II. RÉSZ.

A gyülekezeti igehirdetés alapelvei.

A ) A z igehirdetés lényege.

18. §. Az igehirdetés mint istentiszteleti tényező.

Ir o d a lo m . Ad 18. §. — Schleiermacher: Prakt. Theol. 126— 155. —

Schweizer: Homiletik §. 23—§. 58. U. ott: 58—86. §§. — Bassermann: Hand­
buch, §. 18—39. — Krauss: Lehrbuch der Homiletik, 178. s köv. 11. — Van
Oosterzee: Praktische Theologie, §. 20. — Hering i. m. 387. s köv. — Kleinert
i. m. §. 2. — Smend: Der evangelische Gottesdienst, 1904. — Rietschel: Lehr­
buch der Liturgik. 1900., 1909. — Sülze: Die Reform, der evang. Landeskirche,
1906., 166. s köv. 11. — Bassermann: Zweck und Werkung der evang. Kultus­
predigt. Beiträge, 1909., 205. s köv.
Ad 19. §. — Schweizer i. m. 87—97. §§. — Bassermann: 3—17. §§. és
31—39. §§. — Krauss i. m. 140. s köv. — Kleinert: 4. és 6. §§. — Hering
433. s köv. — Achelis §. 154. — Nietzsch: Prakt. Theol. 2 S 24., 28., 34. -
Coquerel (père): Observations pratiques sur la prédication, 1860., 32. s köv.
— Van Oosterzee §. 19. — Mitrovics i. m. 9. s köv. — Volkmann: Die
Rhetorik der Griechen u. Römer, 1872.
Ad 20. — Bassermann: Über den Begriff der Erbauung (Beiträge zur
Prakt. Theol, 1909., 100. s köv. — Niebergall: Wie predigen wir etc. 1. 146. s. k.
— U. ö.: Die Bedeutung der Religionspsychologie für die Praxis, 1909. —
J . Segond: La prière, 1911. — Achelis i. m. 155. és 156. §§. — Niebergall:
Erbauung in der RGG.
Ad 21. — Bassermann i. m. §. 31—39. §§. — Kleinert i. m. 1—7. § § .
— Vinci i. m. 3. s köv. — Van Oosterzee 18. §.

1. Az egész homiletikára döntő hatással van az a kérdés,

hogy az igehirdetés alapvonását miben találjuk meg; abban-e,
hogy az igehirdetés szónoki alkotás, amelyet csak színez tárgyá­
nak sajátossága, a vallásosság; vagy pedig abban látjuk az ige-
’j hirdetés különleges lényegét, hogy az elsősorban kultuszcselekmény,
! amely mindaddig szívesen ölti fel a szónoki műalkotás köntösét,
^ amig ez a köntös lényege kiemelésére alkalmas, de azonnal meg-
 - 24! —

tagadja vele a közösséget, mihelyt céljait veszélyezteti. A homiletikat

történetéből láttuk, hogy az előbbi irány képviselői: a klasszikus
hatás alatt álló homileták, úgymint az ókoriak, a humanisták, a
francia virágkor és a racionalizmusnak egyik-másik gyermeke
szükségképen a homiletika szónoklati, mondjuk rhetorikai elemeit
domborították ki s ezáltal az u. n. formai homiletikának lettek a
különös mivelői; mig a másik irány követői, t. i. azok, akik az
igehirdetésben elősorban istentiszteleti aktust láttak s csak másod­
sorban figyelmeztek a rhetorikai kérdésekre: a homiletikának tar­
talmi oldalával foglalkoztak inkább és azt kutatták, mi az, ami az
igét hathatóssá teszi. Mondanom sem kell, hogy ide a mystikusok,.
a puritánok, a pietisták tartoznak, szóval az az irány, amelynek
túlzói Augustinussal vallották, hogy a műgond és rhetorikai tökély
a sátán találmánya.
De még más lényeges tanúságai is vannak e különbségnek.
Hamar kitetszik, hogy ha az igehirdetés nem kultusztényező, akkor
az egyházi beszéd semmi másban nem különbözik a közönséges
szónoklattól, mint abban, hogy az egyházi beszéd egy olyan
cselekedetre akar rábírni, amelynek fontosságot az egyház érdeke
ad, ez pedig azt jelenti, hogy a templomi és templomon kívüli
szónoklás között különbséget tenni nem lehet, mert mind a kettő­
nek a tárgya ugyanaz, t. i. valamely vallásos, erkölcsi, vagy egyházi
cselekedetre való rábírás. Az istentiszteleti jelentőségéből kivetkőzött
egyházi szónoklat aztán élve a maga szabadságával, sok olyan
tárgyat vesz föl és sok olyan célt igyekszik megoldani, ami a.
kultuszban egyáltalán helyet nem foglalhat s még jó, ha erejének
javarészét arra fordítja, hogy a hallgatóságot a tőle idegenné vált
és rajta kívül eső vallásgyakorlatban való részvételre rábírja.
Mondanom sem kell, hogy ez a felfogás az igehirdetést meg­
fosztja igazi jelentőségétől ,és egyszerű rhetorikai eszközzé alázza^
amelynek feladata, hogy a szónoki fogások egész arzenáljának
kihasználásával egyetlenegy, az istentiszteleten kivül eső csele­
kedetre birja rá hallgatóságát. Ez a felfogás a katholicizmus
sajátja, amit bizonyít az, hogy igazi „hitszónokok“ itt teremnek,
mert a katholikus igehirdetés tetőpontját a művészi rhétorban éri
el, mig a protestantizmusnál az igehirdető eszményképe a hit­
valló, a bizonyságtevő, egyszóval a próféta. Viszont természetesen
következik ezekből az, hogy a protestantizmusban is mindenütt,,
ahol a prófétaságot a rhetorika hátraszorítja és „egyházi ékes­
szólás“ lesz a gyülekezeti igehirdetés: ott mindenütt !appang6
R avasz L .: Homiletika. I. 16
 — 242 —

katholicizmussal van dolgunk, azaz veszendőbe indult az ige­

hirdetésből a kultikus vonás, amiért nagyon gyönge kárpótlás a
szónoki elemnek gyorsan bekövetkező túltengése. Miután pedig a
protestáns igehirdetésből a kultikus alapvonások vagy a tan, vagy
■a morál ajtaján párolognak el, azaz a protestáns kultuszt vagy az
'öli meg, hogy benne tanítói intézményt, vagy javító intézményt
látunk: a rhetorikai elem túltengéséveí vagy a tanító intellectua-
lismus, illetve orthodoxia, vagy pedig az erkölcsjavító és moralizáló
racionalizmus köszönt be. íme, innen is odajutottunk, hogy a
protestáns igehirdetésnek szlikségképen istentiszteleti aktusnak kell
lenni, vagyis az igehirdetés már maga is kultusz.
2. Természetes dolog, hogy a második fontos kérdés, amelytől
a további fejtegetések sorsa függ, az, hogy mi a kultusz ? Schleier­
macher megállapította, hogy a kultusz a vallásos érzés ünnepies
kifejezése,1 az egyházi beszéd pedig a kultusznak az a része,
amely a vallásos érzést összefüggő gondolatokban fejezi ki. Ezt
a gondolatot vette át Schweizer,2 amidőn az igehirdetés gyökerét
a kifejező cselekvényben látta, amelyet meghatároz a pásztori és a
térítő tendencia; mindkettő annyiban, amennyiben a kultusznak
is van ilyen kettős mellékhatása: az áldásban mintegy alkalma­
zása, az invocatioban mintegy felébresztése a vallásos érzésnek.
Krauss 3 majdnem egészen Schweizer nyomdokain jár, különösen
ott, ahol az egyházi beszéd katekhetikai, pastoralis és halieuíikai
szerepéről beszél. Legteljesebben ezt az elméletet Bassermann
•fejtette ki, ki egész homiletikai rendszerét erre a gondolatra épí­
tette fel4 és az egyházi beszédről azt a meghatározást adja, hogy
az egy meghatározott keresztyén vallásos tudattartalomnak a
keresztyén kultuszban való művészi kifejezése. Ennélfogva az
egyházi beszéd alapvonása a mystikusság, amelyet a tanítói fel­
adatból következő fogalmak tiszta tudattá emelnek és akaratelhatá­
rozássá változtatnak azok a nevelői tendenciák, melyek az empi­
rikus és az ideális gyülekezet közötti különbség elenyésztetésének
szükségességéből állanak elő.
E felfogásnak nem az a hibája, amit CrenierB-ék láttak,
hogy ha a prédikáció a gyülekezet tudattartalmának lesz a kifeje-

1 Praktische Theologie. Berlin, 1850. p. 75. et passim.

3 Homiletik. Leipzig, 1848. §§. 33., 65., 68.
3 Homiletik, 1883, p. 129. squ.
4 Handbuch der geistl. Beredsamkeit p. 188. squ.
^ Die Bedeutung der Predigt in der gegenwärtigen Krisis.
 — 243

zése, akkor a lelkiismeretes prédikátor előbb kérdőívekkel az

empirikus gyülekezet vallásos tudatát köteles megállapítani, és
szigorúan azt prédikálni, bármily ellenmondónak, zavarosnak,
alacsonynak találja is azt, mert ez a felfogás nem az empirikus
gyülekezetről beszél, hanem az ideálisról, amelynek állandó vallásos
tudattartalma az igehirdető egyéniségében elevenné válik, — hanem
■az a hibája ennek a felfogásnak, hogy nem meríti ki a kultusz
fogalmának a lényegét.
Ugyanis a kultusz nemcsak kifejező cselekvés, illetve nem­
csak olyan kifejező csélekvény, amely egyoldalúan, csupán a
kultuszt űzők lelki tartalmát fejezi ki s e kifejezésben célját eléri,
Jianem a kultusz kölcsönösségen alapul : épúgy ad, mint vesz és
talán nem esünk theurgiába, ha a kultusz alapvonását a javak
kicserélésében látjuk. Az egyoldalú vallásgyakorlatok, ahol az
•ember csak ad, rendesen a vallásos élet vérszegénységének a
jele; viszont minél több és minél pozitivusabb javakat tud vala­
mely kultusz nyújtani, annál elevenebb, annál mélyebb vallásos­
ságra következtethetünk. A theurgia álláspontján ezt a kölcsönös­
séget oly pontosan nyilvántartják, mint bármely más kétoldalú
szerződést, amelynek fontosságát növeli még az, hogy benne az
■ember lehető legnagyobb javairól és érdekeiről van szó; theur-
giává pedig a kölcsönösséget az teszi, hogy az ember nyújtotta
«érték (az áldozat) becsületes ára, pontos ellenértéke az istenség
nyújtotta jónak, az áldásnak. Amint ez az üzleti kapcsolat meg­
szűnik a két érték között, azonnal eltűnik a theurgia és érdekes,
-azon mértékben szűnik meg, amily mértékben hatalmasodik el az
a gondolat, hogy Isten nem jó áron adja az áldásait, hanem
ingyen és mi hálából mutatjuk be ezért neki a mi áldozatunkat:
•egész életünket.1 A theurgia teljesen csak a tiszta evangéliumi
állásponton szűnik meg, s ott is azáltal, hogy a kultuszban az
elfogadó oldal, a mennyei javak nyeresége abszolút túlsúlyba jut,
mig a felajánló oldal egyszerű receptív tevékenységgé: az ado­
mányok elfogadására való alkalmatossággá válik. Amit mi nyúj­
tunk, az a mi hitünk béna karja, amit az Isten nyújt, az a
kegyelem királyi okmánya; mi odatartjuk áhitatunk cserépedényét
s azt Isten megtölti az ő Lelkének drága javaival. Ennek a folya­
matnak azonban van még egy mozzanata: az ajándék elfogadá­
sának reflexe, vagyis a hála, amely szükségképen késztet az.

i Róm. XII. 1.
1 6 *
 — 244 —

áldozat tetézésére: önmagunk felszentelésére. Első mozzanat tehát

a kultuszban az, hogy önmagunkat adjuk benne, mint szegényeket,,
szükölködőket, vagy valami plethorban szenvedőket; erre jő a;
nyereség: mindazok a javak, melyek e hiányérzeteket betöltik s
végül e javak megnyeréséből következő és ebből származó hálás
magatartás. Ennélfogva a kultusznak, mint folyamatnak három
tényezője van: az isteni javak, mint központi tényező, mint
tárgyi értékrendszer; az erre, mint pótlékra utaló hiányérzet, s
végül a kielégülésből származó új életmódosulat, meggyarapodás..
3. A kezdő és végső mozzanat személyi dolgok, psychológiai
tényezők, a közbülső azonban egy objektivus értékrendszer, tehát
amazok végső formájukban bármely vallásalakulatnál ontológiailag
ugyanazok, mig emez mindenikné! különböző, ami természetes is,,
hiszen a vallások különbözőségének oka értékrendszerük külön­
bözőségében rejlik. Nincs időnk vallástörténeti áttekintésre, azért
hát egyszerűen felvetjük a kérdést: mi ez a vallásos érték a
keresztyénségben ? Nem adhatunk más feleletet, mint hogy az.
Isten üdvözítő akarata, vagyis az a tény, hogy Isten önmagát:
adja nekünk, vagy másképen, Isten a magáéivá szánt bennünket.
Istennek ez az akarata az ő igéjében áll előttünk. Isten önmagát
az ő kijelentésében adja, a kijelentés gondolatokban közöltetik
velünk s ezeknek a gondolatoknak az összesége: akár rendszere,,
akár történeti alakulata az ige. Az ige, mint végső eredményében
mindig azonos szellemi jelentés, ezerféle változatban jelenhetik:
meg előttünk; épen annyi változata van, mint magának az élet­
nek ; mert nincsen olyan mozzanata világunknak, amelyre vonat­
kozólag Istennek velünk közlendő gondolata ne volna, de azért:
nincsen az igének egyetlen egy változata sem, amely végső elem­
zésben ne ugyanazon jelentéssel birna, azaz ne Isten üdvözítő
akaratát tolmácsolná. Épen azért az Ige, mint a keresztyén vallásos
érték hordozója és közlője nem határolható történeti keretek közé,
azaz nem mondhatjuk, hogy az ige a szentirás, vagy a hitvallások,
mert az ige mindenütt munkálkodó élő hatalom. Ahol az Isten
üdvözítő akarata gondolatokban megjelenik és kifejezésre jut,
mindenütt az élő Ige ereje hat, tehát a kultusz központi mozza­
nata, az a találkozás, mely a hiányérzet és a pótlék, mint mennyei
jó összeolvadásából támad, csakis az igéről való bizonyságtétel,
azaz igehirdetés által mehet végbe. Amig a mennyei javakat tár­
gyak és cselekvények hordozzák, lehet kultusz igehirdetés nélkül,,
de amint a mennyei javak szellemiekké válnak s egyetlen hozzájuk
 - 245 —

méltó formájuk a gondolat: a kultusz e gondolatok nélkül el nem

képzelhető. Azért mondotta Luther: „ahol az Isten igéje nem prédi-
Mltatik, jobb, ha az emberek sem nem énekelnek, sem nem olvas­
nak, sőt egyáltalában össze sem gyűlnek“.1
Az igehirdetésnek a kultuszban elfoglalt eme központi helye
magával hozza azt is, hogy minél magasabb az a kultusz, minél
bensőbb, szellemibb és elevenebb, annál elevenebbnek, bensőbb­
nek és mélyebbnek kell lennie annak a formának, amelyben az
ige ott megjelenik. Nem elég tehát, ha a maga történeti formájában
jelenik meg ott, úgy, amint a Szentirás őrizte meg számunkra,
íianem ennek a történeti formának a kultusz bensősége és sze­
mélyi volta miatt fel kell olvadnia és az igének közvetlen, egyéni,
szabad és a pillanathoz alkalmazott formában kell megjelennie:
azaz személyes bizonyságtevéssé kell alakulnia. Az anglikán kultusz,
melynek középpontja a szentirás olvasása, még nem protestáns
kultusz; protestáns kultusz ott van, ahol az Ige egy áthatott sze­
mélyiség bizonyságtételében jelenik meg.
4. Bármennyire hangsúlyozzuk az igehirdetésnek személyi,
illetve egyéni oldalát, sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy e
fejtegetésekben a gyülekezeti istentiszteletekben jelentkező ige­
hirdetés elméletével foglalkozunk. Ez pedig azt jelenti, hogy az
igehirdető egy közösség megbízásából beszél, olyan közösség
megbízásából, amelyet kétezeresztendős külső és belső történelem
határoz meg, s amelynek épen úgy megvan a maga egyénisége,
mint az igehirdetőnek és ennek az egyéniségnek épen úgy érvé­
nyesülnie kell, mint az igehirdetőjéének. Ennek a két egyéniségnek
viszonya a homiletika egyik legvitásabb kérdése, amellyel később
részletesen foglalkozunk, most csak reámutatunk a megoldás lehe­
tőségére, ami abban áll, hogy az igehirdető átéli a gyülekezet
történelmi hittartalmát s azt egyéni formában újra kifejezi. A gyü­
lekezeti igehirdetés tehát mindig történeti alapon áll, vagyis alapja
a szentirás, meghatározója az egyház tanfejlődése s mint ahogy
nincsen felekezetnélküli, illetve felekezetközi kultusz, úgy nincs
gyülekezeti igehirdetés, melynek felekezeti jellege ne volna.
Végül még azt kell kiemelnünk, hogy a kultusz lényege nem
merül ki a szubjektív hiányérzetnek az objektív értékkel való ki­
pótlásával, mert szükségképen jelentkeznie kell a harmadik mozza­
natnak: a meggyarapodásnak. Ha az alany magáévá tett egy tárgyi

1 Von Ordnung des Gottesdienstes. Witt. 1523.

 — 246 —

értéket, ennek meg is kell látszódnia rajta. Az igehirdetésnek ez a

hatása, eredménye, valamint eredete és megjelenése, csakis sze­
mélyes lehet. Vagyis az igehirdetésből származó gyarapodás az.
egyéni érzelmek és a jellem, szóval a valláserkőlcsi személyiség
mezején kell, hogy megtetsződjék. Ennélfogva az igehirdetésnek
már magában alkalmazottnak kell lennie, hogy hathatós lehessen.
A kultusz fogalma nem zárja ki, sőt magával hozza az igehirdetés­
nek azt a vonását, amit pásztorinak nevezünk.

19. §. A prédikáció, mint szónoki alkotás.

Az igehirdetés bármennyire is kultuszcselekvény, mégis csak

beszéd, amelynek vagy szónoki, vagy művészi céljai vannak (lehet
mind a kettő is) s így föltétlenül le kell számolnia azokkal a
törvényekkel, amelyeknek foglalatát az antik müértők rhetorikának
nevezték.
1. Homiletika és rhetorika között másfélezeresztendős kap­
csolat áll fenn s ez a kapcsolat sokszor a legteljesebb barátság,,
nem egyszer pedig a leghatározottabb viszály formájában jelent­
kezett. Ennek az oka természetesen az volt, hogy a különböző»
korok és irányok különbözőképen gondolkoztak mind a kettő-
természetéről, e nézeteltérésnek pedig oka az álláspont különböző­
ségében rejlett.
Az egyik szembetűnő zavar onnan keletkezett, hogy a szónok­
latot csupán mint technikát nézték s nem látták benne a személyes
életértékek közvetlen kitörését. Ezt a felfogást rendesen olyan,
korszakban vallották, mikor a szónoklat a köztudatban a sophis-
tikával lett egyjelentőségü s ilyenkor a korszak legkomolyabb el­
méi szállottak sikra a rhetorika erkölcstelen üzelmei ellen. Platont
és Kantot említjük csupán. Platón a szónoklást a hazugság mű­
vészetének nevezi, amely tudás és jellem nélkül megelégszik azzal,
hogy a tömegnek, e nagy állatnak szeszélyeit megismerje és hatal­
mába kerítse.1 A szónokkal szembe állítja a philosophust, akit az.
igazság és a valóság szenvedélyes szeretete jellemez, s aki a maga
prófétai ékesenszólásával nem a tömeghez, hanem a kevés kivált­
ságoshoz: a tanítványokhoz szól. Platón tulajdonképen a pliiloso-
phusban látja a mi szónoki eszményünket, míg a rhetor abban az
útszéli mivoltában áll előtte, amint alamizsnára lesve az agorán

1 Zeller: Gesch. der griech. Phil. II. 1. 509.

 — 247 —

ténfergett, vagy iskolákban jó pénzért árulta tudományát. Ha

Aristophanes élő alakokat rajzolt, midőn sophistáit a színpadra
vitte, nem csodálkozunk, ha Platon rideg megvetéssel fordult el
az ilyen rhetoroktól. Kant hirhedt rosszalásának, amely szerint az.
ékesenszólás a szép látszat örve alatt űzött rászedés dialektikája,
amely a hallgatót mielőtt még ítéletet mondhatna, a maga érdeke
számára megnyeri s ezáltal szabadságától fosztja meg,1 — oka
az ő erkölcsphilosophiájának egyoldalú kiélezése és a szónok
akarateihatározó eljárására való helytelen átvitele volt. Ugyanis
Kant minden olyan akcióban, amely az akaratot nem csupán az
erkölcsi törvény iránti tisztelet által motiválta, heteronomiát látott;,
történeti szemlélete pedig arról győzte meg, hogy a szónokok a
saját önző érdekükből szoktak kiindulni,2 tehát az ars oratoriát,
vagyis azt az ügyességet, amellyel egyik ember a maga önzfl>
akaratára a másikat — annak jobb meggyőződése ellenére —
rábírja, a lehető legnagyobb immoralitásnak látta. Ezért vetette &
meg jiZ -ans-Draloriái, ..míg a beszéd „szépségét, a. atílűiT eleganciáját
mint valóban művészi követelményt ugyancsak fontos dolognak
tartotta s rhetorika név alatt műszabályait nemcsak elismerte, de
tulajdonképen megalapozni próbálta. Tehát a kérdés sokkal rtrélyebb,
mint aminőnek Mitrovics látta,8 ki egyenest fogalomzavarba esett,
mikor a „Beredtheit und Wohlredenheit“-szavakat egyszerűen szép
előadásnak értve és fordítva, azt hitte, hogy itt a szónoklás és az
előadás, tehát ugyanegy dolognak tartalmi és formai oldala van
egymással szembe állítva. Holott itt egy régi rhetoríkai és mondjuk
aesthetikai probléma rejlik. Arról van ugyanis szó, hogy mi a
szónoklat lényege* az akarat elhatározása-e^ vagy pedig egy érzelmi
állapot kifejezése, — ez a probléma rhetoríkai oldala — továbbá,
hogy mi a szónoklás műformája: az a mód-e, amellyel az akaratot
rábírjuk (tehát technika), vagy pedig az az eszményi alkat, amely­
ben a tartalom megjelenik és széppé válik (tehát műforma); ez i
volna a kérdés aesthetikai oldala. Aristotelesnél még ez a probléma
nem éleződik ki, mert nála a rhetorika közvetítő, illetve áthidaló
szerepet játszik a praktikus és poietíkus tudományok között, amennyi-,
ben egyrészt művészetnek, másrészt tudománynak nevezi; de ha­
tározottan inkább az utóbbinak tartja. Célja a szónokiásnak, hogy

1 Kritik der Urtheilskraft, 1790. p. 213— 215.

2 Lásd u. o. az érdekes jegyzetet.
3 Egyházi szónoklattan. Debreczen, 1911. 14 —15.
 — 248 —

"valószínűségi okokkal valami igazságról meggyőzzön s ezt háromféle

műfajban végzi: a tanácsadó, törvénykező és kifejező formában.
/]Péhát a szónoklat alapja a bizonyítékok elrendezésében áll és az
ő rhetorikája ezzel foglalkozik leginkább, mig az indulatok fel­
korbácsolása, a szép dikció nála mellékes szerepet játszik. Aris­
toteles tehát a rhetorikát dialektikai szempontból fogja fel. Feladata
a meggyőzés, amelyet úgy ér el, hogy tárgyának rejtett bizonyító
erejét tudatossá teszi.1 Ott van rá szükség, ahol a tétel mathe-
matikai biztossággal be nem bizonyítható, hanem ahol elfogadá­
sába mindig belejátszik a hallgató egyéni hajlama. Ösztönszerüleg
is sejti Aristoteles, hogy a szónoklattal nem egy tárgyi Ítéletre
akarjuk a hallgatóságot rávenni, hanem egy értékítéletre. Tehát
Aristoteles a szónoklás tartalmát egy gyakorlati, értékítélet elfogad­
tatásában látja, műformáját pedig abban a technikában, amellyel
«zt az elfogadtatást végezzük. Cicero látja már az elméleti nehéz­
ségeket, amelyek a különböző műfajok előállása folytán keletkeztek,
de eklektikus természetéhez hiven mind a három genust elfogadja:
a genos symbuleiitikont, amely az Aristotelesi elmélet alapján áll,
épúgy, mint az Isokratesi genus epideiktikont, amely csak egy
érzelmi állapot kifejezése; nem is említve azt a genust, amelynek
példányszerü művelőjéül leginkább magát állítja oda: a genus
grandet, amely az akaratelhatározást tűzi ki céljául. De már fokozatot
létesít közöttük: legalsóbb a genus tenue, amelynek feladata a
probare, docere, második a genus médium, amelynek célja a
delectare, harmadik, legmagasabb a genus grande, amelynek célja
a flectere. Tehát Cicero a művészi gyönyörködtetést és az érzelmek,
gondolatok egyszeriTTufejezését, a szónoklat aesthetikai felfogását
alsóbb rendűnek tartja s az igazi szónoklást a lélek kormányzásául
fogja fel. A szónoklás tehát akcióra való rábírás és nem öncélú
.kifejezés, műformája a technika, azonban ez a technika a művészet
minden eszközét felhasználhatja. Ez a nézet volt az, amibe Kant
belenyugodni nem tudott. Szerinte a szónoklás csupán művészet
tehát abban a formában áíí a lényege, amellyel az értékes tartal­
mat kifejezzük, mig az a szónokiás, amelyik az akaratot bírja rá
valamire és erre a célra egész technikát képezett ki, egyszerűen
erkölcstelenség.
Világos dolog, hogy itt Kant nem jól különböztetett. A
beszédnek művészi formája még nem ékesszólás, hanem egyszerűen

1 Rhet. t. 8.
 — 249 —

költői forma, amelynek szabályait a poétika és stilisztika állapítja

meg. Művészi beszéd a dal, az eposz, a dráma is, de azért mégsem
ékesenszólás. A beszéd, a művészi beszéd ékesszólássá akkor
válik, ha egy praktikus célt szolgál: egy értékítélet kényszerítő
hatalma alá akar helyezni. Amennyiben ezt a célt elősegíti, vagy
nem gátolja, annyiban művészi az ékesenszólás, de a gyakorlati
jelentőség minden kétségen felülhelyezendő,
2. Másik fontos probléma amelyet épen a Kant állásfoglalása
élezett ki, az, hogy milyen viszonyban áll ékesszólás és ethika?
Az a jelenség, ami már Plafont elkeserítette, hogy t. i. nem mindig
az igazság az, amiről a szónokok meg akarnak győzni, azóta
számtalanszor megújult s különösen a törvényszéki és politikai
szónoklatoknál szinte rendszerré vált. De az ámítás épenúgy nem
tartozik az ékesszóláshoz, mint ahogy a hazugság a philosophiához,
a bűn az erkölcsi jellemhez. Quintilianns e kérdést oly fontosnak
tartja, hogy műve legvégén foglalkozik vele, s a régi Cato-féle
meghatározásban: Orator est vir bonus, dicendi peritus, — a bonus-t
sokkal szükségesebbnek és fontosabbnak veszi, mint a beszédben
való jártasságot. Szerinte csak jó ember lehet igazi szónok, mert
csak a jó embernek világos az elméje, csöndes a szive és elég
erős a buzgósága az igazság és erény szolgálatára. Az ő philoso-
phiai álláspontján érthető is ez, mert aszerint az erény a belátástól
függ; az okos ember jó ember, a rossz ember oktalan, oktalan
ember pedig nem lehet jó szónok, úgyannyira, hogy Quintilianus
a posteriori bizonyítja, hogy Cicero és Demosthenes derék emberek
voltak — mert jó szónokok voltak.
Az ékesszólás ethikai alapja a meggyőződés, Az ékesenszólás
lényegében nem egyéb, mint egy egész lelkünket fogvatartó értékes
gondolatnak olyan kifejezése, amely képes másokat is e gondolat
hatalma alá helyezni. Lehetnek tehát pillanatok, mikor a hallgatás,
egy könnycsepp, egy mozdulat ékesebben szól, mint a legszebb
oráció, mert az a hallgatás, vagy mozdulat legalkalmasabb a hódító
gondolat kifejezésére. Viszont el tudunk képzelni pompásan ki­
dolgozott beszédeket, amelyek egyáltalában nem hatnak, mert nincs
.meg bennük az a bizonyos hódító gondolat.1 Ez a hódító gondolat

1 Például az a renaissance-kori elbeszélés a florenci anyáról, ki gyermekét

az oroszlán karjaiból kimenti, mert megrendítő gesztusával meglágyítja a fenevad
szivét (említi V. Oosterzee i. m. I. 207), ugyanakkor gondoljunk az általános
renaissance-kori szokásra, amely szerint fejedelmek és föurak udvari szónokaik­
kal remek gyász- és dicsbeszédeket tartatnak — lovaik, macskáik, törpéik felett.
 — 250 —

nem lehet más, mint egy új életigazság, amelyet a szónok látott

meg először és épen azért lett szónokká, mert meglátta s most
másoknak is meg akarja mutatni. Természetes, hogy az új élet­
igazság alapjában véve lehet nagyon régi igazság, de mindenesetre
új annak, akit áthatott s akinek szenvedelmévé lett (ez a Cicerói
„motus animi continuus“ igazi értelme) és új azoknak, akik eddig
csak névből ismerték, de belső erejét csak most, a bizonyságtevő
szavára kezdik érezni. A szónoknak tehát mindig egy gondolattal
kell hallgatóságánál nagyobbnak lennie és feladata az, hogy e
különbséget megszüntesse, még pedig úgy, hogy hallgatóságát is-
annak a gondolatnak a magaslatára felemelje. Ebben a felemelés­
ben rejlik az akaratelhatározás, illetve a meggyőzés titka. Anélkül,,
hogy most e folyamat mélyebb boncolásába belemennénk, egy­
szerűen utalunk reá, hogy a meggyőzésnek, az akaratelhatározásnak
azt az útját tartjuk egyedül helyesnek és magunkhoz méltónak,,
amelyik feladatát az értelem, az ész eszközeinek, szóval a logikai
út felhasználásával oldja meg, vagy röviden: mi csak az olyan
akaratelhatározást fogadjuk el, amelyik a meggyőzés útján jő létre.
Ugyanis lehet valamire rábirnunk meggyőzés nélkül is, suggestio-
útján, mikor nem gondolkodó és csupán szenvedélyeire hallgató­
tömegek előtt szólunk, amelyeknek cselekvése egyik végletből a
másikba csap át aszerint, hogy miképen kormányozza az az ember,,
ki pillanatnyilag a tömegszenvedélyek irányítására képes. A szónok­
iásnak ez a módja nem tartozik a homiletikába, bár néha-néha
találkozunk vele a prédikáció történetében: Regensburgi Berchtold-
nál, Savonarola-nál vagy Whitefieldnél. Az ilyen szónoklás meleg­
ágya a lelkiismeretlenségnek és a demagógiának, mert lehetetlenné-
teszi a reflexió, az Ítélet munkáját és a hallgatót a beszélő zsákmá­
nyául dobja. Az a szónoklás, amely a homiietikánál figyelembe
jöhet, a meggyőzés útján határozza el az akaratot, ami azt jelenti,
hogy egy értékítélet igazságáról győz meg és éppen ennek az
Ítéletnek a hatásaképen ébreszti az érzelmeket, amelyek természe­
tesen visszahatnak és az ítélet igazságát megerősítik. Mihelyt pedig;
a logika megfelelő helyet foglalt el a beszédben, azonnal az érv
dönt akár mint bizonyíték, akár mint indító ok, már pedig érveket
csak igazságok mellé talál az ember, amit bizonyít az is, hogy a
Sátán is csak akkor tud rábeszélni, ha elébb igazsággá tett egy
hazugságot. De továbbmenve meg kell állapítanunk, hogy az élet-
igazságokat mint értékítéleteket, nem lehet mindig úgy bebizonyítani,
mint a mathematikai, vagy logikai tételeket, mert minden érték­
 — 251 —

ítélet mögött egy irracionális valami rejlik: az egyénnek Ízlése*

mondjuk nemességi foka. Ez a nemességi fok az, amit kormá­
nyozni, szabályozni nem lehet, csak meghatni. Meghatni értékekkel,
hogy fejlődésre, tömörödésre birjuk. Az értékek azonban sohasem
elvont gondolatok, hanem mindig élmények, azaz emberi sziv
érzelmei veszik körül a fényszóró magot földi köddel, hogy rajla.
világossága átsugározhassék. Élményekké válnak tehát az értékek
legelsősorban az ideálokban, de az ideálok élményeit a szónok
élményei közvetítik. Tehát a szónok sohasem lehet hideg, közöm­
bös, hanem a saját lelkén kell átizzania minden gondolatnak; a
szónok nem referál, hanem kifejez, nem játszik, hanem él. Meg­
győzni csak meggyőződöttnek lehet és minden meggyőződés csak
akkor érte el ereje teljességét, mikor meggyőzni kezd másokat.
Tehát a szónoklás lényegéhez, természetéhez tartozik hozzá, hogy
a beszélőre nézve élete nagy igazsága legyen az, amiről beszél és
ez az igazság úgy átszőjje a lelkét, hogy saját élménye trans-
parensén sugározhassák át. Szónokolni olyan gondolatról, amelyik­
nek igazságában nem hiszünk, szónokolni jobb meggyőződésünk
ellenére — nem lehet, mert az ilyesmi szánalmas vergődés, vagy
furfangos ámítás, rendszeres hazugság, amely lehet nagy művé­
szettel, bámulatos elmeéllel megszerkesztve, de az első leheletre
összeomlik. A Sátán nem is az agorat keresi, hanem a puszta­
ságot, nem a nyilvánosság előtt szól, hanem a magányban, nem
a hallgatósághoz, hanem az egyeshez. Demagóg pedig csak akkor
nyert hatalmat a tömeg felett, ha maga is annak a szenvedélynek
az uralma alatt állott, amelyiknek ő csupán kifejezője lett. Az
igazi demagógok a vérpadra mennek; akik megugranak, azok
csak kortesek; a kortesek pedig nem veszedelmesek épen azért,,
mert nem szónokok.
3. Szónoklás csak ott van, ahol egy magasabb igazságról
tesznek bizonyságot azért, hogy annak érvényt szerezzenek. A ma­
gasabb igazság mindig ethikai igazság, mert a szónoklat egész
világa az erkölcsi sikban van; sem a logikai, sem az aesthetikai
igazságok nem veszik igénybe a szónoklatot, mert mindeniknek
alkalmatosabb kifejező eszköze van : amannak a philosophia,
emennek a művészet. Egyedül az ethikai igazságok azok, amelyek
csak az emberi akarat alkotásaiban fejezhetők ki. Kantnak az volt
a gondolata, hogy ennek a kifejezésnek egyedül méltó módja az,
ha az ember az erkölcsi törvényt az iránta érzett tiszteletből való­
sítja meg. Ez igaz, csakhogy ezt elő kell készíteni, mert ha nem
 252 —

kellene előkészíteni, a nevelés válnék feleslegessé, a nevelés nél­

küli világ pedig mozdulatlan, fejlődésnélküli, halott világ. Az a
nevelői munka, amelyik ezt előkészíti, kétféle : egyfelül az erkölcsi
törvényt fejezi ki új meg új szemléletekben, teremtve az eszmények
és élmények felszálló sorát, amely a legnaivabbtól a legmagasabbig
halad, másfelül pedig az embert igyekszik állandóan meghatni, hogy
intelligenciája nemesedjék, egyénisége tisztuljon. A nevelés myste-
riuma a két folyamat közötti kapcsolat, amelyet egyetlen erő vihet
végbe: a szellem synthesise. A szellem synthesise pedig Ítélet, a
kifejezett Ítélet gondolat. Gondolat van a példában és a szóban.
Az akaratot formáló szó, ha művészi formában jelentkezik, ékesen-
szólás. Az ékesenszólás tehát az egyik embernevelő hatalom,
amelynek csak egy párja van: a példaadás, az eszmény élete. Az
ékesenszólás az ethikai igazság megvalósulásának egyik útja és
feltétele, tehát épen Kant alapján jutunk vele homlokegyenest
•ellenkező eredményre : a szónoklat az erkölcsi világ formáló ereje»
mert az értékhatás közvetlen hordozójaCJHia tehát van egy discip­
lina, mely az ethikai értékhatások szóbeli átvitelének elméletével
foglalkozik, törvényei szükségképen irányadók lesznek arra az
elméletre is, amely a vallásos értékhatások szóbeli átvitelével fog­
lalkozik : a rhetorikának és homiletikának közös gyökere van. Ez
a közös gyökér az, hogy mind a két disciplina beszéddel foglal­
kozván, még pedig olyan beszéddel, amelynek célja ethikai értékek
.«hatásának másokra való átvitele, egymással találkoznak ott, ahol
"azt fejtegetik, hogy miképen megy végbe az ethikai értékhatások
szóbeli átvitele, tehát a psychológiai alapozásban, mig eltérnek -
egymástól akkor, mikor a hatást végző értékrendszert állítják
össze. Nincs közünk semmi olyan rhetorikával, amely e végső
kérdésekig le nem szállott, bármily ügyesen technikázzék is, de
kötelesek vagyunk figyelni és tanulni ott, ahol arról van szó,
hogy miben áll a beszéd hatalma. Lélektani alapon úgy viszonylik
-a homiletika tárgya a rhetorikáéhoz, mint az általános a külö­
nöshöz; mig axiológiai tekintetben mind a kettő sui generis.
 — 253 —

20. §. Az épülés.

Az igehirdetésnek eddig elemzett kettős természete, hogy"

t. i. egyrészt kultuszcselekvény, másrészt az akaratot elhatározó
szónoki tény, az épülésben,1 mint az igehirdetés céljában találja
meg azt a pontot, amelyben egységét megnyerni és lényegét leg­
mélyebben kifejezni birja.
Az épülés fogalmának meghatározásánál a legtöbb homileta
a történeti módszert alkalmazta, ami abban áll, hogy megkeresték
e szónak eredeti bibliai jelentését és azt egyszerűen normaképen
alkalmazták. Annyiban igazuk volt, hogy ez a szó egészen bibliai
kifejezés és Pál apostol műkifejezésének tekinthető, tehát nem
közömbös dolog, hogy miféle psychosist akart Pál apostol ezzel
a szóval kifejezni. Azonban ebből még távolról sem következik,
hogy ez a psychosis az, amit mi az igehirdetéssel el akarunk
érni. Épen ezért más módszert kell választanunk s először psycho-
lógiailag meg kell vizsgálnunk, mit értünk az épülés névvel jelzett
lelki folyamat alatt, azután azt kell megnéznünk, milyen viszony­
ban van ezzel az a lelki tünemény, amit a bibliai terminus jelez,
végül a kettőt összevetve az igehirdetésnek eddig ismertetett
lényeges vonásaival, meg kell állapítanunk az épülés normatív
fogalmát.
1. Az épülés mindig a szemléletből indul ki. A szemlélet az
embernek azon tevékenysége, amellyel a tárgyat az ő központi
jelentésében ragadja meg és abban elmerül. Ez az „elmerülés'1
képes kifejezés, amely nagyon sok félreértésre adott már alkalmat.
Ne értsünk alatta a tárgyba való titokzatos beleolvadást, hanem
azt a folyamatot, amellyel az Én tárgyában önmagát, mint szel­
lemet fölleli s önmaga értékével gazdagabbá teszi önmagát.2 A
szellemnek eme királyi útját a következő lélektani mozzanatok
kisérik: a szegző munkát a figyelem, a tárgy megragadását az
erő érzése, jelentésének megértése közben az odaadás, ráfelejt-
kezés, a jelentés rendkívüli nagyságának felismerésével csodál-

1 Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy az „építés“ helyett miért

használom az épülés szót; ugyanis nem arról a módról szólok, amellyel az
igehirdetés célját eléri, tehát épít, mert erre az egész homiletika ad feleletet,
hanem arról a belső folyamatról, személyes állapotváltozásról, amelyet az
igehirdetésnek el kell érnie,
2 Lásd Böhm Károly értékelmélete etc. 1913. c. dolgozatomat p. 40. etc.
 — 254 —

kozás, álmélkodás, megalázkodás, félelem, amely a szorongásig

vagy a megriadásig fokozódhatik; a jelentésben a szellem önfel­
ismerésével öröm, elragadtatás, diadalérzet, végül ez állapot tuda­
tával nyugodt ünnepiesség. Ez az az általános lélektani folyamat,
amelyben minden szemlélet s így a vallásos szemlélet is lefoly.
Tehát az épülésben a kővetkező vonások: megragadottság,el-
vonatkozás, felülemelkedés, álmélkodás, félelem, öröm, diadalérzet,
nyugodt ünnepiesség még nem specifikus vallásos természetűek,
hanem egyetemes aesthetikaiak, amit bizonyít az is, hogy a ter­
mészet, vagy a művészet jelenségeinek szemlélete is rendesen így
folyik le ; a „szép“ tüneményeinél azzal a változással, hogy nincs
közbül az alázat, félelem és szorongás depressziv érzelme beiktatva,
miután ezek az érzelmek csupán a „fenséges“ szemléleténél for­
dulnak elő.
Ezt a psychológiai folyamatot azonban sajátságosán színezi,
illetve alakítja az, hogy a szemlélet vallásos síkban jelentkezik.
Vallásossá válik a szemlélet akkor, ha benne egy olyan magasabb
életet ragadunk meg, amelyik képes arra, hogy a mi alsóbb éle­
tünknek nyomorúságait megszüntesse, hiányait kipótolja, kenosis-at
plethorrá változtassa át. Ez a magasabb élet mindig a tökéletesség
eszméjében áll előttünk, természetesen nem elvont formában, hanem
mindig (legalább is majd mindig) a személyes élet formájában.
Ennek a tökéletességnek szemlélete már most az áhitat érzelmét
kelti fel, amelynek sajátsága a megindultságból kiágazó alázat és
felmagasztosultság, továbbá a hála és lelkesedés által motivált
akarati feszültség, amely az elszántság formájában jelentkezik. A
vallásos szemléletben tehát megragad a tökéletes jelentése, amely­
nek erejét megrendülve érzem és érzem meg benne, hogy az képes
épen az én hiányaimat pótolni, szemlélete közben lelkem megnő,
kitágul, mig végre határait elérve, a nőttön növő jelentés súlya
alatt visszaesve, alázatot, félelmet érez, de csak addig, mig a töké­
letesben felismeri azt, akinek maga is részese és e boldog tapasz­
talás örömében magát a tökéleteshez kapcsoltnak, benne elhatá-
rozottnak érzi és e tudat ünnepi nyugalmában megérzi szelleme
új, erőssé vált lendületét és abban az ő igazi lényének conatusára
ismerve, azt teljes energiájával igenli. Ezek az érzelmek össze­
olvadva és egymást átalhatva alkotják azt a bonyolult folyamatot,
-amelyet épülésnek nevezünk s amely nem egyéb, mint a vallásos
szemlélet psychológiai lecsapódása.
 — 255 — .

E lélektani elemzésből igen érdekes következmények folynak,

a ) Az értelmi munka, mely egybevetésből, kételkedésből, bírálatból,
szóval racionalizálásból áll, a vallásos szemlélet alatt szünetel,
amennyiben pedig folyik, magát a szemléletet zavarja. Az intelligen­
ciának csupán azon tevékenysége működik, amelyet intuítionak
nevezünk, vagyis a dolgoknak átható, diadalmas megpillantása.
Azonban ebből az is következik, hogy minden olyan mozzanat,
amelyben az intuitio nem talál ősi igaz jelentést, ami tüntetően
ébreszti fel az alvó kritikai munkát: a vallásos szemléletet meg­
zavarja épen azért, mert magára szabadította a kételkedést és az
okoskodást. Tehát ha valaminek, úgy az igehirdetésnek különösen
életszüksége, hogy intuitiora alkalmas legyen, azaz ne beszéljen
olyan dolgokról, amiket megérteni nem lehet, vagy amit a hallgató
szégyell megérteni. A tudós értekezés épugy ki van zárva az ige­
hirdetésből, mint a tudatlan, dőre zagyvaság, vagy a homályos,
értelmetlen glossolalia. A rationak tehát az igehirdetésben az a
feladata, hogy az intuitio számára a talajt előkészítse. Mindazok
a férfiak, akik bizonyítottak, prókátorok voltak; a próféták láttak
és szemléltettek. Niebergall1 mondja: „Épülök akkor, ha egy
bizalomgerjesztő lélek Isten ajándékainak és cselekedeteinek való­
ságáról bizonyságot tesz és ezzel szükségleteimet kielégíti, lelkem
tartalmát gyarapítja. Könnyű az épülés, ha az én hiányérzetem a
bizonyságtétellel, a bizonyságtevő kifejezésformái az én elméleti
tételeimmel és szokásaimmal egyezik. Meg van néhezítve azokban,
akár ha a bizonyságtételt fáradságos munkával le kell fordítanom
a magam nyelvére, ahogy én szoktam az érzékfeletti valóságokat
kifejezni, akár ha egyáltalában nem értem azt a formát, amelyben
a bizonyságtétel a valóságot hozza. De akkor is sokkal hamarabb
lehetséges a megértés, mintha a hiányérzettel nem egyezik a
nyújtott valóság, akár azért, ami igen gyakran megtörténik, mert a
bizonyság a meglevőnél mélyebb szükségérzetre számít, akár ha
a nyújtott pótlék nem ér le a hiány mélyeire.“
b) Ez vezet át a második, igen érdekes következményre,
arra, hogy az épülés és a műélvezet psychosisait csak egy igen
finom vonal választja el, bár az aesthetikai és a vallásos érték
egymástól nagyon elütő, két különböző dolog. Ez a finom vonal
az, hogy az épülés egy tényleges depresszióból emel ki azáltal,

1 Wie predigen wir dem modernen Menschen? 1903. I. 146.

 — 256 —

hogy a hiány ideális pótlékait a tökéletes szemléletében megadja?

s ezáltal tisztán gyakorlati és realitásokból álló élményt jelent,
mig a műélvezet akkor áll elé, ha jelentéseket érzéki síkban*
tükröztetjük magának e tükrözésnek, a játéknak a kedvéért, tehát
a műélvezet a látszat szülötte. Az aesthesis az intelligibilis világtól
halad az érzéki világ felé a látszat útján, a vallásos szemlélet az
érzékitől halad az intelligibilis felé a valóság útján, épen ezért
útjuk bármelyik pontján megvan a lehetőség arra, hogy egy
pillanatra találkozzanak. Ezért például a fenséges psychosisa oly
közel áll a vallásoshoz, hogy a lélektani élmény teljes azonossá­
gába csupán a jelentés magyarázása visz be különbséget s ezer
tényt lehetne vallástörténetből és valláspsychológiából felhozni
annak a bteonyítására, hogy a fenséges hatásából miként kelet­
kezett vallásos élmény ; viszont arra is ezer példát hozhatna fel
minden aesthetikailag fogékony vallásos ember, hogy némely mű­
tárgy szemlélete miképen ébresztett benne igazi mély vallásos
épülést. Velasquez Megfeszitett-je századokon átzengő néma prédi­
káció s a Giotto freskói ecsettel irt zsoltárok. Tehát _az_jgehirde-
tésnél az aesthetikai forma amennyire nem célkérdés, épen annyira
eszközkérdés. Ügyanis sohasem lehet a prédikációnak célja mű­
élvezet ébresztéseimért ezzel önmagát tagadja még": elveszíti a
valóságra való hatását és szép játékká lesz, amely önmagáért van
s nem azért, hogy valamit kivigyen, megcsináljon. De a prédikáció
céljának elérésére leghatalmasabb eszköz a psychológiai alkalma­
tosság mellett a művészi forma, mert ebben van meg a lehetőség
arra, hogy az aesthetikai szemlélet lépcsőjéről könnyen és termé­
szetesen lépjünk fel a vallásos szemlélet oltárához. Az igehirde­
tésnek tehát az épülés érdekében aesthetikainak, azaz megragadó-
nak kell lenni/^Az igehirdetés megragadó volta áll a tétel felállí­
tásában épenúgyr" niint a beosztás és szerkezet mikéntjében, leg­
közvetlenebbül pedig a gondolatok művészi idomában, azokban a
képszemléletekben, amelyekben gondolatainkat kifejezzük?^
c) Épen azért az igehirdetésnek mindig csak akkor és annyi
hatása van, amennyi hiányt tud pótolni, tehát munkájának jórésze
arra irányul, hogy e hiányokat felébressze, azaz a latens szüksé­
geket a tudatba hozza. Ez pedig már a harmadik fontos követ­
kezmény, az t. i., hogy az épülésben mindig van egy határozott
akarati vonás, amely épen abban áll, hogy az idealiter megélt
magasabb realitást tényleg a saját életébe beledolgozza s ezáltal
életét az új jelentés szétvetődéseképen alakítsa ki. Itt is igen
 — 257 —

érdekes vonásokra akadunk, amelyek megkülönböztetik az ünnepi

ékesszólást a másféle, mondjuk hasznos ékesszólástól. Ugyanis a
hasznos ékesszólás mindig egy konkrét cselekedét elérésére tör,
rendesen egy szavazatot kér akár indítványa, akár jelöltje vagy
védence mellett s ennek megadásával feladatát megoldva, célját
elérte. Módja ennek az, hogy először logikailag meggyőz tétele
igazságáról, másodszor az érzelmeket úgy sürüsíti, hogy a beálló­
feszültséget csak a célzott konkrét cselekvés oldja fel. Csakhogy
ez az ékesszólás nem emelkedik fel az intuitio magaslatáig, sőt
igen sokszor a legalantasabb érzelmeket sürüsíti, mert tudja, hogy
minél alsóbbrendű egy érzelem, annál nagyobb a feszítő ereje s
minél nagyobb egy érzés feszítő ereje, annál gyorsabban explodál
cselekedetekben. Gondoljunk csak az éhes nép fellázítására forra­
dalmak idején, vagy a faji gyűlölet fellobogására háborús alkal­
makkor. Az ünnepi ékesszólás azonban csak akkor érdemli meg;
ezt a nevezetet, ha valóban ünnepi hatása van: azaz olyan gon­
dolat hatása alá állít, amely kiemel a hétköznapok egyhangúsá­
gából azáltal, hogy nagysága lelkünket kitágítja, magassága magá­
hoz vonja, jelentése örömmel tölti el s mindennek tudata lelkűnk­
ben ünnepi hangulatot kelt. Az ünnepnek épen az a kritériuma,,
hogy tud-e szemléletet ébreszteni, fel tud-e emelni tisztább, ma­
gasabb régiókba, ahol csend, nyugalom honol s van-e ereje arra,,
hogy abban a magasabb világban motiválva akaratunkat, mintegy
ott állítsa be életenergiánk tendenciáját? Az ünnep akaratelhatá-
rozása sohasem egy konkrét tettre irányul, amelyben hatása ki is
merülne, hanem mindig az egész belső világnak tömörödését, tisz­
tulását, nemesedését célozza, amely nem egy cselekedetben, hanem
egy életirányban, jellemfejlődésben, szellemi habitusban fejeződik
ki; mikor pedig kivételesen egy cselekedetre irányul, az is csak
eszköz, hogy vele emez igazi, magasabb célját szolgálja (foga­
dalom, megtérés, adakozás, imádság stb.). Pár excellence ünnepi
beszéd a gyülekezeti igehirdetés, tehát akarati hatása mindig az
ünneplő lelki tartalmának gyarapodását célozza, amelyből aztán új
életirány, vagy életmódjának új meghatározása következik. Lehet,
hogy ennek első lépése gyanánt valami konkrét cselekvény ajánl-
tatik, pld. bünbánat, imádság, alázat, megbocsátás stb., de ezek
mind csak eszközök, amelyeken keresztül az igehirdetés mindig
magasabb célok felé tör: magát a lelket akarja a tökéletes élet
javaival meggazdagítani. Ez az életgyarapodás az igehirdetés igazi
célja és az épülés igazi értelme.
Ravasz L.: Homiletika. I. 17
 — 258 —

2. Ha már most azt nézzük, hogy mit jelent az épülés bibliai

fogalma, úgy találjuk, hogy az egy általános összefoglalása és
jelzése mindazon hatások eredményének, amelyet a vallásos egyén
és gyülekezet a maga vallásos életének táplálására és fejlesztésére
magába fölvehet. A szó etymológiája mutatja, hogy az ofaoőourj1
(s a vele rokon ó’iY.oöoplet, ontock^crii;, ofaodopeív) szó jelenti az
újtestamentumban eredetileg az építést, azután a helyreállítást,
majd átvitt értelemben valamely nagy dolognak az előbbrevitelét,
^fejlesztését, gyarapítását, különösen szembeállítva ellentétével, a
lerontás, akadályozás jelentésével (viad-aiQsctig). Különös értelemben,
valóságos technikus terminusképen jelenti az egyénnek vagy a
gyülekezetnek a keresztyén élet javaival való gyarapodását, amely
mindig személyes hatások eredménye. Ez a személyes hatás vonat-
kozhatik másra (1. Kor. 14. 17), egymásra (I. Tess. 5. 11, Rom. 14. 2,
15. 19), a gyülekezetre (I. Kor. 14. 4. 12) és végül magára az egyénre
(I. Kor. 14. 14).2 Érdekesen Pál a többinél lejjebb becsüli az építés­
nek azt a módját, mikor az egyén önmagát építi csupán, anélkül,
hogy mást építene, amivel az önző mystikának vágja be az útját.
Klasszikus hely az Eph. II. 19—22, amely szerint mindnyájan
(keresztyének és pogányok) együtt építtetünk fel Istennek templo­
mává, még pedig az apostolok és próféták alapján — szegeletkő
lévén a Jézus Krisztus — , akiben az egész épület szép renddel
rakattatik a lélek ereje által. Az épülés tehát mindig az egyén
vallásos életének gyarapodása, amelynek eszközlője a Szentlélek,
célja az Isten hajlékának, az ideális gyülekezetnek megvalósítása.
Az épülés azonban történeti continuumban foly, tehát az egyház
históriai formájában. Az egész munkának szabályozója, létalapja,
ratio essendi és fiendi-je a Krisztus. Tehát a bibliai fogalom először
is a gyülekezeti vonást erősen kiemeli, azután az egész jelenséget
általánosítja, mert épúgy érti az építés eszközlői alatt a vallásos
szemléletet, mint a katekhezist, a szeretet munkáját, mint a fegyelem
tisztító és kényszerítő erejét, amennyiben épülésnek az egyház és
egyén valláserkölcsi életének fejlődését nevezi.8
3. A bibliai fogalom és a psychológiai elemzés eredménye
között nincs más lényeges eltérés, csupán az, hogy mi az épülés
speciális psychosisát elemeztük, mely a vallásos értékgyarapodásnak

1 H. Bassermann: Über den Begriff der Erbauung Beiträge zur prakt.

Theol. 1909.
8 Niebergall: Erbauung II. Theologisch Schiele RGG.
3 Lásd Achelis Lehrbuch der Prakt. Theo). Leipzig, 1911.3 I. §. 8.
 — 259 —

egy egészen különös, a szemlélet útján végbemenő módja, mig a

biblia épülés alatt magát a keresztyén élet fejlődését érti a maga
egyetemességében és általánosságában. De azért nincs benne semmi
nehézség, hogy a bibliai kifejezést ebben a különös értelemben
használjuk és értsük alatta azt a valláserkölcsi életgyarapodást,
melyet a kultusz hatásaképen a vallásos szemlélet ébreszt az
egyénben, s ennek eredményeképen a gyülekezetben.
Az építés tehát az a tevékenység, amely az eddigi szálakat
egységbe foglalja. Az igehirdetés mint beszéd az építés által lesz
kultusszá, azaz készíti elő azt a hiányérzetet, amely a kultusz
előző feltétele, másodszor szemlélteti azt az értékrendszert, amelyre
a hiányok mint pótló realitásokra mutatnak és eszközli a kielégülés
eredményeképen az új életmódosulatot, élettendenciánk új és hatá­
rozott beállításával. (18. §.) Továbbá az igehirdetés mint kaltusz-
.cselekmény az építésben végzi nevelői funkcióját: azt a szellemi
javakból álló értékrendszert az ékesszólás útján és eszközével
valósítja meg. Ez az a láthatatlan csatorna, amelyen az Isten
„mennyei jovaí“ — amint Meliusz mondja — szivünkbe ¿tömje­
nek, ez az a királyi út, amelyen az intelligibilis világ a valóság
világába érkezik s ott új életté válik (19. §.) Az épülés ennélfogva
az a folyamat, mely a vallásos szemlélet útján a kultusz hatását
az igehirdetés által biztosítja. Az épülés az a cél, amelyre töre­
kedve az igehirdetés egységesen és életteljesen meg tudja oldani
•azt a feladatot, amelyet önmaga elé mint kultuszcselekmény és
mint ékesszólás tűz: benne épúgy eléri az ünnep kifejező felada­
tát, mint az akaratelhatározás gyakorlati célját. A prédikációból
minden olyan elem ki van zárva, ami az épülést nem szolgálja,
mert csak az prédikáció, ami építő beszéd.

21. §. Az igehirdetés — prófétaság.

Prédikációnak nevezzük a gyülekezeti istentisztelet amaz:

alkotórészét, amely szónoki beszéd formájában vallásos szemlé­
letek által a gyülekezet egyéni keresztyén életét meggyarapítja.
Nem foglalkozunk tehát itt a missziói beszéddel, amely nem
gyülekezeti, hanem gyülekezetelőtti: t. i. a hallgatósága még nem
vált gyülekezetté, azaz a közösen birt üdvjavak alapján szervező­
dött és istentiszteletet gyakorló társasággá. Nem azt jelenti ez,
hogy az igehirdetés fogalmából kirekesztenők a missziói beszédet,
sl kérügmát, mert ezzel Pál apostolt rekesztenők ki a keresztyén
17*
 — 260 —

prédikátorok közül, hanem azt, hogy a homiletika az igehirdetésnek

csak azzal a fajával foglalkozik, amelyik a keresztyén gyülekezet
kultuszában megy végbe. Az igehirdetés fogalma a maga nagy álta­
lánosságában jelenti a lelkipásztori munkásságnak minden formáját,
mert az anyaszentegyház az igében és ige által él. Szellemi hatást
másképen, mint ige által elérni nem lehet. De ez nem rekeszti k* azt,
hogy a homiletika ne foglalkozzék ez egyetemes igehirdetés speciális
ágával, azzal, amelyik legközvetlenebbül nevezhető igehirdetésnek:
t. i. a gyülekezeti kultuszban jelentkező igehirdetéssel.
1. Ha már most azt kérdezzük, mi a gyülekezeti igehirdetés ter­
mékének, a prédikációnak alapjellemvonása, nem adhatjuk sem azt a
feleletet, amit Vinet,1 hogy t. i. alapjellemvonás a tanítás, (En principe,
le prédicateur enseigne; c’est Iá le fond de són ouvre; l’exhortation, la
répréhension aiguisent són enseignement, mais c’est toujours un en-
seignement) sem azt, hogy a prédikáció alapjellemvonása a mystikus,.
amint azt Bassermann állítja,2 hanem egész határozottan ki kell emel­
nünk, hogy a prédikáció alapjellemvonása a prófétaiság. Vinet-nek:
azért nincs igaza, mert ő abban a tévedésben leledzett, hogy a
keresztyén ismeretből a keresztyén élet szükségképen következik,
pedig sokkal inkább igaz, hogy a keresztyén élet szüli a keresztyén
ismeretet, mintsem megfordítva. Bassermann pedig ott tévedett, hogy
a kultuszt is és az igehirdetést is egyszerűen kifejező cselekménynek
gondolta és szigorú Schleiermacheri felfogással a vallás gyökerét
az érzésben látta, amely előbb gondolatokba, majd cselekedetbe,
végül erkölcsi magatartásba öltözik; ha tehát az igehirdetés az
ilyen vallásos tudatnak kifejezője, annak gyökerében mystikusnak
kell lennie és e mysticismusnak kell tanítói és akaratformáló
„mellékkaraktert“ felvennie. Ezzel szemben már magát a vallást
teljesebb valaminek tartjuk, mint Schleiermacher, de meg a beszéd
céljául sohasem ismerjük el az egyszerű kifejezést, sőt a szónoki
genusok közül a genus epideiktikont egyenest kizárnók, mert a.
szónoki beszéd az akarat meghatározásával áll elválaszthatatlan
kapcsolatban.
2. Ha azonban azt mondjuk, hogy az egyházi beszéd alap­
jellemvonása a prófétaiság, nemcsak teljesebb mértékben fejezzük
ki annak igazi lényegét, de hathatósabban megvédjük mindazon
érdekeket, amelyeknek védelmében kelt a V in a ^ ^ - B 4 §senna«fl>«
felfogása. A prófétaság legelső jellemvonása a penső életközössége

Homilétique p. 15. 2 I. ni. 238.

 — 261 —

amely eggyé forrasztja az embert az ő élő Istenével, ki a leg­

nagyobb érték, az egyetlen realitás lett rá nézve. Nem mysti-
cismus ez, mert a próféták nem voltak mystikusok és mystikusok
nem lettek próféták soha.1 A mystikus Istent önmagában keresi,
ennélfogva önmagában elmerülve, nem látja meg az élet fenséges
követelményeit és feladatait; a mystikus érzelmeiért él, a próféta
kötelességeiért; a mysticismus terméketlenné és tűnődővé tesz, a
prófétaság élettől duzzadóvá. gyakorlativá és hőssé. A prófétaság
második jellemvonása ^ lá tá s Q h is z az ótestamentum egyenesen
„nézők“-nek nevezi őkWÜTBTennek egy-egy új, eddig ismeretlen
gondolatát látják meg, tehát új értéket pillantanak meg, mert
alkalmasok az intuitióra. Ez az új gondolat egész világosságával
körülragyogja őket s ők nem is látnak mást, csak ezt az új gon­
dolatot. A mystikus sohasem lát tisztán, mindig homályba néz és
ködös alakok, elmosódott viziók gotnolyganak előtte, a próféta a
megtestesült clairvoyant, kit mennyei fény özöne vesz körül.
A próféta épen azáltal nő kora fölé, hogy szenvedéllyé válik benne
egy új, nagy gondolat s a külső és belső élet minden vonatko­
zását ebből itéli meg. Nem vitatkozik, nem cáfol, nem magyaráz,
nem tanít, nem fejteget: egyszerűen reámutat a dolgokra; revelál,
mert látásában a dolgok igazságokká lesznek és az igazságok
dolgokká. Semmi sem áll oly távol a prófétától, mint egyfelül a
kritika, másfelül a sejtelem, mert prófétának lenni annyi, mint az
ősbizonyo&ságok hónába érkezni. Végül a prófétaság mindenestül
életre szól. prófétaság se nem elmélet, sem nem fényűzés,
han^fflregfTsteni emeltyű, amely az életet egy fokkal magasabbra
emeli. Nincs a prófétának egyetlen szava sem, amelyik nem az
életre vonatkoznék s amelyik nem embert, nem akaratot próbálna
formálni. A próféta szenvedelme a tett, mint az élet apotheosisa.
A mystikus szent játékot űz, a maga élvezetét kergeti, vallásossága
fényűzés s épen azért önző, meddő és az életből száműzött. A
próféta él s épen azért, mert neki nem elég magában és magának
élni, átömlik életével másba. A mystikus eldugott tengerszem,
amely tükrözi a csillagokat s örök magányban önmagának él, a
próféta hatalmas folyam, amely országokat öntöz, népeket táplál,
hajóhadakat hordoz, életet termel. Amabban csak Istennek csillagai
tükröződnek, emebben gondolatai.

1 V. ö. W. Herrmann: Der Verkehr des Christen mit Gott 5—6. Aufl.

Berlin, 1908. p. 17.
 — 262 —

Tehát az egyházi beszéd épen ennél a prófétaiságánál fogva

a vallásos élet meleg bensőségét leheli. A hideg, érzéketlen szónok
menjen matematikusnak, de ne álljon be prófétának. Ez a nemes,
prófétai szenvedelem adja meg az igazságnak a színét, az erkölcsi
komolyságnak nemes fönségét. Legyen a szóló szivének legdrágább
tigye az, amiről beszél és életének legszentebb pillanata az, amikor
beszél. A „pathos“ lelkűnknek legmélyebb, legtitkosabb indulata
lévén, szemérmetesnek, szűziesnek kell lenni. Még Pál is bizonyos
hazudozással s csak erőltetésre beszél „nyelveken szólásáról“,
elragadtatásairól.
3. Azonban az egyházi beszédnek épen a prófétaság fogal­
mánál fogva a vallásos ismeret nyugodt tisztaságával kell bírnia.
Ismerés nélkül nincs szemlélet, mint ahogy vak ember nem lehet
festőművész, süketnéma nem lehet zenész, bár az is igaz, hogy
aki nem vak, még nem Raffael s aki hall, még korántsem Beet­
hoven. Igaza volt Pálnak, mikor a vovg nélkül való beszédtől
minden jó gyümölcsöt megtagadott (I. Kor. 1419). Innen látszik,
hogy milyen balgatagságot akart Klaus Harms, mikor a nyelveken
beszélést vissza akarta állítani, azt a nyelveken beszélést, amit
maga Pál is töröltetni szeretett volna a kultuszból. De nemcsak
azt jelenti a prófétaság, hogy világosan szóljon az igehirdető,
hanem azt is, hogy úgy szóljon, hogy megértsék. A próféták
tragikuma sohasem az volt, hogy nem értették meg az emberek
— ez csak a professzorok tragikuma — hanem az, hogy nem
akarták megérteni. Amit a próféták mondottak koruknak, az nagyon
egyszerű, világos, de nagyon kemény beszéd volt. Megértette azt
mindenki s épen azért omlott ki annyi prófétavér, mert nagyon is
megértették. Új gondolatot pedig úgy elmondani, hogy azt mindenki
megértse, csak az tud, aki nagyon világosan látja azt is, amit mond
s azt is, akinek mondja. A próféták voltak az emberiség legnagyobb
katekhétái s minden beszédben jó adag katekhetikai elem van. Ez
a katekhetikai elem vagy új ismeretek közlése, vagy a meglevőknek
új világításba való állítása. Azonban mindig eszközi jelentőségű.
Tehát nem lehet a beszéd végesvégig tanítás, nem kell mindent
megtanítani, sohasem kell máskép tanítani, mint szemléltetéssel,
végül a tanításnak mindig paedagógiainak kell lenni. A meglevő
vallásos fogalmak kicserélésénél sohasem szabad rombolólag járni
el, hanem át kell építeni a világnézetet új pillérekre s azt a pillért
távolitani el, amelyiknek a terhét már levettük. (Lásd 23. §.)
 — 263 —

4. Végül az egyházi beszéd, mint prófétaság, az eszményi

gyülekezetei munkálja ugyan, de mindig a tapasztalati gyüleke­
zeten keresztül. A hívekben épenúgy, mint magában a gyülekezet­
ben az igazi keresztyén élet csak mint kezdet van meg, vagy
pedig csak mint egy követelmény lehetősége. Nem mondhatja el
senki magáról, hogy az ő hitélete elérte a legfelső fokot, ennél­
fogva fejlődésre nem szorul, annál kevésbbé, minél magasabb
fokon áll az illető hitélete. A keresztyénség természetéhez tartozik,
hogy hiveinek vallásos élete nem lehet egyéb, mint egy alsóbb,
kevésbbé értékes álláspontról egy felsőbb, értékesebb álláspontra
való fejlődés, akár ha a hitben öregedőket nézzük, akár ha a már
elért magaslatról visszaesetteket akarjuk felvinni arra a kegyelemre,
amelyből kiestek. Ez pedig azt jelenti, hogy a beszéd lélekvezetés,
psychagógia legyen. A lelket csak vezeti, de nem.. kényszeríti.
A próféta szabadságra számít és imperativusai csupán erkölcsi
kötelezés és nem fenyegető parancs. Önelhatározásra akar birni,
mert meg akarja menteni a cselekedet erkölcsi becsét. Ezt pedig
csak akkor érheti el, ha az egyesek szivéhez tud férkőzni. Szaka­
datlanul látnia kell a prédikátornak a gyakorlati élet egész gazdag­
ságát és változatosságát, a maga érdekeivel és belső veszedelmeivel,
félelmeivel és reményeivel, feladataival és kisértéseivel s mindezt
az Ige szempontja alá helyeznie s abból Ítélnie meg. A nyugodt
szemlélődésbe a belső ösztönzés fulánkját kell szúrnia, a tévely­
gőnek élő tilalomfává változnia, a bűnösnek az Ítélet erejévé válnia,
az álmodónak riadóként zendülni meg, a gyöngének erő, a hívő­
nek áldás, a szenvedőnek vigasztalás.
Azonban a próféta még akkor is, amikor lángostor van a
kezében, Isten szine előtt áll. Nem szabad felednünk, hogy a
prédikáció nem fegyelmi eszköz, amely megtorol, hanem az isteni
coeducatio szent eszköze. Különösen a bűnök leírásánál és fel­
említésénél óvakodjunk a túlságosan erős színektől. Az isten-
tisztelet méltósága megköveteli, hogy ott akár jobb érzésében,
akár ízlésében senkit meg ne sértsünk. A részletezésben bizonyos
kedvtelés rejlik: az igehirdetőnek nincs szüksége reá, hogy a bűnt
leírja, ha utal reá, már úgyis tudják, miről van szó. A prédikáció
története mutatja, hogy nem azok voltak a legnagyobb igehirde­
tők, akik a legkeményebben feddettek, hanem azok, akik leg-
hathatósabban motiváltak és legédesebben vigasztaltak.
 — 264 —

B ) A z íg e h írd e tő .

Iro d a lo m . Ad 22. §. — Schweizer: I. m. 152— 156. §§. Bassermann:

61,, 64. §§. — Van Oosterzee §. 21. — Niebergall: Wie predigen wir . . . I. 134. —
Niébergall: Person u. Persönlichkeit, 1911. — Kleinert: §. 7. — Spurgeon:
Ratschläge für Prediger, deutsch von Oehler, 1901. — Spurgeon: Goldene
Winke für Prediger, übersetzt von Spliedt, 1905. — Niebergall: Mut und Trost
fürs geist. Amt, 1907. — U. ö. Gott und die Gemeinde, 1912. — Kutter: Wir
Pfarrer, 1912. — Ritteimeyer: Der Pfarrer, 1911. — Beecher: Vorträge aber
das Predigtamt, 1874.
Ad 23. §. — A. Meyer: Theologische Wissenschaft u. kirchliche Bedürf­
nisse, 1903. — Wernle: Einführung in das theol. Studium 16. s köv. és
454. s köv. II. — Schian: Praktische Predigtíehre2 1911. p. 31. s köv. —
Baumgarten: Predigt Probleme, 1905. — Die religiösen Ideale der modernen
Theologie, 1908. — E. Troeltsch: Die wissenschaftliche Lage und ihre An­
forderungen an die Theologie. 1900. — O. Baumgarten: Die persönliche
Erfordernisse des geistlichen Berufs, 1910.

22. §. Az igehirdető személyisége.

Az eddigi fejtegetések egy olyan kérdésre vezettek, amely

látszólag központi helyet foglal el a homiletika elvi részében. Ez
a kérdés pedig az: milyen jelentősége van az igehirdetésre nézve
az igehirdető személyiségének?
1. A kérdés nagyságát mutatja az erőfeszítés, amelyet meg­
oldására fordítottak. Az őskeresztyénségben az igehirdető a maga
személyes tapasztalatairól számolt be, tehát minden akörül forgott,
hogy mennyiben igaz és mennyiben őszinte az a tapasztalat. Hűség
és bensőség tette az igehirdetőt. Amint a tankeresztyénség kialakul,
az igehirdetőnél a tudományt követelik meg legelsősorban és a
pásztori levelektől kezdve le a protestáns orthodoxiáig az ige­
hirdető megbízható tudományossága adta a prédikációnak az er­
kölcsi alapot és a személyes súlyt. Azonban már korán észrevették,
hogy az igehirdető személyisége benső, erkölcsi kapcsolatban van
a hirdette igazságokkal és megérezték annak a szükségét, hogy az
igehirdető egyéni élete mintegy példája és tüköré legyen a hirdetett
igazságoknak. Szinte azt lehetne mondani, hogy a prédikátor
erkölcsi súlya az igének, mintegy emberi kezességét adta, mig az
isteni garanciát a kijelentés biztosította és igen sokszor több ha­
tékonysága volt az emberi kezességnek, mint az isteninek. A
prédikátor feddhetetlen és példás keresztyénsége volt az igehirdetés
apológiája: a legszebb trópus s egyszersmind a legerősebb érv.
Világossá vált a dolgok természetében rejlő amaz igazság, hogy
 — 265 —

a prédikátor tartozik az életével a prédikációjának és nemcsak

hazugságot, hanem árulást követ el az a pap, ki életével megátal-
kodottan rácáfol eszményeire.1 Ha természetes volt is ez a felfogás,
kényelmesnek nem lehetett mondani, mert a lelkészektől magasabb
rendű erkölcsiséget kivánt meg és erre fektette az igehirdetés
sikerét, — már pedig a papok erkölcse, mióta a világ, mindig
ingadozó fundamentum volt. Talán éppen ebből a szempontból
látszik legvilágossabban, hogy milyen természetes, mondjuk ösztön-
szerű volt az az átalakulás, amelynek révén az ige egyházából a
szertartás egyháza lett. A folyó is csak addig ostromol sziklákat,
amig kénytelen vele; mihelyt módjában áll, a benne rejlő vis
inertiae-nél fogva kényelmesen nyújtózkodik el a puha homokágyban,
-ahol fel van mentve az alul, hogy porrá törve sziklába vágja fek­
helyét. A katholicizmus is kényelmesen elhelyezkedett a szertartás
homokágyában és nyugodtan maradhatott, mert a szertartás maga­
magától elvégezte a lélekmentő munkát s hatására nézve teljesen
közömbös volt a kiszolgáltató erkölcsi minősége. A tisztán sacra-
mentalis egyházban tehát ez a kérdés meg volt oldva; mihelyt az
igehirdetés csak felesleges fényűzés, vagy hasznos mellékeszköz:
az ex opere operato ható sacramentumok erejét nem érintvén a
pap egyéni élete, meg lehetett csinálni, hogy csak az prédikáljon,
akinek erkölcsi minősége ezt megengedi. így keletkeztek a prédikáló
szerzetek és így magyarázható a vándorprédikátorok intézményének
kialakulása is. Különben is a katholikus papság körében már
régóta dívik a specialistaság épenúgy, mint az orvostudomány
terén; vannak, akik csak prédikátorok, mint ahogy vannak, akik
csak tudósok, vagy vezérigazgatók.
Azonban a kérdésnek ez még csak a könnyebb oldala, amelyre
az elvi alapon álló feleletet a 19, §-ban megadtuk. Nem is az a
vitatott kérdés, hogy a lelkipásztor életfolytatása milyen viszony­
ban áll azzal, amit hirdet, mert elvégre ezt hamar tisztázni lehet
amaz egyszerű példaszó alapján, hogy rossz pap az, aki vizet
prédikál és bort iszik; a fontos kérdés az, hogy milyen legyen a
prédikátor egyénisége és meddig terjednek ez egyéniségnek a jogai?
2. A keresztyénség az egyéniségnek nem elnyomása, hanem
kifejlesztése. Ha egyszer a lélek absolut becse elismertetett, az

1 Vita proba veluti sigilluni est, quo sana doctrina apud auditores
confirmatur. Longe est íurpissimum si qui se profitetur medicum, aliosque
vult morbis liberare ipse scateat ulceribus. Andr. Hyperius.
 — 266 —

egyéniség ősi jogainak alapja meg van vetve, mert a lélek nem
elvont, egyszerű valami, hanem életegység, s mint ilyen, határozott,
különálló vonásokkal bir, azaz egyéni, mert az életegységek mindig
páratlanok. Maga a keresztyénség pedig az ember ősi egyéni
vonásait átnemesíti és öntudatos jellemmé ethizálja azt, ami az
egyéniségben még csak mint természeti vonások összesége jelent­
kezik. Nevezzük az egyéni vonásoknak ezt az átnemesedett formáját
személyiségnek, tételként állapíthatjuk meg, hogy a keresztyénség
a személyiség kategóriájában él, vagy paradoxonnal: a keresztyén­
ség azért van, hogy személyiségeket termeljen. Semmi sem olyan
veszedelmes magára a keresztyénségre, mint a tömeghit, az álta­
lános vallásosság, az egyforma keresztyénség, mert ez azt jelenti,
hogy a keresztyénség nem lett még híveiben egyéni hit, már pedig
csak akkor élő valamely hit, ha egyénivé vált. Jézus nemcsak az
embert, mint olyat, váltja meg, hanem az egyest, és nincs be­
fejezve az ő váltságmunkája addig, mig az egyéni jellem habitusá­
ban fel nem tündöklik az ö hatása. Épen ezért a keresztyénség
volt az egyéniség nagy felfedezője és felszabadítója, mert a keresz­
tyénség értékelte az embert tisztán önmagáért, azaz a benne rejlő-
szellemiség páratlan vonásaiért. Ebből pedig az következik, hogy
minden személyes keresztyén hitnek megvan a maga egyéni vonása;
azaz annyiféle szinü és árnyalatú a bizonyságtétel, ahányféle szinü-
és árnyalatú személyiség leikéből származott. Péter egészen más,
mint Pál s aki rájuk néz, össze nem tévesztheti őket; milyen
markáns egyéniség Jakab, vagy Tamás és milyen különbség van
Apollos vagy János között, és ez a különbség épenúgy meg­
látszik igehirdetésükön, mint ahogy meglátszik lelki arcuk képén.
Tehát akkor lesz az igehirdetés valódi és hathatós, amikor egyéni
tapasztalásból származik és személyes élményekről számol be.
Igehirdető csak az lesz, aki keresztyén személyiség, azaz aki
egyéni módon, a saját szivével élte át az evangélium isteni erejét
és a maga életében, a maga világában öntudatosan és egyéni
módon alakította ki, mert ez a feltétele annak, hogy a bizonyság-
tétel benső, őszinte és igaz legyen; benső, őszinte és igaz lelki
nyilatkozatoknak van meg a szuggesztiv erejük. Ezért becsültük
mi mindeneknél feljebb a prófétaságot, mert a próféta az a sze­
mélyiség, kit a vallás tett egyénivé s aki egyénivé tette a vallást.
Ezért hirdettük szüntelen, hogy az igehirdetés végső instanciája
egy prófétai személyiség.
 — 267 —

Nem követeltünk-e túlságosan sokat? A próféta nem fér

bele az egyházba, mondják sokan, — mert a prófétaságnak lényeges
vonása épen az, hogy a történeti folytonosságot megszakítja, felül­
emelkedik korának rendjén s új igazságával új világot akarván
teremteni, rendesen forradalmivá lesz. A próféta lényeges vonása
a rendkivüliség, az önjogúság, a souverainetás. A próféta önmagát
képviseli és önmagából meríti a jogát; vallásossága is rendkívüli:
a szokott formákon kivül, közvetlenül szerzi tapasztalatait és új
vallásos ismereteket, új igazságokat hoz s azoknak önmaga a
kezese. Már pedig az igehirdető nem hoz új igazságokat, csak a
régieket újítja fel. Az igehirdető nem a maga jogán, hanem a
gyülekezet megbízásából beszél és egy meglevő, nála hatalmasabb
rendnek a képviselője. A kijelentést nem a maga inspirációjából
veszi, hanem a Jézus Krisztus evangéliumából, amelyet egy könyv
foglal magába. Minden forradalmi, minden rendkívüli vonás hiány­
zik belőle és mindent összevéve, egyszerű hivő maga is, ki test­
véreihez szól megállapított rend szerint az ők megbízásukból.
Képzeljünk el prófétát, kiáltanak fel, akinek a prófétálása hivatalos
órákhoz van kötve, aki a prófétálásáért fizetést húz s aki mások *
prédikációival és imádságaival prófétái (a liturgia kötött alkotó­
részeiben). Az igehirdető tehát „egyszerű hivő“, aki történelmi
alapon állva beszámol testvéreinek azokról a nagy igazságokról,
amelyeket a bibliában és a keresztyén élet történeti jelenségeiben
meglátott. Azonban ez a felfogás határozottan egyoldalú. Igaz,
hogy a prófétasághoz hozzátartozik a rendkivüliség és a forradal-
miság, de ez nem maga a prófétaság, csak annak genialis fokozott-
sága. Maga a prófétaság nem egyéb, mint közvetlenség a tapasz­
talásban és egyéniesség a kifejezésben. A genialitás a tehetség
fokozottsága, de nem maga a tehetség, mert van tehetség genialitás
nélkül is, mint ahogy van viz anélkül, hogy tenger lenne. Igenis,
minden igehirdető próféta, ha nem is nő ki a korából és a kör­
nyezetéből, feltéve, hogy van elég szive az evangélium belső meg­
érzésére és ebből kifolyólag valami belső ösztön hatalma alá kerül,
amely készteti, hogy mondjon valamit azoknak, akiket szán és
szeret és akik ez ige által különbek és boldogabbak lesznek. Nem
igehirdető az, aki nem érzi a „szólás kénytelenségét“, ezt a fáj­
dalmas s mégis boldog érzést, amely tele van elszántsággal, féken
tartott örömmel, keménységgel és sok gyöngédséggel. Nem ige­
hirdető az, ki nem lát egy magasabb világot s annak követe-
képen nem akarja az embereket megnyerni ez új világ örök
 — 268 —

igazságai számára, akit nem vádolnak az összetört életek, az el­

torzult emberárnyak, aki nem érzi a felelősséget azért, hogy az
ember szive és az evangélium nem akarják megtalálni egymást,
holott egymás számára vannak teremtve. Nem igehirdető az,
akiben nincs meg a lelkeknek és az igazságoknak ez a szenve­
délyes szeretete. Az újszövetség is ezt érti prófétaság alatt.
A xúew/ia TZQocpr/teías nem egyéb, mint Isten íidvakaratának “fel­
ismerése és a róla való egyéni bizonyságtétel. Tehát az újszövet­
ségi profetizmus más, mint az ó, mert emez új gondolatot hoz,
amaz a meglevőt fedezi fel; emez rendkívüli, az rendes s tulajdon­
képen a Szentlélek munkája a gyülekezet egyes tagjaiban szemé­
lyiségük mértéke és minősége szerint.1 Igenis, az igehirdetőnek
prófétának kell lennie az újszövetség értelme és követelménye
szerint, mert prófétaságában rejlik prédikációjának subjectiv igaz­
sága és kezessége. Minden más felfogás az igehirdetést megerőt-
Ienítí, tehát nem méltó Isten igéjéhez.

23. § . Az igehirdető hite és theológiai felfogása.

A homiletikai elmélet és gyakorlat nem elégedett meg azzal,

hogy a prófétaságot feltétlenül követelje, hanem feladatai közé
sorozta megállapítani ennek a prófétaságnak a mennyiségét is,
azaz meg akarta huzni azt a határt, amelyen túl nincsen prófétaság.
Természetesnek találjuk ezt a törekvést a vallásos élet ama lélek­
tani kényszerűségéből, amellyel állandóan meg akarta kötni intéz­
ményes, vagy dogmatikus kifejezésekben a maga könnyen illanó
érzelmi javait. Az élmények alkotásokban rögződnek meg és így
biztosítják a maguk állandóságát, azonságát és a felelevenedés
lehetőségét; ezek az alkotások a dogmák, az intézmények és a
kultuszok. Amelyik pillanatban a vallásos élmények ősi ereje és
közvetlensége megszűnik, a termékeny és őserejü tapasztalás
megvénhedik, abban a pillanatban az életösztön energiájával
igyekszik a vallásos élmény aranykorából fennmaradt külső,
állandó formákhoz kapcsolódni és az ember épen ezeknek a külső
formáknak tulajdonítja mindazt az értéket, amely csupán azok
belső tartalmát: magát a vallásos élményt illeti meg. Tehát az
igehirdetőnél is, mihelyt önmagukon tapasztalták a vallásos élmény
elcsenevészesedésének lehetőségét, igyekeztek szigorúan megálla-

i Achelis* JI. 130.

 — 269 —

pítani azt a határt, amelyen belül még az igehirdetés charistnájá-

nak a minimuma feltehető volt. Történelmileg nem kísérjük végig
e százarcu kérdés tanulságos sorsát, csupán két típusban mutatjuk
be legélesebb jelentkezését, egyik az, mikor a prédikátorság fel­
tételét az igazolt megtérésben látják, a másik az, mikor a theológiai
meggyőződés korlátait próbálják megállapítani.
I. „Csak megtért és újjászületett ember lehet igehirdető“,
mondja egy igen tekintélyes ága az egyetemes keresztyénségnek.
Spurgeon az igehirdetést erkölcsi és isteni képtelenségnek tartja
mindaddig, mig az illető meg nem tért;1 Beecher% pedig a prédi­
káció céljának elérésére, mely a rögtöni megtérés, legfőbb esz­
köznek azt tartja, hogy a prédikátor a maga megtérését mondja
el, tehát ránézve egyenest lehetetlen az olyan igehirdető, aki nem
tért meg. Ez a felfogás azon a logikán alapszik, hogy csak az
keresztyén, aki megtért, keresztyén igehirdető tehát csak megtért
ember lehet. Tiszta formájában az egyház, a gyülekezet csak ilyen
megtért emberekből áll, mert az egyház tagjai közé csak felnőtt,
hitéről öntudatosan beszámolni tudó és megtérését lelki jegyekkel
bizonyítani tudó egyéneket vesznek fel, mindenki más vagy kate-
khumenus, vagy pedig pogány. A methodizmus és a baptizmus tiszta
alakjaiban tehát épen olyan természetesnek tetszik az a tétel, hogy
igehirdető csak megtért hivő lehet, mintha a mi egyházunkban
mondaná valaki, hogy igehirdető csak megkeresztelt és meg­
konfirmált egyén legyen. Tehát ezeknél a megtérés egy magától
értetődő minimális feltétel. Máskép áll a dolog ott, ahol az egy­
ház egyik irányzatáról van szó, amelyet legtisztábban a pietizmus
némely alakulataiban látunk. A pietizmus benn marad az egyház­
ban, de azért nem tartja az egyház minden egyes tagját keresz­
tyénnek, hanem csak azokat, akik az ők sajátos módján élik meg
a maguk üdvösségüket. Tehát csak az igazán keresztyén, aki
megtért, az igazi megtérés ismertetőjele az időlegesség, és egy
bizonyos módszer a további keresztyén élet gyakorlásában, az
imádkozásnak, szórakozásnak, beszédmódnak meghatározott, álta­
lánossá vált formasága. Aki nem ezt a methodust követi, az nem
megtért ember, meg nem tért ember igehirdetése egyszerű kere-
pölés minden kegyelmi ajándék nélkül, tehát felesleges, vagy épen

1 Ratschläge für Prediger, deutsch von L. Öhler. Stuttgart, 1901.

1. Vorlesung.
2 Vorträge über das Predigtamt, deutsch von Kannegiester. Berlin, 1874.
I. Vortrag.
 — 270 —

káros dolog hivő embernek reájuk figyelnie. Természetszerűleg

inkább szövetségi, mint gyülekezeti életet élnek és amennyiben
rajtuk áll, igazoltatják az igehirdetővel a maga újjászületett voltát
és megtérésének valódiságát. Épen ezért állandóan napirenden
tartják a megtért és meg nem tért igehirdetők ügyét, amiből az
következik, hogy pártszempontok szerint kezdenek ítélkezni ez igen
fontos kérdésben és megtörténik, hogy ugyanaz a lelkiminőség
megtértek, vagy a meg nem tértek lapján könyveltetik el.
Szükséges-e, hogy az igehirdető „megtért" ember legyen?
Határozottan állítjuk : szükséges. A keresztyénség alfája, a Jézus
igehirdetésének kiindulási pontja, a benne való élet feltétele a
megtérés. A megtérés azért feltétlen, mondhatnám objectiv kény­
szerűség, mert a Jézusban való élet más, mint a természeti ember
önző élete : a divinitas és animalitas, az emberi természetnek ez a
két tendenciája, egymással poláris ellentétben áll. Megtérés alatt
értjük a Jézusban való élet meglátását és öntudatos irányváltoz­
tatást ez élettendencia érdekében. Amíg ez meg nem történik,
addig autonom, egyéni keresztyén élet nincs, már pedig amig
önludatos keresztyén életet nem él valaki, addig igehirdető sem
lehet. Azonban komolyan óvunk mindenkit attól, hogy ezt az ön­
tudatos irányváltoztatást csak egyetlen lehetséges módon képzelje
el s minden olyan irányváltoztatást, amely nem a megszabott
módon ment végbe, elégtelennek tartson. Ez az irányváltoztatás
lehet belső, egyenletes fejlődésnek is az eredménye, amidőn ön­
tudatosan akarjuk életünk Jézusi tendenciáját és öntudatosan
ellene mondunk mindannak, ami ezt meggátolja. De támadhat
ez az irányváltoztatás drámai erejű összeütközésekből, amidőn az
ember kettős tendenciája halálos küzdelembe feszül s végül robajos
erővel győzedelmeskedik a jobb. Értéke mind a kettőnek egyforma,
akár csöndes felhajnallás, akár cikázó tűzoszlop hozza a világos­
ságot, csak az hiba, ha az egyiket abszolút értékesnek vesszük s
azzal akarjuk mérni a másikat. Helyzet és egyéniség dolga ez s
mint ahogy Isten nem merül ki a szakadatlanul új és páratlan
életegységek formálásában, úgy nem ismétli magát akkor sem,
mikor a vallásos egyéniségeket termeli. Minden sziv külön világ,
minden sziv souveraine és Istennek minden szívhez külön bejárata
van. „Megtért“ tehát az az igehirdető, aki lelkének békességét
bűnei bocsánatában, élete megszentelő erejét a Szentlélek hatal­
mában, örökkévaló életét Istenben keresi és meg van győződve
róla, hogy mindezeket Jézus Krisztusban találja meg, mert benne
 — 271 —

érünk Istenhez és Isten benne ér mihozzánk. „Megtért“ az az ige­

hirdető, aki öntudatosan és határozottan „igenli“ a Jézus Krisztus­
ban megjelent életet. Természetes, hogy életirányzatunk krisztiáni-
zálódását nem lehet egy befejezett állapotnak tekinteni, hanem
fejlődési folyamat, amely szakadatlanul tisztul, mélyül és erősödik,
szemünk láttára egészen a sirig. Az evangéliumi atya kiáltása:
„hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!“ (Mt. 9., 24.)
mély értelemmel példázza sok igehirdető belső állapotát, kik nem
dicsekedhetnek tökéletes állapottal, de azért őszintén, komolyan
törekednek utána. A hit bármilyen erős is, csak kezdet és átmenet
nagyobb hitre, több bizonyosságra, tehát minden határozott, ön­
tudatos kezdet Istennek nemcsak Ígérete már, hanem kegyelmi
ajándéka. Itt világosodik meg a jó öreg Achelis tanácsa: „predige
Christum, damit du ihn habest, bis du Christum predigen kannst,
weil du ihn hast“.1 Tudniillik maga az igehirdetés nemcsak követ­
kezménye, hanetn eredtetője is a hitnek. Önmagunknak is prédi­
kálunk, s talán legelső sorban önmagunknak. Kérdések világosod­
nak meg, kételyek oszlanak, bizonyosságok gyökereznek meg ige­
hirdetés közben s lehetetlen nem éreznünk, hogy egy titkos kéz
vezérli lépteinket ismeretlen tájak felé és bontogatja lelkünk össze­
borult, százrétü szirmait. Az igehirdetés isteni mysterium, mon­
dotta Vinet, nemcsak abban a tekintetben, hogy miként termé­
kenyíti meg mások szivét, hanem abban is, hogy miképen támad,
terem meg a mi szivünkben is. Azért hát tisztelettel kell meg-
állanunk e mysterium előtt és azt, amit Isten tartott fenn magá­
nak, ne adminisztráljuk paragraphusok szerint. Csupán a keresz-
tyénség meglétét mérhetjük s nem annak quantitását; meglétét
megérezzük mindenütt, ahol egy komoly emberi lélek határozottan
Jézus Krisztus hatalma alá adja magát.
2. A kérdés még bonyolultabbá válik, mihelyt a theológia
is közbeszól s úgy módosítja azt, hogy milyen viszonyban kell
hogy álljon a prédikátor tudományos theológiai meggyőződése a
gyülekezet, illetve egyház hitvallásával ? Már a kérdésnek felvetése
is mutatja, hogy ez a két tényező szembekerült egymással, holott
a maga ősi mivoltában ez a két dolog tulajdonképen egyet jelen­
tett. Ugyanis az ősi formában nem volt külön egyéni theológiai
meggyőződés és gyülekezeti közös hittan, hanem pár primordialis

1 I. m.3 I. 111. Állítólag nem az Achelis találmánya, mert John Wesley

mondotta volna egyik tanítványának.
 — 272 —

symbolumban össze volt foglalva az a közvetlen, személyes, szinte

contagiosus hittapasztalás, amelynek megérzésében mindannyian
egynek érezték magukat. „Hiszem a Jézus Krisztust Isten fiának
lenni“ — ennyi volt az ősi hitvallás; az ősi theológia volt ennek
a tételnek magyarázata, mintegy beszámolás az okkereső ész előtt
arról, hogy miképen lehetséges ennek a tételnek a magyarázata.
Nyilvánvaló, hogy az első mozzanat volt a belső, közvetlen élmény,
azután ennek megrögzítése egy hitvalló Ítéletben, végül pedig az
ítélet magyarázása világuk fényeiből és világuk tényeinek magya­
rázása az Ítélet alapján és értelme szerint. A sor tehát e z: élmény,
hitvallás, theológia. Ezek közül nemsokára a theológia foglalta le
a főhelyet ama lélektani törvény alapján, hogy minél nagyobb és
közvetlenebb valamely affectus, annál többet foglalkozunk vele, a
vele való elméleti foglalkozás révén pedig lassankint felszabadulunk
hatásának közvetlensége és ereje alul. Az orthodox theológia
tulajdonképen az ész önvédelme a vallásos élmények impetuosus
ereje ellen. Mihelyt pedig a theológiába helyeződött át a vallásos
élet középpontja, az eddig ismertetett sor egészen megváltozott r
a theológia eredményeihez mérten változott, fejlett, bővült a hit­
vallás és a hitvallás volt a vallásos élmény ébresztője és szabályo­
zója, tehát: theológia, hitvallás, élmény. A theológia „notitia rerum
divinarum“, tulajdonképen a fejlődést vezető s a kijelentést köz­
vetítő elem; a hitvallások a theológia eredményeinek grandiózus
synthesisekben századok számára szóló összefoglalása, mig maga
az élmény alig több az igaznak tartás logikai érzelménél. Azon­
ban a theológia fejlődése sem volt szabad, mert egy gyakorlati
cél szolgálatában állott: nem kereste az igazságot, hanem bírta,
mint egyházi theológia. Tehát a legvégső fórum volt az egyházias-
ság, vagyis az absolut tekintély, amely akár a zsinatban, akár a
pápában, akár a bibliában testesült is meg, végeredményében a
theológián keresztül kormányozta a hitvallásokat és a vallásos
élményeket, mint ahogy kormányozta az egész világot. Uralma —
bár szinte kétezer évig tartott — azonnal megdőlt, mihelyt nyil­
vánvalóvá lett, hogy hatalma egy petitio principii-n nyugszik.
Ugyanis a theológia kormányozta a hitvallásokat és az élménye­
ket azon a cimen, hogy ő az isteni kijelentés tolmácsa, pedig
tekintélye egy hitvalláson nyugodott (pápa csalatkozhatatlansága,
vagy verbális inspiratio), ez a hitvallás pedig egy élménynek: az
üdvbizonyosság élményének a szükségszerü kifejezése. Tehát újra
felszabadult a vallásos élmény ősi felségjoga. Ehhez járult még
 — 273 —
t>

az, hogy a theológia egy hosszas szellemi forradalom árán egészet?

megváltozott: többé nem az egyházi igazság, hanem a tudományos
igazság érdekét szolgálta és megállapításainál sohasem nézett arra,
hogy használ-e ez a tétel az egyháznak, vagy nem, hanem azt
nézte csupán, mit állíthat a tudomány módszerével tudományos
igazságképen. Ennek az lett az eredménye, hogy fáz eddigi összes
megállapítások ingadozóvá váltak, mert egészen más szempontból
nézi a kritikai tudomány a hitvallásokat és a dogmákat, mint
ahogy nézik azokat a papok. A dogmák revíziója alkalmával
mindent kétségbevontak azon az egy tényen kivül, hogy van vallás
s ezzel lassankint mállani, omladozni, beszakadozni kezdett a
keresztyén tanrendszer másfélezer éves büszke vára. Az eredmény
az lett, hogy a romok közül drága aranyként kiragyogott a boldog
felfedezés: a vallásos élmény, a közvetlen hittapasztalás ereje és
valósága, amely az egész theológiának végső ténye s egyszersmint
minden vallásos és egyházi alkotásnak első és örök forrása.
Természetes dolog, hogy ez nem ment harc nélkül. Korok,
nemzedékek, hívők ezrei voltak és vannak, akik a százados dog­
mákban századok és az örökkévalóság igazságait látják s akik e
tételek ellen irányzott támadásokat az igazságok megtámadásának:
vélik. Minél drágább java valamely léleknek egyik-másik dogma,
annál kevésbbé tud különböztetni benne tartalmi igazság és kifeje­
zési forma között, mert az a tantétel úgy amint van, jelenti számára
az absolut igazságot. Két táborra oszlott tehát a theológusok
tábora: egyik csökönyösen ragaszkodott a régi tételek formáihoz,
mert csak azokban tudta elhelyezni és megőrizni a keresztyénség
absolut igazságait, másik törve, zúzva pusztította ezeket a tételeket,
mert ezeket tartotta a keresztyénség egyetlen ellenségeiül. A rabies
theologorum ezt a harcot halálos párviadallá élezte s az a tény,
hogy fogalmak és abstractiók körül forgott, a megoldás lehetősé­
gétől fosztotta meg a harcolókat. A küzdelem minden vonalon
folyt: nemcsak a professzori, hanem a templomi szószékeken is s
így lett igen fontos kérdéssé az, hogy milyen viszonyban van
az igehirdető theológiai álláspontja az egyház hitvallásával. Tud­
juk, hogy az igehirdetés mily szenvedelmesen theologizált, akár
ha mint orthodoxia küzdött a modern hitetlenség ellen, akár ha
mint racionalizmus, vagy „modern“ theológia, ki akarta verni a
gyülekezet fejéből a hagyományok „lim-lomját“. A keresztyénséget
átjátszották theológiai kérdéssé, a theoiógiai kérdést jogi kérdéssé,
a jogi kérdést — az erőszak kérdésévé. Küzdöttek egymással, s
Ravasz L .: Homrletika. I. 18
 — 274 —

mivel egyik sem tudta a másikat meggyőzni, az erősebb letiporta

a gyengét. A racionalizmus épen olyan türelmetlen volt, mint az
orthodoxia, csak kevesebb alkalma volt reá. Az a tevékenység
pedig — t. i. az igehirdetés — , amelyiknek az örök magasságok
és az örök békeség felé kellett volna a lelkeket emelni, maga
lett a viszály magva és fegyvere, amely a gyülekezet lelki közös­
ségét és eggyé olvadását valósággal megakadályozta. Ezen az
alapon tehát a kérdést nem lehetett megoldani.
3. Meg kellett látni előbb azt, hogy hitvallás is, theológia is
nem egyéb, mint a vallásos élmények idői képzései, mindenkori
symbolumok, amelyekben a kor a maga vallásos tapasztalatát ki­
fejezte és elraktározta. Ez a kifejezés szükségképeni volt, mert a
vallásos élmény természete követeli meg, hogy fogalmi és intéz­
ményes formában rögzittessék meg, de egyszersmind mindig relatív,
mert a korszellemnek, az egyéni minőségnek és a kultura illető
lépcsőfokának megfelelő. Drága edények, amelyek a történelmi
fejlettség érceiből ötvöződtek s tulajdonképen korszerűvé tették,
realizálták a kultura azon fokán a keresztyénséget. De érvényük
id ő i: csupán korukban szükségképeniek, később már nem s mihelyt
haladt a világfejlődés, azonnal anachronismussá válik bennük
mindaz, ami idői kortörténeti vonás volt, tehát sokszor az egész
symbolum. Azonban nem válik értéktelenné. Ma anachronismus a
XVI. század nyelve, ruhája, gondolkozása, de nem értéktelen, sőt
értékben csodálatosan meggyarapodott történelmi becse révén. Nagy
emlékek hordozóivá válnak s felismerjük bennük azt, hogy a
magunk életének voltak a régmúltban megszentelt keretei. A dog­
mákkal és a hitvallásokkal is igy vagyunk. Nem a mi mai hitünk­
nek adaequat kifejezései, mert ha talán ma kellene hitünket meg-
vallani, mást, többet, vagy kevesebbet mondanánk; de a mi hitünk
régmúlt, őseink által alkotott formái, amelyekhez atyáink lelke
tapad és a mi történetiségünk drága bizonysága fűződik. Különben
is hitvalló korszakban születtek, a mainál lobogóbb hitü és súlyo­
sabb szavu nemzedék ajakán, tehát nagy, kemény, lapidáris,
századok számára kovácsolt nagyszerű formák, amelyekkel erőseb­
ben, zúgóbban tudjuk elmondani hitünk sejtelmeit és bizonyos­
ságait. Nemcsak a kegyelet indít erre, hanem az a praktikus meg­
gondolás is, hogy a mi egyéni hitünknek lapidárisabb foglalatát
sehol sem találjuk, mint az ősök hitvallásában. De nem ez a hit­
vallás az igazság, hanem az élmény s aki beszéli a próféták és
hitvaliók nyelvét, ezen új formában mondhatja el azt, amit a
 — 275 —

szivében hordoz, ha az új kifejezés ereje, tisztasága és találóssága

különb a réginél. Aki tehát látja és érzi, hogy a vallásos igazsá­
gok átélt igazságok, hogy a keresztyénség az értékek világa és az
evangélium az életnek egy bizonyos irányú hajtó ereje: az minden
erejével ezt az érzést, ezt a szenvedélyt, ezt a lendületet, ezt az
életminőséget fejleszti és hálás szívvel vesz minden eszközt, amely
ezt elősegíteni képes. Ez a praktikus használhatóság, ez az építő
képesség méri a hitvallások és a dogmák becsét is. Ahol akadály
a dogma, félre kell hárítani, hogy a vallásos élményhez érjünk,
ahol szükséges a dogma, kegyeletes kézzel vesszük elé, hogy a
vallásos élmény nárdusolaját ez antik szelencében felfogjuk és
megőrizzük. Már pedig minden dogma egyszersmint akadályozó,
és segítő tényező. Akadályozó mindaddig, mig nem elég erős a
vallásos élet arra, hogy benne önmagának egy antik kifejezését
felismerje, fejlesztő és szükséges mindenütt, ahol mélyen átérzett
vallásos élmények illanó anyagát meg kell kötni és őrizni. Tehát
a mi igehirdetésünk kettős jellegű: szabad és független, mond­
hatnám : radikális mindaddig, amig a vallásos élmény felébreszté­
séről van szó, kötött és konzervatív, mihelyt ez élmények meg­
őrzésére kerül a sor. A dogmák és hitvallások olyanok, mint a
-kánai mennyegző kővedrei, meg kell töltenünk a tapasztalások és
élmények jézusi borával. Csak bor legyen, vödör akad elég!
Tehát az igehirdetés egészen más dolog, mint a theológia, mert
amannál tisztán gyakorlati érdek dönt, mig emennél tisztán elmé­
leti. Hitet prédikálnak és nem theológíát, tehát a theológus még
tfiem igehirdető.
De az igehirdető már theológus kell, hogy legyen. Öntuda­
tosan különböztetnie kell élmény és kifejezés között, látnia kell az
előbbinek lélektani, az utóbbinak történeti gyökereit és ismernie
kell fejlődésük és hatásuk törvényeit. Szigorúan tudományos mód­
szerrel kell meggyőződnie a keresztyénség történeti igazságáról,
lélektani alapjairól, értékelése mibenlétéről; tudnia kell fölszabadí­
tani a szentirás építő erőit, a történelem időfeletti, örök hatalmait
és ismernie kell mindenestől fogva azt a lelket, amelynek prédikál
és azt a kort, amelyben prédikál. Semmisem hazugabb állítás, mint
az, hogy a prófétaság felment a tudományos követelmény alul.
Próféta csak az volt, akiben életté vált egy ismeret; de mi váljon
életté, ha nincs ismeret? A tudomány még magában senkit sem
tett prófétává, de nem volt még próféta, ki a maga dolgában
«többet ne tudott volna bárkinél. Az igehirdetőnek is minél többet
18*
 — 276 —

kell tudnia a „maga dolgában“. A maga dolga pedig a keresz-

tyénségnek, az embernek és az életnek az ismerete a megváltó-
istennel számoló világnézet alapján. Tudományos előkészültségé-
ben semmi más szempont ne vezesse, csak a rideg igazság, mert:
tudományos bizonyosság kritika nélkül nincs. Igehirdetővé azon­
ban csak akkor válik, mikor az objectiv kritika eredményei nem­
hogy akadályoznák, hanem épen késztetik arra, hogy a jézusi élet
fensőbbségéről bizonyságot tegyen és lelkeket növeljen bele abba
a világba, amelynek nagyszerűségét, realitását és absolutságát.
maga is oly boldogan érezte. Mindaddig, amig ez utóbbi munká­
ban az előbbi akadályozza: mindaddig még nem készült el az.
igehirdetés szent munkájára és ne is fogjon hozzá. Ha egyszer
azonban késznek érzi magát, hirdesse bátran az igét, mit sem
törődve azzal, hogy mit mondanak róla a theológusok, csak azt
figyelve, hogy építi-e a lelkeket?
4. Csak egy pont maradt tehát megoldatlanul: mit kell tenni,,
ha az igehirdető egyéni prófétasága összeütközik a közösség hité­
vel ? Mert a közösségnek is van hite s ezt a hitet ki kell valahogy
fejezni épen ama állandó és lényeges vonásainak a kiemelésével,
amik e collectiv hitnek a jellegét megadják. Épen azért képtelen­
ség a hitvallás nélküli egyház, mert amelyik egyháznak nincs hit­
vallása, az nem is egyház többé. Ha csak annyi a hitközösség,
hogy milyen az Isten, már ez is hitvallás s nem hiszem, hogy a
legmodernebb protestáns gyülekezet is elszenvedné, hogy valaki a
cselekedetekből való megigazulást, a pápa csalatkozhatatlanságát
prédikálja, — pedig voltak és vannak e tanoknak fanatikus
prófétái. Azt sem lehet mondani, hogy a közösség hitével való
összeütközését ki-ki maga bírálja el s ha úgy találja, hogy ez az
összeütközés kibékíthetetlen, lépjen ki az egyházból. De ha azt
mondja az illető, hogy ő az illető felekezet igazi képviselője s lép­
jenek ki a többiek, a hitetlenek? Ez a pont az, ahol megoldás
lehetetlen, illetve, ahol a szakadás adja a megoldást. A közösség
is, az egyén is a maga igazát vallja s az érvényesíti, aki erősebb;
időileg és jogilag az, aki hatalmasabb, erkölcsileg, aki magasabb
rendíi igazságokat képvisel. Mindent Istenért, de semmit az igaz­
ság ellen!
Azonban ez csak a végső eset és ott következhetik be, ahol
más megoldás nincs, de ahol bekövetkezik, ott vér és könny fakad-
s valaki hős lesz. Épen azért vegye szivére minden igehirdető,,
mikor áll elő ennek a végső szakításnak szükségessége ? Addig,
 — 277 —

pedig dolgozzék hűségesen, alázatosan keresve a vallásos élmény

egyre mélyebb kifejezéseit s kegyelettel fogadva annak megszen­
telt formáit. Az egyéni hit, a belső kegyelet, megértő pedagógia
olvadjon össze a prófétaság szabadságával, az egyéni meggyőződés
őszinteségével, a bensőség becsületes bátorságával, s ahol mindez
nem képes a harmóniát fenntartani, ott már nemcsak jog, de
kötelesség a szakadás, mert valami beteg, ami csak így gyó­
gyulhat meg.
Tehát az igehirdető theológiai meggyőződése és a gyülekezet
liitvallása között elvileg ellentét nem állhat fenn, mert épen a
theoiógiai tudomány vezeti rá az igehirdetőt arra, hogy meglássa
a vallásos élmény prioritását és a hitvallásokban, valamint a dog­
mákban ennek történelmi kifejezéseit ismerje fel s mint ilyeneket
fegyeletesen megbecsülje és okosan felhasználja. Magában a val­
lásos élményben mindig találkoznak azok, akiket a theológia el­
választ : gyülekezet és igehirdetője. Ha azonban a vallásos élmény
minőségében van közöttük kiegyenlithetetlen különbség, akkor
mindkét részről a kiválás, illetve a kirekesztés kötelessége forog
fenn. A szabadság kötelesség a végső pontokon, a kötöttség
(accomodatio), jog a lehetőség végső határáig. Tilalmas és lealázó
egyházra, igehirdetőre egyaránt, ha theológiai különbségekért
másokat üldözni merészkednek.
5. E fejtegetésekből sokféle gyakorlati következményt vonnak
le. Mi megelégszünk két dolog felemlítésével. Egyik az, hogy az
empirikus gyülekezet népies hite és theológiája nem azonos az
ideális egyház hitével és theológiájával, tehát az igehirdető igen
sokszor összeütközésbe kerül a hívei közhitével annyiban, ameny-
nyíben ez a közhit, ez az empirikus néptheológia a fejlődésnek
alacsonyabb fokán áll és babonákkal meg deformálódásokkal
sűrűn át van szőve. Ilyenkor a pap nem ismerhet más tekintetet,
mint a hitnézetek megtisztítását és a babonás képzetek kiirtását.
Azonban jegyezzük meg, hogy ez a feladat első sorban a pap
pastoralis és katekhetikaí tevékenységét foglalja le s az igehirdetés
■ e munkának csak a tekintélyét és a kezességét adja meg, de
maga az igehirdetés nem vállalhatja ellenük egymagára a harcot,
mert ennél nagyobb és sürgősebb feladata van: a lelkeket építenie
kell. A téves hitképzetek ellen való küzdelem még nem építi a
lelkeket, csak előkészíti reá, tehát az igehirdetésnek ez a harc
sohasem lehet fő-, vagy épen egyetlen tárgya, hanem mindig
csak tanítói melléktevékenységéből származó átmeneti föladata.
 — 278 —

A másik megjegyzésünk az igehirdető egyéniségének érvé­

nyesülésére, illetve annak homiletikai határára vonatkozik. Az ige­
hirdető egyéniségéből csak az érvényesülhet, ami az örökkévaló
igazságok hordozójaképen jelentkezik; az ezzel ellenkező voná­
soknak pedig hátra kell szorulniok. Tehát minden különködés,
minden feltűnni vágyás, minden az egyéniségnek nyers, rikító,,
meg nem szentelt vonása a szószékről örökre száműzendő. Nincs
ellenszenvesebb látvány — még a társaságban is — mint a maga
énjét állandóan felebarátai orra alá dörgölő ember, hát még az
igehirdetésben! Az ilyen ember lelki simoniát gyakorol, mert a
kegyelmi ajándékokat alacsony haszonra fordítja, mikor a próféta-
ságot csak azért űzi, hogy magát fitogtassa. Mihelyt azonban az
egyéni vonásokat csak az örökkévalóság javainak szükséges hordo­
zóiul engedjük érvényesülni, megszűnik minden magunk mutoga­
tása, mert aki tudja, hogy mennyei javakat hordoz, nem önmagára,
hanem javaira lesz büszke és megérti, sőt gyakorolni kénytelen a
keresztelő János alázatát: Neki növekednie keli, nekem pedig
alászállanom. Ezt különösen hangsúlyozzuk épen mi, kik nem
szeretnők, hogy félreértsék Baumgarten-nek kissé hebehurgya, de
alapjában helyes követelményét: interessante Predigten sind ich
Predigten! Zumal der Anfänger predige sich selbst!1 — ami vég­
eredményében nem mondhat ellent a Pál tapasztalásának: ne
magunkat, hanem a Krisztust prédikáljuk!
Van tehát a protestáns keresztyén igehirdetőnek is lelke, és
e léleknek vannak küzdelmei, harcai, válságai és diadalmai. A
zengő torkú, zsíros szivű, vörösnyaku kálvinista pap, ki vasár-
naponkint olyanokat kurjant az örökkévaló dolgokról, hogy lehull
a templom vakolata s még a kőből faragott cívis is pislogni kezd,
csak önmaga nem érez e mívelet alatt a physikai mivelet eről­
ködésén kivül semmi lelki emóciót: szánalmas, szomorú látvány,
még ha úgy füstölög is a gőgtől és az önimádattól. Ez a típus
korlátoltabb annál, mintsem megértené, hogy neki legelső sorban
össze kellene roskadnia, belső, szent tapasztalásokat tennie s
azután megszólalni halk, alázatos hangon, hogy elbeszélje a benne
lett csodadolgokat. Ki kell ennek a típusnak pusztulnia, — csak
a magyar kálvinizmus ki ne pusztuljon vele együtt. De én hiszem,
hogy a magyar kálvinizmus nem fog e spirituális bölényekkel

1 Predigt Problem e, 1905. p. 53— 54.

 — 279 —

együtt kipusztulni. Nem, mert ha igehirdetőit eddig kibírta: nincs

az a hatalom, amely úrrá lehessen felette!
Rittelmeyer így summázta ezt az egész kérdést: Besser
predigen heisst: besser werden.1

C) A gyülekezet.
Ir o d a lo m . P. Drews: Evangelische Kirchenkunde. I—V. K. 1902, —
Kirchenkunde des evang. Auslandes (Studien zur prakt. Theologie) 1910. I—IV.
— Niebergall: Praktisch-Theologischer Handbibliothek és pedig: A. l'Houet:
Zur Psychologie des Bauerntums, 1905. — Jul. Böhmer: Dorfpfarrer u. Dorf­
predigt, 1909. — W. Wolff: Wie predigen wir der Gemeinde der Gegenwart,
1904. — Lebendige Gemeinden Festschrift zum And. Emil Sülze, 1912. (Kirtnss
Gemeindepredigt). — Wielandt: Die Arbeit an der suchenden aller Stände,
1906. — Paul Fischer: Die kirchliche Gleichgültigkeit unserer Gebildeten,
1913. — Heitmann: Grosstadt und Religion, 1913. — Wernle: Einführung etc.
473. s köv. — Gebhard: Bäuerliche Glaubens u. Sittenlehre,3 1895. — Hessel­
bacher: Neue Bahnen für die Dorfpredigt, Monatschrift für kirchliche Praxis.
— M. Rade: Die religiös-sittliche Gedankenwelt unserer Industriearbeiter,
1898. — Fr. Kühn: Skizzen aus dem sittlichen u. kirchlichen Leben einer
Vorstadt, 1902. — Göhre: Drei Monate Fabrikarbeiter, 1891. — Erich Förster:
Die Möglichkeit des Christentums in der modernen Welt, 1898. — K. Eger:
Die Vorbildung zum Pfarramt der Volkskirche, 1907. — Volkskunde és
Volksfrömmigkeit in RGG. V. Bd. — M. Schian: Der moderne Individualismus
u. die kirchl. Praxis, 1911. — Elsenhans: Lehrbuch der Psychologie, 1912. —
O. Dibelius: Unsere Grosstadtgemeinden, 1910. — Fr. Schoelt: Die evang.
Gemeinde, 1910. — Joh. Bauer: Dorf- u. Stadtpredigt, 1909.

24. §. A hallgatóság lélektana.

1. Az igehirdetésnek századokon át megrögzött szokása volt,

hogy a gyülekezettel, mint a prédikáció hallgatóságával szemben
csak igényeket támasztott, de maga szolgálatába nem lépett. Gyüle­
kezet alatt mindig valami elvont létezőt értett, amelynek kötelessége
volt az crvek súlya alatt meggyőzetni, de nem gondoltak arra, hogy
a gyülekezet nem elvont létező, hanem élő, egyéni valóság, amely­
nek megismerése elsőrangú szükség és kötelesség. Még Schleier­
macher is, aki pedig egész homiletikájának egyik sarkalatos pont­
jává tette az egyháznak az igehirdetés „circulatio“-jában való
részvételét, még mindig az ideális, az elméleti gyülekezetei érti,
illetve az egyháznak intelligibilis hittartalmát. Ezért nem sokat
változtatott a helyzeten annak a ténynek elismerése, hogy az ige-

1 Der Pfarrer,2 1911. p. 36.

 — 280 —

hirdetés a biblia hittartalmának az egyház és az egyén hittudatán

keresztül való élő circulatiója, bár meg kell vallanunk, hogy elmé­
letileg nem csekély jelentősége volt annak, hogy a biblia és egyéni!
íiittudat mellé egyenlő harmadikul oda állíttatott a gyülekezeti elv is. i
Csak a legújabb időben fordult a homileták figyelme arra a :
nyers és szembeszökő tényre, hogy minden igehirdetés hallgató­
ság előtt hangzik el és minden hallgatóság egyéni, konkrét valami,
amelynek természete és törvényei vannak.1 Hatalmas lendületet
adott ennek az irányzatnak a Wundt-féle néppsychológia, amely
abból a tételből indult ki, hogy a vallás a maga egészében egy
közösség alkotása, kollektiv tünemény, amelynek külön természete
van. Tehát a tömegpsyché, vagy á néplélek mibenléte foglalta le
az embereket s ezen a téren végzett óriási jelentőségű vizsgálataik
szükségképen érvényesültek a gyakorlati theológia mezején is, ahol
már most a kérdés ilyen formában alakult k i: milyen a’ gyüle­
kezetnek, mint kollektiv személynek lelki habitusa? Drews P ál
indításaira megkezdették az egyes gyülekezetek és egyházak socio-
graphiáját, Niebergall vezetése és útmutatása mellett pedig egyes
társadalmi osztályok psychológiájának összeállítását: az ipari
munkásét, a parasztságét, az egyháziatlan miveitekét etc. Eddig
csak a mag érdekelte az embereket az egész földmivelésből, most
már a talaj vizsgálatát tartották fődolognak. Túlzásba estek itt is,
ott is ; sem a talaj, sem a mag külön még nem földmivelés,
hanem a kettő együtt; sőt még ezen fölül egy harmadik, hatal­
munkon kívül eső isteni tényező: az időjárás. Az igehirdetésben
is fontos a mag, fontos a talaj kérdése, de egyik a másik rová­
sára el nem hatalmasodhatik s mindig figyelemmel kell lennünk
a legfontosabb s mégis imponderabilis tényezőre: a Szent Lélekre.
Mindenekelőtt azt kell tehát e kérdés tárgyalásánál tisztáz­
nunk, hogy a hallgatóság lélektanához az egyéni psychológia, vagy
a tömeg-, illetve a néppsychológia eszközeivel jutunk-e el. Kerülve
minden hosszasabb fejtegetést, megállapítjuk, hogy szerintünk csak
egy lélek van, az egyeseké és egy psychológia, az egyéni psycho­
lógia. Akár ha alkot ez a lélek, szokást, néphabitust, akár ha e
nála nagyobb alkotások hatása alá kerül; akár ha élő lelkekre
hat s ebből százados képződmények alakulnak, amelyek később
úrrá lesznek az egyes lelkek felett: mindig az emberi lélek az,
amelyik hat, vagy szenved, tehát megismerésére elég az egyes

3 Niebergall: Wie predigen ele. I. 88.

 — 281 —

ember lelkének ismerete, a psychológia. Tehát a hallgatóság

mindig az ember maga és már most így alakul a kérdés: miféle
lelki folyamat jellemzi a „hallgatóságot“ ?
2. Mindenek előtt az, hogy a hallgatóság lelkében az ige­
hirdetés által valamelyes változás menjen végbe, mert ha prédi­
káció után is épen olyan a ""félek és világ, mint előtte, akkor
egészen felesleges dolog prédikálni, hisz nagyon sok mulatsá­
gosabb dolog van, mint ez, A 20. §.-ban épülés névvel jelöltük
meg ezt a változást és részletesen elemeztük. Lényegében vallásos
életgyarapodást értettünk alatta, amely a szemlélet által lesz tulaj­
donunkká. Psychológiai lehetősége ennek a következő: Az élet
természete az, hogy az elzárt lehetőségekből kibomlik, fejük. Ez
a tevékenység a visszahatás formájában áll előttünk, amely hiány,
pótlék, meggyarapodás mozzanataiból áll. Amig a hiányérzet nem
jelentkezik, addig — ott, azon a ponton — az élet alszik; mihelyt
-a hiány megjelent, megkezdődik az élet fejlődése. A hiány mindig
fájdalmat okoz, mert az élet kevés voltát, elégtelenségét, fenyegetett
voltát jelenti, tehát a hiány érzelmi képe nem lehet más, mint
fájdalom. Az a valami, amivel e hiányt kielégítjük, tehát fájdalmát
megszüntetjük, neveztetik pótléknak; ha a pótléknak sikerült a
hiányt megszüntetni, előáll a gyarapodás, amelynek érzelmi képe
az élvezet, mint az önfenntartás sikerének a reflexe. A pótlékok
képek formájában állanak előttünk, még pedig külső képek, vagy
belső képek formájában. Külső kép az érzékelhető, valóságos
tárgy, belső a gondolt tárgy, (Vorstellung.) A lélek gazdagabb,
mélyebb tartalmát a belső képek adják, mert épen ezekben válik
külön a lélek a világtól és lesz úrrá felette. A belső képek a tudat
mélységeiben helyezkednek el s folytatják a maguk alvó életüket,
várva, hogy az öntudat fénye előtt megjelenjenek és magukról
■életjelt adjanak. A képek ebbe az alvó tudattérbe a közvetlen
tapasztalás útján kerültek, tehát itt nincs más, csak bevándorló;
a tudat alatt semmi sincs, ami a tudat kikerülésével került volna
oda, — nihil est in intellectu, quod non erat in sensu. A tudat
mélyein szendergő tengernyi képnek a következő vonásai vannak:
Egyik a másikkal kapcsolatban áll s e kapcsolat révén egyik a
másikat előhívja, feléleszti. Ezt lehetővé teszi a képeknek az a
másik tulajdonsága, hogy többé-kevésbbé változatlanul megmarad­
nak a tudat mélyein, mintegy a feltámadásukra várva. Tehát
emlékezet és képkapcsolás a léleknek azon tevékenysége, mellyel
& képeket megőrzi és közöttük viszonylatokat teremt. Ezt pedig
 — 282 —

azért cselekszi, hogy önmagát fenntartsa, azaz módjában legyen a

beálló hiányokat gyorsan és pontosan kielégíteni. Az öntudatnak
ez a munkássága a következőképen megy végbe : Először, mint
önmagával azonos létező, az inger által megzavartatva, a zavaró
tényezőt szembeállítja magával és fixirozza. Ez a szembeállás a
figyelem. Ezáltal megszabadul a tárgytól, amennyiben azt kivetí­
tette magából. E kivetítés megtörténtének az öntudat által való
konstatálása, vagyis a mosnak fixirozása: ez az ítélet. Az ítélet az
öntudat megosztása és új egysége, tehát a lélek legfundamentá-
lisabb ténye. Az öntudatnak ezt a munkáját állandóan kíséri -az
élv és a kin; mikor az önfenntartás sikeres, akkor élv, mikor
fenyegeti, a kin. Minden kép elébb kint okoz, mert megtámadja
a lelket, a lélek úrrá lesz e támadás felett és ezt jelenti az élv.
A képek jelentésükhöz mérten színezik az élv és kín alapérzését
s ezek a színezett alapérzések az érzelmek. Az érzelmek milyen­
sége mindig annak a képnek a jelentésétől függ, amelynek szükség-
képeni kísérője; más érzelmet ébreszt a friss kenyér, mint egy
románc; mást a nőstény és mást a nemtő képe. Vannak képek,
amelyek a lélek önfenntartását elemi erővel támadják meg. E.
képek kíséretében fellépő érzelmeket indulatoknak nevezzük. Az
indulat a lét rohama az Én ellen, vagy megfordítva. Ugyanis az
indulat bármily erősen leköti, leszorítja az Ént, mindig marad egy
darab szabad rész, amely összesürített energiájával reflexive vissza­
csap és el akarja előbbi helyét foglalni, azaz önmagát megmenteni.
Ez a visszacsapás is indulatsorozatokat ébreszt, még pedig az
előbbivel polárisán ellentetéseket. A félelemből lesz bátorság, a
meghunyászkodásból gőg, a rémületből vakmerőség, — esetleg
megfordítva. A leszorított énerő, a v á g y b a n ¿11 előttünk, amellyel
meg akar terhétől szabadulni. A vágy a lélek ösztönös igyekezete
kiszabadulni az őt szorító helyzetből. Az a tervszerű, egybevágó,
öntudatos cselekvéssorozat, mely a vágyban önmagát fenntartani
igyekvő ént kiszabadítja és diadalhoz juttatja: az akarat, mint a
lélek szándékos önállítása. Az akarat reális lecsapódása a cselekedet.
Íme, ilyen az az emberi lélek, amely hallgatja a beszédünket
és amelyet nekünk meg kell hatnunk, sőt át kell változtatnunk.
Miképen történik ez?
3. A képnek hozzánk való viszonyát az érzés fejezi ki,,
midőn azt jelzi róla, hogy életemet gyarapítja, vagy gátolja. Az,,
ami e[varapit. értékes lesz számomra, az ellenkező pedig káros.
[ Mivel pedig az életnek alaptermészete az önmaga gyarapítása*
 4

— 283 —

tulajdonképen legfőbb tevékenysége az értékek megkeresése és

felhasználása. Az élet nem egyéb, mint értékkeresés, értékfogyasztás
és értékfejlesztés. Minden öntudatos élet minémüségét, természetét,
sőt programmját értékei mutatják. Már most az érték mindig attól
függ, hogy mivel mérem. Amig az intelligencia ködös, fejletlen,
addig az animalis lélek csak az önfenntartás sikerét, vagy siker­
telenségét érzi az élvben és a kínban, tehát minden reflexió nélkül
értéknek tartja azt, ami élvet okoz és annyira értékesnek, amennyire
intenzív élvet okoz. Ezen a fokon csak arra reagál az ember, ami
élvezetet hoz és csak azt kerüli, ami kínnal jár. De nemsokára
különböztet az élvezet minémüsége között, még pedig abból a
szempontból, hogy ez hasznos fájdalom, emez káros élv. Reájön
egy új értékre : a hasznosra és ennek gyökerét abban találja, hogy
hasznos a pótlék, mert pótolja a hiányt. Értelme bámulatos ügyes­
séggel fedezi fel a lét minden mozzanatában a hiány és pótlék kap­
csolatait s úgy a nagy mindenség, mint a saját életét e kapcsola­
tokban rendezi be. Sok ember ezen a látáson nem tud túlemel­
kedni s holtáig a hasznossági Ítélet rabja marad. Jó az, ami
hiányt pótol; minél sürgősebb, minél hevesebb hiányt, annál
inkább. Étel, asszony, pénz, íme a legfontosabb javak. De a
finomabb lelkek észreveszik, hogy a hasznossági értékek között
is rangfokozat van. Annál nemesebb egy pótlék, minél magasabb-
rendü az a hiány, amit kipótol: a manna és a zsoltár között
óriási különbség van. A hiány nemességét pedig az adja meg,
hogy milyen életre irányul az a vágy, amelyből született. Az élet
pedig mindig magasabbrendü akar lenni: fejlődése nem a mennyi­
ség, hanem a milyenség irányában halad. Tehát annál értékesebb
valami, minél közvetlenebbül hozzájárul az élet felszabadításához,
átnemesítéséhez. Ez a felszabadítás pedig a következő: Az élet
maga nem egyéb, mint a szellem önmegvalósulása, tehát minél
inkább önmaga lesz, minél inkább tömörödik és tisztul, annál
nemesebbé válik, miután egyetlen abszolút érték van a világon,
s ez : a szellem. A felszabadult szellem önmaga alkotásaképen
látja és szereti világát; azt a vonását, hogy önmagához hű, igaz­
ságnak nevezi, ami az erkölcsi síkban jóság nevet nyer; végül ez
önmagához hű és önmaga nagyszerűségétől ragyogó világot nyu­
godt szemléletben megragadva, szépnek találja.
4. Világos az elmondottakból, hogy az igehirdetés csak ott
építhet, ahol a hallgatóságot érdekli, vagyis ahol értéket nyújt az
ő hiányainak kipótlása által. Figyelem csak arra fordulhat, aminek
 — 284 —

jelentése bennünket érdekel; érzelmek csak azokat a képeket ki­

sérik, amelyek a valóság vonását hordozzák magukon. Hirtelen el
sem tudjuk képzelni, hogy az érzelmeknek milyen orchestruma volna
érdekelve csak ennél az egy szónál: megváltás, ha e szó jelentése
fel birná kelteni mindazt a mozgalmat, amit századokon át, nem­
zedékeknek jelentett. Pedig a nagy, boldog lehetőségek ott szunnya-
doznak a szivek mélyein. Minden emberi lélekben ott .szendereg
a szellem királyi útja, a boldog, ragyogó istenarc, csak fel kell
|ébreszteni. Két dolgot kell az igehirdetésnek elvégeznie: először
lőtt, ahol nincs meg az isteni hiányérzete, ezt felébreszteni; másod-
|szor, ahol a hiányérzetek megvannak, felmutatni, szemléltetni az
értékeknek azt a rendszerét, amely e hiányok boldog pótlását adja.
Tulajdonképen az igehirdetés hatástalanságának mindig ott van
az oka, hogy vagy nincsenek tényleges hiányok, amelyeket ki
akarunk elégíteni, s akkor az egész igehirdetés felesleges erőlködés;
vagy pedig tényleg meglévő hiányokat nem vagyunk képesek
javainkkal kipótolni, mert a pótlóképeknek nincs meg az alkal­
matosságuk, a pótlóerejük.1
Miféle hiányai vannak a hallgatóságunknak és miféle hiányok
érzését kell még bennük felébresztenünk? Ez a fontos kérdés,
amelyre felelnünk kell. Tényleges hiányok: a rossz, a szenvedés,
a halál, szóval az élet korlátoltsága, visszássága és ellenséges
volta; ezekkel kell az igehirdetésnek állandóan szembenéznie: az
örök ember örök ellenségeivel szemben kell reális értékekben
igazságot szolgáltatnunk. De korán észrevesszük, hogy a mai
ember ezeket a hiányokat nem tudja egy közös, eredtető gyökérre
visszavinni, mint ahogy az őskeresztyén világszemlélet és az
óprotestantizmus tette: a mai ember leikéből rendesen hiányzik
a bűntudat, mint a legmélyebb hiányérzet. Ezért szükséges a
hiányérzeteknek erre az ősi hiányra való redukciója, illetve a bűn­
tudatnak, a bűnbánatnak felébresztése. Tulajdonképen a bünbánat-
ban az összes hiányérzetek egybefutnak, mert ez nem egyéb, mint
élénk tapasztalása annak a szakadéknak, amely bennünket saját
tartozó, ösztönösen igénylett tökéletességünktől elválaszt. A bűn­
bánat érzelmi képe az eszmény és valóság közötti kozmikus sza­
kadéknak. Felébresztése, fejlesztése ezerféle úton történhetik és
maga ez a hiányérzet ezerféle arcot ölthet, csupán egy dolog nem
hiányozhatik belőle: a tényleges állapotnak szomorú, siralmas

1 W. H. Riehl: Religiöse Studien eines Weltkindes, 1900. 335 köv 11.

 — 285 —

fogyatékosságát kell túlzás nélkül bemutatnia. Némelykor egy­

szerűen meg kell rajzolnunk a helyzet képét; máskor ki kell keres­
nünk a mélyen fekvő vágyakat, amelyek némaságra kárhoztatva a
lélek börtönében szebb, boldogabb életről álmodoznak és meg
kell e vágyakat szólaltatnunk; legtöbbször pedig gazdag, teljes
életnek türelmes, ékesszóló rajzolásával még fe! kell ébresztenünk
a vágyat az ilyen élet iránt, hogy ez a vágy jelezze a jelen állapot
nyomorú, elégtelen voltát. Ne féljen az igehirdető: nincsen olyan
visszásság, fájdalom, ellenség, ami felelt győzelmet ne tudna venni
az ige, a mennyei értékek hordozója.
5. De ha egyszer a hiányérzet és a sóvárgás megvan — már
pedig nincs ember, aki tele nem volna vággyal és szükséggel
— akkor gondoskodni kell, hogy a pótlékoknak legyen elégséges
hiányt betöltő erejük. E pótlékok a mennyei javaknak az a rend­
szere, amelyet Isten e világba az ő igéje által alábocsát. Összesítő
képe e javaknak az „új élet“, vagy „istenországa“, aszerint, amint
egyéni, vagy közösségi, általános, vagy különös oldaláról nézzük.
E javak azonban, gondolatokban és tényekről szóló emlékezések­
ben állanak előttünk, tehát szavakban és ez az igehirdetés áldása
és átka. Áldása, mert lehetővé teszi, hogy a szó hatalma által
pozitív javakat közöljünk, amennyiben a szó valóságot jelent, olyan
valóságot, amelyben lelkünk a maga örök hiányainak pótlékát
leli fel. A szavak a valóságok nagykövetei, s mint ilyenek, küldőik
helyett cselekszenek : vagy meglevő hiányokat pótolnak, vagy újakat
ébresztenek, szóval vagy quietivumokat, vagy pedig motívumokat
adnak. Azonban szó és a jelentett tárgy között egész világ van,,
mint az élő ember és arcképe között; szinte azt lehet mondani,
hogy külön életet élnek. Ezer meg ezer esetben a szó csak feléje
mulat a tárgynak, de élő valóságként nem tudja előállítani, jelen­
tésének hatása alá nem tudja helyezni az embert. Mikor azt
mondom, halál, ez a szó jelent ugyan nekem valamit, de jelentése
egészen hidegen hagy; ám ha olyan helyzetben vagyok, hogy e
jelentés érdekel, hatása alá hajt, pld. mikor egy percben az Ítéletet
hirdetik ki, akkor ez a szó megráz és lelkem gyökeréig lenyilallik.
A szavak elveszítik hatalmukat felettünk, ha nem értjük, ha meg­
szoktuk, szóval, ha jelentésük nem érdekel. Nem volna szabad
máskor és mást beszélni, mint ami közvetlenül érdekel, azaz léte­
lünkre vonatkozik. A hébernek igaza volt, mikor a Jehova. nevét
sem kimondani, sem leirni nem engedte, mert a szavakban a
jelentés kihűl, eltávolodik tőlem és közömbössé válik. Szavakban,
 — 286 —

tételekben, formulákban raktározódtak el az élet fenséges, komoly

és forró tényei s ez elraktározás közben ki is hültek. Szinte „fiatus
vocis“-szá váltak a nagy realitások és üres formákká a legnagyobb
dolgok. Tehát az igehirdetésnek második nagy feladata, hogy a
szavaktól a tárgyakig vezessen (48. §.), vagyis e megszokott, üres
formákból feltárja a valóságokat, azt az életet, amelyik épen nekem
van szánva, hogy az én fogyatékos, töredék életemet kiegészítse.
Az örökkévalóság javai minden idők emberei számára szól­
nak s ha van korszak, vagy nemzedék, amelyet hidegen hagynak,
annak az az oka, hogy az igéből kiveszett a lélek s csak a szó
maradt meg belőle. Tehát minden idők igehirdetőjének elsőrangú
feladata a reá örökségképen jutott mennyei értékrendszert a maga
hallgatósága számára átértékelni, illetve olyan kifejezéseket keresni,
amelyek lehetővé teszik a valóság megtalálását és átélését. Ez az
átélés nem egyéb, mint amit az épülés alatt elemeztünk, tudniillik
felismerése annak, hogy a nyújtott mennyei jó épen az én hiányom­
nak a boldog pótléka és meggazdagodás e nyújtott javakkal oly
módon, hogy azokat lelkem ürességeibe örömmel felveszem.

25. §. A hallgatóság különbözősége.

Lehet a hallgatóságot osztályozni ama motívumok szerint,

amelyek tagjait összehozzák és lehet osztályozni világnézetük sze­
rint, amelyben a tagok osztozkodnak. Tulajdonképen ez a második
a fontosabb, de azért az első is annyira tanulságos, hogy érdemes
egy pillantást vetni rá.1
1. Legkedvezőbb, szinte ideális eset, midőn pásztorális hall­
gatóság gyűl az igehirdető köré. E hallgatóságnak minden egyes
tagja a lelkésszel külön-külön személyes viszonyban van és mintegy
lelki közösségben összenőtt vele. Ez a közös tapasztalatokon
nyugvó hit ünnepi kifejezést az istentiszteletben nyer, amelynek
természetes középpontja csakugyan a homilia lesz, azaz Isten
üdvjavairól való társalkodás. Városokon, nagy számú gyülekezetek­
ben alig lehet elérni ezt az eszményt; annál könnyebben meg­
valósítható falun, ahol kevés számú nyáj valóban a pásztorára
utáltán, vele mindennapi közösségben él, mig a pásztorból lassan-
kint lelkiatya, végül patriárkha lesz, ki mindenik hivét gyermeksége

1 Kifejti M. Schiart: Praktische Predigtlehre cimű kis müvében. II. kiadás.

Gött. 1911. p. 50—54. .
 — 287 —•

<5ta gondos szeretettel figyelte és kísérte. Igazán igehirdető, a szó

eszményi értelmében, csak falusi lelkipásztor lehet s az is egy
emberöltő múltán. A pasztorális hallgatósághoz közeledik az in­
tézeti hallgatóság is, amelynél még kedvezőbb körülmény az, hogy
tagjai homogének: vagy mind katona, vagy mind fegyenc, vagy
mind tanuló; magánügyeik is nyilvánvalóbban állanak a pásztor
előtt, de viszont óriási nehézséget okoz, hogy az ilyen hallgatóság
rendesen kényszerhallgatóság, amelyik vezényszóra, szuronnyal,
vagy ütéssel buzdítva megy prédikációt hallgatni. Ezzel homlok-
egyenest ellentétben áll a véletlenhallgatóság, amelynek tagjai való­
sággal csak úgy „összekoppannak“. Nagy városokon esik meg
igen gyakran, hogy a pap prédikál olyan gyülekezetnek, amelynek
egyik tagját sem ismeri s a hallgató olyan pap prédikációján épül,
akit sohasem látott. Mondanunk sem kell, mennyire természetellenes '
az ilyen helyzet s mennyire megerőtlenedik az az igehirdetés,
mely leszakadt ős talajáról: a személyes, testvéri közösségről. A
véletlenhallgatóságtól már nagy a haladás a törzshallgatóság felé,
amelynek tagjai a templomért jelennek meg s nem a papért. Vannak
emberek, akik egy életen keresztül egy templomba járnak, mit
sem törődve azzal, hogy ki prédikál benne; ebben a tiszteletre­
méltó konzervativizmus mellett még egy kis pogányság rejlik,
midőn a helytől várják inkább az üdvösséget, mintsem az ott
megnyilvánuló személyes erőktől. A pasztorális hallgatósághoz
legközelebb áll a személyes hallgatóság, mely a pap kedvéért megy
a templomba. Rendesen valamely kiváló igehirdető körül alakul
és sokszor csodákat képes felmutatni, — gondoljunk a Saurin,
Monod, Spurgeon gyülekezeteire. Szükséges, hogy lehetőleg pasz­
torális hallgatósággá alakuljon át, vagy legalább az erre való törek­
vésből táplálkozzék. Ha ezen az úton nem nemesedik át és nem
telik meg örökkévaló javakkal, könnyen divatos hallgatósággá lesz,
amelynek tagjait csupán az csoportosítja a pap körül, hogy illik
érette lelkesedni. Az ilyen hallgatóság ezerféle kisértést rejt az
igehirdetőre nézve s már azt jelenti, hogy valami nem jól megy.
Különösen az olyan szónokok, akiknél valami külső kiválóság:
szép hang, kellemes megjelenés, kitűnő modor feltűnő mértékben
megvan, óvakodjanak attól, hogy divatossá váljanak. Mikor már
nagyon ¿kezdenek rajongani érette és szemtől-szembe dicsérik,
feleljen a gratulálóknak Masillonnal: mondotta ezt nekem a Sátán
is! Divatosak lehetnek a politikusok, a primadonnák, a verseny­
lovak, de nem a próféták és apostolok. Rendesen asszonyokból
 — 288 —

toborzódik az ilyen hallgatóság s épen ezért itt jegyezzük meg,

hogy a tisztán nőkből álló hallgatóság nem valami vigasztaló
jelenség az igehirdetőre nézve. Ha csak nők kezdenek járni a
templomba, az igehirdető szálljon magába és vizsgálja meg: vájjon
n^m árulta el az evangélium kemény, férfias, mondjuk aktiv és
ethikai vonásait s helyettük nem nyujt-e valami érzelgős, ábrándos,
aesthetikai lére eresztett romantikus evangéliumot?
2. Még színesebb, tarkább, de azért mélyebb jelentőségű
lesz a kép, ha azt nézzük: miféle motívumok viszik az egyeseket
a templomba?1 Igen sokat a dressura, különösen gyermekeket,
tanulókat, alkalmazottakat, kiknek szülőik, illetve nevelőik, vagy
gazdáik ildomosnak tartják kényszert alkalmazni, csakhogy a reá-
bizoítak erkölcsi megbízhatóságát megmentsék, legalább is magukat
a felelősség alul mentesítsék. Nagyon sokan egyszerű szokásból'
járnak templomba, mert ez a gyakorlat hozzá tartozik a világuk
és a lelkűk egyensúlyához. A maguk megbízhatóságukat, polgári
rendességüket igazolják ezzel, — sokszor önmaguk előtt is. Falvak
és egyfelekezetü, százados tradiciójú kisvárosok társadalmában
látjuk ezt a típust, sokszor a farizeusi önelégültség fényével be­
aranyozva. Világosan látszik ez a törvény ott, ahol a tények épen
ellenkezőt bizonyítanak. Nagy városban a falusi kisember, vagy a
középosztály hivatalnok tagja proletár lesz s egyszerre elveszíti
reánézve jelentőségét a templom, az egyház, a vallás. Eddig polgári
jólétnek és közérzetének láthatatlan, de annál fontosabb tényezője
volt, most már csak felesleges, ha épen nem értelmetlen szokás,
amelyre bizonyos türelmetlenséggel s egy kis szégyenérzettel tekint.
A szokás, ha csak emlékezetben él tovább, a kegyelet szálaival
hat. Sokan vannak, akik nagyon ritkán, pietásból, elmennek a
templomba: nagy ünnepeken és nagy emlékezések hatása alatt.
Mások keresnek valamit: igen sokan aesthetikai élvezetet, különösen
az u. n. szépen beszélő, vagy szép papoknál. Pláne, ha a pap
maga is belesprit, akkor épen nagy hallgatósága van, mert akiben
csak egy csepp romantika buzog, mind kötelességének tartja ilyen­
kor templomba menni. A régebbi időben a müveit laikusok nagy­
része, ma a tehetségesebb, de félbemaradt műveltségű emberek
közül nem egy intellektuális szükségletének kielégítése végett megy
a templomba. Régen, amig újság nem volt s a könyv a fényüzésí
cikkek közé tartozott, a müveit világi elem magasabb rendű szellemi

1 Lásd Niebergall pompás revue-jét: Wie predigen etc. I. §. 25—26.

 - 289 —

táplálékhoz csak a vasárnapi prédikációk alatt jutott s azért bírtak

meg eleink két óráig tartó skolasztikus beszédet. Ma is sok buzgó
templomlátogatónk van, különösen a kiskereskedők, altisztek, kisebb
hivatalnokok köréből, akik világnézetet, philosophiát keresnek a
templomban és nem épülni, hanem tanulni akarnak. Előkelő uraink
jórésze csak azért jár a templomba, hogy példát adjon a népnek
és tüntessen a maga kálvinistasága mellett, melyre igen büszke,
de csak azért, mert ez a legmagyarabb egyház s mégsem muszáj
benne valami sokat hinni. Akad aztán nem egy olyan is, akinek
bizonytalan sejtelmei vannak valami fővalóságról és örök jóról,
amelynek közellétét leginkább a templomban érzi és boldog áhítat
suhan végig a lelkén, midőn az igehirdető megszólal. Csak ez a
futó áttekintés is bizonyítja, hogy mily balgaság ennyiféle vallásos­
ságot egy elvont típusra vinni vissza s az egészet akár mint a
kárhozat, akár mint az üdvösség gyermekeit abszolút mértékkel
mérni. Az ilyen gyülekezetnél akár a Pál-féle bűntudatot venni
fel s a Római levél VII. része alapján dörögni, akár megváltott és
igazhitű keresztyéneknek venni őket s a főpapi imádság akkord­
jaiban játszani tovább, egyképen hazugságra vezet.
3. Ha pedig világnézetüket nézzük a hallgatóinknak, a kép
szinte reménytelenül összekuszálódik, hiszen ahány hivő, annyiféle
világfelfogás. Mégis, ha e zűrzavarban valamelyes rendet akarunk
teremteni, lehetetlenség fel nem ismernünk bizonyos állandó vo­
násokat, amelyekre a különbségek és hasonlóságok jórészét redu­
kálni lehet. Ezek a vonások arról beszélnek, hogy a vallásos
világnézetnek jelenleg két egyetemes tipusa van : az ó és a modern.
E két típusban tükröződik a vallásos világnézet fejlődésének tör­
ténete, s az a tény, hogy egymás mellett is előfordulnak, mutatja,
hogy jelenleg épen az átmenet korában vagyunk. A két világ­
nézetnek történeti és elméleti igazolását itt nem adhatjuk, egyszerűen
utalunk Troeltsch korszakos jelentőségű munkáira,
Az ó világnézet jellemző alapvonásai a következők: Éles
különbséget tesz lex naturae és lex gratiae között. A világ fennáll
a maga törvényei és rendje szerint, mely önmagában sem nem jó,
sem nem rossz, az emberre nézve azonban épen az ember minő­
sége miatt minden gonosznak a forrása. E világ hatálma és zsar­
noksága alul a lex gratiae szabadít ki, azaz Istennek az a működése,
amellyel a természeti világban megteremti és fenntartja a kegyelem
külön világát. E világnak sajátos, a természet felett álló törvényei
vannak, amelyek a természet ellenére is érvényesülnek. A kegyelem
R avasz L .: Homiletika. 1. 19
 — 290 —

világa a túlvilág, a természet világa ez a világ. Ez a világ nem

egyéb, mint előkészület ama túlsó világ számára. Az előkészületet
Isten irányítja és lehetővé teszi a maga akaratának világos kijelen­
tésével. Ezt a kijelentést a bibliában (vagy az egyházban) találjuk
meg, amely természetfeletti úton, a verbális inspiratio által jött
létre, ennélfogva abszolút tekintélyű. A bibliában levő örök, isteni
instrukciónak a tartalma és acélja az, hogy megtanítson úgy élni,
hogy már e jelenvaló világban belepolgárosodjunk a túlvilágba.
FŐ mozzanatai ez instrukciónak: elismerni bűnösségünket, elhinni,
hogy Jézus Krisztus helyettünk eleget tett, részt venni az ezt ki­
fejező kultuszban és életünket az ige fegyelme alá rendelni. Követ­
kezményei e gondolatmenetnek: Isten világát csak csodákban
képzelték el; az élet súlypontja a túlvilágra esett; a túlvilág köz­
pontja a végítélet volt, tehát a vallásos élet célja e gondolat súlya
alul felszabadítani. Egyetlen út vezetett a felmentéshez : az abszolút
tekintély javallotta út, amely hitvallásokban, vagy szertartásokban
állott az ember előtt. E hitvallásoknak, vagy szertartásoknak fő
mozzanatai, melyeknek egyszerű elismerése már elég volt: bűn­
bánat, helyettes elégtétel, újjászületés s odaát: megdicsőülés. E
világnézet alapján álló ember határozottabb, üdvében bizonyosabb,
de csak a természetfelettiségre reagál. Bizonyossága intellektuális
bizonyosság, mely egy csomó, nem heves, de annál tartósabb és
biztosabb logikai érzelemben jelentkezik. Vagy hivő, vagy hitetlen,
átmenet nélkül s mikor hisz, leikéből ki van zárva a kételkedés.
Ugyanazon ember egyszer hisz, máskor nem s mind a kettőt
szívből csinálja. Viharosan lendül át egyik állapotból a másikba,
vagy csendes pálfordulással találja magát vagy ebben, vagy amab­
ban. Egyetlen dolgot nem bir elviselni, alaptételeinek, dogmáinak
megingatását. A supranaturalitas életének sarkcsillaga.
Egészen más a modern ember. A dualizmust feloldotta az
egységbe : monista lett, akár spiritualista, akár materialista irány­
zatban. Az egységes világban pedig okok és törvények uralkodnak
s meglevő ismert törvények alapján ítéli meg, vagy képzeli el az
ismeretlen világot is, mindaddig, amig új törvényeket nem fedez
fel. Épen azért életét ezen a világon akarja berendezni, tehát a
túlsó világ eltűnik szeme elől, ínint egy ködkép. Nem azért hisz,
hogy a félelmesen bizonyos végítélet alul kimenekedjék, hanem
hisz positiv, apró, de hathatós tapasztalatokra s csak ezeknek
halvány vetülete az örökkévalóság postulatuma. Absolut tekintélyt
önmagán kívül nem ismer és nem azért hisz valamiben, mert
 — 291 —

tekintélye van, hanem maga teszi tekintéllyé azt, amiben hisz.

Keres elmúló világában örökkévaló javakat és ezt hisztóriai
személyiségek életenergiáiban találja fel, amelyeket átélni igyek­
szik. Igazabb, mélyebb, hősiesebb és boldogabb akar lenni és
ehhez életerőket keres. Mintegy a posteriori győződik meg arról,
hogy ez életerők a történeti Jézus személyében váltak valósággá s
ezért minden dogmatikától mentesen annyit fogad el Jézusból,
amennyit átélt. Bünbánat, helyettes elégtétel, újjászületés ránézve
értelmetlen szavak; mindent, ahol természetfelettiséget sejt, egy­
szerűen elvet s egyetlen positivus alapja, sarkcsillaga van életé­
nek: a törvényszerű valóság, a naturalitas. Épen ezért világa a
relativitások világa; bizonyossága sohasem absolut, lelke mindig
kereső. Hitébe a kétely ezer finom szála szövődik és ez meghatáro­
zatlan, átmeneti állapot kritika és hitvallás között: hitvalló kritika
és kritizáló hitvallás. Lelke zaklatott, idegzete fáradt, s mig egy-
feliil rabja a realitásnak, a valóságnak, a tapasztalatnak, másfelül
betege valami sejtelmes, mystikus vágynak, amelynek halvány keze
az örökkévalóság, az absolut bizonyosság, a fönséges, örök trans-
cendens után tapogatózik. Megfordított szkepticizmus jellemzi:
kételkedik a tagadás igazságában s egy hátha ? szóval fordul a
hit világa felé. Lelke egészen új tért nyit meg az igehirdető
számára: a végső szükségeket és érzelmeket kell benne előbb fel­
ébreszteni és kifejleszteni. Ezek : az absolut igénye és megérzése;
a bűntudat; az Istenben való élet igazsága, realitása és positiv
elégtétele.
Kétféle lelki világ áll tehát előttünk: az, amelyik a régi világ­
nézet alapján áll s az, amelyik az újnak a rabja. Mindeniknél más
az előfeltétel, más a szükséglet, más a szavak jelentése és más a
képkapcsolás tartalma. Egyik a másiknak épen a megfordítottja:
az ó deductive halad á priori tételektől a tapasztalásig, tehát az
igehirdetés az alkalmazás művészetében rejlik; az új inductive
halad apró, egyéni, á posteriori lélektani tényekből egyetemes,
általános tételekhez. Amannál a tételeket kell az ezután felfedezendő
emberre alkalmazni, emennél pedig az embert kell az ezután fel­
fedezendő egyetemes tételekhez szabni. Tehát igehirdetésünk jelen­
leg nem él az aratás áldott idejében ; vagy tallózik egy régi, gaz­
dag aratás után, vagy pedig magvetést végez egy új számára. De
hovatovább mind világosabb lesz, hogy ez a második feladat a
nagyobb és fontosabb. A mai modern, keresztyén igehirdetésnek
ebben az emberöltőben azt adta feladatul Isten, hogy biztosítsa az
19*
 — 292 —

igehirdetés lehetőségét, azaz tegye újra közkeletű psychosisokká a

keresztyén élet végső, elemi mozzanatait: a szükségérzetet, a bün-
bánatot, az Isten iránti fogékonyságot és a Jézus Krisztus iránti
érzéket. Igehirdetésünkben kell valami Keresztelő Jánosinak lenni,
épen úgy, mint ahogy korunk is Keresztelő Jánosi kor.

26. §. Igehirdetés és pásztorkodás.

Szinte reménytelennek látszik az igehirdető helyzete, ha néz­

zük a hallgatóságnak azt az ezerféle meghatározottságát és ki-
beszélhetetlen különféleségét, amellyel az igehirdető áll szemben.
Érezzük, hogy itt valami isteni intézkedésre van szükség, amely
biztosítani tudja az igehirdetés lehetőségét. Ez az Isten által be­
állított faktor a lelkipásztorkodás.
Sokan a gyülekezet ismeretét, némelyek meg csak általános
emberismeretet követelnek az igehirdetéshez előzetes feltételül. Ogy
vélték, hogy az embernek vagy a gyülekezetnek általános ismerete
elégséges ahhoz, hogy valaki jól prédikáljon, mert az ember is,
a gyülekezet is mindig ugyanaz. Pedig ez nem igaz. Az ember,
mint hivő, s a gyülekezet, mint hallgatóság mindig más, mert
egyéni hitéletet élvén, ez az ő hite fejlődik; mélyül, új szempon­
tok gazdagítják s lassankint másufva hitetlenségből hit, kételkedés­
ből bizonyosság, felületességből mély, komoly meggyőződés lesz.
Az egyéni s a gyülekezeti hit sem egy „nunc stans“, amelyet rög­
zíteni, kaptafára vonni lehetne, hanem állandó folyamat, amellyel
együtt kell haladni a kölcsönhatás örök törvénye szerint. Van valami
pápista vonás a lutheri orlhodoxia ama felfogásában, hogy a „vera
doctrina“-t tartalmazó prédikáció megteszi a magáét, szinte ex
opere operato, tekintet nélkül arra, hogy milyen lélektani mozza­
natok és szükségletek uralkodnak a hallgatóság lelkében. Az ige­
hirdetés Istennek szent nevelő eszköze, nevelés pedig személyes
hatások nélkül nincs. A személyes hatások révén végzett állandó
és egyetemes nevelői munka pedig a pásztorkodás. A pásztorkodás
közben tárulnak fel előttünk a lelkek arról az oldalukról, amelyik
az igehirdetés számára leginkább hozzá férhető. Ugyanis a gon­
dozó, megbocsátó, tanító szeretet ébreszti fel azokat a szükségeket
és kérdéseket, amelyekre az igehirdetésnek felelnie kell. A pásztor­
kodás megelőzi az igehirdetés munkáját, amidőn a talajt termé­
kennyé teszi számára és követi, amidőn az igehirdetés magvetését
utólagosan gondozza és fejleszti. Minden prédikációnak van egy
 — 293 —

exordiuma, amelyik a pásztorkodásban foly le, és van egy be­

fejezése, a végső alkalmazás, amely szintén ugyanott foly le. A
pásztorkodás teszi lehetővé, hogy a prédikátor valóban aktuális,
mondjuk ad personam beszéljen s az egyházi beszédben a hallgató
magára ismerjen, mert feltárja előtte a titkot, amelyet Goethe „das
Besondere jeder Existenz“-nek nevezett. Továbbá a pásztorkodás
ment meg az u. n. igehirdetői betegségtől, a gondolathiánytól.
Csak annak nincs témája szombat reggel, aki a hét folyamán nem
pásztorkodott. Mert ha lelkipásztorságot Űzött volna csak egyetlen
egy lélekkel is, már abban az egyben meglátta volna az emberi
sziv örök kérdéseinek egész gazdagságát. Minden szívből annyi
témát lehet kiolvasni, ahány tapasztalása van, vagy ahány hiányzik,
tehát a téma, a tárgy száma végtelen. Lelkipásztorkodás közben
érkezünk le az abstractiók világából a reális, meleg életbe; e köz­
ben lesz valóság és lesz tárgyreánk nézve mindaz, ami eddig
csak szó volt: a benső világ minden tényezője és mozzanata.
Lelkípásztorság közben tanítjuk meg híveinket arra a nyelvre,
amelyen az igehirdetés beszél: biztosítjuk magunkat, hogy ne csak
szavak legyenek azok, hanem valóságos lelki élmények. A lelki-
pásztorság hidalja át azt a sokszor mérhetetlen távolságot, amely
az igehirdető és a hallgatóság között tátong s benne történik meg
az ideális és az empirikus gyülekezetnek, a való és a kellő hallgató­
ságnak mystikus találkozása. Egyszóval: a pásztorkodás épen olyan
nélkülözhetetlen, főfontosságu tényezője az igehirdetésnek, mint
ahogy pásztórkodást sem lehet elképzelni igehirdetés nélkül.