Szónoklás és igehirdetés/

szónoklattan valaha a legfontosabb és legdivatosabb

tudom ány v o l t ; ma már valóságos múmia. Akár a görög
világban, ahol a nép sorsa és benne az egyes embernek a
sorsa is az agorán dőlt el, a nép szavazata szerint, akár a
római köztársaságban, ahol a szenátus ítéletétől függött élet
és halál, mindig szükség volt szónoklatra, amely a kérdést
megfogalmazza, az állításokat megbizonyítsa, ilyen vagy
olyan döntésre a javaslatokat megtegye és felindítsa az érzé­
seket, hogy a kívánatos eredmény is elkövetkezzék. Quinti-
lianus korában olyan általánossá lett ez az életforma, hogy
minden fontosabb életnyilvánulás szónoki form ába öltözött.
A tökéletes ember a tökéletes szónok. Amint Verulami Baco
h ird e tte : a tudás hatalom, úgy vallotta az antik ember :
az ékesszólás hatalom. A szónok a hatalmas ember, mert
szavával meg világosítja és megindítja a hallgatóságot. Szó-
nokias v o lt az igazságkeresés a tudom ányos munkában ; a
történetírás költött szónoki beszédekben m ondta el és ma­
gyarázta az esem én yek et; a m űvelt társalgás előkelő és jó l
nevelt személyek kozott csak retorikai le h e te tt; szónokias
volt a diplom ácia és a közigazgatás, és az ékesszólás volt min- í
den művészetnek a betetőzése, mert egyesítette az igazság, !
a szépség és a jóság szolgálatát. A szónoklást olyan kecseg- ^

* Székfoglaló a debreceni Tisza István Tudományos Társa­

ságban.

137
tető kilátásokkal tanulták és tanították, mint ahogy a közép­
korban a bölcsek kövét ígérték és keresték. Természetes
dolog, hogy a szónoklás tudománya, a retorika, éppen azért,
mert a beszéd maga klasszikusan kialakított életforma volt,
mindinkább formális szabályok gyűjtem ényévé vált. E z a
formalizmus a mindenkori klasszikus és iskolás életformának
a gyüm ölcse, t. i. a szabályokat egyre finom abb és pontosabb
részletekig olyan új meg új alkotások erősítették, bizonyí­
tották és igazolták, amelyek pontosan ezeknek a szabályok­
nak a rendelkezése és áthághatatlan törvényszerűsége sze­
rint támadtak.
Közben elmúlt a retorikai életforma. A humanizmusban
mégegyszer kivirult, utóhatásait látni lehetett a felvilágoso­
dott barokkban — csak Bossuet-re és nagy kortársaira gon­
dolok — , de a X I X . század naturalizmusa, a századvég köz­
vetlensége, fokozott valóságérzése, kiábrándult és kissé ci­
nikus ízlése egyszerre elviselhetetlennek érezte a beszélő és
ágáló ember életform áját és menekülni kívánt m indentől,
ami ilyesmire emlékezteti. Nem hiába, hogy a rétor helyére
az újságíró k e rü lt: a betű hidegebb, bizalmasabb, hétköz­
napibb lett, mint az élő szó, amelyben hamar megrezdül a
pátosz. A retorika mint tudom ány meghalt, s ma már
aligha akad olyan ember, aki szónoki beszédeket olvas avég-
ből, hogy azoknak retorikai törvényeit megfigyelje és meg­
állapítsa, mennyire érvényesültek ezek a törvények. P oli­
tikusoknak, ígehirdetőknek, jogászoknak beszédeit merőben
más szem pontokból szokták ma tanulmányozni, ha ugyan
tanulmányozzák ; egyébként a beszélő ember megelégszik
azzal, ha meghallgatják. Az ékesszólás nagyon megfogadta
a Pascal ta n á csá t: akkor kezd az ékesszólás lenni, ha nyom a
sem látszik rajta az ékesszólásnak.
Az élet azonban nem változott meg. Ma is az a természete,
ami ezelőtt kétezer esztendővel. Kérdések támadnak ránk és

188
védekeznünk kell ellenük fe le lette l. Gondolatok sugárzanak
szét és ezek érzéseket és indulatokat ébresztenek egyszerűen
azzal, hogy beszélünk róluk. Nagy hiányosságoknak jutunk
a nyom ára és belefogódzunk azokba a valóságokba, amelyek
ezt a hiányt kipótolják. Közérdek és egyéni érdek kívánja,
hogy világunkat megjavítsuk és a körülöttünk kavargó életet
elviselhetőbbé tegyük. Ehhez az szükséges, hogy akaratunkat
mások akaratává tegyük és minél n agyobb, minél szerve­
zettebb tá b o r o k a t gyüjtsünk magunk köré. H a pedig ez nem
lehetséges, minél öntudatosabb és minél tekintélyesebb tábo­
rokba álljunk be s odagyüjtsünk másokat is. Sőt azt m ond­
hatnám, hogy ma még nagyobb szükség van közvélem ény-
alkotásra és a közakarat alakítására, mint bármikor a törté­
nelem folyam án. Nem egy kis polisz éhenkórász tömege dönt
életünk és halálunk felől, m int'a Perikies idejében ; nem egy
v á la s z t o t t te stü le t ü l bírói Széket lé tü n k nagy pőrében, mint
a Patres Conscripti R ó m á b a n ; nem egy fejedelm i szem élyt
kell elbűvölni, megrázni és felindítani, mint a renaissance
korában a kényurat vagy a barokkban a rendi herceget ; nem
a parlamentben dől el, hogy milliók életre vagy halálra men­
nek, mint a két Pitt idejében, vagy a Tisza István gyakorla­
tában, hanem beláthatatlan tömegeket kell egyetlenegy vak
sereggé, mindenre elégséges párttá szervezni, hogy a világ
előbbre menjen és sorsunk fonala tovább gom bolyodjék. Aki
hallotta Mussolinit és Hitlert, figyelemmel kísérte Kerenszkyék
és Leninek munkáját, tudja, hogy ma az egész világot pár­
tok korm ányozzák, népgyűlések útján. Párt és népgyűlés
tagozódik kisebb keretű összejövetelekben, le egészen a
néhány em berből álló összesúgásig. Itt eltűnik az akarati
hatások, a nagy befolyásolások látható gépezete és átm egy a
sejtrendszerek négyszemközt való rábeszélésének és meg­
nyerésének kikutathatatlan világába. A sok akarat egybe-
fonásának világm ozdító üzeme a tömegek nyilvános és az

139
•gyedek titkos rábírásának egymást támogató és kiegészítő
módszerével végzi világ* és életalakító munkáját.
A zt mondhatnám, tehát hogy ma sokkal fontosabb, érde­
kesebb és egyetemesebb jelenség az a valami, ami a formális
Ó8 iskolás retorikának is tárgya volt, t. i. az élő szó hatalma.
A lélektan a maga tapasztalati, kísérleti és intuitív módszeré­
vel tengersok anyagot halm ozott fel annak a kérdésnek a
megvilágosítására, hogyan születik egy lélekben az elhatáro­
zás és mi szerepe van ebben egy másik lélek személyes és
közvetlen hatásának. E gy új tudom ány alakult, a töm egek
lélektana, amely azt mutatja, h ogy a különböző Összetételű
közösségekben, a társaságok, összejövetelek, népgyűlések,
nemesek és csőcselékek lelki életében miképpen jönnek létre
közös érzések, közös látások és közös elhatározások. A peda­
gógia nem helyezi be az egyént légüres térbe, hanem a közös­
ségből érti meg, sőt nem is az egyének, hanem a nagy emberi
közösségek nevelésével foglalkozik, s e munkájának jelentős
része, az élő szó útján történő céltudatos, egységes és zárt
nevelői hatás vizsgálata, az, ami lényegében nem más, mint
a retorikának mindenkori tárgya : az életalakító gondolat-
közlés elmélete. Aki a szellemet valóságnak nevezi és törvé­
nyeit keresi, különösképpen megteheti ezt a szellem legköz­
vetlenebb alkotásának, a nyelvnek és legegyetemesebb tevé­
kenységének : a gondolatközlésnek a megfigyelésével. Gon­
dolatközlés Iélekalakítás c é ljá b ó l: ez a szellem legbensŐbb,
legösztönösebb, szinte önfenntartó működése, s ez megint
nem egyéb, mint a retorika tárgyának új megfogalmazása
és új összefüggésekbe való helyezése. A m últba tekintve, az
élő szó hatásának nagy szellemtörténeti jelensége ezer meg
ezer változatban m utatja ugyanazt a törvényszerűséget:
hogyan alakul a világ az élő szó útján való művészi gondolat-
közlés á lt a l; a szó és m ondója m ennyiben gyermeke és m eny­
nyiben szülője a kor szellemének.

140
 M indezekből az következik, h ogy az ékesszólás tudom ányá­
nak csak az iskolás form ája : a régi jó retorika halt meg,
de az élet tényei és a hozzájuk fűződő tudom ányos problémák
merőben új arculattal, de a régi erővel és igénnyel állanak
velünk szemben, várván a maguk emberére, aki az élő szó
hatástudományát, a célzatos és művészi beszéd elméletét önálló
tudom ánnyá tegye, azaz tényeit összegyűjtse és egy végső
elvből megmagyarázva, olyan ismeretrendszerré építse, am ely­
nek ágai egymást kérdezik és világosítják, egyszóval term é­
szetesen fakadó problémáikkal és arra természetükből adott
megoldásokkal e tudom ány életét biztosítják. Ha ez a valaki
eljön, a retorikával is megtörténik az az átalakulás, ami
megtörtént a lélektannal, az esztétikával, az irodalom tudo­
mánnyal, sőt minden tu d om án n ya l: iskolás bábhéját lerázva,
megtalálja új és igazi alakját.
Mikor fog ez megtörténni, igazán nem tudjuk. De az bizo­
nyos, hogy az új tudom ánynak központi kérdése az lesz,
miképpen hat a beszéd? E z azt jelenti, hogy dinamikai vizs­
gálódásra lesz szüksége és nem statikai szabályokra. Önálló
lesz, mert önálló maga a valóságdarab, amelyet fel kell dol­
gozni ; van olyan egységes zárt beszéd, amely bizonyos elő­
feltételek mellett, határozottan felismerhető hatást hoz létre
és ez egy alkotó személyiség öntudatos tevékenységéhez és
lelki minőségéhez kapcsolódik. Négy lényeges dologgal fog­
lalkozik tehát a modern retorika : az alkalom, az élő szó,
a hatás és a beszélő. E négy tényezőből tevődik össze a beszéd
hatalma.

Leginkább szokatlan itt az alkalom, mint fejezetcím. Pedig

alkalom nélkül nincs szónoklás. A z a beszéd, amelyik előbb
még meg akarja teremteni az alkalmat, elveszítette a já tsz­
mát, mert önm agát akarja nemzeni. Minden beszéd egy
alkalom ból születik és tulajdonképpen annak a kihasználása.

141
Az alkalom az életnek szerkezeti jelensége. Az élet éppen
azért élet, mert minden pillanatban alkalommá válik millió
lehetőség és életnyilvánulás számára. A bibe alkalom a porzó
számára, a pete a mag számára. A tér a kiterjedés számára,
az idő a tartósság és életkor számára. A szilárdság alkalom
a rugalmasság számára és a súrlódás az ellenállás számára,
éppen úgy, mint ahogy a főtétel alkalom az altétel számára
és mind a kettő' a következtetés számára. A z állítmány
alkalom az alany számára és éppen ez az alkalom az, ami az
ítélet logikai erejét adja. Az ember teste alkalom a lélek
számára és m egfordítva ; m indkettő alkalom a művelődésre,
viszont a műveltség alkalom a test és lélek számára. Minden :
alkalom, ami egy életnyilvánulást szükségessé és lehet­
ségessé tesz.
íg y kell alkalom arra, hogy egy beszéd ható erővé váljék.
Értem alatta az itt-nek és m ost-nak azt a természetét, hogy
a hallgatóság fogékony egy gondolatra, szűkölködik nélküle
s élete csak akkor teljesedik meg, ha ezt a gondolatot m eg­
találja. H a valaki olyankor beszél, amikor az alkalom nem
teremti meg a meghallgatás előfeltételét, vagy nevetségessé
válik, mint a Nagyidai Cigányokban Laboda, aki százszor
is felszóla l:
.................. Csitt női egyet mondok!
Százszor föl se vették őtet a bolondok,

vagy pedig tragikus hőssé válik, amilyen Kassandra volt, ki

«álla tört szívvel, merev hajakkal» Trója lángban elvesző
falán. Az ótestám entom ból is ismerős az a kiáltó szó, amely
elhangzik a pusztában a nélkül, hogy egyetlenegy lélek m eg­
értené. Ezek nem jutnak el addig, hogy beszédet m ondja­
nak, legfeljebb hozzálátnak, de miután nincs m eg a nagy
előfeltétel: az alkalom, meg se fogan, vagy holtan születik
a beszéd.
Az alkalom szerkezetét vizsgálva, azt kell látnunk, hogy

142
van benne egy csom ó állandó, rendezett, szinte azt m ond­
hatnám intézményes vonás. Ezek azok a tartó medencék,
amelyek az alkalom röpke és kínálkozó pillanatát előnkbe
tárják, úgy mint az arany vöd ör a belőle kicsapó illatot vagy
lángot. Mi más a parlament, mint ilyen évszázados intéz­
m ényben megszervezett alkalomrendszer arra, hogy a nemzet
a maga akaratát kifejezésre juttassa és sorsa felől intéz­
kedjék. Mi más a törvénykezés, mint alkalomalakító állandó
intézmény, amely előtt kinek-kinek peres ügye job bra vagy
balra eldől. Népgyűlések, összejövetelek, szintén ilyen alka­
lomszerző intézkedések, s hogy a váratlan események, vagy
a nagyjelentőségű évfordulók szintén ilyen alkalomhozó külső
tényezők, nem kell sokat magyaráznom.
A zonban az alkalomnak nem a külső kerete a fontos,
hanem a belső tartalma. Nem az arany vöd ör, hanem a benne
levő nárdus a fontos. H a pedig ezt nézzük, azt kell m onda­
nunk, h ogy alkalom a szükségessé és öntudatossá vált életlehető­
ség. E b b ől látható, hogy az alkalomnak exisztenciális jelen tő­
sége van. Lehetséges, hogy képe nem jelenik meg az Öntuda­
tom előtt, de benne van a hallgatóságban, amelynek beszélek,
a gondolatokban, amiket m ondok, a hic et nunc adottságá­
ban s nem u to lsó u l: bennem. Például az a tény, h ogy nem
vagyok elég jó , elég hű, elég igaz és elég boldog, az a tény,
hogy lehetek jo b b , hívebb, igazabb és boldogabb, még akkor
is, ha a beszéd kezdetén nem é rz e m : az az előfeltétel, ame­
lyen alapszik a beszédnek nevezett dinamika. Lám , bizo­
nyos dolgokat mérhetetlenül szeretek, bizonyos dolgoktól
halálos rettegéssel irtózom . Vannak a szívemben el nem
m ondott vágyak és törekvések, lelkem alapjában véve
robbanó anyagból áll, amely ha tüzet fog, óriási feszültséget,
hőt, fényt, megrázkódtatást okoz és kiveti sarkaiból látható
világunkat. Egész életemben van valam i csiraszerűség, amely
megfogamzani, nőni, virágzani kíván, olyan mint az üveg­

14Ö
házi pálma és ha vissza akarják szorítani, szétveti égés«
börtönét. A lelkem mélyén rejtelmes és vad ösztönök alsza­
nak, amelyeket fel lehet ébreszteni, mint az alvó oroszlánokat,
meg lehet itatni vérrel, hogy ráuszítsam ellenségeimre. Az,
hogy világom börtön, vagy sötét odú és szót kell feszítenem
falait, évezredek óta szállók a bús alkonyaiban és a szár­
nyam fáradt, szeretnék fészkemre h u lla n i. . . egyszóval m in­
den, ami bennem és körültem van, ami vagyok és ami szeret­
nék le n n i: ez mind alkalom, mind szülő ok, mind sorselőz­
mény, amiből kivirul a beszéd. Ez az egyetemes feszültség
itt és most konkretizálódik, mint ahogy az örök Erős kon­
kréttá válik abban a pillanatban, amelyben E óm eó és Júlia
szeme összevillan. E bből következik az, hogy rajtam , itt és
most egy igazság, egy gondolat, egy érzés, egy elhatározás
segít. Az alkalom az eleveelrendelésben van, tehát exiszten-
ciális és tőlem független. Nem ón csinálom, de nekem kell
meglátnom, hogy kihasználhassam. Az igazi beszélő ember
ihletett pillantása alkalomlátás, az alkalom m ögött a szükség­
nek a megpillantása, kitapogatása nagy és roppant hiányok­
nak, megérzése óriás és biztató lehetőségeknek. Azt hiszem,
sokan emlékeznek azokra a beszédekre, amelyeket, Tisza István
a nemzeti munkapárt megalakulásakor az ország különböző
helyein, nyilvános népgyuléseken m ondott el. A z, ami benne
alkalom, így határozható meg : Tisza Istvánra és minden igaz
magyarra nézve legnagyobb ügy a nemzet jöv en d ője. A nem ­
zet jövendőjének biztosítéka és eszköze a tiszta alkotm ányos
élet. A tiszta alkotm ányos életet veszélyezteti az, hogy a
törvény betűjével visszaélve, a nemzet életakaratával és
érdekével szem befordulva, üres közjogi vitákkal és obstruk-
ciókkal akadályozzák meg katonai felkészülésünket a világ­
háború küszöbén* Ezen csak úgy lehet segíteni, ha a nemzet
öntudatosan azok mellé áll, akik a magyar parlamentárizmus
akcióképességét biztosítani tudják és egy exisztenciális poli­

144
tikát kívánnak csinálni. Ez a m egadott történelmi helyzet,
benne a felgyűlt politikai feszültség, egy nagy egyéniségnek
program m ja és útnak indulása, a személyéhez fűződő vára­
kozás, a habozás, az elfogultság, rajongó lelkesedés, vak
bizalom és ádáz gyűlölet együtt alkotja azt a nagy előfelté­
telt, am elyet alkalomnak neveztem. Mindezt nem Tisza
István csinálta, mindezt készen kapta, mindez az ő m ondani­
valóinak az előfeltétele volt és olyan viszonyban áll azzal,
amit m ondott, mint egy épület akusztikájánál a falak elren­
dezése a benne elhangzó szóval. A szó alkalmazkodhatik,
változhatik, színben és magasságban, de maga a prius,
amelyik megszabja a hang érvényesülését: az épület belső
szerkezete és a hang visszaverődésének a törvénye, egyáltalá­
ban nem függ a beszélő embertől.
Állapítsuk meg tehát e fejtegetés eredményéül azt, hogy
a szónoklás első és döntő titka valójában az alkalmak fel­
fedezésében és megragadásában áll.
Az alkalom a szónoklás anyaméhe, de maga a szónokiás,
a beszéd időhöz k ötött, egy bizonyos tért betöltő, olyan
akusztikai tünemény sorozat, amely bonyolult, de rendezett
szellemi jelentéseket közöl. Olyan hangba öltözködött gon­
dolatsorozat, amelynek kezdete és vége van, tehát egység­
nek nevezhető. A beszédet többféle szem pontból nézhetem.
Vizsgálhatom akusztikai testét s akkor azt nézem, milyen
hangváltozatok hordozzák a beszéd jelentését és idézik fel a
kívánt hangulatot. Nem lehetetlen, hogy valaha a beszéd
hangtestét grafikailag ábrázolni tudják 8 akkor görbékről
olvashatjuk le, m ennyi felesleges hangot tékozlunk el szó­
noklás közben («nem az ivöltés, de inkább a szereim zeng
az Isten fülében», m ondja egyik kódexünk) * s mennyire

* Horváth J á n o s: A magyar irodalmi műveltség kezdetei,

Budapest, 156. 1.

in. tö 145
nem tudjuk még, hogy a szónoki hangsúly nem mennyiségi,
hanem minőségi kérdés és a csend job ba n kiemel, mint a
zaj. A beszéd hangtestének anatómiai rajza a beszéd n yelv­
tani teste. Idetartozik a nyelv helyessége és a kifejezés
művésziessége. Sohase feledjük el a grammatika mellett a
stilisztikát és a stilisztika mellett a grammatikát. A beszéd
logikai testét akkor tapogatjuk ki, ha azt vizsgáljuk, miképpen
lesz a causalis téma finális témává. A zt talán nem kell m o n ­
danom, mert még a gimnáziumban m egtanultuk, h ogy m in­
den beszédnek van egy tétele és minden beszédnek van célja,
skopusa. A tétel egy állító ítélet, a skopus egy imperativus,
A beszéd logikai testét az a folyam at alkotja, amely a témát
Szükségszerűen skopussá változtatja, vagyis az alaptételt
szü kségszerű és következetes elhatárolással m egindító fel­
hívássá, ellenállhatatlan felszólítássá változtatja át. De ezen­
kívül van egy másféle tagozódása a beszédnek, ez a beszéd
lélektani teste, vagyis az a tevékenysége, hogy megértet,
meggyőz és rábír. E zt a hármas tevékenységet nem lehet
a beszéd szervezetében külön vá la sztan i; nincs olyan része,
amelyik csak megértet, vagy csak bizonyít, avagy csak
megindít. Minden rész mind a hármat cselekszi, többé vagy
kevésbbé. H a valamit részletesebben magyaráz, azért teszi,
mert bizonyítás következik belőle ; ha valamit részleteseb­
ben bizonyít, azért teszi, mert ennek alapján érzéseket,
indulatokat akar felkorbácsolni és cselekedetre rábírni. Nem
lehet megmondani, hogy a három tevékenység közül m e­
lyikre van nagyobb szükség, mert bárm elyik hiánya magát
a beszéd életaktusát teszi gyarlóbbá és terméketlenebbé.
A retorikai visszaélés éppen ott szokott m egbújni, hogy
egyiket a másik kárára kijátszódjuk. Például megmagyará­
zás nélkül bizonyítunk. Olyan jelentéseket helyezünk el
kifogástalan logikai eljárásokba, amelyekkel nem vagyunk
mindnyájan tisztában, másképpen értjük mi és a hallgató­

id é
ság, s m ielőtt rájönne a hallgató, hogy félreértette a dol­
gokat, vagy tudatosan félrevezették, következik a másik
nagy visszaélés : látszólag bizonyítunk be olyan tételeket,
amelyek nem igazak, s belőlük mégis életre és halálra szóló
gyakorlati következtetéseket vonunk le. Ezt leginkább azzal
a módszerrel szoktuk megtenni, hogy a hallgatóságot olyan
érzelmi állapotba hajszoljuk bele, amely a félig vagy látszó­
lag bizonyított dolgokat kész igazságként fogadja el, mert
felhevült indulatának, élesen jelentkező önző érdekének
önállítási célból erre feltétlenül szüksége van. Ilyen például,
ha előbb valakit m eggyűlöltetünk a hallgatósággal, s azután
próbáljuk rábizonyítani, hogy gazember ; egészen bizonyos,
hogy bűnösségéről igen könnyen m eggyőzhetjük azt a hall­
gatóságot, amelyik minden áron igazolva akarja látni oktalan
gyűlöletét, különben kénytelen volna megvetni önmagát.
Megint más tagozódása a szónoki beszéd belsejének az
értékátvitel, ez a beszéd axiológiai teste. Minden szónoklat
értékelési átváltás : egy alacsonyabb fokról egy magasabb
fokra való átmenetei, revízió a dolgok jelentősége fölött,
kiemelése elhanyagolt javaknak és háttérbe szorítása nagyon
is szívünkön hordozott kincseknek. Minden beszédben két
értékelés birkózik egym ással: az egyik alulmarad. Az a
nagy érdekünk, hogy a magasabb álláspont győzzön. Ahol
ez az értékátváltás nincs meg, nincs meg a szónoki beszédnek
a sarkiassága, a belső feszültsége és feloldódása, nem érezzük
benne a drámaiságot, s az egész olyan egyhangú gondolat­
sornak tűnik fel, mint egy értekezés vagy egy számtani leve«
zetós. Ezért a szónoki beszédben ellentét feszül a valóság
és az eszmónyiség között. A létező és a kellő világ között,
a k özött, ahogy van a világ és a k özött, ahogy lennie kel­
lene. Mindez együttvéve adja a szónoki beszéd dialektikáját.
Természetes dolog, hogy ez az ellentét a beszéd folyam án
személyesül. V agy az ellenfelem képviseli az alacsonyabb

10* 147
álláspontot, s akkor bírónak hívom a hallgatóságot, vagy
maga a hallgatóság, s akkor jo b b énjéhez fellebbezek, de az
kétségtelen, hogy a magasabb igazság az én igazságom, hiszen
éppen e «feljebb bővölködő» igazság avat engem szónokká.
Az a jó beszéd, amelyik úgy tudja előadni a dolgot, hogy
a szónok javaslatának elfogadásával saját életünkben, a
körülöttünk levő világban, nemzetünk életében és az egész
erkölcsi világrendben helyreáll az igazságnak régvárt egyen­
súlya, megtörténik a nagy jóvátétel és kiengesztelődés. Az
az igazi beszéd, amelyik célgondolatát megváltó gondolatképpen
tudja felmutatni és elfogadtatni.
A beszéd tehát mindenekfelett pozitív és optimista dolog :
még ha rom bol is, azért teszi, mert építeni akar. A forradalmár
lehet destruáló a fennálló rendre, de csak az a forradalmár
szónokol, aki hisz egy új világ eljövetelében. Pesszimista,
cinikuB, kételkedő és fanyar lelkek tudnak susárolni, gúnyo­
lódni, hallgatni és befele sírni, vagy károm kodni, de beszélni
csak az tud, aki hisz és építeni akar. Van lem ondó zene éa
halál-költészet: az ékesszólás csak hívő és életigenlő lehet.
A beszéd tehát a mindenkori emberinek győzelme a természeti
felett. A szellemnek a fölényét jelenti a test és az anyag
felett. Igazságot hirdet tévedésekkel szemben és sötétségben
világosságot kíván gyújtani. Az alvó érzések H ádeséből
kiemeli a legnemesebbeket, s azokat megtisztítja, vérrel
itatja meg, hogy életre keljenek és úrrá legyenek. Rám utat
©gy útra, módra, magatartásra és tettre, amelynek döntő,
sőt m egváltó jelentőséget tulajdonít, zálogul és pecsétül
lelkűnkbe vés egy fogadalmat, tudtunkra adja, hogy ezt
ünnepélyesen elfogadta tőlünk. Minden igazi beszéd jóték on y
reánk, hallgatókra, mert job b á leszünk általa.
Még abban az esetben is, ha a Sátán szónokol, aki tudva­
levőleg sötétséget, gyűlöletet kíván terjeszteni, alacsony és
testi indulatokat akar úrrá tenni a magas és tiszta belátás

148
fölött, akkor is az előbb említett pozitív és optimista fölépítés
az egyedül lehetséges retorikai alkat. A sötétséget csak
világosságképpen lehet eladni, a gyűlöletet csak a szeretet
köntösében lehet rásózni az emberekre és egy tévedést csak
akkor tudunk közkeletűvé tenni, ha magasabb igazságnak
kereszteljük el. K övet csak az tud drága pénzért eladni, aki
cipóba süti. É ppen ezért helytelen dolog Kant erkölcsi
rigorizmusa, amely m egveti a szónoklást, mert indulatokat
korbácsol fel és azoknak rendeli alá az észt, a helyett, hogy
a tiszta erkölcsi autonóm iát támogatná ; ámító szóval rá­
beszél, a helyett, hogy a lelkiismeret feltétlen parancsára
figyelmeztessen. Mindezt megteheti és megteszi az ékesszólás
ha visszaélnek vele, de ebből nem szabad rossz következtetése­
ket vonni arra a szónoklásra, amely éppen azért lehet hatal­
mas eszköz a jóságnak és az igazságnak szolgálatában, mert
a Sátán is megirígyli tőlünk és szívesen veszi igénybe a saját
céljainak előmozdítására. Harapjuk el a nyelvünket azért,
mert Jakab apostol tanítása szerint rettentő bűnei vannak
a nyelvnek és ne legyen eszköze az imádságnak, a bizonyság-
tételnek, a tanításnak és a vigasztalásnak? Vessünk lakatot
a Tisza István szájára, csak azért, mert kortársai között sok
volt a népámító, a hitető beszédű, a pénzért ágáló prókátor?

Mikor elhangzik az utolsó szó, a beszédnek m ég nincs vége.

Azután kezdődik egy másik, elrejtett életform ája, az, amit
a beszéd hatásának nevezhetünk. E z is meglehetősen isme­
retlen, még át nem kutatott mező. H ogyan ól tovább a hall­
gatóságban egy beszéd és meddig lehet azt a tovább rezgő
folyam atot a beszéd hatásának nevezni? Milyen óriási vál­
tozatosság van itten először a beszéd természete szerint. E gy
ábrázoló, vagy gyönyörködtető beszéd merőben más hatást
tesz, mint egy akaratformáló. Némelyik beszéd összes ered­
m énye valam ivel több világosság, alig nagyobb, m int egy

149
mécsesnek a fénye. Némely beszédnek annyi a hatáaa,
mintha költöző darvakat látna áthúzni az égen egy törött-
szárnyú lélek ; egy sóhajba lágyult jajszó az egész. Van olyan
beszéd, amelynek eredménye egy szavazat, fehér vagy fekete
g o l y ó ; talán egy bom ba ; de igen sokszor valam i belső
meggyarapodás, elmélyülés érzésekben, megkeményedés m eg­
győződésekben és szándékokban. B e van olyan beszéd is,
amelyik új világot teremt, például a Pál igehirdetése. Némelyik
ingadozóbbá tesz, a másik még konokabbá és m egátalkodot-
tabbá. Természetesen azokat a szónokokat szoktuk nagyobbak­
nak tartani, akik már elfoglalt álláspontunkban megerősí­
tenek, hagyományos érzéseinket újra m eg újra felgyújtják
és igazolják, s mások által annyit vitatott életutunkat —
nekünk nagyon kellemes és kedvünkre való m ódon — az
egyedül ü dvözítő életútnak bizonyítják. Szóval azok a <fjó
szónokok», akik megnyernek minket önmagunk számára ; s
meg kell vallani, hogy így nem is lehet nagyon nehéz jó
szónoknak lenni, hiszen az ember mindig kész önmagának
igazat adni és saját előítéleteiért lelkesedni.
Magában véve a szónoklat hatását életgyarapodásban, ú t­
mutatásban, vezetésben, egyszóval motiválásban lehet m eg­
találni. Ez megint kétfelé oszlik és vagy aktivitásra indító,
vagy pedig pihentető és elcsitító. Vannak ösztönző szónokok,
akik valósággal belehajtanak a cselekvésbe és vannak nagy
csitítók ós elpihentetők ; szavukra megállunk, felfigyelünk és
megjuhászodunk. K i tudná megmondani, melyik a nagyobb
művészet? Éppen úgy nem lehet megmondani, mint azt,
hogy a tánc és az induló magasabb zene-e, vagy a hallgató­
dal és az ábránd? A z igazán nagy szónokok mind a kettőben
mesterek.
A beszéd hatása merőben kiszámíthatatlan. H ányszor hiszi
a szónok, hogy nagyszerű eredményt ért el, pedig annak
éppen ellenkezője igaz. Hányszor jö n le csüggedten és csaló­

iéi)
dottan, s véletlenül vagy évek mulva tudja meg, hogy beszéd©
felejthetetlen ajándék volt egy ismeretlen élet számára. A
beszéd értéke sohasem mérhető pillanatnyi hatásával, más­
féle hatása pedig egyáltalában felmérhetetlen. K i tudná
megmondani, mi része van a negyvennyolcas forradalom ban
a Kossuth szavának ; ki tudná megmondani, hogy a francia
forradalom ból mi írható a Mirabeau és mi a Danton retori­
kájának számlájára. V ájjon a tenger vizében, a halak biro­
dalmában nem szálldosnak-e néma m ythosok a jám bor Szent
Antalról, aki egykor fáradhatatlanul prédikált nekik s nem­
csak az emberek, de még az öreg cápák is kinevették a szere­
tet együgyű prédikátorát? K i fogja felmérni regensburgi
Bertholdnak hatását, ki a R ajnától a L ajtáig terjedő roppant
német nyelvterületen keresztül-kasul já rt falvakon, udvarok­
ban, szántóföldeken, hegyek között, erdők alján, s kicsinyek­
nek, Öregeknek, katonáknak, asszonyoknak, hűbéruraknak
és koldusoknak prédikált, s beszédébe bevonta a fejük felett
elszálló madarakat, az orcájuk oló'tt dongó bogarakat, a négy
elementumot, a plánéták és csillagok seregét és az emberi
élet minden mozzanatát, külső és belső egész emberségüket.
Mi nyugtalanság, mi vígasztalás, mi feddés, idvességes féle­
lem és fegyelm ező erő tám adhatott az ő szavából! Bár
ma még a rádió nem használja fel egészen a beszédnek
ezt az életalkotó hatalmát, de az is, amit felhasználni
enged, egészen felmérhetetlen hatás-területeket hódít m eg
a ezer parányi rezdüléssel építi meg százezer lélekben a
magasabb emberiességet, a nemesebb m agyarságot és a
tisztább személyiséget.
D e mindezek felett a beszédnek az a csodálatos hatása, hogy
alkalmat készít új beszédekre. Nem azt a szó-inflációt értem
ez alatt, am ely egy-egy összejövetelen, megbeszélésen meg
szokott indulni. H anem azt értem alatta, hogy a szellem
életében minden felelet száz új kérdést fiadzik. Minden pótlék

151
egy csom ó hiányt ébreszt fel s az a gondolat, amely betöltött
és felélt egy alkalmat, tovább kísért, mert vitára vágyik,
mérkőzni akar, egyeduralomra tör. E végből ellenséges indu­
latokat hív ki, kérdez és felel addig, amíg meg nem vénül
és hamvába nem hal. De ham vából is új gondolatok főn ix­
madarai születnek, sokszor századok múlva, az Ige nagy
körforgása éppen ez : a felelet újra kérdéssé válik és a hatás­
ból alkalom születik.

Vessünk most egy pillantást arra a személyre, aki az alkal­

mat gondolattal betölti, és ezt a titokzatos beárnyékolást
hatássá változtatja át. E zt csak egy élő személyiség teheti
meg. Személyiség, aki ki tudja fejezni egyéni érzéseit, aki
mindenestől fogva azonosítja magát az általa előadott gon­
dolatokkal, akiben életté válik az alkalom meg a gondolat,
s a kettő nászából megszületik a hatás. A szónok személyi­
sége az az ismeretlen ismerős, akinek két dolgot nem szabad
megcsinálnia : nem szabad úgy elrejtőznie, hogy az élet
közvetlensége, melegsége, sugárzása és lehellete ne érje a
hallgatóságot, és nem szabad úgy előtérbe lépnie, hogy a
maga idői és egyéni m ivoltával eltakarja a gondolat közérde­
kűségét és azt a tényt, hogy amit m ond, az igazában véve
sokkal inkább a hallgatóság ügye, mint az Övé. A szónoktól
tehát egyszer.ro merőben ellentétes dolgokat követelünk.
Tökéletes szerénységet és mégis a hallgatóságra ránehezedő
presztízst. Teljes őszinteséget, minden felesleges líraiság nél­
kül, átlátszóságot, de titokzatos érdekességet, terem tő sze­
mélyiséget és mégis szószerinti eszköziséget. A szónok mindig
önmagát dobja a mérleg serpenyőjébe s rendesen ezzel a súly-
lyal húzza le azt. Azért kell súlyos embernek lennie. K i ne
erezné a Tisza István érveinek «legitimum pondusa» mellett
saját erkölcsi súlyának serpenyőtlehúzó nehezékét? A szó­
nok mániákus, mert elragadtatás viszi, s bizonyára nem venné

153
észre, ha beszéd közben keresztül szúrnák. E mellett olyan
felfokozott öntudat, hogy a másodpercek tizedrészei alatt
tervei, bírál, dönt, tájékozódik, alakít, szóval részletekben
végzi az alkotásnak azt az egész munkáját;, amit nagyban,
egészben, hosszú idő alatt a dolgozószobájában végzett,
mikor beszédére készült. A másodperc törtrésze alatt sokszor
új anyag után lát, a kezébe akadt dolgot leméri, dönt fel-
használása felett, beilleszti az egész tervébe és megfogalmazza
immár végső, megváltozhatatlan form áját. Annyira közel
esik a két végső pont : a mánia és az öntudat, hogy szinte
el sem választható. Azért az igazi szónok akkor a legöntuda-
tosabb, amikor egészen ösztönszerűen alkot és mikor öntuda­
tosan cselekszik, magasabb ihletés törvényszerűségének hódol.
Azért nem lehet például törvényeket írni elő a készülésre.
Az igazi szónok soha sincs készen és az igazi szónok mindig
készen van. Nincs készen azért, mert a beszéd végső form ájá­
ban akkor születik, amikor elmondják. Sok egészen kiszámít­
hatatlan, előre nem látott tényező kerül bele, olyan, amit
éppen az a pillanat és az a hallgatóság ju ttat eszébe a szó­
noknak. Viszont a szónok bizonyos irányban állandóan
készenlétben van, mert tehetsége éppen abból áll, h ogy az
alkalom kényszerítő, exisztenciális parancsát észrevegye,
megragadja azt az uralkodó gondolatot, amelynek szétvető-
dése és mogszervezó'dése a beszéd, és saját magának a latba-
vetésével önmagából, m integy kényszerből varázsolja elő a
hely és a pillanat egyetlen lehetséges énekét. Az igazi szónok
magának is misztérium. Igazában úgy hal meg, hogy nem is
tudja, vagy nem is hiszi el magáról, hogy ő szónok. Minden
szereplése egy új kockázat és egy új győzelem. Megtörténik
a beszélő emberrel, hogy hónapokkal előre tudott alkalmat
nem volt képes kihasználni és készületlennek bizonyult. És
megtörténik az, hogy egy másodperc tört része alatt eszébe
villan egy olyan termékeny gondolat, am ely az által, hogy

153
6 beszól róla, magától ágazik, lom bozik, kivirágzik, arany
gyüm ölcsöket terem, sudarán megpihennek az ég madarai
és aztán eltűnik mint egy látomás. Az ilyen beszédek kristá­
lyosabbak, szerkezet dolgában tökéletesebbek, mint a hetekig,
vagy hónapokig szerkesztett, méricskélt és faragott szónoki
alkotások.
De éppen e m iatt irtózatos a kockázat is, A beszéd utólag
igazolja a szónokot, de sokszor dezavuálja is. Beszólni annyi,
mint verekedni. A veteránok mellén sok az érdemrend, de
arcukon több a sebhely. B izony megütődünk, kopunk,
bukunk, vergődünk, de azért mégis kiváltság és élet számunkra
hogy szárnyaink vannak : beszélhetük.
A szónoklás vizsgálatánál emberi mivoltunk legmélyebb
törvényeire bukkantunk. Az alkalomban felismertük az
exisztenciálitásnak azt a vonását, amelyet az adottság, mint
sorsunk kitevője jelent számunkra. A beszéd az alkalom
révén a sorsnak és a létnek az ügye. A beszéd mint hallhatóvá
lett jelentéssor gondolatot közöl, mégpedig olyan gondolatot,
amely megfelel az alkalomnak, azaz megvan a term ékenyítő
és életalkotó ereje. E bben az időben kiszabott beszédegység­
ben egy olyan élő mozgalmasságot ismertünk meg, amely
célszerűen, biztosan, szükségszerűen, rendkívül finom és
bonyolult lelki szerkezetek igénybevételével, szellemi, erkölcsi
életgyarapodást, nyereséget, felszabadulást, útm utatást ad,
egyszóval jó t tesz velünk, hat reánk, emberi méltóságunk
és nemességünk gyarapodását idézi elő. Az élő beszéd érték-
termelés és csak az az igazán élő beszéd, amely egyúttal emberi
értékek termelését is jelenti. Mindez végbem egy előttünk egy
olyan személyiség hangjában, mozdulatában, jelenlétének
kifejező és lenyűgöző hatásában, aki a legkülönösebb ellen­
mondást testesíti meg előttünk : teremtő személy és tökéletes
szerszám egyszerre.
*

164
 Kissé talán sokáig foglalkoztam a szónoklással, de sok
olyan gondolatnak itt vetettem meg ágyát, amely a továbbiak­
ban régi ismerősként reánk m osolyog.
Am ilyen a régi humanista retorika volt, olyan volt száza­
dokon keresztül az egyházi beszéd elmélete, az igehirdetés
tudom ánya, a homiletika is. Nem is lehetett más, mert úgy
gondolták, hogy a világi szónoklat az általános, az egyházi
szónoklat a különös, és a homiletika nem egyéb, mint a pré­
dikációra alkalmazott retorikai szabályok Összesége. Ma
már itt is éppen olyan változás, sőt forradalom állott elő,
mint a retorikánál. Homiletika helyett az igehirdetés köve­
telményeiről, vagy törvényeiről beszélünk s nem a v i­
lági szónoklattan megállapításait alkalmazzuk vallásos tár­
gyakra, hanem megkeressük az igehirdetésnek egészen külö­
nös törvényeit. E törvényeket akkor találjuk meg, ha az
igehirdetést az élő és szuverén Istennel hozzuk kapcsolatba,
azaz az egész kérdést theológiai alapra helyezzük. Mit jelent
ez? N agy lépéssel, mintha hegycsúcsokon haladnánk át,
m enjünk végig ezeken a roppant kérdéseken.
Isten a maga szuverén fölségéből kifolyóan elrejtett és
megismerhetetlen Isten. Ez az Isten azonban kegyelméből
kifolyóan magát kijelentő, önmagát megismertető Isten.
Isten magát igéjében jelenti ki. A z Ige nem más, mint Isten
egészen, önmaga gondolatában. Ezért az ö gondolata nem
terv, szándék és azután kivitel, hanem a kettő e g y ü t t : meg­
alkotott tárgy, terem tő tény és annak gondolati magva.
Ezért az Ige mindig megtestesülő.
Isten teremtő gondolata háromféle egym ástól különböző
megtestesülésben áll előttünk. Az egyik az egész teremtett
mindenség, külső és belső alkotm ányával. A másik a testté lett
Ige, a Szentháromság második személye testté válva Jézus
Krisztusban, mint történeti személyben, «ki fogantaték
Szentlélektől, születők Szűz Máriától, szenvede Poncius

155
Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szállá
alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne
mennyekbe, ül a mindenható A tya Istennek job bján , onnan
lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat». Harmadik
megtestesülés az igének történelmi és irodalmi megtestesü­
lése. Ez események sorozatából áll, amelyről feljegyzések
számolnak be és írások maradtak fenn. Ezek az írások a
bennök elbeszélt eseményekkel egy élő irodalmi testet, lelki
szervezetet alkotnak, amelynek az a jellem zője, hogy benne
Istennek számunkra elégséges és önmaga által igazolt kije­
lentése van elm ondva. Ez a m ondanivaló ö r ó la szól, mint a
Szentháromság egy örök Istenről. A Jézusban megtestesült Ige
és a Szentírásban lecsapódott íge ugyanaz, tehát a Szentlélek
világosságában egymást bizonyítják, magyarázzák és együtt
adják a teremtett világ látható és láthatatlan dimenzióiban
elrejtett isteni gondolatoknak kulcsát és magyarázatát.
A reformációnak az volt a nagy kockázata, hogy Istent az
ö igéjében egészen meg lehet ismerni és csak az ö Igéjében
lehet igazán megismerni. Meglátta, hogy Istennek minden
reánk vonatkozó tanácsa és végzése, biztatása és parancsa
Igében jelenik meg ; Isten velünk Igéje által társalog. Magát
velünk Igében közli. Am it ö Igéjében igér, azt Igéjében meg
is adja ; mert az ö kegyelmének meghirdetése nemcsak a
kegyelemről való beszéd, hanem maga a kegyelem a maga
valóságában. Ezért választott ki egy társaságot a világ kez­
detétől a világ végezetéig, hogy azt, mint a saját népét oltal­
mazza és megtartsa, Őket a maga igaz ismeretére elvezérelve
kegyelmének dicsőségét velük megízleltesse. E társaság ki
választását, egybegyűjtését, oltalmazását és megtartását
Igéje és Szentlelke által végzi. Ezzel a kiválasztott sereggel
Ö mindannyiszor személyesen találkozik, valahányszor kelten
és hárman az ö nevében egybegyülekeznek, azáltal, hogy
ilyenkor mindig szól hozzájuk a legközvetlenebbül és a leg­

156
személyesebben az ö ígéje által. Ez a szólás a Szentírásból
vétetik, a testté lett Igéről szól és a Lélek által bizonyíttatik
meg. Azt m ondja a második H elvét H itvallás, hogy a prédi­
kációban Istennel «tulajdon beszéde» hirdettetik, amelyben
önmagát közli népével: elibük adja törvényeit, kihirdeti íté­
letét, megszólaltatja hívogató kegyelmét és megpecsételi
igaz és ámen ígéretét.
Mindezt azonban egy erre a célra elhívott és felszentelt
h ívő személyiség eszközül vételével éri el, azaz kiválasztja és
elküldi a gyülekezetbe azt a férfiút, akire rábízta az ö ig é jé ­
nek hirdetését.
Ha tehát össze akarjuk hasonlítani az igehirdetést a szó­
noklással az alkalom szem pontjából, azt kell mondanunk,
hogy az igehirdetésben az alkalmat Isten maga szerzi eleve-
elrendelésének kettős tényével. Először azzal, hogy van élő
egyház és abban élő gyülekezet, s másodszor azzal, hogy van
kiválasztott bizonyságtevő, aki ajkára veszi Isten üzenetét.
Az anvaszontegyház isteni alkalom rendszer; ezzel azt
m ondjuk, hogy az egyháznak minden mozzanata, minden
pillanata millió meg millió «itt és most» a végre, hogy Istennel
találkozzunk. Alkalom Isten örök szeretető, bűnbocsátó
irgalma, a Krisztus elégtétele, a kereszt nagy áldozata, a
saját nyomorúságunk, az ítélet fenyegetése, bűneinknek el­
viselhetetlen terhe, egész létünk mind, mind alkalom, azaz
egy óriási kelepce arra, hogy Isten boldog foglyává váljunk. Az
alkalom az a pillanatonként változó és millió változatú kapu,
amelyen át a mindenkori Örökkévalóság életünkbe belép.
Az alkalom kapuján belépő Örökkévalóság : a prédikáció.
ígehirdetővé tehát nem én leszek, nem is csak az egyház
o rd in á l; igehirdetéssel maga Isten bíz meg. Ez nem az ón
mesterségem, vagy művészetem, hanem Istennek az ügye és
olyan ténye, amely annál csodálatosabb, minél gyöngébb és
törékenyebb szerszámot, jelen esetben a leggyengébb és leg­

'1S7
törékenyebb szerszám ot: engemet választott ki üzenetének
tolmácsolására. Azért tehát az igehirdetésből ki kell irtani
még a nyom át is minden emberi hivalkodásnak és magunk-
kelletósnek. Igehirdetővé nem érdem és nem tanulás és nem
képesség után leszünk, hanem eleveelrendelő és teremtő
ténnyel. Jaj volna annak a tilinkónak, amelyik azt hinné,
hogy ő teremti a dallamot. Jaj volna a hegedűnek, amelyik azt
képzelné, hogy ő szerzi a dalt és nem Beethoven, ö csak tö ­
rékeny instrumentum, amelyen hanggá válik a terem tő m ű­
vésznek m ondanivalója. Mihelyt valaki az igehirdetést em­
beri mértékkel méri, egyszerű vallásos szónoklássá válik, és
szava nem «Istennek hatalma minden hívőnek idvességére».
Látni lehet ebből, micsoda nyom orult felfogás az, amelyik
az igehirdetést szónokiásnak, szereplésnek nézi. Megtanulni
egy beszédet — még hozzá a m ásét! — s azután előadni
gyönyörködő, vagy kritizáló közönség előtt, mint egy szere­
pet, azután várni érte az emberek elismerését és d ícséretét:
■zwatségtöróa. Wagner is azt m ondja Faustnak :
Sűrűn mondják magasztalásul:
Pap ia tanulhat komédiástul,
Bűire F a u s t:
Igen, ha a pap is komédiás csak,
Mi tán megeshet egynémely papon.

De ebbon van az igehirdetés méltósága is. Mi nem tu do­

m ányt prédikálunk, hiszen ezer tudósabb ember van nálunk.
Mi nem szépséget termelünk, hiszen annyi a különb m ű­
vész, mint mi. Mi Isten közvetlen megbízásából az ö üzene­
tét hirdetjük azoknak, akiket az ű lelke összegyűjtött és el­
készített. Az egyházi beszédnek épúgy m egvan a maga akuszti­
kai, logikai, lélektani és órtékelméleti teste, mint minden
beszédnek, csak az íg e méltóságából következik az akuszti­
kai test liturgiális szentsége, a logikai testnek profétikus
dinamikája, a lélektani testnek az építés szem pontjából

158
való megítélése. Az igehirdetés is két értékelés viaskodása :
a Sátán harcol benne Krisztussal, a Királlyal. Minden azon
fordul meg, miként lehet a beszéd élettörvényeit az Ige élet-
törvényeinek alárendelni.
Ez pedig lehetséges azért, mert ugyanaz az Isten teremtette
a szellemi világot, a beszéd törvényeit, aki igéjében hozzánk
szól s nem az emberi szellem ellenére, hanem az emberi szel­
lem által szól. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha az
emberi szellem az Igének engedelmeskedik és törvényeit
az Ige szolgálatára rendeli. Ezért az ígehirdető legfőbb tévé-1
kenysége : a hit és engedelmesség. Tőlünk azt várja Isten*-*
hogy igazán ismerjük és meg ne hamisítsuk az ígét. Irtóza­
tos veszedelem az Igére, h ogy a mi életünkkel párosul, hogy
a mi értelmünk fogyatékossága, a mi szívünk sötétsége és
bűne beárnyékolhatja ezt az ígét. Cselekedeteink rácáfol­
hatnak, ^hiúságunk eltakarhatja és ha Isten helyett emberek­
nek akarunk tetszeni, még meg is hamisítjuk az ígét. I s te n .
mégis velünk és általunk beszél, tört fából, múlandó anyag­
ból szerkeszti instrumentumait, azoknak gyengeségét örök
dallamába beszámítja s mindennek ellenére mindent elmond,
amit mi elhordozhatunk. Tehát nem én felelek az igéért,
nem az én tekintélyem ad neki erőt, nem az én bizonyításom ­
mal válik igazzá. Nem az ón erőfeszítésemből nyeri erejét,
a súlyt Isten adja. A világosságot és igazságot Ö helyezte
bele, ö adja az éltető csíráját, ö használ fel eszköznek engem,
h ogy általam az ö magvetését széjjelszórja.
Ennek az igének a hatása merőben más, mint a világi
szónoklásé. Ez Isten terem tő ígéje, amellyel ö az ö anya-
szentegyházát építi. A zt az anyaszentegyházat, amelyik a
Krisztus teste. Építi pedig úgy, hogy ez íge a szívekben g y ö ­
keret ver és csírázni kezd a krisztusi élet. Minden igehirdetés
a lelkekben láthatatlan transsubstantiatiót végez : az ó
ember m egöldöklődik és az új ember épül. Krisztusivá lesz
a 55, ami azelőtt Krisztus nélküli volt. Az igében no az Élet,
mert nő az igazság ismerete. Milyen világosan látszik, hogy
az é le t : az igazság megismerése. <(Ez pedig az örök élet, hogy
megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit te el­
küldöttél, a Jézus Krisztust». Az igehirdetés idelenn elegyesen
azt a munkát végzi, amit Isten Igéje a maga közvetlenségé­
ben végez odafenn. Kiválaszt, egybegyüjt, törvényt ad, meg­
ítél, kárhoztat, fedd, felment, vígasztal és az örök életre
táplál. Ez pedig nem egyéb, mint az anyaszentegyház élete
idelenn. Azért hat és annyira hat a földi ajkakon tovább-
zendülő Ige, amennyire visszhangja az Örökkévaló Igének.
A börtönökbe annyi világosság és meleg sugárzik, amennyi
igazi nap süt be az a jtó résein.
Az igehirdetés visszhang, tehát az ígehirdető nem tehet
egyebet, mint személyiségének teljes latbavetésével újra
meg újra bizonyságot tesz. Nem gondol arra, kedves-e vagy
nem, gyönyörkodteti-e a fület vagy nem, csak arra gondol,
tisztán megismerje az ígét és elegyítetíenül hirdesse. Érzi,
hogy az Igehirdetés isteni titok, amelyet nem lehet meg­
magyarázni. Ajándék, amit sem megérdemelni, sem m eg­
hálálni nem le h e t; amivel nem lehet dicsekedni s ami elől
nem szabad megszökni, egyszerűen engedelmeskedni kell
addig, amíg félretesz az a kéz, ametyik megragadott. Az ige­
hirdetés egy vaskényszer, amelynek nem lehet ellenállani.
Sem Jónásnak, sem Jeremiásnak, sem Pálnak nem sikerült
ez az ellenállás. Az engedelmesség azonban hitből fakad ;
Pál is ezt m ondja : hittem, azért szóltam. Az igehirdetésnek
egész dialektikája, lehetetlen Iehet-ó'sége, isteni kényszerű­
sége és emberi kiváltsága ebben a páli igében van összefog­
lalva — s ezt nevezem a homiietika físcsírájának — : «ha
az evangéliomot hirdetem, nem dicsekedhetom, mert szük­
ség kényszerít engem. Jaj ugyanis nekem, ha az evangélio­
m ot nem hirdetem».

160
Szabolcska Mihály.

jVíinderud tapasztalta, Jiogy huzamosabb időig együtt

utazó emberek nehezen tudják elviselni az ismeretlenséget.
Minden emberi lélekben van egy olyan ösztön, amelyik tilta­
kozik az ellen, hogy közöm bösek legyünk egymásra. Milyen
nagy öröm az ilyen együvé tartozó emberekre, ha hirtelen
kidéről, hogy közös ismerősük van. E z az egyetlen ismeró'.«!
egyszerre kapcsolatot létesít közöttük és úgy érzik, hogy
idegenségük engedett, s közelebb értek egymáshoz. M ennyi­
vel inkább felenged ez az idegenség akkor, ha az derül ki,
hogy a közös ismerős nemcsak egyszerű ismerős, hanem na­
gyon jó barát. Valaki, aki lelkűnkkel rokon, s akivel közös
életünk sok kedves darabja. Az az igazi ismerős, akinek lelki
világából részt kérünk, akivel közös gondolataink, élmé­
nyeink, lelkesedéseink vannak, akivel eszmények és áhí­
tatok kapcsolnak össze. Vannak emberek, akik nemcsak
néhány embert fűznek magukhoz azon a címen, hogy mind-
annyioknak közös ismerősük, hanem nagyon sok embert,
egy egész nemzedéket, talán egy egész nemzetet. Minden
esetre az illető nagy «közös ismerős» egyéniségének extenzív
értéke attól függ, mekkora körre terjed ki személyiségének
egybefoglaló és ihlető hatása, hány embernek és milyen em be­
reknek jó ismerőse.
Azt hiszem, Szabolcska Mihály a maga korában nagyon sok
magyar embernek volt jő ismerőse. Mindenesetre a legálta­

m . 11
lánosabban ismert- és legszélesebb rétegben megbecsült ember
volt. Bizonyos az is, hogy amíg magyar emberek élnek ezen a
földön, mindig lesz egy olyan névtelen társaság, alapszabály
nélküli egyesület, szervezet nélküli közösség, amelyben Sza­
bolcska Mihály lelke, költészete, személyének ihlető és nevelő
hatása lesz a bevallott vagy be nem vallott középpont. Tehát
nemcsak nekünk, kortársainak közös ismerőse ; mindenkori
ismerőse a mindenkori m agyaroknak. Az ő kom pja ott fog
úszni a magyar élet vén, garázda folyóján, 9 viszi magával
azokat, akikre nézve jellem ző, hogy szeretnek a Szabolcska
Mihály úti társa lenni.
Üljünk át mi is erre a kompra, és beszéljünk láthatatlanul
közöttünk levő örök ismerősünkről, állandó rítitársunkról :
Szabolcska Mihályról.
Testi alakját nem kell felidéznem, azt hiszem ebből a tár­
saságból mindenki látta. Testbe öltözötten körülbelül 40
esztendeig járt-kelt a magyar irodalom és a m agyar közélet
templom ában és cintermében. Nem nagy területen m ozgott,
de voltak állandó helyei, ahol mindig meg leh etett találni,
ök écskétől Párizsig, Debrecentől Marosfelfaluig, Temesvár­
tól Géniig húzható meg az a tér, amelyet ő bejárt. Időben
Tisza Kálmán bukásától a világháború utáni nagy gazdasági
forradalomig terjed az ő korszaka. H árom magyar világot
lá t o t t : Nagy-Magyarországot békében és háborúban, a
Romániához csatolt magyarság első heroikus küzdelmeit, g
végül részt vett a háború utáni Magyarország szegényes, de
hűséges megépítésében. A Tiszamentén született, a debreceni
iskola volt a lelki anyja ; mindvégig a református egyház
szolgálatában állott, természetes, hogy legeslegelső sorban a
tiszai kálvinizmus, azután a« egész magyar reformátusság
tartotta leginkább a magáénak. De tősgyökeres és példázatos
magyarsága révén minden magyar ember rokonságot tartott
vele, s még azok is, akiknek magyarsága vérben, vagy hagyo-

162
mán}7ban, gyenge lábon állott, de akartak és szerettek m a­
gyarok lenni, vagy legalább is : látszani, úgy tekintettek reá,
mint a szegény ember a gazdag rokonra, vagy a fiatal vidéki
tanító az államtitkár nagybácsira. Mindenki szeretett volna
olyan lenni, mint ő, s ha vele találkozott, lelke legnemesebb
vonásaiban érezte magát megerősítve.
Mindez azonban egy életnek, hogy úgy m ondjam csak a
külső kerülete. Bele kell lépnünk ebbe az életbe ós meg kell
vizsgálnunk szerkezetét ós mintázatát. A laptényezője abból
áll, hogy benne néhány önmagában véve ellenmondó vonás,
több-kevesebb feszültséggel tartotta egymást egyensúlyban.
Az első ilyen feszültség az, hogy kálvinista pap v o lt : kedve,
hivatása, foglalkozása szerint, de ugyanakkor jók edvű bohém ,
örök d iá k : alaptermészete szerint. Az előbbiből következett
valami etikai többlet önmagával szemben, s erőfeszítés, hogy
a világ által ilyen címen vele szemben felállított igényeknek
megfeleljen, az u tóbbiból az élet könnyebb felfogása s a
művészi feladaton kívül minden egyébnek elhanyagolása.
De ő nem tudott két életet élni, egy papit ós egy költőit,
ennélfogva olyan költő lett, hogy mindig pap maradhasson,
de olyan pap, hogy ne váljék lehetetlenné számára a poétaság.
Bohémségre hajló kedve álomkergetővé, vidám adomázóvá
tette, s különösen erős volt benne az a jók ed v , amely derülten
m osolyog az emberek kicsinysége, nagyképűsége, erőlködése
és álszenteskedése fölött. Ha nem lett volna lelkipásztor,
hanem fiatal fővel belesodródik Budapest írói és művészi
világába, mindenesetre ez a vonása élesebben, talán vesze­
delmesebben fejlőd ött volna, s prédául kellett volna dobnia
életének azt a morális tőkéjét, amelyet mint református lelki-
pásztor szerzett és tartott meg, viszont mint lelkész ós theo-
lógns, — hogy úgy m ondjam — praeraíaelíta volt : nem
szerette az orthodoxiát, a pietízimist, a miszticizmust, a
fanatizmust, még a theológiát sem : hanem prédikált Isten-

*
11 168
ml, az örök szoretetről, Jézusról, a szelíd és kedves tanítóról
és a Szentlélek jóra vezérlő erejéről. Arról ne beszéljünk, hogy
ezáltal költészete nyert vagy veszített ; mert ez hiú képzelő­
dés. Minket maga az a tény érdekel, hogy a Szaboícska Mihály
életében a pap és költő ellentétes alapirányzata feszül a nél­
kül, hogy ő tudott volna róla, s e feszültség révén az egyik
állandóan szabályozza a m á sik a t: a költőisége papságát,
papsága koítőiségét.
A másik feszültség alaptermészete és kora közötti ellenmon-
dásból állott elé. Alaptermészetét valami mozdíthatatlan
súlyosság alkotta ; ilyent csak a kőből faragott magyar nép
fiainál találunk. Azt a kort pedig, amelyben élt, valami hihe­
tetlen mozgalmasság és változatosság jellemezte. A kor mássá
akarta tenni Szabolcskát, Szaboícska nem engedett. íg y ala­
kult ki életének az a vonása, hogy mindig pere volt az idővel,
vagy többet várt tőle, vagy kevesebbet, egyszer erre, máskor
arra sodorta volna, de ő mindig a maga útján haladt és soha
nem változott.
Szaboícska mozdulatlanságát azzal tudom jellemezni, hogy
ő Genfben és Párizsban sem lett más külsejében, gondolatai­
ban, hangulataiban, mint amilyen volt a debreceni kollé­
giumban. Próbálom azzal bizonyítani, hogy nem lehet rajta
megállapítani olvasmányainak a hatását. Sok nagy szellemet
ismer, de egyetlenegyet sem követ. Petőfihez és Aranyhoz
való tartozása sem Öntudatos programra, hanem a születés,
az alkat és a sors adottsága. Átnézve írásait, nem igen lehet
megállapítani, kikot olvasott, milyen szellemekhez járt isko­
lába, lett-e valamelyik roppant lángelmének foglya, állott-e
be rajongók seregébe? Költészete mutat fejlődést, de nem sok­
kal magasabb ponton áll a végén, mint a kezdeten ; m inő­
ségbeli változást pedig alig találunk nála. Nincs magyar
költő, aki 40 esztendőn át önmagával mindig annyira azonos
lett volna, mint Ő. Ezt próbálom szemléltetni azzal, hogy

1 t j -í
mozdulataiban, viselkedésében, egész külső m ivoltában ál­
landó, véglegesen kialakult életformákat mutat. Családja
páratlan rajongással vette körül és a hódoló, áhítatos szere­
tetnek ez a özünhetetlen ereje az az ellenállhatatlan erő,
amely még a legkeményebb embert is észrevétlenül átalakít­
hatja. Szabolcska Mihálynál egy élet alig volt elég arra, hogy
más nyakkendő viselésére bírják. Kényelemszeretete külsőleg
meglátszott, rajta. Egyik rokona évek múltán jö tt rá, hogy
Miska bácsi nem nyom orék, amint ő gondolta, mert ő mindig
ülve vagy heverve látta. Amíg ő ilyen volt, azalatt a kor
szakadatlanul új meg új ostromm al próbálta a lelkeket át­
alakítani. Jött a századvég árvízszerű dekadenciája. Szabolcs-
káról úgy lepörgött, mint az iszapos ár a márványszoborról.
Jött a parnasszizmus, a form atökély szinte artista szenve­
délye : Szabolcska verselt tovább olyan lazán, mint egy nóta*
fa. Jött a szabad versek ideje, amikor sem rím, sem ritmus, sem
belső forma, som időmérték nem okozott g o n d o t: Szabolcska
verseinek régi m egszokott ritmusát, szabályos egyszerű
ismerős form áját egyetlenegy pörsenés sem éktelenítette el.
Jött a szociális forradalom és ostrom olta a legdemokratább
magyart és Szabolcska megmaradt az őskeresztyénség szo-
eiálizmusánáí. Jött a materialista tudom ány, a X I X . század
szabad gondolkozása, s az emberi böleseségnek egy olyan
ragyogó imperializmusa, amilyenhez foghatót nem mutat fel
a történelem és Szabolcska megmaradt a hegyi bestéd és a
példázatok agnoszticizm usánál; jö tt a világháborúban a
magyarság egyik legnagyobb önáltaiása és magabiztatása,
és Szabolcska háborúeílenes maradt. Kossuthnak és Tisza
Istvánnak egyaránt igazat adott akkor, amikor a napi poli­
tika ennek a két sorsembernek szem befordításából állott.
Az összeomlás után felvetődött minden exisztenciális és iro­
dalmi kérdés, merőben más lett a szellemiségnek az alkata,
amely körülvesz m in k e t: Szabolcska épúgy megmaradt
Önmagának, mint ahogy nőm lett más azért, mert odakünn
tél avagy nyár köszöntött be.
Ilyen lólek lévén, nem lep meg az eredmény, amit meg­
lelünk, ha azt kérdezzük, miképpen reagál a létét és lényét érintő
nagy kérdésekre. Ugyanis a líra nem egyéb, mint közvetlen,
pillanatnyi visszahatás létünket érdeklő kérdésekre. Csak a
főbb dolgokat említem, miképen reagál a Szabolcskában fe­
szülő lírai lélek a sors, a mindenség, a szerelem, a halál, az
ember és önmaga tám adó rejtélyeire?
Az első és legnagyobb kérdésre, a sors kérdésére kettős
feleletet adott. E gyiket hite adta, amikor elkom olyodva és
alázatosan m eghajtotta fejét és belefogózott abba a Gond­
viselésbe, amelyik bölcsen és szeretette] intézi élete nagy
változásait. A másik a humor felelete volt, amikor szeretettel,
kiengesztelodve, derülten m osolygott az exisztenciális válto­
zások felett, s elvette az élét a halálos csapásoknak, mert rá-
m osolygott a bárdra. Az univerzumra, a másik nagy kérdésre,
természetlátásával felelt. Szépnek, kibeszélhetetlenül szépnek
tartotta a mindenséget, s ez a szépség közeli szépség volt.
Egészen személyéig, mindennapi életéig elérkező'. Csoda volt
neki a madár, a virág, az erdő, a napfény, a felhő, a csillag, a
villám, kedves, jóságos testvéri és felszabadító szépség. Assisi
Ferenc lelke ez egy magyar parasztimban, aki kálvinista pap
és költő. Egész dém onologiája biztató, fénylő angyalszemek
felismeréséből áll. A szerelem egy diákos ábránd és egy fá j­
dalmas csalódás után a hitves és a gyermek kérdésévé vált.
Szabolcskának legtöbb dala ebbó'l fogant, lelki világát ez
határozta meg, legerősebben, s azt lehet mondani, hogy az
abszolút családiasság költője volt. A halál, ez a méla, bánatos,
s talán néha félelmes szomszéd sokszor felkeresi, egyre több
versének hátterében érzik meg jelenléte ; valahányszor azon­
ban megjelen, anélkül, hogy perelne, a nélkül, hogy menekülne,
a nélkül, hogy birokra kelne, hősnek, kijátszottnak, legázolt-

ím
nak vagy síró g(y ermeknek tekintené magát : lát egy egészen
egyszerű kaput, amelynek két boltíve van ; egyik a term é­
szet megújulásának ősi képe, a másik a gyermeki hit húsvéti
édes biztatása és e kapun mindig átcsúszik a halál árnyékai
elől, mint a gyermekek, akik a b ú jj-b ú jj, zöld ág, zöld leve-
lecske já ték ot játsszák. Az ember kétféle képet lel nála ; egyik
az általános humánum, az emberi méltóság mint istenkép ;
ez magában véve olyan nagy, szép, becsületes, kiváltságos
dolog, hogy nem lehet eléggé tisztelni, szeretni, a magyar
ember képe, s különösen árvában, szegényben, elhagyottban
eléggé szolgálni; másik, akit falujában, csontjav elejét átjáró
magyarságában, nemzete roppant tényében és e nemzet fel­
emelő és magával ragadó sorsában szemlél. Végül nem ritkán
elébe áll a legnagyobb és örök probléma : önmaga ; azonban
tűnődés, tépelődés, önim ádat, marcangoló hivalkodás helyett
mindig, mint tiszta hangulatcsomó jelentkezik a nélkül, hogy
valaha is problém ává lenne, minden dolgot érzéssé tesz és
minden érzést dologgá változtat — akár akarja, akár nem,
verseihez szabja a világot.
Mind e költői reakció alatt — hisz a költői reakció az örök
líra — millió meg millió probléma, kérdőjel leselkedik és
ágaskodik, 6 egyetlenegyet sem vett észre, vagy ha nagyon
belevágott a szavába, akkor elmenekült előle, hangulata,
mindent feloldó és kiegyenlítő világába. Éppen ezért Sza-
bolcskának nincsenek problémái ; ha támadni a k a rn a k :
visszaszorítja őket. E visszaszorítás sokszor megragadó költői
szépséget m utat, csak legszebb versére : Dal a kis Demeter
Bózsiká-ra utalok.
Mert Szabolcska Mihálynak a líraiságát az jellem zi, hogy
hiányzik belőle minden exhibicionizmus. Petőfi még csinált
szereplírát, és sokáig érzik rajta, hogy megjátszódja dalait.
Szabolcska irtózott minden szereptől, elképesztően, egy
lírikushoz szinte lehetetlenül szemérmes. Jobban félt a hazug­

167
ságtól mint a haláltól s ezért, tüntető erővel közvetlen, ter­
mészetes, egyszerű és igaz. Ezt hozzákapcsolva, lelkületűnek
fentebb rajzolt minőségéhez, kiderül, hogy egész költészete
Urai bizonyságtétel bizonyos dolgok mellett és bizonyos dolgok
ellen. ."Rendkívüli bensősége örök tiltakozás minden külsőség
mellett. Hihetetlen egyszerűsége tiltakozás minden cifra,
minden bonyolult, minden dekoratív ellen. Őszintesége új
meg új tiltakozás az afíekt.álások és a látszatok ellen, világos
egyszerűsége hadat üzent a bonyolultnak, a titokzatosnak,
az elvontnak, világossága, kézzelfoghatósága, átlátszósága
megcsúfolása mindannak, ami ködös, ami túlcsigázott, ősi,
földi illatú magyarsága nemcsak kirekeszti, de szinte kiveri
mindazt, ami idegen és új módi. Lám a legegyszerűbb, leg-
átlátszóbb lélekben sorsvonások rejlenek, amelyek életet és
halált hordoznak mellükben. A létezés magában véve nem­
csak védekezés, hanem támadás is.
Most ezt az embert, ezt a lelket helyezzük bele a múlt
század kilencvenes éveinek a világába, amikor az egész ma­
gyar szellemiség a kritika, a publicisztika és a tudom ányos­
ság irányába tájékozódott és az irodalom kezdett megszűnni
minden szellemi erő és érték reprezentánsának lenni. Petőfi
és Arany nagy korszaka lezáródott és az az irodalmi tudat
alakult ki, hogy elértük a csúcsot. Se mást, se különbet el
sem tudtak képzelni, különösen a líra berkeit töltötték be a
Goethe-féle hosszúlábú tücskök, akik feMelszöktek, de a
fűbe visszaesve, a régi nótán újra döngicséltek. V ajda János
zordon és óriás egyénisége elveszítette a csatát s félrevonult,
Kiss József affektált alkalmazkodó egyénisége idegen körök
csodálatát kötötte le, B eviczkyn és K om játhyn túl keresett
valakit az az egészséges, széles töm eg, amelyet Petőfi, Arany
és Jókai tanítottak meg olvasni, s a magyar szellem öntudat­
lanul várt valakit, aki a vezértelen irodalomnak vezére le­
gyen. íg y jelent meg Szabolcska Mihály máról-holnapra

168
egyszerre négy olyan verssel, amilyennél job ba t egyet sem.
írt, hozzájuk hasonlót sem túlságosan sokat. H asonlított
egy kicsit ahhoz, akit vártak, egy olyan Petőfi— Arany szinté­
zishez, úgy hogy egyszerre legyen mind a kettő, ö hasonlított
Petőfihez közvetlenségével, ' egyszerűségével, tisztaságával,
népiességével, Aranyhoz nagyon erős jelenítő erejével, teljes,
tiszta magyarságával. Szabad és könnyed öt] etess égé az új
idők szerzeményének látszott. M indkettőtől különbözött
abban, hogy kisebb volt náluk. íg y érkezett a tetőre Sza-
bolcska Mihály.
De irodalmi vezér nem lett belőle. Ö sem vállalkozott rá,
talán őt som vállalták volna. Nem is volt életmunkája az
irodalom, hanem mellékfoglalkozása, sok esetben szórako­
zása. Nem tette exisztenciájának a kérdésévé, sorsa nem fon ó­
dott össze vele, nem lett végzete az irodalom és Ő nem lett
az irodalom végzete. Mikor aztán a magyar irodalom új,
rendkívüli erői ■forradalmi alakulatban, kemény barrikád-
hareok között az élre törtek, Szabolcska Mihály részese és
részben áldozata lett annak a nagy irodalompolitikái tra­
gédiának, amely még ma sem oldódott fel egészen : a régi
és új irodalom meghasonlásának. Nem a nagy és kis, a jó és
rossz poéták, az igaz és álpoéták állottak egymással szemben,
nem a tehetség és tehetségtelenség, a művészi igazság és a
napszám harca volt, hanem a reginek és az újnak, a szociális­
nak és az antiszociálisnak, a világnézeti viszonyulásnak :
liberalizmusnak és konzervativizmusnak a harca, volt ez.
Mindenik táborban voltak tehetségek és tehetségtelenek, s a
tehetségtelenek harca m iatt szembekerültek és elszakadtak
egymástól a kor legnagyobb elméi. Mi lett volna, ha Ad}^ és
Szaboleska, Vargha Gyula és Babits Mihály olyan barátság­
ban lehettek volna, mint amilyenben volt Vörösm arty Petőfi­
vel, vagy Arany Gyulai Pállal?
Miért történt m indez? Nem a mi. feladatunk megfejteni.

169
Mi hangsúlyozzuk azt, h ogy amiért szembe kerültek egym ás­
sal, egyik sem lett kisebb, bár ha egymás mellé kerülnek,
mindenik nőhetett volna. Szabolcska Mihály ebben a harc­
ban is megállott, hordozta léte titkát, ösztönösen tájékozódva,
nagy erkölcsi bátorsággal, nagy tévedések kockázatával, de
híven és bátran. íg y lett egy különös oázissá, szép szigetté,
amelyik néha lankadtabbnak, máskor virulóbbnak látszik,
de sohasem elhagyott, mert sok-sok lélek já r hozzá üdülni
és m egifjodni. M indnyájunknak a lelke, mint megannyi fá­
radt madár, költöző fecske, reászáll erre a napfényes úszó
szigetre, néhány friss cseppért, s néhány vidító színért.

170