Kálvin János

Prédikációk Krisztus isteni

mivoltáról

1
 Tartalomjegyzék

Bevezető ..................................................................................................................................... 4
Előszó ......................................................................................................................................... 5
Kálvin prédikációinak értékéről ......................................................................................... 5
Kálvin prédikációinak kontextusáról.................................................................................. 5
A könyv témájáról .............................................................................................................. 5
E prédikációk stílusáról ...................................................................................................... 6
A prédikációk tartalmáról................................................................................................... 6
KRISZTUS ISTENI MIVOLTA ................................................................................................ 8
1. prédikáció ............................................................................................................................... 8
Jézus Krisztus isteni mivolta .................................................................................................. 8
2. prédikáció ............................................................................................................................. 20
Jézus Krisztus születése ....................................................................................................... 20
3. prédikáció ............................................................................................................................. 29
Első prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról ....................................................... 29
4. prédikáció ............................................................................................................................. 37
Második prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról ................................................ 37
5. prédikáció ............................................................................................................................. 46
Harmadik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról .............................................. 46
6. prédikáció ............................................................................................................................. 55
Negyedik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról ............................................... 55
7. prédikáció ............................................................................................................................. 64
Ötödik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról ................................................... 64
8. prédikáció ............................................................................................................................. 73
Hatodik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról ................................................. 73
9. prédikáció ............................................................................................................................. 82
Hetedik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról .................................................. 82
10. prédikáció ........................................................................................................................... 91
Nyolcadik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról .............................................. 91
11. prédikáció ......................................................................................................................... 100
A mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásáról, ami húsvét napján hangzott el, amikor Urunk
szent vacsoráját ünnepeljük ................................................................................................ 100
12. prédikáció ......................................................................................................................... 107
Első prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus mennybemeneteléről ..................................... 107
13. prédikáció ......................................................................................................................... 114
Második prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus mennybemeneteléről .............................. 114
14. prédikáció ......................................................................................................................... 120
Harmadik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus mennybemeneteléről ............................ 120
15. prédikáció ......................................................................................................................... 126
Negyedik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus mennybemeneteléről ............................. 126
16. prédikáció ......................................................................................................................... 132
Első prédikáció a Pünkösdről ............................................................................................. 132

2
17. prédikáció ......................................................................................................................... 140
Harmadik prédikáció a Pünkösdről .................................................................................... 140
18. prédikáció ......................................................................................................................... 146
Negyedik prédikáció a Pünkösdről .................................................................................... 146
19. prédikáció ......................................................................................................................... 152
Ötödik prédikáció a Pünkösdről ......................................................................................... 152
20. prédikáció ......................................................................................................................... 158
A mi Urunk Jézus Krisztus végső eljöveteléről ................................................................. 158

3
 Bevezető
E kötet olvasójának tudnia kell egy dologról, amiben én, a fordító, igyekeztem, hű
maradni Kálvin Jánoshoz, valamint egy másik dologról, amiben egyáltalában nem igyekeztem
hű maradni hozzá. Ami a fordítás stílusát illeti, én megpróbáltam annyira szó szerinti lenni,
amennyire csak lehetséges. A szókincs vonatkozásában sok órát töltöttem a francia-angol és a
francia szótárokkal. Mert ama szavakat illetően, melyek nem találhatók meg egyetlen
szótárban sem, tanácskoztam néhány. az Egyesült Államokban főiskolát végzett diákkal.
Utolsó lehetőségként átfésültem megannyi oldalt egyes szavak használatát illetően, hogy a
következtetés folyamatával jussak el azok jelentéséhez. Nem ugrottam át egyetlen nehéz szót
sem, ahogyan azt a fordítók tenni szokták. Néhány esetben, ahol csak találgattam a szó
jelentését, ez a lábjegyzetekben jeleztem.
Majdnem minden mondatszerkezet úgy maradt, ahogyan Kálvin hevenyészve
összeállította. Csak nagyon kevés esetben változtattam a szórenden. A pontozás is olyan,
amilyet Kálvin titkárai alkalmaztak. Kevés erőfeszítést tettem a modernizálására. A legtöbb
prédikációban a paragrafusok ugyanazok, mint amit Kálvin titkárai jeleztek, s amit Kálvin
bizonyos kötőszavai jeleznek.
Valaki kifogásolhatja, hogy a stílus nem túl irodalmi. A válasz erre az, hogy Kálvin
prédikálásának stílusa soha nem is akart irodalmi lenni. Ő nem olvasott esszéket, s nem tartott
szónoklatokat. Inkább rögtönzötten magyarázta Isten Ígéjét a Szentlélek vezetése alatt. Tettem
néhány kísérletet ezeknek a fordításoknak az irodalmi átpolírozására. Az eredmény az ember
lelkének azonnali elvesztése lett. Gyorsan visszatértem hát a szó szerinti fordításhoz. Ez
látszik a legjobb módszernek ahhoz, hogy hűek maradjunk Kálvinhoz.
Ami a kiválasztott prédikációkat illeti, a választás teljesen önkényes volt. Az eredeti
franciában mintegy ezer fennmaradt prédikációból én húszat választottam ki a saját
érdeklődésemnek megfelelően. Megjegyzem, ezek körülbelül követik a keresztyén évet. Ez a
magam megoldása. Kálvin soha nem tett volna ilyesmit.
Kálvin módszere az volt, hogy sorrendben prédikált az egész Biblián keresztül.
Például a keresztyén évvel mit sem törődve mondott el kétszáz egymás utáni prédikációt
Mózes ötödik könyvéről. Volt egy különleges prédikációja karácsony napjára, ami szerepel
ebben a könyvben. S 1559, valamint 1560 húsvétján is mondott prédikációkat, melyeket
szintén belefoglaltam. Egyébként, amennyire a feljegyzésekből ismeretes, Kálvin a lehető
legteljesebb mértékben figyelmen kívül hagyta a keresztyén évet.
Az olvasó veszít valamennyit, ha csendben olvassa ezt a prédikációs kötetet, ahogyan
bármely más könyvet olvasunk. Ezeket a prédikációkat hangosan kell felolvasni. Egy tucat
odaszánt keresztyénnek kell összegyűlnie a hét egyik estéjén hat hónapon keresztül,
decemberi kezdettel. A csoport vezetője olvasson lassan és alaposan.
Ahogyan ezek a prédikációk eredetileg eszközök voltak a Genfben összegyülekező,
szeretetre vágyó menekültek összejövetelein, úgy manapság is kielégítenek majd sok és mély
személyes szükségletet. Ha valaki hallgatja ezeket a hangosan felolvasott prédikációkat, úgy
érzi, hogy annak lábainál ül, aki Isten erejével nagy testi fogyatékosságokon lett úrrá.
Manapság a keresztyén hitünkben a személyes üzenetre van szükségünk. Kálvin oly módon
adja elő Jézus Krisztus üdvözítő munkáját, hogy új erőre fogtok kapni, ahogyan az Ő üdvözítő
hatalma áthullámzik a lelketeken.

Leroy Nixon
a Queensboro Hill Community Church Flushing, New York parókiája

4
 Előszó
Kálvin prédikációinak értékéről

Kálvin János írásainak az egyház több mint négyszáz éve viseli gondját. Azok, akik
ismerik a munkásságát, tudják, hogy nemcsak egyetlen könyv, az Institúció szerzője, hanem
sok magyarázaté, levélé, valamint prédikációé is.
Kálvin először is egyházi ember volt. Nézete az egyházi ember feladatáról, azaz a saját
feladatáról az volt, hogy Isten népének Isten teljes tanácsvégzését be kell mutatni. Még ha a
tanítói hivatalra, s az Institúció és a Kommentárok megírására kapott is különleges elhívást,
mindazonáltal egy teológus nem a gyülekezettől elszigetelten látja el a kötelezettségeit. Ez a
fajta elkülönülés elképzelhetetlen volt. Kálvin szorgalmasan és lelkiismeretesen munkálkodott
mind a konzisztóriumi helyiségben, mind a szószéken. S bár Kálvin prédikációi csak élete
szolgálatának az egyik részét alkotják, számára ezek voltak annak a szolgálatnak az egyik
legfontosabb részei. A prédikációi ugyanabban a kiváló minőségben mondta el, mint ami más
munkáit is jellemezte. Az Institúcióval és a Kommentárokkal ellentétben, amiket széles
közönségnek szánt, a prédikációi az előtte ülők számára hangzottak el. Tudta, hogy sok
prédikációját, amik lábjegyzetek nélkül hangzottak el, leírták é kinyomtatták, de azok akkor is
a „kortársainak” szóltak. Ez a „kortársi” íz két megkülönböztetett jellemzőt ad a
prédikációinak: megmutatja, hogy minden idők egyik legnagyobb teológusa miképpen
„hirdette” a teológiáját laikusoknak, s bepillantást enged abba, hogy az egyház a reformáció
közepette miképpen küzdött a mind az időt, mind a kultúrát felülmúló problémákkal.

Kálvin prédikációinak kontextusáról

Ezek a prédikációk a mieinktől rendkívül eltérő történelmi kontextusban hangzottak

el. A tizenhatodik századi Európa vallási vonatkozásban felkavarodott, s ezt a protestánsok
üldözése követte. Ezt az üldöztetést nem szabad elfelejteni, amikor Kálvint olvassuk, mert az
mindig az igehirdető és a hallgatósága mellett volt. A genfi egyház sok misszionáriust küldött
ki Európa-szerte, s nagyjából a harmadrészüket kivégezték a Krisztusról tett megvallásuk
miatt. Kálvin polémiája ezért a pápaság ellen élesebb annál, mint amit egyesek hallani
szeretnének.
Aztán Kálvin más hallgatóságnak prédikált, mint amivel manapság találkozhatunk.
Genf kisvárosa, úgy a város, mint a polgárai, Krisztus követésére szavaztak, ezért minden
polgár a gyülekezet tagja is volt. Ez a gyülekezet problémákat és lehetőségeket jelentett a
pásztorok számára. Kálvin kongregációja olyan emberekből állt, akik változó hevességgel
követték az Urat. Miközben a személyes odaszántság eltérő szintjei még mindig szabály
bármelyik gyülekezetben, néhány angol szónok úgy látogatja a gyülekezetet, mint a
felebarátaikat!
Végül, miközben elismerjük, hogy ezek a prédikációk régiek egy adott történelmi
kontextusban lettek megfogalmazva, mégis izgalmas, hogy még mindig frissek. Kálvin
nagyon sok prédikációja ma is csekély változtatásokkal, de nagy haszonnal hangozhat el a
szószékről.

A könyv témájáról

Ennek a prédikációgyűjteménynek a témája Krisztus üdvözítő munkájával

kapcsolatos. Noha nehéz egy-két mondatban összefoglalni Kálvin üzenetét, mégis világosan
azt akarta, hogy a hallgatói megértsenek és felkaroljanak négy vagy öt alapvető pontot. Kálvin

5
újra és újra hirdette, hogy Krisztus munkájának az alapja Isten mélységes szeretete volt, hogy
az emberi bűn megvetendő és mélységes szégyenérzetet kell kiváltania, hogy az üdvösség
olyan drága, hogy a hívőknek túláradó örömmel kell fogadniuk a rájuk váró örökséget és a
keresztyének igenis bízhatnak a Krisztus által elvégzett munkában.1

E prédikációk stílusáról

Kálvin prédikációs stílusa ezekben a prédikációkban hasonlít a többi prédikációjához.

Kálvin minden prédikációjában vannak bizonyos közös elemek. Első a Szentírás-fordításainak
következetes frissessége. A képzettsége az eredeti nyelvekben alkalmat teremtett neki olyan
finom árnyalatok és kifejezések meglátására, amire csakis ilyen képzettséggel nyílik
lehetőség. Azután Kálvin szokás-szerűen magyarázza a saját szavaival, amit a szöveg
jelentésének hisz. Újra és újra olvashatjuk: „Ez olyan, mintha János (vagy Pál vagy Lukács)
ezt mondaná…” Harmadszor, a szöveg jelentését mindig a hívő életére vonatkoztatta. Kálvin
számára a szöveg jelentésének mindig volt jelentősége az igehirdető és a hallgatóság tagjainak
élete számára. Végül, Kálvin prédikációi érthetőek voltak a hallgatóságának. Nem
elefántcsont-toronyból prédikált! Megvolt a magyarázat teljessége, de soha nem a
felfoghatóság kárára. Kálvin nem félt köznyelvi kifejezésektől sem, amik nehezek voltak a
fordítók számára, de természetesen hasznosak a hallgató számára!2 Természetes, hogy Kálvin
stílusa tanulságos lehet a kortárs igehirdetésben.

A prédikációk tartalmáról

Nyilvánvaló, hogy ezek a prédikációk Kálvin Krisztussal kapcsolatos tanításával

foglalkoznak. Azonban Kálvin prédikálása ezekről a hatalmas igeszakaszokról nem
korlátozódott a krisztológiára. Mert Kálvin szerint bármelyik tanítást a többivel kapcsolatosan
kellett nézni, s itt is ez a helyzet.
A krisztológia nem fogható fel az antropológia nélkül. Az emberi bűn és romlottság
elismerése mindenütt megmutatkozik az előttünk levő prédikációkban. Kálvin az emberi bűnt
és a romlottságot a legsötétebb színárnyalatában látta. Senki soha nem fogja őt vádolni a bűn
lekicsinylésével! Aztán a Krisztus által megszerzett nagy üdvösségnek erős erkölcsi
jelentősége volt Kálvin számára. Krisztusnak a hívő életére vonatkoztatott munkájának Kálvin
szerint befolyásolnia kell az önelégültség iránti viselkedésüket,3 a világnézetüket,4 sőt még a
módot is, ahogyan vallásukat gyakorolják.5

1
(Lásd a 3. prédikációt) „Az első dolog, hogy felfogjuk Isten felbecsülhetetlen, irántunk mutatott szeretetét,
hogy úgy dicsőíthessük, ahogyan megérdemli. A második, hogy a bűnünket a megfelelő helyen kezeljük, hogy
kellőképpen megszégyenüljünk és megalázkodjunk a mi Istenünk fensége előtt. A harmadik, hogy oly módon
értékeljük az üdvösségünket, ami elfeledteti velünk ezt a világot és mindent, ami ehhez a törékeny élethez
tartozik, s túláradó örömmel örüljünk az örökségünknek, ami ezen az áron lett megvásárolva a számunkra. Ez az,
amire oda kell figyelnünk, és elmélkednünk kell, amikor azt halljuk, hogy Isten Fia miképpen váltott meg minket
az örök halálból és szerezte meg számunkra a mennyei életet.” (Lásd a 12. prédikációt) „Azt is meg kell
jegyeznünk, hogy az evangélium summája benne foglaltatik ebben a két szóban, nevezetesen: amit Jézus
Krisztus tanított és amit tett. Így ahhoz, hogy keresztyének lehessünk, s hogy teljes megerősítést kapjunk, el kell
sajátítanunk ezt a tanítást, amit Jézus Krisztus hozott el nekünk,”
2
(Lásd a 4. prédikációt) „… az ember úgy veti magát Isten ellen, mint egy vad bivaly, megfeledkezve arról,
hogy semmi jó sem származik neki abból, ha a Napra köp…”. (Lásd az 5. prédikációt) „olyanok, mint a disznó
orra, ami mindenhová belebök”. (Lád a 6. prédikációt) „… ostoba tökfilkók maradunk a hibáinkban...”
3
(Lásd a 3. prédikációt) „az Úr Jézus azért tagadta így meg Önmagát, hogy megtanulhassuk: ha a tanítványai
akarunk lenni, akkor nekünk is hasonlóképpen kell cselekednünk”.
4
(Lásd az 1. prédikációt) „De [az evangéliumnak] olyan szentnek kell lennie, hogy meggyűlöljük az evilági
dolgokat, s tudhassuk, hogy miden jólétünk, boldogságunk, örömünk és dicsőségünk Jézus Krisztusban van”.

6
 Végezetül, ezek a prédikációk sokat tanították a hallgatóit és tanítják az olvasóit a
Szentírás tekintélyére, a Szentírás magyarázatára és ennek a magyarázatnak a jelentőségére a
hívő ember életében és gondolatvilágában. „Mert a Szentlélek szent Lukács szájával szólt”,
mondta Kálvin, majd később „… mert ez nem szent Lukács, Vagy inkább az ő szájával szóló
Szentlélek szándéka, hogy egyszerűen csak annak történetét írja meg nekünk, ami történt”.6
Amikor bármi nehézség bukkant fel a szövegben, Kálvin az olvasóit „a természetes jelentés”
követésére emlékeztette.7 S miután Kálvin a Szentírás szépségét a filozófusok
elmélkedéseivel vetette össze, a hallgatóit ez arra emlékeztette, hogy semmi sem áll felette a
Szentírás bizonyságtételének.8
Valóban örömteli dolog bemutatni ezeket a prédikációkat, melyek kimaradtak a
nyomtatásból. A fordító hűséges volt a szöveghez a magyarázó jegyzetei nagyon hasznosak.
Bárcsak az elolvasásuk és az elmélkedés felettük segítene az egyháznak megérteni a Megváltó
személyét és munkáját, s az Ő alaposabb ismerete tegye lehetővé a szorosabb követését!

Dr. Richard C. Gamble

A rendszeres teológia professzora
Orlandói Református Teológiai Szeminárium

(Lásd a 2. prédikációt) „… s aki megbecsült keresztyén akar lenne, annak mondhatni bolondnak kell lennie a
világ felé”.
5
(Lásd az 5. prédikációt) „Ne legyen semmi túl bonyolult a számunkra, amit Ő parancsol nekünk. De ne
próbáljunk meg semmi, még a kis ujjunkat se mozdítsuk meg, amíg Isten nem hagyja azt jóvá és nincs
bizonyságunk arról, hogy Ő az, Aki vezet bennünket.”
6
Lásd a 2. prédikációt
7
Lásd az 1. prédikációt
8
(Lásd az 1. prédikációt) „Emellett jegyezzük meg, hogy ostoba tűnődés keményen munkálkodni annak
megerősítésén, amit az evangélium írója mond itt az ókori filozófusok tanításaival.” „S azok, akik olyan
kíváncsiak, hogy szeretnék a filozófusokat összeegyeztetni a Szentírással, úgy vélik, hogy nagy szolgálatot
tesznek a keresztyén egyháznak, amikor kimondják, hogy nem egyedül csak az evangélium szerzői beszéltek
így, és még a pogányok is jól ismerik ezeket a dolgokat. Ez nagyon találó! Mintha valaki egy leplet tartott volna
a tiszta látás elé.”

7
 KRISZTUS ISTENI MIVOLTA
1. prédikáció
Jézus Krisztus9 isteni mivolta10

„Kezdetben vala az Íge,11 és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez

kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.
Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; És a világosság a
sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Jn1:1-5)

Az „evangélium” szó12 kijelenti, hogyan szeretett minket Isten, amikor elküldte a mi

Urunk Jézus Krisztust a világba. Ezt jól meg kell jegyeznünk. Fontos tudnunk, hogyan
használja a Szentírás a szavakat. Biztos, hogy nem kell egyszerűen csak a szavaknál
megállnunk, mert nem érthetjük meg Isten tanítását mindaddig, amíg nem tudjuk, milyen
eljárást, stílust és nyelvezetet használ. Meg kell jegyeznünk ezt a szót, mert egyre
általánosabb, hogy úgy utalnak a Szentírásra, mint a törvényre és az evangéliumra. Azok, akik
így beszélnek, azt szeretnék, ha minden ószövetségi ígéretre az „evangélium” szóval
utalnának. Biztosan jó a szándékuk, de a Szentírás nem beszél így Önmagáról. Óvatosoknak
kell lennünk és tisztelettel meg kell tartanunk azt a beszédmódot, amit Isten Lelke használ
arra, hogy tanítson minket.13 Az „evangélium” szó azt jelzi, hogy Isten az Ő Fiának, a mi
Urunk Jézus Krisztusnak az elküldésével hozzánk az egész világ számára Atyának jelenti ki
Önmagát. Szent Pál azt írja az efézusbelieknek, hogy Jézus krisztus evangelizálni jött azokat,
akik közel, illetve távol voltak Istentől. A közeliek voltak a zsidók, akik már szövetségben
voltak Istennel. A távoliak voltak a pogányok, akik távol álltak az Ő egyházától. Amikor a
Szentírás fényében nézzük meg ezt a dolgot, meglátjuk, hogy az „evangélium” szónak nincs
más jelentése.
Ez a szó ezért a címe a négy leírt történetnek14 arról, miképpen jött el a mi Urunk
Jézus Krisztus a világba, miképpen hagyta el,15 halt meg, támadt fel ismét és emelkedett fel a
mennybe. Mindez, azt mondom, benne van az „evangélium” megnevezésben. De miért mind?
Mert az evangélium lényege benne foglaltatik Isten Fiának a Személyében, ahogyan már
mondtam. Az ősatyáknak16 biztosan megvolt az üdvösség ígérete. Jól meg voltak arról
győződve, hogy Isten az Atyjuk lesz. De nem volt biztosítékuk17 Isten szeretetétől és az
örökbefogadásukról. Mert amikor Jézus Krisztus a világba jött, Isten aláírta és elpecsételte az
Ő atyai szeretetét. Megkaptuk az élet teljes bizonyságát, aminek a lényegével (mint már
mondtam) Jézus Krisztusban rendelkezünk. Ezért mondja szent Pál, hogy Isten minden ígérete
Benne van, igen és ámen. Mert Isten akkor erősített meg mindent, amit korábban az
embereknek mondott és ígért.

9
Corpus Reformatorum, Calvini Opera, 47. kötet, 465-484. oldal
10
A Corpus Reformatorum szerkesztői a „divinite” szót használják, de a „divinity” a modern angolban kettős
jelentésű. Ezért szerepel az angol változatban a „deity” szó.
11
HO LOGOS (görög), sermo (latin), la parole (francia).
12
TO RHEMA (görög), verbum (latin), le mot (francia).
13
Kálvin az exegézisében nagyon hűségesen ragaszkodott ahhoz az alapelvhez, hogy az Ószövetség minden
részlete nem feltétlenül teljesedett be az „evangéliumban”. Lásd az 1Móz3:15-höz fűzött kommentárját.
14
Vagy elbeszélésnek, bár egyesek úgy vélik, hogy az elbeszélés rendszerint nem fedi a valóságot.
15
Franciául converse, a szó régi, latin értelmében.
16
Az ószövetségi zsidó atyák vagy pátriárkák. Kálvin a köznéphez szólva nem használt olyan szavakat, mint a
„pátriárka”, hanem inkább azok köznyelvi megfelelőit.
17
A francia le gage egy metafora volt a középkori zálogkölcsönzőkre. Ez olyasvalamire utal, amit az ember
„zálogban hagy”.

8
 Nem ok nélkül nevezik hát ezt a négy történeti leírást „evangéliumnak”, melyekben
kijelenttetik nekünk, hogyan küldetett el Isten Fia, miképpen öltött emberi testet Magára, és
kezdett járni az emberekkel ebben az életben. Mindez benne foglaltatik az „evangélium”
megnevezésben, mert az jelenti ki nekünk, miképpen tökéletesített és vitelezett ki mindent
Isten, ami szükséges volt az emberek üdvözítéséhez, s mindaz az Ő Fiának Személyében
történt.
Szent Pál joggal beszélhet az evangéliumáról (Rm2:16), de mégis, hogyan van ez?
Nem azt jelenti ez, hogy ő maga írta az evangélium történetét, hanem azt, hogy a tanítása
igazodik mindahhoz, ami abban található. Azaz, követve azt, amit már mondtam, mikor az
evangéliumot prédikálják18 nekünk, az Jézus Krisztus megnyilatkozása, így Őbenne
tudhatjuk, hogy minden dolog tökéletessé lett19 és nekünk megvan annak igazsága, ami
minden korban meg lett ígérve. De mindezek ellenére szent Pál leveleit nem nevezzük
„evangéliumnak”. S miért nem? Mert azokban nincs meg a folyamatos történet, ami
megmutatja nekünk, miképpen küldte el Isten a Fiát, hogyan akarta Ő,20 hogy a mi
természetünket Magára21 öltve valódi testvériségre léphessen velünk, miképpen halt meg,22
támadt fel, s ment fel a mennybe. Ezeket a dolgokat, azt mondom, nem egyetlen folytonos
szálból vezette le szent Pál. Nagyon biztos, hogy a tanítás, ami a leveleiből leszűrhető,
illeszkedik az evangélium tanításához. Mindenesetre a szó annak a négy történésznek van
tulajdonítva abból az okból, amire utaltam.
Amikor pedig azt mondjuk, hogy az evangélium lényege Isten Fiának Személyében
látható, az nemcsak azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a világba jött, hanem tudhatunk a
hivataláról, Isten, az Ő Atyja által rábízott feladatról és a hatalmáról is.
Említsük meg a különbséget szent János evangéliuma és a másik három között. A
négy evangéliumíró teljesen megegyeznek abban, ahogy kijelentik,23 miképpen jelent meg
Isten Fia a világban, s hogy valódi emberré vált, hozzánk hasonlóvá mindenben, kivéve a
bűnt. Utána leírják, miképpen halt meg, támadt fel ismét és ment fel a mennybe. Röviden,
ezekben mindaz ki van jelentve, ami Őrá lett bízva, hogy Istenhez, az Atyához vezessen
bennünket.
Van azonban két, csak szent Jánosra jellemző dolog. Az egyik az, hogy több figyelmet
szentel Jézus Krisztus tanításainak, mint a másik három. Hasonlóképpen, nagyobb
elevenséggel jelenti ki nekünk az erényét24 és a hatalmát. Biztos, hogy a többiek is jól
számolnak be Jézus Krisztus tanításáról, de rövidebben. A rövid összefoglalók náluk hosszú
kinyilatkoztatásokként jelennek meg szent Jánosnál. Például a János 6-ban látjuk, mit mondott
a csodáról, amit a pusztában tett a nagy tömeg megetetésével. Ebből kiindulva vezet el minket
szent János ahhoz az állításhoz, miszerint Ő az élet kenyere, hosszabb levezetéssel, mint a
többi evangélium-szerző tette vagy esetleg kihagyta. Így van ez mindvégig. Mert miután
megemlített bizonyos csodákat és történeteket,25 mindig visszatér a tanításra és talál rá
alkalmat, hogy az anyagot a mi Urunk Jézus Krisztus erényeiről szóló értekezéssé tegye. A
János 12-tól a Passió történetéig csak arról a tanításról beszél.
Látjuk tehát a különbséget a János evangéliuma és a másik három között. A János
evangéliuma úgyszólván a kulcs a számunkra, amellyel megértjük a többit. Mert ha szent
Mátét, szent Márkot vagy szent Lukácsot olvassuk, akkor nem fogjuk olyan jól tudni, miért

18
Franciául announce.
19
Vagy beteljesedett.
20
Isten.
21
Isten Krisztusban.
22
Krisztus.
23
Franciául announcent, elsősorban mint írókra gondolva rájuk.
24
Franciául vertu, ami aligha azonos az angol „virtue” (vagy magyar „erény”) szóval. Kálvin a latin jelentét
tartotta szem előtt, ami a hatalmat is magában foglalja.
25
Franciául histoires.

9
küldetett Jézus Krisztus a világba, mint akkor, ha elolvastuk szent Jánost. Elolvasva szent
Jánost tudni fogjuk, miképpen tett a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményeket nekünk, hogy
emberi testet öltött Magára, hogy meghalt, majd újra feltámadt. Megtanuljuk, azt mondom,
mindezen dolgok célját és lényegét ezt az evangéliumot elolvasva. Ezért nem időzik
hosszasan a történetnél, amit majd látunk az általa követett sorendből. Biztos, hogy ezekkel a
dolgokkal hosszasabban kell foglalkozni, mivel azonban jelentős tartalma van a szakasznak,
amit magyaráznunk kell, olyan röviden beszélek majd a dolgokról, amennyire csak
lehetséges.
Elégedjünk meg annyival, amennyit összefoglalóan elmondtam Jézus Krisztus
hivataláról, nevezetesen, hogy szent János elmondja nekünk, hogyan küldte el Őt Isten, az Ő
Atyja az emberek üdvösségének bevégzése végett. Elmondja, miképpen öltött emberi testet,
miképpen halt meg és támadt fel ismét, miképpen Ő a garanciája26 Isten szeretetének, hogy Ő
a megváltásunk Lelke, s Isten ígéretei Benne lettek megerősítve. Meg kell említenünk, (mint
már mondtam), hogy szent János rövidebben tárgyalja a dolgokat a többieknél. De tovább
időzik a szubsztanciánál, hogy megmutassa nekünk Jézus Krisztus tanítását, a feladatot, amit
Isten az Ő Atyja bízott Rá, röviden, a kiválóságát, a hatalmát és az irántunk való jóságát. Az
„evangélium” szó azt jelenti: „jó hír”. De ennek a szónak olyan szentnek kell lennie, hogy
meggyűlöljük az evilági dolgokat,27 s tudhassuk, hogy miden jólétünk, boldogságunk,28
örömünk és dicsőségünk Jézus Krisztusban van. Amikor kimondjuk az „evangélium” szót,
azaz a „jó hírt” tanuljuk meg nem élvezni korlátozás29 nélkül az evilági dolgokat, melyek
veszendők30 és hiábavalók. Ne leljük örömünket31 a szórakozásban, az érzékiségben vagy
bármi effélében, hanem annak örüljünk, hogy Jézus Krisztus hozzánk küldetett, s Isten
Önmagát adta nekünk az Ő személyében,32 s Jézus Krisztus vált a kibékülés eszközévé Isten
között és közöttünk, s Isten a gyermekeinek fogad el minket, mert Nélküle elveszettek és
kárhozottak lennénk. Ezért kell ennek a szónak oly szentnek lenni a számunkra, hogy
megbecsüljük ezt a felbecsülhetetlen értékű ajándékot, amit a mi Urunk Jézus Krisztus hozott
el nekünk.
Konkrétan elhangzik, hogy ez a János szerinti evangélium, hogy megtudhassuk: nem
halandó embertől származik, hanem szent János annak csak a szolgája. Kitől kaptuk hát az
evangéliumot? Szent Jánostól, vagy Jézus Krisztustól? Jézus Krisztustól. Még Jézus Krisztus
is ezt a beszédmódot használja, amikor azt mondja, hogy a tanítás nem az Övé, hanem Isten,
az Atyja tekintélyével prédikálja azt, Akitől származik. Azért van ez így, hogy még nagyobb
tisztelettel viseltessünk a tanítás iránt, s ne úgy fogadjuk, mint közönséges dolgot, hanem
Isten tiszta igazságaként, amit az Ő egyszülött Fia hirdetett. Szent János tehát bizonyosan az

26
Megint a francia le gage, v. ö. a 17. lábjegyzettel. S v. ö. TON ARRHABON a 2Kor1:22-ben, a 2Kor5:5-ben
és az Ef1:14-ben. Sem a King James változat „zálog” szava, sem a Revised Standard version „garancia” szava
nem fejezi ki teljesen a jelentését. Manapság, a részletfizetés korában talán azt kell mondanunk, hogy Jézus
Krisztus Isten foglalója, Akin keresztül tudjuk, hogy az Ő szeretetének további részletfizetései is következni
fognak, ha elfogadjuk a foglalóját, de ezt a hasonlatot nem szabad erőltetni. Aztán v. ö. a latin pignus szóval a
Vulgata-ban az idézett szakaszokban, ami szó szerint zálogot, zálogjogot, elzálogosítást, biztosítékot, garanciát
jelent, jelképesen pedig jelet, bizonyosságot, bizonyítékot. A gondolat e mögött a latin szó mögött az, hogy Isten
biztosan nem adna olyan fizetséget, mint az egyszülött Fiának feláldozását a reakciónk bebiztosítása végett az Ő
szeretetére, majd nem folytatná a szeretetének ránk árasztását.
27
Franciául faire hayr, ami egy betűrímes nyomatékosító, melynek nincs megfelelője a modern angolban.
28
Franciául felicite, amit itt talán a boldogság ad a legjobban vissza.
29
Franciául outre measure.
30
Franciául caduque, ami egy hangutánzó szó, melynek a jelentése állandóan változik a lágy törékenységtől a
teljes rothadtságig attól függően, hogy miképpen mondják ki.
31
Franciául rejouir és s’jouir. A második nyomatékosító természetesen azt sugallja, hogy az első, úgynevezett
örömök nem hasonlíthatók ahhoz a hatalmas örömhöz, ami Jézus Krisztusban van meg nekünk.
32
Ti. Krisztus személyében.

10
Isten eszköze és szerve volt, ahogyan a toll is ír az ember kezében, de nekünk nem szabad úgy
fogadnunk az evangéliumot, amit ő írt, mintha azt halandó ember írta volna.
Térjünk most rá a szövegre. Kezdetben, mondja, vala az Íge. Szent János szándéka az,
hogy megmutassa nekünk: ahogyan Isten Fia nem akkor kezdett létezni, amikor megjelent a
világban, úgy nem is akkor kezdett létezni, amikor az erényei mindenfelé elterjedtek. Mert Ő
már létezett minden idők óta és minden idők előtt. Az erényei már megvoltak Benne, és nem
máshonan vétettek, hanem olyan erények voltak ezek, melyek megvoltak Isten Ígéjében a
kezdetektől fogva. De végül megjelent. Most azért ismerjük, mert Jézus Krisztus elküldetett a
világba. Szent János tehát itt azt akarja nekünk megmutatni, hogy amikor Jézus Krisztus a
világba jött, Ő volt a mi örök Istenünk, Aki eljött és megváltott minket Magának.
De hogy még jobban megértsük az egészet, itt egyenként kell megvizsgálnunk az itt
elhangzó dolgokat. Kezdetben vala az Íge. Nem kétséges, hogy Isten Fiát nevezi itt Ígének.
Ennek az oka az, hogy ez az a bölcsesség, ami mindig is megvolt Istenben, azaz, a
tanácsvégzése és az erényei. Biztos, hogy itt nem úgy magyaráztuk a dolgokat, ahogyan a
komolyságuk azt megköveteli. Ezt még azokra is mondom, amikkel szent János hozakodott
elő. Mert bár Isten Lelke beszélt az ő szájával, ő mégsem a magunk pompájában és
fenségében jelentette ki a dolgokat. Nem lebecsmérlő megjegyzés az Isten Lelkéről, amikor
azt mondjuk, hogy Ő nem jelentette ki teljesen és tökéletesen az itt jelzett dolgokat. Mert a
Szentlélek igazodik a mi gyengeségünkhöz. Valójában, ha hallanánk Istent az Ő fenségében
szólni hozzánk, az haszontalan lenne a számunkra, mert nem értenénk semmit. Így mivel
testiek vagyunk, Neki dadognia kell. Különben nem értenénk Őt meg. Ebből tehát látjuk: meg
kell értenünk, hogy Isten kicsinnyé tette Önmagát, hogy kijelenthesse Magát nekünk. S ha
nem így lenne, miképpen volna lehetséges bármit is kifejezni Isten fenségéről emberi nyelven
szólva? Nem volna az túlságosan nagy megteendő lépés? Szent János tehát, jóllehet a
Szentlélek eszköze, nem a maguk pompájában beszél ezekről a dolgokról. Mindazonáltal
olyan nyelvezettel beszél, ami mondhatni ismeretlen a számunkra. De bárkinek arra a
következtetésre kell jutnia, hogy az itt szereplő titkok nincsenek annyira nyíltan kijelentve,
hogy úgy szemlélhetnénk azokat, ahogyan a világ dolgait szemléljük. Elégedjünk meg
egyszerűen azzal, ami itt tárul a szemünk elé. Mert a mi Urunk tudta, mi elégséges a javunkra.
Igazodott hozzánk és a gyengeségünkhöz oly módon, hogy nem feledkezett meg semmiről és
nem hagyott el semmit, ami jó és hasznos lehet a számunkra.
Tanuljunk hát meg ragaszkodni az Ő tanításának tisztaságához és egyszerűségéhez,
mert látjuk, hogy a világ ebben a dologban miképpen tévelyedett el az ostoba képzelgés, a
hiábavaló spekuláció és az ördögi vakmerőség következtében. Mert amikor ezeknek a
dolgoknak a megvitatására tértek rá, az emberek akaratuk szerint léptek túl azok mélységén,
túl a kijelentése és a tanításon, kíváncsian és vakmerően, hogy belekutassanak Isten örök
lényegébe. Ahogyan a pápaságban halljuk: mintha csak egy kecskenyájról vagy tudom is én
miről vitatkoznának. Nincsenek több tisztelettel Isten, mint egy oktalan állat iránt. Nem kell
jobb bizonyságot keresnünk a Sorbonne szofistáinak tanítása ellen, ahhoz, hogy megtudjuk:
az ördög uralkodik közöttük és mindig is ő uralkodott ott. Ismét mondom, ha a tanításuk nem
volna ténylegesen hamis, elég, ha valaki látja, milyen kevés tiszteletet adnak Isten
fenségének. Az illető biztosan azt fogja mondani, hogy ördögi tanítás az, amit ma a szofisták
és a sorbonnisták tanítanak a pápa mindegyik kollégiumában. Ezért (mint említettem),
elégedjünk meg azzal az egyszerűséggel, amit a Szentlélek mutat nekünk. Mert Ő arról
értekezik, ami jó és hasznos az üdvösségünkhöz. Mint már kijelentettem, Ő itt azt tárta elénk,
ami alkalmas volt arra, hogy megismerjük.
Most pedig térjünk rá erre az „Íge” szóra.33 Amikor szent János „az Ígének” nevezi
Jézus Krisztust, az ugyanaz, mintha azt mondta volna: „Isten örök terve, vagy a Benne lakozó

33
Franciául: ce mot de Parole.

11
bölcsesség”. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Isten nem olyan, mint az emberek. Amikor
van egy tervünk, az változhat. De nem így van Istennel. Mert bármi is van Isten elméjében, az
változhatatlan. Emellett a terv, amivel bírunk, nem feltétlenül tükrözi a lényegi
természetünket. De Isten terve valóban Isten. Mert Isten nem olyan, mint egy lepel, ami
árnyékot vet, mint a szent János által használt beszédmódban is. Mi vagyunk olyanok, mint az
árnyék, mely ide-oda röpdös, s nem vagyunk képesek szilárdak maradni. Semmi efféle nem
létezik Istenben, hanem bármi is van Benne, az az Ő lényegéből és örökkévalóságából
származik. Ezért jelenti ki szent János, hogy ez az Íge ténylegesen Isten.
Ami azonban a kifejezést illeti,34 (mint már említettem,) nem szabad azt képzelnünk,
hogy egy terv vagy a bölcsesség Istenben is olyan, mint az emberek szava. 35 Biztos, hogy
tehetünk némi összehasonlítást önmagunkkal, de mindig szem előtt kell tartanunk a nagy
távolságot, ami közöttünk és Isten között van. Mert ha a menny magasan a Föld felett van,
akkor tudnunk kell, hogy Isten még magasabban van fölöttünk. Nincsen arányosság. Ezért
amikor valamiféle beszédmódot a magunk, mint teremtmények életéből származtatunk, akkor
mindig tudomásul kell vennünk ezt a hatalmas távolságot, ami Isten és közöttünk áll fenn.
Valaki joggal mondhatja, hogy az emberek lelkében van intelligencia, ami úgy
összefonódott a lélekkel, hogy az nem is létezhet intelligencia nélkül. Aztán ott van az akarat.
Én most nem arra gondolok, hogy vágy valamire most, majd végy másvalamire azután,
hanem az akarás képessége (ahogyan mondják), amivel az ember rendelkezik önmagában.
Mert az ember nem olyan, mint egy kő vagy egy fatuskó, ami érzéketlen és értelem nélküli,
hanem megvan benne ez vagy amaz dolog akarásának a sajátos természete.36 Ezért
természetesen elfogadhatunk efféle szóképeket. De emlékeznünk kell arra, hogy itt olyan
magasztos dolgokról beszélünk, melyektől minden emberi érzékelésnek le kell romboltatnia, s
alázattal kell ezeket fogadnunk, a valódi jelentésükben alkalmazva. S nem szabad túl
kíváncsiknak lennünk, magunkban dédelgetve azt az ostoba elképzelést, ami mostanáig
uralkodott a világban, hanem Isten iskolájába kell mennünk és meg kell hallgatnunk, amit
nekünk mondott, elmenekülve minden emberi javaslattól, ami ellentétes azzal, amit a
Szentlélek tárt elénk.
Azonban azt is meg jegyezni, hogy egyesek az ördög által hajtva megrontották ennek
a tanításnak az értelmét, azt mondva, hogy ez az Íge nem különült el valamilyen tervtől és
megfontolástól, amit Isten alkotott meg az emberiség megváltására Jézus Krisztus
Személyében (Aki egy ötlet volt, mint mondják, mint amikor valaki eldönti, hogy elvégez
valamilyen munkát, ami megfogan az elméjében). Ők így beszélve nem ismerik el Isten Fia
lényegi örökkévalóságát. Mi pedig már láttuk, s még teljesebbe fogjuk látni, miképpen nevezi
szent János Jézust Krisztust Isten Ígéjének azért, hogy kimutassa az Ő isteni mivoltát, mint azt
már említettem. S bárcsak látható bizonyságtétel lenne ez Magától Istentől! Ő ugyanis azt
mondja, hogy ez az Íge kezdetben létezett. Neki tehát örökkévalónak kellett lennie. Meg kell
hagyni, valaki mondhatja ennek ellene vetve, hogy Mózes szerint Isten a kezdetben
megteremtette a mennyet és s földet, most pedig szent János azt mondja, hogy ez az Íge volt
kezdetben. Úgy látszik tehát, hogy ha a menny és a föld és egyéb teremtmények voltak
kezdetben, akkor senki sem bizonyíthatja Jézus Krisztus örökkévalóságát annak
kimondásával, hogy kezdetben volt az Íge. De a válasz könnyű, nevezetesen, amikor Mózes
foglalkozik ezzel a kezdettel, akkor tudnunk kell, hogyan beszél, mármint a mennyről és a
földről, valamint egyéb dolgokról, melyeknek van kezdetük.
Vegyük most fontolóra, mit mond szent János: „Kezdetben vala az Íge”. S hol volt ez
a kezdet? Istenben. S mi Isten kezdete? Nincs olyan. Egyébként Istennek a mi képzeletünk
teremtményének kellene lennie. Így amikor említés történik Isten kezdetéről, arra a

34
Franciául: le mot.
35
Franciául: la parole.
36
Franciául: propriete, a szó latin eredetijének értelmében használva.

12
következtetésre kell jutnunk, hogy olyan kezdet ez, amelyben nincs időelem. Jó tehát
összevetni Mózesnek azt a szakaszát, melyben kimondja, hogy Isten teremtett mindent
kezdetben, s ezt a szakaszt, melyben elhangzik „Kezdetben vala az Íge”. Mert Mózes a
teremtményekkel foglalkozik, melyek adott időpontokban kezdtek létezni. János itt csak
Istenről beszél, Aki nem létezhet az örökkévalósága nélkül. Arra kell hát következtetnünk,
hogy ennek a kezdetnek nincsen kezdete. Látjuk tehát, hogy Jézus Krisztus mindig is létezett.
Ez az, ahogyan szent János kimondja, hogy Jézus Krisztus a mi örök Istenünk, Aki megjelent
nekünk testben, ahogyan szent Pál is beszél róla.
Majd hozzáteszi: „és az Íge vala az Istennél”, mintha azt mondaná, hogy minden
teremtménytől el kell különítenünk az Ígét. Ez az evangélium írójának szándéka. Nem szabad
(mondja) azt képzelnünk, hogy e az Íge olyasvalami volt, mint a teremtmények. Ki kell
vennünk a világból. A Föld és a menny fölé kell emelkednünk, amikor erre az Ígére
gondolunk. Valaki talán megkérdezhetné: „Mielőtt a menny és a Föld létezni kezdett,
lehetséges, hogy ez az Íge már volt a kezdetben?” Szent János tehát a válaszában elkülöníti
ezt az Ígét minden teremtménytől. Mondhatta volna ezt is: „Amikor erről az Ígéről beszélek
nektek, Istenhez kell járulnotok, mert Ő Istenben van”. Tekintsük hát Őt úgy, mint az
Örökkévalóságot, Aki nem tartozik sem a teremtményekhez, sem a mennyhez, sem a Földhöz,
sem semmi máshoz, ami csak létezhet.
Mindemellett az evangélium itt különbséget tesz Isten és az Ő Ígéje között. Mi ez a
különbség? Nem lényegi különbség. Mert mindig úgy érti, hogy ez az Íge Isten. S nekünk is
erre a következtetésre kell jutni – mert csak egyetlen Istenünk van, s Őbenne csak egyetlen
egyszerű lényeg, – hogy Jézus Krisztus, ez az örök Íge, Akiről itt szó van, nem különbözik
Istentől, az Ő Atyjától. De mégis mindig van valami különbség. Mi ez? Nos, miután
képtelenek vagyunk felfogni, ami ennyivel felette áll az intelligenciánknak és az
értelmünknek, a régi tanítók a „Személyek” szót használtak. Azt mondták, hogy Istenben
három személyiség létezik, de nem úgy, mintha a közönséges nyelvezettel nevezünk három
embert három személynek, vagy mint a pápaságban, ahol olyan pimaszok, hogy három
groteszk képet festenek, hogy íme a Szentháromság! A „Személyek” szó ebben a
vonatkozásban Isten lényege tulajdonságainak a kifejezésére használatos. A „lényeg” (vagy
ahogyan a görögök mondják, „hüposztaszisz”) még mindig alkalmasabb, mert a Szentírásból
ered. Az apostol a zsidóknak írott levél első fejezetében használja, amikor azt mondja, hogy
Jézus Krisztus az Atya élő képmása és a dicsőségének visszatükröződése, Isten, az Atya
lényegének képmása. Amikor ott beszél Isten lényegéről, nem magát a lényeget érti alatta.
Erről a tulajdonságról beszél, ami az Atyához tartozik, nevezetesen, hogy Ő a forrása minden
dolognak.
Nézzük hát meg ezt a három Hüposztasziszt, ahogy nevezik. Nézzük meg, miképpen
egyeznek, annyira, amennyit Isten tanít róluk, mint már mondottam. Mert nem szabad
átlépnünk ezeket a korlátokat, s fordítsunk annyi figyelmet arra, amennyi ennek az
igeszakasznak a magyarázatához szükséges. Amikor valaki Istenről beszél, akkor az emberek
összezavarodnak és nem tudják, hogyan kell Őt elképzelni anélkül, hogy tévútra ne térnének a
képzelgéseikkel, ahogyan szent Pál mondja. Ebből származik, hogy túlságosan büszkékké
válnak a maguk okosságára és bölcsességére. Isten azonban azzal bünteti őket, hogy olyan
szörnyű labirintusban találják magukat, ahonnan nem képesek kijönni. De ha engedjük
Istennek, hogy a Szentírással vezessen, meg fogjuk látni, mily nagy mértékben lesz Isten a
segítségünk.37 Mert akkor úgy járulunk az Atyához, mint minden dolognak a forrásához.
Akkor nem leszünk képesek felfogni az Atyát az Ő tanácsvégzése és örök bölcsessége nélkül.
Akkor olyan Benne rejlő erényre lelünk, amit mi is világosan fogunk érezni. Ily módon
találjuk meg ezt a három tulajdonságot Isten lényegében.

37
Franciául mestier, a latin minister szó értelmében használva.

13
 Ezt értette alatta szent János, amikor ezt mondta: „és az Íge vala az Istennél”. Ha nem
lenne semmi különbség, nem beszélne így. Mert helytelen lenne azt mondani: „Isten
Önmagával volt”. Ebből tudjuk tehát, hogy ez az Íge valamennyire különbözik a mennyei
Atyától. Mert ez az Íge az idők előtt született, bár Istennek mindig is megvolt a terve és a
bölcsessége. De nem szabad semmiféle kezdetet elképzelnünk. Mert nem szabad azt
mondanunk, hogy Isten híjával volt az ítélőképességnek, a tervnek és a bölcsességnek. Azaz,
nem szabad önmagában és elkülönítve kezelnünk Istentől az Ő Ígéjének tulajdonságát, azt
mondva, hogy véleményünk szerint volt idő, amikor az38 nem volt Nála.39 Ez ugyanis
bálvánnyá tenné Őt. De amint említettem, a Három csak Egy, de mégis különbséget kell tenni
Közöttük, mert határozott különbség van, mint az itt is megmutatkozik. Ez azonban eszünkbe
juttatja egy régi tanár mondatát, ami annyira kiváló, hogy érdemes megemlíteni.
„Én nem vagyok képes”, mondja, „úgy gondolni erre a három tulajdonságra, amit
Istenben látok itt, hogy az elmém azonnal ne csökkentené le azokat egyetlenre. Viszont
lehetetlen megismernem az egyetlen Istent, amíg nem veszem figyelembe mindhárom
tulajdonságot, s az értelmemmel külön-külön nem látom ezeket annak a világosságnak
megfelelően, ami a Szentírásban adatik meg nekem”. Ez az, ahogyan a hívők Istent ismerik.
Ismervén az Atyát, ismerik a bölcsességét, ami az Ő itt szóban forgó Ígéje. El fognak jönni
egyre jobba és jobban ahhoz a hatalomhoz, amiről beszéltünk. Amikor ismerik ezt a három
dolgot, akkor többé nem tévednek el sem erre, sem arra, hanem ehhez az ünnepélyes
lényeghez fordulnak – tudják, hogy csak egyetlen Isten létezik, s csak egyetlen Isten
teremtette a világot, s nem hagyott ki semmit, ami szükséges volt a megváltásunk
elvégzéséhez. Azaz, az evangélium írója el akarta különíteni Jézus Krisztust minden
teremtménytől. Azonban megmutatta a különbséget Közte és az Atya között.
Most hozzáteszi: „és az Íge Isten vala”,40 hogy még jobban kifejezze azt, amit jelezni
akart, tudniillik, hogy Jézus Krisztus nem teremtett dolog, Akinek volt kezdete, hanem Ő a mi
igazi Istenünk. Ezt a szakaszt egyesek nehezen értették meg. Egyesek ostoba módon így
fordították: „Isten az Íge”. Mert ha azt mondjuk, hogy Isten volt az Íge, akkor az Atya nem
lenne többé Isten és a Szentlélek sem lenne többé Isten. De szent János épp ellenkezőleg, azt
akarta mondani, hogy az Íge Isten, mintha azt mondaná, hogy Jézus Krisztus, az isteni
mivoltának vonatkozásában egylényegű az Atyával. Azaz, nem zárja ki az Atyát az
Istenségből, hanem megmutatja, hogy Istenben csak egyetlen lényeg létezik. Bár volt
megkülönböztetés Isten és az Ő Ígéje között, nekünk mégis vissza kell térnünk ehhez az
egyszerű javaslathoz, mely szerint ezek egyetlen Isten, Akit imádnunk kell. Meg kell hagyni,
az ókori eretnekek itt keményen dolgoznak ennek az igeszakasznak a kiforgatásán, hogy ne
kényszerüljenek megvallani, hogy Jézus Krisztus a mi igaz Istenünk volt. De látjuk itt, hogy
szent János olyan szépen beszél itt ennek az Ígének az örökkévalóságáról, hogy nincs helye a
csűrés-csavarásnak vagy a kibúvók keresésének.
Majd hozzáteszi: „Ez kezdetben az Istennél vala”. Nem egyszerre mondta ki ezeket a
szavakat. Ezt mondta: „Ez az Íge volt kezdetben” és „Ez Istennél volt”. Most összekapcsolja
a kettőt. Ezért kell úgy szemlélnünk Jézus Krisztust, hogy közben ne hagyjuk figyelmen
kívül, hogy Ő az igaz Isten, egylényegű az Atyával. Az emberi természetét illetően, meg kell
hagyni, Neki is teremtetnie kellett. Nekünk azonban tovább is kell mennünk és ismernünk kell
Őt a mi örök Istenünkként is, Aki oly módon a mi Istenünk, hogy Ő az Atyja bölcsessége, Aki
minden időben az Atyával volt. Ez tehát a summája ennek. Most, amikor eszünkbe jut ez a
magyarázat (mivel egyszerűen magyarázott), az elegendő lesz nekünk arra, hogy az
üdvösségünkről tanítson. Biztos, hogy ez minden, amit tudnunk kell róla.

38
La Parole.
39
Le Dieu.
40
Károlinál: Isten vala az Íge – a ford.

14
 Ha ugyanis elkezdjük ezt bolondul vitatni, akkor az történik velünk (mint már
említettem), ami a pápistákkal történt. Emellett jegyezzük meg, hogy ostoba tűnődés
keményen munkálkodni annak megerősítésén, amit az evangélium írója mond itt az ókori
filozófusok tanításaival. Vannak emberek, akik megpróbálják ezt megtenni. Meg kell hagyni,
Platónnál megtalálhatja bárki, hogy van intelligencia Istenben. Majdnem minden filozófus így
beszél. S azok, akik olyan kíváncsiak, hogy szeretnék a filozófusokat összeegyeztetni a
Szentírással, úgy vélik, hogy nagy szolgálatot tesznek a keresztyén egyháznak, amikor
kimondják, hogy nem egyedül csak az evangélium szerzői beszéltek így, és még a pogányok
is jól ismerik ezeket a dolgokat. Ez nagyon találó! Mintha valaki egy leplet tartott volna a
tiszta látás elé. Íme Isten, Aki világossá teszi Magát az evangélium tanításával, mi pedig leplet
borítunk arra ezt mondván: „Nézz ide! A te világosságod még tisztább lesz.”
Nagyon biztos, hogy Isten ugyanezeket a dolgokat akarta megismertetni a pogány
filozófusokkal is, hogy még megbocsájthatatlanabbakká tegye őket az Ő fensége előtt. De ez
nem azt jelenti, hogy az Ő tanítását azzal kellene megerősíteni, amit azok mondtak. Mert tény,
hogy minél jobban azt hitték, közelednek Istenhez, annál távolabbra kerültek Tőle. Így
teljesedett be az ítélet, amit szent Pál mondott ki az egész emberiségre. Mindazok, akik
bölcsekké akartak vélni, de nem keresték Istent olyan tisztelettel és alázattal, amilyennel kell,
a tévelygés mélységébe zuhantak. S ez jogos büntetés Isten részéről, ha elkezdjük így
beszennyezni a tanítását, besorolva azt az emberek bolond koholmányai közé.
Most pedig folytassuk. Az evangélium szerzője ezt mondja: „Minden ő általa lett és
nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” Miután Isten Ígéjének örökkévaló lényegét bizonygatta
nekünk, hozzátesz egy megerősítést az Ő örök istenségének bemutatása végett, hogy még
biztosabbak lehessünk mindenben. „Minden”, mondja, „ő általa lett”. Isten lényegét nemcsak
abból ismerjük meg, amit képesek vagyunk felfogni Róla, hanem abból is, amit a teremtés
által jelentett ki nekünk Önmagáról. Mert amikor a Szentírás foglalkozik azzal, akkor és ott
láthatóvá válik. S nemcsak láthatóvá, de szent Pál tovább is megy, kimondva, hogy noha
vakok vagyunk, kitapogathatjuk kézzel is. Azaz, amikor becsukódnak a szemeink, akkor is
ismerhetjük Istennek ezt a hatalmát. De hogyan? Úgy, hogy bennünk van. Kiben élünk,
mozgunk és létezünk? Istenben, Aki életet lehelt belénk, s Aki által tartattunk fenn. Ez az,
amit szent János mutat meg nekünk, amikor azt mondja, hogy mindent Ő alkotott.
Tudjuk tehát, hogy Isten Ígéje volt a kezdetektől fogva, Aki a mi Istenünk. De honnan
tudjuk? Természetesen nem érhetünk fel ilyen magasra. Hanem Isten ereszkedett le hozzánk,
igen, Isten, az Ő Ígéjével, oly módon, hogy megismerhetjük Őt, még ha az érzékszerveink
nem is bírnak ekkora hatókörrel, s nem vagyunk képesek a felhők fölé emelkedni. Ennek
ellenére kénytelenek vagyunk elismerni, hogy ez az Íge valóban Isten. Miképpen? Úgy, hogy
minden Általa lett. A zsidókhoz írt levél apostola így fogalmazza meg: „Valljuk meg hogy
Isten Ígéje örökkévaló”. Miért? Mert ezen Íge által lett minden, ami lett. Szent Pál is mondja a
Csel17-ben, hogy Isten nem jelentette ki Magát bőséges bizonyságok nélkül azért, hogy
képesek legyünk meglátni Őt a teljes teremtésében. Így miután mindent az Ő Ígéje alkotott,
tudnunk kell, hogy Ő a mi örök Istenünk. Egyes eretnekek azt képzelik, hogy Isten Ígéjének
volt kezdete a világ teremtésekor, mert az Ígéről soha nincs szó, amíg a világ meg nem
teremttetett. Ahogyan Mózes mondja: „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn
világosság” stb. Ők arra szeretnének következtetni, hogy az Íge akkor kezdődött. Valóban?
Épp ellenkezőleg, nekünk inkább arra kell következtetnünk, hogy az Íge örök. Mert ha az
ember elkezd valamit csinálni, az nem jelenti azt, hogy ő maga előtte nem létezett. Ha ez a
helyzet a teremtmények vonatkozásában, akkor vajon nem sokkal igazabb-e Istent illetően?
Ezért, jóllehet Isten Ígéje nem árasztotta ki az erejét a világ teremtése előtt, az nem
jelenti azt, hogy nem is létezett. Ez az, amit szent János kifejez ezzel a beszédmóddal, azaz
amikor azt mondja, hogy „minden ez által az Íge által lett”. Emellett jegyezzük meg, hogy
amikor Istent, az Atyát és az Ő Ígéjét említi, akkor mi azt mondjuk, hogy minden dolog Isten

15
által és az Ő Ígéjén keresztül jött létre,41 s ez az „Íge”42 szó csak Jézus Krisztusnak
tulajdoníttatik. Meg kell hagyni, amikor egyszerűen csak Istenről beszélünk a Személyek
megkülönböztetése nélkül, akkor joggal mondhatjuk, hogy minden Isten43 által és Rajta
keresztül lett. De mikor van valamilyen megkülönböztetés, mint ebben az igeszakaszban is,
akkor az a tulajdonság, mely szerint „minden Rajta keresztül jött létre”, Jézus Krisztusra
vonatkozik. A megkülönböztetés a Személyek között az, amit már említettem: minden dolog
Istentől, az Atyától lett, de Jézus Krisztus az eszköz.
Ez az, amit szent János mondani akart. Mintha azt mondta volna: „Isten az Ígéjén át
alkotott mindent”. Isten tehát kijeleni, hogy Ő a forrása mindennek, s minden dolgot Neki
kellett megalkotnia az Ő Ígéjének erejével és eszközével. „És nála44 nélkül semmi sem lett, a
mi lett.” Szent János így ismétli meg a mondatot, nemcsak a beszédmód kedvéért, amivel
ugyanazt mondja el kétféleképpen, hanem az emberek hálátlansága miatt is. Mert ha valaki
azt mondja nekik, hogy minden dolog Isten által az Ő Ígéjén45 keresztül lett, ők nem értik
meg.46 Látjuk, hogy Isten teremtményei nem vágnak az elevenünkbe,47 s mi olyan ostobák és
buták vagyunk az érzékelésben, hogy nem tudjuk felfogni48 úgy a dolgokat, ahogyan
elmondják nekünk.
Szent János tehát, hogy jobban kifejezze mindezt nekünk, hozzáteszi: „és nála nélkül
semmi sem lett, a mi lett”. Mintha azt mondta volna: „Mennyire boldogtalanok49 vagyunk, ha
nem fogadjuk el Istennek ezt az örök Ígéjét, mivel Általa lettünk megteremtve”. Azaz, a világ,
az ég, a csillagok és a föld, ami az élelmünket termi, teremtettek. Röviden, minden jó dolog
ennek az Ígének az eszközével adatott meg nekünk. Azaz, mikor látjuk, hogy az életünk Tőle
származik, akkor csak Hozzá kell ragaszkodnunk és el kell utasítanunk mindent, amit bárki
ennek az ellenkezőjeként javasol. Kettős magyarázat létezik a szavak helyzetétől függőn.
Ezek nem megváltoztak, csak másképpen kezeltek. Egyesek így olvassák: „Ezen az Ígén
keresztül alkottatott minden, és Nélküle semmi sem alkottatott”. Majd hozzáteszik: „Mindaz,
ami alkottatott, élet volt Őbenne”. De ez a kijelentés nem helyes. Meg kell hagyni, az
értelmezés, amit javasolnak, nagyon jó. Mert a magyarázatuk ugyanaz, mint a miénk. De ez
furcsa beszédmód. Mert nem azt mondja a teremtményekről, hogy ők az élet, hanem azt
Istennek tulajdonítja. Ahogyan szent Pál mondja a rómabelieknek: „A Lélek élet amiatt a
szabadság miatt, ami Jézus Krisztuson keresztül adatott meg nekünk”. Röviden, amikor
mindent a Szentíráson keresztül nézünk, soha nem halljuk, hogy mi vagyunk az élet
önmagunkban, hanem egyedül Isten rendelkezik élettel, s nemcsak lelki élettel, hanem olyan
élettel is, amitől a létezését nyerte minden, s amely által élünk mi is, s a mi életünk és
lélegzetünk Benne van, mint azt már megmutattuk a szent Páltól vett idézettel.
Látjuk tehát ennek a mondatnak az igazságát, miszerint semmi sem lett Isten Ígéje
nélkül. Ez az olvasás rendje, ami megtalálható minden régebbi görög tanítónál és más
magyarázóknál. Nem volt senki, aki ne így magyarázta volna. Meg kell azonban említenünk,
hogy a manicheánusok ki akarták forgatni ezt az igeszakaszt (ezt mondva: „minden, ami
41
de Dieu et par sa Parole.
42
Franciául: ce mot de Par. Nem hinném., hogy Kálvin különbséget akarna tenni a Par és a Parole között. A
Parler és a Parole egyformán a latin parabolare szóból származnak.
43
Franciául: de par Dieu. Kálvin az elméjében kicsit eljátszik a par szó fajával, bár a par elöljárószó a latin per-
ből származik.
44
Franciául: sans icelle (hímnemű). A la Parole nyilvánvalóan nincs megszemélyesítve a névmásokban, bár
maga a la Parole nagybetűvel van írva. Természetesen kínos lenne angolul azt mondani, hogy nála [nőnemű
névmással] semmi sem lett, ami lett.
45
Franciául: par sa Parole.
46
„Megértik”, tudniillik „felfogják” a King James Version szerint, ami szándékosan kétértelmű. Ezt jelenti: (1)
nem fogják fel. (2) Ha fel is fogják, nem értik meg gyorsan.
47
Vagy: nem töltenek meg minket élettel.
48
Kettős jelentésű ismét (felfogni, megérteni).
49
Franciául malheureux, a nagy boldogság bien-heureux-ának ellentéte.

16
Benne alkottatott, élet volt”), hogy alátámasszák azt az ostoba vélekedésüket, hogy minden
teremtmény él – a kövek, a fák, a gabona az árpa. Az ő elképzelésük szerint minden élő volt,
ezért nem merték megenni a kenyeret, amíg előzőleg meg nem szenteltettek Isten által. De
miért nem? „Istennek kell lennie annak, Aki megeszi ezt a dolgot”, mondták. Az ördög uralta
le őket, de ők mégis bibliai Ígékkel hozakodtak elő az ostoba képzelgéseik alátámasztása
végett. Én természetesen azért akartam ezt futólag megemlíteni, hogy megmutassam: az ördög
mindig is igyekezett kiforgatni a Szentírást. De legyen akárhogyan is, ha keressük Isten
igazságát, azt tisztának és egyszerűnek fogjuk találni. Az ördög soha nem lesz képes semmit
kiagyalni50 ellene azért, hogy elfordítson minket tőle, mivel a szemünk elé tárul, s a mi hibánk
lesz, ha nem látjuk a maga egyszerűségében pont úgy, ahogyan Isten kijelentette nekünk.
Térjünk most rá a természetes jelentésre. Miután szent János kimondta: „Minden ő
általa lett és e nélkül az Íge nélkül semmi sem lett, a mi lett”, hozzáteszi: „Ő benne vala az
élet”. Itt két különböző dolgot akar jelezni. Azaz, hogy ahogyan egykor minden Isten Ígéjének
hatalmából jött létre, úgy marad fenn és őriztetik meg minden dolog ugyanezen hatalom és
eszköz által. Két dolgot kell tulajdonképpen fontolóra vennünk. Az egyik az, hogy a
kezdetünk és az életünk ezen az Ígén keresztül van. A másik, hogy Általa tartatunk meg, s
nemcsak mi, hanem az egész világ is. Nemcsak ezen az Ígén keresztül lett kezdetben a világ
megteremtve, de többé nem létezne, ha nem maradna meg ugyanebben az állapotban és
ugyanezen eszköz által. Ezért (mint említettem) emlékezzünk erre e két, szent János által
bemutatott dologra.
Először is tehát kijelenti nekünk, hogy semmi sem jött létre, ami lett, e nélkül az Íge
nélkül. Hogyan? Kivételt akar tenni bármivel, mi nem alkottatott? Úgy tűnik, azt akarja
mondani, hogy az angyalok nem teremttettek. Nem, nem. Nem úgy van, hanem azt akarja
megmutatni, hogy nincs semmi, ami ne Istentől függene és aminek a létezése nem Őbenne
volna. Biztos, hogy az angyaloknak nagyon nemes természetük van. Mindazonáltal ők is ezen
az Ígén keresztül léteznek, s Benne szilárdulnak meg. Különben nem volnának képesek
kitartani. S a világban sincs semmi, ami ne ugyanezen az Ígén keresztül maradna fenn.
Itt arra figyelmeztet minket, hogy micsoda szegénység lenne bennünk, ha nem Isten
tartana fenn minket az Ő kegyelme által. Ezért mondja a zsoltáros, hogy amint Isten
visszavonja tőlünk a Lelkét, mi porrá leszünk és teljesen szertefoszlunk. Meg kell hagyni, ott
a testi teremtményekről és dolgokról beszél. De azt is látjuk, hogy mindent mást is teljesen
bizonyosan ennek az Ígének a hatalma tart fenn. S bár az Isten Ígéje által kell fennmaradnunk,
azt is meg kell jegyezni, hogy az Ő segítségével kezdünk el élni. S ki jelenti ezt ki nekünk?
Az evangélium szerzője. Ez végső soron ugyanaz, mint amit az apostol mond a Zsidókhoz
írott levél első fejezetében: „Az Isten Fia az Isten, az Ő Atyja dicsőségének vagy
szubsztanciája képmásának a visszatükröződése, s Ő51 tart fenn mindent az Ő szava52 által.”
Itt az „Íge”53 szót használja, de olyan jelentéssel, hogy nemcsak Isten Fiának hatalmát érti
alatta, hanem azt a bámulatos elrendezést és jól megszabott rendet is, amit Ő helyezett bele a
teremtett dolgokba, mivel Ő az Isten Bölcsessége. S mi szemlélhetjük Őt minden
teremtményben, mert Ő tart fenn mindent az Ő hatóerejével és hatalmával.54 Ez az, ahogyan
élünk és mozgunk, s miután ma táplálkoztunk55 belőle ma, fennmaradunk, már ameddig Isten
fenntart minket. Mert egyedül a magunk erejéből bármelyik pillanatban elpusztulhatnánk, ha
Isten Ígéje nem támogatna. Ebben az értelemben mondja az evangélium írója: „Ez az Íge volt
50
Franciául: machiner.
51
A Fiú.
52
parole, itt nem nagybetűvel írva. A Fiú „szava” vagy „bölcsessége”, mert Ő az Atya „Ígéje” vagy
„Bölcsessége”.
53
Franciául: du mot de Parole.
54
Franciául: sa vertu et puissance; a puissance-t mindig a “hatalom” szóval fordítják. A vertu néha „erényt”
jelent, néha „hatalmat”, néha egyszerre mindkettőt.
55
Franciául: vescu, éltünk [belőle].

17
az élet”.56 Nemcsak mindent Ő alkotott, de mindennek Őrá kell épülnie és Ő tartja fel azokat a
létezésükben. Ezután hozzáteszi: „és az élet vala az emberek világossága”. De miért teszi ezt
hozzá? Két okból. Először is, miután megismertük Isten hatalmát és az Ő Ígéjének hatóerejét,
át kell gondolnunk a viszonyunkat mindegyikhez. Mert biztos ésszerű, hogy azt, ami
közelebbről is megérint minket, azt nagyon szorgalommal szemléljük. Miképpen? Ismernem
kell Isten jóságát a lovak és az ökrök fenntartásában. Így mondja nekünk Dávid, hogy Ő ad
eledelt minden állatnak. Továbbá látom a földet, ami Isten parancsára termi meg a
gyümölcseit. Ha tehát az állatokra nézek, ismernem kell Isten jóságát, ami még a
szamarakban és a kutyákban is megmutatkozik, de irántam még sokkal jobban. Isten még
ebben is érezteti velem az Ő hatóerejét. Kenyeret ad nekem, amellyel táplálkozom. S vajon
nem kell megindulnom ennyi jótétemény láttán? De, biztosan. Mert ha valaki elgondolkodik
Isten munkáin, akkor főleg az emberekről beszél, mert Isten a hatóerejét jobban és kiválóbban
kijelenti bennünk, mint bármely más teremtményekben.
Isten tehát biztosan azt szeretné, ha mind a mennyben, mind a földön magasztalnák
minden látható munkájában, de főleg az emberben, mivel jobban ránk véste a képmását, mint
bármely más teremtményre. Mert nem mondta a Napról, a csillagokról, sem semmi más
teremtményről, legyenek azok bármilyen kiválóak, hogy „egy mesterművet akarok készíteni a
magam képmására és hasonlatosságára”. Így tehát az evangélium szerzője, miután beszélt
Isten Ígéjének hatóerejéről, rátér az emberekre. Ezzel megmutatja, hogy ha az emberek Isten
jóságát szemlélik mindenben, amit megnéznek, akkor biztos, hogy a saját személyükben kell
átgondolniuk azt. Noha Isten megadta nekünk azt a tisztességet, hogy bennünk legyen
felmagasztalva, ezért még a pogányok is kis világnak57 nevezték az embert, mert bárki olyan
mesterművet látott benne, ami minden mást felülmúl. Jó okunk van felismerni benne Isten
erejét és hatalmát. Meg kell hagyni, szemlélhetjük Istent minden teremtményében, de amikor
az emberben jelenti ki Önmagát, akkor mondhatni szemtől szemben látjuk Őt. Amikor más
teremtményekben nézzük Őt, akkor csak homályosan látjuk, s mondhatni hátulról. Így bár
mondható, hogy hogy Isten láthatóvá vált a többi teremtményében, azokban mondhatni csak a
kezeit, a lábait, és a hátát látjuk. Az emberben azonban az arcát is. Nem azt jelenti ez, hogy
olyannak kell lennie az Ő arcának, hogy tökéletességben szemlélhessük Őt, én nem így értem.
Mert nem isteni dolgokról beszélek, csak arról, hogy Isten szeretné Magát megismertetni
ebben a világban széltében-hosszában.
Ez tehát a summája annak, amit szent János mond, tudniillik „az élet vala az emberek
világossága”. Mintha azt mondta volna: „Biztosan van élet, ami kitöltetett minden
teremtményre.” S miféle élet? Nos, minden dolog Isten Ígéje által jön létre és marad fenn.
Van azonban az emberben valami kiválóbb, nevezetesen a lélek, az intelligencia és a józan
ész. Mert az ember nem lesz annyira érzéketlen, mint egy kő. Nem marad értelem és józan ész
nélkül úgy, mint az állatok, hanem kiválóbb élete van, s szemlélheti az e világon túli dolgokat
is.
Most következetesen hozzáteszi: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség
nem fogadta be azt”. Azért említi ezt konkrétan, mert a világosság,58 amit Isten az emberbe
helyezett, majdnem teljesen kialudt. Ha tényleg annak alapján ítélünk, amit most láthatunk a
halandó emberben, akkor nem fogjuk túl sokra becsülni Isten kegyelmét. Mert jóllehet az
ember Isten képmására teremtetett, de eltorzult a bűn következtében. Mit látunk hát az
emberekben? Látjuk Istennek a teljesen eltorzult és beszennyezett képmását, amit az ördög
mocskolt össze a bűn által. S bár az emberek a Sátán által javasoltakat követve kioltották Isten

56
Károlinál: Ő benne vala az élet – a ford.
57
A filozófiai kifejezés a „mikrokozmosz”. Kálvin az efféle esetekben nem a görögöt, hanem a köznyelvi
franciát használja.
58
Vagy: a tiszta intelligencia.

18
ragyogását,59 az ördög mégsem volt képes azt elérni a ravaszságával, hogy Istennek ez a
világossága ne ragyogjon a sötétben. Ezt akarja szent János megmutatni. Mintha azt mondaná:
„Igaz, kicsinyeim, hogy ha az, ami eredetileg megadatott az embernek, nála maradt volna,
akkor most csak Isten dicsőségének ragyogását látnánk mindenütt világítani ahelyett, amit
most látunk – az Ő olyannyira eltorzult képmását.” Mégis igaz azonban, hogy megláthatunk
valamennyit Isten visszamaradt fényességéből és néhány szikrát az Ő világosságából. E az,
amit az evangélium szerzője jelezni szeretett volna. A többit elhagyom, mert az idő nem
engedi meg, hogy tovább beszéljek azokról, sőt, máris túl hosszasan szóltam. Mindazonáltal
meg kell jegyeznünk, hogy az emberek rendelkeznek az istenismeret elegendő
világosságával60 ahhoz, hogy elítéltekké és menthetetlenekké váljanak Isten előtt. Elhihetjük,
amit akarunk, de Isten kijelenti, hogy sötétség vagyunk. De hogyan? Ezt ne Istennek, hanem a
magunk bűneinek tulajdonítsuk. S Istennek kell megvilágosítani minket a saját fényességével.
Különben nem lesz más bennünk, csak sötétség, s biztosan meg fogunk botlani, ha csak egy
lépést is akarunk tenni az Ő vezetése nélkül. Mégis igaz (mint már említettem), hogy Isten
nem hagyott minket akkor ínségben, hogy teljesen elhagyott volna és egyetlen ajándéka sem
maradt volna meg bennünk. S hogy ez így legyen, maradt némi látszata a vallásnak az
emberekben. Megvannak bennük az eredeti teremtés ereklyéi. Ezért még a leggonoszabb és
legromlottabb emberekben is látjuk Isten képmásának valamelyes lenyomatát. S ez még
menthetetlenebbekké tesz minket. Miután az emberek nem kezdik el ezt használni, annál
súlyosabb ítélet alá fognak esni. Az duplán súlyos lesz. Így tehát akárhogy is megromlott a
természetünk, mégis maradt benne annak a kegyelemnek néhány szikárja, amit Isten az
ősatyánkba, Ádámba helyezett. Igaz tehát a mondat: „a világosság a sötétségben fénylik”.
De az evangélium szerzője ezt is hozzáteszi: „de a sötétség nem fogadta be azt”. Ezzel
megmutatja az emberek hálátlanságát. Isten felragyogtatja az Ő világosságát bennünk. Mi
azonban elhomályosítjuk azt a világosságot, a gonoszságunkkal. Meg kell hagyni, maga az
evangélium is ennek a világosságnak a kijelentése és megnyilatkozása a számunkra. De a
bennünk rejlő gonoszság és hálátlanság mégis teljesen kioltaná ezt a világosságot, hacsak
Isten nem orvosolná ezt a végtelen hatalmával és jóságával. S ez az, amit szent János meg
akar mutatni ezen a helyen. De elkezd fel is készíteni minket arra, amit később fog mondani,
tudniillik a célja amiért ez az Íge (Aki Jézus Krisztus) elküldetett hozzánk Isten, az Ő Atyja
által. Meg akarja tehát mutatni a megváltásunk titkát, s azt, hogy mennyire szükségünk van rá,
amikor kimondja: „Nem fogadtuk be a bennünk levő világosságot”. 61 Mintha azt mondta
volna: „Nem hasznos rendelkezni a bennünk ragyogó világossággal,62 amíg nem leszünk oly
csodálatosan megváltva, s ez az Íge be nem teljesíti Isten irántunk érzett szeretetét,
helyreállítva az Ő képmását, amit a bűnünk kitörölt, és ami teljesen eltorzult az első
emberben.”
Így akar (azt mondom) szent János felkészíteni minket a megváltásunk hatásának
megismerésére. Aztán azt is meg akarta mutatni, miképpen jelenti ki Isten Ígéje Önmagát a
teremtményeiben, mivel minden dolgot az Ő hatalma tart fenn. S Isten nekünk megadott
kegyelmének megismerésére buzdít, ami által felülmúljuk a többi teremtményt, hogy
magasztalhassuk Őt. Emellett ismerve azt, hogy miután Ő az élő képmását véste ránk
kezdetektől fogva és megtapasztaltatja velünk a hatalmát, az egyetlen ésszerű dolog az, hogy
ragaszkodjunk ehhez az Ígéhez és ismerjük általánosságban a jótéteményeket, amiket Isten az
emberiségre ruházott azért, hogy a világosság,63 amit a kegyelme által töltött ki ránk, ne

59
Vagy: a tiszta világosságát.
60
Franciául: clarte, amit rendszerint “fényességnek” fordítottak. A la lumiere a „világosságot” jelentő szó. A
clarte itt fordítható „világosságnak”, illetve „átláthatóságnak”, ami Kálvin, mint magyarázó. egyik erénye
61
Megint a la clarte a la lumiere-től megkülönböztetve, ami Krisztus.
62
Franciául: la clarte qui luit en nous.
63
la clarte

19
aludjon ki a gonoszságunk miatt, hanem Jézus Krisztus úgy lakozhasson közöttünk, hogy a
Szentlélektől vezetve olyan bejárásunk lehessen az Atyához, hogy Ő bevezethessen minket az
Ő mennyei dicsőségébe.
Nos, a számomra lehetséges legrövidebb módon elemeztem ezeket a dolgokat, mindig
remélve, hogy eljutok az evangélium szerzője előtt levő célig. Ha elhagytam is valamit, mert
nem emlékezhetek mindenre, mondja el mindenki, amit Isten neki jelentett ki. S ha van bármi
kételye, indítványozza a dolgokat, hogy azok kijelentésével magyarázhatókká váljanak, s így
Isten egyháza teljeskörűen épülhessen általuk, amikor semmi sem marad kétséges, hanem
mindent megértünk a valódi jelentésük szerint, miután a megfelelőképpen és Isten szerint
átbeszéltük azokat.

2. prédikáció
Jézus Krisztus születése64

„És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy
mind az egész föld összeirattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában
Czirénius volt a helytartó. Mennek vala azért mindenek, hogy beirattassanak, kiki a
maga városába. Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába,a Dávid
városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül
való volt; Hogy beirattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala.
És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő
elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik
helyök a vendégfogadó háznál. Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a
mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És ímé az Úrnak angyala
hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének.
És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az
egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a
Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni
a jászolban. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, a kik az
Istent dícsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és
e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk2:1-14)

Tudjuk, hogy a javunkra, az örömünkre és a nyugalmunkra szolgál, ha egyesülünk

Isten Fiával. Mivel Ő a Főnk, mi vagyunk az Ő Teste, ezért Tőle van az életünk, üdvösségünk
és minden jó dolgunk is. Valójában látjuk, mennyire nyomorult lenne az állapotunk, ha nem
lelnénk menedékre Nála, hogy az Ő őrizetében legyünk megtartva. Mi azonban nem tudunk
ily magasra kapaszkodni (látva, hogy a földön is csak alig-alig tudunk csúszni-mászni), mg Ő
a Maga részéről nem közeledik hozzánk. De már közeledett a születésekor, amikor a mi
testünket öltötte Magára, s a testvérünkké vált. Most nem lehetne menedékünk a mi Urunk
Jézus Krisztusban, Aki Istennek az Ő atyjának a jobbján ül, mennyei dicsőségben, ha nem
alázta volna meg Magát annyira, hogy halandó emberré lett, hozzánk hasonló állapotú. Ezért
is nevezik Őt „Közbenjárónak Isten és az emberek között”, s főleg ezért adatik neki az
„ember” megnevezés. S ugyanezért nevezik „Emmanuelnek” is, aminek a jelentése: „velünk
az Isten”.
Mégis, amikor azért keressük az Úr Jézus Krisztust, hogy benne enyhülésre leljünk
minden nyomorúságunkra, valamint biztos és csalhatatlan védelemre, akkor a születésével
kell kezdenünk. Nemcsak azt mondja el nekünk, hogy Ő hozzánk hasonló emberé vált, hanem

64
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 46. kötet, 955-968. oldal. A titulust a Corpus szerkesztői adták.

20
hogy úgy kiüresítette Magát, hogy úgyszólván még az emberek rangsorába valónak is alig
tartották. Mondhatni kiűzték minden házból65 és közösségből. Nem volt más, mint egy istálló
és egy jászol, amik befogadták Őt.
Emiatt tehát itt megtudjuk, hogyan mutatta ki Isten az Ő jóságának végtelen kincseit,
amikor azt akarta, hogy az Ő Fiát így megalázzák a mi kedvünkért. Ismerjük meg azt is, hogy
a mi Urunk Jézus Krisztus miképpen szenvedett a születésétől fogva értünk oly módon, hogy
amikor Őt keressük, vagy valóban egyesülünk Vele, ne kelljen hosszas és tekervényes utakat
bejárnunk. Mert emiatt akarta kitenni Magát mindenféle gyalázatnak oly módon, hogy a többi
ember mondhatni elvetette Őt. De tanuljunk meg kicsiknek lenni ahhoz, hogy Ő elfogadjon
minket. Hisz ésszerű, hogy legyen legalábbis összhang a Fő és a tagok között. Az embereknek
nem kell magukat kiüresíteni ahhoz, hogy értéktelenek legyenek. Mert a természetüknél fogva
máris olyan szegénységet találnak magukban, amitől jó okuk van teljesen elcsüggedni. De
tudjuk meg, mifélék vagyunk, hogy valódi alázattal kínálhassuk magunkat a mi Urunk Jézus
Krisztusnak, Ő pedig fel- és elismerhessen minket a sajátjainak. De azt is meg kell
jegyeznünk a szent Lukács által almondott történetben, hogy egyrészről miképpen üresítette
ki Magát Isten Fia mindenből a mi üdvösségünkért, másrészt viszont nem mulasztott el biztos
és tévedhetetlen bizonyságot hagyni arról, hogy Ő a világ Megváltója, Aki minden időben
meg volt ígérve. Még ha fel is öltötte a mi állapotunkat, akkor is képes volt fenntartani a
mennyei fenségét. S itt mindkét oldal be van nekünk mutatva. Mert a mi Urunk Jézus Krisztus
itt az istállóban van, mondhatni a világ által elutasítva. Rendkívüli szegénységben látjuk
minden tisztesség nélkül, mondhatni a szolgaságnak kitéve. De mégis magasztalták a
paradicsomi angyalok, akik hódoltak Neki.
Először is, angyal adja hírül a születését. Utána angyalok nagy tömege, sőt egész
hadserege csatlakozik hozzá, akik mind Isten által küldött tanúkként jelennek meg annak
bemutatása végett, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, Aki ennyire lealacsonyodott az emberek
üdvösségéért, soha nem szűnik meg az egész világ Királya lenni, s mindent az uralma alatt
tartani.
Azután a hely, Betlehem tesz arról bizonyságot, hogy Ő volt az, Aki minden idők óta
meg volt ígérve. Mert Mikeás próféta így beszélt: „S te, Betlehem, noha nagyon megvetett
vagy, mint falu, ahol nincs sok látnivaló és nem sűrűn lakott, mégis belőled jön majd el az,
Aki majd a népemet fogja kormányozni és az Ő eljövetele öröktől fogva való”.66 Látjuk tehát,
hogy egyrészről a mi Urunk Jézus Krisztus miképpen nem kímélte Önmagát, hogy nekünk
könnyű bejárásunk lehessen Elé, s ne kételkedjünk abban, hogy minket a saját Testeként
fogad, mert nemcsak a mi természetünket magára öltő halandó emberré akart válni, hanem
mondhatni minden javaitól megfosztott földi hernyóvá is. Soha ne kételkedjünk tehát abban,
bámennyire is szegények vagyunk, hogy minket az Ő Teste tagjainak fog tartani.
Másrészről, itt Őt úgymond az Isten keze által megjelöltként látjuk, hogy minden
nehézség nélkül elfogadjuk Őt olyasvalakiként, Akitől az üdvösséget kell várnunk, s Aki által
leszünk befogadva Isten ama királyságába, ahonnan korábban ki lettünk űzve. Mert látjuk,
hogy isteni fenséggel rendelkezik Önmagában, hisz az angyalok is felsőbbrendű és szuverén
királyuknak ismerik el Őt. Nem szabad hát kételkednünk abban, hogy amikor az Ő őrizetében
leszünk, Neki megvan mindene a fenntartásunkhoz. Tudjuk hát meg, hogy bármennyire
alacsonyodott is Ő le, az semmit sem vesz el az Ő isteni hatalmából, s nem akadályoz minket
abban, hogy biztonságban legyünk az Ő vezetése alatt.
Most hát látjuk ennek a történetnek a summáját. Először is megtudjuk, hogy Isten Fia,
a mi Közbenjárónk, oly módon egyesített minket önmagával, hogy soha nem szabad
kételkednünk abban, hogy részesei vagyunk mind az Ő életének, min d a gazdagságának.

Franciául: logis, kiterjedtebb mint a la maison.

65

Kálvin itt valószínűleg annak a lényegét adja, amit ő ért a próféciából, mert a héber változat, a Septuaginta és
66

Máté evangéliuma nem egyeznek meg pontosan a prófécia szövegének vonatkozásában.

21
Mert (mint már említettem) nem úgy üresítette ki Magát, hogy közben ne tartotta volna meg
isteni fenségét. Bár semmi tisztessége sem maradt az emberek előtt, Ő mindig is megmaradt
nemcsak e világ örökösének (mert Ő az egyház Feje), hanem igazi Istennek is.
Emellett tanuljuk meg azoktól, akik tanítóknak és vezetőknek rendeltettek, hogy
miképpen kell a mi Urunk Jézus Krisztushoz járulnunk. Meg kell hagyni, e világ bölcsei úgy
felfuvalkodnak a gőgtől és az önteltségtől, hogy aligha járulnak hozzá ahhoz, hogy a
tanulatlanok és a szegény mezei pásztorok67 tanítói legyenek. De mindazonáltal mégis az
minden bölcsességünk, hogy megtanuljunk ezektől a pásztoroktól a mi Urunk Jézus
Krisztushoz járulni. Mert beletömhetjük a világ összes tudományát a fejünkbe, mit használ az
nekünk, ha az élet cserbenhagy minket? Miképpen lesz hasznunkra annak ismerete, hogy „Ő
az, Akiben minden bölcsesség kincse el van rejtve”, ahogyan Pál apostol mondja? Most hát
látjuk, hol kell kezdenünk. S nem árt nekünk, ha azokat követjük, akik megmutatták nekünk a
mi Urunk Jézus Krisztushoz vezető utat.
Isten nem a világ nagyjainak, se a bölcseknek, se a gazdagoknak adta meg ezt a
tisztességet, hanem a pásztorokat választotta. Mivel ez így van, kövessük ezt a rendet. Igaz,
hogy jöttek bölcsek Keletről, hogy hódoljanak a mi Urunk Jézus Krisztusnak. De először a
pásztoroknak68 kellett jönni, hogy minden önteltség eltöröltethessék, s aki megbecsült
keresztyén akar lenne, annak mondhatni bolondnak kell lennie a világ felé. Ezért ne hordjunk
magunkkal bolond önteltséget, nehogy a magunk képzelgéseivel ítélgessük Isten bámulatos
titkait, hanem teljes egyszerűségben ámuldozzunk azokon.
Továbbá nézzük meg a hitet, ami ezekben a pásztorokban volt. Akkor többé már nem
lesz nehéz követnünk őket. Eljöttek a világ Megváltóját imádni. S milyen állapotban találták
meg Őt? Egy jászolban fekve, néhány kicsiny rongydarabba burkolva, s ez volt az a jel, amit
az angyaltól kaptak. Nos, biztosnak tűnt, hogy ennek le kellett őket döbbenteni, sőt, akár arra
is rávenni, hogy fordítsanak hátat oly módon, amikor többé már nem ismerjék el Jézus
Krisztust a Megváltójuknak. Mert a zsidók írástudói és tanítói biztosan azt gondolták, hogy a
megígért Megváltónak nagy pompával kell eljönnie, s az egész világot az uralma alá kell
hajtania oly módon, hogy csak jómódú legyen, így ők bőséges vagyonhoz juthassanak s
teletömhessék magukat, a világ minden gazdagságát felhalmozva. Itt tehát egy olyan botrány
volt, amitől ezek a szegény emberek elveszíthették a bátorságukat, ezért soha nem jöttek
volna a mi Urunk Jézus Krisztushoz, hanem inkább teljesen elidegenedtek volna Tőle, amikor
elhangzott, hogy egy istállóban fogják megtalálni rongyokba burkolva. A jel, amiket a
Megváltóról kaptak, az volt, hogy egy jászolban fekszik majd, mintha csak ki lenne zárva az
emberek sorából. De még ez sem fordította őket vissza. Eljöttek, hogy megismerjék Őt, mint
Urat, megvallva, miképpen könyörült rajtuk az Isten, továbbá, hogy végül be akarta teljesíteni
az ígéretét, amit az idők kezdetén adott, s felbátorodtak ettől a látványtól.
Mivel tehát ezeknek a pásztoroknak a hite oly nagy volt, hogy megküzdött bármivel,
ami elfordíthatta volna őket attól, hogy eljöjjenek a mi Urunk Jézus Krisztushoz, ezért duplán
is vétkesek leszünk, híjával minden mentségnek, amíg nem tanulunk az ő iskolájukban, s
amíg a mi Urunk Jézus Krisztus születése (bár méltóság vagy pompa, vagy e világi nemesség
nélkül jött el) megszűnik botránynak lenni a számunkra, ami akadályoz minket, vagy elfordít
a helyes útról,69 illetve, amíg nem jövünk és engedünk Neki, mint szuverén királyunknak s
annak, Akinek adatott minden hatalom égen és földön. Valóban szükségünk van efféle intésre.
Mert mint már említettem, az evangélium tanítása csak botrányt jelent azoknak, akik
belefeledkeznek a gőgbe és a bolondságba, s akik bölcs embereknek tartják magukat.

67
Franciául: bergers. A szép szó a „pásztorokra” a pasteurs, az itt szereplő bergers némileg lekicsinylő
értelemben használatos.
68
Lásd az előző lábjegyzetet.
69
Franciául: le chemin. Görögül: HO HODOS.

22
 Azt is látjuk, mennyi fanatikus utasít vissza mindent, ami ellentétes a fantáziájukkal.
Van viszont sok gúnyolódó, akiket soha semmilyen érzelem nem érintett meg a bűneiket
illetően. Mivel ezek világi emberek, akik azt hiszik, hogy soha nem kell majd számot adniuk
és nem tudják, van-e jobb élet annál, amit itt lenn látnak, úgy vélik, bolondság így követni
Isten Fiát és megismerkedni Vele. Lássuk hát meg, mennyivel inkább meg kell erősödnünk
ettől az intéstől: nevezetesen, hogy Isten Fia semmit sem veszít el a méltóságából és a
dicsőségéből, azok nem fogyatkoztak meg attól, hogy megalázkodott a mi üdvösségünkért.
Ehelyett inkább nekünk kell elragadtatnunk általa, ismerve a felbecsülhetetlen jóságát és az
irántunk érzett szeretetét.
Úgy kell tehát a gyakorlatba átültetnünk ezt a tanítást, hogy ne mulasszunk el a mi
Urunk Jézus Krisztushoz jönni, még ha első ránézésre nem is olyannak találjuk, amilyet a testi
mivoltunk, azaz az érzékszerveink megkívánnak. S bár rongyokba burkolták a születésekor, s
bár egy jászolba fektették, tudjuk meg, és legyünk nagyon határozottak abban, hogy ettől nem
szűnt meg Közbenjáró lenne, Aki Istenhez, az Ő Atyjához vonz minket, s belépést ad nekünk
a mennybe, ahonnan teljes mértékben ki voltunk zárva. S még manapság is, bár nem
pompában uralkodik, s az egyháza is megvetett, továbbá olyan egyszerűség van az Ígéjében,
amit e világ nagy emberei elvetnek, ami minket illet, ezen az alapon soha nem szűnjünk meg
ragaszkodni Hozzá és alávetni magunkat az Ő uralkodásának a hit valódi engedelmességével.
Például, mikor valaki a szokásaink szerint prédikál, abban nincs semmi, ami nagyon vonzana
minket. Hallunk valakit beszélni. De kicsoda ő? Nem nagyon méltóságos és nem túl nagy
tiszteletnek örvendő. Akkor összefoglalva, csak az Íge marad. Viszont abban, amit az
evangélium által prédikál, sok dolog van, ami a józan ésszel ellentétesnek tűnik a számunkra,
ha a magunk szája íze szerint akarjuk azokat megítélni. Tudjuk hát meg, hogy soha nem
tudunk közel húzódni ahhoz, amit Isten mutat és jelent ki nekünk, csak ha előtte
meghajoltunk.
Annak megerősítésére, amit az Ő Ígéjéhez ad a mi kedvünkért, ott vannak a
sákramentumok. S vajon egy csepp víz elegendő arra, hogy biztosítson minket a bűneink
elengedéséről, valamint arról, hogy Isten a gyermekeiként fogadott minket örökbe, s bár
gyengék és törékenyek vagyunk,70 mégis felöltözünk az Ő mennyei dicsőségébe, ami soha el
nem múlik tőlünk? Képesek vagyunk garanciát és biztosítékot71 találni ily nagy és kiváló
dolgokhoz egy kis vízben? Az úrvacsorában a darab kenyér és a csepp bor elégségesek arra,
hogy biztosítsanak: Isten a gyermekeivé fogd minket, mi Jézus Krisztusban élünk és Ő
megosztott velünk mindent? Mert úgy tűnik, hogy azoknak a ceremóniáknak, amikhez nem
társul nagy pompa, nem lehet értékük. Még jobban látjuk tehát, hogy ami itt a pásztorokról72
van kijelentve, az miképpen vonatkozik ránk is és miképpen kell abból hasznot húznunk
manapság. Azaz, ne szűnjünk meg közel húzódni a mi Urunk Jézus Krisztushoz, s legyünk
abban biztosak, hogy Ő az, Akiben megtalálunk minden jót és örömöt, s minden dicsőséget,
bár úgy tűnhet, hogy Ő mondhatni még mindig az istállóban van a jászolban bepólyálva.
Azaz, sok dolog lehet, ami elcsábíthat minket és elkápráztathatja néhányunk szemét, hogy ne
vegyük észre azt a mennyei dicsőséget, amit Isten, az Ő Atyja adott meg Neki, azt mondom,
még abban az emberi természetben is, amit tőlünk vett át. Miután ugyanis Ő Isten, megvan
Neki minden Magától is (ahogyan a Jn17-ben is elhangzik), de az emberi mivoltát illetően
ingyenes ajándékként kapott mindent, amit elhozott hozzánk, hogy az Ő teljességéből
meríthessünk, s Benne találhassunk meg mindent, ami kívánatos, és minden
megnyugvásunkat és megelégedésünket egyedül Benne leljük meg.

70
Franciául: caduques et fragiles. Ezek a szavak közel párhuzamosak és hozzávetőleg felcserélhetők. Mindkettő
a latinból ered. A caduque köznyelvibb.
71
Franciául: un gage et seurete. Párhuzamos szavak ismét, a gage köznyelvibb.
72
Itt a pasteurs szerepe, a szebbik „pásztorokat” jelentő szó.

23
 Emellett jegyezzük meg jól, hogy a Szentlélek is biztosítani akart minket, hogy a
pásztorok73 követésével, akik itt tanítóknak74 és vezetőknek rendeltettek, nem kell félnünk
attól, hogy hibát követünk el. Mert ha a pásztorok számára nem lett volna más jel, csak az
istálló és a jászol, akkor mondhatnánk: „Nézd meg ezeket a szegény bolondokat, akik bolond
módon elhitették önmagukkal ok nélkül, hogy Ő a világ Megváltója”. Ez nagyon könnyű
lenne a számunkra. Mi tehát kételkednénk. De a pásztorok75 más eszközökkel is meg lettek
erősítve, hogy biztosak legyenek benne: Ő Isten Fia. Ő, aki így feküdt a jászolban. Akkor,
amikor az angyal megjelent nekik és hallották az éneket, amit szent Lukács tesz hozzá,
amiben a menny egész királysága tesz bizonyságot a mi Urunk Jézus Krisztusról, hogy neki
hatalma van minden teremtmény felett, égen és földön egyaránt.
Tanuljunk meg hát tehát mindent elfogadni (legyünk meggyőződve a Jézus Krisztusba
vetett hitben), ami itt elhangzik nekünk. Mert biztos, hogy Isten el akarta ítélni mindazok
hálátlanságát, akik manapság nem ereszkednek le addig, hogy hódoljanak az Ő egyszülött
Fiának,76 amikor pedig Ő oly sok angyalt küldött annak kijelentése végett, hogy Ő a
Megváltó, Aki meg lett ígérve. Hiába vagyunk tehát elégedettek a hitetlenségünkben, ahogyan
látunk sok ostoba embert, akik semmibe veszik mindazt, amit az evangélium tartalmaz. Még
gúnyolói is vannak Istennek, akik olyan gondatlanok,77 hogy semmit sem számít nekik, amit
prédikálnak.78 Nem fordítanak arra több figyelmet, mint a mesékre.
Van még valami mindazok makacs s ördögi lázadásának elítélésére, akik nem vetik alá
magukat a mi Urunk Jézus Krisztusnak és nem hódolnak Neki. Mivel ők hitetlenek, az
angyalok végtelen sokasága fog majd a Paradicsomból bizonyságot tenni ellenük. Mert ők79
Isten igazságának a szolgálói. Így tehát, bár minden gonosz és mindazok, akik eláztak 80 a
vétkeikben és a romlottságaikban, örömüket lelték abban és annyira megkeményedtek a
hitetlenségükben, amennyire csak akartak, több min elegendő tanúval fognak szembesülni az
elítéltetésük során. Mert a paradicsomi angyalok azért jelentek meg, hogy többé ne legyen
semmi mentségünk, amiért nem fogadjuk el Jézus Krisztust a szuverén Királyunknak,
alázatosan meghajolva az Ő fensége előtt.
Másrészről azonban jegyezzük meg, hogy Isten gondoskodott az üdvösségünkről,
amikor az angyalok ekkora tömegét küldte el, hogy képesek legyünk az Úr Jézus Krisztushoz
jönni teljes bátorsággal, s többé ne maradjunk távol a civakodás vagy a gáncsoskodás miatt,
hanem legyünk teljesen meggyőződve arról, hogy Benne mindent megtalálunk, ami belőlünk
hiányzik, s Nála van, amivel be fogja tölteni minden hiányunkat és szükségünket. Röviden, Ő
az, Aki által Isten közölni akarta Önmagát velünk. Akarjuk mi máshol is keresni az életünket,
nemcsak Istenben?
Jézus Krisztusban megvan az Istenség teljessége81. Amikor tehát ilyen bizonyságunk
van, az pont olyan, mintha Isten a két kezét nyújtotta volna ki megéreztetni velünk az Ő
felbecsülhetetlen jóságát, és megmutatta volna, hogy csak ha van Jézus Krisztusba vetett
hitünk (mégpedig képmutatás nélküli hit) ahhoz, hogy csak Rá támaszkodjunk, tudva, hogy
csak Tőle kell megkapnunk mindent, akkor leszünk részesei minden jótéteménynek, amik
hiányoznak belőlünk és amik nélkül éhezünk. Emellett, noha manapság nincsenek angyalok,
akik csak egy pillanatra jelentek meg,82 ez a feljegyzett bizonyságtétel hiteles. Mert a

73
Pasteurs.
74
Maistres.
75
Bergers.
76
Son Fils unique.
77
qui s’anonchalissent tellement
78
que ce leur est tout un de ce qu’on leur preschera.
79
Mármint az angyalok.
80
Ez valószínűleg szójáték a confier (megbíz) és confire (megőriz) szavakkal.
81
toute plenitude de Divinite.
82
pour un coup seulement.

24
Szentlélek szólt szent Lukács szájával. Elégedjünk hát meg azzal, hogy ilyen bizonyságunk
van Istentől, Aki kijelenti nekünk, hogy az angyalok tettek bizonyságot Jézus Krisztus
születéséről. Tudva tehát, hogy Ő emberré lett, azaz kiüresítette Önmagát a mi kedvünkért,
örvendezhetünk annak, hogy vágyhatunk a mennyre és ragaszkodhatunk Hozzá a hit valódi
egységében.
Most vegyük fontolóra a születési helyét, Betlehemet. Nem csekély vagy lényegtelen
megerősítés a, amikor látjuk, hogy az Isten Fia ott született meg, ahol hosszú idővel előtte a
próféta megemlítette. Ha József és Mária lakóhelye Betlehemben lett volna és ott telepedtek
volna le, akkor nem lett volna furcsa, ha ott szül, s Jézus Krisztus ott jön a világra. De az,
aminek ma a segítségünkre kellene lennie, nagyon elhomályosodott. Mert az ember legalább
tudhatná, hogy a próféta nem ok nélkül mondta: „Te, Betlehem, noha ma megvetett, kicsiny
falu vagy, mégis belőled származik majd Ő, Aki a népem Feje lesz”. De mikor József és
Mária Názáretben laktak, s pont akkor jöttek Betlehembe, amikor eljött a szülés ideje, így
Jézus Krisztus ott jött a világra, ki ne látná, hogy Isten irányította az egészet a kezével? Az
embereknek tehát akarattal és biztos tudás birtokában kell vakoknak lenniük, amikor nem
ismerik itt el Isten Ígéjét, Aki megjelölte a saját Fiát, hogy kétségtelenül úgy fogadják őt, mint
Aki meg volt ígérve.
Biztosan elegendő ok volt, amiért József Betlehembe ment a római császár kihirdetett
rendelete. De odavinni egy terhes asszonyt, aki épp szülni készül, az biztosan nem ember,
hanem Isten által irányított dolog volt. Látjuk hát, miképpen használ Isten furcsa eszközöket
az akaratának beteljesítésére. Mert a császár rendelete, amit ugyan zsarnoki alávetettség
nélkül hajtottak végre, szükségessé tette, hogy a zsidó népet akkor kijelöljék, s minden egyes
személyt ellenőrizzenek annak megmutatása végett, hogy többé nem kell semmiféle
szabadságra számítaniuk. Jézus Krisztus volt megígérve arra, hogy megszabadítsa a zsidókat
és minden hívőt a Sátán alárendeltségéből és minden zsarnokságtól. Úgy tűnt, ez a rendelet
hivatott bezárni az ajtót, hogy Isten soha ne vihesse végbe azt, amit a népének ígért.
Ugyanakkor ez lett a véghezvitelének eszköze. Mert amikor József és Mária szegény
emberekként, egy zsarnok, pogány és hitetlen ember alattvalóiként eljöttek és Jézus Krisztus
megszületett Betlehemben, az mutatta meg, hogy a prófécia igaz. Isten (mint említettem)
teljes bizonyosságot ad ezzel az Övéinek, ezért nem szabad kételkedniük a mi Urunk Jézus
Krisztus születésében. Így kell tehát a magunk hasznára és okulására alkalmaznunk az itt
tárgyalt dolgokat. Mert szent Lukács, vagy inkább az ő szájával szóló Szentlélek célja nem
pusztán az, hogy csak leírja a történetét annak, ami megtörtént. Hanem itt egyrészről
kifejezte,83 hogy Isten Fia miképpen nem kímélte Magát a mi kedvünkért, másrészt miképpen
tett Ő tévedhetetlen bizonyságot arról, hogy Ő a Megváltó azért, hogy elfogadják annak.
Igyekezzünk hasznot húzni ebből a történetből, hogy az angyalokkal egy hangon dicsőítsük
Istent és ezzel fogadjuk azt, amit a lelkünk84 megörvendeztetése végett küld nekünk. Az
angyal (aki az üzenetet hozza a pásztoroknak85) először azt mondja, hogy „Ne féljetek, mert
ímé hirdetek néktek nagy örömet”. Azután következik ez a bizonyság az egész Istentől küldött
seregtől: „E földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” Ez az tehát, amire mindenekelőtt
emlékeznünk kell: hogy Jézus Krisztusban keressük az örömünket. Mert valójában, ha
rendelkezünk is mindenféle örömökkel és luxuscikkekkel, azok csak arra lesznek jók, hogy a
magunk gyönyöreibe fullasszanak minket. De még ha túl álomszuszékok is vagyunk, sőt
teljesen ostobák, a lelkiismeretünknek soha nem lesz nyugalma. Vég nélkül és szünet nélkül
kínlódunk majd. Ez a féreg (amiről a Szentírás beszél) felfal minket, a saját bűneink fognak
elítélni,86 s megérezzük, hogy Isten tökéletes igazsága száll szembe velünk az

83
A Szentlélek, szent Lukácson keresztül
84
Franciául: ames, latinul: amma. Lélek, elme, érzések, lelkiismeret, tudat.
85
Bergers.
86
Latinul: redarguo.

25
ellenségünkként. Így lesz átok minden világi élvezeten, mert azok majd fogcsikorgatássá87
válnak, amíg az emberek nincsenek rendben Istennel.88
Átkozott tehát minden élvezet, minden tisztesség, minden kívánatos dolog, amíg nem
érezzük, hogy Isten kegyelembe fogadott. Így kibékülve Vele megörvendeztethetjük
magunkat nem pusztán a földi örömmel, hanem különösem azzal az örömmel, ami a
Szentlélekben lett megígérve nekünk azért, hogy Őbenne keressük. Mert a békesség és az
öröm elválaszthatatlan dolgok. Hiszen látjuk, milyen sok nyomorúság vesz körül minket,
hogyan örvendeztethetjük hát meg magunkat? Látva, hogy átkozottak vagyunk Ádámban, a
harag gyermekei vagyunk, Isten a Bíránk, Aki bosszúval van felfegyverezve, hogy minket a
gödörbe vessen, nos, miféle örömünk lehet ebben az állapotban? Amikor erre gondolunk,
akkor természetesen nemcsak a nyugtalanság89 kerít a hatalmába, de az olyan szörnyű
gyehenna is, ami felülmúl minden földi aggodalmat, hacsak az ördög el nem ámított minket.
Hiszen látjuk, amint sokan nem szűnnek meg vidámaknak90 lenni, noha hadban állnak
Istennel. De ha van bennünk egyetlen morzsányi érzés, akkor biztosan mindig kínokat élünk
át, amíg Isten nem jelentette ki Magát kegyesnek irántunk. Ezt a békességet tehát meg kell
előznie annak, hogy tudjuk: Isten a gyermekeiként tart számon bennünket, mivel nem
tulajdonítja nekünk a bűneinket. Megvan ez a békességünk Istennel? Akkor tényleg van
valamink, aminek örvendezhetünk, mégpedig Istennel, a már említettek szerint. Mert
valójában a hitetlenek is rendelkeznek némi békességgel (azaz oly vaskosok,91 hogy nem
törődnek Isten ítéletével, sőt lekicsinylik azt), de ez nem Istennel van. Hisz soha nincs se
nyugalmuk, se békességük, csak mikor megfeledkeznek mind Istenről, mind önmagukról, s
teljesen érzéketlenekké válnak. De szent Pál arra buzdít, hogy legyünk békességben Istennel,
s igyekezzünk békülékenyeknek lenni. Azaz, amikor közel húzódunk Istenhez, és Őrá nézünk,
legyünk biztosak és meggyőződöttek a szeretetétől. De miképpen lehetséges ez? A bűneink
elengedésével, az ingyenes, meg nem érdemelt szeretet által, amivel viseltetik irántunk a mi
Urunk Jézus Krisztusban.
Jegyezzük hát meg jól, hogy a békésség, amiről a paradicsomi angyalok itt
prédikálnak, elhozta magával ezt a békességet, amit az első angyal említett, ezt mondván:
„hirdetek néktek nagy örömet”, azaz az üdvösséget, ami Jézus Krisztusban lesz meg nektek.
Ő a mi békességünknek neveztetik, s ez a titulus kijelenti, hogy mi teljesen elidegenednénk
Istentől, ha Ő nem fogadna vissza miket az Ő egyszülött Fiának közreműködésével.
Következésképpen nekünk is van mivel dicsekednünk, amikor Isten a gyermekeivé fogad
minket, amikor megengedi, hogy nyíltan92 Atyánknak hívjuk Őt, szabadon Elé járuljunk és
Benne leljünk menedékre. Ebből azonban vonjuk le azt a következtetést is, hogy Isten úgy
rendelte, hogy az evangéliumot emberek száján át hirdessék. Előbb azonban mégis az
angyalok hirdették azt. Manapság igaz, hogy az egyházat halandó teremtmények
közreműködésével kell tanítani. S bár lehet, hogy így van, mégsem mondunk semmi újat.
Csak elmondjuk a prédikációt,93 amit a paradicsomi angyalok mondtak le, éspedig nem
csekély létszámban, hanem végtelen tömegben, egy nagy hadseregnyi. Emellett nem is
tehetünk mást, mint lángra lobbanunk Istenünk magasztalására, amikor teljesen
megbizonyosodunk az Ő jóságáról. Ezért kapcsolódik össze a két dolog: az angyalok az egész
világot Isten dicsőítésére buzdítják, amiért ekkora békességet adott a Földön. Örvendezünk
tehát annak a jónak, hogy Isten megszabadított minket a mi Urunk Jézus Krisztus, az Ő
87
Franciául: grincement de dents.
88
Franciául: appointez a latin a punctum értelmében. Egy húron pendülve Istennel, rendben Istennel, Isten
jóváhagyását bírva, egyetértésben Istennel a legcsekélyebb dolgokban is térben és időben.
89
accablez d’inquietude
90
qui ne laissent pas de s’esgayer
91
eslourdis, súlyosak, nehéz felfogásúak
92
a pleine bouche
93
la predication, a formálisabb latin szó. Kálvin rendszerint a köznyelvibb presche szót részesíti előnyben.

26
egyszülött Fia közreműködésével. Ő vette a birtokába ezt a békességet azért, hogy a
dicséretek felemelkedjenek a magasba, átdöfjék a felhőket, s az egész világ visszhangozhassa
ezt az éneket, hogy Istent mindenfelé áldják94 és magasztalják.
Ebből arra kell következtetnünk, hogy mindig némák leszünk, és soha nem leszünk
képesek dicsérni Istent, amíg meg nem tapasztaltatja velünk az Ő jóságát. Például, miképpen
lesznek képesek a szegény bűnösök, miközben zavarodottság és lelkiismeretfurdalás van saját
magukban is, s nem tudják, hogy Isten szereti, vagy gyűlöli-e őket, áldani az Ő nevét? Épp
ellenkezőleg, a lelki kín visszatartja majd őket úgy, hogy semmi módon sem lesznek képesek
kinyitni a szájukat. Először tehát Istennek kell tudatos bizonyságot tenni az irántunk érzett
szeretetéről oly módon, hogy biztosak lehessünk benne: Ő mindig Atyánk lesz. Akkor
biztosan lesz majd valamink, amiért áldhatjuk a nevét.
Mivel nem dicsérhetjük Istent, amíg ki nem jelentette nekünk a jóságát, tanuljuk meg
azt is, hogy a hitünk ne legyen holt vagy tétlen, hanem induljunk fel az Isten nevének
áldására, amikor látjuk, hogy az irántunk érzett szívjóságának95 a hatalmas kincseit így
mutatta meg nekünk. Lássa el egyrészt a szánk a maga feladatát, s aztán feleljen meg ennek az
egész életünk is. Mert az az igazi ének, hogy mindegyikünk Isten szolgálatára szentelje
magát, tudva, hogy miután ezen az áron vásárolt meg minket, ezért elég ésszerű, ha minden
gondolatunk és munkálkodásunk arra a célra irányul, hogy az Ő nevét áldjuk.
Ha tudni fogjuk, hogy valóban az Övéi vagyunk, akkor tudjuk meg azt is, hogy azért,
mert tetszett Neki Magához fogadni minket, s minden az Ő ingyenes, meg nem érdemelt
nagylelkűségéből fakad. Nem ok nélkül teszi hát hozzá azt a szót, hogy békesség az
embereknek – nem holmi érdemek miatt, nem azért, mert megszerezték azt, hanem Isten
ingyenes jótetszéséből. Mert a szó, amit szent Lukács használ, azt jelenti, hogy nem szabad
semmi más okát keresnünk, amiért a mi Urunk Jézus Krisztus megjelent nekünk, mint azt,
hogy Isten megsajnált és megkönyörült a nyomorúságainkon. Ahogyan a Jn3:16-ban is
elhangzik,96 hogy úgy szerette Isten a világot, hogy a saját Fiát sem kímélte, hanem halálra
adta Őt a mi kedvünkért.
Tanuljunk hát meg ezen módon a mi Urunk Jézus Krisztushoz járulni, azaz, az üzenet,
amit itt az angyalok adnak közre, legyen a számunkra világító lámpás, mely azt az utat
mutatja, amin a hit vezet, s tudjuk meg, hogy most Isten ugyanúgy bennünk van, ahogyan
velünk van. A mi Istenünk velünk van: kijelentette, amikor akarta, hogy úgy akar az emberi
természetünkben lakozni, mint a templomában. Most azonban Isten bennünk van, azaz
érezzük, hogy nagyobb erővel97 csatlakozott hozzánk, mint mikor halandó emberként
mutatkozott és akként jelentette ki Magát. Ő Isten és ember is bennünk. Mert először az Ő
Szentlelkének erejével elevenít meg. Így hát ember is bennünk, mert annak az áldozatnak a
részeseivé tesz minket, amit Ő kínált fel az üdvösségünkért, s kijelenti nekünk, hogy nem ok
nélkül mondta: az Ő teste valóban étel és az Ő vére valóban ital.
S azért van a szent asztal megterítve a számunkra, hogy tudhassuk: a mi Urunk Jézus
Krisztus, leereszkedve hozzánk és kiüresítve Magát mindenből, nem szakadt el tőlünk, amikor
felemelkedett a mennyei dicsőségébe. Sőt inkább ez azzal a feltétellel történt, hogy a részesei
vagyunk a testének és a vérének. S miért? Mert tudjuk, hogy az Ő igazságos mivolta és az Ő
engedelmessége az elégtétel a mi bűneinkért, s Ő csillapította le Isten haragját a teste és a vére
feláldozásával, amit abban az emberi mivoltában kínált fel, amit tőlünk vett. Mivel ez a
helyzet, ne kételkedjünk, mikor Jézus Krisztus az asztalához hív, s mi csak a kenyeret és a
bort látjuk, hogy Ő valóban bennünk él, s mi úgy kötődünk Hozzá, hogy nincs Őbenne

94
Franciául benit latinul benedictus.
95
misdricorde, könyörület.
96
Ez az első hely, ahol fejezet- és vershivatkozást találtam Kálvin egyik prédikációjában. A vershivatkozások
használatának gyakorlata 1551-ben kezdődött. Úgy vélem, ez a prédikáció 1559-ben hangzott el.
97
vertu

27
semmi, amit ne akarna megosztani velünk. Bárcsak felismernénk ezt, azt mondom, azért,
hogy megtudjuk, miképpen húzhatunk hasznot ebből a sákramentumból, amit Ő alapított a
számunkra. Bárhol és bárhogyan is kapjuk, vegyük biztosra, hogy Isten más módon is
megszabadíthatott volna a kárhozat mélységéből, ha úgy akarta volna. De nagyobb
biztosítékát akarta adni az irántunk érzett szeretetének, amikor Jézus Krisztus a kezesünk, így
minden jót Benne keresünk. Bárcsak tudnánk, hogy nem vagyunk képesek teljesen felbecsülni
ezt, amíg Ő nem kerül mondhatni közénk, s mi nem úgy közeledünk Hozzá. Hogy Ő vezet be
minket a mennyek országába, ahonnan száműztek és amitől megfosztottak a bűneink miatt.
Így kell a mi Urunk Jézus Krisztust felhasználni az üdvösségünkre, ha közeledni
akarunk Istenhez, ha valóságos lelki örömre, megelégedésre és megnyugvásra vágyunk, s ha
fel akarunk fegyverkezni a kísértések ellen, amikkel az ördög zaklathat. De ahhoz, hogy a
szent asztalból részesülhessünk, vizsgáljuk meg magunkat és először is ismerjük fel a
nyomorúságainkat, undorodjunk meg azoktól és teljesen rendüljünk meg miattuk. Emellett
tudjuk meg, hogy Isten meg akarta édesíteni minden szomorúságunkat és gyötrelmünket,
amikor így árasztotta ki Magát az egyszülött Fiában, s azt akarta, hogy teljes mértékben
élvezzük Őt.
S bár nagy szegénységnek vagyunk kitéve ebben a világban, és olyan ellenségek
ostromolnak, mint a ragadozó farkasok, az ördög pedig nem szűnik meg igyekezni minket
zsákmányul ejteni, és a hitetlenek is ugatnak, mint a szelindekek, azt mondom, bár megannyi
baj izgat és fenyeget minden oldalról, és sok bosszúságot kell eltűrnünk, mégis vegyük
biztosra, hogy soha nem veszítjük el a békességünket Isten iránt. Imádkozzunk Hozzá, hogy
engedje ezt megtapasztalni a Szentlelke által, mivel ez az egyetlen dolog, ami minden emberi
értelmet felülmúl98 (mint azt már hallottuk szent Páltól), és elégedjünk meg a mi Urunk Jézus
Krisztussal, valamint azokkal a lelki jótéteményekkel, amiknek a részeseivé tesz minket, hogy
képesek legyünk türelemmel tűrni e világ minden nyomorúságát és megpróbáltatását.
Ne tűnjön gonosz dolognak a számunkra, ha minden oldalról bosszantanak, röviden,
ha ki vagyunk téve minden szégyennek és gyalázatnak, ha Jézus Krisztus velünk van, s Ő
megáldja minden nyomorúságunkat és megpróbáltatásunkat, mi pedig olyan gyümölcsöt
termünk ettől, hogy minden szegénységünkben sem kérünk mást, csak hogy dicsőíthessük a
mi Istenünket. S amikor a világiak diadalt ülnek a maguk bajára, mert nem képesek
örvendezni anélkül, hogy ne harcolnának Isten ellen, legyen a mi valódi örömünk az, ha teljes
félelemmel és alázattal szolgálhatjuk Őt, s teljességgel az Iránta való engedelmességre
adhatjuk a fejünket. Ekképpen húzhatunk hasznot ebből a tanításból.
Most pedig hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Istenünk fensége előtt.

98
quii surmonte tout sens humain

28
 3. prédikáció
Első prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról99

„Akkor elméne Jézus velök egy helyre, a melyet Gecsemánénak hívtak, és monda
a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek és amott imádkozom. És maga mellé
vévén Pétert és Zebedeusnak két fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni. Ekkor monda
nékik: Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig! maradjatok itt és vigyázzatok én
velem. És egy kissé előre menve, arczra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha
lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem
a mint te.” (Mt26:36-39)

Amikor a Szentírás az üdvösségünkről beszél nekünk, akkor három célt kínál fel. Az
első az, hogy fogjuk fel Isten felbecsülhetetlen, irántunk mutatott szeretetét, hogy úgy
dicsőíthessük Őt, ahogyan megérdemli. A másik, hogy annyira megvessük a bűneinket,
ahogyan kell és megfelelően szégyenkezve alázkodjunk meg a mi Istenünk fensége előtt. A
harmadik, hogy értékeljük az üdvösségünket oly módon, ami lehetővé teszi a számunkra a
világ, valamint minden, ehhez a törékeny élethez tartozó dolog elhagyását, és kitörő örömmel
fogadjuk azt az örökséget, ami ezen az áron vétetett meg a számunkra. Erre kell irányítanunk
a figyelmünket és efelé kell fordítani az elménket, amikor elmondják nekünk, miképpen
váltott meg minket Isten Fia az örök halálból és szerezte meg a számunkra a mennyei életet.
Először tehát meg kell tanulnunk megadni Istennek azt a dicséretet, amit érdemel. Valóban
képes lett volna más módon is megmenteni minket a halál felmérhetetlen mélységeitől, de ki
akarta mutatni végtelen jóságának a kincseit, amikor nem kímélte egyetlen Fiát. S a mi Urunk
Jézus Krisztus ezen a módon akarta nekünk megadni a biztos zálogát annak a
gondoskodásnak, amivel irántunk viseltetett, amikor önként adta Magát halálra. Mert addig
nem leszünk annyira elevenen érintettek, se tűzbe nem jövünk Istenünk dicséretére, amíg meg
nem vizsgáljuk az állapotunkat és meg nem látjuk, hogy máris a pokolba süllyedtünk, s fel
nem ismerjük, mit jelent Isten haragját felszítani, és Őt a halálos ellenségünknek és bírónknak
tekinteni, ami olyan rettenetes és szörnyűséges, hogy jobb lenne, ha ég és föld és azok minden
teremtménye fogna össze ellenünk, mintsem közeledni az Ő fenségéhez, amíg még nem
kegyes irántunk. Ezért nagyon szükséges, hogy a bűnösök megtört szívűek legyenek, a hibáik
érzésével és megértésével, s még a nyomorultnál is rosszabbaknak ismerjék magukat, hogy
elborzadjanak a saját állapotuktól és ezen a módon a tudatában legyenek annak, ilyen sokkal
tartoznak és kötelesek Istennek, amiért megkönyörült rajtuk, amiért látja őket a
kétségbeesésükben, s amiért kellően kegyeskedett megsegíteni őket. Nem azért, mert
bármiféle érdemlegességet látott bennük, hanem mert rátekintett a nyomorúságukra. S az is
tény (mint már említettük), hogy miután oly sok minden vesz körül itt lenn minket, hogy
amikor Isten Magához hívott, akkor visszatartanak minket az érzelmeink és a kapzsiságunk, s
ezért kell úgy megbecsülni a mennyei életet, ahogyan az megérdemli, hogy megtudhassuk,
mily hatalmas áron lett az a számunkra megvásárolva.
S ezért hangzik itt el nekünk nemcsak az, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus akarta
elszenvedni a halált és áldozatul kínálta Önmagát Isten haragjának lecsillapításához, hanem
hogy valóban és teljesen a zálogunk lehessen, nem vonakodott elhordozni a kínokat, melyek
mindazok számára készíttettek, akiknek a lelkiismerete feddi őket, s akik örök halálra és
kárhozatra méltónak érzik magukat Isten előtt. Jegyezzük hát meg jól, hogy Isten Fia nem
elégedett meg a testének és vérének puszta felajánlásával és halálra adásával, hanem teljes
mértékben meg akart jelenni Isten, az Ő Atyja ítélőszéke előtt minden bűnös nevében és

99
Corpus Reformatorum, Calvini Opera, 46. kötet, 833-846. oldalak

29
személyében, készen állva arra, hogy elítéljék, mert Ő hordozta a mi terhünket. S többé nem
kell szégyenkeznünk, mert Isten Fia tette ki Magát ennek a megaláztatásnak. Nem ok nélkül
buzdít szent Pál ezzel a példával arra, hogy ne szégyelljük a prédikálást a keresztről,
bármennyire ostobaságnak tűnhet egyeseknek és botránykőnek sokaknak. Mert minél jobban
megalázta Magát a mi Urunk Jézus, annál jobban látjuk, hogy a sérelmek, melyek miatt
adósaivá váltunk Istennek, nem törölhetők el, amíg a végsőkig meg nem alázta Magát. S
valójában tudjuk, hogy Ő azért tétetett gyengévé, hogy mi megerősödhessünk az Ő erényei
által, s ő el akarta hordozni minden szenvedésünket, kivéve a bűnt, hogy ma készen állhasson
segíteni nekünk. Ha ugyanis nem érezte volna a saját személyében a félelmeket, a kételyeket
és a kínokat, amiket mi szenvedünk el, akkor nem hajlana annyira a könyörületre irántunk.
Azt mondják, hogy az az ember, aki nem ismeri sem az éhséget, sem a szomjúságot, nem fog
megindulni könyörülettel vagy emberséggel azokon, akik átélik ezeket, mert neki mindig
könnyű élete volt és a gyönyöreiben élt. Az is igaz, hogy noha Isten a Maga természetében
egyetlen szeszélyünket sem tűri el, mégsem szűnik meg emberségesnek lenni irántunk, mert
Ő minden jóság és könyörület forrása. Azért tehát, hogy biztosak lehessünk benne: a mi
Urunk Jézus ismeri a gyengeségeinket, hogy megszabadíthasson azoktól, továbbá, hogy
sokkal bátrabban járulhassunk és bensőségesebben szólhassunk Hozzá, az apostol azt mondja:
emiatt akarta, hogy hozzánk hasonló kísértések érjék.
Meg kell tehát figyelnünk az elolvasott szövegben, hogy amikor a mi Urunk Jézus
eljött a Gecsemáné ebbe a falujába, az Olajfák hegyéhez, az azért történt, hogy önkéntes
áldozatként kínálja Önmagát. S ezzel akarta betölteni rábízott hivatalt és feladatot. Hisz mi
másért öltötte Magára a testünket és a természetünket, ha nem azért, hogy jóvá tegye minden
lázadásunkat az Ő engedelmességével, hogy teljesen és tökéletesen megszerezze nekünk az
igaz mivoltot Isten, az Ő Atyja előtt? S még azért is jött, hogy halálra adja Magát, mert mi
nem békülhetünk ki Istennel és nem csillapíthatjuk le az Ő haragját, amit a bűn szított fel,
csak az Ő engedelmessége által.
Ez tehát az oka annak, amiért Isten Fia bátran eljött arra a helyre, ahol tudta, hogy
Júdás meg fogja Őt találni. Tudta, hogy ez szükséges, mert ősatyánk, Ádám, a lázadásával
valamennyiünket romba döntött, s Isten Fiának, Akinek szuverén hatalma van minden
teremtmény felett, ennek alá kell vetnie Magát, szolgai formát öltve, ahogyan nevezik is Isten
és az övéi Szolgájának. S szent Pál is ezért mondja, megmutatva, hogy támogatásra van ahhoz
szükségünk, hogy teljes magabiztossággal hívjuk Őt segítségül arra nézve, hogy
meghallgattatunk, mint a gyermekei, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus engedelmessége által
vagyunk mi is igazakként elfogadva. Mert ez olyan, mint az összes bűnünket és vétkünket
elfedő köpeny, ezért ami megakadályozhatna bennünket abban, hogy kegyelmet nyerjünk, az
Isten nem veszi számításba. Viszont látjuk, hogy a megváltásunk ára nagyon drága volt,
amikor a mi Urunk Jézus Krisztus a halál rettentései miatt olyan valódi lelki gyötrelmet élt át,
hogy a verejtéke vércseppekként hullott alá, s ami miatt Ő Maga is úgy imádkozott, hogy ha
lehetséges, hadd kerülje el ezt a borzalmat. Amikor ezt látjuk, az elegendő arra, hogy
megismertesse velünk a bűneinket. A hízelgés nem ringathat álomba, amikor látjuk, hogy
Isten Fia olyan szélsőségekbe lett beletaszítva, hogy látszólag a nagy mélység fenekére került.
S ha ez csak egy igaz emberrel történt volna, természetesen az is megindítana minket, mert
szükség volt arra, hogy egy szegény ártatlan szenvedje el a mi váltságunkért azt, ami Isten
Fiával történt. De itt azt látjuk, Aki az élet forrása, Aki Önmagát adja halálra. Ő az, Aki az
egész világot fenntartja a hatalmával, Aki ily fokban tétetett gyengévé. Itt van Ő, Aki
megmenti a teremtményeket minden félelemtől, s Akinek ilyen borzalmakat kellett átélnie.
Mikor tehát mindez kijelentetik nekünk, több mint bolondok leszünk, ha egyenként nem
elmélkedünk rajta, s megundorodva a hibáinktól és a gyengeségeinktől nem szégyenülünk
meg Isten előtt, levegő után kapkodva és nyögdécselve, s ha még ez sem vezet minket
Istenhez tényleges megtéréssel.

30
 Nos, lehetetlenség, hogy az emberek helyesen megtérjenek Istenhez, amíg el nem
ítélik önmagukat és nem ismerik el el annak az átoknak a rettentését és agóniáját, ami a
számukra van előkészítve, ha nem kerülnek vissza Isten kegyelmébe. De hogy jobban
megértsük az egészet, meg van írva, hogy a mi Urunk csak három tanítványát Magához véve
ment el jóval messzebbre, s még azt a hármat sem vitte mindvégig Magával, hanem titokban
imádkozott Istenhez, az Ő Atyjához. Amikor ezt látjuk, meg kell jegyeznünk, hogy a mi
Urunk Jézusnak nem volt társasága, amikor áldozatul kínálta Magát értünk, hanem
magányosan tette és végezte el mindazt, ami szükséges volt az üdvösségünkhöz. S még ezt is
jobban jelzi nekünk az, amikor a tanítványok alszanak és fel sem ébreszthetők, noha már
sokszor kaptak figyelmeztetést arról, hogy közeleg az óra, melyben az Úr Jézusnak meg kell
szenvednie az emberiség megváltásáért, s három vagy négy órán át Ő Maga buzdította őket,
folyamatosan mondogatva, hogy közeledik a halála ideje. Bármennyire igaz is mindez, ők
tovább alszanak. Ebben eleven képpel tárul elénk, hogy a legszükségesebb volt, hogy Isten
Fia hordozzon el minden terhünket, mert nem várhatott mást. S mindez annak érdekében,
hogy a figyelmünket lekösse, az ne kóboroljon össze-vissza, ahogyan látjuk a szegény
hitetleneket, akik nem képesek a mi Urunk Jézus Krisztusra figyelni, hanem azt képzelik,
hogy támogatókra és szószolókra van szükségük, mintha azok ugyanannyi megváltók is
lennének. S látjuk az istenkáromlásokat is, amik uralkodnak ebben a gonosz pápaságban,
miszerint a szentek érdemei segítségére vannak a mi Urunk Jézus Krisztusnak a halálában és a
szenvedésében azért, hogy ennek eszközével szabadulhassunk meg és nyerhessünk felmentést
Isten előtt. Még ha lenne is, mondják, általános bűnbocsánat mind az eredendő bűnre, mind a
tényleges bűnökre, akkor is szükség van a keverésre, és Jézus Krisztus vére nem elegendő, ha
nincs kiegészítve a mártírok vérével, s nekünk bennük kell keresnünk a menedéket, hogy
elnyerjük Isten jóindulatát. Amikor az ördög ennyire szabadjára van engedve, akkor annál
jobban kell ügyelnünk arra, hogy szigorúan ragaszkodjunk a mi Urunk Jézus Krisztushoz,
tudván, hogy egyedül Benne kell megtalálnunk az üdvösség teljes tökéletességét. S ezért
mondja konkrétan Ézsaiás próféta, hogy Isten csodálkozott, látva, hogy sehol máshol nincsen
segítség.
Nos, igaz, hogy Isten jól tudta egyedül Neki kell tökéletesítenie az üdvösségünket, de
annak érdekében, hogy megszégyenüljünk és ne legyünk képmutatók, mintha mi is
hozzátennénk valamit a bűneink bocsánatához, valamint ahhoz, hogy Isten a kegyelmébe és a
szeretetébe fogadjon minket, s ne futkossunk ide-oda, közbenjárókat keresve. Ezért, hogy
minden efféle elképzelés száműzhető legyen, Isten a saját karját használta és mindent a saját
igazságával végzett el, mert nem talált senkit segítségül (Ézs59:16). Nos, ez rendkívüli
világossággal van kijelentve a számunkra, amikor azt olvassuk a három tanítványról, akik a
tanítványok színe-javát alkották, hogy úgy aludtak, mint szegény állatok, s nem volt más
bennük, csak brutális ostobaság. Természetellenes szörnyűség látni, hogy egy ennyire
végzetes pillanatban aludtak. Akkor hát azért hangzik el, hogy Ő előre ment küzdeni, hogy a
bizalmunk elfordítsuk minden teremtménytől és teljesen a mi Urunk Jézus Krisztusba vessük.
Emellett Istenhez, az Atyjához szólva jól megmutatja nekünk az orvosságot a megnyugváshoz
minden lelki gyötrelmünktől, valamint a bánataink enyhítéséhez, sőt az azok fölé
emelkedéshez, még ha úgymond bele is süllyedtünk azokba. Mert ha összezavarodtunk és
lelki gyötrelmek között vagyunk, akkor tudjuk, hogy Istent nem hiába nevezik a vigasztalás
Atyjának. HA tehát elszakadtunk Tőle, hol máshol találhatnánk erőt, mint Őbenne? Látjuk
azonban, hogy Ő nem akarta Magát kímélni, amikor szükségünk volt Rá. Isten Fia tehát az,
Aki a példájával a valódi menedékbe vezet minket, amikor bánat és lelki gyötrelmek
közepette vagyunk.
De figyeljük meg az Általa használt imádság formáját is: „Atyám! ha lehetséges,
múljék el tőlem e pohár” vagy ital, mert ez olyan szókép, amiről nem ismert, hogy serlegről,
pohárról vagy csészéről beszél. Annál is inkább, mert a Szentírás a megpróbáltatásokat keserű

31
italoknak nevezi azért, hogy megtudjuk: semmi sem történik véletlenül, hanem Isten, mint
családfő, vagy mint Úr a szolgáknak, osztja ki minden gyermekének a maga részét. Így
mutatja ki Isten, hogy Tőle és az Ő kezéből kapják az ütéseket és a csapásokat, de amikor jó
dolgokat kapunk, az is az Ő meg nem érdemelt szerető kedvességéből ered, s abból is annyit
ad nekünk, amennyit Ő akar. Nos, ennek a bánásmódnak megfelelően mondja az Úr Jézus,
hogy a halál Számára keserű pohár, amit jobban szeretne, ha elvennének Tőle, mármint, „ha
lehetséges lenne”. Igaz, hogy valaki itt sok kérdést tehetne fel, mert úgy tűnhet, hogy Jézus
Krisztus egy pillanatra megfeledkezett a megváltásunkról, vagy ami még rosszabb,
menekülve a küzdelemtől, hátra akart minket hagyni az elveszett állapotunkban a félelem
miatt, amit érzett.
Nos, ez nem egyezne azzal, amit mi mondtunk. S még azt a szeretetet is nagyon
elhomályosítaná, amit irántuk mutatott. Nem kell semmi efféle kényes vitába bocsátkoznunk,
mert tudjuk, hogy szenvedés néha annyira elragadja az ember lelkét, hogy semmi másra nem
gondol. De annyira nyomasztja a pillanatnyi szenvedés, hogy engedi magát lenyomni és nem
törődik önmaga helyreállításának eszközeivel. Mikor tehát így átmenetileg magunkon kívül
vagyunk, az nem jelenti azt, hogy minden más tejesen kitörlődik a szívünkből, s nincsenek
érzelmeink. Mint például mikor valaki az egyház valamely nyomorúságára gondol, s
különösen egy bizonyos nyomorúságra, akkor úgy imádkozik Istenhez, mintha a világ többi
része semmit sem jelentene a számára. S erre azt kellene mondani, hogy embertelenné vált és
nem törődik a felebarátaival, akiknek ugyancsak szükségók van arra, hogy imádkozzon értük?
Egyáltalán nem, hanem az érzelem vezeti őt úgy, hogy minden más el van vágva tőle egy
időre. Mózes imádkozott azért, hogy töröljék ki őt az élet könyvéből. Ha szőrszálhasogatásba
akarunk bocsátkozni erről, akkor azt mondhatjuk, hogy Mózes úgy káromolta Istent, mintha Ő
változó lenne. Mert azok, akiket Isten az örök életre választott ki, soha nem pusztulhatnak el.
Úgy tűnik tehát, hogy Mózes itt Isten ellen harcol, s hozzánk hasonlóvá akarja tenni Őt,
akiknek a tanácsa és a beszéde gyakorta változik. De akkor milyen tisztességben részesíti
Istent, ha tudja, hogy ő is egy a választottjai közül, s tudja, hogy Isten a csecsemőkorától
kezdve kijelölte őt arra a kiváló feladatra, hogy a népe vezetője legyen, de ő mégis azt kéri,
hogy legyen elvetett és Isten végezze ki? S mi vezetett ide? Valaki talán sokáig érvelhetne. De
a megoldás könnyű annyiban, hogy Mózes, aki ennyire heves buzgóságot érzett a népe
szabadítása iránt. hallva azt a szörnyű fenyegetést is, amit Isten a saját szájával mondott, egy
rövid időre megfeledkezett magáról, s csak azt kéri, hogy a segítségére lehessen a népének.
Erre az elmeállapotra jutott a mi Urunk Jézus is. Mert ha szükséges volt, hogy száz, sőt millió
halált szenvedjen el, akkor biztos, hogy erre korábban felkészült. De nem annyira Önmagáért,
mint inkább értük akarta elhordozni azokat a lelki gyötrelmeket, amik egészen eddig a pontig
vitték Őt, mint látjuk. Ennyit az első pontról.
Ami a másodikat illeti, ha bárki megkérdezi, hogy Jézus Krisztus, Aki teljes
mértékben igaz, Aki a szeplőtlen Bárány volt, s Aki a minden igazságosság, szentség és
tökéletesség szabálya és tükre, miképpen bírhatott az Istenével ellentétes akarattal, a válasz
az, hogy Isten Önmagáéban rendelkezik a becsületesség minden tökéletességével, míg az
angyalok, bármennyire is igazodnak Isten akaratához és engedelmeskednek Neki teljes
mértékben, mindazonáltal önálló akarattal rendelkeznek. Miután teremtmények,
rendelkezhetnek érzelmekkel, melyek jog szerint nem tartoznak Istenhez. Ami minket illet,
akiket a bűnök ily nagy tömege vesz körül, olyannyira meg vagyunk terhelve, hogy messze
eltávolodtunk Isten akaratától, mert minden vágyunkban van szélsőségesség, sőt néha
nyilvánvaló lázadás is. De ha az épségében vesszük az embert, azaz mondhatni a bűn eme
rontása nélkül, akkor is biztos, hogy lesznek az Istentől messze eltávolodott érzelmei, amik
azonban csak emiatt nem bűnösek. Mint amikor Ádám még nem romlott meg, hanem még
abban az állapotában volt, amelyben teremtetett, megtörténhetett, hogy melege volt vagy
fázott, s tűrnie kellett aggodalmakat, félelmeket és más hasonló dolgokat.

32
 Így volt ez a mi Urunk Jézus Krisztussal is. Tudjuk, hogy semmilyen érzésében nem
volt folt vagy hiba, mindenben az Isten iránti engedelmesség vezérelte, de mégsem volt
mentes (mert a mi természetünket öltötte Magára) a félelemtől és annak a borzalmától, amiről
most beszélünk, valamint a lelki gyötrelmektől és más, ehhez hasonlóktól. Mi pont úgy nem
vagyunk képesek ezt észrevenni önmagunkban, mint ahogyan a felkavart vízben sem lát meg
senki semmit. Így hát az emberi érzelmek ide-oda vetnek minket és olyan indulatoka keltenek
bennünk, hogy Istennek kell minket visszafogni. De az Ádámtól leszármazott emberek
olyanok, mint a sár, amiben egyre jobban összekeveredik a fertőzés, ezért nem vagyunk
képesek felfogni sem, milyen lehetett a mi Urunk Jézus Krisztusnak ez a szenvedése, ha saját
magunkból kiindulva ítéljük meg azt. Mert még ha jó is a célunk, s önmagában becsületesek
és Isten által elfogadottak is az érzelmeink, akkor is híjával vagyunk valaminek. Vajon az
nem szent és jó dolog, amikor egy atya szereti a gyermekeit? S pont itt vétkezünk ismét. Mert
nincs olyan szabály vagy mértékletesség, mint amire szükségünk van. Mert bármiféle erények
vannak is bennünk, Isten vétkeket mutat nekünk abban azért, hogy még jobban megalázzon
minden büszkeséget s nekünk még több okunk legyen szégyenkezve összezavarodni, látva,
hogy még a jót is megrontotta a bennünk lakozó bűn, amivel telis-tele vagyunk.
Emellett, ami a mi Urunk Jézus Krisztust illeti (mint már mondtam), nem szabad
meglepődnünk, ha Neki (mivelhogy ember is volt) különbözött az akarata Istennek, az Ő
Atyjának az akaratától. Ezen az alapon azonban nem szabad úgy ítélnünk, hogy bármiféle
vétek vagy bűn is volt Őbenne. S még ebben is (mint már említettük) az Ő irántunk érzett
felbecsülhetetlenül nagy szeretetét látjuk, amikor oly félelmetes volt Számára a halál.
Mindazonáltal a saját jótetszéséből vetette alá Magát annak. S ha nem lett volna semmi
undora vele szemben, s még ha vonakodás nélkül is ízlelte volna meg azt a poharat, a
keserűsége bármiféle érzése nélkül, az miféle megváltás lett volna? Úgy tűnt volna, mintha
csak szerepet játszik. De amikor a mi Urunk Jézus Krisztus ilyen lelki gyötrelmeket élt át, az
annak jele, hogy oly mértékben szeretet minket, hogy még Önmagáról is megfeledkezett és
elszenvedett minden, a fejére zúduló vihart azért, hogy megszabadítson minket Isten
haragjától.
S azt is meg kell jegyezni, hogy amikor Isten Fia ilyen módon gyötrődött, az nem azért
történt, mert el kellett hagynia a világot. Mert ha csak a test és a lélek kínokkal teljes
szétválasztását kellett volna testileg elszenvednie, akkor nem lett volna ennyire lesújtva. De
meg kell figyelnünk az Ő halálának minőségét, s vissza kell követnünk azt az eredetéig. Mert
a halálnak nemcsak az fel kell bomlasztania az embert, hanem éreztetnie is kell vele Isten
átkát. Amellett a tény mellett, hogy Isten kivesz minket ebből a világból, s mi mondhatni
megsemmisülünk ennek az életnek a vonatkozásában, a halál a számunkra úgymond belépés
is a pokol mélységeibe. Elidegenednénk Istentől és meg lennénk fosztva az üdvösség minden
reménységétől, ha a halálról beszélnének nekünk, ha nem volna meg ez az orvosságunk –
nevezetesen, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedte el a mi kedvünkért annak érdekében,
hogy most a seb, amit okoz, ne legyen végzetes. Ő nélküle ugyanis úgy megrettentene minket
a halál, hogy többé nem volna meg számunkra az üdvössé reménysége, de most a fullánkja
kettétört. Még a mérge is úgy ki lett tisztítva, hogy a minket megalázó halál manapság
orvosságként szolgál nekünk és többé nem végzetes a számunkra, most, hogy a benne rejlő
összes mérget Jézus Krisztus nyelte el.
Ez az tehát, amit észben kell tartanunk: Isten Fia az „Atyám! ha lehetséges, múljék el
tőlem e pohár” kiáltással nemcsak azt szemlélte, amit a testében kellett elszenvednie, s
nemcsak az emberek gyalázkodását, sem pedig a Föld elhagyását (mert az nagyon könnyű
volt a Számára), hanem azt is szem előtt tartja, hogy Isten előtt áll és az Ő törvényszéki trónja
előtt kell felelnie az összes bűneinkért, s látja Isten minden, ránk lesújtani készülő átkát. Mert
ha csak egyetlen bűnös is létezne, akkor is, milyen ellen Isten haragja? Amikor elhangzik,
hogy Isten ellenünk van, s a megsemmisítésünkkel akarja kimutatni az erejét, akkor hol

33
vagyunk? Nos, szükséges volt, hogy Jézus Krisztus ne csak ezzel a borzalommal küzdjön
meg, hanem minden kegyetlenséggel is, amit okozhat. Amikor tehát látjuk, hogy Isten beidézi
mindazokat, akik az örök kárhozatra méltók, vétkesek a bűnben s ott olyan ítéletet mond
rájuk, amilyet megérdemelnek, akkor ki ne fogná fel teljes mértékben mindazt a halált,
kételyeket és borzalmakat, ami mindegyikükben benne lehet? Nos, szükséges volt, hogy a mi
Urunk Jézus Krisztus önként, segítség nélkül hordozza el ezt a terhet. Ítéljük hát meg Isten
Fiának bánatát annak valódi okából kiindulva. Térjünk vissza ahhoz, amit már tárgyaltunk –
hogy egy bizonyos vonatkozásban felfoghatjuk, milyen értékes volt a Számára a mi
üdvösségünk és milyen drágák voltak a lelkeink, amikor ekkora szélsőségekbe is bele akart
menni a mi kedvünkért, s milyen állapotban lennénk, ha Ő nem mentett volna meg minket. S
örvendezzünk, hogy a halálnak nincs többé olyan hatalma felettünk, ami árthatna nekünk.
Igaz, hogy a természetünknél fogva félünk a haláltól és menekülünk előle, de ez azért van így,
hogy annak a felbecsülhetetlen jótéteménynek a meggondolására késztessen bennünket, amit
Isten Fiának a halála ért el a számunkra. Ez pedig azért, hogy mindig fontolóra vegyük,
micsoda a halál önmagában, miképpen foglalja magában Isten haragját és miképpen
mondhatni a pokol mélysége. Aztán amikor meg kell küzdenünk az efféle félelemmel, akkor
tudhassuk, hogy a mi Urunk Jézus úgy gondoskodott mindezekről a félelmekről, hogy még a
halálban is emelt fővel járulhassunk Isten elé. Igaz, hogy mindenekelőtt meg kell
alázkodnunk, mint azt már említettük. de ahhoz, hogy megutáljuk a bűneinket és
megundorodjunk magunktól, nagyon szükséges, hogy Isten ítélete megérintsen minket és
megrettenjünk attól. Azonban fel kell emelnünk a fejünket, amikor Isten Magához szólít. S ez
az a bátorság, ami megadatik minden igazi hívőnek! Látjuk is, hogy szent Pál kijelentette:
Jézus Krisztus koronát készített mindazoknak, akik várják az Ő visszajövetelét. Ha tehát nem
rendelkezünk többé az élet reménységével a mennyei Bíró elé járulva, akkor biztos, hogy Ő el
fog minket utasítani és nem ismer el, sőt kitagad, bármennyire is keresztyénnek valljuk
magunkat.
Nos, valójában nem várhatunk a mi Urunk Jézus Krisztusra mindaddig, amíg nem
értettük meg és nem lettünk meggyőzve arról, hogy Ő úgy küzdött a halálfélelem ellen, hogy
azzal minket is megszabadított attól, s ezt a győzelmet értünk szerezte meg. S még ha
küzdenünk is kell, hogy megérezzük a saját gyengeségünket, hogy Istennél keressünk
menedéket annak érdekében, hogy eljussunk a valódi bűnvallásra, hogy egyedül Isten legyen
igaz, mindazonáltal tényleg meg vagyunk győződve arról, hogy Jézus Krisztus úgy vívta meg
ezt a csatát, hogy nem Magának, hanem nekünk szerezte meg a győzelmet. S nem szabad
abban kételkednünk, hogy az Ő segítségével most felülkerekedhetünk minden
aggodalmunkon, minden félelmünkön, minden kétségbeesésünkön, és segítségül hívhatjuk
Istent, biztosra véve: az Ő karjai mindig ki vannak tárva, hogy Magához fogadjon minket.
Ezt kell tehát fontolóra vennünk, hogy tudjuk: nem holmi spekulatív tanítás az, hogy a
mi Urunk Jézus eltűrte a halál borzasztó félelmét. Tette ezt azért, mert úgy érezte, a Bíránk
előtt van, s Ő volt a kezesünk, így ma az Ő küzdelmének eredményeképpen győzhetjük le
minden gyengeségünket és tarthatunk ki Isten nevének a segítségül hívásában, egyetlen
pillanatig sem kételkedve abban, hogy meghallgat minket, az Ő jósága mindig kész Magához
fogadni minket. S ezzel fogunk átmenni mind életen, mind halálon, vízen és tűzön, s érezni
fogjuk, hogy a mi Urunk Jézus nem hiába vívott ki ekkora győzelmet mindazok számára, akik
hittel járulnak Hozzá. Egyszóval ez tehát az, amit észben kell tartanuk.
Most azonban vizsgáljuk meg, miképpen kell megküzdenünk az érzelmeinkkel, s
amíg ezt nem tesszük meg egy ujjunkat sem mozdíthatjuk úgy, hogy azzal ne szítanánk fel
teljes mértékben Isten haragját. Mert nézzük csak meg a mi Urunk Jézus Krisztust, Aki, mint
már mondtuk, tiszta és ép. Ha valaki megkérdezi, mi volt az Ő akarata, nos igaz, hogy emberi
akaratként gyenge volt, de nem volt olyan gonosz, mint azok akarata, akik megromlottak
Ádámban, mert a bűn egyetlen foltja sem volt meg benne. Íme az ember, Aki mentes minden

34
vétektől. De akárhogyan is legyen, mégis szükséges, hogy félreálljon, erőlködjön majd végül
megtagadja Önmagát és mindent megtaposson, hogy engedelmességgel adózzon Istennek, az
Ő Atyjának.
Most nézzük meg, hogy mivé lennénk mi. Mik a mi érzelmeink? Mik a mi
gondolataink? Mindazok ellenségek, amik Isten ellen küzdenek, ahogyan szent Pál mondja. Itt
Isten kijelenti, hogy teljesen romlottak vagyunk és mindaz, amit az ember képes elképzelni,
csak hazugság és hiábavalóság. Már a csecsemőkorunktól kezdve kimutatjuk, hogy átáztatott
minket a bűn teljes fertőzése. A kis gyermekek bejönnek a világba, s bár a rosszindulat nem
mutatkozik meg, mégis néha méreggel, rosszindulattal és megvetéssel teli kicsiny kígyóknak
mutatkoznak. Ebben valóban felfogjuk, hogy mi is van a természetünkben a kezdetektől
fogva. Mi (mint azt említettem) olyan gonoszok vagyunk, hogy azt sem tudjuk, miképpen kell
megfogalmazni csak egyetlen gondolatot is, ami egyidejűleg nem volna lázadás is Isten ellen.
S nem tudjuk, miképpen adjuk a fejünket erre vagy arra, mert mindig eltévelyedünk az igazi
normától még akkor is, ha nem kerülünk provokatív módon összeütközésbe Istennel. Mekkora
küzdelem szükséges tehát a visszahúzásunkhoz a jóhoz! Amikor látjuk, hogy a mi Urunk
Jézusnak, Akiben nem volt más csak épség és becsületesség, is alá kellett vetnie Magát
Istennek, az Ő Atyjának még Önmaga megtagadásával is, akkor vajon nem fontos, hogy mi is
teljes mértékben erre adjuk a fejünket? Tanuljunk hát meg még bátrabban harcolni. De látva,
hogy erre nem vagyunk képesek, sőt inkább minden erőnk és képességünk a gonoszságra
hajlik és egy szemernyi jó sincs a természetünkben, de olyan gyengeség, hogy percenként
száz vereséget is elszenvednénk, ezért Hozzá jövünk, Aki gyengévé tétetett, hogy mi
eltelhessünk az Ő erejével, ahogyan szent Pál mondja. Aztán az Úr Jézus azért tagadta így
meg Önmagát, hogy megtanulhassuk: ha a tanítványai akarunk lenni, akkor nekünk is
hasonlóképpen kell cselekednünk. Látva, hogy ebben magunktól nem érhetünk el sikereket,
hanem mindig a rossz útra vagyunk hajlamosak, imádkozzunk Hozzá: uralkodjon bennünk a
Szentlelke segítségével, hogy erősekké tegyen bennünket. Ahogyan elhangzott, hogy
szenvedett a testi gyengeségtől, de a Szentlelke által feltámadt a halálból azért, hogy minket is
annak a küzdelemnek a részeseivé tegyen, amit Ő állt ki, valamint azért, hogy felfogjuk az Ő
bennünk levő erejének hatékonyságát és kiválóságát. Röviden, erre kell hát emlékeznünk,
amikor elhangzik, hogy Krisztus feladta minden akaratát azért, hogy teljesen alávethesse
Magát Atyjának.
Azonban mindig emlékeznünk kell arra, hogy Isten Fia itt nem csak példaként és
tükörként kínálja fel Magát, hanem azt is meg akarja mutatni, milyen drága volt a Számára a
mi üdvösségünk. Mert az ördög, aki el akarja homályosítani Istennek a megváltásunkban
megmutatkozó végtelen kegyelmét, azt mondta, hogy Jézus Krisztus csupán minden erény
modellje volt. Íme, miképpen fecseg a Szentszék összes nyafogó színlelője. Nemcsak azt nem
tudják, miképpen kell levezetni azt, hogy mi az engedelmesség, sem azt, hogy mi az
önmegtagadás, de azt mondják, hogy az evangélium írója azért idézi Jézust, hogy követhessük
Őt és Hozzá hasonlókká válhassunk. Nos, meg kell hagyni, ez is valami, de nem minden és
még csak nem is a legfontosabb dolog. Mert el lehetett volna küldeni egy angyalt is, akit
követhettünk volna, de amikor Jézus Krisztus lett a világ Megváltója, Ő alávetette magát az itt
látott nyomorúságos állapotnak és a saját szabad akaratból engedett annak. Mindig el kell
ismernünk, hogy nincs bennünk semmi sem, ami reménységet adhatna nekünk az üdvösségre.
Mert mi soha nem szerezzük meg Isten kegyelmét és nem is közeledünk Hozzá, amíg nem
szegény koldusokként jövünk Jézus Krisztushoz, amit nem tehetünk meg mindaddig, amíg
nem ismertük fel a saját szegénységünket és ínségünket, röviden azt, hogy mindennek a
híjával vagyunk.
Ezt kell tehát észben tartanunk azért, hogy miután hallottuk: életünk minden
tökéletessége az Isten iránti engedelmesség, az érzelmeink és a gondolataink megtagadása, s
az egész természetünk Hozzá igazítása, majd hallottuk, hogy Istentől kell kérnünk, amivel

35
nem rendelkezünk, megtudjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nemcsak példaként adatott
nekünk, hanem teljesen kijelentette, hogy ha elszakadunk Tőle, akkor az életünk
szükségszerűen átkozott lesz. Így mikor a halálban látjuk a nyomorúság mélységét, látni
fogjuk Isten minket elnyelni készülő haragjának feneketlen mélységét is akkor nem egyetlen
borzalom fog el minket, hanem millió, s minden teremtmény bosszúért kiált majd ellenünk.
Éreznünk kell tehát mindannyiunknak, hogy a bűneink felismerése, valamint avégett, hogy
nyögjünk és megrendüljünk magunkban, s legyen meg bennünk a vágy és a bátorság Istenhez
járulni őszinte alázattal és megtéréssel, nagyra becsülve a mi Urunk jóságát és könyörületét,
ahogyan itt mutatkozik meg, továbbá, hogy megnyissuk a szánkat áldozatra és az Ő
dicséretére, elfordulva a Sátán mesterkedéseitől – aki kiterjesztette a hálóit, hogy itt tartson
minket a világban – el kell hagynunk a kényelmünket és a vigaszunkat, hogy arra az
örökségre vágyakozhassunk, ami ily nagy áron lett megvásárolva a számunkra.
Mivel a következő Úrnapján úrvacsorát is veszünk, s mivel Isten, miután megnyitotta
nekünk a mennyországot, ott lelki bankettet ad, hogy még jobban megérintsen ez a tanítás:
Tulajdonképpen, amikor naponta eszünk és iszunk azért, hogy újra megerősödjünk, Isten
ezzel kellőképpen jelenti ki nekünk, hogy Ő az Atyánk és gondoskodik ezekről a földi és
törékeny testekről. Ezért egy falat kenyeret sem ehetünk meg anékül, hogy ne lenne
bizonyságunk arról, hogy Isten a gondunkat viseli, de az úrvacsorában rejlik egy különleges
ok. Mert akkor Isten nem a gyomrunkat tölti azzal meg, hanem a mennyek országába visz. Ott
pedig az Úr Jézust, az Ő Fiát állítja elénk ételként és italként. Jézus Krisztus nem elégszik
meg azzal, hogy az asztalához fogad, hanem minden vonatkozásban az eledelünk kíván lenni.
Mert a hatásaival érezteti velünk, hogy az Ő teste bizony étel és az Ő vére bizony ital. Amikor
tehát látjuk, amint az Úr Jézus ennyire kedvesen hívogat bennünket, akkor nem a legrosszabb
gazemberek vagyunk, ha nem fordulunk el attól, amit elfordít minket Tőle? S még ha
vánszorgó lábakkal jövünk is, ne mulasszunk el megszomorodni a vétkeink miatt, hogy
közeledhessünk Hozzá és a lehetséges legnagyobb mértékben kényszerítsük magunkat az
elszakadásra a világtól és a törekvésre a mennyország felé.
Mindannyian lássuk hát meg, micsoda jótéteménnyel kell járnia az úrvacsorának a
számunkra! Mert látjuk: az Úr Jézus arra hív, hogy legyünk részesei az Ő szenvedésének és
halálának, hogy élvezhessük az előnyöket, amiket ezzel megszerzett a számunkra. S ezzel kell
teljesen biztosaknak lennünk abban. amit Isten jelent ki: mi a gyermekei vagyunk, s nyíltan
nevezhetjük Őt Atyánknak. Hozzunk valódi hitet, tudva, hogy a mi Urunk Jézus Isten, az Ő
Atyja által küldetett hozzánk, s hogy mi az Ő hivatala, továbbá, hogy ma is a Közbenjárónk
úgy, ahogyan mindig is volt. Emellett próbáljunk meg Vele úgy egyesülni, hogy nemcsak
mindegyikünkről lehessen ezeket a dolgokat elmondani, de mindannyiunkról általánosságban
is. Legyen közöttünk kölcsönös egyetértés és testvériség, mert Ő tűrte és hordozta el azt az
ítéletet, amit Isten, az Ő Atyja mondott ki valamennyiünkre. Törekedjünk hát erre, s közülünk
mindenki ne csak önmagáért jöjjön (mint említettem), hanem próbálja meg a társait is
magával hozni, s biztassuk egymást az állhatatos továbbhaladásra, mindig szem előtt tartva,
hogy az életünk olyan, mint az út, amit egészen a végégig követni kell. S nem fáradjunk el az
út felénél, hanem nap mint nap húzzunk sok hasznot és vegyük a fáradságot elérni azokat,
akik letértek az útról. Legyen ez minden örömünk, az életünk, a dicsőségünk és a
megelégedésünk, és segítsük egymást mindaddig, amíg Isten teljesen Magához nem gyűjt
bennünket.
Most pedig hajoljunk meg alázattal Istenünk fensége előtt.

36
 4. prédikáció
Második prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról100

Akkor méne a tanítványokhoz és aluva találá őket, és monda Péternek: Így nem
birtatok vigyázni velem egy óráig sem!? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe
ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen. Ismét elméne másodszor is, és
könyörge, mondván: Atyám! ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam,
legyen meg a te akaratod. És mikor visszatér vala, ismét aluva találá őket; mert
megnehezedtek vala az ő szemeik. És ott hagyva őket, ismét elméne és imádkozék
harmadszor, ugyanazon beszéddel szólván. Ekkor méne az ő tanítványaihoz, és monda
nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Ímé, elközelgett az óra, és az embernek Fia a
bűnösök kezébe adatik. Keljetek fel, menjünk! Ímé elközelgett, a ki engem elárul. És
még mikor beszél vala, ímé Júdás, egy a tizenkettő közül, eljöve és vele együtt sok nép
fegyverekkel és fustélyokkal, a főpapoktól és a nép véneitől. A ki pedig őt elárulja vala,
jelt ada nékik, mondván: A kit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt. És mindjárt
Jézushoz lépvén, monda: Üdvöz légy Mester! és megcsókolá őt. Jézus pedig monda néki:
Barátom, miért jöttél? Akkor hozzámenvén, kezeiket Jézusra veték és megfogák őt.
(Mt26:40-50)

Ezen a reggelen láttuk, hogy Isten Fia, elviselve egy olyan nehéz küzdelmet, mint
amilyet a megjelenés jelentett Isten, az Ő Atyja ítélőszéke előtt, hogy átvegyes az ítéletet a mi
biztosítékunkként, hogyan erősödött meg az imádság által. Szükséges volt ugyanis, hogy az
emberi gyengeség megmutatkozzon Benne, s nem vesz el semmit az isteni fenségéből, amikor
így a porba hajlik, hogy véghez vigye a mi üdvösségünket. S meg kell jegyeznünk, hogy
nemcsak egyszer imádkozott. Ebből látjuk, hogy a példájával nemcsak arra buzdított, hogy ne
csüggedjünk el, ha nem nyerünk meghallgatást oly hamar, ahogyan mi szeretnénk. Így azok,
akik elveszítik a bátorságukat, ha a mi Istenünk nem válaszol az első óhajukra, azt mutatják
meg, hogy nem tudják, mit jelent imádkozni. Mert annak, hogy Istenben találhassunk
menedéket, a biztos szabálya kitartást foglal magában. Így tehát a hitünk fő gyakorlata az
imádkozás. S a hit nem létezhet várakozás nélkül. Isten nem járhat a kedvünkben azonnal,
amint megnyitottuk a szánkat és megformáltuk a kérésünket. Szükséges, hogy várakoztasson
és hagyjon minket gyakran sorvadozni, hogy megtudhassuk, mit jelent Őt őszintén és
színlelés nélkül segítségül hívni, s hogy kijelenthessük: a hitünk úgy alapszik Isten Ígéjén,
hogy zablaként tart minket féken azért, hogy türelemmel tűrjünk, amíg el nem jön a megfelelő
idő a megsegítésre. Jegyezzük meg alaposan, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus sem egyszer
imádkozott Istenhez az Ő atyjához, hanem másodszor is elvonult ehhez.
Emellett fontolóra kell vennünk, amit már érintettünk: tudnunk kell, hogy a mi Urunk
Jézus itt nem holmi felszínes imádságot mondott, hanem mondhatni félre akart tenni minden
önző megfontolást. Neki, Aki Istennek az Ő Atyjának az ereje, Aki az egész világot
fenntartja, mégis gyenge embernek kellett mutatnia Magát, Aki a mi helyünket foglalja el és
helyettünk van ott. Ő jelentette ki, amikor megismételte az imáját, hogy azt nem
látványosságként tette (úgy képzelik egyes profán emberek, hogy amikor Jézus Krisztus
megjelent, nem szenvedett semmit), hanem azért tette, hogy mi megtanulhassuk:
semmiképpen sem kerülhetjük el Isten kezét és átkát, csak ezzel az eszközzel. S itt az van
nekünk kijelentve (mint ezen a reggelen is), hogy a mi Urunk Jézus a végletekig összeroskadt,
olyannyira, hogy a rá nehezedő teher elhordozhatatlan lett volna, ha Isten Lelkének
legyőzhetetlen ereje nem munkálkodott volna Benne. Nem szabad azt hinnünk, hogy

100
A Corpus Reformatorum-ból, Calvini Opera, 46. kötet, 846-859 oldalak.

37
felesleges volt, amikor megismételte ugyanazokat a szavakat. Mert ami más szakaszban
hangzik el, tudniillik, hogy Istenez imádkozva nem szabad hosszasan fecsegnünk, mint azok,
akik azt hiszik, hogy a fecsegéssel többre tesznek szert, az nem jelenti azt, hogy nem szabad
folytatnunk az imádkozást, hanem ez szemrehányás azok képmutatása és babonás mivolta
miatt, akik úgy vélik, lyukat beszélhetnek Isten hasába, hogy meggyőzzék Őt arról, amit
akarnak. S látjuk, hogy ez az ostobaság miképpen terjedt el a világban! S hányan vannak
közöttünk, akik ezt a boszorkányságot űzik, milyen sokan vannak, akik nem mondanak többet
az Üdvözlégy Máriájuknál, s akiknek úgy tűnik sokat nyertek, valahányszor csak elmondják
az Úr imádságát, Isten pedig összeszámolja minden szavukat, amiket imádkozás közben
elfecsegnek! Na, ezt nevezem én valódi boszorkányságnak. Mert ők nyomorultul
megszentségtelenítik azt az imádságot, amit a mi Urunk Jézus Krisztus mondott, melyben
rövid összefoglalóját adta mindannak, amit Istentől kérhetünk, s amire törvényes
vágyakoznunk vagy kérnünk azt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha valaki összeroskad a
lelki gyötrelemtől, akkor nem szabad neki gyakran visszatérnie Istenhez, s miután elengedett
néhány sóhajt, ezt követően nem szabad azonnal elkezdenie újra. Tegyük fel becsvágy és
magamutogatás nélkül járultunk oda, s aztán nem gondoljuk, hogy bármit is elértünk volna a
fecsegésünkkel, hanem egy mellékes érzés késztet rá, akkor van meg bennünk az ahhoz
hasonló kitartás, ami a mi Urunk Jézus Krisztusban volt meg. Nos, itt van ez a megjegyzendő
kitétel, mint mondottuk, hogy a gyakorlati dolog az imádkozásunkban az, hogy Istennek kell
irányítania minket oly mértékben, hogy egyetértés legyen a részünkről az Ő akaratához
igazodásban. Ez egészen biztosan szükséges a számunkra. Íme, a mi Urunk Jézus Krisztus,
bár minden érzelme tekintetében becsületes és szent volt, s alkalmazkodott az igazsághoz, de
mivel természetes ember is volt, küzdenie kellett a lelki gyötrelemmel és a bánattal, ami
összeroskaszthatta volna, s fogságban kellett tartania önmagát az Isten, az Atyja iránti
engedelmességben. Miképpen lesz ez velünk, akikben nincs más, csak rosszindulat és lázadás,
és akik olyan romlottak, hogy azt sem tudjuk, miképpen kell alkalmazni az érzelmeinket
bármire? Vajon Isten nem lesz a végletekig megsértve? Mivel ez a helyzet, tanuljunk meg úgy
imádkozni Istenhez, hogy féken tartjuk magunkat, nehogy bárki olyan szabadságot adjon
magának, mint amilyet a saját ízlését követve szokott. De tudjuk, hogy sok hasznot húztunk,
ha képesek vagyunk fogságban tartani magunkat azért, hogy Isten teljes mester lehessen
felettünk.
Az is egy figyelemre méltó mondat, amikor az Úr Jézus ezt mondja a tanítványainak:
„Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test
erőtelen.” Itt megmutatta, hogy a fő sarkantyúnak, ami arra ösztökél minket, hogy segítségül
hívjuk Istent annak kell lennie, hogy harcolnunk kell, s az ellenségeink közel vannak és
erősek, mi pedig nem leszünk képesek ellenállni nekik anélkül, hogy segítséget és támogatást
kapnánk felülről, s Isten harcolna helyettünk. S tudjuk, hogy amikor valaki magabiztos, nem
kér mást, csak kényelmet és azt, hogy alhasson. Mert önként nem fogadja el az aggodalmat
vagy a búskomorságot, csak a szükség kényszeríti rá. Meg kell hagyni, szuverén jó
megpihenni, különben kifáradunk. De nagyon is szükséges, hogy a szükség éberségre
kényszerítsen minket. A mi Urunk Jézus tehát nem ok nélkül jelentette ki, hogy sok riadalmat
kell elviselnünk. Mert amikor egykor a tanítványainak mondott, az általánosságban
valamennyiünkre vonatkozik, mert az életünkben mindig készen kell állnunk a
szembeszállásra a sok kísértéssel. Az ördög ugyanis az állandó ellenségünk, ha mi a mi Urunk
Jézus Krisztus tagjai vagyunk. Akkor vég és szünet nélküli nyílt háború lesz.
Jegyezzük hát meg, miféle ellenséggel van dolgunk. S nemcsak egyetlen, hanem a
számuk végtelen. Továbbá, az ördögnek rengeteg eszköze is van a lehangolásunkhoz: egyszer
nyíltan lecsap, máskor földalatti terveket kovácsol, s a ravaszságával százezerszer is meg fog
lepni, mielőtt még gondolhatnánk rá. Amikor csak úgy van, ahogyan szent Pál mondja, hogy
az ellenségeink olyan hatalmasságok, akik a levegőben élnek a fejünk felett, mi pedig csak

38
mind szegény földi hernyók, aki csak csúsznak-másznak idelenn, akkor természetesen van
okunk az aggodalomra.101 Ahogyan szent Péter is utal erre az okra, miszerint az ellenségünk
olyan, mint az oroszlán, ami ordít és prédát keres, s soha nincs nyugalomban. Ez tehát az,
amit meg kell jegyeznünk a mi Urunk Jézus mondásából: ügyelnünk kell, nehogy kísértésbe
essünk. Emellett noha éberek vagyunk, s bár jól figyelünk, nem kerülhetjük el, hogy maga az
ördög kel fel ellenünk, a létezésünket támadva sok és különféle módokon. Mi pedig nem
tudjuk messziről visszaverni a csapásokat. Mielőtt azonban a csatába megyünk, óvakodnunk
kell, nehogy kísértésbe essünk.
Tanuljuk hát meg, hogy jóllehet a hívők és Isten gyermekei nyugalomra vágynak,
mégsem vágyakozhatnak arra, hogy itt könnyedén éljenek. Legyen azonban elegendő, hogy
Isten tökéletesíti az Ő erejét a gyengeségükben, ahogyan Pál apostol is elmondja, hogy neki is
keresztül kellett mennie ezen. Ez, azt mondom, Isten minden gyermekének állapota, hogy
csatázzanak ebben a világban, mert nem szolgálhatják Istent ellenállás nélkül. S bár gyengék,
bár akadályozhatók, sőt leverhetők, mégis meg kell elégedniük azzal, hogy Isten keze segíti és
támogatja őket, s rá kell támaszkodniuk arra az ígéretre, hogy a hitük legyőzi majd a világot.
De az orvosság is megadatik nekünk azzal, hogy harcolunk. Meg kell hagyni, a Sátán mindig
újrakezdi a támadásunkat, de Jézus Krisztus is azt parancsolja, hogy vigyázzunk. Emellett azt
is megmutatja, hogy azokat, akik a saját erejükben bíznak, százezerszer is le fogja győzni
majd a Sátán, mielőtt egyetlen győzelmet arathatnának. Mire van hát szükség? Arra, hogy
megvallva teljes alázattal, hogy semmit sem tehetünk, Istenünkhöz járuljunk.
Itt vannak hát a valódi karjaink. Ő az, Aki elvesz tőlünk minden félelmet és rettenetet.
Ő az, Aki bizonyosságot és határozottságot adhat, hogy mindvégig biztonságban és szilárdan
maradjunk, amikor Istent hívjuk segítségül. Ahogyan Salamon mondja: „Erős torony az
Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen.” (Péld18:10) Vagy ahogyan Joel
próféta mondja: Ha feje tetejére áll is a világ, „de mindaz, a ki az Úrnak nevét hívja
segítségül, megmenekül”. Ez különösen a mi Urunk Jézus Krisztus uralkodására vonatkozik,
hogy teljesen meg legyünk arról győződve, hogy az üdvösségünk lehet mondhatni
bizonytalanságban, s bár láthatjuk, hogy mondhatni lehet veszélyben, Isten mégis mindig a
védelmében fog minket tartani, s érezni fogjuk, hogy az Ő hatalma mindig közel van hozzánk,
s kész nekünk segíteni, amennyiben a száj és a szív imádságával keressük.102 Akkor hát ez
összefoglalva az, amire emlékeznünk kell. S ahhoz, hogy jobban megerősödjünk ebben a
tanításban, jegyezzük meg, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az imádságban nemcsak
segítségül hívta Magát Istent a saját Maga számára, de a mi minden kérésünket és
imádságunkat is úgy ajánlotta fel Istennek, hogy azok szentek legyenek és Isten jóváhagyja
azokat és elfogadhatóknak találja. Ahogyan szent János evangéliumának tizenhetedik
fejezetében mondja: odaszenteli Magát, hogy mi is mind megszentelődhessünk Őbenne.
Biztosan azt is meg kell állapítanunk, hogy azért imádkozott, hogy az imája ma is hasznos
legyen és meglegyen annak a teljes ereje, s azzal mi valamennyien meghallgatást nyerjünk.
Ez a meggondolás nagyon értékes, amikor hozzáteszi: „a lélek kész, de a test
erőtelen”. Mert e azt hivatott megmutatni, hogy valamennyiünknek szükségünk van arra a
tanácsra, amit Ő a tanítványainak hangsúlyozott. Sokan gondolják ugyanis, hogy mindent
megszereztek, ha vannak jó vágyaik. S ez közönyösekké teszi őket. Ez után hamarosan olyan
lustaság és hűvösség fogja el őket, visszahúzódnak Istentől és megvetik az Ő segítségét. S ez
az oka annak is, amiért Isten gyakran visszavonul és elrejti a hatalmát. Mert jó dolog, ha azok,
akik túlságosan bíznak önmagukban, csalódottaknak találják magukat, s Isten kigúnyolja a
gőgjüket és az ostoba elképzeléseiket. Azért tehát, hogy kicsik és nagyok egyaránt megtudják:
nem nélkülözhetik Isten segítségét, s bármekkora kegyelmet is kaptak, Istennek még mindig

101
Latinul: sollicito.
102
Franciául: oraisons et prieres. Majdnem szinonimák, de az imádság két összetevőjét mutatja be: a belső
késztetést és a külső beszédet.

39
fenn is kell tartania bennük azt, amit beléjük helyezett, s még növelnie is kell, hogy
megerősödjenek, azért hangzik itt el: „a lélek kész, de a test erőtelen”. Azaz, mivel érzünk
magunkban némi jóakaratot, s Isten már ráállított az útra és kinyújtotta felénk a kezét, hadd
tapasztaljuk meg, hogy valóban a Szentlelkével kormányoz minket. S bár rendelkezhetünk
mindezzel, de még az imádkozásban sem szabad lassúaknak lennünk. S miért nem?
Vizsgáljuk meg, hogy csak a Lélek van-e bennünk? Biztosan nagyon sok még megmaradt
gyengeséget fogunk találni. Lehet, hogy Isten már munkálkodott bennünk oly módon, hogy
azért adhatunk Neki hálát és magasztalhatjuk a jóságáért, de mégis van okunk meghajtani a
fejünket és látni, hogy ha elhagyna minket, akkor mi nagyon gyorsan, nem azt mondom, hogy
elgyengülnénk, hanem teljes mértékben elcsüggednénk.
Egyszóval, a Mi Urunk Jézus itt azt akarta megmutatni, hogy azoknak is, akik a
legtökéletesebbek, a legfejlettebbek, s akikre Isten kiöntötte az Ő Szentlelkének kegyelmét és
erejét, alázatosaknak kell lenniük, s félelemben és óvatosan járva kell segítségül hívniuk
Istent minden órában, tudva: nem elegendő az, hogy elkezdte, ha nem fejezi be.103 Bizonyosan
minden jónak Tőle kell származnia. Amikor megadta a jóindulatot, azt folytatnia kell,
teljesebbé tenni, mert a kitartás a legpáratlanabb és a legritkább ajándék. Ez az, amiért a mi
Urunk Jézus buzdítani akart bennünket. Nos, ha azok, akiket lelkinek lehet nevezni, azaz,
akikben heves buzgóság van Istent szolgálni, s teljesen hozzá vannak szokva ahhoz, hogy
Őhozzá forduljanak, és gyakorlottak a szájjal és a szívvel történő imádkozásban Istenhez,104
mégis elég gyengék ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt összeomoljanak, ha nem hívják
segítségül Istent, akkor mi történik azokkal, akik még annyira evilágiak, és olyan szánalmasan
megterheltek, hogy a lábaikat alig bírják vonszolni, és aligha van egyetlen jó indíttatásuk vagy
egyetlen jó gondolatuk? Mennyire kell küzdeniük a díjért! Így mindegyikünk vizsgálja meg
önmagát, s rájövünk, hogy olyan hanyagok105 és buták106 vagyunk az imádkozás dolgában
Istenhez, hogy néha több a ceremónia, mint az érzelem. Ezt látva tanuljunk meg neheztelni
magunkra ezért a bűnért és az ilyen lustaságért.107 Undorodjunk meg az efféle romlottságtól,
vegyük a fáradságot Istent segítségül hívni, és felemelni a lelkünket, valamint keresni az
orvosságot, ami itt van nekünk javasolva. Egyszóval ez az tehát, amire emlékeznünk kell.
S ahol elhangzik, hogy a tanítványok harmadszor is elaludtak, még ha oly hevesen
sarkantyúzta is őket (azon kívül, amit ma reggel tárgyaltunk, azaz, hogy látjuk, hogy az Úr
Jézus az üdvösségünket tökéletesítve nem keresett más társaságot), lássuk meg azt is,
mennyire lassúak vagyunk.108 Mert biztos, hogy nincs több képességünk, mint az itt említett
háromnak, pedig ők voltak táraság legkiválóbbjai, s őket jelölte Jézus Krisztus a tizenkettő
virágjának, akiknek az egész világ számára kellett közreadniuk az evangéliumot. Noha tehát
már megvolt a jó kezdet, ám mégis látjuk, miképpen gyengültek el. S ez azért, hogy mi csak
Isten Fiához folyamodjunk, s Benne keressük mindazt, ami belőlünk hiányzik, s ne veszítsük
el a bátorságunkat, amikor ilyen gyengeséget érzünk magunkban. Igaz, hogy az apostolok
példája egyáltalán nem okot nekünk arra, hogy hízelegjünk magunknak (mivel sokan fogják
mondani, hogy nekik is ugyanannyi joguk van aludni, mint Páternek, Jánosnak és Jakabnak),
hanem inkább arra ösztönöz, hogy undorodjunk meg a bűneinktől, hogy mindig tudjuk: a mi
Urunk Jézus kész befogadni minket, amennyiben Hozzá jövünk. Továbbá, mindig ott a
különleges ok, amit reggel említettünk, hogy szükség volt arra, hogy mindazt, ami emberi el
kell engedni, hogy tudjuk: az üdvösségünk megvalósítása Benne rejlik, Akit Isten a
Közbenjárónknak rendelt. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy amikor közel vagyunk a mi

103
parfait, tökéletesíti, bevégzi.
104
en prieres et oraison
105
lasches, rest, laza, lusta, gyáva
106
hebetez, elbutult, ostoba
107
laschete
108
quelle est nostre tardivite

40
Urunk Jézus Krisztushoz, akkor kell éberebbeknek lennünk. Mert a világiak, és azok, akiket
Isten rothadt tagokként109 teljesen kivágott és elvet, nincs nagy harcuk, mivel az ördög már
megszerezte az uralmat felettük. S ez az amiért képesek nyugodtan aludni. De mikor Urunk
Jézus kegyelmet gyakorol felettünk és barátságosan Magához hív, a Sátán azonnal felszítja a
harcot, mert el akar vonni minket az Isten Fia iránti engedelmességtől. Amikor (azt mondom)
látja, hogy a helyes úton vagyunk, akkor egyre hevesebb támadásokat indít ellenünk. Így
közülünk mindenki felkészülhet, tudva, mire hívott el minket Isten és mi az Ő terhe. Ez annak
összefoglalása, amire emlékeznünk kell.
Emellett, mikor elhangzik, hogy „Aludjatok immár és nyugodjatok. Ímé, elközelgett
az óra”, ez mondhatni annak kijelentése volt, hogy hamarosan meglepődnének, ha nem Isten
vigyázna rájuk. Megfeddi őket,110 ezt mondva: „Mi van? Nézzétek meg, hol vagytok. Mert az
ördög mindent megtesz az emberiség megsemmisítéséért, s az én Személyemben kell
helyreállnia Isten országának, vagy minden teremtmény elpusztul. De ti mégis alszotok.” Nos,
ez az intés aligha arra az időre szolgált. De idővel a tanítványok megtudták, hogy minden
dicsőséget Istennek kell adniuk az üdvösségükért a hálátlanságuk miatt, ami ilyen brutális
gyávaságban111 mutatkozott meg. Ez minket is arra int, (mint már említettem,) hogy Isten
Fiának egyedül Önmaga által és minden segítség nélkül kellett a Megváltónknak mutatkoznia.
Mellette tanuljuk meg azt is, hogy abszolút szükséges, hogy Isten vigyázzon ránk, még mikor
alszunk is. Hiszen hányszor megtörténik majd, hogy az ördög százezerszer is elnyomna
minket? Mégis, miféle eszközeink lennének ez ellen, ha Isten nem könyörülne rajtunk, még
ha látja is, hogy úgymond érzéketlenségbe süllyedtünk. Ezért ne adjunk alkalmat az
eltévelyedésre és a felhagyásra az imádkozással Istenhez,112 hanem mindig emlékezzünk a
zsoltáros mondatára: „Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!” (Zsolt121:4) A
magunk részéről legyünk éberek úgy, ahogyan ez az intés buzdít. De ismerjük fel, hogy
bármennyire is éberek vagyunk, Istennek annak ellenére mégis gondosan ügyelnie kell ránk.
Ellenkező esteben az ellenségeink gyorsan legyőznének minket.
Ezután azt olvassuk, hogy Krisztus így szól a tanítványaihoz: „Keljetek fel, menjünk!
Ímé elközelgett, a ki engem elárul.” Nem másért akarja őket a társaságában tartani (amint már
mondtuk), mint azért, hogy láthassák, hogyan nem kíméli Önmagát a kedvükért, s az egész
emberi faj kedvéért. Mert Ő azért jelent meg, hogy minden csapást Magára vegyen és
mentesítse őket azoktól, mivel be kellett teljesednie ennek az Ígének: „Senki el ne vesszen
közülük, akiket a mennyei Atyja Neki adott, s a gondjaira és a védelmére bízott”. De ezzel azt
is kijelenti, hogy önként ment a halálba, követve azt, amiről reggel beszéltünk, hogy az
engedelmesség áldozatával kellett válaszolni minden lázadásunk eltörlésére. Ha Jézus
Krisztus nem a saját szabad akaratából113 kínálta volna fel Magát Isten, az Ő Atyja haragjának
a lecsillapítására, akkor az Ő halála és szenvedése semmi haszonnal sem járt volna a
számunkra. De Ő tartja Magát ehhez, és kijelenti, hogy amiképpen Magára öltötte a mi
természetünket a megváltásunk elérése végett, s most a legfontosabb cselekedetben nem akart
csődöt mondani a hivatalában.
A történet szerint: „Júdás… jelt ada nékik, mondván: A kit én majd megcsókolok, ő
az, fogjátok meg őt. És mindjárt Jézushoz lépvén, monda: Üdvöz légy Mester!” Jegyezzük
meg, hogy ez egy üdvözlésforma volt. Ahogyan egyes nemzeteknél összeölelkeznek,
másoknál kezet ráznak. A zsidóknál teljesen szokásos volt ez a csók, mint azt bárki
megláthatja a Szentírásból. De valaki furcsállhatja, hogy Júdás, aki Jézus Krisztus
társaságában volt nem sokkal korábban, azaz még ugyanezen az éjszakán, most visszatér és

109
membres pourris
110
Latinul redarguo.
111
Franciául laschete.
112
oraisons et prieres
113
de son bon gre.

41
úgy csókolja meg Őt, mintha hosszú utazásról érkezett volna haza. De azért használja ezt a
ceremóniát, mert úgy jön oda, mint egy megrettent ember. S ezért mondja a másik
evangélium-író: „Mester! Mester! Üdvöz légy!” Azt akarja elhitetni, hogy nagyon sajnálja,
hogy a Mesterét így támadták meg. Amikor látja azt a társaságot, ami meglepni jött Őt,
közelebb húzódik, megcsókolja Jézust, mintha ezt mondaná: „Ó, Mesterem, ők Téged
keresnek, ezek a Te ellenségeid, akik körülvesznek Téged, hogy elpusztítsanak. Ki leszel
vágva az emberek közül, amint Rád vetik a kezeiket.” Júdás tehát a sajnálat és az együttérzés
jeleit mutatta.
Azután elhangzik, hogy Jézus Krisztus korholta őt. „Barátom, miért jöttél?”, ami
olyan, mintha ezt mondta volna: „Te gazember, velem voltál az asztalomnál, mondhatni a
véremből valóként, ahol Isten gyermekeiként egyesültünk (mert én voltam a Főtök, s
elfogadtalak benneteket a tagjaimnak) te pedig jöttél, hogy elárulj, mégpedig csókkal.” Ezzel
kapcsolatban jegyezzük meg, hogy Isten Fiát meg kellett jelölni, hogy a Szentírás még sokkal
nagyobb megerősítést nyerhessen, s közismertté váljon, Ő volt az, Akit Isten a
Megváltónknak választott. Mert mindennek az előképe114 megjelent Dávidban, aki mondhatni
Isten Fia tükörképe és képmása volt. Nos, itt az hangzik el, hogy nem idegenek, s nem is
azok, akik nyíltan az ellenségeinek vallották magukat, zaklatták és kínozták Őt, hanem „A ki
(mondja Ő) velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem”. Valóban ő az (ahogyan
máshol mondja), aki elkísért engem és együtt mentünk az Úr házába. Mintha Isten mondta
volna azt, hogy itt nemcsak egy magán- és emberi barátságról van szó, mint amilyen fennállna
az együtt élők között, hanem szent testvériség állt fenn Isten nevének szentelve. Ez tehát az,
amit a Szentlélek akart megmutatni nekünk: semmi sem történt Isten Fiával, amiről ne lett
volna bizonyságtétel korábban és ne lett volna előképe is,115 azért, hogy még jobban meg
legyünk arról győződve, hogy Ő az, Aki Isten az idők kezdete óta kijelölt, mert ilyen
félreérthetetlen jeleket visel.
Júdás személyében emellett azt is látjuk, hogy Isten egyháza mindig ki lesz téve sok
árulásnak. Meg kell hagyni, ez olyasvalami, mint a Sátánt minden felszerelésével együtt
ellenségként tudni, s mindaz, amit már kijelentettünk, de azokat is, akik nyíltan küzdenek
Isten ellen és csak az egyház megzavarását keresik. Olyasvalami ez (azt mondom), ami miatt
ilyen ellenségekkel kell megküzdenünk, de Isten akkor is próbára akarja tenni a türelmünket
abban a vonatkozásban, hogy mindig lehetnek közöttünk belső ellenségek, akik elteltek
árulással és hűtlenséggel. Bár ez a sorscsapás megvetendő, az egyház soha nem tisztul meg
tőle. Biztos, hogy óvakodnunk kell ettől, s mindegyikünknek meg kell próbálnia, amennyire
csak az erejéből telik, letisztítani az efféle szagot és fertőzést. De mikor mindent meg is
tettünk, Isten akkor is megengedi, hogy legyenek Júdások. Mert mióta megvolt az előkép
Dávidban és beteljesedett az Úr Jézus Krisztusban, nekünk is Hozzá kell hasonlókká válnunk
(ahogyan szent Pál mondja), mert Ő hordozza úgymond Isten házának címerpajzsát, mivel Ő
az elsőszülött116 minden hívő között. Nekünk tehát ezt az állapotot Vele közösen kell
elviselnünk. De itt láthatjuk, hogy ez az őrjöngés vagy ostobaság a megrettent lelkiismeretből
fakad, amikor Isten elküldi a zavarkeltés szellemét, mint arról Ő gyakran beszélt a prófétái
által. Júdás tehát azok büntetését mutatja be nekünk, akik tudatosan harcolnak Isten ellen:
olyan elveszettekké válnak, hogy többé se értelmük, se józan eszünk nincs. De mindent
igyekeznek képmutatással leplezni még azt is kijelentve, hogy Isten kényszeríti őket erre, s Ő
vezeti őket a végső kárhozatukba. Első ránézésre úgy tűnik, hogy ez a két dolog ellentétes: (1)
hogy az ember úgy veti magát Isten ellen, mint egy vad bivaly, megfeledkezve arról, hogy
semmi jó sem származik neki abból, ha a Napra köp, s gyakorta a természettel ellenkezve, és
(2) mégis igyekszik kifogások mögé bújni, s azt hiszi, nyer valamit a képmutatásával. Valaki

114
figure.
115
figure.
116
avant la primogeniture.

42
azt mondaná, hogy ez a két dolog összeegyeztethetetlenek. De ezeket látjuk Júdásban. Mert ő
megtapasztalta a mi Urunk Jézus Krisztus mennyei erejét, látott sok csodát, s a maga részéről
még tett is pontosan a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Tudván tehát, hogy Isten Fiának
hatalma van mind az élet, mind a halál felett, mégis elárulja Őt, és azt mondja, hogy ezt joggal
tette. Különben ugyanis azonnal elmenekült volna. Júdásnak tehát teljességgel megromlott az
értelme és a józan esze, s mondhatni eszeveszetté vált. Ezért gondolja, hogy a csókkal és
ezekkel a „Jaj, Mesterem” édes szavakkal még nem folyamodik kibúvókhoz, s azt gondolja,
majd ezen a módon nyer felmentést. De így kápráztatja ez a Sátán a lakájait.
Tanuljunk hát meg először is megalázkodni, hogy senki közülünk ne vesse rá magát
erre a túl kemény kősziklára, azaz, hogy ne hadakozzunk a mi Urunk Jézus Krisztus ellen.
Óvakodjunk tehát nagyon attól, hogy megálljunk ebben az ördögi haragban, s az igazság ellen
harcoljunk, a lelkiismeretünk ellen küzdve, s tudatosan szítva Isten haragját, mintha szembe
akarnánk szállni Vele. Óvakodjunk ettől. Ne kecsegtessük magunkat a képmutatásunkban és a
képzelgéseinkben, nehogy ezek végül becsapjanak és megtévesszenek. Mert látjuk, mi történt
Júdással (ahogyan a beszámoló említi): nem volt szükség arra, hogy bíró ítélje el, s nem volt
szükség kényszeríteni őt a szavai visszavonására. Mert ő maga árulta el, hogy ártatlan vért
adott és árult el. Azonban nem kért bocsánatot ezért a gaztettéért, hanem kétségbeesetten
elment s felakasztotta magát, majd kettéhasadt. Legyünk hát jól megfontoltak, s ne adjunk
olyan utat a Sátánnak, hogy kiszaggassa a szemeinket, miközben szundikálunk a bűneinkben,
s ne várjuk117 ennek eszközével, hogy elkerüljük Isten kezét. Hanem távolítsuk el az összes
efféle látszatot.
Emellett ismerjük fel, hogy természetesen mi is parancsot kaptunk Isten Fiának
megcsókolására a Zsolt2:12-ben,118 de azért, hogy hódoljunk Neki, mint Királyunknak és
annak, Akinek szuverén uralma van minden teremtmény felett. A „csók” szó ugyanis csak a
tiszteletet és annak ünnepélyes kijelentését119 foglalja magában, hogy mi az Övéi vagyunk.
Hiszen Ő Maga mondta: „Ti engem Mesternek hívtok, és jól mondjátok”. De Hozzá járulva
legyünk meggondoltak, s ne nevezzük Őt foghegyről Mesternek, amíg még az ellenségei
vagyunk, és ne mutassunk iránta hamis tiszteletet, nehogy ellene kapálódzva elkergessenek
minket.120 Azaz, ne legyünk makacsok és nyűgösek a hűtlenségünk miatt, hanem mutassuk
meg, hogy igyekeztünk csak azért megmaradni az Ő egyházában, hogy Istent szolgálhassuk.
Vegyük hát mindezt figyelembe. Emellett, jóllehet a mi Urunk Jézus Krisztus szava nem
azonnal hatott Júdásra, végül az Ő szavának hatására kellett felakasztania magát anélkül, hogy
bármi egyéb ítéletre várt volna.
Valójában szent János mondja el nekünk, hogy az Úr Jézus miképpen sújtott le, mint a
villám, noha csak egyetlen szót használt mindazok ellen, akik elfogni jöttek Őt, ez mondva:
„Én vagyok Ő”.121 Ott a Pilátus által küldött csapat. Ott van a főpapok által összeszedett
csapat. Bukósbotokkal, kardokkal és egyéb szablyákkal felfegyverkezve jönnek. Jézus
Krisztus egyedül van. Ő olyan, mint a mészérszékre vitt bárány, ahogyan Ézsaiás mondja. S
milyen szót használ? „Én vagyok”. S mindenki a földre terül. Mindenki azonnal elesik. És
hogyan történik ez az elesés? Ebből látjuk, hogy az Úr Jézus, bár egy időre megaláztatott,
kiüresítve mindenből, soha nem szűnt meg fenntartani, amikor jónak látta, a mennyei erejét az
ellenségeinek leverése érdekében, ha úgy akarta. Vessük össze a mi időnket azzal, ami akkor
történt. Jézus Krisztust el kellett fogni és meg kellett kötözni (mint majd később látjuk). Ő

117
et que nous cuidons.
118
Figyeljük meg a szövegben adott fejezetet és igeverset. Azt hiszem, ezt a prédikációt Kálvin 1564 januárjában
mondta, néhány hónappal a halála előtt.
119
Kálvin a francia protester szót az eredeti latin protestari, bizonyságot tenni értelmében használja. Az
ünnepélyes kijelentés megtételére vonatkozik.
120
pour luy donner du talon.
121
A görögben (és a magyarban is) egyszerűen csak „Én vagyok”, az „Ő” beleértendő. Jn18:5.

43
engedte, hogy az ellenségei uralkodjanak. Mert a Sátán zablája lett szabadjára engedve, hogy
ösztönözze őket minden dühöngésre és kegyetlenségre. Ez az, amit szent Lukács mond: „Ez a
sötétség uralma”. De akárhogyan is legyen, amikor azt mondta, hogy „Én vagyok”, az
ellenségeinek össze kellett zavarodniuk. Mi lesz majd akkor, amikor a saját fenségében jön el
az angyalaival? Amikor félelmetes arccal és felfoghatatlan haraggal jön? Ahogyan szent Pál
mondja a 2Thessz1:7-8-ban. Akkor miképpen lesznek képesek Isten fenségének és a mi
Urunk Jézus Krisztus szavának megvetői létezni Vele szemtől szemben állva? Miután így a
porba döntötte az ellenségeit, utána már kész volt szenvedni és nem használt semmiféle
védelmet, azt mondom, még Istenét, az Ő Atyjáét sem. Ahogyan Ő maga mondta? Kérhette
volna, hogy angyalok milliói jöjjenek a segítségére, de tartózkodott ettől. De biztosan meg
akarta mutatni, hogy egyedül a hangjával képes lenne leverni bárkit, aki ellenszegül Neki, ha
úgy akarja.
Ebből megtanuljuk félni az Úr Jézus szavát. Jóllehet itt nem látható módon beszél
közöttünk, mégis, az evangéliumot az Ő tekintélyével prédikálják, és Ő mondja: „Aki
benneteket hallgat, engem hallgat”. Tanuljuk hát meg teljes tisztelettel fogadni azt, amit az Ő
nevében prédikálnak nekünk és vessük alá magunkat annak. Rá fogunk jönni, hogy ez az Íge,
ami így a földre döntötte az őröket, akik Ellene jöttek, a mi egyetlen alapunk és támasztékunk
lesz. Hiszen hogyan örvendezhetnénk, ha nem akkor, amikor Isten Fia megjelenik előttünk, s
látjuk, hogy Ő közel van hozzánk és Ő megmutatja nekünk, kicsoda is Ő valójában és miért
küldte Őt hozzánk Isten, az Ő Atyja? Így hát ez van ebben az „Én vagyok” szóban, hogy
megtudjuk, amikor tetszik a mi Urunk Jézusnak kijelenteni Magát úgy, ahogyan minden
hívőjével teszi: hogy ebben a szóban jelenti ki nekünk, miért hív minket Magához, miért
ereszkedett le hozzánk, s miért lakozik bennünk a Szentlelke erejével, s miért rejlik ebben
minden javunk és minden megnyugvásunk. De ha nyűgösek akarunk lenni, és a sok világi
emberhez hasonlóan gúnyolni akarjuk Isten Ígéjét, akkor legyünk abban biztosak, hogy lesz
villám, ami majd a pokol mélységeibe sújt le minket. Féljünk tehát, de bárcsak a mi Urunk
Jézus nyitná meg nekünk az ajtót, és mondaná nekünk másként az „Én vagyok” szavakat úgy,
ahogyan nem mondta a már nyilvánvaló ellenségeinek. Tanuljunk meg Hozzá menni.
Emellett tanuljuk meg türelemmel viselni azokat az árulásokat, amiket manapság
látunk az egyházban függetlenül attól, hogy azok mennyire szörnyűségesek a számunkra, így
mutassuk meg, hogy valóban ragaszkodunk Isten Fiához, mert Ő a mi Fejünk. Akkor
rendelkezhetünk az Ő igazságával. Bárcsak úgy beszélnénk egymással, hogy igazi
összhangban és testvériségben egyesülhessünk. Ez az, amire emlékeznünk kell.
De bárhogyan is legyen, fogadjuk el a tanítást, amire ebből az igeszakaszból kell
emlékeznünk, nevezetesen azt, hogy Isten Fia azért tette Magát mindenben és minden által
engedelmessé, hogy kijavítsa a mi lázadásunkat. Igaz (mint már mondtam), hogy az Ő Teste
minden tagját az Ő példájának kell irányítani. Erre jó okunk van, mivel Ő, Aki teljes
uralommal és felsőbbrendűséggel rendelkezik, azért alázta meg így Magát, hogy mi is életre-
hallára készen álljunk engedelmeskedni Istennek. Ismerjük fel, hogy a mi Urunk Jézus
Krisztus engedelmessége ezen a helyen különleges, mégpedig a gyümölcse és a hatása miatt.
Az apostolok jól választották Jézus Krisztus halálát példaként. Mert hozzáerősödtek a
szükségleteikhez, amikor küzdeniük kellett az evangélium bizonyságáért. Akkor nem
szundikáltak. Látjuk a bennük levő éberséget, s azt, hogy készek voltak követni az
elhívásukat. Még a rájuk váró kínzásoktól és a haláltól sem féltek, amikor Isten arra hívta el
őket, hogy megdicsőítsék az Ő nevét, és tegyenek vallást a mi Urunk Jézus Krisztusról. S
főleg annak megmutatásához ragaszkodtak, hogy a Megváltónk vérének kiontása által lettünk
megmosva és megtisztítva minden pecséttől, hogy Ő kifizette Istennek, az Ő Atyjának minden
adósságunkat, hogy ő megszerezte nekünk a tökéletes igaz mivoltot. Ismerjük hát fel a
különbséget a Fő és a tagok között. Tanuljuk meg, hogy jóllehet a természetünknél fogva
teljesen a gonoszságra adattunk, s noha Isten részben megújított minket, a testünk mégsem

44
szűnik meg Isten ellen mérgelődni.122 Azonban az engedelmesség által, amit a mi Urunk Jézus
Krisztusban látunk, nem szűnünk meg elfogadhatókká lenni a mi Istenünk számára. Ha még
nem tesszük a jót, amit majd teszünk, hanem a gonosz néha eltaszít, és lehet sok hibánk, vagy
talán lehetünk lassúak a jó megcselekvésére, akkor nézzük meg, mit szenvedett el Isten Fia
azért, hogy kijavítsa minden hibánkat. Figyeljük meg, miképpen harcolt oly módon, hogy
nem volt Benne ellentmondás, amikor a vétkeink és a bűneink Neki lettek tulajdonítva,
amiképpen hosszabban is magyaráztuk ezt ma reggel. Nézzük meg tehát, hogy miképpen
adott a mi Urunk Jézus elégtételt mindenben és mindenért. De ma, noha nekiduráltuk
magunkat, hogy engedelmeskedjünk Istennek, mégsem vagyunk rá képesek, hanem mindig
leeresztjük a szárnyainkat. Ezért folyamatosan kell ismételgetnünk: tudjuk, hogy nem
szűnünk meg elfogadhatók lenni Isten előtt, s a tökéletlenségeinket mindig eltörli a mi Urunk
Jézus Krisztus engedelmessége, ezért azokat Isten nem fogja figyelembe venni. Emellett
mindegyikünk harcoljon a hite és a kapott kegyelem mértéke szerint egészen addig, amíg el
nem jutunk a mennyei nyugalomba. Látva, hogy a gyengeségeink még mindig oly nagyok, s
meggyőződve arról, hogy azt sem tudjuk, miképpen legyen akár csak egy jó gondolatunk is,
ha pedig elesünk, nem vagyunk képesek felállni, hacsak Isten nem nyújtja ki felénk a kezét és
nem erősít meg minket minden percben.123 Imádkozzunk hát, hogy növelje bennünk
Szentlelkének kegyelmét, amiképpen megígérte, s kínálja nekünk Jézus Krisztust Főnek és
Kapitánynak azért, hogy utána képesek legyünk eljutni ahhoz a győzelemhez, amit Ő vívott ki
a számunkra, s aminek a gyümölcsét már megtapasztaltuk, de majd megtapasztaljuk azt a
tökéletességben is.
Most pedig hajoljunk meg alázatosan a mi Istenünk fensége előtt.

122
de se rebequer
123
Ez a szakasz valószínűleg Kálvin rossz egészségi állapotára és a közelgő halálának megérzésére utal.

45
 5. prédikáció
Harmadik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról124

„És ímé egyik azok közül, a kik a Jézussal valának, kinyújtván kezét, szablyáját
kirántá, és a főpap szolgáját megcsapván, levágá annak egyik fülét. Akkor monda néki
Jézus: Tedd helyére szablyádat; mert a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell
veszniök. Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon
ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál? De mi módon teljesednének be az írások,
hogy így kell lenni? Ugyanekkor monda Jézus a sokaságnak: Mint valami latorra, úgy
jöttetek fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfogjatok engem? Naponként nálatok
ültem, tanítván a templomban, és nem fogtatok meg engem. Mindez pedig azért lőn,
hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Ekkor elhagyák őt a tanítványok mind, és
elfutának. Amazok pedig megfogván Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, a hol az
írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi vala őt távolról egész a főpap
pitvaráig; és bemenvén, ott ül vala a szolgákkal, hogy lássa a végét. A főpapok pedig és a
vének és az egész tanács hamis bizonyságot keresnek vala Jézus ellen, hogy megölhessék
őt; És nem találának. És noha sok hamis tanú jött vala elő, még sem találának. Utoljára
pedig előjövén két hamis tanú, monda: Ez azt mondta: Leronthatom az Isten
templomát, és három nap alatt felépíthetem azt. És fölkelvén a főpap, monda néki:
Semmit sem felelsz-é? Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened? Jézus pedig
hallgat vala. És felelvén a főpap, monda néki: Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy
mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek Fia? Monda néki Jézus: Te
mondád. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az
Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatá a
maga ruháit, és monda: Káromlást szólott. Mi szükségünk van még bizonyságokra? Ímé
most hallottátok az ő káromlását. Mit gondoltok? Azok pedig felelvén mondának: Méltó
a halálra.” (Mt26:51-66)

Ha felszínesen, a természetes érzékszerveinknek megfelelően akarnánk megítélni a mi

Urunk Jézus Krisztus elfogását, akkor összezavarna minket a tény, hogy Ő nem tanúsított
ellenállást. Összeegyeztethetetlennek tűnne az Ő fenségével, hogy ilyen szégyent és
gyalázatot szenvedett el anélkül, hogy tett volna ellene. Másrészt díjaznánk Péter buzgóságát,
amiért a halállalt szegült szembe. Hiszen látta az ellenség sokaságát. Ő egyedül volt, olyan
ember, aki nem volt képzett harcos. De kirántja a kardját a Mestere iránt érzett szeretetétől
indíttatva, s jobbnak látja meghalni a csatamezőn, semhogy hagyni, hogy ilyen sérelmet
okozzanak Neki. Ebből azonban látjuk, hogy teljes alázattal és mértékletességgel kell eljutni
mindannak megismerésére, amit Isten Fia tett és elszenvedett, s ami jónak tűnik nekünk, az
nem ér semmit, hanem Istenhez kell imádkoznunk, hogy vezessen és irányítson minket az Ő
Ígéje által, s ne ítéljünk meg semmit, csak annak megfelelően, amit Ő mutatott meg nekünk.
Mert ez az, ahogyan az evangélium botránnyá válik sokak számára. Mások tréfát csinálnak
abból a saját kárhozatukra. Ezért akik az előítéletektől lobbannak lángra, azok elhamarkodott
bírák. S annak érdekében, nehogy eltévelyedjünk, először mindig ahhoz kell visszamennünk,
amit a mi Urunk Jézus Krisztus jelent ki. Ez Istennek, az Ő Atyjának az akarata. Ez az egyik
dolog. Utána fontolóra kell vennünk a célt, ami furcsának tűnhet nekünk. Amikor tehát ezt a
két megfontolást tarjuk szem előtt, akkor lesz alkalmunk ámulni Istenen és megtudni, hogy
ami az emberek előtt bolondságnak tűnik, az ámulatra méltó bölcsesség még az angyalok
számára is.

124
A Corpus Reformatorum-ból, Calvini Opera, 46. kötet, 859-873. oldalak.

46
 De hogy ide eljussunk, vizsgáljuk meg, mi hangzik itt el Péterről. Ez van megírva:
„Simon Péter pedig, a kinek szablyája vala, kirántá azt, és megüté a főpap szolgáját, és levágá
annak jobb fülét. A szolga neve pedig Málkus vala.” (Jn18:10) Itt azt látjuk, hogy az emberek
túlságosan bátrak, amikor a maguk ostoba vélekedését követik. Olyan vakok, hogy semmilyen
körülmények között sem kímélik magukat. De mikor Istennek kellene engedelmeskedniük,
akkor szánalmasan gyávák. Úgy megfeledkeznek magukról, hogy semmibe sem kerül
megfordítani őket. Ezért vagyunk százszor bátrabbak a magunk ostoba képzelgéseinek
követéséhez, mint annak megtételéhez, amit Isten parancsol nekünk, és amit az elhívásunk
foglal magában. Ebből túl sokat látunk Péter példájában is. Mert miután kimutatta, hogy
megvallást és bizonyságot tett az Úr Jézusról, káromolja Őt a maga kárára. De hajlandó
meghalni, még ha ez nincs is neki megparancsolva. Mi indítja őt arra, hogy kardot rántson?
Mondhatni dacból teszi meg. Mert nem kapott rá utasítást a Mesterétől. S amikor megtagadja
Jézus Krisztust, akkor vajon már nem hallotta előzőleg a mondást: „a ki pedig megtagad
engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt”? De (mint már
mondtam), ő forrófejű.125 Az a bolond vágy hajtja őt, hogy a maga módján támogassa a mi
Urunk Jézus Krisztust és a maga fantáziájának megfelelően cselekszik. Az ő példájából
kiindulva igyekezzünk arra járni, amerre Isten hív el minket. Ne legyen semmi túl bonyolult a
számunkra, amit Ő parancsol nekünk. De ne próbáljunk meg semmi, még a kis ujjunkat se
mozdítsuk meg, amíg Isten nem hagyja azt jóvá és nincs bizonyságunk arról, hogy Ő az, Aki
vezet bennünket. Ez az egyik dolog.
A mi Urunk Jézus valójában először azt mutatja meg neki, hogy súlyosan vétkezett,
mert ismerte a törvényt, miszerint „aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki”
(1Móz9:6). Szent Péternek tehát emlékeznie kellett volna arra a leckére, hogy Isten nem
akarja, hogy erőt vagy erőszakot alkalmazzanak. Sőt (mi több), miféle iskolában nevelkedett
több mint három éven át? Vajon a mi Urunk Jézus nem tartotta őt vissza a lehetséges
legnagyobb mértékben az emberségben és a szelídségben?126 Honnan várja hát a bátorsága
elfogadását? Továbbra is szem előtt kell tartanunk, amit már mondtunk: ha a buzgóságunkat
értékelik is az emberek és meg is tapsolják azt, attól még nem leszünk felmentve Isten előtt,
ha a legcsekélyebb mértékben is áthágjuk az Ő Ígéjét. Nincs hát dicséret másban, csak ha úgy
járunk el, ahogyan Isten mutatja meg az Ő Ígéjében. Mert amint az ember átlépi ezt a vonalat,
az összes erénye sem ér semmit. S Így van ez minden áhítatunkkal. Amit megtettük azt, amit a
magunk elméjében koholtunk, Isten mindent elítél, ha nem hallgattuk meg az Ő szavát. Mert
attól eltekintve nincs igazság, amit elfogad és ami törvényes Őelőtte.
De ami a most vizsgált beszámolót illeti, a második ok, amivel a mi Urunk Jézus
előhozakodik, figyelemreméltóbb. Amit már érintettünk, az általános. De itt van egy mondat,
ami sajátságosan jellemző a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésére és halálára, amikor ezt
mondta: „Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide
mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” Nos, egy légió abban az időben rendszerint négy
vagy ötezer emberből állt. „Van tehát egy mennyei hadsereg, amivel rendelkezhetek”, mondja
Ő, „de mégis megleszek nélküle. Akkor hát miért jössz ide, hogy többet bitorolj, mint
amennyit Isten akar vagy megenged?” Nos, az biztos, hogy Istent szabad segítségül hívni, és
azért imádkozni Hozzá, hogy hajlandó legyen fenntartani az életünket, s mivel azt drágának
tartja, hajlandó legyen minket a védelmébe venni. A mi Urunk Jézus kijelenti, hogy most nem
akarja megtenni és nem is kellene megtennie. Akkor hát hogyan használhat Péter erőszakot,
látva, hogy az kívül esik az Isten által megengedett és az Ő Ígéjével megszilárdított renden?

125
il a le cerveau bouillant
126
en humanite et mansuetude. Hasznos lenne valakinek alaposan megvizsgálnia, mit ért Kálvin a humanite alatt.
Látszólag rendkívül nagy értéket tulajdonított az egyszerű emberi kedvességnek, mint eszköznek a
bizonyságtételhez Istenről. Dacára annak a ténynek, hogy élete legnagyobb részében támadásoknak volt kitéve,
látszólag kedves lelkületű volt. A latinból származó mansuetude kikerült a modern franciából.

47
Ha egy önmagában megengedhető eszközt nem szabad használni, akkor miképpen lehet
megkülönböztetni, hogy mi az, amit Isten védett és mi az, amit büntetésre méltónak jelentett
ki? Itt (mint már említettem) azt látjuk, miképpen vetette alá magát Isten Fia ennek a
szégyennek és jobbnak látta, ha gonosztevőként és bűnözőként megkötözik, semhogy egy
csoda által megtévesztővé váljon, s Isten a karjával védje meg127 Őt. Ebből fel kell ismernünk,
mily nagyra értékelte a mi üdvösségünket. Ezt a dolgot már említettem: nevezetesen, hogy
Istennek az Ő Atyjának akaratára és rendeletére bíz minket. Mert ettől eltekintve furcsának
találnánk, hogy nem akarta az Ő segítségét kérni, mivel biztosan tudta, hogy számíthatna arra.
Úgy tűnik, próbára teszi Istent, amikor egyáltalán nem is imádkozik Hozzá. Van ígéretünk
arra, hogy az angyalok veszik körül azokat, akik félik az Istent, sőt követik őket azért, nehogy
kárt tegyenek magukban és ne kelljen találkozniuk semmi rosszal az útjukon.128 Nos, amikor
Isten megígér nekünk valamit, azt akarja, hogy ezzel késztessen minket az imádságra. Mégis,
amikor szükségben vagyunk, vissza kell szaladnunk Hozzá, hogy az angyalait használja fel a
vezetésünkhöz, s ezért adta nekik ezt a feladatot. Látjuk, hogy ez a szent pátriárkák 129 és
ősatyák esetében is gyakorolták. „Az Úr angyala, aki soha nem hagyott el engem, lesz veled
az utadon, és felvirágoztat téged”, mondta Ábrahám.130 Azaz, a szent ősatyák használtak ezt a
lehetőséget. Miért nem akarta hát Jézus Krisztus az angyalokat? Mert már megvigasztaltatott
(ahogyan szent Lukács számol be róla), s angyalok131 várták Őt, hogy megédesítsék a
gyötrelmet, amiben volt.
Úgy tűnik tehát, hogy semmibe veszi a szükséges segítséget Istentől. Azonban igenis
számításba veszi, amikor hozzáteszi: „De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell
lenni?” Mintha ezt mondta volna: „Ha kételkedünk valamiben, imádkozhatunk és kell is
imádkoznunk Istenhez, hogy könyörülettel tekintsen ránk és minden lehetséges módon
éreztesse velünk az erejét. De ha meg vagyunk arról győződve, hogy Neki el kell mennie
valamilyen szükséglet mellett és Isten akarata ismert előttünk, akkor többé már nem kell
újabb kérést intéznünk Hozzá, hacsak azt nem, hogy erősítsen meg bennünket az erőben és a
legyőzhetetlen állhatatosságban, hogy ne panaszkodjunk, vagy el ne ragadjanak bennünket az
érzelmeink, hanem készséges bátorsággal menjünk keresztül mindenen, amire csak elhív
minket.” Például, ha üldöznek az ellenségeink, s nem tudjuk Isten mit tartogat a számunkra,
vagy minek kell lennie a dolog végkimenetelének, akkor úgy kell Hozzá imádkoznunk,
mintha az életünk értékes lenne a számára. S mivel Ő őrzi azt, mutassa ezt meg ennek
eredményével és szabadítson meg bennünket. Ha azonban meg vagyunk arról győződve, hogy
Isten Magához szólít és többé már nincs semmiféle orvosság, akkor abba kell hagynunk
minden vitatkozást és teljesen át kell adnunk magunkat úgy, hogy ne maradjon semmi más,
csak az engedelmesség Isten rendeletének, ami megingathatatlan.132
Ez tehát a mi Urunk Jézus szándéka. Mert Ő biztos egész életében imádkozott, s
korábban még ebben a nagy csatában is, amit megvívott, azért imádkozott, hogy ha
lehetséges, Isten vegye el tőle ezt a poharat. De most már eljutott a végkövetkeztetésre,
miszerint Őt így rendelte az Isten, az Ő Atyja, s látta, hogy eleget kell tennie a rábízott
feladatnak, tudniillik, hogy örökkévaló áldozattal kell eltörölnie a világ bűneit. Mivel tehát
látta, hogy Őt Magát hívták el erre, s a dolog elvégeztetett. S ezért tartózkodik az
imádkozástól Istenhez az ellenkezőért. Nem akarta tehát, hogy angyalok vagy emberek
segítsenek Neki. Nem akarta, hogy Isten éreztesse Vele a hatalmát és visszavonja Őt a

127
garantie
128
Zsolt91:10-12 – nagyon szabad magyarázat.
129
Először szerepel a pátriárkák kifejezés. Kálvin rendszerint magyarázó körülírást használt.
130
Alighanem homályos utalás az 1Móz24:40-re, bár kissé eltorzítva.
131
A Lk22:43-ban csak egy angyal jelenik meg.
132
Kálvin itt valószínűleg a saját életére és halálára is utal, ahogyan az Úr Jézus halálára is.

48
halálból. Elegendő volt a Számára az állhatatosságnak ez a lelke, hogy a saját szabad
akaratából legyen képes ellátni a hivatalát. S ez az, ami kielégíti Őt.
Nos, először is azt látjuk, hogy Isten akaratának elégségesnek kell lennie, hogy
megállítson és féken tartson minket, ha a dolgok vadaknak és minden józan ésszel
ellenkezőknek mutatkoznak, hogy többre értékelhessünk azt, amit Isten rendelt el annál, amit
a mi agyunk képes felfogni. Az elképzeléseinket tehát meg kell taposni, amikor érezzük, hogy
Isten mást állapított meg. A hitünk engedelmességének a része, amikor Istent bölcsnek
tekintjük, Akinek hatalma van megtenni bármit, ami Neki tetszik. Ha van okunk az
ellenkezőjét tenni tudjuk, hogy az csak füst és hiábavalóság és Isten mindent ismer, semmi
sincs elrejtve Előle, s az Ő akarata minden bölcsesség és minden igazságosság mércéje.
Emellett amit a lelkünk133 az ellenkezőjeként állít az mind a mi kezdetlegességünkből fakad.
Hiszen tudjuk, hogy Isten bölcsessége végtelen, s aligha van meg bennünk az értelem akár
három cseppje is. Nem kell tehát megdöbbennünk, ha az emberek megrémülnek, amikor Isten
nem az étvágyuknak megfelelően uralkodik. S miért nem? Mert szegény bolondok vagyunk.
Valójában csak brutalitás van bennünk, bármennyire is az értelmünk és a józan eszünk vezet.
Mivel azonban nem értjük Isten ítéleteinek nagy mélységét, tanuljunk meg ámulni a rejtett
dolgokon – ámulni (azt mondom) azokon alázattal és tisztelettel, megvallva, hogy bármit is
tesz Isten, az jogos és becsületes, még ha egylőre nem is látjuk, miképpen. Ez az egyik dolog.
Ebből kiindulva, mivel Isten azt akarta, hogy a Fia ki legyen téve a halálnak, ne
szégyelljük azt, amit elszenvedett. Ne gondoljuk, hogy a gonosz embereké volt az irányítás
akkor, amikor Isten Fiának nem voltak meg az eszközei ahhoz, hogy megvédje Önmagát.
Mert minden Isten akaratából származott, s abból a megváltoztathatatlan rendeletből, amit Ő
alkotott. Ezért mondja szent Lukácsnál a mi Urunk: „Ez valóban a ti uralmatok, a sötétség
ereje”.134 Mintha ezt mondaná: „ne dicsekedjetek azzal, amit tesztek, mert az ördög a ti
mesteretek”. Azonban megmutatja, hogy az Istentől kapott engedéllyel teszik, amit tesznek.
Bár az ördög uralta őket, mégis, sem ők, sem ő nem lett volna képes megtenni semmit sem,
amíg Isten szabadjára nem engedi a zablájukat. Összefoglalva tehát az, amire a szemeinket és
az egész értelmünket irányítanunk kell nem egyéb, mint Isten akarata és az Ő örök terve,
amikor a mi Urunk Jézus Krisztus haláláról és szenvedéséről beszélnek nekünk.135 Nos, itt
kijelenti, hogy ez Isten akarata, mert így van megírva. Mert ha Jézus Krisztusnak nem lett
volna bizonysága arról, amit Isten, az Ő Atyja rendelt el, még mindig kételkedhetett volna. De
Ő ismerte a saját hivatalát. Isten nem azért küldte Őt ide le, hogy ne adja át Magát teljesen a
konkrét feladatának. Igaz, hogy miután a mi Urunk Jézus örök Isten, Őt nem kellett
megtanítani egyetlen igeszakaszra sem, miután azonban Ő a mi Megváltónk és emberi
természetet öltött Magára, hogy valódi testvériségben lehessen velünk, ezért mint látjuk,
tanulnia kellett a Szentírást, mindenekelőtt azért, hogy ne utasítsa vissza ezt az utasítást.
Miután tehát Isten mutatta meg Neki, mire lett elhívva, ez az, amire támaszkodik. Ezért esett
inkább fogságba a visszavonulás helyett, amikor tudta, hogy milyen feladatot kell ellátnia, 136
amit rábíztak, tudniillik, hogy áldozatul kell kínálnia Magát a mi megváltásunkért.137 Meg kell
tehát tanulnunk, hogy miután Isten akarata titkos és felfoghatatlan Előtte is, nekünk a
Szentíráshoz kell fordulnunk. Igaz, hogy Isten nem szűnt meg a gondviselésével igazgatni
azokat a dolgokat sem, amiket mi a véletlen művének tekintünk.138 De azok nem jelentetnek
ki nekünk. Nem mindig rendelkezünk speciális kijelentéssel arról, hogy azt mondhatnánk:
133
esprit, lélek, elme.
134
Szabad magyarázata a Lk22:53b-nek.
135
Ez a bekezdés szupralapszariánusnak tűnik. Lásd a diagramot Benjamin B. Warfield „Az üdvösség terve”
című munkájának a kálvinizmusról szóló részében, s lásd Berkhof Rendszeres teológiájának 118-125. oldalait
(magyar fordítás: 84-91. oldalak, a „Predesztináció” című szakasz)
136
exploiter, néha “művelni” vagy “megművelni” jelentéssel.
137
Ez nem korlátlan megváltást jelent, hanem minden megváltandó megváltását.
138
nous cuidons

49
Isten ezt vagy azt teszi. Ilyenkor vissza kell tartanunk az ítélkezést. Ezért imádkozunk
Istenhez, hogy gyógyítson meg minket a betegségből, vagy szabadítson meg valami más
nyomorúságtól, amikor beleestünk. S miért? Mert nem ismerjük, hogy mit akar cselekedni.
Meg kell hagyni, nem szabad törvényeket kényszerítenünk rá. Ezt a feltételt mindig hozzé kell
tennünk: legyen meg a Te akaratod. S minden imádságunknak ide kell vezetnie: kérjük meg,
adja a tudtunkra, ami szükséges és hasznos, közben pedig utaljunk minden Őhozzá az Ő titkos
tanácsvégzésében azért, hogy azt tehesse, amit Ő jónak lát. De mikor bizonyságunk van a
Szentíráson keresztül arról, hogy Isten akar egy dolgot, akkor nem helyes bármiféle
ellenvetéssel élni, mint azt már említettem.
Itt még jobban meggyőződünk a mi Urunk Jézus Krisztus Személyét illetően, hogy Őt
nemcsak a gonosz és törvénytelen emberek kívánságának megfelelően sújtották kegyetlenül
és bántak Vele szégyenletesen és gőgösen, gúnyos gyalázkodással, hanem Isten is így rendelte
azt. S honnan tudjuk? A Szentírásból. Hiszen nem voltak elrendelve áldozatok már kétezer
évvel Jézus Krisztus megszületése előtt? S mielőtt a törvény átadatott vagy leíratott volna,
Isten vajon nem ihlette és tanította az ősatyákat az áldozatok bemutatására? S képes volt az
oktalan állatok vére felmentést elérni a bűnök alól? Elfogadhatóvá tette az embereket Isten
előtt? Egyáltalán nem,139 csak azt mutatta meg, hogy Istent majd kiengeszteli az Általa rendelt
Megváltó vére. Így hát konkrét bizonyságot és kijelentést tesz a Szentíráson keresztül. Azt is
látjuk, hogy a próféták beszéltek Róla, s Ő is főleg rájuk utal. Amikor Ézsaiás elmondta, hogy
Őt, Aki majd a Megváltó lesz elcsúfítják, megvetéssel kezelik, nem lesz több formája vagy
szépsége, mint egy viperának, s Isten keze veri és sújtja majd Őt, s rettentő dolog lesz látni is,
összefoglalva, hogy elveszik majd az életét, vajon miféle hatalommal prófétálta ezeket? Vajon
Isten nem képes ellenállni a Sátánnak vagy a gonosz embereknek? Nem, hanem Ézsaiás
szájával mondta ki azt, amit korábban elrendelt. Dánielnél pedig még nagyobb
kinyilatkoztatás van. Emiatt tehát, hogy Isten kijelentette: a saját egyszülött Fiát kell
feláldozni a megváltásunkért és az üdvösségünkért, most már biztosabbak vagyunk abban,
amit mondtam, nevezetesen, hogy nekünk mindig Isten kormányzó kezét kell szemlélnünk,
amikor azt látjuk, hogy a mi Urunk Jézus ilyen gyalázatos dolgoknak van kitéve az emberek
kezétől. S azért mondja szent Péter a Csel4:27-ben, hogy Júdás és minden zsidó, az őrség és
Pilátus nem tettek mást, csak amit Isten tanácsvégzése és keze megszabott, mint azt majd még
részletesebben is kifejtjük.140 Itt van tehát, ahova néznünk kell, ha nem akarunk
összezavarodni az ostoba képzelgéseinktől. Itt látjuk tehát, hogy Isten azért küldte el a Fiát,
hogy elfogadja az engedelmességét, amit a halálában és a szenvedésében kínált fel Neki az
összes hibánk és vétkünk eltörlése érdekében.
A második dolog, amit említettem, a jótétemény,141 ami abból származik nekünk, amit
a mi Urunk Jézus elszenvedett. Mert ha nem tudnánk, azért, hogy megízlelje azt, amit itt
mond el nekünk (a Szentírás). De mikor elhangzik, hogy a mi szabadulásunkért fogták el és
kötözték meg, akkor valóban meglátjuk a magunk természetes állapotát, nevezetesen, hogy a
Sátán tart minket a bűn és a halál zsarnokságában, s mi rabszolgák vagyunk. Így ahelyett,
hogy az Isten képére és hasonlatosságára lennénk teremtve, csak a teljes romlottság van meg
bennünk, átkozottak vagyunk és úgy vonszolnak bennünket, mint a szegény állatokat ebben
az átkozott fogságban. Amikor tehát tudjuk ezt, másrészt pedig látjuk, hogy Isten Fia nem
utasította vissza a szégyenteljes fogságot, hogy a bűn és a halál lelki kötelékeit, ami a Sátán
rabszolgaságában tartanak minket, szétszakíthassa, akkor dicsőítenünk kell Istent, s teljes

139
nenni
140
Miután Kálvin emlékezetből prédikált, néha kisebb pontatlanságok vannak a másodlagos dolgok
vonatkozásában, mint például itt is a szereplők személyiségeit illetően. Az emlékezetből körülbelüli idézés eme
szokása, amennyire láttuk, sehol nem befolyásolja a fő mondanivalóját.
141
le fruit

50
hangerővel kell ujjonganunk a mi Urunk Jézus Krisztus halála és szenvedése, és az itt említett
fogság okából. Ez az, amire emlékeznünk kell ebből az igeszakaszból.
Az evangélium írója ezután elmondja, hogy az Úr Jézus meggyógyította a szolgát, akit
Péter megsebesített. Nem mintha méltó lett volna rá, hanem azért, hogy a sérelem eltörölhető
legyen. Mert az evangélium tanításának és a mi Urunk Jézus Krisztus megváltásának
bemocskolása lett volna, ha ez a sebesülés megmarad (én azt nevezem „a mi Urunk Jézus
Krisztus megváltásának”, amit megszerzett nekünk), mert akkor elmondható lett volna, hogy
Ő ellenállt az ország kormányzójának és az összes papnak, s mondhatni rablást követett el
ezen az elhagyatott helyen. Az pedig elhomályosíthatta volna Isten Fiának minden dicsőségét
és örök gyalázatot hozhatott volna az evangéliumra. Azt is jegyezzük meg, hogy Péter ezt a
tettét a Sátán buzdítására követte el. Mert az ördög azt tervezte, hogy Jézus Krisztust rossz
hírbe keveri minden tanításával együtt. S ez a tendenciája minden gyönyörű rajongásunknak
is, amikor a saját vágyainknak megfelelően akarjuk Istent szolgálni és mindenki közülünk
engedélyt kap arra, hogy azt tegye, amit jónak gondol. Jézus Krisztus tehát elejét akarta venni
az efféle botránynak, nehogy bármiféle rágalom érje a tanítását.
Itt azonban látjuk azok megvetendő hálátlanságát is, akiket ez a csoda nem indított
meg. Ők az őrség, akik megkötözni jöttek Jézus Krisztust, a mi Urunkat. Látják, hogy Isten
Lelkének ereje sokféleképpen munkálkodik Őbenne. Nem sokkal korábban egyetlen szóval a
földre döntötte őket. Most meggyógyít valakit, akinek levágták a fülét. S minden semmi a
számukra. Látjuk tehát, hogy ha az ördög egyszer megbabonázott embereket és elkápráztatta a
szemeiket, akkor sem Isten kegyelme sem az Ő ereje ne képes megérinteni őket, nem követik
Őt, hanem mindig a saját cselekedeteikben járnak, s olyanok, mint a disznó orra, ami
mindenhová belebök. Bármit cselekszik Isten, bármit mond, ők mindig megmaradnak a
maguk makacsságában, ami rettenetes dolog. S biztosan imádkoznunk kell Istenhez, hogy
adjon nekünk bölcsességet és hasznot húzhassunk minden kegyelméből azért, hogy a szeretete
vonzzon minket. Érintsen meg minket, mikor felemeli a kezét annak megmutatása végett,
hogy Ő a Bíránk, s rettenjünk meg azért, hogy valódi megtéréssel térjünk vissza hozzá. Ezt
tehát összefoglalva az, amire emlékeznünk kell.
Jelentsen bármit is, de a gonosz emberek szája csukva maradt, amikor Jézus Krisztus
meggyógyította Kajafás szolgáját. Ezután elhangzik, hogy „megfogván Jézust, vivék
Kajafáshoz, a főpaphoz” stb. A rövidség kedvéért kihagyjuk, amit szent János mond el
Annásról, aki Kajafás apósa volt, s talán Jézust is tiszteletből vitték először oda vagy talán
útba esett, miközben várták, hogy mindenki összegyűljön. Jézust tehát Kajafás házába vitték
és kikérdezték. Konkrétan elhangzik: „A főpapok pedig… hamis bizonyságot keresnek vala
Jézus ellen, hogy megölhessék őt; És nem találának... Utoljára pedig előjövén két hamis tanú,
monda: Ez azt mondta: Leronthatom az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem azt.”
Itt látjuk, hogyan vádolták Jézus Krisztust. A papokat nem valamiféle szent buzgalom
mozgatta. Azok, akik ártatlanokat üldöznek, gyakran képzelik, hogy Istennek elfogadható
szolgálatot tesznek, amiképpen látjuk, hogy szent Pált is olyan düh fogta el, amitől brigantivá
lévén (így nevezték) még többet rabolt és fosztogatott. Még ő is jó zelótának képzelte magát.
De nem így volt ez Kajafással és a bandájával. Hisz mi másra törekedtek, mint arra, hogy
Jézus Krisztust igazságtalanul elnyomják? Látjuk tehát, hogy a becsvágyuk vezette őket a
nyílt szembeszegülésre Istennel, ami rettenetes dolog. Mert ami Kajafást és a bandáját illeti,
ők Lévi fiai, az Isten által kiválasztott szent vonal. Nem emberek által lettek kiválasztva,
hanem Isten rendelte így a törvényében. Igaz, hogy ekkor már létezett egy gonosz és hatalmas
megromlás, mert abban az időben a papi hivatalt már adták-vették, s ahelyett, hogy
elkötelezték volna magukat egy életre, (mert Isten így rendelte), mindegyikük a saját
társaságát hozta magával, s aki a legtöbb pénzt adta, az nyerte el a méltóságot. Gonosz és
megvetendő megromlás volt ez, amikor fondorlatokat és alattomos mesterkedéseket
alkalmaztak ebben a szent és tiszteletreméltó rangban. A Főpap azonban mindig megmaradt

51
Lévi eme leszármazási vonalában, amit Isten a Maga szolgálatára szentelt. Mindazonáltal
nézzük meg őket! Mindegyikük Isten ellensége, nézzünk csak rájuk! Mindegyiket
megmérgezte a Sátán, mind feldühödött a világ Megváltójára, Aki a törvény végső célja volt.
Jegyezzük hát meg, hogy akik magas méltóságban vannak, nem mindig viselkednek
olyan hűségesen, hogy ne kellene úgy ügyelni rájuk, mint olyanokra, akik lehetnek Isten
ellenségei. Ebből látjuk a pápisták féleszű ostobaságát, amikor elfogadják a papi címet és
beosztást. Tegyük fel, hogy Isten megparancsolta: legyen egy pápa (soha nem tette meg).
Tegyük fel, hogy Isten azt is megparancsolta, hogy a trónja Rómában legyen (még kevésbé).
Noha mindez igaz is lehetne, mégis, Kaifásban és a hozzá hasonlókban láthatjuk, hogy
mindazok, akik tisztességre emelkedtek, visszaélhetnek a hatalmukkal. Ne legyünk hát olyan
bolondok, hogy álarcokkal szórakoztassuk magunkat. S ha van valahol valamilyen
tiszteletreméltó titulus, Isten ne veszítse el felette a tekintélyét úgy, ahogyan látjuk, miképpen
tagadják meg a pápisták az egyész Szentírást és adóznak hódolattal a bálványaiknak. Tanuljuk
meg tehát, hogy némi emberi méltóság árnyékában Isten nem csökkenhet, hanem meg kell
maradnia a szuverén uralmának. Ez az egyik dolog. Ami pedig a botrányt illeti, amit a
magunk fantáziája alapján elképzelhetünk, jegyezzük meg, mi hangzik el a 118. zsoltárban
(amire korábban a mi Urunk Jézus is utalt), hogy Ő az a kőszikla, amit az építőknek meg kell
vetniük.142 S ki Isten házának és az Ő egyházának az építői? A papok. Legalábbis ennek a
hivatalnak kellene eleget tenniük. Mégis elvetették azt a követ, amit Isten zárókőnek
rendelt.143 S ezt a követ, bár elvetették, mégis az épület fő helyére illesztették, azaz, Isten nem
szűnt meg beteljesíteni, amit a tanácsvégzésében rendelt el, amikor feltámasztotta a halálból
az Ő Fiát, s magasabbra emelte Őt annál, mint ahol volt, mielőtt kiüresítette Magát. Mert
minden térdnek meg kell hajolnia Előtte.
Amikor itt elhangzik, hogy a papok hamis bizonyságot kerestek, ez nem pusztán egy
bűncselekmény kiagyalását jelentette, hanem némi ürügyet és álcát144 is jelentett az Úr Jézus
megvádolásához és elnyomásához. Igazából Ő ezeket a szavakat mondta: „Romboljátok le ezt
a templomot és én három nap alatt felépítem”. Ezek voltak tehát az Úr Jézus szavai, ahogyan
kijöttek a szájából. A beidézett tanúk ezeket idézték. Valaki mondhatná, hogy jó és
megbízható tanúk- De a Szentlélek mégis hamisaknak mondja őket, mert gonoszul elcsűrték-
csavarták ezt a megjegyzést. Mert az Úr Jézus a saját testéről beszélt, ami az isteni fenség
valódi temploma. Az anyagi templom, ami Jeruzsálemben épült fel, nem volt más, csak nem
volt több, mint jelkép. Mint tudjuk, csak árnyék volt. De a mi Urunk Jézusban az Istenség
egész teljessége145 vett lakozást, ahogyan szent Pál mondta, testileg és valódi lényegben.
Tudjuk hát meg, hogy nem egyszerűen csak a tanú szavait kell szem előtt tartanunk, hanem
annak szándékát is, aki beszél. Ez jó és hasznos tanítás a számunkra, mert látjuk, hogy az
emberek úgy átadattak a gonosz cselekedeteikre és hazugságaikra, hogy ha van némi
fedezékük, az elég a számunkra, s úgy tűnik nekik, hogy felmentést nyertek Isten előtt,
amikor ezen amódon hamisan vádoltak egy embert. Ne álljunk hát meg egyszerűen a
szavaknál, illetve a formalitásnál vagy a ceremóniánál, hanem nézzük meg az ügy valódi
természetét. Mert azok, akik képesek voltak mindig fenntartani, hogy nem adtak bizonyítékot,
leszámítva azt, ami ott volt, Isten előtt továbbra is hamis tanúk maradnak, ahogyan azt látjuk.
Aztán elhangzik, hogy Kajafás ezt mondja Jézus Krisztusnak: „Most akkor hogyan?
Semmit sem felelsz-é? Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened?” Jézus mégis teljesen
nyugodt marad és hallgatva fogadja azokat a rágalmazó szavakat. Valaki furcsállhatja, hogy
Jézus Krisztus, Akinek elegendő oka volt visszautasítani ezt a hazugságot, nem mond ellent.

142
reprouvee, el nem fogadni, kifogásolni valót találni benne
143
le principal fondement, pontosabb kifejezés, mint az angol „sarokkő” (zárókő). A modern „sarokkő” nem
lényegi szerkezete az épületnek.
144
couleur et fard, szín és smink.
145
toute plenitude de Divinite.

52
De (mint már említettük, s fogjuk is még teljesebben) Jézus Krisztus nem azért volt ott, hogy
úgy tartsa fenn a tanítását, mint korábban. Nekünk tehát bölcsen különbséget kell tennünk,
minden körülményt számba véve. Mert Jézus Krisztust, miután böjtölt a sivatagban Isten, az
Ő Atyja elküldte, hogy adja közre az evangélium tanítását. Egész idő alatt látjuk, micsoda
nemesszívűséggel védte a tanítást, aminek a szolgálója volt. Látható, hogyan szállt szembe
minden ellentmondással. Ez tehát az, ahogyan mentesítette Önmagát a hivatalától, mivel Ő az
Íge Szolgálójaként küldetett el. De van itt egy speciális szempont. Az, hogy Neki kell lennie a
világ Megváltójának. Valóban nem azért kell Őt elítélni, mert nem prédikálta az
evangéliumot, hanem értünk kell lenyomni Őt mondhatni a legnagyobb mélységbe, és ezzel
támogatni az ügyünket, mert ott mondhatni minden átkozott és minden vétkes, valamint azok
személyében járt, akik örök halált érdemelnek. Mivel tehát Jézus Krisztusnak ez volt a
hivatala és Ő hordozza mindazok tehrét, akik halálosan megsértették Istent, ezért marad
csendben. Jegyezzük hát meg jól, hogy amikor szükség volt rá, hogy Jézus Krisztus fenntartsa
az evangélium tanítását, s az Ő hivatala és elhívása követelte meg ezt, akkor hűségesen eleget
tett ennek, De mikor a hallgatással a Megváltó hivatalát látta el, mintha önként fogadta volna
el a kárhozatot, akkor nem Magára való tekintette tartotta csukva a száját, mert Ő (mint
említettem) a mi nevünkben volt ott. Igaz, hogy megszólal (mint majd hamarosan látjuk), de
nem a Maga védelmére. S nem ok nélkül lobbantja lángra a gonosz emberek haragját és dühét
még jobban Önmaga ellen. Azért tette ezt, mert nem akarta elkerülni a halált, hanem önként
engedte, hogy elnyomják, s ezzel mutatta meg: megfeledkezett Önmagáról annak érdekében,
hogy felmentsen minket Isten, az Ő Atyja előtt. Nem törődött tehát Önmagával, sem az
életével, sem pedig a tisztességével. Amennyire csak lehetett, elszenvedte a világ szégyenét és
gyalázatát, hogy ezzel eltörölje a bűneinket és felmentsen minket a kárhozat alól.
Utána elhangzik: „A főpap felszólítja, hogy az élő Istenre mondja meg neki, ha Ő a
Krisztus, az áldott146 Fiú. Ő azt válaszolja, hogy igen, Ő, de ők csak akkor látják majd meg a
fenségét, amikor már késő lesz”, mármint a számukra, mert az az összezavarodásukra147 lesz.
Itt a mi Urunk Jézus beszél, de nem hajol meg emberi lányként a nagy főpap és a bandája
előtt. Inkább fenyegeti, hogy még jobban felbőszítse. Ha korábban is tele volt rosszindulattal
és kegyetlenséggel, azt most még jobban lángra lobbantja. De már mondtuk, hogy Jézus
Krisztus nem törődött önmagával, hanem inkább eleget tesz a vállalt kötelezettségének, azaz
annak, hogy a Megváltónk legyen.
Azután itt először is Isten mondhatni olyan megvetőivel van dolgunk, akiket teljes
mértékben ural a Sátán, de aki mégis visszaél a vallás valamiféle álcájával, mert bárki
mondhatja, hogy ez a főpap jól látja el a hivatalát, amikor Jézus Krisztust az élő Isten nevében
szólítja fel. De ez az, amibe az emberek belemerülnek, ha egyszer a Sátán megkötötte a
szemeiket. Olyan pimaszságra készteti őket, hogy Istent nem tisztelik jobban, mint amennyire
szégyenkeznek az emberek előtt. Urunk Jézus ebben a válaszában meg kell jegyeznünk, hogy
Ő ki akarja jelenteni mind Kajafásnak, mind a többieknek, hogy ha Őt mondhatni össze is
zúzzák egy időre, az nem csökkenheti a fenségét, hogy mindig is Őt tarthassák és
tisztelhessék Isten egyszülött Fiának. De itt egy még magasztosabb megfontolás is vezeti. Ez
pedig az, hogy biztosak lehetünk benne: amikor így megalázta Magát a mi üdvösségünkért,
azzal semmi sem veszett el az Ő mennyei fenségéből. Az emberek előtt azonban ennyire
elnyomott akart lenni azért, hogy teljesen biztosak lehessünk abban, hogy tiszteletreméltók
leszünk Isten előtt, mert minden gyalázat, amikre rászolgáltunk, eltöröltetik. Miután tehát a
mi Urunk Jézus csendben maradt és nem védekezett a saját jó ügyében, most nekünk kell
kinyitni a szánkat és úgy hívni segítségül Istent, mintha igazak lennénk. Ő a mi Szószólónk,
Aki szót emel az érdekünkben. Amikor tehát a mi Urunk Jézus csendben állt, az azért történt,
hogy most teljes szabadságban járhasson közben értünk Isten, az Ő Atyja előtt, még ha mi
146
beni, az áldottság magasabb foka, mint a bonheur.
147
confusion

53
nem is vagyunk mások, mint szegény férgek. Nincs bennünk más, csakis nyomorúság. Mégis
van bejárásunk Istenhez, hogy személyesen segítségül hívjuk és nyíltan megszólítsuk, mint
Atyánkat.
Ez az, amit meg akar mutatni, amikor ezt mondja: „Utóbb majd meglátjátok az
embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján”. Nekünk tehát el kell fordulnunk minden
megfontolástól, ami botrányba torkollhat, amikor látjuk, hogy a mi Urunk Jézus így
megaláztatott. Nézzük hát meg, mi volt ennek a célja. Ő tehát azt akarta, hogy ítéljék el
minden ellenszegülés nélkül azért, hogy megjelenhessen Isten ítélőszéke előtt, s mi is
szabadon járulhassunk Oda, minden félelem nélkül. Összefoglalva, tanuljunk hát meg nyögni
és sóhajtozni, amikor csak felidézik nekünk a Passió történetét, látva, hogy Isten Fiának mit
kellett elszenvednie értünk, hogy reszkessünk a fensége előtt, amíg az meg nem jelenik
nekünk. Legyünk olyan határozottak, hogy amikor eljön, a gyakorlatban tapasztaltassa meg
velünk azt a gyümölcsöt, amit a halálával és a szenvedésével szerzett meg nekünk. Emellett
óvakodjunk attól, nehogy azok közé soroljon, akiket azzal fenyeget, hogy „Mostantól fogva”.
Mert a gonoszok és az elítéltek fogják megérezni, milyen rettenetes Isten ítélőszéke, s milyen
hatalmas erővel veti le őket, ha egyszer szembeszáll velük. Amikor szent Pál is arról a
kárhoztatásról akar beszélni, amit a gonoszok és az Isten által megátkozottak fognak átélni,
azt mondja, hogy reszketni fognak az Ő végtelen fensége előtt és megrettennek a látványától.
Ezért tanuljunk meg megalázkodni az Úr Jézus előtt. Ne várjuk, hogy szemmel is
meglássuk azt a fenséget, amit majd a második eljövetelkekor mutat meg, hanem hit által már
ma is a Királyunknak, s az angyalok és minden teremtmény Fejének lássuk Őt, a szuverén
Fejedelmünkként fogadva. Adjuk meg a Neki kijáró tiszteletet, tudva, hogy mivel a
bölcsesség, a megváltás, az igazsás és a szentség gyanánt adta nekünk Isten, az Ő Atyja,
minden dicséretet Neki kell szentelnünk, s az Ő teljességéből kell merítenünk a megelégedés
végett. Fogadjuk meg, hogy megadjuk ezt a tiszteletet a mi Urunk Jézus Krisztusnak, még ha
egyelőre nem is látjuk felállítva az Ő ítélőszékét. De szemléljük Őt a hit szemeivel és
imádkozzunk Istenhez, hogy Ő világosítson meg minket a Szentlelkével, s erősítsen meg,
hogy Őt hívjuk segítségül a bajban, s ez emeljen minket a világ, minden érzékszervünk és
elgondolásunk fölé oly módon, hogy a mi Urunk Jézust magasztalhassuk ma is úgy, ahogyan
megérdemli. Ez hát összefoglalva az, amire emlékeznünk kell. Ami Kajafás és a papok
szavait illeti, amikkel halálra ítélték, tanuljunk meg megdöbbenni a gonoszok és az igazság
ellenségei makacsságán. Ma ez a tanítás nagyok kell nekünk. Látjuk ugyanis, hogy e világ
nagyjai miképpen káromolják nyíltan az evangéliumot. S még magunk között is látunk
olyanokat, akik megvallják az evangéliumot, s azt akarják, hogy reformátusoknak, s
olyanoknak tekintsék őket, akikben csak az evangélium van, de az evangélium tanítását mégis
megtestesült ördögökként vagy a Sátán által leuralt vadállatokként ítélik el. Senkinek nem kell
messzire menni ezek meglátásához. Köhögjék csak fel Kajafás és a hozzá hasonlók a
káromlásaikat amennyire csak nekik tetszik, s mondják csak, hogy Jézus Krisztus halálra
méltó, csendben kell maradnunk erről vádról, még ha rossz is. Bár megfertőzik a levegőt a
hitvány és förtelmes káromlásaikkal, mi ragaszkodjunk továbbra is a mi Urunk Jézus Krisztus
eme véleményéhez. Még ha manapság el is ítélik hamisan az Ő igazságát, kételkednek abban,
meghamisítják és megrontják azt, s az emberek szándékosan hátat fordítanak annak, az elég
erős és hatalmas ahhoz, hogy fenntartsa önmagát. Várjunk türelemmel, amíg Ő meg nem
jelenik a megváltásunkra. De tanuljon meg közülünk mindenki megalázkodni és Neki adni
minden dicsőséget, amiért hajlandó volt így lehajolni, s valóban teljesen kiüresíteni Magát a
mi üdvösségünkért.
Most pedig hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Istenünk fensége előtt.

54
 6. prédikáció
Negyedik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról148

„Akkor szemébe köpdösének és arczul csapdosák őt, némelyek pedig botokkal

verék, mondván: Prófétáld meg nékünk Krisztus, kicsoda az, a ki üt téged? Péter pedig
künn ül vala az udvaron, és hozzá menvén egy szolgálóleány, monda: Te is a Galileabeli
Jézussal valál. Ő pedig mindenkinek hallatára megtagadá, mondván: Nem tudom, mit
beszélsz. Mikor pedig kiméne a tornáczra meglátá őt egy másik szolgálóleány, és monda
az ott levőknek: Ez is a názáreti Jézussal vala. És ismét megtagadá esküvéssel, hogy:
Nem is ismerem ezt az embert. Kevés idő múlva pedig az ott álldogálók menének hozzá,
és mondának Péternek: Bizony te is közülök való vagy; hiszen a te beszéded is elárul
téged. Ekkor átkozódni és esküdözni kezde, hogy: Nem ismerem ezt az embert. És a
kakas azonnal megszólala. És megemlékezék Péter a Jézus beszédéről, ki ezt mondotta
vala néki: Mielőtt a kakas szólana, háromszor megtagadsz engem; és kimenvén onnan,
keservesen síra. Mikor pedig reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok és a nép
vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék. És megkötözvén őt, elvivék, és átadák őt Ponczius
Pilátusnak a helytartónak. Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt,
megbánta dolgát, és visszavivé a harmincz ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek,149
mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondának: Mi
közünk hozzá? Te lássad. Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék;
és elmenvén felakasztá magát. A főpapok pedig felszedvén az ezüst pénzeket,
mondának: Nem szabad ezeket a templom kincsei közé tennünk, mert vérnek
ára. Tanácsot ülvén pedig, megvásárlák azon a fazekasnak mezejét idegenek számára
való temetőnek. Ezért hívják ezt a mezőt vérmezejének mind e mai napig. Ekkor
teljesedék be a Jeremiás próféta mondása, a ki így szólott: És vevék a harmincz ezüst
pénzt, a megbecsültnek árát, a kit Izráel fiai részéről megbecsültek, és adák azt a fazekas
mezejéért, a mint az Úr rendelte volt nékem.” (Mt26:67-27:10)

Ahogyan szent Pál mondja, hogy az evangélium prédikálása az élet illata azoknak,
akiket Isten az üdvösségre hívott el és a halál illata minden elvetettnek, akik elpusztulnak, 150
úgy rendelkezünk két figyelemreméltó példával is, melyek azt hivatottak nekünk megmutatni,
hogy Isten Fiának a halála és a szenvedése volt az egyik ember üdvössége, míg a másikat a
kárhozatba taszította. Mert Péter bukásában meglátszik annak szüksége, hogy kivonják őt a
gödörből, amibe beleesett. Mert amíg abban volt, száműzetett a mennyből, elidegenedett az
üdvösség minden reménységétől és megrothadt tagként kivágatott az egyházból.
Mindazonáltal a mi Urunk Jézus halála nem szűnt meg a hasznára lenni, még ha nem is volt
arra méltó. Ami viszont Júdást illeti, meg van írva róla, hogy amikor látta, hogy Jézus
Krisztust elítélik, megragadta a kétségbeesés. Nos a mi Urunk Jézus eme elítéléséből (mint
mondottuk), valakinek bátorságot kell meríteni ahhoz, hogy bízzon Istenben. Mert mi annak a
ténynek köszönhetően nyertünk felmentést, hogy a mi Urunk Jézust elítélték. Szükséges volt
azonban, hogy itt két tükör legyen elénk állítva azért, hogy még jobban megtudhassuk: amíg a
speciális kegyelem által nem kapunk elhívást arra, hogy részesei legyünk Isten Fia halálának s
szenvedésének gyümölcsében, az haszontalan lesz a számunkra. Nem elegendő tehát az, hogy
a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedett, hanem a jót, amit megszerzett a számunkra, át is kell

148
A Corpus Reformatorum-ból, Calvini Opera, 46. kötet, 873-887. oldalak.
149
prestres, nem a véneket jelentő megszokott szó, ami les Anciens. A francia prestres és az angol “priests” a
görög PRESBUTEROS szóból származnak, aminek a jelentése „vének”.
150
Összefoglaló kijelentése az 1Kor1:18-nak és a 2Kor2:15-16-nak.

55
adni nekünk, s mi pedig képesekké kell váljunk annak birtoklására. Ez akkor történik meg,
amikor hit által Őhozzá vonzódunk.
Mindennek jobb megértéséhez azonban kövessük a nekünk elmesélt történet fonalát.
Azt olvassuk, hogy Urunkat mindenféle szégyen érte Kajafás házában, szembe köpték,
sértegették és viccet csináltak abból, hogy „prófétának” nevezték tényleg gyalázatosan. Ez
azért történt, hogy megtudjuk: ami a Maga személyében szenvedett el, azzal megszabadított
minket Isten és az angyalai előtt. Hiszen senkinek sem kell a szemünkbe köpni ahhoz, hogy
sok foltot és szeplőt viseljünk Isten előtt. Valamennyiünket nemcsak eltorzítottak a bűneink,
de tele vagyunk fertőzéssel és undorítók vagyunk. Emellett itt van Isten Fia, Aki az Ő élő
képmása, amin az Ő dicsősége és fensége ragyog, s Aki ilyen szégyent szenvedett el azért,
hogy most az Ő nevében megjelenve Isten előtt kegyelmet kaphassunk, Ő a gyermekeinek
ismerhessen el bennünket, s minden szennyünk és foltunk eltörölhesse. Ez (azt mondom),
amit legelőször is fontolóra kell vennünk ebben az igeszakaszban.
Most térjünk rá Péter bukására. Ezt olvassuk: „hozzá menvén egy szolgálóleány,
monda: Te is a Galileabeli Jézussal valál. Ő pedig… megtagadá”. Jön egy másik szolgálólány.
Péter ismét tagad. Utána még nagyobb nyomás nehezedik rá és egészen nagy ügyet csinálnak
belőle. Ekkor elkezd esküdözni, sőt átkozódni, káromkodni. Mintha ezt mondta volna:
„Legyek átkozott, pusztuljak el, nyeljen el a föld, ha ismerem Őt”. Ez tehát szent Péter
bukása, s nem is egy, hanem három olyan súlyos és szörnyű, amitől biztosan össze kell
borzadnunk ezt a történetet olvasva. Most már ismerjük a benne rejlő buzgóságot. Sőt, a mi
Urunk Jézus Krisztus dicsérte őt, és a Péter nevet adta neki a hite szilárdságának és
állandóságának megjelölésére: ilyen jó iskolában tanult. Hallotta a tanítást: „A ki pedig
megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.” Mégis
látjuk, hogyan botlik meg. Mindegyikünknek biztosan van hát oka remegni. Mert hacsak nem
tartatunk meg fentről, nos Péter gyengesége nem volt nagyobb a miénknél. Így először is azt
látjuk, mennyire gyengék az emberek, amint Isten elengedi a kezüket. Mert mindez nem egy
gúnyolódóról, valami világi emberről hangzik el, olyasvalakiről, aki soha nem hallott egy
szemernyit sem az evangéliumból, aki nem féli az Istent és nem viseltetik semmiféle
tisztelettel a mi Urunk Jézus Krisztus iránt. Éppen ellenkezőleg. Mert ekkor már volt néhány
kiváló ajándék Péterben. Isten Fiának a szája mondta róla: „Nem test és vér jelentette ki neked
ezeket, hanem az én mennyei Atyám”. Isten Lelke lakozik tehát Péterben. Mégis milyen
csekély ellenállást tanúsít, megtagadva a mi Urunk Jézust! Egy szolgálólány! Ha egy férfi
támadta volna meg őt, vagy egy tiszteletreméltó ember, akkor lehetne némi mentsége. De
látjuk, hogy csak egy szolgálólányra volt szükség ahhoz, hogy feladja az életbe és az
üdvösségbe vetett reménységét.
Lássuk meg tehát Péter személyében, mily nagyon szükséges, hogy Isten minden
percben megerősítsen bennünket. Mert különben lehetetlen kitartanunk. Bárt megpróbáltunk
közeledni Istenhez és azt gondoltuk, hogy sok erényes tettet megcselekedtünk, mindez a
legkisebb kézmozdulatra teljesen megváltozik hacsak Isten nem ad nekünk legyőzhetetlen
állhatatosságot. Tanuljuk meg tehát gyakorolni szent Pál intését: „Aki áll, ügyeljen, nehogy
elessen”.151 Igaz, hogy nem vagyunk képesek megtartani magunkat. Járjunk hát alázattal,
ahogyan szent Pál mondja egy másik igeszakaszban: „Mert Isten az, a ki munkálja bennetek
mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti
idvességteket (mondja Ő)” (Fil2:13, 12b) Mintha azt mondaná: minden elbizakodottságot és
valóban minden közönyt le kell verni. Amikor látjuk, hogy micsoda szükségünk van Isten
segítségére és mily sok módon, vajon nem helyénvaló óvakodnunk, nehogy bármennyire is
elbizakodjunk a magunk erejétől, hanem gondosan hívjuk segítségül Istent este és reggel, s
átadjuk magunkat az Ő megtartásának és vezetésének?

151
1Kor10:12, nem pontosan szó szerint idézve.

56
 Ezt kell tehát legelőször is betartanunk. Nagyon szükséges azt feltételeznünk, hogy a
kísértések, még ha nem is nagyok, hamarosan fölénk kerekednek, ha Isten az Ő kegyelmével
nem munkálkodik azokon és nem orvosolja azokat. S azok, akik a legkeményebbeknek
képzelik magukat, mikor távol vannak a csapásoktól, elveszetteknek találják magukat, amikor
mondhatni csak kicsiny szelecske fújdogál. Igaz, hogy ha Isten segít minket, akkor kitartunk,
bármekkora vihar támadjon is, Mert ismerjük a szóképet, amit a mi Urunk Jézus Krisztus
rajzolt fel: a jó alappal és jó anyagból épített ház, jöjjön bár nagy árvíz, mindig ép marad, de
az, amelyik a homokra épült, hamarjában romlásnak indul. Így amikor Istenre támaszkodunk
és Ő kinyújtja felénk az erős kezét, akkor biztosan képesek leszünk kiállni a nagy és nagyon
durva viharokat is. S bár lehet, hogy nincs is ellenség, aki harcol velünk, mégis azonnal
vereséget szenvedünk, ha Isten visszavonul mellőlünk vagy elengedi a kezünket úgy, ahogyan
Péternél is látjuk.
De még rosszabb, hogy nem egyszer tagadja meg az Úr Jézust, hanem annyiszor
megismétli, ahányszor megkérdezik. Látjuk, hogy semmit sem számít neki, ahogyan a
rossztól a rosszabb felé halad, egészen addig, amíg már káromkodni kezd, mondhatni azt
kérve, hogy Isten átkozza meg és nyelje őt el. Amikor ezt látjuk, tudjuk meg: aki elbukott,
ahelyett, hogy azt akarná, hogy gyorsan emeljék fel, még mélyebbre taszítja önmagát a
pusztulásba, míg teljesen meg nem semmisül abban, hacsak Isten nem orvosolja. Ez az
emberek állapota. Mert kezdetben elhitetik magukkal, hogy ők csodálatosak a maguk
erejében. A mi Urunk mégis tapasztalatból mutatja meg, hogy az semmi, s ha csak egy kis
szellő fújdogál, máris ledönti őket. De ők mégis meg vannak arról győződve, hogy képesek
felállni. Ám épp ellenkezőleg, csak fokozzák a gonoszságukat hibát hibára halmozva, még
jobban elboríttatva az abszurd cselekedetektől. Ha szent Pétert százszor kísértették volna meg
egyetlen nap alatt, akkor százszor tagadta volna meg Jézus Krisztust, sőt ezerszer is. Ez az,
ahol ő lett volna, ha Isten meg nem könyörül rajta. De megkímélte őt, s nem akarta további
próbáknak kitenni. Ez a három említett bukás azonban elegendő egy félelmetes példa
bemutatására, amitől égnek kell állnia a hajunknak, amikor látjuk, hogy harmadjára Péter úgy
megfeledkezett magáról, hogy mondhatni annyira érzéketlen volt, mint amennyire brutális az
üdvösségének megtagadásával. Emellett mindig azt kell tartanunk, hogy ha további kísértések
érik, azoknak ugyanúgy nem állt volna ellen és a legnagyobb mélységekbe került volna, ha
Isten nem kímélte volna őt ennyire.
Így kell tehát hasznot húznunk ebből a tanításból. S nem azért halljuk ezeket a
dolgokat, hogy elítéljük Pétert és kárhoztassuk a gyávaságát. Meg kell hagyni, igazából nem
is tehetjük ezt meg, de ha először is tanítást szükséges ebből meríteni, akkor meg kell
ismernünk a gyengeségünket, sőt azt is, hogy semmit sem tehetünk, s nem szabad engedni,
hogy a gőg lobbanjon fel bennünk, amiért ostoba vélekedéssel valamilyen erényt
tulajdonítunk magunknak. Azonban azt is fel kell ismernünk, hogy miután az ördögnek
nagyon sok eszköze van a pusztulásunk megtervezéséhez, hamarosan véget vetne nekünk,
mert szent Péter is úgy bukott el, hogy egyáltalában meg sem jelent neki. Végül tudjuk meg,
hogy a mi Urunk Jézus megkönyörült rajtunk, amikor nem engedte, hogy korlátlan kísértések
érhessenek minket. Bizonyos ugyanis, hogy sokkal több gonoszság érne minket, s vége-
hossza nem lenne azoknak, ha nem tartana meg minket az Ő jósága. Ezeket a dolgokat kell
megjegyeznünk.
Meg van azonban írva: „Péter, miután meghallotta a kakas kukorékolását (ahogyan
szent Lukács mondja el), miután Jézus Krisztus ránézett, kiment és keservesen sírt.” Ezzel a
lezárással az mutatja meg nekünk, hogy (amint már említettem) a mi Urunk Jézus halála és
szenvedése már létrehozta a hatását, s annak ereje Péterben felemelte őt ebből a szörnyű
bukásból. Hiszen nem csoda az, hogy Isten könyörült rajta, s még azután is kapott kegyelmet,
hogy elkövette ezt a gyalázatos vétket? Mondtuk már, hogy nem volt mentsége a tudatlanság
miatt, mintha a Jézus Krisztus megtagadásának vétke csekély lett volna. Hisz megmondatott

57
és hirdettetett neki, hogy ha nem vallja meg a hitét és nem tesz bizonyságot az emberek előtt,
akkor rászolgál arra, hogy teljesen kivágják Isten angyalai előtt és a nevét kitöröljék az élet
könyvéből. De nem számít neki, hogy eladja ezt a nyomorúságos és törékeny életet egy ilyen
aljas és furcsa megtagadással. Valójában nem is került bíró elé. Nem kérdezték ki a végsőkig.
Csak egy szolgálólány beszélt hozzá. Amikor már durván bánhattak volna vele, s joggal,
akkor is csak mint egy szegény, rossz csillagzat alatt született teremtmény harcolt.
Mindazonáltal nem felejtett el minden istenfélelmet. Mikor tehát ezt látjuk, gondoljuk meg,
mennyivel szükségesebb volt a számunkra, hogy Isten kimutatta az Ő jóságának végtelen
tárházát, amikor Pétert mégis részesévé tette az Ő Fia halála és szenvedése gyümölcsének. Ez
tehát olyan csoda, aminek el kell bűvölnie minket, hogy Péter felmentést kapott egy ennyire
súlyos sértés alól, s ez valóban megmutatkozik a megtérésében. Mert biztos, hogy ha
valakinek az elevenébe vágnak, miután vétkezett, s ő nyög és siránkozik Isten előtt a
bocsánatért, az annak jele, hogy Isten már befogadta őt, és kibékült vele. Mert a megtérés is a
Szentlélek különleges ajándéka, Aki megmutatja nekünk, hogy Isten megkönyörült rajtunk és
nem akarja, hogy elpusztuljunk, hanem Magához von. S most ezt látjuk Péterben. Ebből
következik, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus halála és szenvedése már hasznosnak bizonyult a
számára. De legelőször azt jegyezzük meg, hogy szent Péter mindig is álmatag és kábult
maradt, amíg meg nem kapta azt a jelet, amire a mi Urunk Jézus Krisztus figyelmeztette,
tudniillik, hogy a kakas nem kukorékol addig, amíg meg nem tagadta Őt háromszor, vagy
inkább nem kukorékol másodszor, amíg Péter véghez nem viszi a tagadásait. Emiatt, ha nem
kapott volna figyelmeztetést a mi Urunk Jézus Krisztustól, megmaradt volna a bűnében,152 s
örökre a pusztulásba kerül. Tudjuk hát meg: nekünk is féltőn gondosaknak kell lennünk,
miután vétettünk valamilyen hibát. Mert ha meg lettünk fosztva Isten kegyelmétől, s Ő nem
buzdít minket a visszatérésre Őhozzá, akkor biztos, hogy elfoglalt minket a Sátán és minden
érzékszervünk úgy elállatiasodik, hogy sem semmi aggályunk, sem semmi jó indíttatásunk
nem lesz a visszatéréshez az üdvösség útjára.
Ez az, amit továbbá meg kell látnunk Péter személyében. De amikor szent Lukács
elmondja nekünk, hogy Jézus Krisztus ránézett, akkor, jóllehet mi sokkal többet tudunk, ám
mégsem elég, hogy valaki megcsípjen vagy a fülünket rángassa azért, hogy visszatérjünk
Istenhez, hanem Jézus Krisztusnak kell ránk is vetnie a tekintetét. Igaz, hogy itt csak egy
rátekintésről van szó, azonban a mi Urunk Jézus nem érintkezik velünk látható módon. Mégis
biztos, hogy amíg nem veti ránk a tekintetét, addig ostoba tökfilkók maradunk a hibáinkban és
soha nem gondolunk a nyögésre és a siránkozásra, még ha fel is szítottuk Isten haragját.
Lehet, hogy már megfeszítette az íját és kivonta a kardját, mi azonban mindig közönyösek
maradunk, amíg a mi Urunk Jézus meg nem érezteti velünk, hogy nem feledkezett meg
rólunk, s nem akarja, hogy elpusztuljunk, hanem vissza akar vonni Magához. S hogy igy
legyen, napi prédikációkat hallunk, melyek a megtérésre buzdítanak bennünket. De hogyan
érintenek ezek meg minket? Annyi intés van, amennyi csak lehetséges. Vajon az egész
teremtés nem arra ösztökél, hogy járuljunk Istenhez? Ha az érzékeink jól szabályozottak, s
van bennünk egy cseppnyi bölcsesség, akkor a napfelkeltének nem arra kell minket
felszólítania, hogy csodáljuk Istent? Azután, ha észrevesszük, hogy a Föld és minden elem
miképpen látják el a hivatalukat, s az állatok és a fák is az mutatják meg nekünk, hogy
közelebb kell húzódnunk Istenhez azért, hogy Ő megdicsőülhessen bennünk, s nem is
gondolhatunk arra, hogy másképpen cselekedjünk. A kakas tehát jól kukorékolt, s nemcsak a
kakas, hanem Isten minden teremtményét fenn és lenn kukorékolásra készteti153 minket arra
buzdítandó, hogy Őhozzá járuljunk. Sőt mi több, Ő biztosan kegyeskedik megnyitni a száját is
a törvényen, a prófétákon és az evangéliumon keresztül, hogy ezt mondja: „Térj vissza

152
cropissant en son peche.
153
Ez nem jön ki jól angolul. A francia chanter jelentése „kukorékolni” és „énekelni”. A szójáték elvész az
angolban.

58
hozzám”. Látszik azonban, hogy úgymond tökfilkók vagyunk.154 Akkora ostobaság van
bennünk, hogy mondhatni szörnyetegek vagyunk. Nagyon szükséges tehát, hogy a mi Urunk
Jézus könyörülettel tekintsen ránk, ahogyan Péterrel is tette, hogy kihúzza belőlünk a
tényleges siránkozást a bűnbánatunk bizonyságaként. Mert amikor elhangzik, hogy Péter
keservesen sírt, akkor figyeljük meg a bánatot, amiről szent Pál beszél, amikor kimondja,
hogy az az az üdvösségre való megbánást szerez (2Kor7:9-10), s nekünk nem szabad
menekülnünk előle, hanem ellenkezőleg, keresnünk kell azt. S bár természet szerint
önmagunkat akarjuk felvidítani és nem akarunk átélni semmiféle kényelmetlenséget, mégis
kell lennie bennünk némi búskomorságnak. Mint mikor Isten a haragjában érint meg minket, s
kínokat kell átélnünk a szívünkben, miután megsértettük Őt. Az efféle nyughatatlanság
ugyanis a valódi nyugalomhoz vezet minket, s az efféle megszomorodás megörvendeztet
mind Isten, mind az angyalok előtt.
Hamarosan látjuk majd, hogy Júdás megtért, de már, eltérő módon. De ami Pétert
illeti, annak megmutatása végett sírt, hogy nagyon kellemetlenül érezte magát a bűnében és
teljes mértékben visszatért Jézus Krisztushoz. Vegyük észre a „kimenvén onnan, keservesen
síra” szavakat is. Igaz, hogy még mindig a gyengeségében járt el, mert félt kimutatni a
megtérését a tömeg előtt. Igaz, hogy ez még mindig a gyengeségéből fakadt, hogy félt
kimutatni a bűnbánatát az emberek előtt. S bár ez lehetséges, mégis, amikor magában sír,
akkor is Isten előtt sír. S nekünk is így kell. Mert ha csak az emberek előtt sírunk, azzal a
képmutatásunkat mutatjuk be. De mikor mindegyikünk összeszedte a gondolatait, s
megvizsgálja a hibáit és a bűneit, s attól lelki fájdalma támad, az annak a jele, hogy nincs
bene színlelés, ismerte a Bíráját, s azért van ott, hogy bocsánatot kérjen és jól tudta, Isten
feladata visszahúzni minket azokból a mélységekből, amikben, akik benne vannak, mondhatni
elkárhoztak és elveszettek. Ez tehát összefoglalva az, amire emlékeznünk kell Péter
bukásának beszámolójából és azt a három megtagadást illetően, amikkel rászolgált volna,
hogy kidobják Isten királyságából, ha Jézus Krisztus nem mutatta volna már ki a halála és a
szenvedése erejét, hogy Magához vonja őt a megtérésre, mint azt majd látjuk meg is történni.
Ezután ezt olvassuk: „Mikor pedig reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok és a
nép vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék”. Mivel azonban ez nem állt a hatalmukban,
megkötözték őt és elvitték Poncius Pilátushoz, a kormányzóhoz, aki az ország felett
bíráskodott. Ez után az evangélium beszámol arról, hogy Júdás megtért, mikor látta, hogy
Jézus Krisztust elítélték, eldobta a pénzt, amit az árulása díjaként kapott és teljesen
megvallotta a vétkét. A papok azonban nem akarták azt visszavenni, hanem megvették a
fazekas mezőjét, ahol valamiféle csempekészítés folyt, így az a mező haszontalan volt, s nem
lehetett sem megművelni, sem beültetni. Megvették tehát az idegenek temetőjének. Azt
mondták ugyanis, hogy törvénytelen lett volna ezt a pénzt a templomi áldozatok közé tenni.
Ezután az evangélium szerzője azt mondja, hogy amit a próféta mondott, az teljesedett be,
miszerint a harminc ezüstpénzen, amire Izrael népe becsülte Istent, a fazekas mezejére
költötték. Itt azt kell fontolóra vennünk, ami már elkezdődött, nevezetesen, hogy a mi Urunk
Jézus halála és szenvedése nem terem gyümölcsöt minden embernek, mivel a speciális
kegyelem az, amit Isten megad a választottjainak, amikor megérinti őket a Szentlelkével. Bár
elbuknak, Ő felemeli őket. Bár eltévelyednek, mint a kóborló juhok, Ő kiigazítja őket,
kinyújtja a kezét feléjük és visszavezeti őket a nyájába. De itt van Júdás, aki teljesen ki lett
zárva Isten gyermekeinek a soraiból. Mert szükséges, hogy a kárhoztatása megmutatkozzon
az emberek előtt s teljesen nyilvánvalóvá váljon.
Tanuljuk hát meg (az általam már elmondottakat követve) mindenben és minden által
a mi Istenünk felbecsülhetetlen jóságát felismerni. Mert ahogyan kijelentette az emberiség
iránti szeretetét, amikor nem kímélte az egyszülött Fiát, hanem halálra adta Őt a bűnösökért,

154
eslourdis, nehézkes

59
úgy jelenti ki a főleg irántunk érzett szeretetét is, amikor a Szentlelkével megérintve
megismerteti velünk a bűneinket, sírásra késztet és Magához von minket a megtérésre. A
kezdet tehát, hogy nekünk a mi Urunk Jézus Krisztushoz kell járulni, nem tőlünk származik,
hanem azért történik meg, mert Isten kormányoz minket és tetszik Neki kimutatni a
kiválasztását. S ezeket a körülményeket jó megjegyezni. Íme Júdás, aki Jézus Krisztus
tanítványa volt. Csodákat tett az Ő nevében. De mi haszna lett ennek? Tanuljunk hát meg
félni és féltő gondossággal járni, teljesen a mi Istenünkre bízva magunkat. S imádkozzunk,
hogy ne engedjen belebukni egy olyan zűrzavarba, mint amibe ez a szerencsétlen nyomorult
bukott bele. S még ha el is buktunk, emeljen fel minket ismét az Ő erejével, hogy
visszatérhessünk Hozzá: nem olyan megtéréssel, mint Júdás. Hanem valódi és helyes
megvallással. Mert a gonoszok a tőlük telhető legteljesebb mértékben gúnyolják Istent.
Gyönyörködnek a bűneikben. Még dicsekednek is azokkal s végül olyan szégyentelenekké
válnak, mint a ribancok,155 amint azt Jeremiás és Ezékiel próféták mondják. Emellett Isten
végül megérezteti velük a bűneiket, s úgy megrettennek, hogy gyötrődnek és ezt kiáltják: „Ó,
jaj!” De nem azért, hogy megfoganjanak némi reménységéget és megjelenjelek Isten előtt.
Inkább a düh az, ami hajtja őket. Olyan messzire futnak, amennyire csak lehetséges, és
szeretnék lerántani Istent a trónjáról. Csak bosszankodnak és a fogukat csikorgatják, teljes
lázadásban Ellene.
Nos biztos, hogy nekünk másféle megtérésre van szükségünk, azaz nem gyötrődnünk
kell látva, hogy nem kerülhetjük el az ítéletet és Isten kezét, hanem meg kell vallanunk a
bűnünket és meg kell utálnunk azt. Utána nem szabad felhagyjuk a közeledéssel Istenhez,
valóban meg kell jelennünk Előtte nélkül, hogy erre erővel lennénk kényszerítve. Helyette a
saját jótetszésünkből kell hódolnunk előtte, s megvallanunk, hogy részolgáltunk a pusztulásra,
mindazonáltal biztosra véve, hogy bár százezer halált érdemlünk, Ő nem szűnik meg
könyörületesnek lenni velünk szemben. Ilyen volt Péter megtérése. De Júdás esetének azt kell
elénk tárnia, hogy nem elegendő valamiféle érzésekkel lenni a saját hibáinkról és némi kételyt
táplálni, hanem teljesen oda kell fordulni156 Istenhez. Ez nagyon figyelemre méltó, mert
látjuk, hogy milyen sokan, sőt majdnem mindenki kecsegtetik magukat. Amikor egy szóval
megvallást tettek a vétkeikről, bármilyen szomorúak is, úgy tűnik nekik, hogy szabadok és
tiszták, mintha csak annyit kellett volna tenniük, hogy kitörlik a szájukat. S még ha
valamilyen példát hoznak is fel nekik, azt képzelik, hogy nagyon megbántották őket.
„Miért?”, kérdezik, „nem ismertem el a hibámat? Nem vezekeltem?” Ez minden fizetség, amit
megtesznek, mintha Isten csak ez kisgyerek lenne, Aki kiengesztelődik egy nevetésre, még ha
az a nevetés tele is van képmutatással és hazugsággal. Mivel azonban szokásos dolog az
emberek között, hogy nem is tudom, hogyan szeretnék kiengesztelni Istent, ezért mondják,
hogy Júdás megtért. Féljünk tehát, amikor Isten megint bennünket és érezteti velünk a
hibáinkat, de ne állítsunk meg mindent ezen a ponton. Mert az tulajdonképpen nem a
megtérés. Hanem van itt egy próba, amivel meggyőződhetünk arról, hogy valódi megtérők
vagyunk-e vagy sem. Ez akkor történik, amikor teljes megegyezést157 keresünk Istennel, s
nem menekülünk Általa elítélten, már persze ha a kegyelmébe fogad. Ez az, amit megtesz,
miután megvalljuk, hogy bűnösök vagyunk. Mert aki elítéli önmagát, hogy vétkeslegyen
Isten, az angyalok és az emberek előtt, az megigazul és felmentést nyer, mert csak azt kéri,
hogy Isten legyen könyörületes hozzá. Ez tehát összefoglalva az, amit be kell tartanunk.
Nos, Júdás eme megvallását azért kellett megtennie, hogy a papok még
megbocsájthatatlanabbakká váljanak általa. S az evangélium szerzője is azért számol be róla,
hogy sokkal jobban lássuk azt a vakságot, amit a Sátán ültetett bele minden elvetettbe, s

155
Valószínűleg a Jer6:15-re és a 8:12-re utal, amelyek pontosan megegyeznek. Ezékielnél sok igeszakaszban
van utalás a „gyalázat viselésére”.
156
reduits, talán „behódolni”.
157
appointement, nem a szó modern értelmében, hanem a latin punctum népnyelvi beszéd értelmében.

60
mindenki elgondolkodhasson önmagáról. Amikor Isten ilyen példákat ad nekünk a haragjáról
és a bosszúállásáról, akkor megmutatja, hogy az emberek mondhatni őrültek, s meg vannak
fosztva az értelemtől és a józan észtől, (röviden) elég bolondok ahhoz, hogy pokoli dühükben
tomboljanak, akkor az azért teszi, hogy mindenki közülünk meghajtsa a fejét és megtudja,
hogy gyakran eljuthatunk idáig, hacsak a mi Istenünk jósága és kegyelme meg nem őriz ettől.
De óvakodjunk attól, hogy úgy küzdjünk a lelkiismeretünk ellen, ahogyan a papok tették.
Mert mindazok, akik megkeményítik magukat Isten ellen, végül olyan elvetett állapotba esnek
bele, hogy már semmi értelem sem marad bennünk. S Isten előtt így tönkre menve az emberek
előtt is meg fognak szégyenülni. Mert jó dolog, hogy az aljasságuk158 mindenki előtt
megmutatkozzon, s olyan gyalázat érje őket, hogy mindenki visszaborzadjon a galádságuktól.
Ezért mondta hát el nekünk az evangélium szerzője azt, hogy amikor Júdás eljött
visszafizetni a pénzt, a papok egyáltalán nem indultak meg attól. Igaz, azt mondták, hogy nem
törvényes a templom kincsei közé tenni, mert vérdíj. S ez az, ahogyan a képmutatók mindig
nagyon vigyáznak arra, hogy milyen színben tűnjenek fel, hogy az beárnyékolja és leplezze a
vétkeiket. Ám ezzel csak Istent gúnyolják. Mert mit is mondanak? „Ó, nem tesszük ezt a
pénzt a szent áldozatok közé, mert vérdíj.” Akkor vajon ellopták ezt a pénzt? Tudjuk, hogy a
papok a templomi áldozatokból éltek. Mint manapság a pápaságban azok, akiket
prelátusoknak neveznek és a templomi népség mohón falják az áldozatokat és nem törődnek
azzal, milyen célra használják azokat. S bár a papok a templomi áldozatokból elvéve adtak
pénzt Júdásnak, az nem számított nekik, nem törődtek vele. Most viszont ügyet csinálnak
abból, hogy a pénzt visszategyék-e a templom kincsei közé. Ezzel utasítják vissza Júdást
mondhatni gúnyosan, mintha ezt mondták volna: „Ez a gonosz ember lehet, hogy elárulta a
mesterét. Nekünk csak azt kell eldönteni, hogy jót vagy rosszat tett. Ám hogy a magunk
részéről ne legyünk részesek ebben a vétekben, s tisztán tartsuk a kezeinket (amiért ezt a pénz
ilyen célra használták) megvesszük belőle a mezőt az idegenek temetőjének.” Valójában azt
mondják, hogy biztosan kielégítették Istent, s Ő talán nem is tudja, hogyan kérhetne többet,
még ha volt is hiba abban, amit tettek.
Ez az, ahogyan a képmutatók mindig megelégednek magukkal, azt gondolva, hogy
kivásárolták magukat, ám ez csak gyerekjáték. Tudjuk hát meg, hogy ez azért lett feljegyezve
a számunkra, hogy megtanuljuk belőle: amikor elbuktunk, ismerjük el igazán a hibáinkat és
ne keressünk tekervényes kibúvókat, hanem mindenben és mindennel viseljük el a korholást.
Ez tárul tehát itt a szemünk elé. Közben pedig imádkozzunk Istenhez, hogy távolítsa el rólunk
a szemkötőt, amit a Sátán igyekszik ránk tenni, hogy ne károgjuk159 a hízelgéseinket a
gonoszságot megbocsátani akarva, hanem egyre inkább vegyük a fáradságot és vizsgáljuk
meg alaposan minden hibánkat, elítélve és becsületesen megvallva azokat. Emellett azt is
látjuk: Isten úgy dönti a képmutatók véleményét, hogy a végén abban csalódnak, amit
színleltek. Mert a papok biztosan el akarták törölni a hibájukat, hogy soha többé senki ne is
említhesse azt. Ezért színleltek, amikor az idegenek temetőjének vették meg a mezőt. De Isten
mindent a szándékaik ellenére fordít, mert ezt a mezőt „vérmezőnek” vagy „a gyilkos
mezőjének” kellett elnevezni. Ennek emlékezetének tartósnak kell lennie és örökre meg kell
maradnia a férfiak, nők és kisgyermekek szájában, hogy ez az undorító bűnt, amit a papok így
elkövettek, naponta emlegessék, amikor ezt mondják: „Íme, a vérmező, azaz a mező, amit z
árulás bérén vásároltak meg. S ki tette ezt? A papok és a nép főemberei.” Látjuk tehát, hogy
amikor a képmutatók megpróbálnak elrejtőzni a bűneikben és leplezni magukat, Isten annál
jobban leleplezi a gazságukat s megismerteti minden emberrel a gyalázatukat, amiért is
mindenki megvetéssel tekint rájuk. Ezért mondtam, hogy mindennél szükségesebb Istenhez
járulnunk és feltárnunk minden vétkünket, hogy tetsszen Neki eltemetni azokat Önmaga, az
angyalai és az egész világ előtt, ha a magunk részéről így elismertük azokat.
158
turpitude
159
cropissions. Ez alighanem népnyelvi hangutánzó szó.

61
 Az evangélium szerzője végül idéz egy szakaszt a prófétától, hogy kimutassa: ezt
nemcsak Júdás bűne, vagy a papok ördögi ostobasága miatt írta le, hanem általánosan minden
ember megítélése végett. Ezt mondja tehát: „Amit a próféta megírt, beteljesedett, nevezetesen,
Istent harminc ezüstpénzre becsülték és azt a fazekas mezejére költötték.” Nos, Zakariás,160
akitől az igeszakaszt idézte, egy pásztorhoz161 hasonlítja a mi Urunk Jézus Krisztust és azt
mondja, hogy kormányozni akarva a zsidó népet, vette a pálcáját vagy a pásztorbotját, amit
„szépségnek” nevezett annak kimondása végett, hogy a lehető legjobban elrendezett állapotok
álltak fenn annál a népnél, ezért valóban lehetséges volt, hogy Őt Isten keze vezethesse. Van
ennél bármi kívánatosabb? S hogy így lehessen, hol van a mi szuverén örömünk és
boldogságunk, amíg Isten nem gondoskodik az üdvösségünkről és nem látja el a pásztor
feladatait közöttünk? Isten kormányzása volt tehát ennél a népnél, amikor erről a pálcáról volt
szó, nem egy botról, ami arra való, hogy mindent összeverjenek és összetörjenek vele, hanem
hogy békésen vezesse és kormányozza az engedelmeskedő juhokat. Most pedig elhangzik,
hogy vette a második pálcát. Mert valóban, amikor az emberek visszatértek a babiloni
fogságból, Isten is visszatért a pásztori pozíciójához. Olyan borzasztó szétszóratás után, ami
korábban állt fenn, összegyűjti a népet, hogy békésen kormányozza az Ő keze alatt. De végül
olyan gyalázatos hálátlansággal szembesült, hogy Istennek fel kellett adnia mindent. Ezt
mondja: „Ó, látom, miről van szó: nekem nem kell időt vagy fáradságot vesztegetnem rátok.”
Itt az emberek megszokott módján beszél. „Számoljunk hát el, hogy elmehessek.” Ezután
harminc ezüstpénzt fizettek Neki. „Micsoda?”, kérdezi, „ez a jutalom és a fizetség, amit
tőletek kapok?” Mert amikor a harminc ezüstpénzről beszél, akkor figyelembe veszi a
templomban felkínált áldozataikat. Azok csak hiábavaló ceremóniák voltak (mivel
képmutatással, hit és megtérés nélkül mutatták be azokat), amiket a papok és a zsidók
mindazonáltal nagyra értékeltek. Mint manapság a pápisták, amikor megalkották a sok
„szentséget”162 és bemutatták minden gyönyörű áldozatukat, akkor úgy vélik, hogy Isten
majdhogynem a lekötelezettjükké vált. Isten most azt mondja, hogy mindez csak szemét.
„Hogyan?”, mondja. „Mit nyertem azzal, hogy mindezt elvégeztétek? Talán a pásztori
fizetség az, ami nagyon lekötelezettetekké tesz engem? Ó, nem! Semmik közöm ahhoz!
Menjetek, adjátok a fazekasnak, s díszítsétek azzal a fazekaitok szájait és füleit!163 Menjetek!
Én elhagylak titeket. Használjátok fel a (tető)cserepeitekhez.” Mintha azt mondta volna: „Ha
esik az az eső a templomotokban, javítsátok ki magatok. Ami engem illet, nem vállalok többé
közösséget veletek. Azt akarom, hogy távozzatok. S ne képzeljétek, hogy kiengesztelhettek
engem a gazember fizetségének idehozásával. Én abból semmit sem fogadok el.”
Összefoglalva ez az, amire a próféta utalt.
Nos tudjuk, hogy amit Isten akkor megjövendölt, az Jézus Krisztusban teljesedett be,
Aki a mi testben megjelent valódi Istenünk. Ezért volt szükséges, hogy ez az igeszakasz
látható módon is megerősítést nyerjen, s Jézus Krisztust is csak harminc ezüstpénzre
értékelték, azaz, a nép gyalázatos hálátlansággal volt Iránta, Aki az örök Pásztor, s Akit Isten
helyezett az Ő népe fölé. Biztos tehát, hogy mióta a nép elhagyta Isten kormányzását, a mi
Urunk Jézus Krisztus mindig ellátta a Közbenjáró hivatalát, még ha nem is jelent meg emberi
testben. Ez jól az eszünkbe kell vésnünk, hogy a magunk részéről megtanuljuk: ha Isten
kegyelmet gyakorolva befogadott minket, mondhatni a keze alá, s odaadja nekünk a mi
Urunkat Jézus Krisztust Pásztornak, akkor ne bosszantsuk Őt, nehogy a Szentlelke
megszomorodjon és belefáradjon a lázadásunk és a hálátlanságunk tetteibe. S ne a semmiért

160
Zak11:12-13; Mt27:9, ahol ez az igeszakasz Jeremiásnak van tulajdonítva, ami nyilvánvaló tévedés. Kálvin a
kommentárjában megemlíti ezt a hibát, de a prédikációban nem szól róla.
161
Kálvin az Ezék34:11-16, 23-at és a Zak11:4-17-et említi.
162
agios. Ez itt inkább a szónak a görögből átvett szó szerinti fordításának, semmint a szó modern jelentésének a
használata.
163
refaciez vos trous et vos pertuis. „A lyukak és a nyílások újra készítése.”

62
fizessünk Neki,164 hanem mivel Önmagát adja nekünk, ragaszkodjunk Hozzá, mint
Istenünkhöz és Királyunkhoz, hogy Neki szenteljük egész életünket és ne vigyünk Neki olyan
fizetséget, amit visszautasít, hanem adjuk át neki mind a testünket, mind a lelkünket. Mert
nagyon helyénvaló, hogy Övé legyen az elsőség felettünk és teljes mértékben birtokoljon
bennünket, amikor látjuk, hogy csak az üdvösségünket keresi.165
Befejezés és a végkövetkeztetés levonása végett elhangzik: „A mi Urunkat Pilátus elé
vezették, ahol nem válaszolt semmit. Pilátus megkérdezte: ’Nem szólsz semmit? Nem hallod
az ellened szóló tanúvallomásokat?’ Ő azonban nyugodta maradt, ezért a bíró nagyon
elcsodálkozott.” Először is azt kell észben tartanunk, hogy amikor a mi Urunk Jézus Krisztust
ez földi bíró előtt ítélték el, az azért történt, hogy mi felmentést nyerhessünk a kárhoztató
ítélet alól, amire a mennyei Bíró előtt szolgáltunk rá. Tudjuk, hogy nem kerülhetjük el az
Ézsaiásnál megírtakat, ti., hogy minden térdnek meg kell hajolnia Isten előtt (Ézs:45:23).
Mivel Isten a világ Bírája, miképpen tudunk megállni166 az Ő arca és fensége előtt? Senki
sincs közöttünk, aki ne lenne kénytelen önmagát elítélni százezerszer is. Hacsak egyetlen évet
élnénk a világban, máris százezernyi elítélendő vétkünk volna. Nincs senki, akinek ez a
bizonyság ne lenne belevésve a szívébe, s aki ne lenne meggyőződve róla. Akkor hát Isten,
Aki nálunk sokkal világosabban lát, hogyne ítélne el minket, mikor valamennyien
kénytelenek vagyunk oly sok módon elítélni önmagunkat? De itt a mi Urunk Jézus van kitéve
ennek a szélsőségnek, hogy egy földi bíró vádolja, egy világi ember, olyasvalaki, akit csak a
kapzsisága és a becsvágya hajt. Amikor tehát Isten Fiát ennyire megalázzák, tudjuk meg,
hogy azért történik ez, hogy mi emelt fővel léphessünk Isten elé, s Ő befogadhasson minket, a
félelem pedig többé ne legyen az oka a visszahúzódásunknak az Ő ítélőszéke elől, hanem
bártan merjünk ahhoz közeledni, tudva, hogy ott kegyelmes fogadtatásban lesz részünk. Azt is
tudjuk, hogy Jézus Krisztus elnyerte a világ Bírájának tekintélyét, hatalmát és szuverén
uralmát. S amikor Pilátus elítéli, az azért történik, hogy manapság mi bátran járulhassunk
Hozzá, valóban tudva, hogy Neki adatott a hatalom a mi megítélésünkre. Mivel ott állt, tudjuk
meg, hogy Ő akarta elhordozni a mi kárhoztatásunkat és nem állt szándékában a tárgyalás
Önmagát igazolandó, jól tudva, hogy Neki el kell ítéltetnie helyettünk. Mert jóllehet folt és
hiba nélkül való volt, Ő hordozta el minden bűnünket. Nem kell hát megdöbbennünk azon,
hogy úgy állt ott, mint egy elítélt, mert egyébként nem tudta volna ellátni a Közbenjáró
hivatalát, csak úgy, ha elfogadja az ítéletet és megvallja, hogy helyettünk Ő érdemelte meg a
kárhoztató ítéletet. Ezt foglalja tehát magában a mi Urunk Jézus Krisztus hallgatása, hogy
manapság teljes hangerővel hívhassuk segítségül Istent, s kérhessük a bocsánatát minden
vétkünkre és sértésünkre.
Most pedig hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Istenünk fensége előtt.

164
que nous ne le payons point de nefles.
165
Kálvin vázlata szerint a prédikáció itt ér véget. A többi szigorúan csak rögtönzés.
166
subsister. Kálvin finoman megkülönbözteti a subsister-t és az exister-t. A subsister (megmaradó) többet is
jelent, mint az exister (létező), az előbbi majdnem azonos a vivre-vel (élő). Kálvin nem szeretett a puszta
létezésre gondolni a valódi élettől elkülönítetten.

63
 7. prédikáció
Ötödik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról167

Jézus pedig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván: Te

vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod. És mikor vádolák őt a
főpapok és a vének, semmit sem felele. Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily
sok bizonyságot tesznek ellened? És nem felele néki egyetlen szóra sem, úgy hogy a
helytartó igen elcsodálkozék. Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani
a helytartó a sokaság kedvéért, a kit akarának. Vala pedig akkor egy nevezetes foglyuk,
a kit Barabbásnak hívtak. Mikor azért egybegyülekezének, monda nékik Pilátus:
Melyiket akarjátok hogy elbocsássam néktek: Barabbást-é, vagy Jézust, a kit
Krisztusnak hívnak? Mert jól tudja vala, hogy irigységből adák őt kézbe. A mint pedig ő
az ítélőszékben ül vala, külde ő hozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz
ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban ő miatta. A főpapok és vének
pedig reá beszélék a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék
el. Felelvén pedig a helytartó, monda nékik: A kettő közül melyiket akarjátok, hogy
elbocsássam néktek? Azok pedig mondának: Barabbást. Monda nékik Pilátus: Mit
cselekedjem hát Jézussal, a kit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának:
Feszíttessék meg! A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig
még inkább kiáltoznak vala, mondván: Feszíttessék meg! Pilátus pedig látván, hogy
semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit
a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok! És
felelvén az egész nép, monda: Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon. Akkor
elbocsátá nékik Barabbást; Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy
megfeszíttessék.

Láttuk már az előző versekben, hogy a mi Urunk Jézus úgy kínálta fel Magát a saját
akaratából, mint áldozat, hogy jóvátételt adjon a mi összes vétkeinkért az engedelmességével,
s ezek eltörlése végett akarta, hogy elítéljék. Ezért van megírva, hogy egyáltalán semmit sem
válaszolt az ellene felhozott vádakra. Lett volna mit válaszolnia, de csendben maradt, ahogyan
Ézsaiás próféta is mondja. Ez nemcsak a türelmét volt hivatott megmutatni, hanem annak a
szabadságnak a megszerzésére is irányult a mi számunkra, hogy azzal dicsekedhessünk:
igazak és ártatlanok vagyunk Isten előtt (még ha a lelkiismeretünk vádol és elítél is), tudva,
hogy Isten a kegyelmébe fogadott, s minden hibánkat eltörölte a mi Urunk Jézus Krisztusban
fellelhető tökéletesség. Így szerezte tehát meg Isten Fia a számunkra a szabadságot ahhoz,
hogy dicsekedhessünk: mi Isten gyermekei vagyunk és igazaknak minősülünk Előtte, ti.
amikor nem akart válaszolni a becsületességének megmutatása érdekében. Egyébként először
bárki furcsállhatja, hogy miután így fogták el, mégis azt mondja, hogy Ő a zsidók Királya.
Ezek a dolgok ugyanis ellentmondóknak tűnhetnek, de szent János még tovább megy és
elmondja, hogy Ő kijelentette: az Ő országa nem e világról való, s amikor azt is kijelentette,
hogy Ő Isten Fia, akkor ünnepélyesen azt is bejelentette:168 azért jött ebbe a világba, hogy
fenntartsa az igazságot. De mindezeket könnyű összeegyeztetni. Mert a mi Urunk Jézusnak
biztosan a zsidók Királyának kellett kijelentenie Önmagát, ha nem akarta elvetni a
próféciákat. S Isten Fiának is, de az nem vezetett a felmentéséhez. Inkább azért történt, hogy
ne legyen túl sok huzavona a bírósági tárgyaláson, hanem hamar elítéljék. Jegyezzük hát meg
jól, hogy amikor a mi Urunk Jézus Krisztus hallgatásáról van szó, az azért volt, mert nem

167
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 46. kötet 887-901. oldalak
168
Proteste – figyeljük meg ismét a szó használatát.

64
akart semmiféle mentséggel előhozakodni. Ami az Ő Személyét illeti, csukva tartotta a száját.
De nem szűnt meg olyan megvallásokat tenni, amiket tennie kellett. S ezért mondja szent Pál
is, hogy jó bizonyságot tett Poncius Pilátus előtt (1Tim6:13) Mert ha arról lett volna szó, hogy
Jézus Krisztus belekezd a saját Maga védelmébe, nos, a bíró már meggyőződött a
becsületességéről. Ha tehát megszólal, könnyedén megnyerhette volna az ügyét. Ez az, amitől
Pilátus elámul. De a mi Urunk Jézus Krisztus mégsem hagy fel azzal a bizonyságtétellel, amit
Isten bízott Rá – nem arra törekszik, hogy tanítson (mert nem most volt annak a helye),
hanem hogy megerősítse és megszilárdítsa azt a tanítást, amiről korábban tett bizonyságot.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy egyrészről a bűn, ami a legjobban zavarta a
zsidókat az volt, hogy zavart keltett és meggátolta őket az adófizetésben a római császárnak.
Ez felbőszítette a kormányzót is, egy pogány embert, akit a császár küldött oda. Az is nagyon
bizonyos, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus királynak jelentette ki Önmagát, de nem földi
királynak. Hisz látjuk, hogy amikor a zsidók meg akarják koronázni, elvonul és elrejtőzik a
hegyek között. Sőt, tompítja ennek a rágalomnak az élét, mert az evangélium rossz hírbe
keverését jelentené, ha kiforgatná a világ rendjét és törvénykezését. Mert Ő, Aki azért jött,
hogy mindannyiunkat a mennyei királyságba hívjon és annak részeseivé tegyen, nem akarta
eltörölni a földi királyságokat, mert azokat is Ő tartja fenn a hatalmával. Az evangéliumra
tehát nem szabad szégyent hozni azzal, hogy Jézus Krisztus elbitorolni jött bármiféle hatalmat
vagy világi tekintélyt. Ezért mondja Pilátusnak konkrétan, hogy az Ő országa nem evilági.
Valójában mi történne, ha a mi Urunk Jézus Krisztus királysága földi lenne? Mit
nyernénk a Belé vetett reménykedéssel, hiszen ebben a világban olyan nyomorultak vagyunk?
A hitetleneknek sokkal jobb sorsuk van, mint nekünk, tekintettel a megpróbáltatásokra,
amiket át kell élnünk. Igaz, hogy Isten büntetései mindenütt kifejtik a hatásukat és azok, akik
a tőlük telhető legnagyobb mértékben igyekeznek azokat elkerülni, mégis ki vannak téve
megannyi nyomorúságnak és megpróbáltatásnak. De ugyanez tegyen minket késszé a
szigorúbb fegyelemre. Mert Isten a Maga házán és az Ő egyházán kezdi a fegyelmezést. Ha
tehát a mi Urunk Jézus Krisztus földi király lenne, akkor úgy tűnne, hogy mi teljesen
elidegenedtünk Tőle. Továbbá tételezzük fel, hogy számunkra minden nagyon könnyű lenne
ebben a világban, s Isten Fiának a segítségével úgy élnénk, mint a Paradicsomban, az életünk
akkor is csupán árnyék. A boldogságunk tehát nagyon rövid és törékeny lenne. Ezért biztosan
kell tudnunk és teljesen meggyőződötteknek kell lennünk arról, hogy a mi Urunk Jézus
királysága mennyei, mégpedig azért, hogy elérhessük az örök életet,169 amire elhívást
kaptunk. Ez az tehát ahogyan Jézus Krisztus királysága örök, mert semmi evilágit nem
tartalmaz, ami mind romlandó.
Tanuljuk hát meg türelemmel tűrni a bajainkat, tudván, hogy azok se nem csökkentik,
se nem rontják meg semennyire azt a kegyelmet, amit az Úr Jézus Krisztus szerzett meg
nekünk. Mert ezek valójában segítségek az üdvösségünkhöz, ahogyan szent Pál mutatja meg a
Rm8:28-ban. Amikor a világ lenéz és kigúnyol, amikor sok korholást kell elszenvednünk,
amikor éhesek és szomjasok vagyunk, amikor összekötik a szárnyainkat, amikor mindenfelől
zaklatnak, akkor ezt kell meggondolnunk: „Isten tehát elfogad bennünket”. Ez olyan, mintha
azt mondta volna nekünk: „Nézzetek fel. Ne arra gondoljatok, ami ebben a világban van.”
Összefoglalva ezt kell észrevennünk. Valójában nem ok nélkül akarta a mi Urunk Jézus
megerősítésképpen hozzátenni, hogy Ő azért született és jött el erre a világra, hogy az
igazságot mondja. Bárki, aki világosan hallotta ezt, megállt a hangja hallatán. Ebből látjuk,
milyen fontos tanítás az, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus országa nem ebből a világból való.
Mert ha lényegtelen mondat lett volna, akkor könnyedén átugorhatott volna felette. De amikor
kijelentette, hogy az igazságot szólni jött ebbe a világba, az olyan, mintha a figyelmünket
akarta volna felkelteni, s mindannyiunknak elmélkedni kell a szívünkben és alaposan

169
la vie permanente.

65
tanulmányozni ezt a tanítást. Azaz, vissza kell húzódnunk ettől a világtól és annak minden
teremtményétől, hogy ehhez a mennyei Királyhoz járuljunk és Benne keressük a nekünk
megadott lelki jótéteményeket, hogy élvezhessük azokat annak a mértéknek megfelelően,
amit Ő hasznosnak tart az üdvösségünkhöz. Valóban, mindabban, amit az evangélium
summájának látunk jegyezzük meg konkrétan ezt az Ígét: Jézus Krisztus azért jött a világba,
hogy szólja az igazságot, hogy meggyőződésre juthassunk ez által, mert amikor odafigyelünk
a tanítására, egyáltalán nem fogunk csalódni, mivel teljesen biztos és garantált, hogy amit Ő
megígért, az be is fog következni. Amikor Dávid biztos akar lenni minden kísértéssel
szemben, azt mondja, hogy Isten Ígéje olyan, mint a hétszer tisztított ezüst, amit tűzzel
próbáltak meg.170 Ezért valahányszor kételkedni kezdünk a mi Urunk Jézus Krisztus
ígéreteiben, illetve zavarnak és zaklatnak bennünket (mert az ördög is használ efféle
ravaszságot, hogy elcsüggesszen és elbátortalanítson), térjünk vissza ahhoz a bizonysághoz,
miszerint a mi Urunk Jézus azért jelent meg a világban, hogy a hűséges tanúbizonyságunk
legyen. Várjunk manapság arra, hogy megmutassa: nem ok nélkül adta nekünk mindezeket az
ígéreteket, mert ezek csalhatatlanok. Ezt tehát annak summája, amire emlékeznünk kell.
Emellett, amikor Pilátus ezt kérdezi: „Micsoda az igazság?” (Jn18:38), akkor
jegyezzük meg, hogy ezt nem információszerzés végett kérdezte, hanem mondhatni
rosszindulatból és gúnyolódva, ahogyan ez a bűn sokakban manapság is látható. Amikor Isten
igazságáról beszélünk, az evangélium tanítását értjük alatta. Szent Pál (az Ef1-ben) nevezi így
azért,171 hogy megkülönböztesse minden más ismerettől.172 Meg kell hagyni, ha valaki
beszámol valamiről, ami megtörtént, az igazság, de amikor Isten hív Magához és ki akar
minket vonni ebből a világból azért, hogy eljussunk a mennyei életre, az olyan igazság, amit
szuverén pozícióba kell helyezni és minden másnak vele összehasonlítva semmivé kell lenni.
Figyeljük meg, miképpen viseltetik tisztelettel a világ az evangélium iránt. A világ
legbölcsebbjeit (akiket annak tartanak) úgy elvakítja a vakmerőség, hogy amikor megkérdezik
tőlük: „Hogyan tovább?”, ezt mondják: „Oly hosszú időn át éltünk már ebben a világban és
csak az evangéliumot kell ismernünk, de nem kell tudnunk semmi másról, ami létezik?”
Valamennyien megbotránkoznak, amikor azt mondják nekik, hogy Isten igazsága el lett
temetve és most még jobban kell arra vigyázni. Halljuk, miképpen gúnyolódnak ezen az
elképzelésen. Így volt Pilátussal is. Miután őt a császár küldte helytartónak Júdea provinciába,
úgy érezte, nagyon nagy rosszat tettek neki, amikor olyan igazságról beszéltek, amit ő nem
ismert. „S hogyan tovább? Úgy kell tehát cselekednünk, mint a bolondoknak? Csak hazugság
van bennünk? Vajon nem vagyunk képesek különbséget tenni a jó és a rossz között? S engem,
akit kijelöltek a hivatalra, aki a császár helyét foglalja el és az ő személyét képviseli, neked
pont azért kell korholnod, mert nem ismerem az igazságot?” Ez tehát Pilátus hozzáállása.
Felfuvalkodott a gőgtől, mint egy béka, s nem akar abba a hírbe keveredni, hogy nem ismeri a
különbséget a jó és a rossz között. Valójában nem látjuk, hogy Urunk válaszára várna, hanem
csak foghegyről odaveti ezeket a szavakat és távozik. Ezért legyünk megfontoltak. Ha ma sok
Pilátus van, akik visszautasítják, hogy Isten iskolájában tanuljanak és taníthatókká váljanak,
mintha már elég bölcsek lennének, az ne gátoljon minket abban, hogy a hit engedelmessége
alá helyezzük magunkat azért, hogy elfogadjuk, amit Urunk mutat és javasol nekünk, tudva,
hogy az igazság nem növekszik az elménkben, mert ott csak hiábavalóság és hazugság van, s
mi a sötétségbe vagyunk taszítva, amíg Urunk ki nem húz abból. Ismerjük hát el, hogy az
igazság felülmúlja minden értelmünket és képességünket és bizonyosan Istennek kell a
Mesterünknek lenni ahhoz, hogy megtartson minket abban, mi pedig kevesek vagyunk annak
befogadásához, amit Ő mutat meg nekünk. Bárcsak olyan drágának tartanánk ezt az igazságot,

170
Zsolt12:7. Kálvin „az Isten Ígéje” kifejezést „az Úr szavai” kifejezéssel helyettesíti. (Károlinál: az Úr
beszédei – a ford.)
171
„az igazságnak beszéde, idvességetek evangyélioma” – Ef1:13.
172
la discerner d ‘avec toute autre science.

66
hogy amikor már bejártuk eget és földet ás látszólag mindent megtanultunk, akkor elismerjük,
hogy mindaz csak füst és múlónak fog bizonyulni, amíg nem alapozunk az Ígére. Ami biztos
és változhatatlan. Ez tehát sommásan az, amire emlékeznünk kell.
Majd ezt olvassuk: „A mint pedig ő az ítélőszékben ül vala, külde ő hozzá a felesége,
ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban ő
miatta.” Nem kétséges, hogy Isten akart bizonyságot tenni Jézus Krisztus ártatlanságáról
sokféleképpen, még Pilátus szájával is (mint már említettük, s mint majd még részletesebben
látjuk) – nem mintha Isten már nem döntötte volna el, hogy minek kell történnie az Ő
egyszülött Fiával. Mivel azt akarta, hogy Ő legyen a világ bűneit eltörlő áldozat, az Írásoknak
be kellett teljesedni. S a mi Urunk Jézusnak is igaznak és ártatlannak kellett bizonyulnia, hogy
még jobban felismerhessük: Ő szenvedte el azt a kárhoztatást, ami nekünk járt, s amire
rászolgáltunk, továbbá, hogy a hibáinkat és a bűneinket mindig mindabban szemlélhessük,
amit itt hallunk a mi Urunk Jézus Krisztus haláláról és szenvedéséről.
Ezután elhangzik, hogy Pilátus fel akarta menteni a mi Urunk Jézust. Mert jóllehet
szuverén, vitathatatlan hatalommal rendelkezett, mégis egy idegen országban volt egy
lázadozó néppel, s bár volt helyőrsége a városban, a lázongás zavarta őt. Ezért akart ravasz és
nyájas módszerekhez folyamodni, hogy lecsendesítse a népet. Majd elhangzik, hogy
előhozakodik a szokásával: „Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani a
helytartó a sokaság kedvéért, a kit akarának.” Megengedi nekik, hogy válasszanak Jézus és
Barabás között, az utóbbi (ahogyan szent János mondja el) rabló volt. A többi evangélium-író
elmondják, hogy közismert gonosztevő volt, sőt még gyilkos is és lázadást szított a városban.
Egy dögvész, akit mindenkinek utálnia kellett. A nép mégis ezt kiáltja: „Add ki nekünk
Barabást, bocsáss meg neki és feszítsd keresztre Jézus Krisztust.”
Ami ezt a szokást illeti, miszerint húsvétkor elengedtek egy bebörtönzöttet, látjuk,
hogy az embereket a bolond áhítatosságuk vezeti. Mert úgy tűnt nekik, hogy az ünnepet
sokkal jobban meg lehet tartani egy bebörtönzött szabadon bocsátásával, s az egyben szolgálat
volt Istennek is. Mindazonáltal mindez csak utálat volt. Hiszen meg van írva, hogy aki
igaznak mond egy gonosztevőt, az ugyanolyan bűnös Isten előtt, mint az, aki az ártatlant
bünteti. Meg kell tehát lennie a méltányosság érzésének azokban, akiket Isten az
igazságszolgáltatás trónjára küldött és helyezett. Mert felfegyverezve őket a kardjával nem azt
mondta nekik, hogy „tegyetek, ami jónak látszik előttetek”. Ő biztosan azt akarja, hogy atyai
módon gondoskodjanak a népről és nagyon ügyeljenek arra, nehogy egyesek kegyetlenül
felemelkedve kárt tegyenek másoknak, visszaélve a befolyásukkal és a tekintélyükkel, hanem
inkább legyenek emberségesek és könyörületesek. A gonosztevőket azonban meg kell
büntetni, s ezt Isten is parancsolja. De mit tesznek az emberek? Azt képzelik, hogy a húsvéti
böjtöt tartják meg, amikor megsértik Istent és nyíltan megszegik az Ő Ígéjét. Ennek arra kell
intenie minket, hogy ne kövessük a magunk fantáziáját, amikor az Isten tiszteléséről van szó,
hanem járjunk el mindenben és mindennel az Ő akarata szerint. Ezért ne bűvészkedjünk173
semmiféle áhítattal annak megfelelően, ami jónak tűnik a számunkra, hanem elégedjünk meg
azzal, amit Isten rendel megtennünk, s amit jóváhagy. Azt is látjuk, miféle szokás az, amit
manapság az emberek törvénnyé tesznek, tudniillik, hogy amit közös alapszabálynak
fogadnak el, az törvényesnek látszik. Jóllehet ez lehetséges, Isten mégsem mulasztja el
elítélni. Látjuk tehát a véghez vitt visszaélést, amit ez a romlás okozott – Barabást többre
tartották Isten Fiánál.
Aztán valaki elsőre furcsállhatja, hogy a mi Urunk Jézust ennyire leszólták, s egy
tolvajt és gyilkost többre tartották Nála, s több tiszteletet kapott az emberek között, Jézus
Krisztust pedig gyalázat és szégyen érte. Nem volt elég, hogy Isten Fiát keresztre feszítsék és
gyalázattal telihalált kell halnia, további nagy kínokat elszenvednie? Mert a kereszthalál

173
se forger.

67
mondhatni a rablók halála volt. Mert az nem olyan volt, mint az akasztófa 174 lenne ma, hanem
mint a kerékbetörés.175 Nem volt elég, hogy Jézus Krisztust, miután megkorbácsolták és
szembe köpték, a mélybe taszítsák annak szükségszerű bemutatásával, hogy mennyire
megvetendő Ő az egész világ előtt? Mert ha a magunk értelmével ítéljük meg, biztos, hogy
összezavarodunk. Nekünk azonban magasabbra kell emelni a tekintetünket hit által és el kell
jutnunk oda, amit korábban említettünk, nevezetesen, hogy Isten irányít mindent az Ő
tanácsvégzésével. Ne álljunk tehát meg annál, hogy mit tett a nép Pilátussal, hanem
szemléljük Isten megmásíthatatlan tanácsvégzését: hogy még jobban megalázzon minket, azt
akarta, hogy a Fiát teljes zűrzavarba taszítsák és a világ minden gonosztevője alá sorolják be,
hiszen két gazember között lett keresztre feszítve, mint azt majd látjuk. Ez az tehát, amit észre
kell vennünk, amikor itt elhangzik, hogy Barabást kellett szabadon bocsátani és Jézus
Krisztust kellett megtenni a világ mondhatni legjobban utált személyévé.
Pilátus még ez után is igyekszik kiszabadítani a mi Urunkat, Jézust, de ördögi
eszközökkel: nevezetesen, megkorbácsoltatja (amit akkor „büntetésnek” neveztek) és úgy
akarta elengedni, miután megbüntette, mint aki valamilyen hibát követett el. Mert azzal akarta
lecsendesíteni a népet. Nos, ha a mi Urunk Jézus így menekült volna meg, mivé lett volna az
evangélium és mi lett volna a világ üdvösségével? Mert ez a „helyesbítés” (ahogyan Pilátus
nevezte) örökre a szégyen bélyegévé válhatott volna, mintha az evangélium tanítása
gonoszság lenne, hiszen az ország bírája ítélte azt el, s ezzel a mi Urunk Jézus a Maga
Személyében teljességgel elvetetté vált volna. Mi meg közben elpusztultunk volna, mert nem
volt más módja Isten kibékítésének irántunk, mint az egyszülött Fia halála által. Ez tehát az
élet felkínálása – a mi Urunk Jézus halála. Látjuk tehát, hogy az ördög nagyon megerőltette
magát azért, hogy a mi Urunk Jézus nehogy meghaljon. Azonban ki más indította volna a
papokat és a maguk fajtáját Jézus Krisztus halálig tartó üldözésére, ha nem az ördög? Ez igaz,
mert úgy munkálkodik, mint egy bolond. Ahogyan látjuk, hogy Isten a kábulat és az őrültség
lelkét küldi rá minden gonosz emberre, s emiatt önmaguknak is ellentmondanak, s mint a
tenger hullámai egymást csapdossák, úgy az ördögöt is elragadta, mikor egyrészt megpróbálta
kitörölni a mi Urunk Jézus emlékezetét, másrészt viszont meg akarta akadályozni az
emberiség megváltását. De Isten úgy munkálkodott, hogy azt akarta: a Fia ártatlanságáról
magának a bírónak a szája tegyen bizonyságot. Mindazonáltal azt is akarta, hogy meghaljon, s
így váljon áldozattá a mi üdvösségünkhöz és megváltásunkhoz. Istennek csak egyetlen és
egyszerű akarata van, de bámulatos a számunkra, s Ő olyan furcsa módokon jár el, hogy
ámulattal kell meghajtanunk a fejünket és el kell ismernünk, hogy a mi Urunk Jézus nem az
emberek kívánságának megfelelően szenvedett, hanem mert nekünk a mi Istenünk végtelen
szeretetének olyan zálogára176 volt szükség, s Jézus Krisztusnak ki kellett azt jelentenie
nekünk, hogy megmutassa, milyen becsesek a lelkeink az Ő számára és milyen drágák 177 azok
üdvössége Neki. Gondoljuk hát végig mindezeket a dolgokat.
Emellett szent Jánosnál az is elhangzik, hogy noha Jézus Krisztust megkorbácsolták, a
nép még többet akart azt kiabálva, hogy ítéljék halálra. Ez után Pilátus megkérdezi Őt, mivel
hallotta, hogy Isten Fiává tette Magát, s ez a szó megérinti őt és még jobban megretten, mint
annakelőtte. Ezért megkérdezi: „Honnan való vagy Te?”, s mikor Jézus Krisztus semmi
választ sem ad, ezt mondja: „Nem tudod, hogy van hatalmam szabadon bocsátani vagy
elítélni?” Itt látjuk, miért hoztak fel ilyen vádat a zsidók a mi Urunk Jézus Krisztus ellen.
Igaz, hogy a bűn, ami képes lett volna jobban megindítani az ország kormányzóját, az volt,
hogy királyságot és uralmat tulajdonított Magának, de mikor látják, hogy a rosszindulatuk

174
le giber.
175
la roue. Kálvin korának kivégzőeszköze, amin az áldozat testét egy emelőrúddal verve porrá zúzták a
csontjait.
176
biztosíték, garancia stb.
177
magas árúak

68
lelepleződött és Pilátus jól érti, hogy ők csak hamis hazudozók, akkor ezt mondják: „Olyan
törvényünk van, amelyik alapján meg kell halnia.” Ezt a kiváltságot ugyanis meghagyták
nekik azzal a feltétellel, hogy ne legyen közöttük semmiféle vallásos vita. A rómaiak ugyanis,
akik világi emberek voltak és csak ceremóniákkal szolgálták a bálványaikat, úgy akarták
fenntartani a birodalmat, hogy mindenkinek engedték: cselekedjen a vallásának megfelelően.
Ezért mondják: „Isten Fiává tette magát és ezzel istenkáromlást követett el.” Igaz,
hogy ha a mi Urunk Jézus nem lett volna a világ Megváltója, akkor halálbüntetésre méltóvá
tette volna Őt, hogy Isten egyszülött Fiává tette Magát. Mert valamennyien Isten gyermekei
vagyunk, miután örökbe fogadott bennünket kegyelem által. Ez a szokásos beszédmód ezzel
kapcsolatosan a Szentírásban. Azok, akik kaptak valamilyen különleges kegyelmet, „Isten
fiainak” mondatnak egy további módon, mint hercegek és magiszterek. Még nagyobb ok van
rá, hogy Jézus Krisztust jogosan „Isten Fiának” mondjuk, Akit rendkívüli módon kent fel
kegyelemmel és hatalommal a Szentlélek. De ha egyáltalán nem lett volna a világ Megváltója,
s „Isten egyszülött Fiának” nevezte volna Magát par excellence, az valóban halálos bűn lett
volna. De hogyan vádolhatják Őt ezzel a zsidók? Először is azért, mert nem ismerik a
Szentírást, ugyanis nem tudják, hogy annak, Akinek a Megváltónak kell lennie, egyben a
megtestesült élő Istennek is lennie kell. Mivel tehát valójában nem értették a Szentírást, s nem
tanították őket arra, hanem ostobán közönyösek maradtak, ezért ítélték el olyan bátran Jézus
Krisztust. Hasonló vakmerőséget látunk minden tudatlan emberben. Manapság, amikor
„eretneket” kiáltanak, azt nem azért teszik, mert kezükben van a bizonyíték, hanem mert a
legostobább tökfilkókat olyan düh mozgatja, amitől zelótákká akarnak válni Istent tisztelendő,
de nem tudják sem azt, hogy miért, sem azt, hogy hogyan. Továbbá, szükséges lett volna
megvizsgálni, hogy Jézus volt-e Krisztus, a Messiás vagy sem. De a zsidók minden
vizsgálódás nélkül178 vetették Őt el. Tanuljuk hát meg, hogy ha olyan buzgóságot akarunk
(tanúsítani) amit Isten elfogad, akkor a valódi tudásnak kell irányítania minket,179 s az Ő
Ígéjéből kell tanulnunk. Mert képesek lehetünk lehántani a felszínt, de ez csak a Sátán vad
érveivel tehető meg, ha nem Isten igazságának diákjaiként szólunk, mert Ő az egyetlen
alkalmas Bíró, s Ő fönntartja Magának annak megmutatásának jogát, hogy mi az Ő akarata. S
mivel ez a helyzet, kövessük Isten Ígéjét egyszerűséggel, s legyünk békeszeretők. Akkor a
buzgóságunkat ez szabályozhatja. S ez az, amit legelsősorban kell betartanunk. Mikor
azonban elhangzik, hogy Pilátus minden korábbinál jobban megrettent, amikor hallotta, hogy
Isten Fiáról van szó, ott a szegény pogány személyében a vallás valamiféle látszatát látjuk,
ami mozgatja és mardossa őt, s a lelkiismeretéhez szól, ezért nem tudja, melyik úton induljon
el. Ott áll Jézus Krisztus teljesen elcsúfítva a megkorbácsolás jeleivel a testén. Korábban sok
korholást és gyalázkodást180 szenvedett el, sok köpdösést, és sok fejbevágást, amit Kajafás
házában kapott. Röviden, ott egy ember, akit mindenki megvet és elutasít. Isten neve azonban
mégis megindítja Poncius Pilátust, félelmet és ámulatot keltve benne. Mi lesz hát velünk, ha
úgy viselkedünk, mint a vadállatok? S amikor valaki Istenről akar nekünk beszélni, ha az nem
tart minket féken, akkor vajon Pilátus példája nem fog elítélni minket az utolsó napon?
Látunk ma gúnyolódókat, gonoszsággal telt embereket. Ha valaki így szól hozzájuk: Nézd,
mit mutat nekünk Isten”, ha valaki az Ő Ígéjét jelenti ki nekik, ha valaki azt szeretné
bizonyítani, amit ők elvetnek, az egyik ugyanolyan a számukra, mint a másik. Becsukják a
füleiket, befedik a szemeiket, teljesen lekötik őket a természetes érzékeik és olyan gőgösek,
hogy még csak fontolóra se veszik, hogy meghallgassanak. Mert teljesen elégedettek úgy,
ahogyan vannak. „Mi rendeltük el”, mondják, „tehát meg kell tenni.” Valóban? Azonban itt
van Pilátus, aki soha egy szót nem hallott Isten tanításáról, sőt a törvényét is megvetette, ezért
mindent, amit a zsidók tettek, ő valami koholmánynak tekintette, és a bálványait imádta. De

178
inquisition.
179
reglez en droite science.
180
tant d’ opprobres et ignominies.

69
az „Isten” név mégis hatással van rá, s visszafogja magát, amikor Róla van szó. Vajon valami
fenség vagy pompa miatt, amit Jézus Krisztusban lát? Egyáltalán nem. Csak az „Isten” név
váltja ki benne a tiszteletet. Mennyire el fog ítélni egyeseket ez a Pilátusban meglevő félelem,
amikor a kitaposott útjukat járják és semmiféle fejlődés sem látható közöttük, még ha az
„Isten” nevet emlegetik is közöttük, s nemcsak futólag, egyetlen szóban, hanem felkínálják
nekik, hogy tanítják őket és ujjal mutatnak rá a Szentírás bizonyságaira! Ha nem
kegyeskednek rágondolni erre vagy nem tanúsítanak semmiféle szorgalmat, hogy magukra
alkalmazzák, akkor vajon nem az ördög uralja őket teljes mértékben? Vajon nem kell tudniuk,
hogy olyanok, mint mondhatni a szörnyetegek, akik megsemmisítették a vallás minden
csíráját, mert makacsul ellenszegültek Istennek, lenézve az egész természetet? Ez az tehát,
amire emlékeznünk kell.
Az is lehetséges azonban, hogy épp ellenkezőleg van, mert azt is látjuk, hogy az
emberek minden félelme, s minden érzelme és érzékelése, amivel Istent tisztelik csak
mondhatni egy villám villanása lesz, ami elsuhan a szemük előtt és azonnal szertefoszlik.
Hiszen hogyan félte Pilátus Istent? Látjuk, hogy az istenfélelem egyáltalában nem ragadta őt
meg, mert csak akkora büszkeséget mutat, hogy úgy tűnik a számára: Isten a továbbiakban
semmi. Így tehát azokat, akiket nem Isten Lelke kormányoz, egyrészről megragadja némi
félelem, amitől egy ideig megalázkodnak Isten előtt, de nem szűnnek meg felemelni a
szarvaikat, majd megfeledkeznek mindenről, s eltompítják a lelkiismeretüket és gonoszságot
cselekszenek. Ahogyan a fáraónál is látjuk, hogy néha teljesen megdöbben. „Imádkozzatok
Istenhez értem”, mondja. S mikor látja Isten annyira nyilvánvaló hatalmát, akkor „ó, ez Isten
ujja”, mondja, „engedelmeskednünk kell Neki”. Röviddel utána azonban rosszabb, mint volt.
S így volt ez Pilátussal is. Ez arra int minket, hogy ne olyan legyen az istenfélelmeink, mint a
széllökések, hanem legyenek annak jó gyökerei, amik szilárdan rögzülnek a szívünkben. Mert
hogyan félte Pilátus az Istent? Úgy, hogy az csak még megbocsájthatatlanabbá teszi őt. Ezért
ébreszti fel Isten a szunnyadó lelkiismereteket, amik vissza akarnak utasítani minden igát, ám
Ő felserkenti azokat és arra ösztökéli, hogy alaposabban gondolkodjanak el magukról, így
önmaguk ellenére is fel kell ismerniük a szegényes mivoltukat és érezniük kell a bűneiket,
még ha szundikálni is akarnak bennük. Minden kétely tehát, amit az Istent elítélők és a gonosz
emberek táplálnak, úgy tekintendő, mint megannyi idézés, amiket Isten azért ad ki, hogy
elvegye tőlük a tudatlanság minden mentségét. De azután lazítanak a gyeplőn, fesztelenül
viselkednek, így semmiképpen sincsenek megzabolázva – mint azt Pilátusnál is látjuk.
Kezdetben teljesen megdöbben, de hamarosan visszatér a természetes énjéhez. „Nem tudod”,
mondja Jézus Krisztusnak, „hogy van hatalmam elengedni és van hatalmam elítélni?” Itt
jegyezzük meg először is azt, hogy ha Ő egy rabló lett volna, Pilátus akkor se lett volna képes
a kisujját se megmozdítani, ha Isten nem ad neki ehhez hatalmat. Hogyan van hát, hogy
Pilátus olyan korlátlan engedélyt mer feltételezni, hogy elítélhet vagy szabadon bocsáthat a
saját kénye-kedve szerint a pozíciójából fakadóan? Mert jobb lenne, ha minden rabló fékjét
kiengednék és azok szabadságot kapnának a kegyetlenségük gyakorlására az erdőkben,
semhogy emberek ilyen tiszteletreméltó trónon üljenek – olyasvalakik, akik örömüket lelik a
hatalomban anélkül, hogy a lelkiismeretükre gondolnának, miközben az egész világot a teljes
zűrzavarba taszítják. Itt azt látjuk (ahogyan mondtam), hogy Pilátusban nincs élő gyökér, csak
széllökés. Tanuljuk meg tehát úgy félni az Istent, hogy szilárd állhatatossággal járjunk az
Iránta való engedelmességben s bátran harcoljunk minden ellen, ami elfordíthatna minket
ettől. S mindig tartson vissza minket ez a fék: nevezetesen, nem illik bőszíteni azt, aki
teljhatalommal rendelkezik felettünk. Összefoglalva erre kell emlékeznünk.
Azt is fontolóra kell vennünk azonban, hogy a dicsőség, amit Pilátus magának
tulajdonít, tulajdonképpen hatalmas szégyen rá nézve. Mert az ellenségei ennél jobban nem is
korholhatták volna, nevezetesen azzal, hogy azt akarja: tekintsék és számítsák olyannak, aki
nem tesz különbséget a jó és a rossz között. Mindazonáltal még dicsekedik is ezzel. Látjuk

70
tehát, hogy mivel Isten megvetői emelkedetteknek képzelik magukat, utóbb mindig úgy kell
érezniük, hogy csak még mélyebbre vettettek a zűrzavarba. Isten a rosszallás érzését ülteti
beléjük, amitől azért dicsekednek a vétkeikkel, hogy megvetendőkké tegyék magukat mind a
mennyben, mind a Földön. Mit kell tehát tenni? Tanuljunk meg dicsekedni a jóban, s vegyük
fontolóra, mi a törvényes a számunkra. Mert azok, akik a saját nagyságukkal dicsekednek,
biztos, hogy ezzel Istent bőszítik, mivel a vagyonukat és a tekintélyüket gyakran törvénytelen
módszerekkel, mértéktelenséggel, kegyetlenséggel és mindenféle zsarolással szerezték meg.
Mikor tehát ezzel dicsekednek, az mondhatni szembeszegülés Istennel. Az, aki mindenfelől
rabolt, ezt fogja mondani: „Jól csináltam”. S ott a szegény nép vére, amit szívott. Ezt mondja
majd: „Összeszedtem.” De hogyan? Csalással, gonosz mesterkedésekkel, az egyik
kifosztásával, a másik felfalásával, s minden rend kiforgatásával. A másik becsvágyból,
törvénytelen eszközökkel jut némi méltóságra, ahol azt szeretné, ha ámuldoznának rajta. Ez
kimondottan Isten lenézése.
Tanuljunk meg tehát (mint azt már mondtam) azzal dicsekedni, amit Isten is jóváhagy.
Igaz, hogy noha lehet bennünk némi jó, akkor sem törvényes elbitorolni azt a dicséretet, amit
Isten Magának tart fenn, s ami miatt kell hódolnunk Neki, hiszen Ő adott nekünk mindent.
Nem helyes tehát dicsekedni önmagunkban, mintha az, amit Isten ad nekünk, tőlünk való
volna. Hanem azt mondom, csak azzal kell dicsekednünk, hogy tetszett Istennek a
gyermekeivé fogadni bennünket s megadja annak kegyelmét, hogy az Ő félelmében járhatunk,
illetve erőt ad ahhoz, hogy tartózkodjunk a gonosztól. Ezzel kell dicsekednünk. Akkor, ha
kicsik és megvetendők vagyunk a világ szemében, imádkozzunk, hogy adjon türelmet, s hogy
inkább lássuk jobbnak megmaradni ebben az állapotban, mint felemelkedni és élvezni
önmagunkat úgy, ahogyan a világi emberek teszik, akik úgy vigadoznak, hogy semmi sem
korlátozhatja őket. Összefoglalva ez az, ahogyan dicsekednünk kell, nevezetesen, ne akarjunk
többet, mint amennyit Isten megenged nekünk, még ha a világ tapsol is azoknak, akik a
zsarnokságot űzik, és mindenféle szélsőséges gonoszságot gyakorolnak. Hagyjunk hát
magunk mögött könnyen és akarattal minden efféle dicsekedést, nem keresve mást, mint azt,
hogy Isten előtt legyünk elismerve és megvallva az Ő gyermekeinek. Ez a summája annak,
amire emlékeznünk kell.
Zárásképpen elhangzik: „Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még
nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan
vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!” Már mondtuk, hogy a mi Urunk Jézus
ártatlanságát meg kellett erősíteni és arról maga a bíró szájának kellett bizonyságot tenni.
Mert amikor elhangzik, hogy Jézus Krisztus Poncius Pilátus alatt szenvedett és elítéltetett,
akkor nem elegendő csak hallani a beszámolót, hanem teljesen a tudatában kell lennünk
annak, hogy Jézus Krisztus nemcsak ártatlan, de Ő a forrása minden szentségnek és
tökéletességnek. Akkor hát miért ítélték el? Itt két különálló dolog van látszólag. Elhangzott,
hogy Ő Isten foltnélküli Báránya, Akit el kell ítélni áldozatképpen. A „Bárány” szó arra utal,
hogy Őt fel kell áldozni. S mit hirdet ki a törvény az áldozatokról? Azt, hogy ezek helyettesítő
áldozatok a bűnökért és az átkokért. Ezért mondják, hogy az Úr Jézus átkozottá lett a mi
kedvünkért, azaz Magára vette az átkot, ami a mi bűneinkért járt. Ez tehát a minősítés és a
feltétel, melyek mellett elítélték, mert Isten Őt jelölte ki bárányként, amit fel kell áldozni. De
egyben teljesen folttalannak is kellett lennie, s az Ő tisztaságának meg kellett mutatkoznia
előttünk, hogy megérthessük a bűneinket, amennyire megismertük, hogy Jézus Krisztus
minden tökéletesség tükre, s nekünk el kell kezdenünk vizsgálni a hibáinkat, hogy
megundorodva azoktól a számunkra elkészített kárhozatra jussunk, hacsak Ő nem szabadít
meg attól. Nos, amikor Pilátus vette a medencét és a vizet, hogy megmossa a kezeit, az
túlságosan komolytalan ceremónia volt, mintha csak felmentést nyerhetett volna általa. De
nem azért tette ezt, hogy bocsánatot nyerjen Isten előtt, amikor megpróbálta lecsillapítani a
nép haragját. Mert nem állította Isten előtt, hogy ő ártatlan, hanem csak a népnek mondta:

71
„Magatok lássátok. Én ártatlan vagyok.” Mintha azt mondta volna: „Ti kényszerítetek engem
erre.” De mindez (mint említettem) nem mentség a számára. S egyáltalában nem is látja el a
bíró hivatalát. Mert inkább kellett volna százszor is meghalnia, mintsem elhajolnia a
hivatalától. Mikor látta a világ összes baját, akkor olyan nagylelkűnek kellett volna lennie,
hogy megtegye, amit jónak s igazságosnak vél. De mikor látja, mekkora haragra lobbant a
nép, engedi, hogy az események sodrása őt magát is elragadja. Azonban így kellett történnie,
akármilyen átkozott volt is, hogy bizonyságot tegyen a mi Urunk Jézus Krisztus
ártatlanságáról és a saját szájából elhangzottakkal nyilvánítsa Őt igaznak. Ez azonban nem
menti meg őt a kárhozattól, hanem ebben a mi vigasztalásunk rejlik. Mert tudjuk, hogy ha ma
Istenhez vitetünk, hogy megjelenjünk a trónja előtt, az nem azért lesz, hogy megkapjuk a
kárhoztató ítéletet, hanem mivel a mi Urunk Jézus Krisztus vére ránk hinttetett, s az a lelkünk
igazi megtisztítása, ezért tisztáknak és folttalanoknak fogad el minket.
Ehhez kell tehát nekünk folyamodnunk. Látjuk azonban a szidók által kimondott
szavakat. Mert ők hanyatt-homlok törtettek előre a Sátántól hajtva és ezt mondták: „Az ő vére
mi rajtunk és a mi magzatainkon.” Nos, ők voltak Isten öröksége, a kijelölt és a Föld összes
nemzete közül kiválasztott nép, Mégis megtagadják ezt a méltóságot és az üdvösség összes
ígéretét, ezt a szent szövetséget, amit Isten kötött a származási vonalukkal. Ők tehát meg
lettek fosztva minden kiváltságtól, amit Isten korábban azért juttatott nekik, mert Ábrahám
nemzetségének a leszármazottjai voltak. S a mi Urunk Jézus Krisztus vére valóban rájuk
hullott az ő és a leszármazottjaik kárára. Ahogyan korábban Ő Maga is megmondta nekik: „A
vétkességeteknek be kell teljesednie, s a mártírok véréneke az igaz Ábeltől egészen Zakariási,
Barakiás fiáig, akik nem oly régen öltek meg rátok kell szállnia, s nektek meg kell látnotok,
hogy mindig a próféták gyilkosai voltatok és így harcoltatok Isten és az Ő Ígéje ellen.”
(Mt23:34-36, Lk11:49-51, 2Krón35:15-16)
Így kiált tehát a mi Urunk Jézus vére bosszúért ellenük, az a vér, aminek az egész
világ, s különösen a zsidók üdvösségének kellene lennie, hiszen az elsőszülöttségi jog
hozzájuk tartozott. De most tanuljunk meg mélyen magunkba nézni, s imádkozni Istenhez,
hogy ez a vér ránk, és főleg a gyermekeinkre más módon szálljon: nevezetesen, mosson és
tisztítson meg minket, látva, hogy utálatosak vagyunk Isten előtt a bűneink miatt, míg meg
nem mosnak, s engedjük, hogy az a vért, ami egykor a megváltásunkért ömlött ki, jöjjön ránk
és hintsen meg azzal minket a Szentlélek ereje (1Pt1:2) (így mondja Péter a kánoni
levelében).181 S óvakodjunk, nehogy visszautasítsuk azt a kegyelmet, amit Isten kínál nekünk,
s amitől a zsidók meg lettek fosztva a hálátlanságuk miatt, s mert nem tettek mást, csak egyre
jobban és jobban felszították a bosszúját. Mi tehát ma legyünk hajlandók elfogadni a mi
Urunk Jézus Krisztus tisztogatását, amit csak hit által lehet felfogni.182 Imádkozzunk Istenhez,
hogy ne hiába legyünk megmosva, hanem naponként tisztuljunk meg a foltjainktól. S tetsszen
Istennek bevégezni ennek a mi Urunk Jézus Krisztus által megszerzett tisztaságnak a javát,
míg meg nem érkezünk az Ő országába, ahol majd a vétkeink minden romlásától mentesek
leszünk.
Most pedig hajoljunk meg alázattal a mi Istenünk fensége előtt.

181
Kálvinnak voltak kételyei Péter második levelének kánoni mivoltáról. Lásd a kommentárját róla.
182
Kettős jelentésű: (1) megérteni, (2) megragadni.

72
 8. prédikáció
Hatodik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról183

„Akkor a helytartó vitézei elvivék Jézust az őrházba, és oda gyűjték hozzá az

egész csapatot. És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá. És tövisből fonott
koronát tőnek a fejére, és nádszálat a jobb kezébe; és térdet hajtva előtte, csúfolják vala
őt, mondván: Üdvöz légy zsidóknak királya! És mikor megköpdösék őt, elvevék a
nádszálat, és a fejéhez verdesik vala. És miután megcsúfolták, levevék róla a palástot és
az ő maga ruháiba öltözteték; és elvivék, hogy megfeszítsék őt. Kifelé menve pedig
találkozának egy czirénei emberrel, a kit Simonnak hívnak vala; ezt kényszeríték, hogy
vigye az ő keresztjét. És mikor eljutának arra a helyre, a melyet Golgothának, azaz
koponya helyének neveznek, Méreggel megelegyített eczetet adának néki inni; és
megízlelvén, nem akara inni. Minek utána pedig megfeszíték őt, eloszták az ő ruháit,
sorsot vetvén; hogy beteljék a próféta mondása: Megosztozának az én ruháimon, és az
én köntösömre sorsot vetének.184 (Zsolt22:18) És leülvén, ott őrzik vala őt. És feje fölé
illeszték az ő kárhoztatásának okát, oda írván: Ez Jézus, a zsidók királya. Akkor
megfeszítének vele együtt két latrot, egyiket jobbkéz felől, és a másikat balkéz felől. Az
arramenők pedig szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván. És ezt mondván: Te, ki
lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magadat; ha Isten Fia
vagy, szállj le a keresztről! Hasonlóképen a főpapok is csúfolódván az írástudókkal és a
vénekkel egyetemben, ezt mondják vala: Másokat megtartott, magát nem tudja
megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki. Bízott
az Istenben; mentse meg most őt, ha akarja; mert azt mondta: Isten Fia vagyok. A kiket
vele együtt feszítének meg, a latrok is ugyanazt hányják vala szemére.” (Mt27:27-44)

Az után, amit korábban mondtunk arról, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus királysága
nem ebből a világból való, most még alaposabban át kell gondolnunk. Mert látjuk, hogyan
érte Őt a gyalázat: gúnyolták és királyi fejék helyett töviskoronát adtak Rá. Királyi jogar
helyett egy nádszálat kapott. Akkor minden elképzelhetőt elkövettek Vele szemben, amit csak
az ember el tud képzelni, hogy szégyent hozzanak Rá. Ha arra korlátozzuk a figyelmünket,
ami itt elhangzik, az mondhatni a botrány oka lesz ahhoz, hogy elidegenítsen minket a mi
Urunk Jézus Krisztustól, következésképpen az üdvösség minden reménységétől. De hit által
azt a lelki királyságot kell szemlélnünk, ami korábban volt megemlítve. Akkor arra a
következtetésre juthatunk, hogy jóllehet az emberek gúnyolják a mi Urunk Jézus Krisztus
királyságát, Ő azonban soha nem veszítette el az érdemeinek megfelelő megbecsülését Isten
és az Ő angyalai előtt. Valóban emlékeznünk kell arra, hogy Isten Fiával azért bántak így,
hogy Magára vegyen mindent, amit mi érdemlünk. Hiszen hogyan állhatnánk meg Isten előtt,
amíg beszennyeznek minket a vétkeink? Mivel azonban az Úr Jézus szenvedte el a
bántalmazásokat, az Ő arcába köptek, Ő akart csapásokat a saját fejére. Ő kapott minden
sértést, s ezzel vagyunk mi manapság Isten elfogadott és elismert gyermekei, s ebben rejlik a
mi magabiztosságunk. Valóban mindig fontolóra kell vennünk azt is, hogy Isten szeretné, ha a
hibáink jobban megindítanának minket, s azokra borzalommal és megvetéssel tekintenénk,
amikor látjuk, hogy Isten Fia, hogy kijavítsa azokat, s megszerezze a számunkra a kegyelmet

183
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 46. kötet 901-914. oldalak
184
Zsolt22:18. Az American Standard Version (1901) és a Revised Standard Version (1946) nem tartalmaznak
semmiféle hivatkozást erre a próféciára. Dr. Eberhard Nestle azonban a Görög Újszövetségének 16. kiadásában
lábjegyzetben szerepelteti az utalást. „A próféta” szintén jelent némi nehézséget, mert „a próféta” minden
további minősítés nélkül rendszerint Ézsaiásra utal.

73
és a felmentést, tűrte a bántalmazást és a mennyei Atya sem kímélte Őt egyáltalán. Látva
tehát, hogy a bűneink zűrzavara ezt eredményezte Isten Fiánál, biztosan meg kell
alázkodnunk és teljességgel össze kell zavarodnunk önmagunkban. De vennünk kell a
bátorságot is és olyan bizalomra kell alapoznunk, hogy egyáltalán ne kételkedjünk, amikor
majd Isten elé járulunk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megszerezte a kegyelmet a
számunkra, amikor engedte, hogy Őt Magát így gyalázzák miattunk. Mert ezzel szerzett
dicsőséget és méltóságot a számunkra Isten és az angyalai előtt.
Itt elhangzik, hogy a mi Urunk Jézust elvezették a „Golgota” nevű helyre, aminek a
jelentése „a koponya helye”. A héber szó, amiből ez származik, azt jelenti, „görgetni”, 185 de
azért használtak így, mert amikor a test megromlott, megtalálták a kiszáradt koponyát, s az
olyan volt, mint a labda, ami elgurul.186 “Golgotának” nevezték tehát ezt a helyet, mert sok
gonosztevőt büntettek ott meg és láthatók voltak a koponyáik. Itt emlékeznünk kell arra, amit
az apostol mond a Zsidókhoz írott levélben, hogy a mi Urunk Jézus Krisztust kivitték a
városon kívülre, ami megszokott dolog volt az áldozatokkal, mármint azokkal, amiket
elégettek, s amiknek a vérét bevitték a szentélybe a nép szennyfoltjainak eltörlése végett
(Zsid13:11-12). Úgy tartották, hogy az efféle áldozat mondhatni átok volt. El kellett tehát
dobni messzire. Íme Isten Fia, Aki hajlandó volt ezt az állapotot Magára venni, hogy mi
megtudhassuk: valóban szabadok és felmentettek lettünk Isten előtt. Mert megérdemeljük,
hogy Isten elvessen bennünket, sőt ránk árassza a szörnyű bosszúját, ha úgy néz ránk ahogyan
vagyunk. Nincs tehát más módja a kegyelem megszerzésének, csak ha a mi Urunk Jézus
Krisztushoz járulunk és Benne leljük meg minden menedékünket, mert hatalmas tehertől
szabadultunk meg, amikor mondhatni átkozottá és megvetendővé akart válni a mi kedvünkért,
hogy mi kegyet találhassunk Isten előtt és elfogadhatókká váljunk a Számára. Mert bár
Pilátus, a bírája sokszor igazolta Őt, mégis, a tulajdon Személyében kellett elfogadnia
mindent, ami szükséges volt a megváltásunkhoz. Mert Ő volt a mi zálogunk, s mindenben és
minden által Neki kellett válaszolnia értünk. Így miután megtudtuk, hogy Urunk Jézus úgy
elvettetett, mint aki még az emberek társaságára sem méltó, mintha olyan fertőzést hordozna,
amitől nem lehet Őt elviselni, azt mondom, tanuljuk meg Őt követni és megtagadni a világot,
ahogyan ez az igeszakasz buzdít minket. S ha gúnyolnak, kivágnak, mint rothadt tagokat, és
megvetéssel kezelnek, tűrjünk mindent türelmesen, engedve annak, míg el nem jön a nap,
amikor a bánatunk örömre fordul, Isten kitöröl majd minden könnyet a szemünkből, s
valójában, amit most szégyennek ítélünk, a dicsőségbe fordul át a számunkra. Mert biztos,
hogy mindaz, amit a mi Urunk Jézus Krisztusért tűrünk, tiszteletreméltóbb Isten előtt mit e
világ összes pompája. Ez tehát az, amire emlékeznünk kell ezen a ponton.
Most az evangélium szerzője hozzáteszi, hogy az Úr Jézust minden arra járó gúnyolta,
de kiváltképpen a papok és az írástudók. S mi volt ennek a kiváltó oka? „Ha Ő Isten Fia,
szálljon le”, mondták, „és mentse meg Magát, hisz másokat megmentett. Ha Ő Izrael Királya,
mutassa ezt meg.” Itt látjuk a rettenetes vakságot ennél a szerencsétlen népnél, akiket a
hatalmába kerített a Sátán, mert nem volt bennük semmi érzés vagy éleselméjűség. Íme a
papok, akiknek Isten hírnökeinek187 kellett volna lenniük. Mert Ő rendelte ki őket erre a
feladatra, hogy az Ő Ígéje és akarata ismertté válhassanak a szájukon keresztül. S íme az
írástudók, akik képzettek voltak a törvényben, de mégis, azt képzelve, hogy összezúzhatják a
mi Urunk Jézust, lábbal taposták az egész Szentírást és a vallást, amivel dicsekedtek. Amikor
korábban a Messiásról beszéltek nekik, ők természetesen azt mondták, hogy Betlehemben kell
megszületnie. Tudniuk és tájékozódniuk kellett volna arról is, hogy a nekik megígért
Megváltónak ilyen halált kell halnia. Ez a dolog nem maradt titokban. Az igeszakasz
Ézsaiástól (Ézs53) olyan világosan beszélt, mintha csak valaki arról számolt volna be, hogy

185
Héberül GALAL, „görgetni”. Kilencszer fordul elő az Ószövetségben.
186
une boule qui coule. A rím az angolban (és a magyarban is) elvész.
187
les Anges.

74
mit tűrt el a mi Urunk Jézus Krisztus. Tudniuk kellett volna hát, hogy lehetetlenség volt
világosabb képet adni arról, amit a próféta adott, még ha oly hosszú idővel előttük beszélt is
ezekről a dolgokról. Azután Zakariásnál ugyanúgy, mint Dánielnél annak kijelentések arról,
hogy Istennek össze kell gyűjtenie a népét és fel kell magasztalnia az egyházát (Dán12:1-3,
Zak2:11), nevezetesen, hogy a világ Megváltójának el kell szenvednie minden korholást és
átkot a világ előtt. Hogyan történt tehát, hogy ennyire megvetették Isten Fiát, amikor a
hivatalát látta el, hiszen ezt kellőképpen kijelentették a próféták? Látjuk tehát, hogy a Sátán
ragadta el őket, amikor mindent elfelejtettek, amit korábban tudtak.
Ezért fogadjuk meg a tanácsot és úgy járjunk az istenfélelemben, miután megízleltük
az Ő Ígéjét, hogy azt tisztelettel fogadhassuk és engedelmeskedjünk a mi Urunk Jézus
Krisztusnak, Aki itt van nekünk bemutatna. Mert tényleg Benne találjuk meg az erények teljes
tökéletességét is,188 amennyiben alázattal jövünk Hozzá. Mert ha szórakozni merészelünk
Istennek, akkor a vakmerőségünknek olyan jutalmat kell kapnia, amilyet itt olvasunk ezekről
a nyomorult emberekről, akiket úgy elragadott a saját dühük. Nekünk azonban hasznot kell
húznunk ezekből az istenkáromlásokból, megtanulva belőlük, hogy az ellenkezőjét tegyük
annak, ami ők tettek. Mert a mi Urunk Jézus ezért nem kímélte Magát, mivel a Királyunk és a
Főnk189 akart lenni. Az igazság ellenségei ezt mondták: „Mentse meg Magát, ha Ő Izrael
Királya.” De Neki a saját Személyében kellett tűrnie, hogy megszerezhesse számunkra az
üdvösséget. Miért nem kímélte hát Magát a mi Urunk Jézus? Miért szenvedett el oly keserves
és szégyenteljes halált, ha nem azért, mert ez kellett ahhoz, hogy mi megszabaduljunk 190 e
váltságon191 keresztül. Nekünk tehát meg kell vetnünk a Sátán minden ügynökét és az összes
cselszövőjét, akik ilyen istenkáromlásokat okádtak, mint amilyeneket az evangélium szerzője
ír le, s még biztosabbaknak kell lennünk abban, hogy valóban olyan Királyunk van, Aki a mi
üdvösségünket többre tartotta a saját életénél is, és elszenvedett mindent, ami szükséges volt a
megváltásunkhoz, nem gondolva másra, csak annak megváltására, ami elveszett. Hiszen
minden reménytől meg lennénk fosztva, ha Isten Fia a magunk helyzetében és állapotában
hagyott volna minket. De amikor így elnyelte Út a halál, abban rejlik a mi szabadulásunk.
Mivel mindent türelemmel tűrt, ez az oka annak, hogy Isten most kinyújtja a kezét és
kiterjeszti ránk a hatalmát a szükség idején. A mi Urunk Jézust tehát Istennek itt mondhatni el
kellett hagynia, hogy manapság mi érezhessük: ügyel az üdvösségünkre, s mindig kész lesz
minket megsegíteni, amikor kérjük.192 De tanuljunk meg felfegyverkezni is minden kísértéssel
szemben, amikor jön az ördög és megtámad, és azt akarja elhitetni velünk, hogy Isten
elfelejtett minket, hátat fordított nekünk, és csalódást okozó dolog Benne reménykedni.
Tudjuk hát meg, hogy amikor Jézus Krisztus a valódi mintája193 minden hívőnek, s Ő
megmutatta az utat, amin járnunk kell, az elegendő ok arra, hogy Őt mintázzuk. 194 Ő ilyen
Ellene szóló káromlásokat szenvedett el, de mégis oly módon állt azoknak mindig ellen, hogy
azzal megszerezte nekünk a győzelmet. Harcoljunk tehát ma, ha az ördög eljön és ostromot
indít ellenünk, hogy felforgassa a hitünket és ránk csapja az ajtót, hogy ne legyünk képesek
Istenhez járulni, mintha Ő teljesen megfeledkezett volna rólunk. Kövessük a mi Urunkat,
Jézus Krisztust, és várjuk az órát, amikor Isten majd kinyújtja a kezét annak megmutatása
végett, hogy Ő könyörületes irántunk, s Ő a mi Atyánk, még ha egy időre engedi is, hogy
leverjenek bennünket.

188
toute perfection de biens.
189
Chef, vezető, főnök.
190
deliverez
191
A francia rancon a latin redemptio (onix)-ból származik.
192
requeir, a jelentése lehet „kérni” vagy „kérés”.
193
patron, patrónus, védőszent, munkaadó, mester, kapitány, kormányos, minta.
194
configurez a luy. A configurer már nem használatos a modern franciában. A szó kettő vagy több minta
tökéletes egyezésére utal.

75
 Ennyit tehát ezekről a mocskolódásokról és gúnyolódásokról, amiket a mi Urunk
Jézusra zúdítottak. S még van több is. „Bízott Istenben. Mentse Őt meg Isten, ha szereti.”
Ennek az előképét már láttuk Dávid személyében, mert pontosan ezeket a szavakat idézte
(Zsolt22:9), amikor azt panaszolja, hogy az ellenségei a nyelvüket köszörülték rajta
(Zsolt22:8),195 majdnem a nyakára tették a lábukat,196 korholva Őt azért a bizalomért, amit az
Istenbe vetett. Nos biztos, hogy ez a legvégzetesebb csapás, amit a Sátán ellenünk intézhet.
Mert az emberek élete a hitben rejlik, s a menedék, amivel rendelkezünk Istenben, az Ő
ígéreteire támaszkodik. Ha meg leszünk fosztva ezektől, akkor teljesen elveszünk és
összeroskadunk. S ezért próbálta a Sátán megsemmisíteni azt a bizalmat, amit az Úr Jézus
vetett Istenbe. Igaz, hogy az Úr Jézus nagyobb erővel küzdött, mint amire mi vagyunk
képesek. Mert Ő nem volt kitéve semmiféle hitetlenségnek. Lehet ugyan, hogy hasonló
haragot érzett a kísértésekben, mint mi. Mert ahogyan az ördög korábban eltervezett efféle
dolgokat, most megkettőzte az erőfeszítéseit. Hiszen akkor ezt mondta Neki: „Ha Isten fia
vagy, mondd, hogy e kövek változzanak197 kenyerekké és egyél, hiszen szegény, éhező ember
vagy.” (lásd Mt4:3) „S nem látod, hogy kísérletezned kell, hogy megtudd, van-e bármilyen
hatalmad, vagy sem?” Nos Jézus Krisztus akkor sem volt érzéketlenebb, mint mikor az
Istenbe vetett bizalmáért korholták itt Őt. Ezért most, jóllehet nincs ugyanakkora erőnk
ellenállni, hogy ne szomorodjunk meg, mégis meg kell erősödnünk Őbenne, tudva, hogy a
számunkra és a javunkra győzedelmeskedett az efféle támadások során és kerekedett föléjük.
Mások pedig ezt mondták: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani.” Ismét
látjuk, hogy összezavarodtak. Hiszen az a tény, hogy másokat megtartott, vajon nem az Ő
isteni hatalmának volt a biztos és eltéveszthetetlen jele? Jézus Krisztus holtakat támasztott fel.
Erről tudtak. Visszaadta a vak látását, meggyógyította a bénát, a sántát, sőt még a démonoktól
megszállottakat is. Íme tehát Jézus Krisztus, Aki feltárta az Ő jóságának és hatalmának óriási
kincseit az Általa tett csodákban.198 Ám ez mégis Ellene szóló ellenvetés. Látjuk tehát, hogy
ezek a szegény bolondokat, amíg valaki vissza nem fogja őket, miképpen fogják megfosztani
a bíráik minden mentségtől, így amikor a mi Urunk Jézus Krisztus nagy Ítélőszéke elé
járulnak, nem lesznek képesek előhozakodni semmivel önmaguk védelmére. Hiszen a saját
szájuk fogja elítélni őket. Ha Urunk megtartott másokat, akkor természetesen Önmagát is
képes lett volna megtartani, hacsak nem részesített volna előnyben másokat Önmagával
szemben. Mi mást lehetne itt észrevenni, mint a bámulatos jóságot, amitől emberek módjára a
mélységbe akart zuhanni, hogy onnan minket kihúzzon, s mindent el akart szenvedni, amit mi
érdemeltünk, hogy attól felmentsen minket. Röviden, megtagadott minden mulandó
szabadulást, azaz egyáltalán nem akart tekintettel lennie a saját életére, s nem akarta Magát
kímélni, hogy mi rendelkezhessünk ilyen záloggal199 és váltsággal. Annál inkább meg kell
erősödnünk a hitünkben. Látva mindent, amit az ördög eltervez, hogy bajba keverjen minket
és meggátoljon a mi Urunk Jézushoz járulástól, ezeknek csak még magabiztosabbá kell
tenniük bennünket. Bárcsak tudnánk, hogyan húzzunk hasznot mindebből. Az biztos, hogy az
ördög minden erőfeszítésével azon van, hogy akadályozzon minket ebben a dologban.
Ismerve ugyanis, hogy miben rejlik a mi üdvösségünk, minden eszközt bevet, hogy
megfosszon minket attól. Tudja ugyanis: ha rá tud venni minket, hogy megbotránkozzunk a
mi Urunk Jézus Krisztus személyében, akkor megnyerte a csatát. S mi túl sokat kísérletezünk
is vele. Emellett minden megbotránkozásnak, ami az ördög szít fel és helyez a szemünk elé
azért, hogy elfordítson minket Isten Fiától, megerősítésként kell szolgálnia nekünk. Mert

195
Héberül YAPETEEROO BESAPHAH, kinyitották a szájukat. Valószínűleg tátogtak.
196
Ez a nagyon ötletes megjegyzés összefoglalja a nép viselkedését. Amennyire ismeretes, nincs szó szerinti
alapja.
197
converties
198
par, azok által, vagy azokon keresztül
199
un tel gage, konkrétan, biztosíték arra nézve, hogy eljön megvívni a csatát a kesztyű elvetésével.

76
amikor elhangzik, hogy Jézus Krisztus megtartott másokat, de nem tartja meg Önmagát, az
olyan állítás, aminek az emberi megítélésünk szerint némi megvetést kell kiváltania belőlünk
Isten Fia Személyével szemben és rá kell vennie minket, hogy megvessük és ne bízzunk
Benne. De épp ellenkezőleg, tudjuk meg, hogy amikor Isten Fia nem törődött Önmagával és
egyáltalán nem foglalkozott a saját életével, az azért történt, mert annyira drágának és
értékesnek tartotta a lelkek üdvösségét, hogy mindent be akart vetni abból a célból. Mivel így
történt, ezért kell bátran Őrá alapoznunk, Őt hívnunk segítségül és teljesen biztosaknak kell
lennünk abban, hogy nem hiába szenvedett így a mi kedvünkért.
Ami a „Te, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted” szavakat illeti, az is
hitvány rosszindulat, ami azt feltételezi, hogy Jézus Krisztus lerombolná a templomot. Ő
ugyanis ezt mondta: „Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt.” Ez tehát
nem a templom megsemmisítésére vonatkozott, ezt csak az ellenségei mondták. S amikor
keresztre feszítették, vajon nem tudták, hogy a dolog már elkezdett beteljesedni? Hiszen
ismerték a tényt, hogy Jézus Krisztus Isten valódi templomának jelentette ki Magát az emberi
testét illetően. Mivel Ő a testben megjelent Isten és az Ő isteni esszenciája egyesült a mi
természetünkkel, amit tőlünk vett át, s mivel, azt mondom, az Istenség200 egész teljessége
Benne lakozik, ezért nagyon megérdemli, hogy inkább az Ő testét nevezzék „templomnak”,
mint a Jeruzsálemben levőt, s inkább, mint a menny egészét. Nos, ők lerombolták azt, mert Ő
közöttük élt, de újjáépítette a harmadik nap végére. S ezt sem felejtették el, mert tudták
nagyon jól, mit kell mondani Pilátusnak.201 Ebből látjuk: ha az ördög átveszi az uralmat az
emberek felett, olyan bolondokká teszi őket, hogy többé már nem képesek különbséget tenni a
jó és a rossz között. Olyan düh tölti el őket, hogy önfeledten vetik magukat Isten ellen, mintha
teljes mértékben és szándékosan akarnának szembeszállni Vele. Nézzük meg, hogyan lenne
lehetséges, hogy még jobban istenfélelemben járjunk, mikor tudjuk, hogyan munkálkodott Ő
a bámulatos hatalmával azt kijelentve, hogy Jézus Krisztus nem hiába mondta a tulajdon
szájával: „Rontsátok le ezt a templomot és én újjáépítem”. Mert látjuk, hogy a látszat és az
emberek józan esze szerint csak zűrzavar202 van az Ő halálában. De Jézus Krisztus minden
kijavított a feltámadásával. S mivel ez a helyzet, annál inkább meg kell erősödni a hitben és
szembe kell szállni a Sátánnal és minden gesztusával, amit képes megtenni, hogy
megrendítsen és kételkedésre késztessen.
Ami a „Méreggel megelegyített eczetet adának néki inni” szavakat illeti, helyes azt
feltételezni, hogy ez az akkori szokásoknak megfelelően történt a gonosztevő haláltusájának
megrövidítése végett. Mindegy, Jézus Krisztus, amikor megízlelte, nem akarta meginni, mert
tudta, hogy az Ő órája még nem jött el. Azok tehát megszokták ezt, mikor gonosztevőket
feszítettek keresztre, hogy inni adtak nekik, hogy felkavarodjon a vérük és hamarabb kiadják
a lelküket. Mert ez a fajta halál elég kegyetlen volt és segíteni kellett nekik keresztülesni rajta.
Később valóban látni fogjuk, hogyan törték meg a rablók csontjait azért, hogy ne
sorvadozzanak tovább. Akárhogyan is legyen, a mi Urunk Jézus nem akarta meginna ezt az
italt, hogy kijelentse: kész engedelmesen elfogadni azt a helyzetet, amit Isten, az Ő Atyja
jelölt ki a Számára. Igaz, hogy ez a halál nagyon nehéz volt a Számára. Mert eltekintve a
félelmetes mivoltától, olyan lelki kínzások is voltak benne a Számára, melyekről holnap
beszélünk, ha Isten is úgy akarja. Mindezek tehát joggal indíthatták volna a mi Urunk Jézus
Krisztust arra, hogy igyekezzen meghalni, amilyen gyorsan csak lehetséges, de teljes
engedelmességgel a tűrésnek akarta Magát szentelni addig, amikor majd emberi segítség
nélkül szabadulhat meg. Összefoglalva tehát ez az, amire emlékeznünk kell. De ezeknek az
eseményeknek során, amikor elosztották a ruháit egymás között és sorsot vetettek azokra, az
Írások teljesedtek be. Igaz, hogy ez szófordulat, amikor azt mondja, hogy méreggel elegyített

200
toute plenitude de Divinite.
201
„Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok.” (Mt27:63)
202
confusion.

77
ecetet adtak Neki inni, megosztoztak a ruháin, s a nyomorúságában tovább csipkelődtek Vele
és tették ki újabb lelki gyötrelmeknek (Zsolt69:21-22, 22:19), ahogyan a kegyetlen és
embertelen emberek szeretik tovább zaklatni a szerencsétlen áldozatukat, aki nem képes
ellenállni. Dávid tehát ilyen szófordulatot használ, amikor azt mondja, hogy a vagyonát
elosztották egymás között (Zsolt22:19). Ebbe a kifejezésbe beleérti a feleségét, a házát, az
összes javait és minden birtokát. De a mi Urunk Jézus Krisztus személyében ennek szemtanúk
kellettek. Ők tehát méreggel kevert ecetet adtak neki, hogy ismertté váljon: Dávid valóban az
Ő előképe volt, s Ő volt az igaz Megváltó, Akit meg volt ígérve az idők kezdete óta. Hiszen
miért szállt Dávid házára a királyság, ha nem az ígéret miatt, mely szerint tovább fog tartani,
mint a Nap és a Hold? Az tehát az az örökkévaló királyság volt, ami manapság a Megváltó
személyében szilárdult meg. Ezek a dolgok ugyanis, mondhatni árnyak és előképek voltak
Dávid személyében, s tökéletességre Jézus Krisztusban jutottak, mint azt itt látjuk. Emellett
ami az evangélium szerzőjének a kiegészítését illeti, hogy még a latrok is, akik a mi Urunk
Jézussal voltak, gúnyolták Őt, szent Lukácsnál, aki hosszabban is beszámol ezekről a
dolgokról, kiderül, hogy csak az egyikük tette ezt. De ez meglehetősen szokásos beszédmód,
mint mikor valaki ezt mondja: „ez még a kisgyermekekre is vonatkozik”. S lehet, hogy csak
egy van a beszélő a többes számot használja: „Biztosan vannak közöttük nők is”. Legalább
egynek biztosan kell lennie. Így mondja tehát, hogy a mi Urunk Jézust köpdöste, gúnyolta és
káromolta mindenki, még a latrok is. Mert amikor egy kalap alá vették a két gonosztevővel,
az azért történt, hogy még jobban fokozzák a halálának gyalázatát. Igaz, hogy ezen a helyen
szokták kivégezni a gonosztevőket. Ennek ellenére nem elégedtek meg ezzel a gyalázattal,
hanem Őt rosszabbnak és megvetendőbbnek akarták tekinteni, mint a világ összes rablóját,
amikor mindkét oldalán megfeszítettek egyet-egyet, mintha azt jelezték volna ezzel, hogy Ő a
legfőbb mind között. S ebben szent Márk szerint megerősítést nyert, amit a próféta mondott:
„És a bűnösök közé számláltaték.” (Mk15:28, Ézs53:12)203
Nos, enélkül a hírnév nélkül milyen helyen és állapotban lennénk Isten előtt? Hisz
nem kaphatunk kegyelmet igazságosság nélkül. Istennek gyűlölnie kell bennünket és el kell
vetnie, amíg nem válunk igazajjá és meg nem tisztulunk minden folttól és sértéstől előtte. S
hogy ez így lehessen, Isten vajon képes megtagadni Önmagát? Képes megfosztani Magát a
szentségétől, az igazságától,204 és a becsületességétől? Mivel tehát a foltjainkkal együtt
járulunk Elébe, ezért utálatosaknak kell lennünk a Számára. Nos, miképpen igazulunk meg
Isten előtt, ha nem azáltal, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus a bűnösök közé számláltatott? Mi
tehát kivételek vagyunk ettől az osztálytól, és Isten elfogad minket, mi pedig olyan
elfogadhatók vagyunk a Számára, mintha teljesen tiszták és ártatlanok lennénk, mégpedig
azért, mert a mi Urunk Jézus ilyen szégyent és gyalázatot szenvedett el az emberek előtt.
Összességében ennyire kell emlékeznünk a latrokkal kapcsolatban.
De mindvégig ragaszkodnunk kell szent Lukács beszámolójához, ti., hogy az egyik
lator megfeddi a társát, amikor annyira makacsnak látja. „Mi van?”, mondja, „soha nem jön el
a megalázkodásod ideje? Mert az ítélet és a büntetés, amiket elszenvedsz, a gaztetteidért és a
bűneidért sújtanak. Te egy minden átokba beletaszított ember vagy és egész életedben olyan
brutális voltál, hogy örömödet lelted a vétkeidben, ezért kell most elkezdened nyögni.” Mert
egy ember, bármennyire is tönkrement legyen, jóllehet egész életét vidáman éli is le és azt
képzeli, hogy soha nem kell számadásra mennie, ezért gúnyolja az igazságot, sőt dacol azzal,
mert bízik abban, hogy büntetlen marad, mégis, amikor fogságba esik, abba kell hagynia a
vihorászást. „Most itt vagy”, mondja, „nagy kínok között” Látod, hogy Isten és az emberek
számadásra szólítanak. S a lelkiismereted is azzal korhol téged, hogy a bűneidért kell

203
Az American Standard Version és a Revised Standard Version ezt a hivatkozást lábjegyzetként közlik.
204
Kálvin az igazság szór egyaránt használja az „igazságosságra” és az „igazságszolgáltatásra”. Általában
„igazságosságnak” fordítjuk, amikor főleg egy egyénre vonatkozik, és „igazságszolgáltatásnak”, amikor szociális
vonatkozású. Itt ez nyitott kérdés.

78
szenvedned. S még most is dacolsz Istennel?” Itt egy ítélet, ami jól bemutatja, hogy ezt a
gonosztevőt Isten Lelke tanította. S bár hamarosan összehasoníthatatlanul többet is látunk,
már ebben az Ígében is megítélhetjük, miféle tanító Isten Lelke, amikor ilyen tanítást ad
azoknak, akik teljesen eltévelyedtek és valóban brutálisok: ők nemcsak a hibáikat ismerik el
és készülnek fel mondhatni a kegyelem átvételére, hanem képesek tanult doktorokként és
olyan emberekként beszélni, akiket hosszú időn át képeztek a Szentírásra. Mert a fő intelem,
amit egy olyan ember ellen intézhetünk, aki ennyire megkeményedett és még mindig nem
szűnt meg Isten ellen küzdeni, amikor meg kellett volna hajolnia és megtérésre kellett volna
indulnia, vajon nem az, amit ez a szerencsétlen rabló megfogalmazott? De akárhogyan is, ez
az intés semmiféle haszonnal sem járt, csak még megbocsájthatatlanabbá tette azt, akit már
úgyis uralt a Sátán. S bár céltalan volt azzal szemben, akinek szólt, természetesen hasznosnak
kell lennie a mi számunkra manapság. Tanuljuk hát meg félni Istent még akkor is, amikor
kímél. De mindenekelőtt, ha vesszőz minket és érezteti velünk, hogy megsértődött ránk, akkor
még inkább érezzük magunkat ösztökélve a nyögdécselésre és legyen bennünk állhatatosság a
bajaink tűréséhez, mint ahogyan ennél a szerencsétlen rablónál látjuk, és semmiképpen se
keljünk ki magunkból gőgösen és dühösen, mint a másik. Sőt mi több, ebben a két emberben
mondhatni az egész emberiség tükörképét látjuk. Hiszen látjuk a minket körülvevő
nyomorúságokat. Ez az élet mondhatni az ínségek mélysége és ezek a bűneink gyümölcsei.
Mert Ádám bukásában meg lettünk fosztva Isten áldásaitól. Igaz, hogy Isten a Maga
felbecsülhetetlen jóságában felülemelkedik ezen az átkon, amikor mindig Atyának jelenti ki
Magát megannyi módon, s érezteti velünk a nagylelkűségét205 és az irántunk érzett szeretetét,
valamint a gondoskodását rólunk. Mégis látjuk a bűneink megannyi jelét és nagyoknak és
kicsinyeknek egyaránt érezniük kell, hogy Isten megátkozott minket. A halál végül mindenki
számára közös. Miután sorvadoztunk ebben a világban, amikor valamennyien sok
betegségnek, melegnek és hidegnek lettünk kitéve, amikor így vagy úgy, de kínokat éltünk át,
s véget nem érő nyomorúságokat tűrtünk, mi lesz a vége? Vissza kell térnünk a romlásba és a
hamuba. De látjuk azokat, akiket Isten oly módon érintett meg, hogy a bajok, amiket eltűrnek
az üdvösségükre és a segítségükre válik, ahogyan szent Pál beszél a Róma levél nyolcadik
fejezetében. Mások egyre rosszabbak és rosszabbak lesznek, és ahelyett, hogy
megalázkodnának, és bármiféle bűnbánatot mutatnának, csak még jobban megrothadnak és
még inkább felszítják Isten haragját és az őket emésztő tüzet. Ezt tehát látjuk. Ezért tekintsünk
erre a két latorra úgy, mint az egész világ tükörképére. Mert a legnagyobbtól a legkisebbig
valamennyien elítélendők vagyunk Isten előtt. S valamennyiünknek tűrnünk kell, ki fog
dicsekedni az ártatlanságával? Ki lesz képes felmentést elérni? A kárhozatba taszítva joggal
szenvedünk a bűneink miatt. De nem teszünk valamennyien egyforma megvallást ezekről.
Mert vannak, akik rosszból még rosszabbakká válnak és az Isten elleni lázadásuk láthatóvá
válik. Csikorgatják a fogaikat, s habzik a szájuk a dühtől és a kegyetlenségtől. Vagy talán a
fogaik közé kapják a zablát és szándékos megvetést206 mutatnak azt mondva, hogy Isten
semmit sem fog nekik okozni és nem lesz Úrrá rajtuk.
Nos vegyük észre, hogy mikor a szegény bűnösök felismerik önmagukat, mikor
megalázkodnak, mikor megvallják az adósságukat, mikor dicsőséget adnak Istennek,
kijelentve, hogy teljes pártatlansággal és becsületesen bánik velük, s jó ok van rá, amiét el kell
szenvedniük ezeket a büntetéseket, amikor, azt mondom, a bűnösök efféle józanságra
ébrednek, akkor tudjuk meg: Isten tette rájuk a kezét, Ő érintette meg őket a Szentlelkével, s
ebben bárki megláthatja a végtelen jóságát, amivel visszahúzza a pusztulásból és a pokolból
azokat, akik mondhatni minden reménységtől meg voltak fosztva. Nos, összefoglalva, ennek a
szegény rablónak a személyében a valaha volt legkiválóbb hit példáját látjuk. Annál inkább el
kell ragadtatnunk és ámulnunk az Isten által tett efféle csoda láttán. Hiszen micsoda
205
Vagy „édességét” – egyike Jonathan Edwards kedvenceinek Isten attribútumai között.
206
contumace, makacsság

79
állapotban van? Közel a halálhoz, rettenetes kínokat él át és várja, hogy jöjjön valaki és törje
össze a lábszárait, s darabolja őt fel, mert olyan keserves és rettentő gyötrelemben van, hogy
elveszíti az eszét és az emlékezetét. De látja a mi Urunkat Jézust, Aki hasonlóan kétségbeejtő
helyzetben van s valóban nagyobb gyalázatban, s hogyan beszél? Nemcsak elismeri a vétkeit,
megalázkodva Isten előtt, nemcsak a tanítói hivatalt gyakorolja, hogy megtérítse a társát és
visszavezesse őt a helyes útra, hanem olyan megvallást tesz., ami minden másiknál
értékesebb, ha megfelelőképpen mérlegeljük a körülményeket. „Uram”, mondja, „emlékezzél
meg én rólam, mikor eljősz a te országodban!”
Miképpen lehet képes felfogni Jézus Krisztusban a királyságot? A kereszten
haldokolva Őt Isten és az emberek egyaránt megátkozták. Mert a törvény eme mondatát Maga
Isten szája mondta ki: „átkozott Isten előtt a ki fán függ” (5Móz21:23). S ez nem véletlenül
hangzott el, hanem Isten a saját egyszülött Fiát tette oda. Mikor tehát látja, hogy Jézus
Krisztus ott mind az Isten, mind az emberek átka alatt áll, emberi szempontból valóban a
kétségbeesés mélységében, nem tudná úgy összeszedni a gondolatait, hogy Jézus Krisztust
Királynak nevezze, csak hitben és lélekben. Így hát olyan dolgokat lát, amik képesek
lennének elfordítani őt Isten Fiától, s arra a következtetésre juttatni, hogy csak ócsárlás és
gúnyolódás lenne Benne bízni. Mégis Királynak nevezi Őt, miközben haldokolni látja.
„Ments meg engem”, mondja. „Adj nekem életet, mert ha megemlékezel rólam, abban rejlik
majd minden boldogságom.” Nos, ha jól átgondoltuk az összes körülményt, akkor biztos,
hogy ennek a rablónak a hite kiválóbb, mint ami bárki más, valaha is élt emberben volt. De ne
szégyelljünk a tanítványai lenni, mert a mi Urunk Jézus Krisztus halála valóban nem lesz
semmi hasznunkra, amíg meg nem vallottuk, hogy nincs más bennünk csak bűn és mocsok. S
mivel ez a helyzet, s mivel valamennyien elítélendők vagyunk Isten előtt és a saját
lelkiismeretünk ítél meg és el minket, ne szégyelljük követni ezt a rablót, látva, mennyire jó
tanítónk lehet.
S még most, hogy a mi Urunk Jézus a mennybe ment, s annak a dicsőségnek a
birtokába jutott, amit Isten, az Ő Atyja adott meg Neki, hogy minden térd meghajoljon Előtte,
ne kételkedjünk abban, hogy teljesen visszakerültünk az Ő oltalmába, s értsünk azzal egyet,
hogy abban rejlik minden boldogságunk, ha tudjuk, hogy Jézus Krisztus megemlékezik rólunk
és kormányoz minket. Mivel Ő a Pásztorunknak rendeltetett, Ő vigyáz az üdvösségünkre,
hogy biztonságban lehessünk az Ő keze és védelme alatt. Emellett tanuljuk meg türelemmel
elviselni a mostani életünk nyomorúságait, s ne forduljunk ez a mi Urunk Jézus Krisztushoz
járulástól. A rabló, mint látjuk, meghallgatást nyert. De mégsem kerülte el a halált, ami
nagyon kemény és borzalmas volt. Ezért hát becsüljük meg úgy a mi Urunk Jézus Krisztusban
megadott lelki kegyelmet, ami mindennap fel van nekünk kínálva az evangélium prédikálása
által, hogy az fölé emeljen minket minden lelki fájdalom, vita, gond, baj és támadás fölé,
amiket csak átélhetünk. Bárcsak minden megpróbáltatásunk megédesedne, mivel tudjuk, hogy
minden a mi javunkra és üdvösségünkre válik a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme által.
Ezt kell tehát megjegyeznünk. Emellett tegyük hozzá a választ, amit a mi Urunk Jézus
Krisztus ad, amikor megígéri a latornak, hogy még aznap Vele lesz a Paradicsomban. Jóllehet
akkor a mi Urunk Jézus még nem támadt fel a halálból, s még nem végzett el mindent, ami
szükséges volt a megváltásunkhoz és az üdvösségünkhöz, de már kimutatta a halálának és a
szenvedésének hatalmát és gyümölcsét. Igaz, hogy ez a feltámadásban teljesedett be. De
mivel kapcsolódik a halálához és a szenvedéséhez, így tudjuk, hogy a teste gyengeségében
szenvedett és a Lelke erejében támadt fel, s ahogyan a mi bűneinkért szenvedett azért, hogy
elfogadhatókká váljunk Isten előtt, úgy támadt fel a mi megigazulásunkért. Amikor, azt
mondom, mindezeket tudjuk, mennyivel nagyobb bátorsággal kell Elébe járulnunk!
Egyáltalán ne kételkedjünk abban, hogy amikor majd tetszik Neki megemlékezni rólunk és a
szárnyai árnyékába rejteni bennünket, akkor képesek leszünk dacolni a Sátánnal, a halállal és
minden nyomorúsággal, s dicsekedni a gyengeségünkkel. Jóllehet a világ szerint szegény,

80
szerencsétlen teremtmények vagyunk, soha ne szűnjünk meg örvendezni Istenben, mert a
mennyei dicsőség és az általa ilyen áron megszerzett örökség előízéből, amit Ő ad nekünk hit
által, olyan reménységünk van, ami soha meg nem hiúsulhat.
Most pedig hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Urunk fensége előtt.

81
 9. prédikáció
Hetedik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról207

„Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilencz óráig. Kilencz
óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?
azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet? Némelyek pedig az ott állók
közül, a mint ezt hallák, mondának: Illést hívja ez. És egy közülök azonnal oda
futamodván, egy szivacsot vőn, és megtöltvén eczettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád
vala néki. A többiek pedig ezt mondják vala: Hagyd el, lássuk eljő-é Illés, hogy
megszabadítsa őt? Jézus pedig ismét nagy fenszóval kiáltván, kiadá lelkét. És ímé a
templom kárpítja fölétől aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a kősziklák
megrepedezének; És a sírok megnyílának, és sok elhúnyt szentnek teste föltámada. És
kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak
megjelenének. A százados pedig és a kik ő vele őrizték vala Jézust, látván a földindulást
és a mik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek Fia vala ez!”
(Mt27:45-54)

Tegnap láttuk, hogy Isten ellenségeinek gúnyolódásai és káromlásai nem gátolták

meg, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus halála és szenvedése működjön és megmutatkozzon a
világ eme megvetése és hálátlansága közepette sem. Mert itt mindazokat látjuk, akik
valamekkora hírnévnek és máltóságnak örvendtek a zsidók között, és nyíltan gúnyolták Isten
Fiát. Ám az mégsem akadályozta meg Őt abban, hogy megkönyörüljön a szegény rablón és
befogadja őt az örök életbe. Egyáltalán nem szükséges, hogy a személyiség elhomályosítsa
vagy csökkentse Isten Fiának a dicsőségét. Ha azt állítják, hogy egy szegény rabló egyáltalán
nem hasonlítható össze az egyház vezetőivel, akik a törvény tanítói voltak, nos, egyáltalán
nem helyes bármiféle kiválóságot keresni a személyiségünkben, amikor arról az üdvösségről
beszélünk, ami Isten ingyenes jóságán keresztül jut el hozzánk, hanem inkább ahhoz kell
visszatérni, amit szent Pál mond: „Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus
Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket” (1Tim1:15). Így amikor a mi Urunk
Jézus Krisztus halálának és szenvedésének a gyümölcsét vizsgáljuk, mindenkinek meg kell
alázkodni, mert nem találunk bennük mást, csak szegénységet és szégyent azért, hogy Isten a
saját eszközeivel rájuk áraszthassa a kegyelmének kincseit, amikor látja, hogy az összes
nyomorúság mélységeibe lettünk belevetve. Mivel tehát ez a rabló egy mindenki által
elutasított ember volt, s Isten oly gyorsan hívta őt el, amikor a mi Urunk hatékonnyá tette a
számára az Ő halálát és a szenvedését, ami az egész emberiségért szenvedett és tűrt el, ennek
annál jobban meg kell minket erősítenie. Itt tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy Isten
megmutatja, miképpen nyújtja ki a kezét azok felé, akik méltóknak látszanak erre és akikben
van némi érdem, vagy akik tiszteletreméltók és általános hírnévnek örvendenek az emberek
között. De mikor kivonja a pokol mélységeiből a szegény, elkárhozott lelkeket, amikor
könyörületesnek mutatkozik azok iránt, akiktől az élet minden reménysége el lett zárva, akkor
ragyog fel az Ő jósága. S ez az, aminek belépést kell nekünk is adnia az üdvösségbe. Mert a
képmutatók, noha azt vallják, hogy némiképp visszatartja őket Isten kegyelme, mégis
becsapják az ajtót maguk előtt a gőgjükkel. Őket ugyanis úgy fűti a büszkeség, hogy
képtelenek igazodni a mi Urunk Jézus Krisztushoz. Ezért először is legyünk nagyon biztosak
abban, hogy Jézus Krisztus azokat a szegény bűnösöket hívja Magához, akiknek csak
zűrzavar van a személyükben és kinyújtja a kezét feléjük, hogy befogadja őket. Mert ha nem
vagyunk ebben biztosak, soha nem leszünk képesek összeszedni a bátorságunkat és odajönni

207
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 46. kötet 914-928. oldalak

82
Hozzá. De mikor alaposan meggyőződünk arról, hogy a legnyomorultabbaknak címzi az
Általa megszerzett üdvösséget, amennyiben elismerik magukat azoknak és megalázkodnak,
valamint teljesen összezavarodnak, magukat hibáztathatókká téve (minthogy azok is) Isten
ítélete előtt, akkor válunk bizonyosakká, s így leszünk könnyen részesei annak az igaz
mivoltnak, ami felkínáltatott nekünk, s amely által kegyelmet és jóindulatot nyerünk Isten
előtt.
Ezután ezt olvassuk: „Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön,
kilencz óráig”. A mi köznyelvünktől eltérően beszélek, mert mi azt mondanánk, hogy tizenkét
órától három óráig. De az evangélium szerzője az akkor megszokott beszédmódot követte.
Mert amikor azt mondja, hogy a harmadik óra, az nem azt jelenti, hogy három óra van, hanem
a nap első része. Összefoglalóan két dolgot kell itt megemlíteni. Az egyik az, hogy tőlünk
eltérően számlálták akkor az órákat. Mert a napot napkeltétől napnyugtáig számították,
tizenkét órásnak tekintve, miközben mi huszonnégy órának vesszük azt éjféltől éjfélig
számolva. Az órákat másképpen kellett kezelni, így az órák nyáron hosszabbak voltak, mint
télen. Annak megfelelően, hogy a napok hosszabbak vagy rövidebbek voltak, az órák is
hosszúak vagy rövidek. A másik dolog az, hogy négy negyedre osztották a napot és minden
részt a negyed első órájáról neveztek el. Így az egész időszakot a napfelkeltétől a második
részig az első órának nevezték. A második részt, ami délig tartott, a harmadik órának
mondták. S a hatodik óra délben kezdődött és a harmadik részig tartott, vagyis négy órával
későbbig. A következő, az utolsó rész naplementéig tartott, amikor a nap véget ért. Ezért
mondja ez egyik evangélium-szerző, hogy Jézus Krisztust nagyjából a harmadik órában
fezsítették keresztre. Itt pedig az hangzik el, hogy ez nagyjából a hatodik órában történt. Máté
úgy értette, hogy a hatodik órától a kilencedik óráig sötétség volt. Mert Urunkat reggel 9 óra
és dél között feszítették keresztre és Pilátus reggel 9 óra körül ítélte el. Szent Márk pedig a
három óra végét említette, nem a kezdetét, amikor azt az időt írta le, amikor Jézus Krisztust a
Golgotára vezették. A kereszten pedig kilenc óráig volt, amikor már közeledett a nap vége. A
legvalószínűbb tehát az, hogy a mi Urunk Jézus nem szenvedett három óránál többet a
kereszten.
Ebben az időszakban mondja, hogy sötétség volt az egész föld, azaz Júdea felett. Az
besötétedés ugyanis nem volt az egész világra kiterjedő. Az valójában elhomályosította volna
a csodát, amit Isten akart bemutatni, mert a természet rendjének tulajdoníthatták volna a
besötétedést. Másrészt nem sokan vannak, akik beszéltek róla abban az értelemben, hogy más
országokban is bekövetkezett volna. Valóban, akik megemlítik, azokra joggal
gyanakodhattak. De íme, ott van Júdea országa, amit sötétség borít. S melyik órában?
Nagyjából a déltől számított három órán át, amikor a Nap még nem készült lenyugodni,
ahogyan mondani szokták. De a természet általános rendjétől eltérően ennek a sötétségnek
félelmet és ámulatot kellett keltenie mindenkiben. Sokan vélik úgy, hogy ez a megvetés jele
volt, mintha Isten számadásra akarta volna szólítani a zsidókat azért, hogy valamiképpen
megérezzék azt a szörnyű bűnt, amit elkövettek, s mintha Ő azt jelezte volna, hogy minden
teremtménynek el kell rejtőznie ettől a borzalmas dologtól, amikor Jézus Krisztus így a
halálra adatott. De meg kell jegyeznünk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus halálát bizonyos
értelemben szörnyű bűnnek kellett tartani, nevezetesen a zsidók vonatkozásában. Isten joggal
vetette meg ezt a rendkívül aljas gaztettüket, ami minden mást felülmúlt. Mert valóban, ha
utáljuk a gyilkosságot és az efféle dolgokat, mi van akkor, amikor Isten Fiáról van szó? Az
emberek olyan őrültekké váltak, hogy el akarták törölni Őt, Aki az élet Forrása, s nekiláttak az
emlékezete megsemmisítésének, pedig Ő teremtett minket és az Ő ereje tart fenn! A mi Urunk
Jézus halála azonban nem maradt pusztán édes illatú áldozat. Mert mindig emlékeznünk kell
arra, hogy a világ kibékítése volt, amint azt korábban mondtuk. Emellett azért lépett fel a
sötétség, hogy a Nap is bizonyságot tegyen a mi Urunk isteni és mennyei fenségéről. S bár
egy pillanatra nemcsak megaláztatott és megvetendővé vált az emberek előtt, sőt kiüresedett

83
mindenből, ahogyan szent Pál mondja, de még a Nap is megmutatja, hogy hódol előtte, s
ennek jeleként rejtve marad. Emiatt azért, hogy Isten még megbocsájthatatlanabbakká tegye a
bűnösöket, azt akarta, hogy Jézus Krisztus a halálában legyen kijelentve minden teremtmény
szuverén Királyának, s az a győzelem, amiről szent Pál beszél a kolossébelieknek írott levél
második fejezetében, már megkezdődött, amikor kimondja, hogy Jézus Krisztus győzött a
kereszten (Kol2:14-15). Igaz, hogy azt arra vonatkoztatja, hogy széttépte az ellenünk szóló
kézírást és ezzel felmentést szerzett nekünk Isten előtt, de ezzel a Sátánt is legyőzte, ami még
a Napnak ebben az elsötétedésében is megmutatkozott. Egyben meggyőzte a zsidókat is a
tudatlanságukról, mégpedig a rosszindulatú és fanatikus tudatlanságukról, mintha szemmel
látható lett volna, hogy a Sátán uralkodik rajtuk, s mondhatni természetellenes szörnyetegekké
váltak. Erre kell összefoglalva emlékeznünk, amikor a bekövetkezett sötétségről van szó.
Igaz, hogy manapság megvilágosodtunk a mi Urunk Jézus Krisztus halála és
szenvedése által. Mert hogyan mutatja meg nekünk az evangélium az üdvösség útját?
Miképpen világosodunk meg, hogy Istenhez járuljunk, amíg Isten Fia nincs nekünk bemutatva
a halálának gyümölcsével és erejével együtt? Jézus Krisztus tehát valóban az igazság Napja,
mert a halálával szerzett nekünk életet. A zsidók azonban meg lettek fosztva ettől a
jótéteménytől. S a nap elhomályosodásában meggyőződtek arról, hogy a teljes nemzetük
feddésben részesült, s nem volt többé nekik szolgáló, az üdvösségre hasznos tanítás a
számukra, mert a rosszindulatukkal megpróbáltak kioltani és eltörülni mindent, ami reményt
adhatott volna nekik. Hiszen az teljes mértékben a Közbenjáró személyében rejlett, Akit a
hálátlanságukkal és a rosszindulatukkal megpróbáltak megsemmisíteni. Teljesen jogos volt
tehát, hogy legyenek megfosztva az üdvösség minden világosságától azért, hogy Isten haragja
látható módon mutatkozzon meg rajtuk.
Ezután a mi Urunk Jézus így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el
engemet?” Szent Máté és szent Lukács szíriai208 nyelven idézi a mi Urunk Jézus szavait, amit
a 22. zsoltárból kölcsönöznek. Ezeket a szavakat azonban az evangéliumnak nem mindegyik
szerzője ejti ki úgy, ahogyan a zsoltár szövege tartalmazza. Még az „Éli”, azaz „én Istenem”
szónál is látjuk, hogy szent Márk „Eloi”-t mond (Mk15:34).209 De ez a nyelv romlásának
köszönhető, mint azt már korábban említettük. Mert a Babilonból visszatért zsidóknak soha
nem volt olyan teljesen tiszta a nyelvük, mint korábban. De ezt az egész kérést és panaszt a
Zsolt22:2-ből vették. Konkrétan Isten akarta azt, hogy ez két nyelven is elhangozzék a
fontossága kimutatása végett, amire nekünk is oda kell figyelnünk. Valójában, hacsak nem
akarjuk azt képzelni (ahogyan sok fantáziadús ember), hogy a mi Urunk Jézus az emberek
véleménye, és nem a saját értelme és érzései szerint beszélt, akkor biztosan meg kell
indulnunk ezen, s minden érzékünknek el kell ragadtatnia, amikor Jézus Krisztus arról
panaszkodik, hogy elhagyta és elfelejtette Őt Isten, az Ő Atyja. Mert túl buta és ostoba dolog
lenne az mondani, hogy a mi Urunk Jézust egyáltalában nem érintette meg a gyötrelem és a
szorongás a szívében, hanem egyszerűen csak annyit mondott: „Úgy vélik, én elhagyott
vagyok.” Ez azt mutatja, hogy azok, akik ilyen magyarázatokat keresnek, nemcsak
tudatlanok, de teljesen tréfásak is. Emellett soha nem szűnnek meg Istent káromolni, mint a
szelindekek. S mindazokban, akik így beszélnek, biztos, hogy nincs több vallás, mint a
kutyákban és a vadállatokban, mert nem tudják, hogy az üdvösségük milyen sokba került
Isten Fiának. S ami még rosszabb, úgy gúnyolódnak rajta, mint a gazemberek, ahogyan ők
maguk is azok.
Akkor perdöntő ténynek kell tartanunk, hogy a mi Urunk Jézus, Aki ilyen szélsőséges
és gyötrelmes állapotba került hangosan kiáltott, (igen, úgy, mint akiket a végsőkig
gyötörnek): „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Valójában korábban

Az arámi egyik nyelvjárása, ami a kaldeust stb. is magában foglalja.

208

Héberül: ‫אֵ לִ י‬, Éli. Máténál a szó formája a héber szó átírása. Márknál valószínűleg az akkor használatos szíriai
209

nyelvű szó átírása.

84
elhangzott, hogy ez egy hűvös kijelentés lenne a halálának történetében, ha nem vennénk
figyelembe az engedelmességet, amit Istennel, az Ő Atyjával szemben tanúsított.
Ez tehát a fő dolog, amit fontolóra kell vennünk, ha szeretnénk biztosak lenni az
üdvösségünkben. Ez azt jelenti, hogy még ha sok vétket, lázadást és bűnt követtünk is el Isten
ellen, mindegyik el lesz temetve, mert a mi Urunk Jézus az engedelmességével megigazított
és elfogadhatókká tett minket az Ő Atyja számára. S ez az engedelmesség mi másban
foglaltatik, ha nem abban, hogy Jézus Krisztus, bár kemény és borzalmas volt a számára a
halál, mégsem utasította vissza, hogy alávesse Magát annak? Mert ha nem tapasztalt volna
meg nehézséget vagy ellentmondást, akkor az nem lett volna engedelmesség. De jóllehet a mi
Urunk Jézus a természeténél fogva borzalmasnak tartotta a halált, s valóban rettenetes dolog
volt a számára Isten ítélőszéke elé állni minden szegény bűnös nevében (mert ott mondhatni
az összes terhünket el kellett hordoznia), mindazonáltal nem mulasztott el megalázkodni ez
előtt az ítélet előtt a mi kedvünkért, így megismerjük Őbenne a tökéletes engedelmességet, s
abban pedig jó okunk van dicsőíteni Őt, ahogyan az apostol mondja a Zsidókhoz írott
levélben: „meghallgattatott az ő istenfélelméért” (Zsid5:7).210 De akárhogyan is legyen, az
amit ki kellett állnia, nagyon kemény és terhes volt, minden emberi vonzalommal teljesen
ellentétes. Szükséges volt tehát, hogy Isten, az Ő Atyja vigye Őt mindezeken keresztül azért,
hogy az engedelmessége megismerhetővé váljon. (Zsid5:8) Látjuk tehát, hogy a apostol
konkrétan megszabja: a mi Urunk Jézust félelemmel kell szemlélni. Mert anélkül nem
tudnánk, mit ér ez az áldozat, amely által megbékéltünk. Valójában szent Péter is megmutatja
nekünk, hogy a mi Urunk Jézus nemcsak testben szenvedett, hanem a lelkében is, mert azt
mondja, hogy küzdött a halálfélelem ellen.211
Igaz, hogy a Szentírás gyakran mondja, hogy Jézus Krisztus vére által van
megváltásunk, mert Ő áldozatul kínálta a testét. S ezért hangzik el, hogy az Ő teste számunkra
étel, s az Ő vére pedig lelki ital. De ez tekintettel a faragatlanságunkra hangzik el. Mivel
otrombák vagyunk, a Szentlélek visszavezet ahhoz, ami látható Jézus Krisztus halálában
azért, hogy teljesen biztos zálogunk lehessen az üdvösségünkről. Ez azonban nem zárja ki azt,
amit az összes többi igeszakaszban látunk, sőt, még csak el sem vesz abból a kijelentésből,
hogy a mi Urunk Jézus halálának és szenvedésének semmi haszna sem volna a világ bűneinek
eltörlésében, ha nem engedelmeskedett volna, megalázkodva egészen eddig a félelmetes
halálig. S egyáltalán nem azért engedelmeskedett, mert az érzékszervei leálltak. S bár nagy és
szélsőséges rettegést kellett elszenvednie, az üdvösségünket minden más megfontolásnál
előbbre helyezte. Ez az tehát, amit meg kell figyelnünk ebben az igeszakaszban: Isten Fia
nemcsak a testében szenvedett el ilyen kegyetlen halált, hanem az elevenébe vágó szörnyű
támadásokat is el kellett viselnie, mintha Isten elhagyta volna. Mert valójában a mi ügyünket
is elszenvedte, s meg kellett tapasztalni a szegény bűnösöket sújtó kárhoztatást.
A bűneink miatt elidegenedtünk Istentől, s Neki vissza kell vonulnia tőlünk, nekünk
pedig rá kell jönnünk, hogy Ő elutasított bennünket. Ez a helyes dolog a bűnösök esetében.
Természetes, hogy Jézus Krisztust soha nem utasította el Isten, az Atya. Mindazonáltal el
kellett viselnie ezeket a fájdalmakat és bátran küzdve vissza kellett vernie azokat azért, hogy
ma a győzelme gyümölcse visszatérhessen hozzánk. Nekünk tehát emlékeznünk kell arra,
hogy amikor a mi Urunk Jézus ennyire szélsőséges helyzetbe került, mintha Isten, az Ő Atyja
elvágta volna Tőle az élet minden reménységét, azt azért történt, mert ott Ő a mi
személyünkben volt jelen, tűrve a bűneink átkát, ami elválaszt minket Istentől. Hisz mi
másban rejlik a mi boldogságunk, ha nem abban, hogy Isten kegyelméből elevenedünk meg és
az Ő fényessége világosít meg minket? Ő az élet és minden jó forrása, s a bűneink mondhatni
hatalmas távolságot alakítottak ki Közötte és közöttünk. Jézus Krisztusnak tehát ezt kellett
megtapasztalnia. Most pedig vegyük fontolóra, amit mondhat valaki: Lehetséges lenne, hogy
210
Érdekes vers, mely fényt derít arra, hogyan válaszolja meg Isten az imákat.
211
Ez alighanem az 1Pt3:18 magyarázata.

85
Jézus Krisztus ilyen félelmeket tapasztalt volna meg, hiszen csak Benne van meg a teljes
tökéletesség? Hisz úgy tűnik, hogy ez elvesz a hitből, amivel Ő rendelkezett, valamint
mindabból, amit nekünk kell hinnünk Róla, tudniillik, hogy Ő minden vétekfolttól mentes.
Nos, ezt nagyon könnyű megválaszolni. Mert amikor a Sátán megkísértette, akkor biztos,
hogy úgy kellett érzékelnie, hogy mondhatni egy torony tetején van, s ki volt téve ennek a
káprázatnak az emberi természetét illetően. Ám ez semmit sem vett el az Ő isteni hatalmából.
Inkább okot ad nekünk a jóságának felmagasztalására, amiért így megalázta Önmagát a mi
üdvösségünkért.
S halljuk, amint ezt kiáltotta: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”
Először is nagyon biztos, hogy Jézus Krisztusnak, mivel Isten, nem lehetett ilyen aggodalma.
Nem, nem. De mikor szenvedett, az Ő isteni mivoltának212 helyet kellett adnia a halálának és
passiójának, amit el kellett tűrnie. Akkor tehát a mi Urunk Jézus hatalma, ami mondhatni egy
ideig rejtve volt, amíg el nem végzett mindent, ami a megváltásunkhoz szükséges. Emberi
szemszögből nézve azonban jegyezzük meg, hogy ez a panasz, ez az érzés és borzalom,
amiről beszélünk, semmivel sem csökkenti a mi Urunk Jézus Krisztus hitét. Miután ugyanis
ember volt, minden bizalmát Istenbe vetette, mint láttuk, s tegnap kellőképpen kiveséztük.
Elhangzik, hogy akkora aggodalomban volt, hogy úgy tűnt: Isten az Atyja elhagyta. A hite
azonban mindig tökéletes volt, nem volt se leverve se bármi módon megrendítve. Hogyan
lehet hát, hogy ezt mondja: „Miért hagyál el engemet?” Természetes értelemben. Íme, a mi
Urunk Jézus Krisztus, Akit a testi gyengeségének megfelelően mondhatni elhagyott az Isten,
de Ő nem szűnt meg Benne bízni. Itt két részt látunk ezekben a szavakban, amik felszínesen
ellentétesek, de az egész mégis nagyon jól egyezik. Amikor ezt mondja: „Én Istenem, én
Istenem”, oly módon ismétli a szavakat, hogy azzal a hite állandóságát mutatja be. Nem ezt
mondja: „Hol van Isten? Miért hagyott el engem?” Ehelyett Őhozzá fordul. Neki tehát teljes
mértékben meggyőződöttnek és biztosnak kellett abban lennie, hogy mindig kegyes
fogadtatásra talál Istennél, az Ő Atyjánál. Íme, azt mondom, a mi Urunk Jézus Krisztus
hitének a biztos és tévedhetetlen bizonysága. Amikor a szélsőségek és a kínok között volt,
akkor sem szűnt meg Atyjának nevezni Istent, nem színlelve, hanem mert meg volt arról
győződve, hogy jóindulatúnak találja majd Őt, ha segítségül hívja. Íme, azt mondom, a mi
Urunk Jézus Krisztus hite, kellőképpen kijelentve. Mégis megismétli a szót, mert a küzdelme
nehéz: mintha dacolna minden kísértéssel, amit a Sátán készített elő a számára és a hite
megerősítését keresné, hogy mindig kitarthasson Isten segítségül hívásában.
Majd ezt mondja: „Miért hagyál el engemet?” Természetesen ezt annak megfelelően
mondta, amit emberként volt képes elképzelni. Mert át kellett élnie ezt a megtapasztalást, de
az nem győzhette le. Hiszen szent Péter is mondja: „lehetetlen volt néki attól [a halál
fájdalmaitól] fogvatartatnia” (Csel2:24), azaz, úgy essen a fogságába, mint egy szegény
ember, aki teljességgel feladja és összeroskad. „Lehetetlen volt”, mondja szent Péter. S így a
győzelem benne volt a küzdelemben. Ez pedig annál inkább dicsőíti a mi Urunk Jézus
Krisztust. Részben Dávid is megtapasztalta ezt. Mert biztos, hogy a megpróbáltatásai során,
bármilyen nagyon voltak is azok, kitartott Isten segítségül hívásában, valóban reménykedve
Benne. Mivel azonban törékeny ember volt, a hite gyakran megrendült, ahogyan meg is vallja.
De a mi Urunk Jézusban volt egy különleges sajátság (amiről az utolsó Úrnapján beszéltünk),
mégpedig az, hogy Ő minden indulatát jól szabályozta a benne levő épség miatt, és nem volt
Benne természetes romlás. Ahogyan néha megtörténik, hogy a fájdalmainknak jó oka van,
sőt, a félelmeinknek és az aggodalmainknak is. De egyformán lesz azokban bűn, mert a
romlottság benne van minden indulatunkban. A mi Urunk Jézusban azonban nem volt semmi
összezavart vagy rendetlen. Ebből következik, hogy Őt nem ragadta meg úgy a szorongás, és

212
sa Divinite.

86
a reménységét mindig Istenre irányította, csak Őt hívta segítségül, s szilárd és állandó maradt,
tudva, hogy mindvégig Ő marad a Megváltó.
Ezután ezt olvassuk: „Egyesek az ott állók közül gúnyolták Őt: Illést hívja segítségül,
lássuk hát, hogy eljön-e Illés, hogy megsegítse.” Valaki azt feltételezte, hogy a törvényt nem
ismerő őrök beszéltek így. De ez túl ostoba félremagyarázás, hiszen akkor azt sem tudták,
hogy kicsoda volt Illés. Nem kétséges, hogy ezt az istenkáromlás senki más, mint a papok213
mondták ki, akik képzettek voltak a törvényben. S vajon nem az tévesztette meg őket, amit
Jézus Krisztus mondott? Egyáltalán nem. Mert a prófétát, akit Illésnek hívtak, nem így
nevezték. A név tehát nem tévesztette meg őket. Mert nem kétséges, hogy az „Illés” szót
teljesen másként ejtették ki, mint az „Éli”, „Én Istenem” szót.214 Az nem okozhatott
semmiféle félreértést. Tehát biztos rosszindulattal és pökhendiséggel mondták a mi Urunk
Jézus Krisztusról, hogy „Illést hívja”. S ha ezt furcsának találjuk, adná Isten, hogy ma ne
látnánk efféle példákat. Mert bárki láthatja ma a pápistákat, akik elfordulnak a tanításunktól és
a rágalmaikkal megrontják, tudniillik azt, amit Isten tiszta igazságából merítünk, s tudatosan
káromolják, hogy utálatossá tegyék azt a sok tudatlan ember, valamint azok számára, akik
nem hallják azt, amit naponta prédikálunk. Megrontják tehát hamisan azt, amit mondunk és
teljesen rosszul értelmezik, hogy valószínűséget adjanak a hazugságaiknak és azzal
szórakoztassák a szegény, tudatlan embereket. Így forgatták ki Istennek a Sátán által leuralt
ellenségei biztos rosszindulattal a mi Urunk Jézus Krisztus szavait és manapság a pápisták
között bárki ugyanazt láthatja. S nemcsak a pápistáknál figyelhető ez meg, hanem közöttünk
is vannak olyan hadakozók, akik azt mondják: mi azt akarjuk elhitetni, hogy Jézus Krisztus
minden reménytől meg volt fosztva, mikor látjuk, hogy elszenvedte a halál kínjait, s
mondhatni a mélységekbe vetették, mert a mi nevünkben élte át mindezt és a mi bűneink
terheit hordozta. Ám ez semmit sem vesz el az Ő hitének állandóságából, hogy az ne maradt
volna ép. S ezek a hitvány alakok, akik vallják az evangéliumot, soha nem hagynak fel a
tudatos káromlással, amivel megmutatják, hogy rosszabbak azoknál, akikről itt van szó.
Látva, hogy manapság az ördög megélesíti az ügynökeinek a nyelvét, s mindegyikük olyan
brutális pökhendiséggel jön kiokádni a mérgét a tanítás tisztasága ellen, ezért hát ne
gondoljuk furcsának, ha a mi Urunk Jézust így rágalmazták. Hanem tűrjük türelemmel ezeket
a káromlásokat, imádkozva Istenhez (ahogy a 12. zsoltárban elhangzik), hogy vágja ki ezeket
a gonosz nyelveket (Zsolt12:4), melyek hajlamosak káromolni az Ő nevét és elhomályosítani
az Ő igazságát.
Ezután az evangélium szerzője feljegyzi, hogy volt ott egy edény tele ecettel (valóban,
mint már láttuk, méreggel keverve) s vettek egy nádszálat, vagy inkább (ahogyan szent János
mondja) izsópot egy hosszú botként, aminek a végére szivacsot tűztek, hogy elérjék az Úr
Jézus ajkait. Szent János konkrétabban is beszél itt, mert azt mondja, hogy Jézus Krisztus,
tudva, hogy minden beteljesedett, azt mondta, hogy szomjas, majd ismét mondta:
„Elvégeztetett!” Ezt kell tehát itt megjegyeznünk: amikor ezt az italt Isten Fiának adták, Ő
nem azért kérte, mert szomjas volt, hiszen mint korábban láttuk, visszautasította. De miért?
Mert ezt az italt azért adták, hogy megrövidítse az életét. Nos, a mi Urunk Jézus mindenben és
minden által Istennek, az Ő Atyjának az óráját akarta kivárni türelmesen és nyugodtan. Ezért
ne akarta siettetni a halálát, hanem békés és engedelmes marad, amíg minden el nem
végeztetett – valóban, bár még nem adta vissza a lelkét és nem támadt még fel a halálból.
Mert úgy érti: egészen eddig az óráig teljes engedelmességet tanúsított, így most semmi sem
akadályozta Őt abban, hogy átadja a lelkét Istennek, az Atyjának. Így kell hát értenünk ezt az
igeszakaszt: a mi Urunk Jézus kijelentette, hogy semmi sem hiányzik a megváltásunkhoz,
csak az, hogy Ő eltávozzon ebből a világból, amit kész volt megtenni, s átadja a lelkét

213
sacrificateurs.
214
Ez a két szó nem téveszthető össze az angolban. A franciában „Elie” (Illés) és „Eli” (én Istenem)
hasonlóképpen ejtendő. A héber ‫( אֵ לִ יָּהּו‬ELIJAHU) első két szótagja hasonlít az „Éli” (én Istenem) szóhoz.

87
Istennek. Látva tehát, hogy felmentette Magát a teljes kötelezettség alól, mint Közbenjáró,
megtett minden szükségest Isten irántunk érzett haragjának lecsillapításához, s az elégtétel a
bűneinkért elvégeztetett, hajlandó volt kérni az italt.
Itt egy nagyon figyelemre méltó és kiváló mondattal van dolgunk, amikor elhangzik:
„Elvégeztetett!” Mert az biztos, hogy az Úr Jézus itt nem valami csekély vagy közönséges
dologról beszél. Hanem azt akarja ezzel kifejezni, hogy az Ő halála által mindenünk megvan
ahhoz, hogy kereshessük az Isten elé jutást és kegyelmet kapjunk Tőle. Nem azt jelenti ez,
hogy ezáltal a feltámadását ki kell ebből zárni, hanem mintha azt mondta volna, hogy
hűségesen ellátta a hivatalát, s nem részleges Megváltóvá lett, hanem egészen az utolsó
pillanatig teljesítette a Neki adott megbízást, s nem mulasztott el semmit Isten, az Ő Atyja
akaratának megfelelően. Emiatt tanítanak minket arra, hogy teljes mértékben a mi Urunk
Jézus Krisztusba vessük a bizalmunkat, tudva, hogy az üdvösségünk minden része abban
teljesedett be, amit Ő tett és tűrt el a mi kedvünkért. Ezért is nevezik a halálát örök
áldozatnak, ami által a hívők és Isten választottjai megszentelődnek. Akarunk hát arról
bizonyosságot, hogy Isten Atya a számunkra? Akarjuk az Ő segítségül hívásának a
szabadságát? Akarunk még teljesebben biztosak lenni abban, hogy igazaknak minősülünk
azért, hogy elfogadhatók legyünk Isten számára? Akkor maradjunk meg Jézus Krisztusban és
ne kóboroljunk erre-arra, s ismerjük fel, hogy Benne rejlik minden tökéletesség. Azok tehát,
akik más támaszokat akarnak, s akik ide oda nézegetnek, keresve, hogy mi hiányzik a mi
Urunk Jézus Krisztus halálából és szenvedéséből, teljes mértékben megtagadják az az erőt,
amelyről most beszélünk. Röviden, lábbal tapossák Jézus Krisztus vérét, mert meggyalázzák
azt. Nos, mi más van az egész pápaságban, mint a mi Urunk Jézus Krisztus halálának és
szenvedésének a megtagadása? Mert amikor azt gondolják, hogy jókat cselekszenek, mivel
érdemeknek nevezik azokat, s meg vannak arról győződve, hogy ezekkel kegyelmet szereznek
Isten előtt, akkor biztos, hogy megtagadják azt, amit a mi Urunk Jézus Krisztus mondott:
„Elvégeztetett”. Emiatt amikor azt hiszik, hogy üdvösséget szereznek Istennél, s a bűneik
elengedését akarják elérni, hova máshova fordulnának, mint a bolond ájtatoskodásaikhoz?
Mert mindegyikük ellátja a maga kicsiny kötelességét a maga helyén, így az összes
úgynevezett ájtatoskodás a pápaságban ugyanannyi istenkáromlás, amik semmivé teszik a mi
Urunk Jézus kijelentését: „Elvégeztetett”. Mi következik ebből? Az, hogy megtudhatjuk:
nincs bennünk egy szemernyi erény vagy érdem sem, amíg nem ahhoz a Forráshoz fordulunk,
amelyben megvan ezeknek minden teljessége.
Így kell hát megszilárdítani a hitünket a mi Urunk Jézus Krisztusban. Emellett tudjuk
meg mindenekelőtt, hogy amikor Ő felkínáltatott, mint áldozat, azzal örökre felmentett és
megszentelt minket, ahogyan a Szentírás mondja (Jel13:8).215 Ne legyen hát más áldozatunk,
csak ez az Egy. Igaz, hogy a pápaságban a misének az ördögi utálatát nevezik napi
áldozatnak, s azt mondják, hogy Jézus Krisztus biztosan csak egyszer kínálta fel Magát
áldozatként a bűneink elengedése végett, de mégis szükséges, hogy Ő naponta fel legyen
kínálva, ami egy teljesen nyilvánvaló istenkáromlás, mert elbitorolják azt a hivatalt, ami a mi
Urunk Jézus Krisztusnak adatott, amikor az egyetlen örök áldozatul rendeltetett: Isten valóban
esküvel erősíti meg, hogy öröknek kell lennie. Amikor tehát a halandó emberek azt vállalják
magukra, hogy jönnek bemutatni és felkínálni Jézus Krisztust Istennek, akkor vajon nem
rabolják el azt a tisztességet, amit Isten egyedül Magának tart fenn, és ami nem tulajdonítható
egyetlen teremtménynek sem? Ezért látjuk, hogy ezek a szerencsétlen, vak emberek, akik azt
képzelik, hogy Istennel találkoznak,216 a haragját és a bosszúját szítják fel, megtagadva a mi
Urunk Jézus Krisztus halálát és passióját. Annál inkább magasztalnunk kell Isten kegyelmét,

215
„a Bárány(é), a ki megöletett, e világ alapítása óta”. Kálvin azonban nem indokolatlanul hívja fel a figyelmet
a Jelenések könyvére.
216
faire appointement avec Dieu. A latin punctum idióma áll az appointement szó mögött. Talán így kellene
fordítani a kifejezést: „azt hiszik, hogy teljes egyetértésben vannak Istennel”.

88
amellyel kivont minket abból a mélységből, hogy amikor jogot formálunk a közeledésre
Hozzá, az nem az Ő nyílt visszautasítása legyen. Hiszen Tőle, valamint a halálának és
szenvedésének gyümölcsétől fosztjuk meg magunkat, amikor más áldozatot keresünk annál,
amit a Maga személyében kínált fel. Erre kell tehát emlékeznünk.
Majd ezt olvassuk: „Jézus pedig ismét nagy fenszóval kiáltván, kiadá lelkét.” A kiáltás
pedig ez volt: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” Ebben látjuk: a mi Urunk
Jézus úgy küzdött a halál fájdalmai ellen, hogy ettől kezdve Ő volt a győztes fölötte, s úgy
arathatott diadalt, mint Aki legyőzte a legnehezebbet is. S ránk tartozik, hogy ezt magunkra
vonatkoztassuk. Mert nemcsak abban vagyunk biztosak, hogy Isten Fia értünk küzdött, hanem
a győzelem, amit megszerzett a számunkra, a miénk is, s manapság semmi módon nem kell
félnünk a haláltól, tudva, hogy Isten átka, ami szörnyű volt a számunkra, eltöröltetett, és a
halál, ahelyett, hogy végzetes csapást mérne ránk, orvosságként szolgál, mely utat ad nekünk
az életbe. S ahogyan korábban Dávid példájára mondta: „Én Istenem, én Istenem, miért
hagytál el engemet?” (Zsolt22:1), most úgy idézi az imádságot, amit Dávid mondott a 31.
zsoltárban: „Kezedre bízom lelkemet” (Zsolt31:6). Igaz, hogy Dávid ezt a veszélyek
közepette mondta. Mintha így szólt volna: „Uram, tarts meg a védelmedben, mert a lelkem
mondhatni a kezeim között van, úgy van ott, mintha lebegne. Mert ki vagyok téve minden
beszélynek, s az életem mondhatni egy hajszálon függ. S nem is marad meg, ha nem veszel
engem a védelmedbe.” Dávid így nevezte ki Istent az imájában a Védelmezőjének. S haláláig
nem is szűnt meg Istent segítségül hívni, s meg volt róla győződve, hogy mindig Isten a
Megváltója a választottjainak, Aki nemcsak ebben a világban tartja fenn és őrzi meg őket,
hanem akkor is, amikor visszahívja őket Magához. Mert a fő védelem, amit Isten megtart
felettünk az, amikor kivesz minket ebből a világból és a szárnyai alatt tart elrejtve, hogy
örvendezhessünk a jelenlétében, ahogyan szent Pál mondja a második korinthusi levében
(2Kor4:4).217 S a mi Urunk Jézus ezt az imát kimondva azt jelenti ki, hogy békésen hal meg,
megharcolva mindazokat a csatákat, melyeket érünk kellett megvívnia, s eléri a győzelmet a
mi nevünkben, a mi hasznunkra és üdvösségünkre. Ugyanezzel azt is teljes mértékben
kijelenti, hogy Isten az Ő Szabadítója és Ő tartja meg biztonságban a lelkét. Mert ezt foglalja
magában a kérése, amikor ezt mondja: „Én Istenem, Te légy a lelkem Őre még a halál után
is.” Amikor a mi Urunk Jézus így beszél, az olyan, mintha biztosítana róla valamennyiünket,
hogy nem csalódhatunk, ha Istenre bízzuk magunkat, mert Ő biztosan lehajol, hogy
gondoskodjon rólunk és megtart, s mi soha nem pusztulhatunk el az Ő keze alatt. Különösen
azt kell megjegyeznünk, hogy Jézus Krisztus annak kimondásával: „Atyám, a te kezeidbe
teszem le az én lelkemet” azt a kiváltságot nyerte el, amit szent István tulajdonított Neki a
Csel7-ben. Hiszen hogyan beszél szent István a halálakor? „Uram Jézus, vedd magadhoz az
én lelkemet!” (Csel7:59) Így mutatja hát meg szent István Jézus Krisztus kérésének
gyümölcsét: nevezetesen, hogy most szólhatunk Hozzá és meg is kell azt tennünk, kijelentve,
hogy miután Őt Pásztornak adta nekünk Isten, az Ő Atyja, nekünk nem kell kételkednünk
nyugodtnak maradni életben és halálban egyaránt, tudva, hogy minden a javunkra válik.
Ahogyan szent Pál mondja: ha van Jézus Krisztusunk, akkor minden a javunkra válik, s nem
leszünk többé híjával semminek sem az életben, sem a halálban, mert minden hasznos lesz a
számunkra (Fil1:20-24).
Tanuljuk hát meg, hogy amikor a halál ostromol bennünket, Jézus Krisztus elvette
annak fullánkját, ami végzetesen szíven szúrhatna minket, s a halál többé nem árt nekünk.
Amikor pedig a mi Urunk Jézus átadta a lelkét Istennek, az Ő Atyjának, akkor azt nemcsak
azért tette, hogy az Ő Személyében legyen megőrizve, hanem hogy elnyerje azt a kiváltságot,
ami teljes mértékben a mi számunkra is fenn van tartva ennek a kérésnek a következtében.
Valóban, már ha Hozzá folyamodunk úgy, mint Akinek a védelme alatt nem pusztulhatunk el,

217
Utalás a „rejtett evangéliumra”, 2Kor4:3.

89
mivel ezt jelenti ki. S ott van ez a győzelem is, amit már említettünk, s ami máris a
hasznunkra van. Mert a mi Urunk Jézus megmutatja, milyen drága az Ő halála, amikor olyan
magabiztosan távozik Istenhez, az Ő Atyjához, hogy Őhozzá vezessen minket és mutassa az
odavezető utat. A fő dolog azonban az, hogy megismerhetjük a hozzánk visszatérő
gyümölcsöt, mivel Ő eltépte az ellenünk szóló kézírást és teljes elégtételt szerzett a
bűneinkért, amiért is oly módon jelenhetünk meg Isten, az Ő Atyja előtt, hogy még a halál
sem képes többé semmit gonoszt vagy rosszat tenni nekünk. S bár még sok dolgot láthatunk
önmagunkban, amik megdöbbenthetnek, s megtapasztaljuk a szegény és nyomorult
mivoltunkat, mégsem szűnünk meg Benne dicsekedni, Aki akkor lehajolt hozzánk, hogy Vele
együtt emelkedhessünk fel.
Valóban, noha az ember oldalán csak a teljes szégyen van, mégis, amikor Jézus
Krisztus a kereszten függött, Isten már akkor akarta, hogy Pilátus szájával legyen Királynak
nyilvánítva. Ezért, noha a mi Urunk Jézus Krisztus királyságát a világ pocskondiázta, mi
azonban mégse szűnjünk meg azt minden dicsőség alapjának tartani, s tudjuk meg, hogy ha
gyalázatban is vagyunk az Ő vezetése alatt, akkor is van okunk az örvendezésre, mert az
állapotunk mindig áldott lesz, mivel minden nyomorúságunk, bajunk és gyalázatunk
tiszteletreméltóbb és drágább Isten előtt, minden királyi jogarnál, pompánál és tiszteletreméltó
dolgoknál, amikhez az emberek ragaszkodnak. Így kell tehát a mi Urunk Jézus Krisztushoz
jönnünk, s oly módon ragaszkodni Hozzá, hogy tudhassuk: mindazok a javak, amiket elhoz
nekünk, értékesek. S mindenekelőtt, amikor az evangéliumával vezet minket, vessünk meg
mindent, ami elfordíthatna minket a jó útról. Röviden, kapja meg a mi Urunk Jézus azt a
tiszteletet, amit megérdemel, a magunk részéről pedig ne legyünk olyanok, mint a nádszálak,
amiket minden szélfúvás megráz, hanem Őbenne alapokat vetve hívjuk segítségül Istent, s
életünkben és halálunkban adassák meg nekünk az a győzelem, amit Ő már kivívott. S amíg
még itt vagyunk, adjuk meg Neki azt a tisztességet, hogy elismerjük: Ő az, Aki fenntart
minket. Mert megteszi ezt, ha valóban Őbenne keresünk menedéket. Megteszi, azt mondom,
de nem a megszokott módon, hanem csodálatosan. Mert amikor a halál mélységének legaljára
vetnek, az Ő feladata onnan kivonni minket és elvezetni ahhoz a mennyei örökséghez, amit
oly drága áron szerzett meg nekünk.
Most pedig hajoljunk meg alázattal a mi Istenünk fensége előtt.

90
 10. prédikáció
Nyolcadik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus Passiójáról218

„Sok asszony vala pedig ott, a kik távolról szemlélődnek vala, a kik Galileából
követték Jézust, szolgálván néki; Ezek közt volt Mária Magdaléna, és Mária a Jakab és
Józsé anyja, és a Zebedeus fiainak anyja. Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag
ember Arimathiából, név szerint József, a ki maga is tanítványa volt Jézusnak; Ez
Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus testét. Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a
testet. És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba, És elhelyezé azt
a maga új sírjába, a melyet a sziklába vágatott: és a sír szájára egy nagy követ
hengerítvén, elméne.” (Mt27:55-60)

Korábban láttuk, hogyan jelentette ki a mi Urunk Jézus a halálának gyümölcsét és

erejét a szegény latorban, aki mondhatni biztosan elkárhozott és elveszett léleknek látszott.
Nos, ha mindazok, aki korábban tanulták az evangéliumot és megízlelték valamelyest annak
ízét, elidegenednének, látva, hogy Isten Fia meghal, akkor úgy látszana, hogy az evangélium
prédikálása hiábavaló és haszontalan volt. Emellett tudjuk, hogy az apostolokat mondhatni az
egyház első gyümölcseiként választották meg. Valaki tehát azt gondolhatná, hogy ez a
kiválasztás csalódást keltő dolog volt, őket ilyen hivatalra és helyzetre választották ki. Ezért
van itt nekünk kijelentve, hogy bár az apostolok elfutottak, s ebben szégyenletes gyávaságot
mutattak, sőt szent Péter még meg is tagadta az Úr Jézus, így mondhatni elvégták az üdvösség
minden reménységétől, s valóban méltó volt arra, hogy rothadt tagnak nevezzék, Isten
mégsem engedte, hogy a tanítás, amit korábban kaptak, kialudjon és teljesen eltöröltessék.
Igaz, hogy szent Máté több hitet tulajdonít az asszonyok állhatatosságának, mint a
férfiakénak. Ezt pedig azért teszi, hogy mi annál inkább megtanuljuk Isten jóságát
magasztalni, Aki a mi gyengeségünkben tökéletesíti219 az erejét. S ezért mondja szent Pál is,
hogy Isten a világ gyengéit választotta azért, hogy akik erőseknek képzelik magukat,
meghajtsák a fejüket és egyáltalán ne dicsekedjenek önmagukkal (1Kor1:19-31). Ha tehát itt a
férfiakról és az ő nemesszívűségükről lenne szó, s ők megmaradtak volna a mi Urunk Jézus
Krisztus mellett mindhalálig, azt bárki természetesnek vehetné. De mikor Isten Lelke az
asszonyokat vezeti, s több bátorság van bennük, mint a férfiakban, valójában azokban, akik
arra lettek kiválasztva, hogy az evangéliumot prédikálják az egész világnak, akkor
felismerjük, hogy Isten munkálkodott és Őt illeti meg a dicséret.
S konkrétan elhangzik: „Ezek az asszonyok követték a mi Urunkat, Jézust és
szolgáltak Neki.” Ami csak még jobban kifejezi a hajlamot, hogy hasznot húzzanak az
evangéliumból. Mert nem csekély kiválóság volt az, hogy elhagyták az otthonaikat s ide-oda
mentek valóban nagy erőfeszítésekkel, sőt nagy szégyenben. Hiszen tudjuk, mennyire alantas
volt a mi Urunk Jézus Krisztus állapota, amíg itt járt ebben a világban. Ő Maga mondta, hogy
a rókáknak van barlangjuk és a kismadarak is képesek fészket rakni, de neki nincs hová
lehajtania a fejét (Mt8:20, Lk9:58). Viszont látjuk, hogy ezek az asszonyok rendelkeztek a
szükséges eszközökkel ahhoz, hogy nyugodtan és kényelmesen ellássák magukat. Amikor
tehát így kóborolnak ide-oda anélkül, hogy szállást találnának, vagy csak nehézségek árán, ezt
élet-ital nélkül kellett tenniük, ki voltak téve sok gúnyolódásnak, mindenhol csak zavarták és
bántalmazták őket, de mégis fölébe kerekedtek mindennek és békességgel tűrték, akkor
könnyen megítélhetjük, miképpen erősítette meg őket Isten. S a halálnál is kijelentik azt a
reményt, amit a mi Urunk Jézus Krisztus ránt tápláltak. Mert bár zavarba jöttek, mégis, ha azt

218
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 46. kötet 928-942. oldalak
219
faire valoir – a legtöbbet hozza ki belőle.

91
feltételezték volna, hogy a mi Urunk pórul járt, akkor ítélhettek volna úgy, hogy teljes
mértékben csődöt mondott. Mert beszélt nekik Isten országáról, amit majd Ő fog
helyreállítani. Beszélt nekik a tökéletes boldogságról, valamint az üdvösségről, amit majd Ő
fog valóra váltani. S hol vannak mindezek a dolgok? Látjuk hát, hogy ezeket a szegény
asszonyokat, noha összezavarodtak és aggódtak, nem tudva, mi lesz a mi Urunk életének
végkifejlete, mégis visszatartotta az Ő hatalma. Sőt, a végén majd felismerteti és megítélteti
velük azt, hogy semmit sem ígért nekik hiába. Nekik tehát várniuk kellett a feltámadás
ígéretére, bár az emberek szerint ítélhettek volna homlokegyenest ellenkezőleg is. Látjuk
azonban, hogy a hitük gyakoroltatott annak érdekében, hogy túlságosan össze ne zavarodjunk,
s ha látszólag úgy tűnik, Isten elhagyott minket és az evangélium minden ígérete mondhatni
eltöröltetett, akkor is tartsunk ki. Mert ezek az asszonyok bizonyságot tesznek ellenünk,
mégpedig minket elítélőt, ha csődöt mondunk az efféle csatákban. Szeretnénk durvább példát
annál, amit ők álltak ki? Hit által azonban győztesekké váltak. Ezért hát fegyverezzük fel
magunkat, amikor a támadásokra figyelmeztetnek, amiket a Sátán intéz ellenünk, hogy készen
álljunk fogadni a csapásokat és kimutassuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus hatalma támogat
minket. S még ha elsőre nem is vesszük észre annak beteljesedését, amit Ő mondott nekünk,
ne szűnjünk meg Benne megnyugodni, és megadni Neki azt a dicséretet és tisztességet, hogy
Ő mindvégig hűséges marad. S szükségünk van arra, hogy a végsőkig próbára legyünk téve.
Különben ugyanis túlságosan kényesek lennénk, s még a hitünk is meggyengülne, vagy talán
egy földi Paradicsomot képzelnénk el, s nem lennénk képesek elég magasra emelni az
érzékeinket a világ megtagadásához. S ez jobban látjuk Józsé és Jakab anyja személyében is.
Tudjuk, hogy korábban az a becsvágy fűtötte, hogy azt akarta: a mi Urunk üljön a királyi
trónján, s ott csak a pompa és a ragyogás legyen az osztályrésze, s az ő két fia legyenek
mondhatni a szárnysegédjei. „Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik
jobb kezed felől, a másik bal kezed felől”, mondta. Milyen bolond asszony! Csak a dicsőségre
gondolt és földi győzelmet szeretett volna látni a gyermekei számára. Itt egy másik nagyon
nehéz megtapasztalás. Mert olyan szégyenben és gyalázatban látja a mi Urunk Jézust a
kereszten függeni, hogy az egész világ ellene van és Ő ott mondhatni Isten átka alatt áll. S így
látjuk mi is, amikor olyan zűrzavarba kerülünk, hogy a lelkünk a félelemtől és a
kínszenvedéstől megdöbben, de Isten ezzel szakít el tőlünk minden földi vonzalmat, hogy
semmi se akadályozzon a felemelkedésben a mennybe, s abba a lelki életbe, amelyre
törekednünk kell. Ám ezt nem tudjuk megtenni mindaddig, amíg meg nem tisztulunk
mindentől, ami visszatart minket ezen a Földön. Ez tehát összefoglalva az, amire
emlékzenünk kell ezekkel az asszonyokkal kapcsolatosan.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ott nem lehettek jelen férfiak is, hanem a Szentlélek
szándéka az volt, hogy olyan tükröt állítson elénk, amiből megtudhatjuk: Isten vezette ezeket
az asszonyokat az Ő Szentlelkének erejével, s a hatalmát és a kegyemét akarta kijelenteni, a
világ szerint ennyire gyenge eszközöket választva ehhez. Hasonlót látunk Nikodémusban és
Józsefben is. Igaz, hogy szent Máté, szent Márk és szent Lukács csak Józsefről beszélnek, aki
Pilátushoz járult, de Nikodémus is vette a bátorságot látva, milyen vezetőre talált. Igaz, hogy
Nikodémus nagy megbecsülésnek örvendő tanító volt. József pedig vagyonos ember,
valójában a tanács tagja. Nézzük meg azonban, hogy volt-e bennünk akkor buzgóság, hogy a
halállal is szembenézzenek a mi Urunk Jézusért, s még életében elhagyták a házaikat, hogy
követhessék Őt? Egyáltalán nem. De mikor a halálára kerül a sor, akkor Isten mozgatja
minden emberi várakozást meghaladóan serkenti őket. Lájuk tehát, hogy Isten munkált itt ki
egy furcsa és ámulatos változást, amikor olyan bátorságot adott Józsefnek és Nikodémusnak,
hogy azok nem féltek az egész nép haragjától, mikor jöttek eltemetni a mi Urunk Jézust.
Nikodémus korábban éjszaka jött, félve attól, hogy szégyenbe keveredik. Most valóban a
végsőkig jutva temeti el a mi Urunk Jézust. Isten tehát új bátorságot adott neki, mert korábban
rejtőzködött, s valóban egyetlen árnyék sem volt elegendő a félénksége és a gyávasága

92
elrejtéséhez, amíg Isten nem javította ki ezt a vétket benne. Röviden látjuk, hogy a mi Urunk
Jézus Krisztus halála miképpen vált a hasznára ezeknek a szerencsétleneknek, akik korábban
soha nem merészelték megvallani a hitüket. S most nemcsak szájjal beszélnek, hanem
megmutatják: jobbnak tartják utálatosnak lenni az egész világ előtt, de Jézus Krisztus
tanítványának maradni, mint elveszíteni azt, amit megszereztek, nevezetesen az ingyenes
üdvösséget, ami fel lett nekik kínálva.
Ezért mondja, hogy József várta Isten országát. Ezzel a szóval azt jelenti ki, hogy mi
elidegenedtünk Istentől és száműztek minket Isten országából mindaddig, amíg Ő nem gyűjt
minket Magához, mint a népét. Látjuk tehát, milyen nyomorúságos az emberek állapota, amíg
a mi Urunk Jézus nem hívta őket Magához, hogy egyesítse őket az Atyjával. S ha mi
elszakadtunk ettől a jótól, jaj nekünk és zűrzavar! Hatalmas erény volt tehát Isten országára
várni mert a zsidók megrontották azt, s ennek hatalmas következményei lettek a világra
nézve. Mert a próféták kijelentették: amikor a nép visszatért Babilonból Isten oly módon lesz
a Szabadítójuk, hogy létezik majd egy minden méltóságában virágzó királyság, a templom is
újjáépül soha addig nem látott dicsőségben, s élvezik majd minden előnyét, boldog lesz az
életük, mindenki békességben lesz és az egyetlen dolguk Isten élvezete, az Ő nevének áldása
és a hálaadás lesz Neki. Ezt ígérték a próféták. De milyen a nép állapota? Elfogyasztották és
felfalták őket a szomszédjaik, mardossák, zaklatják őket. Néha olyan zsarnokságban van
részük, hogy ártatlan vért ontanak városszerte, a törvénykönyvet elégetik, s halálbüntetés
terhe mellett tilos abból akár csak egy sort is elolvasni. Olyan hatalmas kegyetlenségeket
követtek el, hogy elgondolni is borzasztó. A templom tele van mocsokkal. Dávid háza – mi
lett belőle? Teljesen elbukott és a dolgok állapota folyamatosan egyre csak rosszabbodik.
Ezért senkinek sem szabad megdöbbennie azon, hogy egy ennyire otromba, magukat a
vágyaiknak és az érzelmeiknek átadott népben csak nagyon kevesen maradtak, akik
megtartották az igaz vallást és nem veszítették el a bátorságukat, mert látjuk, hogy azok
száma, akik türelemmel tűrtek és szilárdan megmaradtak a hitben, nagyon csekély és ritka
volt. Ez hangzott el Simeonról, Annáról, a prófétaasszonyról és Józsefről. De miért? Egy
ekkora tömegben, egy ilyen sűrűn lakott országban a Szentlélek négy vagy öt ember példáját
állítja elénk, mint nem megszokottat, s bizonyságot tesz arról, hogy azok az emberek Isten
országát várták. De tesz ezt annak érdekében, hogy megtanulhassuk: amikor minden
zűrzavaros és kétségbeejtő, emeljük Istenre a tekintetünket. Mivel az Ő igazsága tévedhetetlen
és megváltoztathatatlan, maradjunk szilárdak mindvégig, s emelkedjünk e világ bajai,
csatározásai és zűrzavarai fölé. S nyögjünk bárhogyan, ne szűnjünk meg arra törekedni, amire
a mi Urunk hív el minket, nevezetesen, várjuk türelemmel az Ő országának megszilárdulását
bennünk, s legyen elég a zálog, amit a Szentlelkéről ad, Aki által tesz bizonyságot a mi
ingyenes örökbefogadásunkról. Amikor Isten kijelenti, hogy a gyermekeinek tart és tekint
minket, s mikor belevési a szívünkbe ezt a Szentlélek által, mikor naponta halljuk az
evangélium tanítását, ami visszhangzik és cseng a füleinkben, erősödjünk meg a hitben és
egyáltalán ne csüggedjünk, még ha a dolgok olyannyira zűrzavarosak is, hogy senki nem
képes elképzelni, hogy még rosszabbodhatnak. Ezt tehát összefoglalva az, amire emlékeznünk
kell ebből a szakaszból.
S azt is meg kell említeni, amiről szent János számol be: mielőtt a mi Urunk Jézust
levették a keresztről, átdöfték az oldalát azt megállapítandó, hogy kiadta-e már a lelkét. Mert
nem siettették a halálát úgy, ahogyan azt a két latorral tették. Látva azonban, hogy látszólag
már halott, a lándzsadöféssel tették próbára, s amikor megtudták, hogy tényleg az, az őrök
megelégedtek. Igaz, hogy ha a törvény eme bizonysága nem lenne ehhez hozzátéve, akkor
kissé hűvös kijelentésnek tűnhetne a számunkra. De szent János bizonyítékot akart nekünk
adni arról, hogy a mi Urunk Jézus az igazi húsvéti Bárány volt, mert Isten gondoskodása és
bámulatos tanácsvégzése folytán Ő elkerült minden csonkítást. Mert Mózes 2. könyvének 2.
fejezetében meg van írva, hogy meg kell enniük a húsvéti bárányt, de a csontjait nem szabad

93
megtörni, azoknak épeknek kell maradniuk (2Móz12:8-9, 46). Miért volt annyira fontos, hogy
Jézus Krisztus csontjait ne törjék meg? Mert ez elterjedt szokás volt, mint látjuk. Nem akarták
Őt megkímélni, sőt, a latrok közé tették, hogy a legmegvetendőbbnek tartsák, mondhatni a
gonoszok és a gonosztevők között a legfőbbnek. Látjuk tehát, hogy Isten munkálkodik itt,
amikor visszafogja az őrök kezeit, sőt, azt akarta, hogy a Fia a megőrzés végett haljon meg, s
ez nyilvánvaló jele annak, hogy Benne kellett beteljesednie ennek a régi előképnek. Meg kelt
tehát jegyeznünk: Isten Fia azért menekült meg a csontjainak megtörésétől, hogy Benne a
húsvéti Bárányunkat szemlélhessük, Aki majd megment Isten haragjától, ha az Ő vére jelöl
majd meg minket. Mert erre a következtetésre kell jutnunk: ha Ő a mi húsvétunk, akkor
mindegyikünket az Ő vérével kell meghinteni, mert anélkül semmi haszna sincs a
kiontásának. De mikor elfogadjuk Őt ezzel az áldozattal, ott megtaláljuk a bűneink
elengedését is, tudva, hogy amíg Ő meg nem mos és tisztít minket, addig tele vagyunk
mocsokkal. Mi tehát az Ő vérével vagyunk meghintve, amit a Szent Lélek végez el a
lelkünkben. S akkor tisztákká válunk és Isten a népének fogad el minket, s biztosak lehetünk
abban, hogy bár a haragja és a bosszúállása lesújt a világra, velünk mégis könyörületesen
bánik és a gyermekeinek ismer el minket. Erre kell tehát emlékeznünk ebből az igeszakaszból,
amikor azt olvassuk, hogy a mi Urunk Jézus csontjait nem törték vagy nem roppantották meg
azért, hogy megtudjuk: ami a törvény előképében lett kijelentve, az az Ő személyében nyert
megerősítést.
Elhangzik azonban az is, hogy „víz és vér jött ki az oldalából, és aki látta, bizonyságot
tett róla”. Amikor látjuk, hogy víz és vér jött ki belőle, annak arra kell emlékeztetnie minket,
hogy ez hozza el a számunkra a megtisztulást, s ez összhangban van220 a bűneink eltörlésével
az Ő áldozata által, ahogyan szent János beszél róla a kánoni levelében (1Jn1:7).221 Igaz, hogy
ez a vér képes megalvadni a halálban, amit a természet végez el, de a vérrel együtt víz is
jöhet, azaz a legfolyékonyabb, miután a vér színezőanyaga és legsűrűbb része megalvadt. De
szent János kijelentette: lehet, hogy ezzel Isten azt akarta megmutatni, hogy mivel rejlik az Ő
Fia halálának a haszna a mi számunkra. Először is abban, hogy a vérontás által békült ki
velünk, mert meg van írva, hogy vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Hiszen a kezdetektől
fogva ezért mutattak be áldozatokat. Isten biztosan kijelentette, hogy minden szegény
bűnössel szemben jóindulatú lesz, akik Belé vetik a reménységüket, de azt akarta, hogy ehhez
áldozatokat is tegyenek hozzá, mintha azt mondta volna, hogy a bűnbocsánat ingyenesen
adatik meg az embereknek, mert ő maguk semmit sem tehetnek ehhez hozzá a sajátjukból,
hanem lesz majd Közbenjáró az ellentételezéshez. Így vélik tehát a mi Urunk Jézus Krisztus
oldalából kifolyó vér bizonyságává annak, hogy az Általa bemutatott áldozat az
ellentételezése minden vétkünknek, s mi felmentést nyertünk Isten előtt. Igaz, hogy mindig
bűntudatot kell éreznünk amiatt a vér miatt, azaz meg kell alázkodnunk és el kell jutnunk a
valódi megtérésre, elvetve magunktól minden önelégültséget. De akárhogyan is legyen,
biztosítva vagyunk arról, hogy Isten az Ő Fia neve által felmentett és feloldozott minket,
amikor elkezdjük elismerni a hibáinkat és a vétkeinket. S miért? Mert az Ő halálának áldozata
elégséges az összes vétkünk emlékezetének eltörléséhez. S azután ott a víz, ami magában
foglalja a megtisztítást. Azért tehát, hogy megtisztulhassunk minden foltunktól, ismerjük fel:
a mi Urunk Jézus akarta, hogy víz folyjon az oldalából annak kijelentése végett, hogy Ő a mi
valódi tisztaságunk, és ne keressünk semmiféle más orvosságot bármely pecsétünk
eltávolítása végett. Ekképpen jött Ő tehát vízzel és vérrel, ezáltal az üdvösség teljes
tökéletességét Benne találjuk, s nem szabad ide-oda kóborolnunk, erről vagy amarról az
oldalról várva segítséget. Valóban, ha közelebbről is megnézzük, látványos hasonlóságot
fogunk látni a mi Urunk Jézus Krisztus oldalából kifolyó vér és víz, valamint az egyház
sákramentumai között, melyek által kapjuk meg a bizonyosságát és a pecsétjét annak, ami az
220
l’appointement.
221
Kálvin nem magyarázza János 2. és 3. levelét

94
Ő halálában következett be. Mert eltűrve mindazt, ami a mi üdvösségünkhöz volt szükséges,
teljes elégtételt adva Istennek, az Ő Atyjának, s megszentelve minket és megszerezve nekünk
a teljese igaz mivoltot, Ő azt akarta, hogy minderről az általa bevezetett két sákramentum
tegyen bizonyságot. Azt mondom kettő. Mert nem több, amit az Úr Ígéje vezetett be: a
keresztség és az úrvacsora. Az összes többi csak felszínes képzelgés, amik az emberek
pökhendiségéből és vakmerőségéből származtak. Íme, a mi Urunk Jézus Krisztus, Aki
bemutatja nekünk az Ő halálának és szenvedésének erejét mind a keresztségben, mind az Ő
szent vacsorájában. Mert a keresztségben arról van bizonyságunk, hogy Ő megtisztított
minket minden szennyeződésünktől, ezért Isten úgy fogadott a kegyelmébe, mintha tisztán és
mocsoktalanul járultunk volna Elébe. S értsük meg, hogy a keresztség vizének nincs ilyen
hatása. Miképpen lehetne egy romlandó elem elégséges a lelkünk megmosásához és
megtisztításához? Csak úgy, hogy a víz a mi Urunk Jézus Krisztus oldalából folyt ki.
Járuljunk hát Hozzá, Aki értünk feszíttetett meg, ha olyan keresztséget akarunk, ami hasznos
a számunkra, ha meg akarjuk tapasztalni annak gyümölcsét, hogy a hitünk a mi Urunk Jézus
Krisztushoz fordulhasson, Aki azt akarja, hogy az üdvösségünk minden elemét Őbenne
keressük ide-oda tévelygés és hajladozás nélkül. Az úrvacsorában pedig arról van
bizonyságunk, hogy Jézus Krisztus a mi táplálékunk. S a kenyérrel a testét, a borral a vérét
kínálja nekünk. Az tehát az üdvösség teljes tökéletessége, amikor így megtisztulunk és Isten
úgy fogad bennünket, mintha becsületesség és igazságosság lenne bennünk. Ezért felmentést
nyerünk Előtte, s többé már nem vagyunk hibáztathatók, mert a mi Urunk Jézus Krisztus
teljes elégtételt adott értünk. Ez tehát az, ahogyan hasznot kell húznunk a sákramentumokból:
teljes hittel a mi Urunk Jézus Krisztushoz kell fordulnunk, nem pedig valamelyik
teremtményhez. S ez az, ahogyan biztosakká válunk abban, mi ment végbe a mi Urunk Jézus
halálában és szenvedésében, s frissítsük fel ezzel naponta az emlékezetünket, amikor Isten
megmutatja nekünk magával a látvánnyal, milyen nagyra értékelte, amikor a mi Urunk Jézus
Krisztus oldalából vér és víz folyt ki.
Összefoglalva tehát ez az, amire emlékeznünk kell, mikor halljuk, hogy a mi Urunk
Jézus Krisztus oldalát átdöfték. Ebben az Ígében valóban, amikor elhangzik, hogy az Írás
beteljesedett, ismerjük fel azt, amit korábban már részletesebben is taglaltunk, nevezetesen,
hogy mindent Isten titkos tanácsvégzése irányított, s jóllehet az őrök nem tudták, mit
cselekszenek, Isten mégis azt foganatosította és hajtotta végre, amit Mózes és Zakariás próféta
által hirdetett ki. Az Exodus bizonyságát már láttuk. Szent János hozzáteszi Zakariás
prófétától is: „és reám tekintenek, a kit átszegeztek” (Zak12:10). Igaz, hogy Isten ezt szókép
formájában használja, mert szembeszáll az Ő Ígéjének megbélyegzőivel, akik mindenféle
lázadásban és rosszindulatban keményedtek meg. Vagy talán ezt mondja: „Úgy tűnik nekik,
hogy háborút indítanak az emberek ellen azok, akik az én Ígémet prédikálják nekik, ők pedig
képesek akadályozni őket ezzel az eszközzel. Ám ők ellenem küzdenek, s amikor megvetik és
elutasítják az én Ígémet, az olyan, mintha tőrszúrásokkal ejtenének rajtam sebeket. Ezért meg
fogják látni azt, Akit átszegeztek.” S ez valóban beteljesedett a mi Urunk Jézus Krisztusban,
mégpedig az Ő emberi testében szegezték át. Így jelentette hát ki az élő Istent, Aki egész idő
alatt szólt hozzájuk a prófétái által, mert az Ő személyében meglátszott mindaz, ami
megígértetett.
Ezután elhangzik, hogy József, megszerezve Pilátus engedélyét arra, hogy Jézus
Krisztus testét levegye a keresztről és eltemesse, begöngyölte azt tiszta gyolcsba, s vásárolt
aromás kenetet (valójában nagy összegért, ahogyan azt elmondja szent János) mirhából és
áloéból, majd eltemette Őt egy új sírba, amit magának (sic!) vágatott ki a sziklából. Ebben a
sírban a mi Urunk Jézus Krisztus már elkezdte megmutatni a halálának végkifejletét,
tudniillik, hogy hamarosan belép a feltámadásának dicsőségébe, s ezt Isten teljes mértékben ki
akarta mutatni. Ez tehát egy tévedhetetlen bizonyság, amikor a sok-sok zűrzavar közepette,
amikről a történetben olvasunk, amelyek megzavarhatnának bennünket és megrendíthetnék a

95
hitünket meglátjuk, hogy Isten mindig is gondoskodott a Fiáról, mint egyház Fejéről és a
Szeretettjéről, s nemcsak azért, hogy mi képesek legyünk Benne reménykedni, hanem hogy
magabiztosan várjuk – mert az Ő Testének ragjai vagyunk, – hogy Isten atyai gondoskodása
ránk és mindazokra is kiterjed majd, akik Benne reménykednek.
Valaki azonban megkérdezhetné: miért akarta a mi Urunk Jézus Krisztus, hogy ekkora
gondossággal temessék el? Hisz biztosan úgy tűnik, hogy az efféle fényűzés, mint az áloé, a
mirha és az azokhoz hasonlók feleslegesek voltak. Valójában mi jót tesz egy halottnak, ha
megmossák vagy megkenik, illetve nagy csinnadrattát rendeznek a tiszteletére? 222 Úgy látszik
tehát, hogy ez nincs összhangban az evangélium tanításával, ahol elhangzik, hogy az utolsó
napon fel fogunk támadni Isten felfoghatatlan hatalma által. Úgy tűnik tehát, hogy minden
efféle pompát vissza kell utasítani és el kell felejteni. Következésképpen bárki úgy ítélhetné,
hogy József rajongása ostobaság volt, ami elhomályosíthatta volna a feltámadás reménységét.
De meg kell jegyeznünk, hogy a zsidóknak addig voltak efféle ceremóniáik, amíg a mi Urunk
Jézus Krisztus el nem végezte azt, ami az üdvösségünkhöz volt szükséges. S a sí™ abban az
időben olyan volt, mint az áldozatok, a mosakodások, s a templom fényei és más effélék. Mert
azzal a néppel, mivel kulturálatlan,223 úgy kellett bánni, min a kisgyerekekkel. Igaz, hogy az
egész világ szentnek tekinti a sírokat és Isten azt akarta, hogy ez be legyen vésve az emberek
szívébe, még a pogányokéba is azért, hogy semmi mentsége ne legyen az embereknek, ha
olyanokká válnak, mint a vadállatok, amiknek semmi reményük sincs a jobb életre. A
pogányok visszaéltek ezzel. De akárhogyan is legyen, ők majd feddést kapnak azért az utolsó
napon, hogy oly hatalmas gondoskodást tanúsítottak a halottak iránt, s nem volt olyan barbár
nemzet, amelyik ne űzte volna mindig nagyon ezt a tevékenységet. Nem ismerték az okát
jobban, mint a saját áldozataikét, de elegendő kárhoztatás volt a számunkra, amikor távol
maradtak Isten igazságától és megrontották a bizonyságot, amit Ő adott nekik, hogy a
mennyei életbe vetett hitre vezesse őket. Akárhogyan is legyen, a sít önmagában véve mindig
is a feltámadás tükre volt. Mert a testeket úgy helyezik a földbe, mintha egy időre meg
akarnák azokat őrizni. Ha egyáltalában nem volna feltámadás, akkor azokat ugyanúgy ki is
lehetne dobni, hogy a kutyák vagy a vadállatok falják fel a maradványokat. De tisztességgel
lettek eltemetve annak bemutatása végett, hogy egyáltalán nem pusztultak el, még ha
romlásnak is indultak. Különösen a zsidóknak voltak bizonyos ceremóniáik. Igaz, hogy az
egyiptomiak sok módon felülmúlták őket, de ők csak fanfárok egy nagy gyászünnepséghez,
hogy önmagukat sirassák és a saját hajukat tépjék. Ez egyiptomiak tehát ezt tették, de az
ördög úgy megbabonázta őket, hogy minden rendet megrontottak. Ami a zsidókat illeti, akik a
sírt használták, ez a feltámadásba vetett hitük megerősítését szolgálta.
Az folytatva tehát, amibe belekezdtem, a mi Urunk Jézus a régi szokásnak
megfelelően akarta, hogy eltemessék, mert még nem végzett el mindent a mi üdvösségünkkel
kapcsolatba n a feltámadás vonatkozásában. Igaz, hogy a templom kárpitja kettéhasadt a
halálakor. Ezzel pedig Isten azt mutatta meg, hogy ez volt minden dolog vége és
tökéletesedése, s a törvény jelképei és árnyai nem maradtak többé hatályban. Ez azonban még
nem volt látható a világ számára, s nem volt képes senki felfogni, hogy az Úr Jézusban a
törvény összes jelképe eltöröltetett. Emiatt akarta tehát még mindig, hogy eltemessék. Ennyit
az egyik dologról. S tudjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásában Ő életet szerzett
nekünk, így egyenesen Őhozzá kell járulnunk, nem keresve semmi más eszközt a
vezetésünkhöz, csak azokat, amiket Ő jelölt ki a számunkra. Már mondtuk, hogy Ő két
sákramentumot adott nekünk, hogy azok teljes megerősítésül szolgáljanak nekünk. Ha a
temetés módja, amit a zsidók betartottak, szükséges volt a számunkra, akkor semmi kétség:

222
Kálvin a maga számára a lehető legegyszerűbb temetésre vágyott: temessék egy faládában mindenféle díszítés
nélkül és ne állítsanak síremléket a sírja fölé.
223
rude. Durva, nyers, darabos, csiszolatlan, faragatlan. A kulturáltság hiányát látta Kálvin a maga korában a
római katolicizmus egyik hibájának.

96
Jézus Krisztus csak azt akarta, hogy ez állandóan megmaradjon az egyházában. De többé már
nem szükséges, hogy ezek a földi és gyermekded elemek továbbra is lekössék a figyelmünket.
Nekünk tehát elegendő, hogy egyszerű temetésünk legyen, kihagyva ezeket az illatos
keneteket, amik nem annak a feltámadásnak az előképei, ami a mi Urunk Jézus Krisztusban
mutatkozott meg. Mi csak elszakadnánk Tőle, ha efféle alapvető tanításokat akarnánk. Mert
látjuk, mint mond szent Pál: „Ha a mi életünk odafelvaló, hitben és lélekben kell azt
keresnünk” (v. ö. Kol3:1), és egyesülnünk kell a mi Urunk Jézus Krisztussal (1Kor6:17).
Induljunk hát Őhozzá, nem gabalyodva bele semmibe, ami eltéríthetne, akadályozhatna vagy
késleltethetne minket abban, hogy Vele, mint a Főnkkel egyesüljünk, mivel elhangzott, hogy
az Ő Teste Isten temploma. Ez tehát összefoglalva az, amire emlékeznünk kell a sírral
kapcsolatosan.
Még végig kell azt gondolnunk, hogy Őt új sírba helyezték, ami nem Isten konkrét
gondviselése224 nélkül történt, mert olyan sírba is helyezhették volna, ami már régóta erre a
célra szolgált. Arimathiai Józsefnek voltak ősei, s rendszerint az ilyen gazdag és fényűző
házakban van közös sírbolt. Isten azonban más szempontból látta előre, s azt akarta, hogy a
mi Urunk Jézus új sírboltba kerüljön, ahol még soha senki nem feküdt. Mert nem ok nélkül
nevezik Őt a feltámadás első zsengéjének és elsőszülöttnek a halottak között. Valaki azonban
azt mondhatja, hogy sokan haltak meg és váltak az élet részeseivé a mi Urunk Jézus Krisztus
előtt is. Lázár feltámadt. S tudjuk, hogy Énókh és Illés a természetes halált elkerülve alakultak
át,225 és lettek begyűjtve a romolhatatlan életbe. De mindez a mi Urunk Jézus Krisztus
feltámadásától függ. Nekünk tehát ragaszkodnunk kell Hozzá, mint első zsengéhez. A
törvényben az év terméseit Istennek ajánlották és szentelték, amikor csak egy maroknyi búzát
és egy fürt szőlőt vittek az oltárra. Amikor tehát felajánlották ezt Istennek, az az egész év
termésének általános odaszentelése volt. S amikor az elsőszülötteket szentelték Istennek, az
Izrael leszármazási vonala szentségének kijelentéséül szolgált, s Isten azt a maga
örökségeként fogadta, hogy Magának tartotta fenn, megelégedve azzal a nemzettel úgy,
ahogyan az ember megelégszik a maga örökségével.226 Amikor pedig a mi Urunk Jézus
Krisztust vizsgáljuk, értsük meg, hogy az Ő személyében mi valamennyien oda lettünk
szentelve és fel lettünk kínálva, hogy az Ő halála életet adhasson nekünk ma, s az többé ne
legyen olyan mulandó, mint annakelőtte. Ez tehát az, amit meg kell jegyeznünk az új sír
vonatkozásában: a mi Urunk Jézus Krisztus sírjának a feltámadáshoz kell vezetnie minket.
Nézzük azonban meg önmagunkat. Mert jóllehet minden, aminek a hitünket kell
segítenie, elvégeztetett Isten Fiának a Személyében, s bár van róla bizonyságunk, aminek
elegendőnek kellene lennie a számunkra, a faragatlanságunkban227 és a gyengeségünkben
mégis nagyon távol állunk attól, hogy a mi Urunk Jézus Krisztushoz járuljunk. Emiatt
mindegyikünk, felismerve a maga hibáit, nyújtsa ki a kezét az orvosságok után és ne veszítse
el a bátorságát. Látjuk, mit tett Nikodémus és József. S két dolgot kell fontolóra vennünk a
magunk példájára. Az első az, hogy még nem voltak kellőképpen megvilágosítva a mi Urunk
Jézus Krisztus halála és szenvedése gyümölcsét illetően. Ezért volt bennük némi nyerseség és
a hitük még nagyon csekély volt. A másik az, hogy ennek ellenére ebben a végletben is
küzdöttek minden kísértés ellen és eljöttek, hogy megkeressék a mi halott Urunkat, Jézust,
hogy a sírba helyezzék, kimutatva, hogy remélik az áldott feltámadást, ami meg lett nekik
ígérve, s amire törekedtek. Ezért amikor némi gyengeséget tapasztalunk meg önmagunkban,
az ne akadályozzon minket abban, hogy összeszedjük a bátorságunkat. Igaz, hogy gyengék
vagyunk és Isten elutasíthatna, ha szigorúan bánna velünk.228 De amikor megtapasztaljuk

224
une providence singuliere.
225
ravis, vitettek el, ragadtattak el.
226
patrimoine, örökség.
227
rudesse, azt sejteti, hogy bárki, aki rendelkezik bármilyen tényleges kultúrával, természetesen keresztyén lesz.
228
a la rigueur.

97
ezeket a hiányosságokat, tudjuk meg, hogy Ő el fogja fogadni a vágyakozásunkat, még ha az
tökéletlen is. Emellett manapság, mivel a mi Urunk Jézus már feltámadt dicsőségben, még ha
sok ínséget és nyomorúságot kell is itt elszenvednünk, s úgy tűnik, hogy Ő naponta
megfeszíttetik a Teste tagjaiban, mivel a gonoszok, amennyire tőlük telik, valóban
megfeszítik nap mint nap, ne csüggedjünk el emiatt, tudva, hogy nem csalódhatunk a nekünk
az evangélium tanításában megígérteket illetően. S jóllehet sok megpróbáltatáson kell
keresztüljutnunk, mégis, nézzünk mindig a Főnkre. Józsefnek és Nikodémusnak egyáltalán
nem volt meg az az előnye, ami nekünk megvan manapság, nevezetesen, hogy szemlélhették
Isten Lelkének erejét, ami a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásában mutatkozott meg.
Mégis, amiatt a hitük nem halt el teljesen.
Miután pedig a mi Urunk Jézus Önmagához hív és hangos szóval jelenti ki: felment a
mennybe, hogy oda gyűjtsön össze valamennyiünket, tartsunk ki állhatatosan az Ő
keresésében és követésében, s ne tartsuk gonoszságnak Vele együtt meghalni azért, hogy az Ő
dicsőségében osztozhassunk. Szent Pál arra buzdít minket, hogy váljunk hasonlókká Jézus
Krisztushoz, de nem csak a halálában, de a temetésének vonatkozásában is (Rm6:4, Kol2:12).
Mert vannak, akik megelégednek azzal, hogy egy rövid időre meghalnak a mi Urunk Jézussal,
végül azonban belefáradnak. Emiatt mondtam, hogy nemcsak egyszer kell meghalnunk, de
türelemmel kell tűrnünk azt is, hogy az idők végéig eltemessenek. Én halálnak nevezem azt,m
amikor Isten azt akarja, hogy az Ő nevéért tűrjünk ekképpen. Mert jóllehet nem azonnal
vonszolnak a tűzbe vagy ítél el a világ, mégis, amikor nyomorúságba kerülünk, az már
egyfajta halál, amit türelemmel kell eltűrnünk. Mivel azonban nem alázkodunk meg túl
gyorsan, hosszas verésben kell részesülnünk, s türelemmel kell viselnünk és kitartanunk
abban. Mivel ugyanis az ördög soha nem szűnik meg tervezgetni, hogy mivel téríthet el és
ronthat meg minket, ezért egész életünkben nem hagyhatunk fel az ellene folytatott
küzdelemmel. S jóllehet ez az állapot lehet kemény és unalmas, várjunk arra az időpontra,
amikor Isten majd Magához szólít bennünket és soha nem hagyjunk fel a hitünk
megvallásával. Ebben pedig kövessük Nikodémust, de ne a gyávaságában. Amikor korábban
jött el az Úr Jézus Krisztushoz elrejtőzött és nem mert a valódi tanítványának mutatkozni, de
amikor temetni jött a mi Urunk Jézust, akkor kijelentette és kihirdette, hogy ő is a hívők
társaságához tartozók közül való. Ezért kövessük őt ma ugyanilyen állhatatossággal. S bár a
mi Urunk Jézust az evangéliuma tanításával együtt gyűlöli a világ, s tényleges megvetéssel
tekint rá, mi ne hagyjunk fel a Hozzá való ragaszkodással. Sőt, értsük meg azt is, hogy mindig
a mi boldogságunk és megelégedésünk lesz, amikor Isten elfogadja a szolgálatunkat és tudjuk
meg, hogy ha sorvadoznunk kell ebben a világban, a tény, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az
Ő feltámadásának dicsőségébe ment, az egyáltalában nem azért történt, hogy elváljon tőlünk,
hanem azrért, hogy a megfelelő időben Magához gyűjtsön minket.
Emellett senki ne csodálkozzon azon, hogy a mi Urunk Jézus a harmadik napon
támadt fel. Mert nagyon helyes, hogy élvezzen bizonyos kiváltságokat az egyház közös
rendjén kívül is. Ebben beteljesedett az is, ami a 16. zsoltárban hangzik el: „nem engeded,
hogy a te szented rothadást lásson” (Zsolt16:10). A mi Urunk Jézus testének tehát
romlatlannak kellett maradnia a harmadik napig. Az Ő idejét azonban Isten, az Ő Atyja szabta
meg és rögzítette. A mi részünkről nincs más kijelölt idő, csak az utolsó nap. Ezért várjuk,
amíg addig sorvadoztunk, ameddig Istennek tetszett. Végül majd megtudjuk, hogy a
megfelelő időben meglesznek az eszközei a helyreállításunkra, miután teljesen
megsemmisültünk. Ahogyan szent Pál is buzdít bennünket, amikor azt mondja, hogy Jézus
Krisztus az első zsenge (1Kor15:20, 23). Ez lassítja azt a heves buzgalmat, amitől néha
túlságosan elragadtatunk. Mert repülni szeretnénk szárnyak nélkül, s megsértődünk, ha Isten
ebben a világban hagy minket, s a küzdelem első jelére nem ragad fel minket a mennybe.
Tüzes szekéren szeretnénk odajutni, mint Illés. Röviden, már akkor le akarjuk aratni a
győzelmeinket, mielőtt még küzdöttünk volna. S hogy ellenálljunk ennek a sóvárgásnak és

98
ostoba vágyakozásnak, szent Pál azt mondja, hogy Jézus Krisztus az első zsenge és nekünk
meg kell elégednünk azzal, hogy az ő halálában229 megkaptuk a feltámadás biztos zálogát. Így
van ez, mióta Isten, az Ő Atyja jobbjára ült, minden hatalmat gyakorolva fenn és lenn, még ha
az Ő fensége nem is jelent még meg, s a mi életünknek is rejtve kell maradnia Őbenne, mi
pedig olyanok vagyunk ott, mint a szegény halott emberek, ebben a világban pedig mint a
szegény elveszett emberek. Mindazonáltal jó, ha mindezt elszenvedjük, amíg el nem jön a mi
Urunk Jézus. Mert akkor majd a mi életünk megmutatkozik Őbenne a megfelelő időben.
Ez tehát az, amit meg kell figyelnünk a mi Urunk Jézus Krisztus sírját illetően, amíg el
nem jutunk a végéig, ami majd megmutatja nekünk, hogy Ő nemcsak elégételt adott a
bűneinkért, de a győzelmet aratva megszerezte nekünk minden igazságosság tökéletességét,
amivel ma elfogadhatók vagyunk Isten számára, bejárásunk van Hozzá és segítségül hívhatjuk
Őt Krisztus nevében. S ezzel a magabiztossággal hajlunk meg alázatos tisztelettel az Ő szent
felsége előtt, imádkozva Hozzá, hogy fogadjon minket könyörületesen, s legyünk bármilyen
szegények és nyomorultak, nem szűnjünk meg menedéket találni az Ő könyörületében. S bár
napról napra szítjuk a haragját magunk ellen, s rászolgálunk arra, hogy joggal elvessen
minket, mégis hadd várhassuk, hogy megmutassa nekünk annak a halálnak és szenvedésnek
gyümölcsét, amit az Ő egyetlen Fia tűrt el, ami által kibékültünk Vele, s ne kételkedjünk
abban, hogy Ő mindig is Atyánk, különösen mikor abban a kegyben részesít, hogy kimutatja:
valóban a gyermekei vagyunk. S hadd hirdessük ezt ténylegesen oly módon, hogy ne kérjünk
mást, csak azt, hogy teljességgel az Övéi lehessünk, s azt is, hogy Ő vásárolt meg minket ezen
az áron. S valóban teljesen meg kell újulnunk az Ő szolgálatára. Mivel annyira gyengék
vagyunk, hogy azt sem tudjuk, hogyan láthatnánk el a kötelességünknek akár csak a
századrészét, munkálkodjon bennünk továbbra is a Szentlelkével, mert a testünk gyengeségei
mindig annyi küzdelemmel és harccal járnak, hogy rendes járás helyett csak vonszolni tudjuk
magunkat. S tetsszen Neki megszabadítani minket mindezektől, hogy egyesülhessünk Vele.

229
un certain gage.

99
 11. prédikáció

A mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásáról, ami húsvét napján

hangzott el, amikor Urunk szent vacsoráját ünnepeljük230

„A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna
és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak
angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá
üle arra. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó. Az
őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak. Az
angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a
megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt.
Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr. És menjetek gyorsan és mondjátok
meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába;
ott meglátjátok őt, ímé megmondottam néktek. És gyorsan eltávozván a sírtól
félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak. Mikor
pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök
Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő
lábait, és leborulának előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el,
mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.”
(Mt28:1-10)

Valaki elsőre furcsállhatja, hogy ami Urunk Jézus, bizonyítékát akarva adni a
feltámadásának, inkább az asszonyokhoz fordult, semmint a tanítványaihoz. De ebben azt kell
fontolóra vennünk, hogy a hitünk alázatosságát akarta próbára tenni. Mert nem szabad emberi
bölcsességre alapoznunk, hanem abszolút engedelmességgel kell fogadnunk azt, amiről
tudjuk, hogy Tőle származik. Másrészt az sem kétséges, hogy büntetni akarta a tanítványait,
amikor asszonyokat küldött, hogy tanítsák őket, mert a tanítás, amit az Ő szájából kaptak,
semmi hasznukra nem vált, amikor a próbára került a sor. Hiszen nézzük csak meg, hogy
szóródtak szét. Elhagyták a Mesterüket, összezavarodtak a félelemtől. S mi hasznukra vált a
több mint három év eltöltése Isten Fiának iskolájában? Az efféle gyávaság tehát nagy
büntetést érdemelt, még azt is, hogy teljesen meg legyenek fosztva attól a tudástól, amit
kaptak, mert mondhatni lábbal tapostak azon és eltemették. De a mi Urunk Jézus nem akarta
komolyan büntetni őket, de hogy csak gyengéd helyesbítéssel mutassa meg nekik a hibájukat,
asszonyokat jelölt ki a tanítóiknak. Korábban arra lettek kiválasztva, hogy az egész világnak
hirdessék az evangéliumot (valóban az egyház első tanítói voltak), mivel azonban ilyen
gyáván megrémültek, hogy még a hitük is mondhatni eltompult, teljesen helyénvaló volt a
tudtukra adni: nem méltók arra, hogy bármiféle tanítást halljanak a mi Urunk Jézus Krisztus
szájából. Figyeljük hát meg, miért lettek visszaküldve az asszonyokhoz, amíg jobban fel nem
ismerik a hibájukat és Jézus Krisztus kegyelemből helyre nem állítja őket a pozíciójukba és a
kiváltságaikba. Emellett (mint említettem) általánosságban valamennyiünket arra ösztönöz ez,
hogy fogadjuk el az Isten által hozzánk küldött bizonyságot, még ha azok, akik beszélnek,
kevéssé fontosak vagy nincs hitelük vagy megbecsülésük a világ szemében, mint például
akkor, amikor valakit kiválasztanak vagy kijelölnek egy közjegyzői vagy hivatalnoki állásra, s
amit cselekszik, azt hitelesnek fogják tekinteni. Senki nem fogja mondani ezt vagy azt, hogy
ellentmondjon neki. Mert a hivatala tisztelete kelt az emberek között. S vajon Istennek

230
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 46. kötet 943-954. oldalak

100
kevesebb lesz a kiválósága, mint a földi fejedelmeknek, ha csak a Neki tetszőket rendeli ki
tanúbizonyságokul, akiktől bárki bármit kap, azt ellentmondás vagy feleselés nélkül kell
elfogadnia? Biztosan így van, hacsak nem akarunk lázadókká válni Maga Isten ellen. Erre kell
tehát legelőször is emlékeznünk.
Aztán jegyezzük meg azt is, hogy jóllehet a mi Urunk Jézus Krisztus az asszonyoknak
jelent meg, s ők nyerték el így a fő megtiszteltetést, Ő Maga adott kellő bizonyságot a
feltámadásáról. Ezért, ha nem csukjuk be a szemünket, nem dugjuk be a füleinket és
szándékos gonoszságból nem válunk rosszindulatúakká és ostobákká, akkor bőséges
bizonyosságunk van a hit eme cikkelyéről, mivel az rendkívüli fontosságú. Mert amikor szent
Pál megcáfolja azok szavahihetőségét, akik még mindig kételkedtek Jézus Krisztus
feltámadásában, akkor nemcsak az asszonyokat, de Pétert és Jakabot, majd a tizenkét apostolt,
s azt a több mint ötszáz tanítványt is említi, akiknek a mi Urunk Jézus megjelent. Miképpen
mentegethetjük a rosszindulatunkat és a lázadásunkat, ha nem adunk hitelt több, mint ötszáz
tanúnak, akik nemcsak emberi oldalról, de Isten szuverén fensége által is ki lettek választva?
S nemcsak egyszer jelentette ki nekik az Úr Jézus, hogy Ő él, hanem sokszor. Annak tehát,
amiben az apostolok kételkedtek, valamint a hitetlenségüknek még jobban meg kell erősíteni
minket. Mert ha már az első alkalommal hittek volna a mi Urunk Jézus Krisztus
feltámadásában, bárki arra következtethetne, hogy ez így túl egyszerű. De olyan lassúak
voltak, hogy Jézus Krisztusnak meg kellett őket feddeni, amiért hitetlen tökfilkókként
viselkedtek olyan nehézkes értelemmel, hogy semmit sem értettek. Amikor tehát az apostolok
ennyire nem álltak készen a hit eme cikkelyének elfogadására, annak annál biztosabbakká kell
tennie minket. Mert ami mondhatni erővel jutott el hozzájuk, annak követésére nekünk jó
okunk van. Hiszen elhangzott: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem
látnak és hisznek.” Most tehát, amikor azt halljuk, hogy a mi Urunk Jézus két asszonynak
jelent meg, gondoljunk arra, ami másik igeszakaszban hangzott el szent Pál részéről, hogy
tudjuk: nem kell megbotránkoznunk a beszélőkön a személyük fontossága vagy állapota miatt
ahhoz, hogy hitelt adhassunk annak, amit mondanak, hanem inkább fel kell emelni a
szemeinket és az érzékeinket, hogy alávessük magunkat Istennek, aki joggal megérdemli a
teljes uralmat felettünk, s azt, hogy az Ígéjének foglyai legyünk. Mert ha nem vagyunk
taníthatók, akkor biztos, hogy soha nem húzunk hasznot az evangélium tanításából. S nem
szabad a bolondságnak tulajdonítani, amikor átvesszük azt, amit Isten kijelent és bizonyít
nekünk. Mert amikor megtanultunk engedelmesség által haszonra szert tenni az Ő
iskolájában, akkor minden bölcsesség tökéletessége az, hogy így engedelmeskedünk Neki.
Most pedig térjünk rá az itt elmesélt történetre. Ezt olvassuk: „Mária Magdaléna
kiment a társával, hogy megnézzék a sírt a szombat végén”, azaz a hét első napján. Mert a
zsidók a szombatot, amit szabbatnak neveznek, a heti pihenőnapnak tartották, amit a szó is
jelez, s a hát többi napjait a szombat utáni első napnak, második napnak stb. nevezték. Mivel
a nap kezdetét a naplementétől számolják, az hangzik itt el, hogy a két Mária aromás
keneteket vettek a szombat befejeztével, és felkészültek, hogy másnap kimennek a sírhoz.
Igaz, hogy szent János csak Mária Magdalénát nevezi meg. Szent Máté mindkettőjüket, s
szent Lukácstól tudjuk, hogy sokan voltak ott. De minden nagyon jó összhangban van. Mert
Mária Magdaléna vezette őket, s a másik Máriát konkrétan azért említi, mert ő követte őt a
legszorosabban. Közben többen is jöttek megkenni a mi Urunk Jézus testét, de figyelemre
méltó módon itt az hangzik el, hogy a sírt megnézni jöttek, hogy vajon be tudnak-e abba jutni.
Ezért van a kettő konkrétan megemlítve.
Szent Máté hozzáteszi, hogy angyal jelent meg nekik, miközben ketten ott voltak. De
mivel egyedül csak ő szólt hozzájuk, innen származik a különleges megnevezés. Végül,
miután távoztak, találkoznak a mi Urunk Jézussal, Aki elküldi őket a tanítványaihoz azért,
hogy valamennyien összegyűljenek Galileában, mert ott akarta nekik megmutatni a
feltámadását, mégpedig azért, mert Jeruzsálem a tulajdon gonoszsága miatt megfosztotta

101
magát ettől a bizonyságtól. Igaz, hogy az élet Forrása még mindig ott volt, mert onnan
származott a törvény és Isten Ígéje. Közben azonban az Úr Jézus nem akarta megmutatni
Magát a tanítványainak abban a városban, ahol a gonoszság még mindig jelen volt.
Ugyanakkor a szívük keménységéhez is igazodni akart. Mert mondhatni úgy gúzsba kötötte
őket a megdöbbenés, hogy a látás nem lett volna elégséges, ha nem viszi őket Magával és
nem mutatkozik meg oly módon, ami teljesen meggyőzi őket.
Itt ismét látjuk, hogy a megnevezett asszonyoknak még nem volt szabad imádni a mi
Urunk Jézus Krisztust a Mesterükként, bár a halála elszomorította őket. Következésképpen
joggal ítélhetjük úgy, hogy Isten Ígéje mindig is be volt ültetve a szívükbe. Mert bár a hitük
gyengécske volt, az Úr Jézust keresték a sírnál. S van bennünk valamekkora tudatlanság is,
ami megbocsáthatatlan. Mert már fel kellett volna emelniük a lelküket magasra, várva a nekik
megígért feltámadást – ami pontosan a harmadik napra volt kijelölve. Annyira el voltak tehát
foglalva, hogy nem értették meg a fő dolgot – nevezetesen azt, hogy az Úr Jézusnak
győzelmet kellett aratnia a halálon azért, hogy életet és üdvösséget szerezzen nekünk. Azt
mondom, ez a fő dolog, mert enélkül az evangélium semmi lenne (ahogyan szent Pál mondja)
és a hitünk teljesen megsemmisülne. Azaz, ezek a szegény asszonyok, bármennyit is
tudhatnak a nekik a tiszta igazságként prédikált evangéliumból, mindazonáltal úgy
meghökkentek és összezavarodtak, hogy nem értették: Neki fel kell támadnia. S így jöttek a
sírhoz az aromás kenetekkel. Ez tehát olyan hiba, amit el kell ítélni. De a szolgálatuk
mindazonáltal elfogadható Isten számára, mert Ő megbocsátja a megdöbbenésüket, amíg ki
nem javítja azt. Ebben mi is lássuk meg, hogy amikor Urunk elfogadja, amit teszünk, azt
mégsem szabad magunknak betudni és azt mondani, hogy kiérdemeltük, miközben épp
ellenkezőleg, az Ő túláradó kegyelmének köszönhető, ha elismeri azt, ami arra nem volt
méltó, hogy felkínálják Neki. Mert mindig lesz ok a munkáink elítélésére, ha Isten szigorúan
vizsgálja meg azokat, mivel azokat mindig beszennyezi valamilyen folt. De Isten megkímél
minket és nem utasítja vissza, amit felkínálunk Neki, bármiféle gyengeség vagy hiba legyen is
abban, látva, hogy hit által minden megtisztul és tudjuk, hogy nem ok nélkül vagyunk
elfogadhatók Neki Jézus Krisztusban. Ezt kell tehát megfigyelnünk.
Vegyük észre azonban azt is, hogy biztosan lennie kellett más, sokkal jobb és sokkal
erősebb illatnak is a mi Urunk Jézus Krisztus sírjában, mint ezek a kenetek, amiket az Íge
említ. Már mondtuk, hogy a zsidók meg szokták kenni a testet azért, hogy megerősödjenek a
feltámadás és a mennyei élet reménységében. Ez azt volt hivatott megmutatni, hogy a testek
nem romlanak meg oly fokban, hogy nem őrizhetők meg az utolsó napig és Isten
helyreállíthatja azokat. De a mi Urunk Jézus Krisztus testének mentesnek kellett lennie
minden efféle romlástól. Nos, az illatszerek ezt nem okozhatták, hanem miután kijelentetett,
hogy Isten nem engedi a Szentjét rothadást látni, ezért egy csoda által az Úr Jézus Krisztus
megmenekült minden romlástól. Emellett, mivel mentes volt a romlástól most biztosak és
meggyőződöttek vagyunk a feltámadás dicsőségéről is, ami már megjelent előttünk az Ő
Személyében. Most hát látjuk, hogy a sír illata és a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadása elért
egészen hozzánk, így megelevenedhetünk általa. S többé ne tekingessünk a sírra, mint ezek az
asszonyok, akiknek a tudatlansága és gyengesége minket szolgált, hanem felszárnyaljunk a
magasba, mivel Ő hív és ösztökél minket oda, s mivel megmutatta nekünk az utat és
kijelentette nekünk, hogy birtokba vette a mennyei királyságot, ahol házat és helyet készít
nekünk, ahol hit által meg fogjuk Őt találni.
Azt is meg kell figyelnünk, amit szent Máté tesz hozzá. Az angyal, mondja, megjelent,
s úgy megrettentette az őröket, hogy azok mondhatni holttá váltak. Az asszonyok is
megrémültek, de ezután az angyal orvosságot adott rá. „Ami titeket illet”, mondta, „ne
féljetek, mert ti Jézust keresitek, Akit megfeszítettek. Ő feltámadt, ahogyan megmondta.” Itt
látjuk, miképpen fogadja el Isten ezeknek az asszonyoknak a vonzalmát és a buzgóságát, de
helyesbíti is, amit nem fogad el. Úgy értem, az Ő nevében ott lévő angyal száján át helyesbíti.

102
Mondtuk, hogy Isten páratlan kedvességgel fogadja el a mi szolgálatunkat, pedig az
tökéletlen, ezért undorodva vissza is utasíthatná- De elfogadja tőlünk azt is, ami értéktelen,
mint az atya fogadja a gyermekeitől azt, ami máskülönben szemétnek és viccnek minősülne.
Íme, azt mondom, ilyen nagylelkű velünk az Isten. Viszont az is igaz, hogy nem akarja, hogy
az emberek örömüket leljék a hibáikban és könnyedén vegyék azokat. Ezért az angyal
helyesbíti az asszonyoknak ezt a hibáját. Noha a szándékuk jó, mégis korholást kapnak a
konkrét hibájuk miatt. Szent Lukács feljegyzi, hogy nyersebben is megfeddte őket: „Miért
keresitek a halottak között az élőt?” De itt azt kell meglátnunk, hogy az őröket, mint hitetlen
és gonosz embereket, akikben nem volt istenfélelem vagy vallás, megragadta a félelem, sőt
mondhatni az őrület lelkülete. Meg kell hagyni, az asszonyok is megijedtek, de azonnal
vigasztalást kaptak. Íme, milyen félelmetes is Isten fensége azoknak, akiknek megjelenik.
Ezért érzünk gyengeséget, amikor Isten kijelenti Magát nekünk, s miközben először
felfuvalkodunk az önteltségtől, s olyan bátrak vagyunk, hogy többé nem is gondolunk arra,
hogy halandók vagyunk, amikor Isten bármi jelét adja a jelenlétének, mi szükségszerűem
összeroskadunk és megismerjük az állapotunkat, tudniillik, hogy por és hamu vagyunk
csupán, s minden erényünk csak füst, ami elúszik és szertefoszlik. Ez tehát közös mindenki
számára, legyen jó vagy rossz. Emellett amikor Isten így megrettentette a hitetleneket,
otthagyja őket, mint elvetetteket, mivel nem méltók arra, hogy bármi módon
megtapasztalhassák az Ő jóságát. Ezért menekülnek a jelenlététől, haragosak é a fogukat
csikorgatják, s úgy elragadtatják magukat, hogy elveszítik minden józanságukat és értelmüket,
s teljesen brutális emberekké válnak. A kegyesek viszont, miután megrettentek, felkelnek és
összeszedik a bátorságukat, mert Isten megvigasztalja őket és örömöt ad nekik. Ez a félelem
tehát, amit az istenfélők éreznek Isten fenségének a jelenlétében nem más, mint az első lépés a
megalázkodásban annak érdekében, hogy megadhassák a Neki kijáró tiszteletet, s
alávethessék magukat Neki, tudva, hogy ők semmik, s aztán arra törekedjenek, hogy minden
javukat Benne keressék.
Ezért mondja tehát az angyal: „Ne féljetek.” Ez a szó méltó a figyelemre. Mert ez
olyan, mintha azt mondta volna: „Meghagyom ezt a gyülevész népet a maguk
zavarodottságában, mert nem méltók semmilyen kegyelemre, de most hozzátok fordulok és az
öröm üzenetét hozom nektek. Szabaduljatok hát meg ettől a félelemtől, mert ti Jézus Krisztust
keresitek.” Mivel ez igaz, tanuljuk meg az Úr Jézust keresni, (de mit mondtam) ne a szív
olyan keménységével, mint ezek az asszonyok, akikről itt van szó (mert nincs is többé okunk
arra, hogy a sírnál keressük), hanem hit által járuljunk egyenesen Elébe, színlelés nélkül. Ezt
cselekedve legyünk biztosak abban, hogy ez az üzenet a mink és nekünk szól. Bátran, félelem
nélkül kell jönnünk, de nem tiszteletlenül (mert meg kell érintenie minket a félelemnek, hogy
ámulhassunk Isten fenségén). De mindenesetre ne rettenjünk meg úgy, mintha teljesen a
hatalmába kerítene a bizalmatlanság. Tudjuk, meg, hogy Isten Fia alkalmazkodni fog a mi
korlátjainkhoz, ha hitben járulunk Hozzá, s még a vigasztalódás és az öröm okát is
megtaláljuk majd Őbenne, mert a mi hasznunkra s üdvösségünkre szerezte meg az úri
mivoltot és az uralma a mennyei élet felett.
Az asszonyok azonban nagy örömmel és nagy félelemmel távoztak. Itt ismét a hitük
gyengesége mutatkozott meg. Mondtam már, hogy a cél, amire törekedtek, jó volt, de nem a
helyes utat járták, amit megtudunk abból a tényből, hogy gyávák és nem képesek elkészíteni
az elméjüket, hogy higgyenek vagy ne higgyenek a feltámadásban. Jóllehet sokszor hallották,
mégsem győzték le az érzéseiket, hogy arra a következtetésre jussanak: többé nem kell a mi
Urunk Jézust a sírnál keresni. Igaz (mint már utaltam rá), hogy félnünk kell Istent ahhoz, hogy
tisztelettel adózhassunk a fenségének, engedelmeskedhessünk Neki és teljesen
megalázkodhassunk, így Ő felmagasztaltathasson a dicsőségében, minden száj be legyen
tömve és egyedül Őt tartsák igazságosnak, bölcsnek és mindenhatónak. De az itt másodjára
említett félelem gonosz és elítélendő, mert az oka ezeknek a szegény asszonyoknak az

103
összezavarodása volt. S bár látják és hallják az angyalt beszélni, mégis majdnem álomnak
tűnik a számukra. Nos ez arra figyelmeztet minket, hogy Isten nagyon gyakran úgy
munkálkodik bennünk, hogy nem veszük észre, húztunk-e abból hasznot, vagy sem. Mert
annyi tudatlanság van bennünk, hogy a felhők mondhatni meggátolnak abban, hogy eljussunk
a tökéletes világosságra, s megannyi képzelődésbe gabalyodunk. Röviden, úgy tűnik, hogy
Isten minden tanítása majdhogynem haszontalan. Mindazonáltal találunk némi felfogást is
hozzákeveredve, ami megérezteti velünk, hogy Isten munkálkodott a szívünkben. S még ha
csak a kegyelem kicsiny szikrájával rendelkezünk is akkor se veszítsük el a bátorságunkat.
Inkább imádkozzunk Istenhez, hogy adjon ehhez a kevéshez, amivel elkezdte, s tegyen minket
hívőkké és erősítsen meg, amíg végül tökéletességre nem jutunk, amitől még nagyon távol
állunk. Még ha tény is, hogy ezeket az asszonyokat így elfoglaló félelem és öröm hibának
minősült, akkor is látjuk, hogy Isten mindig a Szentlelkével kormányozta őket, s ez az üzenet,
amit az angyal adott át nekik, nem volt teljesen haszontalan.
De tovább kell lépnünk. A mi Urunk Jézus Krisztus az úton jelent meg nekik, és ezt
mondta: „Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek
Galileába, és ott meglátnak engem.” Ebben az igeszakaszban még jobban látjuk, miképpen
vonz Magához minket Isten Fia fokozatosan, míg teljesen magabiztosakká nem válunk,
ahogyan szükséges. Biztosan elegendő volt az asszonyoknak, hogy az angyal szájából
hallották az üzenetet, mert ő olyan jeleket viselt magán, amiből tudni lehetett, hogy Isten
küldötte. Az arca olyan volt, mint a villámlás. Igaz, hogy a ruha fehérsége és az ahhoz
hasonló dolgok nem fejezik ki élénken Isten fenségét. De ezeknek az asszonyoknak nagyon
biztos bizonyságuk volt arról, hogy nem halandó ember, hanem egy mennyei angyal szólt
hozzájuk. Ennek a bizonyságnak tehát bőven elegendőnek kellett lennie, de a bizonyosság
még sokkal nagyobbá vált, amikor látták a mi Urunk Jézust, Akit először ismertek fel Isten
Fiának, valamint az Ő megváltoztathatatlan igazságát. Ez tehát még világosabban volt hivatott
megerősíteni, amit korábban az angyal szájából hallottak. S ez egyben az is, ahogyan mi
növekedünk a hitben. Mert kezdetben nem ismerjük sem az erőt, sem a hatékonyságot, ami a
Ígében rejlik. De ha valaki tanít minket, mégpedig jól, akkor tanulunk valamit, ám az mégis
majdnem semmi. De lassan-lassan elkezd benyomást gyakorolni ránk a Szentlélek által, s
végül Ő megmutatja, hogy Ő az, Aki beszél. Akkor olyan határozottakká válunk, hogy
nemcsak bizonyos tudással rendelkezünk, de oly módon meg is szilárdulunk, hogy bármit is
képes megtervezni az ördög, nem képes megingatni a hitünket, mert meg vagyunk arról
győződve, hogy Isten Fia a tanítónk és Őrá támaszkodunk, tudván, hogy teljes uralma van
felettünk és megérdemli a teljes szuverén tekintélyt. Ezt látjuk ezekben az asszonyokban.
Igaz, Isten nem mindig egyugyanazon módon munkálkodik. Egyeseket a kezdet kezdetétől
fogva úgy vonz, hogy észreveszik: Isten rendkívüli erőt fejtett ki a javukra. De gyakran oly
módon tanít, hogy a kezdetlegességünk és a gyengeségünk világosan megmutatkozzon, ez
pedig még inkább Isten dicsőítésére, valamint annak felismerésére int minket, hogy Tőle
származik mindenünk.
Most vizsgáljuk meg az idézett szavakat: „menjetek el, mondjátok meg az én
atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem”. Látjuk, hogy Isten Fia
jelent itt meg Máriának és a társainak, s nemcsak azért, hogy hét-nyolc embernek megmutassa
Magát, hanem ezt az üzenetet akarta elküldeni az apostoloknak, hogy aztán eljuthasson
hozzánk is, s mi osztozhassunk benne. Valójában e nélkül mi haszna lenne számunkra a
feltámadás történetének? Amikor azonban elhangzik, hogy Isten Fia így mutatkozott meg, s
ennek gyümölcsét közre akarta adni az egész világ számára, ez az, ahogyan mi is sokkal jobb
fogalmat alkotunk róla. Legyünk hát biztosak abban, hogy a mi Urunk Jézus azt akarta, hogy
biztosak legyünk a feltámadásában, mert abban rejlik az üdvösségünk és az igaz mivoltunk
minden reménysége, ha valóban tudjuk, hogy a mi Urunk Jézus feltámadt. Nemcsak
megtisztított minket minden mocsoktól a halálával és a szenvedésével, de nem is maradhatott

104
meg a gyengeségnek abban az állapotában. Meg kellett mutatni az Ő Szentlelke erejét és Isten
Fiának kellett bizonyulnia a feltámadással a halálból, ahogyan szent Pál mondja a Róma levél
első fejezetében és más igeszakaszokban. Most tehát biztosaknak kell lennünk abban, hogy a
mi Urunk Jézus feltámadva azt akarja, hogy Hozzá jöjjünk, s az út megnyílt előttünk. S Ő
nem várja meg, hogy mi keressük Őt, hanem megadta az erőt ahhoz, hogy az evangélium
prédikálása vonzzon bennünket és ez az üzenet hangozhasson el az általa választott és kijelölt
hírnökök szájából. Emiatt ismerjük fel, hogy mi is osztozunk abban az igaz mivoltban, ami a
mi Urunk Jézus Krisztusban van, hogy elérhessük a mennyei dicsőséget, mert Ő nem akarja,
hogy Tőle különváltan éljünk.
S ezért nevezi a tanítványait atyjafiainak. Biztos, hogy ez megtisztelő megnevezés.
Ezért azoknak volt fenntartva, akiket a mi Urunk Jézus a szolgáivá fogadott. S nem kétséges,
hogy azért használta ezt a szót, hogy kimutassa a testvéri kapcsolatot, amit Ő akart fenntartani
velük. Így egyesült velünk, amint ezt szent János jobban is kijelenti. Valójában a 22.
zsoltárban leírtakhoz vagyunk utalva, ahonnan ez az igeszakasz származik: Hirdetem nevedet
atyámfiainak, mely igeszakaszt az apostol a mi Urunk Jézus Krisztus Személyére
vonatkoztatva nemcsak a tizenkét apostolt érti bele, őket Jézus Krisztus atyjafiainak nevezve,
hanem ezt a titulust valamennyiünkre általánosságban ráruházza, aki Isten Fiát követjük, és
azt akarja, hogy mi is osztozzunk ebben a tisztességben. S ezért van az, hogy amikor a mi
Urunk Jézus ezt mondja: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én
Istenemhez, és a ti Istenetekhez”, azt nem csekély számú emberhez, hanem a hívő egész
tömegéhez szól. Nos, jóllehet a mi Urunk Jézus a mi örök Istenünk, mégis, a közbenjárói
minőségében leereszkedett, hogy közel legyen hozzánk. S velünk közösen legyen minden
dolga, ami az emberi természetét illeti. Mert Ő jóllehet a természeténél fogva Isten Fia, mi
pedig csak örökbefogadottak vagyunk, éspedig kegyelem által, az a közösség mégis állandó,
hogy az, Aki az Atyja a mi Urunk Jézus Krisztusnak, Rajta keresztül a miénk is, bár meg kell
hagyni, más szempontból. Mert nekünk nem kell olyan magasra emelkednünk, mint a
Főnknek. Itt nem lehet semmiféle zűrzavar. Ha az emberi testben a fej nem lenne a tagok
felett, az torzszülött volna, egy zűrzavaros tömeg. Az is ésszerű, hogy a mi Urunk Jézusnak
meg kell tartania a szuverén pozícióját, mivel Ő Isten egyszülött Fia, tudniillik természet
szerint. De ez nem gátol meg minket abban, hogy atyafiakként csatlakozzunk Hozzá, így
bátran segítségül hívhatjuk Istent, teljesen biztosaknak lévén a válaszában, mivel személyes és
meghitt bejárásunk van Hozzá. Látjuk tehát, mit jelent ez a szó, amikor a mi Urunk Jézus
atyafiaknak nevezi a tanítványait: nevezetesen azt, hogy velük együtt nekünk is megvan ma
ez a kiváltságunk hit által. S az nem vesz el semmit Isten Fiának a hatalmából és fenségéből,
amikor egyesül olyan nyomorult teremtményekkel, mint amilyenek mi is vagyunk, s
mondhatni velünk egy osztályba akar besoroltatni. Hisz annál inkább el kell töltenie minket az
örömnek, látva a jóságot, amit kimutat, mivel látjuk, hogy a halálból feltámadva megszerezte
a számunkra a mennyei dicsőséget, aminek a megszerzésével a számunkra egyben le is
alacsonyította Magát, sőt, mondhatni semmivé akart lenni. S mivel az Úr Jézus leereszkedik,
hogy atyjafiainak ismerjen el bennünket, így bejárásunk lehessen Istenhez, keressük Őt és
teljes magabiztossággal járuljunk Hozzá, amikor ilyen szívélyesen hívogat. Ez, ahogyan
valaki mondhatná, nemcsak a beszéd használata a vonzásunkhoz, hanem hozzátesz egy
látható sákramentumot is, hogy úgy legyünk vezetve, ahogyan képesek vagyunk követni. S
valóban, legyünk bármennyire lassúak és gyengék, semmiképpen sem mentegethetjük az
ernyedtségünket, ha nem járulunk a mi Urunk Jézus Krisztushoz. Itt az asztal, amit
elkészítette a számunkra. S mi célból? Nem azért, hogy kielégítse a testünket és a bendőnket,
bár Isten még abban a dologban is kijelenti, hogy atyai módon gondoskodik rólunk, a mi
Urunk Jézus Krisztus pedig megmutatja, hogy Ő valóban a világ élete. Ha naponta
magunkhoz vesszük az ételünket és az italunkat, a mi Urunk Jézus még abban is kijelenti
nekünk a jóságát. De különleges gondoskodást mutat ezzel az asztallal, ami itt van felállítva a

105
számunkra, mert ez mutatja meg nekünk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus atyjafiai vagyunk,
azaz, hogy egyesített minket egyrészt Önmagával (ahogyan szent János evangéliumának 17.
fejezetében mondja), másrészt Istennel, az Ő Atyjával, s teljesen kijelenti nekünk, hogy Ő a
mi ételünk és italunk, s a saját szubsztanciájával táplál minket, hogy a teljes lelki életünk
Benne legyen. S ez több, mintha százszor is az atyjafiainak neveznek bennünket. Ismerjük hát
fel az egységet, ami a mi Urunk jézus Krisztussal áll fenn, azaz, hogy közös életet akar
velünk, valamint azt, hogy Ő a miénk lehessen, sőt Bennünk akar lakozni, de nem
képzeletben, hanem a valóságban; nem földi, hanem lelki módon; s mindenesetre úgy
munkálkodik a Szentlelkének erejével, hogy jobban egyesülünk Vele, mint a testtel a tagjai. S
pont ahogyan a fa gyökere szétküldi a szubsztanciáját és az erejét az ágakba, úgy vonunk mi
szubsztanciát és életet a mi Urunk Jézus Krisztusból. S ezért mondja szent Pál is, hogy a mi
húsvéti Bárányunk megfeszíttetett és feláldoztatott, így nem marad más vissza, mint
megtartani a lakomát és részesülni az áldozatból. S ahogyan a régi időkben a törvény alatt,
mikor bemutatták az áldozatot, meg is ették, most úgy kell jönnünk, s vennünk a lelki
eledelünket ebből az áldozatból, ami a megváltásunkért lett felkínálva. Ő nem kerül a fogaink
közé, ahogyan a pápisták képzelik, hanem a kenyeret mi a biztos és tévedhetetlen jeleként
vesszük annak, hogy a mi Urunk Jézus a testével táplál minket lelkileg. A korty borral pedig
azt mutatjuk be, hogy lelkileg a mi Urunk Jézus Krisztus vére tart fenn bennünket. De
figyeljük meg jól, amit szent Pál tesz hozzá: ahogyan a törvény előképei alatt nem volt szabad
kovászos olyan keserű tésztájú kenyeret enni, most is, amikor már nem vagyunk efféle
árnyképek alatt, el kell vetnünk a bűn, a gonoszság és minden romlottság kovászát, s olyan
kenyérre vagy kalácsra van szükség (mondja), amiben nincs keserűség. De hogyan?
Tisztaságban és őszinteségben. Amikor tehát ehhez a szent asztalhoz járulunk, amellyel Isten
Fia megmutatja, hogy Ő az eledelünk, s teljes és egész táplálékként adja Magát nekünk és azt
szeretné, hogy most abból az áldozatból részesüljünk, amit egykor Ő kínált fel az
üdvösségünkért, akkor ügyelnünk kell arra, hogy ne hozzuk ahhoz oda a romlottságunkat és
mocskunkat, nehogy azokkal keveredjen, hanem tagadjuk meg azokat és csak arra
törekedjünk, hogy teljesen megtisztuljunk, s az mi Urunk Jézus elismerhessen minket a TSte
tagjainak, mi pedig részesülhessünk az Ő életéből. Így kell ma alkalmaznunk ezt a szent
vacsorát, ami a számunkra lett elkészítve: nevezetesen, hogy elvezessen minket a mi Urunk
Jézus Krisztus halálához és szenvedéséhez, majd azután a feltámadásához. S legyünk olyan
biztosak az életben és az üdvösségben, mint abban a győzelemben, amit Ő szerzett meg
nekünk a halálból feltámadva. Igaz mivolt adatott nekünk és a Paradicsom kapui megnyíltak
előttünk, s bátran közeledhetünk Istenhez és kínálhatjuk fel magunkat Neki, tudva, hogy Ő
mindig a gyermekeiként fog fogadni minket.
Most pedig hajoljunk meg alázattal a mi Istenünk fensége előtt.

106
 12. prédikáció
Első prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus mennybemeneteléről231

„Első könyvemet írtam, Theofilus, mindazokról, a miket kezdett Jézus cselekedni

és tanítani, mind a napig, melyen fölviteték, minekutána parancsolatokat adott a Szent
Lélek által az apostoloknak, kiket választott vala magának. Kiknek az ő szenvedése után
sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván
az Isten országára tartozó dolgokról. És velök összejövén, meghagyá nékik, hogy el ne
menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond,
hallottatok tőlem:” (Csel1:1-4)

Miután a hitünknek Istenen és az Ő igazságán kell alapulnia, szent Lukács itt kijelenti,
hogy Jézus Krisztus nem azért küldte el az apostolait, hogy azt tanítsák, ami nekik tetszik,
hanem az Ő Ígéjét adta a szájukba, s adott nekik bizonyos utasításokat abban azért, hogy
szavahihető üzenetet közvetítsenek, olyat, amiben ne legyen okunk kételkedni. Ezért tehát,
amikor ma az evangéliumot prédikálják nekünk, biztosaknak kell lennünk abban, hogy ez az a
feladat, amit Isten az apostolaira bízott, s Tőle származónak kell tekintenünk, mint ahogyan az
is. Ám hogy nagyobb tiszteletet tanúsíthassunk az evangélium iránt, nemcsak az hangzik el,
hogy Jézus Krisztus adta azt, hanem az is, hogy a Szentlélek által. Mert jóllehet Jézus
Krisztus a valódi természetes Fia Istennek, Ő ember is, Magára vette a mi testünket és
természetünket. S ennek árnyéka alatt (mivel a világ gonosz) próbáltak ürügyet találni ennek a
tanításnak a megvetéséhez vagy nem fontosnak tartásához. Ezért hirdeti szent Lukács, hogy
amit az apostoloknak tanítani kell, az nemcsak Jézus Krisztustól származik, hanem a
Szentlélektől is. Most már látjuk, hogy az evangélium hirdetése isteni feladat, ami nem
emberektől származik, hanem Isten volt az, Aki bevezette.
Azt is meg kell említenünk azonban, hogy az evangélium summája ebben a két szóban
foglaltatik össze: nevezetesen, amit Jézus Krisztus tanított és amit Ő tett, tehát ahhoz, hogy
keresztyének lehessünk, abból a tanításból kell tanulnunk, amit Jézus Krisztus hozott el
hozzánk, hogy teljes megerősítést kaphassunk. Mert Ő nemcsak beszélt, de el is végzett
mindent, ami szükséges az üdvösségünkhöz. Emellett, mivel a fő dolog, amit a megtett az
üdvösségünkért a halála és a feltámadása, következésképpen ez az, amit szent Lukács mond,
hogy Jézus Krisztus „az ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy ő él”. S nem ok
nélkül, mertamikor Isten ígéreteit felidézik nekünk, akkor a hitünk mindig bizonytalanságban
lesz, amíg meg nem győződünk az Ő kegyelméről. Emiatt nem lehetünk zálog nélkül, amit Ő
ad nekünk, nevezetesen, hogy Jézus Krisztus a mi megváltásunkért szenvedett és tűrte a
fájdalmat a mi bűneinkért. Látjuk tehát, hogy szent Lukács itt nem hiába beszél a
bizonyítékokról, melyek nekünk adattak, hogy biztosak legyünk benne: Jézus Krisztus
feltámadt a halálból. Mert ezt mondja szent Pál az 1Kor15-ben: „Ha Jézus Krisztus nem
támadt fel, a hitünk haszontalan, nincs több reménységünk, mint a vadállatoknak.”232 Ebből
látjuk, hogy a reménységünk vége Jézus Krisztus feltámadása a halálból. Valójában ez az a
győzelem, amit kivívott. Igen, hogy megmutassa nekünk: ő élet és halál Ura (Rm14:9). Szent
Pál mondja, hogy Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért (1Kor15:3), s ha a halálban maradt
volna, miféle reménységünk lehetne Benne? De lám, a feltámadása az Általa kivívott
győzelem a halál felett azért, hogy reménykedhessünk Benne. Szent Péter, hogy megmutassa
nekünk a bizonyosságot, amit Jézus Krisztusba kell vetnünk, nem emleget mást, csak az Ő
feltámadását (1Pt1:3). Jegyezzük hát meg: amikor szent Lukács azt mondja, hogy Jézus

231
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 585-596. oldalak
232
Az 1Kor15:14 magyarázata.

107
Krisztus megmutatta, hogy él, akkor olyan dologról beszél, ami szükséges volt az
üdvösségünk bizonyosságához. Ezért, ha rendelkezni akarunk a keresztyénség fő dolgával, el
kell fogadnunk ezt a feltámadást, mely által Ő életet és üdvösséget szerzett nekünk, s amely
által megmutatta, hogy Ő Isten igazi Fia.
Emellett, mivel szent Lukács azt mondja, hogy Jézus Krisztus ilyen bizonyítékokat
adott a feltámadásáról, tanuljunk meg egyáltalán nem kételkedni abban, amit Isten ennyire
alaposan bizonyított. Ha tehát nem vagyunk teljesen meggyőződve a mi Urunk Jézus Krisztus
feltámadásáról, az a hálátlanságunkból fakad. Mert Ő nem akarta, hogy a feltámadása ne
legyen kellőképpen jelezve a számunkra. S szent Lukács is olyan szót használ, ami a nagy
bizonyítékhoz vezető érvhez vezet.233 Valójában látjuk, miképpen munkálkodott ezen az
evangélium szerzője. Mert amikor rátér a feltámadás elbeszélésére, előhozza az összes
körülményt, majd felidéz megannyi bizonyságot: miképpen beszélt Ő, miképpen lett
megérintve, majd kijelenti, hogy ez nem kísértet vagy látomás volt, amitől később
összezavarodhattak volna. Ezt kell tehát felismernünk: mivel olyan sokat munkálkodtak ebben
a dologban, semmi kételyünk sem lehet felőle, hanem jól tesszük, ha a beszámolókat teljesen
biztosoknak tartjuk, mivel ilyen bizonyítékok támasztják azokat alá. Sőt, ebben a dologban
még azt is elmondja szent Lukács, hogy Jézus Krisztus megmutatta, hogy Ő él, miután
elszenvedte a halált. Mivel pedig ennyire biztos bizonyítékok állnak rendelkezésre, tanuljuk
meg, hogy olyan alapunknak kell lenni ebből, ami soha meg nem rendül. S mivel Ő a halála
által győzött, most kinyújtja felénk a kezét, hogy az üdvösségre vezessen. S ha valaha is a
hitünk bizonyosságával akarunk rendelkezni, nem szabad semmiféle teremtményhez fordulni,
hanem mintegy tükörben kell azt szemlélnünk, hogy amiképpen Jézus Krisztus feltámadt és
legyőzte a halált, úgy nyitotta meg a mennyet is, hogy az Ő vezetésével beléphessünk oda.
S hozzáteszi, hogy megjelenve nekik, szólt „az Isten országára tartozó dolgokról”.
Ebből meg kell jegyeznünk, hogy a megbízás, ami azoknak adatott, akiktől az evangélium
tanítása származik, nem egyszavas, vagy pillanatnyi volt, hanem hosszú időn át tanultak,
ahogy a szükség megkívánta. S megkapva a teljes tanítást és a tekintélyt a terjesztéséhez,
hűségesen hirdették azt nekünk is. Ezt kell megjegyezni ebből az igeszakaszból. S elhangzik,
hogy Krisztus megmutatta Magát az apostolainak, s amikor megmutatta Magát, akkor feltárta
előttük Isten országát. Tudnunk kell azonban, mit ért szent Lukács Isten országa alatt. Isten
országa alatt nem az örök életet érti, ahogyan szokásosan értelmezik, s ahogyan felszínesen itt
bárki értelmezheti, azt mondva, hogy Isten országa az, amit a reménység által várunk. Szent
Lukács azonban azt a lelki kormányzást érti alatta, amivel Jézus Krisztus megtart minket az
Iránta való engedelmességben, míg teljesen át nem alakít a maga képmására, s meg nem
fosztott minket a halandó testünktől, s elhelyez a mennyben. Ezt akarja szent Lukács
mondani. De hogy világosabban lássuk, gondoljunk Isten országáénak az ellentétjére, azaz az
emberek életére, akik átadattak a maguk romlott természetének. Valójában, ha Jézus
visszavonulna tőlünk, hagyva, hogy menjünk, ahová csak akarunk, kívül lennénk Isten
országán. Mert Isten országa előfeltételezi a megújulást. Mi azonban csak a nyomorúságot és
a romlást hordozzuk ebben a világban. Röviden, mi kóborló vadállatok vagyunk és az ördög
uralkodik rajtunk, és tesz velünk, amit csak akar. Ez az ember, amíg Isten meg nem újítja.
Ezért legyünk tájékozottak és tudjuk, mik vagyunk, amíg Jézus Krisztus meg nem újít. Mi
legyen tehát? Nagyobb gonoszságot akarunk annál is, hogy a Sátán birtokol minket és ő a
mesterünk? Látjuk tehát (azt mondom), mik vagyunk mi, amíg Isten az Ő végtelen jóságából
ki nem nyújtja a kezét felénk és tényleg bevezet az Ő országába, hogy az Ő és az Ő
igazságának alattvalói legyünk. Azt is látjuk azonban, miképpen kell megbecsülnünk ezt a
kegyelmet, amit megkapunk és amikor Jézus Krisztus von Magához. Az emberek boldogsága
az, ha Isten a Királyuk. Igaz, hogy a királyok azért vágynak a királyságra, mert azzal

l’approbation quant et quant. A quant et quant a latin quantus quantus-ból származik, ami néha a quantus-
233

cumque helyett használatos.

108
dicsőséget szereznek, mégis, ha lesz olyan Fejedelem, Aki kiváló kegyelemmel van
felruházva, akkor minden alattvalója boldognak fogja magát tartani. De amikor Jézus Krisztus
uralkodik felettünk, akkor olyak Királyunk van, Aki nemcsak sok és kiváló kegyelemmel
felruházott, hanem aki a mi hasznunkra uralkodik rajtunk. Valójában járunk mi bármiféle
haszonnal az Ő számára a magunk részéről? Mert nem vagyunk képesek sem többet adni
Neki, sem elvenni Tőle. Látjuk tehát, hogy amit mondtam, az nagyon igaz, tudniillik akkor
vagyunk áldottak, amikor Isten a királyi trónján közöttünk állítja fel, hogy kormányozzon. Ez
tehát másodszor az, amire taníttatunk: nevezetesen, értékeljük és becsüljük meg azt a
jótéteményt, amit Isten ad nekünk. S ennek eszköze az Ő evangéliuma. S ezért beszél Jézus
Krisztus is gyakran úgy az evangéliumról, hogy azt Isten országának nevezi (Mt4:23, 9:35,
24:14, Mk1:14).234 Mert ha nem ragaszkodunk hozzá, akkor Isten elleni lázadók vagyunk, s ki
vagyunk zárva minden jótéteményéből. Nem osztozhatunk ugyanis azokban, amíg meg nem
újulunk. Ezt teszi velünk az evangélium, amikor Jézus Krisztushoz hív bennünket, s
megmutatja, miképpen kell megújulnunk az Ő Szentlelke által. Ezért amikor az evangéliumot
prédikálják nekünk, az azért történik, hogy megújulhassunk Jézus Krisztushoz, s mindent, ami
a miénk, elvethessünk, Jézus Krisztus pedig felemelhessen minket az Ő kegyelme által. Nem
ok nélkül nevezik hát az evangéliumot „Isten országának”. Valójában, mivel anélkül az
ördögé lenne az uralom, mely alapon őt is „e világ királyának” nevezik, ezért amikor Jézus
Krisztus prédikáltatja az evangéliumát valamelyik országban, az olyan, mintha ezt mondaná:
„én uralmat akarok felettetek és a Királyotok akarok lenni”. De ez nem azt jelenti, hogy
mindenki, akik abban au országban vannak, ahol az evangélium szól, Isten alattvalói. Mert
látjuk, hogy közöttük hogyan emelkednek fel egyesek és mutatják ki a bennük korábban
rejtve meglevő gonoszságot, mások pedig megvetik a tanítást és Isten országának semmiféle
gyümölcs nincs meg bennük. Jézus Krisztusnak azonban még így is van némi társasága
Miért? Mert Ő nem alattvalók nélküli Király. Azonban következtethetünk arra, hogy
felbecsülhetetlenül nagy jótétemény, amikor Isten az evangéliumát tárja elénk. Mert mi többet
akarhatnánk annál, mikor Jézus Krisztus ezt mondja: „Itt vagyok. A gondjaimba veszlek,
hogy a szárnyaim és a védelmem alatt lehess.”? Ennél mi többet akarhatnánk? S az
evangéliumban bizonyságunk van arról, hogy mindez megadatott nekünk. Azt tehát biztos,
hogy Jézus Krisztus így vezet be minket az Ő országába, s fogad Magához, hogy azután
felöltöztet halhatatlansággal és romolhatatlansággal azért, hogy beléphessünk abba a
dicsőségbe, amit Ő ígért meg nekünk. Amikor tehát megkapjuk ezt az evangéliumot, az azért
történik, hogy beléphessünk Isten királyságába.
De mi a helyzet? Ez csak bejárat! Nekünk tovább is kell mennünk. S ez az, amit
megtesz, amikor kivon minket a bűnnek ebből a nyomorult rabszolgaságából, s bírjuk azt a
szabadságot, amit megígért nekünk. Ezért egyáltalában nem minden az, hogy beléptünk,
hanem tovább kell mennünk mindaddig, amíg nem egyesültünk teljesen Jézus Krisztussal.
Valójában látjuk, hogy bár Isten megvilágosított minket a Szentlelkével, s bár az Ő
félelmében akarunk járni, és ismerni akarjuk a jóságát, hogy a bizalmunkat abba vethessük,
mégis, még mindig olyan nyomorúságos gyengeség van bennünk, hogy sok kísértéssel kell
harcolnunk, s gyakorta szenvedünk vereséget. Mi lesz hát ebből? Elegendő, ha beléptünk?
Egyáltalán nem, fel kell ismernünk, hogy az életünk egy út, 235 amin végig kell masíroznunk,
míg el nem jutunk a mi Urunk Jézus Krisztushoz. Így Isten királyságának napról napra kell
növekednie, amíg végleg meg nem foszttatunk a bűntől. Mert kellőképpen megtapasztaljuk
minden egyes napon, hogy úgy egyesüljünk Istennel, ahogyan kell. Ez tehát annak a jele,
hogy Isten itt nem úgy uralkodik, ahogyan kellene. Mert ha itt is uralkodna, akkor nem
létezne sem idegszál, sem ér, ami ne kötne össze minket Vele. Épp ellenkezőleg, nagyon sok
lázongást látunk, amikor azt akarjuk tenni, amire Isten tanít. Látva tehát, hogy még mindig
234
Ti. „az Isten országának evangéliuma” fordítható úgy is, hogy „az evangélium, ami Isten országa”.
235
une voye, egy út, a latin via szóból. V. ö. Csel22:4, 24:14, 22.

109
ekkora ellenállás van bennünk Istennel és az Ő igazságával szemben, ez annak a jele, hogy
békés módon nem uralkodik felettünk. Mert mindannak, amint csak van, valóban a körmünk
hegyéig arra kellene rávezetnie minket, hogy Isten dicsősége jelent meg és ragyogott
mindenütt. De épp ellenkezőleg, a fejünk búbjától a talpunkig lázadást látunk magunkban. Így
láthatjuk meg, hogy Isten országa még nem valósult meg teljesen. Ám mégis arra kapunk
intést, hogy masírozzunk előre mindaddig, amíg Isten válik a számunkra mindenben
mindenné, nevezetesen, amíg majd betölt minket Önmagával, s mi kiüresítjük önmagunkat,
sőt, még ettől a testtől is meg leszünk fosztva, s feltámadunk ebben a dicsőségben, amit Ő
ígért meg nekünk.
A szavak tehát, amit Jézus Krisztus mondott az apostolainak Isten országáról oda
vezetnek, hogy megtagadjuk önmagunkat és mindenünket, amink csak van, hogy Jézus
Krisztus felállítsa a trónját itt, és mi csak arra törekedjünk, hogy szuverén Királyként Őt
kövessük. Azt mondom, ez nekünk szól. S miért? Mert az apostolok nemcsak önmaguknak
tanultak, hanem nekünk is. Jegyezzük meg, hogy amikor az evangéliumot hirdetik nekünk, azt
azért teszi, hogy magunk mögött hagyhassuk ezt a világot: nevezetesen mindig bennünk levő
gonosz vonzódást, és minden hiábavalóságot, amik idelenn tartanak minket. Teljesen meg kell
változnunk és Istennek kell új életet adnia nekünk. Ez az, ahogyan hasznot kell húznunk az
evangéliumból, hogy az valóban Isten királysága lehessen és olyan tekintéllyel
rendelkezhessen felettünk, amilyen megilleti. De tanuljuk meg: Isten nem azért hív Magához
minket, hogy ott nyugvó állapotban tartson, hanem hogy tovább is ösztökéljen, amíg el nem
vezet a tökéletességig, tudtunkra adva, hogy a jelenvaló élet mondhatni egy nyomorúságokkal
teli tenger. Ez az, ahogyan Jézus hajlamos bevezetni minket a mennyei királyságba, miután
beléptünk Isten országába ebben a világban.
Hozzáteszi, hogy megtiltotta nekik Jeruzsálem elhagyását, míg meg nem kapják Isten
ígéretét. Mindezt a mi hitünk építése végett mondja el nekünk. Hisz látjuk, mennyire
szükséges biztosakká válnunk ebben a dologban, nevezetesen abban, hogy az evangéliumot
nem emberek alkották, hanem Isten küldte azt a mennyből. Ennek tehát minden kétely felett
kell állnia. Hogyan is lehetne másként, mint jól megmutatva nekünk és nagyon biztossá téve
minket abban, hogy Jézus Krisztus úgy küldte el az apostolait, hogy őket egyáltalán nem a
saját késztetésük, a saját tanácsvégzésük vagy a saját akaratuk vezette, hanem Isten küldte
őket és szabta meg nekik a leckéiket, s erről a tanításról nem a saját érzékszerveikkel
szereztek tudomást, hanem a Szentlélek által? Mindenkinek meg kell tehát jegyezni, hogy
szent Lukács itt azt mondja: Ő gyakran feltárta előttük ezt a tanítást azért, hogy sokkal jobban
legyenek róla tájékoztatva és ne tévelyedjenek el. Emellett azt mondja, hogy a Szentléleknek
kellett őket megvilágosítania, hogy kiürüljön belőlük minden emberi bölcsesség és ismertté
váljon, hogy a tanításuk Isten munkája. Jegyezzük meg tehát: ahhoz, hogy a hitünk mindig
Istenen, mint horgonyon rögzüljön, szilárdaknak kell lennünk. Mert a teremtmények közünk
nem találunk semmit, ami ne úgy folyna szét, mint a víz, s ott a hitünk szegényes alapokon
fog állni. De mikor Istenbe vetett lesz, akkor egyáltalában nem leszünk kitéve ingadozásnak,
hanem szilárdak maradunk. Ezért lett megtiltva az apostoloknak Jeruzsálem elhagyása, amíg
meg nem kapták az ígéretet. Ebben az engedelmességüket látjuk, mert az emberek
gondolkodásának megfelelően mondhatták volna: „Hogyan van ez? Vajon nem vagyunk Isten
apostolai? Vajon nem tudjuk, hogyan kell ellátni a hivatalunkat? Volt némi ésszerűségük ezt
mondani. Mert mi más célból állította be őket Isten ebbe a hivatalba, ha nem azért, hogy
ellássák? De tudták, hogy Ő az, Akinek engedelmeskedniük kell. Jaj annak az embernek, aki
előre akar jutni és belekezd a munkába, mielőtt Isten késztetné őt arra. S épp ellenkezőleg,
amikor Isten küldi őt, akkor nem szabad küzdenie ellene, hanem ezt kell mondania: „Uram, itt
vagyok, használj engem”. Így mutatja be szent Lukács, hogy az apostolok engedelmeskedtek
az Úr Jézus Krisztusnak, amikor megtiltotta neki, hogy elhagyják Jeruzsálemet, amíg meg
nem kapták Isten ígéretét. Ebből látjuk, hogy a Szentlélek kegyelme már munkálkodott

110
bennük. Mert nem sokkal korábban összezavarodtak, elhagyták a Mesterüket, s többé nem
tudták, micsoda is Isten segítsége és az Ő megtartása. Engedték, hogy a Sátán szétszórja őket.
De miért? Azután Isten a hangja meghallásának kegyelmét gyakorolta velük, s most csak az
ujjával kell intenie, s ők engedelmeskednek. Ha megtilt nekik valamit, ők nem próbálják azt
megtenni. Viszont, ha megparancsolja nekik, hogy menjenek, akkor sem az ellenállás, sem a
nehézségek nem tartják őket vissza.
Látjuk tehát, hogy Istennek kell munkálkodnia bennünk ahhoz, hogy így behódoljunk.
Mert ellenkező esetben, ha Ő azt mondja, „maradjatok”, akkor menni akarunk, ha pedig azt
akarja, hogy induljunk el, akkor visszazökkenünk. Ilyenek vagyunk a természetünknél fogva.
Jó példáját látjuk ennek a zsidókban. Mert ha elolvassuk, miképpen viselkedtek még az után
is, hogy megszabadultak Egyiptomból, akkor hatalmas hálátlanságot találunk bennük. Amikor
ugyanis Isten azt parancsolja nekik, hogy induljanak az ellenségeik ellen, és megígéri, hogy
nekik adja a győzelmet, nem akarnak menni, hanem zúgolódnak Isten ellen. „Valójában hová
megyünk? Úgy látszik, meg akar minket semmisíteni, és a vágóhídra küld, mint juhokat.”
Íme, a lázadásuk. Viszont amikor Isten ezt mondja nekik: „ne mozduljatok”, akkor menni
akarnak, és senki sem tarthatja őket vissza. „Miért?”, kérdezik. „Minek vesztegessük az
időnket? Miért ne induljunk?” így akarnak az emberek menni, amikor Isten megtiltja azt
nekik, de amikor azt mondja, „menjetek”, senki nem akar tenni egyetlen lépést sem. Röviden
úgy tűnik, az emberek keményen akarnak küzdeni, hogy ellentmondhassanak Istennek. S ez
az, ahogyan csinálják. A bátorságuk olyan, mint az őrület, erősek, mint ahogyan egy bolond
erős, készek akár meggyilkolni magukat és másokat. Mert amikor Isten vissza akarja őket
fogni, akkor feldühödnek és mindenkit meg akarnak ölni. Viszont amikor Isten az indulása
ösztökéli őket, akkor olyan gyávák, hogy Ő egyetlen ujjukat sem képes megmozdítani. Mégis
imádkoznunk kell Istenhez: gyakoroljon kegyelmet irántunk, hogy az apostolokhoz hasonlóan
mi is megállhassunk, ha azt parancsolja, s elindulhassunk, ha azt mondja.
Ezért adta mindegyiküknek az Ő hivatalát és feladatát. Amikor elrendelte a családokat,
megszabta, hogy milyen tekintéllyel bírjon a férfi az asszony és a családja felett, és milyen
engedelmességgel tartozik az asszony a férjének, a gyermekek pedig a szüleiknek. Ezért adott
törvényt mindegyiküknek. S így rendelte el a kormányzatot is. A magisztrátusoknak
megmutatja a hivatalukat, valamint azt, hogy miképpen kell használniuk a rájuk ruházott
tekintélyt. Az Íge szolgálóinak hasonlóképpen, írásban adta át a leckéjüket. Azaz, Jézus
Krisztus olyan jól elrendezett mindent, hogy ha Rá tekintünk, nem próbálunk meg semmi
mást, csak amit megparancsol nekünk. Látjuk, hogy szent Pál azt mondta: minden, amit hit
nélkül teszünk, bűn (Rm14:23). Nos, ha Isten kételyek között hagyott volna bennünket a
teendőinket illetően, akkor nem tennénk mást, mint folyamatosa vétkeznénk. De megadta
nekünk annak szabályát, hogy mit kell tennünk és mitől kell tartózkodnunk. Gondoljuk hát
meg, hogy szabályozzuk önmagunkat Általa anélkül, hogy bármit megkísérelnénk a magunk
ostoba feje után.
Emellett látjuk, hogy az apostolok tényleg Jeruzsálemben maradtak, mert Jézus
Krisztus mondta ezt nekik, bár tudták, hogy Isten rendelte el őket ebben az elhívásban. S még
ha Jézus Krisztus rájuk lehelve meg is adta nekik a Szentlelket, mégis tudták, hogy még
nincsenek úgy felszerelve, ahogyan kellene, ezért várniuk kell az Atya ígéretére. Ez az ígéret
(mint azt később látjuk) a Szentlélek volt. Miért vártak Rá? Miattunk. Látjuk tehát, hogy
Jézus Krisztus a mennybemenetele után is állandóan gondoskodik rólunk, onnan támogat
minket, s nem távolodott el úgy tőlünk, hogy a kegyelme által kormányozva minket nem
maradna a társaságunkban. Ezért mondja szent Lukács, hogy felvitetett a mennybe,
minekutána parancsolatokat adott a Szentlélek által az apostoloknak, akiket Ő választott. Nem
úgy ment tehát el, hogy ne gondolt volna ránk. Mi történt tehát? Feladatot adott az
apostolainak és megmutatta nekik, miképpen kell viselkedniük, miután megkapták a
Szentlelket. Nekünk pedig zálogunk van itt arra nézve, hogy soha nem leszünk híjával a

111
támogatásának, amennyiben ragaszkodunk Hozzá. Emellett nagy vigasztalás a számunkra,
hogy Jézus Krisztus a mennybemenetele után minden hatalmat a kezében tart és felette áll
minden teremtménynek, ezért Isten kormányzójaként irányít mindent fenn és lenn egyaránt. S
hogy még több hasznot húzzunk ebből, tudjuk meg, Jézus Krisztus, Akit Isten úgy magasztalt
fel, hogy minden teremtmény az alattvalója, egyben a mi Főnk is, és ez a nagy uralom és
birodalom, aminek Ő az Ura, a hasznunkra válik, ha a tagjai vagyunk. De nem lehet a Főnk
mindaddig, amíg nem vagyunk Vele tényleges egységben. Ebben rejlik tehát az üdvösségünk
minden bizonyossága. Ezért, mivel Jézus már felment a magaságba és uralma van minden
felett, s az angyalok is az alattvalói, így ők és az összes teremtmény minket is szolgálnak
majd ennek jeléül. Ugyanakkor úgy tartja bezárva az ördögöket, hogy azok az Ő jóváhagyása
nélkül semmik, s biztosak lehetünk abban, hogy semmit sem tehetnek ellenünk. Miért nem?
Mert Ellene sem tehetnek semmit. Emellett azzal a tudással kell csatlakoznunk ehhez a
dicsőséges hatalomhoz, hogy Ő itt van velünk. Nemcsak egy ideig volt velünk, hanem a
hatalma ránk is kiterjed, mert átjárja a mennyet és a Földet. S bizonyságot ad róla, hogy
velünk van, amikor az Ő Ígéjére figyelünk. Ezt ugyanis megígérte és Ő nem ember, hogy
hazudjon. Ekképpen vagyunk biztosak az Ő jelenlétében, s abban, hogy a Szentlelke által fenn
fog tartani minket. Különben mi történne? Csakis elbukhatnánk, mert bármi máshoz túlontúl
tö9rékenyek vagyunk. Ugyanakkor látjuk az ördögöt is, aki fel van ellenünk fegyverezve
mindenféle munícióval. Nagyon szükséges tehát, hogy Isten megadja nekünk az erőt az Ő
Szentlelke által azért, hogy képesek legyünk neki ellenállni. Ez az, ahogyan távol lévén Jézus
Krisztustól az Ő teste vonatkozásában közel vagyunk Hozzá a hatalmát illetően.
S ez az, amit megmutat nekünk az úrvacsorában, nekünk pedig alkalmaznunk kell ezt
a tanítást. S ennek megtételéhez nem úgy kell közelednünk Hozzá, mint azt sokan teszik, akik
úgy jönnek ide, mint a birkák, hanem tudnunk kell, mit kapunk itt. Amikor látjuk, hogy Isten
táplálékot ad a testünknek, az máris áldás. De nem azért jövünk ide, hogy együnk és igyunk,
teletömve magunkat. Miért hát? Annak jelzése végett, hogy nem itt kell keresnünk a fizikai
életünket. Mert ahogyan szent Pál mondja, vannak házaink, ahol ehetünk és ihatunk
(1Kor11:22), így nem azért jövünk, hogy a testünket tápláljuk. Akkor miért? Bizonyságunk
van arról, hogy Jézus Krisztus itt a lelkünket akarja táplálni. S a lelkünk vajon kenyérrel és
borral táplálkozik? Egyáltalán nem. Nincs is semmi más, amivel táplálkozhatna – csak Jézus
Krisztus. Mert fenn kell maradnia a halhatatlan életre, amit még az angyalok sem képesek
nekünk megadni. Mert ahogyan nem mindig létezett, úgy véget is érhetne. Jussunk tehát arra a
következtetésre, hogy az életnek csak egyetlen Atyja létezik, nevezetesen Jézus Krisztus. S
most Őt keresni jövünk az úrvacsoránál, s a jövetel során itt mindenkinek meg kell állnia
ennél a célnál és ezt kell mondania: „Jövök és keresem azt a bizonyságot, hogy Jézus Krisztus
az én életem, s Vele egyesülve örökké fogok élni.” De hogyan jövünk majd keresni Őt az
úrvacsorában? Ha aszerint jövünk, ahogyan a pápisták jönnek és keresik Isten testét,
tévedünk. Mert a legocsmányabb bálványimádás azt képzelni, hogy a kenyér, amit itt kapunk
Jézus Krisztus teste. Nekünk tehát odafenn kell Őt keresnünk, s tudva, hogy Ő a mennyben
van, egyáltalán ne kételkedjünk abban, hogy a kegyelme által velünk van. Ezért a jelképeket
érintve és látva Jézus Krisztus valóban elvégzi bennünk azt, amit a jelképek jelentenek a
számunkra, nevezetesen, hogy Ő a lelkünkben vesz lakozást. S bár a bűneink miatt a
természetünknél fogva holtak vagyunk a lelkünkben, Ő azt akarja, hogy osztozzunk ebben az
örök életben. Ahogyan tehát ezt mondja nekünk: „ez a kenyér a számotokra az én testemet
jelenti”, úgy valóban meg is valósítja a lelkünkben. S ahogyan fenntartja a testünket a kenyér,
úgy a tartja fenn a lelkünket Isten hatalma, mikor Jézus Krisztus a lelki táplálékunk, s
bennünk lakozik a kegyelme által. De az nem minden, hogy ezt megértjük. Mert az
érzelmeinknek a mennybe kell emelkedni vagy egyáltalán nem leszünk képesek Jézus
Krisztussal egyesülni. Sokan vannak, akik jól tudják, hogy Jézus Krisztus nincs itt a kenyér és
a bor belsejében, de hol van az ő szívük? Egyesek szíve a kapzsiságba süllyed, másokét a

112
becsvágy részegíti meg, megint mások szíve pedig mindenféle alávalóságba gabalyodik.
Vannak olyan paprikajancsik, akik nem gondolnak másra, csak a saját fürgeségükre. Mások
megittasodnak és csak a konyhában tartják a szívüket. Megint mások eltelnek
istenkáromlásokkal, zúgolódással és mindenféle alávalósággal. Ezeket nevezi szent Pál a
kolossébelieknek földi tagoknak. „Ha közeledni akartok Jézus Krisztushoz (mondja),
hagyjátok hátra a földi tagjaitokat.” (v. ö. Kol3:5)
Micsoda? El kell vetnünk a kezeinket és a lábainkat? Egyáltalán nem, de a
paráznaságaink,236 a falánkságunk, az irigységünk a rosszindulatunk és minden mocskunk
tagjait igen. Akarjuk hát Jézus Krisztust keresni a magasságban? Akkor meg kell
szabadulnunk mindezektől a földi tagjainktól. Mert milyen kapcsolat lenne közöttünk és Jézus
Krisztus között? Egyáltalán nem szabad Őt összekevernünk a mocskainkkal, hanem azért kell
Hozzá jönnünk, hogy kivonhasson minket azokból. Ez tehát az, ahogyan nemcsak azt kell
tudnunk, hogy Ő a mennyben van, hanem el kell hagynunk a földi tagjainkat is és fel kell
emelkednünk a magasságba. De hogyan? Igazi tisztaságban, józanságban, valódi
könyörületességben, mértékletességben, szorgalomban, türelemben, minden egyéb erényben.
Ezek azok a szárnyak, amik a mennybe repítenek, bár valójában nem kellenek szárnyak
ahhoz, hogy oda felrepüljünk vagy létra ahhoz, hogy oda felmásszunk, mert Jézus Krisztus
vezet oda minket és emel fel a kegyelem által, amit Ő oszt szét. Így kell alkalmaznunk az
úrvacsora tanítását, s amikor a kenyeret és a bort felkínálják nekünk, akkor meg kell
tanulnunk minden jót Jézus Krisztusban keresni, hogy egyesülhessünk, s mindegyikünk
félreállíthassa a saját vonzalmait. Ha úgy érzem., hogy bármi elvon Jézus Krisztustól, azt
teljesen el kell szakítanom önmagamtól, hogy valóban felemelkedhessek Jézus Krisztushoz –
nem tökéletességben, de igyekeznünk kell egyre közelebb kerülni Hozzá. Valójában az
úrvacsora ebből a célból adatott nékünk, s nemcsak egyszer kapjuk meg az életünkben, hanem
gyakran, hogy jelezze nekünk: ebben a világban kell járnunk, amíg Magához nem von és ki
nem szabadít ebből a testből.
E szent tanítás után alázatos tisztelettel hajoljunk meg a mi Istenünk előtt.

236
paillardises.

113
 13. prédikáció
Második prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus
mennybemeneteléről237

Jézus, összegyűjtve a tanítványait, megparancsolta nekik, hogy ne menjenek el

Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére, „melyet úgymond, hallottatok tőlem:
hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni
nem sok nap mulva.” (Csel1:4-5)

Korábban már tárgyaltuk az apostolok engedelmességét abban, hogy türelemmel

vártak arra az ígéretre, ami Jézus Krisztus szájából adatott nekik, s noha már be voltak iktatva
apostolokként a maguk hivatalába, nem merték beleártani magukat a prédikálásba, amíg meg
nem erősítette őket a Szentlélek. Ez tehát alázatos engedelmesség, melyben tudták, hogy
Istennek kell őket vezetnie. Most azt kell megbeszélnünk, amit hozzátesz, hogy mikor Jézus
Krisztus Istennek az Ő Atyjának az ígéretéről beszél nekik, ezt mondja: „melyet úgymond,
hallottatok tőlem”. Mintha azt mondta volna, hogy nem várhatják Istentől azt, ami jónak tűnik
a számukra, hanem csak azt, amit Ő ígért meg. Összefoglalva itt egy arról szóló tanítást kell
kapnunk, hogy a hitünk nem alapulhat azon, amit mi magunk találunk ki, hanem csak azon,
amit Isten ígért meg nekünk. Ahogyan szent Pál mondja: „a hit hallásból van” (Rm10:17), de
nem azoknak a javaslatoknak a hallásán, amivel az emberek maguk hozakodhatnak elő,
hanem csak Isten Ígéjének a meghallgatásán. Valójában, mivel hajlamosak vagyunk a
különböző kísértésekre, nagyon szükséges, hogy Istenen alapuljunk, sőt, hogy Ő legyen az,
Aki szólt hozzánk. Valójában azonban nem száll le a mennyből, hogy megszólítson. Ez igaz.
De biztosaknak kell lennünk abban, hogy a nekünk prédikált tanítás Tőle származik, ahogyan
Jézus is tanúbizonyságnak tette meg Magát az apostolokhoz szólva. „Amit nektek hirdetek”,
mondta, „azt az én Atyámtól tanultam. S nektek egyáltalán nem szabad kételkednetek
bennem, mert szavahihető tanú vagyok.” Ahogyan valójában látjuk is, hogy Jézus Krisztus
egyáltalán nem lépte túl a hivatalát. Így mindenben, amire várunk, ne tekingessünk ide-oda,
hanem elégedjünk meg az Ő Ígéjével. Emellett, miután Isten nevével gyakran visszaélnek,
vizsgáljuk meg alaposan, hogy Ő az, Aki szól hozzánk, vagy sem. Most nincs itt Jézus
Krisztus, hogy személyesen szólna hozzánk, de mégis megerősíti azt, ami a törvényben és a
prófétáknál szerepel. A tanításban tehát egyáltalán nem szabad kételkednünk. Miért nem?
Mert kipróbált. Ezért nem csalódhatunk ezt a tanítást követve. De épp ellenkezőleg, hiába
mondjuk, hogy „mi keresztyének vagyunk”, amikor csak felszínes véleményünk van. Nézzük
csak meg, mi a pápaság hite. Ők jól mondják: „Ezt és azt hisszük.” De ha valaki megkérdezi
tőlük: „Miért hiszitek?”, azt fogják mondani, hogy mert valaki mondta nekik. „De ki mondta
nektek?” „Az elődeink.” Ezért nincs bizonyosság a hitükben, csak felszínes vélekedés.
Nekünk azonban fontolóra kell vennünk azt a kegyelmet, amivel Isten kiemelt minket a
pápaságból. Mert nem feltevésekre alapozunk, hanem rendelkezünk a tévedhetetlen
igazsággal, amit Ő adott nekünk, és amira alapoznunk kell. Igaz, hogy ez nem lehetséges,
amíg a Szentlélek meg nem erősíti a szívünkben. Különben hiába is mondanánk: „Isten szólt,
ez a tanítás Tőle származik”. Amíg Isten Lelke nem munkálkodott bennünk, hogy kimutassa:
Isten ígéretei hitelesek, addig bizonytalanok leszünk. Mivel azonban Jézus Krisztus az Ő
Atyja szavahihető tanúja, megerősít bennünket a Szentlelkével és imádkoznunk kell azért,
hogy ezt egyre inkább megtegye.
Ezt kell most megtárgyalnunk. Mert Jézus Krisztus megígérte az apostoloknak, hogy
elküldi nekik a Szentlelket, mint azt látjuk a Jn14-ben és 15-ben, ahol az ígéret elhangzott.

237
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 596-604. oldalak

114
Jézus Krisztus ezt mondta nekik: „Amikor felmegyek a mennybe, elküldöm nektek a
Szentlelket” (v. ö. Jn14:16, 26, 28, 15:26).238 S most megerősíti ezt a kijelentést, hogy
állandóan várhassanak Rá. Majd hozzáteszi: „János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent
Lélekkel fogtok megkereszteltetni”. Ez az itt adott ígéretének a megerősítése. „Nem az én
hivatalom keresztelni, hanem a Szentléleké. Ezt a hivatalt nem hiába adta nekem Isten, az
Atyám. Nektek tehát meg kell éreznetek a megtapasztalását és a gyümölcsét.” Mert ezt a
dolgot tudnunk kell: semmi sem adatott hiába Jézus Krisztusnak. S Neki nincs rá szüksége a
saját Maga használatára, hanem ez a tagjainak van, hogy valamennyien meríthessünk az Ő
teljességéből és vehessünk kegyelmet a kegyelemért. Zárjuk hát le azzal, hogy ez a hivatal – a
keresztelés a Szentlélek által – Jézus Krisztusnak adatott, s nekünk meg kell tapasztalnunk Őt
önmagunkban és osztoznunk kell ebben a jótéteményben. Különben csak egy ingatag címmel
rendelkezne, s abban egyáltalán nem lenne semmiféle igazság. S ezt kimondani káromlás
lenne. Nekünk tehát el kell ismernünk, hogy Jézus Krisztus elvégez egy efféle keresztelést
bennünk, nevezetesen azt, amit itt jelzett az apostolainak. Keresztelő János már tiltakozott a
zsidók ellen, mondván, hogy ő csak vízzel keresztel. S ezt azért kellett mondania, mert túl
sokat tulajdonítottak neki, olyasmit, amit Jézus Krisztustól vettek el. Ő ezt visszautasítja, s azt
mondja, hogy ő csak a keresztség látható jelét, a vizet szolgáltatja ki, de kegyelmet adni a
keresztséghez nem tartozik rá, hanem az Jézus Krisztus hivatala. „Íme”, mondja, „én
kiszolgáltatom nektek a vizet, de Akit ti nem ismertek, Ő az, Aki rendelkezik azzal a
hatalommal, hogy lelkileg megmosson, s Akinek én nem vagyok méltó a saruja szíját sem
megoldani. Mert bár előtte jöttem, nekem alább kell szállnom és nektek Rá kell irányítanotok
a figyelmeteket és Őt kell magasztalnotok.” Ezek Keresztelő János szavai, s most Jézus
Krisztus használja azokat, ezt mondva: „Ebben nem lehet semmi új nektek, mert hosszú
idővel ezelőtt hallottátok, hogy a Szentlélekkel törtnő keresztelés kiváltsága egyedül csak
nekem van fenntartva.”
Valaki megkérdezhetné: miért említi itt Jézus Krisztus Keresztelő Jánost és nem valaki
mást? Az ok világos: Keresztelő János nagysága, ha az emberek visszaélnének vele,
akadályozná Jézus Krisztust abban, hogy kellően felmagasztaltasson. S ha valaki másról
beszélt volna, akkor is úgy tűnhetett volna, hogy Jánost nagyon előnyösen hasonlítja össze
Jézus Krisztussal. Ezért a legkiválóbbat választotta annak megmutatása végett, hogy nem
szabad megállnunk a teremtménynél, hanem Neki kell a teljes figyelmünkkel adóznunk. Azt
is látjuk, hogy miközben az emberek az emberek között igyekeznek hírnevet szerezni,
Keresztelő János sokat fáradozott azon, hogy megalázkodjon, nehogy a nép többet
tulajdonítson neki, mint amennyi valóban hozzá tartozott. S miután sokat szólt, azzal zárta:
neki alább kell szállnia, hogy Jézus Krisztus felemelkedhessen. S ezt nem képmutató módon,
hanem igazán mondja. S adná az Isten, hogy ez a tanítás jobban megmaradjon a világban. De
miért? Mi mindig hajlamosak vagyunk arra a gonosz babonára, hogy a teremtményekre
nézünk, s ezek ugyanennyi leplet képeznek, amik eltakarják előlünk Jézus Krisztust. Ezért
alkottak oly sok bálványt a világban: végtelen azoknak a száma. Ahány szent ember volt a
világban, annyi bálványt készítettünk, de Isten kegyelme, ami felülmúlta ezeket érvéként
szolgál arra nézve, hogy Őhozzá forduljunk és ne álljunk meg azoknál. Amikor a pápisták fel
akarják magasztalni a szentjeiket, azt mondják, hogy meg van írva: „Dicsérjétek Istent az ő
szentjeiben” (Zsolt150:1).239

238
Jn14:28. Az „elmegyek az Atyához” a mennybemenetelre utal.
239
A Vulgata (1573) olvasata: Laudate dominum in sanctis suis. Héberül ‫קָּ ְדׁש‬, „az elkülönülés helye” vagy „a
szentély” a Zsolt20:3-ban, 63:3-ban, 68:25-ben, 74:3-ban, 102:20-ban, 114:2-ben, 134:2-ben, 150:1-ben. A ִִׁ‫קְ דֹוׁש‬,
az „elkülönítettek” vagy „szentek” a Zsolt16:3-ban, 34:10-ben, 89:8-ban, 106:16-ban szerepel. Méltányosságból
emlékeznünk kell arra, hogy a Vulgatát még a modern héber punktálás lehetővé tette volna a közös igékből
származó főnevek pontos megkülönböztetését.

115
 Engedtessék meg nekem annak kimondása, hogy barmok, ha ezt a szakaszt így
fordítják, látva, hogy a próféta ezt mondja: „Dicsérjétek Istent az ő szent helyén” vagy „a
szentélyében”, ami a mennyet jelenti. Mintha ezt mondta volna: „Dicsérjétek az Ő isteni, a
mennyei trónon minden teremtmény felett uralkodó fenségét.” Ők azonban még mindig a
közöttük levő szenteket magasztalják, hogy (amiképp mondják) ne tudjátok megkülönböztetni
Istent az apostoloktól, vagy talán Őt ott egy osztályba sorolják másokkal. S ez az ördögi
közmondás közöttük, miszerint „senki sem ismerheti Istent az apostoloktól külön” lesz a
bizonyság ellenük arról, hogy úgy szaggatták szét Isten igazságát, mint a kutyák, egy darabját
itt, a másik darabját amott hagyva, szétszórva úgy, ahogyan jónak látták. Pedig egyedül Jézus
Krisztust kellene felmagasztalni s a prófétákat és a mártírokat Hozzá képest eltörölni, ők
pedig az ellenkezőjét teszik.
Látva tehát, hogy hajlamosak vagyunk a teremtmények felmagasztalásának és Jézus
Krisztus dicsősége csorbításának bűnére, még szilárdabban tartsuk magunkat a „János vízzel
keresztelt” mondáshoz annak megmutatása végett, hogy ha bármi közünk van a kegyelemhez,
akkor se Péterhez, se Jánoshoz nem szabad mennünk, hanem egyedül csak Jézus Krisztushoz,
Akiről elhangzik, hogy nem részben, hanem teljességében kapta meg Isten kegyelmét annak
megmutatása végett, hogy egyedül csak Hozzá szabad fordulnunk. Egyébként egyesek ezt
arra használták fel, hogy kimondják: Keresztelő János nem volt tökéletes. Ez azonban
visszaélés. Mert János szándéka, amikor ezeket a szavakat mondta, nem az általa
kiszolgáltatott sákramentum igazságának kinyilatkoztatása volt, hanem csak a különbség
megmutatása közte és Jézus Krisztus között.
Jóllehet tehát a János által kiszolgáltatott keresztség sákramentuma és az, amit Jézus
Krisztus szolgáltatott ki, ugyanaz a sákramentum, s ugyanazt a célt szolgálja, János mégis
kijelenti, hogy nincs hatalma értéket adni a keresztségnek, az Jézus Krisztusra tartozik.
Semmi kétség sem férhet tehát ahhoz, hogy a valódi keresztség az, amit kiszolgáltat, mert
nem a jelre, hanem az igazságra nézünk, mégis, a jel hasonló Jézus Krisztuséhoz. A fő dolog
azonban, ami a keresztséggel kapcsolatos. két pontból áll: először is, meg leszünk fosztva 240 a
régi Ádámtól, s megújulunk és egyesülünk Jézus Krisztussal, másodszor, megtisztulunk
minden foltunktól, amikor Isten megbocsátja a bűneinket. Ez a keresztség summája. Most
nézzük meg, hogy János megtette-e mindezt. Ez biztos. Mert eljött a bűnbocsánatot prédikálni
és a keresztséget ebből a célból kiszolgáltatni. Továbbá, keresztelés közben a megtérést
prédikálta, ami magában foglalja azt, amit mondtunk, hogy önmagunkat illetően halálra kell
adatnunk, majd ezt az Ádámtól származó romlást el kell törölni, hogy Isten igazsága
uralkodhasson bennünk. Így, ha mindezt alaposan megvizsgáltuk, semmi mást nem fogunk itt
találni. De miért? Nagyon szükséges volt különbséget tenni a szolgáló személye és Jézus
Krisztus Személye között. Igaz, hogy amikor valaki önmagában beszél a keresztyénségtől, az
a bűneink elmosása. Miért? Mert ezáltal kapunk megerősítést arról, hogy beléptünk Jézus
Krisztusba azért, hogy megtisztulhassunk és az Ő ereje által élhessünk. A Szentírás beszél
így. Ahogyan látjuk, mikor Anániás megkereszteli szent Pált, ezt mondja neki: „Gyere és
mosd le a bűneidet”. (v. ö. Csel9:18, 22:16). Azonban nemcsak a jelkép dolga, amikor valaki
a keresztségről beszél, hanem az igazságé is, amit jelez: nevezetesen, elfogadhatóvá válás
Isten számára a bűnbocsánaton keresztül megújulás az Ő Szentlelke által, hogy többé már
nem magunknak éljünk. S miért mondjuk, hogy mindez ebben foglaltatik a keresztségben?
Mert Jézus Krisztus megbízása kétségtelen ás biztos, s Ő elvégzi belül, amit kívül jelöl.
Egyébként színjáték lenne, ha a valóság nem csatlakozna a jelhez. Így kapcsolja tehát Isten
össze a valóságot a jellel azért, hogy megtudhassuk: pont amiképpen a látható jel jelzi, úgy
kapjuk meg a kegyelmet, amit jelez. Ezt lehet tehát elmondani az úrvacsoráról. Amikor
megkapjuk az úrvacsorát, akkor amint a szolgáló kiszolgáltatja nekünk a kenyeret és a bort,

240
despouillez, megfoszt, lenyúz, lerabol

116
úgy tesz minket Jézus Krisztus az Ő testének és vérének részeseivé, hogy valóban az Ő tagjai
lehessünk, s ezért mondják, hogy az úrvacsora Urunk testének és vérének közlése. De mikor
arra térünk rá, amit a halandó ember tesz, akkor meg kell vizsgálnunk, milyen hatalma van?
Amikor keresztelek, ez azt jelenti, hogy a kezemben van a Szentlélek, hogy átadjam? Vagy az
Úr teste és vére, hogy annak adjam, akinek csak jónak látom? Ezt túl magasra kapaszkodást
jelentene, ha olyasmit tulajdonítanánk halandó teremtményeknek, ami Jézus Krisztusra
tartozik. Ne vegyünk hát el semmit Jézus Krisztus hivatalából, ami nem egyéb, mint a
keresztelés a Szentlélekkel. Pont ahogyan én veszem a vizet a kereszteléshez, úgy végzi el
Jézus Krisztus azt, amit én jelzek, s azt a saját hatalmából végzi el.
Ez az tehát, mit János mond: „Én vízzel keresztelek, de Jézus Krisztus a Szentlélekkel
keresztel.” Ez az, amiről itt beszéltünk és majd ismét beszélünk a tizenegyedik fejezetben.241
De most hasonló nyelvezettel kell szólnunk, nevezetesen nem a mi dolgunk tökéletesíteni
azokat a dolgokat, amiket jelzünk. Mégis biztosaknak kell lennünk abban, hogy Isten bevégzi
azt, amit a jel jelez, s ahogyan a bűnök elmosását jelzi a víz, azt végzi Ő be a vére által. Így
kell tehát megkülönböztetnünk Jézus Krisztus Személyét és a szolgáló személyét azért, hogy
minden a maga fokának és mértékének megfelelő legyen, és tudjuk, hogy minden tökéletesség
ebből a Forrásból származik. Azután biztos, hogy amikor János azt mondta, hogy Jézus
Krisztus Szentlélekkel és tűzzel keresztel, akkor nem korlátozta a Szentlélek egyszeri
megjelenését erre a formára. Mert ez az ígéret ma is folytonosan beteljesedik és így is lesz a
világ végéig. Jegyezzük hát meg, hogy amikor a Szentlélek látható módon küldetett el az
apostolokhoz, az azt jelenti, hogy az egyházat mindig a Szentlélek fogja irányítani, és olyan
mértékben tölt el minket a kegyelmével, amilyen mértékben bennünk lakozik. Igaz, hogy nem
kapjuk meg tökéletesen, mert alázatban kell tartani minket. S ha megkapnánk tökéletesen, mi
történne? Többé nem törődnénk Isten segítségül hívásával, és azt gondolnánk, hogy mi
egyáltalában nem kellünk Neki. Nekünk tehát mindig akarnunk kell a jótéteményeit, hogy
igyekezzünk arra kérni: adjon még többet ezekből. De fogjuk fel, hogy valamennyien a
Szentlélekkel és tűzzel lettünk megkeresztelve, s Jézus Krisztus nem engedi, hogy a
sákramentumai hiábavaló legyeken, tudniillik a hívők számára. Igaz, hogy az ember
megkeresztelhető Isten nevére, mégis, amikor felnő, látszólag minden gonoszságra hajlamos,
s nem mondható, hogy bármekkora mértékben megújult volna, mivel olyan brutális
természetű. De ez nem jelenti azt, hogy a sákramentumnak ne lennéne meg a maga
tulajdonságai és természete. Mert a keresztség önmagában foglalja, hogy megújulunk. S ha
nem, akkor a hiba bennünk van, nevezetesen, mivel nem engedjük, hogy Jézus Krisztus
megvalósítsa bennünk a kegyelmét, és mivel hitetlenek vagyunk, bezárjuk a szívünket Előtte,
így nincs semmi bejárat a kegyelem számára, amit rénk akar ruházni. A sákramentumnak
tehát mindig megvan a maga ereje, csak nem gyümölcsözik bennünk, mert nincs más bejárata,
csakis hit által.
Meg kell jegyeznünk, hogy a keresztelés valósága nem a vízben rejlik, hanem a
Szentlélek általi. Továbbá, hogy a Szentlelket Jézus Krisztuson keresztül kapjuk. Ezt biztosan
meg kell jegyeznünk: ha azt akarjuk, hogy a keresztség hasznos legyen a számunkra, nem
állhatunk meg a víznél, mintha az üdvösségünk abba lenne belefoglalva, hanem meg kell
értenünk, hogy a Szentléleknek kell véghez vinnie az egészet. Mert a pápisták úgy látják,
hogy Isten kegyelme ahhoz kapcsolódik, s bűbájt csinálnak abból, mint a varázslók, a
sákramentum erejét a víznek tulajdonítva. S ezért kárhoztatják a meg nem keresztelt
csecsemőt. E veszélyt megakadályozandó nem elégednek meg azzal, hogy kiszolgáltatják a
felhatalmaznak a keresztelésre minden embert az állapotától függetlenül, de még asszonyokat
is, mert mint mondják, attól félnek, hogy a csecsemő kereszteletlenül halhat meg. Úgy
gondolják tehát, hogy a keresztelés valósága a vízben rejlik, s ezzel Krisztus vérét elutasítják.

241
Utalás a Csel11:16-ra. Ez a prédikáció Genfben található meg kézirat formájában.

117
Ami minket illet, tanuljuk meg, hogy a keresztség valósága nem a vízben van, hanem a
Szentlélekben. A jel azonban mégsem haszontalan. Mert arról tesz bizonyságot, hogy a
lelkeinket megmosták. De ahhoz, hogy rendelkezhessünk a valósággal, a Szentlélekhez kell
jönnünk, mint azt megmutattuk. Továbbá, a Szentlélek Jézus Krisztuson keresztül adatik,
hogy ne a vízben vagy az emberekben keressük, hanem nézzünk fölfelé. S ez még mindig
olyan dolog, amit a világ lezüllesztett. Mert ki néz Jézus Krisztusra, amikor arról van szó,
hogy van valamije a mi üdvösségünkért? Senki. Nekünk úgy tűnik, hogy ez a dolog teljesen
az emberek kezében van, mintha Jézus Krisztus feladta volna a hivatalát és többé már nem
lenne a mennyben sem. Íme, ennyire ostobák az emberek. A Szentírás azonban felemeli a
fejünket (a beszédmódjával), amikor azt mondja, hogy felemel minket. Mert ott halljuk, amint
Jézus Krisztus ezt mondja: „Gondoljátok meg, hogy én vagyok, Aki megkeresztellek
benneteket.” Igaz, az hangzik el, hogy Isten küldi a Szentlelket, de Jézus Krisztus is küldi Őt.
Mert amikor az Atya küldi, akkor ezt Jézus Krisztus nevében és az Ő kérésére teszi.
Továbbá, Jézus Krisztus Önmagáról szólva kijelenti, hogy Ő fogja Őt elküldeni. S Ő
valójában ugyanaz az Isten, mint az Atya. S mióta emberré is lett, Ő a mi Közbenjárónk, s
minden hatalom Neki adatott égen és földön. Ezért Ő mondhatni a kar és a kéz, amely Isten
kegyelmét osztogatja nekünk. Jegyezzük meg azt is, miért beszél János a Lélekkel és a tűzzel
történő keresztelésről, s miért használja ezt a két szót. Ezek ugyanis ugyanazt jelentik.
Amikor azt mondja, „tűzzel”, az olyan, mintha Ő finomítana bennünket, eltávolítva belőlünk
a szennyeződéseinket, mint amikor az aranyat és az ezüstöt olvasztják meg megtisztítás
végett. Valóban, látjuk, hogy a teljesen mocskos helyeket tűzzel tisztítják meg. A Szentlélek
tehát nem hiába kapta ezt a megnevezést, látva, hogy a szennyeződéseink kitisztítása Őrá
tartozik. De ez azt is jelenti, hogy amikor bejövünk ebbe a világba, csak mocskot hozunk
magunkkal, s minél tovább élünk, annál jobban felhalmozzuk a szennyet és a tisztátalanságot.
Ahogyan Jeremiás beszél róla (Jer17:9), elmondva, hogy az ember nem ismeri önmagát. Mert
minden gonoszságnak akkora mélysége van meg bennünk, hogy azt egyedül csak Isten
ismerheti. Biztos, hogy képesek vagyunk horgonyt vetni a tenger fenekére, de csak Isten
képes megszólaltatni a szívünket. Mi tehát olyan fertőzöttek és büdösek vagyunk Isten előtt,
mint a leprások, sőt, rettenetesen fertőzöttek. De mit mondunk? Íme, itt a vigasztalás, amikor
látjuk, hogy Jézus Krisztus a Szentlelkével akar megtisztítani minket, mert valójában van
bizonyságunk a keresztelésben, hogy Ő új teremtményekké akar tenni minket, kitisztítva a
bennünk levő gyengeségeket. S ahogyan minden felesleges dolog el lesz távolítva attól, amit
tűzzel tisztítanak meg, ismerjük fel azt is, hogy amikor Isten ki akar békíteni minket
Önmagával, a mieinket is el kell távolítani. Továbbá jegyezzük meg, hogy amíg magunk
maradunk, elpusztulunk, s bár mindig meg akarunk maradni a magunk teljességében, Istennek
meg kell minket gyengítenie, hogy megmentsen és elfogadhatókká tegyen a Maga számára. S
ezt a Szentlelke által teszi meg. Látjuk tehát, miben kell dicsekednünk: nevezetesen Istenben.
Igaz, hogy az embernek lehet némi önteltsége, amivel felmagasztalja magát az emberek előtt.
De mikor Isten elé járul, akkor az, amit mi nagyra becsülünk, elvettetik. Tanuljuk hát meg.
hogy nincs más bennünk, csak gonoszság, s a jó, ami majd lesz, akkor lesz, ha Ő megtisztított
minket a Szentlelkével.
Emellett, mikor hozzáteszi: „nem sok nap mulva”, azzal nagyobb bátorságot akar
nekünk adni. Nem mintha zúgolódnunk vagy elcsüggednünk kellene, ha Isten a segítségét
akarja nekünk megmutatni. Mert nincs arra jogunk, hogy megszabjuk az időt Neki. Valójában
az idő, amennyit Ő vesz igénybe, nagyon rövid. Miért? Mert Ő soha egyetlen percre sem
szűnik meg segíteni nekünk. Például, amikor bajban vagyunk, Istent hívjuk segítségül. Igaz,
hogy nem azonnal szabadulunk meg, hanem a leggyakrabban növekszik a gonoszság. Isten
azonban mégis támogat, mert vigasztal minket – amit kellőképpen észre is veszünk, ha
hajlandók vagyunk azzal törődni. Ez tehát olyan bizonyítéka a segítségnyújtásának, amit nem
téveszthetünk el. Ahogyan szent Pál mondja: „Ha bajban vagyunk, és nem válunk

118
türelmetlenekké, akkor megismerjük Isten segítségnyújtását”.242 Ezért nem szabadít hát meg
Isten minket azonnal. De mégsem engedi, hogy hosszasan sorvadozzunk. Mert a leghosszabb
idő, ameddig beszélhetünk róla, a mi életünk. Isten segítséget és szabadítást ígér a
támadásokkal szemben. Nekünk azonban küzdenünk kell a testi kísértéseinkkel mindvégig,
amíg ebben a világban vagyunk. Ez igaz. De ha meggondoljuk az életünk rövidségét, akkor
vajon hosszúnak ítéljük ezt az időszakot? Egyáltalán nem. Mert még ezer év is csak egyetlen
nap Isten szemében. Ha tehát ezt is fontolóra vesszük, akkor aligha tűnhet nekünk túl
drágának küzdeni egész életünkben. Ezért mondja, hogy „nem sok nap múlva”.
Tanuljunk hát meg hasznot húzni ebből az igeszakaszból. Ne csak az ismerjük fel,
hogy Jézus Krisztus beszélt az apostolaihoz, hanem értsük meg azt is, hogy ez az Íge nekünk
is szól. Igaz, hogy a szentlelket nem tűz formájában kapjuk. De ez a hivatal mégsem adatott
hiába Jézus Krisztusnak, s mi rendelkezünk az erejével. S Ő nem vitte el a keresztséget,
amikor eltávozott tőlünk. Meghagyta a jelet, ami a teljes bizonyítéka annak, hogy Ő mindig
jelen lesz, hogy hatékonnyá tegye a sákramentumot az Ő Szentlelkén keresztül. De azt is fel
kell ismernünk, hogy tele vagyunk mocsokkal, s azért, hogy Jézus Krisztushoz járuljunk
megtisztítás végett. Igaz, hogy nekünk nem ez lesz a véleményünk önmagunkról, de Istennek
az erről adott intésekkel Jézus Krisztushoz kell vonnia bennünket a keresztség igazságának
keresése végett. De mindenekelőtt ne legyünk olyan bolondok, hogy azt higgyük: a
teremtmények segíthetnek rajtunk, hanem járuljunk egyenesen Jézus Krisztushoz, felismerve,
hogy Ő nekünk a minden. Igaz, amikor az hangzik el, hogy Ő keresztel, akkor, ha fontolóra
vesszük, hogy messze van tőlünk és felemeltetett az Ő szuverén fenségébe minden
teremtmény fölé, az kelthet bennünk némi bizalmatlanságot. Mivel azonban Ő a Testvérünk,
van Hozzá bejárásunk és megszólíthatjuk ott is. Legyünk hát biztosak abban, hogy megtartja
az ígéretét s minden, amit a szájával mondott, biztos és elvitathatatlan lesz, az idő pedig nem
lesz hosszú. S amikor tűrtünk egy napig, álljunk készen tűrni egy hónapig, hogy várhassuk a
soha meg nem változó Királyságot. Akkor biztos, hogy nemcsak egy lépést teszünk, hanem
folyamatosan járni fogunk, míg el nem érjük a nekünk eltervezett célt.
E szent tanítás után hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Istenünk fensége előtt.

242
A Rm5:3-5 összefoglaló kijelentése.

119
 14. prédikáció
Harmadik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus
mennybemeneteléről243

„Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdék őt, mondván: Uram, avagy nem ez
időben állítod-é helyre az országot Izráelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok
tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába244 helyheztetett.
Hanem vesztek erőt,245 minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim
úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső
határáig.” (Csel1:6-8)

Ha fontolóra vesszük az emberekben rejlő gyengeséget, amíg meg vannak fosztva

Isten kegyelmétől, már az is nagy hasznunkra válik. A „gyengeség” szóba beleértem az összes
bűnt és tökéletlenséget, ami azokban az emberekben van, akik gyengék és könnyedén legyőzi
őket az összes kísértés, továbbá a lelkük faragatlanságát, ami romlott és megátalkodott.
Amikor tehát végiggondoltuk ezeket a dolgokat, Istenhez kell imádkoznunk, hogy vegye
számításba és orvosolja azokat a nyomorúságokat, amiknek ki vagyunk téve. Ezért mondom,
hogy már akkor nagy hasznot húztunk belőle, ha végiggondoltuk ezeket a dolgokat. De még
meg kell vizsgálnunk azt is, amit szent Lukács jelent ki ebben az igeszakaszban. Mert
megmutatja, milyen oktondik voltak az apostolok azt követően is, hogy három évig hallgatták
a tanítást Jézus Krisztus szájából mindarról, ami az üdvösségükre vonatkozott. Itt látni fogjuk,
hogy még mindig új tanulók, mintha soha egyetlen szót sem hallottak volna. De miért? Amíg
Isten nem javít ezen a tudatlanságon, az emberek mindig ennyire nehézkesek lesznek, aminek
nagymértékben meg kell aláznia bennünket. Ismerjük hát fel, hogy meg kell hallgatnunk
mindazt, amit nekünk mondanak. Olyan ez, mintha valaki egy fatörzshöz beszélne, amíg Isten
el nem veszi a romlott természetünkben rejlő faragatlanságot. Különben nem értjük majd
meg, amit mond nekünk, mert az Ő Ígéje meghaladja a képességeinket.
Azt, hogy ez a tudatlanság megvolt az apostolokban is, megláthatjuk az általuk
mondott szavakból. Mert a kérdés, amit Jézus Krisztusnak feltesznek, haszontalan ostobaság.
Csak felszínes kíváncsiság az, amikor megkérdezik, hogy most állítja-e helyre Izrael országát.
Miután azt mondják, hogy „ez időben”, azzal megmutatják, hogy azonnali győzelemre
vágynak, mindennemű munkálkodás nélkül. Ahelyett, hogy elhívást kapnának a
munkálkodásra az evangéliumért és annak terjesztésére az egész világon, szeretnének nem túl
sokat szenvedni, hanem rögtön eltelni minden jótéteményével. Ez kettős hiba. Utána, amikor
azt mondják „ország”, akkor még mindig tévednek. Mert földi királyságot tulajdonítanak
Jézus Krisztusnak és úgy tűnik nekik, hogy az evilági fejedelmek mintájára kell Neki is
uralkodnia. S azt hiszik, hogy miután ők állnak Hozzá a legközelebb, mentesülni fognak
minden fájdalomtól és minden gonoszságtól, s győznek, mert nagyszerű hivatalaik és
birtokaik lesznek. Amikor pedig hozzáteszik, hogy „Izraelnek”, megint csak tévednek, mert
Izraelre korlátozzák az a kegyelmet, amit Isten az egész világnak megígért. Látjuk tehát, hogy
egyetlen szót sem mondanak, ami ne tartalmazna tévedést.
Aztán Jézus Krisztus is megfeddi őket a nekik adott válaszában, s noha nem utasítja el
őket kimondva, hogy „tévedtek”, mégis, az Általa használt szavak kellően kimutatja: igenis
megfeddi őket. Amikor kimondja: „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat,
melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett”, akkor megfeddi őket az ostoba

243
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 605-613. oldalak
244
puissance.
245
vertu.

120
kíváncsiskodásért, mert amikor azt kellett volna megkérdezniük, ami szükséges vagy talán
hasznos, az elméik a kíváncsi és értéktelen dolgok körül csapongtak. Meg kell ugyanis
elégednünk azzal, amit Istennek tetszik kijelenteni nekünk, ezért nincs jobb a számukra, mint
figyelmen kívül hagyni, amit Isten nem tanít nekünk a Szentírásban. Így feddi meg őket a
kíváncsiságukért.
Emellett, amikor ezt mondja nekik: „vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő
reátok”, akkor megmutatja nekik: nagyon ostoba dolog, ha arra vágynak, hogy ilyen magasra
kapaszkodva belelássanak Isten titkaiba. Mert erre nem képesek, amíg nem kaptak hozzá erőt
felülről. Biztosan kaptak valamennyi kegyelmet a Szentlélektől, de megmutatja nekik, hogy
biztosan többre van szükségük, s most nem a győzelem ideje jött el, hanem a csatába menésé,
s majd meglátják, mi fog történni. Azután ezt mondja nekik: „és lesztek nékem tanúim úgy
Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig”.
Mintha azt mondta volna: „Nektek úgy tűnik, hogy a földi fejedelmek módjára kell a
győzelmet kivívnom, de az én országom lelki”. Helyesbíti tehát az utolsó tévedésüket azzal
kapcsolatosan, amit Izrael országáról kérdeztek, amikor azt mondja, hogy az evangéliumot
még Samáriába is el kell juttatni. Mert nagy ellenségeskedés volt Júdea és Samária népei
között, még ha szomszédok is voltak, s még ha meg is egyeztek a vallás bizonyos
alapelveiben úgy, mondhatná valaki, mint közöttünk és a pápisták között. Mert van közöttünk
némi családi kötelék, mert azt mondjuk, hogy miénk az evangélium, s ők is azt mondják, hogy
az övék. A szamaritánusoknak ugyanazok voltak a törvényeik, mint a zsidóknak, de mindent
kiforgattak, ahogyan a pápisták teszik ma, s ezért még nagyobbá vált a gyűlöletük. Jézus
Krisztus itt azt mondja az apostolainak, hogy az evangéliumot nekik is prédikálni kell
Samáriában. Látjuk tehát, miképpen feddi meg nagyon élesen Jézus Krisztus és vezeti vissza
őket a helyes útra.
Emellett mindezt a magunk hasznára kell fordítanunk. Először is, ha az apostolok
ennyire faragatlanok voltak, amint az könnyen belátható, akkor ez a vétek nemcsak bennük,
de bennünk is megvan. Gondoljuk hát meg, mint egy tükörben, hogy amit nekünk
prédikálnak, az nem minden, hanem Istennek kell megvilágosítania minket és megnyitni az
Ígéhez, hogy az bejuthasson belénk, s azért nyitja meg az elménket, hogy megérthessük az Ő
akaratát. Különben hiába hallgatjuk, mert minden haszontalanul tova fog szállni. Mégis
imádkoznunk kell Istenhez, hogy irányítsa a kegyelmét arra, hogy felfoghassuk az Ő akaratát.
Különben megmaradunk a magunk ostobaságában. Ezt kell legelőször is megjegyeznünk
ebből az igeszakaszból.
Ami pedig az apostolok kérdésében rejlő hibákat illeti, a Jézus Krisztus által adott
válasszal együtt kell ezeket vizsgálnunk, melyben megfeddi és helyesbíti őket. Először is
látjuk, hogy az emberek hajlamosak a kíváncsiságra. Saját magunkban is megtapasztaljuk ezt.
Vizsgáljuk hát meg, hogy helyes módon azokat a dolgokat kutatjuk-e, melyek szükségesek a
számunkra. Egyáltalán nem. De ha ezeket másodszor is elmondják nekünk, akkor úgy tűnik a
számunkra, hogy csak fejfájást okoznak. Ha pedig valami nehéz dologról van szó, amit
nagyon is szükséges megértenünk, akkor, ha csak két szót szólnak róla, máris elegendőnek
tűnik. Ez a mi állhatatlanságunk: nem tudjuk a szükséges dolgokon rögzíteni az elménket.
Amikor azonban valaki meséket, hazugságokat és haszontalan dolgokat mond nekünk, ó,
akkor soha nem fáradunk bele a hallgatásukba, hanem az egész napot azokkal töltjük. Sőt,
egész éjjel azokban akarjuk áztatni a füleinket. Látjuk tehát, hogy az emberi elme annyira
léha, hogy egyáltalán nem foglalkozik a szükséges dolgokkal. Megsemmisíti a neki jó és
hasznos dolgokat – már attól görcsbe rándul (ahogyan mondani szokták), ha beszélnek
azokról. De biztosan jó lenne, ha egész életünkben azzal a kegyelemmel foglalkoznánk, amit
Isten gyakorolt velünk szemben, amikor elküldte Jézus Krisztust, hogy bölcsekké tegyen
minket. Mert ez a bölcsesség mindenfelé szétterjed fenn és lenn és minden oldalon. Ezt
mondja Pál az efézusiaknak, amikor a szélességről és hosszúságról és mélységről és

121
magasságról beszél nekik (Ef3:18), azaz arról, hogy ameddig csak az eszünk képes kiterjedni,
használjuk azt annak a szeretetnek az egyre jobb és jobb megismerésére, amit Isten mutatott
nekünk Jézus Krisztus, az Ő szeretett Fia elküldésével. Erre kellene fordítanunk az egész
életünket. Mégis, ha valaki félórát beszél nekünk róla, már az is soknak tűnik. Ebből látjuk,
hogy az elméink csaponganak, s csak a haszontalanságok felé akarnak kóborolni. Itt
gyönyörködnek, ott táplálkoznak. Ha pedig arról van szó, hogy meg akarunk erősíteni
dolgokat, amiket biztosra kellene vennünk, vagy talán, ha valaki olyasmikre akar
figyelmeztetni, amik megtörténnek majd velünk, nem tudjuk arra adni a fejünket, mert az
elménk azonnal más útra tér, ide-oda kóborol és kastélyokat épít Spanyolországban. Aki
pedig gazdag, az a vagyonára és a gazdagságára gondol. Viszont akinek egyáltalán semmije
sincs, az érzéketlen marad, mint egy oktalan állat, és nem gondol az elhangzottakra. Így
vagyunk mi valamennyien beszennyezve ezzel a bűnnel, s nincs, aki ne minősülne vétkesnek
benne Isten előtt. Látva tehát, hogy az apostolok nagyon kíváncsiak voltak azokra a dolgokra,
amik egyáltalában nem tartoztak rájuk, egyáltalán ne ítéljük el őket emiatt. Inkább ismerjük
fel, hogy jó okunk van önmagunkat elítélni. Mivel látjuk, hogy ez nagyon szokásos bűn,
mindegyikünknek meg kell tanulnia visszavonni az elméjét az efféle fantáziálásoktól, s nem
szabad szándékosan átadni magunkat az efféle tévelygéseknek, hanem arra kell irányítanunk
az elménket, amit tetszik Istennek felkínálni az Ő tanácsvégzésének ismeretéből, s ahhoz kell
tartanunk magunkat.
Hasonlóképpen mérlegeljük nagyon alaposan ezt az Ígét: „Nem a ti dolgotok tudni az
időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett”. Amikor ezt
mondja, ez olyan Íge, aminek meg kell zaboláznia minket, s azonnal visszavonnia a
kíváncsiskodástól. A természetünk valóban arra ösztökél, hogy menjünk előre, mindazonáltal
vissza kell vonulnunk és meg kell értenünk, amit Salamon mondott: „Az Isten titkainak
fürkészőjét el fogja nyomni a dicsőség”.246 Ha mi ilyen fürkészők és kíváncsiak vagyunk,
akkor biztosan meg fogjuk tapasztalni, hogy ez a dolog nem hiába hangzott el. Ismerjük hát
fel, hogy nem szabad túllépnünk az efféle korlátokat. De vegyük fontolóra, mi az, aminek a
kutatását Ő itt megtiltja nekünk: „melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett”. Valaki
itt feltehetné a kérdést: vajon az Atya nem helyezte a saját hatalmába a telet és a nyarat, s az
idők és időszakok rendjét? De, s úgy tűnik, azt akarja mondani, hogy nincs jogunk ebben
kutakodni. De valójában nem, mert egyáltalában nem az, amit az Atya a Maga hatalmába
helyezett, s amiről Jézus Krisztus azt mondja az apostolainak, hogy nem az ő dolguk tudni. Ő
azokról a dolgokról beszél, amiket részben Magának tart fenn, amikről nem szabad tudnunk.
Nos, olyan dolgokat jelentett ki nekünk, amelyek megfelelnek a természet rendjének és annak,
miképpen kell hidegnek lennie télen és melegnek nyáron. Ha azonban néha nagy lehűléseket
látunk nyaranta, értsük meg, hogy az a bűneink miatt van, amik megrontják a természet
rendjét, s ezek szörnyűsége miatt biztosan megérdemeljük, hogy minden a feje tetejére álljon,
mindazonáltal Isten nem hagy fel az orvoslásával. Ezért, miután Isten kijelentette ezt nekünk,
nem tartotta fenn egyedül Magának. Mert egyáltalán nem akarja, hogy úgy képzeljük el a
hatalmát, mint holmi szélsőséges hatalmat. De amit nem akar a tudtunkra hozni, azt úgy tartja
vissza tőlünk, hogy el sem jut hozzánk. Ennek megfelelően mondta tehát Jézus Krisztus:
„Nem a ti dolgotok tudni… melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett”. Mintha ezt
mondta volna: „Elégedjetek meg azzal, amit én jelentek ki nektek és maradjatok meg annál.
Mert vitába akartok szállni és olyan dolgokat akartok tudni, amiket el akar rejteni előletek,
akkor csak összezavarodtok, mert Ő nem rejtett véka alá semmit abból, ami hasznos a
számotokra, hanem mindaz ki lesz jelentve nektek.” Ha tehát mi túl akarunk lépni ezen, az
olyan, mintha dacolni akarnánk Vele. Ezt kell megjegyeznünk ebből az igeszakaszból:
nevezetesen, az embereknek meg kell tanulniuk felügyelni és visszafogni magukat, és

246
Ez valószínűleg a Péld25:2-8 összefoglaló kijelentése.

122
egyáltalán nem kutakodni abban, amit Isten rejtve akar tartani előlünk, viszont szorgalmasan
kutatni, megismerni247 és vizsgálni azt, amit a tudtunkra akar hozni.248 Túl ezen azonban
egyáltalán ne igyekezzünk tovább kérdezősködni: miért van ez? Miért van az? Óvakodjunk az
efféle kíváncsiságtól úgy, mint a halálos dögvésztől. Bárki, aki nem ezt teszi, csak erőszakot
fog tenni a természetén. Mert a természetünknél fogva hajlamosak vagyunk az efféle
bolondságokra: elhagyjuk a számunkra szükséges fő dolgokat és azzal szórakoztatjuk
magunkat, ami se nem szükséges, se nem hasznos, hanem csak ostoba kíváncsiság, amilyet
mindenki kimutat itt. Például, itt van a számunkra az evangélium, ami minden bölcsesség
forrása, s az Istenbe vetett bizalomra tanít minket, valamint arra, hogy a menedékünket az Ő
segítségül hívásában keressünk annak eszközei által azért, hogy küzdhessünk a testi
vonzalmaink ellen, s teljesen igazodhassunk Hozzá és engedelmeskedhessünk Neki. Ez az,
amit Urunk megkövetel az egész Szentírással is. Nekünk pedig úgy tűnik, hogy túl kevés csak
ennyit tudni, s mindenki bele akar turkálni azokba a dolgokba, amiket Isten rejtve akar tartani
előlünk. Mi irányítani akarjuk Urunkat s úgy tűnik nekünk, hogy jobb lenne, ha másként
cselekedne. Ez történik velünk. De azt mondom, hogy ha át akarjuk ültetni a gyakorlatba ezt a
tanítást és egyáltalában nem akarunk kíváncsiskodni, akkor mindannyiunknak meg kell
zabolázni a természetét, mert az hajt bele minket az efféle képzelgésekbe. Az ember nem
elégszik meg Isten átgondolásával a világ teremtésében, pedig abban elegendő van, amivel
megelégedhet Isten munkáinak a vizsgálatával. Hanem mi történik? Az emberek elhagyják
Isten munkáit, még azokat, is, amiket a megváltásunkért végzett el (ami minden hosszúságot,
szélességet és magasságot meghaladó munka), és azt akarják tudni, hogy miért tett ilyen
erőfeszítéseket Isten a világ megteremtésekor, mivel még most sem telt el hétezer év a
teremtés óta. De jegyezzük meg: mielőtt Isten megteremtette volna a világot, kijelölte a poklot
az ilyen kíváncsi emberek odahelyezésére. S tette ezt jó okkal. Mert amellett, hogy elítélendő
kíváncsiság behatolni az efféle dolgokba, vajon nem vakmerőség szembeszegülni Istennel a
munkája ellen szót emelve, mintha az ne látszana jónak a számunkra? Ezért kell tehát
megelégednünk azokkal a dolgokkal, amiket Isten megértetett velünk. Mert ha az egész
életünket ezek szemlélésére fordítanánk, akkor se lenne elegendő időnk arra, hogy egy
szemernyit is felfogjunk azokból. S bárcsak tudná mindegyikünk, hogy engedelmeskednünk
kell Jézus Krisztusnak: nem szabad belekutakodnunk abba, amit az Atya Magának tartott
fenn, nevezetesen azokba a dolgokba, amiket nem jelentett ki az Ő Ígéje által.
Ebből látjuk, hogy Ő az alkalmatlanságunkat mutatja meg nekünk, amit még jobban
megerősít azzal, amit ezek után mond: „De veszitek majd a Szentlélek erejét és jobban
képesek lesztek megérteni, amit Isten jelent ki nektek”. Jézus Krisztus ezzel arra int minket,
hogy vakmerőség, ha tovább is kérdezősködünk annál, mint amennyit Isten jelentett ki
nekünk. Mert ez olyan, mintha a felhők fölött akarnánk repülni, pedig nincsenek szárnyaink,
Mert ha felfogjuk a magunk korlátjait, akkor óvakodunk majd attól, hogy olyan messzire
menjünk, mint szoktunk. S alaposan meg kell jegyeznünk, amit mond: „a Szent Lélek eljő
reátok”, ami annyi, mintha ezt mondaná: „Szegény oktalanok, fogjátok fel, kik vagytok. Mert
hogyan fogna fel az elmétek ennyire magasztos dolgokat? Hogyan hatolhatnátok be azokba?
Ezért gyorsan tanuljatok meg megalázkodni, felismerni a tudatlanságotokat, és tanuljatok meg
imádkozni is Istenhez.” Summázva itt egy általános figyelmeztetést kapunk arról, hogy
jóllehet Isten megengedi nekünk a természetes érzékeket, mi mégis rendkívül brutálisak
vagyunk. S nem kell sok ahhoz, hogy tökfilkók legyünk, s nem fogunk érteni semmit sem a
Szentírásból, pedig az aprólékos részletességgel lett elmagyarázva nekünk. Ennek az
intelligenciának tehát Istentől kell származnia, Aki az Ő tiszta jóságából adja meg nekünk azt.
Mert jóllehet van Szentírásunk, s el is magyarázzák nekünk, az mégis olyan, mintha a Nap

247
scavoir.
248
nous cognoissions.

123
sütne, de mi vakok lennénk. Mi más marad hátra, mint csak az, hogy imádkozzunk Istenhez:
enyhítsen a tudatlanságunkon?
Térjünk rá a második hibára. Ez pedig az, hogy azonnali győzelmet akartak, majd
igényesen akartak élni, mindennemű fájdalom nélkül. Nos, ez a bűn mindannyiunkban
megtalálható, mert nincs olyan ember, aki ne akarna uralkodni Jézus Krisztussal abban az
örök üdvösségben, amit Ő ígért meg nekünk. Azonban amikor valaki a keresztjének
hordozásáról és a Sátánnal, a világgal, sőt a saját természetünkkel folytatott küzdelembe
bocsátkozásról beszél nekünk valaki, mi biztosan szeretnénk kitérni a feladat elől. Továbbá
ügyelnünk kell arra, hogy megjegyezzük ezt a szakaszt, nevezetesen, ha osztozni akarunk
Jézus Krisztus jótéteményeiben, akkor most a munkára kell vetnünk a kezünket.249 Győztesek
akarunk lenne Vele együtt? Akkor harcoljunk, mert háborús időket élünk. Ha osztozni
akarunk minden jótéteményében, akkor tűrnünk kell a nehézségeket, amiket megenged erre a
világra jönni. Ez az, amiről szent Pál beszél: „ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele
együtt is dicsőüljünk meg” (Rm8:17).
Látjátok most, hogy Jézus Krisztus a dicsőség trónján ül, minden az Ő kezébe adatott.
De mielőtt oda jutott volna, hogyan járt-kelt ebben a világban? Micsoda bajokat tűrt el?
Annyit szenvedett, hogy úgy tűnt, az élete nyomorúságos volt. Soha nem volt másban része,
csak nyomorúságokban, végül pedig a valaha kitalált legkegyetlenebb halált kellett elviselnie.
Sőt, úgy tűnik, Isten is elhagyta, amikor engedte, hogy a világ így elítélje Őt. Ez az, amit meg
kell gondolnunk: ha be akarunk lépni ebbe a halhatatlan dicsőségbe, hordoznunk kell a
keresztet ebben a jelenvaló világban. S nagyon boldogok lennénk, ha egyetlen ugrással
elérhetnénk, de egy lépést se akarunk tenni a gyűlöleten, a gúnyolódáson és a
nyomorúságokon keresztül. De végül is mi lesz? Meg kell tennünk. Mert nem fogjuk
megváltoztatni az Isten által felállított rendet – az megszeghetetlen. Természetesen meg
akarjuk valósítani a paradicsomi állapotokat, de nem akarjuk az utat járni, ami ez: Isten nem
másért helyezett minket ide, mint azért, hogy Jézus Krisztust szolgálhassuk ebben a világban,
hogy azután részesei lehessünk az Ő dicsőségének, miután megvívtuk minden harcunkat a
támadásokkal, melyeket ellenünk indítanak, hogy elfordítsanak minket Tőle. S a paradicsomi
állapotok megvalósítására törekedni, de nem maradni meg az úton – ez gúnyolódás. Meg kell
tehát gondolnunk, mit jelent Isten elhívása a számunkra, s akkor majd meglátjuk, hogy a
küzdelemre kaptunk elhívást, s oly nagyon nehéz lesz a csatákban felülkerekedni, hogy időnk
sem lesz önmagunk szórakoztatására a kérdezősködéshez olyan dolgokban, amik semmi
hasznunkra sincsenek, mert hiábavalók, hanem elegendőnek kell találnunk az Ő Ígéjét, ami
megmutatja nekünk az utat, amin haladnunk kell.
Két dolog van, amikben Jézus Krisztus helyesbíti az apostolainak kíváncsiságát,
nevezetesen, kijelenti nekik, hogy fel kell ismerniük, mit kell megtenniük. Itt, azt mondom,
orvosolja a bűnt, amelyre mindannyian hajlamosak vagyunk. Konkrétan, gondolkodjunk azon,
mit tanít nekünk Isten az Ő Ígéjében. Mert amikor arra figyelünk, az elveszi tőlünk a túlzott
kíváncsiság és a túlzott bátorság bűnét. Ott vannak tehát először is az ígéretek, amiket Jézus
Krisztus ad nekik: „vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok”. Mintha azt mondta
volna: „Elégedjetek meg azzal, amit Isten akar küldeni nektek”. Tanuljuk meg tehát, hogy
amikor a természetünk arra ösztönöz, hogy lépjük túl a korlátjainkat, akkor tartsuk magunkat
Isten ígéreteihez és ismerjük fel: itt kell megállnunk. Elégedjünk hát meg ezzel, s ez legyen
minden eledelünk és frissítőnk. Azután ott vannak Isten parancsolatai, hogy megtudjuk, mire
akar bennünket használni. Amikor ezt tudjuk, nem lesz időnk szerteszét kóborolni
országszerte, hanem megtaláljuk majd az utat, ami kellő hosszúságú, s amit valóban végig
kell járni, ha törődni akarunk annak megcselekvésével, amit Ő parancsol. Könnyebb lesz
megérteni, ha tudjuk, hogy Isten Ígéje az orvosság ennek a kíváncsiságnak az orvoslásához.

249
„Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk9:62)

124
Hogyan? Itt vannak az arra vonatkozó ígéretek, amikkel rendelkezünk a jelenvaló élet
vonatkozásában, hogy Isten majd megsegít minket. Jézus Krisztus arra is tanított, hogy kérjük
a kenyerünket. De mi a helyzet? Ez nem a fő dolog. Mert Ő biztosan kinyújtja a kezét a
vadállatok felé is, és táplálja őket. Ezt tehát túl csekély dolog lesz az elmélkedéshez. A fő
dolog az, hogy megízleljük a kegyelmét, amiből tudjuk, hogy Ő könyörül rajtunk, szegény
bűnösökön, s nem akarja, hogy elpusztuljunk az ostobaságainkban, hanem inkább kinyújtja a
kezét és visszahúz minket azokból. Bízzunk hát ebben. Utána az örök életre hív el minket
Jézus Krisztussal, s megígéri nekünk, hogy egyesülni fogunk Vele. Amikor tehát megkaptuk
ezeket az ígéreteket, mindegyikünknek reggel és este a lelki gyakorlatokra kell adni a fejét, s
ennek kell lennie a mi bölcsességünknek. Azután ott vannak a parancsolatai, amelyekhez
anélkül kell ragaszkodnunk, hogy beszennyeződnénk a babonákkal. S mindegyikünknek meg
kell tagadnia önmagát, hogy teljes szeretetben és jóindulatban éljünk egymással, józanul,
tisztán, alzatban és teljes őszinteségben. Mindenkinek tisztának kell maradnia a fényűző
könnyedség hajlamától. Ez általános szabály. Továbbá, mindenkinek megvan itt a maga
leckéje. Az apának a családban tudnia kell, milyen szeretettel tartozik a feleségének. A
feleségnek tudnia kell, hogy alá van vetve a férjének, és mindketten intést kapnak arról, mire
kell tanítaniuk a gyermekeiket. Azután a magisztrátusoknak is megvan a maguk leckéje,
valamint Isten szolgáinak is. Röviden, ez a tanítás minden vonatkozásban követett
tökéletessége, amikor mindenki a kellő oktatást kapja, hogy senki se hagyja figyelmen kívül a
kötelességét. S ha mindenki azt tenné, amit kell, akkor biztos, hogy nem lenne ideje az
országban kóborolni. Emellett, ha ilyen csavargók vagyunk, az a biztos jele annak, hogy soha
nem értettük meg az üdvösségünk alapelveit, s azt, hogy miképpen kell Urunk tanítványaivá
válnunk. S azzal korholhatjuk ezeket a kíváncsi embereket, akik kérdéseket tesznek fel, hogy
ezt mondjuk nekik: „Barátom, mivel céltalanul kérdezel ilyeneket, még nem tanultad meg, mi
a te keresztséged. Mert akkor tudnád, hogy meg kell tagadnod önmagad. De most azt
szeretnéd, ha Isten engedne téged ide-oda kóborolni. Vizsgáld hát meg a kérdéseid és vitasd
azokat vagy száz éven át.” Továbbá, ügyelnünk kell a gondolkodásra is itt, ahol elhív minket
Isten. Nevezetesen, ismerjük fel, miben rejlik az üdvösségünk bizonyossága. Utána
imádkozzunk Hozzá, hogy könyörüljön rajtunk, s hogy megtanulhassuk helyesbíteni az
életünket. Erre kell irányulnia minden érzékünknek. S amikor arról van szó, hogy valami
letérít ide-oda, akkor meg kell gondolnunk, miképpen teljesítsük a kötelességünket,
odafigyelve a lelkiismeretünkre. Akkor lesz Jézus Krisztus az Orvosunk, Aki biztosan tudja,
hogyan adjon orvosságot.
E szent tanítás után hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Urunk színe előtt.

125
 15. prédikáció
Negyedik prédikáció a mi Urunk Jézus Krisztus
mennybemeneteléről250

„És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik

elől. És a mint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg
mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a
mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen
láttátok őt felmenni a mennybe.” (Csel1:9-11)

Azt fogjuk magyarázni, amiről szent Lukács számol be, nevezetesen, hogy az
apostolok látták a mi Urunk mennybemenetelét. Nos, nem elegendő, hogy csak ismerjük a
beszámolót, hanem meg kell tudnunk, hogy úgy idézi, mint a hitünk egyik fő cikkelyét. S
biztos, hogy a hitcikkelyeink nem haszontalanok, hanem szükségesek az üdvösségünkhöz.
Azonban soha nem húzunk jó hasznot a mi Urunk mennybemeneteléből, amíg nem tudjuk,
hogy az valóban végbement. S emiatt mondja szent Lukács, hogy az apostolok látták Őt
felmenni a mennybe. Majd hozzáteszi, hogy továbbra is ott álltak, amíg tanácsot nem kaptak,
hogy többé már nem kell ott maradni, hanem vissza kell térniük Jeruzsálembe, s neki kell
látniuk az Általa parancsolt kötelesség teljesítésének, s végezni azt addig, amíg vissza nem tér
majd az utolsó napon. Ezért beszél nekünk Urunk mennybemeneteléről, hogy ne hagyjon
minket kétségek között. Igaz, az is elhangzott, hogy „Áldottak lesznek, akik hisznek, noha
nem látták.” Emiatt jobban szükséges hinnünk a mennybemenetelben, mintha láttuk volna.
Miután ugyanis az apostolok látták és beszámoltak nekünk róla, nekünk nem kellene abban
kételkedni.
Most rátérünk szent Lukács ama szavaira, ahol ezt mondja: „és felhő fogá el őt
szemeik elől”. Valaki megkérdezheti, hogy a menny miért nem nyílt meg úgy, hogy az
apostolok láthatták volna Urunk állapotát és dicsőségét. De nem ok nélkül veszítették Őt szem
elől a felhőben. Mert Urunk ismeri az elménk hatókörét és elég kedves ahhoz, hogy
helyesbítse a lelkünk gőgjét, hogy megzabolázhasson. Mert még az is, ha az apostolok
beláttak volna a mennybe, okot szolgáltathatott volna nekünk, hogy felmagasztaljuk
önmagunk, amint látjuk, hogy nagyon is hajlamosak vagyunk rá. Nagyon is hajlunk erre, meg
arra is, hogy engedjük a képzeletünket elkalandozni, nem tartva be a mértékletességet, hanem
meg akarjuk ismerni Isten titkait, még azokat is, amelyeket Ő el akar rejteni előlünk.
Szükséges volt tehát, hogy ez a felhő közbejöjjön. Mert ezzel azt mutatja meg, hogy meg kell
alázkodnunk és ne legyen bennünk az a gőg, hogy a mennyekbe akarjunk emelkedni és
belekutakodni Isten tényeibe. Ezt a tanítást kell leszűrnünk ebből az igeszakaszból.
Majd elhangzik: „két angyal jelent meg”, de szent Lukács „férfiaknak” nevezi őket, a
Szentírás szokásos gyakorlatának megfelelően. Miután ugyanis az angyalok a természetüknél
fogva lelkiek, nem láthatjuk őket, amíg nem mutatkoznak valamilyen látható formában. Ezért
akarta a mi Urunk a kezdetektől fogva, hogy emberi formában jelenjenek meg, de úgy akarta,
hogy mindig legyen rajtuk valami jel, a felismerhetőség érdekében, hogy ők angyalok. Mert
ha csak halandó embereknek vélnénk őket, nem adnánk meg a nekik kijáró tiszteletet, s az
elvenné a megértést, amivel rendelkeznünk kellene, hogy hihessünk az üzenetüknek. Ezért
Isten mindig úgy jelölte meg őket, hogy felismerhetők legyenek. Ezért hangzik itt el, hogy
fehér ruhákba voltak öltözve, úgy, mint amikor Jézus Krisztus feltámadt a halálból, akkor is
fehér ruhákba öltözve jelentek meg. Ezzel a mi Urunk azt akarta megmutatni, hogy az
embereknek szükséges volt őket tisztelettel fogadni, odafigyelve az általuk mondottakra és

250
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 613-622. oldalak

126
abban semmit sem kételkedve. Ezért mondja itt szent Lukács, hogy fehér ruhákba voltak
öltözve. De meg kell figyelnünk a körülményeket. Mert egyetlen körülmény sincs, amit Isten
el akar hagyni, mivel tudjuk, hogy az Ő bölcsessége kiterjed mindenhová és végtelen.
Emellett, ha az angyalok felségesek, amikor megjelennek az embereknek, milyen lesz Isten,
amikor majd Ő jelenik meg a Maga dicsőségében? Mert Isten dicsősége fenségének a
fényessége nemcsak olyan, mint a Nap, hanem mint százezer Nap, ha azok a világban
volnának. Látjuk tehát, hogy ha az angyaloknak olyan drágáknak kell lenniük a számunkra és
oly nagy tiszteletben kell őket tartanunk, akkor meg kell gondolnunk, mi van, ha Isten
fenségéről hallunk. Ha arra gondolunk, hatalmas tiszteletben kell tartanunk, s meg kell
értenünk, hogy semmik vagyunk, mert minden fenség Őbenne van. Ezt jelzi nekünk, amikor
az angyalok fenségéről hallunk, még ha csak emberi formában mutatkoznak is meg előttünk.
Ami pedig a szavaikat illeti: „Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe?”
Általános vélekedés, hogy az apostolokat nevezték itt galileabelieknek feddésképpen, mert
látjuk, hogy a galileabeliek nem örvendtek túl jó hírnévnek az emberek között. E vélemény
szerint az angyalok mintha ezt mondták volna: „Ti szegény tökfilkók, nem fogjátok fel, hogy
ahogyan elment a mennybe, úgy fog visszajönni?” De nem látjuk annak valószínűségét, hogy
ez ebben az értelemben hangzott el. Azonban jegyezzük meg, hogy az angyalok azért
nevezték az apostolokat galileabelieknek, mert azoknak tartották őket, sőt Jézus Krisztus is
viselte ezt a megnevezést. Amikor azzal akarták vádolni a tanítványokat, hogy Jézus
Krisztushoz tartoznak, megkérdezték tőlük: „S ti vajon nem galileabeliek vagytok?” Azután
Jézus Krisztus halálát követően a gonoszok használták ezt a szót, ahogyan látjuk, hogy egy
gonosz ember, aki a hitehagyott Julianusnak neveztek mondta a halála küszöbén ezt mondta:
„Győztél, Galileai!”, átkozva és megvetve ezzel Jézus Krisztust még akkor is, amikor már
érezte, hogy legyőzte őt. Az apostolokat tehát azért nevezik itt galileaikanak, mert abból az
országból valóknak tekintették őket. Egyébként nem ok nélkül dorgálták itt őket az angyalok.
Mert nagyon jól tudták, hogy Jézus Krisztus készült a mennybemenetelre, hiszen sokszor
mondta nekik. Sőt, még ezt is mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha nem
megyek el, nem küldöm el Őt hozzátok.” Akkor hát el kellett felejteniük, ha így maradtak ott
a tekintetüket a magasba emelve és várva, mi fog történni. Mert min t említettem, Ő jelezte
nekik, hogy szükséges elmennie, s megmondta nekik, hogy uralkodnia kell, s közben nekik
pedig Őt kell szolgálniuk. Azt is megmondta nekik, hogy az Atya jobbjára kell ülnie és ott
kell közbenjárnia a híveiért. Ők azonban azt mutatják ki, hogy aligha emlékeznek arra, amit
oly gyakran ismételt nekik. A tudatlanságuknak azonban figyelmeztetésként is kell szolgálnia.
Mert ez nemcsak nekik, de nekünk is szól. Jegyezzük meg tehát, mit mondtak nekik az
angyalok, hogy felismerjük a jótéteményt, amihez Krisztus mennybemenetele folytán jutunk.
Amikor elhangzik, hogy Ő pont úgy fog visszajönni, ahogyan elmenni látták, azzal azt
akarják megmutatni nekünk, hogy nem idelenn kell keresnünk Jézus Krisztust, amíg el nem
jön megítélni a világot. S most, amikor keressük, annak a minden emberi értelmet meghaladó
hit által kell történnie. Ez az első ebben az igeszakaszban, amit nagyon érdemes megjegyezni.
Miután a természetünknél fogva mindig is hajlamosak vagyunk lehúzni a dolgokat, nagyon
nehéz nekünk nem holmi babonákhoz folyamodni, amikor valaki a mi Urunk Jézus Krisztus
mennybemeneteléről beszél nekünk. Valójában látjuk, mi történt itt. Jóllehet a mennybe ment,
s meg van írva, hogy pontosan úgy jön el, ahogyan elmenni látták, azok, akik
keresztyéneknek mondják magukat, soha nem szűntek meg Őt idelenn keresni. Így történt,
hogy a kenyérben és a borban keresik Jézus Krisztust, s szeretnék Őt bezárni egy dobozba,
majd ide-oda hurcolni, s úgy játszani Vele, mint egy babával. Honnan származnának efféle
babonaságok, ha nem onnan, hogy a természetünk hajlamos úgy lehúzni a dolgokat, mint egy
kő? S amikor azt mondom, hogy hajlamosak vagyunk lehúzni a dolgokat, akkor úgy értem:
egész idő alatt Istent is le akarjuk vonni mindazzal, amit Róla tudunk, s szeretnénk, ha
hozzánk hasonló lenne. Tapasztalatból látjuk tehát, hogy az emberek szeretnénk, ha Jézus

127
Krisztus teltben lenne jelen velük, viszont azt is látjuk, hogy az angyalok, meg akarva fosztani
minket az efféle spekulációktól, ezt mondták: „Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a
mennybe?” Igaz, hogy a mi Urunkat keresve nagyon szükséges a lelkünk felemelése a
mennybe, de nem a magunk érzékszerveinek és értelmének megfelelően kell keresnünk: most
a hitnek kell irányítania. Vajon nem tudjuk, hogy a hit felülmúl minden emberi érzékelő
képességet? Mert ez nem olyan tulajdonság, amit örököltek az emberek, hanem kegyelem,
amit Isten ad meg nekik a természetük kijavítása végett. Keresnünk kell tehát Urunkat, de
nem szemmel, nem is füllel, se nem lábbal vagy kézzel, hanem a hitnek kell biztosítania
mindezt, ami belőlünk hiányzik. Azaz, amikor hallottuk ezt az igeszakaszt, kellőképpen fel
leszünk fegyverezve mindazok a hóbortok ellen, amivel az egész pápaság át van itatva,
amikor azt mondják egy darab kenyérre, hogy „ez az Isten”, s úgy vélik, be tudják zárni, mint
egy babát. Mi, azt mondom, kellőképpen fel leszünk fegyverezve a szembeszegüléshez
ellenük, ha tudjuk, hogy elhangzott: nem kereshetjük Őt az ember természetes érzékeivel,
csak hittel. Továbbá arra is intést kapunk, hogy ne engedjük szabadjára a babonaságainkat, s
ne gondoljuk, hogy Isten testileg is velünk lehet. Mivel ez a bűn mindig is megvolt az
emberben, annál inkább szükséges bölcseknek lennünk ebben az esetben. Tudjuk, mit
mondtak a zsidók Áronnak: „Csinálj nekünk isteneket”. Ez az, ahogyan az emberek birtokolni
akarják Istent, hogy bánhassanak Vele úgy és tehessék Vele azt, ahogyan és amit csak
akarnak. De emlékezzünk mindig erre az igeszakaszra, hogy az felfegyverezzen minket a
szembeszálláshoz ezzel a bűnnel. Mert jóllehet Jézus Krisztus kijelentetett nekünk, s a
Testvérünkké vált, mi mégsem szemlélhetjük Őt, csak hit által, s nem szabad Őt elképzelnünk
a magunk fantáziája alapján, amikor megmutatkozik nekünk. Aztán mivel tudjuk, hogy Jézus
Krisztus ebbe a mennyei dicsőségbe távozott, jegyezzük meg azt is, miért van itt: először is,
hogy emlékeztethessen arra, amit mondott, hogy nem emberi kéz által csinált szenthelyre
ment be, hanem a mennyben van, s ott közbenjár értünk Isten, az Ő Atyja előtt. Ha pedig mi
Istenhez merészelünk imádkozni, el leszünk utasítva, hacsak Jézus Krisztus nincs ott a mi
nevünkben. Mivel pedig ott van, Ő a mi Közbenjárónk, Aki bemutatja az imáinkat és választ
szerez azokra, mintha nekünk lenne meg az a kiváltságunk, hogy megmondjuk, mit kell
tennünk, és kiönthessük a szívünket Isten előtt. Ezt láttuk a Zsidókhoz írott levélben, hogy
amiképpen a főpap minden ember nevében lépett be a szentek szentjébe, úgy – mivel Jézus
Krisztus a mennyben van – biztosaknak kell lennünk abban, hogy ott Ő közbenjár értünk.
Mert a főpap, amikor belépett a szentek szentjébe, a fején viselte Izrael gyermekeinek neveit
és a mellén volt tizenkét drágakő, ami a nép tizenkét leszármazási vonalát jelképezte annak
megmutatása végett, hogy bár egyedül ment be, az mégis mindenki számára történt. S mivel
Jézus Krisztus a mennybe ment és ott visel minket, még ha oktalan állatok vagyunk is, és
hordozza a neveinket Isten előtt annak megmutatása végett, hogy a szívén visel minket, nem
kell kételkedve imádkoznunk Istenhez, hanem biztosak lehetünk abban, hogy az imáink
mindig elfogadhatók lesznek Isten számára, mert Jézus Krisztuson keresztül imádkozunk. S
ha ezt jól megértenék, akkor nem lenne oly sok babonaság a pápaságban. Miért van annyi
támogató szentjük? Miért folyamodnak a szűz Máriához? Mert soha nem értették meg, hogy
Jézus Krisztus a mennybe távozott. Ha ugyanis megértették volna, hogy Ő Közbenjárónak
ment oda fel, akkor soha nem mondták volna, hogy nem méltók Isten elé tárni a kéréseiket,
ezért sok szószólóra van szükségük. Mert akkor megérthették volna azt is, hogy miután Jézus
Krisztus a mi nevünkben van ott, ezért nekünk is van oda bejárásunk támogató szentek és
szószólók nélkül is. Ezt kell tehát legelőször is megjegyeznünk.
Továbbá úgy ment a mennybe, hogy ott Atyja, Isten jobbjára ülve kormányozhassa a
világot, mégpedig oly módon, hogy mindig megsegíti azokat, akik hisznek Benne, és
különleges gondjukat viseli. Ha Jézus Krisztus mindig velünk maradt volna, akkor
kétségkívül sokkal babonásabbak lennénk, mert nem volna meg ez a hatalma, ami folytán
minden alá van vetve Neki. Igaz, hogy rendelkezhetne vele, de mi nem beszélünk Róla

128
anélkül, hogy követnénk azt a rendet, amit Ő szabott meg nekünk az evangéliumában. S
valóban ostobaság lenne azon vitatkozni, hogy megtehetné-e másképp ezt vagy azt. Mert az Ő
hatalma végtelen. De ahogyan a feltámadás után azt mondta, hogy minden hatalom Isten által
adatott Neki, úgy hitünk szerint is Isten, a mindenható Atya jobbjára ült. Ez azt jelenti, hogy
ott van trónja és csak üldögél rajta? Egyáltalán nem. Hanem Isten jobbján mint Isten
Helytartója van jelen. Ha meg merészelnénk állni Isten dicsőséges fensége előtt, lerogynánk
és összezavarodnánk, de hogy bejárásunk legyen oda, Jézus Krisztus a miénk, Akinek minden
alá van vetve mennyen és földön. S mivel Jézus Krisztus teljhatalma örök, mégis azt
mondjuk, hogy Isten jobbján ül, amíg ki nem mondtuk, hogy felment a mennybe. Ezért
minden vonatkozásban Övé az elsőség a mennybemenetele után.
Megjegyezzük, hogy Jézus Krisztus eme királysága értünk van, mert Neki nem volt
szüksége rá a saját Maga számára, hiszen Ő örökkévaló az Atyával együtt. De mi következik
ebből? Ő Isten jobbján ül abban a természetben, amit velünk együtt öltött Magára. Emiatt
biztosak lehetünk benne, hogy miután az Ő védelme alatt állunk, semmi gonoszság sem érhet
minket. Igaz, Ő megengedi, hogy a testünk akadályozzon és megannyi nyomorúság vegyen
körül minket. De mi van akkor? Ő mindig kész kinyújtani a kezét felénk, s nekünk
biztosaknak kell lennünk abban, hogy jóllehet egy ideig szenvedünk, a végén a mi
üdvösségünkre válik. Ezt kell megértenünk, amikor a mennybemeneteléről van szó. Így mióta
odament és a mennyben van értünk, nem kell félnünk ebben a világban lenni. Igaz, oly sok
nyomorúságnak vagyunk kitéve, hogy az állapotunk szánalmas, de azon nem kell se
megdöbbennünk, se önmagunkra korlátoznunk a figyelmünket. Azaz, a Főnkre nézünk, Aki
már a mennyben van, és ezt mondjuk: „Bár gyenge vagyok, ott van Jézus Krisztus, Aki elég
hatalmas ahhoz, hogy felállítson. Bár gyenge vagyok, ott van Jézus Krisztus, Aki az én erőm.
Noha tele vagyok nyomorúságokkal, Jézus Krisztus halhatatlan dicsőségben van, s amivel Ő
rendelkezik, azt egyszer majd nekem adja és én részesülök minden jótéteményéből. Igen, az
ördögöt nevezik e világ fejedelmének. De mi van akkor? Jézus Krisztus sakkban tartja őt,
mert Ő a menny és a Föld Királya. Vannak ördögök felettünk a levegőben, akik háborúznak
velünk. De mi van akkor? Jézus Krisztus uralkodik fenn, s teljesen a kezében tartja a csata
irányítását. Nem kell tehát kételkednünk abban, hogy győzelmet ad nekünk. Itt ki vagyok téve
sok változásnak, ami okozhatja a bátorságom elvesztését. De mi van akkor? Isten Fia az én
Főm, Aki minden változástól mentes. Ezért Belé vetnem kell a bizalmamat.” Így kell a
mennybemenetelére néznünk, magunkra vonatkoztatva annak jótéteményeit.
Figyeljük most meg azt, amit az angyalok mondtak: „akképen jő el, a miképen láttátok
őt felmenni a mennybe” – azt jelezve, hogy nem szabad várnunk Rá, csak majd mikor
visszatér az ítélet napján. Mindennek nemcsak minden babonát el kellene venni tőlünk, de
Hozzá is kellene vonzani minket a mennyben. Már mondtuk, hogy csak hit által kell Őt
látnunk. Mivel így van, gondoljuk meg, mit mondott Pál a kolossébelieknek: „Mivel Jézus
Krisztus a mennyben lakozik, Aki a ti Főtök, Akiben van a teljes életetek, a szíveiteket és az
elméiteket ott fenn kell tartanotok, még ha a testeitek itt is vannak.” (Kol3:1-2, 4:1)
Mivel tudjuk, hogy Jézus Krisztus odafenn van, ezért meg kell tanulnunk megtagadni
a világot, hogy egyesülhessünk Vele. Nagy a távolság Közte és közöttünk, s el leszünk
választva Tőle, amíg nem vesszük azokat az eszközöket, amiket szent Pál ad nekünk:
konkrétan, le kell vetkőznünk ezeket a földi tagokat, melyeket utóbb magyaráz meg és
mondja, hogy ezek a luxus, a kapzsiság, a falánkság, a gőg, az irigység és az ezekhez
hasonlók.251 Akarunk tehát részt venni ebben a mennybemenetelben? Akkor nem szabad
elszakadnunk Tőle. De hogyan csatlakozzunk Hozzá? Le kell vetkőznünk ezeket a földi
tagokat és dolgokat, amik itt lenn tartanak bennünket. Egyesek átadják magukat a luxusnak,
mások a bosszúállásnak, megint mások a falánkságnak, s vannak, akik más bűnöknek. S bár a

251
Ez a lista nincs teljesen összhangban a Kol3:5-te, bár jellemzően páli.

129
hit magasra emel minket, az érzelmeinknek is követni kell, hogy megtagadhassuk az egész
világot és mindent, ami megakadályozhat minket abban. hogy egyesüljünk a Főnkkel. Ezért
mondja, hogy úgy fog eljönni, ahogyan elmenni látták a mennybe – azért, hogy megtanuljunk
egyesülni Vele a szíveink szeretetén keresztül. Emellett az angyalok nem akarnak beszélni
sem a köntösről, amit Jézus Krisztus viselt, sem semmi más dologról, ahogyan sok fanatikus
keres olyan dolgokat, amik nem szükségesek és nem is hasznosak az üdvösséghez, hanem
csak ennyit mondtak annak megmutatása végett, hogy Ő látható módon fog eljönni. Mintha
azt mondták volna az apostoloknak: „Nektek gonoszságnak tűnik, hogy a Mesteretek a
szemetek láttára vétetik el, de ez semmit sem fog nektek ártani, mert meg fogjátok látni, amint
visszatér abban a halhatatlan dicsőségben, amiben most van.” A pápistáknak más elmésségeik
vannak a gyerekek számára annak kimondásával, hogy az istenük a miséjükben van, s úgy
játszadozhatnak vele, ahogyan csak nekik tetszik. Azt mondják, igaz, hogy Jézus Krisztus
látható és nyílt formában fog eljönni, de most magában és titokban jön. Igaz, hogy naponta
eljön hozzánk. Nem a semmiért mondja a szentírás, hogy Isten meglátogat minket. Azt is jól
mondjuk, hogy az evangélium az Ő jelenlétének bizonysága. De meg kell jegyeznünk, hogyan
lakozik velünk. Szent Pál azt mondja, hogy hit által. Nem szabad tehát ábrándoznunk, hanem
meg kell értenünk, miről beszél szent Pál, amikor ezt mondja: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten
temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” (1Kor3:16) Pont ahogyan Isten
láthatatlanul mindenben és mindenen keresztül jelen van, úgy közli Jézus Krisztus Önmagát
velünk. S amikor egyesülünk Vele, a lelkeinket az Ő testének szubsztanciája táplálja (még ha
Ő a mennyben is van), de ez a hit ereje és a Szentlélek által történik. A pápisták tehát
túlságosan tudatlanok, amikor azt mondják, hogy Ő magában jön,252 és eloszlik a kenyérben
és a borban.
Mivel tudjuk, hogy mit jelent ez a szó, alkalmazzuk a magunk hasznára. Azt hallottuk,
hogy az angyalok megígérték az apostoloknak, hogy bár látták Őt eltávozni a mennybe, vissza
fog jönni. Mi haszna lenne a számunkra, hogy alászállt elszenvedni a halált és a kínokat, ha
nem volna reményünk arra, hogy egyszer majd ismét meglátjuk? De mikor megkapjuk az
ígéretet, miszerint vissza kell jönnie minket összeszedni és Önmagával egyesíteni, abból
vigasztalást kell merítenünk. Ezért ez nemcsak az apostoloknak, hanem nekünk is szól. S meg
kell tanulnunk megvigasztalódni abban, hogy jóllehet nagy távolságra vagyunk Tőle, Ő mégis
megjelenik majd a megváltásunk végett. S fel kell emelnünk a fejeinket és azzal
felülkerekedni minden bosszúságon, amik minket érhetnek. Ezzel valóban jól megítélhetjük,
hogy van-e hitónk vagy nincs Jézus Krisztusban. Mert amikor azt halljuk, hogy Ő ismét el fog
jönni,253 ha örülünk annak és megtapasztaljuk a visszajövetele iránti vágyat a szívünkben, az
annak jele, hogy van hitünk Őbenne. Viszont, ha félünk ettől a naptól, vagy olyan érzésünk
van, hogy szándékosan elfordítanánk azt, ha lehetséges lenne, az a hitellenségünk jele. Nos,
az biztosan látszik, hogy a hit nagyon ritka dolog a világban. Mert vigaszt kell merítenünk
abból, ha az Ő eljöveteléről beszélnek nekünk, hiszen az a megváltásunk napja, ahogyan szent
Pál mondja a Róma levél 8. fejezetében.254 S nagyon keveset tesznek ennek érdekében. Ha
tehát bánatosak vagyunk, amikor a visszatéréséről hallunk, az vajon nem annak jele, hogy
nem reméljük, hogy Jézus Krisztus lehet a Megváltónk? Igaz, hogy a megváltásunkat
beteljesítette az Ő halála, de mikor majd meg leszünk fosztva ettől a testtől, akkor
szabadulunk meg a bűn rabszolgaságából. Ezért kell a halálnak kívánatosnak lennie a
számunkra. Így mivel az általános megváltás nem teljesedik be az utolsó napig, biztosan
nyögnünk kell, ahogyan az egész teremtés nyög, várva ezt a napot, mert az ember bűne miatt
ki van téve a romlásnak és szabadulásra vágyik attól.

252
par cachets, vagy darabonként.
253
revenir, ismét eljön vagy visszajön.
254
Ennek a fejezetnek sok modern értelmezése nem a második eljövetelként utal rá. Azt hiszem, ez a tény
feltárja az egyoldalúságát a ma keresztyénségnek nevezett valami nagy részének.

130
 Így tehát az ég és a föld és minden más teremtmény vágynak Jézus Krisztus
megjelenésére, hogy mindent helyreállítson. Nem válik nagy szégyenünkre, ha nem vágyunk
jobban a visszatértére, mint az oktalan állatok? Mert nemcsak értelmünk van, amit Isten adott
nekünk, halandó embereknek, de lelkünk is, amit azért adott, hogy vágyjunk az eljövetelére. S
biztos jele a hitetlenségnek, ha egyáltalán nem vágyuk erre a napra. S ha nem emeljük fel a
fejünket mindannyiszor, ahányszor ezt az Ígét hirdetik nekünk, azzal kellőképpen kimutatjuk,
hogy nincs hitünk Jézus Krisztusban. S bár a hívők vigaszt merítenek ebből a mondatból, a
gonoszoknak is kell érzniük félelmet a bensőjükben az Ő eljövetelétől. S bár nem tesznek
mást, csak gúnyolódnak rajta, mégis van bennük egy szívbe markoló félelem, hogy Urunk
elküldheti őket az ítéletében. S nem ok nélkül fogják fel Jézus Krisztust csak a Bírájuknak,
mert nem akarták elfogadni, amikor Isten Megváltóként akarta nekik adni. Igaz, hogy sokan
nem tesznek most mást, csak nevetnek. Ezért majd meg kell tapasztalniuk Őt, Akit kinevettek.
Mint azok, akiknek ha ma az ítéletről beszélnek, ezt mondják: „Nos, talán. Az idő majd
megmutatja, de lehetséges.” Mint az én csúfolóim, akik a múlt szerdán ezen a helyen
gúnyolódtak, s akik nem elégedtek meg azzal, hogy méltatlanok legyenek és Istent megvessék
a kocsmákban, hanem idejönnek, hogy szörnyetegekként viselkedjenek a kegyetlenségükkel
és a pökhendiségükkel, s megmutassák, hogy olyan szégyentelenek, mint az utcanők, eljönnek
gúnyolni Istent és az Ő Ígéjét még a templomában és a kegyeseinek jelenlétében is. Nos, kit
gúnyolnak most? Majd megtapasztalják, azt mondom, Őt, Akit megvetettek. Mert el fog
jönni, el fog jönni. S most sem azért ment a mennybe, hogy eltűrje a gonosz gúnyolódásukat
anélkül, hogy bosszút ne állna. De van jegyzete, amibe feljegyzi minden gúnyolódásukat. S
mivel majd nem akarnak önként jönni a számadásra, el kell majd jönniük meghallgatni az
ítéletüket az ördögökkel, atyáikkal és testvéreikkel együtt. Mivel pedig ezt a tanítást okulásul
kaptuk, tanuljunk meg időben megalázkodni és behódolni Jézus Krisztusnak, mert Ő az
angyalok Fejedelme és ők is engedelmeskednek Neki. Legyünk hát ebben a társaik. S mivel
így vagyunk biztosítva arról, hogy Ő a mi javunkra van Isten előtt, ne féljünk imádkozni
Hozzá. Aztán vigasztalódjunk, még ha sok fájdalmat is kell manapság eltűrnünk, s várjuk
Isten napját, amire az Úr Jézus megígérte az eljövetelét, hogy egyesítsen minket Magával.
E szent tanítás után hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Istenünk jelenlétében.

131
 16. prédikáció
Első prédikáció a Pünkösdről255

A Szentlélek leszállásáról az apostolokra. Elhangzott Pünkösd napján, amikor az

úrvacsorát is megünnepelték.

„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És

lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az
egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle
mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni
más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok.” (Csel2:1-4)

A természetünknél fogva olyannyira hajlamosak vagyunk a hitetlenségre, hogy Isten

Ígéjét hiteles módon kell bepecsételni a szívünkbe, hogy befogadhassuk azt és teljesen
határozottak legyünk vele kapcsolatban. Igaz, hogy Isten azt minden hívő szívében a
Szentlélekkel pecsételi el, amiért is az evangélium Pecsétjének is nevezik Őt. De azokat
kellett legelőször is elpecsételni, akiknek majd hirdetniük kell ezt a tanítást az egész világnak
és Istennek úgy kellett kormányoznia őket, hogy teljesen biztosak lehessünk a tanításban, amit
ők adtak közre nekünk, s ne úgy fogadjuk, mint halandóktól, hanem mint Istentől származót,
mert Ő a valódi Szerzője. Mert tudjuk, hogy a hitünknek túl gyenge lenne az alapja, ha csak
emberi hitelesítéssel rendelkezne. Mindig is ingatagok lennénk, amíg a lelkünk nem
emelkedne a világ fölé és nem Istenben vetne alapot, tudva, hogy az üdvösségnek ez az Ígéje,
amit naponta prédikálnak nekünk, Tőle származik. S azért lett ez a beszámoló írásban is
megörökítve a számunkra, hogy valahányszor csak olvassuk vagy halljuk Isten Ígéjét, az úgy
táruljon elénk, hogy ami az Ó- és az Újszövetségben foglaltatik, azt nem emberek találták ki,
hanem Isten tett arról látható jellel bizonyságot úgy, ahogyan kell, s az emberek csak az Ő
Szentlelkének eszközei. Ami Mózest és az összes prófétát illeti, megvolt a megerősítésük
arról, hogy Isten küldte őket, ezért, ha kételkedünk a tanításukban, az a mi hibánk, s a
hálátlanságunknak és a rosszindulatunknak tudható be.
Itt azt olvassuk, hogy mielőtt az apostolok közreadták volna az evangéliumot az egész
világnak, Isten a Szentlelkét engedte rájuk, hogy megtudjuk: amit előadtak, abból semmit nem
maguktól találtak ki, hanem hűségesen azt adták közre, amit Isten parancsolt nekik. Látjuk
tehát, hogy ennek a beszámolónak miképpen kell szolgálnia minket. Mert ha nem vagyunk
biztosak abban, hogy az apostolok mondhatni új teremtményekké lettek, és Isten biztos jelet
adott nekik annak megmutatása végett, hogy elfogadta és felhatalmazta őket, mivé válna a
hitünk? Csak múló vélekedéssé válna. Ugyan mondhatnánk, hogy „úgy gondolom”, „úgy
tűnik nekem”, de lehetetlenség lenne, hogy teljes mértékben meggyőződve rendelkezzünk a
megfelelő szilárdsággal és állhatatossággal. Mivel idelenn nincs más, csak hiábavalóság, ezért
a mennybe kell vetnünk a horgonyunkat, ahogyan az apostol is mondja a Zsidókhoz írott
levélben. S akkor képesek leszünk kiállni minden forgószelet és vihart, s a világ és az ördög
nem lesz képes megragadni minket, bárhogyan is tervezgessenek. A hitünk mindig szilárd
lesz és nem térünk le az útról, ha ragaszkodunk ehhez az alapelvhez: Isten az, Aki vezet
minket, Aki Magához hív, s a tanítás, amit nekünk prédikáltak, az Ő tiszta és tévedhetetlen
igazsága. Ez tehát az, ahogyan össze kell foglalnunk az olvasottakat, hogy amikor ott nagy
háborgás támadt, mint holmi szélvihar, akkor Isten akarta látható jellel kimutatni, hogy Ő
választotta a tizenkét apostolt az üdvösség üzenetének elviteléhez mindenfelé. Igaz, hogy
abban az időben csak tizenegyen voltak, de a tizenkettes szám nem maradhatott örökre

255
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 623-636. oldalak

132
híjával, mert Júdás helyére Mátyást állították. S így lett kijavítva az, ami korábban
megsemmisült, s ez a hiányosság csak rövid időn keresztül állt fenn, amint arról szent Lukács
később beszámol.
Ott van tehát a mi Urunk Jézus Krisztus tizenkét követe, akiket már ki- és megjelölt.
De fel kellett ruházni őket olyan ajándékokkal is, amik szükségesek voltak ennek a nehéz és
fennkölt feladatnak az ellátásához. Felülről kellett tehát őket kiformálni, s Istennek kellett
bennünk munkálkodnia furcsa és ámulatba ejtő, minden emberi képességet meghaladó
módon. Amit pedig az ott keletkezett szelet és a kavargó forgószelet illeti, az azt volt hivatott
megmutatni, hogy a Szentlélek szállt le az apostolokra, s nemcsak azért, hogy megossza velük
az ajándékait, hanem azért is, hogy az egész világot megrázza ezzel. Hiszen megmondta
Aggeus próféta által: „Egy kevés idő van még, és én megindítom az eget és a földet”
(Agg2:6). S ez teljesedett be az evangélium prédikálásával. Látjuk tehát, hogy amikor a
Szentlélek alászállt, akkor nemcsak egy maroknyi ember volt jelen, hanem sokan voltak, hogy
ez elérhesse az egész világot annak végső határaiig. Ha nem lennénk alaposan meggyőződve
arról, hogy ez a történet, miszerint Isten egyszer elküldte a Szentlelkét, nekünk szól, akkor
nagyon hűvös lenne a számunkra, és a hitünk felépítéséhez. Emellett biztos, hogy Isten
elküldhette volna a Szentlelkét gyengédebb módon is. De jegyezzük meg, hogy ez a hevesség
a test minden gőgjét volt hivatott letörni, másrészről pedig felrázni minket, mert túlságosan
tunyák és lassúak vagyunk. Két hatalmas bűn van meg bennünk, melyek gátolnak minket
Isten Lelke erejének a megérzésében, s abban, hogy az evangélium mellett tegyük le a garast.
Az egyik az, hogy gőgösek vagyunk és tele vagyunk önteltséggel. Nos, mindezt le kell
vetkőzni és meg kell tanulnunk, nagyoknak és kicsiknek egyaránt úgy behódolni Istennek,
hogy kiüresítsük magunkat mindentől s úgy tekintsünk az életünkre, mint ami Tőle származik,
mégpedig az Ő tiszta kegyelméből. Szükséges tehát, hogy ez a természetünkben gyökerező
büszkeség megítéltessen, mégpedig hevesen, mert túlságosan megkeményedtünk benne.
Másrészt mindegyikünk érez magában földi restséget, ezért a figyelmünket kizárólag e világra
irányítjuk és abba merülünk. Röviden, majdnem hülyék vagyunk, ezért nem tudjuk megízlelni
sem Isten Ígéjét, sem az Ő Szentlelkének erejét, amíg mondhatni erővel fel nem ébresztenek
minket. Ezt jelenti tehát az itt elbeszélt történet, miszerint forgószél csapott le rájuk. Először
is azt látjuk, hogy a Szentlélek alászállásának meg kellett ráznia az egész világot és
megreszkettetnie az egész emberiséget, hogy Istent egyhangúlag imádhassák és az emberek
behódolhassanak Neki. Fel kell azonban ébrednünk, mert túlságosan ostobák vagyunk és az
Isten iránti engedelmességre is rá kell vezetni minket, megfosztva minden önteltségtől, tudva
jól, hogy nincsen bennünk más, csak nyomorúság, s csak sár és rothadás vagyunk, s a
lelkünkben is csak romlás van, amíg Isten meg nem újít minket.
Emellett, amikor a Szentlélek ebben, tudniillik kettős tüzes nyelvek formájában szállt
alá, azzal azt akarta jobban kifejezni, hogy miképpen akart munkálkodni Isten az evangélium
prédikálásán keresztül. Ha az ember beszél, a hangja szertefoszlik a levegőben és holt dologgá
válik. Az evangéliumról pedig elhangzik, hogy az Isten hatalma minden hívő üdvösségére
(Rm1:16). Hogyan? Elvezethet egy levegőben szálló és szertefoszló hang a mennyek
országába minket?256 Magától senki sem tudja, hogy kell megteremteni akárcsak egy pici
legyecskét is. Szükséges, hogy Isten képmása ki legyen bennünk javítva, hogy megkapjuk a
romolhatatlan magot a mennyei dicsőség eléréséhez, a csatlakozáshoz az angyalok
társaságához, az elváltozáshoz a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és halhatatlanságára, s
az osztozáshoz az Ő isteni természetében, ahogyan szent Péter beszél róla.257 S megtörténhet
ez emberek hangja által? Természetesen nem, de akkor konkrétan ezért mondják, hogy a
Szentlélek ugyanott van, ahol az Ígét prédikálják. Hiszen miért vette fel a tüzes nyelvek
alakját? Bizonyos, hogy mindig van hasonlóság a látható jelek és az azok által képviselt
256
de cieux, többes számú, mint a görögben a Mt7:21-ben, 10:7-ben, 11:11-12-ben, 13:24-ben, 13:31-ben stb.
257
Elsődlegesen az 1Pt1:23-ra utal. Kálvin az újjászületést a romolhatatlan magból történőként értelmezi.

133
igazság258 között. Meg kell tehát látnunk, miért jelent meg a Szentlélek nyelvek formájában.
Annak megmutatása végett, hogy benne lesz az apostolok szájában, s megadja nekik azt, ami
szükséges a hivataluk és a megbízatásuk ellátásához, s a munkájuk hasznossá tételéhez, hogy
az ne legyen haszontalan. Mert először is tudjuk, hogy még a fellelhető legélesebb eszű ember
sem tudná, hogy kell akár csak egyetlen szót is prédikálni, amíg nem a Szentlélek irányítja.
Ezzel Isten megmutatja nekünk az állapotunkat, hogy mert nem lennénk képesek megnyitni a
szánkat, hogy csak egyetlen helyes szót is mondjunk az Ő dicsőségéről, ha nem Ő adná azt
nekünk. Nagyon is szükséges volt tehát, hogy az apostolokat Isten Lelke kormányozza,
különben némák maradtak volna. Azt is látjuk, micsoda kezdetlegesség volt bennünk, hisz
sokkal aktívabb és élénkebb lélekkel is rendelkezhettek volna – hacsak Isten nem azt akarta
megmutatni nekünk a kezdetlegességükkel, mint egy tükörrel, hogy milyen a mi állapotunk,
amíg Ő meg nem világosít minket a kegyelmével. Igaz, hogy amikor az apostolok útnak
indultak a mi Urunk Jézussal, akkor a Mesterüknek tartották Őt, s teljes alázattal vetették
magukat alá a tanításának, de mégis, mit tudtak arról? Látjuk, hogy szegény, oktalan állatok
voltak, így meggondolva, milyen keveset tanultak egy ilyen jó iskolában, nekünk is meg kell
szégyenülnünk a lassúságuk miatt. Ám ez nagyon jó szolgálatot tesz nekünk. Mert ott vannak
ők! Egy pillanat alatt megváltoztak, így Isten kegyelme csak még fényesebben ragyog, hiszen
látjuk: olyan hangosan hirdették Isten titkait, hogy az maga a csoda, és mindenki elámult ezen
hiszen korábban nem volt ott semmi. Azután gondoljuk meg milyen erényesek és állhatatosak
voltak. Valamennyien elgyengültek. Úgy látszott, hogy a hitük halott és kialudt. Ott volt
Péter, aki mondhatni a vezetőjük volt, aki annyira aljas módon tagadta meg a Mesterét, és
adta meg magát, mint a Sátán rabszolgája. Nagyon szükséges volt tehát, hogy Isten felfedje a
kártyáit. Mert emberi oldalról nézve nem volt lehetséges orvosság. Ezért jegyezzük meg, hogy
Isten Lelke nem ok nélkül jelent meg nyelvek formájában, hanem hogy megmutassa: az
evangélium tanítását Isten ezzel az eszközzel hagyta jóvá és pecsételte el, hogy azt teljes
tisztelettel s alázattal fogadjuk, s egyáltalán ne legyen semmiféle vita arról, hogy honnan
származik, mert Isten megmutatta a karját és kijelentette, hogy Ő volt a Szerzője.
Emellett a nyelvek nem ok nélkül voltak kettősek és tüzesek. Mert tudjuk, miképpen
volt megosztott az emberi faj önmagában és egyúttal elidegenedett Istentől. S terv, amit
alkottak Bábel tornyának felépítésére,259 volt az oka, amiért az emberek barbárok lettek
egymással, így nem volt többé semmilyen kommunikáció. De úgy tűnt, hogy Isten ennek
ellenére szétszórta őket. Miképpen történt hát, hogy az apostolok, akiket mindig elszigetelt,
bolond és tanulatlan embereknek tekintettek Júdeának ebben a sarkában, képesekké váltak
hirdetni az evangéliumot az egész világnak, míg Isten el nem érte azt, amit korábban
megígért, nevezetesen, hogy minden nyelv és minden nemzet megismeri Őt? Igaz,
megmondatott, hogy mindenki beszéli majd a héber nyelvet, hogy csatlakozzanak az igaz
hithez, de az igazság jobban hirdettetik nekünk, amikor azt mondják, hogy az összes hívő,
legyenek bármelyik vallástól valók, együtt kiáltva majd, hogy „Abba, Atyám”, egyhangúlag
segítségül hívják Istent, még ha lesznek is nyelvi különbségek. Így akarta tehát Isten Lelke
kimutatni a hatalmát ezeken a nyelveken azért, hogy Isten nevét mindenki segítségül hívhassa
és valamennyien részeseivé válhassunk az üdvösség szövetségének, ami csak a zsidóké volt,
amíg a válaszfal le nem dőlt. Ebből látjuk Istenünk csodálatos jóságát, amivel a rosszat jóvá
változtatta. Mert ha keressük az okát, miért vannak különböző nyelvek a világon, arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy Isten átka miatt. Itt azonban mégis a jósága és az atyai
könyörülete mutatkozott meg, amikor az élet üzenete hangzott fel minden nyelven. Így
alakította át Isten a rosszat jóvá. Annál nagyobb okunk van magasztalni és áldani az Ő szent
nevét, tudva, hogy a nyelvi különbözőségek nem gátolták meg Őt abban, hogy az egész
világon hirdesse: vissza akarja fogadni azokat, akik korábban elidegenedtek Tőle, s össze
258
vagy valóság. Franciául verite, latinul veritas, görögül aletheia.
259
Franciául Babylone.

134
akarja gyűjteni mindannyiukat mondhatni a keblére, míg be nem lesznek fogadva a mennyei
örökségbe.
Ennyit az egyik dologról. De nem elegendő, hogy hirdessék az evangéliumot, s Isten
ennek eszközével váljon ismertté az egész világon, amíg ez a tanítás nem vág az emberek
szívének elevenébe és nem készteti őket engedelmességre. Ezért is jelentek meg a nyelvek tűz
formájában. Mert először is meg kell tisztulnunk, mivel csak romlás és mocsok van bennünk.
Ha valami végig vizsgálja az érzelmeinket és a vágyainkat, rájön, hogy mindenhonnan csak a
bűz árad. Át kell minket alakítani,260 s Istennek furcsa módon kell minket megtisztítania.
Akkor viszont olyan hűvösek is vagyunk, amennyire csak lehetséges. Ezért Isten szeretetével
a tűzre kell tenni minket. Ahelyett, hogy teljesen a földi dolgokba burkolódznánk, Neki kell
felemelnie minket, amit meg is tesz az Ő Ígéjének segítségével.
Most már sommásan látjuk, miképpen szolgál minket manapság ez a beszámoló.
Először is annak érdekében, hogy az evangélium tanítását biztos és tévedhetetlen igazságként
fogadhassuk, magán hordozza Isten jelét, s az Ő Szentlelke által van elpecsételve, ezért az
örökbefogadásunk kiváló bizonysága. Akkor így vezet minket az engedelmességre, látva,
miképpen hagyta jóvá Isten az evangéliumát egyrészt azért, hogy a hitünk többé ne
ingadozzon, másrészt azért, hogy ne legyünk mindig hajlamosak megváltoztatni a szavainkat,
hanem mindig a jó útról nem letérve járjunk, amíg be nem fejezzük az utunkat. Ez az,
ahogyan Isten Lelkének erejében legyőzi a hitünk a világot. Mert ha emberek bölcsességére
kellene hagyatkoznunk, hová lennénk? De mikor Isten Lelke az alapunk, akkor soha meg nem
rendülünk. El kell azonban gondolkodnunk önmagunkról, hogy Isten manapság a részeseivé
tehessen annak, amit az imént jelentettünk ki, nevezetesen, hogy valódi összhangban hívjuk
Őt segítségül (még ha a nyelvi különbségek el is választanak), s akkor megújulunk a nekünk
prédikált tanítás által oly módon, hogy tudjuk: léteznie kell a minket megváltoztató tűznek,
ami megtisztítja mind az érzékeinket, mind a lelkünket, mind a szívünket ennek a világnak a
romlottságától. Mert jóllehet Isten gyermekei engedelmesekké válnak az evangélium
eszközeivel, mégis látjuk, hogy az igazság ellenségei egyre gőgösebbek és lázadóbbak, ez
pedig háborúba sodorja a világot, mint az manapság a tapasztalatok is mutatják. Mert amíg az
evangéliumot nem prédikálták, addig a világ gondtalan és nyugodt volt. Nem voltak sem
szóváltások, sem viták. S miért nem? Az ördög uralkodott ellenmondás nélkül. De amikor a
mi Urunk Jézus Krisztus megjelent az evangélium tiszta tanításával, a csetepaték egyre
közelebb és közelebb kerültek. S manapság csatározásokat látunk a magukat keresztyéneknek
mondók között is. Annál inkább kell imádkoznunk Istenhez, hogy tapasztaltassa meg velünk
is azt, amiért a Szentlélek leszállt az apostolokra és adja meg nekünk annak kegyelmét, hogy
teljes engedelmességgel tehessünk bizonyságot: ennek az volt a célja, hogy összegyűjtsön
bennünket, akik korábban szétszóródtunk, s egyesülhessünk a mi Urunk Jézus Krisztus alatt,
hogy az Ő Teste tagjaivá lehessünk és Ő lehessen a Főnk.
Emellett, hogy sikeresen lehessünk ebben, imádkoznunk kell Hozzá: olyan
szilárdságot adjon, hogy csak tűz maradjon a szívünkben rejlő hűvösség helyett, s alkosson
újra minket, hogy levetkőzhessük a természetünk minden romlottságát, a világtól elkülönülve
újulhassunk meg. Gyakorta látjuk, hogy Isten Ígéje miképpen tűz. Valóban az, de másfajta:
megemészt minden ellenszegülőt. Ahogyan Jeremiás próféta beszél róla, megmutatva, hogy
még Izrael népe is így járt, mert ők a gonoszságuk és a lázadásuk következtében mondhatni
pelyva és szalma lettek, amit Isten Ígéje megégetett. S manapság milyen sokan válnak
menthetetlenekké, mert Isten ellen harcolnak, mint a feldühödött, habzó szájú fenevadak,
vagy mások, akik csúfolódó és világi emberek, akik dacolnak Istennel, nem tisztelve az Ő
szent Ígéjét és nem tulajdonítva tekintélyt annak! Nos, igazság szerint ezek az emberek nem
teszi Isten Ígéjét sem haszontalanná, sem erőtlenné, hanem csak megtapasztalják majd azt,

260
recuite, újra főzni.

135
mint emésztő tüzet, ami hamuvá égeti és megsemmisíti őket. Tanuljuk meg tehát
megjegyezni, miért akarta Isten, hogy az Ő Szentlelke tüzes nyelvek formájában jelenjen meg.
Azért, hogy a hívők tudhassák: az elevenükbe kell vágni ahhoz még ezen a módon is, hogy
Isten megváltoztathassa és megújíthassa őket. Ez tehát az, amit sommásan észben kell
tartanunk ahhoz, hogy helyesen vonatkoztathassuk ezt a beszámolót saját magunkra.
Továbbá említsük meg a hit két fő részét, majd nézzük meg önmagunkat, hogy mivé
lennénk, ha Isten nem gondoskodna rólunk. A hitben először is tudás vagy bizonyosság,
azután szilárdság vagy állhatatosság rejlik. S amikor Isten beszél, mi süketek vagyunk arra,
amit mond, mert a figyelmünket e világ tölti ki, s minden az evangéliumban benne levő
bölcsesség ostobaság lesz a számunkra, amíg Isten meg nem világosít minket. Istennek
először is tehát meg kell nyitnia az utat hozzánk az Ő megismerése és a ragaszkodás végett
ehhez az igazsághoz, ellenkező esetben ugyanis süketek leszünk az Ő Ígéjére, s bolondok,
mindennemű felfogóképességnek híjával. Ennyit az egyik dologról. A másik pedig, hogy ki
kell tartanunk a Sátán által ellenünk indított támadások, valamint a csatározások ellen, s ezért
fel kell fegyverkeznünk és szerelkeznünk. De hogyan fegyverkezhetnénk fel addig amíg Isten
ki nem nyújtja a kezét? Csak a Szentlélek ereje elégséges ehhez. Amikor tehát már százszor is
tanítottak minket az evangéliumra, mégis mindig ingatagok és állhatatlanok vagyunk és
gyorsan elfordulunk attól, ha Isten meg nem erősít minket benne. Manapság, amikor oly sok a
veszély és a fenyegetés, a szegény hívők a szájukat sem nyithatják ki Isten segítségül
hívásához, hacsak nincsenek közvetlen halálos veszélyben. S nem vallhatják meg a hitüket,
mert rögtön fellobban a tűz, ami a mi Urunk Jézus Krisztus minden emlékezetét hivatott
eltörölni. Amikor ilyen ellenállás van jelen és azokat, akiknek a keresztyén hitet kellene
fenntartani, úgy lángra lobbantja a Sátán, hogy lerombolnának mindent, ha lehetőségük nyílna
rá, akkor vajon Istennek nem kell itt munkálkodnia? Sőt, a tapasztalat által arra kapunk
felszólítást és figyelmeztetést, hogy milyen nagy szükségünk van annak gyakorlására, ami
ebben a beszámolóban szerepel, azon túlmenően pedig arra, hogy hívjuk segítségül Istent és
imádkozzunk Hozzá, mivel Ő bizonyságot akart tenni, amikor az evangélium bejött a világba
mert ahogyan ott munkálkodott a Szentlelke erejével. Úgy mi is megtapasztalhatjuk Őt,
mindenki a maga helyén. Miután nekünk meggyőződéssel és határozottan kell ahhoz
ragaszkodnunk, hogy a prédikált Íge nem emberektől származik, ezért nem szabad azt akárki
okosságával értelmezni, amint azt szent Péter mutatja meg. Ő ugyanis összeköti ezt a két
dolgot: (1) miután Isten Szentlelke szólt az Ő szent prófétái által, (2) ezért a magunk részéről,
amikor meg akarjuk érteni, mit jelentenek ki a tanításaik, nekünk is félre kell tennünk a
természetes érzékeinket, s nem szabad belekeverni a spekulációinkat és nem mondhatjuk,
hogy „nekem úgy tűnik, én úgy vélem”, hanem józansággal és mértékletességgel kell
közelednünk, kérve Istent, hogy kormányozzon és vezessen be minket az Ő Szentlelkével az
Ígéjének megértésébe, aminek Ő a Szerzője. Ennyit az egyik dologról.
Mivel manapság látjuk, hogy az ördög oly sok szektával töltötte meg a világot, hogy
rengeteg az eretnek, akik nem szűnnek meg ártani az evangélium tisztaságának, továbbá
Istennek oly sok megvetője van, szelindekek, akikben többé nincs se hit, se vallás, ezért annál
szükségesebb megjelennünk Isten előtt, hogy megvilágosíthasson minket az Ő igazságával és
úgy egyesülhessünk a mi Urunk Jézus Krisztussal, hogy semmi se legyen képes elszakítani
minket Tőle. Másrészt adja meg nekünk az erő és az állhatatosság Lelkét mindvégig azért,
hogy az igazságnak bármennyi ellensége is támadjon, mi mégis kitartsunk és ezzel győzzük le
a Sátánt. S nemcsak magunkkal kell törődnünk, de másokkal is. Itt manapság nagyon könnyű
megvallani a hitünket: nem látjuk a tüzeket fellobbanni, mint szegény testvéreink, s nem
tapasztaljuk meg a viharokat, amik az ő fejükre zúdultak,261de biztos, hogy egyetlen Testben
kell egyesülnünk. Hisz miért gyűltünk össze, ha nem azért, hogy valódi testvériségben

261
Genf gyorsan az üldözött menekültek biztos kikötőjévé vált, akik Európa sok részéből menekültek oda.

136
lehessünk együtt, miután Isten az Ő végtelen jóságából a gyermekeivé fogadott minket és
naponta bizonyságot tesz arról, hogy Atyánk akar lenni? Nagyon illendő tehát, hogy a szerető
gondoskodásunk kiterjedjen azokra, akik mondhatni a farkasok csapdájában új bajokkal
szembesülnek nap mint nap, hogy könyörületesek legyünk irántuk és imádkozzunk Istenhez:
segítse és erősítse meg őket a csatákra a szükségleteik szerint és soha ne engedje, hogy
vereséget szenvedjenek, hanem kitartsanak mindvégig, még ha a Sátán minden oldalról
tervezgeti is a hitük megsemmisítését. Még minket is figyelmeztetni kell a dolgok állására,
mert ha valaha is készültek az üldözésre, hát manapság igazán,262 különösen azon a helyen,
ahol Isten ellenségeinek dühe egy héten át lobogott, s több alkalmuk volt a kegyetlenkedésre a
szegény hívőkkel szemben.263 Azt is látjuk, miképpen uralkodik a Sátán ezek felett a
nyomorult zsarnokok felett, akikben olyan őrültség van, hogy többé semmi remény sincs arra,
hogy bármilyen módon meghajlásra késztessük őket. S a szegény testvéreink zsákmányként
vannak nekik kitéve: figyelik őket és kémkednek utánuk és nyilvánvaló, hogy a legnagyobb
készülődéseket az elképzelhetetlen dühtől és kegyetlenségtől vezérelve tették, s a gonosz
emberek makacssága Istennel szemben nagyobb, mint eddig bármikor. Nagyon helyes tehát,
ha miközben Isten szabadidőd ad nekünk, alaposan átgondoljuk mindezt és a gyakorlatba is
átültetjük ezt a beszámolót: nevezetesen, mivel a Szentlélek azokra szállt le, akik
egyetértésben voltak, tanuljunk meg mi is összegyülekezni, s noha messze vagyunk a
frontvonalaktól, mégis csatlakozzunk a hadat viselőkhöz, és segítsük őket a csatában szívvel
és szájjal imádkozva azért, hogy Isten Lelke őrködjön minden felett és lobbantson minket
olyan buzgóságra, hogy lelkesen hívjuk segítségül Istent ahelyett, hogy hidegek maradnánk.
Ami a testvéreinket illeti, akiket meg kell erősíteni azokban a csatákban, amiket ki kell
állniuk, a jó Isten mutassa meg. hogy Ő munkálkodott bennük, s Ő vezeti és kormányozza
őket.
Emellett meg kell említenünk az „egyakarattal”264 vagy „egyetértésben” szót, ami a
Főhöz vezet minket, Aki a mi Urunk Jézus Krisztus. Hiszen megmutatkozik, miképpen
hirdetik ma az evangéliumot: ha azonban összeszámolnánk a hívőket, nagyon kicsiny lenne a
számuk és ők nyilvánvalóan szétszórtak, mert alig van hely, ahol a tiszta tanítást prédikálják.
S ahol gyülekezet van, ott megtaláljuk Isten sok megvetőjét is, kicsapongó és istentelen
embereket, akik azért vannak ott, hogy megfertőzzék a maradékot, ha Isten nem őrzi meg őket
az erejével. Mások pedig mindig megmaradnak a maguk brutalitásában. Nagyon sokan
vannak, akik az utóbbi húsz-huszonöt év során egyetlen lépést sem haladtak előre Isten
megismerésében: nincs több elképzelésük a hitről vagy a tiszteletről, mint az oktalan
állatoknak. Mások, akiknek ugyan van elegendő intelligenciájuk, mégis elveszítik a
bátorságukat és teljesen elszundikálnak, s többé nem veszik számításba sem Istent, sem az Ő
Ígéjét. Ezért a valódi juhok és bárányok száma igen csekély. De látjuk, milyen népszerű az
ördög Európa-szerte: elfogadják a hazugságokat, a csapdákat és a megtévesztéseket, s a világ
úgy el van ámítva, hogy nincs eszköz annak enyhítésére. Úgy tűnik az emberek nemcsak
bőszítik Istent és káromolják Őt tudatosan, de úgy lángra lobbantotta őket az őrültség, hogy
úgy tűnik nekik: még a Napot is leránthatják az égről és megfoszthatják a fényességétől.
Mikor tehát ezt látjuk, rá kell bíznunk magunkat a Főnkre, a mi Urunk Jézus Krisztusra. Hisz
mi az oka annak, hogy ilyen gúnyolódást és istentelenséget látunk világszerte, s oly sok
lázadást és mocskolódást, ha nem az, hogy nem mindenkinek adatik meg a kegyelem, ami
262
Loyolai Ignác (1491-1556), az úgynevezett „Jézus-társaság” római katolikus rend alapítója, amit a
protestánsok szisztematikus kiirtására állítottak fel. Olyan sikeres volt a gonosz mesterkedéseivel, hogy mára
alig maradt spanyol protestáns.
263
Ez a prédikáció 1549-ben hangzott el. 1534 szeptember 4-én Kálvin írt Martin Buchernek egy francia
menekült ügyében Strasbourgban. Róma szisztematikus üldözése a valdensekkel szemben Róma ebben az
időben folyt. Kálvin arra ösztönözte a német herceget, hogy támogassa néhányuk eltávolítását Rómából,
Németországba, a hegyeken túlra, ahol Róma már nem éri őket utol.
264
franciául consentement.

137
elvezetné őt a Szuverén Pásztorhoz, Akit Isten, az Ő Atyja adott nekünk? Tudjuk, hogy akiket
Ő őriz, azok soha nem pusztulhatnak el, ahogyan kijelentette. Azaz, álljunk a mi Urunk Jézus
Krisztus oldalára, ha meg akarjuk tapasztalni a magunk üdvösségére azt a hasznot és
beteljesedést, amiről itt számol be szent Lukács. Nevezetesen, Isten ne csak szóljon a
füleinkhez és az Ő tanítása ne csak átdöfje a szívünket, hanem lobbanjunk lángra, alakuljunk
át és újuljunk meg oly módon, hogy e világ romlottságát levetkőzhessük. S miután azt
szeretnénk, hogy Ő népe közé tartozzunk és így ismerjenek el, legyünk képesek követni a mi
Istenünket a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, Akihez azért csatlakoztunk, hogy
egyesíthessen minket a tökéletességben Istennel, az Ő Atyjával.
Ezért van előkészítve itt ez a szent asztal is. Mert mint azt már mondtam, mi nem
vagyunk képesek semmiféle kegyelmet megosztani a Szentlélektől, amíg nem vagyunk a mi
Urunk Jézus Krisztus tagjai. S miképpen juthatunk el abba az állapotba, ha nem mutatkozik
be nekünk, s nem él velünk oly módon, hogy minden, ami az Övé, a miénk is, s élvezhetjük
azokat a jótéteményeket, amik Neki adattak a mi nevünkben? Ézsaiás könyvének 11.
fejezetében hangzik el (Ézs11:2), hogy Isten Lelke nyugodott meg Rajta, de nem azért, mert
bármi szüksége lett volna erre, s nem is az Ő magánhasználatára, hanem az egész Teste, azaz
az egyház egésze javára. Ismerjük hát fel, hogy most, amikor az úrvacsorát kínálják nekünk, a
mi Urunk Jézus akarja azt, hogy minden jót Benne találjunk meg. A jóságán keresztül von
közel Magához minket. Igaz, hogy nem hagyja el a mennyei dicsőségét, mert nem kell
alászállnia (ahogyan a pápisták képzelik), hogy átadja nekünk a testét és a vérét, hanem
jóllehet távol vagyunk Tőle, Ő mégsem szűnik meg minket a testével és a vérével táplálni. S
mi sem szűnünk meg Vele egyesülni teljes tökéletességben, amennyire szükséges. Ezért
nevezem ezt „tökéletességnek”, még ha lassacskán jön is el hozzánk. Mert akárhogyan is
legyen, mi nem szűnünk meg együtt lenni Vele. Valóban, ismerjük fel, hogy Ő nem akart
csalódást okozni, amikor kijelentette, hogy Ő a mi Főnk, mi pedig az Ő tagjai, s ha engedjük,
hogy Ő kormányozzon bennünket, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy Ő jó és biztos Vezető,
s az Ő Szentlelkének ereje végtelen ahhoz, hogy fenntartson minket. Először is tehát, amikor
ehhez a szent asztalhoz járulunk, ismerjük fel, hogy ez titok, ami felülmúlja minden
érzékünket, így hát itt a hitnek kell teret engednünk. Tudjuk meg, hogy amit senki emberfia
nem foghat fel, az mindazonáltal végbemegy a Szentlélek titkos és láthatatlan kegyelme által,
mert így részesülünk Jézus Krisztus testéből és véréből.
Emellett, amikor bennünk lakozik, s mi valóban az Ő Teste vagyunk, egyáltalán ne
kételkedjünk abban, hogy mindaz, ami Ézsaiásnál elhangzik a Lélek ajándékairól, hozzánk is
tartozik és a miénk. Igaz, hogy mi nem kapjuk meg a Szentlelket teljes tökéletességben, mert
az ajándéknak mértéke is van, mint azt szent Pál mondja, s nekünk egyre jobban és jobban
kell hinnünk. S nem ok nélkül osztogatja ezeket a mi Urunk nekünk bizonyos adagokban és
fokokban: mert az Ő erejének a mi gyengeségünkben kell tökéletesednie azért, hogy mindig
Tőle függjünk, s nagyon törődjünk az Ő segítségül hívásával, továbbá, hogy megalázkodjunk,
elismerve, hogy még mindig sok mindenben lehet hibát találni bennünk. Ez az tehát, ahogyan
megtudjuk, hogy Jézus Krisztus nem hiába lakozik bennünk, mert Ő majd bizonyságot tesz
erről azzal a ténnyel, hogy a Szentlélek kimutatja az erejét, megerősítve minket Őbenne,
odavonzva minket Őhozzá és elvonva minket ettől a világtól. Ézsaiás könyvének ebben a
részében elhangzik, hogy a bölcsesség Lelke nyugodott meg Rajta annak megmutatása végett,
hogy bennünk csak sötétség van, s mi vak, szegény emberek vagyunk, s amilyen mértékben
képzeljük magunkat ravasznak és okosnak, olyan mértékben fogjuk mindig megrontani és
meghamisítani Isten igazságát, amíg meg nem világosít minket és nem ad nekünk mennyei
világosságot, amivel sem születési, sem örökösödési jog alapján nem rendelkezünk. Azután az
is elhangzik, hogy Ő az istenfélelem Lelkével is rendelkezik, mert a vágyaink mind
ugyanannyi lázadás Isten akaratával szemben, amíg meg nem javulunk, sőt, teljesen meg nem
változunk. Majd az hangzik el, hogy rendelkezik a hatalom Lelkével is, hogy felfoghassuk a

138
gyengeségünket, s azt, hogy csak elbukhatunk, amíg meg nem leszünk erősítve felülről.
Mindezeket tehát meg fogjuk tapasztalni, amikor eljövünk átvenni a bizonyságot, ami itt
adatik meg nekünk, s amikor meggyőződünk róla, hogy amiképpen a halandó emberek
kiosztják a kenyeret és a bort, úgy munkálkodik a mi Urunk Jézus Krisztust, mert mindez az
Ő tekintélyével és az Ő nevében történik: nem olyan dolog, amit az emberek találtak ki,
hanem Jézus Krisztus a Szerzője. Ez tehát az a cél, amit erre a beszámolóra kell
vonatkoztatnunk.
Emellett egyesüljünk úgy a Főnkkel, hogy egy szívvel és egy szájjal imádhassuk Istent
és ekképpen egyesülhessünk. Mert nem az hangzik el, hogy az apostolok egyhangúlag
mindenkihez csatlakoztak. Jeruzsálem egész városa az ellenségük volt, de még ha kevesen és
megvetettek voltak is, akkor sem hagytak fel a kitartással és Isten jele alatt gyűltek össze
Jézus Krisztus nevében. Most tehát látva, mennyi szelindek ugat ellenünk, hogy az ördög sok
bajt támaszt különféle módokon, annál inkán egyesüljünk nagyobb szilárdsággal, s legyen az
egyezségünk köteléke eltéphetetlen, hogy dacolhassunk a Sátánnal és csatlósaival ennek
eszközével. Igaz, hogy általánosságban a békességet kell keresnünk kivétel nélkül
mindenkivel, s szeretnünk kell azokat, akik gyűlölnek és üldöznek minket és az üdvösségüket
kell kívánnunk, még ha nem is méltók rá, egyidejűleg azonban az ellenségeiknek is lennünk
kell, mert különben a világ választ el minket Jézus Krisztustól. Vessük hát meg az egész
világot, és fogjuk fel, hogy nekünk Isten Fiához kötődve kell maradnunk, s nem vagyunk
azért gonoszok, mert a hitetlenek haragja felkorbácsolódik ellenünk, amikor megpróbálunk
magunk között egyezségre jutni és egyesülni Jézus Krisztus nevében. Ismerjük fel, hogy Ő
elismeri az egyezségünket, még ha csak maroknyian vagyunk is, s vessük meg bátran az egész
világot és mindazokat, akiket a Sátán kormányoz és akik lázadoznak Isten ellen. Noha velük
összevetve semmik vagyunk, ne kételkedjünk abban, hogy Isten elismer bennünket és
közöttünk lakozik. Amikor szent Lukács mindezeket leírta, az áldozatok bemutatása
ugyanúgy folyt a templomban, mint annakelőtte, s a pap265 nagy méltóságnak örvendett: a
főpapi méltóságában volt ott. S létezett ott egy „közrend”266 is, aminek megvolt a ragyogása,
ezért úgy tűnt, Isten kötődött a néphez. Nos, a Szentlélek csak a felett a ház felett, valójában
csak a felett a szoba felett volt jelen, amibe a tanítványok zárkóztak be, mint szegény,
megrettent emberek, szegény, reszkető bárányok, látva, hogy körül vannak véve farkasokkal.
Bizonyosan úgy látszott, hogy ennek a csoportnak az állapota nyomorúságos, azonban a
Szentlélek ennek a kis társaságnak jelent meg. Így manapság is, noha megvetettek vagyunk a
világ részéről és a létszámunk sem nagy, mégse kételkedjünk abban, hogy Isten Fia
megmutatja a Szentlelke erejét rajtunk, megtapasztaltatja velünk az ajándékait, s elégedjünk
meg ezzel a felbecsülhetetlen jótéteménnyel és egyáltalán ne irigyeljük a gonosz emberek és
Isten ellenségeinek a bővelkedését. Nem fog nekünk ártani, ha elvet minket a világ, s rothadt
tagoknak tekint: nekünk ez mindegy, ha együtt maradhatunk, valóban ebben az egységben,
amivel az evangélium és Jézus Krisztus által rendelkezünk, Aki minden jótétemény és élet
Forrása, s Akiben megvan az öröm minden tökéletessége.
Most pedig hajoljunk meg alázatos tisztelettel a mi Istenünk fensége előtt.

265
franciául la sacrificateur, az áldozár.
266
az imádás rendje

139
 17. prédikáció
Harmadik prédikáció a Pünkösdről267

Ebben magyarázza Szent Péter első buzdítását azután, hogy a Szentlélek leszállt rá és
a többi apostolra.

„Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg. Péter

azonban előállván a tizenegygyel, felemelé szavát, és szóla nékik: Zsidó férfiak és
mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra,268 és vegyétek
füleitekbe az én beszédimet! Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok; hiszen a
napnak harmadik órája van; Hanem ez az, a mi megmondatott Jóel prófétától: És lészen
az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és
prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek
álmokat álmodnak.” (Csel2:13-17)

Az, amiről szent Lukács számolt be a mostani szakasz elején, az emberek

rosszindulatának és hálátlanságának nagyon figyelemre méltó példája. Íme, az apostolok,
akiket a köznép és az alacsony sorsúak biztosan ismertek, akik a különféle népek és a távoli
területek nyelvein szólaltak meg és kiváló módon tárgyalták az igaz vallást, hirdetve a Jézus
Krisztusban levő üdvösséget. Ennek bámulattal kellett volna eltöltenie még azokat is, akik
hosszú idő elteltével hallották ugyanezt, de még inkább azokat, akik jelen lehettek és maguk
is szemlélhették a dolgot, s a saját fülükkel hallották a kijelentéseket, amiknek az Íge iránti
engedelmességre kellett volna indítania őket. Mégsem ismerik el Isten munkáit, hogy
magasztalnák és dicsőítenék Őt, hanem épp ellenkezőleg, gúnyt űznek azokból. Nos, ez a bűn
nemcsak akkor létezett a világban, még mindig látjuk a saját korunkban is. Mert Isten minden
nap olyan hatalommal munkálkodik, amit nem lehet nem észrevenni, mi azonban mégsem
indulunk meg attól, hogy hálát adnánk Neki, még azért a hatalmas jótéteményért sem, hogy
elhívott minket az Ő evangéliumának ismeretére. Épp ellenkezőleg, vajon nem látjuk a
söpredékek tömegeit,269 akik gúnyt űznek abból, amikor Isten megszólal, s csak annyit
törődnek a prédikálással, mintha meséket mondanának nekik? S ezt cselekedve vajon olyan
tiszteletet tanúsítanak Isten Ígéje iránt, amilyet kellene? Természetesen nem. S bár sok ilyen
csúfolódót lehet találni, nekünk egyáltalán nem szabad megbotránkoznunk, hanem
szilárdaknak kell maradnunk azért, hogy ne kerüljünk ugyanazon ítélet alá, megvetve Isten
csodálatos munkáit, és nem adva meg a Neki kijáró tiszteletet.
Ezt kell tehát legelőször is megjegyeznünk. S Szent Lukács hozzáteszi, hogy Péter az
összes apostol nevében megmutatja, hogy Isten gúnyolói és megvetői hatalmasat tévednek,
amikor a szemük előtt lezajlott csodát a gúny és a csúfolódás tárgyává teszik, mert azt nem
volna szabad olyan ittasságnak tulajdonítani, amilyennel az apostolokat vádolják. Ezt mondja:
„Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és
vegyétek füleitekbe az én beszédimet! Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok; hiszen a
napnak harmadik órája van.” Ebben először is azt kell meglátnunk, hogy a régiek tőlünk
eltérő módon számolták az órákat, mert az első órát a napfelkeltéhez kötötték, s mindig
tizenkét órát számoltak naplementéig, ezért ahogyan a napok, úgy voltak az órák is
hosszabbak vagy rövidebbek. Továbbá négy részre osztották a napokat, nevezetesen az első

267
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 636-646. oldalak. A prédikáció a Csel2:5-12-ről nem
maradt fenn.
268
franciául notorie, közismert (a számotokra)
269
hollandul tas.

140
órától a harmadik végéig, a harmadik végétől a hatodikig, a hatodiktól a kilencedikig és a
kilencediktől a tizenkettedikig. Így a nap hatodik órája délben volt, a harmadik pedig reggel
8-9 óra körül a mi számításaink szerint.
Most rátérünk annak okaira, amiért szent Péter előáll, hogy megmutassa: nem
részegek voltak, ahogyan a zsidók gondolták. Mintha azt mondta volna: „A nap harmadik
órájában járunk”, ami, mint azt megmondtam, reggel nyolc és kilenc között van, „ezért nem
életszerű, hogy az emberek részegek legyenek ebben az órában, még azok sem, akik nem
foglalkoznak az Isten szolgálatával.” Szent Péter ezzel tagadja az ittasságot és megmutatja,
hogy szégyenletes dolog, ha az ember azzal kezdi a reggelt, hogy lerészegedik. De többen
vannak a lerészegedésre hajlamosak között, akik nem törődnek azzal, ha elveszítik az
érzékelő képességüket és az értelmüket. Nem attól vannak berúgva, amit reggel szívtak
magukba, de annyira lerészegednek a bortól, hogy amikor eljön az este, úgy tűnik, hogy
reggel óta nem tettek egyebet, mint italoztak. Mások attól való félelmükben, hogy elutasítják
az italozást, olyan korán reggel kezdenek el inni, hogy egész nap nem józanodnak ki, s a bor
elveszi minden intelligenciájukat és értelmüket, így sem azt nem tudják, miképpen segítsenek
ezen, sem azt, hogy hogyan viselkedjenek. Szent Péter tehát azt mondja: „ezek az emberek
nem részegek”, megmutatva ezzel, hogy az Istennek nemtetsző dolog. Meg kell említenünk,
hogy a zsidók megvetéssel tekintettek az ittasságra, így amikor közülük bárki lerészegedett,
azt feltételezták, hogy az éjszaka történt, mivel szégyellték megmutatkozni mások előtt. Ebből
látjuk, hogy az emberek manapság szégyentelenebbek, mint akkor voltak. Mert akkor az
éjszaka sötétségét keresték, most viszont semmi skrupulusuk sincs berúgni napközben, s
akkor el kell menniük és kialudni a bort. Amíg a prédikációt hallgatjuk, lássuk meg, milyen
állapotban vannak: azt sem tudják, miképpen maradjanak egy órán át Isten Ígéjének a
meghallgatására anélkül, hogy kimutatnák a részegségük jeleit, s olyan álomszuszékok, hogy
abból semmi hasznot sem húznak. De senkinek sem szabad ezen túlságosan megdöbbenni,
mert a még meg nem emésztett bor és hús, ami jobban eltölti őket, mint a vadállatokat, okozza
azt, hogy ilyen mélyen alszanak. Néha még a reggeli igehirdetés alatt is szundikálnak, noha
úgy tűnik, hogy még semmit sem ittak vagy ettek. Ezzel azonban kimutatják, mennyire van
ínyükre Isten Ígéje, mert azt sem tudják, miképpen mentegessék magukat, látva, hogy a többi
emberrel egy órában ébredtek fel.
Rátérve tehát a szóban forgó dologra, szent Péter az akkori idők szokásának
megfelelően beszél, amikor ezt mondja: „Nem életszerű, hogy ezek az emberek részegek, hisz
a napnak csak a harmadik órájában vagyunk”. S a végbement csodákat a tanítására
vonatkoztatja. Mert a Szentlélek nem azért adatott az apostoloknak, hogy titokban maradjon a
dolog, ami Isten munkáit magasztalja, hanem hogy szilárdak legyenek az Íge hordozásában és
az evangélium hirdetésében, mert a mi Urunk adta meg nekik az ehhez szükséges eszközöket.
S azt is látjuk, hogy Isten hatalmasan munkálkodott, mert ez nem emberektől származott,
hogy Istent az egész világnak270 prédikálni kell ennek az oly kicsiny embercsoportnak. Szent
Péter pedig Isten Lelkének szent bátorságát tanúsítja a prédikációjában és figyelmezteti
azokat, akik nem tisztelettel fogadták azt, hogy Jézus Krisztus nem mutatkozik meg azoknak,
akik az Ő munkáit csúfolódással és gúnyolódással fogadják. Emellett, amikor azt mondja,
hogy „és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben”, akkor általánosságban hozzánk is szól, de
nem értett bele egyeseket, nevezetesen azokat, akik gúny űztek a csodából. Mert sokan voltak
az apostolok térsaságában, akik nagyon megdöbbentek, s tisztelettel járultak oda. Akkor miért
mondja szent Péter mindegyikükről, hogy gúnyolódtak? Nos, a bűnük megfeddésével az
egész társaság javát akarta szolgálni, ezzel kapva az alkalmon, hogy még jobban megerősítse
őket: azok szívét, akik megdöbbentek az Isten munkája iránti ámulattól és tisztelettől,
messzire elvetve ezeknek a gúnyolódóknak a véleményét és minden ostoba fantáziálását. Még

270
Franciául en l’universal monde, az akkor ismert világ összes képviselőjének.

141
manapság is így beszélünk, mert ha csúfolódók vannak egy társaságban, s meg akarjuk róni
ezt a bűnt, akkor mindenki ellenében szólalunk fel, még ha nem mindenkit vádolunk is vele.
De azokat, akik hibáztathatók, a lelkiismeretük el kell ítélje, mert elegendő bizonyságuk van a
rossz cselekedetükről anélkül is, hogy bárki fellépne ellenük és konkrét vádakat fogalmazna
meg. Mindazonáltal néha szükséges, hogy valaki közvetlenebbül is szóljon a néphez, s név
szerint is vádoljon egyeseket, az emlékezetükbe idézve és ujjal mutatva a hibáikra, mert akkor
jobban megszégyenülnek, mintha csak a közösségen keresztül vádolnák meg őket. Csoda
azonban, ha bárki képes elhordozni a feddést valamely bűnért, még ha csak általánosságban
hangzik is el, mert ők a háttérben szeretnének maradni azt mondva, hogy sokan lehetnek
vétkesek abban a bűnben, mivel őket vádolják, de ők az ártatlanok között vannak. Így
zúgolódnak: „Miért lép fel bárki ellenünk? Ha van is (ilyen bűn), akkor vajon szükséges
mindenki mást is megfeddeni és nyilvánosan felszólalni?” Így találnak az emberek mindig
okot arra, hogy a tanítás ellen zúgolódjanak, s még azt is látjuk, hogy bár csak nagyon
kevesen lehettek, akik gúnyt űztek az itt szóban forgó csodából, szent Péter mindenkihez
intézi a szavait, amikor ezt mondja: „és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben – értsétek
meg jól, hogy ezek az emberek nem ittasok, ahogyan feltételezitek”. Amikor pedig látjuk,
hogy szent Péter így beszélt, ne legyünk bölcsebbek a Szentléleknél: amikor a bűn nincs meg
mindenkiben, azért nem hagyjuk abba teljesen a beszédet, s azok, akik ártatlanok, ezt a példát
szem előtt tartva ne zúgolódjanak, tudva, hogy ha egy bűntől mentesek is, mégis, ha bárki
közelebbről is megvizsgálja őket, ezerszer is elítélendőknek fogja találni.
Most térjünk rá arra, amit szent Péter akart tenni ezzel a prédikációval, nevezetesen,
ezzel akarta elvezetni a népet Jézus Krisztus ismeretére, ahogyan valójában ez a célja minden
apostolnak, akik megkapták a nyelvek ajándékát. Mert a nyelvek sokfélesége mondhatni
akadály volt, ami becsukta az ajtót az evangélium előtt, így nyelvtudás nélkül lehetetlennek
látszott, hogy az evangéliumot az egész világon prédikálják. Szent Péter tehát ezt mondja:
„Ha emlékeztek Joel próféta próféciájára, az abban foglaltatott ígéret teljesedett be Jézus
Krisztus eljövetelével. Mert miután a próféta megfogalmazott néhány fenyegetést, azt tette
hozzá, hogy Isten kitölti a Lelkét minden testre.” Ezzel azt jelzi, hogy amikor Isten megbünteti
a világ vétkeit, az nem azért történik, hogy kétségbe ejtse a választottakat, hanem azért, hogy
megerősítse őket e világ bajainak gyakorlásával, amiket hamarabb küld a választottakra, mint
az elvetettekre. Ezért nem lazítja meg tehát Urunk a bosszúállása gyeplőjét, nehogy
visszatartsa a megbocsátást azoktól, akik az Ő jóságában és kegyelmében keresnek
menedéket, mert Ő mindig közel van azokhoz, akik igazságban hívják Őt segítségül. S a
próféták közös stílusa mindig is olyan volt, hogy amikor a bűnösöket akarják vigasztalni,
akkor Jézus Krisztus ismeretére vezetik őket. S nem ok nélkül, mert ha Jézus Krisztus
elvétetik tőlünk, mit fogunk találni Istenben? Találunk benne minden teremtményt a porba
döntő fenséget, amely miatt, amikor a magunk ismeretére kell eljutnunk, csak vétkeket és
bűnt találunk, s megjelenve egy ilyen hatalmas Bíró előtt csak a vétkeink miatt előkészített
bosszújának igazságosságát és szigorát vagyunk képesek megérteni. Valójában mi fog
történni azokkal közülünk, akik nem sorolják magukat a bűnösök közé annak kimondásával,
hogy egyáltalában semmi szükség sincs Jézus Krisztus ismeretéhez folyamodni?
Mindazonáltal látjuk az emberekben rejlő közönyt ebben a dologban. Igaz, nem mondják ki
nyíltan, hogy nem akarják ismerni Jézus Krisztust, de nagyon kevesen vannak, akik teljesítik
az Ő keresésével kapcsolatos kötelességüket Őhozzá illő módon. Azaz, egyáltalán nem kell
csodálkozni, ha a próféták mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy Jézus Krisztus ismeretére
vezessenek bennünket. Mert Ő az Istennel történő kibékülésünk egyetlen eszköze, amire az
alapjainkat kell vetnünk. Most hát látjuk, hogy amikor a Szentlélek oly bőségesen kiöntetett,
az nem más célból történt, mint hogy a Jézus Krisztus ismeretétől elidegenedett emberek
felszólítást kapjanak, s mi valamennyien együtt újulhassunk meg Isten népeként és
elfogadhassuk Őt.

142
 De hogy jobban megértsük ezt az igeszakaszt, el kell magyaráznunk, mit mondott a
próféta: „És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden
testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek
álmokat álmodnak”. Itt meg kell jegyzenünk, hogy jóllehet a próféta szerint a Szentlélek
minden testre kitöltetik, mégse fogadja be mindenki. Ahogyan valójában látjuk is, hogy sokan
vannak híjával a Szentléleknek. Isten ugyan mindannyiunkat hívogat, de a hálátlanságunk és a
gonoszságunk folytán ellenszegülünk Neki. Mindig igaz marad, hogy senki sem jön Hozzá,
csak akiket a Szentlelkével odavonz. Ezzel azt is jelzi nekünk, hogy ha hit által Jézus
Krisztushoz járulunk, s igaz alázattal ragaszkodunk Hozzá, akkor oly bőségesen kapjuk meg a
Szentlélek ajándékait, hogy képesek leszünk még a felebarátainknak is osztogatni belőlük. Ez
az tehát, ahogyan Jézus Krisztus mindannyiunkat általánosságban hívogat, s nagyon is
szükséges Elébe járulnunk, mert mi visszautasítjuk ezt a jótéteményt. De miért? Mert
önmagunkat méltatlanná tesszük rá, jobbnak látva, ha átadjuk magunkat a saját
hiábavalóságainknak, semmint az istenfélelemnek. Mivel igaz, hogy sokan nem kapják meg a
nekik felkínált ajándékokat, bár az elhívást mindenki megkapja, feltehető a kérdés, miért
beszél így a próféta. Mert így akarta általánosságban megmutatni, hogy minden körülmények
között és minden korban Ő vezeti majd el az embereket az Ő ismeretére, mert most Isten nem
tesz különbséget zsidó és pogány között, hisz a Szentlélek mindegyikükben munkálkodik az
Ő erejével. Látjuk, hogy a zsidó nép volt a többiek között az első, akik megkapták az igazi
istenismeretet, s jóllehet a hívők száma a zsidók között rendkívül csekély lehetett, a
Szentlélek mégis megjelent nekik és a pogányok is tanultak az evangélium prédikálásából. S
ez az, ahogyan a próféta csodák nélkül mondja, hogy Isten kitöltötte a lelkét minden testre. A
tanítás pedig, amit az evangélium prédikálásának kezdetén hirdettek, először a zsidóktól
származott ezért, hogy az Ezékiel által mondottak beteljesedjenek: „Folyók áradnak majd a
Föld végső határaiig Jeruzsálem forrásából.”271 Így akarja a próféta jelezni, hogy ez a nyelvi
sokféleség soha nem vált volna érthetővé, ha a Szentlélek nem küldetett volna el az
apostolokhoz, hogy a tanításuk ne csörgedezzen szét az egész világra. Vegyük tehát fontolóra,
miképpen munkálkodott Isten az Ő felfoghatatlan bölcsességében az evangélium közreadásán.
Mert jóllehet az apostolokat kellőképpen kitanította Jézus Krisztus, ők mégis tompák
maradtak, amíg meg nem kapták a Szentlelket. Amikor azonban megkapták, látjuk, miképpen
váltak szegény, iskolázatlan emberekből nagy tanítókká, s ismerték meg a sokféle nyelvet,
ami nélkülözhetetlen volt az evangélium közreadásához. Nem ok nélkül mondja tehát Joel
próféta, hogy Isten kitöltötte az Ő Szentlelkét minden testre.
Emellett azt a szakaszt is alaposan meg kell figyelnünk, ahol azt mondja, hogy idősek
és fiatalok egyaránt prófétálnak majd. Ezzel azt jelzi, hogy az idősek és a fiatalok egyaránt
részesei lesznek a Szentlélek ajándékainak. A szöveg magyarázatát ismerve nem szabad
kiforgatnunk a szavakat, amikor a próféta „minden testet” említ, mert a szöveg maga is
kellőképpen kimutatja a próféta szándékait. Emellett mikor azt mondja, hogy a fiatalok is
prófétálnak majd, akkor a korának megfelelően beszél, mert Isten ezt a két eszközt használta a
szolgáival, nevezetesen (1) a látomást és (2) az álmot. Ahogyan meg van írva Mózes negyedik
könyvének tizenkettedik fejezetében, hogy látomás által mutatkozik meg a prófétáinak és
álmokban szól majd hozzájuk, de Mózest, a szolgáját illetően azt mondja, szemtől szembe
beszél vele (4Móz12:6-8). Valaki azonban gondolhatná azt, hogy ez a tanítás nem volt meg
úgy a törvény alatt, mint manapság, s ha Isten meg is mutatkozott az ószövetségi prófétáknak,
nekünk ezen a módon nem mutatkozik meg. Erre válaszolva meg kell jegyeznünk, hogy
jóllehet a próféta ezeket a kifejezéseket használja, azt csak azért teszi, hogy igazodjon a saját
korához, nem pedig azért, hogy azt mondja ki: mi sem rendelkezhetünk nagyobb tudással.
Mert az igazság nem volt olyan nyíltan kijelentve az Ószövetségben, mint most Jézus

271
Az Ezék47:1-12 összefoglalása.

143
Krisztuson keresztül. Mert az Isten által a régi törvény alatt elrendelt áldozatok helyett, amik
előképek és árnyékok voltak, s amiket gyakran kellett ismételni annak megmutatása végett,
hogy miképpen járulhatnak az emberek Isten elé kizárólag a Közbenjáró által, most van
személyes Közbenjárónk, Aki az Ő különleges áldozatával egyszer, s mindenkorra betöltött
mindent. S nekünk most egyáltalán nem kell semmiféle engesztelő és bűnért való áldozatot
bemutatni, hanem a dicséret áldozatait kell megadnunk Istennek, s Ő megelégszik ezekkel a
mi Urunk Jézus Krisztusnak köszönhetően. Soha elmondható a Szentírásban, hogy Jézus
Krisztus eljövetelekor az egész világ oltárokat készít majd, hogy áldozhassanak Istennek,
nekünk azonban mégis el kell hagynunk az előképet és ki kell kötnünk a valóság mellett. Mert
ahogyan az oltár annak az imádatnak volt a jele, amit meg kell adni Istennek, amikor azt
olvassuk, hogy Ő az egész világon áldoztatni fog, ez azt jelenti, hogy Istent egyetemesen
fogják imádni. Igaz, pápa és az övéi ebből a szakaszból arra szeretnének következtetni, hogy
az áldozatoknak lenniük kell. S amikor igazolni akarják a miséjüket, a Szentírás
bizonyságával hozakodnak elő. De ha az, amit el akarnak hitetni, igaz lenne, akkor arra a
következtetésre kellene jutnunk, hogy Jézus Krisztus nem jelent még meg, s az Ő országa
egyáltalán nem jött még el. Azonban az ellenkezőjét látjuk. S ha a próféták így beszéltek, az
annak a jele, hogy Istent egyetemesen fogják imádni lélekben és igazságban anélkül, hogy
kitartanának bármennyivel tovább is az előképek mellett. Emellett meg kell jegyeznünk, hogy
a prófétai Ígét itt a próféta nem az eljövendő dolgokra vonatkoztatja, hanem azt akarja
mondani, hogy az, aki megkapta a prófétálás ajándékát, fogja oktatni és alkalmazni a tanítást,
hogy elvezethessen az igazság ismeretére, mi pedig megtudjuk, miképpen húzhatunk ebből
hasznot. Így az ígéret, ami Jézus Krisztus eljövetelére vonatkozik, azt tartalmazza, hogy az
emberek nagyobb tudással rendelkezhetnek az isteni dolgokról, mint korábban. Valójában
látjuk, mit nevez szent Pál Isten bölcsességének, ami alatt mindeneknek meg kell alázkodni.
Mindebből azt az összefoglaló következtetést kell levonnunk, hogy ahogyan Jézus
Krisztusnak a világba küldésével a mi Istenünk konkrétabban akart biztosítani bennünket az
üdvösségünkről, úgy a Szentlélek elküldésével jobban a kegyelme részeseivé tett bennünket,
mint addig bármikor.
Joel próféta ebben az igeszakaszban hozzáteszi: „Isten csodákat tesz majd az égben
fenn, s jeleket mutat a Földön: vért és tüzet, gőzt és füstöt, s a Nap elsötétedik, a Hold pedig
vérszínűvé válik.” (v. ö. Joel2:30-31). Ezekkel a szavakkal jelzi, hogy nagy és csodálatos
dolgoknak kell történni, amikor Jézus Krisztus megmutatkozik. S miért? Mert a világ
változáson megy át. S azoknak is teljesen el kell változniuk a természetes énjüktől, akik Jézus
Krisztust szeretnék követni. Ezért nevezik Jézus Krisztus eljövetelének idejét „az utolsó
napoknak”. Emellett ezt nem egy napról vagy hónapról mondja, hanem a próféta minden
elhangzottat a Jézus Krisztus eljövetele és az utolsó ítélet közötti időszakra vonatkoztat,
nekünk pedig a Jézus Krisztus eljövetelekor végbemenő csodákat az Ő eljövetele időpontja és
az utolsó nap közötti időszakra kell helyeznünk. Valójában minél tovább megyünk, annál több
valósul meg ezekből, amint azt nap mint nap meg is tapasztaljuk. Mivel most már értjük a
próféta szavainak jelentését, most meg kell vizsgálnunk, miképpen alkalmazhatjuk azt a
magunk hasznára. Először is, mikor elhangzik, hogy Isten kitölti az Ő Lelkét minden testre,
akkor meg kell jegyezni, hogy a legnagyobb jótétemény az, ha részesülhetünk a Szentlélek
ajándékaiból. S a legkiválóbb ajándék, amit Isten kínál az embereknek, amivel összevetve
mindaz a nagylelkűség, amit a földi dolgokon keresztül kínál, semmi. Mert amikor meg
vagyunk fosztva ettől az ajándéktól, Jézus Krisztus elvétetik tőlünk, s amíg nem Benned
vagyunk felöltöztetve, minden, amit teszünk, csak a kárhozatunkra válik. S Isten azt is
kijelenti, hogy nem lehetünk a gyermekei, amíg meg nem vagyunk mosva az Ő Szentlelke
által. Ha pedig nem vagyunk az Ő gyermekei, akkor egyáltalában nincsen részünk Jézus
Krisztus közreadásában. Mert Isten ugyan bemutatja nekünk az ajándékait, mindazonáltal
Jézus Krisztus semmi a számunkra, amíg nem kaptuk meg a Szentlelket. Ebből tehát

144
következtessünk arra, hogy amíg nem részesültünk a Szentlélekből, addig elveszettek és
elvetettek vagyunk, mert Ő az, Aki megszentel minket és Ő tesz szentekké Isten előtt. Így
amíg nem hívott Magához a Szentírás ismeretén keresztül (amivel csak a Szentlélek ajándéka
által rendelkezhetünk), hogy felemelje a lelkünket a magasságba, addig úgy vagyunk fogva
tartva a földön, mint valami sírban. Így mondja szent Pál: „Azok, akik megkapták a
Szentlelket, s Istennek a Szentíráson keresztül kijelentett eme akarata szerint cselekszenek,
azok, azt mondom, Isten gyermekei, de akik a testi vágyaikat követik, az ördög gyermekei és
csak az érzékiségnek vannak átadva.” Ezért szükséges hát nekünk az istenismeret, ha a
gyermekei közé akarunk számláltatni.
S nem szabad mentegetőznünk, ha nem kapjuk meg az Ő ajándékait, mert Ő igenis
elénk tárja azokat, mi viszont olyan nyomorultak vagyunk, hogy visszautasítjuk az ajándékot,
amit fel akar kínálni. Abból ismerszik meg Istennek az emberek iránti jósága, hogy noha mi
mindig harcolunk az Ő akarata ellen, Ő nem hagy fel azzal, hogy megmutatkozzon nekünk,
ahogyan itt mondja a próféta: „Fiatalok és idősek, férfiak és asszonyok egyaránt megkapják
ugyanazt a Lelket”. S azért, hogy senki se érvelhessen így: „Ó, én nem vagyok diák, ezért
nem vagyok képes megérteni, mi van a Szentírásban, semhogy elfogadhassam a Szentlelket.”
Isten valóban csak a tanítóknak ígérte az Ő Szentlelkének ajándékát anélkül, hogy másoknak
is megadná azt? Nos, visszaélés az efféle mentségekkel előhozakodni. Amikor tehát látjuk,
hogy Isten annyira nagylelkű, hogy nem akar kizárni sem életkort, sem nemet az Ő
Szentlelkének megadásából, akkor vajon nem vagyunk nagyon nyomorultak, ha elhúzódunk,
amikor Ő olyan közel jön hozzánk? Valójában itt arról a próféciáról van szó, aminek Jézus
Krisztus eljövetelekor kell beteljesednie. Mivel tehát igaz, hogy ma Ő uralkodik, ki kell
jelenteni és tudnunk kell, hogy ami benne meg volt jövendölve, az szavahihető dolog volt. S
jaj nekünk, ha nem látjuk el az istenfélelemben járással és az Általa bemutatott ajándékok
elfogadásával kapcsolatos kötelességünket, hiszen az elhangzottak oly világosan megnyíltak
előttünk. Már mondtam, hogy senki sem kivétel, csak mi vagyunk annyira gonoszok, hogy
nem tudjuk elfogadni a nekünk felkínált dolgokat. S mi ennek az oka? A hitetlenségünk. S az
megbocsáthatatlan bűn fiatalban és idősben egyaránt, amikor nem akarnak Istennek
engedelmeskedni, mert látjuk, hogy Ő mindegyiküket hívogatja. S ha látjuk, mily csekély
hasznuk származik a tanításból, nem szabad megdöbbennünk. Mert ha bárki fontolóra veszi,
az idősek makacsok és megátalkodottak lesznek a gonoszságaikban és senki sem tudja,
miképpen lehetne velük hasznosan vitatkozni. A fiatalok pedig elragadtatnak, mint az
ördögök, s ha valaki veszekedni kezd velük, olyan düh fogja el őket, hogy úgy tűnik, romba
döntenék Istent, az Ő Ígéjét és azokat, akik hordozzák azt. Nos, Jézus Krisztus, Aki az Atya
bölcsessége, édessége és kedvessége, nem akar közösködni az efféle rókákkal és
oroszlánokkal, s ha valaki megmutatja nekik, hogy meg kell alázkodniuk Isten hatalmas keze
alatt azért, hogy megtudják, van atyjuk a mennyben, Aki a gondjukat viseli majd, de nemcsak
a test táplálása terén, hanem megőrzi és kormányozza őket a Szentlelke által, ők egyáltalán
nem vetik alá magukat ennek, hanem szabadságra vágynak és teljes engedélyre a gonosz
megcselekvésére.
Mivel az idő nem teszi lehetővé, hogy tovább beszéljünk róla, a maradékot
meghagyjuk a következő úrnapjára. S mivel igaz, hogy nem tudunk arról, hogy Isten előtt
elfogadhatók lennénk, csak a mi Urunk Jézus Krisztus segítségével, hajoljunk meg most
alázatosa Előtte Krisztus nevében.

145
 18. prédikáció
Negyedik prédikáció a Pünkösdről272

„És épen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a

napokban az én Lelkemből, és prófétálnak. És tészek csudákat az égben odafenn, és
jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését. A nap sötétséggé változik, és a
hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja. És lészen, hogy mindaz,
a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.” (Csel2:18-21)

Az előző úrnapján megmutattuk, hogy Jézus Krisztus eljövetelekor miképpen

árasztotta rá a hatalmas kincseit a világra, s a férfiak és a nők, fiatalok és idősek egyaránt
miképpen váltak az Ő kegyelmének részeseivé. Nos, a gazdagság, amit Isten jósága árasztott
szerteszét, nem földi gazdagság volt, ami megsemmisülhet és véget érhet, hanem ez a
Szentlélek, Akitől az üdvösség teljes gazdagsága ered. Továbbá azt is megmutattuk, hogy ez
nemcsak egyetlen alkalommal történt meg, hanem Isten kész folytatni, amit megmondott, s
még ma is gazdagodunk az Ő ajándékaival, ha nem tartja azokat vissza tőlünk. De olyan
nyomorultak vagyunk, hogy a saját hálátlanságunk foszt meg ezektől: Ő nem kevésbé
nagylelkű ma is, mint volt az apostol korában, hogy ugyanannak a kegyelemnek a részeseivé
tegyen bennünket, amit rájuk árasztott. De mi olyan hitetlenek vagyunk, hogy elzárjuk Előtte
az utat, melyen el akar jönni hozzánk. Mert amikor Magához hív az Ő Ígéje által, hogy a
Szentlelkében részesítsen minket, akkor mi visszahúzódunk, s úgy tűnik, összefogtunk a
dacban Ellene. S ahelyett, hogy fiatalok és idősek, férfiak és asszonyok, akik közül mindenki
meghívást kap, hogy részesüljön a kegyelemből, s arra kellene törekedniük, hogy vegyék a
Szentlelket és egyre jobban kitartsanak benne, azt látjuk, hogy az idősek másoknál csak még
jobban megkeményednek és makacsabbakká válnak, a fiatalokat pedig mindenféle gonoszság
árasztja el. Ha pedig szót emel náluk valaki, úgy feldühödnek, hogy mindent le kell
rombolniuk. Az elme teljes erejét és fürgeségét élvező emberek ahelyett, hogy figyelnének
Isten Ígéjére, olyan tökfilkók, mint az oktalan állatok. Az asszonyok, akiknek illene
alázatosaknak lenni, s teljes szerénységben és őszinteségben járni, tele vannak ledérséggel,
pompával, hiábavalósággal és minden felesleges szükségtelenséggel. Láthatju8k tehát, hogy
az emberek most nem élvezik a Szentlélek ajándékait, amikről Isten itt kijelenti, hogy
megadja mind a férfi, mind a női szolgálóinak. De nem azért, mert Ő változtatott a
célkitűzésein, hanem mert mi nem engedjük meg Neki, hogy jót tegyen nekünk, mert amikor
közel von Magához, mi elhúzódunk. Nem Ő tehát annak oka, amiért nem kapjuk meg az
összes ajándékát, mert a próféta ezt mondja: „Isten kitölti a Szentlelkét minden testre”.
Konkrétan kimondja, hogy „minden testre”, nevezetesen minden emberre, válogatás nélkül.
Igaz, hogy a zsidók voltak azok, akikhez Jézus Krisztus küldetett, s nemcsak azért, hogy
kiszabadítsa őket az ördög rabságából, hanem azért is, hogy részeseivé tegye őket a Szentlélek
ajándékainak. Most azonban valamennyien ugyanabba az egyházba vagyunk összegyűjtve,
ezért nem marad más hátra, mint az, hogy ki kell mutatnunk a keresztyén mivoltunk hatását,
valamint Isten bennünk elvégzett kegyelmi munkáit. S akkor nem kételkedhetünk abban, hogy
megkaptuk a Szentlélek ajándékait, mert meg van írva, hogy Isten nem egy-két emberre
töltötte ki, hanem mindenkire, általánosan. Nem elegendő csak dicsekedni azzal, hogy
keresztyének vagyunk, ha annak hatása nem mutatkozik meg, és nem válik ismeretessé, hogy
nem hiába tulajdonítjuk magunknak a keresztyén megnevezést. Nem szabad úgy tennünk,
mint sokan, még a pápaságban levők is, akik nem törődnek sem Istennel, sem az Ő Ígéjével,
hanem megelégednek a „keresztény” megnevezéssel, de az eszközök, amikkel ez ki tudják

272
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 646-654. oldalak.

146
mutatni egyáltalában nem számítanak nekik. Ha megkérdezik, hogy ők keresztyének-e, mit
válaszolnak? Úgy tűnik nekik, hogy hatalmas hibát vét, aki ezt kérdezi tőlük. „Micsoda?”,
mondják, „mi ne lennénk keresztyének? Vajon nem keresztelkedtünk meg?” „De, biztosan, de
milyen hitetek van ennek következtében?” Azt fogják mondani, hogy hiszik, amit a szent
egyház hisz, s így bugyolálják be273 a hitet abba, amire a tanítóik oktatták őket, kimondva,
hogy ha hiszik, amit az egyház hisz, az elegendő a számukra. Ha megkérdezik, miképpen kell
szolgálniuk Istent, ezt mondják: „Nekünk azt nem kell tudni.” S ez Isten igaz bosszúja az
emberek vétkeinek megbüntetésére, amikor a szegény, tudatlan embereket a Sátánnak efféle
szolgái vezetik, hogy velük együtt ugyanabba a csapdába essenek. Látjuk hát, miképpen
taszították a keresztyénséget mindenféle hazugságba és hamis tanításba Róma bálványa által.
S miért? mert az emberek elzárták az utat Isten Ígéjéhez és a hazugságba taszítva akartak élni.
Most azonban térjünk önmagunkra, és ne ítélkezzünk sem a pápisták, sem senki más
felett, mielőtt ne alkalmaznánk ezt a tanítást alaposabban is a magunk javára. Van
evangéliumunk, ami minden bölcsesség tanítása, de mégis, milyen süketek és tökfilkók
vagyunk! Prédikálnak nekünk nap mint nap, de milyen oktatást szűrünk le ezekből?
Kellőképpen észrevesszük, jól látjuk, hogy származik belőle gyümölcs. Igaz, hogy jól
mondjuk: „van evangéliumunk”. De amíg nem engedelmeskedünk annak, milyen
bizonyságunk van arról, hogy Isten szolgái vagyunk? Mert (amint azt megbeszéltük az utolsó
úrnapján) nem fogjuk tudni, miképpen legyünk Isten szolgái, amíg nem részesülünk a
Szentlélekből, Akit nem ok nélkül neveznek „a bölcsesség Lelkének”. Mert az megmutatja
nekünk, hogy azt sem fogjuk tudni, miképpen rendelkezhetünk egy szemernyivel a Szent
Lélek kegyelméből, ha ki akarunk tartani, amíg Isten egyre jobban és jobban nem gyarapítja
Őt bennünk. Igaz, hogy nem mindenki kapja Őt egyenlő mértékben, de az nem gátol meg
minket abban, hogy hasznot húzzunk abból a csekélyke tehetségünkkel. S ez az, amit szent
Pál mond: „Isten mindenkinek annak mértéke szerint ad, ahogyan Jézus Krisztus Testének
tagjai vagyunk, amiképpen látjuk, hogy a test tagjainak nem ugyanaz a hivatala. Mert a lábak
azt teszik, amit a kezek nem tudnának, a szemek másra használatosak, mint a fülek, s
ugyanígy van a test összes tagjával. Így a mi Urunk úgy árasztja ki egyesekre a Szentlelkét,
ahogyan másokra nem. S az mindig ugyanaz a Lélek, s ha azt akarjuk, hogy keresztyéneknek
ismerjenek el bennünket, mert kell értenünk az elhangzottakat. Nevezetesen, hogy Isten vezet
minket a Szentlelkével azért, hogy ne legyünk olyan vakok, mint azok az emberek, akik
hitetlenségben járnak.” Ennyit arról az igeszakaszról, miszerint „Isten kitölti a Lelkét minden
testre.”
De még az is elhangzik, hogy „prófétálnak”, amivel a próféta azt kívánja jelezni, hogy
amikor Isten tanít minket, az olyan tökéletességben történik, ami nemcsak nekünk lesz
hasznos, de másokat is tanítani fogunk. Valójában az, aki Istentől több ajándékot kapott
másoknál, nagyobb felelősséggel tartozik majd az alázatosok és a kicsinyek oktatásáért, és a
felebarátai tanításának felvállalásáért.274 Tanuljuk meg tehát, hogy miután Isten tanított
bennünket, a mi feladatunk megpróbálni elvezetni másokat az Ő ismeretére. E az, amit
Ézsaiás mond: „Fogja meg mindenki a felebarátja kezét és segítsen neki feljutni a szent
hegyre”.275 S ez az egyik fő dolog, amivel Isten igazolja a keresztyénségünket, amikor
rendelkezünk a felebarátaink iránti ama jótékonysággal, hogy taníthatjuk őket Isten munkáira.
Ezt pedig azzal a tanítással tesszük, amit Tőle kaptunk az apostolok közreműködésével, s ami
(mint arra utaltunk az utolsó úrnapján) Jeruzsálem forrásából indult ki, aminek a folyói az
egész világot elárasztották, ezért mindenki képes lesz azt nemcsak magához venni, de
terjeszteni is a felebarátainak. Igaz, hogy mindenki nem doktor a tanításhoz, de ha
keresztyének vagyunk, van nekünk elég, amivel buzdíthatjuk a felebarátainkat.

273
envelopee. Borítékolják?
274
ses prochains, néha azt jelenti „közeli rokonok”.
275
Az Ézs2:3 nem épp szokásos értelmezése.

147
 Most pedig térjük rá Joel próféciájának másik részére, ahol elhangzik, hogy „Isten
félelmetes és csodás jeleket fog küldeni, vért, tüzet és füstfelhőket”, amivel a próféta azt
akarta jelezni, hogy amikor Isten majd meg akarja látogatni a népét Jézus Krisztus
eljövetelekor, akkor, jóllehet nagy boldogságot és áldást ígért, ez azonban nem jelenti azt,
hogy nem fogunk félelmetes és csodás dolgokat is látni. S nagy szükségünk volt erre a
figyelmeztetésre, hogy megtudjuk: Jézus Krisztus eljövetele nem azért történt, hogy úgy
helyezzen minket ebbe a világba, mint a Paradicsomba, hogy kényelmesen élhessünk benne,
hanem Jézus Krisztus más célból küldetett, nevezetesen, hogy kivonjon minket az itteni
dolgokból és felemeljen a mennybe. Valójában látjuk, hogy soha nem lehetett semmilyen
dolog olyan félelmetes és csodálatos, mint Jézus Krisztus eljövetele. Ha bárki megkérdezi,
hogy miért történtek ilyen dolgok még Jézus Krisztus megjelenése után is, nos, azért, mert
olyan nyomorultak vagyunk, hogy nem akarjuk elfogadni azokat az ajándékokat, amiket Ő
akar nekünk adni. S amikor a mi Urunk megjelenik előttünk, de mi visszautasítjuk Őt, akkor
vajon nem kellene felemelnie a kezét, s lesújtani olyan villámló viharral, hogy meginduljunk
és összezavarodjunk az efféle hálátlanságon? Ezért mondja, hogy amikor majd Isten kitölti a
Szentlelkét, akkor csodálatos bajokat kell majd meglátnunk, s amikor felnéztünk a mennybe
és le a földre, olyan nagy zavarokat és csodákat látunk majd, hogy úgy tűnik: az ég beomlik és
összekeveredik a Földdel, a Nap elsötétedik a Hold vérszínűvé válik, a csillagok leesnek az
égről és más csodálatos dolgok is bekövetkeznek. Igaz, hogy mindezek az utolsó napra
vannak fenntartva, de a próféta Jézus Krisztus egész uralkodásáról akart beszélni, míg el nem
jön Bíróként az utolsó napon. Nekünk tehát a magunk idejére kell vonatkoztatnunk az itt
kijelentett dolgokat. Mert ha fontolóra vesszük a dolgokat, amik az evangélium prédikálása
óta történtek, nem gondolhatjuk, nem gondolhatjuk, hogy a hajunk szálai a fejünkön
nincsenek megszámlálva. Igaz, hogy ha meglátnánk, mi történt Jézus Krisztus eljövetelekor,
az nagyon megterhelne, ha ugyan meg nem rettentene, de ha meggondoljuk, mi megy végbe
minden nap, további okunk lesz a megdöbbenésre. A próféta tehát nemcsak egyetlen
időpontra akarta jelezni azokat a jeleket, amikről itt azt mondja, hogy Jézus Krisztus
eljövetelekor kell feltűnniük. Mert jóllehet az eljövetelekor megmutatta ezeket a nagy
kincseket, hogy mindenkinek kiossza, mégis, csodálatos ítéleteket fogunk látni azoknak az
embereknek a hálátlansága miatt, akik nem fogadták el a nekik felkínált dolgokat. S ez az,
amit még Jézus Krisztus is megmondott, amikor a templom megsemmisüléséről beszélt. Ott
voltak a tanítványok, akik megkérdezték Őt, hogy mikor lesznek meg ezek a dolgok, mi lesz a
jele az Ő eljövetelének és a világ végének. Mert ők is azon az ostoba véleményen voltak a
többi zsidóval együtt, hogy a templomnak fenn kell maradnia a világ végéig, hogy ők
békességben uralkodhassanak, mint a földi fejedelmek. Emiatt teszik fel Neki ezt a kérdést,
bár Jézus Krisztus nem beszélt az utolsó napról. S így válaszol nekik: „Csodálatos és
félelmetes dolgokat fogtok látni. Úgy számoltok, hogy megmaradtok itt lenn békességben és
kényelmesen uralkodtok, de pont az ellenkezője történik majd, mert nemsokára csábítók
jönnek, s az ördög mindent meg fog tenni, hogy a hamis tanai mindenfelé terjedjenek.
Lesznek járványok, háborúk, éhségek, s úgy látszik majd, hogy az egész világ a feje tetejére
áll.276 S amikor ezeket látjátok, az még nem a vég lesz, mert Jeruzsálem is meg fog
semmisülni.” Ezzel pedig azt jelzi, hogy ahol a zsidók békés életet éltek ebben a világban, ott
el kell kezdeniük megtapasztalni Isten ítéleteit, amik az emberek hálátlansága miatt jönnek a
világra, s amiket majd rázúdít az egész világra. Ennélfogva állítja ezt: „Ama napok
megpróbáltatásai után a Nap elsötétedik, a Hold sem világít és a csillagok sem fognak
ragyogni az égből, az egek erősségei pedig megrendülnek.” Ez a prófétáéhoz hasonló mondat,
mintha ezt mondta volna: „Nemcsak nagy bajok mutatkoznak majd idelenn, de ha bárki
felemeli a tekintetét, zűrzavart fog látni mindenütt”. De nem szabad vigasztalás nélkül

276
renverser ce que dessus dessous, a Föld színének fel kell borulnia.

148
maradnunk. Mert jóllehet sok bajt és viszály látunk lenn és fenn, ezért, ha bejárjuk a világot,
csak nyomorúságot fogunk látni, mégis, mindezeknek okot kell szolgáltatni arra, hogy
örvendezzünk a Teremtőben. Ez a summája annak, amit a próféta meg akar mutatni. Mert
amikor Isten meglátogat minket és átadja a tanítását, az nem azért történik, hogy kényelmesen
éljünk ebben a világban, s mentesüljünk a háborúktól, éhségektől és járványoktól, hanem
tudnunk kell, hogy amikor ezek a dolgok bekövetkeznek, amikor oly nagy zűrzavarban
vagyunk mindenütt, hogy azt sem tudjuk, mi jön ki belőle, akkor, azt mondom, fel kell
készülnünk ezeknek a bajoknak a türelmes eltűrésére, amiket nem szabad furcsállnunk, mert a
bennünk rejlő hálátlanság miatt jönnek ránk. A mi Urunk csak édes és szerethető Atyaként
szeretne mutatkozni nekünk, s ha mi ezt nem tudjuk elviselni, az megmutatja, hogy nem ok
nélkül nevez minket kényes gyermekeinek. Mivel olyan gorombák vagyunk, hogy nem
akarjuk sem elismerni, sem elfogadni Őt Atyaként, vajon nem kell megbüntetnie bennünket
ezért az értetlenségért? Tudnunk kell, hogy nincs kevesebb hatalma felettünk, mint egy
Atyának, s mégis, amikor bajokkal sújt, bármilyen nagyok és embert próbálók legyenek is
azok, nem szabad kétségbe esnünk, hanem tudnunk kell, hogy ezek a hálátlanságunk miatt
érnek utol bennünket. Összefoglalva tehát így kell értékelnünk Isten ítéleteit, s azt, ami a
próféták jövendöléseiből a szemünk előtt teljesedett be.
Most rátérünk a próféta által kínált vigasztalásra, nevezetesen „mindaz, a ki az Úrnak
nevét segítségül hívja, megtartatik”. Ha csak annyit mondott volna, amennyit már említettünk,
akkor teljesen ledöbbenhettünk volna, mert az, amit itt felidéztünk, tudná, hogyan kell nekünk
kényelmetlenséget okozni, de itt a további, általa kínált vigasztalás, hogy amennyiben
segítségül hívjuk Isten nevét, lesz üdvösségünk még a legnagyobb bajokban és viszályokban
is. Sőt, mikor a pokol is készen áll arra, hogy elnyeljen minket, akkor is biztosított számunkra
a menedék, amennyiben Istenbe vetjük a bizalmunkat az Ő segítségül hívásával. Amikor az
ember megpróbáltatások közepette és bajban van, az ördög kellően ravasz ahhoz, hogy dacot
ébresszen benne, így ne legyen hozzáférése Istenhez. Itt azonban egy nagy vigasztalással van
dolgunk, amit látnunk kell: Isten nem állít semmilyen előre megszabott korlátokat ahhoz,
hogy segítségül hívjuk Őt, ezért amikor mondhatni a mélységekben vagyunk, bátran
segítségül hívhatjuk Őt. S miután a próféta azt mondja, hogy aki segítségül hívja az Úr nevét,
megtarttatik, ennek az ellenkezője is igaz: aki nem hívja Őt segítségül, az elkárhozik, még ha
a Paradicsomban lennénk is. E nélkül a segítségül hívás nélkül Isten még az angyalokat is
elutasítja, ami azért mégsem lehetséges. De ebből látjuk, hogy egy percig sem lehet létezni
ebben a világban Isten segítségül hívása nélkül. Ez tehát egy olyan lecke, amire gyakran kell
emlékezünk, mert a próféta ítéletet mond mindazokról, akik nem hívják segítségül Isten nevét
annak kimondásával, hogy „a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik”. Ebből ugyanis
az ellenkezője is következik: aki nem hívja Őt segítségül, elkárhozik. Mivel pedig mi annyira
hűvösek vagyunk és olyan könnyen elfordulunk Isten nevének a segítségül hívásától, a próféta
azt akarta jelezni, hogy nem szabad felhagynunk Isten segítségül hívásával mindazon bajok
közepette sem, amik utolérhetnek bennünket. Még ha ég és föld össze is fognak ellenünk,
akkor is Istenhez kell fordulnunk szívvel és szájjal és minden képességünkkel. De az nem
minden, hogy megnyitjuk a szánkat a Pater noster-re, vagy talán egy ismert nyelven
mondjuk: „mi Atyánk, Aki vagy a mennyekben”, amíg nincs meg a szív valódi, a hiten
alapuló vonzalma. Mert akkor ismételgethetjük ezt az imádságot tízszer, hússzor,
harmincszor, az nem lesz más, csak szélnek eresztett szavak. Nem beszélek azokról sem, akik
hozzákeverik ehhez az Ave Maria-jukat, azt gondolva, hogy az efféle szemétdarabokkal
valóban úgy hívják segítségül Istent, ahogyan Ő megkívánja. Ezek az emberek nagyon távol
állnak Isten tényleges segítségül hívásától, ők boszorkányok és jósok, akik képtelenek
felhagyni a régi ördögi babonaságaikkal. S nem is szabad túlságosan megdöbbennünk a Sátán
eme relikviáin, mert ezeknek az embereknek soha nem volt hitük Jézus Krisztusban, és most
sincs. S emiatt (ahogyan szent Pál is mondja) „hogyan hívnák segítségül azt, Akiben nem

149
hisznek?” Azt az igeszakaszt alaposan meg kell jegyeznünk, mert abban szent Pál kijelenti
nekünk, hogy amikor Isten nevének segítségül hívásáról van szó, akkor úgy kell Őt
keresnünk, mint Atyánkat, tudva, hogy Benne rendelkezünk minden jótéteménnyel és Ő kész
mindet befogadni, amint visszatérünk Hozzá. Különben miféle bátorságra lenne szükségünk
ahhoz, hogy kérleljük Őt, ha nem így állnánk hozzá ehhez? Teljesen biztosaknak kell tehát
lennünk abban, hogy amikor igazságban hívjuk segítségül az Úristent, akkor befogad
bennünket. Ebből is megmutatkozik, micsoda képzelődés a pápisták hite. Azt mondják, hogy
senkinek sem szabad azt feltételezni, hogy Isten meghallgatja, amikor segítségül hívja Őt,
mivel senki sem tudja, hogy épp a kegyelem állapotában van-e, vagy sem, s túl nagy
vakmerőség lenne azt gondolni, hogy igen. Mit kell hát tennie az illetőnek? Azt mondják,
kételkedve kell imádkoznia, s amennyiben teljes mértékben az Anyaszentegyházra bízza
magát, az elégséges: nevezetesen, mindig legyen készen ezt a választ adni: „hiszem, amit az
Anyaszentegyház hisz”. Így van nekik mindig kételkedő és rejtett277 hitük, és szent Pál
kijelenti, hogy Isten nem ismeri el őket. Mert az evangéliumot nem azért kell prédikálni, hogy
az kételyeket ébresszen bennünk, hanem azért, hogy biztosítson minket az üdvösségünkről.
Nagyon könnyű tehát megítélni, micsoda hitük van a pápistáknak, amiben mi is voltunk a
tudatlanságunk idején. Tudnunk kell, hogy Isten munkálta ki bennünk a konkrét kegyelmet,
amikor kivont minket a tévelygés ama árnyaiból, amikben voltunk, s átadta nekünk az
evangéliumát, hogy az elvezessen minket az üdvösség látványához. Amikor mindezeket
meggondoltuk, zihálnunk és nyögdécselnünk kell, látva, hogy Isten jósága oly nagy rajtunk,
amiért oly sok ember közül minket választott ki, hogy megadja nekünk az Ő Ígéjének
ismeretét. S a pápaságban megvan az a gonoszság, hogy azt mondják: senki sem hívhatja
segítségül Istent szilárd magabiztossággal, mert az vakmerőség, hanem Istent kételkedve kell
segítségül hívnunk. S nem a kicsinyek vagy a közemberek, akarják ezt fenntartani, hanem a
legnagyobb tanítók, s azok, akiktől azt várhatnánk, hogy az egész Szentírás bele van vésve a
szívükbe. Ugyan nem lesznek túl lelkesek a groteszk elképzeléseik védelmében, bár elég
sokat fáradoznak a fenntartásuk érdekében. De mikor az efféle istenkáromlások
felköhögéséről van szó, úgy megelevenednek, hogy látjuk őket dühbe gurulni. S miért? Mert
az ördög akarja rajtuk keresztül megakadályozni, hogy úgy hívjuk segítségül Isten nevét,
ahogyan szükséges.
Ezért mindenki, aki úgy imádkozik Istenhez, ahogyan azt a pápaságban teszik, legyen
biztos benne, hogy Isten nem fogadja el őt. Mert egyáltalán nem úgy kell imádkoznunk
Istenhez, hogy háromszor vagy négyszer elmondjuk „mi Atyánk, Ki vagy a mennyekben”, s
gyakran ismételgetjük és motyogjuk ezt. Mindenki, aki ezt teszi, olyan, mint jósok és a
boszorkányok. Igaz, nem tudjuk, miképpen kell hosszasan imádkozni, de az biztos, hogy
szívből kell jönnie. Mert amikor imádkozunk, ki kell lépnünk önmagunkból, és meg kell
feledkeznünk a magunk természetéről, a világról és annak minden csábításáról azért, hogy
könnyebben közeledhessünk Urunkhoz. Így kell eljárnunk. Emellett tudjuk meg, hogy ha nem
a megfelelő módon könyörgünk Istennek, akkor semmink sem lesz. S mérlegeljük alaposan
ezt az Ígét, ahol elhangzik, hogy kárhoztatás alatt állunk, amíg nem hívjuk Istent segítségül.
Mózes első könyvének negyedik fejezetében meg van írva, ahol Káin nyomorult
leszármazottjairól van szó, hogy városokat építettek, tornyokat emeltek, de mégsem a
megfelelő módon hívták segítségül Istent (1Móz4:17, 26). De miután Ádám Séthet nemzette,
azt olvassuk, hogy Isten nevét helyesen hívták segítségül. Istent tehát szolgálták és tisztelték,
mert miután Séth megtanulta Istent szolgálni, a gyermekeit is megtanította arra. S Isten egész
szolgálatáról csak ennyi hangzik el: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”. Ez
tehát a fő dolog, amivel foglalkoznunk kell. Mert jóllehet a „keresztyén” megnevezés ide-oda
szálldos most közöttünk, az mégsem több, mint visszaélés, ha Isten nevét nem hívjuk

277
envelopee.

150
segítségül. S nem leszünk képesek Őt segítségül hívni (ahogyan szent Pál mondja), amíg nem
jutunk hitre Benne. Igaz, hogy a frontvonalaktól távol nem leszünk túl bátrak. Látunk
suhancokat, akik egy korsó vagy egy pohár árnyékában lesznek a világ legjobb keresztyénjei
és úgy tűnhet, ők Jézus Krisztus igazi bajnokai, s ők szereztek Neki mindent, amije csak van.
Mások is jönnek, akik megígérik, hogy csodákat fognak tenni, s (őket hallgatva) úgy tűnhet,
hogy ha el is törölnék a keresztyénséget, tőlük akkor sem bennék el azt. Ha azonban
közelebbről és megvizsgálnánk őket és megszólaltatnánk a szívüket, kiderülne, hogy messze
vannak attól, amit ígérnek. S ők lesznek az elsők, akik elfordulnak Istentől. S miért? Mert
nem vették fontolóra, kik ők valójában. Mert amikor valaki jól megnézi magát, tengernyi bűnt
lát, amitől nem leszünk képesek megszabadulni, amíg nyögdécselve nem fordulunk Istenhez
és nem hívjuk segítségül Őt a szükségeinkben. Aztán tudjuk meg, hogy ez a prédikáció, amit
egy másik időpontban mondott el szent Péter Jeruzsálem városában, most közöttünk is
elhangzik azért, hogy hasznot húzzunk belőle. S jegyezzük meg: nem ok nélkül idézi fel a
Joeltől származó igeszakaszt. Ezért bízzunk az ígéretben: „mindaz, a ki az Úrnak nevét
segítségül hívja, megtartatik”.
E szent tanítást követően hajoljunk meg alázatos tisztelettel.

151
 19. prédikáció
Ötödik prédikáció a Pünkösdről278

„Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a férfiút, a ki

Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket ő általa
cselekedett Isten ti köztetek, a mint magatok is tudjátok. Azt, a ki Istennek elvégezett
tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára
feszítve megölétek: Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy
lehetetlen volt néki attól fogvatartatnia.” (Csel2:22-24)

Miután szent Péter kijelentette a prédikációjában, hogy a Joel könyvében található

ígéret beteljesedett abban, hogy a Szentlélek megadatott neki és a társainak bizonyságul arról,
hogy Isten át akarta adni a Szentlelket az egyháznak és minden egyes hívőnek, valamint, hogy
jöjjenek bármekkora bajok, a keresztyének hitét bizonyítani kell – mindezen dolgok után, azt
mondom, felhívja a zsidók figyelmét Jézus Krisztusra. Mert amióta megadatott a Szentlélek,
fel kellett volna ismerniük Jézus Krisztus eljövetelét, mert megmondatott, hogy Joelnek ez a
jövendölése csak az utolsó időkben teljesedik be. Így amikor látjuk a Szentlelket így kitöltve,
az a biztos jele annak, hogy Isten elküldte Jézus Krisztust az emberek üdvösségének valóra
váltása végett. S ez gyönyörű módja a tanításnak és nagyon alkalmas rend, amit meg kell
jegyeznünk: nevezetesen, miután az ajándékok, amiket Isten az Ő Szentlelkén keresztül ad
meg nekünk, egyben ugyanannyi eszköz is, melyekkel Jézus Krisztushoz vezet és irányít
minket, hogy Tőle tanuljunk meg minden bölcsességet, mert Ő az a forrás, ahonnan
merítenünk kell mindent. Valójában először is azért, mert Ő volt Isten Ígéje az
örökkévalóságtól fogva, Ő az emberek élete és világossága, s mert Ő kapta meg a Szentlélek
minden ajándékát tökéletességben, mert emberré lett, s az Ő teljességéből kell vennünk
kegyelmet a kegyelemért. Általa találunk tehát kegyelmet Isten előtt, mert ha az Ő fenségéhez
akarunk fordulni e nélkül az eszköz nélkül, nem leszünk képesek Elé jutni. Nekünk tehát
egyenesen Jézus Krisztushoz kell mennünk, mert tudjuk, hogy Ő olyan tökéletességben kapta
meg a Szentlélek ajándékait, hogy Őrajta keresztül mi is részesedhetünk azokból. Szent
Péternek tehát jó okkal inti itt a zsidókat arra, hogy a Megváltó eljött: nevezetesen, mivel a
Szentlélek kitöltetett, mi az utolsó időkben vagyunk.279
Majd hozzáteszi: „Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket: A názáreti Jézust, azt a
férfiút, a ki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket ő
általa cselekedett Isten ti köztetek, a mint magatok is tudjátok. Azt, a ki Istennek elvégezett
tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára
feszítve megölétek. Ő az, Akin keresztül Isten teljesen odaadta Magát nektek, de ti mégis
halálra adtátok Őt. Mégis fel kell ismernetek, hogy Ő az, Aki a törvényben lett megígérve
nektek. Ő azért jött, hogy a Megváltótok legyen, s felismerhetitek Őt abból, hogy nem maradt
a halálban, mert Isten győztessé tette Őt felette, ezért fölébe is kerekedett.” Ez az, amire szent
Péter utal legelsősorban a zsidóknak, hogy Jézus Krisztus ismeretére vezesse őket. S meg kell
jegyeznünk, hogy itt még mindig nem csak Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról beszél.
Mert először is a zsidóknak tudniuk kellett, hogy Jézus Krisztus Isten Fia volt. S ez az, amit
szent Péter bizonyítani akart azzal, amivel itt hozakodik elő. Két dolgot kell tudnunk Jézus
Krisztusról. Az első az, hogy hinnünk kell, hogy Ő a Messiás, azaz az Úrnak a törvényben
megígért Felkentje, Akiről a próféták írtak, s Ő az is, Aki elszenvedte a halált a mi
megváltásunkért, de az mindazonáltal nem volt képes Őt fogva tartani, hanem dicsőségben

278
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 48. kötet 654-664. oldalak.
279
Az utolsó korszakban, az egyház korszakában.

152
feltámadt, győzelmet aratva minden ellensége felett. Ennyit az első dologról. Másodszor,
mikor tudjuk, hogy Jézus Krisztus értünk halt meg, akkor tudnunk kell, hogy Ő kicsoda, s
miféle jótéteményeket kapunk Tőle. Két dolgot kell alaposan megjegyeznünk, mert ha most
egy zsidót kell tanítanunk, akkor azt azzal kell kezdenünk, hogy oktatjuk őt a keresztyénségre,
megmutatva neki, hogy Jézus Krisztus, Aki szűz Máriától született, de Akit a rangban Felette
állók halálra adtak, az Ő, Akit Isten ígért meg nekik, valamint a módot, ahogyan Isten
kijelölte az időt, amikor a világba kellett jönnie. Azután pedig azt, hogy Isten miképpen tett
bizonyságot Róla, hogy Ő a Fia és elfogadta Őt azokon a jeleken és csodákon keresztül,
amiket közöttük tett, valamint azt, hogy miután felment a mennybe, elküldte az Ő Szentlelkét
annak megfelelően, amit Róla jövendöltek. Ez az, azt mondom, amit el kell mondanunk egy
zsidónak, hogy megismerje Jézus Krisztust. Akkor majd megértetjük vele, hogy amikor a
Messiás uralkodásáról van szó a Szentírásban, az lelki uralkodást jelent, hogy ne tévedjen azt
gondolva, hogy Ő egy földi király, ahogyan az összes zsidó képzeli. Azért tagadják Jézus
Krisztust, mert nem látták Őt uralkodni a népen, ahogyan elképzelték, hogy tennie kell. Nos, a
pápisták irányában nem kell ragaszkodnunk az első dologhoz, csak a másodikhoz. Mert ők
megvallják, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Aki a törvényben lett megígérve, s halálra adatot,
majd feltámadt a halálból. Itt minden nehézségek nélkül értünk velük egyet. De meg kell
nekik tanítani, miért jött Ő el, mert egyáltalában nem ismerik el annak, Aki. Tudjuk, hogy
hinnünk kell abban, hogy egyedül Jézus Krisztusban és az Ő halálán és kínszenvedésén
keresztül van üdvösségünk. A pápisták viszont épp ellenkezőleg, a cselekedeteiknek és az
érdemeiknek, valamint az ostoba koholmányaiknak tulajdonítják azt, s úgy tűnik nekik, hogy
ezekkel megszentelődhetnek. Ezért nem lesz szükség egyáltalában tanítani a pápistákat
semmire Jézus Krisztus személyével kapcsolatban, hanem csak azt kell megmutatni nekik,
hogy milyen a hatalma, miért jött, és ez milyen hasznunkra válhat.
Szent Péternek itt mindkét hitcikkelyt ki kellett jelentenie, mert a zsidók nem tudták,
hogy Jézus Krisztus az Istentől küldött Messiás, még kevésbé ismerték a Benne rejlő
hatalmat, s azt, hogy miért jött. Ezért mutatja meg nekik, hogy Isten Fiaként jelent meg
közöttük, amikor feltámadt a halálból és ebből a feltámadásból tudhatták meg, hogy Ő
valóban az, mert megszabadult a halálból és legyőzte azt. Ezért kell Benne keresnünk az életet
és az üdvösséget. Ezt akarja szent Péter legelőször is megmutatni. Utána pedig meg fogja
mutatni, hogy miféle gyümölcsei vannak számunkra az Ő feltámadásának, kijelentve azt a
maga helyén. Most miután ismerjük szent Péter szándékát, s azt, hogy milyen sorrendet követ
a prédikációjában, kövessük, s tanuljuk meg, hogy hat Isten bármi jó tett velünk, azt azért
tette, mert Jézus Krisztus testének tagjai vagyunk, nem pedig azért, mert a cselekedeteink
indították arra, vagy bármi, amivel mi hozakodhatunk elő Előtte. Ne kóboroljunk hát tovább a
képzelgéseinkben, ne győzködjük magunkat erről-arról, hanem járuljunk egyenesen a bűneink
ismeretéhez, hogy ne leljük örömünket azokban, ahogyan látjuk, hogy szent Péter is ide vezeti
a zsidókat, amikor Jézus Krisztus haláláról beszél.
Először is azzal vádolja őket, hogy „megölétek”. Világosan látható, hogy nem hízeleg
nekik. Valójában szent Péternek minden eléjük kellett tárnia, hogy szíven döfhesse őket, és az
elevenükbe vághasson, s később látjuk, hogy olyan lelkiismeret-furdalás és szívbéli keserűség
fogta el őket, amitől megtértek. Ezzel az eszközzel keltette fel az emberek figyelmét, hogy
megalázza őket és elvezesse a hibáik ismeretére. Mert ha valaki mindig kedves és örömteli
dolgokról prédikál nekik, azzal csak a fecsegésre készteti őket azokról,280 s úgy szeretnének
majd Isten társai lenni és élvezni Őt, mint egy halandó embert. Látjuk, mit történt a samáriai
asszonnyal, amikor beszélt Jézus Krisztussal, s Ő élő vizet kínált neki, melyet, ha iszik, többé
nem szomjazik meg. Ő úgy űz gúnyt Belőle, mint egy szajhából, pedig ő maga az, de miután
Jézus elvezeti őt a bűnei ismeretére, azt mondva neki, hogy menjen és hozza el a férjét,

280
s’en gaber, Kálvin egyik szavajárása

153
valamint felsorolja a vétkeit, akkor az asszony alázatosabban beszél, mint az elején. Amikor
egyszerűen csak elé tárja Isten ajándékait, az asszony kigúnyolja Őt: „S honnan vennél
edényt, amivel a vizet meríthetnéd, hiszen a kút nagyon mély?” De mikor Jézus ezt mondja
neki: „Tisztátalan asszony, volt öt férjed, s akivel most élsz, az nem a férjed”, akkor
felismerte a bűnét, és szent prófétának nevezte Jézus Krisztust. Ezért amíg az embereket meg
nem rettentik a bűneik, addig soha nem adnak teret Isten Ígéjének. Ezért vádolja a zsidókat
azzal, hogy keresztre feszítették és meggyilkolták Jézus Krisztust. De nem azért, mert örömét
leli abban, hogy korholhatja őket, hanem egyrészt azért, hogy megtudják: a kárhoztatásuk
küszöbön áll a bűneik miatt, másrészt a felmentés miatt ezek alól Jézus Krisztuson keresztül,
ha elismerik Őt és Hozzá folyamodnak. Isten Ígéje szolgáinak van itt egy normája:
nevezetesen, hogy az emberek elevenébe kell vágniuk és meg kell nekik mutatniuk a
bűneiket, hogy megtudhassák: Isten a Bírájuk, Aki nem hagyja a bűn makacsságát büntetlenül
és ezzel vonzza őket Őhozzá a megtérésre, amit mindaddig nem fognak megtenni, amíg nem
kaptak megrovást és nem bántak velük gorombán. Ezért engednünk kell, hogy Isten
uralkodjon felettünk és elítéljen minket azért, hogy felmentést nyerhessünk Tőle. Sokan
vannak, akik biztosan szeretnék, ha prédikálnák az evangéliumot, ha az biztosítja a számukra
a hasznot és a testi vágyaik kielégítését, s leplezi a gonoszságaikat. De nem ebből a célból kell
azt prédikálnunk, mert a mi Urunk Jézus Krisztus azt mondja, hogy amikor eljön a Szentlélek,
Ő megfeddi a bűn világát: Bíróként ül fel a trónjára és ítélni fogja a világot. Ezért nem
leszünk képesek hűségesen tárgyalni az evangéliumot, hogy a világ ne menjen bele ebbe a
kárhoztatásba, amíg mindegyikünk nem tudja, micsoda ő valójában azért, hogy önmagát
feddhesse meg. Nyögjenek hát azok, akik hízelegnek maguknak, azok pedig, akik meg
vannak győződve arról, hogy igazak önmagukban, nézzék meg magukat közelebbről azért,
hogy eljussanak erre a bűnismeretre, ami azután a megtéréshez és Isten kegyelméhez vezet el.
Ezért feddi meg szent Péter ennyire gorombán a zsidókat, kimondva, hogy
megfeszítették és megölték Jézus Krisztust. Majd hozzáteszi: „a ki Istennek elvégezett
tanácsából és rendeléséből281 adatott halálra”. Mintha ezt mondta volna: „Noha a gonosz
emberek keze és ti adtátok halálra, ám ez nem Isten akarata nélkül történt”. S nem is ok nélkül
teszi ezt hozzá Péter: „Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből”. Mert a zsidók
legalábbis válaszolhattak volna így: „Ha úgy van, hogy az a Jézus Krisztus, Akiről te
beszélsz, a Messiás, akkor miért szenvedett ilyen kínokat és miért adatott halálra?” S nagyon
nehéz dolog meggyőzni őket, ahogyan manapság is látjuk őket gúnyolódni és ezt mondani:
„Ha Jézus Isten Fia volt, akkor miért tűrte el a keresztnek ezt a gyalázatát?” A gonosz
emberek így okádják ki ezt az istenkáromlást, mert a kereszt olyasvalami, ami a számukra
látszólag elvesz Isten Fiának a fenségéből. Szent Péter mégis elejét veszi az efféle
fantáziálásoknak, amik meggátolhatták volna a zsidókat abban, hogy hitelt adjanak a
tanításának. S azt mondja, hogy ebből semmi sem történt véletlenül (ahogyan feltételezhették
volna), hanem minden Isten akaratából. S amikor alaposan fontlóra vesszük Isten hatalmát,
akkor elkerülünk minden efféle fantáziálást. Tudjuk, hogy Istent egyáltalán nem cáfolja meg
az érzékelés és az értelem, s mindazt, amit tett, az ember üdvösségének érdekében tette. S
aztán ott a feltámadás, amit szintén szorgalmasan kell vizsgálnunk. Mert Jézus Krisztus halála
ugyan felháboríthat minket a kegyetlensége és a benne rejlő gyalázat miatt, ha önmagában
vizsgáljuk azt, de a feltámadásban látjuk Isten dicsőségét és bámulatos hatalmát, aminek el
kell fordítania minket minden bajból és fantáziálástól, amik megbotránkoztathatnak. Nem ok
nélkül jelenti tehát ki szent Péter, hogy amit Jézus eltárt, az Isten gondviselésén keresztül
következett be. Jézus Krisztusnak Istennek, az Ő Atyjának felkínált áldozattá kellett válnia a
világ bűneinek eltörléséhez. Amikor tehát olyan célt látunk Isten tanácsvégzésében, amiből
megtudhatjuk, hogy mindaz, amit Ő tesz, a javunkra válik, akkor többé nem kell

281
prevoyance, szó szerint „előrelátás”.

154
kérdezősködnünk arról, hogy miért szenvedett Jézus Krisztus, mert abban Isten végtelen
jósága mutatkozik meg nekünk, s látjuk az Ő szeretetét, ami (ahogyan szent Pál mondja)
abban mutatkozott meg előttünk, hogy nem kímélte a saját Fiát, hanem halálra adta Őt értünk
(Rm8:32). Másrészt látjuk az engedelmességet, amivel Jézus Krisztus dózott Istennek, az Ő
Atyjának. Ne legyünk olyan vakmerők, hogy ezekbe a bolond elmélkedésekbe bocsátkozzunk
ezt mondva: „Miért teszi Isten ezt vagy azt?” Tudjuk, hogy mindaz, amit elrendelt, az Ő
irántunk érzett atyai szeretetén alapult. Ezért ezt szemlélve látjuk, miért szenvedett Jézus
Krisztus. S ez az oka annak, amiért szent Péter azt mondta, hogy Isten ezt a megváltozhatatlan
tanácsvégzésében döntötte el. Egyébként ez nem lett pusztán csak hagyva, hogy a gonosz
emberek keze által megtörténjen. Ebből látjuk, hogy jóllehet a gonoszok lehetnek képesek
ártani a jóknak, de mégsem tesznek semmit, amit Isten meg nem engedi nekik. S mindennek
nincs is jobb tükre, mint amit Jézus Krisztus Személyében látunk. Mert tudnunk kell, hogy
amit eltűrt, azt a próféták megjövendölték. Azt olvassuk, hogy úgy került a keresztre, ahogyan
előre jelezték. A rómaiak banditái (a katonatisztek, akik elkísérték a kivégzéshez) voltak azok,
akik megfeszítették Őt: így szólt a prófécia. Nagyon kemény és keserű italt adtak neki inni,
megosztoztak a ruháin, pontosan úgy, ahogyan meg van írva. Ebből látjuk, hogy a gonoszok
semmi sem tehetnek, csak ha Isten szabadjára engedi a zablájukat, s látjuk, hogy a gonosz
emberek nem lépik át az Isten által nekik megszabott korlátokat. S ami elhangzik Jézus
Krisztusról, azt tulajdonképpen magunkra is kell vonatkoztatnunk. Mert Ő Maga tett arról
bizonyságot, hogy még a kis verebek sem esnek le az Ő elrendelése nélkül. Ha tehát Isten
gondviselése olyan, ami kiterjed ezekre az apró állatkákra,282 abból az következik, hogy
semmi sem történik, amíg Isten el nem rendeli. Utána hozzáteszi, hogy még a hajunk 283 szálai
is számon vannak tartva. Ezzel jelzi, mi módon gondoskodik rólunk, s miután Jézus Krisztus
Testének tagjai vagyunk, és elég közel ahhoz, hogy megérinthessük, szeretné, ha tudnánk: a
gyermekeinek tart bennünket. Mert bár lehet ez a világ mondhatni Isten háza és lehet Ő annak
számára egy család Atyja, mégis, különleges ajánlással rendelkezik az Ő egyházával és
különleges gondját viseli annak. Így tehát látjuk, miképpen kell gondolkodnunk Isten
gondviseléséről: nevezetesen, szent Péter egyáltalában nem fantasztikus dolgokat akart elénk
tárni, aztán ezernyi elmésséget keresgélni, amik nem szolgálnának semmiféle épülésre. Nem
ezen a módon akart eljárni, hanem megmutatja: Isten olyan jól támasztotta alá az
üdvösségünket, hogy nem szabad más eszközt keresnünk ahhoz, csak Őt, Akit Isten adott
nekünk. Utána azt akarja jelezni: oly módon vagyunk Isten kezében és a menedékében, hogy
senki semmit nem tehet ellenünk azon kívül, amit Ő Maga határozott el. Különben milyen
sors várna ránk? Ha a véletlen vezérelne minket (ahogyan egyes fanatikusok képzelik), akkor
az állapotunk nyomorúságosabb lenne, mint az oktalan állatoké. De mikor tudjuk, hogy Isten
kormányoz mindent, annak nagy vigasztalást kell jelentenie a számunkra, s nagyon jól
támaszkodhatunk arra. Látjuk tehát: nagyon szükséges erény284 ismernünk Isten
gondviselését. Végig kell tehát gondolnunk, hogy Jézus semmit sem szenvedett el az Isten
engedélye nélkül, így bármi, ami velünk történik, Istentől származik. Ez az, amit meg kell
jegyeznünk ebből az igeszakaszból.
De tovább kell elemeznünk a „tanács” szót. Igaz, hogy egyesek jól beszélnek Isten
gondviseléséről, de csak ostoba elképzeléseik vannak arról, mert úgy vélik, Ő az égben
nyugszik, s ráhagyja a véletlenre285 vagy a természetre az uralkodást idelenn. Épp
ellenkezőleg, itt az van kijelentve, hogy Isten rendel el mindent és úgy rendezi el a dolgokat,
ahogyan Neki tetszik. Igaz, hogy ezt nem ismerjük és fel sem foghatjuk, de meg kell
elégednünk azzal, hogy Ő a Kormányzója, és egyáltalában nem szabad úgy cselekednünk,

282
Ez sem franciául, sem angolul (beastlet) nem létező szó, de Kálvin egyik legkifejezőbb szavajárása.
283
Mt10:30
284
vagy erőforrás
285
fortune

155
mint egyes álmodozók, akik ezt mondják: „De ha Isten tudja, mi fog történni, mi viszont nem
tudjuk, hogyan rendezzük azt, akkor mi haszna van számunkra a tanácsának és a közlésének?”
Ez tehát az oka annak, hogy az efféle nagyon gőgös fanatikusok meg akarják osztani az
álmaikat, hogy Isten nem hagyja őket büntetlenül. Mert jóllehet Isten nem hív el minket a
közvetlen tanácsába, hogy kijelentsen nekünk az akaratát, s azt, amit megtenni szándékozik,
nekünk azonban mégis tudnunk kell, hogy az Ő keze kormányoz minket és a gonoszok
semmit sem tehetnek ellenünk, csak ha Isten szabadjára engedi a zablájukat. Ezzel azonban
nem szünteti meg a természet rendjének létezését, és ami minket illet, ez nem azt jelenti, hogy
nem szabad felhasználnunk az Ő tanácsát. Mert Isten kijelentette nekünk: azt szeretné, ha
azzal a kenyérrel élnénk, amit Ő ad nekünk, s a betegségekből orvosságokkal gyógyulnánk
fel. Túl nagy vakmerőság lenne tehát, ha el akarnánk utasítani azokat az eszközöket, amiket
Isten ad nekünk a gyengeségeink orvoslásához. S aki azt hiszi, hogy előre jut az efféle
vakmerőséggel, nos, az a romlására és az összezavarodására lesz. Mert amikor azt mondjuk,
hogy Isten gondviselése támasztott alá minden dolgot, az nem azt jelenti, hogy el kell
utasítanunk a Tőle kapott eszközöket.
Szent Péter nem sokkal e szakasz után azt mondja, hogy Jézus Krisztus hústestének
lehetetlenség volt megváltoznia a rothadás által. Miért? Csak azért, mert Isten így rendelte,
nem pedig a természete miatt. Mert amikor Ő megfogant szűz Mária méhében, akkor Magára
vette a mi természetünket és mindenben hasonlatossá vált hozzánk, kivéve a bűnt. Ezért a
teste ugyanúgy ki volt téve a romlásnak, mint a miénk, leszámítva, hogy Isten így látta ezt
előre. Ha valaki megvizsgálja, milyenek voltak Jézus Krisztus csontjai, nos azok könnyen
megroppanhattak és összetörhettek volna, de látjuk, hogy ez egyáltalán nem a természetük
miatt nem történhetett meg, hanem mert Isten így rendelte. Ezt kell futólag megjegyeznünk az
ebből az igeszakaszból leszűrhetőkből: egyáltalán nem szabad elkezdeni spekulálni és ezer
elmés kérdést megfogalmazni, mint a pápisták tudják, miképpen kell azokat feltenni, hanem
teljes alázattal kell meggondolni, hogy Isten nemcsak előre látta a dolgokat, de a saját
akaratának megfelelően el is rendezte azokat. Tanuljuk hát meg Őrá bízni magunkat, amikor a
Sátánnak és annak a világnak hatalmas támadásait álljuk majd ki, amelynek őt a fejedelmének
nevezik. S amikor úgy tűnik nekünk, hogy a gonoszok összezúznak minket, vonuljunk vissza
a mi Istenünk szárnyai alá, hogy Ő megadhassa nekünk azt, amivel ellenálljunk, s
felfegyverkezve az Ő erejével visszaverjünk minden kísértést, ami érhet minket. Mert amikor
az összes ördög és gonosz ember felkeltek ellenünk, Ő majd biztosan tudja, miképpen kell
őket megzabolázni és rövid pórázon tartani, amennyiben Őhozzá folyamodunk és az Ő
őrizetére bízzuk magunkat. Így kell látnunk hit által, és nem a magunk érzékszerveivel Isten
gondviselését. Ami pedig azt illeti, hogy azt mondtuk: a gonoszok semmi mást sem tesznek,
csak azt, amit Isten rendelt el, arra sokan ezt válaszolnák: „Miért? Ha így van, akkor azt kell
mondanunk, hogy Isten a gonoszság forrása, s a gonoszokat fel kell menteni.” Nos, a
válaszhoz először is ismernünk kell Isten akaratát, valamint azt, hogy miképpen jelenti azt ki
nekünk az Ő törvényében. Tudjuk, hogy megtiltja nekünk a lopást. Ha tehát lopni megyek,
vajon az Ő akaratát cselekszem? Természetesen, amikor a gonoszok gonoszt tesznek, akkor
egyáltalán nem Isten akaratát cselekszik, mert közismert, hogy Isten minden ilyet tettet elítél.
Amikor tehát gonoszt tesznek, az szembeszegülés Isten akaratával. Ebből pedig következik:
Isten egyáltalában nem akarja, hogy gonoszságokat tegyenek, de megengedi nekik azok
megcselekvését, s ez egyáltalában nem menti fel őket, mivel az Ő parancsolatai ellenében
teszik, amit tesznek. Nem mondhatjuk hát, hogy Isten a gonoszság forrása, mert Ő nem követi
el azokat a gonoszságokat, amiket mi elkövetünk. Azt is látjuk, hogy féken tartja az ördögöt is
azok megbüntetésével, akik méltók arra. Az ördög követ el gonoszságokat és nem is törődik
mással, csak a gaztettek elkövetésével, ám Isten nem engedi meg neki, hogy bármi más célt
szolgáljon. Isten megengedi a tolvajnak vagy a banditának, hogy elraboljon valamit a jó
embertől még akkor is, ha az illető hűséges lesz és jó életet él. Miért? Azért, hogy próbára

156
tegye a türelmét, s hogy az ismertté váljon. Láttuk, mit mondott Jób minden üldöztetése
közepette: „Isten adta nekem, Isten vette el tőlem. Áldott legyen az Ő neve.” S mindig
banditák fosztották ki. Miképpen értelmezi hát ezt? Vajon Istent vádolja Jób a rablással?
Nem. Nekünk sem szabad így érteni, mert tudjuk, hogy a banditák gonosz emberek, s
nemcsak Isten akaratával szállnak szembe, és el akarják követni a gaztetteiket, hanem Jób
feljebb is néz, hogy mindez nem Isten gondviselésén kívül történik. Jób tehát nem tulajdonít
gaztetteket Istennek, hanem ismeri az emberek állapotát. Látja, hogy a kaldeusok és a
sabeusok mondhatni Isten ostorai. Kifosztják őt, kirabolják őt, megölik a szolgáit, elhajtják az
állatait: röviden, teljesen elszegényítik, de ő mindennek ellenére dicséri Istent, jól tudva, hogy
semmi nem történt az Ő elrendelése nélkül. Így kell nekünk is tennünk: mert ha a gonoszok
üldöznek minket, nem szabad önmagunkban tekintenünk rájuk, s felszínes spekulációkba
bocsátkoznunk velük kapcsolatban. Nos látjuk, hogy Jézus Krisztust biztosan gonosz emberek
feszítették keresztre, de ez egyáltalában nem Isten elrendelése nélkül történt. Ő azonban
teljesen más célra használta fel. A gonosz emberek meg akarták semmisíteni Jézus Krisztust
Isten pedig azt akarta, hogy az Ő vére és halála örökös áldozat legyen, s a mi megváltásunk
beteljesüljön s megvalósuljon. Amikor tehát ezt szemléljük, van okunk dicsőíteni Istent, s aki
ezzel ellentétes következtetésre jut, azt a saját lelkiismerete fogja megfeddeni. S szent Péter
azért mondja, hogy Jézus feltámad a halálból, hogy mi is mindig összekapcsoljuk Jézus
Krisztus feltámadását az Ő halálával. Mert ha csak a halálában szemléljük Őt, akkor teljes
gyalázatban és megvetettségben fogjuk látni, eltorzulva, mint egy leprást. Ha azonban
rátérünk a feltámadásra, akkor meglátjuk, miképpen magasztalta Őt fel Isten keze, Aki átadott
Neki minden hatalmat mennyen és földön. Ezért rögtön, miután kimondtuk, hogy „Jézus
Krisztus meghalt”, tudnunk kell azt is, hogy fel is támadt. Meghalt a test gyengeségének
megfelelően, de abban, hogy feltámadt, Isten Fiaként jelent meg. Ezt akarta jelezni szent Péter
ennek kimondásával: „Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván”. Nos ebben a
mondásában a halál fájdalmai nem a Jézus Krisztus által elszenvedett fizikai halál fájdalmait
jelentik, hanem a szörnyű lelki fájdalmakat, amikben azért volt benne, mert a Kezesünknek
kellett lennie, és el kellett hordoznia az összes bűneink fájdalmát. Nemcsak testben szenvedett
tehát, hanem lélekben is, de ez sem győzte Őt le. Most azonban nem tudjuk levezetni azt, ami
szükséges a halál fájdalmainak kijelentéséhez, ezért azt másik alkalomra halasztjuk.
A szent tanítást követően hajoljunk meg alázatos tisztelettel.

157
 20. prédikáció
A mi Urunk Jézus Krisztus végső eljöveteléről286

„Mert igazságos dolog az az Isten előtt, hogy szorongattatással fizessen azoknak,

a kik titeket szorongatnak. Néktek pedig, a kik szorongattattok, nyugodalommal
mivelünk együtt, a mikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának
angyalaival. Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, a kik nem ismerik az Istent, és a
kik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának. A kik meg
fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől, a
mikor eljő majd, hogy megdicsőíttessék az ő szenteiben, és csodáltassék mindazokban, a
kik hisznek (mivelhogy a mi tanúbizonyságunknak hitele volt ti nálatok) ama napon.”
(2Thessz1:6-10)

A mi Urunk Jézus Krisztusnak a mennyből kell megjelennie. Ez a hitünk egyik fő

cikkelye. Az eljövetelének nem szabad haszontalannak lennie. Akkor viszont várnunk kell rá,
várva a megváltásunkat és az üdvösségünket. Nem kell kételkednünk benne, mert az sértene
mindent, amit a mi Urunk Jézus tett és elszenvedett. Hisz miért szállt alá ebbe a világba?
Miért öltötte Magára az emberi testet? Miért volt kitéve a halálnak? Miért támadt fel a
halálból és ment fel a mennybe? Azért, hogy majd összegyűjtsön minket az Ő országába,
mikor megjelenik. Azaz Urunknak ez az eljövetele a pecsétje és a megerősítése mindennek,
amit tett és elszenvedett a mi üdvösségünkért. S ennek teljesen elégnek kell lennie a
megerősítésünkhöz, hogy ellenálljunk a világ összes kísértésének.
Mivel azonban olyan törékenyek vagyunk, hogy nem vagyunk képesek bízni abban,
amit Isten mond nekünk, szent Pál most egy jobb érvet használ, hogy megerősítsen minket
ebben a reménységben, amire buzdított minket a thesszalonikabeliek személyében. Isten nem
hagyja majd, hogy így lenézzék Őt azok, akik megvetik az evangéliumot, s nem veszik
számításba az Ő mennyei fenségét. Ő nem akarja megengedni a teremtményeinek, hogy
fellázadjanak Ellene és dacoljanak Vele. Ezért kell annál inkább biztosaknak lennünk az
üdvösségünk reménységében, mivel Isten a tulajdon ügyeként érdekelt abban. Ezt a dolgot
alaposan meg kell jegyeznünk.
Jóllehet Isten bőségesen biztosít minket arról, hogy törődik az üdvösségünkkel, a
természetünk olyannyira tele van bizalmatlansággal, hogy mindig kételyek közepette
vagyunk. Amikor azonban az a tanítást tárják elénk, miszerint Isten fenntartja a jogait és nem
engedi meg, hogy az Ő fenségét lábbal tapossák az emberek, annak bizonyossággal kell
minket eltöltenie. Akkor biztos, hogy Isten megadja nekünk annak kegyelmét, hogy
összekapcsoljuk az Ő dicsőségét a mi üdvösségünkkel, így tehát eltéphetetlen kötelék van a
kettő között. Mivel Isten nem tehet mást, mint fenntartja a saját fenségét az emberek gőgjével
és lázadásával szemben, vajon nem csalhatatlanul biztos, hogy a mi Urunk Jézus azért jön,
hogy szabadulást és nyugalmat adjon nekünk?
Jegyezzük tehát meg, hogy Jézus Krisztus nem képes fenntartani az Ő Atyjának
dicsőségét mindaddig, amíg nem jelenti ki Magát a mi Megváltónknak. Ezek a dolgok nem
választhatók szét. Látjuk Isten végtelen, a hűségesei iránti szeretetét, amikor oly módon
csatlakozik hozzájuk, hogy amiképpen nem képes megfeledkezni a saját dicsőségéről,
akképpen nem képes megfeledkezni a mi üdvösségünkről. Amikor arra használja a hatalmát,
hogy megbüntesse a Neki ellenszegülőket, akkor annál jobban meg fogja büntetni azokat,
akik igazságtalanul bántalmazták az Övéit. Ez szent Pál célja, amikor azzal hozakodik elő,
hogy Jézus Krisztus bosszút állni is jön azokon, akik nem ismerték Istent és nem

286
A Corpus Reformatorum, Calvini Opera-ból, 52. kötet 225-238. oldalak.

158
engedelmeskedtek az Ő evangéliumának. Mintha ezt mondta volna: „Itt vannak az
ellenségeitek, akik üldöztek benneteket. Nos, megkérdőjelezitek, hogy Isten vajon törődik-e a
bajaitokkal, hogy könyörüljön rajtatok és orvosságot adjon azokra? Gondoljátok, hogy Isten
nem veszi számításba a saját dicsőségét, s nem akarja azt fenntartani? Bár az ellenségeitek
kínoznak benneteket, amiért ragaszkodtok az evangéliumhoz, de Isten a saját ügyének
támogatásával azt is megmutatja majd, hogy Ő a védelmezőtök.”
Szent Pál azonban itt más intéseket is ad, amik nagyon hasznosak a számunkra. Mert
amikor az ellenségeink számára előkészített bosszúról beszél, ezt mondja: „Jézus Krisztus
eljön az ő hatalmának angyalaival tűznek lángjában.” S mi célból? Ennek megerősítése végett
folytatja, nevezetesen, hogy az igazság ellenségei megkapják majd a büntetésüket Isten és az
Ő fensége előtt. Ez olyan, mintha azt mondta volna, hogy mi soha nem érthetjük meg, milyen
kínokat élnek majd át a hitetlenek, ahogyan Isten fenségét sem láthatjuk, mert amikor arról
beszél, akkor tudjuk, hogy az végtelen. Nem tudjuk megmérni, csak elragadtatott ámulatba
esni attól. Ilyen a hitetleneknek készített szörnyű büntetés is, mivel Isten szabadjára engedi a
hatalmát ellenük. Mert miután a fensége felmérhetetlen, a büntetésüknek is felfoghatatlannak
kell lennie a számunkra. Ennyit az első dologról.
Továbbá, mikor szent Pál a hitetlenekről és Isten ellenségeiről beszél, azt mondja,
hogy „nem ismerték Őt”, és nem engedelmeskedtek az evangéliumnak, vagyis lázadók voltak.
Ez a beszédmód egy nagyon hasznos tanítást foglal magában. Mert ha valaki megkérdezi az
embereket, legyenek azok bármennyire gonoszok is, hogy akarnak-e Isten ellen hadakozni,
nemmel fognak válaszolni. De mindent ellentétesen tesznek azzal, amit vallanak, mert nem
akarnak teljesen behódolni az evangéliumnak. Miképpen lehetséges ez? Elhangzott, hogy nem
engedelmeskedhetünk Istennek másként, csakis hit által. Ezt mondja szent Pál mind a
rómabelieknek írott levelében, mind a Cselekedetek könyvében. Mivel a hit valódi
engedelmesség, és olyasvalami, amit Isten megkövetel és jóváhagy, ebből következik, hogy
mindazok, akik nem akarnak hinni az evangéliumban, lázadók Vele szemben és amennyire
csak tőlük telik, szembeszállnak Vele. Ha azzal tiltakoznak, hogy ez nem áll szándékukban, a
cselekedeteik mégis ilyenek. Ebből megtanuljuk, hogy nem szolgálhatjuk Istent elfogadható
módon amíg először is, nem hiszünk az evangéliumban, aztán nem fogadunk el mindent
abban, ami megaláz bennünket. Röviden, a hit a fő szolgálat, amit Isten az emberektől kér.
Igaz azonban, hogy meg kell jegyeznünk: a hit nem puszta elmebeli egyetértés azzal, amikre
tanítanak, hanem a szívet és az érzelmeket is bele kell vonni ebbe. Mert nemcsak szájjal vagy
képzelgéssel kell elfogadnunk, amit nekünk mondanak, hanem bele kell vésni a szívbe, s
tudnunk kell, hogy nem szabad szembeszállnunk Istennel, hanem valódi vágyakozással kell
ragaszkodnunk a nekünk felkínált tanításhoz. Mert ha csak arról vagyunk meggyőződve, hogy
az evangélium egy ésszerű tanítás, de közben egyáltalán nem szeretjük, sőt alán kiváltja a
nemtetszésünket és felbosszant, az vajon engedelmesség lesz? Természetesen nem.
Tanuljuk meg tehát az Isten iránti engedelmesség kedvéért ne csak jónak és szentnek
tantani az evangélium tanítását, de szeretni is és összekapcsolni a tiszteletet a szeretettel
annak megfelelően, amit Dávid mond a törvényről, hogy édesebbnek találja azt a méznél és
drágábbnak az aranyál és az ezüstnél. Nekünk tehát értékelnünk, és nagy becsben, valamint
minden másnál édesebbnek és szeretetreméltóbbnak kell tartanunk az evangélium tanítását.
Amikor megtesszük ezt, akkor fogadja el Isten az engedelmességünket. Ez az a konkrét
szolgálat, amit kér tőlünk. S ellenkezőleg, hiábavaló lesz, ha ezt vagy azt tesszük, mert
minden, amit megpróbálhatunk, utálatosság lesz Isten előtt, amíg nem hiszünk az
evangéliumban. Ebből látjuk, milyen nyomorúságos is a pápisták állapota. Egyre jobban és
jobban kínozzák magukat az úgynevezett áhítatosságukkal. Úgy tűnik nekik, hogy ezzel
kellőképpen megragadták Istent. De amikor így bolondoznak, amikor elgagyogják a
páternosztereiket, hallgatnak sok misét, zarándokutakra kelnek, fizetnek az utálatosságaik
űzése végett, akkor úgy tűnik nekik, hogy Istennek azt a sok jót a javukra kell írnia. De miért?

159
Mert híjával vannak a fő dolognak, ami nem más, mint a hit. Mert még ha azok a dolgok nem
is lennének gonoszok, sem istenellenesek, akkor is haszontalanok Isten előtt, amikor hit
nélkül kínálják azt az emberek. Látjuk tehát, hogy jóllehet a pápisták magabiztosan
munkálkodnak Istent szolgálandó, csak az ítéletüket súlyosbítják és az Ő haragját vonják még
jobban a fejükre. Olyannyira, hogy itt egyenesen lázadóknak mondatnak Isten ellen, mert nem
akarják magukat alávetni az evangélium tanításának. Meg kell hagyni, ezt mondják: „Figyelj
csak, mi Istent akarjuk szolgálni, s ezt meg azt tesszük.”
Remek, De itt van Isten, Aki magához hívogat titeket. Megmutatja nektek, hogy a jó
megnyugvásotok az Ő kizárólagos kegyelmében és könyörületében rejlik, s csak Jézus
Krisztusban kereshetitek az üdvösséget. Kijelenti nektek, hogy azért küldte el a Fiát, hogy
megtapasztalhassátok az Ő Passiója eredményeit, s az Ő nevében és Rajta keresztül lesz
minden tartozástok nyugtázva és elengedve, s nem kell más szószólót keresnetek Rajta kívül,
hogy Isten fensége elé járulhassatok és azt kell kérnetek, hogy az Ő Szentlelke újítson meg
benneteket. Íme, a mi Urunk, Aki így beszél: ti, pápisták, mit csináltok? Nincs más bennetek,
csak gőg és önteltség. Bivalyként rohamoztok meg minden ígéretet, amiket Isten ad nektek és
azt állítjátok, hogy magatok szerzitek meg azt, amit csak Krisztus adhat meg nektek. A
cselekedeteikbe és az érdemeitekbe vetitek a bizalmatokat. Úgy kerestek támogatókat és
szószólókat, ahogyan ti magatok látjátok jónak. Közben pedig Jézus Krisztust hátra
hagyjátok. Nincs bennetek hit. S ami még rosszabb, Isten elleni lázadók vagytok, halálos
háborút vívtok Ellene ahelyett, hogy szolgálnátok és tisztelnétek Őt, ahogyan hiszitek.
Nekünk tehát biztosan magasztalnunk kell Istent, amiért kivont minket az ilyen
mélységekből és megmutatta nekünk a valódi bejáratot a szolgálatába, nevezetesen, hogy
tisztán összekapcsol bennünket az evangélium tanításával, s mi elfogadjuk az ígéreteket,
amiket Ő ad nekünk. Emellett, ha látjuk, hogy az emberek megalázkodnak, az a valódi
felkészülés, ami Isten szolgálatába állítja őket, sőt a teljes és tökéletes engedelmesség, amit
Isten elfogad. Eszerint tehát minden hitetlenség Isten elleni lázadás, mert nincs
engedelmesség, ha az nem a hittel kezdődik.
Szent Pál azt mondja, hogy akik nem engedelmeskednek az evangéliumnak, azok
egyáltalán nem ismerik Istent. Ebből látjuk, hogy a tudatlanság nem mentség az emberek
számára, ha abban úgy bíznak, mint holmi pajzsban. Elegendőnek tűnik a számukra, ha
nincsenek nyíltan meggyőzve arról, hogy tudatosan vétkeztek. Úgy vélik, Istennek meg kell
nekik bocsátania mindent. Valóban? De szent Pál konkrétan azt mondja, hogy Jézus Krisztus
eljön és megsemmisíti azokat, akik nem ismerték az Istent. Értsük hát meg, hogy mi
elvadultak és elveszettek vagyunk, amíg nem ismerjük Őt, Aki teremtett minket, s Őt, Aki
megváltott minket. Tulajdonképpen ez nagyon ésszerű. Mert miért adta meg nekünk Isten az
érzékeket és a lelket, ha nem azért, hogy rajongjunk az Ő ismeretéért és megadjuk a Neki
kijáró tiszteletet? Az emberek szeretnék, ha nagyra becsülnék és tisztelnék őket, nem számít,
mi lesz a Teremtőjükkel. Helyes ez? Nem ellentétes a természettel? Jegyezzük meg azonban,
hogy a hitetlenek tudatlansága nem a puszta egyszerűségből fakad, hanem a rosszindulatból, a
gőgből és a képmutatásból, ami miatt nem képesek sem felismerni, sem érzékelni. Hogyan
van ez? Mert ha ismernénk Istent, akkor biztosan megalázkodnánk Előtte. Hiszen az emberek
számára lehetetlen elképzelni Istent a Maga valóságában anélkül, hogy ez az elevenükbe ne
vágna bizonyos félelemmel, s ne hajolnának meg előtte. Amikor tehát lázadunk Ellene, az
annak a jele, hogy soha nem ismertük Őt. Mert Istennek ez az ismerete túlságosan is eleven a
számunkra ahhoz, hogy azt mondjuk, látjuk, de aztán makacsok és lázadók legyünk.
Ha valaki azt állítja, hogy tudatlanok, nos, igaza van. De így gonosztevők és
képmutatók is. Hiszen nincs elegendő dolog ahhoz, hogy menthetetlenekké tegyenek
bennünket? Még ha csak az a mag létezne is, amit Isten helyez belénk a természet által, akkor
is, az eget és a földet szemlélve azt kellene gondolnunk, hogy létezik Teremtő, Akitől minden
származik. Isten mintegy tükörben mutatja meg nekünk a fenségét és a dicsőségét, és nincs

160
senki, aki ne lenne meggyőzve ezáltal. Még a leggonoszabbak is, akik, jóllehet gúnyolták az
Istent, ha bármi nyomorúságban találják magukat, Hozzá fognak folyamodni anélkül, hogy
gondolnának arra. Mert Isten úgy kormányozza őket, hogy minden mentséget elvesz tőlük, s a
hitetlenek nem annyira tudatlanok, hogy ne lenne bennük képmutatás. Szeretnék leplezni
magukat, de tudatosan csukják be a szemeiket. S van abban gőg és rosszindulat is. Mert ha
megadnánk Istennek a Neki kijáró tiszteletet akkor féltő aggályossággal kérdezősködnénk
Róla és az akaratáról. Amikor tehát olyannyira bátortalanok és hidegek vagyunk az annak a
jelen, hogy lekicsinyeljük Őt. Nem kérdezünk semmit, hanem megmaradunk a sötétségben.
Miképpen lehetséges ez? Mert amikor közeledünk Istenhez és Ő megdorgál minket a
hibáinkért, akkor meg kell tanulnunk megszomorodni a vétkeink miatt és megjavulni. De
megelégszünk azzal, hogy elszundikálunk a rongyainkban. Így kerüljük el Isten átható
fénysugarait.
Jegyezzük meg jól: az emberek nem ok nélkül kapnak büntetést a tudatlanságuk
ellenére. Mert nem hozakodhatnak elő azzal, hogy az egyszerű tudatlanság volt, hanem
inkább képmutatás, gőg és rosszindulat is keverednek abba. Ezért teszi hozzá szent Pál,
amikor azt mondja, hogy azok is elpusztulnak, akik a törvény nélkül vétkeztek (azaz, akik
nem ismerték Isten Ígéjét), hogy Isten mindenki szívébe belevéste a törvényt. Lehet, hogy
nincs sem Szentírásunk, sem igehirdetésünk, de van lelkiismeretünk, aminek úgy kell
szolgálnia minket, mint a törvénynek, s az elegendő lesz ahhoz, hogy elítéljenek minket az
utolsó napon. Lehet megannyi kifogásunk az emberek előtt, s gondolhatjuk azt, hogy fel kell
menteni minket, de a számításunk nagyon hibásnak bizonyul majd, amikor a mennyei Bíró
előtt jelenünk meg. Ott majd meglátjuk, hogy minden mentségünk felszínes. Jegyezzük meg
alaposan ezt az igeszakaszt, ahol elhangzik, hogy Urunk bosszút állni jön el mindazokon, akik
nem ismerték Istent és nem engedelmeskedtek az evangéliumnak, azaz, az összes hitetlenen.
Ebből látjuk, hogy a hit az egyetlen ajtó az üdvösséghez és az élethez, mert Jézus Krisztusnak
kell eljönnie összezavarni azokat, akik nem hittek.
Azután vegyük észre, hogy amíg Isten meg nem világosította az embereket, addig ők
teljesen tudatlanok és vakok. De miért? Mert jól felfoghatunk mindent, ami az égben vagy a
földön van, de amíg meg nem ismertük Istent, mit ér minden más? Nem fogjuk ismerni Őt,
amíg meg nem világosít minket az Ő Szentlelkével. Látjuk tehát, hogy nem leszünk felmentve
a tudatlanságunk miatt, ezért senki se kecsegtesse magát ezzel és ne szundikáljon el. E
jegyezzük meg azt is, hogy ha megismertük Istent, az egyetlen ésszerű dolog az, ha
behódolunk Neki és Őneki kell minket tartani, az Ő akaratának kell kormányoznia a
gondolatainkat és az érzelmeinket, s olyan hittel kell lennünk az evangélium iránt, hogy
Dáviddal együtt megvallhassuk: ez a tanítás édesebb a méznél és drágább az aranyál és az
ezüstnél. Ennyit az első pontról.
Emellett itt látjuk, miképpen akar Isten biztosítani minket az üdvösségünkről. Mert ha
Jézus Krisztus azért jön, hogy bosszút álljon mindazokon, akik nem hittek az evangéliumnak,
hanem ellenszegültek annak, akkor arra a következtetésre juthatunk és jutnunk is kell, hogy
amikor valódi hittel elfogadtuk Isten ígéreteit, akkor nem kételkedhetünk sem a jóságában,
sem az irántunk érzett szeretetében, valamint abban sem, hogy Jézus Krisztus érvényesíti
mindazt, amit a számunkra és a megváltásunk érdekében felkínált. Mindazok tehát, akik
hisznek az evangéliumban, kétségtelenül büszkélkedhetnek azzal, hogy Jézus Krisztus a
Megváltójukként jön el. Isten adja nekünk ezt a bizonyosságot, amennyiben nem utasítunk
vissza egy ilyen ajándékot.
Ami azt illeti, amit szent Pál mond itt Jézus Krisztus hatalmáról és dicsőségéről, azt
azért mondja, hogy az Ő eljövetele még félelmetesebb lehessen minden hitetlen és lázadó
számára. Vajon csekély dolog az, amikor elhangzik, hogy az angyalok társaságában, tűz
lángjában, felfoghatatlan fenségben jön, hogy villámokkal verje le minden ellenségét? Látjuk
tehát, hogy szent Pál itt a hitetleneket akarta inteni, ha ugyan volt a számunkra bármiféle

161
orvosság, hogy nem maradjanak mindig javíthatatlanok. Mikor azonban látjuk, hogy
mindazok, akiket a Sátán von maga után, csak megkeményednek és gúnyolódnak Isten
minden fenyegetésén, szűrjünk abból le egy leckét magunknak. S amikor halljuk, hogy Jézus
Krisztus ennyire félelmetes módon jön el, tartson az minket félelemben és kordában úgy,
hogy amikor eljön a Sátán azért csipkedni vagy csiklandozni minket, hogy térjünk el az
evangélium iránti engedelmességtől, gondoljuk át és mondjuk ezt magunknak: „Hová tartunk?
Miféle kárhozatba? Vajon önmagunkat bőszítjük Ellene, Akinek megadatott minden fenség,
uralom és dicsőség, hogy a mélységbe taszítsa azokat, akik nem engedelmeskednek Neki?”
Ha ezt végiggondoltuk, oly módon leszünk kordában tartva, hogy az összes testi vágyunk és a
világ összes kísértése sem tehetnek ellenünk semmit.
Most azonban szent Pál össze akarta hasonlítani a mi Urunk Jézus Krisztus első
eljövetelét a másodikkal. Miért kelnek fel a gonoszok és az evangélium megvetői oly bátran,
hogy dühöngőknek és zabolátlanoknak látjuk őket? Azért, mert hallják, hogy Jézus, amíg
ebben a világban volt, szolgai formát öltött és kiürített Magából mindent, ahogyan szent Pál
mondja, egészen eddig a halálig, ami szégyenteljes és gyalázatos volt. Jóllehet Isten ellenségei
nem ismerték Jézus Krisztus e nélkül a gyengeség nélkül, azt mégis alkalomnak tekintették,
hogy dühödten káromolják Őt. Meg kell hagyni, azt sem vették fontolóra, hogy amiképpen
szenvedett a testi gyengeségben, úgy támadt fel a Lelke ereje által. Feltárta tehát azt a
dicsőséget, amitől nekünk, nagyoknak és kicsiknek egyaránt reszketnünk kell. De megint: ha
a hitetlenek nem ismerik azt a hatalmat, ami megmutatkozott Jézus Krisztus feltámadásában,
akkor figyeljenek az itt elhangzottakra, nevezetesen, hogy Ő nem azért jön, hogy megvessék.
Azért jelen tehát így meg, hogy a mi nevünkben legyen engedelmes, mert ez volt
szükséges az elégtétel adásához a mi bűneinkért. De most Bíróként fog jönni. Őt elbírálták és
elítélték, hogy mi megszabadulhassunk Isten ítélőszéke előtt, s felmentést kaphassunk a
bűneik miatt. De többi már nem lesz oka ilyen alázatosan jönni. Akkor majd az angyalaival
jön el dicsőségben. Ezt értette alatta szent Pál, amikor azt mondta, hogy a mi Urunk Jézus
eljövetele félelmetes lesz.
S jegyezzük meg, amit még ezen felül tesz hozzá: „és csodáltassék a szentjeiben”, és
megdicsőüljön bennük. Nem ok nélkül teszi hozzá szent Pál ezt a mondatot. Mert kik azok,
akik elviselik Isten Fiának jelenlétét, amikor tűz lángjában jön el? Amikor minden elképzelést
felülmúló erővel jön, akkor ó, jaj, vajon nem olvadunk el előtte úgy, mint a hó a napfényben,
s nem válunk semmivé? Már Jézus Krisztus eme isteni dicsősége megemlítésének is
elégségesnek kell lennie ahhoz, hogy a mélységekbe süllyesszen bennünket. De szent Pál
megmutatja nekünk, hogy ha az istenfélők közé tartozunk, s manapság hiszünk az
evangéliumban, akkor nem kell félnünk, amikor Jézus Krisztus megjelenik, s nem kell
megrettennünk attól a fenségtől, ami majd akkor ragyog Benne. De hogyan van ez?
Mert el fog jönni (mondja), hogy megdicsőüljön a szentjeiben és ők imádhassák Őt.
Mintha azt mondta volna, hogy amit korábban a tűz lángjáról, a félelemről és a rettegésről
mondott, azzal nem a hívőket akarta elcsüggeszteni, hogy ne vágyjanak a mi Urunk Jézus
Krisztus eljövetelére, és ne emeljék fel a fejüket, valahányszor csak megemlítik azt nekik.
Mert a megváltásuk végett fog eljönni. A tanítás, hogy Urunk összekapcsolja ezt a két dolgot,
meglehetősen szokásos a Szentírásban. Eljön, hogy bosszút álljon az ellenségein, s eljön,
hogy megszabadítsa az övéit. Megváltóként jön el azokhoz, akik szolgálták és tisztelték Őt, s
leveti és összezavarja azokat, akik megkeményedtek Ellene és az Ő Ígéje ellen. Emlékezzünk
hát jól arra, hogy az itt szereplő félelmetes leírás nem minket akar megrettenteni, hanem
inkább örömmel akar eltölteni, amiért ilyen Isten szeretete és kegyelme irántunk. A mi Urunk
Jézus valóban félelmetes hatalommal jön majd vissza. S miért? Azért, hogy a mélységbe
taszítsa minden ellenségét, megbosszulja a bántalmazásokat, sértéseket és kínokat, amiket el
kellett szenvednünk.

162
 Hogyan vagyunk mi méltók arra, hogy Isten Fia így feltárja a fenségét és ilyen
rettenetesnek mutatkozzon azokkal szemben, akik a teremtményei? Mi természetesen nem
vagyunk azok, de Ő azért akarja ezt megtenni, mert szeret minket. Mint már említettem,
nekünk vigasztalódnunk kell, amikor azt halljuk, hogy Isten Fia el fog jönni ekkora
rettentéssel és ennyire félelmetes fenséggel. Mert ebben hatékonyan jelenti ki a végtelen
szeretete, amit irántunk érez és mutat ki, mert nem kíméli az erejét és a fenségét a
bosszúállásban mindazokért a sérelmekért, amiket elszenvedtünk. Azonban nem leszünk
képesek ennek örülni mindaddig, amíg fel ne fogjuk azt, amit szent Pál mond itt, nevezetesen,
hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nemcsak bosszút állni jön, hanem azért is, hogy
megdicsőüljön és imádatot vegyen a szentjeiben és azokban, akik hittek. Amikor szent Pál
hozzáteszi ezt, az olyan, mintha ezt mondta volna: „Eljön, hogy a dicsősége részeseivé tegyen
bennünket, hogy mindent, ami tiszteletre és megbecsülésre méltó Benne, velünk is
megossza.” Röviden, szent Pál azt jelenti ki, hogy a mi Urunk Jézus nem azért jön, hogy
egyedül Magának tartsa meg a dicsőségét, hanem hogy azt kitöltse a Teste minden egyes
tagjára. Ezért mondja a kolossébelieknek: „a mi életünk most el van rejtve, de majd
megmutatkozik a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelekor” (v. ö. Kol3:3-4). Nem azért jön
tehát, hogy bármi konkrét dolgot megtartson Magának, amitől mi meg vagyunk fosztva,
hanem inkább azért, hogy megoszthassa velünk a dicsőségét. Nem mintha nem lett volna
mindig is elsősége az övéi felett, ami az oka annak, hogy Ő az egyház Feje. Valójában a
dicsőség, amit megosztott velünk, az se el nem vesz az Ő dicsőségéből, se el nem
homályosítja azt, hanem inkább nekünk kell elváltoznunk, ahogyan szent Pál mondja a
filippibelieknek. Ahelyett, hogy szánalmasan tele lennénk gyengeséggel, ahogyan most van,
akkor majd alkalmazkodunk a mi Urunk Jézus Krisztus mennyei életéhez.
Szent Pál tehát ekképpen beszélve különleges figyelmet fordított a hívők állapotára,
ami a jelen életükben áll fenn. Mert megbélyegzettek vagyunk, ujjal mutogatnak ránk,
hangosan szidalmaznak: látjuk a gonosztevőket, amint Isten gyermekeit gúnyolják. Azért kell
így megvetettekké válnunk, hogy megtanuljuk nem ebben a világban keresni a magunk
dicsőségét. Isten biztosan megbecsültekké tudna tenni minket mindenki szemében, ha úgy
tetszen Neki, de azt akarja, hogy olyan gyalázatot hordozzunk, amitől felfelé nézzünk és
onnan várjuk a győzelmünket. Azután helyes lenne, hogy itt dicsőítsenek bennünket és
tapsoljanak nekünk, miközben Isten nem tisztelik? A gonosztevők teljes mértékben
mocskolják Istent, sőt, a szemébe is köpnének, ha lehetséges lenne. Ezzel együtt még mindig
azt akarnánk, hogy tiszteljenek? Ha erre vágyunk, akkor vajon nem kell kimondani, hogy túl
gyávák vagyunk? Az elkezdetteket folytatva, jóllehet a kegyeseket most megvetik és
elutasítják, egyesek gúnyolják, mások megvetik őket, kieszik mindenükből és lábbal tapossák
őket. Ezért emlékeztet minket az apostol az utolsó napra, elmondva, hogy akkor majd
ámulnak rajtunk is, mint Isten Fián. De ne féljünk attól, hogy az a dicsőség, amit Ő oszt majd
meg velünk nem fogja megrettenteni az ellenségeinket és nem teszi őket a lábaink
zsámolyává, ahogyan a Szentírás mondja.
Szent Pál azonban itt különösen azt mutatja meg, hogy kinek kell reménykedni a
részesedésben Isten Fia dicsőségéből, s leírja azok jellegét, akik hittek, mikor „a szenteknek”
nevezi őket. Mert megmutatja, hogy (1) azok, akik átadatnak a világ szennyének, nem
várhatnak semmilyen részt vagy részesedést ebből az örökségből, és semmiféle közösséget
sem Isten Fiával. De mikor hozzáteszi „mindazokat, akik hisznek”, azzal megmutatja, hogy
(2) a hit a valódi forrása és eredete a szentségnek. Harmadszor megmutatja, hogy (3) ha tiszta
és becsületes hitünk van, akkor nem is tehetünk mást, csak egyre jobban és jobban
megszentelődünk. Erre a három dologra kell emlékeznünk. Az első az, hogy ha most
beszennyezzünk magunkat és dagonyázunk a szennyünkben és a mocskunkban, akkor el
leszünk vágva Isten Fiától, és nem várhatjuk, hogy az Ő eljövetele bármiféle haszonnal jár
majd a számunkra, hanem a próféta szavaira kell emlékeznünk: „Ne vágyjatok az Úr napjának

163
eljövetelére, mert az a rettegés és a megdöbbenés (sic) napja lesz a számunkra, nem az
üdvösség és az öröm napja. A kegyetlenség és a zűrzavar napja lesz, a sötétség és az árnyak
napja.” Mivel abban az időben rengeteg képmutató volt, akik Isten nevét használták pajzsként,
a próféta megmutatja nekik, hogy nagyon drágán fognak megfizetni azért. S manapság is
látjuk, hogy a leggonoszabbak teli szájjal és hangon tesznek bizonyságot. De hogyan? Azt
gondolják, hogy mi nem féljük Istent és nem akarunk ugyanolyan jó keresztyének lenni, mint
mások? Azt bizony. De ők mégis kicsapongó és minden istentelenséggel teljes emberek,
akikben pont annyi vallás van, mint a kutyákban és a disznókban. Amikor végül
megvizsgálták az életüket, kiderül, hogy tele vannak hűtlenséggel, nincs bennünk több hit
vagy hűség, mint a rókákban, árulással és hamis esküvel, a felebarátaik elleni keserűséggel
teljesek, mindenben a háborgatásra és az erőszakoskodásra adták a fejüket. Bárki kínálja
nekik a legtöbbet a szavazatuk elnyerése végett, üzletet csinálnak abból, és két kézzel kapnak
utána. Ezzel pedig nemcsak a hitüket, de a becsületüket és áruba bocsátják az emberek előtt,
vásárt és piacot űznek belőle, hogy megnyissák magukat minden rossz előtt. Röviden,
rendkívül pökhendiknek és megvetendőknek tűnnek, bár soha nem hagynak fel a
dicskevéssel, miszerint ők vitték a legtöbbre Isten egyházában és Isten is megsegíti őket, ezért
úgy tűnik nekik, mintha a lekötelezettjük volna. Ahogyan azt ma is látjuk, a próféta a saját
kortársaihoz szólva mondja: „Hogyan van ez? Miért dicsekedtek az Úr napját illetően? Azt
hiszitek, hogy az Ő eljövetele ad majd nektek valamit. Nos, egyáltalán nem. A rémület napja
lest az nektek, rettenetes és félelmetes nap. Nem lesz már bennetek, mint megrettenés és
ámulat.” Emlékeznünk kell tehát szent Pálnak ebből az igeszakaszából, hogy ha azt
szeretnénk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelke haszonnal járna a számunkra, s Ő úgy
jelenne meg, mint a mi üdvösségünk Megváltója, akkor alaposan meg kell tanulnunk
odaszánni magunkat a szentségnek és el kell különülnünk e világ és a test mocskától. Ennyit
az első dologról.
De hogy sikeresek legyünk ebben, a hittel kell kezdenünk, ami abból is következik,
amit már alaposan kielemeztünk. Valójában a hit a forrása minden szentségnek, ahogyan a
Csel15 említi, ahol szent Péter azt mondja, hogy Isten a hit által tisztítja meg az emberek
szívét. Azt pedig annak megmutatása végett mondja, hogy bármennyire is szépek legyenek az
emberek, mindig mocskosak és fertőzöttel lesznek Isten előtt, amíg Ő meg nem tisztítja őket
hit által.
A harmadik állítás pedig arra int minket, hogy van valódi hitünk, akkor nem is lehet
másként, mint egyre jobban és jobban megszentelődünk. Azaz megújulunk Isten kizárólagos
szolgálatára és felszenteltetünk egyedül az Isten tiszteletére. Hogyan? Amint hit által
magunkhoz öleljük Jézus Krisztust, Ő bennünk fog lakozni, mint azt az egész Szentírás, de
főleg szent Pál mondja. Jézus Krisztus (mondja ő) hit által lakozik a szívetekben. Könyörgöm,
nem volna összeférhetetlen, hogy Jézus Krisztus bennetek lakozik ti pedig még mindig
mindenféle gonoszságnak és mocskos dolognak adjátok át magatokat? Azt hiszitek, hogy Ő
egy disznóólban kíván lakni? Nekünk tehát meg kell szentelődnünk Őhozzá.
Emellett Ő nem lehet másként velünk, csak a Szentlelke által. S Ő vajon nem a
szentség, az igazság és a becsületesség Lelke? Nem lenne hát furcsa keverék, ha az emberek
azzal dicsekednének, hogy van hitük Jézusban, de ugyanakkor züllött, gonosz, mindenféle
világi fertőzéstől bemocskolt életet élnének? Az olyan lenne, mint annak kimondása, hogy
„elfogadom a Napot, de a világosságát nem”. Az felforgatná a természet egész rendjét. Mert
hamarabb létezne a Nap a maga fényessége nélkül, mint Jézus Krisztus az Ő igazsága nélkül.
Legyezzük meg alaposan, hogy nem szabad a képmutatásnak ezt a leplét magunkra venni és
azt mondani, hogy van hitünk az evangéliumban és biztos ismeretekkel hiszünk benne, amíg
az életünk nem felel meg ennek, s ki nem mutatjuk, hogy elfogadtuk Jézus Krisztust, s az Ő
Lelke kegyelme által Ő szán és szentel oda minket Isten, az Ő Atyja iránti engedelmességre.

164
 Nem szabad hát a hamis jelekre támaszkodva bitorolnunk a hitnek ezt a titulusát,
mivel az oly nagyon szent dolog. Óvakodjunk hát attól, nehogy megszentségtelenítsük. Ha
pedig hiszünk az Isten Fiában, mutassuk meg az eredményekből, amik abból származnak,
hogy hittünk Őbenne. Ő megadja majd nekünk a türelmes várakozás kegyelmét az Ő
eljöveteléig. S bár sok sérelmet kell elszenvednünk ebben a világban az Ő nevéért, végül majd
felöltözünk az Ő dicsőségébe és igazságába. Ő adta nekünk ezt az ígéretet, melynek erejét is
megérezteti velünk, amennyiben minden kétely nélkül fogadjuk el.
Most pedig hajoljunk meg alázattal a mi Istenünk előtt.

165