot” az Ő jelenléte. A világot Krisztus távolléte miatt feddi meg a szörnyű bűnéről, amiért
halálra adta a dicsőség Urát. Megfeddi a világot a „bűn” tekintetében. Továbbá, a Szentlélek
itteni jelenléte megfeddi a világot az „igazság” tekintetében, mert Krisztus az Atyához ment
és a világ nem látja Őt többé, s nem is fogja látni, amíg vissza nem tér ítélkezni. Az „igazság”,
aminek a tekintetében a Lélek megfeddi vagy elítéli a világot Istennek, az Atyának az
igazsága az Ő felmagasztaltatásával a saját jobbján, Akit a világ kivetett. Végül a Szentlélek
itteni jelenléte elítéli a világot az „ítélet” tekintetében is, mert a Sátán, a világ fejedelme már
elítéltetett, bár az ítéletet még nem hajtották végre. Ennyit a Szentlélek földi jelenléte
tényének jelentőségéről a világra nézve.
Mint annak a tényke is, hogy a világ elutasította a mi Urunkat, a Szentlélek földi
jelenlétének is van jelentősége az egyházra nézve: áldott jelentősége. Isten felülbírálta ennek a
második nagy ténynek a dolgait. Jóllehet a Szentlélek itteni jelenléte elítéli a világot, végtelen
nagy áldást jelent az egyház számára. Az egyház számára a Szentlélek azért van itt, hogy
átvegye a távol levő Megváltó helyét. Itt van, hogy „megelevenítsen” (Jn3:6), ahogyan
Krisztus „elevenített meg” (Jn5:21). Azért van itt, hogy „tanítson” (Jn14:26), ahogyan
Krisztus „tanított” (Mt7:29). Azért van itt, hogy „vigasztaljon” (Jn16:7), ahogyan Krisztus
vigasztalt (Jn14:1). Röviden, a Szentlélek azért van itt, hogy Isten népe számára megtegye
mindazt, amit Krisztus tett volna meg, ha a Földön marad. A Szentlélek Isten jelenlétének a
következményei tehát kimondhatatlanul komolyak a világra nézve, de kimondhatatlanul
drágák a szentekre nézve.
Most már készen állunk a harmadik nagy tény vizsgálatára, amire az újszövetségi
Írások hívják fel a figyelmünket, arra a tényre, ami a jelen fejezet tárgyát alkotja: a Megváltó
visszatérésének tényére.

1. A tény bejelentése

Magát a nagy tényt a lehető legkevesebb szóval így fogalmazhatjuk meg: Az Úr Jézus
visszajön. Mint láttuk, Ő elment ebből a világból. Felment a mennybe. De a menny nem tarja
magában mindörökre. A Szentírás kijelenti, hogy majd elhagyja Atyja trónját, ahol most ül és
leszáll a levegőben és Magához veszi a népét, majd utána visszatér a Földre és megalapítja az
ezeréves királyságát. A mi Urunk visszatérésének tényét ugyanolyan világosan tárja elénk az
Újszövetség, mint a másik két tényt, melyekről beszéltünk. Krisztus második eljövetelének
igazsága és ténye kimagasló helyet foglal el az Újszövetségben. A tanítványainak mondott
kedves búcsúbeszédében (Jn14-16) Urunk visszatérésének kilátása és ígérete volt az első
téma, amire felhívta a figyelmüket (Jn14:1-3). Miután elhagyta a tanítványait, sőt még a
mennybemenetele alatt is két angyalt küldött hozzájuk, hogy ezt mondják nekik: „Ez a Jézus,
a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe.”
(Csel1:11) Az első levélben, aminek a megírására Pál apostol ihletet kapott, nevezetesen a
thesszalonikabelieknek, minden fejezetben utalt a Megváltó visszatérésére. A
korinthusbelieknek adott tanításban az úrvacsora megtartásáról ezt írta: „Mert valamennyiszer
eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.”
(1Kor11:26) Mint már kijelentettük más vonatkozásban, az első ígéret, ami a bukott embernek
adatott az volt, hogy az asszony magva eljön és széttapossa a kígyó fejét – olyan prófécia ez,
ami nem teljesedik be a mi Urunk visszatéréséig. Áldott Megváltónk utolsó feljegyzett szavai
a Biblia záró fejezetében találhatók: „Bizony hamar eljövök” (Jel22:20). Látjuk tehát, hogy a
szent Biblia elején és végén az áldott reménység kap elsőséget, Isten eme két mondása között
pedig szó szerint igeversek százai vonatkoznak közvetlenül erre az áldott témára. Ugyanaz a
könyv, amelyik elmondja nekünk, hogy Urunk eljött erre a Földre, majd elment, ugyanaz a
könyv, amelyik elmondja nekünk, hogy a Szentlélek Isten van most jelen a Földön, jelenti ki

38
azt is, hogy az Úr Jézus vissza fog jönni, s ahogyan valaki mondta: „Ha valaki elfogad egy
tényt, el kell fogadnia az összeset. Ha valaki tagad egyet, tagadnia kell mindet, mivel
mindegyik pontosan ugyanazon a szavahihetőségen alapszik. Együtt állnak vagy buknak.”
A mi Urunk visszatérésének ténye a legpozitívabb, hangsúlyosabb és
félreérthetetlenebb nyelven van kijelentve. „Ismét eljövök” (Jn14:3). Nem azt mondja, hogy
„talán eljövök” vagy „el akarok jönni”, hanem „ismét eljövök”. A Szentlélektől indíttatva Pál
apostol ezt írta: „Mert maga az Úr… leszáll az égből” stb. (1Thessz4:16) Az apostol nem azt
mondta, hogy „az Úrhoz fogunk menni” vagy „az Úr elküldet majd értünk”, hanem „Maga az
Úr száll le”. A mi Urunk visszatérésének tényét nem titokzatos és homályos szóképekkel tárja
elénk, hanem olyan világos és egyszerű nyelvezettel, hogy még futólag is elolvasható és olyan
megásíthatatlan kifejezésekkel fejeződik ki, melyekkel szemben nincs több apelláta. „Mert
még vajmi kevés idő, és a ki eljövendő, eljő és nem késik.” (Zsid10:37) Majd ismét: „Bizony
hamar eljövök” (Jel22:20).

2. A tény értelmezése

A harmadik nagy tény, amit az Újszövetség a figyelmünkbe ajánl pontosan ama

vonalak mentén és ama szabályok szerint értelmezendő, mint a másik kettő, azaz, azokat az
igehelyeket, melyek Krisztus második eljövetelét tárják elénk, ugyanúgy kell fogadni, ahogy
azokat a kijelentéseket fogadjuk, melyek az első eljöveteléről, illetve a Szentlélek Földre
jöveteléről beszélnek. Azokat az igehelyeket, melyek a Megváltó eljöveteléről beszélnek,
készpénznek kell venni, úgy kell elfogadni hit által, ahogyan olvassuk ezeket, azaz szó szerint
kell venni. Ezt a dolgot azért sulykoljuk az olvasóinknak, mert sok tanító van, akik igyekeztek
spiritualizálni a Szentírás utalásait Urunk második eljövetelére, s úgy kezelték ezeket, mintha
képletes és jelképes kijelentéseknek kellene tekinteni. Ahogyan az Úr Jézus személyesen jött
el erre a Földre először, pont úgy fog eljönni másodszor is. A Megváltónknak testileg és
látható módon kell eljönnie. A Szentírás nyelvezete ugyanannyi okot szolgáltat arra, hogy
Krisztus szó szerinti és személyes visszatérésében higgyünk, mint tette azt az első eljövetel
vonatkozásában. „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, a míg eljövök”. „Az
Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.” „miként tértetek meg az Istenhez a bálványoktól,
hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok az Ő Fiát az égből”. Ezek jellegzetes
igeszakaszok, és senki, aki teológiai előítéletek nélkül olvassa ezeket először, nem gondolja,
hogy bármi mást jelentenének, mint szó szerinti, személyes eljövetelt. Mégis, az Íge világos
nyelvezetét elcsűrték-csavarták és eltorzították, hogy bármit taníthassanak, ami eltér a
nyilvánvaló jelentésétől. Nem fogjuk olvasóinkat fárasztani az összes erőltetett és fantáziadús
magyarázat hosszas vizsgálatával és cáfolatával, amikkel a különböző igamagyarázók
hozakodtak elő: ez a feladat szükségtelen és haszontalan is volna. Azok az elméletek, melyek
a legtöbb követőt vonzották, három csoportra oszthatók.
Először is, létezik az igemagyarázóknak olyan csoportja, akik a Szentlélek Pünkösd
napján történt eljövetelét tekintik Krisztus visszatérésre vonatkozó ígérete beteljesedésének.
Ez a nézet Urunknak a Jn14-ben található szavain alapszik, ahol miután bejelentette a
tanítványainak, hogy „más Vigasztalót” küld nekik, aki velük marad „örökre”, rögtön
hozzáteszi: „Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.” (18. vers) De a Szentlélek
pünkösdi eljövetelét Krisztus „eljövök ti hozzátok” ígérete beteljesedésének tekinteni annyi,
mint a Szentháromság Személyeit összekeverni. Ennek a tévedésnek a kellő cáfolatát találjuk
abban a tényben, hogy a levelek, melyek mindegyikét Pünkösd után írták, egy sor utalást és
ígéretet tartalmaznak Krisztus személyes visszajöveteléről.
Az igemagyarázók másik csoportja Jeruzsálem i. sz. 70-ben a római hadsereg által
történt megsemmisítését tekinti a mi Urunknak a Földre való visszajövetelére vonatkozó
ígérete beteljesedésének. S bármennyire is tarthatatlan ez az elmélet, furcsa kimondani, de a

39
keresztyén teológusok nagyon széles körében lelt elfogadásra. Ez az elmélet a Mt24 gondatlan
magyarázatán alapszik. Ennek a fejezetnek az elején megtudjuk, hogy a tanítványai három
kérdést tettek fel az Úrnak. Az első: „Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek?” Az
„ezek” visszatekintés az előző igeversre, ahol Krisztus előre megmondta a templom
megsemmisülését. A második: „és micsoda jele lesz a te eljövetelednek?” S a harmadik: „és a
világ végének?” Nos, hogy megértsük Urunk teljes válaszát erre a három kérdésre, alapos
figyelmet kell fordítanunk a párhuzamos igeszakaszokra a Mk13-ban és a Lk21-ben. Ezeknek
a fejezeteknek az alapos vizsgálata világossá teszi a különböző válaszokat, amiket az Úr a
tanítványai kérdéseire adott. A válaszaiban világos megkülönböztetést tett Jeruzsálem
pusztulása és az Ő későbbi, személyes visszajövetele között, bár emlékeznünk kell arra, hogy
amiképpen „a történelem ismétli önmagát”, egyes jelek, melyek hírül adták mindegyik
esemény közeledtét, közösek voltak. Amikor az előzőről beszélt, azt mondta: „Mikor pedig
látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő
elpusztulása” (Lk21:20); de amikor az utóbbira utalt, ezt jelentette ki: „És lesznek jelek a
napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a
tenger és a hab zúgni fog, mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt,
a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek. És akkor
meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel. Mikor pedig
ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti
váltságtok.” (Lk21:25-28)8 Azt pedig, hogy Jeruzsálem megsemmisítése nem merítette ki a mi
Urunk által elmondott jövendöléseket a saját visszatérésénke vonatkozásában, világosan
kiderül abból a tényből, hogy a Jelenések könyvében – ami legalább húsz év elteltével íródott
Jeruzsálem pusztulása után – Ő nem kevesebb, mint hatszor ígéri, hogy „vissza fog jönni”.
Az igemagyarázók harmadik csoportja a hívő halálát tekintik Urunk ígérete
beteljesedésének arról, hogy visszajön s Magához veszi az Övéit. Ezt a tévedést már
megcáfoltuk egy korábbi fejezetben, így semmi többet nem kell róla mondanunk.
A Csel3:18-ban kimutattunk egy alapelvet, ami biztos kulcsot ad a profetikus
magyarázatokhoz: „Az Isten pedig, a mikről eleve megmondotta minden ő prófétájának szája
által, hogy a Krisztus elszenvedi, ekképen töltötte be.” A fontos szavak itt az „ekképpen
töltötte be”. Miképpen lettek „betöltve” a Krisztus „szenvedéseivel” kapcsolatos ószövetségi
próféciák? A válasz: szó szerint. S hasonlóképpen fognak beteljesedni azok a még be nem
teljesedett próféciák, amelyek Krisztus eljövendő „dicsőségéről” beszélnek. Pont mint azok a
jövendölések, melyek megismertették, hogy Krisztusnak „harminc ezüstpénzért” kell
eladatnia, hogy a kezeit és a lábait „átszögezik”, hogy „méreggel kevert ecetet” adnak Neki
inni – pont ahogy ezek teljesedtek be szó szerint, úgy azok az Írások is, melyek elmondják,
hogy „riadóval száll le az égből”, hogy „minden szem meg fogja látni Őt”, amikor visszajön a
Földre, hogy hatalomban, nagy dicsőségben és „a szentjei tízezreinek kíséretében” tér vissza,
be fognak teljesedni szóról szóra.

3. E tény kettős jelentősége

Most rátérünk arra a pontra, aminek a vonatkozásában a hívőknek, főleg a fiatal

hívőknek és a próféciák tanulmányozásában kezdőknek szükséges teljesen tisztán látni. Mint
a két másik nagy ténynél, amiket megvizsgáltunk – Urunk első eljövetele erre a Földre és az
Ő eltávozása, valamint a Szentlélek mostani jelenléte a Földön – a Megváltó visszatérésének
ez a harmadik nagy ténye is kettős jelentőségű: van hatása az egyházra és van a világra is.
Krisztus második eljövetele két lépésben megy majd végbe. Ahogyan egy New Yorkban lakó
8
Jegyezzük meg, hogy Máténál és Márknál az Emberfia eljövetelének és a korszak végének jele az, amiről szó
van, míg a Lk21-ben egészen a 24. vers közepéig Jeruzsálem megsemmisüléséről i. sz. 70-ben, valamint az azt
megelőző állapotokról.

40
ember elutazhat vasúton Kaliforniába, s útközben megszakítja az utazását Chicagóban úgy
Krisztus is megszakítja a mennyből a Földre tartó útját. Ő most a mennyben van, de visszatér
majd a Földre. A végcélja az Olajfák hegye (Zak14:4), de először megszakítja majd az
utazását a levegőben (1Thessz4:16). Nagyon fontos megérteni a be nem teljesedett prófécia
esetében, hogy Krisztus visszatérésének ezt a két szakaszát világosan meg kell különböztetni,
mert ha ezt elmulasztjuk, az elkerülhetetlenül a legnagyobb zűrzavarhoz vezet. Nem lesz
Krisztusnak két visszatérése, hanem csak egy, két szakaszban.
Krisztus visszatérésének két szakasza világosan meg van különböztetve az
Újszövetségben. Most csak a főbb különbségekre hívjuk fel a figyelmet ezek között. 1. Az
első szakasz kegyelmes, a második ítéletes lesz. 2. Az első szakasz nem megy tovább a
levegőnél, a második eléri magét a Földet. 3. Az első szakasz során a Megváltó Magához
veszi a szentjeit, a második szakaszban visszatér a Földre, hogy vasvesszővel uralkodjon. 4.
Az első szakasz titokban, a világ számára láthatatlanul megy végbe, a második nyilvános lesz
és minden szem látni fogja. Az első szakaszban Krisztus úgy tér vissza, mint a „hajnalcsillag”
(Jel22:16), a másodikban úgy jelenik meg, mint „az igazság Napja” (Mal4:2). 6. Az első
szakaszban a szentjeiért jön (Jn14:3), a másodikban a szentjeivel együtt tér vissza (Júd1:14).
7. Az első szakasz, a titkos visszajövetele a szentjeiért, egyetlen egy ószövetségi próféciának
sem tárgya, a második szakasz, amikor a Földre tér vissza, egy sor ószövetségi jövendölésben
szerepel. Krisztus visszatérésének első szakaszát követi majd Isten áldásainak kiáradása a
Földre, s a Szentlélek kitöltetése minden testre. 9. Az első szakaszt követi majd a Sátán Földre
jövetele nagy haraggal (Jel12:9), a második szakasz után a Sátán el lesz távolítva a Földről
ezer évre (Jel20:2-3). 10. A mostani óra és Krisztus első visszatérése között semmi sem lép
közbe, semmiféle próféciának nem kell először beteljesednie, mert Urunk bármelyik
pillanatban visszatérhet; de mielőtt Krisztus visszatérésének második szakasza
bekövetkezhetne, sok próféciának kell beteljesülni. 11. Urunk visszatérésének első szakaszát
illetően mi „várjuk Isten fiát az égből” (1Thessz1:10), de Urunk visszatérésének második
szakasza úgy van megkülönböztetve, mint „az Emberfiának eljövetele”. 12. Az első szakasz
előképe Énókh felvitele volt (Zsid11:5), a második szakasz Illésé, akinek még majd vissza
kell térnie a Földre, hogy az Úr nagy és rettenetes napjának ítéleteit hirdesse (Mal4:5). 13. Az
Úr eljövetelének első szakaszában mint a Megváltónk jön (Zsid9:28), a másodikban mint
Király (Jel19:11, 16). 14. Az első szakaszt követi majd a szentek megjelenése Krisztus
„ítélőszéke” (bema) előtt, hogy megítélje őket a cselekedeteik szerint és megjutalmazza a
szolgálatukat (2Kor5:10), a másodikat „a dicsőség trónja” követi majd, amire felül az
Emberfia, Aki megítéli majd a Földön levő népeket az ezeréves uralkodása kezdetén és
kijelöli a helyüket az Ő királyságában (Mt25:31-46). Ez tehát a Megváltó visszatérése
tényének a kettős jelentősége – először a saját népére van hatással, azután az egész világra.
Ez a két szakasz a Megváltó visszatérésében szigorú összhangban állnak azokkal az
eseményekkel, amik az első eljövetelkor történtek, Az Úr Jézus első eljövetelekor először
titkos vagy magánjellegű volt a megnyilvánulása, utána következett a nyilvános
megmutatkozás. Az újszülött Megváltót valójában csak nagyon kevesen látták. A pásztorok a
mezőn, a keleti bölcsek, Anna és Simeon a templomban látták a Megváltót a
csecsemőkorában, de Heródes és Pilátus, az írástudók és a farizeusok – a hitetlen polgári és
vallási vezetők – nem látták Őt! A Heródes halálát követő visszatérése után Egyiptomból
visszavonult Názáretbe, s majdnem harminc év telt el a nyilvános fellépéséig. Így lesz ez a
második eljövetelekor is. Lesz egy titkos megmutatkozása (a levegőben) a népének, majd egy
hétéves vagy hosszabb időszak után jelenik meg nyilvánosan a világ előtt.

41
4. A Megváltó visszatérése tényének előképeit József és Salamon
életében látjuk

Az Ószövetségben sok utalás van Krisztus második eljövetelére, mind közvetlen, mind
előképi, de minden egyes esetben a Földre történő visszatéréséről van szó. Krisztus titkos
eljövetele a levegőben teljesen ismeretlen volt az ószövetségi próféták előtt, s az esemény
titokban is maradt, amíg Isten ki nem jelentette Pál apostolnak, aki a korinthusbelieknek írva
ezt mondta a témánk eme részéről: „Ímé titkot9 mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem
aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó
trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi
elváltozunk.” (1Kor15:51-52)
Sok ószövetségi szereplő volt figyelemre méltó előképei Krisztusnak. Ádámban látjuk
Krisztus vezetői mivoltát, Ábelben Krisztus a saját test szerinti testvére által adatik halálra,
Énókhban Krisztus mennybemenetelét látjuk, Noéban Krisztus „elveti” az övéit,
Melkisédekben Krisztus királyságát, míg Ábrahámban Krisztus nazarénusi mivoltát látjuk.
Iszákban Ő az önkéntes áldozat, Jákobban Krisztus a „menyasszonyért” munkálkodik.
Mózesben Krisztus a hűséges szolga, Áronban a nagy Főpap, Józsuéban pedig Krisztus
bevezeti a népét az örökségükbe. S folytathatnánk a sort az Ószövetség végéig.
Az előképi személyiségek közül a legkiemelkedőbb József. Életének majdnem minden
egyes részletében Krisztus előképét látjuk. Atyja szeretetének fia, de mégis a testvérei keserű
gyűlöletének tárgya. Maga a neve is azt jelenti, „hozzáadás”, ahogyan Krisztus is hozzáad a
menny lakosaihoz a vajúdásaiból származó mag által. Atyja azért küldte, hogy a testvéreinek
jólétéről kérdezősködjön, de azok lenézték és megvetették őt. Az élete kioltását tervezték és
idegenek kezébe adták őt. Még ifjú korában Egyiptomba vitték. Egyiptomban rabszolgasorba
süllyedt és az urának hűséges szolgálatára lett kirendelve. Súlyos kísértés érte, de nem
vétkezett, s bár ártatlanvolt, hamisan megvádolták és börtönbe vetették. A börtönben – a
gyalázat helyén – két másik emberrel volt összezárva. Az egyik – a főpohárnok – az ő
szájából hallotta a jó híreket a visszakerüléséről a király kegyeibe, míg a másik – a
fősütőmester – a saját halálos ítéletét. Így amikor az Úr Jézus a kereszten függött – a szégyen
helyén – két gonosztevőt is megfeszítettek Vele együtt. Az egyik az Ő szájából hallotta a jó
híreket a visszakerüléséről Isten kegyeibe, miközben a másik a bűneiben halt meg. Biztos,
hogy Krisztus ennyire tökéletes kiábrázolása, a hasonlóság ily sok pontban való fennállása
nem ugyanennyi véletlen, hanem isteni felvázolása a Megváltó személyének és munkájának –
kép, amit Magának a Szentléleknek a keze rajzolt! Ha tehát az előkép tökéletes, ha a kép
teljes, akkor nekünk vajon nem olyasvalamit kell keresni benne, ami a mi Urunk
felmagasztaltatását és jövendő dicsőségét jelezte előre? De, bizonyosan. S nem is hiába
keresgélünk – József megaláztatásának folytatása világosan rámutatott a mi Urunk
visszatérésére erre a Földre hatalomban és dicsőségben.
A fentiekben végigkövettük József előképi történetét addig a pontig, ahol – bár nem a
maga hibájából – arra ítélték, hogy elszenvedje az egyiptomi börtönbe vettetés szégyenét. De
ezen a ponton József életében drámai változás ment végbe. József története nem a szégyenben
ért véget, hanem hatalomban és dicsőségben. A pincebörtönből lett felmagasztalva Egyiptom
trónjára! S figyeljük csak meg, az uralkodása évekkel azelőtt kimondatott, hogy ténylegesen
annak élvezetébe lépett volna! Fiúként álmában látta, amit a búzakalászok meghajlanak előtte,
s ez azt jelentette, hogy a testvérei még majd hódolattal fognak neki adózni. Így tesznek
bizonyságot a prófétai Írások is a mi Urunk eljövendő uralkodásáról e Föld felett sok
évszázaddal azt megelőzően, hogy ténylegesen a kezébe veszi az uralkodói jogart. Az

9
„A Szentírásban a ’titok’ szó előzőleg elrejtett igazságot jelent, ami most isteni módon jelentetett ki, de amiben
a kijelentés ellenére még mindig megmarad a természetfeletti elem.” – dr. Scofield.

42
egyiptomi trónra történt felmagasztaltatása után József uralkodását nyilvánosan elismerték,
mert minden embernek „térdet kellett hajtania” neki (1Móz41:42), s így lesz ez a mi
Megváltónkkal is, amikor Magához veszi a hatalmát és felül a dicsőségének trónjára. A képet
beteljesítendő látjuk, hogy József felmagasztaltatása után a testvérei kibékültek vele, s aztán
csodálatos kegyelemmel kaptak egy földet, ahol lakhattak – Gósen földjét, Egyiptom legjavát.
Így amikor Krisztus majd visszatér a Földre, a test szerinti testvérei – Izrael – kibékülnek
majd Vele és megkapják majd Tőle Palesztina földjét, ahol lakhatnak az üdvös uralkodása
során. Így ahogyan József felmagasztaltatott a hatalomba és a dicsőségbe miután a
megaláztatása véget ért, úgy fog áldott Megváltónk visszatérni a Földre, hogy a királyok
Királyaként és az urak Uraként uralkodjon.
Salamon dicsőséges uralkodásában, ami Dávid változatos pályafutását követte, újabb
látványos előképét látjuk annak az állapotnak, amiben a Megváltó lesz majd a Millennium
alatt. Ez az egyik összetett előképe a Szentírásnak. Van benne egy sor olyan, ahol kettő vagy
több tárgy, illetve személy volt szükséges a teljes kép összeállításához. Például, a nagy lévita
áldozatok (3Móz1-6) között ötöt találunk: az égőáldozatot, az ételáldozatot, a békeáldozatot, a
bűnáldozatot és a vétekért való áldozatot – mindezekre szükség volt a Megváltó Személye és
munkája teljes előképének kialakításához. A sátorban nem kevesebb, mint hét bútordarab a
szerkezete és az anyagai mellett kellettek Krisztus különböző dicsőségeinek a bemutatásához.
Így volt ez az élő személyekkel is, Énókh és Noé, Mózes és Áron, Illés és Elizeus egymást
egészítették ki az előképei jellemzőikben. Így volt Dávid és Salamon esetében is: utóbbi az
előbbi kiegészítése volt és a kettőt együtt kell tanulmányozni a teljes kép megismerése végett.
Dávid Krisztus előképe volt a megaláztatásában, Salamon pedig Krisztust a dicsőségében
vetítette előre. Dávid Krisztust az első eljövetelénél ábrázolta ki, míg Salamon a második
eljövetelénél mutatott előre Krisztusra.
Dávid sok vonatkozásban volt előképe az ő „nagy fia” megaláztatásának. A júdeai
Betlehemben született. Úgy van leírva, mint „szép szemű és kedves tekintetű” valaki
(1Sám16:12), ezzel emlékeztetve minket arra, Aki „gyarapodék bölcsességben és testének
állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben” (Lk2:52), s Aki a hívő számára
tízezer közül is kitetszik és mindenestől kedves. A foglalkozását tekintve „pásztor” volt, s a
pásztori életének idején többször is összecsapott a vadállatokkal. Kiemelkedően imádkozó
ember volt, s az egyetlen, akit a Szentírást „Isten szíve szerint való embernek” nevez. Ő volt
az, aki legyőzte Góliátot, Isten népének ellenségét és a Sátán előképét, előre jelezbe az
összeütközést a kígyó magva és az asszony magva között, s aki a halálával megszabadította
Isten népét a nagy ellenségüktől. Amikor Saul, a fő ellensége volt hatalmon, hatalmas
könyörületet gyakorolt az életének megkímélésével pont úgy, ahogyan Urunk a Gecsemáné
kertben nem volt hajlandó odahívni az angyalokat, hogy semmisítsék meg az ellenségeit és a
kereszten megbocsátásért imádkozott a gyilkosai számára. A fájdalmak férfia volt, s
megismerte a bánatot, főleg a saját családtagjaitól szenvedve.
Dávid után következett Salamon, aki előre vetítette Krisztus dicsőségét és ezeréves
uralkodását. A „Salamon” szó azt jelenti „békeszerető”, s így a neve Krisztus királyságára
utal, amelyben Ő majd „a békesség Fejedelmeként” fog uralkodni. „Felkent” lett
valamennyivel a megkoronázása előtt, s az Úr Jézus is felkenetett „Szent Lélekkel”
(Csel10:38) a megkeresztelkedése idején, de még vár a megkoronázásának napjára. A
pogányok is részt vettek Salamon megkoronázásában (1Kir1:38-39), s ez előképe volt annak
az egyetemes hódolatnak, amit majd Krisztus kap a Millennium idején. A koronázásakor
Salamont egy hadsereg kísérte („a Kereteusok és a Peleteusok”, 1Kir1:38) pont úgy, ahogyan
a mi visszatérő Királyunkat is „mennyei seregek” fogják kísérni (Jel19:14). Salamon nemcsak
Izrael királya volt, hanem ahhoz hasonlóan, Akinek az előképe volt, a királyok királya (lásd
1Kir4:21-24). Az uralkodása során „lakozék Júda és Izráel bátorsággal, kiki mind az ő
szőlőtője és fügefája alatt. Dántól fogva Bersebáig” (1Kir4:25). Így lesz Izraellel ismét a

43
Millennium alatt (lásd Jer23:6). Salamon volt Izrael templomának a felépítője, s Krisztusról is
azt olvassuk, hogy „megtér és felépíti a Dávidnak leomlott sátorát” (Csel15:16), majd megint:
„Ímé, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak
templomát!” (Zak6:12) A templom felszentelésekor Salamon volt az egyik, aki áldozatokat
mutatott be Istennek (1Kir8:63), előre jelezve ezzel azt, Aki „pap is lesz az ő székében”
(Zak6:13). Salamon híre széltében-hosszában úgy elterjedt, hogy „az egész föld kivánja vala
látni Salamont” (1Kir10:23), s feljöttek Jeruzsálembe, hogy hódolattal adózzanak neki. Így
lesz ez Dávid „fiával” és Urával is: „És lészen, hogy a kik megmaradnak mindama népek
közül, a melyek Jeruzsálem ellen jőnek: esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy
hódoljanak a királynak, a Seregek Urának” (Zak14:16). Salamon uralkodása alatt először és
utoljára a Millenniumig, egész Palesztina békében nyugodott. Salamon uralkodásának
dicsőségéhez és fenségéhez soha nem volt hasonló sem előtte, s azóta sem: „feljebb
magasztaltaték Salamon király gazdagsággal és bölcsességgel a földön való minden
királyoknál” (1Kir10:23). „És igen felmagasztalá az Úr Salamont mind az egész Izráel népe
előtt, és oly királyi méltóságot szerzett néki, a melyhez hasonló egy királynak sem volt ő
előtte Izráelben.” (1Krón29:25) Látjuk tehát, hogy Salamon békés, nemzetközi és dicsőséges
uralkodása Dávid halálát követően a Megváltó millenniumi uralkodásának előképe volt.

5. A Megváltó visszatérésének tényét előre jelezte Izrael engesztelés-napi

ceremóniája

Az események sorrendjét az engesztelés napján a 3Móz16 írja le, az a fejezet, amelyik

rendkívül gazdag az előképi jelentésének tekintetében. Az engesztelés napjának Izrael
bűneinek eltörléséhez van köze, ezért a korszakos (diszpenzációs) alkalmazása főleg Izraelre
vonatkozik, bár, mint majd látjuk, előképileg az egyházat is megjeleníti. Most nem teszünk
többet, mint megpróbáljuk pusztán felvázolni ennek Izrael szent naptára eme emlékezetes
napjának az eseményeit. A ceremoniális sorrend az alábbi volt:
Először is Árán megmosakodott vízben majd felöltözött szent gyolcsból készült
ruhákba. Meg kell jegyezni, hogy Áron két ruhakészlettel rendelkezett – azokkal, amelyek a
„dicsőségére és ékességére” voltak (2Móz28:2), valamint a tiszta fehér gyolcsruhák, amiket
akkor használt, amikor áldozatot mutatott be Istennek: a váltásra a kettő között a 3Móz16:23-
24 utal. A tiszta fehér gyolcsruhát viselte a főpap az engesztelés napján, mert a tiszta fehér
fejfedőbe öltözve jelképezte annak bűntelenségét, Aki azért jött, hogy Önmagát feláldozva
törölje el a bűnt.
Másodszor, Áron „a bűnért való áldozati tulkot” áldozta fel (3Móz16:6), hogy
„végezzen engesztelést magáért és háza népéért”. A mi nagy Főpapunk bűn nélkül való volt,
„bűnt nem ismert”, mégis úgy azonosult az Ő népével, hogy Isten „bűnné tette értünk”
(2Kor5:20), ezért előképileg Áron nemcsak a „házanépéért”, de „magáért” is végez
engesztelést. De figyeljük meg konkrétan a „háza népéért” kifejezést. Ez az, ahol az egyház
meglátszik, az az egyház, amit Péter „lelki háznak, szent papságnak” nevezett (1Pt2:5,
Zsid3:6).
Harmadszor Áron vett két kecskebakot és bemutatta azokat az Úr előtt a sátor
bejáratánál, ahol sorsot vetett rájuk: „egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért”
(3Móz16:7-8). A két kecskebak elénk hozza az Krisztus keresztművének a két nagy oldalát,
nevezetesen az istenit és az emberit. Az Úr Jézus halála nemcsak üdvösséget biztosított az
elveszett bűnösöknek, de Magát Istent is igazolta és dicsőítette. A kereszten Krisztus eleget
tett Isten igazsága követeléseinek, kielégítette az Ő szentségének követelményeit, igazolja a
kormányzati jogait és nyilvánosan kimutatta az igazságosságát. Az „egyik sorsot az Úrért”
tehát az, amit Isten kapott az Ő szeretett Fia halálában.

44
 Negyedszer, a bűnért való áldozati bakot megölték és a vérét bevitték a függönyön
belülre, majd ráhintették mint a frigyláda fedelére, mind a fedél elé. Figyeljük meg, hogy a
fedélre csak egyszer, míg a fedél elé hétszer hintettek (3Móz16:14-15). Egyszer elég volt
Isten követekéseinek kielégítéséhez, mert a kecskebak vére előkép volt – Krisztus „drága
véréé” – s annak végtelen értéke volt a menny szemében, de hétszer kellett hinteni a mi
mélységes szükségünk kielégítéséhez, hogy tökéletes alapot szolgáltassunk a megállásunkhoz
Isten előtt!
Ötödször, engesztelést téve a szenthelyét és az oltárért – megmutatva, hogy még a
Istennel még közösségünkben és az Ő imádásában is tisztulásra van szükség – Áron mindkét
kezét a második, élő bak fejére tette és megvallotta „Izráel fiainak minden hamisságát és
minden vétkét, mindenféle bűneit” és azokat a bak fejére tette, majd elküldte a vadonba, „a
pusztába” (3Móz16:21-22). Pont ahogyan az első bak a nagy engesztelés igazságát, Krisztus
keresztművének isteni oldalát jelentette, ami elégtételt adott Istennek és Őt dicsőítette, úgy
jelentette ez a második bak a helyettesítés nagy igazságát, Krisztus keresztművének emberi
oldalát, az Úr Jézus tevékenységét a népe Kezeseként és a bűneik elvetését „olyan messzire,
mint amennyire a kelet van a nyugattól”. A főpap kezeinek réhelyezése az ártatlan bakra az
azonosulás cselekedetét jelezte, aminek az ellenpárja most lehetővé teszi a számunkra annak
kimondását, hogy „Krisztussal együtt megfeszíttettem” (Gal2:20). Izrael vétkeinek
megvallása a bak feje felett a vétkesség áthelyezését jelentette, előre mutatva arra, hogy
Krisztus „a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Pt2:24). A háromszor ismételt
„minden” az engesztelés teljességéről tett bizonyságot, s ez volt a helyzet annak valóságával
is: „A ki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól” (Tit2:14).
Az Izrael bűneit hordozó bak elküldése „a pusztaságba” előképe volt a bűnök teljes
eltörlésének, s áldott legyen Isten, amiért a bűneink olyan teljes mértékben el lettek törölve,
hogy meg van írva: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus
Jézusban vannak” (Rm8:1).
Hatodszor, az engesztelés elvégzése után a főpap kijött a szentek szentjéből, átöltözött
a „dicsőségének és ékességének” ruháiba, majd visszatért a külső pitvarban várakozó
gyülekezethez (3Móz16:23-24). Ezzel az cselekedetével eljutunk arra a pontra, ami különösen
a mostani vizsgálatunkhoz tartozik. A valóság, a mi nagy Főpapunk, már elvégezte az
engesztelést, és bement a függöny mögé a szentek szentjébe a magasságban, „hogy most Isten
színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid9:24), de hamarosan leveti majd az áldozati ruháit, és
felöltözik a „dicsőség és ékesség” ruháiba, majd eljön az Ő várakozó népéhez, akiknek a
bűneiről és a vétkeiről „nem lesz többé megemlékezés. A Főpapunknak erről a kijöveteléről
beszél a Zsid928 (a fenti előkép nyelvezetével szólva): „Azonképen Krisztus is egyszer
megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül (a bűneink
eltöröltettek) jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre.” Látjuk tehát, hogy Izrael
engesztelés-napi ceremóniája nemcsak Krisztus kereszten elvégeztt munkáját jelezte előre, de
előképe volt a visszatérésének dicsőségben és arra tekintett előre.

6. A Megváltó visszatérésének tényét az evangéliumi történetek is

szemléltetik

Most arra a történetre utalunk, amikor Krisztus a vízen járva sietett a viharban
hánykolódó tanítványai segítségére, aminek a korszakos jelentőségére már több szerző is
rámutatott.
Rögtön az után, hogy Urunk jóltartotta az ötezret, visszavonult a hegyre, miközben a
tanítványai lementek a tengerhez és hajóba szálltak, s megpróbáltak eljutni Kapernaumba. De
miközben eveztek, „a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala”. Sötét volt, és Jézus nem
jött hozzájuk, s néhány óra alatt is csak „huszonöt, vagy harmincz futamatnyira” jutottak.

45
Utána közeledett hozzájuk Jézus és a kegyelmes „Én vagyok, ne féljetek!” lecsillapította a
félelmeiket. Azt ezt követő kijelentés figyelemre méltó: „Be akarák azért őt venni a hajóba: és
a hajó azonnal ama földnél vala, a melyre menének.” (Jn6:15-21) Annak megkockáztatásával,
hogy „fantáziadúsnak” fognak minket tartani, megpróbáljuk elmagyarázni ennek az
eseménynek az előképi és a korszakos jelentését.
Krisztus a hegyen imádkozva a mostani helyzetére mutat rá a mennyben, ahol
közbenjár értünk Isten jobbján. A nyughatatlan, háborgó tenger alkalmasan jelképezi a világ
nyughatatlanságát Istennel szemben. A hajó a tengeren az egyházat jelképezi, ami a világban
van, de nem a világból való. A hajóra lecsapó vihar, amit a feltámadt „nagy szél” okozott,
előképe az egyházat érő támadásoknak és rohamoknak „a levegőég fejedelme” részéről, aki
igyekszik az egyházat megsemmisíteni Krisztus távollétében. A tanítványok evezése,
valamint az, hogy nem képesek előre jutni a viharral szemben megmutatja az egyháznak a
világ, mint olyan továbbfejlesztésére irányuló tehetetlenségét. Az evangélium hirdetése és a
keresztyén bizonyságétel tizenkilenc évszázadon át képtelen volt bármiféle valóságos
változást előidézni a világ egészében. A világ nyughatatlansága továbbra is folytatódik, az
ellenségessége, ha nem is annyira nyílt, de ugyanolyan valóságos és Krisztust ugyanolyan
„keserűen” gyűlölik, mind eddig bármikor. Az egyház húzhatja az evezőit, de nem képes
lecsendesíteni a tengert – a vihar nem csillapodik le, amíg az Úr Jézus meg nem jelenik! A
tanítványok csak arra voltak képesek, hogy megvédjék a hajót az elsüllyedéstől, s ebben
sikeresek voltak. Az előképünk megint tökéletes. A világ lehet ellenséges az egyházzal
szemben és a Sátán rázúdíthatja a haragos szeleit, de ahogyan az Alapítója kijelentette, az Ő
egyháza kősziklára épült „és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”, s hála Istennek, nem
is vettek. Az emberi és a sátáni elnyomás majdnem kétezer éve elteltével, miután majdnem
minden elképzelhető fegyvert bevetettek a megsemmisítésére, Krisztus egyháza még mindig
fennáll. S a viharban, a legsötétebb órában, a negyedik őrváltás idején Krisztus eljött
megszabadítani a tanítványait. Így lesz ez a második visszajövetelkor is: Ő visszajön ahhoz az
egyházhoz és egyházért, amit a tulajdon vérén váltott meg. Visszajön a tanítványokhoz és
meg kell említeni, hogy nem a korholás, hanem a felvidítás szavaival jött: „Én vagyok, ne
féljetek!” Így lesz ez a Megváltó visszatérésekor is. Leszáll a mennyből üdvözlő kiáltással,
örömöt és boldogságot hozva az Övéinek szívébe. Figyeljük meg az áldott mondatot: „és a
hajó azonnal ama földnél vala, a melyre menének”. Az előképi jelentése ennek teljesen
világos: amikor Urunk visszajön, az egyház harcainak vége szakad, az utazása véget ér, a
vándorútja befejeződik, a célkikötőt biztonságban elérik. „Bizony jövel Úr Jézus.”

„A Vőlegény eljöveteléhez,
Akit, noha nem látunk, szeretünk,
Mert a szentek Királya tér vissza
Dicsőségben a mennyből.
A börtönt megrázó kiáltásra,
A hangos és tiszta trombitaszóra,
Az arkangyal hangjára
Vár itt az egyház.
A sötétség feletti világosságra,
Mikor a bűn uralma véget ér,
Mikor a vihar nem tombol tovább
S a menny győzedelmeskedett.
A bánat feletti örömre
Az örök esztendő örömére,
A ragyogó feltámadásra,
Várunk, várunk idelenn.

46
7. A Megváltó visszatérése tényének látványos bemutatója volt az
átváltozás hegyén

Krisztus elváltozása talán ismerős annyira, mint a négy evangéliumban feljegyzett

főbb események, mégis kevésbé értik, mint az Ő áldott életének más nagy csúcspontjait. Az
átváltozás célját és jelentését a Mt16 záró verse határozza meg: „Bizony mondom néktek:
Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg
nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.” Ez az igevers sok bibliaolvasót
összezavart, pedig a jelentése egyszerű, ha odafigyelünk a pontos szövegezésére. Figyeljük
meg Krisztus nem azt mondja itt, hogy „azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik
nem kóstolják meg a halált, a míg el nem jön az embernek Fia az ő országában”, hanem „a
míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában”. A „meglátják” szó adja meg a
kulcsot a fenti kijelentéshez. S figyeljük meg, hogy a mi Urunk ezt mondta a tanítványainak:
„Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg
nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában”.
A fenti igevers a Mt16 záró verse, és rendkívül szerencsétlen, hogy a fejezetmegosztás
rögtön ezt követi, ezzel elhomályosítva a valódi jelentését sok olvasó számára. Az, ami a
következő fejezetben soron következik, a beteljesedése Krisztus a tanítványoknak tett
ígéretének, amint az világosan kiderül a nyitó szavakból: „És hat nap mulva magához vevé
Jézus Pétert, Jakabot és ennek testvérét Jánost, és felvivé őket magokban egy magas hegyre.
És elváltozék előttök”. Az „és” kapcsolja össze a Mt17-et a Mt16-tal, a hat nap múlva pedig
az ígéret elhangzásától számít, a „némelyek” pedig Péterben, Jakabban és Jánosban teljesedik
be. Itt a kulcs az átváltozás jelenetének jelentőségéhez: a tanítványok látták „az embernek Fiát
eljőni az ő országában”. Ez annak a dicsőségnek a mintája és példája volt, amelyben Urunk
majd visszatér az Olajfák hegyére. Látható bemutatása, látványos elénk tárása volt ez
mindazoknak a fő elemeknek, amik megtalálhatók lesznek Krisztus ezeréves királyságában.
Nevezetesen:
„És hat nap mulva” – „e beszédek után mintegy nyolczadnappal” (Lk9:28). Ennek a
figyelemre méltó eseménynek a leírásában minden egyes részlet méltó a legalaposabb
vizsgálatunkra. Egy gondatlan és léha olvasó megkérdezhetné: „Miért mondja, hogy a mi
Urunk csak hat nappal változott el azt követően, hogy az ígéretet tette a tanítványainak? Mit
számít, hogy hat vagy tizenhat nap volt ez?” De a Szentírás tisztelettudó tanulmányozója
megtanulta, hogy Isten Ígéjében mindennek van jelentése és értéke. „Hat nap múlva” – tehát
ez a hetedik napon történő jelenet volt, ami szombatnapi jelenet, egy szóval – millenniumi
jelenet. Egyes tanulmányozók véleménye eltér a miénktől ebben a dologban, mi azonban
leszögezzük azt a meggyőződésünket, hogy a fenti szavak annak a nézetnek a bibliai
alátámasztását adják, amit általánosan vallottak a rabbik és az egyházatyák, nevezetesen,
összhangban vannak a 2Pt3:8-ban található kijelentéssel: Egy nap az Úrnál úgy tekintendő,
mint a földi történelem hosszának meghatározása, azaz hatezer évnyi fáradozást és
munkálkodást ezer évnyi pihenés és békesség követ. A szombatnap tehát a Millenniumra
mutat előre.
„És elváltozék előttök, és az ő orczája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn,
mint a fényesség.” (Mt17:2) Ezzel a kijelentéssel kell összehasonlítani Péter ihletett
kommentárját: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk
Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint a kik szemlélői voltunk az ő
nagyságának. Mert a mikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá
a felséges dicsőség (a Sekina dicsősége) ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, a kiben
én gyönyörködöm: Ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen.”
(2Pt1:16-18) Krisztus megaláztatásának napjaiban, amikor eltűrte a bűnösök ellenszegülését,
ezt olvassuk: „oly rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt” (Ézs52:14),

47
de itt az átváltozás hegyén „az ő orczája ragyog vala, mint a nap”. A tanítványok abban a
kiváltságban részesültek, hogy vethettek egy pillantást Krisztusra az Ő feltámadási
dicsőségében! Így van Ő most jelen a mennyben, mint az világosan kiderül Krisztus
dicsőségének megvakító hatásából, ami megjelent a tárzuszi Saulusnak a damaszkuszi úton. S
így fog Ő megjelenni, amikor majd visszatér erre a Földre, felkelve, mint „az igazságnak
napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt” (Mal4:2).
„És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illés, a kik beszélnek vala ő vele.” (Mt17:3).
Abból a tényből, hogy Mózes (a törvény képviselője) és Illés (a próféták nevében) voltak
együtt ekkor Krisztussal megtudjuk, hogy az ószövetségi szenteknek meglesz a részük és a
helyük Krisztus ezeréves királyságában. S még egy tény ki van itt jelentve – drága gondolat! –
amikor Urunk visszatér majd a Földre, a szentek két csoportja fogja kísérni, akiket Mózes és
Illés képvisel, nevezetesen, akik átmentek a halálon és akik „elváltoztak” és elragadtattak a
mennybe anélkül, hogy meglátták volna a halált. A három tanítvány – Péter, Jakab és János –
tekinthetők az egyház képviselőinek. Természetesen nem az egyházénak a maga mennyei
egységében, hanem annak egyéni minőségében.
„Mikor ő még beszél vala, ímé, fényes felhő borítá be őket; és ímé szózat lőn a
felhőből, mondván: Ez az én szerelmes Fiam, a kiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok.”
(Mt17:5) A „fényes felhő” említése nagy jelentőségű, annál is inkább, mert Isten hangja
szólalt meg abból. Ez volt az a „felhő”, amit Isten visszavont Izraeltől évszázadokkal
korábban, de ami most hirtelen ismét megjelent. Ez volt az a felhő, amiben Jahve régen
megjelent – a Sekina dicsőség felhője. Ez volt az a „felhő”, ami betöltötte a sátrat: „És a felhő
befedezé a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot.” (2Móz40:34) Ez volt
az a „felhő”, ami vezette Izraelt a pusztai vándorlása során: „És mikor a felhő felszáll vala a
hajlékról, az Izráel fiai elindulának; így lőn egész utazásuk alatt. Ha pedig a felhő nem szálla
fel, ők sem indulának el, míg csak fel nem szálla.” (2Móz40:36-37) Ez volt az a „felhő”,
amiben Jahve megjelent a szentek szentjében a frigyláda fedele felett (3Móz16:2) Ez volt az a
„felhő”, ami betöltötte Salamon templomát (1Kir8:10). Nem csoda tehát, ha a tanítványok
„arczra esének és igen megrémülének” (Mt17:6)! A Sekina „felhő” megjelenése az átváltozás
hegyén volt az utalás arra, hogy majd megint látható lesz Izrael számára az ezeréves
királyságban. S hogy így lesz, az világosan kiderül az Ézs4:4 próféciájából: „Akkor teremteni
fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt, s
lángoló tűznek fényességét éjjel; mert ez egész dicsőségen oltalma lészen” – a
szövegkörnyezet itt megmutatja, hogy ez a Millenniumra vonatkozik. Lásd még Ezék43.
„Mikor pedig szemeiket fölemelék, senkit sem látának, hanem csak Jézust egyedül.”
(Mt17:8) Ez az ecsetvonás a képen nagyon szép. Elmondja nekünk, hogy a Millennium során
áldott Urunk fel lesz magasztalva mindenek fölé, s a kiválóságnak olyan helyét foglalja majd
el, hogy minden emberi dicsőség elhalványodik és szertefoszlik Előtte. Amint meg van írva:
„És porba hajtatik a közember kevélysége, és megaláztatik a főemberek magassága, és
egyedül az Úr magasztaltatik fel ama napon.” (Ézs2:17).
Az óra, amikor az elváltozás megtörtént, szintén jelentős. Lukács beszámolójából
tudjuk, hogy éjjel történt, mert ezt olvassuk: „Pétert pedig és a vele lévőket elnyomá az álom;
de mikor felébredtek, láták az ő dicsőségét, és ama két férfiút, kik vele állanak vala.” (Lk9:32)
Ez Izrael szétszóratása hosszú, sötét éjszakájának a vége felé lesz – felnéznek, és íme a
Messiásuk jön hatalomban és dicsőségben a szentjeinek ezreivel, akik olyan szent
bizalmasságban lesznek Vele (v. ö. „Mózes és Illés… beszélnek vala ő vele”), hogy a világ
elámul majd azon a csodálatos kegyelmen, ami Krisztus „örököstársaivá” tette őket.
Az elváltozás kimutatta annak az időnek az áldottságát is, amikor Krisztus majd
megalapítja az ezeréves királyságát. „Uram, jó nékünk itt lennünk” (Mt17:4) volt az elámult
Péter ajkáról elhangzó kiáltás. Így lesz a Millennium alatt is. Az „Uram, jó nékünk itt
lennünk” jól kifejezi azok megelégedettségét és örömét, akik majd azokban a napokban élnek

48
a Földön. Ó, micsoda idők lesznek azok! A Sátán el lesz távolítva, az Antikrisztus meg lesz
semmisítve s minden, ami ellenzi az evangéliumot, le lesz seperve a Föld színéről. A bűnbánó
és helyreállított Izrael, az akkora teljesen evangelizált pogány nemzetek, s maga a teremtés is
megszabadul a romlás rabszolgaságától. A szentek „Krisztussal együtt” viselik a megdicsőült
testüket és veszik ki a részüket az Ő uralkodásából a Földön, ami teljes lesz az Úr
dicsőségének ismeretével. Maga Krisztus a trónon, a Szentlélek kitöltetve minden testre, s
külsőleg Isten akarata ugyanúgy megvalósul a Földön, mint a mennyben. Igen, akkor majd
valóban mondják: „Uram, jó nékünk itt lennünk”.
Valóban szembeszökő látvány adatott meg a három kegyelt tanítványnak. Figyelemre
méltóan teljes volt a Messiás eljövendő királysága dicsőségének megmutatkozása. De az
elváltozás folytatása is ugyanolyan csodálatos volt az előképi jelentőségét illetően, és szükség
volt rá a Megváltónak a Földre történő visszatérése látványos bemutatójának befejezéséhez.
„És mikor a sokasághoz értek, egy ember jöve hozzá, térdre esvén ő előtte, és
mondván: Uram, könyörülj az én fiamon, mert holdkóros és kegyetlenül szenved; mivelhogy
gyakorta esik a tűzbe, és gyakorta a vízbe… És megdorgálá őt Jézus, és kiméne belőle az
ördög; és meggyógyula a gyermek azon órától fogva.” (Mt17:14-15, 18) Micsoda látvány
tárult a mi Urunk és a tanítványai szeme elé, ahogyan lefelé jöttek a „szent hegyről”! Micsoda
látványa konkrétan Izraelnek és általánosságban a világnak! Ez lesz majd a mi Urunk
visszatérésekor is a Földre. Az első dolog, amit a Megváltónk tett, miután a dicsőségének
látványát adta meg a tanítványainak az Ő eljövendő királyságában, egy démon kiűzése volt, s
az első dolog, amit meg fog tenni a Földre visszatértekor, az ördög kiűzése lesz és a bezárása
ezer évre a feneketlen mélységbe (Jel20:2-3). Bárcsak siettetné Isten azt az áldott napot!
Látjuk tehát, hogy a Megváltó visszatérése nemcsak az egyházi levelek didaktikus
tanításaiban foglal el kiemelkedő helyet, de az ószövetségi próféciák és tipológia része is volt,
képszerűen szemléltetve az evangéliumokban feljegyzett csodákban, s látványosan tárult
elénk az átváltozás hegyének csodálatos eseményeiben.

49
 Negyedik fejezet: A Megváltó visszatérésének ideje
„Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem
fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek. És akkor
feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják
az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt24:29-30)
Megmutatva Krisztus visszatérésének szükségességét, foglalkozva a megjelenésével
kapcsolatos reménységgel, megnézve az Ő második eljövetele tényének jelentőségét és
előképeit, most készen állunk arra, hogy megtárgyaljuk az Ő visszatérésének idejét és
fontolóra vegyük a kérdést: Mikor jön vissza ismét a mi Urunk? A Megváltó visszatérésének
„ideje” alatt nem dátumot értünk, hanem azt a helyet, amit ez a nagy esemény elfoglal Isten
diszpenzációs programjában. A témánknak ebben a szakaszában jelentősek a
véleménykülönbségek. Két álláspont alakult ki és mindkettő szószólói a Szentírásra
hivatkoznak az egymással ellentétes nézeteik alátámasztásához. Ezt a két álláspontot
premillennizmus és posztmillennizmus néven ismerjük. A „millennium” szó ezer évet jelent, a
„pre” jelentése előtte, a „poszt” jelentése pedig utána. A teológusok egyik iskolája azt tanítja,
hogy az Úr Jézus a Millennium előtt fog visszatérni, a másik iskola ahhoz ragaszkodik, hogy
nem jön vissza a Millennium vége előtt, azaz valójában a világ, illetve magának az időnek a
vége előtt. Mivel a két iskola által vitatott dolognak nagy a jelentősége, s miután ez a könyv
sokak kezébe kerülhet, akiket zavarba hozott ez az ellentmondásos bizonyságtétel, de
szeretnék tudni, mit mond a Szentírás valójában a dologról, ezért külön fejezetet szentelünk a
kérdés vizsgálatának: Krisztus a Millennium előtt vagy után fog visszatérni? Mikor jön vissza
a mi Urunk? A kielégítő és hiteles válasz keresése közben erre a kérdésre először is nyílt
elmére, előítéletektől mentes szívre és tanítható lélekre van szükségünk. Nem növekedhetünk
a kegyelemben és a mi Urunk ismeretében, amíg a saját előítéleteinkhez ragaszkodunk. A
Szentírás minden tanulójával szemben a kiinduló követelmény az, hogy hajoljon meg a
Szentírás tekintélye előtt és alázatosan vegye készpénznek mindazt, amit Isten kijelentett. A
Szentíráshoz tanulókként kell közelednünk, akarva, hogy az igazsággal kapcsolatos
elképzeléseinket helyesbítse, és arra készülve, hogy a hiedelmeinket alakítsa és formálja a
Szentírás tanítása. Egy efféle kijelentés talán közhelynek tűnhet, de mégis teljesen meg
vagyunk győződve arról, hogy időszerű figyelmeztetés. Az egyik fő akadály, ami Isten sok
gyermekét gátolja a közeledésben az isteni igazsághoz az, hogy mások szemeivel olvassák a
Bibliát: már szilárdan kialakított véleményekkel, előítéletekkel teli érdeklődéssel olvassák. Ez
nagy fokban igaz a mostani vizsgálódásunk témájára. Az embereket egyes „hittudományos
doktorok” vagy szemináriumi professzorok arra tanították, hogy a világ javul, az evangélium
végül majd minden embert Krisztushoz vezet és a Millenniumot az egyház erőfeszítései
fogják bevezetni. Azoknál, akiket így tanítottak, nehézséget jelent félretenni az efféle
tanítások hatását és elkezdeni a Biblia tanulmányozását annak felfedezése végett, hogy
pontosan mit is mond ezekről a dolgokról. De mégis ezt kell tennünk, ha meg akarjuk ismerni
Isten gondolatait a dologban. Ez a „Mit mond a Szentírás?”, nem pedig a „Mit tanít a mi
egyházunk?”, „Mit mond a hitvallásunk vagy a katekizmusunk?”, s nem is az, hogy „Mit
mondtak nekem az istenfélő szüleim?”, hanem a „Mit mond a Szentírás?” Megismételjük: a
„Mikor tér majd vissza a mi Urunk?”, „A Millennium előtt, vagy utána?” kérdésekre adandó
válaszok keresésekor nyílt elmével kell közelednünk a Bibliához, akarva, hogy az tanítson,
Aki ihlette, és a gyermek Sámuel lelkületével közeledve: „Szólj Uram, mert hallja a Te
szolgád”.
Mi a mi Urunk visszatérésének ideje? Mint mondottuk, erre a kérdésre két válasz
adható, A teológusok egyik csoportja azt állítja, hogy Urunk nem jön vissza a Millennium
befejeződése előtt, a második csoport azt jelenti ki, hogy a Millennium előtt fog visszajönni. S
hogy pártatlanok lehessünk ezekhez az iskolákhoz, előbb röviden vázoljuk az álláspontjaikat.

50
I. A poszt- és a premillennizmus meghatározása
1. A posztmillennizmus álláspontja

A posztmillennisták azt tanítják, hogy az isteni megtestesülés nagy célja az volt, hogy
az Úr Jézus a halálán és a feltámadásán keresztül megalapítsa az Ő lelki királyságát. Ők azt
mondják nekünk, hogy a zsidók, akik azt várták a Messiásuktól, hogy anyagi és látható
királyságot állít fel a Földön, tévedtek. Azt állítják, hogy Krisztus királysága, amivel
rendelkezett vagy valaha is rendelkezni fog, lelki és mennyei királyság, az alattvalói pedig az
ŐÚ egyházának tagjai, akiknek a szívében most is uralkodik. Kijelentik, hogy a Megváltó már
most is uralkodik, mégpedig Királyként efelett a Föld felett, s így fog továbbra is uralkodni,
láthatatlanul, amíg le nem győz minden ellenségességet és szembenállást, s még az ellenségeit
is megnyeri Magának. Az eszköz, amivel el kell érnie ezt a dicsőséges győzelmet, az egyház,
s az egyháznak kell, mondják nekünk, mind civilizálnia, mint evangelizálnia a világot. A
posztmillennisták azt tanítják, hogy jóllehet az egyház egy, az államtól elkülönülő intézmény
és szervezet, mégis érdeke fűződik az állam jólétéhez, s Krisztus követőinek a kötelessége rést
venni a politikában és ügyelni arra, hogy a legjobb embereket válasszák meg a különböző
hivatalokba, s arra bátorítsák őket, hogy olyan törvényeket alkossanak és hajtsanak végre,
amelyek a polgári és a társadalmi igazságosságot szolgálják. A mostani állapotok mellett a
posztmillennisták a reménységeiket teljesülni látják az erőfeszítéseiket megkoronázó gyors
sikerek ígéretével. Ők úgy tekintenek az oktatási előnyök megsokszorozódására, a modern
tudomány felfedezéseire és alkotásaira, a higiénia és az egészségügy területén megvalósuló
fejlesztésekre, az országos tiltás10 iránti igény növekedésére, a kórházak és a szenvedést
megkönnyítő intézmények számának növekedésére, a nemzetek közötti egység és a vallásos
egységesítés irányába mutató modern trendre, mint a Millennium közeledésének megannyi
hírnökére. Hiszik, hogy ezeknek az intézményeknek a hasznosítása és tökéletesítése bevezet
majd az aranykorba, a világbéke és bővelkedés korába, olyan korszakba, amikor mindenki
ismeri majd az Urat a legkisebbtől a legnagyobbig. S egészen a Millennium végéig nem
várják Krisztus visszatérését: csak azt követően várják Őt, hogy „befejezzen” mindent, ítélje
meg az emberi fajt, és szabja meg az örökkévaló sorsát minden egyes tagjának. A
posztmillennisták hisznek az általános feltámadásban és az általános ítéletben az idők végén.
Röviden és általánosan ez a posztmillennisták álláspontja és hite. Jöjjön most

2. A premillennizmus álláspontja

A premillennisták tanításának minden pontja szöges ellentétben áll a

posztmillennistákéval. A premillennisták a zsidó várakozásokat a Messiásuk által a Földön
felállított szó szerinti, látható, anyagi királysággal kapcsolatosan Isten Ígéje által hitelesített
reménységnek tekintik, mert az ószövetségi próféták világosan kijelentették és előre jelezték
azt. Egy most még függőben levő, de később mégis megvalósuló messiási királyságban
hisznek. Nem vallják, hogy Krisztus most is Királyként uralkodik, épp ellenkezőleg, úgy
tekintenek rá, mint Aki most a Főpapságát látja el és nem várják, hogy belép a királyi
hivatalába is, míg vissza nem tér a Földre és fel nem ül atyjának, Dávidnak a trónjára. A
premillennisták nem hiszik, hogy az egyház küldetése a világ civilizálása, hanem mélyen meg
vannak arról győződve, hogy az egyház nagy feladata és dolga a nemzetek evangelizálása.
Miközben elismerik, hogy a civilizáció az evangelizálás mellékterméke, mégis ragaszkodnak
ahhoz, hogy a menetparancsot Krisztus megbízásából kapták: menjetek és hirdessétek az
evangéliumot minden teremtménynek. Hisznek ebben és felismerve, hogy az Uruk parancsa

10
Itt az USA-ban (és sok más országban is) elfogadott szesztilalomról van szó

51
iránti teljes engedelmesség minden erejüket, idejüket és tehetségüket megköveteli majd, ők
(vagy legalábbis közülük egyre többen) tekintenek úgy a politikára, a szociális reform-
mozgalmakra a humanitárius erőfeszítésekre stb., mint a saját illetékességükön kívül eső
dolgokra, mint olyasvalamikre, amik szerves részei annak a világnak, ahonnan a Mesterüket
kivetették, s amivel a „barátság” konkrétan megmondatott, hogy „ellenségeskedés az
Istennel” (Jk4:4). Miközben rendíthetetlen magabiztossággal támaszkodnak Isten Ígéjének
arra az ígéretére, hogy az nem tér meg üresen, hanem megcselekszi, amit Ő akar és szerencsés
lesz ott, ahová elküldte, s miközben mennek előre az evangéliumot hirdetve azzal a
bizonyossággal, hogy a Szentlélek fel fogja használni és meg fogja áldani sokak
megtéréséhez, akik hallják, a premillenisták mégsem találnak sehol ígéretet az
Újszövetségben arra nézve, hogy a világ egésze javulni fog Krisztus távollétének idején. Épp
ellenkezőleg, ezt olvassák: „az utolsó napokban nehéz idők állanak be… A gonosz emberek
pedig és az ámítók nevekednek a rosszaságban” (2tim3:1, 13).
A premillennisták nem hiszik, hogy bármiféle Millennium lehetséges addig, amíg
Krisztus nem tér vissza a Földre, a vállára nem veszi a kormányzást és hatalomban nem
uralkodik. Nem hiszik, hogy lehetséges bármiféle valóságos javulás az erkölcsi és a lelki
állapotokban idelenn addig, amíg a Sátán szabadon van, s felfogják az ember teljes
tehetetlenségét ahhoz, hogy szembeszálljon erős ellenségével. Megértik, hogy ennek a
szegény világnak az egyetlen reménysége Krisztus második eljövetele a Földre, amikor majd
eltávolítja a Sátánt arról. Hiszik, hogy mielőtt ez megtörténne, Krisztus először az egyházáért
jön el, s ahelyett, hogy ezer évet iktatnának be a jelen és e közé az áldott esemény közé, az Ő
visszatérését várják minden pillanatban. Röviden és általánosságban ez a premillennisták
álláspontja.
Nos, az teljesen világos, hogy e két álláspont egyszerre nem lehet szilárd és tartható,
hanem az egyiknek hamisnak és bibliaellenesnek kell lennie. A poszt- és a premillennizmus
nem lehet egyaránt helyes, az egyik teljesen biztosan rossz. De melyik a tévelygés? Megint
arra szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét, hogy szükséges közeledniük Istenhez,
imádkozni Hozzá tanítható lélekért és arra kérni Őt, tegye lehetővé, hogy előítéletektől
mentes elmével és nyílt szívvel közelíthessék meg ennek a dolognak a vizsgálatát.

II. A poszt- és premillennizmus vizsgálata

1. A posztmillennizmus vizsgálata

A posztmillennizmus azt tanítja, hogy az egyetlen királyság, amely felett Krisztus

valaha is uralkodni fog egy lelki és mennyei királyság. Azt mondják, hogy azok a zsidók, akik
azt várták, hogy a Messiásuk és látható és anyagi királyságot állít fel a Földön, tévedtek,
elvétették a prófétai írásaik értelmezését, s egy testi és méltatlan reménységet tápláltak.
Vizsgáljuk meg ezt az állítást Isten Ígéjének a világosságában. A Zsolt132:11-ben ezt
olvassuk: „Hűséget esküdött az Úr Dávidnak, nem tér el attól: Ágyékod gyümölcsét ültetem
székedbe”. Ez volt az egyike a sok, Ószövetség-szerte szétszórt messiási próféciának. Ez
olyan prófécia, ami eddig még soha nem teljesedett be. Amikor az Úr Jézus itt járt ezen a
Földön, akkor nem ült semmiféle „trónon”, a trón elfoglalása helyett a keresztre szegezték.
Most ugyan a Fenség jobbján ül a mennyben, de ez nem az, amire Jahve „hűséges esküdött”.
Dávid soha nem foglalt el mennyei trónt: az ő trónja csak földi volt, ő Jeruzsálemben
uralkodott, s Isten azt jelentette ki, hogy az Úr Jézus Dávid trónján fog ülni. Ez az ószövetségi
prófécia megerősítést nyert az újszövetségi időkben. Lukácstól megtudjuk, hogy egy angyalt
jelent meg Máriának és ezt mondta: „Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél. És
ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét JÉZUSNAK. Ez nagy lészen,
és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi

52
székét; És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!”
(Lk1:30-33)
A fenti szakasz nem egyetlen, hanem egy összetett prófécia. Öt külön részből áll.
Máriának, a „szűznek” fogannia kellett és fiút kellett szülnie; a fia nevének „Jézusnak” kellett
lennie, Jézusnak naggyá és elismertté kellett válnia Isten Fiaként; az Úr Neki ígérte „Dávid
trónját”; s Neki kellett uralkodnia „Jákob háza” felett örökkön örökké. Teljesen valószínűtlen
volt mindez az emberi bölcsesség számára akkoriban, de mégis, a prófécia egyik része már
beteljesedett – mégpedig szó szerint. Mária Fia szó szerint a „Jézus” nevet kapta, s a szó
szerinti „nagyság” lett az osztályrésze; milyen kézügyességgel futtatható át az exegetikai kés
ezen a prófécián úgy, hogy a „Jákob háza” feletti szó szerint vett uralkodás tagadható lenne?
A posztmillennisták azt tanítják, hogy Krisztus Királyként uralkodik manapság és így
fog uralkodni továbbra is, míg le nem veti és győzi minden ellenségét. De ennek az állításnak
az első része híjával van minden bibliai megerősítésnek. Az Újszövetségben sehol nem
olvassuk, hogy Krisztus már megkezdte volna a királyi uralkodását, s a levelekben sem
nevezik Őt sehol „az egyház Királyának”. Igaz, hogy Krisztus most „trónon” ül, de nem a
saját trónján. Ő Atyja trónján ül, de az Ő trónja és Atyja trónja világosan meg vannak
különböztetve a Szentírásban: „A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe űljön
velem, a mint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jel3:21) Amíg
nem szabadítja fel Atyja trónját, s nem tér vissza a Földre, addig nem fogja elfoglalni a
sajátját, amint az világosan kiderül a Mt25:31-ből: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő
dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének
királyiszékébe.”
A posztmillennisták azt tanítják, hogy az egyháznak le kell győznie a világot. A
kedvelt jelszavuk „A világ Krisztusért”. Azt feltételezik, hogy a világ elfoglalásához az
egyháznak engedményeket kell tenni és kompromisszumokat kell kötni a világgal. A
posztmillennisták ragaszkodnak ahhoz, hogy minden keresztyén megparancsolt kötelessége
minden olyan mozgalom támogatása, ami a polgári és a szociális igazságért száll síkra. De az
ilyenekről elmondható, sőt, Maga a Szentélek mondta róluk, hogy „Mert az Isten igazságát
nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának
nem engedelmeskedtek.” (Rm10:3) Az Újszövetség nem ismer más igazságot, mint a kereszt
igazságát, és nem tulajdonít értéket annak a reformációnak, ami el van szakítva az
újjászületéstől. A posztmillennisták azt állítják, hogy a hívőknek részt kell venniük a
politikában, s az ő dolguk utánanézni a törvényi szabályzásnak. De a politikusok nem adnak
helyet Krisztusnak, s ahol nincs helye Krisztusnak, ott az Ő követőinek nem lehet semmije.
Az Úr Jézus példát hagyott nekünk arról, hogy az Ő lépéseit kell követnünk, de hiába kutatjuk
a Ő földi életének időszakát, hogy abban bármiféle említést találjunk arról, hogy részt vett
volna az Ő korabeli Palesztina politikai életében.
A posztmillennisták azt tanítják, hogy az evangéliumnak még meg kell térítenie a
világot, s mielőtt Krisztus visszatérne a Földre, minden ember ismerni fogja Őt a legkisebbtől
a legnagyobbig. Valóban megragadó elképzelés, de mire alapozzák? Természetesen nem az
Újszövetség kijelentéseire. Van parancsunk arra, hogy hirdessük az evangéliumot minden
teremtménynek, de sehol nincs benne ígéret, hogy eljön az idő, amikor minden teremtmény
hinni fog az evangéliumban. Az Úr Jézus az tanította, hogy „A miképen pedig a Noé
napjaiban vala, akképen lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mt24:37) Milyen állapotok
voltak Noé korában? Vajon minden ember befogadta Isten szolgáinak hírvivőit? Egyáltalában
nem. Egy másik alkalommal Krisztus ezt mondta: „Hasonlóképen mint a Lót napjaiban is lett;
ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek; De a mely napon kiment Lót Sodomából, tűz és
kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett: Ezenképen lesz azon a napon, melyen az
embernek Fia megjelenik.” (Lk17:28-30) – vajon ezek a szavak olyan képet festenek Urunk
visszatéréséről a világba, amit megnyert az evangélium? Egyáltalán nem. A mi Urunk nagyon

53
világosan jelezte, hogy nem vár a visszatérésre egy olyan világba, ahol a keresztyénség
egyetemesen győzedelmeskedett: „Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet
e földön?” (Lk18:8)
A posztmillennisták azt tanítják, hogy Urunk nem tér vissza a Millennium
befejeződése előtt, s akkor majd végbe megy a halottak általános feltámadása, amit az
egyetemes ítélet követ, melynek során az emberi faj minden tagja megáll majd a nagy Bíró
előtt, hogy eldőljön a sorsa az örökkévalóságban. Az efféle elképzelés azonban minden
részletében bibliaellenes. A Jelenések könyvének tizenkilencedik fejezetében látjuk, amint
megnyílik a menny és az Úr Jézus fehér lovon jön, s „a mennyei seregek” követik Őt. A
szentjei kíséretében a királyok Királya és az Uraknak Ura tér vissza a Földre, amint ez
világosan kiderül a következő igeversből, ahol azt olvassuk, hogy „és az ő szájából éles kard
jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel”. A
Jelenések 19-ben Krisztust látjuk, amint lábzsámolyt készít az ellenségeiből, előkészületként a
beiktatásához áldásos uralkodásába, s a következő fejezetben ezt olvassuk: „És láték egy
angyalt leszállani a mennyből, a kinél vala a mélységnek kulcsa, és egy nagy láncz a kezében.
És megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, a ki az ördög és Sátán, és megkötözé azt ezer
esztendőre, és veté őt a mélységbe, és bezárá azt és bepecsételé ő felette, hogy többé el ne
hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kevés
időre.” (Jel20:1-3) Az utána következő versekből megtudjuk, hogy akiknek része van az első
feltámadásban azok Krisztussal együtt fognak uralkodni ezer éven át. Azaz, megtudjuk, hogy
Krisztus még a Millennium kezdete előtt elhagyja a mennyet és visszatér a Földre. Az
általános feltámadás és az egyetemes ítélet elképzelése egyaránt bibliaellenes, mint azt majd
később megmutatjuk.

2. A premillennizmus vizsgálata

A premillennisták, mint a nevük is mutatja, még a Millennium kezdete előtt várják a

Megváltójuk visszatérését, úgy tekintve Rá, mint Aki Maga mutatja és vezeti be a
Millenniumot. Számukra a Millennium Krisztus nélkül elképzelhetetlen. Hiszen a
bölcsőjüktől kezdve így tanultak imádkozni: „Jőjjön el a te országod; legyen meg a te
akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is”, s nem képesek elképzelni egy királyságot király
nélkül. A Millennium tehát az a korszak, amikor az embereknek az aranykor utáni vágya
megvalósul, de az aranykor nem virradhat fel mindaddig, amíg az igazság Napja fel nem kel,
gyógyulással a szárnyai alatt. A Millennium az a korszak, amikor a fegyvereiket kapákká
kovácsolják, dárdáikat pedig sarlókká, amikor ezer éven át nem lesz háború, hanem
világszerte békesség uralkodik és ez csak a békesség Fejedelme visszatérésének és személyes
jelenlétének lesz köszönhető.
A premillennisták hisznek abban, hogy a Millennium idején Krisztus egy látható,
anyagi királyságot állít fel a Földön, elfoglalja majd Dávid szó szerinti trónját, s
Jeruzsálemből uralkodik majd, mint a zsidók királya. A hitüket a Szentírás megannyi világos
kijelentésére alapozzák, melyek szerint ez így lesz. Ézsaiás előre jelezte ezt: „És lesz ama
napon: meglátogatja az Úr a magasság seregét a magasságban, és a föld királyait a földön: És
összegyűjtve összegyűjtetnek gödörbe, mint a foglyok, és bezáratnak tömlöczbe, és sok napok
után meglátogattatnak. És elpirul a hold, és megszégyenül a nap, mikor a seregek Ura
uralkodik Sion hegyén és Jeruzsálemben: s vénei előtt dicsőség lészen.” (Ézs24:21-23)
Ezékiel is előre megmondta: „És mondá nékem: Embernek fia! ezt az én királyi székemnek
helyét és lábaim talpainak helyét, a hol lakom Izráel fiai között örökké, és itt az én szent
nevemet többé meg ne fertéztesse Izráel háza, ők és királyaik paráznaságukkal és királyaik
holttesteivel, magaslataikkal” (Ezék43:7), majd a próféciájának végén ezt mondta: „és a város
neve ama naptól fogva: Ott lakik az Úr!” (Ezék48:35). Zakariás is ezt hirdette: „Örülj és

54
örvendezz, Sionnak leánya, mert ímé elmegyek és közötted lakozom! így szól az Úr. És sok
pogány csatlakozik azon a napon az Úrhoz, és népemmé lesznek, és közötted lakozom, és
megtudod, hogy a Seregeknek Ura küldött hozzád engem. És birtokba veszi az Úr Júdát, mint
az ő osztályrészét a szent földön, és újra magáévá fogadja Jeruzsálemet.” (Zak2:10-12, s lásd
továbbá 8:3, 23 és 14:16).
A Premillennisták abban hisznek, hogy a messiási uralom és az Úr Jézus királysága
még a jövő eseménye. Hiszik, hogy ezt Maga Krisztus is így tanította. A nemes emberről
szóló példázatában ezt jelentette ki: „Egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy
országot vegyen magának, aztán visszatérjen… És lőn, mikor megjött az ország vétele után,
parancsolá, hogy az ő szolgáit, a kiknek a pénzt adta, hívják ő hozzá, hogy megtudja, ki mint
kereskedett.” (Lk19:12, 15) Ebből megtudjuk, hogy Krisztus visszatérése és a királyság
(ország) vétele elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. Nemcsak a Szentírás cáfolja világosan
azt az állítást, mely szerint Krisztus most uralkodik, de a jelenlegi állapotok is szöges
ellentétben állnak ezzel a hiedelemmel. Milyen abszurd azt mondani, hogy Krisztus most
uralkodik a Földön, amikor a tekintélyét megveti és visszautasítja az egész hitetlen világ!
Egyetlen Krisztust visszautasító sem nevezhető a Bárány követőjének, ha pedig nem
„követő”, akkor nem is veti magát alá az Úr Jézus akaratának és uralmának. Ha pedig nem
Krisztus alattvalója, akkor Krisztus semmilyen értelemben sem a „királya”. Sőt, a Földön
most uralkodó állapotok cáfolják azt az elképzelést, miszerint Krisztus most uralkodik felette.
A jogar, amit az első ember elveszített, soha nem állt helyre, az „átok” még nem töröltetett el,
és a Sátán még mindig szabadlábon van! De mindezek a dolgok megváltoznak majd, amikor
az Úr Jézus a vállára veszi a kormányzást, s hatalomban és igazságban uralkodik.
A premillennisták hiszik, hogy Isten célja ebben a korszakban „hogy a pogányok
közül vegyen népet az ő nevének” (Csel15:14). Ezért adatott az evangélium és ezért jött a
Szentlélek a Földre. Amikor az evangéliumot prédikálták, akik csak örök életre rendeltettek,
hittek (Csel13:48), mert „sokan vannak a hivatalosok”, de „kevesen a választottak”
(Mt20:16). Isten célja ebben a korszakban kiválasztó, s hadd mondjuk hangsúlyosan, hogy
Isten célja nem hiúsult meg, nem hiúsul meg és nem fog meghiúsulni. „Emlékezzetek meg a
messze régi dolgokról, hogy én vagyok Isten és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám
hasonlatos. Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre azokat, a mik még meg nem
történtek, mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat” (Ézs46:9-10).
Az evangélium nem kudarc, a Szentlélek nem mondott csődöt a küldetésében – a teológusok
azok, akik csődöt mondtak: nem értették meg Isten célját és nem voltak képesek helyesen
olvasni a mostani programját.

III. A posztmillennizmus cáfolata

A posztmillenniumi álláspont nagy fokban egy félrefordításnak köszönhető. A

Mt13:39-ben ezt olvassuk: „az aratás pedig a világ vége”, majd a Mt24:3-ban: „Mikor pedig
az olajfák hegyén ül vala, hozzá menének a tanítványok magukban mondván: Mondd meg
nékünk, mikor lesznek meg ezek? és micsoda jele lesz a te eljövetelednek, és a világ
végének?” Nos a görög szó, ami a fenti igeszakaszokban használatos, teljesen eltér a Jn3:16-
ban találhatótól: „Isten úgy szerette a Kozmoszt”. A fentiekben idézett igeversekben nem a
„Kozmosz”, hanem az aion szó szerepel, amit „korszaknak” kellett volna fordítani: „az aratás
pedig a korszak vége”. A Revised Version marginális olvasatában a Mt13:29 így hangzik:
„Az aratás pedig a korszak beteljesedése”. Mindkét görög szó, amiket „világnak” fordít a
King James Version előfordul a Zsid9:26-ban: „Mert különben sokszor kellett volna
szenvednie a Kozmosz teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az aion végén, hogy
áldozatával eltörölje a bűnt.” Itt nyilvánvaló, hogy az aion nem jelentheti a „világot”. Az Úr
Jézus bűnáldozatként lett feláldozva tizennyolc évszázaddal ezelőtt, s a „világ” vége még nem

55
jött el. A mózesi kor beteljesedése vagy vége volt az, amikor Urunk megjelent és meghalt a
kereszten azért, hogy kivitelezze az üdvösségünket. Így a fenti példákat így kell olvasni: „Az
aratás pedig a korszak vége”, a mostani korszaké, és nem az időé, mert ahogyan a mózesi
korszakot a keresztyén korszak követte, úgy a mostani korszakot is követi majd a Millennium.
Az, hogy a konkoly példázatában az Urunk által említett „aratás” a „korszak” és nem a
„világ” végére vonatkozik, további megerősítést nyer a Joel3:13-17-ből és a Jel14:14-20-ból,
ahol ugyanarról az aratásról van szó, s ahol ez az aratást határozottan a Messiás uralkodásának
kezdetére, és nem a befejeződésére teszi. Azt, hogy Urunk a Millennium előtt tér vissza, s
nem a végén, világosan meglátható több megfontolásból:

1. A világ állapota Urunk visszatérésekor bizonyítja, hogy a második

eljöveteke nem lehet posztmillenniumi

Isten Ígéje ismerteti a pontos állapotokat melyek fenn fognak állni közvetlenül a
Megváltó visszatérése előtt. A Szentlélek egy sor képszerű leírást adott a világról, ahogyan az
majd létezik akkor, amikor Urunk visszatér bele. Az egyik képet az Ézs2-ben találjuk: „Mert a
seregek Urának napja eljő minden kevély és magas ellen, és minden felemelkedett ellen, és az
megaláztatik. És Libánon minden czédrusai ellen, a melyek magasak és felemelkedettek, s
Básánnak minden tölgyfái ellen; Minden magas hegyek ellen, és minden felemelkedett
halmok ellen; Minden magas torony ellen, és minden erős kőfal ellen; És Társisnak minden
hajói ellen, és minden gyönyörűséges drágaságok ellen. És porba hajtatik a közember
kevélysége, és megaláztatik a főemberek magassága, és egyedül az Úr magasztaltatik fel ama
napon. És a bálványokat teljességgel elveszti. És bemennek a sziklák barlangjaiba és a föld
hasadékaiba, az Úr félelme elől és nagyságának dicsősége előtt, mikor felkél, hogy
megrettentse a földet. Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait,
miket magának csinált, hogy azok előtt meghajoljon, a vakondokoknak és denevéreknek,
hogy elmenjen a sziklák lyukaiba és a hegyek hasadékiba, az Úr félelme elől és az Ő
nagyságának dicsősége előtt, mikor felkél, hogy megrettentse a földet.” (12-21. versek) Vajon
ezek az igeversek egy, a visszatérő Krisztust befogadni kész világot írnak le? Nem, ezek arról
számolnak be nekünk, hogy „az Úr napján”, ami azonnal a mostani „üdvösség napja” után
következik, az emberek kevélyek és önteltek lesznek. Ez arra utal, hogy a bálványimádás
egyetemesen eluralkodottá válik, s beszámol arról, hogy az emberek ahelyett, hogy jönnének
üdvözölni az Úr Jézust, rettegve menekülnek majd előle.
A másik igeszakasz, ami leírja majd a mi Urunk visszatérésekor a Földön uralkodó
állapotokat, a 2Thessz1:7-9-ben található: „Néktek pedig, a kik szorongattattok,
nyugodalommal mivelünk együtt, a mikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának
angyalaival. Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, a kik nem ismerik az Istent, és a kik
nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának. A kik meg fognak
lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől”. Figyeljük
meg, hogy itt konkrétan elhangzik, hogy az Úr bosszút állni jön vissza azokon, „a kik nem
ismerik az Istent, és a kik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus
evangyéliomának”. Teljességgel lehetetlen összeegyeztetni ezt a kijelentést Krisztusnak egy
olyan világba történő visszatérése elképzelésével, mely szerint azt már megnyerte a Számára
az evangélium.
Azután a 2Pt3:3-5-ben ezt olvassuk: „Tudván először azt, hogy az utolsó időben
csúfolkodók támadnak, a kik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az ő
eljövetelének ígérete? Mert a mióta az atyák elhunytak, minden azonképen marad a teremtés
kezdetétől fogva. Mert kész-akarva nem tudják azt”. Figyeljük meg: az apostol itt azokat az
állapotokat írja le, melyek „az utolsó napokban” állnak majd fenn, mármint a kelen korszak
utolsó napjaiban. Itt megint megtudjuk: ahelyett, hogy ez a korszak az evangélium egyetemes

56
elfogadásával fejeződne be, ahelyett, hogy a világ kibékülne Istennel, ahelyett, hogy a
keresztyén korszak egy, az egész világra kiterjedő imával zárulna az eljövendő Királyhoz, azt
olvassuk, hogy „az utolsó időben csúfolkodók támadnak”, az emberek olyan csoportja, akik
nem törődnek Isten dicsőségével, hanem a saját kívánságaik szerint járnak, s azt is olvassuk,
hogy ezek a „csúfolkodók” gúnyolják majd azokat, akik várják a Megváltónk megjelenését, s
ezeknek a csúfolkodóknak a „tudatlansága” az Isten kijelentett igazságának szándékos és
átgondolt visszautasításából fakad.
Összetéve a fenti képeket megtudjuk, hogy a Krisztus második eljövetelét megelőző
napokban a Föld megtelik gőgös bálványimádókkal, akik nem ismerik Istent és nem tisztelik
az evangéliumot, s akik gúnyolják és ócsárolják a nemsokára visszatérő Megváltó lehetőségét.
Továbbá azt is megtudjuk, hogy Krisztus tényleges visszatérését nem az evangélium sikerei,
hanem isteni ítéletek előzik meg. Azt mondjuk tehát, hogy a világ állapota a mi Urunk
visszatérésekor bizonyítja, hogy ez a második eljövetel nem a millenniumi áldottság kroának
végén következik be, hanem annak a korszaknak a végén, melyben Isten végtelenül hosszú
tűréssel bánt a lázadók fajával, s az eljövetelekor „bosszút áll” ellenségein, mielőtt felállítaná
a messiási királyságot.

2. A Mt13 tanítása azt bizonyítja, hogy Krisztus második eljövetelét nem

előzi meg a millenniumi áldások korszaka

A Mt13-ban hét példázat van feljegyezve – ez a teljesség száma – melyeket Urunk

egymás utáén mondott el. Ezek a példázatok profetikusok a jelentőségüket és a területüket
tekintve. Azokkal az állapotokkal foglalkoznak, amik majd itt uralkodnak Urunk távollétében.
Foglalkoznak a keresztyénség látható gyakorlásával, és előre tekintenek a mostani korszak
záró jeleneteire. Mivel sok van bennük, amit most nem tárgyalhatunk, most megelégszünk
azoknak a dolgoknak a felvázolásával, melyek jelentőséggel bírnak a jelen vizsgálódáshoz.
A fejezet a magvető jól ismert példázatával indul, aki elment vetni. Lefesti a jó mag
székes körű elvetését Maga a Megváltó által, s a magyarázatában a példázatról megtudjuk,
hogy a „mag” Isten Ígéje. A példázat elénk tárja a keresztyén korszak kezdetét, s a Megváltó
küldetése és üzenete fogadtatásának módját és kiterjedtségét. Megadja nekünk az evangélium
sikerességének arányát és előre figyelmeztet minket, hogy az emberek nem akarják elfogadni
Isten Ígéjét: a többség nem, csak egy maroknyi kisebbség fogja azt megtenni. Megmutatja,
hogy az Íge hirdetése sátáni ellenállással fog találkozni, sőt, a világ, a test, az ördög egyesítik
majd erőiket, hogy megakadályozzák a gyümölcsének megtermését.
A magvetés eredményét világosan kijelenti. Három a négyből teljesen gyümölcstelen
maradt! A legtöbb mag terméketlen földre hullott. A mező nagyobbik része, amiről
megtudjuk, hogy a mi Urunk magyarázatában a „világ”, teljesen csődöt mondott bármiféle
növekedés megtermésében. Egyes magok az útszélre hullottak, s azokat a madarak
csipegették fel; más magok köves talajba kerültek és a Nap kiégette azokat; néhány mag a
tövisek közé hullott, s azok megfojtották azt. Csak a mag negyede került „jó földbe”, de még
a gyümölcstermés is változó volt, százszorosról harmincszorosra csökkenve (lásd 23. vers). A
magyarázatában az Úr elmondja, hogy a föld különféle fajtái, ahová a mag hullott, az Ígét
halló emberek különböző csoportjait jelenti.
S miféle világosságot vet a fenti példázat a mostani vizsgálódásunkra? Világos fényt
vet arra, s ebben a világosságban meglátjuk a posztmillenniumi álláspont hamis voltát.
Semmiféle utalás nincs ebben a példázatban arra, hogy eljönne az idő, amikor majd a föld
egészét ingadozó búzakalászok lepik el. Ehelyett az egyetlen lehetséges következtetés, ami
levonható belőle, kerek-perec cáfolja ezt az elképzelést. Ki merné azt állítani, hogy Magát az
isteni Magvetőt”, az „aratás Urát” követik majd más magvetők, akik Nála sikeresebbeknek
fognak bizonyulni? A mi Urunk saját magvetése profetikus volt az egész keresztyén korszak

57
történelmére nézve. Ebben a korban az egész föld – a világ – soha nem fogadta be a magot,
semelyik periódusban nem voltak többen a maroknyi kisebbségnél, akik befogadták az Ígét és
tökéletes gyümölcsöt teremtek. Mindegyik generációban, attól kezdve, hogy a mi Urunk a
Földön járt a testi mivoltában, egészen mostanáig a Sátán küldöttjei, s a világ gondjai és
gazdagsága összefogtak, hogy elnyeljék és gyümölcstelenné tegyék Isten Ígéjét. Ebből a
példázatból tehát lehetetlen levezetni bármiféle ígéretet arra nézve, hogy a világ majd végül
megtér az evangéliumhoz.
A Mt13-ban található második példázat – a búza és a konkoly példázata – az előzőnél
még erőteljesebben hozza elénk az tényt, hogy nem lehet Millennium a Földön – áldottság
világszerte a mi Urunk visszatérése előtt. A konkoly példázata is profetikus a jelentését
tekintve. Tudtunkra adja azt, ami Urunk saját szolgálatát követte. Rögtön az után, hogy az
isteni Magvető elszórta a jó magot, egy ellenség, a „Gonosz”, s konkrétan meg kell említeni,
hogy nem tüskéket és töviseket vetett közé, hanem konkolyt – vadbúzát – ami olyannyira
hasonlít az eredeti növényre, hogy a kettőt aratásig meg sem lehet különböztetni. Itt tehát a
Gonosznak Isten Fia kegyelmi munkájának semlegesítésére irányuló erőfeszítéseit látjuk.
Ennek a példázatnak a magyarázatát Maga az Úr adta: ahogyan a búza „az Isten országának
gyermekeit”, úgy a konkoly „a Gonosz gyermekeit” jelképezi. Jegyezzük meg azonban, hogy
a „konkoly” nem a gonosz embereket, mint olyanokat jelképezi, hanem „a Sátán szolgáit”, a
„hamis apostolokat”, az „álnok munkásokat” (2Kor11:13), akiket titokban juttatott be az
ellenség Isten népe közé pont úgy, ahogyan a konkolyt a búza közé szórták.
E példázat részben már akkor elkezdett beteljesedni, amikor az Újszövetséget írták. A
hamis tanítókban, akik a korai tanítványokat zaklatták, láthatjuk a konkoly belekeverését a
búza közé. A „Gonosz fiai” voltak a judaizálók, akik a galáciabeli gyülekezetekhez mentek és
azt tanították, hogy az üdvösség nem biztosítható be csak hit által, hanem körülmetélkedésre
is szükség van. A „konkolyt” láthatjuk Himenéusban és Filétusban, „A kik az igazság mellől
eltévelyedtek, azt mondván, hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják némelyeknek a
hitét” (2Tim2:17-18). Péter apostol ugyanerre a csoportra utalt, amikor ezt írta: „Valának
pedig hamis próféták is a nép között, a miképen ti köztetek is lesznek hamis tanítók, a kik
veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és az Urat, a ki megváltotta őket,
megtagadván, önmagokra hirtelen való veszedelmet hoznak.” (2Pt2:1) Júdás is rájuk utalt,
amikor kijelentette: „Mert belopózkodtak valami emberek (a „konkolyt” titokban szórták a
búza közé), a kik régen előre beírattak ezen ítéletre, istentelenek, kik a mi Istenünknek
kegyelmét bujálkodásra fordítják, és az egyedüli Urat, az Istent, és a mi Urunkat, a Jézus
Krisztust megtagadják.” (Júd4) Látjuk tehát, hogy már nagyon korai időponttól kezdve a
konkoly keveredett a búzával.
Megint feltesszük a kérdést: milyen világosságot vet ez a példázat a most vizsgált
dologra? S a válasz ismét az, hogy minden tekintetben sokat. Urunk kijelentésében, miszerint
a konkolynak együtt kell növekedni a búzával az aratásig, amiről konkrétan megmondja, hogy
a korszak vége, látjuk, mennyire oktalan, téves és bibliaellenes az a tanítás, mely szerint az
evangélium végül majd megnyeri a világot Krisztusnak. Az aratás idején a világ még mindig
kevert föld, s ez a tény elvág minden alapot attól a feltételezéstől, hogy Urunk visszatérése
előtt az összes konkoly gyökerestől ki lesz szaggatva vagy átalakul búzává. Ahelyett, hogy a
konkoly búzává válna még a Millennium kezdete előtt, azt olvassuk, hogy az aratás idején
kötegekbe szedi, aztán a tűzre vetik – nagyon eltérő kép ez attól, hogy a Gonosz fiai majd
kibékülnek Istennel! A „hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig” szavakban
két komoly tény tárul fel. Először, a Sátán továbbra is szünet nélkül akadályozni fogja az
evangélium sikerét egészen a korszak végéig, másodszor, a keresztyén életvitel, ha egyszer
megromlik, úgy is marad a korszak lezárásáig. S ez így is lett. Végül meg kell jegyezni, hogy
a konkoly – a Gonosz fiainak – tűzre vetésében ismét megtudhatjuk, hogy a korszak nem az
evangélium egyetemes elfogadásával, hanem istenítélettel zárul a gonoszokon!

58
 A harmadik példázat a Mt13-ban – a mustármag példázata – abban tér el az előzőktől,
hogy ezt a mi Urunk nem magyarázta meg. A posztmillennisták kihasználták ezt a tényt és azt
tanították belőle, ami alátámasztotta a saját, előre kialakított elméleteiket. Ebben a
példázatban Ők a világ megnyerésének ígéretét látják az evangélium által. Nos, bármit is
jelent vagy nem jelent ez a példázat, az biztos, hogy nem tehető ellentétessé a két korábbi
példázat tanításával. Mint már mondtuk, a Mt13-ban feljegyzett hét példázat Urunk egyetlen
folyamatosan elmondott beszédét jelenti, s ugyanennyi profetikus bemutatását is a keresztyén
életvitel fejlődésének is az Ő távolléte idején. Ez a harmadik példázat tehát nem mutathatja be
az igazság egyetemes elterjedését, mert az előzők már megmutatták, hogy ezt a Sátán
szembenállása akadályozza, mely szembenállás egészen a korszak végéig folytatódik. De
akkor mit tanít ez a példázat?
A hely, amit ez a példázat elfoglal a sorozatban, az egyik kulcs a magyarázatához. Az
első példázat a mostani korszak kezdetével foglalkozik, azzal az idővel, amikor Urunk még a
Földön járt. A második profetikusan azokkal a feltételekkel foglalkozik, amelyek az apostolok
életének idején álltak fenn, megmutatva nekünk a hamis tanítókat – a Gonosz fiait, – akik
belopakodtak Isten akkori népe közé. Ez a harmadik példázat pedig egy későbbi időre tekint
előre, s profetikus képet ad, mely a mostani korszak negyedik évszázadában teljesedett be. A
kicsiny mustármag nagy fává fejlődése a keresztyén életvitel fejlődését mutatja be a
jelentéktelen kezdetektől egy lenyűgöző méretű rendszerré. Az i. sz. negyedik században a
keresztyénséget Konstantin népszerűsítette, aki államvallássá tette azt és arra kényszerítette a
több, mint egymillió alattvalóját, hogy fegyveres kényszer hatására keresztelkedjenek meg. A
konkoly példázata megmutatja nekünk, hogy a keresztyénség megromlott a Gonosz fiainak
alattomos összekeverése által Isten fiaival: a mustármag példázata előre jelezte a megrontott
keresztyénség növekedését és terjedését. Ezt az állításunkat könnyen lehet ellenőrizni
magának a példázatnak a részleteivel.
A nagy fává fejlődő mustármag – önmagában abnormális, sőt szörnyű dolog – azaz a
keresztyénség népszerűsítése Konstantin korában egy természetellenes és idomtalan rendszert
hozott létre, ami idegen volt a lelkületében és a természetében. Figyeljük meg, hogy „az égi
madarak” is jöttek és leszálltak a nagy fa ágaira. A sorozat első példázatában Maga az Úr
mondja el nekünk, hogy az égi madarak a Sátán küldöttjeit jelképezik. A nagy fa tehát a
névleges és autokefál keresztyénség, egy szörnyűséges világrend, ami manapság az
úgynevezett „keresztyén nemzetek” összessége. Egyszóval, a nagy fa azt a keresztyénséget
jelenti, amit a Jelenések 18 szerint „minden tisztátalan léleknek tömlöce, és minden tisztátalan
és gyűlölséges madárnak tömlöce”.
A kijelentésünk további megerősítése, miszerint a mustármagból lett nagy fa a
megromlott keresztyénség abnormális növekedését jelenti, a Dániel 4-ben található, ahol egy
álom feljegyzését találjuk, amit a pogány hatalmak első feje látott. Ebben az álomban
Nabukodonozor is egy „nagy fát” látott, s a sorsából megtudjuk, hogy mi a végzete a
példázatunkban szereplő fának. „Látám, hogy ímé, egy fa álla a föld közepette, és annak
magassága rendkivüli volt. Nagy volt a fa és erős, és magassága az égig ért, és az egész föld
széléig volt látható. Levelei szépek és gyümölcse sok, és táplálék vala rajta mindeneknek;
alatta árnyékot talála a mező vada, és ágain lakozának az ég madarai, és róla evék minden élő.
Látám fejem látásaiban az én ágyamban, és ímé: egy Vigyázó és Szent szálla alá az
égből; Erősen kiálta, és így szóla: Vágjátok ki a fát és vagdaljátok le az ágait, rázzátok le
leveleit és hányjátok szét gyümölcseit, fussanak el a vadak alóla, és a madarak az ő ágairól.”
(Dán4:8-11)
Összefoglaljuk a megjegyzéseinket erről a példázatról. Ahelyett, hogy támogatná a
posztmillennizmus álláspontját, a tanítása – a Dániel 4 fényében nézve – abszolút megingatja
annak a rendszernek az alapjait. Ahelyett, hogy azt tanítaná, hogy a hitvalló egyház majd
meggyőzi a világot, azt mutatja meg, hogy a világ győzte le a hitvalló egyházat. A mustármag

59
a keresztyén életvitel külső jellegét jelképezi a mostani korszak kezdetén, amikor a hívei
létszánban kevesek, világi javakban szegények, a Föld nagyjai által megvetettek voltak. Az i.
sz. III. században a hitvalló egyház olyan volt, mint egy szerény, piciny mag, kinézetében
igénytelen és kiterjedésében jelentéktelen. De a IV- században drámai változás következett.
Konstantin császár névleges keresztyénné vált és elfogadta a keresztyénséget államvallásként.
Ekkor nőtt meg és vált erőssé a Földön a „fa”, minden irányban kinyújtva az ágait. De akkor a
Sátán madarai is megtalálták a maguk fészkét a látványos koronájában. S bármilyen nagyra is
nőtt a fa, a vége biztos. Ahogyan az előző példázatból megtudtuk, hogy a konkolyt majd még
tűzre vetik, úgy lesz ez a nagy „fa” is kivágva és semmivé téve.
Rátérünk most a Mt13-ban található negyedik példázatra, a kovász példázatára, amit
az asszony három mérce liszthez kevert, mígnem az egész megkelt. Ez a példázat az egyik
alapvető a posztmillennisták számára. Ebben világos bizonyítékát látják annak, hogy az
igazság uralmát, az aranykort az egyház erőfeszítéseinek kell elhoznia. Az asszony, mondják,
az egyházat jelképezi, a három mérce liszt az emberi fajt és a kovász az evangéliumot, ami
csendben, de biztosan munkálkodva még átjárja majd az egész emberiséget, s minden embert
Isten felé és a menny felé fordít. De az a feltevés, miszerint a kovász itt az evangélium
befolyását és erejét jelképezi, nem állja ki a Szentírás próbáját, mert Isten Ígéjében a „kovász”
szó egyetemesen annak megjelölésére használatos, ami gonosz. Az izraeliták Egyiptomban
arra kaptak parancsot, hogy távolítsanak el minden kovászt a házaikból húsvét éjszakáján., s
kovásztalan kenyérrel egyék meg a bárányt. A kovászt szigorúan kizárták minden lévita
áldozatból, melyek Krisztus előképei voltak. Amikor Urunk itt járt a Földön, megparancsolta
a tanítványainak: „őrizkedjetek a farizeusok és sadduczeusok kovászától!” (Mt16:11) A
korinthusbelieknek írva az apostol arra buzdította őket, hogy „Tisztítsátok el azért a régi
kovászt, hogy legyetek új tésztává, a minthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi
húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk,
sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak
kovásztalanságában.” (1Kor5:7-8) Látjuk tehát, hogy összhangban a természetével, a kovász
mindenütt a gonosz jelképeként használatos. Milyen furcsa tehát, hogy józan magyarázatok a
savanyú tésztát – ami a kezdeti romlás jele – valaha is Istennek az emberek szívében
munkálkodó hamisítatlan Ígéje jelképének tekintették!
Mi tehát a kovászról szóló példázat jelentése? Erre ezt válaszoljuk: ahogyan az előző a
megromlott keresztyénség külső fejlődését tárja elénk, úgy mutatja be ez a romlás belső
munkálkodását a keresztyén életvitelben. A harmadik példázat történelmileg Konstantin
korába vezet el minket, a negyedik pedig a római katolikus egyház felemelkedéséhez és
növekedéséhez. Az „asszony” ebben a példázatban „a paráznáknak és a föld útálatosságainak
anyját” jelképezi (Jel17:5), „amaz asszonyt, Jézabelt, a ki magát prófétának mondja”
(Jel2:20). Az ő cselekedete a kovász „belekeverése” jó összhangban áll a római hierarchiát
mindig is jellemző titokzatossággal és lopakodással. Az asszony cselekedete további
bizonyítéka annak, hogy a példabeszéd posztmillennista magyarázata téves, mert az
evangélium hirdetésében és terjesztésében semmi titokzatos sincs. „A mit néktek a sötétben
mondok, a világosságban mondjátok; és a mit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek”
(Mt10:27), s az apostol is írta: „lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint a kik nem járunk
ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten Ígéjét” (2Kor4:2). De mind a „ravaszság”,
mind a „csalárdság” jellemzi az asszony cselekedetét. Lopva tette bele a lisztbe a megrontó
elemet, s noha ez jobban emészthető kenyeret eredményezett, attól az még szennyezetté vált.
A három mérce liszt az egész keresztyénséget jelképezi, s dr. Halderman mutatott rá,
mennyire figyelemre méltó, hogy pont három nagy ágazata van, nevezetesen a római
katolikus, a görögkeleti és a protestáns egyház. S mennyire igaz, hogy a liszt eme három
részének mindegyike teljesen megromlott az „asszony” által belekevert kovásztól! Mindenhol
a katolicizmus relikviáit látjuk még az úgynevezett protestáns egyházakban is.

60
 Azt állítani, hogy ez a példázat azt tanítja, hogy az evangélium majd megnyeri az
egész világot Krisztusnak, nem egyéb, mint a sötétséget világossággá, valamint a tévelygést
az igazsággal egyenlővé tenni. Ha a kovász jelképezi az evangéliumot és az asszony az
egyházat, a liszt pedig az egész emberi fajt, akkor meg kell vallanunk, hogy a mi Urunk
tévedett a megítélésében, és teljességgel túlbecsülte az evangélium arra irányuló erejét, hogy
választ találjon az emberek szívében, mert az evangélium tizennyolc évszázadon át tartó
prédikálása után nem tudunk egyetlen olyan országot sem mutatni, amelynek minden polgára
akár csak keresztyén hitvallást tenne. Sőt, az egész világon sehol nem találunk egyetlen olyan
várost, községet vagy falut sem, melynek minden lakosa hisz az Úr Jézusban. Nem, ez a
példázat a megrontó elem titkos munkálkodását mutatja be nekünk, mely a romláson kívül
semmi egyebet nem terjeszt: akkor hát bevezethető-e a Millennium a megromlott
keresztyénség egyetemes szétterjedésével?
Ebben a négy példázatban megláthattuk a Sátán által használt módszereket a valódi
keresztyénség munkájának akadályozására. Kezdetben megpróbált a mag összeszedésével
ellenállni, amit az első század idején tett, melynek során az ördög kard és máglya segítségével
igyekezett kipusztítani és megsemmisíteni Isten Ígéjét. A második példázatban látjuk, amint
taktikát vált és azzal igyekszik megsemmisíteni a keresztyénséget, hogy a saját gyermekeit
keveri Isten népe közé. Harmadjára azt látjuk, hogy az ellenség egy mesterfogással miképpen
tette pogánnyá a keresztyénséget, s ennek eredményeképpen fényűző rituálékkal, lenyűgöző
épületekkel kápráztatva el az emberek szemeit, maguknak a római császároknak a
jóváhagyásával és beleegyezésével nyerte meg a világot. A negyedikben felfedeztük,
miképpen sikerült neki megrontani a keresztyénség tanításait és gyakorlatait idegen és
megrontó elem belekeverésével, amivel kovászossá tette az egész masszát.
Nem időzünk hosszasan a sorozat három utolsó példázatánál. Ezekben egyáltalán
nincs semmi, ami a már átnézett példázatoknál jobban megerősítené és alátámasztaná a
posztmillennista tanítást. A mezőben (ami a „világ”) elásott kincs aligha jelképezheti az
evangélium egyetemes sikerét. Az „igazgyöngy”, ami egy (a nemzeteket jelképező) tengerből
származó dolog nem a Krisztusnak megnyert világ képe. A vonóháló pedig – a sorozat utolsó
darabja – „mindenféle” halat megfog, a „hitványokat” ugyanúgy, mint a jókat, biztosan
cáfolja azt az állítást, hogy az idők végén Krisztus úgy tér vissza, hogy minden ember
Önmagával kibékülve talál.

3. Urunk beszéde az Olajfák hegyén megmutatja, hogy az evangélium

nem arat egyetemes győzelmet az Ő második eljövetele előtt

Urunknak az Olajfák hegyén elhangzott beszéde a Mt24-ben, a Mk13-ban, és a Lk21-

ben van feljegyezve. Most nem próbálhatunk meg átfogó magyarázatot adni ezekről a nagyon
érdekes és fontos fejezetekről, hanem csak kiválogatunk belőlük néhány gondolatot, melyek
fényt vetnek a mostani vizsgálódásra. A Mt24 elején olvassuk, hogy három tanítványa
kérdezte meg az Urat: „Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek? és micsoda jele lesz a
te eljövetelednek, és a világ végének?” (3. vers) Mik voltak a Megváltónk által adott válaszok
ezekre a kérdésekre? Vajon azt mondta, hogy a korszak majd az evangélium egyetemes
győzelmével ér véget? Vajon azt mondta nekik, hogy az Ő eljövetelének jele a megtért világ
lesz, ami majd sóvárogva várja az Ő visszajövetelét? Ha így van, akkor ez világosan eldönti a
dolgot egyszer, s mindenkorra, mert semmiféle fellebbezés sem lehetséges annak a
kijelentéseivel szemben, Aki Maga volt a megtestesült igazság.
Amikor azokat a verseket olvassuk, amelyek Urunknak a tanítványok kérdéseire adott
válaszait tartalmazzák, akkor Ő ahelyett, hogy fényes és vonzó színekkel ellátott képet festett
volna, Ő olyan állapotokat írt le, melyek megrendítők és tragikusak voltak a jelentőségük és a
természetük tekintetében. Ahelyett, hogy arra utalt volna, hogy a feltételek a Földön majd

61
javulnak az Ő távollétében, megmutatta, hogy egyre rosszabbakká válnak. Ahelyett, hogy a
béke és a bővelkedés korszakát ígérné, a vérontás és az éhség idejét jövendölte. Ahelyett,
hogy azt mondta volna a tanítványoknak, hogy az igazság egyetemesen szétterjed majd és
elfogadják azt, előre figyelmeztette őket a hamis próféták érkezésére, akik majd sokakat
megtévesztenek. Ahelyett, hogy azt tanította volna, hogy a követői buzgóbbakká és
hűségesebbekké válnak iránta, bejelentette, hogy a bűn eláradása miatt a szeretet sokakban
„meghidegül”. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy a visszajövetelekor tárt karokkal fogják
majd Őt üdvözölni, megjövendölte, hogy a visszatérésekor „siratja őt e földnek minden
nemzetsége” (Jel1:7). Igaz, hogy ezt mondta: „És az Isten országának ez az evangyélioma
hirdettetik majd az egész világon” (Mt24:14), de egy kicsivel később ugyanabban a fejezetben
mégis nagyon világosan utalt arra, hogy majd szinte egyetemes visszautasítással fog
találkozni – Az „a miképen pedig a Noé napjaiban vala, akképen lesz az ember Fiának
eljövetele is” (Mt24:37) ezt bizonyítja.
Ezért hát teljességgel lehetetlen bármit elképzelnünk, ami közvetlenebb ellentétben
állna a posztmillennista elmélettel, mint az, amit itt találunk Urunk beszédjében. A szavaiból
úgy tűnik, mintha a mindentudásával előre látta volna a napjainkban olyannyira általános
tanítást, s céltudatosan és szándékosan ment volna annak elejébe és cáfolta volna meg azt. A
Mt24:29-30-ban azt olvassuk: „Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap
elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei
megrendülnek. És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden
nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és
dicsőséggel.” Az itt szóban forgó „nyomorúság” ugyanannak a fejezetnek a 21-22. verseiben
van leírva „Mert akkor nagy nyomorúság lesz, a milyen nem volt a világ kezdete óta mind ez
ideig, és nem is lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem
menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.” Mennyire
különbözik ez a posztmillennisták által festett csillogó képtől! S hogy az itt említett dolgok
nem utalhatnak Jeruzsálem megsemmisítésére Titus által, az világosan kiderül abból a
tényből, hogy „mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után” a Nap nem szűnt meg
világítani és a Hold nem szűnt meg fényleni és az Emberfia nem látszott „eljönni az ég
felhőiben”. Nem, ezek a versek „a korszak végén” fennálló állapotokat írják le. Figyeljük meg
különösen azt, hogy ez van megírva: „Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap
elsötétedik” stb., s aztán „sír a föld minden nemzetsége és meglátják az embernek Fiát eljőni
az ég felhőiben”. A Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző állapotok nem a
millenniumi áldottság, hanem a páratlan nyomorúság állapotai.

4. A törvényszegés titkos bűnének mostani munkálkodása bizonyítja,

hogy nem lehet Millennium a Megváltó visszatérése előtt

„Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem
bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia”
(2Thessz2:3). A thesszalonikabelieknek írt első levelében az apostol minden fejezetben
megemlíti Krisztus második eljövetelét, s a második levél első fejezetében is visszatér
ugyanahhoz a témához: „Néktek pedig, a kik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk
együtt, a mikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival. Tűznek
lángjában, ki bosszút áll azokon, a kik nem ismerik az Istent, és a kik nem engedelmeskednek
a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának.” (7-8. versek) Azután a második levél második
fejezetének elején ezt mondja továbbá: „Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus
Krisztus eljövetelére és a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre nézve, hogy ne tántoríttassatok
el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se
nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja.” Figyeljük

62
meg, hogy az apostol itt „Krisztus napjáról” beszél, ami különbözik „Krisztus eljövetelétől”.
„Krisztus napja” a Millenniumot jelenti, s ellentétben áll az „ember (ítélet)napjával”
(1Kor4:3), ami azt a korszakot jelöli, amelyikben most élünk. Itt az apostol konkrétan
kijelenti, hogy „nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a
bűn embere, a veszedelemnek fia”. A „bűn embere” az Antikrisztus, aki a mostani korszak
legvégén „ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre
méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt
mutogatván magát” (2Thessz2:4). Ugyanennek a fejezetnek a hetedik versében az apostol
elmondja nekünk: „Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, a ki azt
még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia.” Figyeljük meg, hogy „a törvényszegés
titkos bűnéről” azt mondja, hogy „működik”, utalván ezzel a kovásznak a tésztát megrontó
munkájára már az apostol saját életében is. Az, ami „visszatartja” a törvényszegés titkos
bűnének” kiteljesedését, s ami most megakadályozza az Antikrisztus megmutatkozását, nem
más, mint Isten Szentlelkének jelenléte a Földön. De Neki „félre kell tolatnia” – el kell tűnnie
a Földről, amikor a szentke a mennybe ragadtatnak. Akkor lesz az ördög zablája „szabadjára
engedve” és akkor jelenik meg nyilvánosan a veszedelem fia. Az Antikrisztus napjaiban Isten
„a tévelygés” erejét bocsátja az emberekre, „hogy higyjenek a hazugságnak; hogy
kárhoztattassanak mindazok, a kik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az
igazságtalanságban.” (11-12. versek) Az Antikrisztus pályafutását a Megváltónk visszatérése
a Földre zárja rövidre: „a kit megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és megsemmisít az ő
megjelenésének feltűnésével” (8. vers) A „törvényszegés titkos bűnének” tehát csak Krisztus
ítéletes megjelenése vet véget, ami újabb bizonyítéka annak, hogy nem lehet Millennium
Krisztus második eljövetele előtt.
A 2Thessz1:6-2:12 tanítását összefoglalandó, ennek az igeszakasznak a bizonysága
tökéletes összhangban van az Úr Jézusnak a Mt24-ben elhangzott kijelentésével. Ahelyett,
hogy azt tanítaná, hogy Krisztus visszatérése előtt minden ember megtér az evangéliumhoz,
konkrétan kijelenti, hogy Krisztus napja (a Millennium) „nem jön el addig, mígnem
bekövetkezik a szakadás” (görögül „aposztázia”). Ahelyett, hogy azt tanítaná, hogy ez a
korszak az igazság egyetemes megvallásával érne véget, kijelenti, hogy ehelyett Isten majd
tömegeket ad majd át a tévelygésre, hogy „higgyenek a hazugságnak”. Ahelyett, hogy azt
tanítaná, hogy ez a korszak Krisztus felmagasztalásával ér majd véget mindenki szívében,
kijelenti, hogy az Antikrisztus megjelenésével és felmagasztaltatásával, valamint azzal ér
majd véget, hogy az Úr visszajön ítélkezni, hogy megsemmisítse a Gonoszt és bosszút álljon
azokon, akik nem ismerik Istent és kigúnyolták az Ő Fia evangéliumát.

IV. A premillennizmus igazolása

1. Krisztus nem „veszi át a királyságot” a második eljöveteléig

Még egyszer idéznünk kell azt az igeszakaszt, ami egyszer már felkeltette a
figyelmünket, nevezetesen a nemesember példázatát, de mielőtt idéznénk, először meg kell
jegyzenünk, hogy ezt a példázatot a mi Urunk azért mondta, hogy helyesbítse a hallgatói
egyikének-másikának téves nézeteit: „És mikor azok ezeket hallották, folytatá és monda egy
példázatot, mivelhogy közel vala Jeruzsálemhez, és azok azt gondolák, hogy azonnal
megjelenik az Isten országa.” (Lk19:11) Itt egy további bizonyítéka annak, hogy az „ország”,
amire Urunk azt követően utalt, nem holmi lelki ország volt, amit rögtön a halála és a
feltámadása után alapított, hanem olyan ország, ami még hosszú ideig nem fog
megmutatkozni: valójában egészen a Ő második visszatéréséig a Földre. Idézzünk még
egyszer abból a példázatból:

63
 „Monda azért: Egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy országot vegyen
magának, aztán visszatérjen… És lőn, mikor megjött az ország vétele után, parancsolá, hogy
az ő szolgáit, a kiknek a pénzt adta, hívják ő hozzá, hogy megtudja, ki mint kereskedett.”
(Lk19:12, 15). Látjuk tehát, hogy az ország átvétele Urunk által és az Ő visszatérése
egybeesnek. Ezt volt az az „ország”, amit a Dániel említ a próféciájában (Dán7:13-14):
„Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az
öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki (figyeljük meg „az ország vétele után” szavakat
az előbbi példázatban) hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki
szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik, és az ő országa meg nem
rontatik.” Ahogyan a szövegkörnyezet itt megmutatja, az idő, amikor az Emberfinak
„átadatik” az ország, közvetlenül a pogány hatalmak megsemmisítése után lesz, ami, mint a
Jelenések könyvéből megtudjuk, pont a Millennium előtt fog megtörténni. Ha további
bizonyíték is szükséges arról, hogy Krisztus a Millennium előtt, s nem utána „veszi át” az
országot, azt megadja az 1Kor15:24, ahol azt olvassuk, hogy a Millennium végén – amikor
majd „a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt” – „átadja az országot az
Istennek és Atyának”. Ha tehát Krisztus „átadja” az országot az Atyáénak a Millennium
végén, akkor ellenállhatatlan a következtetés, hogy a Millennium elején „veszi át” azt.

2. A „helyreállítás idejét” csak Krisztus második eljövetele vezetheti be

„Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy így
eljőjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől. És elküldje a Jézus Krisztust, a ki néktek előre
hirdettetett. Kit az égnek kell magába fogadnia mind az időkig, míglen újjá teremtetnek
mindenek, a mikről szólott az Isten minden ő szent prófétájának szája által eleitől fogva.”
(Csel3:19-21) A „helyreállítás ideje”, amely itt a nemzeti bűnbánat feltételével van megígérve
Izraelnek, magának a Millenniumnak az egyik neve. Azért nevezik így, mert abban az időben
Izrael visszatér majd Isten kegyeibe. Azért nevezik így, mert Palesztina akkor majd helyreáll
és visszanyeri az eredeti termékenységét, s ismét „tejjel és mézzel folyó föld” lesz. Azért
nevezik így, mert abban az időben az állati teremtés helyreáll, mégpedig az édeni állapotokra,
s akkor ismét „a farkas együtt lakozik a báránnyal”. Azért nevezik így, mert abban az időben
a teremtés helyreáll és megszabadul a romlandóság mostani rabságából, visszaállva az eredeti
szabadságára és dicsőségére.
A „helyreállítás ideje” abban az igeszakaszban van meghatározva, ahol előfordul,
mégpedig az előző „felüdülés idői” szavakban, ami majd az Úr jelenlétének lesz a
következménye. Figyeljük meg konkrétan, hogy a „helyreállítás ideje” nem jöhet el, amíg
Maga Krisztus nem jön vissza. Ezt konkrétan megerősítik a „Kit az égnek kell magába
fogadnia mind az időkig” szavak. Figyeljük meg, nem azt mondja, hogy „Kit az égnek kell
magába fogadnia a helyreállítás ideje alatt”, még kevésbé „a helyreállítás idejének végéig” –
amit teljesen biztosan mondana, ha a posztmillennizmus tanítása igaz lenne – hanem „mind az
időkig”, azaz, amíg el nem jönnek azok az idők. S amikor eljönnek ezek az idő, akkor érkezik
az Úr. Amikor eljönnek ezek az idők, akkor jön vissza az Úr, s amikor Ő visszatér, akkor
jönnek el „a felüdülés idői” az Ő népe számára.
Figyeljük meg továbbá azt is, hogy a „helyreállítás idejéről” Isten összes szent
prófétája beszélt. Milyen „helyreállítási időről” beszéltek tehát az ószövetségi próféták? Erre
azt mondjuk: a Millennium idejéről, amikor a Föld összes nemzete a Messiás jogarának
uralma alá kerül. Az ószövetségi próféták egyetemben összekapcsolják a „helyreállítás idejét”
Krisztus Földre jövetelével és természetesen nem ismertek királyságot, amit majd az egyház
erőfeszítési hoznak el. Péter ügyes kijelentése két dolgot bizonyít. Először a „helyreállítás
idejéig” a mennynek vissza kell tartania Urunkat, másodszor, amint eljön ez az „idő”,

64
Krisztus biztosan vissza fog térni. Ezért nem lehet Millennium, amíg Krisztus vissza nem jön
a Földre, de amint visszajön, elkezdődik a Millennium.

3. Izrael helyreállítása csak Krisztus második eljövetelével lehetséges

Ebben a részben három dolgot igyekszünk röviden bizonyítani: hogy Izrael, mint
nemzet helyre lesz állítva; hogy Izrael helyreállítása Krisztus visszajövetelekor történik; s
hogy Izrael helyreállítása nagy áldás lesz az egész világ számára.
Azt, hogy Izrael, mint nemzet helyre fog állni, Isten Ígéje újra és újra kijelenti, Most
csak két próféciát idézünk a sok hasonló közül: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és
támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és
méltányosságot és igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel
bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, a melylyel nevezik őt: Az Úr a mi
igazságunk! Azért ímé elközelgetnek a napok, azt mondja az Úr, a melyekben nem mondják
többé: Él az Úr, a ki kihozta Izráel fiait Égyiptom földéből. Hanem inkább ezt mondják: Él az
Úr, a ki kihozta és a ki haza vezérlette Izráel házának magvát az északi földről és mindama
földekről, a melyekre kiűztem vala őket, és lakoznak az ő földjökön.” (Jer23:5-8) Majd
megint: „Ezt mondja az Úr Isten: Ímé, én fölveszem Izráel fiait a pogányok közül, a kik közé
mentek, és egybegyűjtöm őket mindenfelől, és beviszem őket az ő földjökre. És egy néppé
teszem őket azon a földön, Izráelnek hegyein, és egyetlenegy király lesz mindnyájok királya,
és nem lesznek többé két néppé, és ezután nem oszolnak többé két királyságra. És többé meg
nem fertéztetik magokat bálványaikkal és útálatosságaikkal és minden bűneikkel; és
megtartom őket minden oly lakóhelyöktől, a melyekben vétkeztek, és megtisztítom őket, és
lesznek nékem népem és én leszek nékik istenök. És az én szolgám, Dávid lesz a király ő
rajtok, s egy pásztora lesz mindnyájoknak; és az én törvényeim szerint járnak, s
parancsolataimat megőrzik és cselekszik. És laknak a földön, melyet adtam vala az én
szolgámnak, Jákóbnak, a melyen laktak a ti atyáitok; és laknak azon ők és fiaik és fiaiknak
fiai mindörökké, és az én szolgám, Dávid az ő fejedelmök örökké. És szerzek velök
békességnek frigyét, örökkévaló frigy lesz ez velök; és elültetem őket és megsokasítom, és
helyheztetem az én szenthelyemet közéjök örökké. És lesz az én lakhelyem felettök, és leszek
nékik Istenök és ők nékem népem. És megtudják a pogányok, hogy én vagyok az Úr, ki
megszentelem Izráelt, mikor szenthelyem közöttök lesz mindörökké.” (Ezék37:21-28)
Az, hogy Izrael helyreállítása egybeesik a mi Urunk visszatérésével a Földre,
meglátható az alábbi igehelyről: „És szólnak ama napon: Ímé Istenünk, a kit mi vártunk és a
ki megtart minket; ez az Úr, a kit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában!”
(Ézs25:9, de olvassuk el a következő fejezet végéig). Lásd továbbá az Ézs60 egészét az alábbi
nyitó vers után: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad
feltámadt.” A Csel3-ból megrudjuk, hogy Péter kijelentetté Izraelnek: „Bánják meg azért a
bűneiket és térjenek meg”, hogy Isten „elküldje a Jézus Krisztust” nekik (Csel3:19-21). A
Csel15:16-ban ezt olvassuk: „Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát”.
S a Rm11:25.26-ban ezt mondja: „a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, a
meddig a pogányok teljessége bemegyen. És így az egész Izráel megtartatik, a mint meg van
írva: Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákóbtól a gonoszságokat”.
Az hogy Izrael helyreállítása hatalmas áldást jelent majd az egész világ számára,
meglátható a következő idézetekből: „És a Jákóbnak maradéka olyan lészen a sok nép között,
mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek, mely nem emberben reménykedik, és nem
bízik embernek fiaiban.” (Mik5:7) „Jövendőben Jákób meggyökerezik, virágzik és virul
Izráel, és betöltik a földnek színét gyümölcscsel.” (Ézs27:6) A Róma 11-ben pedig az hangzik
el, hogy Izrael helyreállítása még nagyobb áldást fog hozni, mint az elvettetésük: „Ha pedig
az ő esetök világnak gazdagsága, és az ő veszteségök pogányok gazdagsága, mennyivel

65
inkább az ő teljességök?... Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a
felvételök hanemha élet a halálból?” (Rm11:12, 15)

4. A nyögdécselő teremtést csak Krisztus második eljövetele

szabadíthatja meg

A pre- és posztmillennisták hitbéli különbségei ezen a ponton oly hatalmasok, mint a

különbség világosság és sötétség között. A posztmillennisták hiszik, hogy Krisztus nem fog
visszatérni egészen az idők végéig, s majd akkor ön el megítélni az egész emberi fajt. De
hogy mi történi az idők végén, azzal kapcsolatban a Szentírás nem hagy minket
tudatlanságban. Péter apostol mondja: „Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, a
mikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta
lévő dolgok is megégnek.” (2Pt3:10) A posztmillennisták tehát arra várnak, hogy a világ (a
„kozmosz”) megégjen, az „egek” pedig „elmúljanak” Krisztus visszatértekor. Más szóval, ők
a régi teremtés megsemmisítését várják, ami a második adventet követi. De a premillennisták
arra várnak, hogy az egész teremtés megszabaduljon a mostani rabszolgaságából, ami a
Megváltónk visszatérésének egyik dicsőséges eredménye. Hitüket a Rm8:18-24 tanítására
alapozzák, amit már megvizsgáltunk egy korábbi fejezetben. Anélkül, hogy az egész
igeszakasz részletes magyarázatába bocsátkoznánk, próbáljuk meg összefoglalni a tartalmát.
„Az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.” (22. vers) Ez
az egész természet osztályrésze manapság. A világ nyög a bűn és a nyomorúság egyre
súlyosbodó terhe alatt. Az ember nyög: a lelke nyög, s ezt teszi a teste is. Az állatok nyögnek.
A Föld maga is nyög, néha úgy, mint egy hatalmas óriás a szörnyű fájdalomban. Miképpen
lenne képes a világ élvezni az ezeréves békességet és áldottságot, miközben az egész teremtés
vajúdik? Az egész teremtés van itt megszemélyesítve és úgy láttatva, mint aki egy hangos és
kínlódó nyögést küld a menny felé. S Isten a mennyben hallja azt: az Ő füle nem olyan
elnehezült, hogy ne hallaná azt, s a keze sem rövidült meg annyira, hogy ne tudna
beavatkozni. A nyögdécselő teremtés szabadulásának napja gyorsan közeledik. Ez abban az
igeszakaszban van bejelentve, amit most vizsgálunk. A nap, amikor ez a nyögdécselő teremtés
megszabadul, az a nap lesz, amikor Krisztus visszatér, hogy bevezesse a Millenniumot, s
amikor majd a szentke is megjelennek Vele együtt dicsőségben. A teremtés
megszabadulásának idejét itt „az Isten fiainak megjelenésére” teszi (19. vers és v. ö. Kol3:3).
Isten fiainak ezt a megjelenését a „fiúság, a mi testünknek megváltása” néven nevezi, ami „az
első feltámadásra”, az „igazak feltámadására” utal. A nyögdécselő teremtés tehát várja
Krisztus visszatérését és Vele együtt a szentek megjelenését dicsőségben, mert akkor – de
addig nem – fog megszabadulni a rabszolgaságból.
Itt van tehát a válasz a kérdésünkre: mi a Megváltó visszatérésének ideje? Ő a
Millennium előtt fog visszatérni. Visszajön, hogy bevezesse a Millenniumot, felállítsa a
messiási királyságát, helyreállítsa Izraelt, és megszabadítsa a nyögdécselő teremtést. Azt
pedig, hogy milyen közel van az Ő premillenniumi eljövetele, a következő két fejezetben
fogjuk vizsgálni.

66
 Ötödik fejezet: A Megváltó visszatérésének közelsége
„Mert még vajmi kevés idő, és a ki eljövendő, eljő és nem késik.” (Zsid10:37)
Az előző fejezetben megpróbáltunk nem többet tenni, mint megmutatni, hogy a
Megváltónk a Millennium előtt fog visszajönni, de a visszatérésének dátumát, akár a közelítő,
akár a pontos dátumot nem érintettük. A Bibliában sehol nincs megemlítve a második advent
tényleges időpontja. Ehelyett úgy van megemlítve, mint olyan esemény, ami bármelyik
órában bekövetkezhet. Más szóval, a Megváltó megjelenésének ténye mindig a közelségére
utaló nyelvezettel van bemutatva. Amikor azt mondjuk, hogy a Megváltó visszatérése közeli
esemény, akkor nem úgy értjük, hogy azonnal megtörténik, hanem úgy, hogy visszajöhet még
a mi életünkben, akár ebben az évben, de mégsem mondhatjuk ki, hogy meg is fogja tenni. A
második eljövetel ténye biztos, mert konkrétan kijelenti a Szentírás: a második eljövetel
dátuma bizonytalan, mert Isten nem ismertette azt. Itt tehát van egy igazság, amit egyszerű
megragadni, de mégis alapvető jelentőségű és nagy gyakorlati értékű. A tévedések és az
eretnekségek többsége, amik e téma körül gyűltek össze, közvetlenül visszakövethetők erre az
elemi megfontolásra. Például: ha az Úr népe kellő figyelmet fordított volna annak a ténynek,
hogy a Szentírás úgy mutatja be Krisztus második eljövetelét, mint ami bármelyik órában
megtörténhet, akkor a posztmillennista tanítás, miszerint Urunk nem jön vissza több, mint
ezer éven át soha nem nyert volna olyan meghallgatást és fogadtatást, amilyet kapott.
Továbbá, ha az a csodálatos igazság, hogy a Megváltónk már ma visszatérhet, szilárdan
megragadta volna a szívünket, az forradalmasította volna az életünket és olyan lelkierővel
látott volna el minket, ami felbecsülhetetlen a hatósugarának és páratlan az értékének
tekintetében. Anélkül, hogy további részletekbe bocsátkoznánk a téma eme összetevőjének
általános kihatásairól, most lépjünk tovább és mutassuk meg, hogy

1. A mi Urunk a közelség nyelvezetével beszélt a visszatéréséről

Az Olajfák-hegyi beszélgetésben, ahol a Mester válaszolt a tanítványainak kérdéseire

az eljövetelével kapcsolatos jeleket és a korszak végét illetően, ezt mondta: „Vigyázzatok
azért, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok. Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha
tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakában jő el a tolvaj: vigyázna, és nem engedné,
hogy házába törjön. Azért legyetek készen ti is; mert a mely órában nem gondoljátok, abban
jő el az embernek Fia. Kicsoda hát a hű és bölcs szolga, a kit az ő ura gondviselővé tőn az ő
házanépén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt? Boldog az a szolga, a kit az ő ura,
mikor haza jő, ily munkában talál. Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött
gondviselővé teszi őt. Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még
az én uram a hazajövetelt; És az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és
inni kezdene: Megjő annak a szolgának az ura, a mely napon nem várja és a mely órában nem
gondolja, és ketté vágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lészen sírás és
fogcsikorgatás.” (Mt24:42-51)11
A fenti igeszakasz elemzése az alábbi fontos igazságokat tárja fel. Először is, Urunk
visszatérésének „órája” nem ismert a népe számára. Másodszor, mivel nem ismerjük az Ő
megjelenésének pontos idejét, a folytonos várakozás és figyelés állapotában kell lennünk.
Harmadszor, az Úr váratlanul tér majd vissza, olyan órában, amikor még a népe „sem
gondolja”. Negyedszer, a hűséges és bölcs szolga az, aki a megfelelő időben eledelt ad az Úr
házanépe tagjainak az Úr távollétében s az, aki az Ő megjelenésének idején is ebben a

11
A fenti igeszakasz elsődlegesen a mi Urunk visszatérésére vonatkozik a Földre, ami nyilvánvaló abból a
tényből, hogy itt Emberfiának nevezi Magát. Mégis, mint sok próféciának, ennek is legalább kettős beteljesedése
van, ezért vonatkoztatható az Ő titkos eljövetelére is a levegőben.

67
foglalatosságban találtatik, gazdag jutalomban részesül. Ötödször, aki ezt mondja a szívében:
„Halogatja még az én uram a hazajövetelt”, az gonosz szolga, akinek Urunk visszatérésekor a
szégyen és a szenvedés lesz az osztályrésze.
A tíz szűz példázata jelzi, hogy az Úr Jézus azt szeretné, ha a népe álladó készenlétben
állna a Vőlegény megjelenéséhez. A példázat elején úgy festi le a szüzeket, mint akik fogják a
lámpásaikat és elindulnak „találkozni” Vele. A példázat eme részének értelmezése nagyon
egyszerű. Az Urunk mennybemenetele utáni korai napokban a követői elszakadtak minden
világi érdekeltségtől és Krisztusra irányították a szeretetüket – az Ő visszatérése vált a
reményükké és a nagy vágyukká. De miközben a Vőlegény késlekedett, a várakozás a
megjelenésére feloszlott, s lelki tunyaság és szundikálás lett az elkerülhetetlen következmény.
S ez az állapot egészen éjfélig fennmaradt, amikor is elhangzott a kiáltás: „Ímhol jő a
vőlegény! Jőjjetek elébe!” Ennek a kiáltásnak a hatására mind az okos, mind a bolond szüzek
felébredtek. A készülődés és a figyelés szükségességét azok sorsa tárja fel, akiknek nem volt
olaj a lámpájukban. Az egész példázat gyakorlati alkalmazását maga az Úr mondta el:
„Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, a melyen az embernek Fia
eljő.” (Mt25:13)
Szent Márknak az Olajfák-hegyi beszélgetésről szóló beszámolója végén szent
Máténál hosszabban jegyzi fel Urunk arra vonatkozó parancsát a tanítványainak, hogy
figyeljenek az Ő visszatérésére: „Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok; mert nem
tudjátok, mikor jő el az az idő. Úgy mint az az ember, a ki messze útra kelve, házát
elhagyván, és szolgáit felhatalmazván, és kinek-kinek a maga dolgát megszabván, az
ajtónállónak is megparancsolta, hogy vigyázzon. Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor
érkezik meg a háznak ura, este-é vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? Hogy, ha
hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva. A miket pedig néktek mondok, mindenkinek
mondom: Vigyázzatok!” (Mk13:33-37) Ezeknek a verseknek a figyelmes elolvasása világossá
teszi, hogy a Mester célja két dolog sulykolása volt a tanítványai számára: először, hogy
miközben bizonyos az Ő visszatérése, bizonytalan, hogy mikor fog megjelenni. Másodszor,
hogy az Ő második eljövetelének pontos órája bizonytalanságára tekintettel az Úr követőinek
állandóan figyelniük kell, bármely pillanatban várva Őt.
Más alkalommal az Úr ezt mondta a tanítványainak: „Legyenek a ti derekaitok
felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; Ti meg hasonlók az olyan emberekhez, a kik az ő
urokat várják, mikor jő meg a menyegzőről, hogy mihelyt megjő és zörget, azonnal
megnyissák néki. Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor haza megy, vigyázva talál:
bizony mondom néktek, hogy felövezvén magát, leülteti azokat, és előjövén, szolgál nékik. És
ha megjő a második őrváltáskor, és ha a harmadik őrváltáskor jő meg, és úgy találja őket,
boldogok azok a szolgák!” (Lk12:35-38) Az összehasonlítás lenyűgöző. A hívőt arra buzdítja,
hogy legyen hű szolga, aki indulásra készen áll felövezve, világító lámpással, a sötétséget
kémlelve a visszatérő Mestere legelső jele után, buzgón hallgatódzva a közeledő lépéseinek
első zajára.
„Ezenképen lesz azon a napon, melyen az embernek Fia megjelenik. Az nap, a ki a
háztetőn lesz, és az ő holmija a házban, ne szálljon le, hogy elvigye; és a ki a mezőn,
azonképen ne forduljon hátra. Emlékezzetek Lót feleségére! Valaki igyekezik az ő életét
megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt. Mondom néktek, azon az
éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Két asszony
őröl együtt; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.” (Lk17:30-35) Ennek az igeszakasznak
a jelentése teljes összhangban van a már megvizsgáltakkal. Az Úr megjelenése bejelentés
nélküli, váratlan dolog lesz. Akkor történik majd, amikor az emberek a napi
tevékenységeikkel lesznek elfoglalva, ezért kell folytonosan résen lennünk. Futólag
megjegyezhetjük, hogy az utoljára idézett igeszakasz hogyan emeli ki a Biblia csodálatos
tudományos pontosságát. A 31. versben azt olvassuk, hogy „nappal” lesz (a Föld másik

68
részén), megelőzve ezzel a tudomány viszonylag friss felfedezését és bemutatva, hogy az Úr
Jézus tökéletesen tisztában volt a Föld gömbölyűségével és forgásával!
„De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek
dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a
nap: mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén
lakoznak. Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy
elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!”
(Lk21:34-36) Figyeljük meg különösen a fentiekben a „valamikor meg ne nehezedjék a ti
szívetek dobzódásnak (saját vágyaink kielégítése) miatta… és váratlanul reátok ne jőjjön az a
nap”. Napi, sőt óráról órára tartó készenlétet követel tőlünk. A nyelvezet nem is lehet
konkrétabb. Azok tehát, akik oly becsmérlően beszélnek a „bármely pillanat elméletéről”,
mérlegeljék kellőképpen a „minden időben” szavakat és emlékezzenek arra, hogy ezeket
maga az Úr mondta. A második eljövetel pontos dátuma azzal a céllal lett tőlünk visszatartva,
hogy fenntartsuk a vigyázó viselkedést és maradjunk meg a várakozás lázas izgalmában.
S pont itt kell megemlítenünk egy ellenvetést, amit az általunk támogatott nézettel
szemben fogalmaznak meg. Arra a tényre tekintettel, hogy a fenti idézetekben világosan arra
tanította Urunk a tanítványait, hogy a saját életükben végig várják az Ő visszajövetelét,
miképpen tudjuk ezt összeegyeztetni a Mt13-ban szereplő tanításával, ahol azt találtuk, hogy
Ő előre jelzett bizonyos állapotokat, amiknek be kell következniük, mielőtt eljönne a mostani
korszak vége? Miképpen egyeztethetjük össze a Megváltónak a közeliség nyelvezetén
elhangzó visszatérését azokkal a jövendölésekkel, melyek szerint mielőtt visszajönne, a
kicsiny mustármagnak nagy fává kell nőnie és a teljes három mérce lisztnek meg kell kelnie?
Első ránézésre ez valódi problémának tűnik, de a további vizsgálat majd kimutatja, hogy
inkább látszólagos, mintsem valóságos.
Amikor megvizsgáljuk a Mt13 példázatait a fenti ellenvetés fényében, az első
kérdésünknek ennek kell lennie: Miféle benyomást voltak hivatottak ezek a példázatok
gyakorolni az apostolok elméire vagy az apostolok korának keresztyénjeire? Az, hogy ezek a
példázatok prófétai képeket tartalmaznak, melyek teljes beteljesedése sok évszázadnyi időt
vett igénybe, világos a most élő intelligens hívők számára, de mi azt állítjuk, hogy ezek a
jövendölések olyan kifejezésekkel lettek megfogalmazva, amelyek miatt nem volt semmi
olyan nyilvánvaló dolog a felszínükön és a jelentésükben, ami megtiltotta volna az
apostoloknak és a megtértjeiknek, hogy a saját tulajdon életükben várják a Megváltó
visszatérését. Más szóval, semmi közvetlen nem volt ezekben a példázatokban, ami a második
advent elkerülhetetlen felfüggesztését állította volna hosszú időre azt követően, hogy az Úr
Jézus elmondta ezeket. A Mt13-mal kapcsolatos magyarázatunkban (lásd az előző fejezetet)
megmutattuk, hogy ezek a példázatok miképpen kezdtek már nagyon korán, az apostolok
korában beteljesedni, s most arra szeretnénk rámutatni, hogy oly mértékben teljesedtek be,
hogy nem jelentettek szükségszerű akadályt az első századi szentek számára, akik a Megváltó
küszöbön álló megjelenésében hittek.
Az első példázatnak nem kell feltartóztatnia minket, mert a magvetést Maga Krisztus
végezte, amíg személyesen jelen volt a Földön. A konkoly példázatáról elegendő annyit
mondani, hogy maguknak az apostoloknak az életében, jóval az első század vége előtt a
Sátánnak sikerült a gyermekeit Isten népe közé lopva keverni. Igaz, hogy a példázat azt
tanítja, hogy a búzának és a konkolynak együtt kell növekedni egészen az aratásig, az aratás
pedig nem kezdődik meg a korszak vége előtt, de semmi sincs a példázatban, ami azt jelezné,
hogy hosszú időszak lesz beiktatva a vetés és az aratás közé, sőt, egyáltalán semmi nem volt
benne, ami elcsüggeszthette volna az abba vetett hitet, hogy a vetőmag gyorsan növekedhet és
az aratás maguknak az apostoloknak az életében lezajlik majd.
A harmadik példázat azt mutatta be, ahogyan a kicsiny mustármag nagy fává növi ki
magát, s ahogyan elmondtuk, ez a (korábban megromlott) keresztyénség növekedése volt,

69
amit így jelképezett. De jegyezzük meg alaposan, hogy semmi sem hangzott el a példázatban,
ami arra vonatkozott volna, hogy milyen naggyá kell ennek a „fának” válnia. Továbbá tudjuk,
hogy a keresztyénség már az apostolok napjaiban csodálatos fejlődésen ment keresztül, s nagy
területeken terjedt el. Abban az időben, amikor Urunk elmondta ezt a példázatot, csupán
maroknyi követője volt, és nincs semmi, ami azt jelezné, hogy egészen a mennybemeneteléig
a nyája több lett a „kicsinynél”. De állítsuk szembe ezzel azokat az állapotokat, amelyekről a
Cselekedetek könyvében olvashatunk. Figyeljük meg a háromezret, akik Pünkösd napján
tértek meg. Figyeljük meg az olyan kifejezéseket, mint „Hívők pedig mindinkább
csatlakoztak az Úrhoz, úgy férfiaknak, mint asszonyoknak sokasága.” (Csel5:14); „És Filep
lemenvén Samária városába, prédikálja vala nékik a Krisztust. A sokaság pedig egy szívvel-
lélekkel figyelmeze azokra, a miket Filep mondott, hallván és látván a jeleket, melyeket
cselekedék... De miután hittek Filepnek, a ki az Isten országára és a Jézus Krisztus nevére
tartozó örvendetes dolgokat hirdeti vala, megkeresztelkedének mind férfiak, mind
asszonyok.” (Csel8:5-6, 12) „. Voltak azonban közöttük némely cziprusi és czirénei férfiak,
kik mikor Antiókhiába bementek, szólának a görögöknek, hirdetve az Úr Jézust. És az Úrnak
keze vala velök; és nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén. Elhatott pedig a hír ő
felőlük a jeruzsálemi gyülekezet fülébe; és kiküldék Barnabást, hogy menjen el egész
Antiókhiáig. Ki mikor oda jutott és látta az Isten kegyelmét, örvendeze; és inté mindnyájukat,
hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.” (Csel11:20-24) Gondoljunk a
gyülekezetekre, amelyek Galáciában, Korinthoszban, Thesszalonikában, Efézusban,
Filippiben, Kolossében, Babilonban (1Pt5:13), Szmirnában, Pergamonban, Thiatírában,
Szárdiszban, Filadelfiában, Laodiceában alakultak, s akkor meglátszik, hogy a mustármag
megjövendölt növekedése nem jelenthetett akadályt a tanítványok folyamatos várakozása
számára Krisztus megjelenésére. S egy további ellenvetést tesznek, miszerint a példázat a
keresztyénség megromlását is előre jelezte a növekedése mellett, a válasz az, hogy a apostoli
levelek jegyzik fel a példázat eme részének is a beteljesedését. Olvassuk el a Fil3:18-19-et,
ahol az apostol ezt mondja: „Mert sokan járnak másképen, kik felől sokszor mondtam néktek,
most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei; Kiknek végök
veszedelem, kiknek Istenök az ő hasok, és a kiknek dicsőségök az ő gyalázatukban van, kik
mindig a földiekkel törődnek”; a 2Thessz2-7-et, s az effajta igeszakaszokból kideríthetjük,
milyen kiterjedten „kovászolódott” a tészta azokban a korai napokban. Azaz, a mustármag és
a kovász példázatai részben annyira beteljesedtek az apostolok életében, hogy senki sem
mondhatta, hogy a korszak vége nincsne közel.
Egy további igeszakaszt kell megvizsgálni ebben a vonatkozásban, mielőtt rátérnénk a
következő pontra. A posztmillennisták gyakran megfogalmazták azt az ellenvetést, miszerint
a mi Urunk „És az Isten országának ez az evangyélioma hirdettetik majd az egész világon,
bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég.” (Mt24:14) kijelentésének fényében
lehetetlen volt az apostolok számára várni Krisztus visszatérését a saját életükben. De ezt az
ellenvetést lerendezte néhány, magában az Újszövetségben feljegyzett igeszakasz. A
Csel19:10-ben olvassuk: „Ez pedig lőn két esztendeig; úgyannyira, hogy mindazok, kik
lakoznak vala Ázsiában, mind zsidók, mind görögök, hallgaták az Úr Jézusnak ígéjét.” Majd a
Kol1:5-6ban ezt olvassuk: „A mennyekben néktek eltett reménységért, a melyet már előbb
hallottatok az igazság beszédében, mely az evangyéliom: Mely eljutott hozzátok, miképen az
egész világra is”, s ugyanannak a fejezetnek a 23. versében: „és el nem távoztok az
evangyéliom reménységétől, a melyet hallottatok, a mely hirdettetett minden teremtménynek
az ég alatt; a melynek lettem én, Pál, szolgájává.” Mert ezekből az igeszakaszokból teljesen
világos, hogy semmiféle olyan félelmetes akadály, amit a posztmillennisták elképzeltek, nem
lépett az apostolok és a Krisztus küszöbön álló visszatérésének reménysége közé.

70
 Miután reméljük, hogy kellőképpen megválaszoltuk a leghihetőbb és erőteljesebb
ellenvetéseket, melyek felhozhatók Urunk premillennista és küszöbön álló visszatérésével
szemben, most vegyük fontolóra, hogy

2. Az apostolok a közelség nyelvezetével utaltak a Megváltó

visszatérésére

„Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból
felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség, mint a mikor hívőkké lettünk. Az
éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és
öltözzük fel a világosság fegyvereit.” (Rm13:11-12) Az „üdvösség” amire itt az apostol utal,
az üdvösségünk befejeződése és a megvalósulása, amikor lélekben és testben teljesen
elváltozunk Isten Fiának képmására. Az idő, amikor ez megvalósul, a mi Megváltónk
visszatérésének ideje, mert akkor „hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, a
mint van” (1Jn3:2). Az az idő lesz a hívő „napja” a „tökéletes napja”, melyen az igazak
„egyre világosabbak lesznek” (Péld4:18). A fentiekben említett „éjszaka” a mostani időszak,
melynek során a világ világosága nincs jelen. Figyeljük meg, hogy az apostol a Szentlélek
ihletésére az „éjszakát elmúltnak”, a napot pedig „elközelgettnek” tekintette!
„A békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar.” (Rm16:20) Ez
utalás az 1Móz3:15-re, ahol láttuk Jahve ígéretét, amit az ősszüleinknek adott, miszerint az
asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Hívőkként egy eljövendő napon „Krisztussal
együtt” fogunk irányítani és uralkodni (lásd Jel3:21, 19:14, 20:4), itt pedig elhangzik: „A
békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt”. A „hamar” szó használatából
megtudjuk, hogy az apostol nem tekintette ennek az ígéretnek a beteljesedését a messze távoli
jövő eseményének, hanem inkább küszöbön állónak.
„Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely
néktek a Krisztus Jézusban adatott, mivelhogy mindenben meggazdagodtatok ő benne,
minden beszédben és minden ismeretben, a mint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől
való bizonyságtétel. Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a
mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését” (1Kor1:4-7). Ebből az igeszakaszból megtudjuk,
hogy először is, ezek a korinthusi szentek „várták” az Úr Jézus eljövetelét, ami bizonyítja,
hogy a visszatérésére a maguk generációjában vártak; másodszor, az apostol dicsérte őket a
viselkedésükért, sőt „hálát adott Istennek felőlük”; harmadszor ez a várakozás a korinthusi
hívők részéről a keresztyén tapasztalatban a summum bonum volt (a legfőbb jó), mivel
ahogyan mondja, „semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök”, majd csúcspontként
hozzáteszi: „várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését”.
„És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett, el
nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek, hanem intvén
egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” (Zsid10:24-25) A közelgő
„nap” volt az, ami a dicsőségével és az áldottságával betöltötte az apostol látomását. A
megígért „nap” – Krisztus napja – aminek bánatnak ezt a sötét éjszakáját kellett követnie,
melynek során távol volt a Vőlegény, volt a szívében fészkelő reménység. Hit által „látta”,
hogy az a nap közeledik, s a közelsége tényére alapozza a buzdítását azokhoz, akik a mennyei
elhívás részesei, felszólítva őket arra, hogy már a jelenben úgy viselkedjenek, ahogyan a
világosság fiaihoz illik. S azután ugyanebben a fejezetben mondja az apostol, hogy „Mert még
vajmi kevés idő, és a ki eljövendő, eljő és nem késik.” (37. vers) Ezekből a szavakból
mennyire világos, hogy a Szentlélek azt akarta, hogy ezek az első századi hívők „Várják ama
boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége
megjelenését”! (Tit2:13) Olyan valóságos volt a Megváltó visszatérésének reménysége Pál
apostol számára és olyan közelinek tűnt neki ez az esemény, hogy látjuk: saját magát is azok

71
közé sorolta, akik lehet, hogy nem alszanak el, hanem az élő szentek között lesznek, amikor
felhangzik az összehívó kiáltás. Ő mondta: „Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan
nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó
trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi
elváltozunk.” (1Kor15:51-52) Majd megint: „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a
megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Ki elváltoztatja a mi (nem a „ti”) nyomorúságos
testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez” (Fil3:19-20) S ismét: „Mert maga az
Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először
a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk,
elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az
Úrral leszünk.” (1Thessz4:16-17) A hit ellenségei pont ezekbe a kijelentésekbe kapaszkodtak
bele annak kimutatása végett, hogy Pál apostol tévedett, hogy a segítséget nélkülöző emberi
bölcsességgel írt, hogy a leveleiben pusztán csak a saját hiedelmeit vetette papírra, s ezek
egyike-másika világosan téves. De az efféle ellenvetés teljesen értelmetlen a szentek számára,
akik hisznek abban, hogy „a teljes Írás Istentől ihletett”. Reméljük, hogy a fejezet hátralevő
részében meg tudjuk mutatni, miért indította a Szentlélek az apostolokat arra, hogy úgy
írjanak Krisztus második eljöveteléről, mint olyan eseményről, ami akár az ő életükben is
bekövetkezhet.
Pál apostol nem volt egyedül ebben a vonatkozásban: látjuk, hogy a többi apostol is
olyan eseménynek tekintette az Úr visszatérését, ami bármikor bekövetkezhet. Jakab apostol
írta: „Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel
van.” (Jak5:8) Ez a nyelvezet nem értehető félre: ez a kijelentés nemcsak Krisztus
premillenáris visszatérését mondta ki, hiszen a visszajövetele nem lett volna közelinek
mondható, ha az egész Millennium esett volna közbe, hanem a visszatérésének közelségét is
kijelentette, olyasvalaminek állítva, ami bármely pillanatban várható. Péter apostol jelentette
ki: „A vége pedig mindennek közel van. Annakokáért legyetek mértékletesek és józanok,
hogy imádkozhassatok.” (1Pt4:7) Az apostol várta a jelenlegi üdvökonómia gyors véget érését
és a dolgok új rendjének bevezetését, amikor az Úr visszatér és a vállára veszi a kormányzást.
János apostol mondta: „Fiacskáim, itt az utolsó óra; és a mint hallottátok, hogy az antikrisztus
eljő, így most sok antikrisztus támadt; a honnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra.” (1Jn2:18) Az
„utolsó időt” vagy az „utolsó órát” (görögül hora) meg kell különböztetni az „utolsó
napoktól” (2Tim3:1) és az „utolsó naptól” (görögül hemera – Jn6:39). Az „utolsó napok” a
jelenlegi korszakot lezáró évtizedekre vonatkoznak. Az „utolsó nap” a Millenniumra tekint
előre, amikor a szentek majd részt vesznek „az első feltámadásban” – ez Isten diszpenzációs
hetének utolsó napja, aminek a szombat az előképe. Az utolsó óra az Antikrisztushoz
kapcsolódik. Ez a Sátán szabadságának utolsó órája, mert leszámítva „egy kis időt”, amire a
Jel20 utal, e korszakot követően a Sátán örökre száműzve lesz ezekről a színekről. Ez a
korszak tehát a Sátán „utolsó órája” a „világ fejedelmeként”, s ennek az „utolsó órának” a
záró pillanataiban fog megjelenni az Antikrisztus. Az apostol kijelentésének jelenése tehát
valójában az, hogy jóllehet az Antikrisztus nem jelent még meg személyesen akkor, amikor a
levelet írta, a szenteknek mégsem szabad emiatt arra a következtetésre jutni, hogy Krisztus
második visszatérése időben még szükségszerűen nagyon messze van. Nem, már akkor sok
antikrisztus lépett színre, amiből tudhatták, hogy ez az „utolsó idő”. Látjuk tehát, hogy az
apostolok bizonyságtétele egységes és konkrét volt. Ők bármely pillanatban várták Uruk
visszatérését. S nekünk is így kell viselkednünk.

Könnyes szemeim ne homályosodjanak el,

Felfelé irányuló pillantásuk örömtől ragyogjon.
Nézz föl és figyelj, várd Őt:
Hamar, hamar visszajön az Úr.

72
 Hamarosan a csillagokkal kikövezett Tejút,
Hamarosan a gyönyörű azúrkék kupola
Soha nem látott dicsőséget mutatnak majd:
Hamar, hamar visszajön az Úr.
Megváltozva egy szempillantás alatt
Halhatatlan virágzásba öltözve
Látom majd a trónon a magasságban
S éneklem: „Jön az Úr!”
Egyetlen pillants az Ő dicsőséges arcáról
Megemészti ezeket a mulandó öltözékeket,
Minden bűnös folt eltűnik:
Gyere vissza gyorsan Úr Jézus!
Milyen lesz majd Veled élni,
Te Magad vagy az én örök otthonom!
Ó, boldogság! Ó, kimondhatatlan öröm:
Gyere vissza gyorsan Úr Jézus!

3. Miért volt az Úr Jézus visszatérése a közelség nyelvezetével leírva, de

annak pontos dátuma eltitkolva?

Első ránézésre furcsának tűnhet, hogy Urunk nem ismertette az Ő megjelenésének

pontos dátumát. Az áldott reménység sok részletét feljegyeztette az Ígében. Sok dolgot
ismertetett, amik a második eljövetelekor történnek majd, s annak a ténynek a fényében, hogy
oly sok mindent kijelentett, furcsának tűnhet, hogy éppen az a dolog, amiben az emberi
kíváncsiság a legjobban vágyik a világosságra, határozatlan maradjon. Aligha kell
mondanunk, hogy Urunk részéről nem a tudatlanság okozta, hogy meghatározatlanul hagyta
az Ő második eljövetelének óráját, bár néhány ellensége még ezt a vádat is meg merészelték
fogalmazni Ellene, a gonosz vádiratukat a Mk13:32-re alapozva: „Arról a napról és óráról
pedig senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a Fiú, hanem csak az Atya.”
Ezeknek a szavaknak nem kell nehézséget okozniuk, ha kellő figyelemmel adózunk annak,
hogy melyik evangéliumban szerepelnek: nevezetesen, Márk evangéliumában, ami Jahve
szolgájának az evangéliuma. Márk evangéliumának célja az Úr Jézus, mint tökéletes Szolga
bemutatása, azé a Szolgáé, Akinek az eledele az volt, hogy megcselekedje Annak akaratát,
Aki elküldte Őt, márpedig „a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura” (Jn15:15). A
Mk13:32 nem kérdőjelezi meg Urunk minden tudását, hanem azt jelenti ki, hogy Szolgaként
Másvalaki akaratára várt. Némi elmélkedés feltárja Urunk tökéletes bölcsességét abban, hogy
eltitkolta a visszatérésének pontos dátumát. Ennek egyik oka az volt, hogy azt szerette volna,
ha a népe folytonos várakozásban van, folyamatosan Őt várva.
Aztán ezt a kérdést Krisztus egyháza egységének fényében kell megvizsgálni.
Valamennyien hajlamosak vagyunk úgy kezelni a hívőket, mint ugyanannyi különálló egyént,
ahelyett, hogy „egy testként” (1Kor12:13), „egymás tagjaiként” (Rm12:5) látnánk a szenteket.
Az egyház nem egy szervezet, hanem egy élő organizmus, egy „test”, aminek Krisztus a
„Feje”. Ezért a Megváltó visszatérésének közelsége az egyik tag számára pontosan ugyanaz,
mint az összes tag számára, így az első századi hívőket pontosan ugyanolyan ténylegesen és
jogosan érdekelte a Megváltó feltűnése, mint most a huszadik században élőket. A reménység
akkori tárgya tehát a reménység mostani tárgya, mert a Test egy, így vica versa, a mostani
reménység tárgya szükségszerűen ugyanaz, mint az akkori reménység tárgya.
Következésképpen a korai keresztyének a szentek egysége folytán lettek arra buzdítva, hogy
járjanak annak a reménységnek a világosságában és áldásában, ami közös az egész egyház
számára.

73
 Urunk visszatérését lehetett volna teljesen eltitkolni, de ebben az esetben a
leghatalmasabb, istenfélő életre ösztönző erő lett volna visszatartva az egyháztól. A Megváltó
második eljövetelének közelsége serkentőként lett kijelentve az óvatossághoz és a készen
álláshoz. Ha tehát a mi Urunk visszatérésének ténye nem úgy került volna bele az
Újszövetségbe, mint ami bármelyik pillanatban megtörténhet, hanem konkrétan elhalasztott,
egy fix és távoli évszázadban bekövetkező eseményként, akkor az összes hívő, akik
évszázadokkal ezt megelőzően éltek, meg lettek volna fosztva attól a vigasztalástól, amit
abból a meggyőződésből meríthetünk, hogy Krisztus bármely órában visszatérhet, s
elveszítették volna azt a tisztító hatást, amit ez a kilátás várhatóan eredményez. Mint azt jól
jegyezte meg valaki: „Nem azt akarja, hogy minden egyes soron következő generáció higgye,
hogy Ő az ő idejükben tér bizonyosan vissza, mert Ő nem szeretné, ha a hitünk és a
gyakorlatunk tévedésen alapulna, mint az ebben az esetben fennállna az utolsó kivételével
minden generációnál. Azonban szükséges elem a Krisztus második eljövetelére vonatkozó
tanításban, hogy annak lehetségesnek kell lennie minden pillanatban, ezért egyetlen generáció
se vélje azt valószínűtlennek a maga korában.” (Trench érsek)
Itt van hát az egyszerű, de kielégítő válasz a kérdésünkre. Krisztus második eljövetele
azért van a közelség nyelvezetével elénk tárva, mert mélyenszántó hatásokat gyakorol azokra,
akik megragadják ezt az ígéretet. „Bizony hamar eljövök.” A Megváltó közeli visszatérése
gyakorlati reménység. Ez az Újszövetség parancsoló hajtóereje. A Szentlélek összekapcsolta
ezt a keresztyén jellem és viselkedés minden előírásával és gyakorlatával. Másvalaki így
fejezte ezt ki: „Ez intésekkel fegyverez fel, kérésekre mutat rá, érveket erősít meg,
parancsokat juttat érvényre, könyörgéseket erősít meg, bátorságot kelt, megfeddi a félelmet,
megeleveníti a szeretetet, lángra lobbantja a buzgóságot, elválaszt a világtól, odaszentel
Istennel, felszárítja a könnyeket, legyőzi a halált.” (Brookes) A kijelentés részletes
megerősítése végett:
Urunk második eljövetelének reménysége hűséget és odaadást hoz létre Krisztus iránt.
„Kicsoda hát a hű és bölcs sáfár, kit az úr gondviselővé tőn az ő háza népén, hogy adja ki
nékik élelmüket a maga idejében? Boldog az a szolga, a kit az ő ura, mikor haza jő, ilyen
munkában talál! Bizony mondom néktek, hogy minden jószága felett gondviselővé teszi
őt. Ha pedig az a szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és
kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, és enni és inni és részegeskedni: megjő annak
a szolgának az ura, a mely napon nem várja és a mely órában nem gondolja, és kettévágatja
őt, és a hitetlenek sorsára juttatja.” (Lk12:42-46) Ennek a példázatnak az erkölcsi célja (lásd a
fenti idézet szövegkörnyezetét) nyilvánvaló. Amíg a szolga éberen őrködött, hűséges és józan
marad, de amikor azt mondta a „szívében”: „Halogatja még az én uram a hazajövetelt”, akkor
elkezdte verni a szolgatársait, s enni és inni kezdett, majd lerészegedett. Várni az Úr
eljövetelét tehát nem más, mint serkentés a hűségre és az odaadásra, míg az óvatlanság a szív
világiasságát, a gondatlan életvitelt és az élet testiségét eredményezi.
Urunk visszatérése indítékként van bemutatva a testvéri szeretethez: „Titeket pedig
gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben, a
milyenek vagyunk mi is ti irántatok; Hogy erősekké tegye a ti szíveteket, feddhetetlenekké a
szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt, a mikor eljő a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő
szenteivel egyetemben.” (1Thessz3:12-13) Annak a ténynek a fényében, hogy Urunk bármely
órában visszajöhet, milyen szörnyűségesek a megosztottságok az Úr saját népe között!
Hamarosan mindannyian megjelenünk Krisztus ítélőszéke előtt, ahol minden rossz helyre lesz
hozva és minden félreértés tisztázva lesz. Az Úr közel van, ezért hagyjunk fel minden
kicsinyes nézeteltérésünkkel, bocsássunk meg egymásnak úgy, ahogy Isten bocsátott meg
nekünk Krisztus kedvéért, s növekedjünk és bővelkedjünk az egymás iránti szeretetben.
Krisztus második eljövetelének örökzöld reménysége felszólításként használatos az
istenfélő életvitelre. „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, a mely

74
arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kivánságokat, mértékletesen,
igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon: várván ama boldog reménységet és a nagy
Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését;” (Tit2:11-13) Mennyire
világos ezekből a szavakból, hogy az áldott reménység hivatott féken tartani a magunk
kedvében járás és az önkényeskedés lelkületét a hívőben és támogatni a szentséget a
mindennapi életvitelben. Ahogyan János apostol mondja: „És a kiben megvan ez a reménység
Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, a miképen Ő is tiszta.” (1Jn3:3)
A mi Urunk visszatérése a reményvesztett szívek vigasztalására szolgál: „Nem akarom
továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne
bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök. Mert ha hisszük, hogy Jézus
meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ő
vele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, a kik élünk, a kik
megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, a kik elaludtak. Mert maga
az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak
először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk,
elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az
Úrral leszünk. Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel.” (1Thessz4:13-18) Azok,
akiknek az apostol írt, a szeretteik elvesztése miatt szomorkodtak. De figyeljük meg, nem
azzal igyekszik vigasztalni őket, hogy hamarosan majd ők is meghalnak és csatlakoznak az
eltávozottakhoz a mennyben. Nem, a visszatérő Megváltó kilátását tárta eléjük, Aki majd
visszahozza Magával az alvó szenteket.
A Megváltó visszatérésének ígérete a türelem kegyelmét hivatott fejleszteni:
„Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Ímé a szántóvető várja a földnek
drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap. Legyetek ti is béketűrők,
és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” (Jak5:7-8) Ezek a szavak
azoknak a szenteknek lettek címezve, akik szegények voltak az evilági javakban és nyögtek
az igazságtalan munkaadók elnyomása alatt. Mennyire időszerű ez a buzdítás sok huszadik
századi szent számára! Isten milyen sok szegény kiált most az Úrhoz szabadulásért a pénzügyi
nehézségektől, a zsarnokságtól és az igazságtalanságtól! Ezek a kiáltások eljutottak a Seregek
Urának füleibe s pont ahogyan az ókorban közbelépett Izrael oldalán, úgy fog majd gyorsan
eljönni és elvinni a népét a mostani kegyetlen munkafelügyelőktől. Közben pedig ez az Íge
érvényes: „Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig.”
A mi Urunk visszatérésének reménysége orvosság az aggódásra: „A ti
szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi felől ne
aggódjatok” (Fil4:5-6). Testvéreim Krisztusban, miért féltek annyira szembesülni a jövő év
kötelezettségeivel? Miért tervezgettek és aggódtok a jövő miatt? Miért aggodalmaskodtok a
holnap miatt? Holnap lehet, hogy a mennyben lesztek. Mielőtt felvirradnak a holnap, az
összehívó kiáltás felhangozhat. Bármely órában eljöhet a Megváltó. Az Úr közel van, s az Ő
megjelenése az össze megpróbáltatásotok és bajotok végét fogja jelenteni. Ne a titeket
fenyegető veszélyekre és a nehézségeitekre nézzetek tehát, hanem a Megváltótokra. Semmi
miatt ne aggodalmaskodjatok!
A gyorsan visszatérő Megváltó kilátása a józanság és az éberség serkentésére
használatos: „Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból
felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség, mint a mikor hívőkké lettünk. Az
éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és
öltözzük fel a világosság fegyvereit.” (Rm13:11-12) Mint azt megmutattuk az előző
fejezetben, az itt szóban forgó „üdvösség” az, amelyiket a Zsid9:28 említi („másodszor bűn
nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre”), mely üdvösséget Krisztus második
eljövetele hozza el nekünk. Figyeljük meg különösen azt, hogy ezt az üdvösséget nem holmi

75
távoli reményként, valami távoli jövőben megvalósuló dologként mutatja be, hanem úgy tárja
elénk, mint ami már küszöbön áll.
Mielőtt lezárnánk a fejezetet, még egy kérdés követeli meg a figyelmünket:

4. Miért késlekedett Urunk egészen mostanáig? Miért nem tért vissza a

Megváltó már réges-rég?

Első ránézésre ez a kérdés majdhogynem tiszteletlennek tűnhet, s egyesek úgy

érezhetik, hogy emlékeztetniük kell: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi” (5Móz29:29).
Válaszul azt mondjuk, hogy nem az üres kíváncsiság lelkületével és nem is a kíváncsiskodó
spekulációba bocsátkozás céljából tesszük fel ezt a kérdést, hanem egyszerűen azért, mert
hiszünk abban, hogy az alázatos vizsgálódás majd hasznosnak bizonyul a lelkünk számára
mivel a válasz a kérdésünkre elénk tárja majd annak bölcsességét és kegyelmét, Akivel
dolgunk van.
Réges-rég Sisera anyja tette fel a kérdést: „Miért késik megjőni szekere? Hol
késlekednek kocsijának gördülései?” (Bír5:28) Átvehetjük ezeket a szavakat a mostani
vizsgálódásunkhoz. A halálának estéjén az Úr Jézus ezt mondta: „elmegyek és helyet készítek
néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek”
(Jn14:3), de tizennyolc évszázad futotta meg a maga fárasztó pályáját azóta, és még mindig
nem tért vissza! Ez vajon nem mélységesen titokzatos? Egy világ, amiben a gonoszság egyre
jobban és jobban eluralkodik, egy Izrael otthon és király nélkül, egy viszályoktól
szétszaggatott egyház, melynek Sámsonhoz hasonlóan megnyirbálták a hatalmát, egy
nyögdécselő teremtés és egy háborúktól sújtott Föld mind egyesülnek a kiáltásban az oltár
alatti lelkekkel: „Meddig még, Uram?” (Jel6:10)
Miért hát a késlekedés? Miért lett így elhalasztva az áldottság millenniumi korszaka?
Miért nem tért vissza a Megváltó, hogy belépjen a vérén vett örökségébe már hosszú idővel
ezelőtt? Valóban rendkívüli kérdések. Olyan kérdések, melyek előbb vagy utóbb, de Isten
minden szentjének a szívét megdolgoztatják. Lehetséges kielégítő válaszokat találni? Teljes
választ nem, mert most „rész szerint van meg bennünk az ismeret”. De választ igen, olyan
választ, ami legalábbis lehetővé teszi a számunkra, hogy meglássunk, még ha tükör által
homályosan is, valamennyit Urunk késlekedésének értelméből. Miért ez a hosszúközbenső
szakasz az eltávozása után? Miért nem tért vissza már sokkal régebben? Erre ezt válaszoljuk:
Először azért, mert Isten teljes lehetőséget adott az embernek a tervei kidolgozásához,
s ezzel mutassa be, hogy a világnak szüksége van egy alkalmas Uralkodóra.
Az ember nem panaszolhatja, hogy Isten nem adott meg neki minden lehetőséget a
saját tervei kipróbálására és ellenőrzésére. Az embernek lehetősége nyílt minden tőle telhetőt
megtenni az uralkodásban és a világ megújításában. Isten mondhatni egy időre az ő kezébe
adta a kormányzás zabláját és visszavonult. Miért? Azért, hogy megmutassa, vajon elegendő-
e az ember ezekhez a dolgokhoz, hogy megmutassa, vajon képes-e vagy sem az ember
önmagát kormányozni, hogy megmutassa, képes-e az ember sikeresen megküzdeni a gonosz
hatalmával, ami a lelke ellen hadakozik.
Az ember erőfeszítései korszakokon keresztül az uralkodásra és a világ megújítására
irányultak. Az ember teljes mozgásteret kapott. Milyen eredményekkel? Az emberi szív
Istennel szembeni gyógyíthatatlan gyűlölete és az emberi természet teljes megromlása teljes
megmutatkozásának eredményével. Hogyan használta az ember a szabadságot, a
lehetőségeket, a kiváltságokat, a tehetségeket, amikkel az Alkotója ruházta fel? Miféle
hasznára fordította ezeket? S vajon ezeket Isten dicsőségére vagy önmaga istenítésére
használta? Teljesen elegendő csak feltenni is a kérdést. Hangos volt az ember dicsekedése.
Fennköltek az igényei. Kérkedők a hencegései. Az olyan kifejezések, mint a fejlesztés,
előrelépés, megvilágosodás, evolúció, civilizáció voltak a kedvenc jelszavai. De ennek a

76
világnak a bölcsessége ostobaság Istennél, s a világ bölcsességének ostobasága és az ember
igényeinek hiábavalósága most a szemünk elé tárulnak. Mit eredményezett a „civilizáció”?
Az összes úgynevezett felvilágosodásunkkal és fejlődésünkkel mit értünk el? Számoljanak be
erről a törvényszéki iratok. Adjanak választ a napilapok hasábjai. Feleljenek erre napjaink
gazdasági, politikai és erkölcsi állapotai. Válaszoljon erre a világháború minden
embertelenségével, barbárságával, pokoli kegyetlenségével. S figyeljük meg: nem mondható,
hogy ezek a dolgok az ember tudatlanságának és tapasztalatlanságának következményei. Az
ember nem most kezdi alakítani a történelmet. Most a keresztyén korszak huszadik
századában élünk. Az ember nem panaszolhatja, hogy Isten nem adott neki kellően sok időt a
tervei megvalósításához. Nem, Isten bőven elegendő időt adott annak kimutatására, hogy ő
teljes csőd, elegendő időt annak bemutatására, hogy teljesen képtelen önmaga kormányzására,
elegendő időt annak bizonyítására, hogy ha bármi segítség jön, annak teljesen kívülről kell
megérkeznie hozzá.
Itt a válaszunk első része. Krisztus visszatérése azért lett késleltetve, hogy lehetőséget
biztosítson az ember számára a terveinek teljes kidolgozásához. Isten megvárja az aratás
idejét. Várakozott az ember terveinek és erőfeszítéseinek aratási idejére. Türelemmel
várakozott sarlóval a kezében, s amint az emberi tevékenység kalászai teljesen beérnek, Ő fel
fog lépni: „Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója megszáradt.” (Jel14:15)
Miért nem jött vissza Urunk már réges-régen? Erre ezt válaszoljuk:
Másodszor azért, hogy Isten teljesen megmutathassa a hosszútűrését.
„Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál
olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr,
mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy
némelyek elveszszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pt3:8-9) Ez alatt a
tizenkilenc évszázad alatt az Úr folyton ezt mondogatta: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a
kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” Mióta a Megváltó
elhagyta a Földet, Isten kegyelmesen bánt a világgal ahelyett, hogy ítélettel látogatta volna
meg. Isten türelme a gonosz fajunkkal szemben valóban csodálatos volt. Csodálatos, hogy a
haragjának poharait nem ürítette ki a nemzetekre már réges-régen. Micsoda hosszútűrést
mutatott be Jahve ennek a húsz évszázadnak a lázadóival szemben! Miért van az, hogy az
üdvösség napja mostanáig meghaladott minden megelőző korszakot? Miért van még mindig
szélesre tárva a kegyelem ajtaja és miért könyörög még mindig Isten a bűnösöknek, hogy
béküljenek ki Vele? Miért nem tért vissza Krisztus más nagyon-nagyon régen emésztő tűzben,
hogy bosszút álljon azokon, akik nem ismerik Istent és nem engedelmeskednek az Ő
evangéliumának? Miért van az, hogy Ő még most sem a dicsősége trónján ül, és nem mondja
ezt az ellenségeinek: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és
az ő angyalainak készíttetett.” Miért, ó, miért? Az Úristen hosszútűrése miatt velünk szemben,
nem akarva, hogy bárki elpusztuljon. Tegyük fel, Krisztus visszajött volna öt, tíz, húsz, ötven
évvel ezelőtt. Akkor vajon hányan vesztek volna el a bűneikben azok közül, akik ezeket a
sorokat olvasva örvendeznek annak, hogy elfogadottakká lettek ama Szerelmesben?
Csatlakozz hát a szerzőhöz a hálaadásban a mi kegyelmes Istenünk csodálatos türelméért!
Miért nem jött vissza Urunk már réges-régen? Erre ezt válaszoljuk:
Harmadszor azért, hogy teljesen próbára tehesse a népe hitét.
Mindig is így járt el. Miért voltak a várakozás évei Ábrahám számára, mielőtt
megnyerte Izsákot? Miért volt a hosszas rabszolgaság Egyiptomban, amikor a választottak a
kegyetlen munkafelügyelőik által rájuk rótt terhek alatt nyögtek? Miért volt a négy
évszázadnyi hallgatás Malakiás és Keresztelő János szolgálatai között? Miért volt a négyezer
éves időszak az asszony magváról adott ígéret és annak megvalósulása között? Miért? hogy
próbára tegye a népe hitét, bemutassa a Belé vetett bizalmuk valóságosságát. Így van ez a
mostani korszakban is. Miért várakozott ilyen hosszasan az Úr az Atya házában? Miért kellett

77
az Ő egyházának tizennyolc évszázadon át vándorolnia a világ pusztaságában? Miért van az,
hogy elmúlt az első, a második és a harmadik őrváltás is, de az Úr még nem jött el? Miért
engedte meg Isten, hogy az áldott reménység újraéledjen majdnem száz évvel ezelőtt, de a
Vőlegény még mindig késlekedjen? Miért van az, hogy a legbuzgóbb várakozás ellenére az
övéi utolsó három generációjában a menny még mindig hallgat? Miét késlekednek a szekere
kerekének gördülései? Miért? hogy próbára tegye a népe hitét. Miért tetszett ezt Neki így
tenni? Az Ő kegyelmének dicsőítése végett. Talán azért, hogy bemutassa az angyaloknak,
akik számára „látványosság lettünk” (1Kor4:9), hogy Istennek van egy népe, akik az Ő
kegyelme által bízhatnak Benne még a mélységes titok sűrű sötétségében is! Csodálatosak a
mi Istenünk útjai. A gúnyolódók kiabálhatják: „Hol van az Ő eljövetelének ígérete?” S a mi
gonosz szívünk is kísértésbe esik időnként, hogy zúgolódjon a késlekedés miatt, de
mindazonáltal majd megmutatkozik, hogy „Ő mindent jól cselekszik”.

78
 Hatodik fejezet: A Megváltó visszatérésének jelei
Amint megmutattuk az utolsó fejezetben, az apostolok és a megtértjeik azt várták,
hogy Krisztus még az Ő életükben visszatér. Ezt nem állították, de hittek abban, hogy
megtörténhet. Azonban tizennyolc évszázad telt el azóta és Ő még mindig nem jött vissza.
Felmerül tehát a kérdés: miféle bizonyítékai vannak annak, hogy Urunk második eljövetele
most már küszöbön áll, mármint olyan közel, amit még emberi időszámítással is annak
ítélhetünk? Vajon nem lesz még vagy tizennyolc évszázad, amiknek meg kell futniuk a
maguk fárasztó pályáját, mielőtt felkelne az igazság Napja, gyógyulással a szárnyai alatt? Van
bármilyen eszközünk meggyőződni arról az időszakról, amelynek során Urunk várható, hogy
megjelenik? Van bármi jó alapunk hinni abban, hogy újabb hosszú időszak már nem lesz azt
megelőzően, hogy Urunk visszatér?
A többi nagy, Isten által az emberi ügyekben kimunkált eseménnyel kapcsolatosan
tisztességes figyelmeztetés adatott azok közeledéséről. Az özönvíz ítélete, Izrael
vándorlásának hosszúsága és a szabadulásuk Egyiptomból, valamint Urunk első eljövetele
idézhetők ennek példáiként. Azaz, Isten minden egye közbeavatkozása előtt a múltban világos
jelzés adatott azok közeledéséről. Akkor hát a nagy betetőző esemény ideje – a körülbelüli
időpontja – vajon olyan titokba burkolt maradt, hogy számunkra lehetetlen bármit tudni arról,
míg el nem érkezik? Nem, valóban nem így van. A Szentírás ihletett nyelvezete kijelenti: „Az
időkről és időszakokról pedig, atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek; Mert igen jól
tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel. Mert a mikor ezt
mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön rájok, mint a szülési fájdalom
a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem menekednek. De ti, atyámfiai, nem vagytok
sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai
vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint
egyebek, hanem legyünk éberek és józanok.” (1Thessz5:1-6) Szavak aligha lehetnének
világosabbak.
Isten nem akarja, hogy a népe tudatlanságban maradjon annak az időszaknak a
vonatkozásában, amikor majd az Ő Fia visszatér. Pont ahogyan régen mondta Szodoma
küszöbön álló megsemmisüléséről: „Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, a mit tenni akarok?”, úgy
Isten az egyházat is belevonta a tanácsvégzéseibe és megjelentette nekünk legalábbis „az útjai
egy részét”. Nem tudjuk a napot vagy az órát, nem vagyunk képesek meghatározni a pontos
évet, amikor a Megváltó majd visszatér, de tudjuk, hogy a visszatérése most már küszöbön
áll. Ezt Isten élő jövendöléseinek bizonyságtételéből tudjuk. Nem hagyott minket sötétségben,
hanem a kezünkbe adta a még biztosabb prófétai Ígét, „a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek,
mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben”
(2Pt1:19). Az ószövetségi idők prófétáit azért dicséri, mert nyomozták, „hogy mely vagy
milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennök levő Lelke, a ki eleve bizonyságot tett a
Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről” (1Pt1:11). Biztos tehát, hogy a
hasonló „nyomozás” bennünk is dicséretes.
Amikor az ószövetségi próféciákat tanulmányozzuk, rájövünk, hogy egy sor „jel”
adatott Krisztus első eljövetelének hirdetéséhez. Voltak megvalósulandó feltételek és
bizonyos események, amiknek meg kellett lenni, s amint ezek a feltételek teljesültek és ezek
az események végbementek, azok, „a kik Jeruzsálemben a váltságot várták” (Lk2:38) ezekben
a dolgokban ugyanannyi utalást láttak a Messiás eljövetelének közeledésére és az Ő nyilvános
megjelenésére. Izrael Írásai feltárták a tényt, hogy a Megváltó a júdeai Betlehemben fog
megszületni (Mik5:2), előre jelezték, hogy Ő egyenesági leszármazottja lesz Dávidnak, tehát
Júda törzsének (Zsolt132:11), bejelentették, hogy lesz előfutára is, aki majd egyengeti az Ő
útját (Ézs40:3), sőt elmentek addig, hogy megszabták az Ő megjelenésének körülbelüli
dátumát, nevezetesen, mielőtt a fejedelmi bot elmúlik Júdától (1Móz49:10), amíg még áll a

79
templom (Mal3:1), s valamikor Dániel hatvankilencedik évhetének véget érése előtt
(Dán9:24-27). Hasonlóképpen az újszövetségi Írások is feljegyeznek bizonyos „jeleket” a mi
Urunk második eljövetelével kapcsolatosan a Földhöz. Azt mondjuk, „a Földhöz”, mert értsük
meg konkrétan, hogy a Szentírás nem iktat be egyáltalán semmi a mostani óra és Krisztus
eljövetele közé a szentjei számára, amikor leereszkedik a levegőben és Magához ragadja őket.
Valamennyi, az Isten Ígéjében feljegyzett „jelnek” az Ő visszatéréséhez van köze a Földhöz.
Mivel azonban csak egy viszonylag rövid idő telik el Krisztus második eljövetelének két
szakasza között, a jelek, amik az egyiket hirdetik, bejelentik a másodikat is. Ha bizonyos
ihletett jövendölések beteljesedése kijelenti, hogy Krisztus visszatérése a Földhöz közel van,
akkor az ő leereszkedése a levegőben még közelebb. Ha tudjuk, hogy már majdnem elértük a
korszak végét, akkor duplán biztos, hogy a szentek elragadtatása bármely órában
megtörténhet. De, még egyszer mondjuk, a különböző jeleknek, amikre felhívjuk olvasóink
figyelmét, az Úr visszatéréséhez a Földhöz van közük. Ezt a figyelmeztetés kedvéért
ismételjük meg, mert ahogyan másvalaki mondta, a keresztyén dolga nem az, hogy a jeleket
keresse, hanem hogy a kiáltásra figyeljen (Haldeman). De ha nem is kell keresgélnünk a
jeleket, egy pillantást aztért vethetünk rájuk (Scott).
Mint említettük, az ószövetségi Írások előre jeleztek bizonyos dolgokat az Úrral
kapcsolatosan, hogy mikor fog megjelenni: az előre bejelentett jelek az Ő eljövetelének idejét
voltak hivatottak jellemezni. De a zsidók nem voltak képesek felismerni ezeket a jeleket, s a
Megváltó megfeddte őket e hibájuk miatt. Ezt mondta: „Mikor estveledik, azt mondjátok:
Szép idő lesz; mert veres az ég. Reggel pedig: Ma zivatar lesz; mert az ég borús és veres.
Képmutatók, az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?”
(Mt16:2-3) Az ok, amiért a farizeusok és a szadduceusok vakok voltak azoknak a dolgoknak a
jelentőségére, amik a szemük előtt mentek végbe, azt volt, hogy nem ismerték annak a
Könyvnek a tartalmát, amiben ezek a jelek fel voltak jegyezve. Ezt világosan kiderül Urunk
sok alkalommal elhangzott szavaiból: „Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek az írásokat”
(Mt22:29). Az ok, amiért nem ismerték a Szentírás tartalmát és valódi jelentését az volt, hogy
a saját „hagyományaikkal” helyettesítették Isten Ígéjét (Mk7:13). S a történelem megismételte
önmagát! Mi olyan korban élünk, amikor az emberel túlnyomó többsége képtelen „felismerni
az idő jeleit”, amikor a vallási vezetőink „tévelyegnek, nem ismerve a Szentírást”, mert a saját
„hagyományaikat” követik Isten Ígéje helyett. Az Úr Jézus megfeddte a farizeusokat és a
szadduceusokat, mivel „az ég ábrázatját meg tudták ítélni”, de nem vették a szükséges
fáradságot „az idők jeleinek megítéléséhez”. Óvakodjunk tehát, nehogy a hitetlenség
ugyanezen példájába essünk. Közeledjünk a Szentíráshoz tisztelettel és imádságosan,
igyekezve megtalálni a magunk helyét a prófécia naptárában és így készüljünk fel a komoly,
de mégis áldott eseményekre, melyek most már olyan közel vannak.
Miközben igaz, hogy az Urunk első eljövetelekor élő zsidók nagy többsége nem volt
képes megkülönböztetni az idők jeleit és ezért nem húztak hasznot a prófétáik bejelentéseiből,
mindazonáltal voltak páran, akik várták „az Izrael vigasztalását” (Lk2:25). S most is így van.
Isten kegyelméből ma is van maradék, akik a prófétai Írások fényében olvasnak az idők
jeleiről. E jelek közül néhányat fogunk most áttekinteni.

1. Magának az áldott reménységnek a helyreállása és felelevenedése

A Dán12:4, 9-10-ben ezt olvassuk: „Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és

pecsételd be a könyvet a végső időig: ide-oda futkosnak12 majd sokan, és nagyobbá lesz a
tudás… És monda: Menj el Dániel, mert be vannak zárva és pecsételve e beszédek a vég
idejéig. Megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak sokan, az istentelenek pedig

12
Az angol változatban. Károlinál itt a „tudakozzák” szó szerepel – a ford.

80
istentelenül cselekesznek, és az istentelenek közül senki sem érti; de az értelmesek értik”.13
Amint majd még megpróbáljuk megmutatni, ez a prófécia összetett, s a beteljesedése sok
különböző irányban megmutatkozott. Az, amire most figyelünk, a mód, ahogyan ez a
jövendölés beteljesült a Szentírással kapcsolatosan, főleg a próféciával kapcsolatos modern
érdeklődés és széles körű tanulmányozás vonatkozásában.
Mint ismeretes, Dániel könyve nagymértékben próféciákból áll, olyan próféciákból,
amik gyakran a pogányok korának záró napjaira vonatkoznak. A most előttünk álló
igeszakasz hét dolgot ismertet. Először, hogy Dániel próféciáinak tartalmát „be kellett zárni és
pecsételni”; másodszor, hogy Dániel könyve nem marad örökre „lepecsételt” könyv;
harmadszor, hogy „a vég idején” felnyitottnak kell lennie, mert csak „a vég idejéig” kell
lepecsételni; negyedszer, hogy „a vég idején” lesz „ide-oda fukosás”, más szóval, az
érdeklődésnek a prófétai Íge iránt meg kell újulnia, s buzgó kérdezősködésre és világosság-
keresésre van szükség; ötödször, az érdeklődés és a prófétai Íge tanulmányozása eme
megújulásának eredményeképpen „nagyobbá lesz majd a tudás”; hatodszor, ennek a „növekvő
tudásnak” a következtében sokan fognak „megtisztulni, kifehéredni és próbára tétetni”;
hetedszer, ennek ellenére a gonoszok „istentelenül cselekszenek”, de közülük senki sem „érti”
– azaz, ebből az utolsó dologból megtudjuk, hogy Isten Ígéjének megértése a lelki
ítélőképesség dolga, nem az intellektuális éleselméjűségé. Ha az utóbbi lenne, akkor a
gonoszok ugyanolyan gyorsan megérthetnék, mint az igazak (v. ö. Mt13:10-15). Nézzük át
röviden ezt a hét dolgot és figyeljük meg, milyen figyelemre méltó módon igazolják ezeket a
mostani állapotok.
Dániel arról kapott tájékoztatást, hogy a dolgok, amiket látott, és a beszédek, amiket
hallott nem használhatók fel a jelenben. Mindennek egy bepecsételt könyvnek kell lennie egy
távoli napig, valójában „bezárt” könyvnek a vég idejéig. Az, hogy milyen pontosan és szó
szerint teljesedett be a jövendölésünknek ez a része, a legjobban a múlt század előtt élt
teológusok és igemagyarázók írásaiból látható meg. Mert Dániel próféciáit egészen mostanáig
teljesen elhanyagolták, s ahol kísérletet tettek a tartalmuk megnyitására, ott a legvadabb
elméletek láttak napvilágot és a legabszurdabb magyarázatokat fogadták el. Nem volt lelki
megértés. A könyv „be volt pecsételve”! De Dániel könyve nem maradhatott örökre bezárva.
Isten bizonyos bölcs célokból ezeket a kijelentéseket adta a prófétájának és volt valami jó oka
arra, hogy Dániel tudomására hozza a különböző világbirodalmak fejlődése vonalát és végét.
A vég idején Dániel könyvének tartalmát fel kellett bontani és meg kellett nyitni, mert
sokan „ide-oda-futkosnak”, és „nagyobbá lesz a tudás”. Milyen világosan mutatkozott meg a
végnek ez a jele a múlt században! Bár a tömegek még mindig elfordulnak a próféciától, mint
bepecsételt könyvtől, mégis, micsoda izgalomba hozott és késztetett tanulmányozásra sok
komoly elmét! „Sokan” fordultak oda a profetikus Ígéhez (ennek bizonyítéka a témában
megírt nagyszámú könyv), s a legaprólékosabb figyelemmel adóztak a tartalmának megértése
iránt. Különösen magával Dániel könyvével ez a helyzet. Isten népe közül sokan kezdtek bele
a tartalmának vizsgálatába, hogy fáradságot és költséget nem kímélve ismeretekhez jussanak
róla, s Isten áldásával, valamint az Ő Lelke világosságának vezetésével a tudás erről a
könyvről egyre növekszik és a titokzatos hieroglifái tisztábbakká és világosabbakká válnak,
ahogyan a jövendöléseinek beteljesedése egyre közelebb kerül. Ennek a fontos könyvnek a
magyarázói különbözhetnek a részletek tekintetében, de a fő dolgokban egyetértenek és a fő
következtetéseik megegyeznek.
A prófécia eme komoly és kiterjedt tanulmányozását Isten népének fokozódó
odaadásában és megszentelődésében is látjuk: „sokan fognak megtisztulni és megfehéredni”.
A próféciára vetett világosság növekedésével együtt mélyült az elveszettek iránti felelősség
érzete is. Látványos tény, hogy a külföldi missziók figyelemre méltó növekedése a múlt

Miközben ez a prófécia elsődlegesen Dániel népére vonatkozik, s ami őket illeti be fog teljesedni „az istenfélő
13

maradékban”, ennek is van másodlagos beteljesedése is, ezért Isten mai egyházára is ugyanúgy vonatkozik.

81
században szinkronban volt a prófétai Ígéhez történő széles körű odafordulással. Egészen a
tizenkilencedik század kezdetéig a pogányokat néhány ritka kivételtől eltekintve teljesen
figyelmen kívül hagyták, s így volt ez Dániel könyvével is. Másrészt szigorú összhangban
Dániel próféciájával és együtt a prófétai világosság növekedésével, valamint annak az Isten
népére gyakorolt hatásával látjuk, hogy „az istentelenek pedig istentelenül cselekesznek”, s
közülünk senki „nem érti” – azaz a gonoszok teljes tudatlanságban élnek a borzasztó időket
illetően (melyekre Dániel utal), amelyek épp előttük vannak.
A prófécia témájában végzett széleskörű vizsgálódás és megvilágosodás egyik
legjelesebb és legáldottabb eredménye volt az áldott reménység helyreállása és
megelevenedése. Hisszük, hogy erre utal Dániel próféciája (a kortárs alkalmazásában), amikor
azt mondja, hogy „de az értelmesek értik”. A „bölcsek” azok, akiket Isten Ígéje kormányoz és
akiknek a gondolatait a Szentírás tanítása formálja, mert „a te beszéded megnyilatkozása
világosságot ad” (Zsolt119:130). Mi az, amit az „értelmesek” értenek? „Megértik” azoknak a
napoknak a jelentését, amelyekben élnek. „Értik”, hogy eljöttek a korszak utolsó napjai.
„Értik”, hogy mostanra elérték „a vég idejét”. „Értik”, hogy „az Úr eljövetele közel van”.
Dániel próféciájával párhuzamos Krisztus tanítása a Vőlegény és a szüzek
példázatában. Ez a példázat tárja elénk az Úr népének különböző viselkedésformáit e korszak
különböző időszakjaiban a Megváltó visszatérésére várakozásuk közben, amit a
tanítványoknak (az előző fejezet elején feljegyzett) kérdésére mondott el: „micsoda jele lesz a
te eljövetelednek, és a világ végének?” A keresztyén korszak kezdetén minden követője várta
az Úr megjelenését. Utána egy kevert állapot állt elő – egy részük okos volt, másik részük
bolond. Azután, mikor a Vőlegény késlekedett, „mindannyian elszunnyadának és aluvának”.
Az áldott reménység elveszett és az egyház a lelki fásultság állapotába süllyedt. De ennek az
álomnak meg kellett szakadnia. Előre megmondatott, hogy éjfél körül kiáltásnak kell
elhangzania: „Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek elébe!” (Mt25:6) Ez profetikus bejelentése volt
annak, hogy közvetlenül Urunk visszatérése előtt hangos és pontosan érthető kijelentés
hangzik majd el az Ő eljövetelével kapcsolatosan a keresztyénség eltompult füleibe. Ez a
kiáltás most hallatszik. Isten szolgái mindenfelé hirdetik annak a hírét, hogy az Úr a küszöbön
áll. Az egész világon mindenfelé hallatszik: „Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek elébe!” Az
apostolok kora óta soha nem volt annyi vágyakozás és sóvárgás, prédikáció és tanítás, figyelés
és imádkozás Krisztus második eljövetelének témájában, mint manapság.
A Vőlegény és a szüzek példázata nagyon szorosan megfelel a Dániel 12
próféciájának. Az éjféli kiáltás – az áldott reménység helyreállítása – megfelel a prófétai Íge
felnyitásának és a „tudás növekedésének”. A szüzek felkelése megfelel az „ide-oda
futkosásnak”. A lámpásuk „elkészítése” – felkészülés az Úr megjelenésére – megfelel a sokak
„megtisztulásának”. A két csoport – az okos és a bolond szüzek – pontosan megfelel a Dániel
által említett két csoportnak – az „értelmeseknek” és az „istenteleneknek”, mert ahogyan
elhangzik, hogy „az istentelenek közül senki sem érti”, úgy jelentik majd ki a bolond szüzek,
hogy „a mi lámpásaink kialusznak” – ők majd a sötétben maradnak!
Egy másik igehely, ami megerősít minket annak kimondásában, hogy az egyik jel, ami
Krisztus visszatérését hirdeti, az éjféli kiáltás, a 2Pt3:3-4-ben található: „Tudván először azt,
hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, a kik saját kívánságaik szerint járnak, És ezt
mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert a mióta az atyák elhunytak, minden
azonképen marad a teremtés kezdetétől fogva.” Figyeljük meg, hogy (a mostani kor) „utolsó
napjaiban” jön létre egy csoport, akik majd gúnyolódni fognak Krisztus visszatérésének
ígéretén, ami további utalás arra, hogy a vég idején lesz egy megújult és különleges
bizonysága az áldott reménységnek.
Visszatérve Dániel próféciájára: „Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd
be a könyvet a végső időig: ide-oda futkosnak majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás.”
(Dán12:4) Ezeket a szavakat nem szabad korlátozni arra a jelentésre, ami a prófétai Íge

82
világosságának növekedésére vonatkoztatja csak azokat, hanem a legszélesebb körű
jelentésükkel kell értelmeznünk. Hisszük, hogy utalnak a mostani látványos növekedésre
mind az utazás, mind a tudás terén. Az „ide-oda futkosás” látszólag az utazás modern
módszereire vonatkozik. „A vasutak lefedik a Földet és a gőzhajók hatalmas pókhálóként
szövik át a tengereket.” (Blackstone) A gépkocsik általánosabbakká váltak a lovaknál, a
minden jel arra mutat, hogy a repülőgépek alig pár éven belül szokásos járművek lesznek az
utazáshoz. Figyeljük meg, a szöveg ezt mondja: „sokan ide-oda futkosnak”. A
nyughatatlanság most látszólag általánossá vált az emberi természet számára. A felnövekvő
generációt megszállta ennek az ide-oda futkosásnak a lelkülete. Tanúi vagyunk a migráció
abnormális növekedésének. Nézzük meg a vasúti statisztikákat és figyeljük meg a szállított
utasok számának gyors növekedését, ami most már százmilliós nagyságrendű szám évente.
Milyen pontosan írják le ezek a „sokan ide-oda futkosnak” szavak a jelenlegi állapotokat!
Minden felkavarodott. Mindenki rohanásban van, s ezért a nyugalom napja mára a múlttá vált.
„És nagyobbá lesz a tudás.” Micsoda előrehaladást látunk az oktatás birodalmában!
Azok az intézmények, amik eddig csak a kiváltságosok számára voltak hozzáférhetőek, most
megnyíltak a kézművesek és a közönséges munkások előtt is. Az írástudatlanság nemsokára a
múlté lesz. Az iskolák, a főiskolák és az egyetemek számának megsokszorozódásával a
„tudás” csodálatosan megnövekedett. A tudás másik növelő közreműködője a sajtó. „A
nyilvános sajtó az állandóan növekvő körforgásával a hírek és az információ szüntelen
áradásával úgy fedi be a Földet, mint a hulló falevelek a tudás valamelyik hatalmas fájáról. S
a rengeteg könyv kiadásának tényleg nincs vége.” (Blackstone)
Nézzük meg a tudományos ismeretek figyelemre méltó növekedését. Állítsuk szembe
a mai csillagászati, régészeti, zoológiai, fiziológiai, pszichológiai ismereteke azokkal, amikkel
csak száz évvel ezelőtt rendelkeztünk. Milyen csodálatosan állította az ember a szolgálatába a
természet erőit! Azok a dolgok, amiről a nagyszüleink még csak nem is álmodhattak, ma a
valóság, és sokan ezek közül teljesen általánosak. Micsoda felfedezéseket tettek! Micsoda
találmányok születtek! S micsoda találmányokat tökéletesítettek! Micsoda győzelmeket
arattak a szárazföldön és a tengeren, a levegőben és a tenger mélyén! Mennyire
forradalmasította az elektromosság felfedezése és alkalmazása életünk minden részét! A
tudományos tudás tényleg megnövekedett.
A fenti példázat nagyon szoros összhangban van a Mt13-ban található első hárommal.
Azokhoz hasonlóan ez is profetikus a határköre tekintetében. A korszakos alkalmazása
egyszerű, de mégis figyelemre méltó. A magvetés itt ugyanaz, mint a magvetés a Mt13-ban és
az Úr, valamint az apostolai kegyelmi misszióira vonatkozik a jelen korszak elején. A mag
Isten Ígéje volt (Lk8:11). Az „alvás” időszaka (v. ö. Mt13:25, 25:5) volt a lelki fásultság a
harmadik és negyedik században, ami összeolvadt a „sötét középkorral”, s összhangban állt a
természet rendjével. A földbe vetett természetes mag megromlik és elhal, vagy majdnem
elhal, s ez történt az isteni maggal is. Az Újszövetség levelei szolgáltatnak bizonyítékot arra,
hogy milyen gyorsan és fájdalmasan romlott meg az Íge tisztasága a legvaskosabb
tévelygések és hamisítások folytán. De mégis élt. S most „megnövekedett”. A példázatban
használt nyelvezet leírja a növekedéssorrendját és pontosan megfelel a profetikus
beteljesedésnek. Először volt a „fű”, ami a természetben hosszú időn keresztül marad az
elevenség gyengécske állapotában. Így volt az isteni maggal is a sötét középkorban. „Azután
kalászt”: ez profetikusan vajon nem a reformáció időszakára mutat, amikor a Szentírás
másolatait százával terjesztették, és a tömegeknek a saját nyelvükön adták ismét oda? „Azután
teljes búza a kalászban” (Mk4:28). Milyen figyelemre méltó! Ahogyan közeledik az aratás, az
eredeti meg újra megjelenik, bár mennyiségben hatalmasan megszaporodva. S pontosan ez az,
aminek manapság a tanúi vagyunk. Sok régen elveszett igazság, amik el voltak temetve az
emberi hagyományok földjében, visszaadattak Isten népének. S ami a mennyiségi növekedést
illeti, állítsuk szembe a Szentírás most forgalomban levő példányainak millióit a korlátozott

83
számával az első században, amikor még nem ismerték a nyomtatást. Igen, a mag „felnőtt”,
bár az ember „nem tudja, hogyan”. De jegyezzük meg a következő szavakat: „Mihelyt pedig a
gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett.” Milyen
kimondhatatlanul ünnepélyes! Mi követi „a teljes búzát a kalászban”? „Azonnal”, olvassuk,
„sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett”. Vessük össze ezt a Mt13:39-cel: „az aratás pedig
a világ vége”, illetve a Jel14:15-tel: „Indítsd a sarlódat és arass; mert a földnek aratni valója
megszáradt”. Azaz, Urunknak a fenti példázatban elhangzó tanítását párhuzamba állítva
Dániel próféciájával látjuk, hogy „a teljes búza a kalászban” megfelel „a tudás
megnövekedésének”, s az „azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett” („az aratás
pedig a világ vége” (Mt13:39) egyezik „a vég idejével”.
Áttekintve és összefoglalva: a Dán12-ből megtudjuk, hogy a vég idején a tudás
megnövekszik, a Mt25-ből pedig, hogy helyreáll az áldott reménység és hirdetik majd a
Vőlegény közeli visszatérését. A 2Pt3-ból azt is megtudjuk, hogy „az utolsó napokban”
megújult és különleges bizonyság hangzik majd el Krisztus második eljöveteléről. A Mk4
pedig beszámol arról, hogy az isteni mag (az Íge) addig nő, amíg nem terem „teljes búzát a
kalászban”, s ez a megnövekedett gyümölcsözés „közvetlenül” az aratás előtt lesz. Milyen
csodálatos és tökéletes a Szentírás harmóniája! A tény, hogy ezek a dolgok most már a
szemünk elé tárulnak hangos és tiszta nyelvezettel hirdeti, hogy megkezdődtek az „utolsó
napok”, a Vőlegény már a küszöbön áll és az aratás – az istenítélet jelképe – nagyon közeli és
„azonnalra” várható.

2. A hitehagyás, ami előkészíti az utat az Antikrisztusnak

Gyakran felmerül és még mindig hevesen vitatott az a kérdés, hogy a világ vajon
jobbá vagy rosszabbá válik? Vajon a feltételek kedvezőbbek vagy rosszabbak? Bizonyos
szempontból a feltételek javulnak, más szempontból viszont rosszabbodnak. Most mind a jó,
mind a gonosz gyorsan elérik a csúcspontjukat. S pontosan ez az, amit Urunk előre jelzett a
konkoly példázatában: „Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig” (Mt13:30).
Mind a búza, mind a konkoly növekednek. Ezért olyan ellentmondásosak a mai állapotok. A
kegyesség és a törvénytelenség, a jó és a rossz vállvetve fejlődnek, s a köztük levő küzdelem
a komolyságát tekintve egyre fokozódik. S ezért van az, hogy a lelki világosság és a
profetikus tudás mellett tanúi vagyunk a széleskörű eltávolodásnak is az igazságtól. S ha
világosság növekszik, az árnyékok is mélyülnek. Meg van írva: „Az igazak ösvénye pedig
olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes
délig”, de az is meg van írva, hogy „A gonosz emberek pedig és az ámítók nevekednek a
rosszaságban” (2Tim3:13).
Régen elhangzott már a kérdés: „Vigyázó! meddig még az éjszaka, meddig még ez
éj?”, s a magányos vigyázó válasza a magas toronyból ez volt: „Eljött a reggel, az éjszaka is”
(Ézs21:11-12). Itt megint egy látszólagosan ellentmondó bizonyságot látunk. Mégis, az
Ézsaiás korában fennálló állapotok pontosan olyanok, mint amik a mi napjainkat jellemzik.
„Eljött a reggel”, a tökéletes nap reggele. Mint a fentiekben megmutattuk, a közeledő reggel
jelei eltéveszthetetlenek. A növekvő világosság, amit Isten kegyeskedett az Ő Ígéjére
árasztani együtt az áldott reménység helyreállításával hirdetik a Hajnalcsillag közeledtét, ami
pár évvel előzi majd meg az igazság Napjának felkelését, gyógyulással a szárnyai alatt.
„Az éjszaka is.” Az éjszaka, ami függönyt ereszt le „az ember napjára”. A világ
ítéletének éjszakája, amikor „sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket” (Ézs60:2). A nagy
nyomorúság éjszakája, amikor „a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik” (Mt24:29). Az
éjszaka, amikor a sötétség hatalma egy rövid időre teljes szabadságot kap azért, mert az
emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot. Az az éjszaka hamarosan ráborul a
keresztyénségre, amiért elfordultak Isten Ígéjétől, ami a lámpás a lábainknak és világosság az

84
utunkon. S az utalások a közelgő éjszakára ugyanolyan jelesek és világosak, mint az
eljövendő nap hírei. Vizsgáljuk meg az egyiket.
„Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem
bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a” (2Thessz2:3). Az itt említett „nap” az „Úr
napja” (lásd Ézs2), ami az ember mostani napját követi. Az Úr napja az üdvösség napja után
következik, mely mostanra már majdnem véget ért, s a jellegét és a menetét teljesen leírja a
Biblia utolsó könyve. „A bűn emberét, a veszedelemnek fiát”, akire az igeszakaszunk utal,
majd később vizsgáljuk meg egy következő fejezetben. Most elegendő annyit mondani, hogy
ő majd az egyház elragadtatása után valamennyi idővel jelenik meg, s folytatja majd szörnyű
pályafutását nyíltan dacolva Istennel, amíg az Új Jézus vissza nem tér a Földre hatalommal,
amikor a feltűnésének ragyogásával megsemmisíti majd őt. A „szakadás” (görögül
aposztázia) az egyik dolog, ami előfutára lesz az Úr napjának és előkészíti az utat az
Antikrisztus számára. A tény, hogy a „szakadás” már megkezdődött, sőt rettentő messzire is
jutott, annak bizonyítéka, hogy a bűn emberének feltűnése már közel van, ezért a mostani
korszak „utolsó napjai” is küszöbön állnak.
A „szakadás”, amit a 2Thessz2:3 jövendöl, az Isten Ígéjétől való elszakadásra és a
szenteknek egykor megadott hit elhagyására utal. Főleg azok elszakadására vonatkozik az
igazságtól, akik a barátainak vallják magukat. Ennek a komoly próféciának a beteljesedése
most már vagy fél évszázadon keresztül folyamatban van, és szomorú kimondani, hogy a kör
melyben beteljesedik egyre inkább tágul. Több mint negyven évvel ezelőtt C. H. Spurgeon
hűségesen és félelem nélkül szembeszegült korának „lefokozó mozgalmával”, s köszönhetően
sokak doktrínális lazaságának és teológiai gyengeségének sok vezetője kilépett az Angol
Baptista Unióból. A „lefokozó mozgalom” azóta is rohamléptekkel halad előre. A
szemináriumaink többsége, ahol az igehirdetőink kapnak teológiai felkészítést a
racionalizmus, a szkepticizmus és a hűtlenség melegágyai. A hit leghalálosabb ellenségei
most a hitvalló egyházon belül vannak, nem pedig azon kívül, mint az eddigiekben. A
„hiábavaló filozófiákat” és a bibliatagadó eretnekségeket az olyan agnosztikusoktól, mint
Darwin és Huxley, vezető szószékeink mára nyíltan támogatják és lelkesen hirdetik.
A „szakadás” borzasztó példáját látjuk a „Bibliakritikai” mozgalomban, amit az
ateisták indítottak útra, de a hitvalló egyházon belül működött. A „bibliakritikusok” olyan
emberek, akik tagadják a természetfölötti elemet a Bibliában, aláaknázzák a tekintélyét és
bagatellizálják az értékét. Ők racionalisták, akiknek az elméit megvakította e világ istene,
akihez tartoznak és akit szolgálnak. Semmiféle velük szembeni cenzúra nem lehet túl szigorú.
Az ihletett apostol rájuk utalt, amikor ezt mondta: „Valának pedig hamis próféták is a nép
között, a miképen ti köztetek is lesznek hamis tanítók, a kik veszedelmes eretnekségeket
fognak becsempészni, és az Urat, a ki megváltotta őket, megtagadván, önmagokra hirtelen
való veszedelmet hoznak” (2Pt2:1). A szavak, amelyek ezt a szörnyű vádbeszédet követik,
feltárják a siralmas pusztítást, amit ezek a hitehagyottak munkáltak ki, s beszámolnak nekünk
a rájuk váró gyászos végzetről: „És sokan fogják követni azoknak romlottságát; a kik miatt az
igazság útja káromoltatni fog. És a telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek
belőletek; kiknek kárhoztatásuk régtől fogva nem szünetel, és romlásuk nem szunnyad.” (2-3.
versek)
A „szakadás” bizonyítékait mindenfelé látjuk. Nemcsak sok szemináriumunk a romlás
pöcegödrei, nemcsak szószékeink százait töltik ma be annak az ügynek az árulói, amelynek a
védelmezőinek mondják magukat, nemcsak a hit minden sarkalatos tantételét támadják és
tagadják azok, akiket azért fizetnek, hogy ezeket védelmezzék, de az efféle tanításokból
fakadó gonosz hatások a vallási vezetőinktől a rájuk bízott lelkek tömegeit is befolyásolták. A
templomi padokban ülő ember, követve a tanítója vezetését, elvesztette a Bibliába, mint isteni
kijelentésbe vetett hitét és ennek következtében többé már nem veti alá magát a tekintélyének.
Ezért van efféle „szakadás” az igazán megtértek között – „igazán”, mondjuk, mert tömegek

85
jönnek előre, hogy kezet rázzanak valamelyik népszerű igehirdetővel, kártya-aláírók tömegei,
„nyomkövetők” stb. stb. Ezért van ez a szomorú és széleskörű „elszakadás” a régi idők
családi áhítatától. Ezért vagyunk ma tanúi az oly siralmas „elszakadásnak” a hétközi
imaalkalmaktól. Ezért van a szörnyű „elszakadás” az Úr napja megtartásától. Ezért van a
félelmetes „elszakadás” a korábbi napok erkölcsi mércéitől. Ezért van most a folyton
növekedő „elszakadás” a vasárnapi iskola látogatásától az országban mindenütt. Igen, a
„szakadás” már megkezdődött és nagyon is előrehaladott. Az „elszakadás” megmutatkozik a
kortárs fejlődés megannyi hamis rendszerében. Idézhetjük szemléltetésképpen az „új
teológiát”, amit R. I. Campbell alkotott meg és népszerűsített; az (úgynevezett) „keresztyén
tudományt” a bűnre és Krisztus helyettesítő áldozatára vonatkozó tagadásával; a
„Russelizmust” a mi Urunk személyére vonatkozó rettenetes istenkáromlásaival, valamint a
„második esély” téves és lélekromboló eretnekségével; a „spiritualizmust” a démoni
kapcsolataival, akik a holtakat személyesítik meg. Korábban eme antikrisztusi rendszerek
rajongóinak háromnegyede külsőleg kötődtek az igazsághoz, mivel evangélikus gyülekezetek
tagjai voltak. Ugyanaz a „szakadás” meglátható a protestantizmus gyors romlásában és a
római katolicizmus csendes, de biztos növekedésében.
A napjainkat jellemző „szakadásra” utalt az apostol, amikor ezt mondta: „Mert lesz
idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint
gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök; És az igazságtól elfordítják az ő fülöket,
de a mesékhez oda fordulnak.” (2Tim4:3-4) Ez az idő eljött! A templomba járók ma nem tűrik
a „szilárd tanítást”. Azok, akik az ember teljes romlottságát prédikálják, akik ragaszkodnak az
újjászületés kötelező szükségességéhez, akik Isten hajthatatlan igazságosságát és szentségét
mutatják fel, s akik óva intenek az örök és folytonos kínok miatt, melyek Krisztus minden
egyes elutasítójára várnak, majdnem képtelenek meghallgatásra találni. Ezeket az
igehirdetőket puritán pesszimistáknak tartják és nem kívánatosak. Ezekben a degenerált
időkben a tömegek azt követelik, ami hízeleg nekik a bűneikben és szórakoztatja őket,
miközben lefelé haladnak a széles úton. Tömegeket érint a „viszkető fül”, ami vágyik az
újdonságokra és arra, ami szenzációs. Olyan füleik vannak, amiket „csiklandozni” kell, fülek,
melyek mohón isszák a professzionális és meg nem tért szólisták és kórustagok dalait, fülek,
melyeknek nagyon tetszik a modern evangélisták vulgáris szlengje. A „szakadással”
párhuzamosan megemlíthetjük

3. A keresztyénség laodiceai állapotát

A Jelenések könyvének második és harmadik fejezetében találjuk a hét ázsiai

gyülekezetnek szóló hét levelet. Ezek a levelek – összhangban annak a könyvnek a
természetével, amelyikben szerepelnek – a témájukat tekintve profetikusok. Ezek jegyzik fel
az isteni Bíró ítéleteit, Aki megjelenik ezek között a gyülekezetek között (lásd 1:13-20)
vizsgálódva és határozatokat hozva. Ezek az egyháztörténelem panorámáját tárják elénk.
Teljes vázlatát adják a keresztyén hivatásnak, amint az egyre rosszabbá válik, míg végül olyan
állapotba kerül, amikor már az Úr is rékényszerül arra, hogy teljesen megtagadja azokat, akik
az Ő nevét viselik. Most nem tehetünk többet, mint sietősen átfutjuk a gondolati sorrendet és
rámutatunk a főbb jellemzőkre ebben a hát profetikus képben.14

1414
Ez a hát, az ázsiai gyülekezeteknek címzett levél (Jel1:11) azoknak a gyülekezeteknek íródtak, amelyek
akkor léteztek amikor János a Jelenések könyvét írta, tehát a helyi vonatkozásuk ezeket a történelmi
gyülekezeteket érintette. Az azonban, hogy ezeknek a leveleknek van tágabb, profetikus vonatkozásuk is,
világosan kiderül egy sor meggondolásból. Először is, a megszólított gyülekezetek száma – hét – jelentős.
Voltak más gyülekezetek is Ázsiában a megszólítottak mellett, de azokat nem érintette. A tény, hogy Krisztus
Maga hetet szólított meg, s nem többet vagy kevesebbet, azt látszik állítani összhangban ennek a számnak az
egyetemes jelentőségével, hogy itt valaminek a teljes körvonalai tárulnak a szemünk elé. Másodszor,

86
 Az első ezek közül a levelek közül az efézusi gyülekezetnek szól és a Jel2:1-7-ben van
leírva. Ebben megláthatjuk a már az apostoli korban elkezdődött elhajlás eredeti okát: „az első
szeretetedet elhagytad” (4. vers) – az egyház Krisztus iránti szeretetének elhidegülése volt
minden soron következő gonoszság oka. Sok volt a külső buzgalom, de a szív nem volt
rendben, és ahol a szeretet lehanyatlik, ott hamarosan jönnek a gonosz praktikák. Ugyanígy
történt ebben a korai időpontban, amit a hét levél közül az első ír le, mert megtudjuk, hogy
Efézusban voltak „hamis apostolok” (2. vers) és „nikolaiták”, akiknek a cselekedetei
gyűlöletesek voltak Maga Krisztus és az efézusbeliek számára egyaránt. Az „emlékezzél meg
azért honnét estél ki, és térj meg” (5. vers) megmutatja a lefelé vezető út kezdetét.
A második, a szmirnai gyülekezetnek címzett és a Jel2:8-11-ben feljegyzett levélben
azoknak az állapotoknak a profetikus képét látjuk, amik Jánostól kezdve az i. sz. IV. századig
álltak fenn – az üldöztetés és a mártíromság korszaka. Itt látjuk, amint a judaizáló
keresztyénség elterjed az egyházban, s említés történik „a Sátán zsinagógájáról”.
A harmadik, a pergamoni gyülekezetnek írt levélben (Jel2:12-17) látjuk, hogy az
előrehaladás a gonoszságban még látványosabb. Ennek a levélnek a profetikus vonatkozása
egészen Konstantin koráig terjed, amikor az egyház és a világ összeszövetkeztek. Ezt a
szentségtelen szövetséget előre jelezte a gyülekezet neve, mert Pergamon „összeházasodást”
jelent. Itt olvasunk „a Sátán trónjáról”. S itt említi ismét a nikolaitákat, de amíg Efézusban
csak „a nikolaiták cselekedeteiről” volt szó (6. vers), itt már „a nikolaiták tanításáról” (15.
vers) – a hamis praktikák eddigre hitcikkelyekké váltak. Figyeljük meg, hogy az egyház
először „gyűlölte” a cselekedeteiket, itt viszont már eltűrték és becsben tartották a gonosz
hiedelmeket.
A negyedik, Thiatírába címzett levélben (Jel2:18-29) az egyházi romlás még
ocsmányabb állapotát látjuk, s tovább haladunk előre a rómain katolicizmus felé, amit itt
„Jézabelnek” nevez – „De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz
asszonynak, Jézabelnek, a ki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én
szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek. Adtam néki időt is,
hogy megtérjen az ő paráználkodásából; és nem tért meg.” (20-21. versek) Ez az idő a
reformáció korában kezdődött és máig tart, de a pápaság máig változatlan.
Az ötödik, Szárdiszba címzett levélben (Jel3:1-6) Luther Márton és kortársai napjaiig
jutunk el, amikor Isten népe közül sokan megszabadultak a pápaságtól. Figyeljük meg itt az
„az a neved” szavakat. Az a név a „protestantizmus” volt, ami meghatározta mind a
követelésüket, mind a bizonyságtételüket. De figyeljünk tovább: „az a neved, hogy élsz, és
halott vagy”. Annak bizonyult és az ma is. A protestantizmust most nem több, min puszta
„név”, az elevensége már réges-rég elmúlt. S hogy a későbbi állapotát miképpen jelezték előre
ennek a levélnek a kifejezései, az meglátható a 2. és 3. versek nyelvezetéből: „Vigyázz, és
erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet
Isten előtt teljeseknek. Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg, és térj
meg.” Ó, jaj, ezt az intést figyelmen kívül hagyták. De megkérdezhető: „Vajon a
protestantizmus körén belül mindenki halott most lelkileg?” Nem, és figyeljük meg a levél
profetikus pontosságát: „De van Sárdisban egy kevés neved, azoké a kik nem fertőztették meg
a ruháikat” (4. vers)!
A hatodik, a filadelfiai gyülekezetnek címzett levéllel (Jel3:7-13) eljutunk a múlt
századig. Három dolgot kell itt megfigyelni. Először, a „Filadelfia” szó „testvéri szeretetet”

kapcsolódik némi „titokzatosság” ehhez a hét levélhez, amint a világosan kiderül Urunknak a Jel1:20-ban
elhangzó szavaiból. Ezt még jobban alátámasztja a felhívás, ami mindegyik levél végén elhangzik: „A kinek van
füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek”, jelezve, hogy ezek olyan különleges üzenetet tartalmaznak,
amit csak azok hallanak, akik odafigyelnek a „halk és szelíd” hangra is (1Kir19:12). Harmadszor, ezeknek a
leveleknek a sorrendje (a tartalmikban) pontosan megfelel a hitvalló egyház történelmének, s ez az egybeesés
nem lehet a puszta véletlen műve, hanem isteni célnak köszönhető.

87
jelent, s főleg az elmúlt évszázad során lett elismerve és kimutatva ez a keresztyén kegyelem.
Egészen a XIX. századik nem állították helyre az egyház egységének igazságát, s nem
ismerték el a gyakorlatban a hívők közös testvériségét. Másodszor, az Úr „nyitott ajtót” ad az
egyháza elébe (8. vers), olyan ajtót, amit Ő Maga nyitott ki. Ez volt az az „ajtó”, ami a
külföldi missziók területére vezetett, s az évszázados korlátok Isten által egészen a múlt
századig nem voltak oly csodálatosan eltávolítva, hogy az evangelizálás a gyakorlatban
könnyűvé váljon. Harmadszor, a „kevés erőd van” (8. vers) pontosan leírja az egyház
állapotát az utóbbi száz évben.
Most rátérünk a hetedik, a laodiceai gyülekezetnek címzett levél kisé részletesebb
elemzésére (Jel3:14-22). Ezt a levél a hitvalló egyház végső állapotát írja le a Földön, azt az
állapotot, amit nagy beképzeltség és önelégültség jellemez, ami annyira émelyítő Krisztus
számára, hogy kijelenti: „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha
hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én
számból.” (15-16. versek)
A Laodicea szó „a nép laikusainak uralmát” jelenti. Ez a népegyház, nem pedig
Krisztus egyháza, mert figyeljük, hogy Ő kívül van (20. vers), az ajtó előtt áll és bebocsátásért
kopogtat. Az állapotát „langyosnak” mondja: sem az egyik, sem a másik, részben meleg,
részben hideg. Milyen pontosan írja ez le a hitvalló egyház mai állapotát! Kevert állapot –
összekeveredve a világgal, mennyeinek állítva be magát, de mégis ragaszkodva mindenhez,
ami földi. Krisztus nevét hordozva, de hamisan mutatva be Őt, nyílt gyalázatot hozva rá. Sok
vallásosság, de kevés élet. Sok tevékenység, de kevés elevenség. Sok cselekvés, de kevés
eredmény. Sok magamutogatás, de kevés erő. Se nem meleg, se nem hideg: nem teszi le a
garast sem Isten, sem az ördög mellett. „Langyos”, mintha hideget és meleget öntöttek volna
ugyanabba az edénybe. Pontosan ez az, amivel ma találkoznunk a gyülekezeteinkben: intenzív
világiasságot és gonoszságot fednek el a humanitárius és vallásos színlelések.
Laodicea másik jellemzője a dicsekvés lelkülete: „ezt mondod: Gazdag vagyok, és
meggazdagodtam és semmire nincs szükségem” (17. vers) Hangosak és fennköltek a hitvalló
egyház kijelentései, de valójában mennyire sekélyesek! Látható a források megannyi feltűnést
hajhászó fitogtatása, de a hitvallás üres. Van önhittség, hivalkodó képességek, építészeti
magamutogatás, intellektuális vívmányok, befolyásos számok, de Krisztus ki van zárva!
Ebben a levélben (lásd magát a levelet) az összes előzőktől eltérően semmi sincs, amit
Krisztus dicsérne – szomorú leírása ez az állapotának! De ez pusztán csak a negatív rész: sok
minden van benne, amit el is ítél: „és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és
szegény és vak és mezítelen” (17. vers). Az egyház teljesen tudatlan a tényleges és siralmas
állapotát illetően. A vezetői „békességet és biztonságot” kiabálnak, amikor „hirtelen
veszedelem” jön rájuk (1Thessz5:3). Kimondhatatlanul szomorú ez. Ahol megvan az
állapotunk és a szükségeink felismerése, ott reménység is van, mert a gyengeség fel- és
elismerése az erő titka (2Kor12:9). De az önelégültség végzetes, mert az önteltségre nincs
orvosság. Bár önelégült és öntelt a hitvalló egyház, mégis hamarosan kiköpi az Akinek a
nevét hordozzák.
Figyeljük meg főleg azt, hogy ez a laodiceai levét az utolsó a sorozatban. A hitvalló
egyház végső földi állapotát tárja elénk. Ezzel együtt figyeljük meg az időmarkert is. Az Úr a
„vacsorázásról” beszél (20. vers) Este van. Ez a nap záró étkezése! A vég közel jár. Az
egyház belül ünnepel, a Megváltó pedig kívül áll. Ez volt megjövendölve tizennyolc
évszázaddal korábban, s ez az, amit ma a keresztyénségben látunk. Krisztus ma a hitvalló
egyházon kívül van, nem kívánatos, meg nem hallgatott, ismeretlen. S még egyszer mondjuk:
ez a levél az utolsó a sorozatban? Nincsen nyolcadik, ami ezt követné. A hitehagyott
keresztyénség utolsó állapota a laodiceai, nem maradt más vissza, csak a kiköpése. A soron
következő dolog, amiről a Jelenések könyvében olvasunk a laodiceai levél után, ez: „Ezek
után látám, és ímé egy megnyílt ajtó vala a mennyben, és az első szó, a melyet mint egy

88
velem beszélő trombitának szavát hallék, ezt mondja vala: Jőjj fel ide” stb. (Jel4:1), ami
világosan jelképezi a szentek elragadtatását. Most azonban térjünk rá

4. A veszedelmes idők próféciájára

Ez a prófécia a 2Tim3-ban található és újabb vázlatos képe a hitvalló egyháznak az

utolsó napokban. Külön meg kell említeni, hogy a most vizsgálandó versek nem az
emberiséget írják le általánosságban, hanem a keresztyénséget konkrétan. Nézzük most meg
ennek a képnek néhány sorát. Nincsen szükség hosszas magyarázatokra.
„Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az
emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt
engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok.” „Lesznek az emberek magukat szeretők” – két,
egymással szoros kapcsolatban álló dologra utal, az önzésre és az énkultuszra. „Magukat
szeretők!” voltak-e valaha is idők, amikor ekkora volt a haszonlesés és a maguk kedvében
járás, s oly kevés az önfeláldozás a hitvalló keresztyének között? „Pénzsóvárgók” – a pénz
szeretői. Micsoda vagyonokat halmoztak fel most azok, akik azt állítják, hogy ők nem a
magukéi, hanem áron vétettek meg! Az átlagos templomba járó ugyanolyan kapzsi és mohó,
mint a világiak. „Kérkedők” – intellektuális dicsekvők – akik azt állítják, hogy olyan
bölcsesség és tudás birtokában vannak, amivel az elődeink nem rendelkeztek; egyházi
dicsekvők – ami a felekezeti gőgben fejeződik ki; lelki dicsekvők – a legfelsőbb rendű
kegyességet, a „győztes élet”, a „Lélek keresztségét”, a „bűntelen tökéletességet” stb. vallók.
„Kevélyek” – büszkék a kultúrájukra, az elfogulatlanságukra és a széleslátókörűségükre.
Mennyire más ez mind az, Aki ezt mondta: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és
tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok”. „Káromkodók
(istenkáromlók)” – a keresztyén (?) tudomány művelői russeliták, bibliakritikusok stb.
„Szüleik iránt engedetlenek.” Mikor volt az engedetlenségnek ez a siralmas jele annyira
elterjedt, mint manapság? Ahelyett, hogy a szülők irányítanák a gyermekeket, most a
gyermekek irányítják a szüleiket és természetesen a szülők a hibásak. A szülői tekintély
gyakorlásának ez az elmulasztása, a fiatalok eme lázadása, ami nem tűr semmi korlátozást,
biztos előfutára az állam összeomlásának, előmozdítva ezzel a törvénytelenség lelkületét.
„Háládatlanok” – a mulandó áldásokat természetesnek veszik az Adójuk mindennemű
elismerése nélkül. Isten gondviselő kegyelmével nem törődnek. „Tisztátalanok
(szentségtelenek)”, ami a világtól történő elszakadás teljes hiányára utal: a nazarénusi lelkület
eltűnésére.
Íme további jellemzői a veszedelmes időknek: „Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek,
rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők,
felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői.” (2Tim3:3-4) Szükségtelen
elidőzni minden egyes részletnél, említsük csak meg az első és az utolsót ezek közül.
„Szeretet nélkül valók.” Milyen szörnyű példáját látjuk ennek manapság a válások számának
abnormális növekedésében, abban, hogyan a természetellenes anyák elhagyják a csecsemőket,
valamint a szegények, a betegek és az idősek elhanyagolásában! „Inkább a gyönyörnek, mint
Istennek szeretői.” Lásd a gyülekezeti tagjainkat az Úr napján, akik többre tartják az autós
kirándulást annál, semhogy összejöjjenek Isten népével. Figyeljük meg őket az imaéjszakákon
a kegyelem trónja helyett a filmvetítéseken. S figyeljük meg a zenei programokat, a
szórakoztató műsorokat, a fagylaltos vacsorákat, amiket a gyülekezeti házainkban tartanak.
„De”, megkérdezhető, „vajon ezek a dolgok nem voltak mindig igazak az emberekre
általánosságban?” Talán igen, legalábbis többé-kevésbé, de soha nem olyan mértékben, mint
manapság. Ezek az igeversek azonban nem az „általános állapotokat” írják le, hanem a
keresztyénséget, ahogy az „az utolsó napokban” fennáll. Ez világosan kiderül a következő
igeversből: „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket

89
kerüld.” (2Tim3:5). Van zene, de olyan, mint a sziréna, nem éneklés, ami dallamot zengetnek
a szívünkben az Úrnak. Van elegancia, de ez az a bölcsesség, amire emberek szavai tanítanak
és nem az, ami Isten nevében beszél és lelkeket nyer meg. Van izzás, de az a testi buzgóság
heve, amit az újdonság utáni vágy és a szenzációhajhászás kelt, nem az, ami felülről jön. Van
buzgóság, de tudás nélkül. Van igény az igazságosságra, de a polgári és a szociális
igazságosságra, nem Istenére. Van szeretet, de csak unalmas szentimentalizmus, nem az, ami
eleget tesz a törvénynek. Prédikálják az evangéliumot, de az „másik evangélium”, nem Isten
kegyelmének az evangéliuma. Sok a vallás, de hiányzik az élet. Vannak hírhedt evangelizáló
kampányok, de híjával vannak a lelkiségnek. Sok a ritualista előadás, de ez a kegyességnek
csak formája, annak ereje nélkül.
„Mert ezek közül valók azok, a kik betolakodnak a házakba, és foglyul ejtik a
bűnökkel megterhelt és sokféle kívánságoktól űzött buta15 asszonykákat” (6. vers). Hisszük,
hogy ez utalás a mormonizmusra, de az alapelemnek még tágabb a vonatkozása. Mennyire
látványos, hogy a „buta asszonykákról” kell olvasnunk, az „utolsó napok” jellemzőinek
ihletett listájában! Figyeljük meg, miképpen teljesedett ez be a modern feminizmusban!
Figyeljük meg a „sokféle kívánságoktól űzött” szavakat, amit szabadon lehetne fordítani
„becsvágyó vágyaknak” is. Ez a nyilvánosság utáni sóvárgás, ez a siralmas férfiasság, a férfi
vezető szerepének megtagadása, a tekintélynek ez a kisajátítása az idők egyik leglátványosabb
jele. Nemcsak a modern szüfrazsett mozgalomra gondolunk, ami miatt mindegyik önmagára
adó asszony belepirul az asszonytársai szemérmetlenségébe, hanem a sok „buta asszonyka”
által tanúsított viselkedésre és az általuk elfoglalt pozíciókra is az egyházban. Milyen szomorú
látni, hogy Isten világos parancsát – „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert
nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak” (1Kor14:34) – most olyan általánosan figyelmen
kívül hagyják. Ma nem kevesen vannak, akik pironkodás nélkül nevezik az ihletett apostolt
„szűk látókörű, öreg agglegénynek” (Ironside).
Figyeljük meg, hogy amit a fentiekben vizsgáltunk, az Isten által festett kép az „utolsó
napok” veszedelmes időiről. Mennyire világos, hogy a veszedelmes időket éljük, olyan
időket, amik „veszedelmesek” Isten népének lelkei számára, „veszedelmesek” az evangélium
terjedése számára, s „veszedelmesek” az egész keresztyénség számára. Mennyire nyilvánvaló
azoknak, akiknek van szemük a látásra, hogy már elértünk az „utolsó napokhoz”. S milyen
sötétek a világ előtt álló közvetlen kilátások!
Vegyük ennek a látványos próféciának a másik elemét: „A gonosz emberek pedig és
az ámítók nevekednek a rosszaságban, eltévelyítvén és eltévelyedvén.” (2Tim3:13) Biztos,
hogy az erkölcsi állapotok nem lehetnek sokkal rosszabbak a mostaniaknál. Az
erkölcstelenség úgy árad, mint az özönvíz, mely egyre csak dagad és szétárad. „A
tisztátalanság burjánzik. Egyedül Chicagóban a kifestett ribancok hadseregének létszáma
meghaladja a harmincezret. A tisztátalanság eme bűne, ami a kor legsúlyosabbja, szó szerint
aláaknázza és átlyuggatja a nemzeteket, amik most mér a bukás felé támolyognak.” (R. V.
Miller) S hogy mennyire igaz ez a kijelentés, az kiderül Daniels, az amerikai haditengerészeti
miniszter beszédéből, amit az Észak-amerikai Sebészek Klinikai Kongresszusán mondott el,
ahol ezt mondta: „Nincs hadsereg az országban, aminek a hatékonyságát ne csökkentették
volna az erkölcstelenségből eredő betegségekből származó okok. A tengerészet
hasonlóképpen szenved és a tevékenység leáll, mert a nemi betegségek megsemmisítik a
dolgozók és a katonák férfiasságát. Az utolsó év statisztikája alapján a tengerészet 141387
betegszabadnapot veszített bűnből származó, de abszolút megelőzhető betegségek kicsiny
csoportja miatt. Ez azt jelenti, hogy az egész évben minden nap 456 embert betegített meg ez
a gyalázatos betegség. 1915-ben a haditengerészetnél ezerből 112 főt, a hadseregnél ezerből
84 főt vettek fel nemibeteg-gondozókba. A civil életben az érintettek száma teljesen

15
A „buta” jelző az angol változatban szerepel, Károlinál nem. – a ford.

90
ugyanolyan magas, mint a katonai szolgálatoknál. A bécsi Hecht nyomtatásban megjelent
közleménye szerint egyidejűleg három teljes osztrák hadosztálynak megfelelő 60 ezer ember
kapott kezelést a nemi betegségek miatt, míg a Belgiumban levő német hadsereg, ami csak a
teljes német erők kicsiny részét alkotja, a jelentések szerint a megszállás első öt hónapjában
35 ezer ilyen beteg ellátását jelentette. A kanadai és az ausztrál tisztek is sajnálkoztak e
betegség pusztítása miatt. A brit hadsereg legutolsó szármai 78 ezerre rúgtak, s az összes
többi ország is meggyengült emiatt.” Bizonyos, hogy ezek a megdöbbentő számok, amiket
egy ilyen kiváló szaktekintély adott közre, világosan mutatják, hogy az „utolsó napok
veszedelmes időit” éljük! S ha valaki megkérdezi: „Mi lesz a vége?”, arra azt válaszoljuk,
hogy „az, ami régen is”. Isten még mindig él és uralkodik, s amilyen biztos, hogy
megsemmisítette Szodomát és Gomorát a hasonló gonoszságért, olyan biztos, hogy ki fogja
ontani a felháborodását s a haragját a gonosztevők mai generációjára is. Sőt, mér elkezdte ezt
megtenni, s ez elvezet minket a következő megfontoláshoz:

5. A rombolás, ami mindenfelé látszik

„Rommá, rommá, rommá teszem azt; ez sem lesz állandó, míg el nem jő az, a kié az
uralkodás, és néki adom azt!” (Ezék21:27) Szoros összhangban ezzel az Ezékielen át adott
próféciával olvassuk Aggeusnál: „Mert ezt mondja a Seregeknek Ura: Egy kevés idő van
még, és én megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt. És megindítok minden népet,
és eljön, a kit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a
Seregeknek Ura.” (Agg2:6-7) Figyeljük meg alaposan a két dolog összekapcsolását – a
minden népek által Óhajtottnak (az Úr Jézusnak) az eljövetelét és a minden nemzet
megindítását (megrendítését). Biztos, hogy ez az, ami a szemünk előtt zajlik manapság!
Bizony, Isten ma „megrendít” és „rommá tesz” mindent, ami a Földön van! Mi volt a divatos
jelszó, ami az utolsó évtizedben csöngött a fülünkben? Reform! Reform! Reform! A
kormányzatokat meg kell reformálni. Az egyházakat meg kell reformálni. A hitvallásokat meg
kell reformálni. A Bibliát is meg kell reformálni és hozzá kell igazítani a „modern
gondolkodáshoz”. Az iskolákat meg kell reformálni. Mindent meg kell reformálni. Mit jelez
mindez? Azt, hogy többé már semmi sem helyes.
Ez az igény a reform iránt nem pusztán helyi, s nem korlátozódik a rajongók kisebb
csoportjára. Az egész világra kiterjed. Bebugyolálja a Földet. Végigsöpört Európán, áthaladt
ezen a kontinense és most elért a fásult Keletig. Törökországban és Egyiptomban, Japánban és
Kínában, Mezopotámiában és Indiában, Ázsiában és Afrikában az évszázadokon át tespedt
népek most fel lettek rázva és hallatszik a kiáltás: Le a régi rezsimmel! Le az ókori
intézményekkel! Le mindennel, ami tűri a visszafogottságot. Soha korábban nem működtek
ennyire ellentétes erők. Soha korábban nem voltak a társadalom alapjai ennyire fenyegetettek.
„Megindítok minden népet” – biztos, hogy most van itt ennek a kijelölt ideje. „Rommá,
rommá, rommá teszek” – biztos, hogy pontosan ez az, amit Isten ma cselekszik. Forradalom
van a levegőben, de azok, akik képesek olvasni az idők jeleit, láthatják, hogy a forradalom
gyorsan halad a régi rend feloszlása felé. Szoros kapcsolatban a régi intézmények
lerombolásával megvizsgálhatjuk

6. A nemzetek mostani aggodalmát

„És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása

a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog, mikor az emberek elhalnak a félelem miatt
és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei
megrendülnek.” (Lk21:25-26) Mint azt már többször említettük, a próféciának mindig
legalább kettős beteljesedése van, s hitünk szerint a most idézettel is ez a helyzet. Utal

91
Magának az Úrnak a visszatérését közvetlenül megelőző nagy nyomorúság idején fennálló
állapotokra, de sok minden szól amellett is, hogy ezt a jövendölést a saját napjainkra is
vonatkoztassuk. Pontosan egyezik a most uralkodó állapotokkal. Figyeljük meg a felsorolt öt
jellemzőt. Első „a pogányok szorongása”. Milyen jól írják le ezek a szavak az emberiség
majdnem egyetemes nyögésére és lelki szenvedésére! A „szorongás” többé nem korlátozódik
egyetlen nemzetre, hanem nemzetközi és világszerte elterjedt. A „szorongás” és a szenvedés,
amiket túlzott létfenntartási költségek okoznak, amikor egyre nehezebbé válik a puszta
életszükségletek biztosítása is. A „szorongás”, amit a fokozódó adóztatás és a nemzeti
adósságok felhalmozódása okoz, amik elhordozhatatlan terhet jelentenek a jövő
generációknak. A szorongás”, amit az üzemanyag- és az élelmiszerhiány okoz, amiért a fél
világ csökkentett fejadagokból és. A „szorongás” a gyászesetek miatt, mert most otthonok
millióiban siratják a csatában elesett szeretteiket.
Második „a kétség” (összezavarodottság). Az államférfiakképtelenek kiutat találni a
jelen nehézségekből. A salamoni bölcsességgel megáldott emberek elérték az értelmük
határára, félnek attól, amit közeledni látnak és nincs erejük gátolni vagy megakadályozni azt.
A tőke és a munka közötti problémák élesebbekké és megoldhatatlanabbakká válnak. Olyan
helyzetek alakulnak ki, amilyenekkel dacára az összes dicsekedve hirdetett
megvilágosodásunknak és fejlődésünknek, az államférfijaink legbölcsebbjei sem képesek
sikerrel szembeszállni. A „kétség” a politikai romlás, a gazdasági felkavarodás és a forradalmi
bajok miatt lép fel.
Harmadik „a tenger és a hab zúgni fog”. A Szentírásban a tenger a Föld népeinek
jelképe, akik Istentől távol nem lelnek nyugalomra. A tengerhez hasonlóan a tömeges is heves
kavargásban vannak. Mindenfelé forrongást és elégedetlenséget látunk. Mikor voltak az
emberi politikusok ennyire összezavarodottak, ennyire ellentmondásosak, ennyire fenyegetők,
mint manapság? Mikor volt a törvény ilyen végtelenül tehetetlen visszafogni az emberek
erőszakos szeszélyeit? Minden nap új jeleit hozza a nyugtalanságnak és a társadalmi
megrázkódtatásnak. A Föld összes kormányzata alapjaiig megrendült. Figyeljük meg a
politikai változásokat, amik majdnem hetente következnek be a nagy világhatalmaknál. A
fásult közöny idejének vége. Többé már nem fonhatjuk összecsendesen a kezeinket és nem
helyezkedhetünk kényelembe. A népek között ott van a nyughatatlanság, a fegyelemsértés, az
anarchia lelkülete, az emésztő vágy minden felállított rendszer megdöntésére, amiket a
törvény és rend érdekében alkottak: olyan lélek és vágy, melyek túl mélyen gyökereznek,
túlságosan dühödtek, túlságosan általánosak, semhogy hosszasan ellenük lehetne állni. Több
ez, mint egy órás futó felkavarodás vagy őrjöngés. Naponta gyűjti az erőt és nemsokára áttör
majd minden korlátot, amit a törvénykezés megalkotni képes. Az emberi szeszélyek hullámai
egyre magasabbra s magasabbra csapnak, s elnyeléssel fenyegetik a régiek határköveit és
birtokba vétellel az egész Földet.
Negyedszer, „az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e
föld kerekségére következnek”. A példátlan izgatás és a páratlan megpróbáltatás korában
élünk. A földi állapotok mostanra olyan szintre jutottak, hogy semmiféle emberi képesség
sem képes elkerülni a hatalmas örvényt, amely minden nemzetet gyorsan magával ránt a
szörnyű forgásába. Az emberi társadalom félelemtől sújtottá válik. Nem csoda, ha oly riasztó
ütemben növekszik az öngyilkosságok száma. Az emberek szíve „elhal a félelemtől”. S joggal
teheti. Ember és ember között eltűnt a bizalom. A barátságok puszta formalitásokká váltak,
alig többekké holmi önző kényelemnél. Nincs többé emberi könyörületesség. A lelkiismeret
halott, s az emberek reménytelen kétségbeeséssel adják fel, amikor rájönnek, hogy a mai
állapotok meg rosszabb gonoszságok előjelei. Lázas szemek tekingetnek ide-oda, rettegve
várva a civilizáció közelgő teljes összeomlását.
Ötödször „az egek erősségei megrendülnek”. A Szentírásban a természet erősségei
gyakorta jelképes jelentéssel bírnak. A „hegyek” jelképezik a „királyságokat” (Dán2:35,

92
Jer51:25) a „vizek” a „népeket” (Jel17:11), a Nap, a Hold és a csillagok pedig az emberi
kormányzatok előképei (Jel12:1). A nagy nyomorúság idején „az egek erősségei” szó szerint
„meg fognak rendülni”, de úgy véljük, ennek a szövegnek a mai vonatkoztatása jelképesen
értendő az emberi kormányzatokra. S mikor „rendültek meg” a politikai egek úgy, ahogyan
manapság? Figyeljük meg a „Fiatal Török” párt fejlődését Törökországban. Figyeljük meg a
forradalmi szocializmus növekvő népszerűségét. Tanúi vagyunk a forradalomnak
Portugáliában, s az időben még közelebbi forradalmaknak Mexikóban, Kínában és
Oroszországban. A régi dinasztiákat legyőzik, a trónokat megdöntik, a királyságokat
összezúzzák. Maga a cement, ami összetartotta az emberi társadalmat, szétporladt, úgyhogy a
civilizáció olyan, mint a habarcs nélküli fal: kész darabokra szétesni.
Milyen üzenetet közvetítenek ezek az egyetemes állapotok? Mit mondanak Isten
gyermekeinek? A választ ezekre a kérdésekre ugyanabban az igeszakaszban találjuk meg,
ahol ezek a dolgok vannak leírva: „Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és
emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok.” (Lk21:28) Vizsgáljuk most meg

7. A harcot a tőke és a munka között

„Nosza immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, a melyek

elkövetkeznek reátok. Gazdagságotok megrothadt, és a ruháitokat moly ette
meg; Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg, és azok rozsdája bizonyság ellenetek, és
megemészti a ti testeteket, mint a tűz. Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban! Ímé a ti
mezőiteket learató munkások bére, a mit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a
Seregek Urának füleihez. Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szívetek legeltettétek mint
áldozás napján. Elkárhoztattátok, megöltétek az igazat; nem áll ellent néktek. Legyetek azért,
atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Ímé a szántóvető várja a földnek drága
gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és
erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van. Ne sóhajtozzatok egymás
ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll.” (Jak5:1-9)
Figyeljük meg, hogy a fenti igeszakasz konkrétan utal „az utolsó napokra” (3. vers).
Elmondja, hogy ezekben „az utolsó napokban” létezni fog a „gazdag emberek” osztálya (1.
vers). Azt mondja róluk, hogy „kincset gyűjtöttek az utolsó napokban” (3. vers). Kijelenti,
hogy a gazdagságukat „csalással” szerezték (4. vers). Megemlíti, hogy „elítélték és megölték
az igazat” (6. vers). Jelzi, hogy a kapzsiságuk és a becstelenségük hangos „kiáltásokat” keltett
és váltott ki az áldozataikból (4. vers) Kijelenti, hogy „Dőzsöltek e földön és tobzódtak” (5.
vers) Lefesti a bánatot és a kínt, amit a munkásoknak okoztak, akiknek a kiáltásai eljutottak a
seregek Urának füleibe (4. vers). S bejelenti a menny rettenetes ítéletét, ami majd a bűneik
miatt sújtja őket és azt jövendöli, hogy „sírnak majd, jajgatva a ti nyomorúságaitok miatt, a
melyek elkövetkeznek reátok” (1. vers).
Miféle emberi bölcsesség lett volna képes ilyen alaposan felvázolni a mostani
küzdelmet a tőke és a munka között? Miféle halandó elme tudta volna megmondani előre,
majdnem kétezer évvel korábban az elképesztő és szívszorító helyzetet, ami most a szemünk
elé árul? Ki más láthatta volna, mint „a Szentlélektől indíttatott emberek” a milliárdosok
mostani felbukkanását, a világ vagyona háromnegyedének felhalmozódását és
koncentrálódását alig száz ember kezében, a kapitalisták és a monopolisták összehordott
gazdagságát, a gazdagok mértéktelen és kéjvágyó életét, s a szenvedést, ami a munkásra jön a
könyörtelen munkaadó kapzsisága miatt! Milyen figyelemre méltó ez a prófécia a mi
huszadik századi trösztjeink és konzorciumaink fényében, amik sarokba szorítják a piacokat,
felvásároljak a nyersanyagokat és kirabolják a tömegeket, zsaroló árakat megszabva! S mi
ezeknek a dolgoknak a jelentősége? Ezek újabb bizonyítékai annak, hogy eljöttek a végidők.
További utalások arra, hogy az „utolsó napokban” élünk. A nyomorgó szegények kiáltása

93
eljutott a mennybe és az Isteni Bíró már indulni készül a népe megszabadítására és a
bosszúállásra azokon, akik kirabolták őket. Az Úr népének nem szabad ellenállni és küzdeni,
a parancs ez: „Ne zúgolódjatok (Károlinál: sóhajtozzatok- a ford.) egymás ellen, atyámfiai,
hogy el ne ítéltessetek”. A hívőket itt arra ösztökéli, hogy erősítsék meg a szíveiket és
legyenek türelmesek, mert az Úr eljövetele közel van.

8. Izrael újjászületése és helyreállítása

A zsidókat a történelem rejtélyének és csodájának nevezték. Rettenetes volt a

szűkölködés és az üldöztetés, amit elszenvedtek, de mégis mindegyiket túlélték. Mert Izrael
kétezer éven át hazátlan vándor volt a nemzetek között, de mégis megőrizte az egyéniségét.
Fájdalmasak voltak a rá mért az isteni ítéletek, de Isten mégsem vetett teljes véget Jákob
gyermekeinek. A többi fejezetben felhívtuk a figyelmet a nagy számú próféciák közül
néhányra mind az Ó-, mind az Újszövetségben, amik hirdetik Izrael megújulását, a
visszatérésüket Palesztinába és a visszakerülésüket Isten kegyeibe. S mielőtt megmutatnánk a
módot, amivel ezek a próféciák elkezdtek beteljesedni, idézünk még egyet. A Mt24:32-33-ban
találjuk Urunk a tanítványok „micsoda jele lesz a te eljövetelednek, és a világ végének?”
kérdésére adott válaszának egyik részét. Itt Urunk ezt mondja: „A fügefáról vegyétek pedig a
példát: mikor az ága már zsendül, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár: Azonképen
ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt.” A fügefa Izrael
nemzetét jelképezi – v. ö. Mt21:19 stb. A levelek hajtása a pogányok közötti szétszóratás és
alávettetés hosszú tele után ennek az ókori népnek az újjászületésére utal. Izrael új életének
felvétele biztos jele annak, hogy a Megváltó visszatérése közel van.
Az, hogy a fügefa elkezdett leveleket hajtani, nyilvánvaló mindenki számára, akik
ismerik napjaink vezető eseményeit. Isten még egyszer az emberek szeme elé állítja a
zsidókat, mint azokat, akik által megáldotta a világot a múltban és akik által meg akarja áldani
a jövőben. A legfigyelemreméltóbb módon keltik fel ma a zsidók mind az egyház, mind a
világ figyelmét. Az elmúlt ötven év során a zsidóknak nem volt helyük a missziós
programjainkban, de most látjuk, amint a „missziók a zsidókhoz” sok országban elindulnak. A
keresztyének mellett mások is érdeklődnek: Palesztina jövőjén alaposan elmélkednek a vezető
diplomaták. A zsidók minden területen az élre törnek. Egyre több jogot és igényt ismernek el,
s ahogyan lehetőségük nyílik a közös kiváltságok élvezetére, rányomják a bélyegüket az
összes élen járó hivatásra és művészetre: a legbefolyásosabb pozícióink közül sokat most
Ábrahám leszármazottai foglalnak el, s az is közismert, hogy a pénzvilágot is ők irányítják.
Talán a legjelentősebb és legrendkívülibb epizód Izrael történetében a szétszóratásuk
óta a „Cionista Szövetség” megalakulása volt. A cionista mozgalom célul tűzte ki a zsidók
visszatérését Palesztinába, s a végcélja a szentföld megvásárlása. Az elmúlt húsz év során ez a
mozgalom viharos gyorsasággal terjedt. „A Földön mindenfelé társaságok alakultak,
testületeket jegyeztek be jogilag, és nagy pénzösszegeket különítettek el. A gyermekeket arra
tanították, hogy Izrael napja küszöbön áll, s az ókori ’Sion’ szó szájról szájra száll.”
(Halderman) A háború kezdetén több, mint 100,000 zsidó tért vissza atyáik földjére.
Települések alakultak mindenfelé, és az évszázadokon át műveletlen földet ismét
felszántották és bevetették Dávid leszármazottjai. „A földet, ahogyan Jeremiás előre jelezte,
adják és veszik Jeruzsálem kapuinál. A zsidók már elsődleges tényezővé léptek elő az egykor
szent városban. Ők irányítják az üzleti életét és ők a bővelkedésének mostani garanciái. A
zsinagógáik épülnek a muszlim mecsetek árnyékában. A siralmaik a város egykori
ragyogásáért és az imádságaik a korábbi dicsőségének visszaállításáért és a bosszúálló
Messiás gyors eljöveteléért minden pénteken hallhatók Salamon mohával borított falai alatt,
ahová ezrek fordítják az arcukat és sírnak, amikor a múltat szemlélik, idézve a bűnbánati
zsoltárokat, s akik könnyáztatta arcai ragyognak, amikor énekelnek a napról, melyen Sion

94
olyan lesz, mint az Úr által ültetett kert, s amikor a nagy ünnepségek szent hegye lesz a az Ő
lába talpainak helye, Aki a megígért királyuk.” (Halderman) Ha mindez lehetségessé vált a
török kormányzat alatt, ki tudná megmondani, hogy mi lesz, ha – amint az most
valószínűsíthető – Palesztina brit vagy amerikai protektorátussá válik? Igen, a zsidók
megújulása és a visszatérésük Palesztinába az idők egyik leglátványosabb jele. A fügefa
bimbózása tesz arról bizonyságot, hogy Izrael nyara már közel van és a Messiásuk az ajtó
előtt áll. Most vizsgáljuk meg

9. A Föld nagyhetének korlátjait

Tudatában vagyunk, hogy ennek a dolognak a szóbahozása valószínűleg kiváltja majd

a tisztelt testvéreink kritikáját és azzal fognak vádolni, hogy „megszabjuk a dátumát” az Úr
visszatérésének. Mindazonáltal késztetést érzünk a legőszintébb meggyőződéseink
leszögezésére, s csak arra kérjük olvasóinkat, hogy a Szentírás fényében vizsgálják azt, amit
most próbaképpen és dogmatikusan eléjük tárunk.
A régi időkben a zsidó rabbik általánosan vallották Urunk első eljövetele előtt, majd
utánuk a legkiválóbb egyházatyák is, hogy a Genezis teremtési hete szabta meg a földi
történelem határait. Mielőtt folytatnánk a saját állításainkkal, először idézünk három
személytől, akik a második és a harmadik szárazban éltek. Nem úgy hivatkozunk rájuk, mint
tekintélyekre, hanem egyszerűen csak megmutatjuk azt a nézetet, amit általánosan vallottak az
apostolokat közvetlenül követő évszázadban, mielőtt az áldott reménység elveszett.
Barnabás i. sz. 150 körül írt apokrif levelének tizenötödik fejezetében ezt olvassuk:
„Hat nap alatt teremtette Isten kezének műveit, és a hetedik napon beteljesítette, és megpihent
ezen a napon, és megszentelé ezt. Figyeljetek gyermekeim, mit jelent az, hogy „hat nap alatt
bevégezte. Annyit jelent, hogy az Úr hatezer év alatt mindent beteljesít. Egy nap nála ezer
esztendőt jelent. Õ maga tanúsítja, amikor ezt mondja: ’Íme, az Úr egy napja annyi lesz, mint
ezer esztendő’. A mindenség tehát, gyermekeim, hat nap alatt, azaz hatezer év alatt be fog
teljesedni. ’És megpihent a hetedik napon, az annyit jelent: amikor eljő az ő Fia, eltörli a
törvénytelenség idejét, megítéli az istenteleneket, és a Napot, Holdat, csillagokat elváltoztatja,
akkor majd szépen meg fog pihenni a hetedik napon… Látod tehát: akkor szenteljük meg azt
nyugalmunkkal helyesen, mikor mi magunk is már igazakká váltunk, és megkaptuk az
evangéliumot, amikor már megszűnt a gonoszság, mert az Úr által minden újjá teremtetett.
Akkor leszünk képesek megszentelni, ha előbb már mi magunk is megszentelődtünk.”16
A következő idézet a kiváló Iréneusztól származik, Polükarposz tanítványától, aki
viszont János tanítványa volt. Róla mondták, hogy „a tanulás, az állhatatosság és a buzgóság
tekintetében a leghíresebb volt az egyházatyák között”. Figyeljük meg az ő bizonyságtételét:
„Bármennyi nap alatt is teremtetett a világ, szám szerint ugyanannyi ezer év alatt ér majd
véget. Isten a hatodik napon befejezte minden alkotómunkáját, és megnyugodott a hetedik
napon minden tevékenységétől. Ez a múlt történelme és a jövő próféciája, mert egy nap az
Úrnál annyi, mint ezer esztendő.” Hasonlóképpen írt Ciprián, Karthágó püspöke, aki i. sz.
258-ban halt mártírhalált: „A világ elrendezésében Isten először hét napot használt, aztán
hétezer évet adott hozzá.”
A fenti idézetekkel szemben megfogalmazható az az ellenvetés, hogy ezek pusztán
gyarló emberek véleményei és spekulációi, s a nézeteiket nem támasztja alá semmi Isten
Ígéjében. Igaz, hogy ők a szentek kiválóságai voltak, akiknek a hitében Isten népe közül
sokan osztoztak a régi időkben, de az is igaz, hogy a hivatkozás a régiségre nem bizonyítéka a
jelen nézetünk hitelességének, de azt állítani, hogy semmi nem támasztja alá Isten Ígéjében
több, mint amennyit készek vagyunk elismerni. Sőt, meg fogjuk próbálni megmutatni, hogy

16
Vanyó László fordítása

95
nem kevés dolog van a Szentírásban, ami látszólag igenis támogatja és megerősíti ezt a
nézetet.
Először is Izrael szent naptárának a hetes rendszerére hivatkoznánk. Itt nem tehetünk
jobbat, mint idézzük a néhai dr. Johnsont. „Az egész Szentíráson, mind az Ó-, mint az
Újszövetségen át látható látványos előképi bemutatása egy nagy és fontos szombatnak, mint a
nagy hetesnek, ami még nem következett be, s ami majd nyilván a millenniumi hetes lesz az
egész Föld nagy szombatjaként. Isten megáldotta a hetedik napot és megszentelte azt. A
Tízparancsolatban a hetedik napnak vagy a heti szombatnak ez a sajátos megkülönböztetése a
legünnepélyesebben újult meg. Minden hetedik év szombatévnek van kijelölve. S minden
ötvenedik évnek, vagyis a jubileumi évnek a kezdetét a szombatévek hetesével kellett
meghatározni.” „Számlálj azután hét szombat-esztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy, hogy a
hét szombat-esztendőnek ideje negyvenkilencz esztendő legyen” (3Móz25:8). A hetes számot,
mivel a Szentírásban az idők minden szent felosztásának a befejezésére használatos, a zsidók
a tökéletesség jelképének tekintették és ebben az értelemben használatos a Szentírásban,
Akkor felmerül a kérdés: Kell-e feltételezni, hogy mindezek az események, amik bele vannak
szőve a mózesi üdvökonómiába – ami önmagában is jelképes vagy előképi volt – és amik
bekerültek az Újszövetségbe, illetve amik olyannyira bővelkednek a Jelenések könyvében,
vajon nincs-e valóságuk is ennek megfelelően? Vajon nincs valamilyen nagy szombati hetes
dolog, amire mindezek mutatnak és amiben mindezek beteljesednek? Vajon nem nagyon
valószínű, hogy mindezek a földi hétezer év előképei, ami a nagy szombat? Erre azt
válaszoljuk, hogy természetesen ebben hiszünk.
Másodszor, Isten a rend Istene. A Szentírásban, a teremtésben és a történelemben
megszámlálhatatlanul sok bizonyítékát látjuk annak, hogy Isten egy matematikai terv alapján
munkálkodik. A számszerű tervezés minden kézimunkájára rányomja a bélyegét. Ez a tény
olyan könnyen felismerhető, hogy nem kell időt szakítanunk a szemléltetésére. Amit most
megkérdezünk: elképzelhető, hogy a nagy korszakos tervében eltért az Ő általános
szabályától? Ezt nem tudjuk elhinni. De nem hagyattunk a puszta találgatásra. Isten korszakos
tervének az a része, ami már előttünk van világos információkat közöl arról, hogy Ő, Aki a
kezdetektől fogva ismeri a véget és „Aki a korokat formálta” (Zsid1:2 – görög) szimmetrikus
vonalakat jelölt ki a fő korszakokhoz és a világtörténelem határaihoz. Ádámtól Ábrahámig
kétezer év telt el. Ábrahámtól az isteni megtestesülésig újabb kétezer év. Nem lehetséges hát,
hogy az első és a második eljövetel között ismét kétezer év telik majd el? Szilárdan hiszünk
ebben. Isten útjai a múltban előre jelezték a jövőbeli bánásmódját, mert Ő nem változik. Azt,
hogy a mostani korszak arányai meg fognak felelni az előző két nagy korszaknak,
megpróbáljuk megmutatni a következő érvünkben.
Harmadszor, felhívnánk a figyelmet a Lázár feltámadásával kapcsolatban elhangzó
kijelentésre. A Jn11:6-7-ből megtudjuk, hogy „Mikor azért meghallá, hogy beteg, akkor két
napig marada azon a helyen, a hol vala. Ez után aztán monda tanítványainak: „Menjünk ismét
Júdeába.” Miért mondja meg nekünk a pontos hosszúságát annak az időnek, ameddig Urunk
távol maradt Júdeától, miután hírt kapott Lázát betegségéről? Kell valami jó okának lennie,
amiért ezt a tényt feljegyezték. Isten Ígéjében nincs semmi felesleges vagy értelmetlen dolog.
Hisszük, hogy ennek is mélyebb a jelentősége, mint amennyi a felszínen látszik belőle.
Mielőtt azonban előhozakodnánk azzal, hogy szerintünk mit jelent ez, említsünk meg egy
másik fontos igeszakaszt ebben a vonatkozásban. A Jn11:17-ben ezt olvassuk: „Elmenvén
azért Jézus, úgy találá, hogy az már négy napja vala sírban.” Megint megkérdezzük: Miért
szerepel itt ez az információ a napok pontos számáról, amióta Lázár a sírban van? Messze kell
keresni a választ? Vajon Lázár nem volt előképe az ember akkori állapotának? – az első
eljövetel idején élő embernek? Az időnek, amikor „eljött Jézus”? Milyen állapotban találta
Isten Fia azokat, akiket a saját képmására alkotott? Holtak voltak – holtak a vétkeikben és a
bűneikben. S milyen hosszan volt az ember ebben az állapotban? Isten számítása szerint –

96
ezer esztendő egy nap – pontosan négy napon át, mert kevés kétség férhet hozzá, hogy
Ádámtól Krisztusig tartott pontosan ez az időszak. Itt a kulcs a 6. versben szereplő „két
naphoz”. Lázár nemcsak a természeti embert jelképezte a lelki halott állapotában, hanem
olyasvalakiként, akit „Jézus szeretett”, megszemélyesítette Izrael nemzetét is. S pont
amiképpen Krisztus mondta, miután két napig tartózkodott a területen kívül: „Menjünk ismét
Júdeába”, s ott és akkor támasztotta fel Lázárt. Így hát kétezer éves távollét után a Fölről
Urunk vissza fog térni Júdeába és megeleveníti Izraelt. „Fantáziadús feltételezés” mondhatná
valaki. Egyáltalán nem, válaszoljuk. A végkövetkeztetésünk tökéletes összhangban van a
Szentírás konkrét bizonyságtételével. „Megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon
feltámaszt minket, hogy éljünk az ő színe előtt.” (Hós6:2)
Ha további bizonyíték szükséges annak megmutatása végett, hogy Urunk „két napig”
(kétezer évig) lesz távol a Földről, akkor további előképi utalást találunk erre a Jn4:43-45-
ben: „Két nap mulva pedig kiméne onnét, és elméne Galileába… Mikor azért beméne
Galileába, befogadták őt a Galileabeliek”. Majd következi a királyi ember fia
meggyógyításának leírása. Ki ne látná ebben a korszakos képben azt, ami majd a millennium
idején valósul meg? Ahogyan a Jn11 Urunk visszatérését mutatja be Júdeába „két nap” után,
amit előképileg Izrael helyreállítása követ, úgy itt a Jn4-ben „két nap” után Urunk „a
pogányok” Galileájába jön, amit előképileg az Ő „meggyógyításuk” követ! Ugyanezt az
időjelet találjuk a Jn2:1-ben. „Harmadnap” történt – két nap elteltével – hogy menyegző volt a
galileai Kánában, ahol a bort (az öröm jelképe, lásd Zsolt104:15) Krisztus biztosítja – a
„legjobbat” a „végére” tartogatta, majd „megmutatta a dicsőségét” (11. vers) – milyen
tökéletes előkép! Ez világosan egy másik millenniumi színt fest le, s az is a „harmadik” napon
történik – a harmadikon két nap földi távollét után! További szemléltetéseket lehetne
hozzáadni, de ennyi is elég. „Négy nap” Ádámtól az első eljövetelig, „két nap” távollét
összesen hat nap (hatezer év), majd visszatér az Úr, hogy a „hetedik napon” bevezesse a
Millenniumot, amikor a betegek meggyógyulnak és a halottak feltámadnak, megadatik a bor
és Krisztus dicsősége teljesen megmutatkozik.
Negyedszer, a 2Pt3:8-ben azt olvassuk: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve
előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint
egy nap.” Két dolgot különösen meg kell jegyezni. Az első az, hogy e szavaknak a közvetlen
szövegkörnyezete közvetlenül kapcsolja ezeket össze Krisztus második eljövetelével! A 3. és
4. versekben az apostol elmondja, hogy az utolsó napokban „csúfolódók” támadnak, akik
majd ezt kérdezik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?” S ehhez hozzáteszik: „Mert a mióta
az atyák elhunytak, minden azonképen marad a teremtés kezdetétől fogva.” Ennek a jelentése
nyilvánvaló: az emberek rámutatnak az őket körülvevő világra és kijelentik, hogy minden
állandó és bővelkedő, elutasítva a keresztyénség közeledő végromlása bármiféle jelzésének
meglátását. Válaszképpen a apostol kijelenti: „Mert kész-akarva nem tudják azt, hogy egek
régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; A melyek által
az akkori világ vízzel elboríttatván elveszett: a mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó
által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának
napjára.” Elhallgattatva a „csúfolódok” ellenvetését most a szentekhez fordul és ezt mondja:
„Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan,
mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint
némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek
elveszszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” Látjuk tehát, hogy ezek a szavak
közvetlenül kapcsolódnak a mi Urunk visszatéréséhez. Másodszor, figyeljük meg ezeket a
szavakat: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim”. A „ne legyetek
tudatlanok (ne legyen elrejtve előletek)” értelmezője a „kész-akarva nem tudják” szavaknak (a
„csúfolódók esetén”, 5. vers). Az „ez az egy” felhívja a figyelmet annak fontoságára, amit
mondani készült. Isten megtiltja, hogy a népe ma „kész-akarva tudatlan legyen” arról, amit

97
kegyeskedik a tudtunkra hozni. Ha tehát a Szentírás konkrétan azt mondja nekünk, hogy „egy
nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap”, akkor vajon nem
teljesen jogosan mondjuk, hogy a hatnapos teremtés munkája előképe volt a hatezer éves
emberi fáradozásnak és munkálkodásnak, s a hetedik nap, a szombat, amit Isten „megáldott”
és „megszentelt”, s amelyen „megnyugodott minden munkájától”, előképe lett az áldás
korszakának, ami majd a hatezer évnyi emberi erőfeszítést követi: olyan korszak, amikor a
békesség Fejedelme fog uralkodni, az a korszak, ami majd pontosan „ezer évig” fog tartani.
Ötödször, mint arra rámutattunk egy korábbi fejezetben, az átváltozás a szent hegyen
egy hetednapi jelenet volt. Máté mondja: „És hat nap mulva magához vevé Jézus Pétert,
Jakabot és ennek testvérét Jánost, és felvivé őket magokban egy magas hegyre. És elváltozék
előttök” (Mt17:1-2). Lukács mondja: „És lőn e beszédek után mintegy nyolczadnappal, hogy
maga mellé vevé Pétert, Jánost és Jakabot, és felméne a hegyre imádkozni. És imádkozása
közben az ő orczájának ábrázata elváltozék, és az ő ruhája fehér és fénylő lőn.” (Lk9:28-29)
Miért szerepelnek ezek az időjelek? Az „elváltozás” látványos jelenség volt, ami bemutatta a
millenniumi királyság főbb tulajdonságait és jellemzőit, s a tény, hogy az evangélium úgy
mutatja ezt be, mint hetednapi jelenetet, természetesen további súlyt kölcsönöz annak a
végkövetkeztetésnek, hogy a Millennium a hatezer éves (hatnapos) emberi fáradozást és
munkálkodást követi majd és azért a valódi beteljesedése lesz az 1Móz2:3 hetedik napjának.
Hatodszor, a Millennium konkrétan „szombat-megtartásnak” van nevezve (Zsid4:9).
Hetedszer, bármit is gondolnak az általunk a fentiekben mondottakról, személyesen
nem ismerünk semmit a Szentírásban, ami ellentmondana neki. Igaz, hogy a Csel1:7-re
gyakran hivatkoznak, de az 1Thessz5:1-7-ből világos, hogy az nem tűri el azt a szerkezetet,
amit ráhúznak. Tekinthetnek minket „fantáziadúsnak”, de ha fantáziadúsak vagyunk, akkor
egy jó és istenfélő társaságban vagyunk fantáziadúsak: Luther írt erről, Melanchton írt róla a
Bibliája címlapján vitathatatlan dologként. Azóta a hittudósok ezrei fogadták el a hitük
részeként. S amikor elkezdjük összeszedni a Szentírás bizonyos kijelentéseit, akkor nekem
úgy tűnik, súlyos bizonyságok támogatják, melyek elegendőek ahhoz, hogy szent igazságnak
tekintsük. Nézzük meg ezeket a mondatokat:
„Isten hat nap alatt alkotta az eget és a földet.”
„A hetedik napon megpihent és felfrissült.”
„Egy nap az Úrnál annyi, mint ezer esztendő.”
„Megmaradt tehát a szombat megtartása az Isten népe számára.” (Idézve J. A. Seiss
„Az utolsó idők” című művéből.)
Mi hát a gyakorlati haszna ennek a számolgatásnak? Az, hogy újabb bizonyítékát
szolgáltatja az Úr eljövetele közelségének. Kétségtelen, hogy az emberei kronológia mostani
zűrzavarának isteni célja van. Számunkra lehetetlen pontosan megállapítani a kegyelem
pontos évét, amelyben most élünk. De majdnem biztos, olyannyira, amennyire bármely
emberi számítás az lehet, hogy az 5900. világévet már jóval több, mint egy évtizeddel
meghaladtuk, így tehát kevesebb, mint egy évszázad van vissza a hatodik évezred
befejeződéséhez. A hatodik nap vége közel van, s amint tudjuk, hogy az elragadtatást követő
nyomorúság időszaka legalább hét évig fog tartani, sőt valószínűleg sokkal tovább, Krisztus
eljövetele a levegőben a szentjeinek Magához ragadása végett ugyanannyival közelebb van.
Értsük meg pontosan: a „két napos” időszak, amikor Urunk távol van, az Ő földi távollétére
vonatkozik, s az Ő visszajövetele a 6000 év elteltével a Millennium bevezetése végett néhány
évvel az Ő második eljövetelének első fázisa után következik be, s ez az esemény abszolút „el
van rejtve Istennél”. Mégis, mint mondjuk, tudjuk, hogy a körülbelüli időnek nagyon közel
kell lennie, mert a jelen évezred végén (s nem tudjuk pontosan, meddig tart ez az évezred),
maga a Millennium kezdődik, előtte pedig a nyomorúság időszaka lesz, ami negyven vagy
akár hetven évig is tarthat. Most vizsgáljuk meg:

98
10. A hasonlóságot Krisztus két eljövetele között

Arra, hogy szoros hasonlóság lesz Urunk első és második eljövetele között, két
igehely utal, melyek hasonló kifejezéseket tartalmaznak. A Gal4:4-ben ezt olvassuk: „Mikor
pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény
alatt lett”. Ez természetesen az első eljövetel. Az Ef1:10-ben ezt látjuk: „Az idők
teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban,
mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak”. Ez arra vonatkozik,
ami majd a második eljövetelt fogja közvetlenül követni. A Millennium lesz „az idők
teljességének rendje (vagy korszaka)”, mert ez lesz a földi korszakok közül az utolsó. Az
„ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben
vannak, mind a melyek e földön vannak” rámutat a menny és a Föld érdekeinek egyesítésére
az Ő áldott uralkodása alatt. Akkor teljesedik majd be a Jn1:52 Ígéje: „Mostantól fogva
meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, a mint felszállnak és leszállnak az ember
Fiára”, mert akkor tökéletes kapcsolat áll fel a menny és a Föld vagy inkább a Föld és a
menny között. Ahhoz, hogy megértsük „az idők teljessége” (Gal4:4) kifejezés jelentését,
gondolkodjunk el „az idők teljessége” szavakon azoknak az állapotoknak a fényében, amik az
isteni megtestesülés idején álltak fenn.
Krisztus eljövetele a Földre nem holmi hirtelen, elszigetelt, váratlan esemény volt.
Áldott Urunk eljövetele, s azzal együtt a keresztyénség hajnala jelezte a csúcsot és a
beteljesedést. A világ hosszadalmas folyamatokon keresztül készült fel az első eljövetelre és a
másik prédikálására. A Paradicsomtól Betlehemig a századok Immanuel megjelenésére
készítettek fel. Ahogyan a teremtési folyamatok felkészítették a Földet az ember számára, úgy
készített utat az egész történelem a Megváltó megszületéséhez. A Szentírás egyetlen nemzetre
összpontosítja a készülődést, de abban minden nép részt vett. A választottakon kívül is
munkálkodott Isten és minden áramlat egyetlen központba futott össze.
Ha közelebbről is megnézzük annak a korszaknak a jellegét, amelyikben Krisztus
megszületett, akkor legalábbis valamekkora mértékben megérthetjük azt a „teljességet”, amit
a Gal4:4 említ. Ez főleg két dologból állt: készülődésből és szükségből. A körülmények
csodálatos kombinációja állt elő, felkészítve a világot az evangéliumra, s a rettenetes
csúcspontra a világ megváltás iránti szükségében. A régi pogány hiedelmek felbomlása és az
ókori előítéletek elmúlása hajlamossá tette az embereket egy új kijelentésre, ami lelki,
humánus és egyetemes volt. A pogány vallásnak az erkölcstelensége miatti teljes csődje,
valamint a pogány filozófia tehetetlensége ennek az erkölcstelenségnek a meggyógyításában,
illetve az ezzel járó nyomorúság hangosan kiáltozott valamilyen friss hitért, ami tiszta és erős.
A mi Urunk eljövetelét megelőző évszázad volt talán a legfigyelemreméltóbb az egész
történelemben. Minden átmeneti állapotban volt. A régi dolgok elmúlófélben és csak csekély
kilátás volt arra nézve, hogy valamennyire jobb és fényesebb jövőt fognak szülni. A régi rend
gyümölcse megrothadt a fán anélkül, hogy megteremte volna az új rend magjait. Mégis,
furcsa pletykák keringtek a közelgő megkönnyebbülésről és különös remények fűtötték az
emberek szívét arról, hogy egy Nagy Valaki lép majd színre és újítja meg a világot. De hogy
részletezzük: a világ eljutott a bűn csúcsára.
A történelem hű feljegyzéseket szolgáltatott a szörnyű erkölcsi állapotokról, amik az
emberek között álltak fenn a mi Urunk megjelenését közvetlenül megelőző évszázadban.
Rómában, ami akkor a világ fővárosa volt, a császár udvara a luxusban és a kicsapongásban
tobzódott. A szenátorainak szórakoztatása végett hatszáz gladiátor vívott kézitusát a nyilvános
arénában. S nehogy lemaradjon, Pompeji ötszáz oroszlánt engedett be az arénába, hogy
ugyanannyi bátor emberrel vívjanak és finom úriasszonyok (?) ültek ott, tapsolva és
örvendezve az ezt követő vérontásnak. Ebben az időszakban a gyermekek az állam tulajdonát
képezték és a közérdeknek megfelelően rendelkeztek velük. A gyenge és beteges csecsemőkre

99
úgy tekintettek, mint haszontalan teherre, s rendszerint korai és kegyetlen halált haltak. Az
időseket és a betegeseket gyakran száműzték a Tiberis egyik szigetére, hogy ott éhezzék át a
hátralevő napjaikat. A házasság, ha ezt a szent intézményt lehet így nevezni, teljes mértékben
az érzéki szeszély kérdésévé vált. A válások olyan közönségesek és gyakoriak voltak, hogy az
asszonyok szokásává vált az ujjukon hordott gyűrűkkel számlálni ezeket. Az egész civilizált
(?) világ majdnem kétharmada rabszolgának számított. Az uraik abszolút hatalommal
rendelkeztek felettük, tetszésük szerint megostorozhatták, vagy kivégeztethették őket. Ezt a
jogukat a legkegyetlenebb módon gyakorolták. Amikor halálbüntetéssel sújtották a
rabszolgákat, azokat rendszerint keresztre feszítették. Olyan nyomorúságos volt az emberiség
sorsa, hogy a legőrültebb filozófusok abban az időben nyugodtan az öngyilkosságot
javasolták, mint a legjobb módot a menekülésre az élet nyomorúságai elől.
Görögországban még rosszabb volt a helyzet. Az érzéki kicsapongás és a kegyetlenség
minden fajtái a csúcsra jutottak. Az evés, vagy inkább azt kell mondanunk, hogy a zabálás
vált a fő foglalatossággá, mindent tűvé tettek az étvágy kielégítése végett. A házasságtörésbe
korláok nélkül vetették magukat. A szülőknek szabad volt kitenni a gyermekeiket a fagy- és
az éhhalálnak, vagy a vadállatok általi felfalásnak. S ezt gyakran gyakorolták és elkövették
mindenféle büntetés vagy megrovás nélkül. A háborúkat a legnagyobb kegyetlenséggel
vívták. Ha a legyőzöttek közül bárki elkerülte a halált, a legalantasabb rabszolgaság volt az
egyetlen kilátás előttük, s ezért a halált jobbnak tartották a fogságba esésnél. A görögök
rendszerint a hőseik sírjainál áldozták fel a foglyaikat. Elképzelhető hát a csatáik jellege.
Milyen igazat mondott a Szentírás, amikor kijelentette: „tele vannak a Föld sötét helyei a
kegyetlenség lakhelyeivel”!17
Azt mondjuk tehát, hogy a világ eljutott a bűn csúcsára. A betegséget gyakran nem
lehet gyógyítani mindaddig, amíg „a csúcsára nem jut”. A fenti állapotokat figyelembevéve a
világ biztosan készen állt a nagy Orvos megjelenésére, s biztos, hogy most már látjuk a
mélyebb jelentést is ezekben a szavakban: „Mikor pedig eljött az időnek teljessége,
kibocsátotta Isten az ő Fiát” – a világ eljutott a szüksége csúcsára.
Régóta meg volt jövendölve, hogy a Messiásnak annak kell lennie, Akit „minden
népek óhajtanak”, s ezért szükséges a szabadulásra vonatkozó minden emberi terv csődjének a
teljes leleplezése. Ez az idő jött el teljesen, amikor Krisztus megszületett. Soha korábban nem
volt annyira nyilvánvaló és kiterjed az emberek alantas nyomorúsága és szüksége. A filozófia
elveszítette az erejét az emberek kielégítéséhez, a régi vallások pedig halottak voltak.
A nemzetek fejeiként álló görögök és rómaiak a mi Urunk földi megjelenése idején,
valamint ezeknek a nemzeteknek a vallási állapota abban a korban túlságosan jól ismert
ahhoz, semhogy hosszas leírásra lenne szükség. Kivétel nélkül mindegyikük bálványimádó
volt. Isten egységének alapvető igazságát egyedül csak a zsidók vallották. A pogányok között
a többistenhit és a panteizmus voltak a népszerű elképzelések. Megszámlálhatatlanul sok
istenséget imádtak és ezeknek az istenségeknek a legundorítóbb jellemeket tulajdonították. A
pogány imádók az isteneiket az italozásban, a lopásban, a civakodásban és a vérfertőzésben
bűnösöknek mutatták be. Merkúr tolvaj volt, Bacchus iszákos, Vénusz ribanc, Szaturnusz
pedig a saját gyermekeit ölte le. A rajongóik imádata teljesen megfelel az isteneik jellemének.
Gyakran mutattak be emberáldozatokat az oltáraikon.
A rómaiak között a hitetlenség és az ateizmus uralkodott. Az oltáraikat elhagyták és a
templomaik kiürültek. Pilátus szavai a honfitársai egyetemes szkepticizmusát is kifejezni
látszottak: „Micsoda az igazság?”
A judaizmus is teljesen megérett a régi prófécia beteljesedéséhez. A szadduceusok
megfertőzték az uralkodó osztályokat és az egész nemzetet racionalizmussal sújtották. A
farizeusok, akik a népszerű párt elképzeléseit és ideáljait képviselték, túl gyakran csak

17
Károlinál: „telve vannak e földnek rejtekhelyei zsaroló tanyákkal” (Zsolt74:20) – a ford.

100
formálisak és képmutatók voltak, s a legjobb esetben is csak hidegek és kemények, akik olyan
„nehéz terheket kötöztek egybe” és vetettek az emberek vállára, amiket ők maguk ujjal sem
akartak megérinteni (Mt23:4). A zsidó nép római kormányzás alatt állt, s teljesen elcsüggedt.
Nem volt hát könyörületes szem, segítőkész kéz? Vajon Isten nem vett tudomást az emberiség
tragikus állapotáról? Nem így volt, áldott legyen az Ő neve. Eljött „az idők teljessége”. A
Föld mezői „kifehéredtek az aratásra”. Felállt a színpad, melyen Isten kegyelmének dicsősége
bemutatható. Az Ő áldott Fia jelent meg az emberek között és a dicsőséges evangéliumot
hirdették széltében-hosszában. „Az idők teljessége” tehát a lehetőségek beéréséről és a
szükség csúcspontra jutásáról beszélt.
A történelem megismétli önmagát. Ahogyan az első eljövetelkor volt, úgy lesz a
másodiknál is. Pontosan úgy, ahogyan megvolt a határozott és eltéveszthetetlen fejlődés az
egész történelemben, ami előkészítette a kegyelem korszakához vezető utat, úgy van meg a
hasonló is, ami előkészíti a Millenniumhoz vezető utat. Pont úgy, ahogyan a világ sürgős
szüksége mutatkozott meg teljes mértékben a Megváltó eljövetelét megelőzően, úgy lesz most
is, mielőtt visszajönne a békesség Fejedelmeként, hogy a vállára vegye a kormányzást. S azok
számára, akik „értik az időket”, akiknek a szemeit nem vakította el a hamis és ostoba
optimizmus csillogása, nyilvánvaló, hogy „az idő teljessége” gyorsan közeledik, sőt, már
majdnem el is érkezett hozzánk.
A történelem most is megismétli önmagát. A világ állapota jobban emlékeztet arra,
ami Krisztus eljövetelekor állt fenn, mint az eddigi bármely generációban. Manapság
ugyanolyan a luxus és a kicsapongás, ugyanakkora a szkepticizmus és a hiszékenység,
ugyanolyan a hidegség és a formalitás azok között, akik Isten népének mondják magukat, és
ugyanúgy hiányzik a gyermekei iránti természetes vonzalom, de megvan az idősek iránti
tiszteletlenség. Ugyanaz a militáns lelkület és vérszomj figyelhető meg, amit a legyőzöttek
rabszolgasorba kényszerítése követ – például a belgák deportálása. A világ szüksége egy
hiteles és igazságos Uralkodóra soha nem volt annyira nyilvánvaló, mint most, „Az idők
teljessége korszakának” a küszöbön kell állnia. Ahogyan az egész történelem Urunk első
eljövetelére készítette fel a világot, most „úgy egyengeti az Ő útját” a második eljövetelhez,
amikor majd nem egy bölcsőben lesz látható, hanem a dicsőség trónján: nem mint áldozat,
hanem mint győztes.
De vissza kell fognunk a tollunkat és ki kell mondanunk pár szóban a
végkövetkeztetést. Sok igehelyet vizsgáltunk meg, nagyszámú tanú bizonyítékait hallgattunk
meg összevetettük a prófécia különböző és független vonalait, s rájöttünk, hogy ezek
harmonizálnak a bizonyságukban, kölcsönösen alátámasztják egymást, s mindegyik igazolja a
másik bizonyságát s külön-külön és együttesen is hangos és világos hangon jelentik ki: „az Úr
eljövetelke közel van!” Isten egyháza korábban soha nem látta a jelek oly mértékű, a
Megváltó közeledését mutató együttállását, mint manapság. Korábban soha nem volt ennyire
figyelemre méltó bemutatása annak, hogy az evangélium korszaka gyorsan közeledik a
végéhez. Soha korábban nem volt ennyi oka a bűnösnek odafigyelni az Ígére: „Keressétek az
Urat, a míg megtalálható, hívjátok őt segítségül, a míg közel van.” (Ézs55:5) És soha
korábban nem volt ennyire sürgető szüksége a hívőknek engedelmeskedni az intésnek:
„Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; Ti meg hasonlók az
olyan emberekhez, a kik az ő urokat várják” (Lk12:36-37) Jön a Vőlegény! Tegyétek hát
rendbe a lámpásaitokat és menjetek elébe!

101
 Hetedik fejezet: A Megváltó visszatérésének
kedvezményezettjei, vagyis az elragadtatás kiterjedése
„… eljő a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő szenteivel egyetemben” (1Thessz3:13)

Most rátérünk a témánk ama szakaszára, ami sok vitát keltett. Szomorú, hogy az áldott
reménység okot szolgáltatott a civakodásra. De pontosan úgy, ahogyan az emberek táborokra
szakadtak a Szentírás minden alapvető igazságának vonatkozásában, úgy foglaltak állást is az
Urunk visszatérését érintő különböző kérdésekben is. Ó, jaj! „Micsoda az ember?” Biztos
„egy ellenség csinálta ezt”. Az egyik dolog, amiben a bibliatanítók és diákok megosztottak, az
elragadtatás kiterjedése. Egyesek azt tanították, hogy Urunk leereszkedésekor a levegőben
minden szentjét Magához ragadja, hogy találkozzanak Vele, mások ahhoz ragaszkodnak,
hogy az egyháznak csak kis része lesz elragadva a Földről akkor – az a része, amelyik
engedelmes, hűséges, lelki. Azaz, a mennybe kerülést Krisztus második eljövetelekor az
érdemek és a jutalom dolgává tették.
Mit mond a Szentírás? Az egyház, ami Krisztus Teste, részleges vagy a teljes
elragadását tanítja-e? Kijelenti-e, hogy minden hívő el lesz távolítva a Földről abban az
időben, amikor Urunk alászáll Atyja trónjáról, vagy csak közülük kevesek? Világos, hogy
nem taníthatja mindkettőt, s biztos, hogy egy ilyen fontosságú dolog nem marad határozatlan.
Nem hisszük, hogy egy ilyen fontos kérdés megválaszolatlan maradt. De azt is tudjuk, hogy
mindkét fenti álláspont szószólói az Ígére hivatkoznak a nézeteik alátámasztása végett. Vajon
az ily módon alkalmazott Írások valóban vonatkoznak a kérdéses ponthoz és ténylegesen
megengedik a nekik tulajdonított magyarázatot? Mit mond a Szentírás? És konkrétan, mi a
pontos tanítása a gyülekezeti leveleknek? Ha ihletett választ keresünk arra a kérdésre, hogy
vajon az egész egyház, vagy annak csak egy része kerüli majd el a nagy nyomorúság ítéleteit,
akkor biztosan a gyülekezeti levelekhez kell fordulnunk tájékoztatásért. Nem azt állítjuk,
hogy nincsenek olyan igeszakaszok, amelyek Krisztus második eljövetelnek első szakaszát a
gyülekezetei leveleken kívül tárgyalják, mert ilyenek kétségtelenül vannak – például a Jn14:1-
3 – mégis, megismételjük, ha az előttünk levő kérdés az egyházra vonatkozik, akkor a
gyülekezeti levelek bizonyságainak kell eldönteni a vitát. Ha ennyit elismerünk – és nem
látjuk be, miért ne tennénk – akkor a vizsgálódásunk köre leszűkül és a dolog egyszerűsödik.
Nagyon jelentős, hogy majdnem minden igeszakasz, amelyiket vitatnak (az értelmezését
illetően) az egymással egyet nem értő iskolák, kívül esik a gyülekezeti leveleken- Más szóval,
az igeversek, amik az ellentmondásokra adtak okot, a legnagyobbrészt az evangéliumokban, a
Zsidókhoz írott levélben vagy a Jelenések könyvében találhatók.
Annak, aki kezdő a korszakos igazság tanulmányozásában és nem ismeri az emberek
alkotta irodalmat Krisztus második eljöveteléről, a gyülekezeti levelek tanításai ebben a
témában egyszerűeknek és harmonikusoknak tűnnek. Azok a szakaszok, amelyek a
leghosszabban tárgyalják a mi Urunk visszatérését és a népe Magához vételét, látszólag nem
szabnak korlátokat az elragadott szentek számának vonatkozásában. Az olyan mondatok, mint
a „feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik
megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe”
(1Thessz4:16-17); „azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor” (1Kor15:23); és a
„mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban” (1Kor15:51-52) látszólag
természetesen az egész egyház elragadtatását tanítják, ezért nem kellene erősen vonakodva
elfogadnunk minden ezzel ellentétes tanítást, ami arra késztet minket, hogy hagyjuk
figyelmen kívül ezeknek a verseknek a nyilvánvaló jelentését, s helyette erőltetett értelmezést
adjunk nekik csak azért, hogy harmonizáljanak valamivel, ami idegen az egyértelmű
jelentésüktől? Sőt, nem egyértelmű a számunkra, hogy a tanítás bérmely rendszere, ami erre
késztet minket, magával hordozza a saját elutasítását?

102
 Mit mond tehát a Szentírás és mit mondanak a gyülekezeti levelek? A szerző hisz
abban, hogy csak egyetlen válasz adható erre a kérdésre, nevezetesen, hogy Krisztus Testének
minden tagja elragadtatik akkor, amikor a nagy Fejünk eljön, hogy hazavezesse a vérén
megváltott népét az Atyja házába. Nemcsak azért hiszünk ebben, mert egy sor igehely
konkrétan ezt jelenti ki, hanem mert bizonyos nagy alapelvek, amik alátámasztják mind az
evangéliumot, mind az úgynevezett „egyházi igazságot”, ezt a végkövetkeztetést követelik
meg és megtagadják a másik lehetőséget. A továbbiakban alázatosan olvasóink imádságos és
alapos figyelmébe ajánljuk az egyház teljes és nem a részleges elragadtatásába vetett hitünk
egyes alapjait, melyek miatt, hűen ahhoz, ahogyan mi látjuk Isten igazságát ebben a dologban,
el kell vetnünk a részleges elragadtatás elméletét.

1. Mivel a KEGYELEM az, ami jellemzi Isten minden bánásmódját az

Övéivel ebben a korszakban, s a kegyelem szükségszerűen eltörli a
személyes érdemek minden megkülönböztetését

A részleges elragadtatás szószólói kijelentik, hogy csak azok lesznek elragadva az Úr

visszatérésekor, akik intelligensen és buzgón várják Őt. Az állítják, hogy senki más, csak
azok, akik méltóképpen járnak és mindvégig hűségesek, lesznek elragadva, hogy együtt
legyenek az Úrral, amikor leereszkedik a levegőbe, s utána is csak ők fognak „uralkodni” vele
a millenniumi korszakban. Azt tanítják, hogy az összes világias hívő hátramarad a Földön,
hogy szenvedjenek a nagy megpróbáltatás ítéleteitől. Ennek következtében az Úr népéből
nem kevesen gyötrődtek és csüggedtek el, félve attól, nehogy azok között legyenek, akiket az
Úr elutasít az eljövetelekor. Azt mondják nekünk, hogy senki más nem lesz elragadva, csak
azok, akik elérik a lelkiség valamiféle magas fokát, de amikor megkérdezzük őket ennek a
mércének a részleteiről, senki sem képes minket felvilágosítani. Arra a kérdésre, hogy milyen
hűségeseknek és mennyire méltóknak kell lennünk ahhoz, hogy a kiválasztottak között
lehessünk, akik majd bekerülnek az Atya házába, senki nem képes kielégítő választ adni.
Ezért ahelyett, hogy Urunk visszatérése áldott reménységgé válna, a zavarodottság és az
aggodalom forrásává válik.
A szerzőnek úgy tűnik, hogy van egy igehely, ami egyszerűen és kielégítően eloszlat
minden ellenvetést, ami felhozható azzal az állítással szemben, hogy Krisztus egész Teste
elragadtatik a nagy Főnk megjelenésekor. A 2Thessz2:16-ra utalunk: „Maga pedig a mi
Urunk Jézus Krisztus, és az Isten a mi Atyánk, a ki szeretett minket és kegyelméből örök
vígasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg”. Innen megtudjuk, hogy a „reménység”,
ami Isten népének megadatott ebben a korszakban, minden más, általunk élvezett áldáshoz
hasonlóan „kegyelemből… jó reménység”. Ezzel pedig minden kérdés az érdemességről, az
érdemekről, kiérdemelésről örökre ki van zárva. Szögezzük le egyszer s mindenkorra, hogy a
korszak, amelyben élük, egyedi, s alapvetően különbözik az összes előzőtől és az utána
következőtől – a Millenniumtól is. Ez a kegyelem korszaka, s a kegyelem eltöröl minden
megkülönböztetést, a kegyelem eltöröl minden kérdést az érdemekről: a kegyelem minden
áldást isteni és ingyenes ajándékká tesz. De az ember szív lényegében törvénykező. Az ember
azt szeretné, ha neki is része lenne a saját üdvösségében és hozzá akar járulni valamivel a
megváltása árához. Amikor a Szentlélek kegyelemből arra tanította a lelket, hogy Krisztus
befejezett munkája az egyetlen alapja a megigazulásunknak Isten előtt, amikor megtanulta az
igazság Szentírásából, hogy a kereszt vére nem egészíthető ki semmivel a teremtmény
részéről, akkor az ellenség jön el a szívhez, s igyekszik megzavarni annak nyugalmát és
elrabolni attól azt a szabadságot, amivel szabaddá tétetett, azt sulykolva, hogy a Krisztusba
vetett hit csak üdvözíthető állapotba hoz minket, s az evangéliumba vetett hit egyszerűen csak
kiterjesztett próba elé állít, s csak ha engedelmeskedünk Isten parancsainak és méltóképpen
járunk Előtte, akkor kerülünk a mennybe a földi vándorutunk végén. Ez nem más, mint a

103
törvény összekeverése az evangéliummal, azaz a drága vér helyettesítése ember tettekkel.
Ahelyett, hogy felfogná: a jócselekedetek olyan szívből származnak, ami tele van Isten iránti
hálával és Krisztus szeretete által van azokra késztetve, a hívővel azt igyekeznek elhitetni,
hogy jócselekedeteket kell végrehajtania az örök üdvössége feltételeként. De még mikor a
hívő meg is szabadul ettől a tévelygéstől, az emberi szív törvénykező hajlama akkor is kiutat
keres, s manapság ez mutatkozik meg a hívő áldott reménységét illetően. A szenteket most
arra tanítják, hogy az elragadtatás és a megdicsőülés nem „kegyelem által” valósul meg,
hanem a személyes erőfeszítések és sikerek eredménye. Így munkálkodik a törvénykezés
kovásza azért, hogy megfossza Istent az Ő dicsőségétől, a hívőt pedig a békességétől. Megint
mondjuk: szögezzük le egyszer s mindenkorra, hogy a kegyelem korszakában élünk (Jn1:17,
Ef3:2), s minden áldás, amiket élvezünk, az isteni irgalmasság ajándéka. Kegyelem által
igazulunk meg (Rm3:24). Kegyelemből tartaunk meg (Ef2:8). A Szentírást „az Ő kegyelme
Ígéjének” nevezik (Csel20:32). A Szentháromság harmadik Személye a „kegyelem Lelke”
néven is ismert (Zsid10:29). Isten a kegyelem trónján ül (Zsid4:16). S a jó reménység is
„kegyelemből” adatik (2Thessz2:16). Minden kegyelemből van az elejétől a végéig. A
kegyelem volt az, ami eleve elrendelt minket a világ kezdete előtt (2Tim1:9), s a kegyelem
lesz az, ami Krisztushoz hasonlókká tesz minket az üdvösségünk beteljesedésekor. Hála
Istennek az ilyen „áldott reménységért”!

2. Mivel az elragadtatás AZ ÜDVÖSSÉGÜNK BETELJESEDÉSE, így tehát

szerves és lényegi része az üdvösségünknek, ezért azt semmiképpen
sem határozhatja meg a személyes érdemességünk

Az üdvösségünk nem lesz teljes az Úr Jézus Krisztus visszatéréséig. Az

Újszövetségben az „üdvösség” háromszoros a területének tekintetében: múlt, jelen és jövő. S
jellegének tekintetében is háromszoros: szabadulás a bűn büntetésétől, a bűn hatalmától és a
bűn jelenlététől. A bűn büntetése a „halál” (elszakadás Istentől) s mi azért szabadulunk meg
ettől, mert a Helyettesítőnk meghalt értünk a kereszten – „A ki a mi bűneinket maga vitte fel
testében a fára” (1Pt2:24). De miközben minden hívő teljesen és örökre megszabadult a bűn
büntetésétől – az eljövendő haragtól – és miközben igaz, hogy nincs bűn RAJTUNK (mert
mindannyiunk vétke Krisztusra „vettetett”, Ézs53:6), a bűn még mindig megvan BENNÜNK.
A gonosz természet megmarad még abban is, aki újjászületett. Ennek ellenére Krisztus a népe
minden egyes tagjában benne lakozik és Tőle lehet kegyelmet és erőt meríteni, így naponként
menekülünk meg a bűn hatalmától. „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a
megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy
hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája szerint, mely által maga
alá is vethet mindeneket.” (Fil3:20-21) Urunk visszatérésekor teljesen megszabadulunk majd
a bűn uralmától és mocskától. Erre gondolt Pál apostol, amikor ezeket írta: „Maga pedig a
békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek,
mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.”
(1Thessz5:23)
Megmutattuk tehát, ahogy az üdvösségünk nem lesz teljes áldott Megváltónk
visszatéréséig, s egészen addig nem is „változunk el” Isten Fiának a képére (Rm8:29) Egészen
Krisztus második eljöveteléig nem valósul meg az eleve elrendelésünk célja, mert addig nem
is „dicsőülünk meg”. Ha az üdvösség kegyelemből van, s ha Krisztus a Megváltónk –
Megváltónk a bűn jelenlétéből ugyanúgy, mint a büntetésétől és a hatalmából – akkor a saját
cselekedeteink (az engedelmességünk, a hűségünk, a szolgálatunk stb.) nem meghatározó
tényezők, sőt még csak nem elősegítő tényezők. Az üdvösség nem részben kegyelemből,
részben cselekedetekből való, ha így lenne, akkor lenne alapunk „dicsekedni” és Krisztus,
legalábbis részben, meg lenne fosztva a dicsőségétől. Ha egyszer meglátjuk, hogy a mi Urunk

104
visszatérésének ideje az, amikor az üdvösségünk beteljesedik, s ha egyszer azt is meglátjuk,
hogy az üdvösség kegyelemből, és nem cselekedetekből való, akkor világossá válik az is,
hogy a személyes érdemesség semmiképpen sem határozhatja meg azt.

3. Mert ha az elragadtatást bármi bennünk levőtől tesszük függővé, azzal

Krisztus befejezett munkáját támadjuk

Nem vádoljuk a részleges elragadtatás szószólóit azzal, hogy ezt szándékosan teszik,
sőt, teljesen meg vagyunk arról győződve, hogy a legtöbbjük, ha ugyan nem mindegyikük
visszaborzadna attól, hogy szándékosan kövesse el ezt a bűnt. Mégis azt mondjuk, hogy ez a
logikus és tényleges végeredménye a tanításuknak. Nem kell hosszasan érvelni ennek
bebizonyítása végett azok után, amit az első két alfejezetben mondtunk. Ha az elragadtatás az
üdvösségünk beteljesedésének alkalmazása, akkor bármi, ami azt az üdvösséget vagy annak
egy részét bármi bennünk levő dologtól teszi függővé, szükségszerűen támadja Krisztus
befejezett munkáját, pedig egyedül azon alapszik az üdvösségünk.
Mint már említettük, az elragadtatás az az idő, amikor Krisztus visszatér, hogy a véren
megvásárolt népét az Atyja házába vezesse (Jn14:1-3). Mi ad tehát címet és alkalmasságot az
Atya házához? Biztos, hogy erre a kérdésre csak egyetlen válasz adható. Biztos, hogy csak az
Isten evangéliumának jellegét és tartalmát nem ismerők jelentenék ki, hogy a mi
nyomorúságos tetteink szükségesek Krisztus kereszten elvégzett munkája kiegészítéséhez.
De, áldott legyen Isten, a dologban, amit most vizsgálunk, nem kell logikai levezetésekre
hagyatkoznunk, mert konkrét tárgya az isteni kijelentésnek. A Kol1:12 arra buzdít, hogy
adjunk hálát az Atyának, Aki „alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való
részvételre a világosságban”. A „szentek öröksége a világosságban” nem megszerzés kérdése,
mint az egyes tanítók ma tanítják, hanem alkalom a hálaadásra Istennek, mert egyedül csak az
Ő kegyelmének köszönhető. Figyeljük meg alaposan az itt szereplő igét: nem mi magunk
„váltunk alkalmasakká”, még kevésbé „tettük magunkat alkalmasakká”, hanem
„alkalmasakká tett minket”. Megint megkérdezzük: mi jogosít fel minket a szentek
örökségére a világosságban? Semmi más, csak a mi nagy Istenünk és Megváltónk, Jézus
Krisztus drága vére és végtelen érdemei. Mi jogosította fel a tékozló fiút arra, hogy helyet
foglaljon az atyai asztalnál? Vajon hosszas próbáknak kellett alávetnie magát azt megelőzően,
hogy lakomázhatott az atyjával, miután visszatért az atyai házhoz? Nem, a „legszebb ruhára”
volt csak szüksége – ami minden hívő osztályrésze. Vajon a „megtért gonosztevő” nem
tétetett alkalmassá a szentek örökségére a világosságban ugyanabban az órában, amikor hitre
jutott? Kétségtelenül így volt, Urunk biztosította Őt erről: „Ma velem leszel a
paradicsomban.” Ha tehát a „legszebb ruha” volt minden, amire a tékozló fiúnak szüksége
volt ahhoz, hogy alkalmas legyen helyet foglalni az Atya asztalánál, s ha a megtérés Istenhez
és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett hit elegendő volt a haldokló gonosztevő bejuttatásához
a mennybe, akkor vajon nem világos, hogy semmi többet nem fognak követelni azoktól,
akiket az Úr vezet majd Atyja házába az Ő visszatérése idején?

4. Mivel az egyház csak egy részének elragadtatása a maradékát itt

hagyná a Földön, s az megakadályozná a bűn emberének színre lépését

A 2Thessz2-ben elénk táruló kép rendkívül komoly. Abból megtudjuk, hogy a

törvényszegés titkos bűne, ami már Pál apostol korában is működött, de gátolva volt a teljes
gyümölcstermésben, majd a bűn emberének, a veszedelem fiának megjelenésében fog
kicsúcsosodni. Ennek az ördögembernek az eljövetele „a Sátán ereje által van, a hazugságnak
minden hatalmával, jeleivel és csodáival é a gonoszságnak minden csalárdságával azok
között, a kik elvesznek”. Akkor lesz majd az ördög zablája „szabadjára eresztve”. Akkor fogja

105
majd a Sátán az Antikrisztuson keresztül megtéveszteni az egész világot. Akkor sokan lesznek
majd a Földön, akik korábban hallották az evangélium prédikálását, de nem indultak meg
azon, s gúnnyal vagy közönnyel fogadták annak kegyelmes ajánlatait azért, mert „nem
fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességökre… azért bocsátja reájok Isten a
tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, a kik nem
hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban”.
Korábban mondtuk, hogy a 2Thessz2 azt az időt festi le, amikor az ördög zablája
„szabadjára lesz eresztve”. Ez lesz az az időszak, amikor minden ördögi cselszövése teljesen
kibontakozik a veszedelem fiának megjelenésében. Manapság nem így van. Ebben a
korszakban a Sátán féken van tartva, s a terveit nem valósíthatja meg teljes mértékben.
Manapság lehetetlenség a bűn embere számára ennek a világnak a színpadára lépni, amint
arra a fenti igeszakasz világosan utal. Az apostol mondja: „Nem emlékeztek-é, hogy
megmondtam néktek ezeket, a mikor még ti nálatok valék? És most tudjátok, mi tartja vissza,
a miért csak a maga idejében fog az megjelenni. Működik ugyan már a törvényszegés titkos
bűne: csakhogy annak, a ki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia.” (Thessz2:5-
7)
„A törvényszegés titkos bűne” (ellentétben a „kegyesség titkával”, azaz „Isten
megjelenésével testben”, 1Tim3:16) az isteni megtestesülés sátáni paródiájában ér majd véget
– a bűn emberének a veszedelem fiának a Sátán által történő színre léptetésével. Ez a bűn
embere „a maga idejében” jelenik majd meg. Ez az „idő” még nem jött el. Ez utalás a nagy
nyomorúság időszakára. Két entitás létezik manapság, amik megakadályozzák az Antikrisztus
megjelenését. Ezekre a 2Thessz2 utal úgy, mint „ami visszatartja” s van, „aki visszatartja”. Az
első az egyház, ami Krisztus teste, az utóbbi Maga a Szentlélek. Az egyház, amiben a
Szentlélek lakozik és erőt ad annak, most gátolja és megakadályozza a törvényszegés titkos
bűnének a teljes kifejlődését és a törvénytaposó azt követő megjelenését. Amíg a teljes
egyház és a Szentlélek el nem hagyják ezt a Földet („félretolatnak az útból”), nem jelenthet
meg a bűn embere.
Itt egy egyszerű de perdöntő érv, amit mindenkinek képesnek kell lenni megragadni.
Mellőzve a „Miképpen lehetséges a Szentlelket ’félretolni’ az útból?” miközben sokak,
akikben Ő benne lakozik, hátra maradnak itt a Földön, rámutatunk arra a nyilvánvaló tényre,
hogy az egyház egyetlen része sem hagyható hátra Krisztus visszatérésekor a levegőben, mert
ők még mindig akadályt képeznének a törvényszegés titkos bűnének teljeségre jutása előtt. 18
Krisztus kijelentette, hogy az Ő tanítványai a Föld sói. Ők isten tartósítószerei. Ők az Ő
eszközei, amivel megakadályoz mindent a teljes romlás és rothadás felé haladásban. De a
nagy nyomorúság időszakában a Földön minden végromlásra jut, mint az világosan kiderül
Urunk szavaiból: „Mert a hol a dög, oda gyűlnek a keselyűk.” (Mt24:28) Ez profétai mondás,
ami majd pont abban az időszakban teljesedik be, amelyről most beszélünk. Azt olvastuk,
hogy az özönvizet közvetlenül megelőző napokban „minden test megrontotta vala az ő útát a
földön” (1Móz6:12), s a mi Urunk kijelentette „A miképen pedig a Noé napjaiban vala,
akképen lesz az ember Fiának eljövetele is” (Mt24:37), azaz a visszajövetelekor a Földre: az
uralkodó állapotok, amelyeket majd akkor talált itt.
Megismételjük: az elragadtatáskor és a nagy nyomorúság idején a Földön minden
megrothad erkölcsileg és lelkileg. Abban az időben még Isten ítéletei sem fognak másként
hatni a földlakókra, mint „istenkáromlásra” késztetik majd őket (Jel16:11 stb.) Nem világos

18
Igaz, hogy a nagy nyomorúság során lesz kegyes „zsidó maradék” a Földön, de ők nem fogják akadályozni a
„törvényszegés titkos bűnének” végső kifejlődését és a bűn emberének megjelenését két okból. Először, ez a
„maradék” nem lép színre a bizonyságával, csak valamennyi idővel a veszedelem fiának megjelenése után (egy
sor igeszakaszt idézhetnénk, az állításunk bizonyítása végett, de figyeljük meg a pontos időt, amikor a Jel11 két
„tanúja” megjelenik). Másodszor a zsidó „maradékban” nem lakozik benne és nem erősíti őket a Szentlélek, mert
Ő korábban már „félretolatott az útból”.

106
tehát, hogy a só egészét (kivéve, ami „elveszítette az ízét”, azaz, a formális hitvallók) előbb el
kell távolítani? Az egyház és a Szentlélek most lehetetlenné teszik ezt a teljes romlást, ezért
először „félre kell tolatniuk”!

5. Mivel a hívő számára „nincsen semmi kárhoztatás”, de a nagy

nyomorúság idején a Földön minden kétségtelenül Isten ítélete alá fog
esni

Az egyik legáldottabb, legfigyelemreméltóbb és legmesszebbre ható mondás, ami

elhangzott Urunk ajkáról, míg az emberek között lakozott, a Jn5:24-ben van feljegyezve:
„Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem
elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.”
Semmi nem lehet ennél egyszerűbb. Az, aki elfogadta Krisztust a Megváltójának, örökre
kikerült az isteni „ítélet” alól. Azért idézzük ezt az igeverset mert ugyanezt a bizonyságot
adják meg nekünk a gyülekezeti levelek is. Ott is ezt olvassuk: „Nincsen azért immár semmi
kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak” (Rm8:1).
A fenti igeversekben egyértelmű kijelentés adatik, ami nem követel meg nagy
tanultságot ahhoz, hogy megértsük. Inden hívőt Maga Isten tette igazzá, megigazította örökre,
megigazította „mindenekből” (Csel13:39). Ennek a döntésnek az eredményeképpen a
mennyei legfelsőbb bíróságon azok számára, akik igazaknak lettek nyilvánítva, „nincs ítélet”.
Ezért világosnak kell lennie, hogy egyetlen hívő, „ama Szerelmesben” elfogadott bűnös sem
maradhat hátra a Földön a nagy nyomorúság idején, mert akkor Isten fájdalmas ítéletei fogják
sújtani a Földet. Annak, hogy akkor lesznek szabadjára engedve Isten ítéletei, kellően
világosnak kell lennie – a Biblia utolsó könyve ezt teljesen világossá teszi. A „hét
aranypohár” (Jel15), amikben Isten összesűrített és hosszú ideig visszatartott „haragja” van,
akkor lesz kitöltve a világra., ami keresztre feszítette a dicsőség Urát. Azt tanítani tehát, hogy
Krisztus Testének bármely tagja hátra lesz hagyva a Földön ezeknek az ítéleteknek az
elszenvedésére, nem egyéb, mint a mi Urunk konkrét kijelentésének megtagadása az
ellenkezőjével, ami aláaknázza a megigazulás dicsőséges tantételét, s kiteszi Isten gyermekeit
az Ő „haragjának” ahelyett, hogy a szeretetének és a kegyelmének tárgyai lennének.

6. Mert semmi sem választhatja el a hívőket Krisztus szeretetétől

Azoknak, akik hisznek, talán a legdrágább és ámulatba ejtőbb dolog Isten egész
Ígéjében Krisztusnak az irántuk érzett szeretete. Az emberi szeretettel ellentétben az Ő
szeretete nem ismer változást. Az emberi szeretettel ellentétben semmi sem választhat el
minket az Ő szeretetétől: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság
vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy
fegyver-é? A mint megvan írva, hogy: Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá
tekintenek mint vágó juhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, a ki
minket szeretett.” (Rm8:35-37)
Az idő, amikor az Úr szeretete teljes mértékben megmutatkozik és nyilvánosan
feltárul (a menny összes lakója előtt) az az időpont lesz, amikor majd feláll Atyja trónjáról,
amin most ül. Akkor majd „trombitaszóval” száll alá a mennyből. De mi az oka ennek a
„trombitaszónak”? Miért fog Ő alászállni? Azért, hogy visszajöjjön a Földre és a vállaira
vegye a kormányzást? Azért, hogy a királyok Királyaként legyen megkoronázva? Azért, hogy
legyőzhesse a lármás ellenségeit? Azért, hogy megkötözze a régi kígyót, az ördögöt? Nem.
Legyenek ezek is bármennyire fontosak, mégis van valami más, aminek elsőséget kell
élveznie, más, ami sokkal közelebb áll az Ő áldott szívéhez. Ő azért száll alá, hogy Magához
vegye a vérén megváltott népét. Miért? Mert szereti őket. Azért az egyházért jön, amelyiket

107
szeretett és amelyikért Önmagát adta, hogy „majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az
egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy
legyen szent és feddhetetlen” (Ef5:27). Ó! Ez lesz az az időszak, amikor „lelke szenvedése
folytán látni fog, és megelégszik” (Ézs53:11), s azt hiszed, hogy „megelégedne” egy nem
teljes egyházat látva? Azt tanítani, hogy az egyház egy része hátramarad, amikor Urunk
visszajön, hogy Magához vegye a népét nem egyéb, mint annak kijelentése, hogy valami
(hűtlenség vagy méltatlanság) elválaszt majd bizonyos szenteket a Megváltójuk szeretetétől,
ez pedig a Rm8:35 megcáfolása. Sőt, ez a Jn13:1 vigasztaló kijelentésének is a megtagadása:
„szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket”. Ezért azt mondjuk: miután semmi sem
választhatja el egyik hívőt sem Krisztus szeretetétől, senki sem lesz hátrahagyva, amikor Ő
visszatér, hogy Magához vegye a vérén megváltott népét. Ahogyan elhangzott a régi Izraelről
a távozásukkal kapcsolatban Egyiptomból (ami a világ előképe): „egy körömnyi sem marad
el” (2Móz10:26).

7. A részleges elragadtatás elkerülhetetlen következménye az, hogy a

hívőket inkább önmagukkal, mintsem Krisztussal teszi elfoglaltakká

Nem fogunk most megpróbálni hosszasan érvelni amellett, ami az általános

megfigyelés tárgya. Az ellenség egyik kedvelt eszköze a hívő elfoglalása Krisztuson kívül
valami mással, Aki a mi „áldott reménységünk”. S hadd mondjuk hangsúlyosan: a Sátán nem
törődik azzal, mi ez a „valami más”, amennyiben az kizárja a mi áldott Urunkat. Ez az ő
kedvenc eszköze a hívővel szemben. Miközben a bűnös elfoglalja magát a saját igaz
cselekedeteivel, Krisztus befejezett munkája kikerül a látómezőjéből. S így van a hívővel is.
Azt a parancsot kapjuk, hogy „az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus van, az Istennek
jobbján ülvén” (Kol3:1). De ezt meggátolandó, a Sátán mindig igyekszik elfoglalni a hívőt
valami mással. Egyeseket „a hamis mammonnal”, másokat az „evilági gondokkal”. Egyeseket
a politikai vagy polgári ügyekkel, másokat az antialkoholista reformtevékenységgel vagy a
szociális felemelkedés munkájával. Egyeseket a tanítás vagy a prófécia intellektuális
tanulmányozásával, ami elválik a Krisztussal való szívbéli foglalatosságtól, másokat a saját
tapasztalataikkal és sikereikkel.
A hívő egész életre szóló feladatát – áldott kiváltság – Maga az Úr határozta meg
Mártához szólva: „De egy a szükséges dolog” (Lk10:42) – tudniillik az Ő lábaihoz ülni és
Benne lelni az örömünket. Bárcsak eljutnánk arra a helyre, ahol ténylegesen és tapasztalatból
elmondhatjuk: „Te, ó, Krisztus vagy minden, amit akarok, Benned mindennél többet találok.”
De mint említettük, pontosan ez az, amit a Sátán igyekszik megakadályozni, s az egyik
„fortélya” ehhez (a szerzőnek úgy tűnik) a részleges elragadtatás elmélete, ami az Úr drága
népének sok tagjáét összezavarja manapság. Azt tanítani, hogy a részvétel az elragadtatásban
a hűség jutalma, azonnal elfordítja a tekintetünket Krisztusról önmagunkra. S ez
szükségszerűen van így, mert ha a saját hűségemmel, a saját engedelmességemmel, a saját
szolgálatommal foglalkozok, akkor annak hatására gyűlöletet keltő megkülönböztetéseket
teszek szentebb-vagyok-mint-te jellegű lelkülettel. De tanítsuk azt, hogy az elragadtatás „jó
reménység kegyelem által”, s akkor a visszatérő Urammal leszek elfoglalva. A Szentléleknek
itt Krisztust kell dicsőíteni és nem a személyes sikereket magasztalni. Azt pedig, hogy egy
tanítás vonala vagy rendszere Tőle származik-e vagy sem, megítélhetjük abból a logikai és
tényleges irányzatból, hogy dicsőíti-e Krisztust és készteti-e az Ő népét arra, hogy Vele
foglalkozzanak.

108
8. Mert a részleges elragadtatás elmélet olyan helyzetet teremt, ami tele
van zűrzavarral

A részleges elragadtatás elméletének vezető szószólói azt tanítják, hogy minden hívő,
akik nem ütik meg a szükséges mértéket a részvételhez az elragadtatásban, nemcsak a nagy
nyomorúság ítéleteinek elszenvedése végett maradnak hátra, hanem a millenniumi
királyságban sem lesz részük, ezért nem támadnak fel, csak az ezer év végén. 19 Nos,
eltekintve attól, hogy egyetlen igaszakasz sincs. ami a szenteknek a Millennium végén történő
feltámadását tanítaná, azt állítjuk, hogy egy efféle elmélet a legrosszabb fajta zűrzavart is
magában foglalja. Azt mondják, hogy bizonyos szentek (sokan közülük) a hűtlenségük miatt,
vagy azért, mert nem „várták” a visszatérő Megváltójukat, nem lesznek elragadva akkor,
amikor az Úr alászáll a levegőben, nem dicsőülnek meg addig, amíg el nem telik az ezer év.
Kétségtelenül nagyon sok szent volt végig ebben a korszakban, akik nem ütötték meg a
részleges elragadtatást vallók által megszabott mércét, de mégis, több száz évvel ezelőtt
meghalva, azóta az Úrral voltak (2Kor5:8). Micsoda abszurditás hát azt tanítani, hogy ezek a
szentek, akik az Úrral voltak a haláluk utáni évszázadokban, mégis el lesznek választva Tőle a
Millennium idején!
Aztán a nagy nyomorúság idején a Földön s zsidó maradék lesz, akik az átokzsoltárok
nyelvezetével kiáltanak majd Istenhez. Ezek a zsidók, akiket az Antikrisztus zaklat és a
követői üldöznek, ezt kiáltják majd: „Veszítsd el őket búsulásodban, veszítsd el őket, hogy ne
legyenek; és tudják meg, hogy Isten uralkodik a Jákób fölött, mind a földnek határáig.”
(Zsolt59:14) Ezt mondják: „Isten, ne vesztegelj, ne hallgass és ne nyugodjál, Isten! Mert ímé,
háborognak ellenségeid, s gyűlölőid fejöket emelik. Néped ellen álnok tanácsot gondolnak s
védenczeid ellen terveket szőnek. Ezt mondják: Jertek, veszessük el őket, hogy ne legyenek
nemzet, hogy ne emlegessék többé Izráel nevét! Mert tanácskoztak együtt, egy szívvel;
szövetséget kötöttek ellened… Szégyenüljenek meg és rémüljenek el örökké, és piruljanak és
pusztuljanak” (Zsolt83:2-6, 1416, 18). Nos, származhatnának ilyen imádságok Krisztus Teste
tagjainak ajkairól, akik kegyelem által üdvözültek?! A fentiek ihletett imádságok, amiket a
zsidók tesznek a magukévá „Jákob nyomorúságának” idején, de ki lenne képes elképzelni
keresztyéneket, akik ilyen imákat mondanak? Minket arra tanítottak, hogy „legyetek pedig
egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképen az Isten is a
Krisztusban megengedett néktek” (Ef4:32). A mostani korszak szentjeinek megmondatott:
„Áldjátok azokat, a kik titeket kergetnek; áldjátok és ne átkozzátok.” (Rm12:14) A
gyülekezeti levelek követelménye: „Vigyázzatok, hogy senki senkinek rosszért rosszal ne
fizessen; hanem mindenkor jóra törekedjetek úgy egymás iránt, mint mindenki iránt.”
(1Thessz5:15) Ha tehát az egyház egyik része a Földön lenne a nagy nyomorúság idején,
akkor a következő furcsa anomáliával lenne dolgunk: A zsidók azért imádkoznak Istenhez,
hogy álljon bosszút az ellenségeiken, a keresztyének pedig azért, hogy „bocsásson meg”
ugyanezeknek az ellenségeknek! Biztos, hogy egy olyan elmélet, ami ilyen zűrzavart foglal
magában, nem lehet biblikus.
Az igazság az, hogy a részleges elragadtatást vallók összezavarják a belépést a
mennybe az abban rejlő megtiszteltetéssel. Minden hívő, akik ehhez a korszakhoz tartoznak,
részesednek majd a millenniumi korszak áldottságában és uralkodnak majd Krisztussal abban,
de mindannyian nem lesznek ugyanazon a szinten. Különleges pozíciókba kerülnek azok, akik
ezekre rászolgáltak (Lk19:17 stb.). Különleges „jutalmak” várják azokat, akik elnyerik a
megkülönböztetés eme jeleit. De ez teljesen más dolog, mint belépni magába a millenniumi
királyságba. A belépés kizárólag az isteni kegyelem dolga, de a „bőséges bejutás” az Úr iránti

19
A mostani érvelés nem azok ellen szól, akik a módosított nézethez ragaszkodnak, mely szerint a hátramaradt
hívők feltámadása a nagy nyomorúság időszakának végén történik

109
mostani hűségünktől függ. Az újjászületés beenged minket Isten országába (Jn3:5), de a
szorgalmas szolgálat, a mindhalálig tartó hűség és Krisztus megjelenésének szeretete a
„koronák” különböző feltételei.

9. Mivel a gyülekezeti levelek világosan tanítják, hogy minden hívő

elragadtatik a mi Urunk visszatérésének idején

A Rm8:30-ban ezt olvassuk: „a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette”. A

megdicsőülés együtt jár a megigazulással. Ezt mindenki elismeri, de a vitatott kérdés ez:
vajon mindenki egy időben dicsőül meg? Erre ezt válaszoljuk: de, biztosan így lesz. Hiszen
ezt olvassuk: „mindnyájan elváltozunk” ugyanabban a pillanatban, mert az igeszakasz így
folytatódik: „nagy hirtelen, egy szempillantásban” (1Kor15:51-52) „az utolsó trombitaszóra;
mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi (az összes
hívő) elváltozunk.” Az 1Kor15:22-23-ban pedig ezt olvassuk: „Mert a miképen Ádámban
mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki
pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az ő
eljövetelekor.” Figyeljük meg különösen az „a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor” szavakat.
Mennyire egyszerű! Mennyire mindenre kiterjedő! Mennyire áldott! Nem „akik hűségesek
vagy méltók”. Nem „akik megütik az erkölcsi kiválóság valamilyen magas mércéjét”. Nem
„akik rendkívül szorgalmasok és sikeresek voltak a szolgálatban”. Hanem: „akik a
Krisztuséi”. Ez minden. Egyszerűen csak a Krisztushoz tartozás kérdése, hogy a népe egyik
tagja vagyunk-e.
A 2Kor5:10-ben ez áll: „Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus
ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót,
vagy gonoszt.” Az, hogy a nem hűséges hívők sincsenek kizárva ebből a megjelenésből
Krisztus ítélőszéke előtt, világos az 1Kor3-ból: „Kinek-kinek munkája nyilván lészen: mert
ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű
legyen, azt a tűz próbálja meg. Ha valakinek a munkája, a melyet ráépített, megmarad,
jutalmát veszi. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de
úgy, mintha tűzön keresztül.” (1Kor3:13-15) Lesznek olyanok azon a napon, akik „kárt
vallanak”, mindazonáltal ők is megjelennek a Krisztus ítélőszéke előtt a hívő társaikkal
együtt, továbbá ők is „megmenekülnek”. Milyen figyelemreméltó, hogy ezek az átfogó
biztosítékok a korinthusi levelekben találhatók – annak a gyülekezetnek szólnak, amelyeik a
legrosszabb erkölcsi állapotban volt a Pál apostol által megszólítottak között. Mintha előre
látta volna az elragadtatásnak a lelki hívőkre történő korlátozása modern kori eretnekségét!
A 2Thessz1:7-10-ben ezt olvassuk: „Néktek pedig, a kik szorongattattok,
nyugodalommal mivelünk együtt, a mikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának
angyalaival… A mikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék
mindazokban, a kik hisznek.” Figyeljük meg ismét ennek az ígéretnek az egyetemességét,
valamint az egyszerűségét és azt, hogy miképpen fordul vissza az első alapelemekre. A mi
Urunkat mindazokban csodálni kell, akik hisznek. Minden vissza van vezetve az egyszerű
hithez. Egyáltalán nem az érdemesség vagy az elért eredmények kérdése. Ugyanaz az
egyszerű szív bízik Krisztusban, amelyik megszabadított minket az eljövendő haragtól, s fogja
egészen biztosan bebiztosítani minden szent részvételét az elragadtatásban és a helyét az
ezeréves királyságban, mert ez a legutoljára idézett szakasz egészen magáig a Millenniumig
visz előre bennünket.

110
10. Mivel egyetlen igehely sincs a gyülekezeti levelekben, ami helyesen
értelmezve a részleges elragadtatást tanítaná

Miképpen lehetséges ez? A Szentírás nem mondhat ellent önmagának. Ha a páli

levelek azt tanítják és jelentik ki konkrétan, hogy „mindnyájan elváltozunk nagy hirtelen, egy
szempillantásban”, hogy „a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor”, azok mind feltámadnak a
halálból, hogy „nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt”, hogy
hogy amikor Urunk visszatér a Földre, hogy megdicsőüljön a szentjeiben, akkor „csodáltatik
mindazokban, a kik hisznek”, akkor ugyanezek a levelek nem taníthatják az, hogy az egyház
egyik része lesz csak elragadva, hogy az Úrral legyen, pusztán a kegyelt rész az Ő népéből
lesz bevezetve az Atya házába, a maradék pedig itt marad a Földön, hogy elszenvedje a nagy
nyomorúság ítéleteit, vagy a koporsóikban maradnak a Millennium végéig. Még ha vannak
olyan igeszakaszok, amik látszólag a részleges elragadtatást tanítják vagy sugallják, akkor is
tudjuk, hogy ez nem lehet így, ezért mi vagyunk azok, akik ezeket a szakaszokat nem azokkal
összhangban értelmezzük, amelyek az egyház teljes elragadtatását erősítik meg.
A Szentírás értelmezésének alapvető alapelve, hogy bármiről beszél Isten Ígéje
világosan és hangsúlyosan, ha vannak homályos igeszakaszok, amik ugyanezt a témát
taglalják, akkor azokat azokkal az igeszakaszokkal összhangban kell értelmezni, melyekkel
kapcsolatosan nincsen kétség. Például, amikor az Úr azt mondja, hogy „az én juhaim soha
nem pusztulnak el” stb. akkor az olyan igeszakaszokban, mint a Zsid6 és 10, amik a
hitehagyottak visszavonhatatlan pusztulásáról beszélnek, ott az apostol az üres hitvallókat érti,
nem az újjászületett személyeket. Hasonlóképpen, ha találunk olyan igeszakaszt, ami
szemlátomást az elragadtatásra vonatkozik, de valamiképpen kétértelmű, akkor nem
állíthatjuk, hogy azt tanítja, ami összeütközésben van a többi, az áldott reménységről tanító
világos és megerősítő igeszakasszal.
„Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való
részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához; Ha valami módon eljuthatnék a halottak
feltámadására.” (Fil3:10-11) Ezeket a „ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására”
szavakat a részleges elragadtatást vallók úgy értelmezik, hogy a halottak közül kiválasztott
feltámadókra vonatkoznak a mi Urunk visszatérésének idején, s ebből arra a következtetésre
jutnak, hogy az itt szóban forgó feltámadás az elért sikerek dolga, ezért abban a hívőknek csak
egy válogatott csoportja vesz részt. De tegyük fel a kérdést: az apostol itt vajon a fizikai
feltámadásra utal? Az Újszövetségben a „halál” és a „feltámadás” kifejezéseknek négyféle
jelentése van, ti. fizikai halál és feltámadás, lelki halál és feltámadás, jogi halál és feltámadás
és tapasztalati halál és feltámadás. Az elsőhöz nem kell bizonyító szakaszokat keresnünk, de
az utóbbi hármat illetően megtesszük.
A Jn5:24-26-ben ezt olvassuk: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én
beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a
kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő
az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és a kik hallják,
élnek. Mert a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete
legyen önmagában.” Nos, a „halál” és az „élet” szavak ebben a szakazban csak a lelki halálra,
a lelki életre és a lelki feltámadásra vonatkozhatnak: „általment a halálból az életre”.
Természetünknél fogva lelki halottak vagyunk: „holtak… a ti vétkeitek és bűneitek miatt”
(Ef2:1), de az újjászületéssel átmegyünk a halálból az életbe. A megújulás tehát lelki
feltámadás.
Továbbá, a Rm6:2-ben ezt olvassuk: „a kik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk
még abban?”, a Kol3:1-ben pedig ezt: „ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat
keressétek”. Ez a két szakasz a hívő jogi halálára és feltámadására utalnak. Az igazságnak ezt
az oldalát csak kevéssé ismerik vagy értik, de most nem időzhetünk mellette hosszabban. Egy

111
szó összefoglal mindent: azonosítás. A kereszten kettős azonosítás történt: minden hívő ismeri
az elsőt, de csak kevesen a másodikat. Isten számítása szerint és a törvény szemével Krisztus
azonosult velünk, mint elveszett bűnösökkel. Ő a mi helyünket foglalta le és a mi bűneinket
hordozta. Eltűrte a megszegett törvény teljes büntetését helyettünk. De továbbá (és ez annyira
fontos, hogy szintén meg kell értenünk) Isten számítása szerint és a törvény szemével minden
hívő is azonosult Krisztussal. Ezért mondhatja minden hívő: „Krisztussal együtt
megfeszíttettem.” (Gal2:20) Isten szemében én meghaltam a keresztem, mert Krisztus a
helyettesítőmként függött ott, s amit a helyettesítő tesz vagy szenved el, az annak lesz
beszámítva, aki helyett eljár. Ezért, még egyszer mondjuk, Isten szemében, amikor Krisztus
meghalt, én haltam meg, „meghaltam a bűnnek”, meghaltam a törvénynek, meghaltam a
világnak, s meghaltam minden másnak, aminek köze volt az Ádámban elfoglalt régi
helyzetemhez.
De menjünk tovább. A halál nem tarthatta fogva Krisztust. Ő ismét feltámadt, s Isten
számítása szerint én is feltámadtam, mert minden hívő azonosult (egynek számíttatott)
Krisztussal az Ő feltámadásában, ezért van megírva: „De az Isten gazdag lévén
irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk
halva a vétkek miatt (lelkileg, tehát jogilag is), megelevenített együtt a Krisztussal” (Ef2:4-5).
Itt nem az egyéni lelki megelevenedésünkről (az újjászületésünkről) van szó, hanem a jogi
azonosulásunkról Krisztussal: „együtt a Krisztussal”. A következő igevers még tovább megy
és arról tájékoztat minket, hogy Isten számítása szerint minden hívő azonosult Krisztussal az
Ő feltámadásában: „És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus
Jézusban”. Figyeljük meg a „Krisztus Jézusban” szavakat, melyek az Isten előtti helyzetünkre
utalnak (v. ö. „Krisztus Jézusban vannak” – Rm8:1), s ez egyáltalában nem a megtapasztalás
vagy valamilyen elért eredmény kérdése. Most már készen állunk a „halál” és a „feltámadás”
negyedik jelentésének vizsgálatára.
Krisztusban minden hívő „meghalt a bűnnek”, jogilag, s nem tapasztalatilag, meghalét
Isten szemében, mert „megfeszíttetett Krisztussal”. Itt lép be a hit. Isten azt mondja, „én halott
vagyok a bűnnek” (Rm8:2), de „én nem érzem, hogy halott volnék a bűnnek, a tapasztalatom
az ellenkezőjét mutatja”. Szeretteim ez nem az „érzések” vagy a „megtapasztalás” kérdése,
hanem az Isten bizonyságába vetett hité. Hallgassuk Őt: „Ezenképen gondoljátok ti is, hogy
meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Rm6:11) Itt van
tehát a tapasztalati halál és feltámadás. Hit által a gyakorlati életembe kell átültetnem azt, ami
igaz rám jogi értelemben. Hinni Isten Ígéjének, ami azt mondja, hogy én meghaltam a
bűnnek, de élek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban: most ennek az igazságnak a
megvalósulásában és erejében élek. Erre utalt az apostol, amikor ezt mondta: „Öldököljétek
meg azért a ti földi tagjaitokat” (Kol3:5). Az „azért” az előző igeversekre tekint vissza, ahol a
hívő jogi halálát és feltámadását taglalta. Mintha ezt mondta volna: lásd meg ebben, hogy a
gyakorlati állapotod megfelel annak, ahogyan Isten előtt állsz „Krisztusban”.
Mos térjünk vissza a Fil3-hoz. Pál itt a „feltámadásról” beszél, de mint láttuk, az
Újszövetség a feltámadás négy különböző rendjéről beszél. Ezek közül melyikről beszél itt az
apostol? A fizikai feltámadásra, a lelki feltámadásra, a jogi feltámadásra vagy a tapasztalati
feltámadásra utal? Ezt a szövegkörnyezetnek kell eldöntenie. Az egész szakasz figyelmes
elolvasása nyilvánvalóvá teszi, hogy itt a tapasztalati feltámadásról beszél az apostol. Az
egész igaszakasz az ő megtapasztalására utal, s életrajzi megerősítése a Rm6:11-nek. A
hetedik verssel kezdődően mondja: „De a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a
Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent (mennyire
nyilvánvaló, hogy az apostol itt a gyakorlati tapasztalatról számol be!) az én Uram, Jézus
Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek
ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, hogy megismerjem (a görög szó itt a ’ginosko’, aminek
a jelentése ’bizalmasan megismerni’) Őt, és az Ő feltámadásának erejét” (3-10. versek). Az

112
apostol úgy szeretett volna élni, mint valaki, aki feltámadt a halottaiból. „Az élet
újdonságában” akart járni. Nem akart többi „a bűnnek szolgálni”. S arra is vágyott, hogy a
közösség az Ő szenvedéseivel tegye őt hasonlatossá az Ő halálához. Ugyanazt az utat szerette
volna járni, amit az Ura is járt, meg akart keresztelkedni azzal a keresztséggel, amivel Ő
keresztelkedett meg, és ki akarta inni ugyanazt a poharat, amit Ő is kiivott. (Mk10:38-39).
„Ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására” (Fil3:11), azaz, ha bármi
módon megtapasztalhatnám a Rm6:11-hez történő teljeskörű igazodás teljes és áldott hatásait
– önmagamat holtnak tekintve a bűnnek és élőnek Istennek. Az apostol azt szerette volna
szemlélni vagy inkább megragadni, amit látott, nevezetesen „az elváltozást Isten Fiának a
képmására”. Amire mindennél jobban vágyott, az nem volt más, minthogy a gyakorlatban is
megvalósíthassa a mindennapi életében, ami igaz volt rá nézve jogilag, tekintettel az Isten
előtti helyzetére. De elérte az apostol teljes mértékben, amire vágyott? Eljutott arra a helyre,
ami már kívül esett az „óember” vágyainak hatósugarán? Soha többé nem engedett a
kísértésnek? Megszabadult vajon a bűn jelenlététől? Bizony nem. A következő igevers
nyelvezete nagyon hangsúlyos: „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes
volnék” (12. vers). Itt a megerősítő bizonyítéka annak, hogy az előző versekben az apostol
nem a test jövőbeli feltámadásáról beszél, mert ha a részvétel az első feltámadásban (vagy egy
eklézsiai feltámadásban Krisztus eljövetelekor) a kiváló lelkiség jutalma, akkor az apostol itt
azt ismeri el, hogy ő maga nem ütötte meg a megkövetel mértéket – ha pedig ő nem, akkor
kicsoda igen? Nem, ez az igeszakasz túl soknak bizonyul a részleges elragadtatást vallók
számára, mert ha a hívők feltámadását a lelki sikerek tárgyává tesszük, az magát Pál apostolt
is kizárja! Nyilvánvalónak kell lennie, hogy az apostol itt a tapasztalati feltámadásra utal,
olyasvalamire, aminek a gyakorlati, mindennapi élethez van köze. Valaki egyszer ezt mondta
egy ír testvérnek: „Pat, te halott vagy a bűnnek. A te óembered megfeszíttetett Krisztussal
együtt.” „Igen”, volt a válasz. „de sokszor a lelkemmel van bajom”. Az apostol mondja:
„Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem,
azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak,
nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való
elhívása jutalmára.” (13-14. versek) Egy további gondolat erről az utolsó igeversről.
Figyeljük meg, az apostol a „felülről való elhívás jutalmáról” beszél, ami teljesen más,
mint maga a „felülről való elhívás”. „Az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való
elhívása” a jogi helyzet, amit minden hívő elfoglal. Erre utalt az apostol, amikor ezt mondta:
„Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik
elhívatásotokhoz, mellyel elhívattatok.” (Ef4:1), s azoknak, akik „az elhíváshoz illően”
járnak, „jutalom” van fenntartva. Sikerült elnyernie ezt az apostolnak? Természetesen
hisszük, hogy igen. A 2Tim4 a Fil3 folytatása! Figyeljük meg a földi vándorútja végére
érkező, szeretett apostolt: „Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje
beállott. Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet
megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr
ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják
az ő megjelenését.” (2Tim4:6-8) Bárcsak megkapná író és olvasó egyaránt a kegyelmet, hogy
megharcolják a hit jó harcát, örömmel fejezzük be az utunkat és komolyan küzdjünk a
szenteknek egyszer, s mindenkorra megadott hitért.

113
Nyolcadik fejezet: A Megváltó visszatérésének eredményei
az egyházra nézve
Mi történik majd akkor, amikor Urunk visszatér, hogy Magához vegye a vérén
megvásárolt népét? Mi lesz az Ő osztályrésze, és mi lesz az ő osztályrészük azon a boldog
napon? Mik lesznek Krisztus második eljövetelének eredményei, ami az egyházat illeti? Azt
mondjuk, „az egyház”, bár pontosabb lenne „a szenteket” mondani, mert az ószövetségi hívők
az újszövetségi hívőkkel együtt osztoznak majd annak az örömteli eseménynek a csodálatos
áldásaiban és dicsőségében. Hogyan fogja befolyásolni a Megváltó visszatérése a
megváltottakat? A következő fejezetre hagyjuk Krisztus második eljövetelének eredményeit a
világra nézve. Most megelégszünk azzal, hogy a Megváltó megjelenésének az egyházat illető
eredményeit vizsgáljuk. Mik lesznek ezek? Mi lesz az események sorrendje? Biztos, hogy
ezek a kérdések lenyűgözően érdekesek és mélyrehatóan fontosak. S hála Istennek, nem
maradtak megválaszolatlanul. Igaz, hogy a Szentírás nem azért íródott, hogy kielégítse az üres
kíváncsiságot, és sok kérdés felett, amit felbukkannak az elménkben, csendben átsiklik,
mindazonáltal mindenben, ami a létfontosságú érdekeinket érinti, elegendőt jelent ki minden
bizakodó szív kielégítéséhez.
Ha megpróbálnánk kimerítő választ adni a fent feltett kérdésekre, akkor messze túl
kellene lépnünk egy viszonylag rövid fejezet határain. Mindaz, amit most kiderítünk, egy
vázlatot ad majd az olvasóinknak, ami a témánk eme fázisának legkiemelkedőbb mozzanatait
tárja majd eléjük úgy, ahogyan azokat Isten Ígéje feltárja. Hét dologra összpontosítjuk a
figyelmünket, nevezetesen: Magának az Úrnak a leereszkedésére a mennyből; az alvó szentek
feltámadására; az élő szentek elragadására; minden szent elváltozására a mi megdicsőült
Megváltónk képmására; a cselekedeteink megvizsgálására és megjutalmazására; az Egyház
Krisztus által történő Önmaga elé állítására; és az egyház megjelenésére Krisztussal együtt a
dicsőségben. Bárcsak Ő, Akinek megadatot, hogy vegye Krisztus dolgait és mutassa be azokat
nekünk, világosítaná meg az értelmünket és vonná a szívünket ámuló imádásra!
Az igeszakasz, ami minden másnál teljesebben tárja elénk a Megváltó visszatérésekor
végbemenő események sorrendjét, az 1Thessz4-ben található. Ezeken az oldalakon már volt
alkalmunk többször is utalni erre a szakaszra különféle vonatkozásokban, de kérjük
olvasóinkat, maradjanak velünk, amíg még egyszer idézzük. „Mert maga az Úr riadóval,
arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik
meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk
azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.”
(1Thessz4:16-17). Ebben a szakaszban három dolog követel különleges figyelmet: első
Magának az Úrnak a leszállása, második az alvó szentek feltámadása, harmadik az átkerülése
a mennybe azoknak a hívőknek, akik abban az időben élnek majd a Földön. Mielőtt
elidőznénk ezek mellett, először felhívjuk a figyelmet a szoros kapcsolatra a fenti igeszakasz
és Urunk szavai között, melyek a Jn14-ben vannak feljegyezve: „Ne nyugtalankodjék a ti
szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely
van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek
néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek
titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn14:1-3) Négyszeres kapcsolat áll fenn e
két igeszakasz között. A Megváltó mondta: „ismét eljövök”, az apostol írta: „maga az Úr…
leszáll az égből”. A Megváltó kijelentette: „magamhoz veszlek titeket”, az apostol pedig azt,
hogy a szentek: „elragadtatnak… a felhőkön az Úr elébe a levegőbe”. A Megváltó megígérte:
„hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek”, az apostol biztosít róla: „mindenkor az Úrral
leszünk”. A Megváltó ezzel vezette be kegyelmes szavait: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek”,
az apostol ezzel fejezi be: „Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel.” T. B. Baines

114
szavait kölcsönözve: „Kétség sem férhet hozzá, hogy ezek az igeszakaszok, melyek oly
szoros párhuzamban állnak, ugyanarról az eseményről beszélnek.” Milyen csodálatos is a
Szentírás verbális egyezése! Mennyi kiemeli az egyik igaszakasznak a másikhoz történő
hasonlítása a Szentírás eltéveszthetetlen egységét! S mennyire bemutatja ez azt a tényt, hogy
minden emberi betűvetés mögött egyetlen felügyelő és irányító Elme állt! Bizony, a mi hitünk
áthatolhatatlan kősziklán nyugszik. De térjünk vissza az 1Thessz4-hez és nézzük meg:

1. Az Úr leszállását a mennyből

„Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből”.

Maga az Úr – Aki könyörült a tömegen, könnyeket ontott Lázár sírjánál, siratta Jeruzsálemet,
meggyógyította a beteget, megtisztította a leprást, s feltámasztotta a halottat, lecsendesítette a
haragos hullámokat, démonokat űzött ki és kiszabadította a Sátán foglyait. Akit az emberek
megvetettek és elutasítottak, Akit gonosztevőként ítéltek halálra és az átkozott fára feszítettek,
de Aki feltámadt a harmadik napon, felment a mennybe, s elfoglalta a helyét Isten jobbján a
magasságban. Aki olyan nevet kapott, ami minden név felett való, s amire minden térd
meghajlik „mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus
Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil2:9-10) Igen, „ugyanez a Jézus” száll majd alá
riadóval a mennyből.
Negyven nappal azután, hogy a megfeszített Megváltó kijött a sírból, felment a
mennybe, „Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden
néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is” (Ef1:21), s
elfoglalta a helyét Atyja trónján. Ott is maradt, várakozva e korszakon át, türelemmel várva a
megígért aratásra. Ahogyan ki is jelentette: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak
egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn12:24). Az Úr Jézus volt a
„gabonamag”, amelyik elhalt, s az egyház, ami az Ő Teste, a „sok gyümölcs”, ami
közvetlenül abból a halálból származik. Azt mondjuk, „közvetlenül”, mert a Millennium
idején sokan mások is belépnek majd abba az üdvösségbe, ami a kereszten lett megvásárolva.
Tizenkilenc hosszú évszázadon át várt Isten Krisztusa a gyötrelmeinek gyümölcsére.
Ahogyan Jakab apostol mondja: „Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét”
(Jak5:7). Valóban hosszú ideig várakozott az aratás Ura. Így olvasunk „Jézus Krisztus
királyságáról és tűréséről” is (Jel1.9). Az egyház, ami az Ő Teste, lassan, de biztosan
növekedik, növekedik, „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő
megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak
mértékére” (Ef4:13). S most a várakozás ideje lejárt. Az utolsó tag is hozzá lett adva a
Testhez, a legutolsó élő követ is beillesztették abba a templomba, amit a Szentlélek épít most
(Ef2:21), a kegyelem korszakának utolsó pillanatai lefutottak. Most eljött az óra, amire a
Megváltó olyan sokáig várt. Most eljött az idő, amikor a Fő egyesül a Testtel. Most kell
meglátnia Megváltónak a lelke gyötrelmeit és meg kell elégednie.
„Maga az Úr… leszáll az égből”. Kimondhatatlanul drága ez az Íge az Övéinek szíve
számára. Krisztus személyesen jön el az Általa kitűzött cél elérése érdekében. Az öröm, hogy
a véren megvásárolt népét üdvözölheti, kizárólag az Övének kell lennie. Az angyalok nem
bízhatók meg ennek végrehajtásával, s ez lesz a helyzet akkor is, amikor Izrael szétszórt népét
szedi össze (lásd Mt24:31). Gábrielnek adatott meg a megtisztelő kiváltság, hogy hirdesse
Máriának Krisztus első eljövetelét, de még őrá sem fogják bízni ezt a munkát. Krisztus Maga
hallatja majd az összehívó kiáltást. Maga az Úr fog leereszkedni. „Ismét eljövök” ígérte.
Ugyanaz az áldott Úr Jézus, aki mindhalálig szerette az Övéit, s Aki elment, hogy helyet
készítsen nekik, ugyanaz, mint Aki a szavát adta, hogy visszajön értük. Ő nem küld
arkangyalt, hogy elvezessen minket az Atya házához. Nem, Maga az Úr az, Aki
trombitaszóval, örömkiáltással, az üdvözlés kiáltásával leszáll a mennyből. Az a hang, ami

115
előszólította Lázárt a sírjából, ismét hallatszik majd, amint az alvó szenteket hívja elő a
sírjukból. A Pásztornak az a hangja, amelyik név szerint szólítja a juhait, akkor majd
felhangzik, amint a halál árnyékának völgyéből az örökzöld mezőkre hívja az Ő „kicsiny
nyáját”. Az a hang, amelyik olyan, mint „sok vizek zúgása” (Jel1:15), hallatszik majd akkor,
amikor hazahívja a népét. „Az én szerelmesemnek szavát hallom, ímé, ő jő, ugrálva a
hegyeken, szökellve a halmokon!” (Én2:8) S mit fog mondani a Szerelmes hangja? „kelj fel
én mátkám, én szépem, és jöszte. Mert ímé a tél elmult, az eső elmult, elment. Virágok
láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött, és a gerliczének szava hallatik a mi földünkön. A
fügefa érleli első gyümölcsét, és a szőlők virágzásban vannak, jóillatot adnak; kelj fel én
mátkám, én szépem, és jőjj hozzám!” (Én2:10-13) Most nézzük meg

2. Az alvó szentek feltámadását

„És feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban.” Ez a második áldott, a

Megváltó visszatérésekor történő esemény – az alvó szentek felébrednek és feltámadnak. Ez
elvezet minket a témánknak ahhoz az ágához, ahol nagyon sok tudatlanság és zűrzavar
uralkodik általánosságban a keresztyénségben. Az népszerű elképzelés az, hogy általános
feltámadás megy végbe az idők végén. Olyan mélyen gyökerezik ez a hiedelem és olyan
széles körben vallják, hogy az a kijelentés, mely szerint két feltámadás lesz – egyik a
szenteké, másik a bűnösöké, és a kettő között ezer év telik el – furcsa eszmék a szélsőséges
fantáziák terjesztőjévé teszi a kimondóját. Mindazonáltal a Szentírás tanítása ebben a
dologban rendkívül világos és konkrét. Azok közül, akik ezeket az oldalakat olvassák,
valószínűleg sokan már tisztában vannak ezzel a különbségtétellel, de azok kedvéért, akik
még nem, röviden fel kell vázolnunk Isten Ígéjének tanítását a témáról, először azonban
egyvalaki írásaiból idézve, akit méltán becsül minden keresztyén, bárhogyan is gondolkodik.
John Bunyan, aki természetesen komolyan tanulmányozta az isteni jövendöléseket, ezt
írta: „Nos, amikor az alvó szentek feltámadnak, romolhatatlanok, erősek, dicsőségesek és
lelkiek lesznek, s azok is hasonlókká válnak hozzájuk, akik akkor még életben lesznek. S
akkor még mielőtt a gonoszok feltámadnának, a szentek megjelennek az Úr Jézus Krisztus
ítélőszéke előtt, hogy számot adjanak Uruknak, a Bírónak mindenről, amit tettek, s átvegyék
jutalmukat a munkájuknak köszönhető jótéteményekért. Azt mondom, a gonoszok előtt
fognak feltámadni, mert ők maguk tulajdonképpen ’a feltámadás gyermekei’, azaz, akiké kell
lennie annak összes dicsőségének, előkelőségének és édességének. Ezért mondják, mikor
feltámadnak, hogy a halálból támadnak fel, azaz feltámadva az elvetett világot maguk mögött
hagyják. S ennek így kell lenni, mert a szentek is, miután végeztek a számadásukkal, s
Krisztussal együtt a trónra kerültek, mint királyok és papok, hogy Vele együtt ítéljék meg a
világot, amikor a gonosz világ feltámad.”
De az emberi bizonyságok minden további idézése nélkül térjünk rá Krisztusnak és az
Ő apostolai ihletett írásainak a tanítására. Egyszer ezt mondta az Úr: „Hanem mikor lakomát
készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat: és boldog leszel;
mivelhogy nem fizethetik vissza néked; mert majd visszafizettetik néked az igazak
feltámadásakor.” Ha csak egyetlen feltámadás lesz, akkor Urunk miért tette a fenti
megkülönböztetést és minősítést „az igazak feltámadásáról”? Aztán a Lk20:34-35-ben ezt
olvassuk: „E világnak fiai házasodnak és férjhez adatnak: De a kik méltókká tétetnek, hogy
ama világot elvegyék, és a halálból való feltámadást, sem nem házasodnak, sem férjhez nem
adatnak”. Mit jelenthetnek azok a szavak, melyek szerint „a kik méltókká tétetnek, hogy ama
világot elvegyék, és a halálból való feltámadást”, ha minden halott egyformán részt vesz egy
válogatás nélküli feltámadásban? A méltóvá tétetés a halálból való feltámadásra itt
természetesen magában foglalja azt is, hogy lesznek, akik nem tétetnek méltókká arra, s ezért
nem vesznek észt az itt említett feltámadásban. A végkövetkeztetés tehát megcáfolhatatlan:

116
két külön feltámadás lesz. S az, hogy ez így lesz meglátható a Jn5:28-29 nyelvezetéből is: „Ne
csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, a melyben mindazok, a kik a koporsókban vannak,
meghallják az ő szavát, és kijőnek; a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a
gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” Itt a két feltámadás élesen meg vannak
különböztetve mind a megnevezésük, mind a résztvevők vonatkozásában, s amint majd látjuk,
hosszú idő telik el a kettő között.
Az apostoli levelek bizonyságai szigorú harmóniában vannak Urunknak a négy
evangéliumban feljegyzett tanításaival. Az 1Kor15:21-23-ban ez áll: „Miután ugyanis ember
által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert a miképen Ádámban
mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki
pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az ő
eljövetelekor.” Fontos megjegyezni, hogy ebben a fejezetben egyáltalán nincs szó a gonoszok
feltámadásáról, hanem szigorúan csak Krisztusnak és a szentjeinek a feltámadására
korlátozódik. Egyedül csak azokra utal, akik „Krisztusban” vannak. Krisztus Maga az „első
zsenge” (ez utalás a 3Móz23:10-ben található előképre), s az Ő visszatérésekor a csűrbe
behordott aratás pedig azok, „akik a Krisztusban vannak”. Elhangzik, hogy Isten népe az
ószövetségi időkben elutasította, hogy szabadulást fogadjon el a halálból az üldözőik kezéből,
„hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek” (Zsid11:35), mely kifejezés teljesen
értelmetlen, ha csak egyetlen általános feltámadás lesz, melyben a szentek és a bűnösök
egyformán vesznek részt.
Egy további igehelyet kell átnézni, nevezetesen a Jel20:4-6-ot: „És láték
királyiszékeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel; és látám azoknak lelkeit, a
kiknek fejöket vették a Jézus bizonyságtételéért és az Isten beszédéért, és a kik nem imádták a
fenevadat, sem annak képét, és nem vették annak bélyegét homlokukra és kezeikre; és éltek és
uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halottak pedig meg nem elevenedének,
mígnem betelik az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, a kinek része van az
első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak; hanem lesznek az Istennek és a
Krisztusnak papjai, és uralkodnak ő vele ezer esztendeig.” Ebből nemcsak azt tudjuk meg,
hogy a szentek feltámadása teljesen elkülönül a gonoszokétól, de az is konkrétan elhangzik,
hogy ezer éves időszak lesz a kettő között. Értelmetlenség volna „a boldogok és szentek”
feltámadásáról első feltámadásként beszélni, ha azt nem követné a gonoszok második
feltámadása. Az igazak mind feltámadnak, mielőtt a Millennium elkezdődne, de az
elveszettek nem támadnak fel annak lezárultáig. Látjuk tehát, hogy az Újszövetség egyetemes
tanítása az alvó hívőkről tökéletes összhangban van a thesszalonikabelieknek írott levelekkel:
„a Krisztusban meghaltak támadnak fel először”. Senki más, csak a „Krisztusban meghaltak”
jönnek elő a sírjaikból válaszul az alászálló Úr összehívó kiáltására az Ő második
eljövetelének idején. De most vizsgáljuk meg

3. Az élő hívők elragadtatását

„Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön
az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk” (1Thessz4:17). Ezzel a
kijelentéssel kapcsolatban felhívjuk a figyelmet egy másik igeszakaszra, aminek látszólag
semmi köze sincs ehhez. A Jn12:32.re gondolunk: „És én, ha felemeltetem e földről,
mindeneket magamhoz vonszok.” Vonakodunk a magunk értelmezésével előhozakodni arról
az igeversről, mert az nagyon különbözik az általánosan elfogadott értelmezéstől. Nem arra
vágyunk, hogy kiszolgáljuk a modern és nyomorúságos epekedést a Szentírás újszerű
magyarázatai után, hanem egyszerűen csak a szükség késztet minket erre. „És én, ha
felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok”. A „mindeneket” (az angol
változatban: minden embert) kifejezésben az „ember” szó dőlt betűvel van beszúrva, mert

117
nincs meg az eredeti szövegben, ezért a „mindeneket” az összes hívőre utalásként kell
értelmezni. Az így felmerülő kérdés ez: mire utal a „Krisztushoz vonzás”? Személyesen nem
véljük úgy, hogy bármi köze lenne az üdvösséghez, mert ahol a Krisztushoz járulásról van szó
az üdvösségért, ott az „Atyát” mondja annak, Aki „vonz”. Ez ellenőrizhető a Jn6:44-ből, ahol
ezt olvassuk: „Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem”.
Ezért azt mondjuk, hogy Urunk szavai itt a hívők elragadtatására utalnak az Ő visszatérésének
idején, azaz akkor fogja mindegyiküket „Magához vonzani”. Az „én… mindeneket
magamhoz vonszok” szavak nagyon szorosan egyeznek azzal a másik mondásával, amelyik
ugyanerre az eseményre utal: „és magamhoz veszlek titeket” (Jn14:3). Azt is mondjuk, hogy
az ok, amiért az összes hívőnek ez a Magához vonzása a visszatérése idején össze van
kapcsolva az Ő „felemeltetésével” az, hogy megmutassa nekünk: ezt a betetőző áldást minden
másikhoz hasonlóan az Ő kereszten értünk elvégzett munkájának köszönhetjük. Végül nagyon
jelentős, és a magyarázatunkat alátámasztani látszó, hogy a mostanit közvetlenül megelőző
igeversben Urunk ezt mondta: „Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ
fejedelme.” Akkor volt a „most” – a kereszten, hogy kimondatott az isteni ítélet, de egészen
az elragadtatásig nem történik meg annak végrehajtása. Rögvest a szentek elragadtatása, a
Krisztushoz „vonzásuk” után szakad rá Isten „ítélete” erre „a világra”, s akkor lesz kivetve a
„fejedelme” – a Sátán – az uralmából (lásd Jel12:7-9). Kik azok, akik azon a napon
Krisztushoz lesznek „vonva”? A válasz a thesszalonikabeli levelekben található: „Azután mi,
a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe”. Már
megvizsgáltuk az alvó szentek feltámadását, s most mondjuk néhány szót azokról a hívőkről,
akik abban az időben élnek majd a Földön. Sokszor mondják: „Sok dolog bizonytalan ebben
az életben, de egy biztos: mindegyikünknek meg kell halni, mindenkinek vissza kell fizetnie
az adósságát a természetnek”. Semmi sem általánosabb, mint efféle megjegyzéseket hallani,
amik úgy állítják a halál a hívő szemei elé, mint elkerülhetetlen kilátását. Az efféle
kijelentéseket alapigazságoknak tekintik. Gyakran a szószékekről is elhangzanak. De a
Szentírás nem így tanítja. Isten Ígéje konkrétan kijelenti: „Mindnyájan ugyan nem aluszunk
el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban.” (1Kor15:51-52)
Ahelyett tehát, hogy abszolút biztos lenne, hogy mindenki meghal, az az abszolút biztos, hogy
nem minden hívő hal meg. A keresztyének egy egész generációja, nevezetesen azok, akik
akkor élnek a Földön, amikor Utunk visszatér a mennyből „egy szempillantásban
elváltoznak” és anélkül, hogy átmennének a halálon, a feltámadt szentekkel együtt
elragadtatnak az Úr elébe a levegőben.
A kilátás, amit Isten Ígéje tár minden hívő elé, nem más, mint Krisztus küszöbön álló
visszatérése. Nem a haláltól való rettegésnek, hanem „a Megváltó várásának” kell lennie a
napi elfoglaltságunknak. A célunk nem a sírba szállás, hanem a mennybe jutás. Ezért nevezik
„áldott reménységnek” és ezért mondja, hogy „újonnan születtünk élő reménységre” – élő
reménységre a haldokló színpadon. Ez a reménység aktív volt az első századi szentek
szívében. A thesszalonikabeliek „megtértek az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz
Istennek szolgáljanak, és várják az Ő Fiát az égből”. Krisztusra vártak, nem a halálra.
Figyeljük meg. hogy a most vizsgált igeszakaszunkban az apostol azok közé sorolta magát,
akik élnek és megmaradnak Krisztus eljövetelekor – „Azután mi (nem ’ti’), a kik élünk, a kik
megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt”, majd megint: „Mindnyájan ugyan nem
aluszunk el”. A szeretett apostol nem a „félelmek királyára”, hanem a „dicsőség Királyára”
nézett.
Urunk, a Te eljöveteledre várunk,
Az ég, nem a sír a mi célunk,
Az elragadtatásra, nem a halálra várunk örömmel.
Dicsérd az Urat, dicsérd az Urat én lelkem.

118
 Látványos szemléltetését és előképét látjuk a Földön az Úr eljövetelekor élő hívőknek
a mennybemenetelében Énókh elragadtatásában. „Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson
halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt.” (Zsid11:5) Itt volt egy hozzánk hasonló
szenvedélyekkel bíró ember, aki anélkül ragadtatott el a mennybe, hogy halált látott volna. Ez
az áldott kilátás, amit a Szentírás állít a keresztyén elé a mostani reménységeként.
Megismételjük: az összes hívő a Földön Urunk leszállásának idején a levegőben teljesen
elkerülik majd a sír homályos portáljait és az égbe ragadtatnak, hogy találkozzanak Urukkal
és örökre együtt legyenek Vele. Ez lesz Urunk ígéretének a beteljesedése: „ismét eljövök és
magamhoz fogadlak titeket”.20 Figyeljük meg, Urunk nem azt mondja, hogy „ismét eljövök
magamhoz veszlek titeket”, hanem ismét eljövök és magamhoz fogadlak titeket”. A gondolat,
ami ez a megkülönböztetés érzékelte, rendkívül drága. „(El)venni” egy önmagamra
korlátozódó cselekedet. Én bemehetek egy üres szobába és elvehetek egy könyvet az
asztalról. De „fogadni” olyan cselekedet, ami belevonja a másikat is. Ha én „fogadok” egy
könyvet, abban benne van, hogy valaki más adta azt át nekem. Ugyanez lesz a helyzet az
elragadtatással is. Isten szentjei nincsenek magukra hagyva ebben a hideg pusztaság-világban.
„A másik Vigasztaló, az igazság Lelke” eljött, hogy az egyházban vegyen lakozást, és Tőle
„fogadja” el azt az Úr Jézus. S figyeljük meg azt is, hogy az Úr nem a „mennyet” vagy az
„Atya házát”, hanem Önmagát említette. Krisztus Személyének kell a célnak lenni a szem és
az elme számára. Így volt ez István mártírral is: „Uram Jézus, fogadd21 magadhoz az én
lelkemet!” S így volt Pál apostollal is: kívánt „elköltözni és a Krisztussal lenni; mert ez sokkal
inkább jobb”. Majd megint: „kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz”. A szív Vele volt
elfoglalva.
„Az Úr elébe a levegőbe.” Miért kell az egyháznak „a levegőben”, s nem a Földön
találkoznia az Úrral? Ennek két okát ajánljuk. Először, mert az egyház mennyei és nem földi.
Mennyei az eredetét tekintve (1Kor15:48). Mennyei az elhívását tekintve (Zsid3:1). Mennyei
a polgárságát illetően (Fil3:20). Mennyei az áldásait illetően (Ef1:3). Mennyei a sorsát
illetően (1Pt1:4). Ezért találkozik az egyház a Fejével „a levegőben” – az atmoszférikus
egekben. Másodszor pedig hiszem, hogy az Úrnak és a véren megvásárolt népének az
örömteli találkozása azért történik a levegőben és nem a mennyben, mert ez biztosítja annak
privát mivoltát. A világ szemei nem bámulják majd a szent színpadot, de még az angyalok
sem lesznek tanúi (már amennyire a Szentírás jelzi) annak az első pillanatnak, amikor a
Megváltó találkozik a megváltottakkal,
„És ekképpen mindenkor az Úrral leszünk”, ami, mint láttuk, megfelel az Ő áldott
ígéretének: „hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek”. Csodálatos kiváltság! Csodálatos
kilátás! Az ilyen szeretet valóban „minden ismeretet felülhalad”. A hely, ami kijár a Fiúnak,
ugyanaz lesz, ami megadatok a fiaknak is. „Krisztus örököstársaivá” lettünk. Az Ő
örökségében és áldott mivoltában osztoznak majd a megváltottjai. Ő Maga jön el, hogy
elvezessen minket az Ő helyére! De mi vajon alkalmasak leszünk-e egy ilyen birodalomban
élni? A válasz elvezet ahhoz, hogy megvizsgáljuk

4. Minden hívő elváltozását a megdicsőült Megváltónk képmására

Kezdetben az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, de belépett a bűn és

annak következtében ez a képmás elcsúnyult és a hasonlatosság megsérült. Akkor hát Jahve
célja meghiúsult? Dehogy. „Az Úr tanácsa megáll mindörökké” (Zsolt33:11). Ezért van
megírva: „Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához
hasonlatosak legyenek” (Rm8:29). Az idő, amikor Isten eme célja és ígérete megvalósul, az Ő

20
Károlinál: magamhoz veszlek titeket – a ford.
21
Károlinál: vedd – a ford.

119
Fia visszatérésének ideje lesz. Így tehát Isten választottjai azok, akik „az Ő Fia ábrázatához
hasonlatosak” lesznek. Akkor fognak „elváltozni nagy hirtelen, egy szempillantásban”. Akkor
fog „a romlandó romolhatatlanságba, e halandó halhatatlanságba öltözni”. De részletezzük.
A Rm7:24-ben hangzik el a kérdés: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg
engem e halálnak testéből?” A kérdésre adott válasz egyik része a Rm8:11-ben van
feljegyezve: „De ha Annak a Lelke lakik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból,
ugyanaz, a ki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is
az ő ti bennetek lakozó Lelke által.” Ez az igehely komoly ellentétek forrásává vált a
közelmúltban, és némi vad képzelgés ütötte fel a fejét vele kapcsolatban, pedig a jelentése
teljesen egyszerű. „A halandó test megelevenítése” nem a feltámadásra utal, még csak nem is
a „gyógyításra”, hanem arra a „változásra”, ami azoknak a földi hívőkben a fizikai lényében
megy majd végbe a Megváltó visszatérésekor. Itt, mint mindenütt máshol is, az apostol az
„áldott reménységet” tartotta a szívében, és semmit sem helyez közbe (még a halált és a
feltámadást sem) a mostani állapot és annak a reménynek a megvalósulása közé. „A halandó
testeink megelevenítése”, az „elváltozásuk” egy pillanat alatt a Fil3:20-21-ben van leírva:
„Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Ki
elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez,
amaz Ő hatalmas munkája szerint, mely által maga alá is vethet mindeneket.” A mostani
romlandó testeink átalakulnak és hasonlókká lesznek ahhoz a dicsőséges testhez, amit most
Urunk visel. Azaz, olyanok lesznek, mint az Ő teste, amikor az átváltozás hegyén volt –
fényesen ragyogó. Mint az Ő teste, ahogyan megmutatkozott Saulnak a damaszkuszi úton –
olyan ragyogással sziporkázva, ami elhomályosította a déli napsütést. Micsoda dicsőséges
átalakulás lesz az! Minden szent megkapja a dicsőséges testet, ami alkalmas lesz arra a
színpadra, ahová menendő úgy, ahogyan a mostani test alkalmas ehhez a Földhöz. A tudósok
elmondják nekünk, hogy a kicsiny sziporkázó gyémánt, amit oly nagyon bámulunk, egykor
egy széndarab volt, a faszén töredéke, ami csodálatos átalakuláson ment keresztül, aminek
során a darabka fekete faszénből csillogó ékszer lett. Ez talán a természet előképe a ránk váró
dicsőséges átalakulásról, amikor a Megváltó veszi a mostani testünket és átformálja az Ő
dicsőséges testének mintájára.
A fizikai átalakulás nem minden, ami a hívőre vár. A mi Urunk visszatérésekor
mentális, erkölcsi és lelki átalakulás is végbe megy. A Jn3:2-ben hangzik el: „Szeretteim,
most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk,
hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, a mint
van.” A hangsúly gyakran helyezik a nem megfelelő szavakra. Egyesek úgy olvassák ezt az
igeverset, mintha a jövőbeni állapotunkkal kapcsolatos mostani tudatlanságunkra vonatkozna,
a „még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk” mondatot így értik: „Valójában még nem
tudjuk, mivé leszünk”. Ám ez hiba, mert mi „tudjuk”, hiszen pont ez az igevers tájékoztat
minket róla_ „De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá”. Annak a
megmutatkozása, hogy valójában milyenek leszünk, várat magára Urunk megjelenéséig. Hadd
szemléltessem. A kezemben tartok egy ki magot. Nem túl szép megjelenésű és nem ígér
semmit arról, hogy végül milyen lesz. De elültetem azt a magot a földbe, s néhány hét
elteltével erős növénnyé válik, s egy reggel arra ébredek, hogy a legszebb virágok borítják.
Ekkor ennek az apró magnak a rejtett képességei teljesen megmutatkoznak. Így van a hívővel
is. Rátekint a saját szívére és csodálkozik, hogy végső soron ő Isten gyermeke. A teste
ugyanolyan, mint a hitetleneké, s testi szemekkel nézve úgy látszik, semmiben sem
különbözik tőlük. Nem, mert a valódi élete „el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben”
(Kol3:3) – még nem látszik, mivé lesz, de (hit által) tudja, mert amikor Krisztus megjelenik, ő
is Hozzá hasonló lesz, mert meglátja Őt, amint van.
„Hasonlókká leszünk Ő hozzá.” Ki merné korlátozni ezt a rendkívül nagy és drága
ígéretet? „Hozzá hasonlók” fizikailag, akkor a nyomorúságos testünk „hasonló lesz az Ő

120
dicsőséges testéhez”. „Hasonlatosakká Őhozzá” mentálisan! Manapság nem hasonlítunk
Hozzá mentálisan: az elméinket most gyakran zaklatják gonosz gondolatok, elhomályosítják
és elsötétítik a bukás következményei és ki van téve megannyi korlátozásnak. Amikor
azonban Krisztus megjelenik, akkor a „tökéletes” jön el, s akkor többé már nem „tükör által
homályosan” fogunk látni, hanem úgy ismerünk majd, ahogyan ismernek. „Hasonlókká
leszünk Ő hozzá” erkölcsileg és lelkileg is. A bűn ki lesz törölve a lényünkből, a bukás
minden nyoma és következménye kitöröltetik a személyünkből. Akkor valósul meg teljesen
Isten eleve elrendelésének a célja. Akkor fogunk „teljesen elváltozni az Ő Fiának képmására”.
Áldott átalakulás! Dicsőséges kilátás! Hasonlókká leszünk Ő hozzá.

„Az Atya házában a magaságban

Készül az én lakóhelyem
Ott az otthon, a szeretett nyugvóhely
S ott van a fényes jutalmam.
Szeretetben Vele, mocsoktalan fehérben
Dicsőségben fogok ragyogni,
Az Ő áldott jelenléte lesz az örömem,
A szeretete és a dicsősége az enyém.
A bűn minden foltja eltöröltetik,
Minden gonoszságnak vége szakad,
S én Isten Szeretettjével élek.

5. A hívő cselekedeteinek vizsgálata és jutalma

„És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek,
a mint az ő cselekedete lesz.” (Jel22:12) Ha igaz, hogy a keresztyénség általános tanítása a
feltámadás témájában bibliaellenes, akkor a jövendő ítélet népszerű elképzelés még inkább az.
Általános az a hiedelem, hogy az idő végén szentek s bűnösök mindannyian megállnak majd
Isten ítélőszéke előtt, és két nagy csoportra lesznek osztva – „a juhokra és a kecskékre” – s
akiknek a neve benne lesz az élet könyvében, azok a mennybe mennek, míg a gonoszok a tűz
tavába vettetnek. Ehhez az elképzeléshez (az utolsó mondatot leszámítva nincs egyetlen egy
igevers sem a Szentírásban, ha azokat helyesen értelmezzük. Ami a hívőket illeti, a bűn
kérdése a számukra örökre lezárult, mert az ő bűneik megítéltettek a kereszten, ahol a
Helyettesítőjük halt meg igazként a hamisak helyett. Következésképpen mindazok, akik hittek
az Úr Jézusban, örökre kikerültek a törvény átka alól. Ez világos Urunk saját szavaiból:
„Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem
elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre”,
vagy ahogyan a Revised Version helyesebben fordítja: „nem megy ítéletre” (Jn5:24). Milyen
hibás tehát az uralkodó elképzelés, és mennyire abszurd! Vajon Pál apostolnak, aki már
eltöltött a mennyben több mint tizennyolc évszázadot, mégis meg kell majd jelennie Isten
ítélőszéke előtt azért, hogy biztossá váljon: az örökkévalóságot a mennyben, vagy a tűz
tavában fogja tölteni? Hogyan lenne ez lehetséges, ha egyszer konkrétan elhangzik: „Nincsen
azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak” (Rm8:1).
Továbbá figyeljük meg, hogy az alvó szentekről az hangzik el, hogy dicsőségben támadnak
fel (1Kor15:43). Miképpen lehetne hát egy megdicsőült szent a tűz tavára ítélve? S ha nem
lehetséges, hogy odajusson, akkor mi szükség van arra, hogy bármiféle esküdtszék döntsön az
örökkévaló sorsáról? Nem, a nagy fehér trón előtti ítélet csak a gonoszokat fogja érinteni.
De vajon nem hangzik el a 2Kor5:10-ben, hogy „Mert nékünk mindnyájunknak meg
kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e
testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt”? De igen. Vizsgáljuk meg ezt az igeverset.

121
Először is meg kell jegyezni, hogy az itt „ítélőszéknek” fordított görög szó a „bema”. Az
Újszövetség megírásának idején a bema nem a törvényszéki pad volt, ahol a bíró ült és
mondott ítéletet a bűnözőkre (arra egy teljesen más szó volt használatos), hanem az a trón,
amelyen ülve a bíró a díjakat osztogatta a játékok győzteseinek. Ilyen lesz Krisztus bemája is.
Másodszor, a hívők megjelenésének célja „Krisztus ítélőszéke előtt” nem a
jogosultságuk és alkalmasságuk ellenőrzése a mennybe jutáshoz, hanem a cselekedeteik
vizsgálata és a szolgálatuk megjutalmazása. Az igeszakasz, ami erre fényt derít, az 1Kor3:11-
15-ben található: „Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett,
mely a Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját
épít rá erre a fundamentomra; Kinek-kinek munkája nyilván lészen: mert ama nap
megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű legyen, azt
a tűz próbálja meg. Ha valakinek a munkája, a melyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi. Ha
valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön
keresztül.” Ebből megtudjuk, hogy a hívő üdvösségének alapja Maga Jézus Krisztus, s a hívő
későbbi munkáit és szolgálatát egy építkezéshez hasonlítja, amit erre az alapra épít. A
különböző cselekedeteket és szolgálatokat hasonlítja egy épülethez, amit erre az alapra épít. A
különböző munkák, amiket a hívő elvégez – jók és rosszak – úgy szerepelnek, mint két
anyagfajta, amit alkalmaz az általa épített épülethez. Krisztus megjelenésének napjaiban ez az
épület tétetik próbára tűzzel, ami azt jelenti, hogy a hívő cselekedetei és azok indítékai tüzetes
vizsgálaton mennek keresztül. Azok a cselekedetek, amelyek kiállják a vizsgálatot, meg
lesznek jutalmazva, az érdemtelen cselekedetek viszont megsemmisülnek és az utóbbi esetben
az egyén, noha üdvözül, „kárt vall”. Amikor az Úr visszatér, minden hívőt felszólít a
számadásra a gondnokságáról. Ellenőrzi, miképpen használtuk a talentumainkat és miképpen
használtuk az időnket. A hívő egész életét aprólékosan megvizsgálja a trón fényében, és a
cselekedeteit isteni mércével méri meg. A most kimondott szavak és az ebben a világban
megtett cselekedetek a szentély mérlegén lesznek megmérve. Akkor majd a dolgok a valódi
színeikben mutatkoznak meg és az érdemeiknek megfelelő címkét kapnak a mindentudó
Krisztus pártatlan kezéből.
A fenti igeszakaszokban említett anyagok két csoportja közötti különbség a
legkomolyabb igazságra mutat rá. Az „arany, ezüst, drágakövek” belső értékkel rendelkeznek,
míg a „fa, széna, pozdorja” természetes növekedésből számaznak. A Szentírásban az „arany”
az isteni természetet jelképezi, az „ezüst” az isteni megváltást, a „drágakövek” pedig az isteni
dicsőséget. A hívő azon munkái, amelyek a bennünk levő isteni természetből eredtek,
Krisztus megváltásán alapulnak és Isten dicsőségére lettel elvégezve, jutalmat kapnak. De
amelyeket azok vittek véghez, akik úgy érezték, tenniük kell valamit, azokat a test energiái
végezték el, s csak az önfelnagyítás miatt történtek, mind megégnek. Micsoda tűzvész lesz
azon a napon! Micsoda meglepetések lesznek Krisztus ítélőszéke előtt! Egy száz dolláros
adomány, amit azért adtak, hogy nevet szerezzenek, hamuvá válik aznap, de egy tízcentes,
amit az Úr kedvéért adtak a szegényeknek, romolhatatlan jutalomban részesül majd.

„Az érdemszerző tettek, ahogyan mi gondoltuk

Ő majd megmutatja, hogy csak bűnök,
Az elfeledett kis tettekről
Megmondja, hogy Neki tettük”.

Egyetlen cselekedet sem veszíti el a jutalmát, amit a Krisztus iránti szeretetből tettünk.
„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről,
melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.”
(Zsid6:10) Mindaz, ami aznap kiállja a próbát, nyilvánosa, bőségesen és örökkévaló módon
lesz megjutalmazva. Ott, az Ő Atyja előtt és a szent angyalok jelenlétében a mi kegyelmes

122
Megváltónk örömmel mondja majd a megjutalmazottnak: „Jól vagyon jó és hű szolgám,
kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Mt25:23)
A jutalmak témája nagy, és mi csak futólag foglalkozhatunk itt vele. Négy koronát
említ az Újszövetség: a romolhatatlan koronát (1Kor9:25), ami a hűségs szolgálat jutalma; az
igazság koronáját (2Tim4:8), ami azoknak adatik, akik szeretik Krisztus megjelenését; a
dicsőség koronáját (1Pt5:4), a mi a hűséges pásztoroknak van fenntartva, akik gondozták a
nyájat; és az élet koronáját (Jel2:10), ami különleges, a mártírok számára fenntartott jutalom.
Minden korona feltételes, a távol levő Krisztus iránti hűségtől függ. De térjünk most vissza a
2Kor5:10-re.
A megjelenésünk kilátása Krisztus ítélőszéke előtt egyszerre örömteli és komoly.
„Örömteli”, mert ott majd minden napvilágra kerül és minden félreértés tisztázódik, mivel
minden, ami nem állja ki az isteni próbát, „megég”, s mivel minden cselekedetet, ami egyedül
Isten dicsőségének szem előtt tartásával ment végbe, Magától a mi áldott Urunktól kap
dicséretet. S „komoly”? mert akkor majd megmutatkozik, hogy mennyire nem volt más a mi
munkánk, mint „fa, széna és pozdorja”, s mert akkor majd kiderül, milyen fájdalmasan
elmulasztottunk „beosztani az időt” és emiatt „kárt vallunk”. Ó, testvéreim, illik, hogy annak
a napnak a világosságában éljünk, ami már olyan közel van. Legyen a fő törekvésünk az,
hogy minden, amit mondunk és teszünk, találkozzon Urunk jóváhagyásával az ítélőszéknél.
Igen, az ítélőszék szemlélése komoly és fürkésző. Az, aki önző könnyedségben és testi
örömökben élt, vesztes lesz az örökkévalóságon át. De aki „megtagadta önmagát” a Megváltó
iránti szeretetből és hálából, majd meghallja az Ő „jól van”-ját és bemegy az Ő örömébe.

6. Az egyház odaállítása Maga Krisztus elé

Amikor Isten minden szentje Krisztushoz hasonlóvá válik, „hasonlókká Ő hozzá”

fizikailag, mentálisan, erkölcsileg és lelkileg, s miután mindenkinek az élete és a cselekedetei
átestek a vizsgálaton az ítélőszék előtt, akkor az egyház nyilvános bemutatásra kerül és az
Ef5:25-27 beteljesedik: „Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; Hogy azt
megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az íge által, hogy majd Önmaga elébe állítsa
dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami
afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” Az „elébe állítás” itt azt jelenti
„felsorakoztatni maga mellett”. Krisztus még majd felsorakoztatja Maga mellett az egyházat.
Az egyház osztozik majd az Ő dicsőségében és uralkodik Vele a Millennium alatt. Ahogyan a
Szentírás mondja: „A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe űljön velem”
(Jel3:21). Az egyház akkor majd alkalmas lesz erre a magasztos pozícióra, mert figyeljük
meg, hogy Krisztus egy „dicsőséges” egyházat sorakozta fel Maga mellé. Azon a napon a bűn
semmiféle szennyező „szeplője” sem lesz az egyházban, sem pedig „sömörgözés” – a kor és a
romlás jele – sem csúfítja el a szépségét, hanem az egyház akkor fiatalon, örökre megújulva
fogja visszatükrözni Krisztus dicsőségét. Akkor lesz képes majd Ő mondani: „Mindenestől
szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned!” (Én4:7) Másik igeszakasz, ami az
egyház felsorakoztatásáról beszél a Júd24-25-ben található: „Annak pedig, a ki titeket a
bűntől megőrizhet, és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben nagy örömmel, az
egyedül bölcs Istennek, a mi megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő és hatalom most és mind
örökké. Ámen.” Hisszük, hogy ez az utalás a „nagy örömre” Magára Krisztusra vonatkozik.
Ez volt az „öröm”, ami Elé tárult, miután elszenvedte a keresztet és megvetette a gyalázatot
(Zsid12:2).
Szorosan kapcsolódik az egyház nyilvános felsorakoztatásához

123
7. Az egyház megjelenése Krisztussal

Az utolsó időpontban, amikor a világ látta az Úr Jézust, Ő egyedül volt – egyedül a

halálban. De amikor majd visszatér erre a Földre, nem lesz egyedül. A szentjei is elkísérik. Ő
az „elsőszülött sok atyafi között” (Rm8:29), s amikor Ő megint megjelenik, a szentek is vele
lesznek. „A ki vetőmagját sírva emelve megy tova, vígadozással jő elő, kévéit emelve.”
(Zsolt126:6) Igen, az az áldott Valaki, aki megalázta Magát, hogy Vetővé váljon, a „kévéivel”
fog visszatérni: „Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével” (Júd1:14).
„Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei
vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig
Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Mert azt
tartom, hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk
megjelentetik.” (Rm8:16-18) Figyeljük meg, hogy az itt említett „dicsőséget” meg kell
jeleníteni, s bennünk jelenik meg. Továbbá, ez az a dicsőség, amiben Krisztussal együtt
osztozunk, „együtt dicsőülve meg”. Mikor „jelenik majd meg” ez a dicsőség „bennünk”
Krisztussal együtt? A válasz az, hogy a visszatérésének idején a Földre, mert „Mikor a
Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben.”
(Kol3:4) „Dicsőségben”, mert ezt megelőzően a testeink „hasonlókká válnak az ő dicsőséges
testéhez” - Krisztus eme megjelenésével kapcsolatban, dicsőségben a szentekkel együtt,
olvassuk: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Rm8:19). Azon a
napon Isten fiai – akiknek az élete most „el van rejtve Krisztussal az Istenben” – megjelennek
majd Krisztussal együtt a dicsőségben. Akkor lesz teljes mértékben megválaszolva a mi
Urunk imája: „De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre
hisznek majd én bennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és
én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél
engem. És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a
miképen mi egy vagyunk” (Jn17:20-22)

„Hamar eljön az a dicsőséges nap

Amikor a trónodon ülve
Megmutatod a világ csodálatára,
Hogy Te egy vagy velünk.”

Ezek a Megváltó eljövetelének eredményei az egyházra nézve – eredmények,

melyeknek a felét sem mondtuk el. Maga az Úr száll alá trombitaszóval a mennyből,
felébresztve az alvó szenteket és elragadva őket az élő hívőkkel együtt a levegőbe, hogy
találkozzon velük. Ők elváltoznak Isten Fiának a képére és „hasonlókká lesznek” Őhozzá.
Azután a szentek megjelennek Krisztus ítélőszéke előtt a cselekedeteik megvizsgálása és a
szolgálatuk megjutalmazása végett. Végül, Krisztus előkészíti a visszatérését a Földre,
felsorakoztatja a most már kívül-belül dicsőséges egyházát Maga mellett, s amikor megjelenik
a világ előtt, az egyháza is megjelenik Vele együtt, hogy a soha meg nem szűnő csodálkozás
és ámulat tárgya legyen, amikor látják, hogy milyen nagy dolgokat tett meg az Úr azokért,
akik a természetüknél fogva a harag gyermekei voltak és nem érdemeltek mást, csak örök
kárhozatot. Ezzel a kilátással vajon nem kell vágynunk arra, hogy Isten siettesse az Úr
visszatérés örömteli napjának az eljövetelét, s vajon nem kényszerülünk arra, hogy így
kiáltsunk: „Ámen, bizony jöjj Úr Jézus”!?

124
Kilencedik fejezet: A Megváltó visszatérésének eredményei
a világra nézve
Az előző fejezetben a Megváltó visszatérésének hét eredményét vizsgáltuk az
egyházra nézve. Láttuk, hogy Aki a tanítványait majdnem tizenkilenc évszázada hagyta hátra,
visszajön megint: Maga az Úr száll alá trombitaszóval az égből. S ezt a trombitaszót (vagy
kiáltást) meghallja az összes szent, a Földön élők ugyanúgy, mint a sírban alvók, s amikor
Urunk a kiáltást hallatja, csodálatos „vonzóerőt” is gyakorol majd, amivel „elragadja” a népét
Magához, s a levegőben találkoznak, majd utána az ítélőszékéhez járulnak a cselekedeteik
megvizsgálása és a szolgálatuk megjutalmazása végett. Majd hét év vagy még hosszabb
időszak elteltével az Úr visszatér a Földre a népe kíséretében, dicsőségben. Most erre az
időszakra, és az alatta történt némely dolgokra kell összpontosítanunk a figyelmünket. Mi
történt a Földön, miután az egyház eltávozott onnan? Milyen állapotok állnak majd fenn
abban az időszakban, ami elválasztja Krisztus második eljövetelének két időpontját? Milyen
események hágnak tetőfokra a Megváltó visszatérésekor az Olajfák hegyére, hogy bevezesse
a régen megígért Millenniumot? Ezekre a kérdésekre rendkívül sok igeszakasz válaszol és a
fő problémánk ezek kiválasztása és osztályozása.
Mi történik a Földön a szentek eltávozása után? Igyekezve összefoglalni a
jövendöléseket, melyek ezzel kapcsolatosak, most is a legfontosabb hét eseményre
korlátozódunk, nevezetesen a világ ámulatára az egyház eltűnése miatt, a hátramaradottak
reménytelen helyzetére, Isten ítéletes bánásmódjára a Földdel, az Antikrisztus jellemére és
pályafutására, a zsidók helyzetére ebben az időszakban, az armageddoni csatára és Krisztus
visszatérésére magára a Földre. Mielőtt rátérnénk sorban egymás után ezekre, egy-két sóval
fel kell készítenünk az olvasót az elkövetkezőkre.
Az idő hosszúsága, ami elválasztja Krisztus titkos eljövetelét a levegőben a népe
elragadása végett, valamint az ezt követő nyilvános visszatérését a Földre önmagában nincs
világosan meghatározva a Szentírásban. Biztos azonban, hogy ez az időtartam legalább hét
évig fog tartani, de ha – ahogyan a szerző hiszi és a próféciákat tanulmányozók növekvő
számban következtetnek – a zsidók jókora része visszatér Palesztinába, ha a templomuk
újjáépül Jeruzsálemben, ha Babilont és helyreállítják úgy, hogy világvárossá válik, akkor
sokkal tovább, talán összességében hetven évig is. Az egyszerűség kedvéért ezt az időszakot a
nyomorúság időszakának nevezzük, bár egészen pontosan a „nagy nyomorúság” csak három
és fél évig fog tartani, az lesz az utolsó három és fél év, mielőtt az Úr Jézus visszatér a Földre.
Bárki, aki komolyan a próféciák tanulmányozására adta a fejét azonnal felismeri ama
dolgok időrendi sorrendbe állításának nehézségét, amiknek meg kell lenniük hamarosan. A
részletek pontos sorendjének vonatkozásában nem lehetünk abszolút dogmatikusak, de ami a
kérdés általános körvonalait illeti, azzal minden világos. Ezekkel a magyarázó
megjegyzésekkel térjünk most rá közvetlenül a témára.

1. A világ megdöbbenése az egyház titokzatos és hirtelen eltűnése miatt

Bárki elképzelheti a világra gyakorolt ámulatba ejtő hatást, amit majd az egyház
titokzatos eltűnése okoz. Azt mondjuk, „titokzatos eltűnés”, mert nem ismerünk semmit a
Szentírásban, ami arra utalna, hogy Urunk kiáltását (trombita-szavát) bárki meghallaná az Ő
népén kívül. S Énókh és Illés elragadtatásainak hasonlóságaiból kiindulva az egyház
elragadtatása sem lesz ismeretes, csak miután lezajlott. Az, hogy a világ nem lesz tanúja a
hívők elragadtatásának a levegőbe a Megváltójuk elé látszólag tovább erősíti az a tény, hogy
az elváltozásuk és az elragadásuk „nagy hirtelen, egy szempillantásban” megy majd végbe.
Úgy tekintjük tehát, hogy az egyház elragadtatása gyors és titokzatos lesz.

125
 Egy napon a közeli jövőben – hogy mennyire közeli, azt senki nem tudja megmondani
– de valószínűleg a mostani generáció életében a világ arra ébred, hogy a legmegdöbbentőbb
jelenség ment végbe. Embertársaik nagy tömegei tűntek el titokzatosan, nem hagyva nyomot
maguk után! Sok otthonban marad egy vagy több üres szék. Sok hivatalban és raktárban
maradnak üres zsámolyok. Az élet minden területéről lesznek, akik „inkább választják az
Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét,
Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a
megjutalmazásra tekintenek” (Zsid11:25-26). Lehet, hogy egyes ülőhelyek a Szenátusban és
egyes trónok is üresen maradnak, mert Isten gyermekei „elszéledtek” (Jn11:52) számos
területre és hivatásba. Az eltűntek jelensége nem helyi lesz, hanem az egész világra kiterjed.
Nagyon valószínű, hogy ebben az országban minden faluból, városból és nagyvárosból
lesznek olyanok, akik a levegőbe ragadtatnak, hogy ott az Úrral találkozzanak. Képzeljük el
azok ámulatát, megdöbbenését, sajnálkozását, akik hátra maradnak! Képzeljük el azt a
pánikot, ami rabul ejti a szívüket! Ha kutatnak, hiábavaló lesz a kutatásuk. Semmi nyomát
nem lelik majd az eltűnteknek. S képzeljük el az ismételt ámulatukat és megdöbbenésüket,
amikor megjönnek a hírek más országokból arról, hogy ugyanaz a titokzatos eltűnés ott is
végbement! Sok időt vesz majd igénybe az itt hagyottak számára megoldást találni a titokra?
Nehéz lesz magyarázatot találniuk Isten népének eltűnésére a Földről? Hiszünk abban, hogy
nem. Krisztus közelgő eljövetelét oly széles körben hirdették szóban és írásban, hogy most
már viszonylag kevés ember van, akik teljes tudatlanságban élnek ennek a témának a
vonatkozásában. Ma ennek a világnak a bölcsei ócsárolhatják és gúnyolhatják azt az
igazságot, hogy az Úr eljövetele közel van, de akkor, amikor majd túl késő lesz hasznot húzni
a mostani bizonyságtételből, meglátják, hogy akik várták annak az áldott reménységnek a
beteljesedését és a mi nagy Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus dicsőséges megjelenését,
nem pusztán álmodozók és fanatikusok voltak, hanem józan férfiak és nők, akiknek a hite
Isten tévedhetetlen Ígéjén alapult. Ó, micsoda aggodalom tölti majd el azokat, akik nem
figyeltek istenfélő barátaik hűséges figyelmeztetéseire! S itt megállunk egy pillanatra és
megkérdezzük: Olvasó, veled mi a helyzet? Tegyük fel, hogy Krisztus ma jön el, – és jöhet –
te melyik osztályban leszel megtalálható? Vajon a „bölcs” szüzek között leszel, akik
felkészültek a Vőlegény megjelenésére, vagy a „bolond” szüzek között, akik nem készültek
fel kellőképpen erre a nagy eseményre? Ne suhanj át könnyedén e felett a kérdés felett. Ez
most a legjelentősebb kérdés, ami felkeltheti a figyelmedet. Azt mondod, reméled, hogy azok
között leszel, akik felkészültek. De nem engedheted meg a bizonytalanságot ebben a
dologban, aminek a következményei nagyon-nagyon komolyak és messzire hatók.
Könyörgünk, áll meg most azonnal és vizsgáld meg magad őszintén, hogy vajon hitben jársz-
e. A szívedben tudod, hogy felkészületlen vagy és minden erőfeszítésed arra irányult, hogy
kényelmes helyet biztosíts magadnak ebben a világban? Akkor hadd kérdezzük meg: „Mi
haszna az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkében kárt vall?” Azt mondod, már
szembesültél ezzel a kérdéssel és tudod, hogyan kell elvégezni a szükséges felkészülést? Vagy
kénytelen vagy megkérdezni: Mit cselekedjek, hogy üdvözüljek? Akkor készen van a válasz,
Isten saját válasza: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.” Tedd a magadévá azt a
gondoskodást, amit az isteni kegyelem készített elő az elveszett bűnösök számára. Menekülj
Krisztushoz, amíg még van rá idő. Fordulj el az énedtől, annak minden elhatározásával és
kudarcaival együtt és bízd magad az Úr Jézusra. Halld meg a késztető szót: „Ímé itt a
kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja”. Ne bizakodj a holnapban, mert nem tudod, hogy az
a nap mit hoz rád. Holnap már lehet, hogy túl késő lesz. Az Úr visszajöhet még a holnapot
megelőzően és akkor a kegyelem ajtaja bezárul előtted. S ez arra indít, hogy vizsgáljuk meg

126
2. A hátramaradtak reménytelen állapotát

Mi történik majd akkor, amikor a keresztyénség ráébred, hogy a valódi egyház, Isten
egyháza elragadtatott a Földről, hogy együtt legyen az Úrral? Megint mondjuk, nem nehéz
elképzelnünk, milyen választ kell adnunk. De nem vagyunk a képzeletünk működtetésére
hagyva: a Szentírás világos és teljes választ tartalmaz a kérdésünkre. Isten Ígéje arra utal,
hogy a szentek elragadtatását követően a hátrahagyottak közül sokan fogják buzgón keresni a
lelkük üdvösségét. Férfiak s asszonyok tömegei életükben most először fogják segítségül
hívni az Úr nevét és könyörögni Hozzá kegyelemért. De a kiáltásuk nem hallgattatik meg. A
keresésük hiábavaló lesz, mert addig késlekedtek az üdvösségük mindennél fontosabb
dolgában, amíg már túl késő lett. A kegyelem ajtaja bezárult, mert az üdvösség napja véget
ért. Gyakorta figyelmeztették ezeket a hátrahagyottakat, de hiába. Isten szolgái hűségesen
tárták eléjük, milyen kényszerítően szükséges menekülniük az eljövendő harag elől. Ismerve
az Úr rettentését, igyekeztek meggyőzni az üdvösségre nem jutott hallgatóikat, hogy
béküljenek ki Istennel, de ők csak kacagtak az erőfeszítéseiken. S most fordult a kocka. Isten
fog rajtuk kacagni, neveti a szerencsétlen helyzetüket és gúnyolja a félelmüket. Figyeljük meg
a Szentírás komoly kijelentését: „Mivelhogy hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém az
én kezemet, és senki eszébe nem vette; és elhagytátok minden én tanácsomat, és az én
feddésemmel nem gondoltatok: én is a ti nyomorúságtokon nevetek, megcsúfollak, mikor eljő
az, a mitől féltek. Mikor eljő, mint a vihar, az, a mitől féltek, és a ti nyomorúságtok, mint a
forgószél elközelget: mikor eljő ti reátok a nyomorgatás és a szorongatás. Akkor segítségül
hívnak engem, de nem hallgatom meg: keresnek engem, de meg nem találnak. Azért hogy
gyűlölték a bölcseséget, és az Úrnak félelmét nem választották. Nem engedtek az én
tanácsomnak; megvetették minden én feddésemet. Esznek azért az ő útjoknak gyümölcséből,
és az ő tanácsokból megelégednek.” (Péld1:24-31) Kimondhatatlanul komoly szavak ezek –
szavak, melyeknek az ország minden szószékéről kellene mennydörögni. Ugyanezek az
emberek sokszor hallották az evangélium prédikálását, de szándékosan keményítették meg a
szívüket. Sokszor ösztökélték őket arra, hogy „keressétek az Urat, a míg megtalálható,
hívjátok őt segítségül, a míg közel van” (Ézs55:6), de megvetették az isteni kegyelem
hívogatásait. Most learatják, amit vetettek. Eddig gúnyolták Istent, most Isten fogja majd őket
gúnyolni. Eddig Isten hívogatta őket, de visszautasították, hogy figyeljenek Rá, most ők
hívogatják majd Istent, de Ő nem fog nekik válaszolni.
Párhuzamosan ezzel a komoly ószövetségi kijelentéssel látjuk, hogy Maga a mi Urunk
is bizonyságot tett: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom néktek,
igyekeznek bemenni és nem mehetnek. Mikor már a gazda felkél és bezárja az ajtót, és
kezdetek kívül állani és az ajtót zörgetni, mondván: Uram! Uram! nyisd meg nékünk; és ő
felelvén, ezt mondja néktek: Nem tudom honnét valók vagytok ti” (Lk13:24-25). Ezek a
szavak annak megerősítését tartalmazzák, amit a „balga szüzekről” mondott: „Később pedig a
többi szűzek is megjövének, mondván: Uram! Uram! nyisd meg mi nékünk. Ő pedig felelvén,
monda: Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket.” Bárkik is legyenek a Jel7 „nagy
tömege”, az biztos, hogy a keresztyénségből senki sem lesz közöttük, akik a mostani korban
elutasították az evangéliumot. A 2Thessz2:10-12 ugyanolyan konkrét. Az Antikrisztus eljön
„a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, a kik elvesznek; mivelhogy nem
fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességökre. És azért bocsátja reájok Isten a
tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, a kik nem
hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.” Értsük hét meg
konkrétan, hogy nem lesz „második lehetőség” a Krisztust most elutasítók számára, akik a
Földön maradnak az egyház eltávolítása után, mert amikor az egyház elmegy, vele megy a
Szentlélek is. A kopogtatás és a kiáltozás akkor már hiábavaló lesz. Az ajtó bezárult. Az
üdvösség napja letelt. Egy haragos Isten fog gúnyolódni azokon, akik Rajta gúnyolódtak.

127
Ahogyan az ókori Izraellel történt, úgy lesz most az Isten által elhagyott keresztyénséggel is:
„Én is búsulásom szerint cselekszem, nem fog kedvezni szemem, sem meg nem szánom őket;
s ha kiáltanak füleimbe nagy felszóval, nem hallgatom meg őket.” (Ezék8:18) Üdvösségre
még nem jutott olvasó, gondold meg a pusztulásodat. „A ki hisz a Fiúban, örök élete van; a ki
pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn3:36) De a
hátrahagyottak nemcsak hiába keresik majd Istent, de az Ő haragjának célpontjaivá is válnak.
Ez elvezet minket oda, hogy megvizsgáljuk

3. Isten bánásmódját a Földdel a nagy nyomorúság időszakában

Azt az időszakot, ami az egyház eltávolítása a Földről és Krisztus visszatérése a

Földre között telik el, a Szentírás különféleképpen nevezi meg. Mondja „a bosszúállás
napjának” (Ézs61:2). Nevezi „Jákob háborúsága idejének” (Jel30:7). Ez „a megpróbáltatás
ideje, a mely az egész világra eljő” (Jel3:10). Mondja „az Úr nagy napjának” is (Sof1:14).
Emlegeti „nagy nyomorúságként” is (Mt24:21). Ez „az Úr perének ideje a pogányokkal”
(Jer25:31). A Dán12:1 úgy írja le, mint „nyomorúságos időt, a milyen nem volt attól fogva,
hogy nép kezdett lenni, mindezideig”. Urunk is erre az időszakra utalt, amikor kijelentette:
„Mert azok a napok olyan nyomorúságosak lesznek, a milyenek a világ kezdete óta, a melyet
Isten teremtett, mind ez ideig nem voltak, és nem is lesznek. És ha az Úr meg nem rövidítette
volna azokat a napokat, egyetlen test sem menekülne meg; de a választottakért, a kiket
kiválasztott, megrövidítette azokat a napokat.” (Mk13:19-20) Ha valaki végigolvassa ezeket a
kimondhatatlanul komoly igeszakaszokat, természetes módon ötlik fel a kérdés: miért lesznek
ebben az időszakban fájdalmasabbak a csapások, mint bármikor máskor az emberi történelem
kezdetétől fogva? A válasz ez: azért, mert a háromszor szent Isten ebben az időszakban fogja
megbosszulni az Ő áldott Fiának halálát. Istennek „pere van a nemzetekkel”: figyeljük meg, a
„nemzetekkel”, nem a „nemzettel”, mert a a pogányok a zsidókkal együtt részt vettek a
keresztre feszítés szörnyűséges bűnében. A Rm12:19-ben meg van írva: „Magatokért bosszút
ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a
bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.” S mint mindenben, a Szent itt is tökéletes
példát mutat: „A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem
fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre” (1Pt2:23). Igen, Ő rábízta Magát arra,
Aki igazságosan ítél, s most eljön az ideje az Ő ügye támogatásának, amikor az igazságos
Bíró teljes elégtételt fog megkövetelni a tizenkilenc évszázaddal ezelőtt elkövetett szörnyű
bűnért. A kereszten a gyötrődő így kiáltott: „Öntsd ki a te haragodat reájok, és a te
haragodnak búsulása érje utól őket. Legyen az ő palotájok puszta, és az ő hajlékukban ne
legyen lakos; Mert a kit te megvertél, azt üldözik, és a tőled sujtottak fájdalmát szólják meg.”
(Zsolt69:25-27) Abban az időben fogja Isten megválaszolni ezt az imát.
Igen, olvasóm, olyan világban élsz, amit Isten saját Fiának a vére szennyez be, s ami
most a menny szemében ennek a szörnyűséges bűnnek a vétke alatt áll, annak a bűnnek, amit
azóta minden generáció elkövetett „önmagoknak feszítve meg az Istennek ama Fiát, és
meggyalázva őt” (Zsid6:6). Isten hosszasan visszatartott az ítéleteit. Hosszasan mutatta ki a
kegyelmét. De hamarosan véget ér a kegyelemnek ez a korszaka, és akkor az Úristen majd
válaszol a Fia imájára, és „kiontja a haragját” arra a világra, amelyik meggyilkolta a dicsőség
Urát. Isten haragjának ez a „kiontása” sok igeszakaszban van leírva- A Sof1:14-18-ban ezt
olvassuk: „Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet; az Úr napjának szava
keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak
napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és
borúnak napja. Kürtnek és tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok
ellen! És megszorongatom az embereket és járnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen,
és kiontatik vérök, mint a por, és testök, mint szemét. Sem ezüstjök, sem aranyuk nem

128
szabadíthatja meg őket az Úr haragjának napján, és az ő féltő szeretetének tüze megemészti az
egész földet; mert véget vet, bizony hirtelen vet véget e föld minden lakosának.” Majd ismét:
„Ímé, az Úrnak szélvésze, haragja tör elő, és a rohanó szélvész a hitetlenek fejére zúdul. Nem
szűnik meg az Úr felgerjedt haragja, míg végbe nem viszi, és míg meg nem valósítja az ő
szívének gondolatait. Az utolsó napokban értitek meg e dolgot.” (Jer30:23-24) S mégy
egyszer halljuk: „Mert ímé, eljön a nap, lángoló, mint a sütő-kemencze, és olyanná lesz
minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt
mondja a Seregeknek Ura, a mely nem hagy rajtok gyökeret, sem ágat.” (Mal4:1)
A Biblia utolsó könyvének nem kevesebb, mint tizenhárom fejezete (6-tól 19-ig) van
azoknak a rettenetes ítéleteknek a leírására szentelve, amiket Isten majd kiont a Földre a nagy
nyomorúság időszakában. Most nem tudjuk átnézni mind a tizenhármat, hanem csak a hatodik
egyik részletére korlátozódunk. „És előjőve egy másik, veres ló, és a ki azon üle, megadaték
annak, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék; és adaték
annak egy nagy kard.” (Jel6:4) A jelképeket itt könnyen értelmezhetjük. A „vörös ló” a
vérontást és a mészárlást jelképezi. A békesség „elvétetik a Földről”: nemcsak egyetlen
országtól, vagy egyetlen kontinensről, hanem magáról a Földről. Ennek a beteljesedése
egyelőre még a jövő. De az eljövendő események előre vetítik az árnyékaikat, s az árnyékok
hossza már most beborítja a Földet, megmutatva, milyen közel jár már maga a félelmetes
valóság. Manapság a szentek „a Föld sói”, megőrizve az emberiséget a végromlástól, s az itt
levő Szentlélek is visszatartó hatást fejt ki a gonoszság erőire. De a Jel6-ban szemlélt napon a
Szentlélek már eltávozott, s akkor az emberek legvadabb szeszélyeinek a zablája lesz
szabadjára engedve, s lekövetkezik a kölcsönös mészárlás és az egyetemes vérontás korszaka.
„És mikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallám, hogy a harmadik lelkes állat
mondá: Jőjj és lásd. Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle, egy mérleg
vala kezében. És hallék a négy lelkes állat közt szózatot, a mely ezt mondja vala: A búzának
mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár; de a bort és az olajt ne bántsd.”
(Jel6:5-6) A „fekete ló” a siránkozást és a gyászt jelképezi, a „mérleg” a gabona pontos
mérésére szolgál, a „dénár” a napi bér (lásd Mt20:2). Az egyetemes háború borzalmai mellett,
amit az előző „pecsét” ítélete ír le, páratlan élelmiszerhiány is lesz, s a létfenntartáshoz
szükséges árucikkek is az éhségnek megfelelő árakon kerülnek forgalomba. Isten
évszázadokon át bőséges terméssel áldotta meg a Földet, de a könyörülete hálaadás nélkül
maradt. Azon a napon viszont általános ínség lesz és tömegek halnak majd éhhalált.
„És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol
követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel
és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.” (Jel6:8) Ahogyan az ókori Egyiptom
csapásainak esetében volt, úgy lesz a nagy nyomorúság idején is: Istenítéleteinek súlyossága
fokozódik. A „sárgaszínű ló” a halált jelképezi, s ez a lovasának neve is. A halált a pokol
követi: az első a testet ragadja el, a második a lelket követeli. Ebben az egyetlen ítéletben a
Föld lakosainak nem kevesebb, mint a negyedét lemészárolják Isten bosszúálló megbízottjai,
míg a megmaradtakat az éhség gyötrelmei fogják kínozni és a vadállatok fogják rémisztgetni.
„Azután látám, mikor a hatodik pecsétet felnyitotta, és ímé nagy földindulás lőn, és a
nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér; És az ég csillagai a
földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az
ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget
helyéből elmozdíttaték.” (Jel6:12-14) A háború, az éhség és a vadállatok okozta borzalmakat
a természet legfélelmetesebb felkavarodásai követik. Először egy „nagy földrengés”, az
emberiség történelmében páratlan földrengés, olyan, amely mellett Pompeji megsemmisülése
és San Francisco katasztrófája elhalványulnak, mint teljesen jelentéktelenek. Isten Maga
nevezi ezt „nagy földindulásnak”, nagynak a súlyosságát a kiterjedtségét illetően mert az
egész Földet megrendíti, s még a hegyek és a tenger szigetei is kimozdulnak a helyükről.

129
Utána azt olvassuk, hogy a Föld gyötrődő lakosainak szenvedéseit fokozandó a Nap
elhomályosodik, mintha vonakodna megvilágítani az ítélet és a halál színpadját. Továbbá, a
Hold a borzalom tárgyává válik. Az emberek hosszú időn át megvetették a drága vért, amit
Isten Báránya ontott a kereszten. Most már túl késő van ahhoz, hogy Krisztus vére megvédje
őket: Isten azzal fogja kigúnyolni őket, hogy a Holdat vérré változtatja, így az már nem ontja
tovább az ezüstös fényét úgy, mint addig, hanem bíborvörös színbe borítja Isten ítéleteinek
színpadját. S ha ez még nem lenne elég, az egek is kimutatják haragjukat a Teremtőjét
megfeszítő Földdel szemben, s lerázzák rá a csillagjaikat. Az egész természet felkavarodik és
a Földet ezek a páratlan csapások fogják sújtani.
Az ebben az időszakban kiszabott isteni ítéletek hasonló képét festi le Ézsaiás próféta
is: „Ímé az Úrnak napja jő kegyetlen búsulással és felgerjedt haraggal, hogy a földet
pusztasággá tegye, és annak bűnöseit elveszesse arról. Mert az ég csillagai és csillagzatai nem
ragyogtatják fényöket, sötét lesz a nap támadásakor, és a hold fényét nem tündökölteti. És
meglátogatom a földön a bűnt, és a gonoszokon vétküket, és megszüntetem az istentelenek
kevélységét, és az erőszakoskodóknak gőgjét megalázom. Drágábbá teszem az embert a
színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál. Ezért az egeket megrendítem, és megindul
helyéről a föld is, a seregek Urának búsulása miatt, és felgerjedett haragjának napján.”
(Ézs13:9-13) Ezeket a szavakat készpénznek kell venni és szó szerint kell érteni.
Mi lesz mindennek a hatása? Térjünk vissza a Jel6-hoz és olvassuk el a Szentlélek
saját leírását az emberiség szörnyülködéséről ebben az időszakban: „És a földnek királyai és a
fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak, és minden szolga és minden szabad,
elrejték magokat a barlangokba és a hegyeknek kőszikláiba; És mondának a hegyeknek és a
kőszikláknak: Essetek mi reánk és rejtsetek el minket annak színe elől, a ki a királyiszékben
ül, és a Bárány haragjától: Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?”
(Jel6:15-17) Egy imaösszejövetelt hívnak össze – egy soha nem látott méretűt és buzgóságút,
olyat, amihez minden társadalmi osztályból csatlakoznak az emberek. Királyok és uralkodók
lesznek jelen. Eddig gyakrabban láttuk őket a lóversenyeken, mint az imaösszejöveteleken. S
minden osztályból lesznek ott emberek. Sok imalehetőséget mulasztottak el a múltban. Sok
időt töltöttek éjjel az imamentes ágyaikban. Úgy tekintettek az imádkozásra, mint haszontalan
időtöltésre, elpocsékolt időre, asszonyoknak és gyermekeknek való elfoglaltságra. De most az
arcukra borulnak. Amikor az imádság hasznos volt, gúnyolódtak azon, most pedig, amikor
hasztalan, akarattal adják rá a fejüket. Ilyen az emberi természet romlottsága és ostobasága.
De figyeljük meg az imádságuk célját! Nem az élő Istenhez imádkoznak, hanem az élettelen
sziklákhoz és hegyekhez. Nem tudnak az Úristenhez imádkozni, mert soha nem tanulták meg,
miképpen kell Őt megszólítani, s most már túl késő van ahhoz, hogy a Szentlélektől
tanuljanak, Aki minden valódi ima ihletője, de most „elvétetett az útból”. Nem a Kősziklához,
hanem a kősziklákhoz imádkoznak. Az anyagi dolgokat tették meg isteneiknek ezért most
ezekhez intézik a könyörgéseiket. Figyeljük meg az imádságuk lényegét is! Azt kérik, hogy
legyenek elrejtve Isten elől és a Bárány haragjától. Amikor volt lehetőségük, visszautasították
az Ő szeretetének elismerését, semmibe vették a kegyelmi ajánlatait, így most a haragját kell
elszenvedniük. Isten arcának a látása az Ő népének legmélyebb vágya, és „elrejtőzni az Ő
színe elől” lesz az egyetlen vágya az ítéletre hátrahagyottaknak.
A fentiekben csak a hatodik „pecsét” ítéletét tekintettük át végig. De van egy hetedik
is, ami feloszlik hét „trombitás” ítéletre, melyek közül a hetedik tovább oszlik hét
„aranypohár” ítéletre. A világ aligha álmodik arról, mi vár rá. A mostani háború minden
borzalmával egyetemben csak halvány elképzelést ad arról, ami hamarosan lesújt a Földre.
Nemcsak a békesség vétetik majd el teljességgel, nem csak a természet megy át
megrázkódtatáson Isten haragjának kitöltése miatt, de a feneketlen mélység is megnyílik,
ahonnan kétszázmillió természetfeletti sáska jön fel, melyek farka olyan, mint a skorpióké,
fullánkos, és öt hónapon át „kínozzák” azokat, akiket a korábbi csapások nem pusztítottak el.

130
A kínok, amiket ezek a pokolbeli teremtmények okoznak, olyan elviselhetetlenek lesznek,
hogy ezt olvassuk: „azokban a napokban keresik az emberek a halált”. De figyeljük meg a
még szörnyűbb folytatást: „de nem találják meg azt; és kívánnának meghalni, de a halál
elmegy előlük” (Jel9:6). Később a Föld lakosai „tikkadának… nagy hévséggel”, s olyan
borzalmasok lesznek a kínjaik és gyógyíthatatlan a szívük akkor megmutatkozó gonoszsága,
hogy ezt olvassuk: „és rágják vala az ő nyelvöket a kín miatt, és káromlák a menny Istenét az
ő kínjaik és fekélyeik miatt; és meg nem térének az ő cselekedeteikből.” (Jel16:9-11) Ilyen
lesz a harag egy része, amit Isten még rá fog zúdítani erre a vétkes világra az Ő válaszaképpen
arra a kiáltásra, amit szeretett Fia hallatott, amikor a kereszten függött. De most tovább kell
lépnünk és meg kell vizsgálnunk a nagy nyomorúság időszakának másik kiemelkedő
jellemzőjét, nevezetesen,

4. Az Antikrisztus megjelenését és pályafutását

Kicsoda az Antikrisztus?
Különféle és vad válaszokat adtak erre a kérdésre. A keresztyénség előtti időkben
sokan voltak, akik Antiochus Epiphanest tekintették annak, akit Dániel és más próféták
leírtak. A mostani korszak kezdetén Néróra tekintettek úgy, mint a megjövendölt bűn
emberére. A reformáció után a pápaságot választották ki, mint a Páthmosz szigetén adott
próféciák beteljesítőjét. Napjainkban pedig vannak, akik szerint a Kaiser a veszedelem fia.
Nem tagadható, hogy mindezek a szereplők kimutattak különböző jellemzőket, amik majd
teljes mértékben az Antikrisztusban mutatkoznak meg, mégis azonban, egyikük sem
illeszkedik teljesen a prófétai Íge által felvázolt képbe. Van egy igeszakasz, ami teljesen
elegendő annak bebizonyításához, hogy a fentiekben említettek közül egyik sem az
Antikrisztus, s ez az igeszakasz emellett még azt is biztossá teszi, hogy még nem jelent meg
és nem is jelenhet meg az egyház elragadtatását megelőzően. A 2Thessz2:7-8-ra gondolunk?
„Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, a ki azt még most
visszatartja, félre kell az útból tolatnia. És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, a kit
megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és megsemmisít az ő megjelenésének
feltűnésével.” Az, Aki most „visszatartja”, a Szentlélek, s az idő, amikor majd Ő „félre lesz
tolva az útból”, az egyház eltávolításának ideje, ami az Ő „temploma”. Itt van tehát a döntő
érv: az Antikrisztus nem „jelenhet meg”, illetve nem mutatkozhat nyilvánosan addig, amíg
Isten Szentlelke a Földön van.
De kicsoda az Antikrisztus? Megmutatva, hogy ki nem lehet, most vizsgáljuk meg a
kérdésre adandó pozitív választ. Először is, ő ember lesz, valósid ember, ugyanúgy, ahogyan
Isten Fia volt az Emberfia. Az Antikrisztus megnevezése „a bűn embere” (2Thessz2:3).
Másodszor, zsidó lesz, mert ha nem lenne zsidó, nem állíthatná jogosan azt, hogy ő a valódi
Krisztus: ha nem lenne zsidó, nem lenne képes becsapni a zsidókat. Az, hogy zsidó lesz,
világosnak tűnik a Dán11:37-ből. Harmadszor, szuperember lesz, természetfeletti jellem, az
ördög fia. A Jel20:10-ből világos, hogy ugyanúgy létezik a gonosz háromság is, mint ahogyan
a Szentháromság. Az Antikrisztus a gonosz háromság második személye lesz úgy, ahogyan az
Úr Jézus a Szentháromság második Személye. S ahogyan Jézus Krisztus volt az Istenember,
úgy lesz az Antikrisztus az ördögember.
Legalább három igeszakasz bizonyítja az Antikrisztus szuperemberi mivoltát. Az elsőt
az 1Móz3:15-ben találjuk. Ebben az igeversben kettős „ellenségeskedésről” van szó. Isten
mondja: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között,” azaz a Sátán és Izrael
között, mert Izrael volt az az asszony, aki kihordta Krisztust (lásd Jel12), „a te magod között,
és az ő magva között”. Figyeljük meg alaposan, hogy két „magról” van szó: „a te magodról”
(a birtokos egyértelműen a kígyó) és „az ő magváról”, az asszony Magváról. Az asszony
„Magva” Krisztus volt, a kígyó „magva” az Antikrisztus lesz. Az Antikrisztus tehát több lesz,

131
mint ember, ő a valóságos és tényleges magva lesz a régi kígyónak, az ördögnek, ahogy
Krisztus volt valóságosan és ténylegesen, test szerint az asszony „Magva”. „A te magod”, a
Sátán magva egy konkrét személyre utal, ahogyan az asszony „Magva” is egy konkrét
személyre utal.
A másik igeszakasz, ami bizonyítja, hogy az Antikrisztus szuperember lesz, a Sátán
leszármazottja, a Jn8:44-ben található: „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok
kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az
igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert
hazug és hazugság atyja.” A görögben a „hazugság” szó előtt határozott névelő áll – „a
hazugság”. Csak egyetlen további igeszakasz említi „a hazugságot”, a 2Thessz2:11, ahol
ismét határozott névelővel találkozunk, s itt az utalás az Antikrisztusra eltéveszthetetlen.
Három okot lehet megjelölni, amiért az Antikrisztust „a hazugságnak” kell nevezni. Először a
csalárd állítása miatt, miszerint ő a valódi Krisztus – ez lesz a legnagyobb hazugság, amit
valaha is rásóztak az emberiségre. Másodszor, mert közvetlen ellentéte a valódi Krisztusnak,
Aki „az igazság” (Jn14:6). Harmadszor, mert a Sátán fia, aki a főhazug. De visszatérve a
Jn8:44-hez, „Mikor hazugságot szól (a gonosz), a sajátjából szól”. Milyen sajátjából? A saját
fiából – az igeszakasz további része ezt nagyon világossá teszi: „mert hazug és a hazugság
atyja”, azaz „a hazugságé”. A hazugság tehát a Sátán „fia”! A harmadik igeszakasz, ami
bizonyítja, hogy az Antikrisztus szuperember lesz, még világosabb. A 2Thessz2:3 világosan
kimondja, hogy ő „a veszedelem fia”.
Ki hát az Antikrisztus? Ő ember lesz, egy zsidó, egy természetfeletti lény a kígyó
„magvaként”, és „a veszedelem fiaként”. Lehet, hogy már most is a Földön van, bár
személyesen ezt aligha véljük lehetségesnek. De ha még nem született meg, akkor az
egyértelmű válasz az, hogy ő a mélységben van (Jel11:7). Ez az igeszakasz tartalmazza az
első utalást a „fenevadra” a Jelenések könyvében. Természetesen felmerül a kérdés: hogyan
került oda? S mikor lett odaküldve? A kérdés megválaszolása során teljes mértékben tisztában
vagyunk azzal, hogy az általunk szeretett és tisztelt testvérek kritikáját és korholását zúdítjuk
magunkra, azonban megint csak hűnek kell maradnunk a meggyőződéseinkhez és
hűségeseknek a Szentírás ama tanításának bemutatásában, ami ezzel a komoly és titokzatos
témával foglalkozik. Mikor volt a „fenevad” a feneketlen mélységbe küldve? Azt mondjuk,
akkor, amikor Iskáriotes Júdás meghalt. Az Antikrisztus az újra megtestesült Júdás lesz.
Ennek a megdöbbentő kijelentésnek a bizonyítékát (ami mondhatjuk, semmiképpen sem
újdonság, bár a vizsgálódásunkat erről a dologról függetlenül végeztük) most alázatosan
olvasóink kritikai figyelmébe ajánljuk.
Ki volt Iskáriotes Júdás? Ő volt az, aki elárulta a dicsőség Urát. „Ember” volt
(Mt26:24). De több is volt, mint ember? Válaszoljon a Szentírás. A Jn6:70-ben olvassuk:
„Nem én választottalak-é ki titeket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög.” Aligha kell
mondani, hogy a görögben két különböző szó létezik az „ördögre” és a „démonra”. Sok
démon van, de csak egy ördög. Továbbá, egyetlen igeszakaszban sem használatos az „ördög”
szó másra, mint magára a Sátánra. Nos, itt a Jn6:70-ben az Úr azt mondja Júdásról, hogy ő
„ho diabolos”, nem „daimonizomai”: határozott névelő használatos – „egy közületek az
ördög”. Júdás tehát a megtestesült ördög volt úgy, ahogyan az Úr Jézus a megtestesült Isten.
Ezt Maga Krisztus mondta és mi nem merünk kételkedni a szavaiban. Aztán a Jn17:12-ben Ő
ezt is mondta: „a kiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a
veszedelemnek fia”. Itt van tehát Magának a Szentírásnak a válasza. Ki volt Iskáriotes Júdás?
Ő volt a megtestesült ördög, a veszedelem fia.
Most nézzük meg, miképpen kapcsolja össze a Szentírás az Antikrisztust és Júdást és
mutatja be, hogy ők egy és ugyanaz a személy. Először is, mint már megmutattuk, az első
utalás a „fenevadra” (az Antikrisztusra) a Jel11:7-ben található, ahol olvasunk „a mélységből
feljövő fenevadról”. Megkérdeztük: hogyan és mikor került oda? S azt válaszoltuk, hogy

132
Júdás halálakor. Van bármilyen igehely, ami alátámasztja ezt az állítást? Így hisszük.
Figyeljük meg a Csel1:25-ben használt nyelvezetet: „Hogy elnyerje az osztályrészét e
szolgálatnak és apostolságnak, melytől eltévelyedék Júdás, hogy az ő saját helyére jusson.”
Senki másról nem mondja a teljes Biblia, hogy „a saját helyére jutott”. Tegyük össze ezt a két
igehelyet: Júdás „a maga helyére került”, a fenevad a mélységből jön fel. Azután a Jel17:8-
ban ez áll: „A fenevad, a melyet láttál, volt és nincs; és a mélységből jő fel és megy a
veszedelemre.” Ezt az igeverset általánosságban a megújult Római Birodalomként értelmezik,
s ezzel mi is egyetértünk, de szerintünk hiba csak erre korlátozni. A Jelenések könyvében a
Római Birodalom és az utolsó és sátáni uralkodója olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz,
hogy néha nehéz különbséget tenni közöttük. De a Jel17-ben meg lehet őket különböztetni. A
8. versben azt olvassuk, hogy a fenevad „a mélységből jön fel”, majd „megy a veszedelemre”.
A 11. versben ezt olvassuk: „A fenevad pedig, a mely vala és nincs, az maga a nyolczadik, és
a hét közül való; és a veszedelemre megy.” Majd mindegyik igemagyarázó egyetért azzal,
hogy a 11. vers fenevadja – „a nyolcadik” (fő, valamint a Római Birodalom kormányzati
formája) maga az Antikrisztus, s mindkét esetben azt halljuk, hogy „Megy a veszedelemre”.
Úgy tekintjük tehát, hogy ami meg van írva a „fenevadról” a Jel17:8-ban, az igaz mind a
Római Birodalomra, mind annak utolsó főjére vagy császárára (az Antikrisztusra) abban az
értelemben, hogy a jellegét tekintve pokolbeli. Négy dolgot látunk itt. Először is „volt”.
Másodszor „nincs”. Harmadszor, „a mélységből jön fel”. Negyedszer, „a veszedelemre
megy”. A különböző időjelzések a fenevadat illetően a Földdel fennálló kapcsolatára
vonatkoznak. Először „volt”, ti. a Földön. Másodszor „nincs”, ti. most a Földön (v. ö.
1Móz5:24, „mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé”, azaz „nem
volt” többé a Földön). Harmadszor, „a mélységből jön fel” (ahol most van), amivel egyezik a
Jel11:7. Negyedszer „a veszedelemre megy”, Ebből az igeszakaszból megtudjuk, hogy a
Jelenések könyvének megírása idején a fenevad „nem volt” a Földön, de korábban igen.
Továbbá azt is megtudjuk, hogy János napjaiban a fenevad a mélységben volt, de onnan még
majd kiemelkedik. Itt van tehát a további bizonyítéka annak, hogy az Antikrisztus az, akinek
még majd meg kell jelennie, járt már a Földön. Ha ez nem elegendő annak bizonyítására,
hogy a megtestesült Júdás lesz az Antikrisztus, a következő igeszakasz eldöntheti a kérdést. A
2Thessz2_3-ban azt találjuk, hogy a bűn embere is hasonlóképpen van leírva: „megjelenik a
bűn embere, a veszedelemnek fia”. Ez az a két igehely az egész Bibliában, ahol ez a név
előfordul. Akkor hát nem világos, hogy Júdás és a bűn embere egy és ugyanazon személy? Mi
más következtetésre juthatna az egyszerű és előítéletektől mentes bibliaolvasó?22
Ki hát az Antikrisztus? Elidőztünk ennél a titokzatos személynél, s most felhívjuk a
figyelmet egy sor igeszakaszra a Szentírásban, melyek (amit majd az olvasónak kell átnézni
imádságos szívvel), melyekben különbözőképpen van megnevezve és leírva. Ő „a vérszopó és
álnok ember” (Zsolt5:7). Ő „a földből való ember” (Zsolt10:18). Ő a „messze földön minden
főt összezúzó” (Zsolt110:6). Ő a „kicsiny szarv” a Dán7:20-27-ben. Ő „az utálatos” a
Dán11:21-ben. Ő „a gőgös ember”23 a Hab2:5-ben. Ő a negyedik ló lovasa a Jel6-ban. Ő a
„bukott csillag” a Jel9:1-ben. Ő a „fenevad” a Jel13:1-8-ban. Ő „a törvénytaposó” a
2Thessz2:8-9-ben.
Amint azt könnyen elképzelhetjük, a Szentírás éles ellentétet állít fel a Krisztus és a
pszeudo-Krisztus között. Figyelemre méltó, mennyire teljes az ellentmondás. Tizenkét
ellentétet sorolunk most fel. Az egyiket Krisztusnak (Mt16:16), a másikat Antikrisztusnak
(1Jn4:3) nevezik. Az egyiket a „fájdalmak férfiának” (Ézs53:3), a másikat a „bűn emberének”
(2Thessz2:3) nevezik. Jézus nevének számszerű értéke (a számszimbolikája) 888, az

22
Azt is meg kell jegyezni továbbá, hogy az Antikrisztus kétszer van „halálnak és Hádésznek” nevezve
(Ézs28:18, Jel6:8), mintha csak jelezné, hogy ő a Hádészból jött, ami befogadja a holtak lelkeit.
23
Az angol változat szerint „he is a proud man, neither keepeth at home” (ő gőgös ember, nem marad otthon”).
Károlinál: „felgerjed a férfiú és nincsen nyugalma” – a ford.

133
Antikrisztusé 666 (Jel13:18). Az egyiket az asszony magvának, a másikat a kígyó magvának
nevezik (1Móz3:15). Az egyiket a Báránynak nevezik (Ézs53:7), a másikat „a fenevadnak”
(Jel11:7). Krisztust „a Szentnek” hívják (Mk1:24), a másikat „a törvénytaposónak”
(2Thessz2:8). Az egyiket az „igazságnak” (Jn14:6), a másikat a „hazugságnak” (Jn8:44). Az
egyik a „békesség Fejedelme” (Ézs9:6), a másik a „gonosztevő fejedelem” (Ezék21:25). Az
egyik a „dicsőséges gally” (Ézs4:1), a másik a „hitvány gally” (Ézs14:19). Az egyiket a „jó
Pásztornak” mondják (Jn10:11), a másikat a „mihaszna pásztornak” (Zak11:17). Az egyiket
„erős angyalnak” nevezik (Jel10:1), a másikat „a mélység angyalának)” (Jel9:11).
A Szentírás Krisztus és az Antikrisztus között nemcsak a nevezik és a megnevezéseik
tekintetében állít fel teljes ellentétet, de ugyanez igaz a jellemükre és a pályafutásukra is.
Krisztus a mennyből szállt alá (Jn3:13), de az Antikrisztus a feneketlen mélységből jön fel
(Jel11:7). Krisztus Másvalaki nevében jött, de az Antikrisztus a maga nevében fog jönni
(Jn5:43). Krisztus az Atya akaratát jött megcselekedni (Jn6:38), az Antikrisztus a maga
akaratát cselekszi majd (Dán11:36). Krisztus a Szentlélek erejével munkálkodott (Lk10:14),
de az Antikrisztusnak a Sátán ad majd erőt (Jel13:4). Krisztus alávetette Magát Istennek
(Jn5:30), De az Antikrisztus szembeszegül majd Istennel (1Thessz2:4). Krisztus „megalázta”
Magát (Fil2:8), de az Antikrisztus majd „felfuvalkodik” (Dán11:36). Krisztus tisztelte atyái
Istenét (Lk4:16), de az Antikrisztus ezt majd megtagadja (Dán11:37). Krisztus megtisztította a
templomot (Jn2:14-16), de az Antikrisztus be fogja szennyezni azt (Mt24:15). Krisztus
szolgált a szükségben levőknek (Lk4:18), de az Antikrisztus nem teszi ezt meg (Zak11:16).
Krisztust az emberek elutasították (Ézs53:3), de az Antikrisztust az egész világ elfogadja majd
(Jel13:4). Krisztus „vezeti” a nyáját (Jn10:3), de az Antikrisztus „elhagyja” majd a sajátját
(Zak11:17). Krisztust megölték az emberek (Jn11:51), az Antikrisztus pedig majd öldökölni
fogja a népet (Dán11:44). Krisztus Istent dicsőítette (Jn17:4), de az Antikrisztus káromolni
fogja Őt (Jel13:6). Krisztust a menny fogadta be (Lk24:51), az Antikrisztus a pokolra jut
(Jel19:20).
Az Antikrisztus figyelemre méltó pályafutását egy sor igeszakasz vázolja fel, melyek
közül most röviden átnézünk párat. A Dániel 7-ben a prófétának látomás adatik a négy nag
világbirodalomról – a babiloniról, a méd-perzsáról, a görögről és a rómairól – melyeket
ugyanennyi „fenevad” jelképez. A negyedik fenevadat a 7. vers írja le: „Ezek után látám
éjszakai látásokban, és ímé, negyedik állat, rettenetes és iszonyú és rendkivül erős; nagy
vasfogai valának, falt és zúzott (ez utalás a császárok alatti nagy csatákra) és a maradékot
lábaival összetaposta, és ez különbözék (a kormnyzati formája tekintetében) mindazoktól az
állatoktól, a melyek előtte valának, és tíz szarva vala néki.” A 24. versben az áll, hogy a „tíz
szarv… ebből az országból tíz király, ami megfelel a Jel17:12-nek, ahol a Római Birodalom a
végső formájában újjáéledve látható. A Dán7:8-ban ezt olvassuk: „Mialatt a szarvakat
szemlélém, ímé, másik kicsiny szarv növekedék ki azok között, és három az elébbi szarvak
közül kiszakasztaték ő előtte, és ímé, emberszemekhez hasonló szemek valának ebben a
szarvban, és nagyokat szóló száj.” A „kicsiny szarv”, ami előkelő helyet foglal el ebben a
fejezetben, az Antikrisztust jelképezi, aki majd a feje lesz az újjáéledt Római Birodalomnak.
A szerep, amit játszani fog, a 20-26. versekben van leírva: „A tíz szarv felől is, a melyek a
fején valának (ti. a fenevad fején, ami az újjáéledt Római Birodalmat képviseli), és a felől, a
mely utóbb növekedék (az Antikrisztus) és három esék ki előle (hátrom király); és ennek a
szarvnak szemei valának (az intelligencia jelképe) és nagyokat szóló szája; termete is
nagyobb a társaiénál. Látám, hogy ez a szarv hadakozék a szentek ellen, és legyőzé
őket. Mígnem eljöve az öreg korú, és az ítélet adaték a magasságos egek szenteinek; és az idő
eljöve, és elvevék az országot a szentek (ez a Millenniumra tekint előre). Így szóla: A
negyedik állat negyedik ország lesz e földön (ti. a negyedik egyetemes birodalom a pogányok
korának kezdete óta), a mely különb lesz minden országnál, és megeszi az egész földet, és
eltapodja és szétzúzza azt. A tíz szarv pedig ez: Ebből az országból tíz király támad (a nagy

134
nyomorúság időszakában), és más támad utánok, és az különb lesz mint az előbbiek, és három
királyt fog megalázni. És sokat szól a Felséges ellen és a magasságos egek szenteit megrontja,
és véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt; és az ő kezébe adatnak (ti. ’az idők és a
törvény’) ideig, időkig és fél időig (év, két év, fél év – összesen három és fél évig). De ítélők
ülnek és az ő hatalmát elveszik, hogy megrontassék és végleg elveszszen.” Itt először is azt
halljuk, hogy az Antikrisztusnak „nagyokat szóló szája” lesz, amiről a 2Thessz2-ből tudjuk,
hogy a pimasz állítására vonatkozik, mely szerint ő maga az Isten. Másodszor, „hadakozék a
szentek ellen”. Ezek a „szentek” az istenfélő zsidó maradék, akik megtagadják, hogy
behódoljanak neki és ennek következtében le lesznek mészárolva (v. ö. Jel20:4). Harmadszor,
„sokat szól a Felséges ellen”, ami világosan azonosítja őt „a bűn emberével”. Negyedszer,
„véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt”, ami utalás Izrael vallási ünnepeire és
fesztiváljaira, amit az Antikrisztus el fog törölni, mert mindent, ami Istenről tesz bizonyságot
igyekszik majd megsemmisíteni. Ötödször, az „hatalma” elvétetik majd tőle, mert a nagy
nyomorúság időszakának végén a tűz tavába vetik (Jel19:20).
A Dán8-ban ismét feltűnik a „kicsiny szarv”. Sokan úgy tekintik, hogy ez a „kicsiny
szarv” az előző fejezetben elénk kerülőtől eltérő személyt jelképez, mégpedig azért, mert itt a
harmadik királyságból (Görögországból) származóként jelenik meg, míg a 7. fejezetben a
negyedikből (a Római Birodalomból). Ezt azonban mi tévedésnek tartjuk. Számunkra ez a
magyarázó módszer nagyon hasonlít azoknak a zsidóknak a gondolkodásához, akik régen
tagadták, hogy a Messiás származhat Názáretből, mert meg volt írva, hogy Betlehemben kell
megszületnie. Vagy ennek a két „kicsiny szarvnak” két külön személyként történő felfogása
nekünk az ókori rabbik koholmányát juttatja eszünkbe, akik azt tanították, hogy két Messiás
lesz, egy szenvedő és egy győzedelmes. Nem, mi inkább egy és ugyanazon személynek
tekintjük a két „kicsiny szarvat”, de különféle kapcsolatokban és viszonyokban nézve. Az,
hogy mindkét „kicsiny szarv” az Antikrisztusra mutat, világosnak tűnik annak összevetéséből,
ami róluk hangzik el, illetve ami az Antikrisztusról hangzik el más helyeken. Most a Dán8-ból
idézve: „És azok közül egyből egy kis szarv támada, és nagyon megnöve délre, napkeletre és
a kívánatos föld (Palesztina) felé. És megnöve mind az ég seregéig; és a földre vete
némelyeket ama seregből és a csillagokból, és azokat megtapodá (ez valószínűleg jelképes
utalás egyes uralkodók leváltására, ami megfelel a ’három király’ kiszakasztásának az előző
fejezetben). És a seregnek fejedelméig növekedék, és elvette tőle a mindennapi áldozatot
(mely cselekedet világosan az Antikrisztussal azonosítja őt), és elhányattaték az ő
szentségének helye. És sereg rendeltetett a mindennapi áldozat ellen, a vétek miatt; és földre
veti az igazságot, és cselekszik, és jó szerencséje van.” (9-12. versek) Itt megint azt látjuk,
amint a Antikrisztus kormányzó hatalmakat győz le és kiterjeszti a maga birodalmát. Megint
az önzés lobbantja lángra – „a seregnek fejedelméig növekedett”, ami minden, az
Antikrisztusról szóló prófécia jellegzetessége, olyan jel, melynek segítségével azonosíthatjuk
őt. S itt megint azt látjuk, hogy szembeszáll a zsidókkal és megsemmisít mindent, ami Istenről
tesz bizonyságot – elveszi „a mindennapi áldozatot”.
A Dán11:36-45-ben újabb profetikus képét látjuk az Antikrisztus jellemének és
pályafutásának. Nem idézzük a szakasz egészét, csak az első kettő és az utolsó versét. „És a
király a maga tetszése szerint cselekszik és felfuvalkodik és felmagasztalja magát (az utolsó
két szó megmutatja, hogy ő ugyanaz a jellem, mint akit a „kicsiny szarv” jelképez – v. ö.
8:11) minden isten felett, és az istenek Istene ellen is vakmerőn szól (v. ö. 7:25), és szerencsés
lesz, mígnem betelik a harag; mert a mi elhatároztatott, az végre is hajtatik. Nem gondol
atyáinak isteneivel, nem gondol az asszonyok kedvenczével, és egy istennel sem; hanem
mindennek fölibe magasztalja magát… És felvonja az ő sátor-palotáját a tengerek és a dicső
szent hegy között; és végére jut, és senki sem segít rajta.” Itt megint azt halljuk, hogy az
Antikrisztus „király” lesz. A zsidók királya és a helyreállított Római Birodalom királya annak
tíz királyos formájában. Ő lesz a királyok királya. Égbekiáltó istentelenségét az alábbi szavak

135
mutatják: „felfuvalkodik és felmagasztalja magát minden isten felett”. A „nem gondol
atyáinak isteneivel” szavak a zsidó nemzetiségére hívják fel a figyelmet. Az „asszonyok
kedvence” a Messiást jelentő hebraizmus. A Messiás megszületése volt Izrael nagy
reménysége, s minden zsidó lány mindennél jobban vágyott arra, hogy Ő lehessen a Megígért
édesanyja. Az Antikrisztus tehát tagadja majd mind az Atyát, mind a Fiát (lásd 1Jn2:22). A
záró vers a pusztulására utal.
A 2Thessz2-ben ezt is olvassuk: „Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem
jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a
veszedelemnek fia, a ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy
istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába,
Isten gyanánt mutogatván magát… Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne:
csakhogy annak, a ki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia. És akkor fog
megjelenni a törvénytaposó, a kit megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és
megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével;a kinek eljövetele a Sátán ereje által van, a
hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival,és a gonoszságnak minden
csalárdságával azok között, a kik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak
szeretetét az ő idvességökre. És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek
a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, a kik nem hittek az igazságnak, hanem
gyönyörködtek az igazságtalanságban.” (3-4, 7-12. versek) Bármennyire is hihetetlennek
tűnik, a Sátán kifigurázhatja Betlehem csodáját. Figyeljük meg, hogy Isten Fiának
megtestesülése „a kegyesség titkának” van elnevezve (1Tim3:16), miközben a veszedelem
fiának megtestesülését „a törvényszegés titkos bűnének” nevezi. A Sátán a saját fiát fogja
elküldeni ebbe a világba, aki természetfeletti körülmények között születik és egy személyben
egyesíti az emberi és a sátáni természeteket. Ismét megemlíti az eljövendő Antikrisztus
vakmerő istenkáromlását is. Ő majd „beül a templomba”, az újjáépített jeruzsálemi
templomba, „Isten gyanánt mutogatván magát”. A valódi Krisztus helyét és előjogait foglalja
majd el, valójában Magának Krisztusnak állítva önmagát. Pimasz állítását lenyűgöző jelekkel
támasztja majd alá, mert csodákat tesz majd, amikkel az egész világot megtéveszti. A
hitehagyott keresztyénséget, amit korábban Krisztus „kiköpött” (Jel3:16) Isten átadja, hogy
higgyenek a hazugságnak, ezért teljesen eltévelyednek és készek lesznek az Antikrisztust az
Úr Jézusként fogadni. Ám az ő vége bizonyos. Az Úr „megemészti az Úr az ő szájának
leheletével, és megsemmisíti az ő megjelenésének feltűnésével”.
Még egy igeszakasz vizsgálatának elégnek kell lennie. A Jel13-ban ezt olvassuk: „És
láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain
tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, a melyet láték, hasonló vala a
párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány
(az ördög) adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat. És látám, hogy egy
az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe
meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat. És imádák a sárkányt, a ki a
hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e
fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak
szóló szája; és adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig. Megnyitá azért az
ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy szidalmazza az ő nevét és az ő sátorát, és azokat, a
kik a mennyben laknak. Az is adaték néki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze;
és adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen. Annakokáért imádják őt a
földnek minden lakosai, a kiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, a mely a Bárányé, a
ki megöletett, e világ alapítása óta.” (1-8. versek)
Az utoljára idézett igeszakasz az az eset, ahol nehéz különbséget tenni a királyság és
annak a királya, a birodalom és a császárja között. A „fenevad”, ami itt a „tengerből”
emelkedik ki a régi Római Birodalom újjáéledését és helyreállítását jelképezi, és megfelel

136
Dániel negyedik vadállatának. A Szentírásban a „tenger” az Istentől elszakadt, nyughatatlan
nemzeteket jelképezi. A Jel13 a politikai felfordulás és a szociális zavargás idejét tárja elénk.
A forradalmi helyzet vezet majd el a Római Birodalom újjáéledéséhez, melynek utolsó feje az
Antikrisztus lesz. A próféciát tanulmányozók közül sokaknak az a véleménye, hogy ez más
személy, nem az Antikrisztus. Azt feltételezik, hogy ebben az időben két ember lesz a Földön,
az egyik a politikai ügyeket felügyeli, a másik a vallás birodalma felett uralkodik. Mi azonban
nem látunk semmit a Szentírásban, ami igazolná ezt a különbségtételt. Épp ellenkezőleg, a
legteljesebb összhangban állónak látszik a hasonlósággal, hogy amiképpen az Úr Jézus is
egyesíti majd ezt a két hivatalt és feladatkört, úgy a pszeudo-Krisztus is betölti ezt a kettős
szerepet.24 Igaz, hogy két sátáni jelem lesz a Földön a nagy nyomorúság időszakában, s ezek
közül a másodikat a Jel13 a második „fenevadként” tárja elénk. Ez a második fenevad
szerintünk a Jel19:20, 20:10 hamis prófétája. Ő a gonosz háromság harmadik személye. Az,
hogy a Jel13 második fenevadja a Sátán paródiája a Szentlélekről (a Szentháromság harmadik
Személyéről), nem pedig Magáról Krisztusról, világosnak látszik abból, ami itt van róla
megjövendölve. Pont ahogyan a Szentlélek „nem magától szól” (Jn16:13), hanem azért van
itt, hogy Krisztust dicsőítse, úgy ez a második fenevad is imádtatja az emberekkel az első
fenevadat. S pont ahogyan a Szentlélek eljövetelét tüzes lángnyelvek kísérték (Csel2:3), úgy
fog ez a második fenevad is „tüzet is aláhozni az égből a földre, az emberek láttára”
(Jel13:13). Végül az, hogy a második fenevad a „hamis próféta” (és nem az első), teljesen
világos a Jel19:20-ból, ahol ezt olvassuk: „És megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis
próféta, a ki a csodákat tette ő előtte, a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét
felvették, és a kik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba
vettetének”. A jelölések itt olyan világosak, hogy lehetetlennek látszik elvéteni azokat. A
Jel13-ban a második fenevad az, aki „elhiteti a földnek lakosait a jelekkel, a melyek adatának
néki, hogy cselekedje a fenevad előtt”, s itt, a Jel19-ben a hamis próféta az, akiről elhangzik,
hogy „csodákat tett ő előtte”, amikkel megtévesztette a fenevad imádóit. Ezért vonakodás
nélkül állítjuk, hogy a hamis próféta a Jel13 második fenevadja.
Nem kíséreljük most meg az Antikrisztus jelképes leírásának teljes értelmezését
abban, ami az első fenevadról hangzik el, csak egy-egy célzást tehetünk itt-ott. Az
Antikrisztus egyesíti majd a személyiségében a leopárdot (szépség és ravaszság), a medvét
(erő és kegyetlenség), és az oroszlánét (bátorság és vadság). Fel lesz ruházva minden erővel
és tekintéllyel a Sátán részéről, ahogyan az Úr Jézus volt a Szentlélekkel. Kiváltja majd az
egész világ ámulatát, és egyetemesen fogják imádni. Ő nemzetközi hírű harcos lesz és senki
nem lesz képes ellenállni a rémisztő hatalmának. De a pályafutása rövidre lesz szabva, mert
miután felért a hatalom csúcsára, csak negyvenkét hónapot, vagyis három és fél évet enged
neki Isten.
Összeszedve a különböző igehelyeket, melyeket épp, hogy csak átfutottunk,
megtudjuk, hogy az Antikrisztus természetfeletti lény lesz – a veszedelem fia. Ő majd azután
jelenik meg, hogy a Szentlélek eltávozott a Földről (ami a szentek elragadásakor megy
végbe). Ő lesz a lelke legnagyobb megsemmisítője, aki valaha is taposta ezt a Földet. Ő lesz
az a szuperember, akit a világ már most is vár. Ő személyesíti meg az utolsó napok minden
istentelen kultúráját és természetfeletti bölcsességgel lesz felruházva. Ő lesz a gonoszság
csúcsa – „a bűn embere”. Ő lesz az ördög megtestesülése – „a veszedelem fia”. Isten
Krisztusaként fog tetszelegni, és az állításait csodálatos csodákkal támasztja majd alá. Az
egész keresztyénség üdvözli és szívélyesen fogadja majd. Teljesen becsapja majd a zsidók
többségét, akik úgy üdvözlik majd, mint a régen várt Messiásukat. Uralkodni fog a
helyreállított Római Birodalom felett, így parodizálva Krisztust, Aki a Millennium során
papként ól majd a trónján. Világhírű harcos lesz, páratlan államférfi, kiváló géniusz, aki

24
Lásd a Függeléket

137
mellett a császár, Nagy Károly és Napóleon hőstettei apróságoknak tűnnek majd. A királyok a
játékai, a trónjaik a játékszerei lesznek. Az uralkodásának vége felé letépi az álarcát és többé
már nem állítja, hogy ő a valódi Krisztus, hanem a maga színeiben fellépve tagadja majd mind
Istent az Atyát, mind Istent a Fiút, és igyekszik majd kipusztítani a zsidókat, valamint minden
mást, ami az élő Istenről tesz bizonyságot. A saját képmását állítja fel az újjáépített
templomban Jeruzsálemben, s halálbüntetés terhe mellett kényszerít mindenkit annak
imádására és a bélyegének felvételére a testükre. De sommás ítélet fogja sújtani a végén, mint
azt még majd látjuk. Most pedig megvizsgáljuk

5. A zsidók helyzetét ebben az időszakban

Mint láttuk a korábbi fejezetekben, a Szentírás kijelentési nagyon világossá teszik,

hogy Izrael még helyre lesz állítva Isten kegyeibe és visszakerül Palesztinába. Mielőtt
azonban eljön az az örömteli időszak, a zsidóknak a fájdalmas bajok és nyomorúságok
időszakán kell keresztülmenni, melynek során Isten súlyosan megostorozza őket a bűneikért
és megbünteti őket a Messiásuk elutasításáért és keresztre feszítéséért. Valóban félelmetesek
voltak „a reszkető térdű” nemzet múltbeli tapasztalatai, de még sötétebb út áll még előttük. A
kegyetlen rabszolgaságuk Egyiptomban, a fogságuk Babilonban és a súlyos bánásmód Titus
részéről csak halvány előjelei voltak mindannak, amit még majd át kell élniük. A Jer30:4-7-
ben ezt olvassuk: „Ezek pedig azok a szók, a melyeket az Úr Izráel és Júda felől szólott. Ezt
mondta ugyanis az Úr: A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs
békesség. Kérdjétek meg csak és lássátok, ha szűl-é a férfi? Miért látom minden férfi kezét az
ágyékán, mintegy gyermekszűlőét, és miért változtak orczáik fakósárgává? Jaj! mert nagy az
a nap annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul
abból!” Jákob háborúságának idejét részben Urunk is leírta, amikor a tanítványainak a
korszak végére vonatkozó kérdésére ezt válaszolta: „Akkor nyomorúságra adnak majd
benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért. És
akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást. És sok hamis
próféta támad, a kik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet
sokakban meghidegül. De a ki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.” (Mt24:9-13)
Arra is rámutattunk, hogy a zsidók tekintélyes számban fordultak mostanában Sion
felé, s térek vissza atyáik földjére, de az Antikrisztus megjelenése és átmeneti hatalomra
jutása előtt sokan mások is vissza fognak térni Palesztinába. Ez világos a Dán9:27-ből,
ahonnan megtudjuk, hogy az Antikrisztus (a helyreállított Római Birodalom „fejedelme” vagy
feje) hétéves szövetséget köt majd Izraellel, melynek kereteiben védelmet biztosít nekik és
megengedi a templomuk újjáépítését, valamint az ókori rituálék újraindítását. Ez az a
szövetség az Antikrisztus és a zsidók között, amire az Ész28:18 utal: „És eltöröltetik a halállal
(az Antikrisztus egyik megnevezése ellentétben a valódi Krisztussal, Aki az „élet”) való
frigyetek, és a sírral való szövetségtek meg nem áll; az ostorozó áradat ha eljő, eltapod
titeket… (valószínű utalás a Zak14:1-2-re) Mert mint a Perázim hegyén, felkel az Úr, és mint
Gibeon völgyében, megharagszik, hogy megtegye munkáját, a mely szokatlan lesz, és hogy
cselekedje dolgát a mely hallatlan lesz.” Meg kell jegyezni, hogy ez a szövetség az
Antikrisztus és Izrael között az uralkodásának korai szakaszában vagy éppen Dániel
hetvenedik hetének kezdetén köttetik (lásd Dán9:24-27 – az egyik legfontosabb igeszakasz),
amíg még a valódi Krisztus szerepében tetszeleg, mielőtt levetné az álarcát és megtagadná
mind az Atyát, mind a Fiút. Ennek az utolsó hét évnek a során száll szemben nyíltan éggel és
földdel, szegi meg a palesztinai zsidókkal kötött szövetségét, szünteti be az áldozatukat és
helyette azt követeli, hogy az ő képmását állítsák fel és Nabukodonozorhoz és a képmásához
hasonlóan ő is halálbüntetés terhe mellett követeli annak imádását. Erre a képmás-felállításra
utal Urunk, amikor ezt mondta: „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság

138
(mert az utálatosság jelentése, lásd 1Kir11:5-7, egy hamis isten ’képmása’), a melyről Dániel
próféta szólott, ott áll a szent helyen (a ki olvassa, értse meg): Akkor, a kik Júdeában lesznek,
fussanak a hegyekre; A ház tetején levő ne szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen; És a
mezőn levő ne térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye. Jaj pedig a terhes és szoptató
asszonyoknak azokon a napokon. Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se
szombatnapon: Mert akkor nagy nyomorúság lesz, a milyen nem volt a világ kezdete óta mind
ez ideig, és nem is lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember
sem menekülhetne meg; de a választottakért (azaz, az istenfélő zsidó maradékért)
megrövidíttetnek majd azok a napok.” (Mt24:15-22) A fenti igeszakasz figyelmeztetés
Urunktól az istenfélő zsidók számára, akik a Földön maradnak az egyház elragadtatása után is
és akiket arról tájékoztat, hogy amikor meglátják az Antikrisztus képmását az újjáépített
templomukban, akkor tudják meg, hogy eljött az idő Isten haragjának kiáradásához. Bölcsen
teszik, ha abban az időben menekülnek Jeruzsálemből, nehogy osztozzanak az ítéletében.
Jegyezzük meg, hogy akik olvassák – tudniillik a Szentírást és konkrétan Dániel és a
Jelenések könyveit, „megértik”. Eme időben adott figyelmeztetés után – amiből kétségtelenül
sok istenfélő zsidó fog hasznot húzni azon a napon – Urunk így folytatja: „Ha valaki ezt
mondja akkor néktek: Ímé, itt a Krisztus, vagy amott; ne higyjétek. Mert hamis Krisztusok és
hamis próféták támadnak (figyeljük meg, „hamis próféták” is, nemcsak hamis krisztusok, és
jegyezzük meg a sorrendet – hamis krisztusok, akik az Antikrisztusban, a Jel13 első
„fenevadjában” koncentrálódnak, és „hamis próféták”, akik a hamis prófétában, Jel13
második „fenevadjában” koncentrálódnak!), és nagy jeleket és csodákat tesznek (még maga a
„képmás” is megszólal, lásd Jel13:15), annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is
(de nem lehetséges, mert a választottak „olvassák” és „értik”). Ímé eleve megmondottam
néktek.” (23-25. versek)
A zsidók közül egy csekély létszámú kisebbség (akiknek a három héber ifjú az
előképe Nabukodonozor korában), az istenfélő maradék elutasítja majd a fenevad elfogadását
és a képmásának imádását, ennek következtében heves üldöztetésnek lesznek kitéve. Ez a
kegyes „maradék” számos ószövetségi prófécia tárgyát képezik. Csak egyet emelünk ki:
„Azon a napon =a nagy nyomorúság időszakában) nem szégyenülsz meg egyetlen
cselekedetért sem, a melyekkel vétkeztél ellenem; mert akkor eltávolítom körödből azokat, a
kik kérkedve örvendeznek benned, és nem kevélykedel többé az én szent hegyemen. És
marasztok közötted nyomorult és szegény népet, a kik bíznak az Úr nevében. Izráel maradéka
nem cselekszik hamisságot, nem szól hazugságot, és nem találtatik szájában álnokságnak
nyelve (nem vallja, hogy a hazugsággal szövetkezik), hanem legelésznek és lenyugosznak és
nem lesz a ki felrettentse őket.” (Sof3:11-13, és v- ö. Ézs10:20-21, Joel2:32, 3:1-2 stb.) Sok
zsidót, akik ezt a maradékot alkotják, az Antikrisztus lemészárol, de legalább 144 ezret
közülük (lásd Jel7) Isten csodálatos módon megőriz. Jahve gondoskodik majd róluk úgy,
ahogyan tette régen a három „héber gyermekével”. Akkor majd megmutatkozik, hogy „Aki a
Felségesnek rejtekében (v. ö. Jel12:6!!) lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.”
(Zsolt91:1) Akkor találják majd „menedéküknek” és „váruknak” az Urat. S akkor majd
beteljesedik az ígérete: „ő szabadít meg téged a madarásznak (az Antikrisztusnak) tőréből, a
veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad”. S akkor
a saját szemükkel nézik majd „és meglátják a gonoszok megbüntetését” (lásd az egész 91.
zsoltárt). Sok zsoltár jegyzi fel az istenfélő zsidó maradék tapasztalatait és imáit ebben az
időszakban: lásd a 10. zsoltárt (ami élénk képes fest az Antikrisztusról), a 37. zsoltárt (ami az
intés és a buzdítás szavait tartalmazza a számukra, lásd főleg a 10. versét!), a 43. zsoltárt
(figyeljük meg az 1. verset!), a 44. zsoltárt (ami elénk tárja az Istenbe vetett bizalmukat), az
55. zsoltárt (s főleg a 20-21. verseket!), a 74. zsoltárt (és annak 10. versét!) és a 80. zsoltárt (a
kiáltásukat a szabadításért stb.). Ehhez hozzátehetjük, hogy a későbbi zsoltárok közül sok
tárja elénk Izraelt a Millennium idején.

139
 A nagy nyomorúság idején tér majd vissza Illés próféta a Földre és beteljesedik a
Mal4:5-6: „Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és
félelmetes napja (azaz az utolsó három és fél év). És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak
szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal.” Kétségtelen,
hogy Illés az egyike a Jel11 két „tanúbizonyságának”, akik „ezer kétszáz hatvan napig”
tesznek bizonyságot Istenről Jeruzsálemben. Utána megölik őket, de feltámadnak és
felmennek a mennybe. A nagy nyomorúság végén az Antikrisztus felsorakoztatja a seregeit és
elindul megostromolni Jeruzsálemet, s ez arra ösztönöz minket, hogy vizsgáljuk meg

6. Az armageddoni csatát

Az armageddoni csata! Milyen hóbortos spekulációk láttak napvilágot vele

kapcsolatban! Micsoda bibliaellenes elméleteket állítottak fel róla! Ez először is a használt
kifejezésből is kitűnik. A Bibliában sehol nem olvasunk” az armageddoni csatáról”. A bibliai
kifejezés rá „a mindenható Isten ama nagy napjának viadala” (Jel16:14). Ez a mindenható
Isten nagy napjának viadala zárja majd le a nagy nyomorúság időszakát és lesz tanúja
Krisztus visszatérésének a Földre, hogy megkezdje az ezeréves uralkodását. Ez a „csata” sok
prófécia témája, melyek közül néhányat megvizsgálunk.
A mindenható Isten nagy napjának viadala szakítja féle az Antikrisztus istentelen
pályafutásának az összes között a legégbekiáltóbb hadmozdulatát. Miután levetette az álarcát,
s tagadta mind az Atyát, mind a Fiút, nyíltan szembeszegülve a mennyel, megpróbál majd
megsemmisíteni mindent, ami közvetlenül vagy közvetve Istenről tesz bizonyságot. Első
próbálkozását ebben az irányban a Jel17:16 tárja elénk: „a tíz szarv (a „tíz király”, 12. vers), a
melyet láttál a fenevadon, ezek meggyűlölik a paráznát, és kifosztják és mezítelenné teszik, és
eszik annak húsát, és megégetik őt tűzzel” – más szóval teljesen megsemmisítik. S hogy ki ez
a „parázna”, azt megtudjuk az előző versekből. Ez a „Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és
a föld útálatosságainak anyja.” (5. vers) Ez a pápaság, aminek ezt megelőzően sikerült
összegyűjteni az egész hitehagyott keresztyénséget. Az egyház elragadtatása után a
keresztyénség egésze szövetséget köt majd a pápával, akik még mindig azt állítja, hogy ő
Krisztus földi „helytartója”. Azaz, a három mérce liszt teljesen megkelt (Mt13:33). Először a
keresztyénséget (a „paráznát”) támogatja majd a Fenevad (Jel17:3), de a végén ellene fordul
és a tíz csatlósával elpusztíttatja. Elérve az egyetlen rendszer megsemmisítését Európában,
ami még mindig a Krisztus nevét vallotta, a veszedelem fia Palesztinára irányítja a figyelmét,
ahol Isten utolsó bizonyságtevője lesz megtalálható a Földön. A zsidók istenfélő maradéka
még mindig megtagadják, hogy őt imádják. Ez feldühíti a fenevadat, aki összeszedi az erőit és
a Szentföld ellen vezeti, határozott kísérletet téve azok megsemmisítésére, akik ellene mernek
szegülni. Valójában egyes igehelyekből úgy tűnik, hogy a bűn embere által vezetett pogányok
Dávid leszármazottjainak teljes megsemmisítésére törekednek majd. De noha nem tud róla,
nem tesz mást, mint Isten örök célját valósítja meg: „Mert ímé, sok nemzetség gyűlt össze
ellened, a kik ezt mondják: Legyen szentségtelen, és legeltessük szemeinket a Sionon! De ők
nem tudják az Úr gondolatait és nem értik az ő szándékát, hogy összegyűjti őket, mint a kévét
a szérűre.” (Mik4:11-12) Eljött az idő, amikor Isten bosszút áll az Antikrisztus zászlaja alatt
felsorakozott nemzeteken, s Ő a fenevadat használja arra, hogy az összegyűjtse az erőit, hogy
kionthassa a haragját rájuk: „Hirdessétek ezt a pogányok között; készüljetek harczra;
indítsátok fel a hősöket. Járuljanak elé, jőjjenek fel mindnyájan a hadakozó
férfiak! Kovácsoljátok szántóvasaitokat kardokká, kaszáitokat dárdákká; mondja a beteg is:
Hős vagyok! Siessetek és jőjjetek el ti népek mindenfelől, és seregeljetek egybe! Ide vezesd
Uram a te hőseidet! Serkenjenek fel és jőjjenek fel a népek a Josafát völgyébe; mert ott ülök
törvényt, hogy megítéljek minden népeket.. Ereszszétek néki a sarlót, mert megérett az aratni
való! Jertek el, tapossatok, mert tetézve a kád, ömlenek a sajtók! Mert megsokasult az ő

140
gonoszságuk! Tömegek, tömegek! az ítélet völgyében! Mert közel van az Úrnak napja az
ítélet völgyében! A nap és hold elsötétednek; a csillagok bevonják fényöket; Az Úr pedig
megharsan a Sionról és megzendül Jeruzsálemből, és megrendülnek az egek és a föld; de az
Úr az ő népének oltalma és az Izráel fiainak erőssége! És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr,
a ti Istenetek, a ki a Sionon lakozom, az én szent hegyemen. És szentté lészen Jeruzsálem, és
idegenek nem vonulnak át többé rajta.” (Joel3:9-17)
De menjünk vissza egy kicsit. Maga az Antikrisztus nem lesz a tudatában annak, hogy
az Úr az, Aki összegyűjti az erőit Palesztinában, ahol mind ő, mind amazok elnyerik a méltó
büntetésüket. Először azonban a fenevad gonosz terve megvalósulni látszik. Megostromolja
Jeruzsálemet és elfoglalja azt: „Ímé, eljön az Úrnak napja, és a te prédádat felosztják
benned. Mert minden népet ütközetre gyűjtök Jeruzsálemhez, és megszállják a várost, és
kirabolják a házakat, megszeplősítik az asszonyokat; és a város fele számkivetésbe megy, de a
nép maradéka nem gyomláltatik ki a városból.” (Zak14:1-2) Jeruzsálem elbukik és a népét
fogságba viszik. Az Antikrisztus sikere teljesnek látszik- Látszólag a fenevad elleni utolsó
tanút is elhallgattatták. De a győzelme rövid életű lesz, mert a fenti prófécia így folytatódik:
„Mert eljön az Úr, és harczol azok ellen a népek ellen, a mint harczolt vala ama napon, a
harcznak napján. És azon a napon az Olajfák hegyére veti lábait, a mely szemben van
Jeruzsálemmel napkelet felől, és az Olajfák hegye közepén ketté válik, kelet felé és nyugot
felé, igen nagy völgygyé, és a hegynek fele észak felé, fele pedig dél felé szakad.” (3-4.
versek) Az Antikrisztus most azzal szembesül, Akivel nem birkózhat meg, de bármennyire
hihetetlen is, mégis megpróbálja. Pont amiképpen az ókori fáraó sorakoztatta fel a harci
szekereit és indult meg Izrael ellen, noha tudta, hogy Jahve van velük, úgy fogja most annak
az előképnek ez a nagy valósága „a Bárány ellen viaskodni” (Jel17:14). A fenevad utolsó,
kétségbeesett hadmozdulata eltökélt kísérlet lesz annak megakadályozására, hogy az Úr Jézus
visszatérjen magára a Földre. Erre utal a 2. zsoltár: „Miért dühösködnek a pogányok, és
gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt
tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le
magunkról köteleiket! Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket. Majd szól nékik
haragjában, és megrettenti őket gerjedelmében: Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon,
az én szent hegyemen!” (1-6. versek) Isten a Sion hegyére állítja fel a Királyát, s az
Antikrisztus minden erejét összeszedi, hogy meghiúsítsa Isten célját, de hiába. A seregei élén
a fenevad nyílt ellenségességgel vonul fel Isten ellen: „Egybegyűjték azért őket a helyre, a
melyet zsidóul Armageddonnak neveznek.” (Jel16:16), amit a Jel19:19 magyaráz: „És látám,
hogy a fenevad és a föld királyai és az ő seregeik egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen,
a ki a lovon ül vala és az ő serege ellen.” A fenevad merész kihívása elfogadtatik. Az ég
megnyílik és megjelenik Krisztus lángoló tűzben (v. ö. Mt24:27), készen a bosszúállásra.
Ahogyan meg van írva: „És azon a napon lesz, hogy nyomtatókővé teszem Jeruzsálemet
minden népnek; a ki emelni akarja azt, mind szakadva-szakad meg, noha összegyül ellene a
föld minden pogánya. Azon a napon, így szól az Úr, megverek minden lovat rettegéssel, a
lovagját pedig őrültséggel; de a Júda házát nyitott szemmel nézem, a népeknek pedig minden
lovát vaksággal verem meg... Azon a napon olyanokká teszem Júda fejedelmeit, mint a
milyen a tüzes serpenyő a fák között, és a milyen a tüzes fáklya a kévék között:
megemésztenek jobb és bal felől minden körülvaló népet; de Jeruzsálem tovább is a helyén
marad Jeruzsálemben! És megoltalmazza az Úr Júdának sátrait, mint azelőtt, hogy ne legyen
nagyobb Dávid házának dicsősége és Jeruzsálem lakosának dicsősége, mint a Júdáé. Azon a
napon oltalma lészen az Úr Jeruzsálem lakosának, és azon a napon olyan lesz köztök a
legalábbvaló, mint Dávid, a Dávid háza pedig, mint az Isten, mint az Úrnak angyala ő
előttök. És azon a napon lesz, hogy kész leszek elveszteni minden pogányt, a kik Jeruzsálemre
támadnak” (Zak12:3-4, 6-9). Azt pedig, hogy miképpen valósul meg mindez a fejezet utolsó
pontjában fogjuk megvizsgálni:

141
7. Krisztus visszatérését magára a Földre

Ha az Úr jelenléte a Földön manapság nagyon szükséges, mennyivel inkább az lesz a

nagy nyomorúság vége felé! Az Antikrisztus a hatalmának csúcsán van, nyíltan káromolja
Istent és pimaszul Ellene szegül! Az egész világ ezt a veszedelem fiát imádja, és viselik a
bélyegét a homlokukon vagy a kezükön a vele fennálló szövetségük jeleként! Az istenfélő
zsidó maradék ezt kiáltja: „Isten, ne vesztegelj, ne hallgass és ne nyugodjál, Isten! Mert ímé,
háborognak ellenségeid, s gyűlölőid fejöket emelik. Néped ellen álnok tanácsot gondolnak s
védenczeid (a maradék a „rejtekhelyen” a Zsolt91:1-ben, a „készített helyen” a Jel12:6-ban)
ellen terveket szőnek. Ezt mondják: Jertek, veszessük el őket, hogy ne legyenek nemzet, hogy
ne emlegessék többé Izráel nevét! Mert tanácskoztak együtt, egy szívvel; szövetséget kötöttek
ellened” (Zsolt83:1-5)! Az Antikrisztus összes erői összegyűltek egy utolsó, vakmerő
próbálkozásra, hogy meggátolják az Úr Jézus visszatérését a Földre, és az Ő örökségének
átvételét! De most eljött a visszafizetés kijelölt órája. Most „eljött az Úr az ő sok ezer
szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett” (Júd14-15). Igen, „megjelenik az Úr Jézus az
égből az ő hatalmának angyalaival. Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, a kik nem
ismerik az Istent, és a kik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus
evangyéliomának. A kik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő
hatalmának dicsőségétől” (2Thessz1:7-9).
Visszatérő Urunk teljes képét a Jel19-ben látjuk, olyan képet, ami a komolyságát
tekintve szörnyű, az elevenségét tekintve félelmetes. Üljünk le elé és tanulmányozzuk a
részleteit. „És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és a ki azon ül vala,
hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik.” (Jel19:11). Minden szó itt
külön figyelmet érdemel.

Urunk „fehér lovon” ülve jön

A görög szó harci lovat vagy „harci paripát” jelent. Figyeljük meg a színét. A
Szentírásban a színek jelképesen használatosak. Itt a fehér alkalmas jelképe a Lovas folttalan
tisztaságának és szennyezetlen szentségének. Ebben a most vizsgált igeszakaszban minden
éles ellentétben áll Urunk első eljövetelével. Ott Ő szelíd és alázatos volt, és szamárháton ült.
Most azonban más tetteket megcselekedni jön vissza a Földre, mint amiket akkor cselekedett,
amikor először volt itt. Most a gonoszág legyőzése, a gonosztevők megsemmisítése, az
Antikrisztus legyőzése és a Sátán erről a színpadról történő eltávolítása végett jön vissza.
Ezért a küldetésével összhangban fehér harci paripán ülve jön! „Kösd derekadra kardodat
vitéz! Dicsőségedet és ékességedet. És ékességedben haladj diadallal az igazságért, a
szelidségért és jogért, és rettenetesre tanítson meg téged a te jobb kezed. Nyilaid élesek;
népek hullanak alád; a király ellenségeinek szívében. Trónod oh Isten örökkévaló; igazságnak
pálczája a te királyságodnak pálczája.” (Zsolt45:4-7)

Úgy jön, mint „hű és igaz"

Ez éles ellentétben áll az emberek elburjánzott hűtlenségével. Most hűen az
ígéreteihez és igazként a fenyegetéseit illetően jön. Manapság az emberek kiszűrik az Ő
tanításának azokat a részeit, melyek összhangban vannak az ő véleményükkel, de elvetik és
megtagadják az ő komoly, ítéletes fenyegetéseit a hitetlenséggel szemben. Azon a napon
azonban megmutatkozik majd, hogy Ő hű és igaz minden egyes, Általa kimondott szó
vonatkozásában, legyen az akár ígéret, akár fenyegetés.

Ő úgy jön vissza, mint „bíró”

Itt az újabb látványos ellentét. Amikor korábban itt járt, a gonoszok be merészelték
vádolni Őt. Kajafás, Pilátus és Heródes ítélőszéke elé állították. Most azonban fordul a kocka.

142
Ő Maga lesz a Bíró. Isten „rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét
igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt” (Csel17:31). S most felvirradt a kijelölt „nap” (a
Millennium), s az elrendelt Férfiú is itt van. Figyeljük meg, Ő „igazságosan ítél” (Jel19:11).
Ez is egy ellentét. Őt igazságtalanul ítélték el. Semmiféle vádat nem tudtak felhozni ellene. Ő
olyan bűntelen volt, hogy ezt még a bírájának is el kellett ismernie: „nem találok benne
semmi bűnt” (Jn18:38, 19:4), de mégis halálra ítélte! Mennyire igazságtalan! De éles
ellentétben ezzel Urunk „igazságosan ítél”: semmi mást nem tesz, csak igazságot oszt.

Ő hadakozni jön!
Ó, áldott Urunk egykor szolgált a szükségben levőknek, megetette az éhező tömeget,
gyógyította a betegeket, békességet adott a megterhelt lelkiismeretnek. Korábban Magához
hívogatta a súlyosan megterhelteket, hogy megnyugvásra leljenek. De itt minden megváltozik.
Most harci paripán ülve jön azzal a konkrét céllal, hogy háborúzzon. A Vörös-tengernél, ahol
Jahve megsemmisítette a fáraót és a seregeit, Izrael ezt énekelte: „Vitéz harczos az Úr”
(2Móz15:3), s most eljött az óra, amikor ez úgy mutatkozik majd meg, mint eddig még soha.
Azzal a konkrét céllal tér vissza a Földre, hogy az ellenségeinek vérét ontsa.

„És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng; és az ő fején sok korona; az ő neve fel vala
írva, a mit senki nem tud, csak ő maga. És vérrel hintett ruhába vala öltöztetve és a neve Isten
Ígéjének neveztetik.” (Jel1ö:12-13)

Olyan villogó szemekkel jön, mint a tűzláng

Amikor korábban a Földön járt, azok a szemek gyakorta sugároztak szelídséget, mint
amikor a gyermekek vonzódtak Hozzá. A könyörületességtől ragyogtak, amikor egyetlen, a
bűnös Péterre vetett pillantása megolvasztotta annak szívét és arra késztette, hogy kimenve
keserves sírásra fakadjon. Sőt, könnyekkel teltek meg, amikor Lázár sírjánál állt és amikor az
Őt elutasító Jeruzsálemet siratta. Most azonban úgy villognak, mint a tűz lángja. Most
olyanoknak tűnnek, mint Olyasvalakié, aki eltelt szent haraggal. De azok a villogó szemek
nemcsak a haragját fejezik ki, hanem a mindentudását is. Azok a villogó szemek áthatolnak a
képmutatás minden fátylán és beleégetnek az ellenségeinek lelkébe. Valódi kutatófényként
fognak működni, elhatolva a szív gondolataiig és szándékaiig.

So koronával a fején jön

Ez megint élénk ellentétben van a régi napokkal. Egykor azt a szent szemöldököt az
oly heves kín izzadtsága borította el, ami nagy vércseppeknek látszott. Egykor azt a főt
töviskoronával – az átok jelképével koronázták meg. Itt azonban dicsőséggel és tisztességgel
lesz megkoronázva. Most nem úgy lép a színre, mint alázatos Szenvedő, hanem mint győzte
Hódító, teljes tekintéllyel felruházva. Figyeljük meg, a „sok koronát”: azon a napon nemcsak
a zsidók királya lesz, hanem a pogányok királya is – a királyok Királya. Az egész világnak
meg kell majd Előtte hajolnia és be kell hódolnia az egyetemes szuverenitásának.

Ő olyan névvel jön, amit csak saját Maga ismer

A Szentírásban a nevek a természetet fejezik ki – azt, hogy milyen a személy vagy a
dolog. Krisztusnak olyan neve van, amit egyetlen teremtmény sem képes kideríteni. Azaz, az
Ő Személye felfoghatatlan: titokzatos mélységek vannak Benne, amiket egyetlen véges
teremtmény sem képes megragadni.

Vérrel hintett ruhába öltözve jön

Első ránézésre ez inkább összehasonlítás, mintsem hasonlat, de a soron következő
igeversek megmutatják, hogy ez egy újabb éles ellentét, amikben ez az igeszakasz bővelkedik.

143
Egykor a saját vérének kifolyásától vár bíborvörössé a ruházata, de most, ó, jaj, mások vére
festi azt meg. Őt felemelték, hogy az emberek kionthassák az Ő vérét, most alászáll, hogy Ő
onthassa ki az ő vérüket.

Ő Isten Ígéjének nevezve jön

Ez azért hangzik el, hogy semmi lehetőségünk se legyen tévedni Vele kapcsolatban.
Ez a titulus az Ő azonosítására szolgál és összekapcsolja a két eljövetelt. Itt az örökkévaló és
isteni nevén van megnevezve. „Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala
az Íge.” (Jn1:1) Többé már nem nevezik „Jézusnak”, aminek a jelentése „Megváltó”, hanem
„Isten Ígéjének” mondják, ami az Ő Személyének méltóságára, fenségére és dicsőségére
mutat. Az isteni titulus használata a mostani kapcsolatban nagyon jelentős. Amikor korábban
járt itt, gyengeségben és gyalázatban jött el: akkor az emberi mivolta volt a legszembetűnőbb.
Amikor azonban ismét visszajön a Földre, ellenállhatatlan hatalommal és nagy dicsőséggel
fog eljönni, s az Ő isteni mivolta lesz a leglátványosabb.

„És az ő szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat
legeltetni vasvesszővel; és ő nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját. És az ő
ruháján és tomporán oda vala írva az ő neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura.” (Jel19:15-
15)

Ő a szájából kijövő karddal veri majd a nemzeteket

Itt a következő ellentét. Amikor korábban járt itt, az áldás és a felüdítés szavait
mondta: nem elítélni jött a világot, hanem azért, hogy a világ Rajta keresztül üdvözülhessen.
Most azonban minden megváltozott. A „kard”, ami a szájából kijön, Isten Ígéje (Zsid4:12). A
mostani korszak évszázadainak során azért küldte el az Ígéjét, hogy az megölje a bűn az
emberekben, de azon a napon azért fogja elküldeni, hogy megölje a bűnben levő embereket. A
megaláztatásának napjaiban a szája az emberek áldása végett nyílt meg, most a megátkozásuk
és a lemészárolásuk végett küldi majd el az Ígéjét. Ez lesz az Ézs11:4 beteljesedése:
„Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett; megveri a
földet szájának vesszejével, és ajkai lehével megöli a hitetlent.” S ezek a szavak azt a
könnyedéget jelzik, amivel a céljait megvalósítja: beszél és meglesz, kiadja a parancsot és
elvégeztetik. Ebből valamennyit már előre jelzett a letartóztatásakor a Gecsemáné kertben
(Jn18). Amikor jöttek a katonák, hogy elfogják, megkérdezte: „Kit kerestek?”, ők pedig így
válaszoltak: „A názáreti Jézust.” Majd ezt olvassuk: „Monda nékik Jézus: Én vagyok... Mikor
azért azt mondá nékik, hogy: Én vagyok; hátra vonulának és földre esének.” Ha egy ilyen lágy
kijelentés leterítette az ellenségeit, mi lesz akkor, amikor ítéletre övezi fel Magát?

Azért jön, hogy vasvesszővel kormányozza a nemzeteket

Mennyire eltérő ez a „gyengéd Jézus” népszerű elképzelésétől! Az ember érzelgőssége
úgy írta le áldott Urunkat, mint Aki annyira gyengéd, hogy soha nem indulna fel a szívében a
bűn megbüntetésére és a gonosztevők lemészárlására. Mert a világ ma a legnagyobbrészt Isten
jellemének csak egyoldalú bemutatását hallja a szószékekről – azt az oldalt, ami kellemes az
ember számára a bukott állapotában. De Isten nemcsak szeretet, hanem világosság is.
Nemcsak könyörületes, de szent és igazságos is. Mivel pedig szent, nem hagyhatja figyelmen
kívül a bűnt, „nem hagyja a bűnöst büntetlenül” (2Móz34:7). Az Ő trónjának követelményeit
fenn kell tartani, még ha ezer világot kell is ezért megsemmisíteni. Isten hosszú időn át bánt a
fajunkkal csodálatos kegyelemmel és végtelen türelemmel, az emberek pedig gonoszul
fizették ezt vissza Neki. De mikor Krisztus visszatér a Földre, a kegyelem korszaka véget ér, s
Ő többé nem azért jön, hogy önkéntes szövetségre hívogasson, hanem hogy kikényszerítse az
engedelmességet. A visszatérő Úr jelvénye a vasvessző lesz. A vas a Római Birodalom

144
jelképe és címere volt, ami a nyughatatlan hatalmat, a merev szabályokat és fékezhetetlen
kormányzást jelentette. A történelem megmutatta, mit jelentett összeroppanni a rómaiak „vas
sarka” alatt. S a „vas”, a vasvessző és a vas szabály odaillő jelképe lesz Krisztus
kormányzásának azon a napon, amikor visszatér, hogy összezúzza a kígyó fejét, legyőzze az
ellenségeit és leverjen minden ellenállást.

Azért jön, hogy nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját

Ez Ézsaiás prófétai szavának beteljesedése: „Ki ez, ki jő Edomból, veres ruhákban
Boczrából, a ki ékes öltözetében, ereje sokaságában büszke? Én, a ki igazságban szólok,
elégséges vagyok a megtartásra. Miért veres öltözeted, és ruháid, mint a bornyomó ruhái? A
sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki, és megtapodtam őket
búsulásomban, és széttapostam őket haragomban: így fecscsent vérök ruháimra, és egész
öltözetemet bekevertem. Mert bosszúállás napja volt szívemben, és megváltottaim esztendeje
eljött… És megtapodtam népeket búsulásomban, és megrészegítem őket haragomban, és
ontám a földre véröket!” (Ézs63:1-6) Kimondhatatlanul félelmetes lesz a mészárlás, mert ezt
olvassuk: „És megtaposták a borsajtót a városon kívül, és vér jöve ki a borsajtóból a lovak
zablájáig, ezer hatszáz futamatnyira (azaz, 300 kilométernyire!).” (Jel14:20) Igen, rettenetes
lesz a mészárlás, de ki mondhatná azt, hogy nem teljesen megérdemelt és szükséges? A
kegyelmet könnyen vették és visszaéltek vele. Egy „gyilkost” többre becsültek, mint az élet
Urát. Magát Istent nyíltan káromolták. S most előlép a Végrehajtó. Ez az az óra, mit az Atya
ígért meg Neki: ellenségeit a „lábzsámolyává” teszi (Zsolt110:1)!

Őt hadseregek követik
„És mennyei seregek követik vala őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve.”
(Jel19:14) A „seregek”, amik az isteni harcost követik, az ó- és újszövetségi szentekből
állnak. Ezek a seregek nem „angyalok”, amint azt egyesek tanítják, bár ezeket a seregeket
természetesen az angyalok is kísérik majd, mint azt megtudjuk a 2Thessz1:7-ből. Azt, hogy a
seregek nem angyalokból állnak, megtudjuk a Júd14-ből, ahol azokat, akik a Kapitányt
kísérik, „szenteknek” nevezi, mely kifejezés soha nem használatos az angyalokra; valamint a
Jel17:14-ből, ahol azokat, akik Vele vannak, „hivatalosoknak és választottaknak és híveknek”
mondja – ez a nyelvezet sem használatos senki másra, csak Isten gyermekeire. A szentek, akik
egyek Krisztussal, akkor „hasonlatosakká lesznek Őhozzá”, s teljes mértékben osztoznak az Ő
érzéseiben és részt vesznek a győzelmében, még ha egyedül Ő fog is küzdeni.

Azért jön, hogy legyőzze az Antikrisztust és a légióit

A végkimenetele ennek a csatának, a mindenható Isten ama nagy napja viadalának
(amit népszerűen, de bibliaellenesen neveznek „armageddoni csatának”) soha nem kétséges.
A végkimenetele előre be van jelentve. Felhívás adatik a levegő madarainak, hogy egyék a
lemészárolták tetemeit még a csata megkezdései előtt: „És láték egy angyalt állani a napban,
és kiálta nagy szóval, mondván minden madaraknak, a melyek repdesnek vala az égnek
közepette: Jőjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára; Hogy egyétek a
királyok húsát, és vezérek húsát és hatalmasok húsát, és lovaknak és rajtok űlőknek húsát, és
mindenkinek húsát, szabadokét és szolgákét, és kicsinyekét és nagyokét.” (Jel19:17-18) Ez
ugyanaz a rettenetes esemény, amiről Ezékiel tett bizonyságot: „És te, embernek fia, így szól
az Isten, mondjad a madaraknak, minden szárnyas állatnak és minden mezei vadnak:
Gyűljetek egybe és jőjjetek el, seregeljetek egybe mindenfelől az én áldozatomra, mert én
nagy áldozatot szerzek néktek Izráel hegyein, és egyetek húst és igyatok vért! Vitézek húsát
egyétek, s a föld fejedelmeinek vérét igyátok, kosok, bárányok és bakok, bikák, Básánban
hízottak mindnyájan; S egyetek kövérséget jóllakásig, és igyatok vért megrészegedésig az én
áldozatomból, a melyet szerzek néktek; És lakjatok jól az én asztalomnál lovakból és

145
paripákból, vitézekből és minden hadakozó férfiakból, ezt mondja az Úr Isten. És
megmutatom az én dicsőségemet a pogányok között, és meglátják mindazok a pogányok az
én ítéletemet, melyet cselekedtem, és az én kezemet, melyet rájok vetettem. És megtudja
Izráel háza, hogy én vagyok az Úr, az ő Istenök, attól a naptól fogva és azután.” (Ezék39:17-
22). De hogy folytassuk és befejezzük a Jel19-et: „És látám, hogy a fenevad és a föld királyai
és az ő seregeik egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen, a ki a lovon ül vala és az ő serege
ellen. És megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, a ki a csodákat tette ő előtte,
a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak képét:
ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének: A többiek pedig megöletének a
lovon űlőnek kardjával, a mely az ő szájából jő vala ki; és a madarak mind megelégedének
azoknak húsával.” Ezt szükségtelen magyarázni. Az Antikrisztus és a hamis próféta
egyformán a tűz tavába kerül, majd ezer év elteltével a Sátán is csatlakozik hozzájuk.25 A
szörnyű, de nagyon megérdemelt sor, ami elragadja az Antikrisztus hadseregét, drámai módon
van leírva a Zak14-ben: „És ez lesz a csapás, a melylyel megcsapkod az Úr minden népet, a
melyek Jeruzsálem ellen gyülekeznek: Megsenyved a húsok és pedig a míg lábaikon állnak,
szemeik is megsenyvednek gödreikben, nyelvök is megsenyved szájokban. És azon a napon
lesz, hogy az Úr nagy háborúságot támaszt közöttök, úgy, hogy kiki a maga társának kezét
ragadja meg, és a maga társának keze ellen emeli fel kezét.” Így ér véget a mostani korszak.
Micsoda vég! Micsoda csúcs! Micsoda tetőzése a gonoszságnak! Ez az a cél – ami már oly
közel van – ami felé az összes dicsekvő megvilágosodásunk, fejlődésünk és civilizációnk tart.
A vég tanúja lesz annak, ahogyan az egész keresztyénség (leszámítva Krisztus korábban
elragadtatott Testét) szervezetten és nyíltan ellenszegült és fellázad a mindenható Istennel
szemben, s teljesen megsemmisül a Megváltó visszatérésekor.

25
A Millennium során a Sátán a feneketlen mélységben lesz.

146
 Tizedik fejezet: A Megváltó visszatérésének beteljesedése
vagyis a millenniumi uralkodás
Most már nyilvánvalónak kell lenni minden előítéletektől mentes olvasó számára,
hogy két külön szakasza lesz Krisztus második visszatérésének: az Ő eljövetele a levegőben
és az Ő eljövetele a Földre; eljön a szentekért és eljön a szentekkel. Az első nagy cél Előtte a
visszatérésével kapcsolatban az, hogy a népét Magához vegye. Pont ahogyan Isten régen
elvitte Énókhot a mennybe még azt megelőzően, hogy özönvizet zúdított az istentelenekre,
úgy lesz eltávolítva az egyház is a Földről, mielőtt a haragjának poharait kitöltené arra. Az Úr
Jézus második nagy célja a visszatérés lesz magára a Földre, hogy felállítsa ott a királyságát
és igazságban uralkodjon, s ennek a királyságnak a természete, a kiterjedése, az áldott mivolta
és a hosszúság az, amire most figyelünk.
A köznyelvben a Messiás uralkodását jelölik a „Millennium” szóval, ami egy összetett
szó és ezer évet jelent. A legrégebbi időktől kezdve az emberek az aranykorról beszéltek és
vágyakoztak arra, egy olyan korról, amelyben az igazság és a békesség uralkodik, s
megszűnik az elnyomás és a háború. A költők megénekelték, a politikusok álmodoztak róla,
az ihletett próféták pedig leírták. Az áldottságnak ezt a korszakát a Szentírás különféleképpen
nevezi meg. Nevezi „újjászületésnek” (Mt19:28), „utolsó napnak” (Jn6:40), „a felüdülés
időinek” (Csel3:19), „az újjáteremtés idejének” (Csel3:21), „a végnek” (1Kor15:24),
„Krisztus Jézus napjának” (Fil1:6), „az idők teljessége rendjének” (Ef1:10).
Talán több igeszakasz van, melyek a Millenniumot vagy a királyság korát tárgyalják,
mint bármely más témát a Bibliában. A nehézség az osztályozásukkal áll fenn. Az
egyszerűsítés végett most hét részletben vizsgáljuk a Millenniumot, nevezetesen a Sátánnal,
Krisztussal, az egyházzal, Izraellel, a világgal a teremtéssel és a bűnnel kapcsolatosan.

1. A Millennium a Sátánnal kapcsolatban

Az utolsó fejezetben láttuk, amint Krisztus leereszkedik a mennyből, hogy

szembeszálljon a szervezett, az Ő Földre történő visszatérését megakadályozni próbáló
erőfeszítéssel. Az Antikrisztus vezetése alatt a föld királya a hadseregeikkel Armageddonnál
gyűlnek össze azzal a konkrét céllal, hogy a Bárány ellen hadakozzanak (Jel17:14). Ezzel az
istentelen zendüléssel kapcsolatosan olvassuk: „Az egekben lakozó neveti” (Zsolt2:4), neveti
a bolondságukat és az őrültségüket, „az Úr megcsúfolja őket”. Ahogyan egy hernyó
igyekezhet ellenállni az elefánt taposásának, úgy remélheti a sikert a teremtmény a
Mindenhatóval szemben. Ahogyan az óceánt igyekezhet visszaszorítani, úgy próbálhatja a
Legfelségesebb terveit meghiúsítani. „Mert a seregek Ura végezte, és ki teszi azt erőtelenné?
Az ő keze fel van emelve; ki fordítja el azt?” (Ézs14:27) Urunk röviden végez a gőgös
lázadókkal: „És megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, a ki a csodákat tette ő
előtte, a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak
képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének” (Jel19:20). Ez számol be a
gonosz háromság két személyének a sorsáról. De egy még mindig marad, akivel foglalkozni
kell. Mielőtt a Messiás királysága felállítható lenne, a nagy bitorlót ki kell vetni.
A Földön nem lenne lehetséges az igazság és a békesség ezer éve, amíg Isten nagy
ellensége szabadlábon van. A posztmillennisták, akik azt várják, hogy a királyság az
evangélium prédikálásának és az egyház tevékenységének a hatására áll fel, valamint a béke-
idealisták és a szociális reformerek, akik az aranykort a törvényhozás és a civilizáció által
várják megvalósulni, mindannyian kihagynak a rendszereikből és a megfontolásaikból egy
domináns tényezőt, nevezetesen, az ördögöt. S őt semmiféle véges lény nem képes
eltávolítani. Egyetlen ember sem képes őt megzavarni. Az ember alkalmatlan arra, hogy

147
szembeszálljon ezzel a hatalmas ellenséggel. A törvénykezés nem érheti őt el, s az egyház
erőtlen ahhoz, hogy megszabadítsa a világot a szörnyűséges jelenlététől. Csak Egyvalaki
erősebb nála – a mindenható Isten, s nem lehet aranykor addig, amíg Isten Fia Maga vissza
nem tér és be nem börtönözi a főellenséget. A Sátán eltávolítását a Földről a Jel20:1-3 írja le:
„És láték egy angyalt26 leszállani a mennyből, a kinél vala a mélységnek kulcsa, és egy nagy
láncz a kezében. És megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, a ki az ördög és Sátán, és
megkötözé azt ezer esztendőre, és veté őt a mélységbe, és bezárá azt és bepecsételé ő felette,
hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni
egy kevés időre.” A Sátán meg lesz kötözve, ami Urunk szavának beteljesedése a Mt12:29-
ből: „. Avagy mi módon mehet be valaki a hatalmasnak házába és rabolhatja el annak
kincseit, hanemha megkötözi előbb a hatalmast és akkor rabolja ki annak házát?” A
„hatalmas” az ördög, az ő „háza” e világ gyermekei, ellentétben Isten gyermekeivel, akik
Krisztus „háza” (Zsid3:6). A hatalmas „megkötözését” a Jel20 írja le, „a házának kirablása” a
foglyainak kiszabadítása (lásd Ézs42:7). A Sátán „a mélységbe vettetik”, ami az Ézs14
beteljesedése: „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki
népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé
helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a
magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör
mélységébe!” (12-15. versek) A Sátán a mélységbe lesz zárva és arra „pecsét” is kerül, ami
Isten válasza arra, amit a Mt27:66-ban olvasunk: „Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá
helyezék, lepecsételvén a követ, az őrséggel” – amit vetett, azt fogja aratni is. Így ér majd
véget a küzdelem, ami hatezer éven át tartott, a küzdelem, ami a Föld feletti uralomért folyt.
Végül az „ordító oroszlán” (1Pt5:8) vereséget szenved Júda törzsének oroszlánjától.
Az Ember a mardosott sarokkal a kígyó fejére tapos, s az Édenben elhangzott szavak
beteljesednek. S ki tudná leírni, vagy akár csak elképzelni az áldott következményeket! Többé
senki sem vádolja az atyafiakat (Jel12:10). Ábrahám leányai sem lesznek többé „megkötözve
ímé tizennyolc esztendeje” (Lk13:16). A Sátám többé nem kísérti és nem teszi próbára, nem
zaklatja és nem gátolja Isten szentjeit. Mert a Föld ezer éven át mentes lesz a Gonosztól, és az
ő helyén „eljönnek a felüdülés idei az Úrnak színétől”. S ez arra indít, hogy vizsgáljuk meg

2. A Millenniumot Krisztussal kapcsolatban

Isten rendelte el, hogy Urunk három nagy hivatalt töltsön be – a prófétait, a papit és a
királyit. Prófétaként Isten Szószólójaként cselekszik, kijelentve Isten gondolatait, közreadva
Isten akaratát és feltárva Isten szívét. Papként az Isten és az emberek közötti Közbenjáróként
tevékenykedik, s az Ő engesztelő áldozatával békíti meg a hívőket Istennel, képviseli a népe
érdekeit Isten előtt, közbenjár értük és könyörög az ügyükben. Királyként uralkodni fog az
emberek felett, kötelezővé teszi Isten törvényeit, s fenntartja a Földön az Ő trónjának
követelményeit. Most Krisztusról, mint Királyról fogunk beszélni.
Dávid uralkodásának vége felé az Úr szava jutott el Náthánhoz, megparancsolva neki,
hogy menjen a királyhoz és más egyebek mellett ezt mondja neki: „Mikor pedig a te napjaid
betelnek, és elaluszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból
származik, és megerősítem az ő királyságát: az fog házat építeni az én nevemnek, és
megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké.” (2Sám7:12-13) Egy későbbi időpontban
az egyik nagy messiási próféciában Urunkról hangzott el, hogy „hívják nevét: csodálatosnak,
tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma
növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy
26
Hisszük, hogy ez az „angyal” Maga az Úr Jézus – a szövetség nem teremtett Angyala (Mal3:1). Ha
megkérdezik: miért nevezik Őt angyalnak? A válasz az, hogy összekapcsolják Izraellel, a szövetséggel és a földi
néppel. Lásd 1Móz22:15-16, 48:16, 2Móz3:2 és v. ö. Jel7:2-3, 8:3, 10:1.

148
fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké” (Ézs9:6-7).
Ezért szól így az Újszövetség legelső igeverse: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának (így
kapcsolja Őt össze Izrael trónjával), Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv.”
Pont mielőtt Urunk megszületett, egy angyal jelent meg Máriának és ezt mondta: „És
ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét JÉZUSNAK. Ez nagy lészen,
és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi
székét; És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!”
(Lk1:31-33)
Valamikor Urunk csecsemőkorában bizonyos bölcsek, akiket egy csillag vezetett,
eljöttek Jeruzsálembe (a királyi városba) és megkérdezték: „Hol van a zsidók királya, a ki
megszületett?” (Mt2:2) A mi Urunk tehát a zsidók Királyaként született, de ahogyan az
ihletett Íge tájékoztat bennünket: „Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.” (Jn1:11)
Izrael nem ismerte Őt el, hanem helyette ezt kiáltották: „Nem királyunk van, hanem
császárunk!” S amikor Pilátus megírta a feliratot és feltetette a keresztre, azon ez állt: „A
NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Jn19:19), ők azt szerették volna, ha
megváltoztatta volna ekképpen: „ő mondotta: A zsidók királya vagyok” (Jn19:21), ami
további bizonyítéka annak, hogy a zsidók elvetették Őt, mint Királyukat.
Az ószövetségi próféciában lett tehát bejelentve és az angyal által megerősítve
Máriának, hogy Urunk majd elfoglalja Dávid trónját. Ennek a beteljesítése végett Urunk test
szerint olyasvalakitől származott, aki Dávid egyenesági leszármazottja volt, ezért született „a
zsidók Királyaként”. De mint láttuk, Izrael elutasította a Királyát és keresztre feszítette Őt. S
most azt szeretnénk kihangsúlyozni, hogy Jézus Krisztus még soha nem foglalta el a
királyságát! Épp ellenkezőleg, így tanította imádkozni a tanítványait: „Jöjjön el a te országod
(királyságod)”. Továbbá ezt is mondta: „Egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy
országot vegyen magának, aztán visszatérjen… mikor megjött az ország vétele után” stb.
(Lk19:12-15) A királyság átvétele Krisztus által és az Ő visszatérése szinkronban vannak (v.
ö. 2Tim4:1). Krisztus tehát ma nem Király, mert még nem vette át a királyságot, s még nem
foglalta el atyja, Dávid trónját sem. Az apostoli levelekben sehol nem nevezik így: „Az
egyház Királya”. Jézus Krisztus az egyház Megváltója, az egyház Ura, az egyház Feje, de
nem az egyház Királya, mert még nem foglalta el a királyi hivatalát, s nem is teszi ezt
mindaddig, amíg meg nem kezdődik a Millennium. A Millennium idején Krisztus uralkodni
fog a Földön, s nemcsak a zsidók Királyaként, hanem a királyok Királyaként és az urak
Uraként is. Akkor teljesedik majd be Zakariás próféciája: „És az Úr lesz az egész földnek
királya, e napon egy Úr lészen, és a neve is egy.” (Zak14:9) A mi Urunk királysága az egész
Földön az igazság másik fontos vonalának meggondolására késztet minket.
Amikor Ádám megteremtetett, Isten ezt mondta: „5eremtsünk embert a mi képünkre
és hasonlatosságunkra; és uralkodjék”. Kezdetben a Föld jogara az ember kezébe adatott (lásd
Zsolt8:4-8). De pont a megteremtésének színpadán jelent meg az, aki vitatta Ádám jogát a
Föld feletti uralkodáshoz, és akinek sikerült kicsavarni a jogart a kezéből. A Sátán ördögi
kísértéssel lépett fel vele szemben: Ádám engedett neki és elbukott, s elveszítette a Föld feletti
uralmát. Ennek következtében a Sátán vált „e világ fejedelmévé”, s így közeledett Urunkhoz a
kísértéssel, amikor felvitte egy nagyon magas hegy tetejére és „megmutatá néki a világ
minden országát és azok dicsőségét, és monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva
imádsz engem.” (Mt4:8-9) De a kereszten az Úr Jézus visszaszerezte a jogart, amit Ádám
elveszített és itt van a kulcs a Jelenése 5-höz.
A jelenések könyve 5. fejezetében figyelemre méltó jelenetet látunk. A szeretett
apostol egy könyvet lát – „a mely be volt írva belől és hátul, és le volt pecsételve hét
pecséttel” – a trónon ülő jobb kezében. Azután hallja, amint egy angyal ezt kérdezi: „Ki volna
méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak pecséteit?” Utána ezt olvassuk: „És
senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt, nem tudta a könyvet felnyitni, sem ránézni.”

149
Sok találgatás született erről a titokzatos „könyvről”, de a Szentírással összevetve szerintünk
kétség sem férhet ahhoz, hogy miről van itt szó. A Jer32:6-15-ben arról olvasunk, hogy mezőt
vesz és a vételi elismervényt (a „bizonyítékot”) nevezi könyvnek, s azt a könyvet lepecsételik.
Hasonló ügyletre utal a Jelenések 5. Az apostol által látott könyv a Föld tulajdonjogát
tartalmazza. Ezt a tulajdonjogot, amit Ádám elveszített, Krisztus szerzi vissza. Ez „vásárlás”
útjén történik, és a vételár a Bárány drága vére. A Mt13:44-ben olvasunk arról az emberről,
aki „elment és eladta mindenét a mije volt, s megvette azt a szántóföldet”, majd a 38. versben
arról, hogy „a szántóföld pedig a világ”. Ezért mondta az apostol: „Ne sírj: ímé győzött a Júda
nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét
pecsétét.” (Jel5:5) Ami a Jel5-ben látomásban látható, az valódi ténnyé válik, amikor az Úr
Jézus visszatér a Földre. Abban az időben lesz „a tulajdon birtoka”27 – a Föld – „megváltva”
(Ef1:14). Ezért mikor visszajön, az első cselekedete a Sátán kipenderítése lesz innen, a
királyságának felállítása azon és az „uralom” gyakorlásának megkezdése rajta.
A másik igeszakasz, ami fényt vet a Millenniumra Krisztussal kapcsolatban az
1Pt1:13. Itt Urunk második eljövetelét a Földre „Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának”28
nevezi. Ez ellentétes az első eljövetellel. Amikor Ő korábban itt járt, isteni dicsősége el volt
leplezve, s hatalmának és fenségének a legnagyobb része el volt rejtve. De mikor ismét
visszajön, isteni dicsősége teljes mértékben megmutatkozik majd. Ahelyett, hogy szelíd
Bárány lenne, a Júda törzsének oroszlánjaként jön. Ahelyett, hogy emberi bíróság elé állna,
hogy emberek ítéljék el, Ő fogja beidézni Maga elé az összes nemzetet és ítélkezik felettük.
Ahelyett, hogy alázatosan, gyengén és gyalázatban jönne, királyi hatalommal és fenséggel
érkezik. Ahelyett, hogy áldozattá válna, győztesként tér vissza, hogy felüljön a dicsősége
trónjára. Így tehát a millennium az az időszak, amikor Urunk megkezdi a királyi hivatalának
ellátását, s amikor a személyes dicsősége teljes mértékben megmutatkozik. Most
megvizsgáljuk

3. A Millenniumot az egyházzal kapcsolatban

Mint már láttuk az előző fejezetekben, Krisztus második eljövetelének első

szakaszában lesz eltávolítva az egyház a Földről. A Megváltó alászállásakor az égből az
egyház Énokhoz és Illéshez hasonlóan csodálatosan elragadtatik, hogy találkozzon Urával az
égben, s aztán örökké együtt legyen a dicsőséges Fejével. Így amikor a Megváltó visszatér a
Földre, az egyház is kísérni fogja Őt. Ez világos a Kol3:4-ből és a Júd14-ből, amiket oly
sokszor idéztünk ezeken az oldalakon.
Pontosan megmondani azt, hogy miféle szerepet fog játszani az egyház a Millennium
alatt, nem könnyű megmondani. Egy rövid elmélkedés megmutatja, miért van ez így. Az
Ószövetség az, ahol a Millennium a legnagyobb figyelmet kapja, míg az Újszövetség
kijelentésének tárgya az egyház. Azután emlékeznünk kell arra is, hogy a Millennium az az
időszak, amikor Isten királysága mutatkozik meg a Földön, miközben az egyház mennyei
teremtmény, aminek mennyei polgársága és sorsa van (Fil3:20, 1Pt1:4). Mindazonáltal egy-
két dolog bizonyos. Az egyház Krisztussal lesz a Millennium során, sőt mi több, a szentek
majd uralkodnak Vele: „És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a
könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te
véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből, és tettél minket a mi
Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön.” (Jel5:9-10) Majd ezt olvassuk:
„Boldog és szent, a kinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második
halálnak; hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ő vele ezer

27
Az angol változatban possession. Károlinál: a tulajdon népe – a ford.
28
Az angol változatban revelation. Károlinál megjelenés – a ford.

150
esztendeig.” (Jel20:6) Ki lenne képes lefesteni ennek az ígéretnek az áldott beteljesedését?
Mert kétezer éven át a szentek (többé-kevésbé) úgy éltek, mint idegenek és vándorok a
Földön. Sokakat közülük ócsároltak, kiközösítettek, üldöztek vértanúkká tettek. Ők elmentek
Krisztushoz „a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván” (Zsid13:13). Most azonban
gazdagon meg lesznek jutalmazva. „Vele együtt” szenvedtek, most „Vele együtt” dicsőülnek
meg (Rm8:17). S akkor mutatkozik majd meg teljes mértékben, „hogy a miket most
szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Rm8:18).
A gírák példázatában van egy igeszakasz, ami bemutatja nekünk annak a jutalomnak
az egyik összetevőjét, amit majd a kegyesek fognak élvezni azon a napon. „Ő (Krisztus) pedig
monda néki: Jól vagyon jó szolgám; mivelhogy kevesen voltál hív, legyen birodalmad tíz
városon.” (Lk19:17) Ez az igeszakasz azt látszik közölni, hogy a Millennium alatt a szentek
jelentős helyet foglalnak majd el a világ kormányzásában. Igen, hisz meg van írva: „Nem
tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg?” (1Kor6:2) Ó, mennyire másként lesz majd
akkor! Az első lesz az utolsó és az utolsó az első. A pozíciók teljesen megfordulnak.
Manapság Isten gyermekeit (tudniillik, akik valóban azok) a világ megveti és gyűlöli, de
akkor majd a világ feletti hatalomba kerülnek. Ez a mi Urunk ígérete: „És a ki győz, és a ki
mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon; És uralkodik
rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; a miképen én is vettem az én
Atyámtól” (Jel2:26-27). Igen, a népe osztozik majd Krisztus helyzetében, Krisztus
hatalmában, Krisztus kiváltságaiban, mert Ő és ők egyek.
Aztán a Millennium alatt fog teljesen megmutatkozni az egyház egysége, ellentétben a
megszámlálhatatlanul sok szektával, amik ma megosztják a hívőket, s Urunk imája a Jn17:22-
23-ban beteljesedik: „És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy
egyek legyenek, a miképen mi egy vagyunk: Én ő bennök, és te én bennem: hogy tökéletesen
egygyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, a
miként engem szerettél.” Egészen „Krisztus napjáig” nem „tudja” a világ ezeket a dolgokat,
mert majd csak akkor jutunk el „mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő
megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak
mértékére” (Ef4:13). Igen, s akkor fog Krisztus megdicsőülni „az ő szenteiben, és csodáltatik
mindazokban, a kik hisznek” (2Thessz1:10). Azon a napon az egyház az egész világ
gyönyörködésének, csodálatának és ámulatának tárgya lesz. Akkor majd megmutatkozik,
mily nagy dolgokat tett az Úr az Ő egyházáért, magasztosabb helyet biztosítva annak –
közelebbi helyet Önmagához, mint amilyet a szent angyalok foglalnak el. Most megvizsgáljuk

4. A Millenniumot Izraellel kapcsolatban

„És mikor a nap leméne és setétség lőn, ímé egy füstölgő kemencze, és tüzes fáklya,
mely általmegyen vala a húsdarabok között. E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal,
mondván: A te magodnak adom ezt a földet” (1Móz15:17-18). Itt Izrael két nagy időszakát
adta Ábrám tudtára. A füstölgő kemence és a tüzes fáklya jelezte, hogy Ábrahám
leszármazottjainak története változatos lesz, mint a sakktábla. Ebben a jelképes cselekedetben
egy prófécia rejlett, s mint minden más próféciának, ennek is kettős a beteljesedése.
Sorrendben első a bánat és a szenvedés, azután a dicsőség és az öröm. Első volt az egyiptomi
rabszolgaság füstölgő kemencéje, majd a tüzes fáklya, ami Salamon ragyogó uralkodását
jelképezte. Utána jött megint a babiloni fogság kemencéje, s mivel Izrael keresztre feszítette a
Messiását, a kemence hétszer forróbb volt, mint bármikor előtte. Mégis meg van írva:
„Sionért nem hallgatok és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő
igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.” (Ézs62:1)
Figyelemre méltó kijelentés található az 5Móz32:8-ban, ami előre jelzi a zsidók
történelmét. „Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztá az ember

151
fiait: megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint”. Izrael itt úgy látszik, mint
Isten előtt álló hatszáz évvel azt megelőzően, hogy lett volna bármilyen nemzeti rangjuk a
Földön és kétszáz évvel atyjuk, Ábrahám megszületése előtt. Ám Isten még ebben a távoli
időszakban is megszabta Ádám szétszórt fiai leszármazottjainak sorsát a Földön ama nép
létszámának megfelelően, amelyik akkor még meg sem született. Itt tehát megtudjuk Isten
célját a választott nemzettel: Izrael Isten földi központja.
Az 1Móz13_14-15-ben ezt olvassuk: „Az Úr pedig monda Ábrámnak, minekutánna
elválék tőle Lót: Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, a hol vagy, északra, délre,
keletre és nyugotra. Mert mind az egész földet, a melyet látsz, néked adom, és a te magodnak
örökre.” Majd az 1Móz15:18-ban ez áll: „E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal,
mondván: A te magodnak adom ezt a földet Égyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig,
az Eufrátes folyóvízig.” Palesztina földje feltételek nélkül Ábrahámnak és az utódainak
adatott, „mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása” (Rm11:29). De ezek
az isteni ígéretek az eddigiekben soha nem teljesedtek be teljesen, csak részben. A pátriárkák
maguk is csak vándorok voltak egy idegen országban, olyannyira, hogy meg kellett
vásárolniuk a temetésre való területet a halottjaik számára. Igaz, hogy Józsué napjaiban Izrael
birtokba vette az ígéret földjét, de konkrétan meg kell jegyezni, hogy a törvény szövetségében
léptek be Kánaánba (lásd 5Móz27:1-3, 8-10, 28:1 stb.), ezért a folyamatos birtoklásuk a Jahve
iránti engedelmességüktől függött. De amint az közismert, nem tartották be az isteni
rendeleteket, s hamis istenekhez fordultak. Jahve pedig sokéig tűrte az önfejűségüket. Prófétát
próféta után küldött hozzájuk, hívogatva őket, hogy hagyjanak fel a bűneikkel és térjenek
vissza az Úrhoz, s Ő bőségesen megbocsát. De hiába. Végül eljutottak arra a pontra, ahol
Istennek elfogyott a türelme és az ítéletével fogságba küldte őket, ahonnan csak egy maradék
tért vissza valaha is a saját földjükre. Ennek a maradéknak a leszármazottjaihoz jött el az Úr
Jézus. „Izrael házénak elveszett juhaihoz” küldetett (Mt10:5-7, 15:24). De nem volt része jobb
bánásmódban a részükről, mint a prófétáknak, akik Előtte jártak: „az övéi közé jöve, és az
övéi nem fogadák be őt” (Jn1:11). Az emberek megvetették és elutasították, és Izrael is
megtagadta, majd gyalázatos halálra adta a Királyát. Miközben a Messiásuk a kereszten
függött, „az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon” (Mt27:25), és
Isten a szavukon fogta őket! Néhány évvel később Jeruzsálemet megostromolta, elfoglalta és
megsemmisítette Titus hadserege: zsidók százezreit mészárolták le, a többieket pedig
fogságba vitték. Attól kezdve hazátlan vándornép voltak a Földön. Hóseás próféciája szó
szerint beteljesedett: „Mert az Izráel fiai is sok ideig maradnak király nélkül” (Hós3:4). De
mégis, mindennek ellenére megtartották a nemzeti egyediségüket és soha nem olvadtak bele
más nemzetekbe.
Nos, világos, hogy Izrael nemzete céllal maradt fenn, s hogy mi ez a cél, azt Isten
Ígéje adja tudtunkra. Csodálatos jövő vár még Ábrahám eme leszármazottjaira. Jeruzsálemet
továbbra is tapossák a pogányok, de csak „míglen betelik a pogányok ideje” (Lk21:24) Dávid
sátra most leomlott állapotban van, de helyre lesz állítva (Csel15:16) és azok, akik oly sokáig
képezték a gúny tárgyát a népek között, „főkké” lesznek (5Móz28:13).
Izrael helyreállítása a legkiemelkedőbb helyet foglalja el az igazság Szentírásában, és
főleg három dolgot kell megjegyezni ezzel kapcsolatban. Először, Izrael helyreállítása nem
történhet meg mindaddig, amíg az egyház el nem távozott a Földről. Másodszor, az egész
nemzet helyreállítása fokozatos folyamat lesz. Harmadszor, a helyreállított Izrael fennköltebb
és dicsőségesebb helyet foglal majd el, mint eddig bármikor a történelemben, beleértve
Salamon uralkodását is. Az első kijelentés e három közül a Csel15:14-17-en alapszik, ahol
konkrétan elhangzik, hogy nem történik meg, csak „azok után”, hogy Isten a pogányok közül
népet vett az Ő nevének. Akkor fog Ő visszatérni és építi fel Dávid sátorát. A második és a
harmadik kijelentést megnézzük részletesebben.

152
 A Zak12:10-ben ezt olvassuk: „A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm
a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, a kit átszegeztek, és siratják
őt, a mint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, a mint keseregnek az elsőszülött
után.” Ez Izrael erkölcsi helyreállításának kiindulópontja, nevezetesen Júda megtérése.
Jegyezzük meg, hogy ez a prófécia csak Dávid házát és Jeruzsálem lakosait tartja szem előtt,
mert Isten csak egy későbbi időpontban fog foglalkozni a tíz törzzsel. A fenti igeszakasszal
össze kell kapcsolni a 2Kor3:15-16-ot: „Sőt mind máig, a mikor csak olvassák Mózest, lepel
borul az ő szívökre. Mikor pedig megtér (ti. Izrael) az Úrhoz, lehull a lepel.” Júda
odafordulásának az Úrhoz az egyik első következménye a lepel eltávolítása lesz, ami most a
szíveikre borul.
A tíz törzs helyreállítása az Ezék34-ben kerül elénk: „Mert így szól az Úr Isten: Ímé,
én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána. Miképen a pásztor
tudakozódik nyája után, a mely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam
után, és kiszabadítom őket minden helyről, a hova szétszóródtak a felhőnek s borúnak
napján. És kihozom őket a népek közül s egybegyűjtöm a földekről, és beviszem őket az ő
földjökre, és legeltetem őket Izráel hegyein, a mélységekben s a föld minden lakóhelyén. Jó
legelőn legeltetem őket, és Izráel magasságos hegyein leszen akluk, ott feküsznek jó akolban,
s kövér legelőn legelnek Izráel hegyein. Én magam legeltetem nyájamat, s én nyugosztom
meg őket, ezt mondja az Úr Isten” (11-15. versek) A Palesztinába helyreállított tíz törzs
egyesül Júda házával és a két ház ismét eggyé lesz: „Ezt mondja az Úr Isten: Ímé, én
fölveszem Izráel fiait a pogányok közül, a kik közé mentek, és egybegyűjtöm őket
mindenfelől, és beviszem őket az ő földjökre. És egy néppé teszem őket azon a földön,
Izráelnek hegyein, és egyetlenegy király lesz mindnyájok királya, és nem lesznek többé két
néppé, és ezután nem oszolnak többé két királyságra. És többé meg nem fertéztetik magokat
bálványaikkal és útálatosságaikkal és minden bűneikkel; és megtartom őket minden oly
lakóhelyöktől, a melyekben vétkeztek, és megtisztítom őket, és lesznek nékem népem és én
leszek nékik Istenök. És az én szolgám, Dávid lesz a király ő rajtok, s egy pásztora lesz
mindnyájoknak; és az én törvényeim szerint járnak, s parancsolataimat megőrzik és
cselekszik. És laknak a földön, melyet adtam vala az én szolgámnak, Jákóbnak, a melyen
laktak a ti atyáitok; és laknak azon ők és fiaik és fiaiknak fiai mindörökké, és az én szolgám,
Dávid az ő fejedelmök örökké. És szerzek velök békességnek frigyét, örökkévaló frigy lesz ez
velök; és elültetem őket és megsokasítom, és helyheztetem az én szenthelyemet közéjök
örökké. És lesz az én lakhelyem felettök, és leszek nékik Istenök és ők nékem népem. És
megtudják a pogányok, hogy én vagyok az Úr, ki megszentelem Izráelt, mikor szenthelyem
közöttök lesz mindörökké.” (Ezék37:21-28)
A helyreállított és egyesített tizenkét törzzsel Isten új szövetséget köt: „Ímé, eljőnek a
napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem
ama szövetség szerint, a melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, a melyen kézen fogtam
őket, hogy kihozzam őket Égyiptom földéből, de a kik megrontották az én szövetségemet,
noha én férjök maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, a melyet e napok
után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az
ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé
senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők
mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert
megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer31:31.34, v. ö.
32:37-41, Ézs59:20-21).
A Millennium elején Jeruzsálem újjáépül: „Ezt mondja az Úr: Ímé, visszahozom
Jákób sátorának foglyait, és könyörülök az ő hajlékain, és a város felépíttetik az ő magas
helyén, és a palota a maga helyén marad.” (Jer30:18, v. ö. 31:38-40) Továbbá, maga a
templom is felépül, Magának az Úrnak a felügyelete alatt: „Ezt mondja a Seregeknek Ura,

153
mondván: Ímé, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak
templomát! Mert ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni
és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük
között... És a messzelakók eljőnek és építenek az Úr templomában, és megtudjátok, hogy a
Seregeknek Ura küldött el engem hozzátok. Így lesz, ha hallgattok az Úrnak, a ti Isteneteknek
szavára!” (Zak6:12-15) Ez a templom, amit teljesen leír Ezékiel könyvében 40. és 41.
fejezete, hatalmas méretű, látványos építmény lesz, több, mint egy mérföldes kiterjedéssel. Az
isteni Sekina száll majd le rá és ragyog onnan az egész Földre: „És ímé, Izráel Istenének
dicsősége (a Sekina dicsőség, lásd Ezék11:23) jő vala napkelet felől, és zúgása, mint nagy víz
zúgása, és a föld világos vala az ő dicsőségétől.” (Ezék43:2) Az ószövetségi előírásokat
(néhány kisebb változtatással) fogják alkalmazni ennél az újjáépült templomnál – lásd Ezék46
stb. – s ahogyan a régiáldozatok és ünnepek elkőzetesek voltak, most úgy lesznek a
Millennium alatt felkínáltak és ünnepeltek visszaemlékezők. A Millennium alatt Palesztina
földje egyenlő mértékben lesz felosztva a tizenkét törzs között – lásd Ezék47-48 – s a tizenkét
apostol trónokon ülve ítéli majd Izrael tizenkét törzsét: „Jézus pedig monda nékik: Bizony
mondom néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor (azaz a Millennium
során), a mikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd
tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét.” (Mt12:28) Szemlátomást
erre utalt Ézsaiás, amikor ezt írta: „Ímé, igazság szerint uralkodik a király, és a fejedelmek fők
lesznek az ítélettételben” (Ézs32:1).
Sok igeszakasz írja le Izrael millenniumi dicsőségét és áldottságát. Ézsaiás utolsó hat
fejezete többé-kevésbé ezzel a témával foglalkozik, s ezekből idézünk most néhány szakaszt.
Miután beszélt a Megváltó visszatéréséről Sionba, a próféta ezt kiáltja: „Kelj fel, világosodjál,
mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.” (Ézs60:1) Majd így folytatja:
„És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez… Igen,
engem várnak a szigetek; és elől jönnek Társis hajói, hogy elhozzák fiaidat messziről, és
ezüstjöket és aranyokat azokkal együtt, a te Urad és Istened nevének és Izráel Szentjének,
hogy téged megdicsőített. Az idegenek megépítik kőfalaidat, és királyaik szolgálnak néked;
mivel haragomban megvertelek, és kegyelmemben megkönyörültem rajtad. És nyitva lesznek
kapuid szüntelen, éjjel és nappal be nem zároltatnak, hogy behozzák hozzád a népek
gazdagságát, és királyaik is bevitetnek. Mert a nép és az ország, a mely néked nem
szolgáland, elvész, és a népek mindenestől elpusztulnak… És meghajolva hozzád mennek a
téged nyomorgatók fiai, és leborulnak lábad talpainál minden megútálóid, és neveznek téged
az Úr városának, Izráel Szentje Sionának. A helyett, hogy elhagyott és gyűlölt valál és senki
rajtad át nem ment, örökkévaló ékességgé teszlek, és gyönyörűséggé nemzetségről
nemzetségre… Napod nem megy többé alá, és holdad sem fogy el, mert az Úr lesz néked örök
világosságod, és gyászod napjainak vége szakad. És néped mind igaz lesz, és a földet
mindörökké bírják, plántálásom vesszőszála ők, kezeim munkája dicsőségemre.” (Ézs60:3, 9-
12, 14-15, 20-21) Az Úr rámutat majd „Sion gyászolóira, ad nékik ékességet a hamu helyett,
örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság
fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére! És megépítik a régi romokat, az ősi
pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek
pusztaságait. És ott állnak az idegenek, és legeltetik juhaitokat, és a jövevények szántóitok és
vinczelléreitek lesznek. Ti pedig az Úr papjainak hívattattok, Istenünk szolgáinak neveztettek;
a népek gazdagságát eszitek, és azok dicsőségével dicsekedtek.” (Ézs61:3-6) Majd megint:
„És meglátják a népek igazságodat, és minden királyok dicsőségedet, és új nevet adnak néked,
a melyet az Úr szája határoz meg. És leszel dicsőség koronája az Úr kezében, és királyi
fejdísz Istened kezében. Nem neveznek többé elhagyatottnak, és földedet sem nevezik többé
pusztának, hanem így hívnak: én gyönyörűségem, és földedet így: férjhez adott; mert az Úr
gyönyörködik benned, és földed férjhez adatik.” (Ézs62:2-4)

154
 Nemcsak magukat a dicsőséges áldásokat fogja élvezni Izrael, de a Millennium alatt
áldássá lesznek „a föld minden nemzetségei” számára (1Móz12:3). Akkor teljesedik majd be
ez az Íge: „Jövendőben Jákób meggyökerezik, virágzik és virul Izráel, és betöltik a földnek
színét gyümölcscsel.” (Ézs27:6) Majd ezt is olvassuk: „És a Jákóbnak maradéka olyan lészen
a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek” (Mik5:7).
Most megvizsgáljuk

5. A Millenniumot a világgal kapcsolatban

A Millennium lesz az az időszak, amikor ahelyett, hogy a Sátán lenne a világ

„fejedelme”, Isten Krisztusa lesz a Királya. Az Ő kormányzásának formája teokratikus lesz,
nem demokratikus: „És az Úr lesz az egész földnek királya” (Zak14:9). Ennek a
kormányzatnak a hatásköre az egész világra kiterjed majd. Minden nemzet alá lesz vetve az
uralkodásának, s a Föld legtávolabbi részeit is birtokolja. „s uralkodjék egyik tengertől a
másik tengerig, és a nagy folyamtól a föld határáig. Boruljanak le előtte a pusztalakók, és
nyalják ellenségei a port. Tarsis és a szigetek királyai hozzanak ajándékot; Seba és Szeba
királyai adománynyal járuljanak elé. Hajoljanak meg előtte mind a királyok, és minden
nemzet szolgáljon néki.” (Zsolt72:8-11) Ez az, amiről a Jel11:15 beszél: „A hetedik angyal is
trombitála, és nagy szózatok lőnek a mennyben, a melyek ezt mondják vala: E világnak
országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, a ki örökkön örökké uralkodik.”
Talán ezen a ponton helyes lesz, ha megkísérlünk megoldani egy nehézséget, amivel a
legtöbb kutató szembesül a Millenniummal kapcsolatban. Ez így fogalmazható meg: ha a
szentel elragadtatnak, hogy a levegőben találkozzanak Urukkal, a gonoszok pedig
megsemmisülnek a nagy nyomorúság idején, akkor ki marad a Földön a Királyság
korszakában? A válasz egyszerű. Tévedés azt feltételezni, hogy mindenkit, akik az
elragadtatást követően hátramaradnak, Isten ítéletei majd megsemmisítenek. Igaz, hogy
„sokan lesznek az Úrtól megöltek” (Ézs66:16), a Föld azonban mégsem néptelenedik el
teljesen. Ez nyilvánvaló a Mt25:31-ből. Az is igaz, hogy „mindazok”, akik most nem hisznek
az igazságnak, „elvesznek” Isten bosszúállásának napján – 2Thessz2, mégis ezeknek a
hitetleneknek sok gyermeke meg lesz kímélve. S nem mindenki, akik összegyűlnek a
mindenható Isten ama napján a csatára, lesznek lemészárolva, amint ez kiderül az Ézs66:19-
ből, ahol azt olvassuk, hogy lesznek közöttük „megszabadultak”, Az armageddoni mészárlás
felfoghatatlanul borzalmas lesz, mert arról a csatamerőről egy 200 mérföld hosszúságú és
néhány lábnyi mélységű vérfolyam folyik majd el de mégis tudjuk a Zak14:16-ból, hogy
megmarad egy „maradék”: „És lészen, hogy a kik megmaradnak mindama népek közül, a
melyek Jeruzsálem ellen jőnek: esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a
királynak, a Seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét.” Végül lesz egy,
csodálatos módon fennmaradó zsidó „maradék”, akiket Isten őriz meg (Jel12), s ezek együtt a
feltámadt testvéreikkel, akiket az Antikrisztus mészárolt le (Jel20:4), fogják alkotni az a
magot, amiből majd kikel a millenniumi Izrael.
Krisztus kormányzó trónja Jeruzsálemben, a királyi városban lesz: „És eljönnek sok
népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy
megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás Sionból jő, és
Jeruzsálemből az Úrnak beszéde” (Ézs2:3).
A Messiás kormányzásának jellegét az Ézs11:3-5 tárja elénk: „És gyönyörködik az
Úrnak félelmében, és nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint
bíráskodik: Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei
felett; megveri a földet szájának vesszejével, és ajkai lehével megöli a hitetlent. Derekának
övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség.” A Királyság idején – ellentétben a
kegyelem mostani korszakával, amelyben Isten hosszan tűri a harag pusztulásra szánt

155
edényeit – a gonoszságot azonnal elítélik és a gonosztevők gyors ítéletet kapnak: „A ki titkon
rágalmazza az ő felebarátját, elvesztem azt; a nagyralátót és a kevélyszívűt, azt el nem
szenvedem. Szemmel tartom a föld hűségeseit, hogy mellettem lakozzanak; a tökéletesség
útjában járó, az szolgál engem. Nem lakozik az én házamban, a ki csalárdságot mível; a ki
hazugságot szól, nem állhat meg szemeim előtt. Reggelenként elvesztem e földnek latrait,
hogy kigyomláljak az Úrnak városából minden gonosztevőt.” (Zsolt101:5-8)
Most rátérünk Krisztus kormányzásának néhány eredményére. A Millennium alatt
Urunk „a békesség Fejedelmeként” fog uralkodni. Az özönvíz óta először fog ugyanis teljesen
megszabadulni a Föld a háború borzalmaitól. Akkor mutatkozik majd meg, hogy
„megszünteti a háborúkat a Föld széléig” (Zsolt46:10).29 A királyság kora az egyetemes béke
kora lesz: „csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot
nem emel, és hadakozást többé nem tanul” (Ézs2:4).
A Millennium alatt egyetemes lesz az áldás is. Az akkor fennálló állapotok rendkívül
fenséges képét látjuk az Ézs35:5-10-ben: „Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek
fülei megnyittatnak, akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a
pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben. És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek
forrásivá; a sakálok lakhelyén, a hol feküsznek, fű, nád és káka terem. És lesz ott ösvény és
út, és szentség útának hívatik: tisztátalan nem megy át rajta; hisz csak az övék az; a ki ez úton
jár, még a bolond se téved el; Nem lesz ott oroszlán, és a kegyetlen vad nem jő fel reá, nem is
található ott, hanem a megváltottak járnak rajta! Hisz az Úr megváltottai megtérnek, és
ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot és örömöt találnak; és
eltűnik fájdalom és sóhaj.”
A Millennium kezdetén Krisztust egyetemese fogják imádni: „És lészen, hogy a kik
megmaradnak mindama népek közül, a melyek Jeruzsálem ellen jőnek: esztendőről
esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a királynak, a Seregek Urának, és
megünnepeljék a sátorok ünnepét.” (Zak14:16) Micsoda dicsőséges időszaka lesz ez a
szegény, bűn-átkozta Földünk számára! Egyetemes igazság, egyetemes békesség, egyetemes
áldás és egyetemes imádság! Biztos, hogy van okunk így imádkozni: „Jöjjön el a te
országod”. S most nézzük meg

6. A Millenniumot a teremtéssel kapcsolatban

Az áldások, amik a messiási királyság megalapításával a világra fognak szállni, nem

korlátozódnak az emberi fajra, hanem kiterjednek az egész teremtésre.
Amint azt megmutattuk a korábbi fejezetekben, az átok, amit Isten mondott ki a földre
Ádám bukásának napján, amitől a teremtés azóta is folytonosan nyög és szenved, még vissza
kell vonni. A teremtés nem maradhat örökre rabságban. Isten reménységet állított elé, ami a
miénkhez hasonlóan Krisztus személyes visszatérésében központosul. „Mert a teremtett világ
sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá
vettetett, nem önként, hanem azért, a ki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a
teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének
szabadságára.” (Rm8:19-21) Egy, a most idézetthez szorosan kapcsolódó szakasz található a
kilencvenhatodik zsoltárban: „Örüljenek az egek és örvendezzen a föld; harsogjon a tenger és
minden benne való! Viduljon a mező és minden, a mi rajta van; örvend akkor az erdő minden
fája is, az Úrnak orczája előtt, mert eljön, mert eljön, hogy megítélje e földet. Megítéli majd a
világot igazsággal, és a népeket az ő hűségével.” (11-13. versek) Ezek a versek lefestik az
egész természet örömét, ami majd a Teremtőjének visszatérését követi a Földre.

29
Károlinál: Hadakat némít el a föld széléig – a ford.

156
 Az egyik látványos hatása a teremtés megszabadulásának a mostani rabszolgaságból
az Ézs30:6-ban van leírva: „És a holdnak fénye olyan lesz (a Millennium során), mint a
napnak fénye, és a napnak fénye hétszer nagyobb lesz, olyan, mint hét napnak napfénye; ama
napon, a melyen az Úr beköti népe romlását, és vereségének sebét meggyógyítja!” A „földről”
eltávolított átok szemléltetése látható az Ézs35:1-ben. Amikor eljönnek a felüdülés idői az Úr
jelenlététől, akkor majd „örül a pusztaság és virul mint őszike”. Ez tovább erősíti az
Ézs41:17-20-ban: „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvök a
szomjúságban elepedt: én, az Úr meghallgatom őket, én, Izráel Istene, nem hagyom el
őket. Kopasz hegyeken folyókat nyitok és a rónák közepén forrásokat; a pusztát vizek tavává
teszem és az aszú földet vizeknek forrásivá. A pusztában czédrust, akáczot nevelek és mirtust
és olajfát, plántálok a kietlenben cziprust, platánt, sudarczédrussal együtt, hogy lássák,
megtudják, eszökbe vegyék és megértsék mindnyájan, hogy az Úrnak keze mívelte ezt, és
Izráel Szentje teremtette ezt!”
A Millennium során bevezetett jótékony változások között nem a legutolsó lesz az
állatvilág helyreállítása az édeni állapotba. A vadállatok mostani vadsága abnormális és az
ember bukásának köszönhető. Az 1Móz2-ből nagyobb világos, hogy az ember eredetileg
teljhatalommal rendelkezett az egész állatvilág felett, de ezt elveszítette, amikor fellázadt az
Alkotója ellen. A királyság korszakában – minden dolog helyreállításának idején, amiről
minden próféta beszélt – a vadállatok heves természete le lesz győzve, mert azon a napon
„lakozik a farkas a báránynyal, és a párducz a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-
kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat; A tehén és medve
legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik; És gyönyörködik
a csecsszopó a viperák lyukánál, és a csecstől elválasztott a baziliskus lyuka felett terjengeti
kezét: nem ártanak és nem pusztítnak sehol szentségemnek hegyén, mert teljes lészen a föld
az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják.” (Ézs11:6-9)
Igeszakaszt igeszakasszal összehasonlítva kiderül, hogy a Millennium során nem
lesznek se földrengések, se tornádók, se tengeri viharok, hanem az egész természet
nyugalomban lesz és osztozik az általános áldásban, amit Krisztus személyes jelenléte hoz el.
De lesznek még a lázadókat és az engedetleneket sújtó aszályok és csapások (lásd Zak14:18-
19) ami arra indít minket, hogy megvizsgáljuk

7. A Millenniumot a bűnnel kapcsolatban

Dacára annak a ténynek, hogy Sátán el lesz távolítva a Földről, Krisztus pedig
személyesen uralkodik felette, az állapotok akkor még itt nem lesznek tökéletesek a
Millennium alatt sem. Az újjá nem született emberi természet változatlan marad. A bűn még
jelen lesz, bár a külső megjelenésében nagy fokban korlátozottan. Az elégedetlenség és a
gonoszság még nem lesz kitörölve az emberek szívéből, hanem csak a felszín alatt lesz tartva
a vasvesszővel. Tömegek fognak engedelmeskedni Krisztusnak, de ez csak „színlelt
engedelmesség” lesz (Zsolt18:44, széljegyzet). Ez a „színlelt engedelmesség” a hatalom, és
nem a kegyelem terméke lesz: a félelem, s nem a szeretet gyümölcse. A 72. zsoltárban, ami
grafikus képét adja a millenniumi állapotoknak, ezt olvassuk: „Boruljanak le előtte a
pusztalakók, és nyalják ellenségei a port.” (9. vers) Majd a Zsolt110:2-ben azt, hogy az Úr az
„ellenségei között” fog uralkodni. A 149. zsoltárban, ahol Sion gyermekei azt a parancsot
kapják, hogy „örüljenek az ő királyukban”, azt is olvassuk, hogy az Ő kegyesei „bosszút
álljanak a pogányokon, és megfenyítsék a nemzeteket! Hogy lánczra fűzzék királyaikat,
főembereiket pedig vas-bilincsekbe. Hogy végrehajtsák rajtok a megírott ítéletet. Dicsőség ez
az ő minden kegyeltjére!” A Mik5-ben, ahol másik leírását látjuk azoknak az ítéleteknek,
amiket Jákob maradéka fog végrehajtani a pogányokon meg van írva: „És a Jákóbnak
maradéka olyan lészen a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek,

157
mely nem emberben reménykedik, és nem bízik embernek fiaiban. És a Jákób maradéka a
pogányok között, a sok nép között olyan lészen, mint az oroszlán az erdei vadak között; mint
az oroszlán-kölyök a juhoknak nyája között, a mely ha betör, tipor és tép, és nincs, a ki tőle
megszabadítson. Erőt vészen a te kezed szorongatóidon, és minden ellenségeid
kivágattatnak.” (7-9. versek) Ezek az igeversek nincsenek összeütközésben azokkal az
igeszakaszokkal, melyek nagy – lelki ugyanúgy, mint mulandó – áldásokról beszélnek, amik a
pogányokra áradnak a Millennium során, hanem csak arra figyelmeztetnek, hogy a királyság
kora még nem a tökéletes állapot, s miközben külsőleg mindenki gyakorolja az imádást, a
szívükben mégis sokan az Úr ellenségei maradnak.
A Millennium vége felé a Sátán rövid időre kiszabadul a börtönéből, hogy próbára
tegye az emberiséget: „És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És
kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy
egybegyűjtse őket háborúra, a kiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljövének a föld
szélességére, és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost” (Jel20:7-9). Ezzel lesz
teljesen és végleg bemutatva az emberi szív gyógyíthatatlan gonoszsága. Még a millenniumi
áldottság ezer éve után is, a Sátán távollétében sem megy végbe semmiféle változás az
emberben. Legyen csak a Sátán elengedve, hogy még egyszer kimenjen és becsapja a
nemzeteket, s megmutatkozik, hogy a testi elme még mindig ellenséges Istennel, és többre tart
egy gyilkost, mint az Úr Jézust. Semmi kevesebb nem segít ezen, csak az új teremtés. Csodák,
kedvező környezet, mulandó áldások – semmi ilyesmi nem képes megváltoztatni a bukott és
romlott emberi természetet. „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten
országába.” (Jn3:5)
Az ember végső lázadását az ördög vezetése alatt gyors ítélet fogja sújtani: „és Istentől
a mennyből tűz szálla alá, és megemészté azokat” (Jel20:9). Ami ez után következik, arról
csak pár szó hangzik el. Maga a Sátán is a tűz tavába kerül, ahol már a fenevad és a hamis
próféta van. S az összes üdvösségre nem jutott Káintól kezdve feltámadnak a sírjaikból,
megállnak a nagy fehér trón előtt és megítéltetnek a cselekedeteik alapján. Ennek az ítéletnek
a célja a rájuk kiszabott büntetések megállapítása, mert lesznek büntetési fokozatok az
elveszettek között ugyanúgy, mint ahogyan a dicsőségnek is lesznek fokozatai a megváltottak
között. „És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vetteték.”
(Jel20:15) Ó, kedves olvasó, a te neved be van írva az élet könyvébe? Ha nem, akkor nem vár
rád más, csak a szenvedés reménytelen és végtelen örökkévalósága, egy olyan félelmetes
szenvedésé, amit emberi toll vagy nyelv még csak leírni sem képes kielégítően.
„És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vetteték.”
Üdvösségre nem jutott olvasó, milyen szörnyű kilátás ez! Az elszámoltatás napja gyorsan
közeledik. Isten még számadásra fog szólítani és teljesen eleget tesz az Ő igazságának.
Hosszan vetetted Őt meg, de hamarosan beveti a hatalmát és azzal bánik majd veled az
ítéletben. Amivel fenyegetett, az teljesen biztosan meg is valósítja. A tűz tava! Örök
szenvedés! Kínlódás éjjel és nappal, örökkön örökké’ Ez a sors elviselhetetlen lesz, de mégis
el kell majd viselnie minden Krisztust visszautasítónak, mégpedig örökkön örökké tűrni!
„Vajjon megállhat-é szíved, avagy erősek lesznek-é kezeid azokban a napokban, mikor én
számolok veled? Én, az Úr, szólottam és meg is cselekszem.” (Ezék22:14)
A nagy fehér trón előtti ítéletet és a sokaságnak a tűz tavába vetését a követően
Krisztus átadja az országot Istennek, az Atyának „a mikor eltöröl minden birodalmat és
minden hatalmat és erőt. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá
veti… Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki
mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.” (1Kor15:24-25, 28, lásd továbbá
Jel21:1-5)

158
 Befejezés
Amikor felvettük a tollat, hogy megírjuk ezeket a záró szakaszokat, tudatában voltunk,
hogy csak itt-ott súroltuk az igazság hatalmas óceánjának felszínét. Noha több, mint ötszáz
igehelyet idéztünk ezeken az oldalakon, mégis idézhettünk volna további százakat az itt
kifejtett álláspontunk alátámasztása végett. Az összes, a Megváltó visszatérésének témájához
közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódó igeszakasz kimerítő osztályozása és vizsgálata sok
kötetet tenne szükségessé, nemcsak egyet. Ellenfeleink nagyot tévednek, amikor azt
feltételezik, hogy a premillennisták néhány kétséges és homályos igeszakaszra alapoznak. A
szövegek, amikre támaszkodunk, nem kis számúak és nem is kétségesek, s a bizonyságtételük
sem elégtelen vagy bizonytalan. A Szentírás egyetlen más tanítása sem mutathatna fel
nagyobb, konkrétabb és erőteljesebb bizonyságot a maga javára. Az Úr Jézus Krisztus
eljövetele és királysága olyan téma, ami átjárja a Bibliát a Genezistől a Jelenésekig. Ez a
próféciák központi témája. Ez az isteni gondviselés titkának nagy megoldása. Ez az egy nagy
reménysége az egyháznak, Izraelnek és a teremtésnek.
Az Úr Jézus Krisztus személyes visszatérése a királysága felállítása végett a Földön és
az uralkodás abban hatalommal és dicsőséggel nem egy túlfűtött kor újdonsága, s nem is
elhamarkodott, megfontolatlan feltételezés, amit nem támogat megbízható bizonyíték. Nem
mese vagy románc ez, hanem józan bibliai valóság, bár messze felette ál mindannak, amit a
fantázia valaha is lefestett. Nem egy zavaros elme szüleménye, hanem a Szentírás arany
mérföldköve, amihez a prófécia összes vonala gyorsan összefut. Nem holmi vallásos
fanatikusok elmélete, hanem az egész történelem közeledő csúcspontja. Nem pusztán az
idealisták álma, hanem a Földet hatezer éven át dúló minden zűrzavar és változás, a bűn és a
bánat, a betegség és a halál megígért csúcspontja és dicsőséges végkimenetele. Isten által
elrendelt orvosság ez arra a súlyos és sokféle gonoszságra, melyek alatt az emberiség most
nyög, s amiket az emberek oly buzgón, de hiába igyekeznek orvosolni. Ha a saját szívünk
hajlamait követtük volna, akkor egy fejezetet a millennizmus történetének szántunk volna.
Idéztünk volna a korai „egyházatyáktól” és megmutattuk volna, hogy a keresztyén korszak
első három évszázadában egyetemesen uralkodott, s a gnosztikusok voltak az ellenfelei.
Utalhattunk volna a reformátorok írásaira, s megmutathattuk volna, miképpen várták
valamennyien Krisztus közeli visszatérését. Beszúrhattunk volna idézeteket modern
szerzőktől, akiknek a kegyessége és a tanultsága megkérdőjelezhetetlen. De nem akartuk
megtámogatni az álláspontunkat emberi szakmai tekintéllyel, legyen az bár a legrégebbi és a
legtiszteletreméltóbb. Nem emberi bölcsességen álljon a hitünk, hanem Isten erején. Ha a
téziseinket nem lehet egyértelműen alátámasztani a Szentírással, akkor hiábavaló lett volna
bármilyen sok és megbízható emberi bizonyságtételt segítségül hívni.
A témával kapcsolatosan a legszomorúbb dolog az, hogy a keresztyén teológusok
ellentétes táborokra szakadtak. De mégsem kell meglepnie minket, hogy Krisztus második
eljövetele vitatható tanítás – a Szentírás melyik tanítása nem az? Mindazonáltal az Úr
megjelenése minden kedvelőjének megparancsolt kötelessége buzgón imádkozni, hogy
tetsszen Istennek a gyermekei közül még többet a világosságra vezetni és hogy
harmonikusabb és egységesebb bizonyságot tegyünk erről a minden között a legfontosabb
igazságról. Nagyon bízunk abban, hogy az alázatos munkánk egyik eredménye az lesz, ha
sokan, akik ezeket az oldalakat olvassák ezt kiáltva lépnek elő: „Ímhol jő a vőlegény! Jőjjetek
elébe!” Csak azt várhatjuk, hogy a tömegek nem fognak figyelni a riasztásra, s hitelt sem
adnak annak. Amikor Lót figyelmeztette a vejeit Szodoma küszöbön álló pusztulására „az ő
vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna” (1Móz19:24). Amikor Izrael prófétái azokhoz kiáltoztak,
akik azt mondták nekik, hogy „kedvük szerint valókat” beszéljenek nekik (Ézs30:10). S
amikor a Megváltónk Jeruzsálem pusztulását hirdette, a szavai a kételkedés miatt csukott
fülekre találtak. Ettől függetlenül a mi kötelezettségünk világos- Az eredmények Istentől

159
függenek, a mi dolgunk kiadni a riasztást „intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok,
hogy ama nap közelget” (Zsid10:25).
Testvérek, a korszak vége gyorsan közeleg. A gondolkodó elmék világszerte
felismerik a tényt, hogy azoknak a messzire ható válságok egyikének a küszöbén állunk,
melyek a fajunk történelmét alkotják. Az igazságérzetük azt mondja nekik, hogy a zabolátlan
vágyak, a növekvő elnyomás, a páratlan vérontás már éppen eléget dacoltak a mennyel, s az
egész Föld Bírája hamarosan felkel haragjában, hogy „a dolgot rövidre metssze” (Rm9:28).
Azok, akik a mostani állapotokra néznek, kénytelenek arra a következtetésre jutni, hogy
ennek a kornak a beteljesedése közeleg. De csak azok „ismerik fel az idő alkalmatos voltát”
(1Krón12:32), akik ügyelnek a prófétai Íge szorgalmas tanulmányozására. Kérdezze meg a
hívő: őrző, meddig még az éjszaka? S a csalhatatlan válasz ez: „Eljött az éjszaka!” S még
soha nem tűnt ennyire közelinek. Mindenfelé sokasodnak az árnyékok, sokasodnak
mélyebbekké és tágabbakká válva, megnyúlva és vésztjósló homályba borítva az egész
Földet. A világ éjszakája küszöbön áll.
Az üdvösség napjának homokórájában már majdnem teljesen lefutott a homok. Az idő
jelei megmutatják ezt. De megkérdezhető: „Vajon más korokat a mostanihoz hasonlóan nem
töltötték meg a kétségbeesés jelei?” De, kétségtelenül. Ezt olvassuk: „A mi volt, ugyanaz, a
mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a
nap alatt. Van valami, a miről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már” (Préd1:9-10)! Sok jel,
amik most tűnnek fel az égen, láthatók voltak már az előző generáció számára is, manapság
azonban tisztábban és világosabban ragyognak fel, mint eddig bármikor. „De”, vethetik ennek
ellenében, „nem voltak mindig pesszimisták, akik sötéten értelmezték a koruk eseményeit?
Nem voltak mások, akik újra és újra hasonló hangnemben írtak, hogy azután
megszégyenüljenek és lejárassák magukat?” Lehet, hogy így volt. De voltak bölcs emberek is,
akik akkor is figyeltek a korai riasztásokra, ha a félelmeik nem is teljesedtek be azonnal! Ők
gonoszságokat láttak a maguk idejének jeleiben és hangot is adtak a meggyőződésüknek
azáért, hogy felrázzák embertársaikat és ez biztosan nem ostobaság volt. Alaptalanul
nagyították fel a gonoszságot és tévedtek a számításaikban, de az nem tagadható, hogy a
figyelmeztetéseik hasznosnak bizonyultak az eredményeiket illetően, még ha azok idő előttiek
is voltak. Manapság azonban a jelek annyira világosak, hogy félreérthetetlenek és csak a
bolondok csukhatják be a szemeiket és utasíthatják vissza, hogy megvizsgálják ezeket. S hogy
mik ezek a jelek, azt hosszabban is bemutattuk a hatodik fejezetben. Ha pedig az ott felsorolt
bizonyítékok nem elégségesek az olvasó meggyőzéséhez arról, hogy az Úr közel jár, akkor
csekély a remény arra, hogy bármilyen újabb, a Szentírásból vett érv majd elegendő lesz
ehhez. Mindazonáltal egy pillanatnyi kitérővel felhívjuk a figyelmet egy, az előzőktől teljesen
eltérő, újabb jelre. A Nah2:3-4ben ez áll: „hadiszekere aczéltűzben ragyog fegyverkezése
napján, és a dárdákat rengetik. Az utczákon robognak a szekerek, összeütköznek a piaczokon;
tekintetök mint a fáklyák, futkosnak mint a villámok.” Micsoda pontos leírása a mostani
állapotoknak, amik minden városban és minden országút mentén fennállnak az országban! Az
autók számának abnormális növekedése miatt, ami akkora, hogy forgalmi dugókat okoz, szó
szerint elmondható, hogy „összeütköznek a piacokon, tekintetük, mint a fáklyák”, s olyan
gyorsak, hogy „futkosnak, mint a villámok” itt pontosan le vannak írva. Amit konkrétan meg
kell jegyezni, hogy ez a tünemény a mostani generáció sajátsága, s konkrétan elmondható,
hogy „az Ő felkészülése napjának” sajátsága. De megint megkérdezhető: „A vallási vezetőink
és tanítóink közül miért hirdetik olyan kevesen Krisztus közeledtét?” A válasz pedig: „Mert
maguk is vakok – vak vezeti a világtalant.” S az Íge kijelenti: „mindenkor tanulnak, de az
igazság megismerésére soha el nem juthatnak” (2Tim3:7). Nagyon kell félni attól, hogy az
igehirdetőink többsége inkább a vének hagyományait követi ahelyett, hogy inkább magát a
Szentírást tanulmányozná. A prófétai nézeteiket az eszkatológiáról szóló szemináriumi
magyarázatok formálták, a szemináriumok viszont kötődnek valamilyen teológiai

160
rendszerhez, mégpedig olyanhoz, amit a legtöbb esetben évszázadokkal ezelőtt élt emberek
alkottak. Miközben az egyház Isten alatt mélyen lekötelezett olyan embereknek, mint Luther
és Kálvin, Wesley és Whitefield, mégis észben kell tartani, hogy ők olyan korszakban éltek,
amikor a próféciáka majdnem teljesen elhanyagolták. Egészen a múlt századik a Szentlélek
nem irányította Isten népének figyelmét a profetikus és a diszpenzációs igazságok
tanulmányozásának nagy fontosságára: a tizenkilencedik századot megelőzően minden,
Krisztus második eljövetelével kapcsolatos tanítás nagyon kevés kivételtől eltekintve pusztán
csak tradicionális volt, azaz nem volt több, mint ami az egyik generációról a másikra szállt,
amikor is csak felidézték az előttük járóknak az álmait. Az mondjuk, „az álmokat”, mert
miután a Megváltó visszatérésének reménysége elveszett – a Vőlegény késett – az összes szűz
elszundikált, s miközben aludtak, álmodtak is, az álmaik pedig vadak és furcsák voltak. Arról
álmodtak, hogy az egyház majd legyőzi az ördögöt és az evangélium majd megnyeri a világot
Krisztusnak. Ez az álom ragadta meg a mindenféle vallási meggyőződésű teológusok elméit.
Mindegyik soron következő generáció még ragyogóbb nyelvezettel idézte fel ezt az álmot,
mígnem néhány éve eljutottak a csúcsra. Milyen sokat hallottunk a vallásos fejlődésről, a
civilizáció masírozásáról és az eljövendő „jó időkről”! A háború borzalmas művészetének
csak a múlt megalázó emlékévé kellett volna válnia. A politikusaink munkálkodása és az
egyház tevékenysége majd hamarosan olyan korszakot eredményez, amelyben az emberiség
egyetemes jogait szabadon elismerik, s majd legyőzik a zsarnokságot és az igazságtalanságot,
s egyetemesen eluralkodik a kultúra és az erkölcs. A keresztyén és a világi filantrópok
gratuláltak egymásnak az aranykorra vonatkozó, azt előmozdító közös erőfeszítéseik miatt.
De az utolsó három év történései gorombán szertefoszlatták ezt az álmot.30 A félelmetes
háború megmutatta, hogy ami a civilizáció zászlaja alatt folyt, az nem volt egyéb burkolt
barbarizmusnál. Az európai csatamezők tettek bizonyságot arról a tényről, hogy az optimista
és ujjongó lelkület, ami pár éve a hatalmába kerítette az egyházi vezetőinket, nem volt egyéb,
mint laodiceai önelégültség, ami ezt mondta: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és
semmire nincs szükségem”, miközben a valóságban a keresztyénség „nyomorult és a
nyavalyás és szegény és vak és mezítelen” volt (Jel3:17). A véráztatta föld manapság felfedi a
posztmillennisták által táplált csalárd reménység hiábavalóságát és beteljesíti Isten Ígéjét, ami
kijelenti: „Mert a mikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön
rájok” (1Thessz5:3). Ha az emberek nem lennének furcsamód vakok, a múlt hasonlóságának
helyesbítenie kellene azt a vak optimizmust, amiről épp most beszéltünk. Mindegyik előző
korszak emberi csőddel és isteni ítélettel fejeződött be! Az édeni korszak volt tanúja az ember
bukásának és a kiűzésének az édenkertből. Noé korának végén „Tekinte azért Isten a földre,
és ímé meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az ő útát a földön. Monda azért
Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással
telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe.” (1Móz6:12-13) A pátriárkák kora,
amikor a magisztrátus kardja az ember kezébe adatott, tanúja volt az ember lázadásának, a
Bábel tornya ledöntésének, valamint Szodoma és Gomora elpusztulásának mennyei tűz által.
Az ábrahámi korszak során Isten népe Egyiptom vaskemencéjében volt, majd azzal ért véget,
hogy a fáraó és a seregei belevesztek a Vörös-tengerbe. A pusztai vándorlás korszaka Mózes
engedetlenségével és halálával ért véget. A bírák kora azzal ért véget, hogy „mindenki azt
cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt” (Bír21:25). A királyok kora azzal ért véget,
hogy Isten Nabukodonozor kezébe adta a hitehagyott népét. Az isteni megtestesülés kora a
dicsőség Urának keresztre feszítésével végződött. Miért kellene hát ennek a korszaknak
kivételnek bizonyulni az általános szabály alól? Miért vonakodnak az emberek annyira
elismerni, hogy az ember irányítása alatt minden a hajótörés felé halad? Mi másrét, mint az
emberi szív büszkesége miatt! A Szentírás ihletett kijelentéseinek megfelelően ez a korszak

30
Pink jelen könyve eredetileg 1918-ban jelent meg a pennsylvaniai Swengelben. – a ford.

161
nagyon távol áll attól, hogy ragyogó naplementével záruljon, amiben minden felhő
szertefoszlik, hanem az isteni harag viharos kirobbanásával ér majd véget, amelyben a
legragyogóbb testi remények úgy semmisülnek meg, mint a pókhálók a tűzben.
Kimondhatatlanul lesújtóak voltak a posztmillennista tanítások káros hatásai és még
mindig azok. Ahelyett, hogy az isteni igazság hangjára figyelnének, sokan, akik magukat a
Bárány követőinek mondják, inkább a világ szirén-énekére figyeltek, és a világgal kötött
szövetségek halászhálóiba gabalyodtak, ami becsapta őket az itteni kilátásaik vonatkozásában
és meggyőzte őket arról, hogy a lelki energiát testi politikával és az önmegtagadó hit
időpocsékoló erőfeszítéseivel helyettesítsék. Ó, bárcsak tartózkodnának Isten gyermekei a
szociális megjobbítás és a politikai megjavítás világi terveitől, felvennék a keresztjüket és
követnék lenézett és megvetett Urukat, emlékezve rá, hogy „a világ barátsága ellenségeskedés
az Istennel” (Jak4:4). Krisztus nem azért hagyta itt az egyházát, hogy „a világot egy jobb
világgá tegye a természeti ember életéhez, sem azért, hogy a természeti embert tegye jobb
emberré a világban való élethez” (Halderman). Nem, Krisztus azért hagyta itt az egyházát,
hogy prédikálja az evangéliumot, aminek azt eredménye az új ember, a „tökéletes ember”
kiformálódása lesz, aki majd az eljövendő világban él. Ami ezt a világot illeti, nem vár más
rá, csak az isteni ítélet. Az emberek elfoglalhatják magukat a saját terveikkel, s gondolhatják,
hogy tartós, hosszú békét formálnak ki a mostani zűrzavarból és küzdelemből, de a világ
megjobbítására vonatkozó reménységük homokra épül. Igen, mint láttuk, nemsokára
megjelenik a békesség hamis fejedelme, akik majd bevezeti a hamis millenniumot és így
csapja be az egész világot. A csaló megszerzi a bizalmat és uralomra jut az egész
keresztyénség felett. A történelem feljegyzi, hogy egy fiatal hadnagy miképpen emelkedett ki
pár év alatt a viszonylagos ismeretlenség homályából és egész Európa a lába előtt hevert, s
Bonaparte Napóleonban az előképét látjuk annak, ami még megvalósul, amikor eljön az Isten
által megszabott idő.
„De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg
titeket.” (1Thessz5:4) Nem, a bölcs és büszke emberek elől elrejtett dolgok kijelentetnek a
csecsemőknek Krisztusban. Amikor az alázatos hívő látja, hogy mennyire készségesen
fogadják el a tanult emberek a legabszurdabb, a vallás nevében nekik felkínált ostobaságokat,
látja, amint a trónok és a köztársaságok recsegnek-ropognak és omladoznak, látja az
erkölcstelenséget, ami mint az egyre dagadó és szélesedő özönvíz árad, látja azok növekvő
számát, akiknél a kegyesség látszat megvan, de megtagadják annak erejét, s hiába keres
bármiféle mégy bűnérzetet, bármiféle bátor hitet, bármiféle nem a világ szerint életvitelt azok
többségében, akik Krisztus nevét vallják, s amikor tudomásuk veszi, hogy megemlékeznek a
megvetett zsidóról és a Föld népei egyre jobban és jobban figyelnek erre a furcsa népre,
amikor hallja, hogy az Isten Ígéjére nem figyelő világi emberek elismerik, hogy a mostani
állapotok nem maradhatnak fenn sokáig, s azt jövendölik, hogy komoly következményekkel
járó válság küszöbén állunk, amikor fájón a tudatában van annak, hogy sok jel mutat rá: a
Szentlélek elkezdett visszavonulni a Földről – akkor felemeli a fejét, tudva, hogy a
megváltása közel van, sőt, Maga a Megváltó is az ajtó előtt áll.
Az ajtó előtt! Micsoda kilátás! Rátekinteni hitvény testünk mostani törékenységére,
szenvedésére és nyögésére, majd előre látni a pillanatot, amikor elváltozik Krisztus dicsőséges
testének mintájára; olvasni az apostolok, a korai keresztyén mártírok, a reformáció lelki
nagyságai, minden kor legkiválóbb szentjei történeteit és életrajzait, majd előre látni az időt,
amikor majd találkozunk velük, beszélgetünk velük és összegyűlünk áldott Urunk körül; előre
látni azt a boldog órát, amikor örökös öröm lesz a fejünkön, a bánat és a sóhaj pedig elszáll;
amikor a találkozás örömét nem szennyezi be az elválástól való semmiféle félelem és a
szentség szépségét se mocskolják be a bűn foltjai – ez az a reménység, ami képes kiállni
minden próbát és megtartani a szívet a tragédia és a fájdalom mostani napjaiban. A növekvő
sötétség és a fokozódó viharok mellett nem állunk zavartan és csüggedten. Hanem az áldott

162
„íme hamar eljövök” fülünkben csengő ígéretével a szeretet így válaszol: „Jöjj ki a királyi
lakosztályodból, ó, minden földi királyok Fejedelme, ölts magadta a királyi felséged ruháit,
nyújtsd ki a kezed és ragadd meg az egyetemes szuverenitás királyi jogarát, mert a Te
egyházad hangja hív Téged és a teremtés sóhajtozik a megújulásért.”

„Felvirrad a hajnal,
Íme! Megfesti az eget
S a szívek érte ébrednek
Aki hamarosan betölt majd minden szemet.
Hamar! Hamar! Fényességben ragyogva
A „nappali csillag” megjelenik,
Dicsőséggel övezve
S halljuk örömkiáltását.
Szemünk előre tekint,
hogy meglássuk a Szerettünket,
Lábaink előre sietnek,
Hogy a mennyei udvarokat tapossák.
A szívünk örömünkben ugrál,
Ahogy közeledik a nap
Mikor a minden mértéket felülmúló szeretet
Fog majd elszólítani minket.
Ott szemtől-szembe látjuk
Őt, Aki meghalni jött,
Dicsőségét kibontakoztatva
Minden elragadtatott szem előtt.
Ott semmi sem akadályozhatja
A szívek csordultig telését,
Mindent, ami csodálatra késztet,
S az öröm szüntelen kitöréseit.
Ott az Ő keblén pihenve,
Ó, mély és teljes nyugalom,
Nem a próbatétel ideje többé,
Nem látjuk többé ellenségeinket.
Ott, a legfényesebb ragyogásban,
Az Ő arcát szemlélve,
S „Az Ő kegyelmének dicsősége”
történetét örökké mesélve.

163
 Függelék
Jelentős véleménykülönbség alakult ki a Bibliát tanulmányozók között arról, hogy a
Jel13 két fenevadja közül melyik az Antikrisztus. Egyrészről voltak, akik az első fenevadban
a megelevenedett Római Birodalmat látták az Antikrisztussal, mint annak fejével, a második
fenevadat pedig a hamis prófétával – a gonosz háromság harmadik személyével –
azonosították. Másrészt voltak, akik az első fenevadban a megújult Római Birodalmat látták
egy, a Sátán által energizált emberrel (pogánnyal) annak politikai vezetőjeként, a második
fenevadban pedig az Antikrisztust (egy zsidót) láttak annak egyházi és vallási vezetőjeként,
ezzel az Antikrisztust és a hamis prófétát egy és ugyanazon személynek tekintve. E két nézet
szószólói nagyjából egyenlő mértékben oszlanak el. Kiváló neveket lehet felemlegetni
mindkét oldalon. Itt most nem fogunk mások írásaiból idézni, hanem csak a lehetséges
legtömörebb mértékben megfogalmazzuk a saját érveinket arról, hogy a Jel13 első fenevadját
miért azonosítjuk az Antikrisztussal. Most a diákoknak írunk, nem az átlagos olvasóknak.
Először is úgy tekinteni az Antikrisztust, mint olyasvalakit, aki a vallási birodalomra
korlátozódik és megfosztani őt a politikaitól szerintünk nem más, mint a jelleme és a
pályafutása egyik jelentős és alapvető elemének kihagyása. Az Antikrisztus azt fogja állítani,
hogy ő az igazi Krisztus, Isten Krisztusa. Ezért úgy tűnik, hogy a zsidóknak majd úgy
mutatkozik be, mint a régen várt Messiásuk – az, Akit előre jelezte az ószövetségi próféták. A
hitehagyott keresztyénség előtt pedig, akiket Isten átadott arra, hogy higgyenek a
hazugságnak, úgy pózol majd, mint a visszatért Krisztus. Ezért vajon nem elkerülhetetlen
körülménynek kell jövendölnünk, hogy a pszeudo-Krisztus hamis millenniumot vezet be és
egy messiási gúnybirodalom felett fog uralkodni? Azt, hogy ezt a következtetést a Szentírás is
támogatja, rögtön megmutatjuk.
Miért történt meg az (emberi oldalról nézve), hogy amikor Urunk az emberek között
lakozott, a zsidók elutasították Őt, mint a Messiásukat? Vajon nem azért, mert nem tette
eleget a várakozásaiknak, miszerint majd a vállára veszi a kormányzást és kezébe veszi a
királyi jogart, amint bemutatkozott nekik? Vajon nem azért történt, mert arra vártak, hogy
helyreállítja Izrael királyságát ott és akkor? Nem ésszerű hát a feltételezés, hogy amikor majd
az Antikrisztus jelenik meg előttük, hatalmas átmeneti hatalmat ragad magához és hatalmas
földi birodalom felett fog uralkodni? Ez természetesnek látszik. Hála Istennek, nem vagyunk
logikai levezetésekre és következtetésekre hagyva. Támaszkodhatunk az „ezt mondja az Úr”-
ra. A Dán11:36-ban – aminek az értelmezésével mindenki egyetért – konkrétan elhangzik az
Antikrisztusról, hogy „a király a maga tetszése szerint cselekszik”. Itt van tehát a cáfolhatatlan
bizonyítéka annak, hogy az Antikrisztus politikai vagy kormányzati hatalommal is
rendelkezik majd. Ő király lesz – „a király” – s ha király, akkor egy királyság élén kell állnia.
Másodszor, az Antikrisztus az igazi Krisztus tökéletes hamisítványa lesz, ha úgy kell
utánoznia a millenniumi Krisztus, ahogyan az ószövetségi próféciákban szerepel – de
természetesen nem fogja utánozni az első advent során eljött „szenvedő” Krisztust – és ebből
az következik, hogy be fogja tölteni egy király szerepét, sőt, úgy uralkodik majd, mint a
királyok Királya, mint a Sátán paródiája „a dicsőség trónján ülő” Emberfiáról. Az, hogy az
Antikrisztus a vallási világ vezetője is lesz, s isteni tisztelete fog megkövetelni és kapni,
ugyanúgy igaz. Pont ahogyan a Millennium idején az Úr Jézus „pap is lesz az ő székében”
(Zak6:13), hitünk szerint az Antikrisztus is úgy összesíti magában a politikai és a vallási
birodalmak vezetését. S pont ahogyan az Emberfia lesz az ötödik világbirodalom Feje
(Dán2:44), hitünk szerint úgy lesz a bűn embere a megelevenedett negyedik világbirodalom
fele (Dán2:40).
Harmadszor, megtenni az Antikrisztust és a hamis prófétát egy és ugyanazon
személynek, a belevonásunkat jelenti egy olyan nehézségbe, aminek látszólag nincs
megoldása. A Jel19:20-ban ezt olvassuk: „És megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis

164
próféta, a ki a csodákat tette ő előtte… ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba
vettetének.” Nos, ha a hamis próféta az Antikrisztus, akkor kicsoda a fenevad, aki vele együtt
a tüzes tóba vettetik? A fenevad itt nem lehet a Római Birodalom, mert az emberi faj egyetlen
tagja sem vettetik bele a tüzes tóba addig, amíg véget nem ér a Millennium (Jel20). Az, hogy
a „fenevad” önálló entitás, világos a Jel20:10-ből: „És az ördög, a ki elhitette őket, vetteték a
tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta...” Ebben az utoljára idézett
igeszakaszban a gonosz háromság mindhárom személye konkrétan meg van említve, s ha a
fenevad nem az Antikrisztus, a veszedelem fia, a gonosz háromság harmadik személye, akkor
kicsoda?
Negyedszer, ami az első fenevadról van megjövendölve a Jel13-ban, az sokkal jobban
illik ahhoz, ami máshol az Antikrisztusról van kijelentve, mint ahhoz, ami itt hangzik el a
második fenevadról. Állításunk bizonyításához megemlítjük az alábbiakat:
A hasonlóság pontjai a Jel13 első fenevadja és a 2Thessz2-ben szereplő bűn embere
között:
1. Az első fenevad a sárkánytól kapja a hatalmát, a trónját és a tekintélyét, Jel13:2. V.
ö. 2Thessz2:9 – „A kinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden
hatalmával, jeleivel és csodáival”.
2. „Az egész világ” csodálja az első fenevadat, Jel13:3. V. ö. 2Thessz2:11 – „És azért
bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak; Hogy
kárhoztattassanak mindazok” stb.
3. Az első fenevadat „imádják”, Jel13:4. V. ö. 2Thessz2:4 – „maga ül be mint Isten az
Isten templomába, Isten gyanánt”.
4. Az első fenevadnak „nagyokat szóló szája” van, Jel13:5. V. ö. 2Thessz2:4 – „A
ki… fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik”.
5. Az első fenevad „hadakozik a szentekkel”, Jel13:7. V. ö. 2Thessz2:4 – „A ki ellene
veti… magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik”, azaz
megpróbál majd megsemmisíteni és eltörölni mindent, ami Isten nevét viseli.
A hasonlóságnak ebből az öt pontjából kiindulva világosnak látszik, hogy a Jel13 első
fenevadja és a bűn embere a 2Thessz2-en egy és ugyanaz a személy.
Ötödször az, hogy a második fenevad nem a bűn embere, kiderül abból a tényből,
hogy a második fenevad készteti a Földet az első fenevad imádására (Jel13:12), miközben a
bűn embere „fölébe emeli magát” (2Thessz2:4), v. ö. Dán11:36: „és felmagasztalja magát”.
Aztán a próféciákat tanulmányozók általánosan elismerik, hogy a mi Urunk az
Antikrisztusra utalt, amikor ezt mondta: „Én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok
be engem; ha más jőne a maga nevében, azt befogadnátok.” (Jn5:43) Ha az itt említett valaki,
aki „a maga nevében” jön, az Antikrisztus, akkor biztos, hogy a Jel13 második fenevadja nem
lehet az Antikrisztus, mert az nem „a maga nevében” jön. Épp ellenkezőleg, a második
fenevad az első fenevad nevében jön, amint ez világosan kiderül a Jel13:12-15-ből. Pont
ahogyan a Szentlélek – a Szentháromság harmadik személye – sem „Önmagától” szól
(Jn16:13), hanem azért van itt, hogy Krisztust dicsőítse, úgy a második fenevad – a gonosz
háromság harmadik személye – is az első fenevadat, az Antikrisztust igyekszik dicsőíteni.
Ha ennek ellene vetik, hogy a második fenevadat látjuk csodákat tenni (Jel13:13-14), s
a bűn emberéről is az hangzik el, hogy „a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden
hatalmával, jeleivel és csodáival” (2Thessz2:9), így a második fenevadnak az Antikrisztusnak
kell lennie, a válasz az, hogy ebből ez semmiképpen sem következik. A csodatevő erő közös a
gonosz háromság mindhárom személye számára. Pont ahogyan Isten az Atya, Isten a Fiú és
Isten a Szentlélek tesznek csodákat, úgy tesznek csodát a sárkány, a fenevad és a hamis
próféta is. Három dolog hangzik el a második fenevadról, ami szorosan megfelel a Szentlélek
munkájának. Először, „tüzet is hoz alá az égből a földre”, v. ö. Csel2:1-4. Másodszor, „adaték
néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon” (Jel13:15), v. ö. Jn3:6 – „Lélektől született”.

165
Harmadszor, „azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és
szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra
bélyeget tegyenek”, v- ö. Ef4:30 – „meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, a ki
által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára”.
Végfül, a második fenevad világosan alá van rendelve az elsőnek. De elfogadnának a
zsidók Messiásuknak és Királyuknak olyasvalakit, aki maga is a rómaiak vazallusa volt? Nem
pont ez volt az oka, amiért a régi zsidók elutasították az Úr Jézust, mivel Ő is a császár
alattvalója volt és elutasította a zsidók megszabadítását a rómaiaktól?
Hatodszor, mint láttuk, a Dán11:36 az Antikrisztust „királynak” nevezi, s ha király,
akkor lennie kell királyságának is, és lehet bármi kétség ezt a királyságot illetően? Vajon az
Antikrisztus királysága nem pont az lesz, amelyiket a Sátán hiába kínált fel Krisztusnak?
Nevezetesen, „a világ minden országa és azok dicsősége” (Mt4:8). Az, hogy az Antikrisztus
királysága sokkal kiterjedtebb lesz, mint Palesztina, kiderül a Dán11:40-42-ből: „De a vég
idején összetűz vele (az Antikrisztussal) a déli király, és mint a forgószél, úgy megy reá az
északi király (az Antikrisztus) szekerekkel, lovasokkal és sok hajóval, és betör (az
Antikrisztus) az országokba, elözönli és végigjárja azokat. És bemegy (az Antikrisztus) a
dicső földre, és sokan elesnek; de ezek megszabadulnak az ő kezéből (az Antikrisztuséból):
Edom, Moáb és az Ammon fiainak színe-java (v. ö. az erről a három hatalomról szóló
ószövetségi próféciákkal). És kezeit (az Antikrisztus) az országokra veti, és Égyiptom földe
meg nem menekedhetik.” Ebből az igeszakaszból az is világos, hogy az Antikrisztus hatalmas
hadsereggel fog rendelkezni, így politikai vezető is lesz, nemcsak vallási elöljáró.
Hetedszer, a futurista iskolához tartozó, a próféciákat tanulmányozó diákok között
általánosan elfogadott dolog, hogy a Jel6négy lován ülő lovas az Antikrisztus. Ha ez a
helyzet, akkor ez további bizonyítéka annak, hogy az Antikrisztus és az újjáéledt Római
Birodalom feje egy és ugyanaz a személy. Ez meglátható három igehely összevetéséből. A
Jel6:8-ban a „sárga ló” lovasáról ezt olvassuk: „a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol
követi vala azt”. Az Ézs28:18-ban azokat, akik Jeruzsálemben lesznek a nagy nyomorúság
idején, Jahve így szólítja meg: „És eltöröltetik a halállal való frigyetek, és a sírral való
szövetségtek meg nem áll”. Mi más szövetségről van itt szó, mint arról, amit a Dán9:27 említ,
ahol azt olvassuk, hogy a római fejedelem (az újjáéledt Római Birodalom feje) sokakkal
megerősíti a szövetségét hét esztendőre. Nos, fordítsuk meg ezeknek az igeszakaszoknak a
sorrendjét, és mit tudunk meg? A Dán9:27-ből megtudjuk, hogy a Római Birodalom feje
„szövetséget” köt a zsidókkal. Az Ézs28:18 ezt a szövetséget „a halállal és a sírral (pokollal)
való” szövetségnek nevezi. S a Jel6:8-ban a sárga ló lovasa (akit általánosan az
Antikrisztusnak tekintenek) „halálnak és pokolnak” van nevezve- Ebből kiindulva bármerről
is közelítjük meg a témát, megmutatkozik, hogy az Antikrisztus a negyedik világbirodalom
feje.
Végül szeretnénk felhívni a figyelmet a határozott névelő használatára a két
fenevaddal kapcsolatosan a Jel13-ban. Bárhol olvasunk „a” fenevadról, ott az Antikrisztusról
van szó. A Jel13:1-ben ezt olvassuk: „És láték ’egy’ fenevadat feljőni a tengerből, a melynek
hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve” – ez
maga a birodalom a hét heggyel és a tíz királlyal (lásd 17:9, 12). De a Jel13:2-8-tól kezdve
mindig „a fenevadról” van szó, a birodalom vezetőjéről, az Antikrisztusról. Így van a 19:20-
ban és a 10:10-ben is. Az Antikrisztust fenevadnak nevezi ellentétben Jézus Krisztussal,
Akinek a neve „a Bárány”

166