Madárfejűek

Társasága
NNCL682-3DDv2.1
STAR

WARS

A HUTT JÁTSZMA

A. C. CRISPIN
A fordítás a STAR WARS – The Hutt Gambit

című könyve alapján készült

A. C. Crispin:
The Hutt Gambit
Bantam Spectra Book, 1997
© 1997 by Lucasfilm Ltd.™
All rights reserved!
Used under authorization.
Cover art by Drew Struzan
Cover art copyright © 1997 by Lucasfilm Ltd.
Fordította:
Nitkovszki Sztaniszlav
Hungarian translation
copyright © 2000, by LAP-ICS Ltd.
Budapest
Kiadja:
LAP-ICS Kft. AQUILA KÖNYVKIADÓJA
ISBN: 963 679 096 5
Felelős kiadó:
Rácsay László ügyvezető
 Köszönetnyilvánítás
Ahogy arra előző Star Wars-regényemben, Az Éden poklában utaltam, íróként bekerülni a Star Wars univerzumába sok szempontból olyan,
mint egy nagy család új tagjává válni. Az írók és a rajongók között élénk eszmecsere folyik arról, hogy mennyi örömüket lelték az évek során
ebben az univerzumban.
Megtiszteltetés számomra, hogy én írhattam először az új látványelemekkel és információkkal kibővített Csillagok háborúja, A Birodalom
visszavág és A Jedi visszatér kiadások alapján. Sokat segített a filmekben megjelenő részletesebb háttér – különösen az a jelenet, ahol Jabba
önállóan közlekedik.
Fenntartva, hogy a könyvben szereplő hibák mind az én hibáim, a következő személyeknek szeretnék köszönetet mondani a segítségükért:
Először is barátomnak, Steve Osmanskinak, aki a katonai, stratégiai és technikai problémák megoldásában segített, türelmesen megválaszolva
ezernyi kérdésemet, és többször is volt szíves átnézni a csatajeleneteket.
Barátnőmnek, Mary Freynek, Steve feleségének, amiért megengedte, hogy végtelen órákra “kölcsönvegyem” férjét, míg a csatákat tervezve
számba vettük a lehetséges stratégiákat.
Tim O’Briennek, a birodalmi hadsereg szakértőjének, aki türelmesen válaszolt kérdéseimre, és rengeteg hasznos tanáccsal látott el.
(Steve és Tim O’Brien tervezték meg a Nar Shaddaa-i csatát, és örökké adósuk leszek a Star Wars harci játékokban való jártasságukért.)
Billnek, Peternek és Paulnak a West End Gamesnél, akik felbecsülhetetlen mennyiségű információval láttak el a Star Wars univerzumról és
lakóiról.
Michael Capobiancónak, házi Star Wars-rajongómnak, aki az Amerikai Science Fiction Írók Egyesülete elnökeként szerzett tapasztalataival
segített megtervezni a huttok intrikáit. Továbbá ő tartotta működőképes állapotban antik számítógépemet.
Pat LoBruttónak és Tom Dupreenek, e könyv szerkesztőinek. Köszönöm, uraim, a sok segítséget, a türelmet és a megértést. Köszönet illeti
még Evelyn Caintót, aki nélkül nem működne olyan olajozottan a Bantam kiadó Star Wars osztálya.
Nancy Wiesenfeldnek, a korrektorok gyöngyének.
Sue Rostoninak a Lucasfilmtől, amiért többször is végigszenvedte a könyv különböző változatait.
Star Wars-szerzőtársaimnak, akik jó tanácsokkal láttak el és nagylelkűen kölcsönadták karaktereiket: Vonda N. McIntyre, Michael A.
Stackpole, Kristine Kathryn Rusch és Kevin J. Anderson.
Önöknek, Star Wars-rajongóknak, amiért a kezdetektől fogva érdeklődéssel kísérik ezt a projektet.
És mint mindig, George Lucasnak, amiért húsz évvel ezelőtt elindította az egészet.
Az Erő legyen veletek!
 1. fejezet
Új barátok, régi ellenségek
Han Solo hajdani birodalmi tiszt csüggedten üldögélt egy devaroni lebuj ragacsos asztalánál, és magányra áhítozott. Meg valami normális sörre,
mert ezt az olcsó alderaani löttyöt aligha lehetett annak nevezni. Egyébként nem a bár többi vendége zavarta – a szarvat viselő devaroni
férfiak, bundás devaroni nők meg egyéb fajzatok. Han hozzá volt szokva az idegenekhez: köztük nőtt fel a Trader’s Lackon, az űr végtelen
tengerén bolyongó hatalmas teherhajón, s mire betöltötte a tizedik életévét, már fél tucat másik faj nyelvét értette és beszélte.
Nem, nem a körülötte zsivajgó idegenekkel volt baja, hanem a mellette ülővel. Meghúzta a korsóját, elfintorodott a keserű íztől, aztán
oldalra sandított, minden nyomorúsága okára.
A termetes szőrmók aggódó, csecsemőkék szemekkel nézett vissza rá. Han felsóhajtott. Bárcsak hazahúzná már a belét! A vuki azonban
– Csub-izé, vagy ilyesmi – minden győzködés ellenére nem volt hajlandó visszatérni a Kashyyykra. Azt állította, hogy Han Solo exhadnagy úr
egy életre lekötelezte.
Egy életre… remek. Már csak ez hiányzott, kesergett Han. Egy nagy, szőrös dajka, aki mindenhova elkísér, tanácsokat ad,
zsörtölődik, ha túl sokat iszom, és folyton gondoskodni akar rólam. Remek. Egyszerűen remek.
Han morcosan a sápadt, felvizezett főzet hullámzó felületére szegezte a tekintetét. A tükörképe, a habtól és a hullámoktól eltorzított
vonásaival egy fikarcnyival sem volt emberibb, mint a vuki. Hogy is hívják ezt a két lábon járó szőnyeget? Valami Csub-izé. Han tökéletesen
értette a vuki nyelvet, a kiejtése azonban, tömören fogalmazva, pocsék volt.
Emellett nem is érdekelte ennek a vukinak a neve. Ha érdeklődik utána, akkor soha nem fog megszabadulni szőrös árnyékától.
Han megvakargatta borostás állat. Mióta kirúgták a flottától, következetesen elfelejtett borotválkozni. Míg kadét volt, majd alhadnagy és
aztán hadnagy, kínos gonddal ügyelt a megjelenésére, úgy, ahogyan az egy tiszttől, és nem utolsósorban egy úriembertől elvárható. Most
viszont… mit számított?
Reszketeg kézzel felemelte a korsóját, és magába zúdította a maradék sört. Az asztalra csapta az üres korsót, és körülnézett. A felszolgálót
kereste. Szükségem van még egy sörre. Csak egyre, és sokkal jobban fogom érezni magam. Csak még egyre…
A vuki rosszallóan felnyögött. Han arckifejezése még morcosabbá vált.
– Tartsd meg magadnak a véleményed! – reccsent rá a vukira. – Én aztán tudom, hol a határ. Te rosszabb vagy, mint egy anyós.
A vuki – Csubakkának hívták – halkan felmordult. Kék szeme könnybe lábadt az aggodalomtól. Han megvetően lebiggyesztette az ajkát.
– Tökéletesen el tudom látni magam, ezt ne feledd! És csak azért, mert nem hagytam, hogy elpárologtassák azt a szőrös seggedet, még
nem tartozol semmivel. Már mon’tam neked korábban, hogy tartoztam egy vukinak, még nagyon régen. Megmentette néhányszor az életemet,
én meg megmentettelek téged, mer’ tartoztam neki.
Csubakka fájdalmasan felnyögött. Han megrázta a fejét.
– Nem, ez azt jelenti, hogy nem tartozol nekem, hát nem érted? Én tartoztam neki, de nem tudtam meghálálni, amit értem tett. Ezért neked
segítettem, úgyhogy kvittek vagyunk. Ezért ismét megkérlek, fogd azokat a krediteket, amiket tőlem kaptál, és menj szépen haza a
Kashyyykra! Azzal nem teszel szívességet nekem, hogy rám akaszkodsz. Púp vagy a hátamon, világos?
Csubakka sértődötten felállt, és toronymagasságból rámordult Hanra.
– Ja, tudom, hogy elcsesztem a karrierem, amikor megmentettelek Nyklas parancsnok sugárvetőjétől. Gyűlölöm a rabszolgatartást, és még
jobban gyűlöltem látni, hogy Nyklas energiakorbáccsal ver titeket. Jól ismerem a vukikat. Gyerekkoromban egy vuki volt a legjobb barátom.
Tudtam, hamarabb, mint te, hogy rá fogsz menni Nyklasra, és azt is tudtam, hogy a parancsnok habozás nélkül lelő. Nem hagyhattam, hogy
megtegye, de ettől még ne akarj hőst csinálni belőlem, Csubi! Nekem nincs szükségem partnerre, barátra meg főként nem. A nevem mindent
elárul, cimbora: Solo vagyok.
Han magára bökött a mutatóujjával.
– Solo. Az én nyelvemen ez azt jelenti, hogy magányos. Vili? Ez van, és nekem így jó. Úgyhogy… nem akarlak megsérteni, Csubi, de miért
nem lépsz olajra? Örökre.
Csubi egy hosszú pillanatig szótlanul nézte Hant, aztán megvetően horkantott egyet, és kisétált a bárból.
Han elégedetten elvigyorodott; remélte, ez alkalommal sikerült rávennie ezt a túlméretezett hajas babát a tartós távozásra. Ha igen, akkor
ez nyomós ok az ünneplésre. Jöhetne még egy sör…
Ahogy körülnézett a bárban, észrevette, hogy az egyik sarokban kisebb társaság gyűlt össze egy asztal körül. Egy szabakkjátszma
előkészületei folytak. Han azon tűnődött, nem kellene-e neki is beszállnia. Gondolatban lajstromba vette a zsebében lapuló krediteket, és úgy
döntött, nem is lenne olyan rossz ötlet. Elég szerencsés volt a szabakkban, és mostanság minden kredit jól jött.
Mostanság…
Han sóhajtott egy fájdalmasat. Milyen régen is volt már az a végzetes nap, amikor beosztották Nyklas parancsnok mellé, aki az új szárny
építésén dolgozó vukikat felügyelte a Hősök Csarnokánál. Számba vette a sör és az önmarcangolás keserű társaságában töltött napokat: két
nap híján…
…két hónap. Fintorogva beletúrt csapzott hajába. Az elmúlt öt évben gondosan rövidre nyírt haja zsíros és gubancos volt; makulátlan
egyenruháját használtan vett, pecsétes neo-bőr dzseki, koszossá nyűtt fehér ing és sötétkék, a koréliai Vérsávval díszített nadrág pótolta. Csak
egykor tükörfényesre suvikszolt csizmája volt a régi – ezeket a kadétok tisztté avatásakor személyre igazították, ezért a Birodalom már nem
tartott igényt rájuk. Hant nyolc hónappal korábban nevezték ki, és nem volt még egy alhadnagy, aki annyira büszke lett volna a rangjára – vagy
csillogó-villogó csizmájára –, mint ő.
A csizma most poros és kopott volt. Han savanyú képpel szemlélte a lábbelijét. Poros és megkopott… ez rá is igaz újabban.
Pillanatnyi őszinteségi rohamában Han elismerte, hogy valószínűleg akkor sem lett volna maradása a flottánál, ha nincs ez az eset
Csubakkával. Reményekkel és lelkesedéssel tele kezdte el karrierjét, de hamar elvesztette illúzióit. Nehéz volt elviselni a flottánál uralkodó
idegenellenes hangulatot – főleg egy olyan ember számára, akit egy vuki nevelt –, de tűrt és hallgatott. A katonai bürokrácia értelmetlen, időt és
energiát rabló hülyeségei, és egyes tisztek vak, fafejű ostobasága azonban a tűrőképessége határára kergették.
 Arra viszont még legrosszabb álmában sem gondolt volna, hogy elcsapják a seregből, megvonják a nyugdíját, visszafizettetik vele az
ösztöndíjat, és ami még rosszabb, feketelistára teszik. A pilótajogosítványát nem vették vissza, de Hannak hamar rá kellett jönnie, hogy nincs
olyan törvényesen működő cég, amely igényt tartana a szolgálataira. Heteken át taposta a Coruscant betonját, az alkoholmámorok közötti rövid
szünetekben munka után kutatva, de minden ajtó bezárult előtte.
Aztán egy este, miközben egyik tavernából a másikba dülöngélt át, valahol a bolygóméretű város idegenek lakta övezetének a közelében
egy hatalmas, szőrös árnyék toppant eléje az egyik sikátorból.
Han sörgőzös agya először veszélyt sejtett, egészen addig, míg Csubakka meg nem szólalt. A vuki – a népére jellemző szókimondással –
tömören kifejezte háláját, amiért Han megmentette és felszabadította, aztán közölte, hogy ettől a pillanattól fogva Han rendelkezik vele. Örök
hála kötelezi, és oda fog menni, ahová Han Solo.
És ez így is lett.
Amikor végre munkához jutott – egy egész hajórakomány csempészárut kellett a Tralusra vinnie, de hogy mit, azt nem tudta kideríteni, mert
az árut hermetikusan elzárták tőle –, Csubakka is vele tartott. Az egyhetes út alatt Han megtanította a vukinak a navigálás alapjait. Újdonsült
“másodpilótájának” köszönhetően a máskor unalmas űrutazás napjai mintha gyorsabban teltek volna, és az sem volt egy utolsó szempont, hogy
Hannak így legalább nem maradt ideje a múlt eseményein rágódni.
A Tralusra érve átadta a hajót és a rakományt, aztán újabb megbízás után nézett. Felkereste Igazmondó Toryl Használthajó-udvarát. A
durosi régi ismerőse volt – Han megbízott benne, Toryl pedig ügyes, talpraesett pilótának ismerte a koréliait.
Rossz idők jártak a nem emberek lakta világokra, és a helyzet a keménykezű birodalmi vezetés “jóvoltából” napról napra tovább romlott. A
Duros a Koréliához hasonló hajóépítő iparral rendelkezett, azonban a legújabb birodalmi rendelkezés, amely megtiltotta fegyverek felszerelését,
hátrányos helyzetbe hozta a durosi hajóépítőket. Han szállítmánya, mint kiderült, éppen ezen a helyzeten volt hivatott javítani.
Mire elérték a Durost, Han egészen használható másodpilótává és ágyúkezelővé képezte Csubit. Titokban azt remélte, hogy így könnyebben
megszabadulhat a vukitól. Habozás nélkül meg fogja tenni, ha alkalom adódik rá, ígérte magának.
Miután átadta a szállítmányt, Han szorgalmasan nekilátott cseppfolyósítani a bérét, és várta az újabb megbízást. Egy napon aztán feltűnt egy
sullusti, és megkérdezte tőle, nem lenne-e kedve jó pénzért elvinni egy hajót a galaxis egy távoli fertályába, a bothaiak által uralt Kothlisra –
természetesen diszkréten elkerülve a birodalmi kikötőket.
A gyors és kecses hajót, magától értetődően, egy jachtkikötőből kötötték el. Han kénytelen volt tudomásul venni, hogy vége a régi időknek:
már nem azért él, hogy betartassa a törvényt, hanem azért szegi meg azt, hogy élhessen.
Úgyhogy hallgatott, és elvitte a hajót új gazdájához a Kothlisra. Hamarosan újabb, látszólag legális munkája akadt. Ezúttal egy böhömnagy
nalargont kellett elszállítania a Kothlisról a Devaronra.
Han még soha nem hallott azelőtt a nalargonról, ami zenei alulműveltségét tekintve egyáltalán nem volt meglepő. Mint kiderült, a nalargon
egy hatalmas, pedálokkal és klaviatúrával működtethető hangszer volt. Csövek és szubharmonikus rezonanciagenerátorok hozták létre a
muzsikát több hangsávban. A hangszer a galaxison végigsöprő jizzőrület miatt volt rendkívül keresett.
Amint kiértek a biztonságot jelentő hipertérbe, Han átment a raktérbe, hogy szemügyre vegye az alkalmatosságot. Körbejárta,
megtapogatta, megkocogtatta, aztán bekapcsolta, s nyomogatni kezdte a billentyűket és a pedálokat. A nalargon hallgatott, az egyetlen hang,
amit hallani lehetett, Han erőlködéséből származott.
Egy újabb, alaposabb végigkopogtatásból azonban kiderült, hogy a hangszer túlságosan tömör. A nalargon nyilvánvalóan csak
“csomagolóanyag” volt, egy burok, amely valamit elrejtett az avatatlan szemek elől. De mit?
Han még birodalmi korából tudta, hogy a Devaronon zűrzavaros a politikai helyzet. Nem olyan rég egy szakadár csoport fellázadt, és azt
követelte a sarokba szorított kormányzótól, hogy nyilváníttassa a Birodalomtól függetlennek a Devaront. Han megvetően lebiggyesztette az
ajkát. Ostobák. Azt hitték, van esélyük a Birodalommal szemben. Néhány hónappal korábban a Birodalom rohamosztagosai lerohanták a
devaroniak ősi és szent városát, Montellian Seratot, és elfogtak hétszáz lázadót. A helyszínen kivégezték őket, egytől egyig. A lázadók
maradéka a hegyekbe húzódott vissza, és onnan folytatta partizánháborúját a birodalmiak ellen. Han nem sok jót jósolt nekik: hónapok kérdése,
és Palpatine császár őket is el fogja tiporni.
A nalargont elnézve Han könnyen el tudott képzelni egy rövid hatósugarú lézerágyút a belsejében. A siklóra szerelhető fegyverrel egészen
kis darabokra lehetett szaggatni “kisebb” célpontokat, például épületeket és rövid hatótávolságú birodalmi vadászgépeket…
Persze, sugárvetők is lehettek benne. Akár tíz-tizenöt is, ha okosan rendezték el őket.
De bármit is rejtett a nalargon, Han rossz szájízzel vállalta a feladatot. El is határozta, hogy leteszi a hajót a megbeszélt helyen, aztán
felszívódik. A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű. A bothaiak ellátták hamis leszállási kódokkal, így ez a rész simán ment; csakhogy a hajó
már egy napja a kikötőben állt, és még senki nem jelentkezett a nalargonért. Han a lelke mélyén talán annak örült volna a legjobban, ha ez így
is marad, de biztos volt benne, hogy a devaroni lázadók nem fognak veszni hagyni egy ilyen értékes fegyvert.
Han szomorúan megingatta a fejét. Nem kellett volna meginni azt a sört. A szája még mindig keserű volt, átkozottul keserű, és a feje is
zúgott. Körülnézett a helyiségben. A székek és az asztalok még nem imbolyogtak. Rendicsek. Még nem vagy túl részeg ahhoz, hogy játssz.
Gyerünk, Solo! Minden újabb kredit jól jön.
Felállt, és átballagott a másik asztalhoz.
– Üdvözletem – köszöntötte Basic nyelven a társaságot. Van egy hely számomra?
Az osztó egy devaroni férfi volt, fényesre viaszozott szarvakkal. Kérdőn végigmérte a jövevényt, aztán úgy dönthetett, hogy rendben van,
mert vállat vont, és egy üres székre mutatott.
– Üdv, pilóta. Amíg a kreditjeid kitartanak, szívesen látunk – villantotta elő hegyes ragadozófogait.
Han bólintott, és lehuppant a székre.
Tizennégy éves lehetett, amikor megtanult szabakkot játszani, így egészen otthon érezte magát ebben a társaságban. Beletett néhány
kreditet a “rizikós”, vagyis a szabakkedénybe, aztán felmarkolta a neki kiosztott két kártyachipet, megnézte őket, majd gyorsan végigpásztázta
a többi játékos arcát. Amikor a fogadásokat gyűjtő edény eléje ért, abba is beletette a szükséges összeget.
Hannak a pálcák hatos meg a Levegő és a Sötétség Királynője jutott, az osztó azonban bármelyik pillanatban megnyomhatta a gombot,
megváltoztatva ezzel a kártyachipek értékét. Han az ellenfeleire – egy apró sullustira, egy bundás devaroni nőre, a hímnemű devaroni osztóra
és az óriás barabel nőre sandított. Ez volt az első alkalom, hogy testközelből látta a Barab 1 egy lakóját. A hüllő látványa lenyűgöző volt. A két
méternél is magasabb barabelek fekete, acélkemény pikkelyek borította testükkel – a sugárvető láttán csak nevettek –, tűhegyes fogaikkal,
bunkószerű görcsben végződő farkukkal közismerten veszélyes ellenfeleknek számítottak. Ez a hölgy azonban, aki egyébként Shallamar néven
mutatkozott be, békés példánynak látszott. Shallamar felkaparta a kártyachipjeit, és keskeny pupillái mögül szemügyre vette őket.
A szabakkjáték lényege az volt, hogy a kártyák összértékének meg kellett közelítenie a – pozitív vagy negatív – huszonhármat. A
huszonhármasok közül a pozitív volt az erősebb.
Pillanatnyilag a Han kezében lévő kártyák összértéke plusz négy volt. A Levegő és a Sötétség Királynője mínusz kettőt ért. Han bedobhatta
volna a kártyachipet az interferenciamezőbe, lefagyasztva annak értékét; ha aztán megkaparintja a nullás értékű Bolondot és szerez melléje
még egy hármas értékű kártyát is, akkor kijön a Bolond lapja. Ez pedig még a szabakknál a pozitív vagy negatív huszonhármasnál – is erősebb
lett volna.
Míg Han habozott, a kártyachipek felszíne megremegett, és az értékek megváltoztak. A Királynő helyét a Kardok Mester foglalta el. A
Kardok hatosból Kulacs nyolcas lett. Ez huszonkettes összértéket jelented. Han megvárta, hogy a többiek is szemügyre vegyék a kártyáikat. A
barabel, a devaroni nő és az osztó mérgesen lecsapták a chipjeiket: “kibombázták magukat”, vagyis túllépték a huszonhármat.
A sullusti megemelte a tétet. Han ugyanezt tette.
– Én hívok – jelentette ki a sullusti. Színpadias mozdulattal leterítette a kártyáit. – Húsz.
Han vigyorogva letette a lapjait.
– Huszonkettő – közölte hanyagul. – Attól tartok, cimbora, enyém a guba.
A többiek morgolódva figyelték, mint sepri be pénzüket a jövevény. A barabel nő fenyegetően rásziszegett Hanra, és olyan pillantásokat
lövellt feléje, hogy még a titánium is megolvadt volna tőle, de nem szólt semmit.
A sullusti nyerte a következő játszmát, és a devaroni osztó a másikat. Han a szabakkedény rövid szemrevételezése után úgy döntött, most
már érdemes kockáztatni.
Újabb játszmák következtek, de a szabakkedényt senkinek nem sikerült megszereznie. Han már korábban az interferenciamezőbe lökte
Érmék hármasát és a Bolondját. És a szerencséje kitartott: a következő osztásnál Kulacs kettest talált a kezében.
– A Bolond lapja! – jelentette be Han, és a másik kettő mellé hajította a lapjait. – A szabakkedény az enyém, hölgyeim és uraim.
Han nyúlt volna a nyereményéért, a barabel nő azonban áthajolt az asztalon, és a képébe üvöltötte:
– Csaló! Biztosan manipuláltad a lapokat! Senki nem lehet ilyen szerencsés!
Han paprikavörös lett a méregtől. Sokszor csalt már szabakkban, és valóban olyan lapokat használt ilyenkor, melyek attól függően
változtatták értéküket, hogy mely pontjukra gyakorolt észrevétlenül nagyobb nyomást. Ez egyszer azonban tényleg tiszta volt a keze!
– Tudod mit? – fakadt ki. – Fogd a sértéseidet, és tömd a füledbe őket! – A barabelnek persze nem volt látható füle, de azért látszott rajta,
hogy vette a lapot. Han óvatosan a jobb combjára csúsztatta a kezét, és kicsatolta a pisztolytáskát. Közben hevesen megrázta a fejét, és
sértődötten közölte: – Nem csaltam! Inkább arról van itt szó, hogy nem tudsz veszíteni, nővér!
Han bal kézzel átnyúlt az asztal felett, felkapott egy marék kreditet, és gyorsan a zsebébe tömte őket. Senki nem szólt vagy mozdult, ezért
felbátorodva a maradékért nyúlt. Akár egy bundás villám, a devaroni nő keze kilőtt, és az asztalhoz szorította Han csuklóját.
– Lehet, hogy Shallamarnak igaza van – mondta erősen tört Basic nyelven. – Meg kellene motoznunk.
Han izzó tekintettel végigmérte.
– Vedd le rólam a kezed! – mondta fojtott hangon. – Vagy nagyon megbánod.
Volt valami a hangjában vagy a szemében, ami elrettentette a nőt, mert elengedte a kezét.
– Gyáva! – vicsorgott a devaronira Shallamar. – Ez csak egy nyeszlett ember!
A devaroni szótlanul elhátrált, jelezve, hogy a továbbiakban nem óhajt részt venni a konfliktusban.
Han elégedett vigyorral nyúlt a maradék pénzért. Ezzel végképp betelt a pohár a barabelnél. A hölgy elbődült, és pikkelypáncélos, hegyes
karmokban végződő kezével akkorát csapott az asztalra, hogy a ripityára tört – néhai – bútordarabról kártyák, kreditek és edények íveltek a
levegőbe. Az asztal romjain átgázolva Shallamar a koréliai ellen indult.
– Nem! Le fogom harapni a fejed, te csaló! Akkor majd meglátjuk, mennyire vagy jó!
A barabel szélesre tátott száját látva Han jobbnak látta komolyan venni a fenyegetést. Jól begyakorolt, villámgyors mozdulattal a
sugárvetőjéhez kapott, megmarkolta a fegyver simára koptatott agyát, és ugyanilyen gyorsan kirántotta… azaz kirántotta volna, ha az a
célkeresztjénél fogva be nem szorul a pisztolytáskába.
A barabel rávetette magát. Han hátraugrott, de nem elég gyorsan. Shallamar hosszú, éles karmai végigszántották a dzsekijét, és
beleakaszkodtak. Han, miközben még mindig a fegyverét rángatta, érezte, hogy szélsebesen előrerántják, egyenesen bele egy forró, hatalmasra
tátott, bűzlő hüllőszájba.
Az utolsó pillanatban egy sárgásbarna bunda villant be a barabel háta mögé. Egy vaskos kar hátulról elkapta Shallamar nyakát, és akkora
üvöltéssel, hogy még a poharak is beleremegtek, elrántotta Hantól.
– Csubi! – kiáltott fel megkönnyebbülten Han. Még soha nem örült így senkinek.
A barabel visszaüvöltött, és elhajítva magától a koréliait, a vuki ellen fordult.
– Tarts ki egy percig, Csubi! – rikoltotta Han, és immár két kézzel működve, végre kiszabadította a sugárvetőjét. Kibiztosította, és a vukival
birkózó barabelre irányította, de Shallamar nem nyújtott jó célpontot.
A két vicsorgó, sziszegő behemót körbetáncolta a helyiséget, pozdorjává zúzva mindent, ami az útjába került. A többi vendég és
szabakkjátékos felpattant az asztalok mellől, és a falakhoz lapult, onnan kiabálva tanácsait vagy éppen szitkait a küzdőknek.
A sullusti a sugárvetője után nyúlt, de aztán látva, hogy Han már elővette a fegyvert, gyorsan meggondolta magát és inkább a bárpult
fedezékébe vonult.
Shallamar és Csubakka ezalatt groteszk ölelésbe fonódva azon voltak, hogy lefektessék és összetiporják a másikat.
– Hé, Csubi! – kiáltotta Han. – Hagyd a fenébe, és tűnjünk innen!
Mondani azonban sokkal egyszerűbb volt, mint megtenni. A sárgásbarna bundát és fekete pikkelyt váltogató forgatagból kivált egy fej, és
lecsapott a vuki karjára. Tűhegyes fogai szőrt és húst téptek ki Csubi alkarjából. A vuki felüvöltött a fájdalomtól, és dühében úgy megforgatta a
barabelt, hogy az szédülten terült el a lábánál.
Csubi csak erre várt. Megragadta a barabel farkát, és forgatni kezdte maga körül a lényt, akár egy parittyát. Amikor már úgy látta, hogy a
barabel kellő lendületre tett szert, elengedte és elégedett vicsorral figyelte, mint kenődik fel a falra.
Shallamar azonban szívós fajzat volt. Alig telt el egy pillanat, máris feltápászkodott, hogy megújult gyűlölettel folytassa harcát. A kábító
fokozat meg se kottyan neki, megölni viszont nem akarom – villant át Han tudatán. Végül az arany középút mellett döntött, és közepes
fokozatra állítva a fegyvert, a hüllő térdébe lőtt. Shallamar felvisított a fájdalomtól, és visszarogyott a fal tövébe. Pikkelyei füstölögtek és
gőzölögtek a térdén.
– Vigyázz, Csubi! – ordította Han, és már el is engedett egy kábító lövést az osztó felé, aki a sugárvetőjével célba vette a vukit. A devaroni
egyetlen hang nélkül összerogyott.
Han a kijárat felé rontott, és Csubi, vértől csepegő karral követte. A kocsma tulajdonosa, egy veszettül szitkozódó devaroni nő útjukat állta,
Han fegyvere azonban jobb belátásra bírta. Az ajtó azonban már nem volt hajlandó önként félreállni, és Han jókorát koppant rajta. Zárva!
Han hat nyelv keverékén káromkodva a legerősebb fokozatra állította a sugárvetőjét, és tátongó lyukká lőtte az ajtót. A tulajdonosnő
felhördült a döbbenettől, de mire bármit is szólhatott volna, Han és Csubakka már hallótávolságon túl járt.
Végigrohantak a bűzös sikátoron, és kifordultak a kék fából és díszesen vakolt betonból emelt épületekkel szegélyezett főutcára. A koréliai
megborzongott a szakadt dzsekijébe kapaszkodó huzattól. A Devaron déli sarkvidékén tartózkodtak, ahol most éppen kora tavasz volt.
Han eltette a sugárvetőjét, és gyors sétára lassította tempóját.
– Hogy van a karod, pajtás?
Csubi vicsorgásba torkolló morajlással felelt. Han megvizsgálta a sebet.
– Nos, végül is senki nem kérte, hogy visszajöjj – vont vállat. – Persze, nem mintha Haragudnék rád érte… Izé…még meg sem köszöntem,
hogy… khm… megmentetted az irhámat.
A vuki kérdőn felmordult. Han elfintorodott.
– Hát… nos, talán igen – motyogta. – Még soha nem volt partnerem, de… igen, miért is ne? Átkozottul unalmas tud néha lenni, ha az
embernek sokáig kell egyhuzamban magányosan ücsörögnie egy pilótafülkében.
Csubi, a fájdalma ellenére, boldogan rámordult.
– Azért ne bízd el magad! – figyelmeztette Han. – Most pedig, gyerünk, keressünk egy orvosdroidot! Az utca túloldalán látok egy rendelőt.
Nyomás!
Egy órával később Csubi már túl volt a kezelésen. A droid baktakezelésben részesítette, majd bekötözte a karját, és végül biztosította a
vukit, hogy fajtája gyorsan regenerálódik.
Az utcára kiérve Csubi megemlítette, hogy éhes. Han válaszolni akart, de valaki, egy közeli kapualj fedezékéből, belefojtotta a szót.
– Solo pilóta!
Han megtorpant, és a hang irányába nézett. Egy durosi férfi állt az árnyékba húzódva. Han szétnézett; a devaroni utca csendes és néptelen
volt. A belvárosnak erre a részére csak gyalog lehetett bejönni.
– Igen? – kérdezte halk hangon.
A kék bőrű durosi intett neki, hogy kövesse a szomszédos sikátorba. Han követte a mellékutca torkolatáig, ahol megállt, és hátát a falnak
vetve megmarkolta a sugárvetője agyát.
– Eddig megyek és nem tovább, míg nem tudom, miről van szó.
A durosi szomorú ábrázata, ha lehet, még jobban megnyúlt.
– Egy közös barátunk, Igazmondó Toryl ajánlotta önt. Azt mondta, ön kiváló pilóta, Solo.
Han ettől valamennyire megnyugodott, de még mindig nem vette le a kezét a sugárvetőjéről.
– Aha – dünnyögte. – Tudja bizonyítani, hogy Toryl küldte?
A durosi félelem nélkül a szemébe nézett tiszta, holdkőszínű szemével.
– Toryl megkért, hogy közöljem: a Talizmánt sikerült eladni.
Han levette a kezét a fegyverről.
– Rendben, most már tudom, hogy ő küldte magát. Miről lenne szó?
– A Hutt rendszerbeli Nar Hekkára kellene elvinni egy hajót – felelte a durosi. – Jól fizetek… de Solo pilóta, nem szabad felengednie a
birodalmi járőröket a fedélzetre, ha beléjük botlik.
Han felsóhajtott. Újabb gombócot kell lenyelnie. A durosi ajánlata azonban érdekelte: mindenképpen szándékában állt eljutni a Nar
Shaddaara, a Nal Hutta körül keringő “Csempészek Holdjára”. A Nar Hekkán biztos nem lesz nehéz találni egy hajót a Nal Huttára vagy a
Nar Shaddaara.
– Mit kell még tudnom?
– Az ajánlatom csak akkor áll, ha két órán belül fel tud szállni a hajóval – folytatta a durosi. – Ha nem megy, akkor kénytelen leszek valaki
mást keresni.
Han fontolóra vette az ajánlatot.
– Nos… talán változtatni tudok a terveimen… megfelelő bér ellenében.
A durosi megnevezett egy összeget, majd hozzátette:
– És ugyanennyit átadáskor.
Han hümmögött és a fejét vakargatta, noha valójában szíven ütötte a felajánlott összeg.
– Hát, Csubi – játszott a durosi idegeivel –, sok más helyre is el kellene még mennünk, nem igaz, pajtás?
A durosi megnevezett egy újabb összeget.
Túl gyorsan, állapította meg Han. Ez a fickó nagyon kétségbe lehet esve.
– Nem is tudom – tett úgy, mintha még mindig kevesellné a bért. – Nem éri meg, ha a birodalmiak bármikor szétrúghatják a hátsómat. Mit
kellene szállítani?
A durosi arckifejezése semleges maradt.
– Ezt nem mondhatom el, azt azonban igen, hogy ha épségben átadja a hajót és szállítmányát a hutt Tagtának, akkor ő roppant elégedett
lesz. Márpedig ha egy hutt lord elégedett valakivel, akkor az általában azt jelenti, hogy az illetőnek többé nem lesznek anyagi természetű
gondjai. Tagta a hutt Jiliac legmagasabb rangú helytartója a Nar Hekkán.
 Han egyre érdekesebbnek találta az ajánlatot. Jiliac nagy név volt az alvilágban. Ha sikerülne egy ajánlást kicsikarnia ettől a Tagta nevű
tagtól…
– Hm… – Han megvakargatta a feje búbját, aztán szemrebbenés nélkül megnevezett egy vaskos összeget. – És előre mindet.
A durosi halványkék bőre mintha még halványabbá vált volna, de a férfi bólintott.
– Az összeg rendben, de csak a felét adhatom oda előre. A többit Tagtától fogja megkapni, Solo pilóta.
Han ezen is elmerengett, és végül igent intett a fejével.
– Rendicsek, áll az üzlet. Csubi – fordult a közelben tébláboló vuki felé –, menj vissza a cuccainkért, és hozd el őket, míg én tisztázom a
részleteket a barátunkkal! Rendben?
Csubi halk igent morgott.
– Kösz. Akkor találkozunk a főtér északi szélén, egy óra múlva.
Csubakka bólintott, és már ment is az útjára.
Han közelebb lépett a durosihoz.
– Két órán belül fel fogunk szállni a hajóval. Hol fogom megtalálni ezt a Tagta nevű huttot?
A durosi elmondott neki minden tudnivalót, aztán a kezébe nyomott egy köteg bankót, megadta a hajó biztonsági kódját, és felszívódott a
sikátor félhomályában.
Hannak maradt néhány felesleges perce, ezért beült a sarkon túl lévő kávézóba. A devaroni nőt csak hosszas veszekedés és fenyegetőzés
árán sikerült rávennie, hogy főzze meg neki a húsételt, de megérte. Az étel a sörgőz maradékát is kiebrudalta a szervezetéből. Most, hogy
kitisztult a feje és visszatért az ereje, Han újra embernek érezte magát.
Útban a főtér felé betért egy használt ruhákat árusító kereskedésbe. A barabel által szétmarcangolt zekét egy ép, bár alaposan elnyűtt
gyíkbőr dzsekire cserélte, aztán – immár “elegánsan” – tovább folytatta útját a találkahelyre.
Megérezte, hogy valami nincs rendjén, már jóval azelőtt, hogy kiért volna a térre. Az összegyűlt tömeg zaját semmivel nem lehetett
összetéveszteni. Mindannyian ugyanazt kiabálták, egy kórus összhangjával. Han hátán felborzolódott a szőr: a szavak ismerősnek tűntek. Nem
Basic nyelven szóltak, de már hallotta valahol őket.
De hol?
Van egy rossz érzésem… gondolta, mielőtt megpillantotta volna a tömeget. Kántáltak. Énekeltek és előre-hátra hajlongtak vallásos
révületben. A legtöbben devaroniak voltak, de akadtak köztük emberek és egyéb lények is. Han tekintete, végigsiklott a fejek felett, és egy
hordozható emelvénynek ütközött. Az emelvény tetején álló alak mintha Han legrosszabb álmából lépett volna elő.
Ó, ne! Ez egy ylesiai áhítat, az a misszionárius pedig Veratil! Nem láthat meg!
Öt évvel korábban Han közel fél évet töltött a kibírhatatlanul párás és latyakos Ylesia bolygón. Pilótaként dolgozott, egy kalap alatt pénzt és
tapasztalatot gyűjtve az akadémiai felvételire. Az Ylesia a Hutt rendszer peremén helyezkedett el, és lakói, a huttokkal távoli rokonságban lévő
t’landa tilek “jóvoltából” a vallásos révületet kereső zarándokok állítólagos menedékéül szolgált.
A t’landa tilek sok világba elküldték hittérítőiket – akik elragadó hévvel dicsőítették az Egyet és a Mindent –, de Han mindeddig elég
szerencsés volt ahhoz, hogy elkerülje őket.
Egy vérgőzös pillanat erejéig a koréliai erős késztetést érzett rá, hogy előrántsa a sugárvetőjét, lelője Veratilt, és odakiáltsa a tömegnek:
– Menjetek haza! Az egész nem több egy nagy szélhámosságnál! Nekik csak rabszolgákra van szükségük, ti ostobák! Táguljatok innen,
amíg lehet!
De hogyan nyithatná fel a szemüket? Hiszen galaxisszerte a legtöbb lény számára az Ylesia a hit szimbóluma volt, egy olyan Paradicsom,
ahol a hívők a vallásuknak élhetnek, és azok, akik a múltjuk elől menekülnek, menedéket nyerhetnek.
Azt, hogy az ylesiai “Paradicsom” valójában egy halálos csapda, csak néhány szerencsés tudhatta, azok – mint például Han –, akiknek
sikerült ép bőrrel elszökniük a bolygóról. Han biztos volt benne, hogy Veratil hajója már felszállásra készen várja, hogy az új “zarándokok” a
fedélzetére tóduljanak. A szerencsétlenek még csak nem is sejthették, hogy valójában rabszolgamunka vár rájuk az Ylesia sensostimgyáraiban,
és ha már agyondolgozták magukat, halál a Kessel bányáiban.
Teroenza, Veratil főnöke az Ylesia főpapja volt. Mielőtt elmenekült volna a telepről, Han elrabolta a t’landa til vezető
műkincsgyűjteményének a legféltettebb darabjait, és megsebesítette Teroenzát. A főpap privát jachtján, a Talizmánon, szökött el. Nem sokkal a
megmenekülése után rá kellett jönnie, hogy a t’landa tilek és hutt parancsolóik zsíros vérdíjat tűztek ki “Vykk Draygo” – ez volt Han akkori
álneve – fejére. A koréliainak meg kellett változtatnia a személyazonosságát, de még a retinamintáját és a sebhelyeit is, hogy életben
maradhasson.
Érthető tehát, hogy Veratil láttán Han félrefordította a fejét, és azt kívánta, bárcsak lenne egy csuklyája, amit a fejére húzhatna. Ha a
beavatott felismeri, akkor nagy bajban lesz.
A kántálás hangereje fokozódott. Han a hideg devaroni időjárás ellenére verejtékezni kezdett – mert tudta, mi következik.
A tér túloldalán egy magas, bundás fickó álldogált, és érdeklődve a szertartást figyelte. Csubi! Nem hagyhatom, hogy belekeverjék!
Néhány perc, és jön a Megvilágosulás!
Belevetette magát a tömegbe, és átkönyökölte magát a tömött sorok között. Mire odaért a vukihoz, teljesen kifulladt.
– Csubi! – ragadta meg a szőrös óriás karját. – Tűnjünk innen! Bármelyik percben elszabadulhat a pokol!
A vuki kérdőn rámordult.
– Ne érdekeljen, honnan tudom! – próbálta túlkiabálni a tömeget Han. – Tudom, és kész! Bízzál bennem!
Csubakka engedelmesen bólintott, és hátat fordított neki, hogy kinyomuljon a tömegből. Han utánaindult, de valamin megakadt a szeme. Egy
villanás… a fény játéka egy aranyvörös hajtincsen.
Csak egy pillantás volt az egész, Han mégis úgy érezte, mintha tövestül rántották volna ki a szívét.
Bria? Bria!
Egy fél pillanatra látta csupán a sápadt, ám mégis tökéletes arcot és azt a rakoncátlan hajtincset, de ennyi is elég volt. Biztos volt benne,
hogy ő áll ott, fekete köpönyegben, a tömeg közepén.
Emlékek rohanták meg, olyan tömény mennyiségben, hogy beleszédült.
Egy áttetszően sovány rabszolga az Ylesia egyik stimgyárában. Egy rémült, de elszánt lány, aki nélkül soha nem rabolhatta volna
ki Teroenza kincseskamráját. A Togoria aranypartján eltöltött nap, a csókra csábító, cseresznyepiros ajkak. A forró ölelések…
Bria, aki azért hagyta el őt, mert egyedül akarta leküzdeni a függőségét.
Han az elmúlt öt évet azzal töltötte, hogy megpróbálta elfelejteni a lányt. Négy év Birodalmi Akadémia és közel egyévnyi szolgálat alatt
sikerült elhitetnie magával, hogy már nem érdeklik a történtek. Most azonban elég volt egyetlen pillanat, hogy rászakadjon a felismerés:
mindvégig hazudott magának.
Habozás nélkül megfordult, és visszafurakodott a tömegbe. Félúton járt, amikor az eksztázis – a “Megvilágosulás” – végigsepert a
jelenlévőkön, akik úgy terültek el a tér kövén, mintha fejbe kólintották volna őket.
Han már régen elfelejtette, milyen erős hatással tud lenni az emberre a Megvilágosulás. A kéj intenzív hullámai átzúdultak elméjén, görcsbe
rándítva testét és lelkét. Nem is csodálta, hogy a zarándokok ilyen tömegekben hagyják magukat az Ylesiára csábíttatni – az “égi ajándék”
által. Han tisztában volt vele, hogy az egész nem több infrahangok által gerjesztett tömeghipnózisnál, mégis minden akaraterejét latba kellett
vetnie a hatás ellen.
Nem láthatta, de tudta, hogy Veratil tokája kitágult, és a “beavatott” mély frekvenciájú hangokat hümmög, miközben meleg, pozitív
érzelmekre koncentrál. Az eredmény ugyanolyan végzetes hatással volt a gyanútlan egyénre, mint bármely más kábítószer. A “megvilágosítás”
képességének egyébként minden t’landa til birtokában volt – része volt szexuális életüknek, és arra használták, hogy magukhoz vonzzák a
t’landa til nőket.
Han körül mindenki elterült, és a legtöbben vadul rángatóztak a kéjtől. A látvány undorral töltötte el Hant. Időközben sikerült legyőznie a
Megvilágosulás hatásait, így most minden figyelmét arra összpontosíthatta, hogy kikerülje a rángatózó testeket. Már nem látta a fekete
köpenyes alakot, sem az árulkodó hajtincset.
Az ujjbegyei keserűen kellemes bizsergéssel jelezték, hogy még emlékeznek a hajszálak lágy, selymes tapintására. Egek… hogy mennyire
szeretett játszadozni velük, figyelni, mint játszanak ők a felszínükön megtörő, aranylóan vörös színbe öltöző fénnyel…
A látomás lebukott egy kőpad mögé. Han érezte, hogy gombóc nő a torkába. Bria azért hagyta el őt, mert a Megvilágosulás rabja volt…
Vajon ugyanígy rabként töltötte el az elmúlt öt évet is? Önként vállalt rabszolgaságban, mert képtelen volt elszakadni t’landa til mestereitől, akik
naponta megadták neki azt, amire szüksége volt? Milyen furcsa… azt hitte, Bria ennél sokkal erősebb.
Han odaért a padhoz, de a fekete köpenyes nő már sehol sem volt. Hova ment? Bria! Han kétségbeesetten körülnézett, de csak
nyögdécselő, ziháló idegeneket látott. Elkeseredésében felugrott a padra, hogy a tér távolabbi zugait is bekémlelje, és csak akkor jött rá,
mekkora ostobaságot követett el, amikor azon kapta magát, hogy a tömeg felett magával Veratillal néz farkasszemet.
A hatalmas, négylábú, apró kezű, busa fejű “egyszarvú” döbbenten nézett vissza rá parányi vörös szemével. Han biztos volt benne, hogy
Veratil első pillantásra felismerte benne Vykk Draygót, azt az embert, aki romba döntötte a sensostimgyárat, ellopta Teroenza kincsét, és – ha
közvetve is –, de megölte a hutt herceget, Zavvalt.
Han körül a kéj hangjait a fájdalom és a csalódottság zűrzavara váltotta fel. Veratil már ügyet sem vetett a tömegre, így a Megvilágosulás
minden átmenet nélkül, még a beteljesedés előtt, abbamaradt.
Egyesek hangosan zokogtak, mások a fájdalomtól önkívületi állapotban vergődtek, megint mások feltápászkodtak, és megalázottan, dühösen
szitkozódtak. Han leszegte a fejét, és megpróbált elvegyülni ezek között.
Ekkor pillantotta meg újra a fekete köpenyes alakot.
Bria!
Feledve Veratilt, és feledve a veszélyt, Han félretaszította az útjában állókat, és a földön fekvőket tapodva a nő után eredt.
– Bria! – kiáltotta. – Várj!
A nő is rohanni kezdett, Han azonban gyorsabb volt nála. Néhány szökkenéssel beérte, megmarkolta a vállát, és maga felé fordította…
…de nem Briát. Egy ismeretlen nőt üldözött.
Hogyan is téveszthette össze vele? Ez a nő sem volt csúnya, sőt a maga… elnyűtt módján csinos volt, de Bria… Briánál tüneményesebb
lányt még sohasem látott. És Bria magas volt, ez a nő pedig alacsony és sötétszőke. Meg mérges.
– Mégis, mit képzel? – csattant fel Basic nyelven. – Hagyjon békén, vagy hívom a biztonságiakat!
– Sajnálom… tényleg – hátrált el tőle Han. – Összetévesztettem valakivel.
– Nos, akkor őszinte részvétem az illetőnek – mondta megvetően a nő. – Egy ilyen neveletlen, goromba fráter csak nyűg lehet a nyakán!
– Nézze – emelte fel védekezően mindkét kezét Han –, sajnálom, nővér. Elmegyek, rendben?
– Azt nagyon jól teszi – mondta hirtelen meglágyulva a nő. – Az a pap, ha jól látom, magára uszította a biztonságiakat.
Han hátralesett, aztán káromkodva nyaka közé vette a lábát, és kiiramodott a tömegből. Csubakka figyelemmel kísérhette ügyetlenkedését,
mert máris ott termett mellette.
Együtt loholtak tovább, míg üldözőik végleg le nem maradtak mögöttük.
Túl sokat ittam… döntötte el Han. Csak ez lehet az oka. Óvatosabbnak kell lennem ezután… sokkal óvatosabbnak…
– Sikerült elmenekülnie Hannak? – kérdezte Bria Tharen a barátnőjétől. Lanah Malo ebben a percben lépett a szobájukba, hóna alatt Bria
fekete köpenyével. Bria az olcsó szállodai szoba egyetlen, emberi használatra alkalmas székén ült.
– Úgy tűnt – felelte Lanah. Bria ölébe lökte a köpenyt, aztán fogta az utazótáskáját, és az ágyra borította a tartalmát. Utoljára azt láttam,
hogy ő és az a behemót vuki társa felugrottak egy siklóbuszra. A biztonságiak gyalog követték őket. Gondolom, így sikerült lerázniuk őket.
– Azóta már biztosan elhagyták a bolygót – suttogta maga elé Bria. Felállt a székből, az ablakhoz lépett, és felnézett a Devaron
korallpirossal átitatott égboltjára. Könnycseppek fátyolozták el kékeszöld szemét. Nem hittem, hogy valaha is viszontlátom őt. Nem hittem,
hogy ennyire fog fájni…
A fájdalom jelentéktelenné és szánalmassá tette az örömöt, amit egyébként éreznie kellett volna. A mai nap volt az első, hogy kín és
sóvárgás nélkül ellen tudott állni a Megvilágosulásnak. Éveken át harcolt a függőség ellen, s annyi szenvedés és gyötrelem után ma végre
szabad nő lett. Hogy várta ezt a napot, mennyit álmodozott róla – az öröm azonban eltörpült a fájdalom mellett, amit Han felbukkanása
okozott. Iszonyatos érzés volt újra látni őt, és újra elmenekülni tőle.
– Nem beszélhettél volna vele mégis? – kérdezte az alacsonyabbik nő, mintegy Bria gondolatait visszhangozva. Bria a szoba belseje felé
fordult, és figyelte, mint ölti magára a bajtársa viharvert, khakiszínű dzsekijét. Lanah visszapakolta a többi holmit a táskába, aztán kérdőn Briára
nézett. – Mit ártott volna?
 Bria a hátára kanyarította a köpönyegét. Egészen hűvös lett most, hogy a nap lebukott a láthatár mögé.
– Nem – felelte halk hangon. – Nem tehettem.
– Miért nem? – érdeklődött Lanah. – Nem bízol benne?
Módszeres, precíz mozdulatokkal, akár egy droid, Bria ellenőrizte a sugárvetőjét. Alacsonyan, a combjára szíjazva viselte, ahogyan Han
tanította neki, öt évvel korábban, amikor még társak… és szeretők voltak.
– De igen – felelte. – Az életemet is rábíznám. Csakhogy most nem rólam van szó, hanem mindannyiunkról. Egy ballépés ebben a fázisban
az egész mozgalom végét jelentheti. Nem kockáztathatok.
Lanah bólintott.
– Kétségtelen, Solo felbukkanása keresztbe húzta a terveinket. Ki tudja, mikor fog megint ilyen kitűnő célpontot nyújtani Veratil…
Gyanítom, hogy most vissza fogja húzni a csíkot az Ylesiára, hogy beszámoljon Teroenzának a te exbarátod váratlan felbukkanásáról.
Bria fáradtan beletúrt a hajába. Han imádta ezt csinálni, ütötte szíven az emlékezés. Ó, Han…
Lanah Malo cinizmussal vegyes szánalommal méregette a barátnőjét.
– Majd később magadba roskadhatsz, Bria, most azonban el kell kapnunk a koréliai járatot. A parancsnok jelentést vár tőlünk. Még ha nem
is sikerült leszednünk Veratilt, legalább kapcsolatba léptünk a devaroni csoporttal. A küldetés tehát nem volt eredménytelen.
– Nem fogok magamba roskadni – ígérte komor arccal Bria. Helyére tolta a sugárvetőt, anélkül hogy a pisztolytáskára pillantott volna. Ezt
is Hantól tanulta. – Már rég túltettem magam Hanon.
– Hát persze – bólogatott kétkedően Lanah. Felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult. – Hát persze…
2. fejezet
A csempészek utján
Han Solo, kezében egy csésze stimteával, becsoszogott a durosi hajó pilótafülkéjébe. Homályos szemmel az ablakra pillantott, melyen túl a
hipertér megnyugtató csillagsávjait lehetett látni, aztán a másodpilóta-ülésben terpeszkedő vuki felé fordult.
– Jó nagyot aludtam – mondta vádlón. – Nem ébresztettél fel.
Csubakka egy rövid megjegyzéssel válaszolt.
– Igen, rám fért a pihenés – ismerte el Han –, de akkor is te vagy az, aki megsebesült. Hogy van a karod?
A vuki biztosította Hant, hogy remekül. Han megnézte a sebet, bólintott, aztán belevetette magát a pilótaszékbe.
– Nagyszerű. Be kell vallanom, pajtás, hogy fenemód örültem, amikor megjelentél tegnap. Az a barabel nem sokat teketóriázott. Akár még
rosszra is fordulhattak volna a dolgok.
Csubi illedelmesen megjegyezte, hogy rosszra fordultak a dolgok. Han vállat vont.
– Igazad van. De jut eszembe… – Feltápászkodott, megkereste a szabványos tartozékként minden hajón fellelhető szerszámosládát, s
előkotort belőle egy miniatűr lézerhegesztőt meg egy finomreszelőt. Visszaült a helyére, előhúzta a sugárvetőjét, levágta róla a célkeresztet,
aztán nekilátott simára reszelni a csonkot.
Csubi megkérdezte, miért teszi.
– Szeretném, ha legközelebb nem akadna bele a pisztolytáskába – magyarázta Han. – Elég kínos volt, amikor nem sikerült előrántani. Jó
céllövő vagyok, és célkereszt nélkül is az leszek.
Csubi tűnődve figyelte Han mozdulatait. Rövid szünet után a koréliai folytatta:
– Nagyon pórul járhattunk volna. Ha bunyó helyett lövöldözés tört volna ki, egyikünk sem jut ki onnan élve. És még annál rosszabbul is
járhattunk volna… Fogalmad sincs, mekkora veszélyben voltunk az ylesiai áhítaton. Ha Veratil biztonsági emberei elkapnak minket… hidd el
nekem, pajtás, azok a t’landa tilek nem sokat teketóriáznak. Ha elkaptak volna minket, most nyakig lennénk a humbaba ganéjban.
Csubi kérdőn felmordult.
– Igen, azt hiszem, magyarázattal tartozom – sóhajtott Han. – Tudod, öt évvel ezelőtt elszegődtem hozzájuk, hogy gyakorlatot szerezzek
teherszállító hajók vezetésében, ami egyébként az akadémiai felvételihez kellett. Szóval, felcsaptam pilótának az Ylesián. Hallottál már a
helyről?
Csubi halkan nyüszített.
– Úgy van. A zarándoktelepek. Kivéve, hogy nem azok, pajtás. Az egész egy nagy humbug, egy nagy átverés. A huttok ellenőrzik a helyet.
A zarándokok azért mennek oda, hogy egyesüljenek a kozmikus Mindennel, vagy valami ilyesmi, aztán a huttok fűszergyáraiban kötnek ki mint
rabszolgák. A legtöbb szerencsétlen bolond nem bírja sokáig. Három telepük volt, mikor nekik dolgoztam, de azóta állítólag ötre vagy hatra
növelték a számukat.
Csubakka szomorúan megcsóválta a fejét. Han szemügyre vette a munkája eredményét.
– Legfőbb ideje lenne odamenni valakinek, és szétlőni azokat a ronda csúszómászókat. Voltam már tolvaj, Csubi, meg csempész, szélhámos
és hamiskártyás, és sok egyéb, amire nem vagyok különösebben büszke, de rabszolgákat tartani… Undorító szokás. Ki nem állhatom a
rabszolgatartókat. A világegyetem söpredéke. Habozás nélkül cafattá lőném őket.
Csubakka, természetesen, heves bólogatással jelezte egyetértését. A koréliai elégedett vigyorral húzta végig kezét a simára reszelt csövön.
– Ja – rakta el a fegyvert –, már majdnem elfelejtettem, kinek beszélek. De hogy visszatérjek arra, amit elkezdtem, hosszú és kanyargós
történet. A lényeg az, hogy végül arra az elhatározásra jutottam, jobb lesz megpattanni a bolygóról. Hogy a jövedelemkiesést pótoljam, elloptam
néhány holmit a főpaptól. Jókora gyűjteménye volt műtárgyakból, drágakövekkel kirakott fegyverekből, meg más effélékből. Az egyetlen gond
csak az volt, hogy Teroenza és a hutt főnöke, Zavval a lehető legrosszabbkor jelent meg a színen. Lövöldözés lett a dologból, és Zavval
elpatkolt.
Csubakka kérdő hangot hallatott.
Han felsóhajtott.
– Nem, nem én lőttem le, de, végeredményben én tehetek róla, hogy meghalt.
Csubi megjegyezte, hogy amennyire ő ismeri a huttokat, minél kevesebb van belőlük, annál jobb.
– Igen, én is pontosan ezt gondolom – mondta Han –, de könnyen előfordulhat, hogy huttoknak fogunk dolgozni, ezért ajánlom, tartsd meg a
véleményedet magadnak! – Belekortyolt a stimteába, és elmélázva kinézett a csillagcsíkos űrbe. – Szóval, valahogy sikerült elpucolnom. Most
viszont, hogy Veratil tegnap felismert, megint nyakig benne vagyok a kulimászban. Rossz előérzetem van. A t’landa tilek nagyon gorombák
tudnak lenni…
Csubi kérdezett valamit. Han válaszként mély hallgatásba zuhant.
– Hogy miért mentem vissza a tömegbe, és adtam rá esélyt Veratilnak, hogy meglásson és felismerjen? – kérdezte végül. – Nos, pajtás,
tudod… ott volt az a lány…
Csubakka elmormogott egy vuki szólást, amely lefordítva valami olyasmit jelentett, hogy: “Miért nem vagyok meglepve?”
– Nos, ő egy… ő egy különleges lány – jött zavarba Han. Bria Tharen. Tegnap, a tömegben, egy pillanatra azt hittem… – vállat vont – …
azt hittem, őt látom. Megesküdtem volna, hogy láttam ott állni a tömegben. Öt évvel ezelőtt… barátok voltunk. Közeli barátok.
Csubakka elmélyülten bólintott. Alig egy hónapja utazott együtt Han Solóval, mégis számtalan bizonyítékát látta annak, hogy az ember nők
szinte kivétel nélkül vonzódnak a koréliaihoz.
Han lehorgasztotta a fejét.
– De csak a képzeletem játszott velem. Amikor végre utolértem, kiderült, hogy nem ő az. Olyan bor… – Öntudatosan megköszörülte a
torkát, és helyesbített: – Olyan csalódott voltam. Annyira örültem volna neki, ha újra összefutunk. Ivott egy újabb kortyot a kihűlőfélben lévő
teából. – Éjjel Briával álmodtam – motyogta, inkább önmagának, mintsem a vukinak. – Egyenruhában voltam, és ő mosolygott rám…
Csubakka együtt érzően felmordult. Han felnézett a vukira.
– Semmi gáz, Bria már a múlté. Előre kell tekintenem. És mi a helyzet veled, pajtás? Van barátnőd?
A vuki habozott. Han mindentudóan elvigyorodott.
– Valaki, egy különleges személy? Vagy valaki, akiről szívesen mondanád azt, hogy különleges szerepet tölt be az életedben?
Csubi szégyellősen a stabilizátor gombjával babrált.
– Vigyázz, le ne nyomd azt! – figyelmeztette Han. – Jól van, nem kell elmondanod. Vagy mégis, hiszen én beavattalak a titkomba. Ha a
társam akarsz lenni, akkor bíznod kell bennem, nem igaz?
Szőrös társa ezen elrágódott egy darabig, aztán bólintott, és eleinte vonakodva, majd növekvő bizalommal mesélni kezdett. Volt a
Kashyyykon egy fiatal vuki lány, bizonyos Mallatobuck, akit Csubi igencsak vonzónak talált. Az ifjú hölgy többször is meglátogatta Csubi
lombbéli “közösségét”, és segítőkészen részt vett az öregek, többek között Csubakka apjának, az agg és elviselhetetlen Attichitcuknak a
gondozásában.
– Szóval kedveled őt – kacsintott rá Han. – És ő?
Csubakka ezt nem tudta. Kevés időt töltöttek együtt, de arra azért határozottan emlékezett, hogy melegséget látott a lány kék szemében.
– Mennyi ideje is annak, hogy utoljára láttad? – kérdezte Han.
Csubi magába mélyedt egy pillanatra, aztán kinyögte a választ.
– Ötven éve! – kiáltott fel Han. Tudta, hogy a vukik sokkal hosszabb ideig élnek, mint az emberek, de azért… Beleszürcsölt a teába. – Hát,
cimbora… nem akarok fájdalmat okozni neked, de ötven év hosszú idő. Lehet, hogy Mallatobuck azóta férjhez ment, és szült hat kisvukit. Túl
sokat vársz el tőle, ha azt hiszed, hogy ennyi ideig hajadon maradt a kedvedért.
Csubakka egyetértett vele abban, hogy jobb lesz mihamarabb visszatérni a Kashyyykra és felvenni a kapcsolatot Mallatobuckkal.
– Mondok neked valamit – derült fel Han arca. – Ha összeszedünk annyi pénzt, hogy venni tudunk egy saját hajót, akkor az első utunk a
Kashyyykra fog vezetni. Rendicsek?
Csubakka lelkesen felüvöltött. Han elmosolyodott, és arra gondolt, milyen jó is, hogy valakivel elbeszélgessen az utazások alatt. Az űrutazás,
ha az ember már “beugrott” a hipertérbe, piszok unalmas tudott lenni.
– Láttam, hogy a fedélzetre hoztál valami csomagot – váltott témát. – Mit vettél?
Csubi hátrament, és a szóban forgó paksamétával a kezében tért vissza. Visszaült a helyére, és kibontotta a csomagolást. Egy halom fém-
és farúd, meg egy puskatusszerű alkatrész és egy erős rugó tárult Han szeme elé.
– Mi a fene – dünnyögte tanácstalanul.
A vuki elmagyarázta neki.
– Vagyis nyílpuska – összegezte Han. – Nos, akkor sok szerencsét az összeszereléséhez. Az a rugó olyan masszívnak látszik, hogy nincs
ember, aki képes lenne megbirkózni vele.
Csubi egyetértően bólogatva magához vette a szerszámosládát, és nekifogott összeszerelni a fegyvert.
– Jó lövő vagy? – kérdezte Han.
Csubakka szerényen elismerte, hogy az övéi közt elég jó céllövőként tartják számon.
– Ez még jól jöhet – örült neki Han. – A Nar Shaddaara tartunk, szükség lehet arra, hogy egymás hátát vigyázzuk. Hallottál már erről a
holdról? A hutt bolygó, a Nal Hutta körül kering.
Csubi nem hallott róla.
– Én sem, de abból ítélve, amit hallottam róla, durva lehet. Még a Birodalom sem mer beavatkozni Nar Shaddaa belügyeibe. Ha vaj van a
fejeden, vagy olyan üzletet szeretnél csinálni, amit a hatóságok nem néznének jó szemmel, akkor a Nar Shaddaat neked találták ki.
Han a vezérlőpultra irányította a figyelmét. A Nar Hekka már egészen közel volt, hamarosan ki kellett lépniük a valós térbe. Csubakka
türelmesen várt, míg a kapitány ellenőrizte a hajó állapotát, aztán feltett egy kérdést.
Han felnézett.
– Megpróbáltam felkutatni Briát – ismerte el némi tépelődés után. – Eleinte gyűlöltem azért, mert elhagyott, de végül lecsillapodtam.
Végtére is tagadhatatlan, hogy sok mindenen keresztülment a lány. Két évvel ezelőtt kapcsolatba léptem Renn Tharennel, az apjával. Az öreg
azt mondta, hogy már egy éve nem hallott felőle. Fogalma se volt, hol lehet a lánya. – Han egy fájdalmasat sóhajtott. – Kedveltem az apját. A
család többi tagja egyszerűen kibírhatatlan, Renn azonban rendes ember Egyszer kisegített, amikor mélyponton voltam. Miután kineveztek, az
első hathavi zsoldom arra ment rá, hogy visszafizessem a tartozásomat. Renn…
A hajó hipertéri vészjelzője megszólalt:
– Mindjárt kilépünk a hipertérből – közölte Han. – Megérkeztünk a Nar Hekkára, haver. Meg kell keresnünk egy Tagta nevű hutt lordot.
*
 Miután letették a hajót a durosi által megnevezett űrállomáson, összeszedték a holmijaikat, és csővasútra szálltak. A szerelvény egészen
addig a városig repítette őket, ahol Tagta, a hutt az udvartartását vezette.
Han már járt egy hutt bolygón, a Nal Huttán, és kellemetlen világnak találta – nedves, bűzös és nyálkás volt, akárcsak a lakói. Erre, vagy
még ennél is rosszabbra számított a Nar Hekka esetében is, de kellemesen csalódott. A bolygó egy hideg világ volt – az Y’Toub rendszer egyik
halvány, vörös csillaga körül keringett –, de a hutt kreditek és telepesei, akik közt a galaxis minden faját meg lehetett találni; technológiai
csodává varázsolták. A hatalmas, fűtött kupolák alatt ibolya árnyalatú égbolt kéklett. Helyi növényfajta kevés volt, a város dús lombú parkjain
és kertjein azonban ezt nem lehetett látni, és bármerre nézett az ember – vagy a vuki –, mindenütt virágok pompáztak ízléses, tömött
ágyasokban.
Han és Csubakka tátott szájjal rótták a város utcáit az arcukat simogató lágy, mesterséges szellőben. Üdítő változatosság volt “kint” lenni
egy ilyen csodaszép napon az űrhajóbeli bezártság után, jegyezte meg Han, és Csubakka öblös torokhangon egyetértett vele.
Hamarosan feltűnt előttük egy lenyűgöző, fehér kőépület Tagta rezidenciája és “irodája”.
Felkaptattak a rámpán (a huttok, nyilvánvaló okokból, nem alkalmaztak lépcsőket), és megálltak a hatalmas ajtó előtt. A főkomornyik, egy
parányi sullusti nő, remegő tokával hallgatta végig Hant, aztán eliszkolt, hogy engedélyt kérjen Lord Tagtától a bebocsátásukra. Gyors volt,
néhány perc múlva már vissza is tért.
– Lord Tagta látni óhajtja önöket – közölte. – Arra kért, kérdezzem meg önöktől, hogy ettek-e már. A lord éppen ebédel.
Han éhes volt, és gyanította, hogy Csubi is az, a hutt társaságban való étkezés gondolata azonban messzire űzte étvágyát. A huttok
testszaga túl erős volt az emberi gyomor számára.
– Már ebédeltünk – hazudta a komornyiknak. – De azért köszönjük Lord Tagtának a szívélyes meghívást.
Újabb néhány perc múlva megjelent három libériás gamorrai testőr, és a hutt ebédlőjébe terelte őket. A magas, boltívekkel kérkedő terem
azokra a katedrálisokra emlékeztette Hant, amelyeket még régen, valami távoli világban látott. Hatalmas, padlótól mennyezetig érő ablak
engedte be a napfényt, halvány rózsaszínre festve a fehér falakat. A főúr az asztal előtt feküdt – a huttok testfelépítése nem tette lehetővé az
ülést –, és különböző fogásokat ízlelgetett.
Hant enyhe rosszullét fogta el a tekergő és vonagló “étkek” láttán; mindazonáltal igyekezett leplezni undorát, miközben Csubakkával
megközelítette a hutt lordot.
Han ylesiai tartózkodásából fakadóan elég jól értette a hutt nyelvet, de csak értette. Beszélni nem tudta, mert a nyelv az árnyalatok
kifejezésekor olyan szubharmonikusok használatára támaszkodott, amit emberi torokkal képtelenség volt utánozni. Nem volt benne biztos, hogy
tolmácsdroid nélkül meg fogják érteni egymást, de sehol nem látott ilyet a helyiségben.
Tagta egy lebegő antigravitációs szánon hevert, de Hannak az volt a benyomása, hogy a lord e nélkül is meglenne. Egyes huttok annyira
elhíztak, hogy képtelenek voltak megmozdulni a saját erejükből, Tagta azonban nem volt annyira kövér, és öregnek sem látszott.
Ennek ellenére, ahogy elnézte a zabáló Tagtát, Han neki is kövér és tespedt jövőt jósolt. Ezen a napon a sűrű folyadékkal teli akvárium
tartalmát részesítette előnyben a hutt. A vonagló falatok egyik a másik után kerültek ki a tartályból, hogy eltűnjenek zöldes nyáltól csepegő
szájában.
Han kavargó gyomorral, de rezzenéstelen tekintettel figyelte.
Végül, néhány percnyi intenzív torkoskodás után, Tagta étvágya alábbhagyott. A lord felnézett, és hutt nyelven megkérdezte a vendégeitől:
– Érti valamelyikük az egyedtln valóban civilizált faj beszédét?
Tudva, hogy Tagta a hutt nyelvre gondolt, Han bólintott.
– Igen, Lord Tagta, én értem – felelte Basic nyelven. – Beszélni viszont nem igazán tudom.
A hutt széttárta apró, puffadt kezét, és meglepetten pislogott dülledt szemével.
– Dicséretes tulajdonság, Solo kapitány. Én magam értem a primitív Basic nyelvet, úgyhogy nem lesz szükségünk tolmácsra. – A vukira
mutatott. – És a társa?
– A társam és barátom nem beszéli az ön nagyra becsült népének a nyelvét, Lord Tagta. – Gyűlölte magát ezért az apró bókért, de
eltökélte, hogy ameddig lehetséges, igyekszik a hutt kedvében járni. Másként nem is volt érdemes a huttokkal üzletelni, márpedig Han egy
hosszú távú és gyümölcsöző kapcsolatban reménykedett.
– Értem, Solo kapitány – mondta Tagta. – Tehát elhozták a hajómat, miként azt vállalták?
– Igen, excellenciás uram – válaszolta Han. – A harmincnyolcas kikötőhelyre állítottuk be, a Q-7-es csillagkikötő komplexumban. – Nar
Hekka mint a hutt rendszer egyik legfontosabb kereskedelmi csomópontja, irdatlanul nagy űrkikötővel rendelkezett.
– Nagyszerű, kapitány Jól végezte a munkáján – Tagta intett a kezével. – Távozhatnak.
Han nem mozdult.
– Khm… Lord Tagta, ön még tartozik a fizetségem felével.
Tagta szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Mi? Azért jött hozzám, mert fizetséget remélt tőlem?
Han vett egy mély levegőt. Egyik fele legszívesebben eliszkolt volna, hiszen nincs az a pénz, amiért érdemes magára haragítania egy hutt
főurat az embernek. A másik, erősebbik fele azonban farkasszemet nézett Tagtával, és igyekezett nagyon bátornak mutatkozni. Ennek az
énjének volt egy olyan érzése, hogy próbára akarják tenni.
– Igen, excellenciás uram. Azt ígérték, hogy a fizetségem második felét akkor kapom meg, ha sikeresen letettem a hajót a Nar Hekkán.
Anélkül, hogy a közelébe engedtem volna egyetlen birodalmit. Azt mondták, ön fogja kifizetni nekem a fizetség eme részét.
Tagta sértődötten felfújta magát.
– Hogy merészeli azt állítani, hogy belementem volna egy ilyen nevetséges üzletbe? Követelem, hogy távozzon, ember!
Han kezdte elveszteni a türelmét. Keresztbe fonta a karját, szétterpesztette a lábát, és dacosan megrázta a fejét.
– Nem, excellenciás uram. Nekem fizetséget ígértek, tehát fizessen. Amíg meg nem kapom a béremet, egy tapodtat sem mozdulok.
– Pénzt merészel követelni tőlem?
– Ha pénzről van szó, sok mindent merészelek – vágott vissza Han.
– Hrrrmmmfff! – mordult el Tagta. – Utoljára mondom, koréliai! – figyelmeztette Hant. – Távozzon, vagy hívom az őrséget!
– Azt hiszi, Csubi és én nem tudunk elbánni néhány gamorraival? – gúnyolódott Han.
 Tagta gyilkos tekintettel méregette Hant, de nem hívta az őröket.
– Nézze, excellenciás uram… – folytatta fenyegetően szelíd hangon Han. – Gondolom, nem szeretné, ha azt mesélném mindenkinek, aki
csak az utamba kerül, hogy Tagta, a hutt adós maradt a pilótája fizetségével? – Han megvetően lebiggyesztette az ajkát. – Kétlem, hogy utána
bárki is hajlandó lenne elszegődni önhöz.
A hutt lord mellkasából egy újabb “hrrrmmmfff” tört fel, megfagyasztva Han ereiben a vért. Talán túl messzire ment?
A másodpercek kínos lassúsággal ketyegtek a fejében, miközben vadul kalapáló szívvel Tagta válaszát várta.
A hutt főúr végül elkuncogta magát – már ha erre a mély, alig hallható hangra ráillett ez az elnevezés.
– Solo kapitány, maga egy bátor fickó! Csodálom a merészségét! – Kotorászni kezdett az asztal dzsungelében, majd Han felé hajított egy
erszényt. – Tessék! Remélem, jól van kiszámolva.
Az átkozott csirkefogó! – gondolta elismerően Han. – Egész idő alatt ott hevert előtte! Csak próbára tett…
A tudat magabiztossággal töltötte el. Han fejet hajtott a hutt előtt.
– Hálás köszönetünk, Lord Tagta. Nem szeretnék tolakodó lenni, de kérnék öntől egy szívességet, excellenciás uram.
– Egy szívességet? – bömbölte a hutt, sűrűn pislogva dülledt szemével. – Maga aztán valóban merész, ember! És miről lenne szó?
– Ha nem tévedek, ön jól ismeri Lord Jiliacot, uram.
– Igen, üzleti kapcsolatban állok Jiliackal – felelte gyanakvóan Tagta. – Ugyanahhoz a klánhoz tartozunk. Mit akar tőle?
– Nos, azt hallottam, hogy jó pilótákat keresnek a Nar Shaddaan, és tekintve, hogy Lord Jiliac ellenőrzi a Csempészek Holdját, gondoltam,
segíthetne nekem elhelyezkedni, uram. Kiváló pilóta vagyok, efelől biztosíthatom. Ha megtenné, hogy beajánl minket Lord Jiliachoz, rendkívül
hálás lennék, uram.
– Ahhh… – robbant elő a hang a masszív mellkasból. Értem. És mit mondjak neki? Azt, hogy maga szemtelen és mohó, Solo kapitány?
Han elvigyorodott. Most már sínen volt – a huttoknak meglehetősen bizarr humorérzékük volt, de ettől még humorérzék volt.
– Ha gondolja, hogy ez segíthet, Lord Tagta…
– Haha! – bódult el jókedvűen a hutt. – Hadd mondjam el, Solo kapitány, hogy eddig nem sok emberrel találkoztam, aki büszke lett volna
eme tulajdonságaira! Az én népem azonban, bizony, kiváló erényként tartja számon őket.
– Ahogy mondja, uram – mormogta Han, nem tudva, mit kellene erre válaszolnia.
A hutt lord felmordult.
– Írnok!
Egy kétlábú droid csoszogott elő egy függöny mögül.
– Parancsol, magasságos uram?
Tagta magához intette a droidot, és elhadart neki valamit hutt nyelven. Han csak annyit értett meg belőle, hogy “pecsétek” és “üzenet”.
Pár perccel később a droid egy tenyérnyi holokockával tért vissza. Átadta Tagtának, és tisztelettudóan hátrébb húzódott. Tagta elolvasta a
beleírt üzenetet, elégedetten felmordult, aztán megnyalta a kocka egyik oldalát, és hagyta, hogy a készülék automatikusan magába zárja a
zöldes nyálkát.
– Tessék, Solo kapitány – nyújtotta Han felé a holokockát. – Lord Jiliac ebből tudni fogja, hogy én küldtem magát. Valóban szüksége van jó
pilótákra. Dolgozzon keményen, és elnyeri jutalmát! Mi, huttok többek közt arról vagyunk ismertek, hogy nagylelkűen és jóindulattal viseltetünk
a minket szolgáló alacsonyabb létformák iránt.
Han óvatosan megfogta a kockát, de az már nem volt nedves. Az eljárás undorító volt, de nagyon okos – ilyen pecsétet nehéz lett volna
hamisítani.
Mélyen meghajolt, és oldalba bökte Csubakkát, aki erre ugyanezt tette.
– Köszönjük, excellenciás uram!
Odakint a rámpa aljában Han megállt, és kettéosztotta a kreditösszeget.
– Arra az esetre, ha valamelyikünket kirabolnák – magyarázta az élénken tiltakozó Csubakkának. – Így legalább egyikünknek marad pénze.
Néhány percnyi séta után Hannak eszébe jutott, hogy milyen átkozottul éhes. A javaslatot, hogy egyenek valamit, mielőtt felülnének egy
Nar Shaddaara tartó hajóra, Csubakka élénken támogatta. Han lefékezett egy virágárus bódéja előtt, és megkérdezte a tulajdonostól – vékony
humanoid volt, hosszú, “drótos” pofaszakállal és bolyhos füllel –, van-e valahol a közelben egy jó étterem. A lény a “Csillagutazók Menzá”-jába
küldte őket, amely néhány utcával odébb volt található.
Félúton lehettek, mikor Han egy mondat közepén elhallgatott, és riadtan hátraperdült – maga se tudva, miért. A háta mögött, egy kapualjból
ebben a pillanatban lépett elő egy sápadt bőrű, haj helyett két hosszú, húsos csápot viselő humanoid. A kezében sugárvetőt tartott. A twi’lek,
rosszul hangsúlyozott, de jól érthető Basic nyelven, elordította magát:
– Megállni mindketten, vagy lövök!
Han ösztönösen tudta, hogy ha engedelmeskedne a parancsnak, halott koréliai lenne – előbb vagy utóbb. Egy pillanatig sem habozott.
Fülsértő rikoltással oldalra vetette magát, odébb gurult, és fél térdre emelkedett, immár sugárvetővel a kezében.
A twi’lek fegyveréből kékeszöld sugár csapott elő, Han azonban már dőlt is oldalra.
Kábító fokozat!
Han célzott, és lőtt. A vörös sugárnyaláb mellkastájékon találta el a támadót. A férfi elterült, és mozdulatlan maradt. Han biztos volt benne,
hogy jó ideig nem fog mozdulni, ha egyáltalán fog valaha, ezért hátat fordított neki, és Csubakkára nézett. A vuki kétrét görnyedve, kábultan
álldogált egy sikló mellett. Úgy tűnt, a lövés súrolta. Han odarohant hozzá.
– Jól vagy, pajtás?
Csubakka halk morgással közölte, hogy semmi baja, de Han mindaddig nem nyugodott meg, míg bele nem bámult a vuki szőrös arcába, és
meg nem állapította, hogy a tekintete tiszta, s a pupillái jól reagálnak a fényre. Eddig fel sem tűnt neki, mennyire hozzászokott bundás
poggyászához. Ha Csubinak baja esett volna…
Átment a twi’lekhez, és letérdelt a férfi mellé. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a sugárnyaláb ütötte tátongó sebre, hogy tudja, a lény
halott. Szívet és gyomrot szorongató érzés kerítette hatalmába. Ölt már korábban is, de ezt nem lehetett megszokni.
Összeszorította a fogát, és tétova mozdulatokkal átkutatta a holttestet. Egy vibropengét talált az egyik csuklóra, egy másikat pedig az egyik
lábikrára szíjazva. A másik csukló belső felén egy gyilokvető lapult – egy olyan eszköz, amellyel apró, halálos pengéket lehetett lőni az ellenfél
létfontosságú szerveibe.
A férfi övébe tűzve, a zubbony alatt, egy sokkoló lapult. Testközelből alkalmazandó, ám rendkívül hatékony fegyver volt. A twi’lek
egyszerűen odasétálhatott volna Hanhoz, a hátába nyomta volna a sokkolót, és…
Han dermedten bámulta a fegyvert. Egy fejvadász. Remek. Miért is lepődtem meg? Ez csakis Teroenza műve lehet Megtudta, hogy
életben vagyok, és engem akar.
Ha nem érezte volna meg a veszélyt, és nem reagál ilyen gyorsan, most úton lenne az Ylesiára – hogy kielégítse a főpap bosszúvágyát.
Csubakka hangosan felmordult. Han felnézett; csak most vette észre, hogy kíváncsi járókelők gyűrűje veszi körül őket. Felegyenesedett, és
figyelmeztetően körbeintett a sugárvetővel. A gyűrű kiszélesedett körülöttük. Han odatáncolt Csubakka mellé, egész idő alatt sakkban tartva a
csőcseléket. Biztosra vette, hogy már régen értesítették a bolygó biztonsági szolgálatát, és bár a hatóságok a fejvadászokat szinte mindenhol
törvényen kívülieknek tekintették – elhalálozásukat pedig szakmai ártalomnak –, az elővigyázatosság sosem ártott.
Csubival behátráltak a legközelebbi mellékutcába, aztán illa berek, nyakuk közé vették a lábukat.
Senki nem követte őket.
Teroenza, a kábítószert és rabszolgákat nagyipari méretekben termelő Ylesia főpapja – és nem hivatalos ura – a függőszékében üldögélt,
miközben zissiai főkomornyikja vaskos vállát masszírozta. Mint faja minden egészséges tagja jól megtermett lény volt, négy oszlopvastagságú
alsó végtaggal, hordó formájú testtel, apró karokkal, hatalmas fejjel. Ez utóbbi, az arca közepéből kiálló irdatlan szarvat leszámítva, a t’landa
tilek távoli rokonaihoz, a huttokhoz tette hasonlatossá. De csak hasonlatossá, hiszen a huttok csupán silány utánzatai voltak a t’landa til fajnak –
annak a fajnak, melyet tagjai, nemes egyszerűséggel, a galaxis legszebb fajának tartottak…
Teroenza kecses mozdulattal felemelte aprócska kezét, és lágy mozdulatokkal vaskos bőrébe masszírozta a testápoló olajat. Különösen a
szeme környékét kényeztette el. Az ylesiai napot az év legnagyobb részében felhők takarták, de még így is elég veszélyt jelentett volna a
bőrére nézve, ha Teroenza nem teszi meg a szükséges óvintézkedéseket. A gyakori iszapfürdők segítettek, akárcsak ez a drága olaj.
Teroenza keze a szarvára siklott. Míg a szarut kenegette, a legutóbbi otthoni útjáról ábrándozott. A Nal Huttán sikerült magához vonzania
egy nőt, Tilennát, akivel aztán órákon keresztül kenegették egymás testét.
A főpap felsóhajtott. Kimondhatatlanul sok áldozattal járt a szülőbolygója és a huttokat szolgáló családja iránti kötelezettségei teljesítése, de
a legrosszabb az volt, hogy csak hímnemű t’landa tilek jöhettek az Ylesiára. A nők, fogékonyak lévén a “megvilágosulás”-ra, veszélyt
jelenthettek volna a telepek működésére.
– Erősebben, Ganar Tos! – mormogta Teroenza a t’landa tilek nyelvén. – Túl keményen dolgoztam az utóbbi napokban. Túl sok munka, túl
sok stressz. Meg kell tanulnom lassítani és lazítani.
Teroenza vágyódva a szomszéd helyiség, a kincseskamra díszes ajtaja felé pillantott. Mohón, szinte beteges vágytól hajtva gyűjtötte a
műkincseket. A galaxis minden tájáról vásárolt és “szerzett” ritkaságokat; a gyűjteménye jelentette számára az egyetlen örömet ezen a
halálosan unalmas és középszerű világon.
Közel négy évébe került helyreállítani a gyűjteményét, miután az a gyalázatos gazember Vykk Draygo feldúlta a termet, és ellopta
legértékesebb kincseit. És most kiderült, hogy ez a féreg “Vykk Draygo” még életben van. Miután ellenőriztette a devaroni űrkikötő-
parancsnokság adatbázisát, azt is megtudta, hogy annak a lelkiismeretlen bűnözőnek az igazi neve “Han Solo”.
Már annak a borzalmas éjszakának az emlékétől is heves remegés fogta el. Önkéntelenül lehajtotta a fejét, mintha fel akarná nyársalni
leggyűlöltebb ellenségét. A mit sem sejtő Ganar Tos ujjai belemélyedtek megfeszített nyakizmaiba, fájdalmat okozva a t’landa tilnek. Teroenza
feljajdult, és szitkozódni kezdett. Solo lövöldözött a kincseskamrájában, kijavíthatatlan károkat okozva néhány műremekben. A fehér jadekutat a
galaxis legjobb szobrásza állította helyre, de már nem volt az igazi.
Teroenza füstölgésének Kibbick, a hutt megjelenése vetett véget. A fiatal hutt még elég jó kondícióban volt ahhoz, hogy antigravitációs szán
nélkül is mozogni tudjon – önerejéből, izmos altesti és farokizmaival tolva magát előre a padlón.
Teroenzának fel kellett volna állnia, hogy illően köszöntse felettesét, de mindketten eltekintettek az efféle formaságoktól. Kibbick még túl
fiatal volt ahhoz, hogy egy ilyen poshadt világban legyen elzárva – ráadásul csak formailag vezető beosztásban –, és ennek megfelelően totális
érdektelenséggel viseltetett Teroenza ügyei iránt. Kibbick egyébként az elhunyt Zavval, a korábbi hutt helytartó unokaöccse volt. Zavval
testvére, a befolyásos hutt vezető, Lord Aruk a nagybátya volt.
A főpap barátságosan biccentett Kibbicknek. Nem örült, hogy a nyakába varrták a kölyköt, de nem akart konfliktust.
– Üdvözletem, excellenciás uram. Hogy vagyunk?
Az ifjú hutt közelebb siklott a főpaphoz. A bőre, ellentétben az öregekével, akik a mozgáshiánytól “elzöldültek” a hátgerincük környékén,
egyenletes sárgásbarna volt. Mivel még kövér sem volt, a szemét nem árnyékolták bőrredők, így a szemgolyói kidülledtek, vizslató arckifejezést
adva gazdájuknak. Teroenza azonban tudta, hogy a látszat ellenére a fiatal hutt a legkevésbé sem kíváncsi ennek a világnak a dolgaira.
– A nalafabékák, amiket megígért – mondta Kibbick hutt nyelven. Mivel a mellkasa még nem fejlődött ki teljesen, a hangja mély volt, de
nem öblös. – A szállítmány nem érkezett meg, Teroenza! Pedig már nagyon készültem egy kiadós nalafabéka-vacsorára. – Színpadiasan
felsóhajtott. – Olyan kevés élveznivaló van ezen az átkozott bolygón! Utánanézne, hogy mi van?
A főpap békítően felemelte a kezét.
– Hát persze, excellenciás uram. Megkapja a nalafabékákat, efelől ne aggódjon. Én magam nem fogyasztom őket, de tudja, Zavvalnak az
egyik kedvenc csemegéje volt. Máris elküldök egy csapatot az erdőbe, hogy gyűjtsenek önnek.
Kibbick láthatóan megkönnyebbült.
– Ez már jobban hangzik. Ó, és Teroenza, egy új fürdőszolgára van szükségem. A régi rabnőnek meghúzódott a háta, amikor megemelte a
faromat, hogy beolajozza, ezért visszaküldtem a gyárba. A nyüszítése már kezdett az idegeimre menni, márpedig nekem érzékenyek az
idegeim, mint tudja.
– Igen, ezzel tisztában vagyok – vágott megértő arcot Teroenza, holott éppen a hutt volt az, akinek az állandó nyafogását alig lehetett kibírni.
Nem szabad elfelejtened, hogy Kibbick szabad kezet adott neked, figyelmeztette magát. Ha már el kell viselned egy huttot a
nyakadon, akkor ő az ideális főnök. – Rendben, gondoskodom róla.
A Zavval halálát követő időszakban Teroenza megbizonyosodhatott afelől, hogy egyedül is képes működtetni és irányítani az ylesiai
fűszergyártást és rabszolga-kereskedelmet, de a Besadii bűnszövetséget, a kajidicet irányító Lord Aruk ragaszkodott a hagyományokhoz. Ha
egy Besadii vállalkozás virágzott, akkor azt a klán valamelyik tagjának kellett felügyelnie.
 Így varrták Teroenza nyakába az ifjú Kibbicket. A főpap elfojtott egy sóhajt. Nem lett volna bölcs dolog kimutatnia a türelmetlenségét.
– Lenne még valami, excellenciás uram? – kérdezte színlelt alázattal.
Kibbick elmélyülten gondolkodott egy pillanatig.
– Igen, azt hiszem. Ma reggel beszéltem Aruk bácsival, és ő tudni szeretné, hogy mi ez az ötezer kredites díj, amit kitűzött egy Han Solo
nevű ember fejére.
Teroenza összedörzsölte olajos kezeit.
– Tájékoztassa Lord Arukot, hogy néhány nappal ezelőtt felbukkant Vykk Draygo, Zavval halottnak hitt gyilkosa. Az igazi neve Han Solo,
és két hónappal ezelőtt kirúgták a birodalmi flottától. – Teroenza dülledt szeme könnybe lábadt az izgatottságtól. – A vérdíj és a kikötés, hogy
élve kell leszállítani, garantálja, hogy ez a huttgyilkos hamarosan a kezünk közt lesz. És akkor végre meglakol a bűneiért!
– Értem – felelte Kibbick. – El fogom magyarázni Aruk bácsinak, bár ahogy ismerem, nem fogja helyeselni, hogy ilyen magas díjat ígért
egy élve elfogásért. Magam sem értem, mi szükség rá. Bőven elegendő lenne, ha a szerencsés fejvadász bizonyítékot, például genetikai
anyagot hozna annak igazolására, hogy végzett Solóval.
Teroenza egy heves mozdulattal felpattant függőszékéből, és idegesen, farkát csapkodva fel-alá kezdett járkálni a teremben.
– Ön nem érti Solo bűntettének a természetét, excellenciás uram! Ha látta volna, mit művelt Solo az ön nagybácsijával! Borzasztó volt
hallani a halálhörgését, látni, ahogy tehetetlenül vergődik! És mindez egy nyomorult ember miatt!
Teroenza vett egy mély lélegzetet, hogy csillapítsa dühét.
– Példát kell állítanunk, olyan példát, amely elrettentésül szolgálhat még az elkövetkezendő korokban is azon alacsonyrendűek számára, akik
arra mernek gondolni, hogy kezet emeljenek egy huttra! Solónak meg kell halnia, gyötrelmes, lassú kínhalállal!
Teroenza lefékezett a szoba közepén; remegett az indulattól, kezeit apró, párnás gömbökké szorította.
– Kérdezze meg Ganar Tost! – kiáltott fel. Tudta, hogy bohócot csinál magából Kibbick előtt, de képtelen volt fékezni magát. – Kérdezze őt
Solo arroganciájáról, arcátlan viselkedéséről! Az a mocsok ember megérdemli a halált, nem igaz, Ganar? – sipította hisztérikusan.
Az öreg zissiai komornyik alázatosan fejet hajtott, de szemei szenvedélyesen csillogtak reumás tokjaikban.
– Uram, ön a színtiszta igazságot mondta. Han Solo megérdemli a halált, a hosszú és gyötrelmes szenvedést. Sokunk életét tönkretette,
köztük az enyémet is. Elrabolta a páromat, a menyasszonyomat, az én gyönyörűséges Briámat! Már alig várom a napot, amikor egy fejvadász
bevonszolja őt ide, hogy ön kitölthesse rajta iszonyatos haragját. Táncolni fogok az örömtől, ha meghallom a jajkiáltásait!
Kibbick döbbenten elhátrált a felhevült párostól.
– Én… nos… – szólalt meg végül –, mindent meg fogok tenni, hogy meggyőzzem Aruk bácsit.
Teroenza hálásan bólintott; talán ez volt az első alkalom, hogy nem játszotta meg magát a fiatal hutt előtt.
– Győzze meg, kérem! – mondta őszinte alázattal. – Keményen dolgozom a Besadii klánnak és a kajidicnek már majdnem egy évtizede. Ön
túlságosan is jól tudja, excellenciás uram, milyen áldozatokkal jár ezen a bolygón szolgálni. Ennek ellenére nem szeretek kérni, de Han Solo…
Han Solót meg kell kapnom. A kezem által fog megdögleni, olyan kínok közt, hogy megváltás lesz neki a halál.
Kibbick megbillentette tömzsi fejét.
– Elmagyarázom Aruknak – ígérte. – Han Solo a magáé lesz, főpap.
3. fejezet
Nar Shaddaa
Mielőtt megvette volna a Nar Shaddaara szóló jegyeket, Han felkeresett néhány kétes hírű lebujt az űrkikötőben. Kifizetett pár adag italt,
bizalmasan elsutyorgott egy-két italgőzös személlyel, és már ott is állt a bolygó legjobb hamisítója előtt.
Az igazolványok készítésére szakosodott hamisító egy cyk nő volt a hasonló nevű bolygóról. A szőrtelen, sápadt és feszes bőrű lényt mintha
egyenesen a hivatása gyakorlására teremtették volna. Hatalmas szeme rendkívül éles látást biztosított számára, ujjai pedig, melyekből hét darab
volt mindkét kezén – köztük két hüvelykujj –, olyan vékonyak és fürgék voltak, hogy a cyk két holovésót tudott működtetni velük egyszerre.
Han tátott szájjal bámulta, mint készülnek el a szeme láttára az őt Garris Kyllként, Csubakkát pedig Arrikabukk-ként azonosító kártyák. (Nem
tudhatta, hogy Teroenzának tudomása van-e Csubakkáról, ezért nem akart kockáztatni.)
Miután megvették az új névre kiállított jegyeket, Han és Csubakka – immár jelentősen megcsappant kreditkészletük társaságában –
felszálltak a Nar Shaddaa felé tartó Stellar Princessre.
Az út eseménytelenül telt, Han azonban képtelen volt lazítani. Rossz előjelnek tartotta, hogy éppen most, csempészkarrierje kezdetén vált
újra a fejvadászok célpontjává. Az út valamivel tovább tartott egy napnál, annak ellenére, hogy a Nar Shaddaa és a Nar Hekka egészen közel
voltak egymáshoz. Ennek oka az volt, hogy az utat fénysebességnél lassabban kellett megtenni. A Stellar Princess régi hajó volt, antik
navigációs számítógépe nem tudta kiszámolni egy hipertéri ugrás koordinátáit az Y’Toub csillaga és hat bolygója által keltett gravitációs kútban.
A gravitációs kutak, ezt minden pilóta tudta, jócskán megbonyolították a hipertéri ugrások paramétereinek a kiszámolását.
Azon az éjszakán, a fülkéje szűk fekhelyén kucorogva, Han azt álmodta, hogy újra kadét a caridai Akadémián. Álmában sietve befejezte a
csizmája fényezését, aztán kirohant a gyakorlótérre, hogy a többiekkel együtt felsorakozzon a szemlére. Mint mindig, az egyenruhája
kifogástalan állapotban volt, a csizmája kristálytükörként csillogott, még a hajszálai is meghatározott rend szerint helyezkedtek el a fején – a
legutolsó szálig.
Ott állt, váll váll mellett a többi kadéttal, éppen úgy, mint egy alkalommal a való életben, és az Akadémia kabalaholdját bámulta, mikor az,
hátborzongató csendben és a legváratlanabb pillanatban, egyszer csak tűzgolyóvá vetette szét magát. Döbbent morajlás futott végig a kadétok
tömegén, ahogy az izzó gázgyűrűtől és repkedő törmelékdaraboktól kísért tűzlabda betöltötte az égboltot…
Aztán, ahogyan az álmokban az lenni szokott, minden átmenet nélkül megváltozott a helyszín, és Hannak már nem a tűzzel, hanem egy
hadbíróság magas rangú tisztjeivel kellett szembenéznie. Egyikük, Ozzel admirális fakó, monoton hangon felolvasott, mialatt egy fiatal hadnagy
módszeresen leszaggatott minden rangjelzést és jelvényt Han egyenruhájáról, míg végül már csak a cafatokban lógó zubbony maradt rajta. Az
ifjú hadnagy ezután kifejezéstelen arccal kivonta Han díszkardját, és kettétörte a térdén. (A pengét előzőleg lézerrel bemetszették, hogy
könnyen törjön.)
Mikor ezzel is megvolt, a hadnagy, még mindig olyan szenvtelenül, mint egy droid (noha Tedris Bjalin fölötte járt az Akadémián, és jó
barátok voltak), arcon legyintette Hant, hogy kifejezze a flotta megvetését. Végül, a kiközösítési ceremónia utolsó rituális gesztusaként, Tedris a
barátja csizmájára köpött. Han szédülten figyelte a tükörfényes csizmán éktelenkedő habos, szemtelenül csillogó pacnit…
Annak idején, amikor ez csakugyan megtörtént, Han titokban hálás volt Tedrisnek, hogy nem köpött az arcába, ahogyan azt joga lett volna
megtenni. Akkor rezzenetlenül tűrte, bár ehhez minden akaraterejére szüksége volt; most azonban, álmában, tiltakozóan felüvöltött, és
Tedrisnek ugrott…
…hogy rögtön utána felébredjen az ágyában, csuromvizesen és remegve.
Felült, bizonytalanul beletúrt a hajába, és azzal igyekezett vigasztalni magát, hogy az egész csupán álom volt – a megaláztatást már régen
elszenvedte, és soha többé nem kell végigmennie rajta.
Soha többé.
Lemondóan sóhajtott. Olyan keményen dolgozott, hogy bejuthasson az Akadémiára, és annyi küzdelmébe került bent maradni. Neveltetési
hiányosságai ellenére (márpedig ezekből akadt szép számmal) Han Solo minden igyekezetével azon volt, hogy a legjobb kadétok közé kerüljön.
És ez sikerült is. Elfacsarodó szívvel gondolt az avatás napjára. Kitüntetéssel végezte az Akadémiát, és ez a nap élete egyik legcsodálatosabb
napja volt.
Keserűen megingatta a fejét. Semmi értelme a múltban élned, Solo… figyelmeztette magát. Azok az emberek – Tedris, Meis kapitány, az
a vén bolond Ozzel admirális – és a tiszttársai többé már nem játszónak szerepet az életében. Han Solo meghalt számukra. Meghalt és
eltemették. Soha többé nem fogja látni Tedrist…
Han nyelt egy fájdalmasat. Egész fiatal korában arról álmodott, hogy egyszer majd birodalmi tiszt lesz belőle; olyan ember, akire mindenki
felnéz, akit mindenki csodál. Az Akadémia éppen ennek az új életnek ígéretét, a kezdetet jelentette számára – a lehetőséget, hogy szakítson
sötét múltjával, és törvénytisztelő polgárként élhesse tovább életét. Tisztában volt a képességeivel, ahogyan a hiányosságaival is, éppen ezért
keményen dolgozott, hogy kihozza magából a legjobbat és pótolja mindazt, ami a neveltetéséből hiányzott. Végcélja nem kevesebb volt, mint
majdan egy napon birodalmi admirálissá, egy flotta parancsnokává – vagy ha inkább a TIE-vadászgépek mellett döntene, akkor tábornokká –
válni.
Solo tábornok… emlékezett vissza sajgó szívvel a titokban annyiszor elmotyogott címre. Olyan jól hangzott… de most már ideje volt
felébredni, és szembenézni a tényekkel. A tekintélyét örökre elvesztette, amikor nem hagyta, hogy Csubakkát hidegvérrel megöljék. Ennek
ellenére soha nem bánta meg, hogy így döntött. Az Akadémián és a birodalmi erőknél eltöltött évek alatt éppen eleget tapasztalt a birodalmi
tisztek és katonák kegyetlenkedéseiből.
Eleinte csak más fajok egyedei váltak a célpontjaik, az utóbbi időkben azonban egyre gyakoribbá váltak az emberek ellen elkövetett
atrocitások. A Császár viszonylag szelíd diktátorból könyörtelen kényúrrá vált, akinek mintha az lett volna az életcélja, hogy szolgasorba tiporja
birodalma alattvalóit.
Han biztos volt benne, hogy már úgysem bírta volna sokáig a flottánál. Előbb-utóbb ő is parancsot kapott volna, hogy vegyen részt a
“demonstrációk” egyikében, melyeknek az volt a céljuk, hogy félelmet keltsenek a forrongó világok lakóiban. Jól ismerte magát, nem habozott
volna a szemébe vágni az illetékesnek, hogy nem tartja a tiszti becsülettel összeegyeztethetőnek ezeket az akciókat. A devaroni
erőfitogtatáskor például hétszáz helyi polgárt gyilkoltak meg, ami már tömegmészárlásnak számított.
Han ölt már, de mindannyiszor azért, hogy az életét védje. A devaroni esetben azonban védtelen foglyokról volt szó. Nem, soha. Inkább
legyen csempész vagy tolvaj, mint véreskezű katona.
Öltözködni kezdett. Először a kék katonai fazonú nadrágba bújt bele. Amikor kirúgták a flottától, azt hitte, meg fogják fosztani a nadrágja
szélét díszítő vérvörös koréliai kitüntetéstől – ahogy azt a többi jelvényével tették –, de meghagyták neki. Valószínűleg azért, mert nem
birodalmi kitüntetés volt. Katonák kaphatták, és a rendkívüli hősiesség jutalma volt, de nem a Birodalom, hanem a koréliai kormány
adományozta koréliaiaknak.
Rázós napok voltak, emlékezett vissza Han arra az alkalomra, amikor kiérdemelte magának a kitüntetést. Ahogy felhúzta a csizmáját, a
hüvelykujja végigszaladt az egyenetlen szélű csík mentén. Han az utóbbi hónapok bolyongásai alatt rájött, hogy a nem koréliaiaknak fogalmuk
sincs róla, milyen magas kitüntetést hurcol magával civil öltözékén. A legtöbben azt hitték, egyszerű díszítőelem.
Ami tökéletesen megfelelt Hannak. Hűségesen viselte, mint egyetlen megmaradt katonai kitüntetését, de nem hangoztatta, hol és hogyan
szerezte.
Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni.
Magára öltötte világosszürke ingét, majd a valamivel sötétebb árnyalatú zakót, aztán vállára kanyarította a hátizsákját, és kilépett a
folyosóra. A panorámaterembe ment, mert látni akarta a közeledő Nar Shaddaat. A hajó az utasok mellett teherárut is szállított, így
meglehetősen igénytelennek számított a többi utasszállítóhoz viszonyítva, de a hatalmas ablak innen sem hiányzott. A csillagok látványa
megnyugtatta és elszórakoztatta a legtöbb lényt, ezen szinte minden hajót elláttak panorámaablakkal.
Han az ablak előtt állva találta Csubakkát. Szótlanul a vuki mellé lépett, és kinézett az űr végtelenjére.
Egy hatalmas – a Koréliánál lényegesen nagyobb – bolygó felé száguldottak, melynek gömbjét a sivatagok sárgásbarnája, a vegetáció
romlott zöldje és az óceánok ólomkékje tette már messziről felismerhetővé. Han csak egyszer járt itt, öt évvel korábban, de a látványt semmivel
nem lehetett összetéveszteni.
– A Nal Hutta – mondta Csubinak. – Hutt nyelven nagyjából azt jelenti, hogy “ragyogó ékszer”, de hidd el nekem, pajtás, hogy nem az!
Csupa mocsár meg dagonya az egész hely, és úgy bűzlik, mint egy eldugult csatorna. – Elfintorodott, mintha máris orrában érezte volna a bűzt.
A hajó úti célja azonban nem a hutt rendszer központja volt. A Stellar Princess, kihasználva a bolygó gravitációs erejét, lassítani kezdett.
Csubi felmordult.
– Nem, még nem jártam a Nar Shaddaan – felelte Han. Olyan rövid ideig voltam a Nal Huttán, hogy még csak nem is láttam a holdat. – A
Nar Shaddaa karimája előbukkant a bolygó mögül. Csubi feltett egy újabb kérdést. – Igen, a két égitest úgy mozog, mint két fogaskerék.
Mindig ugyanazt az arcukat mutatják egymásnak – magyarázta Han. – Ugyanaz a forgásidejük.
A holddal együtt az űr tengerében lebegő roncsok is előúsztak a Nal Hutta mögül. Amint közelebb kerültek hozzájuk, kiderült, hogy a
legkülönfélébb eredetű és formájú űrjáró hajók maradványai. Han, képzett pilóta lévén, egy részüket azonosítani tudta, de szép számmal
akadtak olyanok is, amiket nem tudott hova tenni.
A Csempészek Holdja tekintélyes méretű hold volt, a legnagyobb, amit valaha látott. Hajótetemek ölelték körül, és volt belőlük annyi, hogy a
Stellar Princessnek. többször is irányt kellett változtatnia, hogy kikerülje őket.
Többségük kiégett vagy szitává lőtt és kibelezett hajótest volt. Az oldalaikon látható horpadásokból és karcolásokból ítélve sok közülük már
évtizedek vagy akár évszázadok óta ott lehetett. Han azon tűnődött, vajon miért van belőlük ennyi; aztán megpillantotta a holdat körülölelő
légies burkot, és egyszeriben világosság gyúlt a fejében.
– Hé, Csubi… ez megmagyarázza a roncsokat – bökött előre az ujjával Han. – Látod azt a halvány csillogást a Nar Shaddaa körül?
Energiapajzs. Ezek meg kalózhajók roncsai lehetnek. Vagy hívatlan vendégek… Nem engedték be őket, és tüzet nyitottak rájuk ionágyúkkal.
Hátborzongató, nem?
Csubakka egy halk “hrrrnnn”-nel jelezte, hogy ő is így gondolja.
A pajzs miatt nem lehetett tisztán kivenni a holdfelszínt, de annyi azért látszott, hogy szinte teljes egészében épületek borítják. Magas,
csúcsos tornyok meredeztek az ég felé az építmények dzsungeléből. Tisztára mint egy miniatűr Coruscant, emlékezett vissza Han a
bolygóra, amely egyetlen összefüggő város volt.
Miközben a híres-hírhedt Csempészek Holdját bámulta, Hannak eszébe jutott az álma. Akkor, abban a lidércnyomásban egy másik, egy
másabb holdra nézett fel. Különös – de az a dolog a kabalaholddal tényleg megtörtént. Han az udvaron állt a kadéttársaival, és szájtátva
figyelte a Carida apró holdja helyén izzó tűzgömböt.
Talán a tudatalattija üzent neki ezzel az álommal, hogy eszébe juttasson valamit, amiről megfeledkezett. Han feljebb rántotta a vállán a
hátizsákot.
– Mako – motyogta.
Csubakka kérdőn ránézett. Han vállat vont.
– Csak arra gondoltam, hogy felkereshetnénk Makót.
Csubi oldalra döntötte a fejét, és elmurrogott egy kérdést.
– Mako Spince – válaszolta Han. – Végzős volt az Akadémián, mikor megismertem. Jól megvoltunk egymással. Azt hallottam, vannak
kapcsolatai a Nar Shaddaan. Állítólag még lakott is itt egy ideig. Nem ártana beszélni vele, hátha segít nekünk valami zsíros állást keríteni.
Mako tíz évvel idősebb volt, mint Han, és két különböző világ gyermekei voltak. Han utcagyerek volt mindaddig, míg a könyörtelen és
szadista Garris Shrike “pártfogásába” nem vette, hogy bűnözőt faragjon belőle. Mako viszont egy fontos birodalmi szenátor fia volt. Mindent
megkapott az élettől, de – talán éppen ezen – hiányzott belőle Han eltökéltsége. Mako számára az Akadémia nem volt több egy nagy és
izgalmas játszótérnél.
Végzős volt, két évvel idősebb Hannal, ez azonban – ahogyan a kettejük közt lévő társadalmi szakadék sem – nem akadályozta meg őket
abban, hogy elválaszthatatlan barátokká váljanak. Együtt jártak fogathajtó versenyekre, vad pánikat rendeztek, és fáradhatatlanul heccelték a
nehézfejű kiképző altiszteket. A főkolompos azonban mindig Mako volt. Han óvatosabb volt, egyetlen pillanatra sem felejtette el, milyen
keményen meg kellett dolgoznia, hogy felvegyék az Akadémiára. Mindig nagyon vigyázott rá, hogy ne kapják el; Mako, tisztában lévén azzal,
hogy az apja kapcsolatai révén gyakorlatilag érinthetetlen, semmitől nem riadt vissza.
Az Akadémia kabalaholdjának felrobbantása volt a legnagyobb, és egyben utolsó “csínytevése”.
Han tudott róla, hogy Mako készül valamire – valami nagy bulira. Mako őt is be akarta vonni, Han azonban, arra hivatkozva, hogy készülnie
kell a következő napi vizsgára, nemet mondott neki. Ha sejtette volna, hogy Mako miért akar betörni az Akadémia fizikalaborjába, biztosan
megpróbálta volna lebeszélni őrült tervéről.
Azon az estén, míg Han “A hipertéri csapatszállítás gazdasági oldala” című tanulmányát ina, Mako behatolt Cal-Meg professzor laborjába,
és ellopott egy gramm antianyagot. Ezután elkötött egy egyszemélyes űrkompot és egy űrruhát az Akadémia hangárjából, s felszállt.
Leszállt a kabalahold felszínén – ez volt a legközelebbi a Carida három kísérője közül – és elhelyezte az antianyagot tartalmazó kapszulát a
hatalmas akadémiai pecsét közepén, amelyet még évtizedekkel korábban, a letűnt Köztársaság idején véstek lézerrel a kőzetbe. Mako –
szerencséjére – az űrből, távirányítással robbantotta fel a töltetet. Későbbi bevallása szerint a pecsétet akarta lerobbantani a holdról.
Mako azonban alulbecsülte az antianyag erejét. Nemcsak a pecsét, hanem az egész hold felrobbant, az udvaron sorakozó kadétok szeme
láttára.
A gyanúsítottak közt természetesen Mako is ott volt. Olyan sok turpisságot követett már el, hogy a tisztek rutinszerűen elővették,
valahányszor rendbontás történt. A törmelék még szét sem oszlott a Carida körül – ahol fokozatosan egy egyenetlen gyűrűt hozott létre –,
mikor a tettes már a vizsgálóbizottság előtt állt.
Hant is elővették, őt azonban igazolni tudta egy barátja, aki épp a betörés időpontjában jött át hozzá, hogy asztrofizikából korrepetáltassa
magát. Han alibije megingathatatlan volt.
Mako nem mondhatta el ugyanezt magáról.
A kihallgatáson azzal gyanúsították, hogy terrorista, aki a bomlasztás szándékával vetette fel magát a kadétok soraiba. Han, hogy tisztázza
Makót eme nevetséges vád alól, önként vállalta, hogy igazságszérum hatása alatt vallomást tesz. A bizottság kénytelen volt elfogadni, hogy
Mako egyedül cselekedett, és kizárólag csínytevés céljával. A terrorizmus vádja alól tehát felmentették, de többé nem maradhatott az
Akadémián.
A szenátor – mint mindig, ha a fia bajba keverte magát ezúttal is megjelent, de már ő sem segíthetett. Jobb híján “pénzsegélyben”
részesítette a fiát, remélve, hogy az, ha már katonatiszt nem lehet belőle, megalapozhatja magát az üzleti életben. Honnan is sejthette volna,
hogy a fia hajóra és csempészárura fogja költeni a tőle kapott tőkét? Mako ezután felszívódott, de Han tudta, hogy Spince pajtás nem az a fajta
fickó, aki csak úgy eltűnik a süllyesztőben. Mako aztán nem. Ha valahol kaland és jó pénz van kilátásban, akkor ott meg fogja találni Makót.
Han biztos volt benne, hogy a Nar Shaddaan a nyomára fog bukkanni.
A Stellar Princess már a bolygóméretű égitest közelében járt – a Nar Shaddaa átmérőben közel egyharmada volt a hatalmas Nal
Huttának. Még mindig nehéz volt kivenni a részleteket a pajzs, és immár az alatta villogó fények miatt. Ahogy a hajó közelebb ért, a ködös
pajzsfelület egy része hirtelen eltűnt. A Stellar Princess átsiklott a nyíláson, és pillanatokkal később belépett az atmoszférába.
Han most már láthatta a villogó fények forrásait: óriási hologramok voltak, melyek árukat és szolgáltatásokat reklámoztak. Az egyik elég
közel volt ahhoz, hogy Han elolvashassa.
“Partnerek minden fajból – szerezze meg őket nálunk! Bármit bárkivel! Ön adja a kreditet, mi adjuk a testet és az élvezetet!”
Remek kis helynek ígérkezik, gondolta gúnyosan Han. Látott már korábban is bordélyházakat reklámozó hirdetéseket, de ennyire
közönségeset még nem.
A felszín vészesen közeledett, de bármerre nézett Han a panorámateremben, egyetlen ülést sem látott, ahova beszíjazhatta volna magát.
Aztán feltűnt, hogy a többi utas egyáltalán nem zavartatja magát. Mindenki megragadta a hozzá legközelebb eső fogódzót, és egykedvűen
várták, hogy a Stellar Princess talajt érjen. Han a vukira nézett, vállat vont, és ők is ugyanazt tették, mint a többiek. Han tapasztalatból tudta,
hogy jóval nehezebb utasként elviselni a landolást, mint pilótaként. Ha valakinek le kell tennie egy hajót, akkor nincs ideje arra, hogy a
kényelmetlenségekkel foglalkozzon.
Néhány másodperccel később a hajó megrázkódott, majd megállapodott a betonplaccon.
Han és Csubakka a többi utassal együtt a légzsilip felé indult. Míg arra vártak, hogy kiengedjék őket, Han szemügyre vette az utastársait.
Egytől egyig marcona képű, elszánt tekintetű lények voltak. Többségükben férfiak, de akadtak köztük nők is, akik még az előbbieknél is
veszélyesebbnek látszottak. Családokat, párokat nem lehetett látni, ahogyan öregeket sem.
A barabel tökéletesen beleillene a képbe, gondolta Han, miközben észrevétlenül megtapogatta a sugárvetőjét.
A légzsilip ajtaja oldalra siklott, és az utasok letódultak a rámpán. Han beleszippantott a levegőbe, és elfintorodott. A háta mögött Csubi
felnyüszített.
– Tudom, hogy bűzlik – dünnyögte Han. – Jobb lesz, ha hozzászoksz, pajtás! Itt leszünk egy ideig.
Csubakka sóhaja többet mondott minden ékes vuki kifejezésnél.
Han nem akart tapasztalatlan jövevénynek látszani, ezért igyekezett minél kevesebbet bámészkodni. Amikor végre alkalma nyílt
észrevétlenül körbevizslatni a környezetét, ugyanaz a látvány fogadta, mint annak idején, amikor először tette a lábát a Coruscantra: épületek,
felhőkarcolók, tornyok, mozgójárdák és leszállópályák tömkelege, sehol egy talpalatnyi szabad terület. Az egész bolygó egy végtelen betonerdő
volt, melynek lombjait rikító holografikus hirdetésekkel aggatták tele.
A hasonlóság azonban csak addig tartott, míg alaposabban szemügyre nem vették a helyet. A szomszédos utcákat, noha a hold egyik felső
szintjén voltak, össze sem lehetett hasonlítani a Coruscant – vagy ahogy újabban emlegették, a Birodalmi Központ – felsőbb szintjeivel.
A Coruscant “teteje” tiszta volt, épületei műalkotásszámba mentek, és elég távol voltak egymástól ahhoz, hogy még a tövükbe is bőséges
napfény jusson. Piszkot és elhanyagolt épületeket csak akkor látott az ember, ha néhány száz szinttel lejjebb ereszkedett. A Nar Shaddaa
legfelső szintje azonban olyan volt, mint a Coruscant legmélyebb bugyrai. Ha ez a legfelső szint, nézett le borzongva egy graffitival dekorált
betonszakadék mélyébe Han, akkor milyen lehet odalent? Egyszer már járt a Coruscant egyik legalsó szintjén, és amit ott látott, az elég
nyomasztó volt ahhoz, hogy örökre távol tartsa a bolygóméretű városok alsó szintjeitől.
A Nar Shaddaanak azonban még az égboltja sem volt biztató, barnás színével minduntalan arra ösztönözte a határtalan kékhez szokott
jövevényt, hogy lekapja nem létező napszemüvegét. Ebben az égi pocsolyában fürdött a Nal Hutta, kövéren és lomhán, mint azok a lények,
melyek otthonuknak nevezték. Legalább tíz fokot elvett az égből, amiből Han arra következtetett, hogy a Nar Shaddaan két éjszaka lehet: az
egyik akkor, amikor a hold adott része elfordul a naptól, a másik pedig akkor, amikor a Nal Hutta napfogyatkozást okoz. A bolygó iszonyatos
méretéből adódóan a teljes napfogyatkozás akár órákig is eltarthatott.
Csubi felnyögött, aztán nyüszített egy rövidet.
– Úgy van, pajtás – helyeselt Han. – A Coruscanton legalább fákat és díszcserjéket ültettek. Igaz, ezen a bűzgolyón úgysem maradnának
meg a növények. Őszintén remélem, hogy ez a penészre is vonatkozik.
Elindultak a pályáról levezető rámpán. A rámpa véget nem érő csigavonalban haladt lefelé a torony mellett. Ahogy ereszkedtek, és a
szomszédos felhőkarcolók fokozatosan eltakarták előlük az eget, úgy vált egyre sötétebbé a rámpa környéke. A többi utas már régen eltűnt,
már csak ketten voltak a lépteiktől visszhangzó félhomályban. A gyéren elhelyezett, halvány világítótestek reménytelenül alulmaradtak az
árnyékkal vívott küzdelemben, óvatosságra intve Hant.
Mintha egy hatodik érzéke vezérelte volna, épp abban a pillanatban tapogatta meg biztonságérzetet adó sugárvetője agyát, amikor a
semmiből kicsapott a kékeszöld energiasugár.
Han reflexei mindig is gyorsak voltak, és a tudat, hogy újból vadásznak rá, csak még jobban felpörgette. Mielőtt még a sugár szétkenődött
volna a falon, Han hasra vetette magát, és lejjebb gurult a rámpán. Mire megpillantotta a támadót egy köpcös, szőrös arcú emberszabásút –,
már kezében volt a fegyver. Tétovázás nélkül lőtt, majd automatikusan odébb ugrott, hogy ne legyen a torkolattűz helyén, és a falhoz lapult. A
támadó – Han úgy sejtette, bothai – közelében jókora kráter keletkezett a betonban, de mellétalált.
Csubakka felüvöltött. Han a barátjára pillantott; Csubakka, a fal ívétől fedezve, egyelőre biztonságban volt. Han intett neki, hogy maradjon
veszteg. Csubakka izgatottan előrefelé bökött a nyílpuskájával.
Mit akar ezzel?, tűnődött Han. Csubi türelmét vesztve elordította magát. Annak, aki nem ismerte a vuki nyelvet, a hang egyszerű dühödt
ordításnak tűnhetett. Han azonban megértette.
Elrugaszkodott a fal mellől, és vaktában leadott két lövést. A válasz nem maradt el. Kékeszöld bénító sugár sistergett el mellette. Han
felüvöltött a fájdalomtól, majd kétrét görnyedve elejtette a pisztolyát, és elterült a betonon. Remélem, működni fog…
Gyors, határozott léptek közeledtek…
…aztán egy pendülés hallatszott, majd rögtön utána egy hangos dübbenés és egy elfúló halálhörgés.
Han oldalra gurult és felpattant, még idejében ahhoz, hogy összerogyni láthassa a támadóját. A bothai szőrös arca eltorzult a fájdalomtól,
ujjai egy füstölgő lyukat markolásztak a mellkasán.
Egy fejvadász. Han felismerte a fajtáját, bármilyen fajhoz is tartozott. A férfi rándult még egyet, aztán mozdulatlan maradt.
Han a társára nézett és elismerően bólintott.
– Szép lövés volt, Csubi. Kösz.
A halott mellé lépett, és lábával a hátára fordította. A szőrös arc öregesen puhává ernyedt a halálban. Han megnézte a sebet.
– Ez olyan, mintha rászegezted volna a névjegyed, Csubi. Nem sok vuki fordulhat meg errefelé, ezért javaslom, tüntessük el a nyílvessző
nyomát.
Célba vette a sebet, elfordította a fejét, és lőtt. Amikor újra odanézett, a bothainak már alig volt mellkasa, és persze már semmi nem utalt
arra, hogy “eredetileg” nyílpuska végzett vele.
Han átkutatta a fejvadászt. Néhány kreditet talált, és az egyik zsebében egy felhívást, amely arra ösztönözte a kalandos kedvűeket, hogy
hét és fél ezer kredit vérdíjért fogjanak el és élve szállítsanak le egy bizonyos Han Solót, aki megbízható információk szerint a Nar Shaddaara
tart.
Han elolvasta a “körözést”, majd a zsebébe gyűrte.
– Ennek fele se tréfa, Csubi. Nyakig benne vagyunk a pácban.
– Hrrrmmmnnn…
Han nem tudta, mit tegyen a bothaival. Semmisítse meg a holttestet? Vagy hagyja itt, figyelmeztető jelnek? Esetleg rejtsék el valahova, ahol
jó ideig nem találhatják meg?
Rövid latolgatás után úgy döntött, hogy egyszerűen itt hagyja – a látványa talán elveszi az újabb szerencselovagok kedvét attól, hogy rá
vadásszanak. A lefelé vezető út hátralevő részét egymást fedezve, “hátsó, előre fuss” rendszerben tették meg, mivel nem tudhatták, hogy van-
e a bothainak társa, de senki nem próbálta útjukat állni.
Néhány perccel később egy Nar Shaddaa-i utcán bukkantak elő. Felléptek a mozgójárdára, és miközben hagyták, hogy magával ragadja
őket, szétnéztek.
Nar Shaddaa egy holdkóros által tervezett háromdimenziós kirakójátékra hasonlított leginkább. Légi járdák szövevényes sokasága és
meredek rámpák kötötték össze mindegyik épületet mindegyikkel. Tucatnyi világ építészeti stílusa tolongott egymás mellett, ügyet sem vetve a
másikra. Kupolák, tornyok, boltívek, hatalmas kockák, parabolák… a formák rengetege elszédítette az embert. Dúrbeton, acélüveg és egyéb,
Han számára ismeretlen épületanyagok keveredtek mocsokkal és graffitikkal. A falakra festett szövegek és képek némelyike több emelet
magas volt.
A nagyobb épületek jelentős részét évtizedekkel korábban építhették, amikor Nar Shaddaa még jó nevű üdülőhely volt, ahová a galaxis
minden részéből érkeztek a gazdagok kipihenni a kredithajhászás fáradalmait. Az egykoron fényűző luxusszállókat kifosztották és
nyomortanyákká degradálták. Az utcák és sétányok folyamatosan ki voltak téve a felsőbb szintekről alázúdított hulladékok záporának, a levegő
pedig legalább annyira bűzlött, mint a Nal Hutta mocsarai.
A megszámlálhatatlan faj ételeinek illata állandó harcban állt a csatornák bűzével, a halálos fűszerek és egyéb drogok bódító szagfelhőivel.
Az űrjárművek elhasznált hajtóanyagainak a füstje mindenütt jelen volt, akárcsak maguk a hajók.
A szállodák és kaszinók egy része még mindig működött főként azok, melyeket a hutt lordok tartottak kézben. Az utcák tömve voltak
lehajtott fejű, egymás tekintetét kerülő járókelőkkel. Látszólag senki nem törődött a másikkal, de Han jól ismerte ezt a magatartásformát:
valójában mindenki éberen figyelt, lesve a kedvező alkalmat – bármire, amiből profitálni lehetett. Szinte mindenki fegyvert viselt, a droidokat
leszámítva.
Han éhes volt, de az utcai árusok által kínált ételek egyike sem volt ismerős számára.
– Állítólag lennie kell egy koréliai szektornak – mondta Csubinak. – Talán oda kellene mennünk. – Nem mert eligazítást kérni a helyiektől,
nyilvánvaló okokból, de szerencsére néhány perccel később megpillantott egy ponyvatetőre festett hirdetést (a legtöbb bódé és épület előtt
ponyvatetők húzódtak, hogy megvédjék a járókelőket a fentről potyogó szeméttől), mely hét nyelven hirdette: INFORMÁCIÓBRÓKER.
Han lelépett a mozgójárdáról, és Csubival a nyomában a bódé felé indult. Az “információbróker”, mint kiderült, egy vénségesen vén twi’lek
nő volt, olyan öreg, hogy a csápjai összezsugorodtak és csomósak voltak a kortól. Szúrós tekintettel végigmérte Hant, aztán a saját nyelvén
megkérdezte:
– Mit akarsz tudni, pilóta?
Han elővett egy félkredites érmét, és a pultra tette, de nem vette le róla a kezét.
– Két dolgot – felelte Basic nyelven. – Először is, hogyan lehet minél hamarabb és minél biztonságosabban eljutni a koréliai szektorba… –
megvárta, hogy a nő bepötyögje az őskori adatmodulnak a kérdést – …másodszor pedig az érdekelne, hogy hol található egy Mako Spince
nevű csempész.
A twi’lek vénasszony “elővillantotta” barnás, törött fogait.
– Az első kérdésedre itt van ez – rikácsolta, és egy dinamikus lapot nyomott Han kezébe. A lap egy térképrészletet tartalmazott, melyen
villogó vörös nyíl jelezte: “Ön most itt van.”
Han bólintott.
– Rendben. És mi a helyzet Makóval?
– Menj oda, koréliai! – somolygott a nőszemély – Kérdezősködj bárokban, bordélyokban, játékbarlangokban! Nem fogod megtalálni őt, de ő
majd megtalál téged, pilóta.
Han kedvetlenül elvigyorodott.
– Igen, ez Makóra vall. Jól van, megérdemli. – Felemelte a mutatóujját az érméről, s az egy pillanat múlva úgy eltűnt, mintha sohasem lett
volna ott.
A vénasszony ráncos szemgödréből vörös, különös fényben izzó szemekkel méregette Hant.
– Jóképű vagy, pilóta – mondta, és szemérmesen elmosolyodott. Hátborzongató látványt nyújtott odvas fogaival. Oodonnaa öreg, de tele van
életerővel. Érdekel, pilóta? Egyik csápja felemelkedett aszott válláról, és hívogatóan megrándult.
Han szeme elkerekedett. Xendor talpnyalóira, ez fel akar szedni engem! A csáp vége begörbült, mint egy hívogató emberi mutatóujj.
Han lángoló arccal elhátrált.
– Izé… köszönöm, de nem, asszonyom. Nagy megtiszteltetés, de… khm, én… fogadalmat tettem. Szüzességi fogadalmat, tudja.
A nőt inkább mulattatta a visszautasítás, mintsem bosszantotta. Barátságosan integetett Hannak, aki sarkon fordult, és elvágtatott.
Csubakka vihogva követte.
– Befognád? – mordult rá Han. – Tudod, mikor fogom megint kockára tenni érted a karrierem…
Csubi ettől csak még hangosabban röhögött.
Az öregasszony térképe jól funkcionált, az utcanévtáblák azonban sok helyen hiányoztak, vagy felcserélték őket tréfás kedvű csibészek.
Ennek ellenére két órával később elérték a koréliai szektort. A jellegzetesen koréliai épületek látványa és a kávéházakból kitóduló illatok, ha
csak egy pillanatra is, biztonságérzettel töltötték el Hant.
– Menjünk, harapjunk valamit! – vette az irányt a többieknél egy hajszállal tisztábbnak tűnő bisztróterasz felé.
Letelepedtek egy hajdan fehér asztal mellé, és rendeltek. Han traladongulyást kért, és mikor kihozták, elégedetten állapította meg, hogy
ízletes, majdnem olyan, mintha az anyabolygón főzték volna. Csubakka egy hatalmas tál salátával és egy félig sült traladonbordával birkózott.
 Miután bekebelezte az ételt, Han hátradőlt, és egy korsó sört kortyolgatva megpróbálta eldönteni, elégedett-e a helyiek serfőző tudásával
vagy inkább mégsem. Amikor a felszolgálódroid megjelent a számlával, Han megkérdezte:
– Mako Spince. Nem láttad errefelé? Átlagos testmagasság, széles váll, rövid, halántéknál őszülő haj.
A droid megcsavargatta a fejét.
– Nem, uram, nem láttam az ön által leírt személyt.
– Azért mondd csak meg a főnöködnek, hogy érdeklődtem utána! – utasította Han. Felhajtotta a maradék sörét, aztán felszedelőzködtek
Csubakkával. A másodlagos éjszaka rohamléptekkel közeledett, ahogy az Y’Toub eltűnt a Nal Hutta széles tányérja mögött, az igazi éjszaka
azonban még messze volt. A kigyúló utcai lámpák láttán Han azon tűnődött, vajon hozzá lehet-e szokni a negyven standard óráig tartó
éjszakákhoz; bár a dolognak nem volt igazi jelentősége, hiszen a holdméretű város soha nem aludt.
Han a “Csempészek kuckójá”-ban is kérdezősködött, de természetesen senki sem látta Mako Spince-t. Ugyanilyen eredménnyel jártak a
“Szerencsecsillag”-ban – amely valaha egy elegáns és csillogó kaszinó volt –, majd három bárban. Han már kezdett hozzászokni a “nem”
szóhoz. Valahányszor elhangzott, sóhajtva kifordult az ajtón, és átballagott a következő kudarca helyszínére.
A “Csempészek rejteké”-be.
A “Korélia kávéház”-ba.
Az “Aranygömb”-be.
Az “Egzotikus Excentrikus”-ba (ÉLŐ táncosok! ÉLŐ műsorok!)
Az “Üstökös” kaszinóba.
A “Részeg dobos”-ba.
A sok járkálástól és rámpán való fel-le mászkálástól kezdett megfájdulni a lába. A Nar Shaddaan közlekedni szárnyak vagy hátra csatolható
rakétamotor nélkül szinte reménytelen volt. Ott álltál egy teraszon, veled szemben, tőled tíz méterre az elérni kívánt épület, és mégis egy
negyedóráig kellett mászkálnod, rámpáról le, rámpára fel, hogy végre-valahára odaérj.
Egyes épületek közé drótkötelet feszítettek, de Han annyira azért nem volt elkeseredve, hogy puszta kézzel tornázza át magát az olykor
száz emelet mély szakadékok felett.
Az átjárókat sem vette mindig igénybe. Ha úgy látta, hogy még a többinél is rosszabb állapotban vannak, inkább visszafordult, és a
kerülőutat választotta. A legtöbbjük őt talán elbírta volna, de Csubakkát biztosan nem.
Már-már azon volt, hogy feladja a keresést, és maradék energiáját inkább arra fordítja, hogy valami olcsó szállást kerítsen. Már tizenkét
órája volt, hogy felébredt a rémálomból a Stellar Princess fedélzetén; legfőbb ideje volt ejtőzni egyet.
Elfordította a fejét, hogy felvesse az ötletet Csubakkának, amikor kinyúlt egy kéz a szomszédos sikátorból, és megragadta a torkát. A kéz
behúzta az árnyékba, és egy izmos emberi testnek préselte. Han érezte, hogy egy sugárvető csövét nyomják a halántékának.
– Egy lépést se – mondta egy egykedvű hang Csubakkának –, vagy átrendezem a barátod idegpályáit!
A vuki lefékezett, és vicsorogva bár, de engedelmeskedett a parancsnak.
Han ismerte ezt a hangot. Szólni akart, de nem kapott elég levegőt, hogy ezt meg is tehesse.
“Mako!”, akarta mondani, de csak egy “Maa”-ra futotta.
– Hiába hívod anyucit – mordult rá a hang. – Most pedig áruljátok el, Xendor szerelmére, hogy kik vagytok, és miért kérdezősködtök
utánam?
Han nyelt és tátogott, de beszélni nem tudott.
Csubakka morogva fuldokló barátjára mutatott.
– Haaannn – erőltette ki magából az emberi hangokat. Haaannn…
– Mi? – kérdezte döbbenten a hang. – Han?
Elengedte Hant, és maga felé perdítette. Han – végre – majdnem lélegzetvételhez juthatott; de csak majdnem, mert támadója, aki tényleg
Mako Spince volt, olyan szorosan magához ölelte, hogy még a maradék levegőt is kipréselte tüdejéből.
– Han! Kölyök, el sem bírod képzelni, mennyire örülök neki, hogy újra láthatlak! Hogy vagy öreg csibész? – Egy vaskos tenyér a fiatalabbik
koréliai lapockái közé csattant.
Han mondani akart valamit, de csak tátogni tudott. Mako segítőkészen megveregette a hátát, ami persze nem segített a helyzeten.
– Mako… – nyögte ki végül Han. – Régen volt. Megváltoztál.
– Akárcsak te – felelte a barátja.
Szemügyre vették egymást. Mako haja megnőtt, a vállát seperte, és még több szürkét lehetett látni a fekete közt. Szúrós, szigorú bajuszt
növesztett, és megizmosodott, főként vállban. Állkapcsán vékony heg húzódott végig. Han őszintén örült neki, hogy barátok. Az új Mako
nagyon úgy nézett ki, mint akivel ajánlatos jóban lenni. Az egykori kadét kopott, vákuumbőr gyakorlóruhát viselt. Ez a hihetetlenül vékony
anyag olyan szívós volt, hogy még légüres térben is meg tudta tartani a belső nyomást.
A két barát egy darabig szótlanul méregette egymást, aztán hirtelen mindkettőjükből előtörtek a kérdések. Elnevették magukat.
– Egyszerre csak egy! – javasolta Mako.
– Rendicsek – bólintott Han. – Te kezded.
Pár perccel később már egy kocsmában ültek, szorgalmasan olajozgatva a torkukat, hogy a társalgás hibátlan lehessen. Miután meghallgatta
Han történetét, Mako közölte: ő mindig is tudta, hogy Han előbb vagy utóbb faképnél fogja hagyni azokat a seggfejeket.
– Jól ismerlek, Han. Te ki nem állhatod a rabszolgatartókat. Emlékszem, már attól is a plafonon voltál, ha megpillantottál egy birodalmi
rabszolgavadász-különítményt. Nagy hibát követtek el, amikor rabszolgahajcsárt akartak faragni belőled. Ragyogó karriert futhattál volna be.
Han bánatában meghúzta a második korsó alderaani sört.
– Túlságosan is jól ismersz – mondta elgondolkozva. – De hát mit tehettem volna, Mako? Nyklas meg akarta ölni Csubit!
Mako jégkék szeméből szokatlan melegség áradt.
– Nem tehettél mást, kölyök.
– Na és veled mi újság, Mako? Hogy megy az üzlet? – váltott témát Han.
– Virágzik, Han. A Birodalom által bevezetett korlátozásoknak köszönhetően halálra keressük magunkat. Már nemcsak a fűszer hoz a
konyhára, hanem sók egyéb is. Fegyverek, fegyveralkatrészek, energiacellák, drága parfümök, aszkázsiai kelmék, s a többi. Ha az öreg
Palpatine tudná, mennyire elégedetlenek egyes világok, egyetlen nyugodt éjszakája sem lenne.
– Ez azt jelenti, hogy szükség van pilótákra? – kérdezte reménykedve Han. – Tudod, hogy jó vagyok, Mako.
Mako egy újabb kört rendelt a, felszolgálódroidtól.
– Kölyök, te egyike vagy a legjobbaknak, és ezt közölni is fogom az arra érdemesekkel. – Mako a barátja vállára csapott. – Badure nem
véletlenül nevezett téged “Fürgé”-nek. De mondok neked valamit! Nem lenne kedved nekem dolgozni? Szükségem lenne egy jó másodpilótára,
és így legalább be is vezethetnélek a megfelelő körökbe. A többi csempésszel is megismertetlek. Mindig akad köztük valaki, akinek elkel a
segítség.
Han habozott.
– Csubi is jöhet?
Mako leöblítette a torkát sörrel, aztán vállat vont.
– Tud lőni? Szükségem lenne egy megbízható ágyúkezelőre.
– Hogyne – blöffölt Han. Csubi halálosan pontosan célzott, ha nyílpuskáról volt szó, az ágyúk kezelését azonban alig egy hónapja
gyakorolta. – Tud lőni.
– Akkor ezt megbeszéltük. Figyelj csak, kölyök, találtatok már magatoknak parkolóhelyet?
A “parkolóhely” a csempészek nyelvén szobát vagy lakást jelentett. Han megrázta a fejét a helyiség egy pillanatra megperdült körülötte. –
Reméltem, te majd ajánlasz nekünk valami tisztességes helyet. De ne legyen túl drága.
– Hát persze! – mondta akadozó nyelvvel Mako. – De miért ne jöhetnétek hozzám egy-két napra, míg rendeződnek a dolgaitok?
– Nos… – Han a vukira sandított. – Ugye kedved lenne hozzá, pajtás?
– Hrrrnnnnnnn!
Mako nagyvonalúan kifizette az italt, aztán felszedelőzködtek, és Mako “parkolója” felé vették az irányt. A két koréliai meglehetősen rozoga
állapotban volt a sörfogyasztás következtében, de Mako biztosította őket, hogy nem kell messzire menniük. Lejjebb mentek néhány szinttel. A
környék, mint arra Han számított, még az eddig látottaknál is lepusztultabb volt.
– Ne adj a látszatra! – mutatott körbe Mako. – Bőven van hely a lakásomban, és tisztességesen fel van újítva. Az itteni lakások jóval
kevésbé vannak kitéve a tolvajok és a betörők támadásainak, mint a fentiek – bökött felfelé a hüvelykujjával.
Han igazat adott neki magában. Betörőkorában ő is messze elkerülte volna a környéket. A hely nem sokat ígért. Részegek dülöngéltek az
épületek tövében, és a mozgójárdák sehol sem működtek. Koldusok és zsebtolvajok méregették őket, de nem mertek közeledni – Csubakka
magára öltötte legádázabb, “hagyj békén, vagy kitépem a karodat” arckifejezését.
Aztán mégiscsak megmozdult valami, amit Han először csak egy rongykupacnak nézett. A rongyok közül egy csonttá soványodott emberi
kéz nyúlt ki, majd egy horgas orr és egy fogatlan száj tűnt elő. Egy pillanatra a szemek is megcsillantak…
Ó, ne! Már megint?! Mi bújt ezekbe a Nar Shaddaa-i vénasszonyokba? Mindegyiknek fiatal pilótára fáj a foga?
Han ki akart térni, a szesz azonban lelassította a reflexeit. Egy második, karomszerű kéz lőtt ki a rongyok közül, és elkapta a csuklóját.
– Elmondjam a jövőjüket, jó urak? Akarják tudni a jövőjüket? – A hang éles volt és reszelős, s Han nem tudta hova tenni az akcentusát. –
Vima, a Naplovag leszármazottja előre látja a jövőt, jó urak! Egy kreditért elmondja, mi vár önökre.
– Eresszen el! – Han megpróbálta kirántani a kezét a piszkos karom szorításából, de a vénasszony meglepően erős volt. Nem akart bénító
lövést leadni a szipirtyóra, mert amilyen vén volt, akár meg is ölhette volna vele, ezért előkapart egy kreditet, és az ölébe hajította. – Tessék!
Fogja a kreditet, és hagyjon békén!
– Vima nem koldus – jelentette ki sértődötten az öregasszony – Megdolgozik a kreditért. Vima előre látja a jövőt! Igen, Vima mindent tud…
Han felsóhajtott. Ez legalább nem akart ajánlatot tenni neki.
– Jól van, akkor halljuk – mondta durván.
– Ah, fiatal kapitány… – énekeke rikácsoló hangján az öregasszony. Kinyitotta Han tenyerét, szemügyre vette, aztán felnézett a férfi
szemébe. – Oly fiatal vagy… és oly sok minden vár reád. Hosszú, hosszú út. Először a csempészek útja, aztán a harcosé. Dicsőség fogja
övezni tetteidet majdan, ó, igen. De először árulással kell szembenézned. Az fog elárulni, akiben bízol… – A tekintete Makóra siklott, aki erre
kínosan feszengeni kezdett.
– Szóval el fognak árulni – ismételte meg türelmetlenül Han. – És gazdag leszek-e valaha? Inkább erről beszélj.
– Ahhhhihi – vihogott velőtrázóan a vénasszony – Igen, ifjú kapitány. Gazdag leszel… de csak akkor, amikor ez már nem is fog érdekelni.
Han elröhögte magát.
– Még hogy engem? Nagymama, engem semmi más nem érdekel, csak a gazdagság!
– Igen, ez igaz. Sok mindenre képes leszel a pénzért. De még többre a szerelemért.
– Remek – csattant fel Han. – Elég, eddig hallgattam a zagyválásodat, és nem tovább! – Azzal egy erős rántással kitépte a kezét az
öregasszony szorításából. – Köszönet a semmiért… félcédulás boszorka. Legközelebb nehogy megszólíts!
Egy bizonytalan hátraarcot csinált, és morgolódva folytatta útját. Mako és Csubakka remekül szórakoztak a háta mögött. Hant elfutotta a
méreg. Az a vénasszony bolondot csinált belőle!
Aztán lába alatt a beton kezdett cseppfolyóssá válni, és Han már csak arra tudott gondolni, milyen jó lesz kinyújtózni, ha végre ledobhatja
magát valahol Mako lakásában. Nem is emlékezett rá, hogyan kapaszkodott fel az épülethez vezető rámpán, és hogyan került ágyba.
Mire másnap reggel, egy hosszú és mély alvás után magához tért, már nem is emlékezett az öregasszonyra, sem annak jóslatára.
Aruk, a hutt azt csinálta, amit a legjobban imádott az egész univerzumban: a profitját számolta. A hatalmas hutt lord, a Besadii klán és
kajidic vezére az adatmodulja fölé görnyedt, és vaskos ujjaival a billentyűzetet püfölte. Arra volt kíváncsi, hogy évi húsz százalék növekedéssel
számolva hogyan fog kinézni a nyeresége három év múlva.
Az eredményként kapott grafikon és a mellette szereplő összeg láttán halkan, elégedetten elbömbölte magát.
– Heh, heh, heh – nevetgélt tágas irodája magányában. Rajta kívül senki nem tartózkodott az irodában, leszámítva kedvenc írnokát, aki az
egyik sarokban csillogva engedelmesen várta, hogy gazdája felébressze kényszerpihenőjéből.
Aruk újra leolvasta az összeget, és pislogott néhányat, mint aki nem akar hinni a szemének. Öreg hutt volt, közel kilencszáz éves, s ennek
megfelelően olyan testes, mint a legtöbb tehetős fajbéli. Önerejéből nehezen tudott mozogni, így nem is fárasztotta magát ezzel, annak ellenére,
hogy orvosa figyelmeztette, a mozgáshiány előbb-utóbb komoly keringési panaszokat fog okozni. Ehelyett antigravitációs szánjával közlekedett.
Aruk szánja a legjobbfajta volt, amit pénzzel meg lehetett venni. Márpedig pénzben a Besadii kajidic feje sosem szenvedett hiányt.
Aruk ennek ellenére nem tartozott azon élvhajhász huttok közé, akik semmilyen élvezetet nem tagadtak meg maguktól. Igaz, ínyenc volt, és
gyakran nagy étkű, de egyes huttokkal ellentétben nem tartott fenn egész rabszolga-ármádiát csupán csak azért, hogy legszélsőségesebb óhaja
is azonnal teljesíthető legyen.
Aruk hallott róla, hogy Jiliac unokaöccse, Jabba néhány táncos embernőt – embereket! – tartott láncon, hogy mindig a közelében legyenek.
Aruk undorítónak és hutthoz méltatlannak tartotta az efféle szeszélyeket. A Desilijic klán tagjai mindig is nagy élvhajhászok voltak. Jiliac ízlése
egy fokkal jobb volt, mint a Jabbáé, de ő is éppoly mohón habzsolta az élet “örömeit”, mint unokaöccse.
Ezért fogunk mi felülkerekedni, gondolta Aruk. A Besadii klán tagjai képesek az önmegtartóztatásra, ha céljaink úgy kívánják.
Ennek ellenére tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Jiliac és Jabba okosak voltak és könyörtelenek, klánjuk pedig ugyanolyan erős és gazdag
volt, mint az övé. A két klán évek óta versengett a legnagyobb hasznot hozó üzletekért, és egyikük sem válogatott az eszközökben. Merénylet,
a másik klán tagjainak elrablása, szabotázsakciók – egyik sem hiányzott az alkalmazott módszerek palettájáról.
Aruk azzal is tisztában volt, hogy Jiliac és Jabba bármire képesek – a legnagyobb ütőkártyát azonban a pénz jelentette, márpedig az ylesiai
projekt rengeteg pénzt hozott a Besadii klán kasszájába.
Hamarosan, fűzte tovább a gondolatait Aruk, olyan sok pénzünk lesz, hogy örökre leseperhetjük őket a Nal Hutta felszínéről Úgy,
ahogy azt a hozzájuk hasonló élősködőkkel tenni szoktuk. Már nem kell sok, és a Besadii klán kezében fog összpontosulni minden
hatalom a Nal Huttán.
Aruk és halott testvére, Zavval találták ki, hogy vallási telepeket hoznak létre az Ylesián, és a zarándokokat rabszolgaként dolgoztatva
eladható végtermékké alakítják a nyers fűszert. Egyetlen akadály volt már csak, mégpedig a rabszolgalázadás lehetősége. Ekkor állt elő Aruk
az Egy és a Minden, illetve a Megvilágosulás ötletével.
A legtöbb hutt ismerte a t’landa tilek azon képességét, hogy melegséget és kéjérzést tudnak közvetíteni a legtöbb humanoid faj elméje felé,
de Aruk zseniális találmánya volt úgy felhasználni ezt, mint jutalmat egy fárasztó fűszergyári nap után.
Már csak ki kellett találnia hozzá egy hitvallást, íratnia kellett néhány himnuszt és imát, s máris kész volt az új “vallás”, amit az alacsonyabb
rendű fajok egyedei szánalmas lelkesedéssel fogadtak.
A fűszergyárak nem is termelhettek volna jobban. Egyetlen év volt csupán, mikor az ylesiai vállalkozás nem hozott profitot: amikor az az
átkozott koréliai Han Solo felrobbantotta a sensostimgyárat. Zavval is miatta halt meg, bár Aruk számára az igazi veszteséget a termelés
kiesése jelentette. Nem tartotta különösebben érzéketlennek magát, amiért jobban sajnálta a pénzt, mint elvesztett testvérét. Nem, ő csak úgy
reagált, mint minden normális hutt.
Aruk tekintete elidőzött az ylesiai vállalkozás költségvetésének egyik tételén. A hétezer-ötszáz kredites vérdíjon, amelyet Han Solo fejére
tűztek ki. “Élve elfogni” – ez volt a legfontosabb kikötés. És “épségben leszállítani”.
Hétezer-ötszáz kredit. Kétezer-ötszázzal több, mint amikor először meghirdették. A jelek szerint Solo kemény diónak bizonyult. Nos, ez az
összeg viszont elég magas volt ahhoz, hogy ne hagyja nyugodni a fejvadászokat. Bár Aruk ennél magasabb vérdíjakat is felajánlott már, Han
Solo volt az egyetlen, akit ilyen fiatal létére ilyen sokra taksáltak.
De valóban szükséges volt többletet fizetni az “élve elfogni” kitételért? Aruk sok kínzást látott már, s habár közönnyel figyelte a szenvedést,
soha nem lelt élvezetet más lények gyötrésében. Egyébként sem szentelt volna a koréliai Solónak túl sok időt. Kivégeztette volna, és kész.
Teroenza azonban más eset volt. A t’landa tilek bosszúszomjas lények voltak, és Aruk számára nyilvánvaló volt, hogy az Ylesia főpapja
mindaddig nem fog nyugodni, míg Han Solót lassan és könyörtelenül halálra nem kínozta. Ha ez a Solo a főpap kezébe kerül, akkor a halál igazi
megváltás lesz számára.
De érdemes-e ilyen sokat fizetnie csak azért, hogy Teroenza elégedett legyen? Aruk homlokán mély redőkbe gyűrődött a bőr. Rövid
tűnődés után egy határozott “houf”-fal kiengedte tüdejéből a levegőt. Rendben, engedélyezni fogja Teroenzának a vérdíj kifizetését. Hadd
szórakozza ki magát Teroenza. A várakozás boldoggá fogja tenni a’ főpapot, márpedig a boldog alárendelt produktív alárendelt.
Aruk ugyanakkor aggódott is Teroenza miatt. Nem volt kétséges, hogy valójában a t’landa til irányítja az ylesiai vállalkozást, bármennyire
igyekeztek is annak az idióta Kibbicknek az odaküldésével leplezni ezt. Aruk elkomorodott. Az Ylesia a huttoké, következésképpen csakis egy
hutt irányíthatja. Sajnos, Kibbick volt az egyetlen olyan magas rangú klántag, akit át lehetett irányítani. Azért sajnos, mert Kibbick, ehhez nem
férhetett kétség, sült bolond volt.
Bárcsak merszem lenne odaküldeni Durgát. Ő elég ügyes és okos ahhoz, hogy elkormányozza a telepeket. És hogy megmutassa
Teroenzának, kik az urai…
Durga Aruk egyetlen sarja volt. Még nagyon fiatal hutt volt, alig túl a törvényes beszámíthatóság korhatárán; csak százéves múlt, de már
így is tízszer okosabb és intelligensebb, mint Kibbick.
Amikor Durga világra jött, a fél arcát elcsúfító sötét folt láttán a többi hutt arra ösztökélte Arukot, hogy dőljön rá a tehetetlen újszülöttre, és
préselje halálra. Azt mondták, a testi hiba társadalmilag kitaszítottá fogja tenni a gyerkőcöt, sőt egyesek még odáig is elmentek, hogy szellemi
fogyatékosnak állították be Durgát. Az ősi mondák az efféle születési jegyeket rossz ómennek tartották, ezért az öregek mindenféle
szörnyűséget jósoltak arra az esetre, ha Durgát életben hagynák.
Aruk azonban lenézett apró, izgő-mozgó ivadékára, és tudta, hogy a gyermek, ha felnő, teljes értékű hutt lesz – okos, ravasz, és ha
szükséges, kellőképpen könyörtelen. Úgyhogy felmutatta az ivadékát, és ellentmondást nem túróén közölte, hogy örökösévé nyilvánítja, akinek
még szél sem legyintheti arcát az ő engedélye nélkül.
Gondoskodott róla, hogy Durga jó nevelést kapjon, és mindent megadott neki, amire egy cseperedő huttnak szüksége lehetett. A fiatal hutt
értékelte és viszonozta a szülői odaadást. Szoros kapcsolat alakult ki kettejük közt, s ez a kötelék napról napra erősebbé vált.
Aruk ezúttal sem mulasztotta el figyelmeztetni magát, hogy a nap egy későbbi részében meg kell osztania Durgával az ylesiai vállalkozással
kapcsolatos megfigyeléseit. Folyamatosan okította fiát, hogy az kész legyen átvenni a klán irányítását, ha ő már nem lesz az élő huttok sorában.
A számjegyek olyan biztatóak, hogy ésszerű lenne a nyereség egy részét egy újabb zarándoktelep létrehozására fordítani. Hét
telep sokkal több fűszert tud feldolgozni, mint hat. A misszionáriustevékenység is tovább fokozható; újabb t’landa til férfiakat
vonhatunk be, hogy még több zarándokot csalogassanak az Ylesiára.
Aruk arról álmodozott, hogy egy szép napon a vállalkozást kiterjeszti egy második Ylesia rendszerbeli világra is. Ha ő nem is éri meg, hogy
egyszerre két működő, teljes gőzzel termelő fűszerfeldolgozó világot lásson, Durga mindenképpen.
 Egyetlen akadály volt csak, és nem más, mint a Desilijic klán. Aruk tudta, hogy Jiliac és Jabba minden lépésüket figyeli, és készek lecsapni
a gyengeség legelső jelére. A desilijicek irigyelték a Besadii klán sikereit, főleg az ylesiai vállalkozást, és bármit megadtak volna, hogy
tönkretehessék őket, illetve hogy átvehessék az extraprofitot termelő Ylesiát.
Aruk azonban szerette a kihívásokat, és élvezte, hogy Jiliac klánjának van oka irigykedni a Besadiira. Akkor sem változtatott volna a
dolgokon, ha tehette volna.
Elégedett sóhajjal kikapcsolta az adatmodult, majd kinyújtózott és megdörgölte dülledt szemét. Ahhhhh… ez egy kellemes kis délutáni
számolgatás volt. De most már ideje vacsorázni és eltársalogni Durgával. Milyen csodálatos, hogy ilyen nagyszerű híreket oszthat meg vele!
Apró kézmozdulatokkal az ajtó felé irányította a szánját, és kisiklott a szobából.
4. fejezet
Kezdetek
Öt hónappal és hat fejvadásszal később Han és Csubakka már egészen otthonosan érezték magukat a Nar Shaddaan. Han talált egy kis
lakást a koréliai szektorban, alig egy megablokkra Mako Spince “parkolójától”. Két hálószoba volt benne, kihúzható ágyakkal, egy apró konyha-
nappali és egy ápolófülke. Ennyi bőven elég is volt, mivel úgysem töltöttek otthon sok időt. Miután Mako bemutatta Hant az ismerőseinek, a
fiatal koréliai valósággal dúskált a megbízásokban.
Az első hónapban Han a Nar Shaddaa-Nal Hutta járaton dolgozott helyettesítő pilótaként. A Tagtától kapott ajánlást bármikor
felhasználhatta volna, de úgy gondolta, nem árt előbb kiismerni a viszonyokat.
Miután az időleges megbízatás lejárt, Han néhány fuvar erejéig Mako mellé szegődött. Fűszerszállítmányokat kellett elhozniuk egy twi’lek
ősbolygóról, a Rylothról egy rooni raktárba. Han ekkor ismerkedett meg Mako egy régi cimborájával, az idősebb, gyűrött arcú csempésszel,
Zeen Afittel. Zeennek egy ételszállítmányt kellett elvinnie a Csempészmenedékbe; amikor megjegyezte, hogy segítségre lenne szüksége, Han
és Csubakka felajánlották, hogy vele tartanak.
A Csempészmenedéket olyan, jobbára körözés alatt álló bűnözők lakták, akik mellett a Nar Shaddaa lakói ártatlan kisdedek voltak. A
Csempészmenedék valójában egy gyűjtőnév volt, mely mindazokra a rejtekhelyekre utalt, amelyeket a hatalmas aszteroidamező közepén,
néhány méretesebb kisbolygó felszíne alatt alakítottak ki. A legfontosabbik egy kőbe vájt, bűzös alagút volt, és a Skip 1-es nevet viselte.
Zeen Afit megmutatta Hannak, hogyan lehet bejutni a Menedékbe a folyamatosan mozgásban lévő, halálos aszteroidamezőn át, de azt már
nem engedte meg neki, hogy ő vezesse át ódon teknőjét, a Coronát.
– Majd legközelebb, kölyök – ígérte halk, asztmás hangján. – Becsszóra. Most csak figyeld, hogyan csinálja Zeen bácsi, és élvezd az
utazást!
Han nagyot nyelt, amikor a Corona hajszál híján súrolt egy hatalmas, sebesen forgó kődarabot.
– Ha még lesz következő alkalom – jegyezte meg csípősen Han, és önkéntelenül lebukott, ahogy egy újabb aszteroida elhúzott felettük. –
Lassíts, Zeen, az áldóját! Megőrültél?
– Sajnálom, de így szokás ez errefelé – felelte Zeen, tekintetével a kijelzőkre tapadva. – Úrvezetőknek semmi keresnivalójuk itt, hacsak
nem akarják egy marék kaviccsal a pofazacskójukban végezni. Egyébként nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Berepülsz, és kész. Láthatod,
még egyben vagyok. Persze, azért mindig nyitva tartom a szemem.
Zeennek ez alkalommal is sikerült szerencsésen letennie a Coronát a Skip 1 felszínére. Han és Csubakka tétova léptekkel követték a
barlangrendszer belsejébe. Zeen bemutatta Hant egy keszeg, sebhelyes arcú férfinak, akit Jarrilnak hívtak, és egy másik, kopaszodó
csempésznek, akit idős kora ellenére Kid DXo’lnnak neveztek.
A Skip 1 egy hatalmas barlangrendszer volt, tágas termekkel, játék- és fűszerbarlangokkal, bárokkal és szobákkal. Ennél is fontosabb
jellemzője volt azonban, hogy itt még annyira sem tisztelték a törvényeket, mint a Nar Shaddaan – vagyis egyáltalán nem. Meghalhatott volna
itt anélkül, hogy Csubit leszámítva (már ha ő életben maradna, ami valószerűtlen feltevés volt) bárkit is érdekelne a sorsa. Ennek ellenére, vagy
inkább éppen ezért, nem hagyta, hogy idegessége megmutatkozzon rajta. Törvényen kívüliek közt nőtt fel, sok degenerált alakot látott, mire
betöltötte a tizedik életévét, de még soha nem látott ennyi elkeseredett, vérszomjas lényt egyetlen helyre összezsúfolódva.
Han figyelmét természetesen nem kerülte el a folyosó közepén csörgedező sárgászöld, iszapos patak. Csubakka fintorogva jelezte, hogy ő is
észlelte a bűzforrást.
– Ja, ez aztán tényleg bűzlik – felelte orrhangon Han. – Mi a túró ez, Zeen? A falakról is szivárog…
– Ó, ez csak a bűzpatak, ezzel együtt kell élnünk – felelte a csempész. – Büdös, mi? Legfőbb ideje lenne kezdeni vele valamit, mondjuk
megkeresni a forrását, és elzárni. Valami szerves anyag, állítólag kénnel vegyülve.
A központi terembe érve Han tekintete rögtön megakadt a bárpultnál álló karcsú, fekete hajú nőn. A gyönyörű teremtés sehogyan se illett az
igénytelen, sőt sok esetben gusztustalan csempészek közé. Rövid, szűk szoknyát viselt, amely nem sokat rejtett el hosszú, formás lábából,
ahogyan derék fölött megcsomózott inge is bizsergető rálátást engedett izmos hasára és formás keblére. És ez a csodaszép hölgy őt nézte. Han
magabiztosan elvigyorodott.
A nő feléjük indult. Han pulzusa az egekig szökkent, de a varázslat csak egy pillanatig tartott; addig, míg fel nem tűnt, hogy a nő maximum
akkora érdeklődéssel bámulja, ahogy egy enyhén megzöldült traladonbordát méreget az ember Han szájáról lehervadt a mosoly Úgy tűnik, a
vonzalom nem kölcsönös…
– Han, szeretném bemutatni egy barátomat – mutatott a nőre Zeen. – Ó Ana Blue, a galaxis egyik legmenőbb csempésze. Van egy
szabakkasztala is. Blue, ő itt Han Solo, egy új kölyök, akit magammal hoztam az útra. Ez meg a cimborája, Csubi.
Han biccentett.
– Örülök, hogy találkoztunk…
Látva a habozását, a nő elővillantotta kék kristályból készült metszőfogát, amelyről a nevét kapta.
– Szólíts Blue-nak – mondta szívdöglesztő hangon. – Han Solo, azt mondtad? És – a vukira nézett – Csubi?
– Csubakka – helyesbített Han.
– Örülök az ismeretségnek, Csubakka. Találkoztál már Wynnivel?
Csubi megrázta a fejét, és elnyüszített egy halk kérdést. Ana Blue elmosolyodott.
 – Fel fogod ismerni, ha látod – ígérte rejtélyesen.
– Akkor… – gyűjtötte össze minden bátorságát Han –…meghívhatlak egy italra, Blue?
A nő végigmérte, eltűnődött egy pillanatra, aztán halványan elmosolyodott.
– Nem, azt hiszem, nem. Jóképű vagy, Solo, de nem az én típusom. Én az érettebbeket szeretem.
Zeen elvihogta magát.
– A mi drága Blue-nk különös teremtés – vigasztalta Hant. – Ti, egyedülálló fiatalok nem jelentetek elég kihívást számára. Blue imád
vadászni, különösen az olyan vadat szereti becserkészni, amire már más is szemet vetett.
Ana Blue tekintete megvillant.
– Nincs elég bajod manapság, Zeen? – Aztán ismét Han felé fordult. – Szoktál szabakkot játszani, Han Solo?
– Már próbálkoztam vele – felelte szerényen Han.
Blue bűbájosan elmosolyodott.
– Akkor látogasd majd meg az asztalomat. Ideje egy kis életet lehelni a játékba.
Biccentett Csubakkának, és elsétált. Han fejcsóválva nézett utána.
– Xendor talpnyalóira… ez aztán a nő! – motyogta. – És csak a nős férfiak érdeklik?
– Mondjuk inkább úgy, hogy szereti a vadászat izgalmát – felelte Zeen. – Ha valakit túl könnyű megkapnia, az nem tudja érdekelni.
– Ez úgy hangzik, mintha egy devaroni szőrös pókról beszélnél – jegyezte meg Han, miután Blue istenien formás hátsója eltűnt a zajosan
iszogató csempészek tömegében.
– Nem áll messze az igazságtól – kuncogott Zeen. – A mi Blue-nk már csak ilyen. Ő…
Dobhártyát rengető üvöltés fojtotta bele a szót. Han hátraperdült, hogy egy vukit pillantson meg az ajtóban. Túl nagy volt ahhoz, hogy nő
legyen – ugyanakkora és ugyanolyan izmos, mint Csubi –, ennek ellenére mégis nőneműnek látszott. Kék szeme rezzenetlenül fürkészte Csubit,
aki szemérmes zavarában azt sem tudta, fiú-e vagy lány.
– Ki ez? – kérdezte Han Zeentól.
– Wynni – tájékoztatta vigyorogva az idősebbik csempész.
Han és Csubakka aggódva figyelték a közeledő vukit. A bundás démon lelkes torokhangon rámordult Csubakkára Hanra ügyet sem vetett
–, aztán kinyújtotta lapátkezét, és elismerő mormogások közepette megtapogatta a hím vuki karját.
– Azt hiszem, tetszik neki – súgta oda Zeennek Han.
– Úgy tűnik – bólogatott Zeen –, hogy a cimborád megkaphatná azt, amit tőled megtagadtak. Kivéve, hogy ő nem látszik boldognak tőle.
A gyűrött képű csempésznek igaza volt. Csubakka segélykérő pillantásokat vetett feléjük, miközben a vuki nő egyre közelebb bújt hozzá, és
sokat sejtető morgásokat hallatott. Han megszánta a barátját.
– Hé, Csubi – szólt oda neki. – Mennünk kell.
Wynni hátraperdült, és fenyegetően rávicsorgott. Han vállat vont.
– Sajnálom, de dolgunk van. Halaszthatatlan.
Wynni természetesen nem hitt neki, és ezt nem is leplezte. Akár véressé is fajulhatott volna a dolog, ha Kid DXo’ln, a legkritikusabb
pillanatban, fel nem tűnik a helyszínen.
– Csúnya dolog hazugsággal vádolni másokat, Wynni szólt rá a vukira. – Han igazat mondott. Velem jönnek a Kesselre a Starfire-rel. A
droidok már befejezték a rakodást, Solo. Máris mehetünk.
Han barátságosan Wynnire mosolygott, és széttárta a kezét. Csubakka viszont meg se próbálta leplezni, mennyire örül neki, hogy
megszabadulhatott a kellemetlen nőszemélytől.
A Skip 1 dokkja felé tartva Han megköszönte Kidnek a segítséget.
– Ha nem lépsz közbe, az a nő engem leüt, és megerőszakolja Csubakkát.
Kid DXo’ln elnevette magát.
– Ja, nem ajánlatos felbőszíteni egy szerelmes vukit. De mondd csak, mi a tervetek a továbbiakra? Van kedvetek velem jönni a Kesselre?
– Hogyne – bólintott Han. – Mindig is szerettem volna megnézni azt a helyet. Ha leadtad az árut, akkor a Kessel Folyosón fogsz
továbbmenni?
– Nem tudom – válaszolta Kid. – Talán akkor, ha lesz valami újabb szállítani való cucc. De biztosan találni fogtok valakit, aki arrafelé megy.
A Kessel Folyosót minden pilóta úgy emlegette, mint a végső erőpróbát. A “folyosó” használatával le lehetett vágni egy jókora, plusz két
napot jelentő ívet, amely ezt a hatalmas, lakatlan térrészt kikerülte. A Folyosó azonban veszélyesen közel volt az Örvény néven ismert
feketelyuk-övezethez, ahol a koncentrált gravitációs erő tér- és időtorzulást hozott létre. Sok hajót beszippantott az Örvény, de mindig akadtak
merész vállalkozók, akik úgy gondolták, hogy ők ügyesebbek a pórul járt elődeiknél.
A Starfire fedélzetére érve Kid a pilótafülke kezelőszerveire mutatott.
– Azt hallottam, hogy elég jó vagy, Solo. Nincs kedved átvinni minket a mezőn?
Han érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, de igent mondott. Szem előtt tartva Zeen tanácsát, magabiztosan felemelte a hajót, és
felpörgette a hajtóművet. Jól emlékezett még azokra a történetekre, amelyeket a Trader’s Luckon hallott, és mindegyik Zeent igazolta,
Úgyhogy összeszorította a fogait, még a lélegzetét is visszafojtotta, és bármilyen ijesztő volt is száguldozni a hatalmas kövek között, ádáz
elszántsággal tartotta a sebességet.
Kid hátradőlt az ülésében, és szótlanul figyelt. Csak egyszer avatkozott közbe, hajszálnyival tovább növelve a sebességet, hogy elkerüljék az
ütközést egy kisebb aszteroidával, amelyik egy nagyobb körül keringett, és épp takarásban volt. A Starfire olyan közel húzott el a félhajónyi kő
mellett, hogy az elterelő pajzsok működésbe léptek, és odébb dobták. A hajó megrázkódott, de elkerülték az ütközést.
Han a válla közé húzta a nyakát, és elfintorodott.
– Bocs, Kid. Észre kellett volna vennem.
– Nem, Solo – nyugtatta meg az idősebb férfi. – Én is tétlenül ültem volna, ha nem ismernék egyenként minden egyes szikladarabot.
Tudtam, hogy lesz mögötte valami, mert mindig is volt.
Miután végre kiértek az aszteroidamezőből, Han úgy érezte, mintha nem egy félórája, hanem egy fél napja vezetne. Azt hitte, Kid innen
átveszi az irányítást, ő pedig kifújhatja magát, a kapitány azonban csukott szemmel, mozdulatlanul ült a szomszédos ülésben.
 Han Csubira nézett, és tehetetlenül vállat vont.
– Vedd át, pajtás, míg kiszámolom az ugrást!
Pár perccel később a navigációs komputer kiköpte a koordinátákat, és Han módosította a pályát. DXo’ln egyik tengerkék szeme résnyire
nyílt.
– Csördíts a nyaka közé, Solo! – biztatta rekedt hangon. Han elvigyorodott.
– Rendicsek.
Néhány másodperc, és a valós tér csillagai vonalakká nyúltak a Starfire körül. Han úgy vigyorgott, mint egy kiskölyök. Az utóbbi idők
rutinfeladatai után, most végre megint igazi pilótának érezte magát.
Míg a flottánál szolgált, gyakorta teljesített szolgálatot a hídon mint kormányos, de akkor érezte magát igazán elemében, ha TIE-
vadászgépet vezethetett. Ezeknek az apró és törékeny, ám halálos szerkezeteknek a manőverezése nagy kihívást jelentett a pilóta számára.
Ráadásul egyáltalán nem rendelkeztek pajzzsal, ezért rendkívül sebezhetők voltak. Nem is igen akadt a TIE-pilóták közt aggastyán.
A valós térbe visszaérve az Örvény lenyűgöző látványa fogadta őket. Kid DXo’ln elégedetten kinyújtóztatta tagjait és elvigyorodott.
– Lenyűgöző, mi?
– Az – motyogta Han.
Az Örvény egy fekete lyukakból álló csoport volt, mely valósággal kiszívta az életet a környező csillagokból. Színes, gigantikus por- és
gáztölcsérek jelezték a láthatatlan szörnyek “tartózkodási helyét”, de maguk a fekete lyukak természetesen láthatatlanok voltak. Éppen ez volt
az oka annak, hogy “fekete” lyukaknak nevezték őket: olyan hatalmas gravitációs erőtérrel rendelkeztek, hogy semmi, még a fény sem tudott
megszökni belőlük.
A gáz és a por azonban elárulta helyüket. Volt belőlük jó néhány amennyire Han tudta, a csoportosulás egyedi jelenség volt a galaxisban.
– A Kessel az Örvény szélén található – magyarázta Solo. Nézd csak a koordinátáit!
A kijelzőn egy lapos, formátlan kis bolygót lehetett látni, amely egy apró, kékesfehéren izzó nap körül keringett. Magát a Kesselt egy
arányosan kicsi, magányos hold kísérte.
– Ez nem is igazi bolygó – dünnyögte Han. – Ekkora tömeggel képtelenség megtartani egy atmoszférát.
– Ez tényleg így van. Odalent. Légzőkészüléket kell viselned, de szerencsére van néhány működő atmoszférageneráló üzemük, így nem kell
űrruhában csoszogni – tájékoztatta Kid.
Han gondterhelten figyelte az adatlistát.
– Nem is tudtam, hogy a Kesselnek van holdja.
– Mert a birodalmiak nem nagyon reklámozták. Állítólag építeni akarnak valamit. Őrültek, ha engem kérdezel.
– Birodalmi hajók tartózkodnak a környéken? – kérdezte aggódva Han. Csubi szökött rabszolga volt, nem lett volna ajánlatos a birodalmiak
szeme elé kerülnie.
– Belefutottam a múltkor egy fickóba, aki a birodalmiaknak dolgozik mint spicli, és ő súgta meg bizalmasan, hogy a Császár valami
szupertitkos létesítményt akar felépíteni az Örvény kellős közepén – mondta tűnődve Kid.
Han a kavargó tölcsérekre nézett, és megrázta a fejét.
– Egy támaszpontot? Ott? Ezek tényleg őrültek!
Kid vállat vont.
– Az Örvény jóval több, mint gondolnád. Egyesek azt állítják, hogy még a Kessel Folyosót is lerövidítheted, ha végigsiklasz az Örvény
mentén.
Han még egyszer leolvasta az adatokat, és eltöprengett a hallottakon.
– Úgy érted, kevesebb idő alatt? – kérdezte hosszú hallgatás után.
Kid elkuncogta magát.
– Igen, ez is benne van. Az Örvény meghajlítja a téridőt, így nemcsak időt, hanem utat is spórolhatsz.
– Mi a rekord? – kíváncsiskodott Han.
– Nem ‘tom – felelte Kid DXo’ln. – Azt hiszem, tíz óra alatt van, de magam sohasem próbáltam, mert annyira őrült azért még nem vagyok.
Fogadd meg a tanácsom, és ne szórakozz az Örvénnyel, Solo!
Han úgy érezte, érdemes megfogadni Kid tanácsát. Meglovagolni az Örvényt – csak egy idióta, egy öngyilkos idióta képes ekkora
őrültségre.
Miután Han letette a Starfire-t a Kesselre, maszkot öltöttek és átmentek a kikötő kis kantinjába. Kid otthagyta őket, és visszament a
dokkba, hogy ellenőrizze a rakodást. Míg gyorsételből és polanisi sörből álló ebédjét fogyasztotta, Han azon tűnődött, hogyan tovább. DXo’ln
félreérthetetlenül tudtukra adta, hogy a következő útjára nem szeretné magával vinni őket. Ugyanakkor azzal biztatta őket, hogy biztosan kerül
valaki, akivel visszamehetnek a Csempészmenedékbe vagy a Nar Shaddaara, talán éppen a Kessel Folyosón keresztül.
A kérdés csak az volt, hogy mikor. A Kessel nem úgy nézett ki, mintha dúskálna éjszakai szálláshelyekben. Han idegesen felpillantott,
valahányszor nyílt a kantin ajtaja; aztán egyszer csak egy ismerős arc bukkant elő egy légzőkészülék maszkja mögül.
– Roa! – kiáltott fel meglepetten. – Hé, Roa! Gyere, ülj le hozzánk, és igyál valamit!
Roa magas, “erős” férfi volt, őszülő hajjal és huncutságtól csillogó kék szemekkel. Lebilincselő mosolyával és remek humorérzékével
mágnesként vonzott magához mindenkit. Mako is régi cimborája volt, így Roa az elsők közé tartozott, akiknek Hant bemutatták a Nar
Shaddaan.
Roa már bő húsz éve dolgozott a szakmában, így igazi nagyágyúnak számított. A vén csempész imádta a tanító bácsi szerepét játszani, és
szívesen megosztotta tapasztalatait a nála fiatalabbakkal. A legtöbb csempész, nem sokban különbözött a kalózoktól, Roának azonban saját
kódexe volt, amelyet akkurátusan belevert mindazon fiatal tanoncokba, akik régi, de jól karbantartott teherhajóján, a Wayfareren tanulták ki a
szakma rejtelmeit. Az alapszabályokat Hannak is nemegyszer elmondta: soha ne fogd be a füled, ha segélyhívást hallasz… soha ne lopd meg a
nálad szegényebbeket… csak akkor ülj le szabakkot játszani, ha van felesleges pénzed, és mindig az ajtó közelébe, hogy elmenekülhess, ha baj
van… eszedbe ne jusson illuminált állapotban hajót vezetni.
“Roa szabályai”, így hívták őket a csempészek.
Ifjú barátja láttán Roa fülig elvigyorodott.
 – Han! Mi járatban itt?
Han megpaskolta a szomszédos széket.
– Tedd le magad, Roa! Hosszú történet, de jobbára azért, mert egy vuki hölgy túlságosan vonzónak találta Csubit.
Roa kuncogva lehuppant a bárszékre.
– Csak azt ne mondd, Csubakka, hogy összefutottál Wynnivel!
Csubi panaszosan felnyögött. Roából kitört a nevetés.
– Ennyire rossz dolog elszórakoztatni egy szerelmes vuki lányt, Csubi?
Csubakka felhorkant, aztán dühösen magyarázni kezdte, milyen kimerítő – és néha veszélyes – tud lenni a vuki románc. Roa sajnálkozóan
megcsóválta a fejét.
– Jól van, Csubakka, úgy tűnik, helyesen döntöttél, amikor visszavonulót fújtál. Ezután még jobban kell vigyáznom Wynnivel.
Han elvigyorodott.
– Én se szeretnék az ölébe kerülni. De nem csak ez itt a gond, Roa. Kid DXo’ln csak idáig tudott elhozni minket, mi viszont a Nar
Shaddaara tartanánk. Nem tudnál segíteni, Roa?
– Hogyne, Han – mosolygott Roa. – Feltéve, hogy nem siettek. Előbb még el kell vinnem némi fűszert a Myrkrre. Mit szólnátok hozzá, ha a
Folyosón keresztülmennénk?
Han tekintete felcsillant.
– Az oltári lenne! Úgy érzem, nem mondhatom magam igazi pilótának mindaddig, míg legalább egyszer-kétszer át nem száguldottam a
Folyosón. Mondd csak, Roa… megengednéd nekem, hogy én vigyem át a hajódat?
– Az attól függ, Solo – vigyorgott Roa.
– Mitől?
– Hogy hány italt fizetsz nekem.
Han máris intett a mixerdroidnak.
– Mesélj a Folyosóról! – kérte Roát.
Mint azt Roától megtudta, a Kessel Folyosón kifelé tartó hajók megkerülték az Örvényt, aztán az űrnek egy néptelen szektorán, a “Gödrön”
át haladtak tovább. A Gödör nem volt annyira veszélyes, mint az Örvény, mégis több hajó tűnt el itt, mint a tölcsérek között. A pilóták, miután
sikeresen maguk mögött hagyták az Örvényt, hajlamosak voltak azt hinni, hogy túl vannak a nehezén. Ez részben igaz is volt, de nem lett volna
szabad alulbecsülniük a Gödröt.
A Gödörnek két lényeges alkotóeleme volt: egy köd és egy aszteroidamező. Veszélyes párosítás. A gáz és a por bizonytalanná tette a hajók
érzékelőit, és hiába volt ritkább az aszteroidamező, mint a Menedék körül, a rossz látási viszonyok miatt a hajók igen nagy eséllyel futottak
össze a gyilkos szikladarabokkal. Miután ezt elmagyarázta Hannak, Roa kivezette őket a Wayfarerhez, és megmutatta az út vázlatos modelljét
a navigációs komputeren. Han figyelmesen megnézte, aztán magabiztosan közölte:
– Rendicsek. Azt hiszem, menni fog.
A Wayfarer kapitánya mélyen a szemébe nézett, majd bólintott.
– Jól van, fiam. Akkor máris indulhatunk.
Han leült a vezérlőpult elé, és attól a perctől a világ a kijelzőre, a koordinátákra és az irányítószervekre szűkült számára. Eggyé vált a
hajóval, szinte összenőtt vele, mint a biodroid, miután rácsatlakoztatta idegrendszerét a számítógéprendszerre.
Csak az Örvény belsejében tudatosult benne igazán, milyen veszélyes feladatra vállalkozott: elég lett volna egyetlen hibás döntés, hogy
bekövetkezzen a katasztrófa. Még Roa is érezhetően feszült volt, bár igyekezett nem adni tanújelét ennek. A hátuk mögül Csubakka halk,
nyüszítése hallatszott, távol tartva a környező űr halálos csendjét.
Az Örvény kellős közepén jártak, bármerre nézett, némán szörcsögő tölcsérek tekeregtek körülöttük. Han tudta, hogy akár ki is kerülhetné
ezt a veszélyes szakaszt – ettől még a Folyosón belül maradt volna –, de a kihívásnak nem tudott ellenállni. Roa sem szólt semmit, ebből Han
arra következtetett, hogy eddig jól végezte a dolgát.
Egy kékes, kavargó por- és gázgomolyag közelében jártak, amikor Roa végül megszólalt:
– A felén túl vagyunk. Szép munka volt, fiú. Vigyázz, a következő egy kicsit rázós lesz!
Han bólintott; egy kövér verejtékcsepp végiggördült a szemöldökén, és lesiklott az orrán. Az újabb akadály, amire Roa felhívta a figyelmét,
egy hajdani, szétrobbant csillag “teteme” volt. Han oldalra döntötte a Wayfarert, és óvatosan kikerülte a por által jelölt gravitációs teret.
Közel egy órával később, amikor már úgy érezte, hogy szétpattannak az idegei, mint egy elnyűtt matrac rugói, elhagyták az Örvényt – és
behatolta a Gödörbe.
Egy aszteroida robogott el mellettük. Han hajszálnyit lassított, és közben megpróbált egyszerre minden irányba figyelni, mint egy moloszkiai,
akinek a tarkóján is van szeme.
– Balra dönts! – ordított rá Roa.
Mire Han észrevette a szemből feléjük rohanó, hegyméretű aszteroidát, már késő lett volna. Szerencsére a keze automatikusan
engedelmeskedett a kapitány parancsának, és így sikerült elkerülni az ütközést.
Hant elfogta a pánik. Csak egy pillanatra, de ez is éppen elég volt arra, hogy izzadt ujjai megcsússzanak a vezérlőpulton, túlfordítva és kis
híján egy újabb aszteroida útjába lendítve a hajót.
Csubakka vonított, Roa átkozódott. Egy hajszálon múlt, hogy nem ütköztek össze az égi kődarabbal.
– Bocs – mentegetőzött Han. – Megcsúsztak az ujjaim.
Roa szó nélkül lehajolt, és előkotort valamit egy ládából.
– Tessék. A jutalmad, amiért sikeresen átrepülted az Örvényt. Átveszem az irányítást, míg felhúzod.
Han elvette tőle a csúszásgátló bevonattal ellátott pilótakesztyűt, felpróbálta, és miután kényelmesnek találta, rögzítette a csuklóján.
– Kösz, Roa.
– Szóra sem érdemes – legyintett az idősebbik csempész. – Mindig viselem őket, és javaslom, hogy te is tedd ezt!
– Ezentúl így lesz – ígérte ünnepélyesen Han.
Néhány órával később, túl a Kessel Folyosón, immár a hipertér biztonságos “mélyén”, Roa a helyét bitorló Han felé fordult, és somolyogva
közölte:
– Be kell vallanom, fiam, hogy még senkit nem láttam, aki elsőre ilyen rövid idő alatt és ilyen bravúrosan teljesítette volna a távot. Te
született tehetség vagy.
Han fülig elvörösödött.
– Te pedig remek tanító.
Csubakka megjegyezte, hogy azért nem bánná, ha Roa tovább okítaná Hant, mert annyi ijedtségen ment át az elmúlt néhány órában, hogy
kész csoda, hogy nem hullott ki az összes szőre.
Han morcosan a barátjára nézett.
– Jól van, Csubi, csináld csak! De aztán ne csodálkozz, ha kopogtatnak a lakásunk ajtaján, és Wynni ugrik a nyakadba.
Csubi sértődött hallgatásba burkolózott.
– Szóval mihez fogsz kezdeni ezután, Han? – kérdezte Roa. – Kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy végigrepültek a Kessel Folyosón, és te
ráadásul igen jó időt teljesítettél. Mi lesz a következő húzásod?
Han már régóta gondolkozott ezen a kérdésen.
– Szeretnénk egy saját hajót Csubival. Először csak kibérelnénk egyet, aztán ha jól mennének a dolgok, vennénk egyet. Persze, ehhez
rengeteg pénz kell. Éppen ezért, ha visszatértünk a Nar Shaddaara, oda fogok menni, ahol a legtöbb van belőle.
Roa két szemöldöke egymásnak ugrott.
– A huttokhoz – mormogta.
Han ellenőrizte a stabilizátorokat.
– Igen, a huttokhoz.
Roa rosszallóan megcsóválta a fejét.
– A huttoknak dolgozni veszélyes vállalkozás, Han. Kiszámíthatatlan munkaadók. Ha valamit nem úgy csinálsz, ahogy ők szeretnék,
könnyen odakint kaphatod magad, szkafander nélkül.
– Tudom – bólogatott komoran Han. – Már dolgoztam nekik. De ha jutni akarok valamire, akkor vállalnom kell a kockázatot.
Két héttel és egy újabb fejvadásszal később Han és Csubakka felkeresték a Nar Shaddaa hutt szektorának legnagyobb épületét. Az egykori
“Ékszer” szállóban a Desilijic klán főhadiszállása működött.
Amikor az “Ékszer” még igazi szálloda volt, igazgatósága azzal dicsekedett, hogy szállást tud biztosítani a galaxis csaknem összes ismert
fajának. Vízi élőlények, metánt lélegzők, alacsony gravitációjú égitestek lakói és a többi – bármit is igényeltek, az “Ékszer” teljesítette
elvárásaikat.
Az épületet a huttok természetesen átalakították a saját szükségleteiknek megfelelően. A hatalmas előteret most sima felületű rámpák
övezték, a szőnyegek eltűntek, és a kövezetét fényes-simára polírozták, hogy megkönnyítsék a testüket még vonszoló huttok számára a
közlekedést.
Han, immár sokadszorra, újra ellenőrizte, hogy zsebében van-e Tagta üzenetkockája.
– Nem kell bejönnöd, pajtás – mondta Csubakkának az ajtóban. – Egyedül is elboldogulok, legalábbis remélem.
Csubi határozottan megrázta a fejét. Han vállat vont.
– Jól van, de akkor maradj csendben! Majd én beszélek helyetted is.
Jiliac Nar Shaddaa-i “főkomornyikja” egy ember volt; egy a negyvenes éveihez közelítő, vörös bombázó. A nő egyszerű, szerényen szabott,
világoszöld ruhát viselt, mégis olyan lenyűgöző méltóság áradt belőle, hogy Han alig mert megszólalni a jelenlétében.
– Dielo vagyok, Lord Jiliac asszisztense. Ha jól értettem, uram, önnek van egy ajánlólevele.
Han igent intett a fejével. Esetlennek érezte magát a nő társaságában, noha a legjobb nadrágját, ingét és dzsekijét vette fel erre az
alkalomra. Kívülről természetesen ez nem látszott meg rajta, éppen ellenkezőleg. Magabiztos, halványan pimasz mosolya egy pillanatra sem
lankadt.
– Láthatnám?
– Igen, feltéve, hogy nem akarja elvinni. – Han kivette a kis kockát a zsebéből, és odaadta. A nő egy gyors pillantást vetett a zöldes
nyálkára, leolvasta az üzenetet, aztán visszaadta a holokockát. – Rendben. Kérem, várjon itt! Hamarosan hívatom.
Háromnegyed órával később visszatért, és betessékelte őket Jiliac fogadószobájába.
Han kissé ideges volt, mert nem tudhatta, Jiliac fel fogja-e ismerni őt, mint azoknak a futároknak az egyikét, akik öt évvel korábban a Nal
Hutta-i palotájában átadták neki riválisa, Zavval üzenetét. Az ylesiai főúr kalózkodással vádolta Jiliacot, és zord következményekkel
fenyegetőzött. Jiliac dühében szétverte a fél fogadószobát.
Han bízott benne, hogy a hutt lord nem ismeri fel. Végtére is akkor nem mutatkozott be neki, és még csak tizenkilenc éves volt – másképp
nézett ki. Az arca most soványabb volt, megviseltebb, és az akadémiai évek alatt jó pár kilónyi izmot szedett magára. Arról nem is szólva, hogy
egy hutt számára valószínűleg egyforma volt minden ember.
Mindezek ellenére taplószáraz szájjal lépett be a szentélybe.
Meglepetten állapította meg, hogy két hutt tartózkodik a szobában. Egyikük kétszer akkora volt, mint a másik, ami a huttoknál azt jelentette,
hogy ő az öregebbik. A huttok egész életükben növésben voltak, és igen lenyűgöző méreteket tudtak elérni. Az átlag hutt felnőttkora elérése
után is átesett még néhány “hirtelen növésen”, s akadt, amelyik egy-két év leforgása alatt megduplázta súlyát.
Han a huttokra pislogott. Biztosra vette, hogy a nagyobbik Jiliac.
A szoba tágas volt és díszes; úgy tűnt, az egykori bálteremben rendezték be. A falakat körös-körül tükrök fedték, de hiába látta magát Han
ezernyi példányban, a kiszolgáltatottság érzése nem akart enyészni.
Az igazi Han a két hutt elé járult, és mélyen meghajolt. Dielo felé mutatott, és egészen elfogadható hutt nyelven közölte:
– Lord Jiliac, ez az a koréliai pilóta, akit az unokatestvére, Lord Tagta ajánlott be önhöz. A neve Han Solo. A vukit Csubakkának hívják.
Han ismét meghajolt.
– Lord Jiliac – mondta Basic nyelven –, megtiszteltetés számomra, hogy excellenciád előtt állhatok. Az ön unokatestvére, Lord Tagta azzal
biztatott, hogy itt mindig szükség van jó pilótákra.
– Solo pilóta… – Jiliac Hanra irányította zsíros redőkkel szegélyezett szemét, és kíváncsian pislogott – …maga beszéli és érti a hutt
nyelvet?
– Értem, excellenciás uram, viszont nem beszélem elég jól ahhoz, hogy hűen vissza tudjam adni a nyelv szépségét, ezért nem is merek
próbálkozni vele – felelte alázatosan Han.
Szerencsére a huttokat könnyű volt bókokkal elkápráztatni, és Jiliac különösen fogékony volt a dicséretekre.
– Ah, egy ember, aki értékelni tudja nyelvünk szépségét mondta az ifjabbik huttnak. – Milyen ritka és bölcs példánya fajának.
– Ez még nem jelent semmit – válaszolta dübörgő kuncogással a másik. – A kérdés az, tud-e olyan jól hajót vezetni Solo kapitány, mint
hízelegni.
Han a kisebbik hutt felé pillantott. Cinizmust és intelligenciát látott csillogni a dülledt szempárban. A hutt körülbelül olyan magas volt, mint
Han, és csak négy-öt méter hosszú. Jiliac észrevette, hogy Han a társát fürkészi.
– Solo kapitány ő az én unokaöcsém, Jabba. Nélkülözhetetlen segítségemmé vált a Desilijic klán irányításában.
Han meghajolt a fiatalabbik hutt felé.
– Üdvözletem, excellenciád.
– Üdv, Solo kapitány – legyintett nagyvonalúan apró kezével Jabba. – A híre már megelőzte.
Jiliac felemelte a kezét.
– Elég a fecsegésből. A holokocka?
A hutt lord figyelmesen megnézte a kockát, aztán végighúzott egy apró szerkezetet a zöldes nyalka felett. Az eredmény láttán elégedetten
pislogott Hanra.
– Kitűnő ajánlattal érkezett, Solo kapitány. Hozzáértő pilótákra mindig szükségünk van.
– Szívesen dolgoznék önnek és unokaöccsének, excellenciás uram – hajtott fejet Han.
– Nos, akkor fel van véve, kapitány. És mi a helyzet a barátjával? – legyintett Csubakka felé Jiliac.
– Mi egy csapat vagyunk, excellenciás uram. Csubi az én másodpilótám.
– Valóban? – kérdezte gúnyosan Jabba. – Pedig inkább testőrnek látszik.
Csubakka halkan felmordult, és Han, hogy mentse a helyzetet, gyorsan közölte:
– Csubi is remek pilóta.
– Veszélyes idők járnak a tisztességes kereskedőkre – folytatta Jiliac. – Ért valamelyikük a fegyverrendszerek kezeléséhez?
– Én vagyok a szakértő, excellenciás uram – felelte Han. Csubi is elég jó céllövő, de be kell vallanom, hogy én jobb vagyok.
– Ah! – engedett fel Jabba. – Végre egy ember, aki nem a “szerénységről” alkotott eszméivel akar elkápráztatni minket.
– Köszönöm az elismerést – bólintott Han.
– Kessel – mondta tűnődve Jiliac. – A forrásaink szerint ott járt.
– Válóban, excellenciás uram. És csaknem rekordidő alatt száguldottam végig a Kessel Folyosón, első próbálkozásra.
– Kitűnő! – bömbölte Jabba, akinek majdnem olyan mély hangja volt, mint a nála sokkal nagyobb “bácsikájának”. – Ezek szerint a Kessel
Folyosón szándékozik száguldozni, miközben a mi árunkat fuvarozza…
– Az az árutól függ, excellenciás uram – vágta ki magát Han.
– Ez változó lehet – mondta Jiliac –, de valószínűleg fűszerrel megrakott hajóval fogja elhagyni a Kesselt, tekintve, hogy azt ott bányásszák.
Hogy mit fog vinni, amikor leszáll a Kesselen, az már más kérdés. Valószínűleg élelmet, luxuscikkeket, rabszolgákat vagy…
– Rabszolgákat nem – szakította félbe Han. Ezt le kellett szögeznie. Ha emiatt visszavonják az ajánlatot, hát visszavonják. Akkor majd
keres valami más munkát. – Bármit hajlandó leszek fuvarozni önnek, excellenciás uram, kivéve a rabszolgákat.
A két hutt még pislogni is elfelejtett ekkora merészség láttán. Végül Jabba megkérdezte:
– Miért nem, Solo kapitány?
– Személyes okokból, excellenciás uram. Alkalmam volt… közelről megismerkedni a rabszolgatartással, és nem nyerte el a tetszésemet.
– Oho! – kuncogta el magát Jabba. – A mi derék kapitányunknak netán még elvei is vannak?
Han nem hagyta provokáltatni magát, és nem engedett.
Jiliac intett Hannak, hogy maradjon veszteg, aztán a két hutt közelebb kúszott egymáshoz. Miközben a vonagló huttokat figyelte, Han azon
tűnődött, vajon kígyóhoz vagy csigához hasonlítanak-e inkább, de képtelen volt eldönteni.
A két hutt összedugta a fejét, és tanakodni kezdett, Néhány perc múltán elhátráltak egymástól, és a két ember felé fordultak.
– Jól van, Solo kapitány – dörmögte Jiliac. – Nem kell rabszolgákat szállítania.
– Köszönöm, excellenciás uram. – Han megkönnyebbülten fellélegzett.
– A rabszolga-kereskedés valójában nem is profilunk – közölte Jabba. – Az effajta üzletet a Besadii klánra bízzuk – tette hozzá megvetően.
– Az Ylesia az ő vállalkozásuk.
– Hallott már az Ylesiáról, Solo kapitány? – kérdezte Jiliac. Han megmerevedett, de nem adta tanújelét zavarának.
– Igen, hallottam róla, excellenciás uram.
– Manapság főleg ryllt szállítunk, kapitány – vette át a szót Jabba. – Nemrégen fedeztünk fel egy új készletet a Rylothon, a twi’lek világban.
Járt már ott?
– Igen, excellenciás uram. Jól ismerem azt a szektort.
– Nagyszerű. – Jabba hosszú ideig szótlanul méregette Hant, végül megkérdezte: – Mondja, kapitány kormányozott már űrjachtot?
Hannak nevethetnékje támadt. Az ok, amiért fejvadászokat szabadítottak rá, egyebek mellett az volt, hogy ellopta Teroenza és Zavval
személyes űrjachtját.
– Igen, excellenciás uram – válaszolta. – Kormányoztam már.
– Ezt észben fogom tartani – ígérte Jabba.
Jiliac félreérthetetlenül jelezte, hogy véget ért a meghallgatás.
– Majd értesítjük, kapitány. Addig is távozhatnak.
Han meghajolt feléjük, közben oldalba bökve Csubakkát, hogy ő is ugyanezt tegye. Zsémbesen ugyan, de Csubi is előredöntötte felsőtestét,
és kihátrált. Han gyűlölte, hogy csúszómászót kell játszania – csúszómászók előtt –, de nem volt mit tennie, ezt a szerepet osztotta rá a sors.
Mindegy, vigasztalta magát. Ha rendesen megfizetnek, és még rabszolgákat sem kell szállítanom, akkor minden mindegy…
 A következő három hónapban Han többnyire Roának dolgozott, de a huttok megbízásából is repült. Azzal szerzett hírnevet magának, hogy a
leggyengébb hajóból is képes volt kihozni a maximumot, és hogy bármi áron célba juttatta a rábízott csempészárut.
Olyan sokszor repülte át a Kessel Folyosót, hogy már nem is számolta.
Voltak időszakok, amikor a huttok napokig vagy hetekig nem adtak neki munkát; ilyenkor Makónál, Roánál vagy más csempészeknél vállalt
munkát. A megbízások és a bevétel java azonban Jiliactól és Jabbától származott.
Mindkét hutt vezérnek saját jachtja volt, és mint Han idővel megtudta, a Nal Huttán kívül még számos helyen voltak ingatlanaik és egyéb
befektetéseik. Mi több, a Dilbanát gyakorlatilag Jiliac irányította, Jabba pedig egy isten háta mögötti bolygó, a Tatuin legfőbb ura volt.
Egy nap Han és Csubi felkérést kaptak, hogy kormányozzák el Jabba személyes jachtját, a Star Jewelt a Tatuinra. Han szívesebben vállalt
volna fűszercsempészést; Jabba elviselhetetlenül szeszélyes és követelőző utas volt, de szerencsére magával hozta néhány szolgáját, így
Hannak csak a hajó irányításával kellett törődnie.
Jabba inasa egy Lobb Gerido nevezetű twi’lek volt. Jabba borzalmasan bánt vele. Egész nap ugráltatta, kiabált vele, sértegette. Han szívből
sajnálta a szerencsétlent. Gerido mellett Jabba kíséretét néhány humanoid táncosnő, egy “Whizz-Bang” nevű nalargonista és a két hutt vezér
Nar Shaddaa-i főszakácsa, egy Totoplat nevű ishi tib alkották.
Jabbának azért “kellett” a Tatuinra utaznia, hogy hazavigyen egy “háziállatot”, amelyet a tatuini palotájába vett. A kis kedvenc egy igazi
szörnyeteg volt pengeéles karmokkal, hosszú, tapadókorongra emlékeztető szájjal és kielégíthetetlen étvággyal. A családneve: oszkani vérszívó.
Han gyomra felkavarodott az undortól, amikor egy alkalommal megnézte etetés közben. Az egész hely bűzlött az állat ténykedésétől, és minden
csupa vér volt. Ráadásul a kis kedvenc felől olyan tömény testgázok áradtak, hogy még egy koréliai dögevő is kidobta volna a taccsot.
A jacht egy jókora ubrikkiai cirkáló volt. Két ubrikkiai N2ion motor hajtotta, a segédhajtóművek – szám szerint három kisebb kuat T-c40
ionmotorok voltak. A hajót erős pajzs és hat turbólézer védte. Dokkjában hat Z-95-ös fejvadászgép és két űrsikló számára volt hely.
Ez alkalommal is, mint általában, csak két fejvadászgép és két vadászpilóta tartózkodott a Star Jewelen. A kis vadászgépek veszélyes
szerkezetek voltak, de nem rendelkeztek hiperhajtóművel, ezért Jabba kettesével hátrahagyta őket hátvédnek a hipertéri ugrások előtt.
A Tatuin félreeső világ volt, így több ugrással lehetett csak megközelíteni. Az utolsó előtti ugrás egy gyér forgalmú területre dobta őket, de
ez volt a legrövidebb út a Tatuinra.
És ez volt az a hely, ahol a kalózok várták őket. Négy könnycsepp alakú, apró és halálos drell hajó. Han már találkozott ilyenekkel, még
akkor, amikor az ylesiaiaknak dolgozott. Abban a pillanatban, hogy megpillantotta őket, fejében megszólalt a vészcsengő. Kalózok? Lehet.
Jobb félni, mint megijedni…
– Csubi, pajzsokat maximumra! – kiáltotta Han. Elvégzett egy kitérő manővert, aztán bekapcsolta a komegységet. – Figyelem!
Ágyútüzérek, álljanak készenlétben! Támadás várható! – Frekvenciát váltott. – Fejvadászpilóták, beszállás! Ez nem gyakorlat!
Még be sem fejezte, a legközelebbi hajó felől quadlézer sortűz zúdult rájuk. Igazam volt!, gratulált magának Han. Elővigyázatosságának
köszönhetően a drell hajó tüze nem tett kárt a Star Jewelben.
A kalózhajók harmadakkorák voltak, mint Jabba masszív űrjachtja, quadlézereik azonban félelmetes tűzerőt jelentettek, kis méretük miatt
pedig rossz célpontok voltak. Han megfordította a Star Jewelt és elordította magát:
– Ágyúk… tűz! Pörköljenek oda nekik.
A tüzérek csak erre vártak. A hat turbólézer működésbe lépett. Han ismét frekvenciát váltott.
– Utasok és legénység, figyelem! Megtámadtak, ismétlem, megtámadtak minket. Készüljenek fel az elterelő manőverekre! Aktiválják a
rögzítő rendszereiket!
Csubi eközben megpróbálta optimálisan szétosztani az energiát a pajzsok és az ágyúk között. A jacht felépítménye köré szerelt turbólézerek
közvetlenül a hajó reaktorától kapták az energiát, miáltal sokkal nagyobb pusztításra voltak képesek, mint amire egy gyanútlan ellenfél
számíthatott, de ugyanakkor jóval többet is fogyasztottak.
Han lebukott egy drell hajó alá; a turbólézerek azonnal célba vették, de a kalózhajó az utolsó pillanatban kitért a tűz irányából. Átkozottul
gyorsak, hogy a fene vinné el őket!
A hangszóró megreccsent.
– Itt a fejvadászegység. Indulásra készen.
Csubi kitárta a dokkoló állomás ajtaját, és rést nyitott a pajzson, hogy a két vadászgép kiröppenhessen.
– Pilóták… vigyázz… kész… három, kettő, egy… rajt!
Jabba bömbölte bele a komegységbe; magyarázatot követelt. A háttérben a twi’lek szitkozódott, a táncosnők rémülten visítoztak, Totoplat, a
mesterszakács pedig azért sopánkodott, mert a vacsora pocsékba ment, egyszerűen pocsékba ment!
Han szó nélkül lekapcsolta a komegységet az utasrészlegről, aztán elsápadt.
– Támadás a tat felől, Csubi! – üvöltötte rémülten, mert tudta, hogy ezúttal már túl késő. A Star Jewel hevesen megrázkódott, aztán ismét
megrázkódott. A rendszermonitor szerint a hátsó pajzs megsemmisült. – Megfordulok, Csubi! Koncentráld az elülső pajzsokra az energiát!
– Balra fordulok! – ordította bele a komegységbe Han. Szedjék le azt a rohadék kalózt a hátamról!
A vuki elszántan vicsorogva eleget tett a parancsnak. Han éles bal kanyart írt le a jachttal, aztán egy másodperccel később érezte az enyhe
lökést, amelyet a lézerágyúk okoztak.
És megint mellé!
Han elkáromkodta magát.
– Ide figyeljetek, apafejek! Szeretném, ha a bal egyes tüzér követné a következő koordinátákat, és a parancsomra lőne!
Han megvárta, hogy a drell hajó megforduljon, majd leolvasta a kijelzőről a drell hajó koordinátáit, és a koordinátarácsot felhasználva gyors
fejszámolást végzett. Közölte az eredményt a tüzérrel.
– Megvan, uram! – jelentette a bal lövegállás parancsnoka.
– Kettes tüzér, álljon rá a következő koordinátákra, és öt másodperccel az egyes után nyisson tüzet. Értette? – Han elhadart egy újabb
koordinátasort.
– Vettük, kapitány!
– Hármas, várjon öt másodpercet a kettes után, a következő koordinátákkal. – Han ezeket is közölte.
– Megvan, kapitány Készen állunk!
 – Rendben… egyes tüzér, vigyázz… kész…
Amit Han alkalmazott, azt katonai nyelven szakaszos zárótűznek nevezték. A cél az volt, hogy előre kiszámítható kitérő manőverekre
kényszerítsék az ellenséges hajót. Nehéz feladat volt, de jó időzítéssel…
Han enyhén oldalra fordult, csábítóan felajánlva a jacht tatját a drell hajónak. Közben fejben számolta az eltelt másodperceket.
– Három… kettő… bal egyes, tűz!
A halálos sugár kilőtt, de amint arra Han számított, a fürge drell hajó kitért.
Négy… három… kettő… egy… számolt Han, tekintetével a bal oldali kijelzőre tapadva.
– Igen! – kiáltotta, amikor a hajó egyenesen belerohant a második ágyú sugarába.
Vakító fehér tűzgomolyag ragyogott fel a semmi fekete hátterében.
– Talált!
Üdvrivalgás tört ki a komegységben.
Eközben a fejvadászegységek rátapadtak egy másik drell hajóra. A quadlézerek és vörös fényű sorozatvetők szőttek színes pókhálót a
három hajó köré.
Han csak egy pillantásnyi időt szentelhetett a vadászgépekre; a másik két drell hajó még mindig ott volt. Han feléjük fordította a Star
Jewelt, és gyorsított.
– Jobb oldali tüzérek, ha parancsot adok, folyamatosan lőjenek. A koordináták… – Közölte velük a koordinátákat, és várt. A drell hajók
megfordultak, hogy teljes sebességre gyorsulva támadásba lendültek. – Jobb oldal, maximális tűzerővel lőni… most!
A három turbólézer tűz alá vette az űrt. A kalózok azt fogják hinni, hogy elment az eszem, gondolta Han, mialatt az üteg lövéseinek
ritmusát számlálta. Amire készült, pontos időzítést igényelt.
Amint a drell hajók lőtávolságba értek, Han váratlanul “kifarolt” a jachttal. A jobb oldali üteg ágyúi most egyenesen a drell hajókra
irányultak!
Az egyik kalózhajónak sikerült időben kitérnie, a másik azonban belerohant a sortűzbe. A jobb kettes ágyú telibe találta.
A robbanás a Star Jewel közelében következett be, és a szétszóródó roncsdarabok olyan erővel vágódtak a jachtnak, hogy a jobb oldali
pajzs fel is mondta a szolgálatot. A másik drell hajó, amelyiknek sikerült kitérnie az ellentámadás elől, üldözőbe vette az egyik vadászgépet. A
negyedik drell hajó amelyet a két fejvadász vett kezelésbe –, hatalmas lyukkal az oldalán pörgött az űrben.
Az egyetlen megmaradt drell hajó által kergetett vadászgép pilótája szorult helyzetben volt, és már Han sem segíthetett rajta. Túl messze
volt tőlük, azok pedig túl közel voltak egymáshoz. Han lemondott arról, hogy üldözőbe vegye őket. Ehelyett megfordult, hogy felvegye a másik
vadászgépet.
Mire eszébe jutott, hogy visszakapcsolja az utasteret a kommunikációs rendszerbe, Jabba dühe alábbhagyott.
– Rendben vagyunk, excellenciás uram. Remélem, nem ráztam nagyon össze önöket ott hátul.
– Az én kis kedvencem nagyon mérges! – morogta Jabba. – Lehet, hogy fel kell áldoznom az egyik táncosnőt a kedvéért. A vérszívók
érzékeny teremtmények, Solo!
– Khm… igen, uram. Sajnálom, uram, de vissza kellett vágnunk. Ha nem tettük volna, szétlőtték volna a hajót. Azok a kalózok nem
fosztogatni akartak, excellenciás uram. Tudták, hogy jövünk. Vártak minket.
– Komolyan mondja? – Jabba zsémbes hangja megkeményedett. Már nem az utas, hanem a bűnszövetkezet vezére beszélt belőle. – És mit
gondol, mire készültek, kapitány?
– Meg akartak ölni minket, excellenciás uram – felelte Han kertelés nélkül. Közben kinyitotta a dokkoló állomás ajtaját, hogy beengedje a
megmaradt fejvadászgépet. – Szerintem ön volt a célpont, uram.
– Egy újabb merényletkísérlet… – tűnődött Jabba. Han a komrendszeren keresztül is érezte, hogy fénysebességgel száguldanak a
gondolatok a hatalmas fejben.
– Nagyon valószínű, uram.
– Érdekes – dörmögte Jabba. – Kapitány, megkérdezhetem, hol tanulta ezeket az… istentelen manővereket?
– A Birodalmi Akadémián, excellenciás uram.
– Értem. Nagyon hasznosnak bizonyultak, el kell ismernem. Dupla fizetséget érdemel, amiért meghiúsította ezt az újabb próbálkozást. Ne
felejtse el eszembe juttatni, ha visszatértünk a Nar Shaddaara!
– Emlékeztetni fogom rá, arra mérget vehet – ígérte meg Han.
– Solo tud valamit – mondta Jabba két héttel később. A Nar Shaddaa fogadóterme melletti ebédlőben üldögéltek, egy könnyű vacsora
mellett.
Jiliac belenyúlt elegáns, vízipipával kombinált uzsonnaakváriumába – amely a régen halott Zavval ajándéka volt –, és kiemelt belőle egy
vergődő falatot. Szórakozottan szemügyre vette a kétségbeesetten vonagló jószágot, majd pillanatnyi mérlegelés után megkérdezte:
– Tényleg? És mit?
Jabba közelebb csúszott az uzsonnaakváriumhoz, megvárta, hogy a klán feje nagylelkűen megkínálja, és remegő kézzel belenyúlt egy darab
csemegéért. Zöldes nyál csörgött végig a szája szélén.
– Nem tudom – felelte. – Meg kellene kérdeznünk tőle.
– De mit kérdezzünk tőle? – akarta tudni végre Jiliac.
Glunk. Nyelte le zajosan Jabba a meleg, még élő falatot.
– Kérdezd meg tőle, honnan tudta, hogy azok a drell hajók támadni fognak. A hajónapló szerint már azelőtt védekező manőverbe kezdett,
hogy ránk lőttek volna. Honnan tudhatta Solo, hogy a drell hajók veszélyt jelentenek?
– Régebben mi is béreltünk fel drell kalózokat – emlékeztette Jiliac. – A kérdés inkább az; hogy a klánon belülről vagy kívülről akart
megölni valaki. – Jóllakottan összekulcsolta a kezét a terjedelmes pocakján. – Légy óvatos, fiam! Vannak jó néhányan a Desilijic klánban, akik
szívesen ülnének a helyemen.
– Ez igaz – értett egyet Jabba. – De én nem hiszem, hogy ezúttal a klánon belülről lett volna valaki. Az informátoraim szerint a múlt
negyedév nyereségével kivétel nélkül mindenki elégedett volt.
– Akkor szerinted ki állhat a háttérben?
 – A Besadii – vágta rá habozás nélkül Jabba.
Jiliac elkáromkodta magát.
– Hát persze. Csak nekik van elég pénzük ahhoz, hogy drell kalózokat tudjanak felbérelni! – A hutt lord vaskos farkával mérgesen rácsapott
a padlóra. – Aruk túlságosan elbízta magát. Az Ylesia olyan gazdaggá teszi őket, hogy már nem csupán gazdaságilag jelentenek veszélyt.
Cselekednünk kell, és lehetőleg mihamarabb. A fenyegetésük nem maradhat büntetlenül.
– Egyetértek, bácsikám – bólintott Jabba, miután lenyelt egy újabb vergődő szerendinát. – De mit tegyünk?
– Több információra van szükségünk – döntötte el Jiliac. Aztán, ha már eleget tudunk, megtervezzük a bosszúnkat. Bekapcsolta a
komegységet. – Dielo!
– Hallgatom, fenséges uram – hallatszott a nő hangja. Mit óhajt?
– Hívja ide Solót! – parancsolta Jiliac. – Beszélni kívánunk vele.
– Máris, Lord Jiliac.
Beletelt néhány óra, mire Solo megérkezett. A két hutt türelmetlenül várta. A koréliait, mint mindig, ezúttal is magas, szőrös társa kísérte.
Jiliac és Jabba hosszú ideig szótlanul méregették Solót, és ahogy a másodpercek teltek, a pilóta természetesen egyre idegesebb lett, noha
ezt, ahhoz képest, hogy ember volt, meglehetősen jól leplezte.
– Üdvözletem, Solo – mondta végül Jiliac legmélyebb és legfélelmetesebb hangján.
A koréliai kapitány meghajolt.
– Üdvözlöm, excellenciás uram. Mit tehetek önért?
– Mondja el nekünk az igazságot! – közölte Jabba, megelőzve Jiliac köntörfalazását. Jabba szerette az egyenes beszédet, és még jobban
szerette gyorsan, habozás nélkül kivégezni ellenfeleit. – Az igazság érdekel minket.
Jabbának éles szeme volt, és hutt lévén az infravörös tartomány egy részét is érzékelte. Látta, hogy a vér kiszalad a koréliai arcából, noha a
férfi arckifejezése nem változott. A vuki nyugtalanul mocorogni kezdett, és halkan felvonított.
– Khm… nagyságos uram… – Solo megnedvesítette az ajkait. – Attól tartok, nem értem. Miről akarják tudni az igazságot?
Jabba nem húzta az időt.
– Átnéztem a Star Jewel naplóját. Honnan tudta, kapitány, hogy a drell hajók meg akarnak támadni minket?
Solo vett egy mély lélegzetet.
– Már volt dolgom korábban is drell hajókkal – vallotta be. – És tudtam, hogy önöknek olyan tehetős ellenségeik vannak, akik meg tudják
fizetni őket.
– Mikor volt dolga korábban drell kalózokkal, kapitány? kérdezte jéghideg hangon Jiliac.
– Öt évvel ezelőtt, excellenciás uram.
Jabba előrehajolt.
– És akkor kinek dolgozott, Solo?
A koréliai csempész némi habozás után ezt is jobbnak látta elárulni:
– Zavvalnak, uram. Az Ylesián.
Jiliac szeme elkerekedett.
– Igen… rémlik valami. Nem maga volt az, aki ezt az uzsonnaakváriumot hozta? A sullustira jól emlékszem, de az emberek olyan
egyformák…
– Igen, uram, én voltam az – vállalta Han.
– Miért nem mondta ezt el nekünk korábban? – kérdezte Jiliac. A tekintetéből egy hoth világbeli gleccser dermesztő hidege áradt. – Mit
takargat, kapitány?
– Semmit! – tiltakozott Solo. – Nézze, excellenciás uram… az igazság az, hogy én dolgozni akartam önöknek, és úgy gondoltam, nem lenne
jó pont, ha kiderülne, hogy korábban a Besadii klánnak dolgoztam. Ezért hát említést se tettem róla. – Barna szemében elszánt, lázas fény
csillogott. – Valójában nem is Zavvalnak, hanem Teroenzának dolgoztam. A lordot alig ismertem.
Jiliac mélyen lenézett a koréliaira a kerevetéről.
– Jól gondolta, Solo. Nem béreltem volna fel, ha tudtam volna erről.
Solónak erre nem volt mit válaszolnia.
Jiliac hosszú ideig szótlanul méregette.
– Még mindig nekik dolgozik?
– Nem, excellenciás uram, és ezt hajlandó vagyok drogok hatása alatt is megerősíteni. Vagy vegyen be sensostimet, és fürkéssze ki az
elmémet. Öt évvel ezelőtt hagytam ott az Ylesiát, és soha többé nem szeretnék visszakerülni oda.
Jabba a nagybátyja felé fordult.
– Lehet, hogy igazat mond. Ha még most is a Besadiinak dolgozna, akkor aligha harcolt volna olyan elszántan, hogy megmentsen engem és
a Star Jewelt, nem igaz? Ehelyett bátor kapitányunk megállította volna a jachtot, és hagyta volna, hogy a kalózok átszálljanak és megöljenek
engem. – A kisebbik hutt ünnepélyesen Hanra mosolygott. – Ennélfogva, hacsak a besadiik nem olyan agyafúrtak és okosak, mint amilyennek
nem tartom őket, a kapitányunk az igazat mondja.
Solo fejet hajtott.
– Így van, excellenciás uram! Mi több, nem is igazán voltam hasznára az ylesiaiaknak. Tudják, mit gondolok a rabszolgatartásról és
kereskedelemről, márpedig a besadiik a legnagyobb rabszolgaexportőrök az egész galaxisban.
– Ez is igaz – ismerte el Jabba. – Solo kapitány most, hogy a nagybátyám azonosította magát, mint Zavval egykori futárát, az én
emlékezetem is felfrissült. Nem sokkal azután a fenyegetés után, amelyet Zavval magával küldött el, jelentést kaptunk egy ylesiai incidensről.
A sensostimgyárat felrobbantották, Zavvalt megölték egy fegyveres támadásban, és néhány rabszolgát megszöktettek. Két hajó is eltűnt.
Jabba a koréliai reakcióját leste, de Solo arca ezúttal semmit nem árult el.
– Kapitány – vette át a szót Jiliac –, nekünk azt mondták, hogy a történtekért egy ember, égy bizonyos “Vykk Draygo” felelős. Azt is
megtudtuk, hogy nem sokkal később egy fejvadász végzett vele. Maga mit tud erről az egészről?
Solo fészkelődni kezdett; Jabba most már biztos volt benne, hogy valami fontosat akar mondani, csak még nem tudja, merje-e. Solo végül
kinyögte:
– Sok mindent. Ugyanis én vagyok Vykk Draygo.
Jabba és Jiliac egymásra néztek.
– Maga ölte meg Zavvalt? – dörmögte legmélyebb hangján Jabba.
– A szó szoros értelmében nem… – Solo megnedvesítette kiszáradt ajkait. – Én csak… baleset volt. Szóval… én nem akartam megölni!
A két hutt ismét egymásra pillantott, aztán mindketten falat rengetően hahotázni kezdtek.
– Ho-ho-ho! – bömbölte Jabba. – Solo, maga aztán nem mindennapi ember!
A koréliai zavarban volt.
– Nem dühösek rám, amiért egy hutt halálát okoztam?
– Zavval megfenyegetett engem – emlékeztette Jiliac. – Ő és a klánja sok gondot okoztak a Desilijicnek, és sokunk haláláért felelősek. A
huttok általában megelégednek azzal, hogy gazdaságilag ellehetetlenítik az ellenségeiket, de ha kell, a gyilkosságtól sem riadunk vissza.
Solo szemmel láthatóan megnyugodott.
– Ah. Nos, ez nálunk, embereknél is valahogy így van.
– Valóban? – Ezúttal Jiliacon volt a sor, hogy meglepődjön. – Akkor talán mégsem olyan reménytelen eset a maga emberi faja, Solo
kapitány.
– Ugyanakkor – tette hozzá Jabba, mutatóujjával megintve Hant –, nem lenne egészséges, ha köztudottá várna, hogy egy ember megölt egy
huttot, és büntetlenül megúszta. Ha valaha elmondaná az igazságot másnak is… akkor gondoskodni fogunk róla, hogy örökre elhallgasson
mindenki, aki csak tud róla. Megértettük egymást, kapitány?
Solo némán igent intett a fejével. Komor arcáról lerítt, hogy komolyan vette Jabba fenyegetését.
– Nos, akkor térjünk vissza az üzletre! – döntötte el Jiliac.
– Maga a Besadiinak dolgozott, Solo kapitány Mit tud mondani nekünk róluk?
– Már öt éve annak, hogy nekik dolgoztam – felelte Solo –, az Ylesián töltött időszakot azonban nem könnyű elfelejtenem.
– Kitől kapta a parancsokat, Solo? – akarta tudni Jabba.
– Teroenzától, a főpaptól – felelte az ember. – Valójában ő irányítja a bolygót.
– Teroenzától? Meséljen róla! – utasította Jabba.
– Nos, ő egy t’landa til – mondta Han. – Tudnak róluk, ugyebár?
Mindkét hutt jelezte, hogy igen.
– Szóval, Teroenza a hutt helytartónak tartozik elszámolással. Ez annak idején Zavval volt. A döntéseket azonban ő hozza, és felügyeli a
kolóniák mindennapi életét. Teroenza éles eszű és hatékony vezető. Úgy sejtem, a vállalkozás szépen profitál, bár biztosra veszem, hogy miután
felrobbantottam a gyárat, rossz évet zártak.
Jabba és Jiliac arca, mintha összebeszéltek volna, megrándult. Huttok lévén, semmi sem volt borzasztóbb számukra, mint az anyagi javak, a
gazdagság pusztulása.
Solo, aki észrevette ezt, vállat vont.
– Igen, engem is zavart, de el kellett terelnem a figyelmüket.
– Hogyan halt meg voltaképpen Zavval?
– Rászakadt a mennyezet – felelte Solo. – Amikor kifosztottuk Teroenza kincsesszobáját, rajtunk ütöttek, és…
Jabba szeme összeszűkült.
– A kincsesszobáját? Miféle kincsesszobát?
– Így neveztük – magyarázta Solo. – Teroenza megszállottan gyűjti a ritka tárgyakat. Műtárgyakat, antikvitásokat, fegyvereket,
hangszereket, bútorokat, ékszereket. Nincs olyan tárgy, amiből neki ne lenne. Kiépíttetett egy hatalmas termet az adminisztrációs épület
mélyében, a lakosztálya mellett. A gyűjteményének él, de hozzá kell tennem, más szórakozást nem is igen találhatna az Ylesián: Az egész
bolygó egy nagy dzsungel.
– Értem… – mormogta tűnődve Jiliac, és Jabbára sandított. A fiatalabbik hutt ebből az egy pillantásból is tudta, hogy a nagybátyja azon töri
a fejét, miként lehetne a javukra fordítani a Solótól nyerhető információt.
Jiliac tovább kérdezgette a koréliait az ylesiai fűszergyárakról, a telepek működéséről, az őrök létszámáról stb. Jabba érdeklődve hallgatta
őket. A nagybátyja tapasztalt és furfangos vezér volt. Vajon most mit forgathatott a fejében?
Végül Jiliac elbocsátotta Solót, s a koréliai, nyomában a vukival, elhagyta a termet.
– Nos, bácsikám – kérdezte Jabba –, mit gondol?
Jiliac egy lassú, ráérős mozdulattal kiemelte a pipáját az uzsonnaakvárium mélyéről, és pöfékelni kezdett. Jabba a markanfűnek – egy
enyhe, eufóriát okozó drognak – az édeskés illatát érezte a füstben. Eltelt néhány perc, mielőtt a kajidic vezére válaszolt volna.
– Jabba, unokaöcsém, azon tűnődöm, hogy ideje lenne véget vetni ennek az ellenségeskedésnek a Besadii és a Desilijic klán között. Mielőtt
még sikerrel járna egy újabb merényletkísérletük…
– Egyetértek – bólintott Jabba, aki még elképzelni sem merte, mit művelhetne vele egy bérgyilkos vibropengéje. Vagy milyen lenne űrruha
nélkül kint lenni az űrben… Megborzongott a gondolatra. – De mit tehetnénk?
– Össze kellene hívnunk egy klánközi találkozót, valahol semleges terepen – felelte két pöffentés közt Jiliac. – Megnemtámadási
egyezményt köthetnénk a besadiikkal.
– De vajon hajlandóak lesznek-e belemenni az egyezménybe?
– Aruk nem ostoba. Ha nem is akar békét, úgy fog tenni, mintha belemenne.
Jabba tudta, hogy ennél jóval többről van szó.
– Valójában mit forgatsz a fejedben, bácsikám? – Jabba tudta, hogy ő maga is okosabb az átlag huttnál, Jiliac azonban néha egyszerűen
zseniális volt.
– Javasolni fogom, hogy a találkozón mindkét fél ossza meg a másikkal a nyereségmutatóját, majd ennek alapján történjen egy egyenlő
bevételiforrás-elosztás.
– A besadiik ebbe soha nem fognak belemenni.
 – Tudom. De a forráselosztás jogos kérés, és ezt a besadiiknak is be kell látniuk.
– És gondolod, hogy ilyenformán a besadiik közölni fogják velünk a nyereségmutatóikat?
– Hogyne, unokaöcsém. Aruk már alig várja, hogy eldicsekedhessen nekünk.
Jabba bólintott.
– Ez igaz.
– Amennyire ismerem, még az ylesiai vezetést is meg fogja hívni, hogy azok is elkápráztassanak minket az eredményeikkel.
– Ki a jelenlegi helytartójuk?
– Kibbick felel az ylesiai vállalkozásért.
– De hiszen Kibbick egy idióta! – jegyezte meg Jabba. Már volt alkalma megismerkedni a fiatal huttal, egy kajidicközi találkozó alkalmával.
– Az – ismerte el Jiliac. – Éppen ezért gondolom, hogy az Ylesia igazi vezetőjét is meg fogják hívni.
Jabba szeme elkerekedett, majd összeszűkült a megjegyzés hallatán. A hutt hangosan kuncogni kezdett.
– Már értem, honnan fúj a szél, bácsikám…
Jiliac elégedetten megszívta a vízipipáját, és kajánul elvigyorodott széles, ajaktalan szájával.
Teroenza a függőszékében heverészett, amikor Ganar Tos berohant a t’landa til legbelsőbb szentélyébe, és kezét tördelve megállt előtte.
– Uram! Excellenciád! Boba Fett van itt, a hírhedt fejvadász, és azt állítja, hogy az ön személyes kérésére érkezett. Igaz ez, uram?
– Ig-gen – tápászkodott fel nyögdécselve az Ylesia főpapja. Két szíve és három gyomra összeszorult az izgatottságtól.
A szobába belépő lény ütött-kopott, zöldes mandaloriai páncélt viselt. Jobb válláról két varkocsba vont vuki skalp lógott, egy fekete és fehér.
Arcát sisak takarta, csak élénken csillogó szemét lehetett látni a kémlelőnyíláson át.
– Üdvözlöm, Fett mester! – bömbölte Teroenza, azon tűnődve, kezet nyújtson-e. Volt egy olyan érzése, hogy ha megtenné, Fett elutasítaná,
ezért inkább nem tette. – Szeretném megköszönni, hogy ilyen gyorsan reagált a hívásomra. Remélem, nem okoztak kellemetlenséget az Ylesia
magas légköri viharai a leszállásnál.
– Ne vesztegessük az időt! – Fett hangja fakó és embertelen volt a sisak hangszóróján át. – Azt ígérte, hogy mandaloriai csuklódárdákat
kapok a gyűjteményéből, ha személyesen felkeresem. Lássuk őket! Most.
– Ó, hogyne, hogyne, Fett mester – mondta alázatos hangon Teroenza. Ötször akkora volt, mint egy ember, mégis meztelennek és
védtelennek érezte magát a hírhedt fejvadász jelenlétében.
Gyorsan bevezette Fettet a lakosztályával szomszédos kincsesszobába.
– Máris mutatom őket – hadarta, és minden erőfeszítése ellenére kétszer is beletört a nyelve a szavakba. Fett melléje surrant, halkan és
fenyegetően, mint egy mérgezett dárda.
A főpap felnyitott egy ládát, és kivette belőle a csuklópántokat. Mindkettő rugós mechanizmussal volt ellátva, amely apró, halálos dárdák
sorozatát lőtte ki, ha viselője a megadott módon mozdította meg ujjait.
– Tökéletesen működő példányok – makogta Teroenza.
– Majd meglátjuk – jelentette ki szenvtelen hangján Fett. Felcsatolta a csuklópántokat, egy gyors, jól begyakorolt mozdulattal hátraperdült,
és mindkét szerkezettel belelőtt a szemközti falat ékesítő vastag faliszőnyegbe. Teroenza felsikított a borzalomtól, de nem mert tiltakozni.
Fett előbb összegyűjtötte a dárdákat, csak ezután fordult a főpap felé.
– Rendben. Úgy látom, megérte idejönnöm. Mit akar tőlem?
Teroenza megpróbálta összeszedni magát. Fett végtére is az alkalmazottja lesz… bizonyos értelemben. Összegyűjtötte maradék méltóságát,
és úgy téve, mintha a dühtől remegne a hangja, közölte:
– Van egy csempész, bizonyos Han Solo. Bizonyára tud róla, hogy vérdíjat tűztünk ki a fejére.
Fett némán bólintott.
– Mostanában állítólag egy vukival utazik. Legutóbb a Nar Shaddaan látták. Azt mondják, kilenc-tíz fejvadász is megpróbálta már elfogni,
de mindannyian pórul jártak.
Fett ismét bólintott. Idegölő és megalázó volt a hallgatása, de Teroenzának ezt is le kellett nyelnie.
– Őt akarom. Egy darabban és élve.
– Ez megnehezíti a dolgot – szólalt meg végre Fett. Hétezer-ötszáz kreditért nem vesztegetem az időmet ilyesmire.
Teroenza éppen ettől tartott. Aruktól, attól a vén uzsorástól nem kérhetett újabb vérdíjemelést, ő maga pedig szívesen megtoldotta volna az
összeget, de ehhez el kellett volna adnia néhány holmit a gyűjteményéből.
– Az Ylesia húszezer kreditre fogja emelni a vérdíj összegét – közölte lesz ami lesz alapon. Majd beszél Kibbickkel és Arukkal, hátha mégis
hajlandóak fizetni. Végtére is mint a Besadii klán fejének, Aruknak kötelessége bosszút állni Zavval haláláért.
Fett hosszú ideig szótlan maradt, de végül, amikor Teroenza már azt hitte, nemet fog mondani újfent bólintott.
– Rendben.
A főpap alig tudta megállni, hogy ne gügyögjön neki hálás köszöneteket.
– Mit gondol, mennyi időbe fog telni elkapni őt? – kérdezte mohón.
– Előbb teljesítenem kell a többi megbízást – közölte Fett. – Majd megkapja őt, ha sor kerül rá.
Teroenza csalódott volt.
– De…
– Legyen százezer, és akkor előreveszem Solo ügyét – ajánlotta fel Fett.
Százezer kredit! Teroenza elborzadt. Az egész gyűjteménye nem ér ennyit, Aruk pedig belevetné az Ylesia óceánjába, ha ennyit merne
kérni tőle. Megrázta a fejét.
– Nem. Várni fogunk.
– Vegye úgy, hogy Solo a maguké – ígérte Fett.
A fejvadász sarkon fordult, és köszönés nélkül kivonult. A főpap szívből remélte, hogy nem fogja viszontlátni mindaddig, míg el nem kapta
Solót.
Halott ember vagy, Solo, gondolta gyűlölettel eltelve. Csak még nem tudod…
 5. fejezet
A tizenharmadik fejvadász
Újabb két hónap és újabb három fejvadász múlt el, s Han és Csubakka jó úton haladtak afelé, hogy végre összegyűljön egy saját hajó
lízingeléséhez szükséges összeg. Jabba és Jiliac igényes és bogaras megbízók voltak, de jól fizettek, ha utasításaikat az utolsó betűig
betartották.
A hutt jachtokat nem érte több támadás, Han azonban biztos volt benne, hogy újabb összecsapás van készülőben a Desilijic és a Besadii
között. Jiliac futárai felkeresték Aruk képviselőit, és valamiféle ajánlatot tettek neki, Aruk pedig válaszképpen találkozóra hívta a Desilijic
vezetőit. Amennyire Han tudta, ez szokatlan kérés volt egy hutt részéről. Éppen ezért nyitva tartotta a szemét, és remélte, hogy nem neki kell
majd a találkozóra repítenie Jabbát és Jiliacot.
Han és Csubakka keményen dolgoztak, de néha előfordult, hogy több napra is munka nélkül maradtak két megbízás között. Ilyenkor
felkeresték a koréliai szektor csempésztanyáit, és szabakkal meg más szerencsejátékokkal ütötték el az idejüket.
Han egy nap felfigyelt az egyik ősrégi, de jól karbantartott kaszinóhotel holohirdetésére. A reklám arról tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy a
“Szerencsekastély”-ban a galaxis egyik legjobb illuzionistájának a műsora látható.
A nőt Xaverrinek hívták. Han megkérdezte a belépti díjat, és mivel úgy találta, hogy megfizethető, meghívta Csubakkát aznap estére a
mágus előadására.
Han nem hitt a varázslatban, ahogyan a vallásban sem, ellenben volt némi gyakorlata a zsebtolvajlásban és a figyelemelterelésben, sőt jó pár
kártyatrükköt is tudott, és kíváncsi volt, ki fogja-e találni, hogyan hajtja végre trükkjeit a nő.
Csubakka – érthetetlenül – idegenkedett a műsor megtekintésétől. Vinnyogott, a fejét rázta, majd emlékeztette Hant, hogy illene átmenniük
Roához, segíteni megbütykölni az egyszemélyes vadászgépet, amelyet az öreg valahol az űrben szedett össze.
Han ellenérvként közölte, hogy Xaverri csak egy hétig lesz látható, Roához pedig bármikor elmehetnek. Csubi azonban tovább rázogatta a
fejét, és szemmel láthatóan boldogtalan volt. Han nem értette, mi az ördög bújt a barátjába.
– Hé, pajtás, mi a hézag? Meglátod, remekül fogunk szórakozni.
Csubi csak morgott és a fejét rázogatta. Han nem tudta mire vélni a dolgot, de aztán hirtelen bevillant neki: a vukik még az őskorban élnek.
Befogadták és alkalmazták a többi világ műszaki vívmányait, de lélekben még a természet egyszerű gyermekei voltak. A vukik intelligens
lények voltak; megtanultak űrhajókat vezetni, hipertéri ugrásokat végrehajtani – ők maguk azonban nem építettek hajókat. Azok a vukik, akik
elhagyták a Kashyyykot – ami most, hogy a Császár rabszolgatermelő világnak nyilvánította, egyre ritkábban fordult elő –, más lények által
épített hajókon tették ezt.
A vukiknak még mindig rengeteg olyan rítusuk és szokásuk volt, amit a Birodalom többi polgára egyszerűen nevetséges babonáknak tartott.
Csubi sem volt kivétel ez alól. A vuki hit szerint éjszakánként hatalmas, vérszomjas túlvilági lények portyáztak az erdőkben, és éltek olyan
titokzatos mágusok, akik képesek voltak átvinni az akaratukat másokra, ezáltal gonosz tettek elkövetésére kényszerítve azokat.
Han úgy döntött, itt a legfőbb ideje, hogy Csubakka világképe kitáguljon.
– Hé, Csubi – próbálkozott –, ugye te is tudod, hogy az, amit Xaverri mágiának nevez, nem egyéb, mint egy halom kártyatrükk meg egyéb
ügyes csel?
Csubakka hurrogott egyet, de ez az igen nem tűnt valami meggyőzőnek.
Han felágaskodott, és összeborzolta a szőrt Csubakka fején. Dewlanna is gyakran cirógatta így. A mozdulat a vállveregetés megfelelője volt
a vukiknál.
– Higgy nekem, Csubi! Ezek a mágusok nem értenek az igazi mágiához. Ha létezik egyáltalán az, amiről a ti legendáitok mesélnek. Amit
Xaverri csinál, az nem egyéb, mint egyszerű szemfényvesztés, csalás. Mint amikor én trükközök a kártyachipekkel. Meg tükröket, holovetítőket
és egyéb efféléket használ. Semmi természetfeletti, efelől kezeskedem.
Csubi a rend kedvéért felvonított, de látszott rajta, hogy már kezd megnyugodni.
– Kössünk egyezséget! – Javasolta Han. – Te eljössz velem, én pedig elmagyarázom neked, hogyan hajtja végre a trükkjeit Xaverri. Na,
mit szólsz hozzá, pajtás?
Csubi tudni akarta, kapni fog-e valamit Hantól, ha mégsem sikerülne megmagyaráznia minden trükköt. Han pillanatnyi gondolkodás után
rávágta:
– Én készítem a reggelit és én takarítok egy hónapig. Ha viszont mindet kitalálom, visszafizeted nekem a jegy árát, rendben?
Csubakka úgy vélte, ez tisztességes ajánlat.
Este korán elindultak, hogy helyet kapjanak a színpadhoz közeli sorokban. Elfoglalták a helyüket, és türelmetlenül várták, hogy
megszólaljanak a fanfarok, s a holofüggöny mögül végre előtűnjön a színpad.
Xaverri érzékien karcsú nő volt, néhány évvel idősebb, mint Han. Hosszú, dús fekete haját őrjítően bonyolult frizurába szelídítve hordta,
szeme ezüstös fényben csillogott az íriszkiemelő kontaktlencséjétől. Öltözéke ibolyaszínű selyemből készült, “stratégiai” helyeken hasítékokkal,
melyek mögül egy-egy jól koreografált mozdulatra elővillant igézően bársonyos, bronzbarna bőre. Han képtelen volt eldönteni, melyik bolygóról
jöhetett. Még soha nem látott hozzá fogható nőt.
A mágusnő máris akcióba lépett. Magabiztosan, a legszükségesebb eszközök igénybevételével hajtotta végre az egyre bonyolultabb
trükköket, “Varázslatai” olyan lenyűgözők voltak, hogy nemcsak Csubakka, de még Han is tárva felejtette a száját. Han néhányszor úgy vélte,
sikerült rájönnie, hogyan hajtotta végre Xaverri a trükköt, hibát azonban egyszer sem fedezett fel a mozdulataiban. Már a műsor elején világos
volt, hogy elvesztette a Csubival kötött fogadást.
Xaverri előadta az összes klasszikus trükköt, aztán megfejelte őket néhány saját, káprázatos illúzióval. Lézerrel kettészelt egy önkéntes
jelentkezőt a közönségből, majd önmagát is kettészelte. Aztán “átteleportálta” magát egy üvegkalitkából egy másikba, ahonnan rodiai
denevérek kerültek át az övébe, egyetlen füstös villanással kísért pillanat alatt. Varázslatai lenyűgözően képzeletdúsak voltak, és olyan jól adta
elő őket, hogy úgy tűnt, mintha tényleg természetfeletti képességekkel rendelkezne.
Amikor látszólag ráeresztett egy egész csapat kayveni süvöltőt a közönségre, még Han is hátrahőkölt, Csubit pedig erővel kellett
visszatartani, hogy ne ugorjon fel szétcsapni a képzeletbeli ragadozók között.
 Az est csúcspontján – ami egyben a finálé is volt – Xaverri eltüntette a bálterem falait, csillagokkal kivert égboltot varázsolva a helyére.
Miközben a közönség hangos “ó”-kkal és “ah”-okkal adott hangot álmélkodásának, az űr vákuumát váratlanul egy feléjük száguldó törpe csillag
töltötte be. Még Han sem tudta megállni, hogy ne kiáltson fel félelmében, amikor a hatalmas, lángoló égitest betöltötte a termet, Csubakka
pedig üvöltve a szék alá menekült. Han alig tudta felrángatni onnan, mire eltűnt a látvány, hogy helyét a mosolyogva hajlongó, hatalmasra nőtt
Xaverri képe foglalja el.
Han hangos füttyszóval és kiabálással adott hangot tetszésének, és addig tapsolt, míg bele nem fájdult a keze. Fantasztikus műsor volt!
Miután a taps elült, Han a közönség egy részével hátranyomult az öltöző elé. Találkozni akart az illuzionistával, el akarta mondani neki,
mennyire lenyűgözte az előadása.
Hosszú idő óta Xaverri volt az első nő, akiről úgy érezte, talán pótolni tudná azt az űrt, amit Bria elvesztése okozott.
Hosszas várakozás után végre megpillanthatta az öltözőből kilépő Xaverrit. A nő levette az íriszlencséket, és színpadi ruháját elegáns utcai
viseletre cserélte. Barna szeméből melegség áradt rajongói felé, és ez akkor sem változott, amikor lerohanták, hogy autogramot kérjenek tőle.
Han megvárta, hogy szétoszoljon a tömeg, s amikor már csak Xaverri és asszisztense, egy mogorva rodiai maradt a folyosón, előrelépett.
– Helló – vette elő legcsábosabb mosolyát, mélyen belenézve a nő szemébe. Xaverri díszes, emelt sarkú csizmájában éppolyan magas volt,
mint ő. – Han Solo vagyok, Lady Xaverri. Ő pedig a társam, Csubakka. Csak el akartam mondani önnek, hogy eddig még soha nem láttam
ilyen eredeti és izgalmas műsort.
Xaverri végigmérte őket, előbb őt, majd Csubakkát, végül elmosolyodott. Ez a mosoly azonban egészen más volt, mint amit eddig láttak:
hűvös és cinikus.
– Üdvözlöm, Solo – felelte a nő. – Hadd találjam ki… árul valamit?
Han megrázta a fejét. Jóemberismerő, de rég volt már, amikor még szélhámosként működtem. Ma már csak egyszerű pilóta
vagyok…
– Nem, egyáltalán nem, hölgyem. Én csak egy lelkes néző vagyok, aki imádja a színpadi mágiát. Csubit azért hoztam hátra, hogy
megszagolhassa önt, s így meggyőződhessen róla, hogy ön ugyanolyan ember, mint én. Attól tartok, túl mély benyomást tett rá a
mutatványaival. Mikor megtöltötte a levegőt azokkal a kayveni süvöltőkkel, mintha egy vuki rémlegenda elevenedett volna meg. A barátom azt
se tudta, mit tegyen: beássa magát a padlóba, vagy inkább harcba szálljon ellenük.
A cinikus mosoly lehervadt Xaverri arcáról, helyébe aggodalom költözött.
– Örülök, hogy megismerhetem, Csubakka. Sajnálom, ha megijesztettem – nyújtott kezet a vukinak.
Csubakka két szőrös lapáttenyerébe fogta a nő kezét, és vuki szavakat morgott feléje. Han tolmácsolni akart, Xaverri azonban jelezte, hogy
tökéletesen érti a vukit. Csubakka azt mondta neki, hogy a műsora elkápráztatta és félelemmel töltötte el, de most, hogy már vége, úgy
gondolja, valójában nagyon jól szórakozott.
– Köszönöm! Köszönöm! – kiáltott fel a nő. – Ennél többre nem is vágyhat egy mágus! – Han szinte irigykedve figyelte őket, de aztán
összeszedte magát, és mielőtt még tovaillanhatott volna a megfelelő pillanat, meghívta a mágust egy késői vacsorára.
Xaverri mintha újra megfagyott volna, de Han ezúttal a távolságtartás mellett mást is érzékelt: azt, hogy ez a nő súlyos veszteséget
szenvedett el a múltban. Ez tette olyan óvatossá, olyan cinikussá. Nemet fog mondani, gondolta lemondóan Han. De kellemesen csalódnia
kellett. Xaverri, rövid fontolgatás után, igent mondott neki.
Han a koréliai szektor egyik kis bisztrójába vitte, ahol az étel és az ital egyszerre volt ízletes és olcsó. A bisztrónak állandó zenésze is volt,
egy lanton játszó, éneklő asszony.
Beletelt némi időbe, mire Xaverri feloldódott, de a végére már egészen vidám hangulatban folyt a társalgás. Miután visszakísérték a
szállodába, a mágusnő megfogta Han kezét, és komoly tekintettel a férfi szemébe nézett.
– Solo… köszönöm. Olyan jól éreztem magam, mint már nagyon régen. – A vukira nézett, mire az boldogan felvonított. – Sajnálom, hogy el
kell búcsúznunk egymástól…
– Akkor ne tegye, Xaverri! – mosolygott Han. – Mondja azt, hogy viszontlátásra, és legyen is úgy!
Xaverri egy apró sóhajt hallatott.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, Solo.
– De én igen – állította Han. – Higgyen nekem!
Másnap este megint megvárta az öltöző előtt, aztán a rákövetkező este is. Apránként, lépésről lépésre megismerték egymást. Xaverri nem
szeretett a múltjáról beszélni, de Hannak annyit azért sikerült kiderítenie róla, hogy gyűlöli a Birodalmat és a birodalmi hivatalnokokat – olyan
mélységesen, hogy a koréliai azt már zavarónak találta –, büszke a képességeire, képtelen ellenállni a kihívásoknak, és… nagyon magányos.
Kemény élet volt, bolygóról bolygóra utazni és szórakoztatni az éljenző tömeget, hogy aztán minden este mégis egyedül térjen nyugovóra
egy szállodai szobában. Hannak volt egy olyan érzése, hogy Xaverri már régen, talán már évek óta nem volt férfival. Sokszor adódott volna
lehetősége rá, de távolságtartása és gyanakvása arra késztették, hogy ellenálljon a kísértésnek.
Han életében először azon kapta magát, hogy nem ő az, aki begubózott, akiben olyan erős érzelmi gátakat kell lerombolnia, amelyek a
léleknek már csaknem szerves részeivé váltak. Nehéz munka volt, annyira nehéz, hogy néha már legszívesebben feladta volna a próbálkozást.
Xaverri azonban egyszerre jelentett kihívást és ígéretet. Han fel akarta fedezni a nő lelkét… hogy mindkettőjük életét szebbé tegye vele.
A harmadik estén, amit együtt töltöttek, Xaverri megcsókolta, mielőtt eltűnt volna a szobájában. Han a hetedik mennyországban érezte
magát.
Amikor másnap este szedelőzködni kezdett, hogy a randevúra induljon, Csubakka is vele akart tartani, Han azonban felemelte a kezét.
– Csubi, öreg cimbora, ma este nem kell elkísérned.
Csubakka erre gúnyosan megjegyezte, hogy Han nélküle bajba fog kerülni, ahogy az már csak lenni szokott. Han magabiztosan
elvigyorodott.
– Éppen ez az, amiben reménykedem, pajtás. Na, jó légy! Később még beszélünk. Remélhetőleg sokkal később.
Azzal vidáman fütyörészve elhagyta a lakásukat, és a “Szerencsekastély” felé vette az irányt.
Xaverri aznap este egyszerű, fekete és bíbor kezeslábast viselt, amely előnyösen kiemelte a haja és a bőre pompás színét. Örömmel
üdvözölte Hant, de aztán észrevette, hogy Csubakka sehol sem látható, és ettől elbizonytalanodott.
– Hol van Csubi?
 Han karon fogta.
– Otthon maradt. Ma este csak mi ketten leszünk, bébi. Te meg én. Ha neked is megfelel.
Xaverri mélyen a szemébe nézett, és megpróbált szigorú arcot vágni, de aztán kitört belőle a nevetés.
– Solo, te aztán nagy csibész vagy, tudsz-e róla?
Han elégedetten elvigyorodott.
– Örülök, hogy észrevetted. Ez akkor azt jelenti, hogy a te eseted vagyok?
Xaverri vállat vont.
– Sosem lehet tudni.
Az egyik hutt kaszinót keresték fel, ahol Han státusának köszönhetően különleges bánásmódban részesítették őket. Ingyen fogyaszthattak,
részt vehettek csak a kiválasztottaknak elérhető, magas nyereménnyel járó játékokban, és az első sorban foglalhattak helyet, amikor
elkezdődött a varietéműsor.
Késő este hagyták el a kaszinót. Han visszakísérte Xaverrit a szállodába. Útközben a mágusnő megkérdezte, hogyan ismerkedtek össze
Csubakkával, és mire Han feleszmélt, már az akadémiai évekről beszélt.
– Miután kirúgtak, rá kellett jönnöm, hogy sehol sem tudok becsületes munkát szerezni mint pilóta. Feketelistára kerültem. Csak hányódtam,
és alkalmi munkákból tengődtem. Csubi azonban, hiába küldtem el durván, állhatatosan kitartott mellettem. Azt mondta, a hála a legfontosabb
elkötelezettség egy vuki számára. Még a családi kötelékeknél is erősebb. – Xaverrire nézett. – Zavar, hogy birodalmi tiszt voltam? Tudom,
hogy gyűlölöd a Birodalom intézményét.
– Nem, nem zavar. Nem voltál köztük elég ideig ahhoz, hogy megfertőzzön a korrupció. Adj hálát érte az isteneidnek!
Han vállat vont.
– Attól tartok, nemigen akadnak. Mi több, egy sincs. És veled mi a helyzet?
Xaverri tekintete elfátyolosodott.
– A bosszú az én vallásom, Solo. Bosszút állni a Birodalmon azért, amit velem… amit az enyéimmel műveltek.
Han megfogta Xaverri kezét, és megszorította.
– Beszélj róla… ha tudsz!
A nő megrázta a fejét.
– Nem tudok. Még senkinek nem beszéltem róla. Soha nem fogok beszélni róla. Ha megtenném… az megölne engem. Komolyan beszélek,
Solo.
– A birodalmiak… megölték a családodat?
Xaverri vett egy mély lélegzetet, bólintott, aztán fakó hangon közölte:
– A férjemet. A gyerekeinket. Igen… mind megölték őket.
– Sajnálom – mormogta Han. – Nekem soha nem volt családom, és talán már nem is lesz. Néha, mint most is, úgy gondolom, hogy jobb is.
Xaverri megingatta a fejét.
– Nem tudom. Lehet, hogy igazad van. Egyvalami azonban biztos: egyetlen alkalmat sem hagyok ki, hogy kárt okozzak a Birodalomnak. A
munkám során a galaxis szinte minden pontján megfordultam már, és hidd el, ez az első alkalom, amikor nem a bosszúnak szenteltem minden
percemet.
Han keserűen elmosolyodott.
– Mert a Nar Shaddaan nincsenek birodalmiak. – Ami nem volt teljesen igaz, de azért mégis. Létezett ugyan egy egyszemélyes birodalmi
vámiroda a Csempészek Holdján, ennek vezetője azonban, egy Dedro Needalb nevű öreg, valójában a huttoknak dolgozott. Mindazonáltal a
megtisztelő “birodalmi vámfelügyelő” címet viselte, és legfontosabb feladata az volt, hogy adatokat küldjön a hajókról és szállítmányukról a
szektor központjába – amit meg is tett, ha éppen kedve volt hozzá.
A szektor kormányzója, Sarn Shild ugyanis szintén jó viszonyban volt a huttokkal. A huttok “politikai hozzájárulásokkal” és “személyes
ajándékokkal” látták el Shildet “hálából”, amiért az olyan jó birodalmi reprezentáns volt. Shild viszonzásképpen békén hagyta a huttokat.
Mindkét fél jól jövedelmezett az egyezségből. Mint egy szimbiotikus szervezet, gondolta Han.
– Pontosan – bólintott Xaverri. – Semmi értelme nem lenne bántani az öreg Dedro Needalbot. Azzal csak a huttoknak és a Nar Shaddaa
más lakóinak tennék keresztbe, a Birodalom pedig még profitálna is belőle. Ezt pedig semmiképpen nem szeretném.
– És hogyan szoktál “ártani” nekik? – kérdezte Han, azon tűnődve, vajon képes lenne-e Xaverri gyilkolni? Adottságai kiváló orgyilkossá
tették volna: ruganyos testű volt, és mivel a trükkjei megkívánták, kiválóan értett a tőrök, szablyák és vibropengék használatához. De nehezen
tudta elképzelni a nőt mint gyilkost. Xaverri okos volt, nagyon okos, és talán még nála is ravaszabb. Sokkal valószínűbb, hogy az eszét használja
fegyverként a Birodalom ellen vívott egyszemélyes harcában.
Xaverri rejtélyesen elmosolyodott.
– Az titok.
Han vállat vont.
– Tudod, hogy én sem csípem őket. Újabban rabszolgatartásra adták a fejüket, amit pedig ki nem állhatok. Talán besegíthetnék neked
néhanapján. Elég jól harcolok.
Xaverri tűnődve végigmérte.
– Ezt még megfontolom. Lehet, hogy nem ártana lecserélni az öreg Glarretet. Már nem elég gyors, és űrhajót sem tud vezetni, egyedül
pedig nehezen boldogulok.
– Nos, hölgyem, akkor hadd áruljam el önnek, hogy első osztályú pilóta vagyok – vigyorgott Han. – És sok egyéb területen is kiválóan
teljesítek.
Xaverri megforgatta a szemét.
– Sőt még szerény is vagy, nemde? – Ekkor már Xaverri ajtaja előtt álltak. A mágusnő megállt, és egy hosszú másodpercig szótlanul nézte
Hant. – Késő van, Solo.
Han nem mozdult.
– Igen.
 Xaverri a zárra nyomta a hüvelyk- és a mutatóujját. Az ajtó kinyílt, és Xaverri, némi habozás után, belépett a szobába. Nyitva hagyva maga
mögött az ajtót…
Amikor néhány órával később Han felébredt, úgy döntött, hagyja aludni Xaverrit, és csendben lelép. Gyorsan felöltözött, felmondott a nő
komlinkjére egy rövid üzenetet – melyben megígérte, hogy később még felkeresi –, aztán elhagyta a szállodát.
Napkelte volt a Nar Shaddaan, ami az utcán folyó élet szempontjából semmit nem jelentett; a Csempészek Holdjának nappalai és éjszakái a
legtöbb lény számára természetellenesen hosszúak voltak, így mindenki a saját bioritmusának megfelelően élt. Han nyüzsgő utcákon haladt át,
ahol nagyszájú árusok kínálták torkuk szakadtából millióféle portékájukat.
Han egy régi koréliai népdal néhány taktusát dúdolgatta. Nagyszerűen érezte magát. Eddig észre sem vette, mennyire hiányzott neki a női
társaság. Olyan régen volt már, hogy igazan vonzódott valakihez, és nyilvánvaló volt, hogy Xaverri is hasonlóképpen érez iránta. Még mindig
bizseregtek az ajkai a nő mágikus csókjaitól.
Han önkéntelenül számolgatni kezdte, hány óra múlva láthatja viszont Xaverrit; aztán ráébredt arra, hogy mit csinál, és elnevette magát.
Szedd össze magad, Solo! Már nem vagy álmodozó tekintetű kisfiú. Te már…
Valami hatalmas erővel a jobb alfelébe szúródott. Han először azt hitte, hogy a tőle jobbra terpeszkedő, romos épület egy kiálló kövének
ütközött neki… aztán furcsa, csiklandozó melegség öntötte el. A léptei elbizonytalanodtak, a tekintete hirtelen elhomályosult, majd ismét
kitisztult.
Mi történik velem?
Acélos ujjak ragadták meg a jobb karjánál fogva és rángatták be a szomszédos sikátorba. Han rémülten állapította meg, hogy képtelen
ellenállni. A keze nem engedelmeskedett az agyi parancsnak.
Elkábítottak? Ó, ne!
Fakó, gépies hang szólalt meg a háta mögött.
– Maradj veszteg, Solo!
Han veszteg maradt, mert mást úgysem tudott volna tenni, a gondolatai azonban vadul cikáztak. Ki kapott el? Mit akar tőlem? Latba
vetette minden akaraterejét, minden idegszálát és inát… verejtékcseppek ütötték ki a homlokán… de még a kisujját sem tudta megmozdítani.
A kéz elengedte a karját, és lejjebb csúszott, hogy mozgásszabadsága után fegyverétől is megfossza. Han őrjöngeni akart, tiltakozni, és
legfőképpen ellenállni, de annyit ért vele, mintha puszta kézzel akart volna áttolni egy hajót a hipertérbe.
Meg akart szólalni, meg akarta kérdezni, hogy “Ki vagy?”, de még ez is túl nagy feladatnak bizonyult. Azt leszámítva, hogy lélegzett,
pislogott és engedelmeskedett, semmit nem tudott tenni.
Ha vuki lett volna, akkor most hangosan, fájdalmasan vonított volna.
Miután megszabadította Hant a sugárvetőjétől, fogva tartója körbejárta. Han végre megpillanthatta. Fejvadász!, sikoltotta az agya.
Viharvert, zöldesszürke mandaloriai páncélt viselt, arcát sisak takarta, és állig fel volt fegyverezve. Még két skalp is lógott a vállán,
valamilyen fehér, illetve fekete szőrű lényé. Han azon tűnődött, vajon hogy hívhatják a férfit. Biztos volt benne, hogy az elitek közül való – egy
olyan fejvadász, aki csak “nehéz” eseteket vállal.
Talán megtiszteltetésnek kellene vennem, gondolta, de fenébe az ilyen megtiszteltetéssel!
A fejvadász megmotozta Hant, és elszedte tőle multifunkciós szerszámkészletét. Han ez ellen is tiltakozni próbált, de megint csak
eredménytelenül. A mandaloriai páncélos felnézett.
– Ne vesztegesd az erődet, Solo! Egy újfajta rylothi szerrel bénítottalak meg. Drága, de megéri a vérdíjat, amit fizetnek érted. Néhány óráig
csak az én parancsomra leszel képes megmozdulni. Mire elmúlik a hatása, félúton leszünk az Ylesia felé.
Han dermedten figyelte a fejvadászt; csak most jött rá, hogy valahol már látta ezt a mandaloriai páncélt. De hol? Koncentrált, ám az emlék
nem akart előjönni.
A fejvadász befejezte a motozást, és felegyenesedett.
– Rendben. Fordulj meg!
Han, mintha csak vendég lett volna önnön testében, azt látta, hogy megfordult.
– Most pedig indulj! A sikátor végén fordulj jobbra!
A koréliai tehetetlenül őrjöngött, miközben a teste tökéletesen engedelmeskedett minden parancsnak. Bal-jobb, bal-jobb, lépdelt előre,
nyomában a fejvadásszal. Kiléptek a főútra. Han reménykedni kezdett: biztosan lesz valaki, akinek feltűnik, hogy mi történik vele. Ha
szerencséje van, akár egy ismerőssel, vagy éppen Csubival is összetalálkozhatnak.
De hiába látták Nar Shaddaa polgárai a fejvadászt és az előtte haladó fejvadászt, senki nem állította meg őket. Han nem is csodálkozott
rajta. Ezt a fejvadászt, bárki is volt, össze sem lehetett hasonlítani az előzőekkel. Ez a fickó képzett volt, okos és rendkívül veszélyes. Ha valaki
szembe mert volna szállni vele, minden bizonnyal pórul járt volna.
Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb.
A fejvadász jobbra fordította a következő kereszteződésnél, a legközelebbi metróállomás felé. Han sejtette, merre tartanak: a közeli
nyilvános leszállópályához. Robotként engedelmeskedve beszállt a szerelvénybe. Megint megpróbálta mozgásra bírni a végtagjait. Ha legalább
a lábujja hegyét meg tudná mozdítani! De reménytelen volt.
A szerelvény apró kapszulákból állt, melyekben négy-öt személy foglalhatott helyet, egymás mellett, mint golyók egy gyöngysoron. A
fejvadász nem ült le, de Hannak megparancsolta, hogy tegye azt. Han helyet foglalt, és csendesen füstölögve tűrte a sorsát. A férfi nem szólt
többet, Han pedig nem szólhatott. Néma, kellemetlen utazás volt ez.
Amikor kiszálltak a kapszulából, Han, ahogyan arra számított, egy nyilvános, tetőtéri leszállópályán találta magát. A pálya egy hatalmas, sík
betontér Volt, csak néhol szakították meg a lenti épületek számára fényt biztosító aknák. Az ásítozó aknákat nem szegélyezte korlát, amely
megvédte volna a gyanútlanul arra sétálót attól, hogy belezuhanjon a mélybe.
Hannak eszébe jutott az éjszaka, amikor Garris Shrike végigkergette a Coruscant legmagasabb tetőin. Alig sikerült élve megúsznia. Volt egy
olyan érzése, hogy ezúttal nem lesz ilyen szerencsés. Teroenza gyűlöletét illetően nem voltak kétségei, és azt is tudta, hogy a főpapból a
könyörületesség a legapróbb morzsáig hiányzik. A t’landa til, gondoskodni fog róla, hogy lassan és gyötrelmes kínok közepette haljon meg.
Egy pillanat erejéig Han azt kívánta, bárcsak el tudna rohanni a legközelebbi aknáig, hogy levesse magát a gyors halálba. De még ez sem
adatott meg neki.
 Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb…
A fejvadász Han válla fölött előrenyújtotta a karját.
– Arra tarts! Az a módosított Firespray osztályú hajó az enyém.
A fejvadász nem túlzott, amikor azt mondta, hogy “módosított”. Az őrjáratok által használt hajót úgy alakították át, hogy más hajókkal
ellentétben Kuat F-31-es hajtóművei az orrára tegyék le. Felszállásnál aztán az oldalán pihenő, tojás formájú hajót a hajtóművek “felállították”,
hogy orra immár felfelé, az ég irányába forduljon. Kétségtelenül kevés helyet igényelt a leszálláshoz, és miként tulajdonosa, robusztus és
fenyegető volt.
Han, egy múló pillanatra elfelejtve nyomorúságát, azt kívánta, bárcsak bekukkanthatna a belsejébe. Aztán észbe kapott, és elfogta az undor
– önmagától. Hiszen ebben a hajóban fogja tölteni az elkövetkező néhány órát, útban a végzete felé.
Két hatalmas, durosi építésű teherhajó közt lépdeltek. Még néhány méter, és elnyeli a fejvadász hajója, akkor pedig mindennek vége. Han
nem áltatta magát, tudta, hogy ebben az állapotban képtelenség lenne abban reménykednie, hogy majd legyűri a fickót, és átveszi tőle a hajó
irányítását.
Ha legalább nyelni tudott volna… A torka olyan száraz volt, hogy sajgott a fájdalomtól.
Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb…
Ez a vég, gondolta keserűen. Elfogyott a szerencsém.
6. fejezet
Szerelem első repülésre
Ahogy gépiesen a Firespray felé masírozott, Han homályos csíkká mosódó mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából egy árnyék lépett elő
a teherhajó masszív hátsó vezérsíkja mögül. Egy ismeretlen, halk és kellemes, de határozott hang közölte:
– Állj, fejvadász. Ha megmozdulsz, véged.
Han hallotta, hogy háta mögött a fejvadász megtorpan, ő maga azonban képtelen volt lefékezni. Csak menetelt tovább, ki a teherhajó és a
Firespray közötti napsütötte térre, ott hagyva fogva tartóját és az ismeretlen jótevőt a hajó árnyékában.
Határtalan megkönnyebbülés fogta el. Megmenekültem! Aztán a szeme hozzászokott az erős fényhez, s megpillantotta a közte és a
Firespray közt tátongó aknát. Még néhány lépés, és…
– Hé, te! Solo! Állj! – kiáltott utána az idegen.
Han lecövekelt. Csak most érezte igazán megkönnyebbültnek magát. Szerencsére a teste nem csupán a fejvadász parancsainak
engedelmeskedett.
– Fordulj meg, és gyere ide! – tette hozzá a megmentője. Han ezúttal boldogan trappolt vissza az árnyékba. Miután a szeme hozzászokott a
félhomályhoz, végre megpillanthatta az ismeretlen jótevőt. Férfi volt, ember, nagyjából Hannal egyidős, talán pár évvel öregebb, valamivel
alacsonyabb nála, de karcsú és izmos. Arcát simára borotválta, szeme sötét volt, haja fekete és göndör, arca pedig kellemesen barna, mint a
traladontejjel hígított borkávé.
A legutolsó divat szerint öltözött; halvány aranysárga, mellrésznél csipkével, gallérján és kézelőjén pedig fekete hímzéssel díszített inget
viselt, hozzá élesre vasalt, szűk, fekete nadrágot, szorosra húzott, alkatát kihangsúlyozó – szintén hímzett övet és fekete, bőrtalpú csizmát. Ez
utóbbi megmagyarázta, hogyan tudott észrevétlenül a fejvadász közelébe lopakodni. Vállán rövid, fekete köpönyeg lógott.
Ahogy Han közelebb ért, a férfi elmosolyodott, elővillantva vakítóan fehér fogait.
– Most megállhatsz, Solo – parancsolta, mielőtt még Han túl közel került volna a fejvadászhoz.
Han lefékezett, és figyelte, hogy az ismeretlen felcsúsztatja a hüvelykujját a fejvadász sisakja alá tolt sugárvető fokozatállító gombjához. A
fejvadász megérezhette, hogy a mögötte álló személy figyelme ellankadt, mén hátraperdült, és előrelendítette a kezét. Han ekkor vette csak
észre, hogy apró dárdák kilövésére használatos mandaloriai csuklópántokat visel.
Han, ismét csak sikertelenül, rá akart ordítani a megmentőjére, hogy figyelmeztesse a veszélyre, de nem volt rá szükség. A férfi gyorsabb
volt, mint a fejvadász. A közvetlen közelről leadott bénító lövést még a mandaloriai páncél sem tudta szétteríteni. A fejvadász nyekkenés nélkül
elterült, páncélzata viszont annál zajosabban jelezte találkozását a betonnal.
A férfi visszatette apró sugárvetőjét a díszes övre illesztett pisztolytáskába, aztán intett Hannak.
– Segíts felemelni!
Han természetesen tette, amit mondtak neki.
Egyesült erővel a hajójához cipelték az öntudatlan fejvadászt. Han kíváncsi volt, mi fog történni vele. Várható volt, hogy a támadója
hamarosan magához tér.
– Csak tudnám, meddig tart annak a szernek a hatása tűnődött az idegen. – Tud beszélni, Solo?
Han ajkai igent mondtak, de ennél többre nem voltak hajlandóak újabb kérés nélkül. A férfi rövid töprengés után bólintott.
– Értem. Reagálsz a parancsokra, de önállóan képtelen vagy bármit is csinálni, igaz?
– Azt hiszem – hallotta önmagát Han.
– Hát nem volt szép tőle, hogy ezt használta – állította a férfi. – Hallottam már erről a szerről, de működés közben még sohasem láttam.
Elemeznem kellene. Még jól jöhet.
Ledobták az álélt testet a zsilipkamra ajtaja elé, és az ismeretlen nekilátott átkutatni a fejvadászt.
– Nocsak, mi van itt nekünk? – kiáltott fel, amikor az egyik belső zsebben ujjai beleakadtak néhány fiolába. Miután egyenként a fény felé
emelte a fiolákat, hogy el tudja olvasni a feliratukat, eleresztett egy fülig érő vigyort. – Szerencséd van, Solo. Ez az a lötty, amit beléd lőtt –
emelt fel egy kék fiolát –, ez pedig az ellenszer – tartott fel egy földet.
Han alig győzte kivárni, hogy a jövevény belehelyezze a fiolát az injektorba.
– Fogalmam sincs, mennyi kell belőle, ezért előbb kapsz egy minimális adagot, és ha nem elég, akkor majd megtoldjuk. – Han vállának
nyomta az injektort, és meghúzta a ravaszt.
Amint az ellenszer bekerült a véráramba, Han érezte, hogy az egész teste bizseregni kezd. Pár másodperccel később már beszélni és
mozogni is tudott.
 – Cimbora, adósod vagyok – nyújtott kezet a megmentőjének. – Ha te nem lépsz közbe… – Megrázta a fejét. – De ki vagy, és miért
mentettél meg? Még soha nem láttalak.
– Lando Calrissian – mutatkozott be vidáman a másik. És hogy miért mentettelek meg, az hosszú történet. Előbb gondoskodjunk Boba
Fettről, aztán majd beszélünk. Hé – vette fel a hangerőt –, jól vagy, Solo?
Han körül megfordult a világ. Fél térdre rogyott a betonon heverő fejvadász mellett, és megrázta a fejét.
– Boba… Boba Fett? Ez itt Boba Fett?
A galaxis leghírhedtebb fejvadászát bérelték fel ellene? Hant remegés fogta el a hír hallatán.
– Ó, ember… Lando… én nem is tudtam…
– Sebaj, most már biztonságban vagy, Solo – nyugtatta meg Calrissian. – A remegést pedig hagyd későbbre, ha kérhetlek! Most annál
fontosabb dolgunk van. Ki kell találnunk, mi legyen a derék Fett mesterrel. – Elmerengett egy pillanatra, aztán elégedetten csettintett az
ujjaival. – Megvan!
– Mi?
Calrissian megint feltöltötte az injektort, ez alkalommal azonban egy kék fiolával. Megrázta a fejvadászt, aki erre felnyögött és megrázta
magát.
– Kezd magához térni, úgyhogy nem is lenne más választásunk – morogta Calrissian. Han a fejvadászra szegezte frissen visszaszerzett
sugárvetőjét, Calrissian pedig megemelte Fett sisakját, felfedve a férfi torkát. A fejvadász el akarta lökni magától, Han azonban ráordított:
– Maradj veszteg! Ez már nem kábító fokozat, nekem elhiheted! Azok után, amit tenni akartál velem, szívesen elpárologtatlak!
Boba Fett csendesen tűrte, hogy Calrissian beadja neki a saját szerét. Néhány másodperccel később megrázkódott.
– Maradj fekve! – parancsolta Calrissian.
A fejvadász engedelmeskedett. Han és Lando egymásra vigyorogtak.
– Jól van. Most pedig ülj fel! – mondta Calrissian.
Boba Fett ezt is megtette.
– Már tudom, mit kellene tennünk vele – mormogta Calrissian. – Ha tudnánk, meddig tart a szer hatása, levinném néhány közeli bárba, és
borsos díj ellenében megengedném az érdekelteknek, hogy nyilvánosan megalázzák. Sok vérdíjat begyűjtött ez a fickó. Rengeteg ellensége
lehet.
– Nekem azt mondta, hogy néhány óráig tart a hatása, de egyénenként változó. – Ő maga nem akart egyebet, mint olyan messzire kerülni
Boba Fett-tól és a Slave I-től, amennyire csak lehet. Egy múló pillanatig kísértést érzett, hogy az akna felé irányítsa Fettet, de a lelkiismerete
felülkerekedett, és elhitette vele, hogy bár hasznos dolog lenne megtenni ezt, mégsem lehet. Tűzharcban megölni valakit az egy dolog, de
hidegvérrel megparancsolni valakinek, hogy vessen véget az életének – még ha csak egy féreg fejvadász is az illető – egészen más.
– Értem – bólintott Calrissian. – Akkor inkább maradok az első ötletemnél. Állj fel, Boba Fett!
A fejvadász felállt.
– Fegyverezd le magad! Most.
Egy perc leforgása alatt Han és Lando lába elé egész kupacnyi fegyver gyűlt össze.
– Xendor talpnyalóira – csóválta meg a fejét Han –, ez a fickó fegyverüzletet nyithatna csak abból, amit magán hord. Nézd azokat a
mandaloriai csuklópántokat! Lefogadom, hogy a dárdák mérgezettek.
– Ezt könnyen kideríthetjük – mondta Lando. – Boba Fett, válaszolj nekem. Mérgezettek a dárdák?
– Némelyek – felelte a fejvadász.
– Melyek?
– A bal csuklópántban lévők.
– És a többi?
– Altató.
– Ez kedves. – Han óvatosan megvizsgálta a csuklópántokat. – Egy gyűjtő biztosan szép kis summát adna érte. Na és most, mi legyen
vele?
– Szerintem állítsuk be a robotpilótáját, és küldjük el jó messzire innen a hajójával együtt. Mire a szer hatása elmúlik, már szektorokra lesz
innen. – Calrissian gondolatnyi szünetet tartott. – Annyi mindenkit megölt, hogy legszívesebben lelőném. De vele ellentétben én nem vagyok
hidegvérű gyilkos. Lesütötte a szemét, mintha ezt szégyellnivalónak találná. És ezen még az ő kedvéért se szeretnék változtatni.
– Én sem – csatlakozott hozzá Han. – A terved viszont tetszik. Akkor küldjük fel!
Boba Fett készségesen kinyitotta a zsilipet, és a három férfi felment a Slave I-re. Han és Lando az utastér egyik ülésébe szíjazták Fettet.
– Te is pilóta vagy? – kérdezte Han.
– Nem – vallotta be Calrissian. – Mi több, éppen ezért kerestelek téged. Fel akarok bérelni egy pilótát.
– Már meg is tetted – tudatta vele Han. – Szívesen megteszek bármit, amivel a segítségedre lehetek. Mint mondtam, az adósod vagyok.
Han gyorsan beállította a robotpilótát, és beprogramozta a válaszokat mindazokra a kérdésekre, amelyek a Nar Shaddaa-i
forgalomirányítást érdekelhették. Az útvonalat úgy állította össze, hogy a hajó sorozatban több ugrást is végrehajtson, több tízezer parszekre
repítve a magatehetetlen fejvadászt.
– Kész – közölte, amikor végzett. – Három perc múlva felszáll.
– Nagyszerű. – Lando a fejvadász felé fordult. – Ide figyelj, Fett, és tedd pontosan azt, amit mondok! Itt fogsz ülni szépen, beszíjazva, és
nem mész az irányítópult közelébe, bármi történjék is. Világos?
– Igen – felelte Fett.
– Akkor jó. – Calrissian vidám istenhozzádot intett a fejvadásznak, és a rámpa felé indult.
Han a fejvadász sisakja elé tolta az arcát.
– Kellemes utat, Boba Fett. Remélem, soha többé nem látjuk egymást! Ja, és ne felejtsd el megmondani Teroenzának, hogy ha legközelebb
felkeresem az Ylesiát, akkor őt is Zavval után küldöm! Értetted?
– Igen.
– Hát akkor pá-pá, Boba Fett. – A hajtóművek feldübörögtek, és a rámpa táncot járt a lába alatt, amikor lerohant, futtában megnyomva a
zsilip “BEZÁR” gombját.
Landóval, aki közben összegyűjtötte Boba Fett fegyvereit, biztonságos távolságba ügettek, aztán megfordultak, és nézték, mint ágaskodik fel
a Slave I, hogy izzó hajtóművei az ég felé repítsék.
Csak amikor végre eltűnt a szemük elől, engedett ki Han egy mély, hosszú sóhajt, és vele együtt a felgyülemlett feszültséget.
– Huh… ez kemény volt.
– Egyetértek – bólogatott Calrissian. – Szerencséd, hogy észrevettelek, Solo.
Han megszorította a férfi kezét.
– Hívj Hannak! Az adósod vagyok, Calrissian.
– Te pedig szólíts Landónak! – A férfi megvillantotta ellenállhatatlan vigyorát. – És… ne aggódj, lesz rá módod, hogy törlessz!
– Bármit kérhetsz, cimbora. El se tudod képzelni, mi várt volna rám, ha Boba Fett magával visz. – Han megborzongott a meleg napsütés
ellenére.
– Azért sejtem – felelte Lando. – Boba Fett nem az olcsóságáról vált híressé. Ha valaki ennyivé akar téged, akkor feltehetően nem azért
kellesz neki, mert mondjuk fizetés nélkül léptél le a szállodájából.
Han felnevetett.
– Látom, intenzíven használod a fejedet, pajtás. – Elindultak az indítópálya lejárata felé. – Reggeliztél már? Én olyan éhes vagyok, mintha
legalább egy hete nem láttam volna ételt. Mindig ez van, ha meglegyint a saját halálom szele.
– Naná, hogy éhes vagyok – válaszolta Lando. – Te fizetsz?
– Még szép.
Letelepedtek az egyik közeli kávézóban, és mire túl voltak a reggeli javán, Han már úgy érezte, mintha évek óta ismerné Landót – nem
csupán egy röpke félórája.
– Áruld el végre – küldte le az utolsó falat kenyeret a torkán Han –, hogyan találtál meg? És miért kerestél?
– Nos, a helyzet az, hogy korábban már láttalak egyszer-kétszer – ismerte el Lando. – Több éjszakai szórakozóhelyen is felhívták rád a
figyelmemet, mondván, hogy jó szabakkjátékos, megbízható csempész és kitűnő pilóta vagy.
Han, meglehetősen sikertelenül, igyekezett szerénynek is mutatkozni.
– Én nem emlékszem rá, Lando, de gondolom, nem is lenne rá okom. Szóval, rendben, tudtad, hogy nézek ki. És mi történt ma reggel?
– Tegnap este elmentem a lakásodra, hogy beszéljek veled, de a barátod közölte, hogy valószínűleg nem fogsz hazamenni éjszakára. –
Lando cinkosan elvigyorodott. – Azt mondta, hogy valószínűleg egy… barátoddal fogod tölteni az éjszakát a “Szerencsekastély”-ban. Úgyhogy
elmentem dolgozni, reggel pedig, hazafelé jövet, a “Szerencsekastély” felé vettem az utat.
– Te éjszaka dolgozol? Mivel foglalkozol? – kíváncsiskodott Han.
– Profi kártyás vagyok. Többnyire, mert sok más egyébbel is próbálkoztam már.
– Értem. Szóval ahelyett, hogy hazamentél volna aludni, engem kerestél.
– A “Szerencsekastély” úgyszólván útba esett. A Nar Shaddaanak ebben a szektorában egymást érik a kaszinók. A lényeg az, hogy amikor
odaértem, megpillantottalak az utcán. Követtelek, be akartalak érni, hogy bemutatkozzam…
– És akkor láttad, hogy Boba Fett elkap – fejezte be helyette Han.
– Pontosan. Ki nem állhatom a fejvadászokat, ezért követtelek titeket, míg biztos nem lehettem benne, hova akar vinni Fett. Ekkor
előresiettem, és a teherhajók fedezéke mögött elétek kerültem. Elég lassan haladtatok, ami azt illeti, úgyhogy nem volt nehéz dolgom. Ráadásul
a Slave I-et is felismertem, így pontosan tudtam, hol fogtok elhaladni.
Han elmosolyodott.
– Én pedig örülök, hogy ezt tetted, pajtás. – Hirtelen elkomolyodott. – Hé, megkérhetlek, hogy ne mondd el ezt Csubinak? A fickó azt hiszi,
tartozik nekem, és örök hálát esküdött. Tegnap este alig bírtam otthon tartani. Biztos volt benne, hogy nélküle bajba fogok kerülni…
– És nem tévedett – kuncogta el magát Lando.
– Nos, nem – ismerte el Han. – De ha Csubi megtudja, mi történt velem ma reggel, akkor többé egy percre sem vakarhatom le magamról.
Márpedig… vannak idők az ember életében, amikor még egy jó barát is nyűgöt jelent, ugye érted?
Lando természetesen értette.
– Jól van, Han, tartani fogom a számat. – Előrehajolt, és töltött még magának a stimteából. – De mondd csak, csinos a hölgy?
– Gondolhatod! Olyannyira, hogy a történtek dacára boldog vagyok, amiért Csubit otthon hagytam tegnap este.
Lando tekintete felcsillant.
– Talán be kellene mutatnod neki, öreg cimbora.
Han határozottan megrázta a fejét.
– Nem hiszem… öreg cimbora. Van egy olyan érzésem, hogy te nagy szívtipró vagy. Még a végén szemet vetnél rá.
Lando önelégülten elvigyorodott.
– Hát az effélét sosem lehet tudni.
– Persze, úgyis hiába próbálkoznál – tette hozzá magabiztosan Han –, de akkor meg minek rontsuk el ezt az ígéretesen induló barátságot.
Inkább azt áruld el, miért kerestél engem! Említetted, hogy pilótára van szükséged.
– Így van. Egynéhány héttel ezelőtt részt vettem egy szabakkjátszmában a Bespinen, és az egyik játékos a hajóját tette fel tétnek. Magas
tétekért folyt a játszma.
– Te pedig megnyerted – vágta rá Han.
– De meg ám! A gond csak az, hogy még soha nem vezettem hajót. Ideje lenne megtanulnom, főleg most, hogy Boba Fett rám szállhat. Egy
időre távolabbi bűnbarlangokba fogok visszahúzódni, és gondoltam, mókás lenne a saját hajómmal utazgatni. Ide egy bérelt pilótával érkeztem,
és meg kell vallanom, drága mulatság volt az én zsebemnek. Ezért szeretném, ha megtanítanál vezetni a hajómat.
– Rendicsek. Semmi akadálya. Mikor kezdjük?
Lando vállat vont.
– Az adrenalinszintem még mindig elég magas, úgyis csak hánykolódnék az ágyban. Mi lenne, ha máris nekifognánk?
– Akkor gyerünk! – egyezett bele Han.
 Az egyik metrójárattal átrobogtak egy másik leszállópályához. Felmentek a tetőre, ahol rövid séta után Lando megállt, és előrebökött.
– Ott van. A Millennium Falcon.
A jármű egy módosított kisteherhajó volt, egy koréliai tervezésű és építésű YT-1300-as modell. Han sok ilyet látott már, és kedvelte őket: a
koréliaiak ugyanolyan jó hajóépítők voltak, mint pilóták.
De ahogy Han elnézte ezt a hajót, valami különös történt. Látszólag minden ok nélkül, egyik pillanatról a másikra szenvedélyesen és
reménytelenül beleszeretett a hajóba. Az ezeréves sólyom úgy vonzotta maga felé, mint egy csábító dalt dúdoló szirén – vad száguldásokat,
nyaktörő manővereket és életveszélyes kalandokat ígért, s ami a legfontosabb, sikeres, bőségesen jövedelmező csempészutakat.
Ez a hajó az enyém lesz, gondolta Han. Az enyém. A Millennium Falcon az enyém lesz…
Csak most vette észre, hogy tátott szájjal bámulja a hajót, Lando pedig gyanakvóan összeszűkített szemekkel őt figyeli. Gyorsan becsukta a
száját, és megtett minden tőle telhetőt, hogy elhessentse gondolatai közül a hirtelen támadt sóvárgást, az esztelen birtokolni akarást. Józannak
kellett látszania. Ha később meg akarja venni a hajót, akkor nem szabad hagynia, hogy Lando lássa, mennyire vágyik rá, különben a fickó
felsrófolja az árat.
– Na, mit gondolsz? – kérdezte Lando.
Han megcsóválta a fejét.
– Még egy ilyen halom ócskavasat! – mondta ócsárlóan, gondolatban bocsánatot kérve a hajótól. – Annak a játéknak mégsem volt olyan
magas a tétje, mint te azt hitted, pajtás.
– Hé, a pilóta, akivel idejöttem, az mondta, hogy rendkívül gyors hajó – tiltakozott Lando.
– Tényleg? – Han vállat vont. – Sebaj, majd meglátjuk. Csapunk vele egy kört?
– Hát persze! – felelte lelkesen Lando.
Percekkel később Han Lando legfrissebb szerzeményének a pilótafülkéjében ült, és a beton felett lebegő Falcon manőverezhetőségét
tesztelte. Még mindig nem akarta elhinni, amit a gépteremben látott – a hajó katonai hiperhajtóművel volt ellátva!
A Falcon fénysebesség alatt is jól teljesített. Han gázt adott, és meredeken fellőtt az égbe. A hajó gyorsulása lenyűgözte, de Han elég
rafinált volt ahhoz, hogy ennek ne adja tanújelét.
– Nem rossz – mondta közönyösen –, de láttam már jobbat is. Lássuk, mit tud gravitáción kívül.
Átvitte a Falcont, a Nar Shaddaa légkörén, ki a pajzson nyitott résen, menet közben gépiesen megadva az adatokat a forgalomirányításnak.
Miután megszabadultak a hold vonzóerejétől, és túljutottak a hajóroncsövezeten, Han szédítő pörgések, spirálok és hurkok végrehajtásaid vette
rá a Falcont.
– Hé! – tiltakozott elcsukló hangon Lando. – Van egy utasod is, ne feledd! Vissza akarod kérni a reggelimet?
Han az útitársára vigyorgott. Kísértést érzett, hogy megkérdezze tőle, mennyiért adná a hajót, de tudta, hogy az úgyis sokkal több lenne,
mint amit ő ki tudna fizetni. Kétségbeesésében még az is eszébe jutott, hogy megveteti a huttokkal és esetleg ellopja tőlük…
De nem akarta, hogy a Jabbáé vagy a Jiliacé legyen a Falcon. Ők képtelenek lennének értékelni szépségét, kecses mozgékonyságát.
A további álmodozás helyett inkább ellenőrizte a fegyverzetet. Gyors a kicsike, de lehetne izmosabb is. A Falconnak csak egy
lézerágyúja volt, a hajó hátán kialakított lövegtoronyban. Ez semmire se elég, gondolta Han.
Mintha olvasott volna a gondolataiban, Lando megjegyezte:
– A pilóta, aki idehozott, azt mondta, hogy ha igazán jó csempészhajót szeretnék csinálni belőle, akkor szereltessek még rá némi
fegyverzetet. Te mit gondolsz erről?
– Azt, hogy ha ez az én hajóm lenne, akkor szereltetnék rá még egy lövegtornyot, szereznék két erős quadlézerágyút, és egy sorozatvetőt is
rakatnék a hasára, hogy legyen mivel fedezni magam, ha menekülni kell – felelte Han. És egy-két rakétavető is elkelne, tette hozzá
gondolatban.
– Huh. Erről még gondolkodnom kell. De azért gyors hajó, igaz?
– Ja, elég jól bírja magát – morogta kelletlenül Han. Titokban megpaskolta a műszerfalat. Hogy miért nem vagy az enyém, kicsikém…
Lando türelmesen várt egy darabig, aztán megköszörülte a torkát.
– Azt hittem, azért jöttünk ki, hogy megtaníts vezetni, Han.
– Ah… khm, ja. Csak előbb… ki akartam próbálni. Előbb ki kellett ismernem a kicsikét.
– Úgy beszélsz, mintha egy élőlényről lenne szó – jegyezte meg Lando.
– Nos, a pilóták hajlamosak úgy gondolni a hajójukra, mint egy gyönyörű nőre – ismerte el Han.
– Csakhogy ez a hajó az enyém, ezt ne feledd – emlékeztette Lando, halvány éllel a hangjában.
– Természetesen. – Han igyekezett közönyösnek mutatkozni. – Most pedig ide süss! Először fénysebesség alatt kezdjük, hogy
megtanulhass manőverezni. Látod ezt a kart? Hozzá ne nyúlj! Ez indítja a hiperhajtóművet, amit nem szeretnénk megtenni, hacsak be nem
állítottuk az ugrás koordinátáit. De te ehhez még nem értesz, úgyhogy tartsd magad távol tőle, rendben?
Lando közelebb hajolt, és jól megnézte magának a kart.
– Rendben…
Sok ezer fényévre tőlük Teroenza, az Ylesia főpapja a Hármas Kolónia közepén állt, és a hajnali terrortámadás okozta károkat szemlélte.
Közel egy tucat holttest hevert szétszórva, a legtöbbjük őr. A gyár falain sugárvetőpörkök feketéllettek. Az étkezde ajtaja szétégett. Az egyik
csapat még a tüzet oltotta az adminisztrációs épületben.
És mindez a rabszolgákért történt. A főpap mérgesen horkantott. Ha legalább azért ütöttek volna rajtuk, hogy rabszolgákat lopjanak. De
nem, ezek meg akarták menteni őket.
A támadók emberek voltak, legalábbis a többségük. Teroenza látta őket a telekommunikációs láncon keresztül, még odaát az Egyes
Kolónián. Két hajó lovagolta meg az Ylesia csalárd légörvényeit, de csak az egyiknek sikerült leszállnia. A másik belekerült egy
nyíróáramlatba, és szétroppant.
Megérdemelték az átkozottak, gondolta dühösen Teroenza. A rohadékok így is elég nagy pusztítást okoztak. A megmaradt hajó leszállt, és
khakiegyenruhás alakok ugráltak ki belőle. Megtámadták az őröket, és tűzharcban majd egy tucatot megöltek.
Aztán beözönlöttek az étkezdébe, ahol a zarándokok éppen reggeliztek, és könyörögtek nekik, hogy menjenek velük, mert azért jöttek, hogy
megmentsék őket a rabszolgasorstól.
 Teroenza halk, huhogó hangot hallatott, ami nála a kuncogás megfelelője volt. Az ostobák! Azt hitték, a zarándokok le fognak mondani a
Megvilágosujásról a szabadság kedvéért. Az étkezdében tartózkodó kétszáz zarándokból csak kettő rohant, hogy csatlakozzon a támadókhoz.
Ekkorra azonban – Teroenza tekintete elsötétült – ő lépett elő, hogy beszédet intézzen a zarándokokhoz. Ő, akit már régen halottnak hittek.
Nagyon is jól emlékezett rá. A 921-es zarándok, a neve Bria Tharen. Egy koréliai… és egy áruló.
Bria vitába szállt a zarándokokkal, és elmondta nekik az igazságot a Megvilágosulásról. Közölte a csoporttal, hogy egy napon majd hálásak
lesznek neki, aztán parancsot adott az embereinek, hogy adjanak le kábítólövéseket a zarándokokra.
A koréliai csapat közel száz elsőrangú rabszolgát vitt magával. Teroenza halkan elkáromkodta magát. Bria Tharen! Már nem is tudta,
melyik koréliait gyűlöli jobban: Briát vagy azt az átkozott Han Solót.
Teroenzát komolyan aggasztotta a támadás. Tőkét sejtett a csapat mögött. A hajók és a fegyverek sok pénzbe kerültek. Jól szervezettek és
hatékonyak voltak, mint egy igazi katonai egység. Kik lehettek valójában?
Teroenza hallott róla, hogy több helyen is lázadások törtek ki a Birodalom ellen. Lehetséges lett volna, hogy egy ilyen rebellis katonai csapat
támadta meg a Hármas Kolóniát?
A főpap azért nem volt vigasztalan. Elképzelte, mivel kell szembenézniük a “felmentő sereg” tagjainak, ha a zarándokok magukhoz térnek,
és máris jobban érezte magát. T’landa til létére nagyon is tudta, milyen borzalmás állapotba kerülnek azok a zarándokok, akiktől megvonják a
napi Megvilágosulás örömét.
Jajveszékelni és őrjöngeni fognak, fenyegetőzéssel és könyörgéssel próbálják majd rávenni a “megmentőiket”, hogy vigyék vissza őket az
Ylesiára. Talán már meg is kezdődött számukra a pokoljárás… Ha elég ügyesek, akár a hajó vezetését is átvehetik, hogy visszatérjenek az
Ylesiára. Egyvalami azonban biztos: nehéz órák várnak a koréliaiakra.
A gondolat mosolyt csalt Teroenza arcára.
Néhány nappal a Boba Fett-tel történt emlékezetes találkozás után Han meglátogatta Jabbát és Jiliacot, hogy közölje velük: egy darabig ne
számítsanak rá, mert nem fog a Nar Shaddaan tartózkodni. Úgy döntött, szaván fogja Xaverrit, és mellészegődik a következő turnéjára. Volt
egy olyan érzése, hogy Boba Fett nem fogja az első próbálkozás után feladni, ezért tanácsosabbnak látta eltűnni a holdról az elkövetkező
néhány hónap idejére.
A szavak azonban soha nem hagyhatták el az ajkait. Abban a pillanatban, hogy bevezették a huttok elé, Jabba ellentmondást nem tűrő
hangon megparancsolta, hogy azonnal készítse elő a Star Jewelt, mert máris indulnak a Nal Huttára. A Desilijic és a Besadii klán megbízottai a
következő napra tűzték ki a klánközi találkozó időpontját. A besadiik egy darabig húzták-halasztották az időt, aztán váratlanul közölték, hogy
haladéktalanul beszélni kívánnak a Desilijic vezetőivel.
– Még ma? – bukott ki Hanból. Délután repülőleckét kellett volna adnia Landónak. – Ilyen hirtelen döntöttek? Furcsa, nem?
– De igen – értett egyet vele Jiliac. – Nem tudjuk, mi történhetett, de biztosan van valami oka annak, hogy ilyen váratlanul belementek.
– Rendben, akkor még ma elviszem önöket a Nal Huttára – mondta Han. – Csak adjanak egy órát, hogy ellenőrizzem a hajót!
– És Solo kapitány, csak semmi duhajkodás – figyelmeztette Jabba. – A nagynéném törékeny állapotban van, nem tenne jót neki a vad
száguldás.
Han körülnézett, egy harmadik huttot keresve, de csak Jiliacot látta.
– A nagynénje? Úgy érti, három huttot kell szállítanom, Lord Jabba?
– Nem, ember! – dörögte türelmetlenül Jabba. – Csak Jiliacot és engem, mint máskor is. Hát nincs szeme? Nem látja, milyen a bőre? A
változás mindent elárul!
Han az idősebbik huttra nézett; valóban, Jiliac szemmel láthatóan megváltozott. Az arcán bibircsókok tűntek elő, és sárgásbarna bőrén
bíborvörös foltok keveredtek a megszokott zölddel. Emellett Jiliac még nagyobb és még tespedtebb volt, mint máskor. Ó, ez aztán nagyszerű!
Dajkát fogok játszani egy beteg hutt mellett! Csodálatos!
– Ah, Lord Jiliac, talán nem érzi jól… – motyogta, Jabba azonban dühösen belefojtotta a szót.
– Idióta ember! Nem látja, hogy immár Lady Jiliac? Várandós! Ebben az állapotában nem is lenne szabad utaznia, de mi, desilijicek a
kötelességet mindennél előbbre valónak tartjuk!
Lady Jiliac? Várandós? Han egy pillanatra tátva felejtette a száját, de aztán gyorsan összeszedte magát, és meghajolt.
– Bocsánatáért esedezem, Lady Jiliac. Nem voltam tisztában az önök fajfenntartási… akarom mondani, reprodukciós szokásaival. Nem
akartam megsérteni.
Jiliac álmosan Hanra pislogott.
– Nem sértett meg. Mi, huttok akkor szaporodunk, amikor akarunk, és én úgy döntöttem, ideje utódot létrehoznom. A szülésig még van
néhány hónap, úgyhogy semmi akadálya az utazásnak. Az unokaöcsém túlzottan aggódik miattam. De azért kormányozza óvatosan a hajót!
– Igenis, lady – hajolt meg Han. – Úgy lesz, ahogy parancsolják.
– Jól van, kapitány. Most elmehet. De igyekezzen, mert szeretnénk mielőbb indulni!
Han megint meghajolt, aztán Csubival elhagyták a termet. Amint kiértek az előtérbe, megcsóválta a fejét. Ezek a huttok! Minél jobban
ismered őket, annál nyilvánvalóbb, milyen keveset tudsz róluk…
Másnap huttok kisebb tömege “ostromolta” meg a Nal Hutta Központi Tanácstermét. Jabba és Jiliac is köztük volt, biztonsági őreik
gyűrűjétől körülvéve. A huttok többsége a saját erejéből mozgott, csak azok jöttek antigravitációs szánon, akik már meg sem bírtak mozdulni.
Az emberek és más, “alacsonyabb rendű” fajok előtt megengedett volt gyengének mutatkozni, egymás előtt azonban a huttok igyekeztek
erősnek és fittnek láttatni magukat. Minden desilijic önerőből csúszott-mászott, és a besadiik közt is Aruk volt az egyetlen, aki – öreg és
túlsúlyos lévén – nem boldogult a szánja nélkül.
Mielőtt beengedték volna a gyűlésezőket a terembe, többszörös biztonsági ellenőrzésnek vetettek alá mindenkit. Egyetlen testőr sem
viselhetett fegyvert, és minden résztvevőt “kívül” és “belül” egyaránt ellenőriztek, hogy semmiképpen ne kerülhessen be a gyűlésterembe
fegyver vagy egyéb veszélyes anyag. A huttok senkiben nem bíztak, főleg egymásban nem – és okkal. Sok-sok évvel korábban a Nal Hutta
összes elöljáróját en masse kivégezte egy leleményes gyilkos.
Azóta a huttok nagyon vigyáztak rá, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elő.
A Központi Tanácsterem egy hatalmas szoba volt, elég nagy ahhoz, hogy közel ötven hutt elférjen benne. Pillanatnyilag huszonhét hutt
tartózkodott a teremben – a nagyobb klánok és kajidicek képviselői, valamint semleges megfigyelők a kormány részéről. Ez utóbbiak
felügyelték és dokumentálták a konferenciát.
A hutt ősvilágot a Nagy Tanács vezette – ebben minden nagyobb hutt klán egy-egy képviselőt delegálhatott. A Nagy Tanács azonban csak
látszólag irányította a hutt világot – ennek igazi urai a bűnszövetkezetek, a kajidicek vezetői voltak.
Jabba és Jiliac két másik klántagot is magukkal hoztak. Arukot a sarja, Durga és az unokaöccse, Kibbick kísérte el. Jabba elégedetten
állapította meg, hogy Kibbick mögött egy t’landa til kullog. Jiliacnak igaza volt, a besadiik valóban idecitálták Teroenzát is.
Miután a huttok elhelyezkedtek az emelvény körül, a Nagy Tanács végrehajtó titkára, Mardoc, a hutt felolvasta a konferencia napirendjét.
Ezt követően a klánvezetők bemutatták magukat és kísérőiket, majd újra Mardoc vette át a szót:
– Társaim a hatalomban, testvéreim a profitszerzésben! Azért hívtalak össze titeket a mai napon, hogy megtárgyaljuk az ylesiai besadii
telepeken történt komoly fejleményeket. Felkérem Lord Arukot, hogy tartsa meg beszédét.
Aruk felsiklott a szánjával az emelvényre, rövid hatásszünetet tartott, aztán belekezdett.
– Hutt testvéreim! Két nappal ezelőtt az Ylesia Hármas Kolóniáját jól felfegyverzett terroristák támadták meg. Kibbick és a felügyelőnk,
Teroenza alig úsztak meg élve. A támadók nagy kárt okoztak, és elrabolták közel száz értékes rabszolgánkat.
A résztvevők hangos kiáltásokkal adtak hangot megrökönyödésüknek. Jabba észrevette, hogy Aruk őt és Jiliacot fürkészi. A reakcióinkat
lesi, állapította meg. Jabba semmit sem tudott a támadásról, de Jiliac nemegyszer hozott már fontos döntéseket nélküle, így nem tudhatta,
benne van-e a nagynénje keze a dologban. Némi tűnődés után aztán elvetette a gondolatot. A nagynénjét annyira lefoglalta a terhessége, hogy
alig lett volna energiája efféle cselszövésekre. Emellett Jiliac kerülte a hasonló, nyílt támadásokat. Ő inkább közvetett eszközökkel tett
keresztbe az ellenségeinek.
– Hutt testvéreim, mi, a Besadii klán tagjai követeljük, hogy Jiliac, mint a Desilijic klán feje ezennel hivatalosan biztosítson minket afelől,
hogy nem az ő klánja áll a besadii tulajdon ellen elkövetett rablás mögött! Máskülönben ki kell jelentenem, hogy kajidicjeink háborúban állnak
egymással!
A jelenlevők felkiáltottak. Aruk szavai úgy lógtak a levegőben, mint a vízipipa füstje, amit egyes résztvevők még most sem bírtak nélkülözni.
Jiliac méltóságteljesen kihúzta magát – új, anyai mivoltában még fenségesebbnek tűnt, mint egyébként –, és közölte:
– Hutt testvérek, a Desilijic ártatlan ebben az ügyben. Ennek garantálására kijelentem, hogy amennyiben bármi módon kapcsolatba
hozhatók a támadók és a Desilijic, hajlandóak vagyunk egymillió kredit vigaszdíjat fizetni a Besadiinak.
Szívdobbanásnyi várakozás után Aruk némán bólintott.
– Rendben – folytatta Jiliac. – Senki ne mondja, hogy a Desilijic nem hajlandó pénzzel garantálni a becsületét. Ezennel felkérjük a tisztelt
Tanácsot, hogy vizsgálja ki az ügyet, és egy hónapon belül közölje az érintettekkel a vizsgálat eredményét.
Mardoc közölte, hogy úgy lesz, és rá akart térni a következő napirendi pontra, Jiliac azonban jelezte, hogy még nem fejezte be.
– Bárcsak ugyanez elmondható lenne a Besadiiról is. Néhány hónappal ezelőtt az itt ülő unokaöcsémet – Jabbára mutatott – bérelt
zsoldosok támadták meg brutálisan. Csak azért nem vádoljuk a támadással a riválisainkat, mert nem tudjuk, ki küldte őket! A besadiikkal
ellentétben ugyanis mi nem mutogatunk ujjal senkire, míg nincs ellene bizonyítékunk!
A teremben ülők felhördültek. Aruk kihúzta magát, és mennydörgő hangon kijelentette:
– A Besadii nem követett el semmit!
– Tagadod, hogy te küldted a drell kalózokat az unokaöcsém elpusztítására?
– Igen! – felelte ingerülten Aruk.
Mardoc, látva, hogy robbanásig forrósodott a hangulat, gyorsan szünetet rendelt el. A huttok csoportokba verődtek, hogy megtárgyalják a
hallottakat, és eltűnődjenek a lehetséges válaszokon. Az tény volt, hogy az Ylesiát megtámadták. De ha nem a Desilijic megbízásából, akkor
miért? És kik?
Új riválissal kellene szembenéznie a rabszolga-kereskedelemben az Ylesiának?
Durga, a hutt őse antigravitációs szánján heverve hallgatta végig a délutáni ülést. Egyre jobban aggódott Arukért. A konferencia már órák
óta zajlott, és Aruk mindvégig az események középpontjában állt. Mindketten tudatában voltak, hogy Aruk megrokkant egészségének nem tesz
jót ez a folyamatos stressz.
A fiatal hutt mindazonáltal intenzíven figyelt – tisztában volt vele, hogy később az őse pontról pontra ki fogja kérdezni a konferencián
elhangzottakról. A Durga mellett heverésző Kibbick álmosan pislogott, szemmel láthatóan alig bírta ébren tartani magát. Durga megvető
pillantást lövellt feléje. Kibbick tényleg egy idióta, ha nem képes felfogni, hogy ezek a találkozók, ezek a szóbeli és tettleges csatározások,
egyszóval az állandó versengés maga a hutt társadalom éltető eleme, amely nélkül nem lenne se hatalom, se nyereség – egyszóval ami nélkül
megállna az élet.
Amióta Durga az eszét tudta, nem volt hasonló klánközi találkozó, éppen ezért rendkívül büszke volt rá, hogy az őse őt is magával hozta.
Durga tudta, hogy az arcán éktelenkedő anyajegy miatt egyes besadiik nem néznek rá jó szemmel, és ha Aruk meghal, meg fogják kérdőjelezni,
hogy alkalmas-e a klán vezetésére.
Durga úgy érezte, hogy igenis, rendelkezik minden ehhez szükséges képességgel. Okos volt, számító, ravasz és könyörtelen. A huttok
egyetlen valamirevaló tulajdonsága se hiányzott belőle. De nem volt elég bírni ezeket a tulajdonságokat, be is kellett bizonyítania, hogy
rendelkezik velük. És még Aruk halála előtt, ha az őse nyomdokaiba akar lépni.
Ha rá tudnám venni őket, hogy engem küldjenek vissza az Ylesiára Kibbick helyett… Tudott róla, hogy Aruk előző este porig alázta
Kibbicket – amiért az hagyta a fejére nőni Teroenzát –, és az sem maradt titok előtte, hogy a főpap ugyancsak meg lett fenyítve. Teroenza
meghunyászkodott Aruk előtt, de Durga átlátott rajta. Teroenza sértve érezte magát, bármennyire is igyekezett leplezni ezt. Durga elhatározta,
hogy rajta fogja tartani a szemét.
A főpappal ellentétben Kibbick nem vette lelkére a dolgot. Csak vinnyogott és panaszkodott, hogy milyen unalmas az élet az Ylesián, és
milyen fárasztó az a rengeteg adminisztrációs munka, amit el kell végeznie. Aruk megfenyítette az unokaöccsét, majd útjára küldte. Durga úgy
vélte, Aruknak el kellett volna bocsátania a posztjáról. Még az is eszébe jutott, hogy talán a legjobb lenne hidegre tenni az unokatestvérét…
De volt egy olyan érzése, hogy Aruk nem örülne ennek. Addig tehát nem léphetett, amíg az őse él.
Nem mintha Aruk halálát akarta volna. Őszintén kedvelte az ősét, ahogyan az is őt. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az életét
kétszeresen is neki köszönheti: a legtöbb hutt szülő nem hagyta volna életben anyajeggyel világra jött sarját.
Inkább arról volt szó, hogy szerette volna, ha Aruk büszke lehet rá. Ez a vágy még a hatalom és a profit iránti sóvárgásánál is nagyobb volt
– ami egy hutt esetében már-már természetellenesnek számított, éppen ezért Durga sohasem beszélt róla.
Jabba kúszott ki az emelvényhez. A Desilijic alvezére rendkívül tehetséges hutt hírében állt, bár a legtöbben elítélték a humanoid nők iránti
vonzalma miatt, és egyszerűen nem értették, mit szerethet azokon. De ettől függetlenül Jabba éles eszű volt, amint ez a beszédéből is kitetszett.
Durga érdeklődve hallgatta.
– Tiszteletre méltó hutt főurak, hallgassatok rám! A Besadii azt állítja, hogy ylesiai telepei nem többek jól menő üzleti vállalkozásoknál. Én
hajlok ezzel egyetérteni, de vajon hagynunk kell-e, hogy egyetlen kajidic ekkora jövedelemre tegyen szert? Hiszen ezzel a világunk gazdasági
alapjai rendülhetnek meg! A besadiik olyan aránytalanul magas hányadát uralják a fűszeres a rabszolga-kereskedelemnek, hogy most már ideje
észhez térítenünk őket! Mert mire jó az valakinek, ha úgy szerez extraprofitot, hogy közben a saját világát dönti romba ezzel?
– Romokról beszélsz? – Aruk hangja olyan elemi erővel, olyan tekintélyt parancsolóan dörrent, hogy Durga megborzongott a büszkeségtől.
Hiába, nem született még egy olyan tehetséges hutt vezető, mint az ő őse! – Romokról, barátaim? Amikor az elmúlt évben száznyolcvan
százalékos nyereségünk volt? Hogyan lehet erről másként beszélni, mint elismeréssel és dicsérettel? Kérdem én, Jabba; hogyan lehetséges?
– Úgy, hogy ennek a profitnak egy részét a hutt felebarátaid zsebéből húzod ki – mutatott rá Jabba. – Az rendjén való, hogy elveszel
másoktól: emberektől, rodiaiaktól, sullustiaktól és a galaxis egyéb alacsonyabb rendű lényeitől. Ezért vannak ők, hogy mi, huttok profitáljunk
belőlük. De ha a te hutt testvéreidtől, a Nal Hutta lakóitól vonsz el túlzott mértékű jövedelmet, az már veszélyes.
– Ó! – kiáltott fel gúnyosan Aruk. – És miért olyan veszélyes, Lord Jabba?
– Azért, mert a túl szembetűnő profit felhívhatja ránk a Császár és talpnyalói figyelmét – érvelt Jabba. – Nal Hutta messze van a Birodalmi
Központtól. Itt, a Peremvilág közelében viszonylag védve vagyunk a birodalmiaktól, hála a távolságnak és Sarn Shild kormányzónak, akit
továbbra is bőkezűen támogatunk, ahogy azt már megszokhatta. De ha valamelyik hutt klán egészségtelenül meggazdagszik, az felhívhatja ránk
a Császár figyelmét, és akkor aztán nagy bajban leszünk, hutt testvéreim.
Durga hallotta, hogy a többi hutt egyetértően mormog; el kellett ismernie, hogy van abban valami, amit Jabba mond. Ha a Császár túlzott
érdeklődést tanúsít egy világ iránt, akkor annak a világnak befellegzett. Ez eddig logikus volt, azt viszont már nem értette Durga, honnan tudják
Jabbáék, hogy a Besadii áll a drell kalózok támadása mögött. Most még jobban sajnálta, hogy akkor nem sikerült megszabadulniuk Jabbától. Az
unokaöccse nélkül sokkal könnyebb lenne félreállítani Jiliacot. Jabba még huttnak is körmönfont volt, és ádáz hűséggel szolgálta nagynénjét.
Biztonsági erői még a Jiliacénál is hatékonyabbak voltak.
A hutt lordok képtelenek voltak dűlőre jutni az extránál is extrább ylesiai profitot illetően. A vita veszekedéssé, majd dühös szitkozódássá
fajult, de egy tapodtad sem jutottak előbbre.
Aruk végül témát váltott. Még mindig az ylesiai Hármas Kolónia elleni támadás aggasztotta. Jiliac jelezte, hogy őt is aggasztják a történtek.
Durgát őszintén meglepte, hogy egyáltalán még képesek egyetérteni valamiben. Végül a Besadii és a Desilijic egy közös, addig példátlan
javaslattal állt elő:
– Azt javaslom – foglalta össze a lényegét Aruk –, hogy a Nagy Tanács hirdessen ki moratóriumot az erőszakra a kajidicek között, legalább
az elkövetkező három standard hónap idejére! Ki támogat ebben?
Jiliac és Jabba lelkesen biztosították egyetértésükről, aztán, egyik a másik után, a többi klán képviselője is csatlakozott hozzájuk. Mardoc
elfogadottnak nyilvánította Aruk javaslatát.
Durga dagadó kebellel nézte az emelvényen terpeszkedő ősét. Aruk minden huttok legbölcsebbike!
Még aznap, késő éjjel, amikor a Desilijic két vezetője nyugovóra készült térni Jiliac Nal Hutta-i villájában – mely egyébként egy mérsékelt
éghajlatú szigeten volt található –, Jiliac az unokaöccséhez fordult.
– Aruk veszélyes. Efelől immár semmi kétség.
– Igen, elég meggyőző volt, amikor sikerült egymás mellé állítania a klánokat – bólintott Jabba. – Igazi… karizmatikus személyiség. Nagyon
meggyőző tud lenni.
– Milyen ironikus, hogy végül ő volt az, aki indítványozta az általam sugallt moratórium elfogadását. Úgy, mintha az az ő ötlete lenne.
Persze, éppen ez volt a célom. Ha nem ő javasolta volna, akkor valószínűleg nem fogadják el.
– Aruk félelmetes szónok, nénikém – értett egyet Jabba.
– Egy félelmetes szónok, akit meg kell fosztani a hangjától, különben a Desilijic még többet fog szenvedni – jelentette ki Jiliac. – A három
hónapos, kajidicközi moratórium elég időt fog adni nekünk arra, hogy elegánsan megoldjuk az Aruk-kérdést.
Jabba kíváncsian Jiliacra pislogott.
– Mire gondolsz, nénikém?
Jiliac kényelembe helyezte magát párnázott fekhelyén, majd közölte:
– Arra, hogy itt az alkalom Aruk gyenge pontjára koncentrálnunk.
– A gyenge pontjára?
– Igen, unokaöcsém. Aruknak van egy gyenge pontja, akit úgy hívnak, hogy…
– Teroenza – dünnyögte Jabba.
– Úgy van, unokaöcsém.
Teroenza pocsék hangulatban vánszorgott fel Kibbick űrjachtjára. Aruk büntetésből nem engedélyezte, hogy kipihenjék magukat a Nal
Huttán – máris vissza kellett utazniuk az Ylesia posványába. A főpap rendkívül csalódott volt. Úgy indult el, hogy a konferencia után felkeresi
a párját, Tilennát.
Aruk azonban visszarendelte őket, hogy újjáépítsék a Hármas Kolóniát, és Teroenza nem mert tiltakozni, így hát ismét itt volt a hajón, ennek
az idióta Kibbicknek a társaságában ahelyett, hogy imádott párjával lubickolt volna egy kellemesen sáros, hűsítő pocsolyában.
Teroenza kedvetlenül bevonult a kabinjába, és leheveredett a függőágyára. A fene vinné el Arukot! A hutt lord, ahogy öregedett, úgy lett
egyre bolondabb. És fukarabb. Pedig már azelőtt is elég szűkmarkú volt…
A t’landa tilnek még mindig borsódzott a háta a “pénzügyi átvilágítástól”, amit végig kellett ülnie. Aruk rákérdezett minden kiadásra, számba
vett minden egyes kreditet. Újra és újra elismételte, mennyire felesleges a Solo fejére kiírt vérdíj.
– Miért ne lőhetne szét atomjaira Boba Fett? – kérdezte mérgesen. – A dezintegrálás sokkal olcsóbb! Az, hogy személyes bosszút akar állni
egy emberen, ekkora pénzért, az a gyengeség jele!
Teroenza morcosan bekapcsolta a komegységét. Hutt szavak tűntek fel a képernyőn, mielőtt még beüthette volna a személyes kódját. Az
üzenet láttán Teroenzának tárva maradt a szája.
– Ez az üzenet hatvan másodpercen belül eltűnik. Ha megpróbálja elmenteni, akkor a készülék megsemmisül. Jegyezze meg a következő
komkódot, és válaszoljon rá!
Egy bonyolult komkód következett.
Teroenza görcsösen igyekezett megjegyezni a kódot. Ahogy ígérték, az üzenet hatvan másodperc múltán elenyészett, és helyette a
következő szöveg íródott ki:
– Minek örülne a legjobban? Szeretnénk tudni. Talán segíthetnénk egymásnak.
Az üzenetet, természetesen, nem írták alá, de Teroenza e nélkül is nagyon jól tudta, ki küldhette. Bárcsak azt is ugyanilyen könnyű lett volna
kitalálni, mit válaszoljon!
Válaszoljon egyáltalán?
Legyen áruló?
És ha igen, miért? Mi az, amit a legjobban szeretne?
7. fejezet
Álom és valóság
Miután hazavitte Jabbát a Nar Shaddaara – Jiliac úgy döntött, hogy a szülésig a Nal Huttán marad –, Han felkereste Lando Calrissiant.
Míg távol volt, Csubakka okította a fiatal szerencsejátékost, és Hannak meg kellett állapítania, hogy sikerrel.
– Egészen jól haladsz, pajtás – mondta a megkönnyebbült Landónak, miután az végrehajtott egy tökéletes leszállást. Még egy hét, és oda
röpködhetsz a hajóddal, ahová csak akarsz.
Lando elkomorodott.
– Attól tartok, nem várhatok addig. Hallottam, hogy van néhány remek, szerencse- és kéjiparból élő világ odakint az Oseon rendszerben.
Oda kell mennem, amíg még tehetem. De az is lehet, hogy az Egyetemes Szektorba megyek. Holnap indulok.
– De hiszen az jóval a Birodalom határain túl van! – kiáltott fel Han. – Ilyen hosszú útra még nem vagy felkészülve!
– Akkor gyere velem! – ajánlotta fel Lando.
Az ajánlat csábító volt, de Han már a szavát adta Xaverrinek, és… megrázta a fejét.
– Nem lehet, Lando. Megígértem Xaverrinek, hogy vele fogok dolgozni a következő turnéján, és ő számít rám.
– Arról nem is beszélve, hogy sokkal csinosabb, mint én tette hozzá mogorván Lando.
Han elvigyorodott.
– Nos, ez is igaz. De te igazán várhatnál még néhány napot. Hidd el nekem, pajtás, még nem vagy elég felkészült egy ekkora útra, ráadásul
másodpilótád sincs! – Bármennyire is szégyellte, valójában nem ez aggasztotta. Elveszítem a Falcont. Mi van, ha többé soha nem látom?
– Csubakka sok új dolgot tanított – makacsolta meg magát Lando. – Az utóbbi néhány lecke alkalmával alig kellett beleszólnia.
– De…
– Semmi de – torkolta le Lando. – Nem vagyunk biztonságban a Nar Shaddaan, Han. Boba Fett nem felejt, és főként nem bocsát meg.
Felszívódok a következő hat hónapra. Xaverri mikor indul?
– A jövő héten – felelte Han. – Meghosszabbították a szerződését egy héttel. Közkívánatra.
– Említetted Jabbának, hogy elmész?
– Igen. Nem örült neki.
– Azt is megmondtad neki, hogy miért?
– Ja, igen. Csak így sikerült lecsillapítanom. Azt hiszem, még Jabba is ideges lenne, ha Boba Fett vadászna rá.
– Nos… a te helyedben én mielőbb eltűnnék innen – tanácsolta Lando. – Addig pedig hátul hordanám a szemem.
Han semmivel nem tudta lebeszélni Landót az elhatározásáról. Másnap reggel nehéz szívvel intett búcsút a felszálló Falconnak, és benne a
barátjának. A teherhajó megingott, ahogy Lando az égbolt felé emelte.
– Használd a stabilizátorokat! – motyogta Han. Még nincs felkészülve, gondolta búbánatosan. Soha nem fogom viszontlátni őket. Se a
Falcont, se Landót…
Bria Tharen az asztalánál ült a Birodalom legnagyobb koréliai támaszpontjának az egyik irodájában, és a koréliai rendszerben tartózkodó
csapatok élelemellátását tervezte. Aranyvörös haját – amit az elmúlt öt év alatt hosszú, göndör sörénnyé növesztett, simára szorítva,
üzletasszonystílusban viselte; a civil női alkalmazottak fekete kosztümjét hordta, szintén fekete csizmával. Az egyhangúan fekete egyenruha
mogorván elütött halvány arcbőrétől és finom vonásaitól.
Bria összeráncolta a homlokát a képernyőn megjelenő adatok láttán. A Birodalom határozottan megerősíteni látszott pozícióját a szektorban.
Azt jelentette volna ez, hogy a birodalmi vezetők lázadásra számítanak itt, a koréliai rendszerben?
Azon tűnődött, meddig bírna ellenállni a csoportja a Birodalomnak, ha az koncentrált erővel támadna. Két napig? Egy hétig?
A végére úgyis mindannyiukat lemészárolnák. Az ellenállók száma napról napra gyarapodott; – egyenes arányban a növekvő
elégedetlenséggel –, de még mindig nem voltak elég erősek ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljanak a birodalmi erőkkel.
Ugyanakkor tény volt, hogy a kezdeti nehézségek után sokat fejlődtek az elmúlt három év során. Eleinte csak néhány másképpen
gondolkodó gyűlt össze titokban, hogy megossza a többiekkel sérelmeit, aztán rohamosan növekedni kezdtek, és immár a bolygó összes
nagyobb városában voltak sejtszervezeteik. Bria nem tudta, számszerűen hányan lehetnek, de sokan voltak, legalább néhány százezren.
Bria azért nem ismerte a pontos létszámot, mert nem kellett ismernie. Elég magas funkciót töltött be a Lázadók Szövetségében, de nem
tartozott a személyzeti ügyekkel foglalkozók közé. Csak egy-két parancsnok látta a teljes képet, a többiek csak annyit tudtak, amennyit
feltétlenül tudniuk kellett. Minél kevesebbet tudtak, annál kevesebbet szedhettek ki belőlük kínzással vagy egyéb módszerekkel.
Bria jelenleg a hírszerzési részlegnek dolgozott. Nem szerette kimondottan a kémkedést, de jó volt benne. Sokkal jobban kedvelte korábbi
feladatát, a más világok lázadóival való kapcsolatfelvételt. Nyilvánvaló volt számára, ha le akarják győzni a Császárt, akkor a Lázadóknak
egyesíteniük kell erőiket.
 Egyelőre azonban csak ismerkedtek a többiekkel. A kommunikációs csatornák nem voltak biztonságosak, a kiutazást korlátozták – nehéz
volt fenntartani a kapcsolatot más bolygókkal. Alig talált ki egy kódot a kommunikációs részleg, a birodalmiak máris feltörték. És a Császár
emberei nem csak ebben voltak jók.
Előző hónapban rajtaütöttek a keleti kontinens egyik sejtszervezetén, éppen akkor, amikor azok gyűléseztek. A sejt tagjai az utolsó szálig
eltűntek, mintha egy kraytsárkány kebelezte volna be őket egyetlen harapással. Bria megborzongott. Inkább a sárkány, mint a Császár
titkosrendőrei…
A barátnője, Lanah is az eltűntek között volt. Bria tudta, hogy többé soha nem látja viszont.
A jelek arra mutattak, és ez rendkívül aggasztó volt, hogy Korélia elveszti maradék önállóságát is. A Császár eddig nem jelölt ki kormányzót,
aminek részben az volt az oka, hogy a Koréliát nagyobbrészt emberek lakták. A Császár nem csinált titkot belőle, hogy alacsonyabb rendűnek
tekint minden egyéb fajt, és kormányaikat nem tartja alkalmasnak a világaik irányítására.
A koréliai rendszer világait az emberek mellett két másik faj lakta, a szeloniak és drallok. Ha csak ők lettek volna, sokkal könnyebb lett
volna elnyomni őket – talán ugyanúgy elhurcolták volna őket rabszolgának, mint a büszke vukikat a Kashyyykról…
Bria ökölbe szorította a kezét. Gyűlölte a Birodalmat, de még a Birodalomnál is jobban gyűlölte a rabszolgaságot. Nagyon jól ismerte ezt az
intézményt még az ylesiai időkből (bár annak idején “zarándoknak” tartotta magát), éppen ezért eltökélte, hogy mindent meg fog tenni annak
érdekében, hogy szétzúzza azt a Birodalmat, azt az intézményt, amely megengedi a rabszolgaságot, amely puszta erőforrásokként kezeli
alattvalóit.
Ha ezt sikerült véghezvinnie, akkor maradék erejével azon lesz, hogy felszabadítsa a galaxis minden rabszolgáját.
Érzéki ajkai fintorra görbültek. Bárcsak ilyen könnyű lenne. Hat hónnappal korábban lecsaptak az Ylesia Hármas Kolóniájára. Az akciónak
köszönhetően kilencvenhat rabszolgát többségükben koréliaiakat – adhattak vissza a családjuknak. Egy hónap múlva azonban már csak
negyvennégyen voltak otthon. A többiek megszöktek, és visszamentek az Ylesiára.
Bria nem hibáztatta őket. Nehéz volt a Megvilágosulás nélkül élni, ezt maga is tapasztalhatta. Évekig tartott, mire meg tudott szabadulni a
t’landa til papok által közvetített örömmámor utáni sóvárgástól.
Negyvennégyen azonban szabadok, emlékeztette magát. És éppen tegnap köszönte meg egyikük Rionnak, hogy visszaadtuk
férjének és gyerekeinek…
Rion volt az összekötője a Lázadók parancsnokságával most, hogy elfoglalta új pozícióját a birodalmi főhadiszálláson. Rionnak kellett
jelentenie minden apró információt, amit be tudott gyűjteni. Bria remélte, hogy hamarosan sokkal komolyabb anyagokat is eljuttathat általa a
parancsnokságnak, mint az eddigi hadtáplisták. Éppen ezért öltözködött és viselkedett olyan kihívóan azóta, hogy egy hónappal korábban
elfoglalta ezt a pozíciót: remélte, hogy előbb-utóbb felhívja magára egy magas rangú birodalmi tiszt figyelmét.
Az erőfeszítései, úgy tűnt, meghozzák gyümölcsüket. Éppen előző nap történt, hogy Trefaren admirális megállt az asztala előtt, és
megkérdezte, nem lenne-e kedve elkísérni őt egy fogadásra, amelyet a birodalmi flotta tiszteletére rendezett a koréliai kormány Bria
szemérmesen lehajtotta a fejét, elpirult, majd elrebegett egy félénk, kislányos igent. Az admirális önelégülten elvigyorodott – arcán
megkétszereződtek a mélytengeri árkokra emlékeztető ráncok –, és közölte, hogy ez esetben érte fog menni sofőr vezette siklójával. Aztán
kinyújtotta a kezét, és megérintette Bria egyik hajtincsét, majd az ujja köré csavarta.
– Ó, és drágám – tette hozzá –, vegyen fel valami merészet! Azt akarom, hogy a többieket elöntse a sárga irigység, virágszálam.
Bria csak tátogni tudott felháborodásában – amitől az öreg csak még jobban fellelkesült, mert azt hitte, hogy a “virágszál” az örömtől nem
jut szóhoz. A vénkujon!, gondolta megvetően Bria, egyúttal emlékeztetve magát, hogy este ajánlatos lesz felcsatolnia a combjára apró, de
annál veszélyesebb vibropengéjét.
Persze, tisztában volt vele, hogy ebben a korban a férfiaknak csak a szájuk nagy… Amint azt az admirális el is ismerte, általában arra
vágytak, hogy a többi férfi irigykedve bámulja őket – és a vonzó hölgyet, akit hatalmukkal vagy pénzükkel megszereztek maguknak.
Bosszúsága ellenére Bria örült, hogy éppen Trefaren admirálist sikerült “kifognia”. Az öregtől talán megtudhat egyet s mást az új birodalmi
fegyverekről és hajókról, amelyekről eddig csak pletykákat hallottak.
Este, amikor eljött az ideje, Bria belebújt egy elegáns, csábos estélyibe – gazdag szülők gyerekeként az öltözködést valósággal művészi
szinten “művelte” –, elkészítette a frizuráját, ízlésesen kifestette az arcát, aztán az egész estét azzal töltötte, hogy forró, vágyakozó pillantásokat
vetett az öreg Trefarenre. Táncolt vele, engedelmesen hozzábújt, és persze mindvégig nyitva tartotta a fülét.
Arról se feledkezett meg, hogy egyik manikűrözött körme alá rejtsen egy apró tablettát. Ha a vén vrelt mégis szemtelenkedni kezdene, nem
kell egyebet tennie, mint hozzákoccantani az ujját a poharához, és Trefaren máris olyan kellemesen fáradt és részeg lesz, hogy erre az estére
már nem jelenthet gondot.
Végszükség esetén Bria a vibropengét is használhatta volna – és elég jól értett a használatához –, de nem akarta. A vibropengét az
amatőrök fegyverének tartotta, márpedig ő profi volt.
Egy pillanatra vágyódás fogta el a csapat és egy kis igazi akció után. Az estélyi helyett szívesebben viselte volna a kezeslábasát, a
vibropenge helyett pedig a sugárvetőjét, és ha választhatott volna az estély vagy egy fegyveres rajtaütés közt az ylesiai huttok vagy a még
náluk is rosszabb birodalmi rabszolgatartók ellen –, akkor habozás nélkül ez utóbbi mellett döntött volna, mintsem hogy tabaga-és-vreltet
játsszon Trefarennel és birodalmi cimboráival.
A sugárvetőjét azonban visszaadta Rionnak, amikor elvállalta ezt a megbízatást. Most örült neki, hogy akkor így döntött. Nem tartotta
kizártnak, hogy Trefaren a távollétében átfésülték a lakását.
A személyazonossága miatt sem kellett aggódnia. Hat évvel korábban egy igazi szakértőtől tanulhatta meg, hogyan kell új bőrbe bújni. Han
Solo nemcsak azt mutatta meg, hogyan kell lőni…
A múlt kedves emlékei mosolyt csaltak az ajkára. Han és ő akkoriban együtt menekültek; pengeélen táncoltak, sose tudhatták, mit hoz a
holnap, mégis az volt élete legboldogabb időszaka. Minden feszült pillanat; minden veszély, minden rémület ellenére… mert szabad volt és
szerethette Hant.
Még mindig szerette.
Amikor egy évvel korábban megpillantotta a Devaronon, tagadhatatlan bizonyossággá vált az, amit olyan sokáig nem akart elismerni
önmagának: számára Han Solo a férfi megtestesítője. Ő az, akit mindig is szeretni fog, igaz, szenvedélyes szerelemmel.
De nem lehettek együtt. Ebbe bele kellett törődnie. Han egy szélhámos volt, egy zsivány, egy törvényen kívüli vagány, akit csak a maga
boldogulása érdekelt. Bria tudta, hogy Han őszintén szereti őt – még feleségül is akarta venni –, de azt is tudta, hogy Han képtelen lenne
feladni régi életét.
Az együtt töltött hónapok alatt Bria elég alaposan megismerte ahhoz, hogy biztos legyen benne: egy napon majd Han is megtalálja az igaz
utat, és talán ugyanolyan elszántan fog küzdeni egy ügyért, mint ő a rabszolgák felszabadításáért. De annak a majdani ügynek az ő ügyének
kell lennie – ezért nem akarta Bria magához láncolni.
Vajon hol lehet most?, tűnődött el. Vajon boldog? Van valakije? Vannak barátai? Amikor a Devaronon látta, Han tipikus
űrpilótacuccot viselt – nem birodalmi egyenruhát. Pedig azt hallotta, hogy Han kiváló eredménnyel végezte el az Akadémiát. Mi vethetett véget
a karrierjének?
Bria egyrészt sajnálta, hogy az álom, amelyet Han olyan konokul hajszolt, ilyen szégyenteljesen cserbenhagyta őt, másrészről viszont örült
neki, hogy Han többé már nem birodalmi tiszt. Végre nem kellett attól rettegnie, hogy egy nap egymásra emelnek fegyvert – ami korábban sok
álmatlan éjszakát okozott neki.
Ki tudja, fogunk-e még valaha találkozni… merengett el. Talán… talán ha majd ennek az egésznek vége, ha a Birodalom már nem
lesz többé…
Bria egy gondolatbeli ülepen billentéssel visszatérítette magát a valóságba. A Birodalom helyzete egyelőre sziklaszilárd volt az egész
galaxisban. Még évekig tartó harcra… és sok véráldozatra lesz szükség, hogy lerombolják. Éppen ezért korai azon mélázni, mi fog történni
majd a ködös, távoli jövőben. Az “itt”-re és a “most”-ra kell koncentrálni.
Elszántan tovább folytatta a számára hozzáférhető adatbázis kiértékelését.
Han Solo is hasonló hangulatban volt, de nem arra a nőre gondolt, aki ebben a pillanatban róla álmodozott valahol egy birodalmi épület
mélyén. Han az ágy szélén ült a Velga – egy gazdagok által látogatott üdülőhold – egyik szállodájában, és Xaverri üzenetét olvasta redőkbe
ráncolt homlokkal. Az üzenet a következőképpen szólt:
Drága Solo!
Ki nem állhatom a búcsúzkodást, ezért nem kínzóm vele egyikünket sem. A turné véget ért, és én elvonulok pihenni egy kicsit,
mielőtt újra útra kelnék. Kísértést éreztem, hogy magammal csaljalak, de végül mégis úgy döntöttem, inkább egyedül megyek.
Az utóbbi hat hónap csodálatos volt. Régen éreztem magam ilyen jól, és be kell vallanom, hogy egészen megkedveltelek.
Túlságosan is, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak… hiszen ismersz. Mindkettőnknek veszélyes lenne. Ha valaki túl fontos a
számodra, az gyengévé, sebezhetővé tesz. Nekem pedig keménynek kell maradnom…
Kifizettem a hotelszámlát neked és Csubakkának, úgyhogy efelől ne legyen gondod. Ez a legkevesebb, amit értetek tehetek: még
sosem voltak ilyen remek segédeim. Mondd meg Csubinak, hogy ne haragudjon rám, amiért nem búcsúztam el tőle. Kitűnő
munkátokért prémium illet meg mindkettőtöket. A Birodalmi Bankban felvehetitek a 651374-as számláról. Elég lesz a retinátokat
odacipelnetek…
Hiányozni fogtok, jobban, mint azt el tudnám mondani. Ha valaha szükségetek lenne rám, keressetek a Sztárok Galaxisa ügynöki
irodán keresztül! Talán egy nap, ha visszatért az életkedvem, folytathatjuk.
Vigyázz magadra, Han! És vigyázza vuki barátodra! Egy ilyen jó barát ritka kincs.
Szeretettel:
Xaverri
A fenébe!, füstölgött Han, nem tudva, mérges legyen vagy inkább sajnálja magát. Miért történik mindig ez velem?
Eszébe jutott az a kín, amit akkor érzett, amikor Bria egy ehhez hasonló üzenet társaságában hagyta a Coruscanton. De ezúttal nem fogtok
összetörni. Már nem vagyok gyerek…
Igyekezett másra fókuszálni a figyelmét. Ha vissza akarnak jutni a Nar Shaddaara Csubival, akkor mielőbb helyet kell foglalnia valamelyik
járaton. Ez pénzbe fog kerülni, de Xaverri prémiumának a fényében nem fogja túlságosan megviselni a költségvetésüket. Xaverri jól fizetett,
bár az elvárásai is magasak voltak.
Az elmúlt hat hónap alatt inkább voltak partnerek, mintsem főnök és alkalmazott. Valahányszor sikeresen elbántak egy öntelt birodalmi
tiszttel vagy egy akadékoskodó, önkényes birodalmi hivatalnokkal, Xaverri igazságosan megosztotta a zsákmányt Hannal és Csubival.
Han elmosolyodott. Volt jó néhány izgalmas pillanatuk. Azok után, hogy éveken át Garris Shrike “családjának” a tagjaként lopott és csalt,
Han meg volt győződve róla, hogy már nem sokat tanulhat Xaverritól. Az első hónap után azonban már nem volt kétséges: Garris Shrike csak
egy gyenge amatőr volt Xaverrihez képest.
Xaverri cselszövései hol elegánsan egyszerűek, hol pokolian körmönfontak voltak – attól függően, mit kívánt meg az adott helyzet. Ritkán
használta fel ugyanazt a trükköt, inkább esetre szabott minden egyes “csínytevést”, és természetesen az illúziókeltést is gyakran alkalmazta
mint fegyvert.
A D’Algeoth szektor kormányzójának főtitkárától például szinte az összes megtakarított pénzét kicsalták, és utána, mintegy ráadásként, úgy
állították be mint árulót. Han kajánul elvigyorodott. A fickó igazi pénzéhes köpönyegforgató volt előbb vagy utóbb úgyis elárulta volna a
császárát.
Az is előfordult, persze, hogy nem sikerült a cselszövés. Kettő kudarcot vallott, egy pedig visszafelé sült el, és menekülniük kellett, árkon-
bokron keresztül. Csubakka alig talált rájuk, hogy felszedje őket a hajóval. Felejthetetlen élmény volt – nyomkövető droidok és a kutya helyi
megfelelői üldözték őket kilométereken át; végül, hogy lerázzak őket, bemenekültek a mocsárba, és ott töltötték az éjszakát, nyakig poshadt
vízbe merülve.
Xaverri színpadi segédjének lenni is jó volt. Élvezte, hogy segíthetett a varázslatok létrehozásában, s alkalma nyílt nemcsak találgatni, de
belátni is a kulisszák mögé, és azt is mókásnak találta, hogy a közönség estéről estére lelkesen megtapsolta őt is. Még Csubakkának is sikerült
felhívnia magára a közönség figyelmét: Xaverri kidolgozott néhány trükköt, melyekben a főszerepet a vuki ereje játszotta.
Egyedül a feszes, testhez simuló színpadi öltözékhez volt nehéz hozzászokni. Han iszonyatosan zavarban volt az első néhány alkalommal,
mikor fellépett benne, de végül ezt is megszokta, sőt egy idő után már azon is csak mosolygott, ha valamelyik nőnemű néző füttyszóval vagy
bekiabálással jelezte tetszését a sejtelmes vonulatok láttán.
Xaverri sokat ugratta emiatt, főként azt követően, hogy egy lelkes leányzó felpattant a színpadra és szájon csókolta, mielőtt még egyet
pisloghatott volna. Han viszonzásképpen a kosztümjei miatt piszkálta Xaverrit – nemegyszer a féltékenységtől hajtva.
 Han felsóhajtott. Bárcsak sejtette volna, hogy mire készül Xaverri. Akkor beszélt volna vele Már most hiányzott neki a nő. A jelenléte, a
mosolya, a kedvessége… A forró csókjai.
Xaverri különleges nő volt, és Han már egy ideje biztos volt benne, hogy szerelmes belé. Vajon változtatott volna valamin, ha megmondja ezt
neki? Valószínűleg nem. Xaverri azt írta a levelében, hogy nem akar szerelmes lenni, mert a szerelem sebezhetővé teszi az embert.
– A szerelem megszeretteti veled az életet – magyarázta egyszer Hannak. – És ha szereted az életet, akkor veszélyben vagy
belecsimpaszkodsz, és az élni akarás elhomályosítja a gondolkodásodat. A szerelem a legkockázatosabb érzés az univerzumban.
És ezt az a Xaverri mondta, aki nap mint nap az életét kockáztatta. Ha nem lett volna olyan hűvösen elszánt, Han vakmerőnek nevezte
volna. De Xaverri nem volt az. A veszély nem jelentett számára semmit, mert nem félt a haláltól. Úgy nézett farkasszemet a halállal, mint egy
számára közönyös idegennel.
Han egyszer megjegyezte, hogy csodálja a bátorságáért. Xaverri megcsóválta a fejét.
– Nem, Solo. Nem vagyok bátor Te vagy bátor. Én csupán nemtörődöm vagyok. A kettő nem ugyanaz.
Han megint sóhajtott, aztán felállt az ágyról. Xaverri elment. A hajója, a Phantasm mostanra már messze jár.
Jól van, gondolta Han öltözködés közben. A műsornak vége. Ideje visszatérni a való világba.
Legalább Csubival most már elég pénzük volt ahhoz, hogy saját hajót béreljenek. Hosszú idő óta először Han azon tűnődött, vajon hogyan
mehetnek a dolgok a Nar Shaddaan.
Amikor visszaértek a Csempészek Holdjára, Han meglepetten konstatálta, hogy úgy érzi, mintha hazatért volna. Első útjuk Csubakkával
Makóhoz vezetett. Némi bolyongás után az egyik kocsmában találtak rá, ahol Roa társaságában múlatta az időt.
– Mako! Roa! – lépett oda hozzájuk Han.
A két férfi a jövevény felé fordult, aztán elvigyorodott.
– Han! Csubakka!
– Hogy megy az üzlet, uraim? – érdeklődött Han.
– Tűrhetően – felelte Mako. – Jabba már nagyon hiányol téged, kölyök.
– Azt meghiszem! – nevetett Han. – Megszülte már Jiliac a bébi huttot?
– Nem t’om – vont vállat Roa –, de még nem tért vissza. Valószínűleg nem. És nektek hogy ment a sorotok, fiúk? Olyan sokáig voltatok
távol, hogy már azt hittem, Boba Fett elkapott titeket.
Han elvigyorodott.
– Még nem. Járt erre?
Mako ösztönösen körbepillantott.
– Hát… azt mondják, hogy járt a Nar Shaddaan néhány hónappal ezelőtt, és téged keresett. De mostanában nem látták.
– Helyes. Szóljatok, ha feltűnne! És Lando? Látta valaki? Még megvan a teknője? – kérdezte ócsárlóan.
– A Millennium Falcon? Igen – válaszolta Roa. – Sőt még ennél is több. Nem fogod elhinni, Han. Calrissian halálra kereste magát. Az
Oseon rendszerben megvett egy csomó életkristályt bagóért, aztán jó áron továbbadta őket. És mit gondolsz, mit vett belőle?
Hannak volt néhány pikáns ötlete. Roa és Mako a hasukat fogták a nevetéstől.
Csubi kérdőn felmordult.
– Egy használthajó-kereskedést vett magának! – nyögte ki Mako. – Cakpakk megvette az egészet egy durositól. A régi tulajnak elege lett
az üzletből, azt mondta, inkább hazamegy, és elássa magát a családi farmon.
– De hiszen ez remek! – kiáltott fel Han. – Csubakkával épp azon tanakodtunk, hogy ideje lenne kibérelnünk egy hajót. Holnap
meglátogatjuk Landót, és megnézzük, mije van. Mit szólsz hozzá, pajtás?
– Mindenekelőtt keresd fel Jabbát! – tanácsolta Mako. Azt üzente, haladéktalanul keresd fel, ha visszatértél.
– Rendben – bólintott Han. – Azt fogom tenni, de azért áruld el, hol találom Landót!
Mako megadta neki a koordinátákat.
Han jókedvűen hagyta el a kocsmát. Jó volt újra itt lenni. A félévnyi kiruccanás Xaverrivel kellemesen telt és jövedelmező volt, de Han igazi
szakmája mégiscsak a csempészés volt, és már alig várta, hogy visszatérhessen hozzá.
Jabba annyira megörült Hannak, hogy leszállt a kerevetjéről, és odakúszott a koréliai elé.
– Han, fiam! Hát visszatért!
Han biccentett, de nem hajolt meg. Jabba szemmel láthatóan hiányolta.
– Helló, Jabba… excellenciás uram. Hogy megy az üzlet?
Jabba színpadiasan felsóhajtott.
– Az üzlet sokkal jobban is mehetne, ha a besadiik nem hinnék azt, hogy egyedül őket illeti meg minden kredit a galaxisban. Han… be kell
vallanom, hogy hiányzott nekem. Elvesztettünk egy hajót az Örvénynél, és vele együtt odaveszett az értékes rakomány is. Szükségünk van
magára, Han.
– Nos, ezentúl többet kell fizetniük, Jabba – jelentette ki eltökélten Han. – Csubi és én arra készülünk, hogy kibéreljünk egy hajót, így
mindannyian jobban járunk: önöknek nem kell a hajóikat kockáztatni, én pedig többet kapok, mert a saját hajómmal szállítok.
– Remek, remek – bólogatott Jabba. – Remek, Han.
– Van azonban még valami, Jabba – folytatta Han. – A fejemre kitűzött vérdíj még nem lett eltörölve. Teroenza szép kis összeget
kunyerálhatott ki a besadiiktól. A legtöbb fejvadásszal el tudok bánni, ez nem gond. De ha meghallom, hogy Boba Fett megint a nyomomban
van, átteszem a bázisomat a Csempészmenedékbe. Oda még Boba Fett sem meri betenni a lábát.
– Han, fiam! – nyögött fel szomorúan Jabba. – Szükségünk van magára. A Desilijicnek szüksége van magára! Maga az egyik legjobb
pilótánk!
Han elvigyorodott. Tetszett neki, hogy Jabba egyenlő félként kezeli.
– Hé, Jabba, én vagyok a legjobb – pontosított. – És ezt be is fogom bizonyítani.
Csubi felmordult.
– Mit mondott? – kérdezte Jabba.
– Azt, hogy mi vagyunk a legjobbak – tolmácsolta Han. Igazad van, pajtás. Bocsáss meg!
 Han következő állomása, mint azt ígérte, Lando használthajó-kereskedése volt. Csubival egyenesen az irodába mentek, ahol egy apró,
ezerkarú droid bámult rájuk közönyösen egyetlen rubinvörös szemével.
– Hol van Lando? – kérdezte Han.
– A gazdám pillanatnyilag nincs itt, uram – felelte a kis droid. – Segíthetek önöknek valamiben? A nevem Vuffi Raa, és a segédje vagyok.
Han a barátjára nézett, aki válaszképpen az ég felé fordította kék szemét.
– Beszélni akarok Landóval – közölte Han. – Hol találom?
– Kint van a telep udvarán – felelte Vuffi Raa. – De… uram! Várjon! Az udvarra csak az mehet be, akinek Calrissian gazda erre külön
engedélyt ad. Uram! Jöjjön vissza, uram!
Han rá se hederített, Csubakka azonban lefékezett, és akkorát ordított az akadékoskodó droidra, hogy az rémületében odébb ugrott, és
kétségbeesetten kiabálni kezdett:
– Gazdám! Gazdám!
Han a Falcon mellett találta Landót. Nem is tudta, melyiknek örüljön jobban. A Falcon még egy darabban van, állapította meg elégedetten.
A hajó mellett sürgő-forgó alak mintha nem is a piperkőc Lando lett volna. Gépzsírtól feketéllő kezeslábast viselt, és keze – épp egy
hidrokulcsot markolt – ki sem látszott a koszréteg alól.
– Lando! – kiáltotta Han.
A barátja hátraperdült; szívdöglesztő arca felderült a váratlan látogató láttán.
– Han, te vén kalóz! Mikor térfél vissza a Nar Shaddaara?
– Még le sem vertem magamról az út porát, cimbora! – ölelte át Han. Megszorongatták, és derekasan megveregették egymás hátát.
– Hé, Han, el se tudod képzelni, mennyire örülök neki, hogy újra látlak!
– Én is örülök, Lando!
Mire eljött az est, Han és Csubi már egy Starmite osztályú SoroSuub boldog bérlői voltak. A teherhajó durván kétharmadakkora volt, mint a
Falcon és kerekded orrával, vastag, zömök szárnyaival, far felé vékonyodó-laposodó testével egy kövér könnycseppre emlékeztetett. Mint
később Han egyik kvarren ismerőse megjegyezte, úgy nézett ki, mint a kedvenc uzsonnája. Mindkét szárny egy-egy forgó lövegtoronyban
végződött, és az orr köré is szereltek néhány lézerágyút, amelyeket a pilótafülkéből lehetett vezérelni.
Han a Bria nevet adta neki.
– Lord Aruk látni óhajtja önt, excellenciás uram – mondta Ganar Tos, a főkomornyik Teroenzának. – Az ön irodájában vár.
A főpapot idegesség fogta el. Nem hiszem, hogy képes leszek elviselni egy újabb adag kritikát, gondolta keserűen, miközben
kikászálódott a függőszékéből.
Lord Aruk és a sarja, Durga két nappal korábban érkezett az Ylesiára egy “rövid” ellenőrző körútra. Teroenza büszkén mutatta meg nekik
az új gyárakat, a szorgos zarándokokat, a folyamatosan növekvő fűszerkészletet, sőt még az új telep, a Nyolcas számára letarolt területre is
elvitte őket.
De minél többet mutatott meg a hutt főúrnak, az annál elégedetlenebb lett. A főpap a kétségbeesés szélén állt.
Most, ahogy lefelé battyogott az adminisztrációs épület folyosóján, azon merengett, vajon mi kivetnivalót talált már megint ez az Aruk. A
termelés soha nem látott méreteket öltött, a munkások hatékonyan dolgoztak, sőt még új termékekkel is előálltak, mint például az export-
nalafabékák.
Aruk a látogatása ideje alatt egészen megkedvelte őket. Kibbick ízleltette meg a békákat a nagybátyjával, mondván, hogy vétek lenne
kihagyni ezeket a finom falatokat. Durga is megkóstolt egyet, de ő, mint azt kijelentette, semmi rendkívülit nem talált benne. Aruk viszont odáig
volt a kétéltűekért, ezért megparancsolta Teroenzának, hogy valahányszor hajót küld a Nal Huttára, gondoskodjon róla, hogy legyen rajta egy
szállítmány nalafabéka is.
Teroenza magára öltötte legközönyösebb arckifejezését, és benyitott az irodájába.
– Itt vagyok, excellenciás uram – mondta Aruknak.
A hutt lordot ezúttal csak a sarja, Durga kísérte el.
– Beszélnünk kell, főpap! – mondta mogorván a vén hutt.
Ó, ne! Ez rosszabbnak ígérkezik, mint amitől tartottam, gondolta lemondóan Teroenza.
– Hallgatom, excellenciás uram.
– Visszavonom az ígért szabadságát – közölte Aruk. – Azt akarom, hogy maradjon itt, és világosítsa fel minden részletre kiterjedően
Kibbicket az ylesiai vállalkozásról. Az unokaöcsém tudatlansága szégyenletes, és ezért maga a felelős, főpap! Maga elfelejtette, mi az alázat.
Nem engedhetem meg, hogy úgy tegyen, mintha ezt a helyet maga irányítaná! Meg kell tanulnia, hol a helye, főpap. Ha megtanult szolgálni, ha
hajlandó alárendeltként részt venni ennek a világnak az irányításában, akkor megkapja jutalmát. De addig nem térhet vissza a Nal Huttára.
Teroenza magába roskadva hallgatta Aruk szózatát. Amikor a hutt lord végre kifogyott a szóból, a főpap erős késztetést érzett arra, hogy
fogja magát, és örökre kisétáljon az ajtón. Kibbick egy idióta; taníthatja egy életen át, akkor is idióta fog maradni! És már majdnem egy éve,
hogy nem látta a párját, Tilennát. Mi lesz, ha Tilenna úgy dönt, hogy nem vár tovább? Hogyan is hibáztathatná gyönyörűséges mátkáját, ha az
adott körülmények közt nem maradna hűséges?
Undor és düh fortyogott a t’landa til bensőjében, de akaratereje megakadályozta, hogy utat találjon magának a felszínre.
– Úgy lesz, ahogy óhajtja, excellenciás uram – mormogta. – Meg fogok tenni mindent, ami tőlem telik.
– Remélem is – dörögte Aruk legmélyebb hangján. – Most távozhat, főpap.
Teroenza némán dühöngve indult vissza a lakosztályába, de mire visszaült a függőszékébe, már nyoma sem volt a méregnek. Különös,
hűvös nyugalom szállta meg. Ha a gondolatait egyetlen szóban akarta volna megfogalmazni, akkor ez az lett volna, hogy “elég”.
Néhány percnyi mérlegelés után a főpap a komlinkjáért nyúlt, és gépiesen beütötte a hónapokkal korábban megjegyzett kódot.
– Hajlandó vagyok tárgyalni – írta be. – Mit tudnak felajánlani?
És egy vad, győzedelmes mozdulattal rábökött a “KÜLDÉS” gombra.
Aztán hátradőlt, és hat hónap óta először békében volt az univerzummal.
8. fejezet
 Érdekek
Egy mandaloriai páncélos férfi céltudatos léptei dobbantak a sziklába vájt tatuini palota hatalmas csarnokának lépcsőin. Valaha, sok-sok
évvel ezelőtt, a férfit Jaster Mereelnek hívták, és intéző volt egy nagybirtokon. Ez még azelőtt volt, hogy megölt valakit, és megfizetett tettéért.
Most már nem volt neve, kivéve azt, amit ő adott magának: a Boba Fett. Az elmúlt tíz év alatt a Birodalom legismertebb és legrettegettebb
fejvadászává küzdötte fel magát. De nem birodalmi fejvadász volt – bár rendszeresen vállalt birodalmi megbízásokat –, és nem is a “Céh”-nek
dolgozott, noha tőlük is kapott megbízásokat és fizette a tagdíjat. Nem, Boba Fett független fejvadász volt. Ó maga szervezte az életét, ő
választotta ki a neki tetsző eseteket, és mindig a saját szabályai szerint járt el.
A lépcső felénél megállt, hogy szemügyre vegye az előtte elterülő látványt. A hatalmas teremben félhomály derengett, és a dübörgő zenére
félmeztelen táncosnők egész hada ringott és vonaglott. Fettnek el kellett ismernie, hogy rendívül csinosak és rugalmasak, de csodálata ennél a
pontnál kimerült. Túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy a testi örömben keresse a kielégülést. Boba Fett számára az örömet, az élete értelmét a
vadászat jelentette. Ennek élt. A jutalom csak hab volt a tortán, puszta eszköz a szükségletek csillapítására, a “munkaeszközök” beszerzésére.
A lépcső aljában Jabba twi’lek komornyikja, Lobb Gerido fogadta. Alázatosan meghajolt a fejvadász előtt, és akcentusos Basic nyelven
valami üdvözlésfélét gügyögött. Fett ügyet sem vetett rá.
BlasTech EE3-as puskáját azonban felkérés nélkül nekitámasztotta a falnak, mert tudta, azzal úgysem engednék Jabba elé. Még mindig állig
fel volt fegyverezve – szükség esetén Jabbával együtt az egész termet levegőbe repíthette volna –, és ezzel nyilván Jabba is tisztában volt, de a
hutt lordnak ugyanakkor azt is tudnia kellett, hogy Boba Fett mindig nyílt lapokkal játszik. Jabba szép összeget fizetett neki azért, hogy
felkeresse, így a fejvadászok – és Fett – íratlan szabályainak a súlyos megszegését jelentette volna, ha azért jön el a megbeszélésre, mert
valaki zsíros vérdíjat tűzött ki a hutt groteszk fejére.
Fett letette a puskáját, és egyenesen odament Jabbához. A hutt lord egy emelvényen heverészett, ahonnan jó rálátás nyílt az egész teremre
és az ott zajló, Fettben undort keltő eseményekre. A fejvadász még a mandaloriai sisak maszkja mögül is érezte a hutt átható testszagát. A
penészes, rothadó szemét bűzére emlékeztette.
A hutt lord egy kézmozdulatára a zenekar elcsendesedett. Fett megállt Jabba előtt, és biccentett.
– Beszélni akar velem – közölte Basic nyelven.
– Igen – bömbölte hutt nyelven Jabba. – Ért engem, fejvadász?
Fett egy bólintással jelezte, hogy igen.
– Nagyszerű. Lobb Gerido, üríttesd ki a termet, aztán hagyj magunkra!
– Igenis, gazdám – hebegte a twi’lek, és már kotort is, leffegő fejcsápokkal, hogy kihessentse a teremből a léhűtőket és a Jabba
szórakoztatására odarendelt “művészeket”. Végül, miután már mindenki eltűnt, Lobb Gerido mélyen meghajolt, és ő maga is felszívódott.
Jabba körülnézett, kivette a szájából a vízipipát, és bizalmasan közelebb hajolt.
– Fejvadász, köszönöm, hogy eljött. Az ötezer kreditet átutaltatom, mielőtt még elhagyná a tróntermet.
Fett némán bólintott.
– Már beszéltem a Céh képviselőjével, és átutaltattam nekik egy tekintélyes adományt – folytatta Jabba. – Tőle tudom, hogy maga nem
tagja a Céhnek, bár néha vállal tőlük megbízásokat.
– Ez így van – erősítette meg Fett.
Jabba hosszú ideig csendesen pöfékelt, és dülledt szemével tűnődve a fejvadászt méregette.
– Tudja, miért hívattam ide, fejvadász? – kérdezte végül.
– Gondolom azért, mert fel akar kérni, hogy vadásszak le és öljek meg valakit – felelte Fett. – Általában ezért szoktak megkeresni.
– Nem – mondta Jabba. Félretette a vízipipát, és Fettre meredt. – Arra akarom megkérni, hogy ne öljön meg valakit.
A Fett sisakjába épített, hang- és mozgásérzékelővel kombinált infraerősítő meglepő képet tárt a fejvadász elé. Fett szó szerint láthatta,
hogy Jabba izgatottá válik. Ez nagyon fontos lehet neki, állapította meg döbbenten. A legtöbb hutt olyan fenomenálisan önző volt, hogy még a
saját apja-anyja életéért sem ajánlott volna fel pénzt.
– Hallgatom az ajánlatát – közölte kurtán.
– Van egy húszezer kredites vérdíj, amelyet egy számomra rendkívül fontos ember fejére tűztek ki. Hajlandó vagyok huszonötezret fizetni
magának, ha további értesítésig békén hagyja.
– Kiről lenne szó? – kérdezte közönyösen Fett.
– A neve Han Solo. Kiváló pilóta, sőt ő a legjobb. Mindig időben leszállítja az árut, és a birodalmiak még egyszer sem kapták el.
Kimondhatatlanul értékesnek bizonyult. Azt akarom, hogy hagyja békén!
Boba Fett sokáig szótlanul álldogált. Évek óta nem fordult elő ilyen, hogy ne tudjon dönteni a személyes vágyai és a pénz között. Jabba
ajánlata csábító volt – Boba Fett hajója, a Slave I nemrégiben megsérült egy aszteroidamezőben, és a fegyverrendszer helyreállítása sok pénzt
igényelt –, ugyanakkor Solo elfogása immár személyes ügye volt. Nem hagyhatta, hogy a két csavargó büntetlenül megússza azt, amit
elkövettek ellene.
Megint másrészről viszont Lord Aruk, a Besadii klánból, kapcsolatba lépett vele csillagközi holokommunikátoron keresztül, és közölte, hogy
nem hajlandó további felárat fizetni Solóért. Ehelyett egy koréliai nő, bizonyos Bria Tharen azonnali, élve elfogására kérte, ötvenezer kredit
ellenében. Ráadásul a Solóért felajánlott díjat levitte tízezer kreditre, és immár nem kért élve elfogást, sőt még a dezintegrálást is engedélyezte.
Teroenza vélhetően mit sem tudott az egészről.
Az ötvenezer kredit pillanatnyilag a legmagasabb vérdíj volt Fett listáján. Azonnal neki is látott a nő felkutatásának. Csak annyit tudott róla,
hogy a koréliai Lázadók egyik vezetője, és a Besadii azért keresi, mert rajtaütött az Ylesia egyik rabszolgatelepén, valamint megtámadott
néhány, szintén rabszolgákat szállító hajót az Ylesia és a Kessel között.
Fettnek sikerült követnie a nyomát egészen a Koréliáig, majd onnan a Külső Perem egyik szektoráig, itt azonban Tharennek nyoma veszett.
Volt egy láncszem, amely arra utalt, hogy esetleg egy a Coruscant felé tartó űrjacht fedélzetén távozott a Peremvidékről, de ezt végül senkinek
nem sikerült megerősítenie.
Ugyanakkor… Fett imádta volna odarángatni Solót a főpap elé, hogy az megalázhassa és halálra kínozhassa. Fett néha megkínozta a
“pácienseit”, de csak akkor, ha másképp nem tudott kiszedni belőlük valamilyen nélkülözhetetlen információt. A gyilkolásban sem lelte örömét,
noha habozás nélkül megtette, ha az ügyfél ezt kérte.
Han Solo “kedvéért” azonban hajlandó lett volna kivételt tenni…
– Nos? – Jabba mély hangja visszatérítette a valóságba. Hogy döntött, fejvadász?
Boba Fettnek az utolsó pillanatban sikerült megtalálnia az ideális megoldást.
– Jól van – felelte higgadtan. – Elfogadom a huszonötezret.
Aruk azt akarja, hogy először mindenképpen Tharent kapjam el, érvelt magának. Megkapja a nőt, én pedig megkapom érte az
ötvenezret. Ebből visszaadom Jabbának a huszonötezret, aztán pedig megölöm Solót. Így meglesz a pénz is, meglesz Solo is, és a
becsületem is megmarad.
Úgy érezte, jól döntött. Mindenki elégedett lesz, legfeljebb Teroenza nem, de ő úgyis Lord Aruknak dolgozik. A vérdíjat Aruk fizette,
márpedig ő világosan közölte, hogy halottnak akarja tudni Solót.
Egyszerű és nagyszerű. Fett csak gratulálni tudott magának.
– Jól van – bömbölte Jabba. Szemmel láthatóan ő is elégedett volt. Feljegyzett valamit egy tenyérnyi adatmodulra, majd közölte: – Átutaltam
harmincezer kreditet a számlájára.
Fett biccentett.
– Egyedül is kitalálok.
– Nem, nem – tiltakozott Jabba. – Majd Lobb kikíséri. Megnyomott egy gombot az adatmodulján, és egy másodperccel később már ott is
volt az örökösen hajlongó twi’lek. Jó utat, Fett! – mondta Jabba. – Észben fogom tartani a nevét arra az esetre, ha a Desilijicnek megint
szüksége lenne egy jó fejvadászra.
Boba Fett nem válaszolt. Sarkon fordult, és követte a komornyikot. Csak a lépcső aljában állt meg, hogy felkapja a sugárvetőjét, de még
ekkor sem nézett hátra.
A Tatuin szikrázó homokja kétszer olyan vakítónak tűnt a Jabba tróntermében uralkodó sötétség után, Fett mandaloriai sisakja azonban
automatikusan kiszűrte a káros sugarakat, tiszta képet tárva a fejvadász elé.
A Slave I fedélzetén ellenőrizte a szökési vektort, majd felszállt, és mielőtt elhagyta volna a bolygót, tett egy kört a sivatag felett. Már járt
néhányszor a Tatuinon, és hallotta, hogy a sivatagnak megvan a maga élővilága, de eddig mindig csak a kietlen pusztaságot látta.
De várjunk csak… mi volt ez?
Fett közelebb hajolt a szélvédőhöz, ahogy a hajó elszállt egy tátongó lyuk felett. Úgy vélte, mozogni látott valamit a gödör mélyén. Talán
tüskés csápokat.
Mi lehetett az?, kérdezte magától, miközben az ég felé emelte a Slave I-et. Lehet, hogy mégiscsak van élővilága a sivatagnak?
Pár pillanat múltán a sárgásbarna bolygó már csak egy apró pont volt a fejvadász mögött. Olyan apró, hogy még emlékezni se volt érdemes
rá…
Egy héttel azután, hogy bérbe vette a Briát, Han Solo már csak átkozni tudta magát, Landót, a kis teherhajót és általában az egész
világegyetemet.
– Csubi, öreg cimbora – mondta – egy őszinteségi rohamában Han –, hamisíthatatlan idióta vagyok, amiért éppen ezt a hajót választottam.
Csak púp a hátunkon.
– Hrrrrrnnnnnn – morogta Csubi az egyetértés jeleként.
A Brián rengeteg bütykölnivaló volt, amint az már rögtön az elején kiderült. Az első próbarepülésen jól teljesített, de amint a bérbeadás
megtörtént, úgy “robbantak” elő a problémák, egyik a másik után, mint a gejzírek a Thermon metánholdjain. A legelső közös csempészútjuk
első tíz percében minden rendben ment… aztán a hátsó stabilizátor beadta a kulcsot, úgy kellett visszavontatni őket vonósugárral a Nar
Shaddaara. Kijavították a hibát Lando kis droidjának, Vuffi Raanak a közreműködésével, aztán újra nekivágtak az útnak.
Ez alkalommal az elülső stabilizátor mondott csütörtököt.
Han és Csubi ismét megszerelték a Briát, rekedtre káromkodtak magukat, aztán megint útra keltek. És megint. A kis SoroSuub Starmite
néha jól működött, máskor viszont örülhettek, ha vissza tudtak bicegni Lando telephelyére, hogy elvégezzék az újabb javításokat.
A Bria navikomputere amnéziás lett, a hiperhajtómű pedig szabadságra vonult. Szerencsésebb napokon Han egészen jó sebességértékeket
bírt előcsalni belőle, máskor meg alig végeztek egy javítással, és máris előbukkant egy újabb probléma.
Han nemegyszer hangot adott csalódottságának, de Lando mindig ráhárította a felelősséget. Mint mondta, Han jelenlegi állapotában vette át
a hajót a szerződés megkötésekor, garanciavállalásról pedig még csak szó sem esett. Emellett, mutatott rá – joggal –, Han rendkívül jutányos
áron bérelte a kis Starmite-ot.
Han erre már nem tudott mit mondani; a Briát azonban mindez hidegen hagyta: ettől még ugyanúgy lerobbant szinte minden második
útjukon. Han végső kétségbeesésében Makótól kért segítséget. Mindig segítőkész barátja erre is tudott megoldást.
– Shug Ninx űrhajószerelő-mester, ez a két gazember Han Solo és a társa, Csubakka – mutatta be őket egy ismerősének. – Van egy
hajójuk, amelyet helyre kéne pofozni.
Shug Ninx ember volt, de némi “egyéb” vér is csörgedezett az ereiben. Magas férfi volt, tüskés szőkésbarna hajjal, világoskék szemekkel.
Álla körül halvány pöttyök tarkították az arcbőrét, és csak két-két ujja volt, viszont ezek közül egy-egy, a hüvelykujjai szemben lévő, négy
ízületből állt, ami rendkívül megnövelte a kézügyességét.
Első találkozásukkor Shug Ninx eléggé tartózkodóan viselkedett, de Han nem vette zokon. Tudta, hogy újabban elég nehéz “másnak” lenni.
A Birodalom másodrangú polgárként kezelt mindenkit, aki nem volt fajtiszta.
Han mosolyogva kezet nyújtott a férfinak.
– Örvendek, Shug. Gondolod, hogy fog még száguldani valaha ez a roncs?
– Egy próbát mindenképpen megér – felelte Shug, szemmel láthatóan megkönnyebbülten. – Hozzátok át még ma a műhelyembe, és
meglátom, mit tehetünk.
Shug műhelye az egyik betonkanyon mélyén volt, két hatalmas és kuszán összefonódó épületkomplexum között – vagy inkább alatt. A
“műhely” egy óriási űrdokk volt, legalább akkora szerelőcsarnokkal. Han le volt nyűgözve.
– Az anyját – füttyentett az egymás mellett sorakozó hajók láttán. – Ez igen! Neked aztán nem kell alkatrészhiánnyal küszködnöd, Shug.
 Alkatrészek sorakoztak a falak mentén és hevertek a sarkokba rúgva. Első ránézésre totális volt a káosz, de mint hamarosan kiderült, Shug
Ninx mindennek pontosan tudta a helyét.
– Igen – felelte büszkén Shug. – Sokáig spóroltam, hogy meg tudjam venni ezt a helyet.
Shug átvizsgálta a Briát, majd szomorúan megingatta a fejét.
– A legnagyobb gond az, hogy amikor ezt a hajót módosították, nem SoroSuub alkatrészeket használtak. Márpedig köztudott, hogy a
SoroSuubok ezt nem veszik jó néven!
– Azért lehet kezdeni vele valamit? – kérdezte csüggedten Han.
– Nem lesz könnyű, de azért megpróbáljuk – felelte Shug.
Az elkövetkező néhány hetet Han és Csubakka Shug műhelyében töltötte. Segítettek, amiben tudtak, és napról napra egyre többet tanultak
a mestertől a csillaghajók működéséről.
Hant annyira lefoglalta a munka, hogy csak dolgozni járt el otthonról. Egy este azonban, tálán egy hatodik érzéktől vezérelve, mégis betért a
koréliai szektor egyik kis kocsmájába. A “Kék Fény”-ben csak szeszes italt szolgáltak fel és elég rossz híre volt, Han mégis szerette a helyet a
falakat tarkító holoposzterek miatt, melyeken koréliai városok és természeti csodák látképét lehetett látni. Igaz, a félhomály miatt nem túl
tisztán – különösen egy-két ital után –, de Han sokkal jobban kedvelte ezt a lokált, mint a puccosabb társait.
A bárpultnál üldögélt és alderaani sört kortyolgatott, amikor kisebb balhé tört ki. Han előbb egy nő szitkozódását hallotta, aztán egy férfi
motyogta részeg hangon:
– Hé, bébi, egy hölgynek nem illik így beszélnie!
– Nem vagyok hölgy – közölte dühösen a nő. Lökdösődés zaja hallatszott a félhomályból, aztán pofon csattant.
– Ez már sok, te szutyok! – kiáltotta a férfi.
A nő megint elkáromkodta magát, aztán – a tompa puffanásból ítélve – behúzott egyet a férfinak. A férfi felüvöltött, és a nőre vetette
magát. Han hátrarohant, de mielőtt még odaért volna, a nő egy jól begyakorolt mozgáskombinációval padlóra küldte ellenfelét. A férfi
vinnyogva elterült, és fetrengett fájdalmában.
Amint elég közel ért ahhoz, hogy lásson is valamit a mélabús félhomályban, Han rögtön felismerte az “áldozatot”. Egy apró, vézna csibész
volt, akit mindenki csak “Bolhá”-nak nevezett. Han odalépett hozzá, és ülő helyzetbe segítette a cimboráját. Bolha fél karja ernyedten lógott, a
nő nyilván kicsavarta.
Han felegyenesedett, és vádlón a nőre nézett. Az a sugárvetője agyára tette a kezét, és morcosan visszanézett rá.
– Törődj a magad dolgával, ember! – közölte mogorván.
Han szívét első pillantásra rabul ejtette borostyánszínben villogó szeme. A nő majdnem ugyanolyan magas volt, mint ő, a Landóéhoz hasonló
krémszínű arcbőrrel és göndör, kusza, fekete sörénnyel. Kemény és elszánt csaj benyomását keltette Hanban.
Han védekezően felemelte a két kezét.
– Hé, nem áll szándékomban beleszólni. Úgy látom, már megoldódott a gondja.
– Tudok vigyázni magamra – csattant fel a nő. Azzal sarkon fordult, és a kijárat felé indult. Csizmája határozottan kopogott a kopott padlón.
Hosszú, sárgásbarna szoknyát viselt, valamivel sötétebb árnyalatú selyemblúzt és fémszegecsekkel kivert, szaruból készített mellvértet. A
csípőjén fityegő sugárvető elnyűtt agyán látszott, hogy használva van.
Han nem hagyhatta, hogy egy ilyen nő csak úgy elsétáljon tőle. Az ajtóhoz ügetett, és vigyázva arra, hogy ne álljon a nő és a kijárat közé –
ez nem lett volna tanácsos –, két üres bárszék felé intett.
– Nagyon siet? Nem ihatnánk meg valamit együtt?
A nő megtorpant, és szótlanul végigmérte. Már nem is tűnt olyan dühösnek. A háttérben Bolha jajgatása elhalt – a cimborái kivezették a
hátsó ajtón.
– Miért ne? – felelte a nő. Han felé nyújtotta kesztyűs kezét. – Salla Zend.
– Han Solo. – Kezet fogtak, aztán Han átvetette a lábát az egyik bárszéken. – Mit iszik?
Salla is leült.
– Egy “Őrült mrelfet”, tisztán.
– Értem – bólintott Han. Meglepte a nő választása, de igyekezett nem jelezni ezt. Ő maga még sohasem ivott “Őrült mrelfet”, és nem is állt
szándékában megkóstolni a méregerős italt. Nem egy olyan történetet hallott, hogy valaki betért valahová néhány pohárra, és mire magához
tért, egy birodalmi munkatáborban találta magát.
Beszédbe elegyedtek, és Han megtudta, hogy Salla is csempész, de még új a Nar Shaddaan?
– Van egy hajóm – közölte a nő. – A Rimrunner. Ráférne már egy kisjavítás, és szeretnék néhány átalakítást is elvégeztetni rajta.
– Ebben talán segíthetek – derült fel Han arca. – Az én hajómat most javítják. A fickó egy igazi varázsló. Shug Ninxnek hívják.
– Én magam is elég jó szerelő vagyok – felelte Salla –, de azért szívesen megismerkednék ezzel a Shuggal.
– Holnap reggel is a Briát fogjuk bütykölni. Ha akarod – ajánlotta fel Han –, találkozzunk, és elviszlek Shug műhelyébe.
A nő mélyen a szemébe nézett, aztán elmosolyodott.
– Nekem van egy sokkal jobb ötletem. Gyere fel hozzám! Tudsz főzni?
Han nyitva felejtette a száját. A mindenit! Ez aztán nem sokat teketóriázik!
Rávillantotta a nőre aszimmetrikus vigyorát, és elégedetten állapította meg, hogy a nőt nem hagyta hidegen – vagy talán csak az ital hatása
volt?
– Hogyne – felelte. – Az egyik legjobb barátom szakács volt.
Salla felnevetett.
– Hé, Solo, ne ilyen könyörtelenül. Azt akarod, hogy megszakadjon a szívem?
– A világért sem – biztosította Han, ujjbegyével végigsimítva Salla kézfején. – Én inkább vacsorát akarok főzni neked. Szereted a
traladonsültet?
– Hát persze – bólintott Salla. – Félig átsütve.
– Ezt szem előtt fogom tartani – ígérte Han.
Nem sokkal később elhagyták a kocsmát. Salla belekarolt Hanba.
 – Örülök, hogy rád találtam. Én még a vizet is odaégetem, ezért újabban már nem is kísérletezem a főzéssel. Már az idejét sem tudom,
mikor ettem utoljára otthon főtt ételt.
Han lelassított, és a nő felé fordult.
– Az esti menüt már megbeszéltük. És mi legyen a reggeli?
Salla mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Te aztán nagy zsivány vagy, Solo!
– Próbálkozik az ember – mondta szerényen Han.
– Csak lassan a testtel! – figyelmeztette Salla, de hangjában nyoma sem volt haragnak. – Mint láthattad, tudok vigyázni magamra.
Az elkövetkező hetekben rendszeresen találkoztak, és egyre jobban megkedvelték egymást. Egy hónap elteltével aztán Han elérte azt,
amire annyira vágyott: végre ő készíthette el Salla reggelijét.
Sok közöset fedeztek fel egymásban, és a közösen eltöltött idő minden pillanatát élvezték. Salla életvidám, okos és közvetlen nő volt. Ahogy
egyre jobban megismerte, Han felfedezte, hogy létezik egy gyengéd énje is, bár ez ritkán bújt elő belőle.
Shug is egészen megkedvelte Sallát, akiről kiderült, hogy egyéb kellemes tulajdonságai mellett a lézerhegesztő kezeléséhez is nagyon ért.
Salla elmesélte nekik, hogy korábban, mielőtt még szert tett volna a Rimrunnerre, karbantartóként dolgozott egy nagyvállalat teherhajóján.
Mióta magának dolgozott, néha fűszert is szállított, de sokkal jobban szeretett fegyvereket csempészni. Sokkal izgalmasabb volt, és sokkal
jobban fizetett.
Salla rendszeres látogatója lett Shug műhelyének, akárcsak a többi csempész, akik itt javíttatták hajóikat, itt adtak, vettek és csereberéltek,
és innen hívták ki egymást, ha versenyezni támadt kedvük. Han azt tapasztalta, hogy előbb vagy utóbb mindenki megfordult Shug műhelyében.
Még a Csempészmenedékről is ellátogattak ide a cimborák, sőt egy alkalommal Wynni is feltűnt.
Zeen és Kid, egy Rik Duel nevű tolvaj és csempész, Ana Blue, Roa és Mako… mindannyian otthon érezték magukat Shug műhelyében.
Shugnak csak három szabálya volt: légy józan, fizess azonnal a szolgálatokért és a szerszámokért, és takaríts ki magad után.
Han végül még Landónak is bemutatta Sallát. Féltékenyen tapasztalta, hogy a két csempész túlságosan is jól megérti egymást, bár Salla
félreérthetetlenül Lando tudtára adta, hogy Han az ő választottja… legalábbis egyelőre.
Egy nap Han a Bria tetején tartózkodott – a pajzsot javította –, amikor Csubakka felordított neki, hogy jöjjön le, mert valaki beszélni
szeretne vele. Han lemászott a létrán, hogy egy jóképű, kék szemű és barna hajú kölyökkel találja magát szembe. A fiú halványan tinédzser
önmagára emlékeztette.
A fiatalember kezet nyújtott neki.
– Han Solo? Örvendek. Én Jarik vagyok. Jarik Solo.
Han kezet fogott vele.
– Solo? – kérdezte bambán.
– Ja – felelte a kölyök. – Solo. Azt hiszem, rokonok vagyunk. Én is koréliai vagyok.
Mivel Han csak két személyt ismert, akik a rokonai lehettek (bár egyiket sem óhajtotta, mivel a nagynénje, Tiion egy paranoiás remete volt,
a fia, Thrackan Sal-Solo pedig egy szadista vadállat), nem tudta, mit válaszoljon.
– Tényleg? – kérdezte végül. – Ez érdekes. Melyik ágról származol?
– Nos, ha minden igaz, akkor az én Renn bácsikám a te apád második unokatestvére volt – vágta rá a fiú.
A Renn gyakori név volt a Korélián. Han elmosolyodott.
– Nem lehetetlen. Gyere, üljünk le valahova!
Bevezette a fiút Shug kaotikus irodájába, és töltött két csésze kávét. Csubi is utánuk jött, Han őt is bemutatta a fiúnak. Csubi ráhurrogott
Jarikra, ami azt jelentette nála, hogy szimpatikusnak találja az ifjút.
– Szóval, miért kerestél fel? – kérdezte Han.
– Mert szeretnék megtanulni űrhajót vezetni – felelte Jarik. – Azt hallottam, te vagy a legjobb. Szorgalmasan fogok dolgozni, ha magad
mellé veszel.
– Nos – Han Csubira nézett –, azt hiszem, elkelne egy kis segítség. Mondd csak, értesz a hidrokulcs kezeléséhez?
– Igen! – felelte lelkesen a fiú. – Értek hozzá!
– Majd meglátjuk – bólintott Han.
Eleinte olyan munkákat adott a fiúnak, hogy az mindig a közelében legyen, mert rajta akarta tartani a szemét. Han egy pillanatig sem hitte,
hogy Jarik valóban koréliai. Hogy miből, azt maga sem tudta volna megmondani, de valami nem stimmelt. Meg is kérdezte Roát, hogy nézzen
utána a kölyöknek.
Roa kerek egy hónapon át kérdezősködött az ismerőseitől, mire kiderült, hogy Jarik valójában a Nar Shaddaa legmélyebb bugyraiban nőtt
fel, igazi utcagyerekként. Keményen megdolgozott minden egyes falatért, minden kreditért, és bármilyen munkát elvállalt. A szüleit senki nem
ismerte, még ő maga sem, de az, hogy a koréliai szektor környékén tanyázott, arra utalt, hogy legalább az apja vagy az anyja valóban koréliai
lehetett.
Amikor Han megtudta, hogy a fiú becsapta, el akarta küldeni, de végül mégsem tette. Már egészen megszokta Jarikot. A fiú minden szavát
leste, és ha megengedte neki, mindenhová hűségesen követte. Hannak pedig tetszett, hogy ennyire bálványozzák. Különben pedig, nézett
szembe az igazsággal Han, ő sem volt különb…
Jarik gyorsan tanult. Han megmutatta neki, hogyan kell kezelni a Bria bal oldali lövegtornyát, és hamar kiderült, hogy a fiú kiváló reflexszel
és koordinációs készséggel rendelkezik. Mivel a kalózok egyre gyakrabban csaptak le a hutt tér hajóira, Han a legtöbb útjára magával vitte.
Miután megbeszélték a kérdést Csubakkával, úgy döntöttek, nem fedik fel előtte, hogy tudják, a Solo nem az igazi neve. Mint Csubi rámutatott,
Jariknak nyilván sokat jelentett az, hogy végre van vezetékneve. A vukik családközpontúak voltak, és Csubi őszintén szánta az árva fiút.
Nem sokkal azután, hogy Han és Salla megismerkedett, a Bria javítási munkálatai befejeződtek. Shug módosításai a sebességét is
megnövelték, így a kis SoroSuub egészen használható hajóvá vált. Ugyanakkor, ahogy azt Jarik megfogalmazta, még mindig egy “szeszélyes
hölgy”, volt. Az egyik repülés során kiválóan teljesített, de a következőn… úgy tűnt, nem tud meglenni anélkül, hogy bosszúságot okozzon az
utasainak. Han egy egész szótárnyi vuki szitkozódást tanult meg a semmi közepén elvégzett javítások során.
Egy alkalommal a fénysebesség alatti hajtómű katalizátora égett ki, éppen az Örvény belsejében. Han már azt hitte, eljött a vég. Ha
Csubakka a számtalan bütykölésnek köszönhetően nem vált volna bravúrosan ügyes szerelővé, és hogyha Han nem olyan ügyes pilóta, mint
amilyen volt, a Briát örökre magába szippantotta volna valamelyik fekete lyuk.
Han talált maguknak egy új lakást, egy jóval nagyobbat, a koréliai szektorban. Mivel gyakran töltötte Sallánál az éjszakát, megengedte
Jariknak, hogy odaköltözzön hozzájuk, így legalább Csubakka nem volt magányos.
Az élet, tűnődött Han, már ha ideje volt rá, ami ritkán fordult elő – nem is olyan rossz dolog. Már legalább két hónapja nem volt dolga
fejvadászokkal, és Boba Fettet sem látta. Csubival elég jól éltek, és immár saját hajójuk volt. A barátok sem hiányoztak, és a szerelem is
meglátogatta egy hozzáillő nő személyében. Han olyan elégedett volt, mint még soha…
*
Mélyen bent az űrben, valahol távol az avatatlan tekintetektől, két hutt hajó találkozott. Mindkét hajó a Desilijic klán tulajdona volt, de
egyiket sem Han Solo vezette. Az egyik Jabba jachtja volt, a Star Jewel, a másik pedig a Jiliacé, a Dragon Pearl.
A pilóták úgy manővereztek, hogy a két hajó dokkolási távolságba kerüljön. Amint ez megtörtént, egy csőfolyosó nyúlt ki a Star Jewel
zsilipjéből, hogy a másik hajó zsilipjéhez tapadjon.
Jabba és Jiliac a Star Jewel fedélzetén tartózkodtak, utóbbi az újszülöttjével a karjában. Amikor a pilóta közölte, hogy a csatlakozás
megtörtént, Jiliac letette a kicsinyét az erszénye közelébe, és hagyta, hogy az bekússzon. A hutt bébik az életük első évét nagyobbrészt az
anyjuk erszényének biztonságos mélyén töltötték.
Léptek zaja hallatszott. A luxuskabin ajtaja kinyílt, és Teroenza, az Ylesia főpapja vonult be. A hatalmas, egyszarvú teremtmény szinte
eltörpült az óriás, szétfolyni látszó huttok mellett, de mégsem tűnt különösebben rémültnek. Jiliac nagylelkűen intett a vendégnek, hogy foglaljon
helyet a számára odakészített t’landa til függőszéken.
– Üdvözlöm, Teroenza. Kérem, helyezze magát kényelembe! Remélem, sikerült diszkréten távoznia az Ylesiáról!
– Az időm korlátozott – felelte Teroenza. – Ma reggel siklóval indultam el az Egyes Kolóniáról, látszólag azért, hogy meglátogassam a
Nyolcas Kolónián folyó építkezést. Félúton, a dzsungelben leütöttem a sikló gamorrai pilótáját, és nekiirányítottam a siklót egy óriásfának.
Utána elhelyeztem egy gyújtótöltetet, és amikor a roncs már lángokban állt, belelöktem a pilótát. A hajójuk már várt a megbeszélt helyen.
Holnap, miután letettek ugyanoda, kellőképpen sárosan és elcsigázottan bele fogok szaladni valamelyik keresőbrigád karjaiba. Aruk semmit
sem fog gyanítani.
– Jól csinálta – dicsérte meg Jiliac. – De mint megjegyezte, az időnk véges. Térjünk máris rá a lényegre! Aruk egyre több bosszúságot okoz
nekünk. Legfőbb ideje véget vetni ennek.
Teroenza egyetértően horkantott.
– Bármilyen magas is legyen a termelési ráta, ő elégedett, uram. Már egy éve nem láttam a páromat. Még azt is megtiltotta, hogy
hazalátogassak. És leszállította a Han Solóra kitűzött vérdíjat, sőt még a dezintegrálást is engedélyezte! Megtiltotta, hogy megemeljem, még a
saját pénzemből se tehetek hozzá. Azt mondja, Solo túlságosan leköti a gondolataimat. Azóta ki nem állhatom Arukot. Hónapokon át arról
álmodoztam, hogyan fogom ízekre szedni azt a koszos koréliai csavargót. Ha arra gondolok, hogyan… – és a főpap minden bánatát elsírta a
két huttnak.
Jabba és Jiliac egymásra néztek. Jiliac tudta, hogy Jabba valamilyen egyezséget kötött Boba Fett-tel – azért, hogy Solo nyugodtan
végezhesse a munkáját. Persze, ezt Teroenzának nem kell feltétlenül tudnia.
Teroenza végül kifogyott a panaszokból.
– Ne haragudjanak, uraim, de ki kellett öntenem valakinek a lelkemet! Akkor hát… térjünk rá az üzletre!
– Először is, meg kellene állapodnunk az ön… közreműködési díjában – mondta Jabba.
A t’landa til megnevezett egy összeget.
Jabba és Jiliac pillantást váltottak. Egyikük sem szólt.
Néhány perccel később Teroenza megnevezett egy másik, jóval alacsonyabb összeget. Ezt, bár jelentős volt, már nem lehetett irreálisnak
nevezni. Jiliac elvett egy kagylót a kerevet szélére helyezett tálcáról, és eltűnődött rajta.
– Rendben – bólintott végül, és szájába pattintotta a kagyló tartalmát. – Úgy kell intézni, hogy minket semmiképpen ne gyanúsíthassanak.
Ügyesen kell csinálni…
– Ügyesen – mormogta Teroenza, szórakozottan a szarvát simogatva. – A fegyveres támadás tehát kizárva.
– Szó sem lehet róla – értett egyet Jiliac. – A Besadii biztonsági szolgálatánál csak a miénk jobb. Egy sikeres támadás esetén az egész Nal
Hutta tudná, ki áll a háttérben. A fegyveres támadás tehát kizárva.
– Baleset? – tűnődött hangosan Jabba. – Mondjuk, ha elsüllyedne a bárkája? Ha jól tudom, Aruk gyakran kirándul a folyón.
– A balesetekkel az a baj, hogy nehéz kontrollálni őket – jegyezte meg Jiliac. – Durga is elpusztulhatna benne, ezt pedig nem szeretném.
– Miért nem, nénikém? Durga okos. Ugyanúgy veszélyt jelenthet ránk, mint Aruk.
– Azért – szólalt meg Jiliac helyett Teroenza –, mert Durga egyedül képtelen lesz összetartani a Besadii klánt. – A főpap tűnődve felcsípett
egy falat pácolt raját a közelében lévő asztalról, és megkóstolta. – A klántagok közül sokan úgy gondolják, hogy a születési jegye miatt nem
alkalmas a kajidic vezetésére. Azt mondják, rossz csillagzat alatt született, ennélfogva romlást fog hozni rájuk. Ha viszont Durgát is eltávolítjuk
az útból, akkor a kajidic egy közös megegyezéssel megválasztott vezető mögé fog felsorakozni, egyesítve erőit.
Jiliac elismerően bólintott.
– Úgy érvel, mint egy hutt, főpap.
– Köszönöm, excellenciád – mondta dagadó kebellel Teroenza.
– Nem baleset, nem támadás – motyogta Jabba. – Akkor mi legyen?
– Nekem van egy ötletem – felelte Jiliac. – Egy szer, amely lassan fejti ki hatását, ennélfogva szinte lehetetlen kimutatni. És míg működik,
lelassítja és tompítja a gondolkodást. Aruk így gyenge döntéseket fog hozni, a mi legnagyobb örömünkre.
– Ez érdekes, nénikém. De hogyan fog ez végezni vele? Mi, huttok rendkívül ellenállóak vagyunk a mérgekkel szemben. Egy olyan öreg
huttnak, mint Aruk, olyan sok mérget kellene beadni, hogy azt lehetetlen lenne észrevétlenül megtenni.
Jiliac megrázta a fejét – ezt a gesztust az emberektől tanulta.
– Nem így ennek a szernek az esetében, unokaöcsém. Ez fokozatosan végez az áldozattal. A magasabb létformák agyszöveteiben gyűlik
össze, és függővé teszi az áldozatot, olyan mértékben, hogy a szer hirtelen megvonása valósággal sokkolja a szervezetet. Az eredmény halál
vagy súlyos agyi károsodás. Bármelyik is legyen, Aruk többé nem fog gondot jelenteni.
– És nehéz hozzájutni ehhez a szerhez? – kérdezte izgatottan Teroenza.
– Igen, és emellett rendkívül drága – felelte Jiliac. – De tudok szerezni belőle.
– És hogyan fogjuk beadagolni neki? – vetette fel a kérdést Jabba.
– Itt lépek be a képbe én – kiáltott fel lelkesen Teroenza. A nalafabékák! Működni fog!
– Magyarázza meg, főpap! – parancsolta Jiliac.
Teroenza elmesélte nekik, mennyire megkedvelte egyik ylesiai látogatása során Aruk a nalafabékát.
– Amióta hazament, minden egyes fűszerszállítmánnyal egy akvárium békát kell küldenem neki. – A t’landa elégedetten összedörgölte két
tenyerét.
– És hogyan akarja felhasználni őket?
– A nalafabékákat aligha lehetne magas létformának nevezni. Szinte nincs is agyuk. Kétlem, hogy a méreg kárt tehetne bennük.
– Amennyire én ismerem ezt a szert, valóban így van bólintott Jiliac. – Kérem, folytassa!
– Olyan vízben nevelném a békákat, amelyet megfertőztem az ön mérgével – magyarázta Teroenza. – Ivadékkoruktól fogva mérgezett
vízben fognak úszkálni, így minden sejtjük tartalmazni fogja az anyagot. Aruk pedig mit sem sejtve, mohón befalja őket. Aztán fokozatosan
emelni fogom a koncentrációt, hogy kialakuljon a függőség. És ha ez megtörtént… akkor jöhetnek a tiszta békák!
– Utána pedig a gyötrelmes halál – ábrándozott Jiliac. – Vagy az agykárosodás. Nem is tudom, melyiknek örülnék jobban.
Jabba előrehajolt.
– Azt mondom, csináljuk meg! Ez a terv minden tekintetben életképes.
– Mondja meg, hova küldjem a fizetsége első részletét, és máris átutalom – mondta lelkesen Jiliac.
Teroenza tekintete mohón felcsillant.
– Jobban örülnék neki, ha kreditek helyett műtárgyakat kapnék. A feltűnést kerülendő… Ha pénzre lesz szükségem, majd eladok a
gyűjteményemből.
– Nagyon ravasz – helyeselt Jiliac. – Állítson össze egy listát azokról a tárgyakról, amiknek örülne. Ha nem sikerül fellelnünk valamelyiket,
pénzt teszünk letétbe helyette, de természetesen mindent el fogunk követni, hogy megkapja az óhajtott műtárgyakat.
– Kitűnő – bólintott Teroenza. – Megegyeztünk.
– Akkor igyunk rá – kiáltotta Jabba. – A szövetségünkre és Aruk halálára.
– Igyunk! – visszhangozta Teroenza, magasra emelve egy díszes csészét. – A gyűjteményem gyarapodtával elég gazdag leszek ahhoz, hogy
külön vérdíjat tűzhessek ki Han Solo fejére. Olyan magasat, hogy a galaxis minden fejvadásza a nyomába eredjen.
– Aruk halálára! – dörögte Jiliac, megemelve a csészéjét.
– Aruk halálára! – bömbölte Jabba.
Teroenza habozott egy pillanatig, aztán elszántan csatlakozott az előtte szólókhoz:
– Aruk halálára. És a Solóéra!
Miután Teroenza elment, hogy a Dragon Pearl titokban visszaszállítsa az Ylesiára, Jabba és Jiliac nekiláttak kidolgozni a stratégiájukat. Ha
Aruk már nem fog akadályt jelenteni, tervezték, akkor fokozatosan átveszik az ylesiai vállalkozás irányítását. Egyenként kiiktatják a Besadii
kulcsfiguráit, míg a klán szép lassan el nem tűnik a süllyesztőben.
A gondolat mindkettőjüket jókedvre derítette.
A jó hangulatuk azonban nem tarthatott sokáig. Lobb Gerido jelent meg, hogy kezét tördelve közölje:
– Excellenciás hölgyem és uram, az önök Regolith Prime-i kémje az imént küldött el nekünk egy videoüzenetet. Nyugtalanító híreket kapott
a Birodalmi Központból. A pilóta rögzítette. Ha lennének szívesek bekapcsolni a holovetítőt…
Jiliac megtette. A levegőben a helyi kormányzó Sarn Shild alakja jelent meg, mögötte pedig a Birodalmi Központ, az egykori Coruscant
ismerős látképe. A felvétel egy korábbi sajtótájékoztatóról készülhetett.
– Belső és Külső Peremvidékek polgárai! – mondta komor arccal a kormányzó. – A mi fenséges és bölcs Császárunk egy újabb lázadást
volt kénytelen levetni a Birodalom térségében. Gaz lázadók a szektorunkból származó fegyvereket használva megtámadtak egy birodalmi
létesítményt a Rampa II-n, lemészárolva, illetve súlyosan megsebesítve számos birodalmi katonát. A Császárunk válasza gyors és határozott
volt. A lázadókat utolérték és elfogták. A harcoknak számos ártatlan civil is áldozatául esett, amikor a lázadó kutyák vad ámokfutásba kezdtek.
Ez így nem mehet tovább!
A Császárunk éppen ezért felkéri minden lojális szektor vezetőit, hogy segítsenek elvágni a lázadók utánpótlási vonalait. Büszkén
jelenthetem ki, hogy a Császár szerény személyemet jelölte ki ennek a feladatnak a koordinálására. Mindannyian tudjuk, hogy a legtöbb illegális
fegyver és kábítószer a hutt szektorból származik. Hogy ezt megváltoztassuk, felhívással fordulok a szektorunk minden egyes lakójához:
segítsenek véget vetni a bűnözésnek. Kellő támogatás esetén ígérem, hogy szétzúzom az illegális kereskedelmet, és térdre kényszerítem a hutt
bűnbandák vezéreit! – Shild egy pillanatra elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy a huttoknak nincs térdük. – Khm… jelképesen, természetesen.
Hogy ezt elérhessem, a Császár felhatalmazott minden rendelkezésünkre álló eszköz bevetésére. A huttok egyszer s mindenkorra meg
fogják tanulni, hogy a Birodalom törvényei reájuk is ugyanúgy vonatkoznak, mint mindenki másra. – Ökölbe szorította a kezét, és katonásan
befeszítette a karját. – Újra rend és törvény fog uralkodni a területeinken!
A hologram elhalványult. A két hutt szótlanul egymásra nézett.
– Ez nem jó, nénikém – mondta hosszú hallgatás után Jabba.
– Egyáltalán nem, unokaöcsém – értett vele egyet Jiliac. Halkan elkáromkodta magát. Honnan veszi Shild magának a bátorságot, hogy ilyen
nyíltan szembeszálljon velünk?
– Nyilvánvalóan Palpatine-tól sokkal jobban fél, mint tőlünk – vélte Jabba.
– Akkor tudatnunk kell vele, hogy tévedésben van mondta komoran Jiliac. – Nem hagyhatjuk, hogy a Császár és nyamvadt talpnyalói
irányítsák a Nal Huttát.
– Valóban nem – bólogatott Jabba.
Jiliac elmerengett egy pillanatra.
– Ugyanakkor, kompromisszumként…
 – Hallgatlak, nénikém.
– Talán nem ártana kiegyeznünk Shilddel. Megkapja a Nar Shaddaat és a csempészeket. Úgyis találunk másokat a helyükre.
Jabba megnyalta ajkatlan szája szélét, és elégedetten csettintett, mintha valami nagyon finom ízt érzett volna rajta.
– Szeretem az észjárásodat, nénikém.
– Üzenetet kell küldenünk Shildnek – döntötte el Jiliac. És ajándékokat. Drága ajándékokat, hogy felkeltsük az érdeklődését. Tudod,
mennyire kapzsi. Biztosan érdekelni fogja az ajánlatunk.
– Biztosan – helyeselt Jabba. – De ki fogja elvinni neki az üzenetet?
Jiliac elgondolkodott ezen, aztán hatalmasan elvigyorodott.
– Már tudom, ki lesz az.
9. fejezet
Játékszerek
Han Solo tátott szájjal állt Jiliac előtt.
– Hogy mi? – kérdezte bambán.
– Vigyázzon, Solo kapitány – figyelmeztette Jabba. – Beszéljen tisztelettel Lady Jiliackal.
Han rá se hederített.
– De… de… de… – dadogta – ez őrültség! Ez ugyanaz, mintha arra kérne, hogy nyomjak egy sugárvetőt a fejemhez, és húzzam meg a
ravaszt! Mindannyian hallottuk, hogy mit mondott Shild a csempészekről. Ha elkerülte a figyelmét, fenséges asszonyom, én csempész vagyok.
És ha besétálok Shild palotájába, hogy átadjam neki az ajándékait és az üzenetet, akkor az lesz az utolsó utam, amit szabad emberként teszek.
Nem! Nem vállalom!
Önmagát is meglepte a vehemencia, amellyel a rettegett hutt vezérek előtt beszélt, de Jiliac kérése felnyomta benne a pumpát. Mégis kinek
képzelik ezek magukat?
– Solo kapitány! – Jiliac nem látszott sértődöttnek Han szavai és hangneme miatt. – Higgadjon le! Új ruhát és személyazonosságot kap
tőlünk, mindenből a legjobbat, és az egyik futárhajónkon megy. Senki nem fogja tudni, hogy maga Han Solo, a csempész. Számukra maga egy
Nal Hutta-i diplomata lesz, akit azért küldtünk, hogy átadja az üzenetünket és az ajándékainkat.
Han vett egy mély lélegzetet. Ez esetben talán…
– Mennyit ér önöknek, hogy Shild megkapja az üzenetüket? – kérdezte.
– Tízezer kreditet – felelte szemrebbenés nélkül Jiliac.
Han megdöbbent. Ez rengeteg, és csak azért, hogy elrepüljek a Coruscantra és vissza! Kérdőn Csubakkára nézett.
– Te mit gondolsz, pajtás?
Csubit ugyanannyira megdöbbentette az ajánlat, mint őt, az összeg hallatán azonban ő is mindjárt más fényben látta a küldetést. Morogva
megjegyezte, hogy ennyi pénz birtokában már nekiláthatnának egy saját hajóra gyűjteni, ugyanakkor Han az, aki vásárra viszi a bőrét, ezért
neki kell döntenie.
A koréliai elrévedt egy pillanatra, aztán közölte:
– Tízezerért elvállalom. De előre kérem a pénzt.
Jabba tiltakozni akart, Jiliac azonban leintette.
– Rendben, kapitány. Tízezer előre. Mikor indul?
– Ha még ma megszerzik nekem az új igazolványt, akkor holnap – felelte Han.
– Meglesz – ígérte Jiliac.
A hutt vezér állta a szavát. Másnap reggel Han megkapta a kiváló minőségű hamis igazolványt, amelyben mint “Jobekk Jonn” hutt
diplomata szerepelt. A futárhajó, a koréliai építésű Quicksilver is gyors, megbízható járműnek ígérkezett, az új öltöny pedig, amelyről Jiliac
szintén nem feledkezett meg, jobb volt, mint amit Han valaha is érintett, és a legutolsó divat szerint szabták finom tomuonszövetből.
Csubi javaslatára Han a Coruscantig tartó út alatt rövid szakállat növesztett. Amikor aztán kikötöttek a Birodalmi Központ számtalan
űrállomásának egyikében, Han hátranyalta a haját – és még maga is elcsodálkozott rajta, hogy mennyire másként néz ki. Elegáns, szürke
öltönyével egészen úgy nézett ki, mint egy irodakukac.
– Meztelennek érzem magam a sugárvetőm nélkül – panaszolta Csubinak–, de a Coruscanton, akarom mondani a Birodalmi Központban
tilos fegyvert viselni. Emellett, ha jól sejtem, a diplomaták amúgy sem viselnek fegyvert.
Csubi bánatosan megjegyezte, hogy Han már nem elég csapzott az ő vuki szemének. Olyan lapos és sima, mint egy folyami kő.
– Hidd el, pajtás, már alig várom, hogy újra önmagam lehessek – vigasztalta Han.
Azzal fogta az ajándékokat és a Jiliac, valamint a hutt kormány üzenetét tartalmazó holokockát, s az első űrsiklóval lement a felszínre.
Most, hogy annyi idő múltán újra a birodalmi fővárosban volt, megrohanták az emlékek. Többnyire kellemetlen emlékek voltak. Bria a
Coruscanton hagyta el; itt kergette meg a tetőkön Garris Shrike; és itt tartottak a tárgyalását, a birodalmi haditengerészet főparancsnokságán.
Sarn Shild címét nem kellett kinyomoznia, megtették azt helyette Jiliac kémei. Shildnek több világban is volt rezidenciája, pillanatnyilag
azonban a Birodalmi Központban tartózkodott, ahol a Birodalom rendjével és törvényeivel foglalkozó konferenciákon adott elő.
Han elment a megadott címre – egy luxuslakás volt, a bolygó egyik legelegánsabb épületének a tetején –, és miután átesett a biztonsági
ellenőrzésen, átadja az ajánlólevelét a komornyiknak, egy idős férfinak, és leült az előszobában. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne
pattanjon fel, és ne kezdjen el fel-alá járkálni.
Miután Han közel háromnegyed órát várt, a komornyik újra megjelent.
– A gazdám csak néhány percre tudja fogadni – közölte. Este a Velga Prime-ra utazik.
Ez kedves, gondolta Han. A Velga Prime a galaxis egyik legpazarabb luxuskisbolygója volt.
Han követte a komornyikot a hatalmas lakás folyosóinak útvesztőjén át. Menet közben automatikusan megjegyezte az útvonalat, hogy
szükség esetén el tudjon menekülni. Végül a komornyik betessékelte egy irodába, amely nagyobb volt, mint Han Nar Shaddaa-i lakása.
– Jobekk Jonn úr a Nal Huttáról, excellenciás uram – jelentette be az idős komornyik.
 Sarn Shild magas, sápadt férfi volt, olajozott fekete hajjal és keskeny, rövid bajusszal. Karcsú, már-már törékeny testéhez hófehér,
hihetetlenül hosszú, hidegnek látszó kezek és ujjak tartoztak. Éppen olyan volt, amilyennek egy aszkétát képzel el az ember.
A kormányzó egyik fülcimpáján egy fekete kraytsárkány gyöngyből készített fülbevaló sötétlett, de ez volt az egyetlen ékszer, amit a férfi
viselt.
Csontujjaival ridegen egy üres szék felé intett.
– Sajnos, nem sok mondanivalónk lehet egymásnak, Jonn. Tudom, hogy a huttok mindig is… nagylelkűek voltak irántam, de a Császár
akarata világos. Meg van kötve a kezem.
– Azért ne siessük el, excellenciás uram – mondta Han, gondosan ügyelve minden egyes szóra és minden hang súlyára. Öntudatlanul
elővette a flottánál töltött évek szókincsét. Biztos vagyok benne, hogy érdekesnek fogja találni a huttok üzenetét és felajánlását. Előadhatom?
Shild kurtán bólintott. Han óvatosan az asztalra helyezte a csomagot.
– Kérem, nyissa ki! – mondta a kormányzónak.
– Rendben – adta be a derekát Shild. Kinyitotta a dobozt, és abból, ahogyan a tekintete felcsillant, Han tudta, hogy a hutt vezérek eltalálták
az ízlését.
Egy színezüst pipa, féldrágakövekkel kirakva. Egy miniatűr holovetítő, akkora, hogy az ember akár a tenyerébe is vehette. Egy aranyból és
platinából készült nyakék, corusca kövekkel díszítve.
– A feleségének, uram – búgta Han.
– Igen, ez tetszeni fog neki – motyogta a kormányzó. Elolvasta a retinamintájára kódolt holokocka-üzenetet, és komoran összeráncolta a
homlokát.
– Nézze, Jonn – pillantott Hanra –, én szívesen nyújtanék biztosítékokat a huttoknak, de mint már említettem, nem tehetem. A Császár
felszólította a Birodalom összes világának a kormányait, hogy vessenek véget mindenfajta illegális tevékenységnek a szektoraikban. A hutt
szektorért én felelek, és sajnos, a huttok hírneve olyan rossz, hogy egyszerűen nem fedezhetem őket. Azt ellenben megígérhetem nekik, hogy
nem lesz fegyveres megtorlás a Nal Huttán, ha együttműködnek velünk.
– Együttműködnek? Milyen értelemben?
– Ha mindent megtesznek azért, hogy hűséges, törvénytisztelő polgárai legyenek a Birodalomnak.
Azt szeretném én látni gondolta gúnyosan Han.
– És mi lesz a Nar Shaddaaval? – kérdezte, látszólag közönyösen. Mint a Nal Hutta “diplomatája”, nem mutathatta, mennyire aggódik a
Csempészek Holdjáért.
– A Nar Shaddaaval fogunk példát statuálni – árulta el neki Shild. – Kifüstöljük azt a patkányfészket.
Han nyelt egyet. Te jóságos ég, most mi lesz velünk?
Shild megrázta a fejét.
– Most pedig, attól tartok, el kell búcsúznunk egymástól. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett utaznia ezért a rövid beszélgetésért, de én már
figyelmeztettem a hutt gazdáit, hogy nem engedhetek ebben a kérdésben.
Shild felállt, és Han kénytelen volt ugyanezt tenni.
– Sarn? – hallatszott egy hang a szomszédos szobából. Han megdermedt. Az a hang!
– Itt vagyok, drágám – kiáltott vissza Shild. – Épp ki akartam kísérni a Nal Hutta követét.
Egy mosolygós nő jelent meg az ajtóban.
– Sarn, drágám, sietnünk kell. Az űrkomp már fent van a tetőn. Soká leszel kész?
Han megfordult, és belenézett a szemébe. Hat év óta először.
Bria Tharen. Ezúttal biztos volt benne. Bria állt előtte, hosszú, mélyen kivágott selyemruhában. A lágy esésű selyem éppen olyan türkizkék
volt, mint a szeme. Elbűvölően gyönyörű volt benne.
Ahogy felismerte Hant, pislogott egyet, a mosoly azonban nem hervadt le az ajkáról.
Jól csinálja, gondolta Han, nem úgy, mint én. Szerencséjére a kormányzó éppen Briára nézett, így nem vehette észre, mennyire
megdöbbent. Han gyorsan összeszedte magát, udvariasan és semlegesen mosolygó maszkká torzítva arcát.
– Jobekk Jonn a Nal Huttáról – mutatta be a kormányzó Briának. – Ő pedig az… unokahúgom, Bria.
Hant csak a szabakkasztalnál eltöltött évek mentették meg. Ahogy Bria kinyújtotta a kezét, rekedt hangon közölve, mennyire örvend, Han
faarccal megfogta, és csókot lehelt rá.
– Részemről a szerencse. Shild, ön rendkívül szerencsés ember, hogy ilyen bájos… unokahúga van.
Bria elpirult a gúnyos megjegyzés hallatán.
– Ön ismerős nekem, uram – mondta hűvösen. – Nem láthattam már valahol?
Han tudta, hogy a lány csak ugratni akarja.
– Talán egy körözési poszteren – mormogta, olyan halkan, hogy Shild nem hallhatta.
Még egyszer csókot lehelt Bria kezére, majd elengedte noha legszívesebben magához rántotta volna –, és meghajolt Shild előtt.
– Köszönöm, hogy fogadott, excellenciás uram.
Azzal megfordult, és határozott léptekkel elhagyta az irodát.
Később, még ugyanezen az éjszakán, Bria Tharen a fülkéjében feküdt, a kormányzó jachtján, és a párnáját itatta. Valahányszor felidézte
maga előtt Han vádló tekintetét, üvölteni, vonítani támadt kedve.
Nyilvánvaló volt, hogy Han a legrosszabbra gondolt – arra, hogy Shild ágyasa. Zokogás rázta meg a testét. Végül is ezt kellett hinnie. Ezért
tartotta maga mellett Sarn Shild.
Pedig a kormányzó valójában nem is szerette a nőket. Bria csak arra kellett neki, hogy mutogassa, mint egy trófeát, az igazolását annak,
hogy minden rendben van nála. Bria pedig vezette a háztartását, elkísérte az útjaira, és meghallgatta, ha Sarn beszélgetni akart. Egyszóval
megosztotta vele a napjait.
De nem az ágyát. Ez volt az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette ezt a megbízatást.
Most viszont… most Han meglátta őt, és rögtön a legrosszabbra gondolt. Ezt pedig semmi nem ellensúlyozhatta, bármennyi információt
tudjon is meg Sarntól és adjon tovább a Lázadóknak.
 A párnája egészen átázott. Bria megfordította, aztán csak feküdt, és a sötétséget bámulta hüppögve.
Han… Han…
10. fejezet
Felsőbb parancs
Felszállás előtt Csubakka úgy döntött, jobb lesz, ha a visszaúton ő vezeti a Quicksilvert. Han egyszerűen borzalmas hangulatban volt. Csak
ült a pilótafülkében, magába roskadva, és ha éppen nem a hipertér csillagcsíkjait bámulta révetegen, akkor is csak panaszkodott vagy gúnyos
megjegyzéseket tett.
Semmi se volt jó neki. Az étel, a hajó, az, ahogyan Csubi valójában kifogástalanul – a Quicksilvert vezette, a huttok mohósága… Barmiról
próbált is beszélgetni vele a vuki, neki csak negatív megjegyzései voltak a témáról.
Először azóta, hogy sorsa összehozta a koréliaival, Csubakka azon tűnődött, nem az lenne-e a legtisztességesebb, ha megszegné hűségi
ígéretét. Mert sokkal tisztességesebb lett volna, mint mondjuk megölni azt, akinek hálával tartozik…
– Ez a teknő lassabb, mint egy ezeréves hutt – morogta Han. – Persze, ekkora hajtóművekkel… Gondolod, hogy gyorsabb lenne, ha
kimennék, és megtolnám hátulról?
Csubakka nyelt egyet, és nem mondta, hogy hálás lenne érte. Ehelyett inkább megjegyezte, hogy már nincs is olyan messze a Nar Shaddaa.
– Legfőbb ideje – zsörtölődött Han. Felpattant, és idegesen fel-alá kezdett mászkálni. Tehetetlen dühében térdig koptatta volna a lábát, ha
egy alkalommal nem felejti el idejében behúzni a nyakát. De elfelejtette, és az alacsonyan húzódó cső nem tért ki az útjából. Han – mi mást
tehetett volna – szitkok újabb áradatát zúdította a már így is porig alázott hajóra.
Amikor aztán ismételni kezdte magát, morogva befogta a száját, és visszaült a helyére.
– Visszavisszük ezt a roncsot a huttoknak, aztán irány a Csempészmenedék. Már ha a Br… – Képtelen volt kimondani a nevet. – …ha az
az átkozott tragacs nem fog éppen az aszteroidamező közepén lerobbanni.
Csubakka megkérdezte, miért mennek a Csempészmenedékre. Nem örülne, ha összefutnának Wynnivel, tette hozzá.
– Nézd, pajtás – felelte cinikusan Han –, ha még nem esett volna le, akkor most elmondom neked: a Nar Shaddaanak vége. Fogadni
mernék, hogy Sarn Shild már mozgósította a Teth körül állomásozó csapatait.
– Milyen “csapatait”? – akarta tudni Csubakka.
– Ó, ezt sem tudtad? Minden kormányzónak saját “békefenntartó” különítménye van. – Han hanyagul a vezérlőpultra vetette a lábát.
Csubakka megkönnyebbülten konstatálta, hogy nem taposott rá a “LASSÍTÁS” gombra. – Biztos vagyok benne, hogy Shildnek is van. Talán
nem. az övé a legjobb flotta, de a Nar Shaddaa ellen bőségesen elég lesz.
Csubakka zavarban volt. Miért ne lehetne Sarn Shildé a legjobb flotta?
– Mert így működik a birodalmi flotta. Mivel a hutt szektor kint van a Peremen, messze a “civilizációtól”, ami ugye számukra egy a
Coruscanttal, mérget vennék rá, hogy Sarn Shild a legöregebb hajókat és fegyvereket kapta, míg az új cuccok nyilván a Rampa 1-re és 2-re
mentek.
– Rampa 1? – kérdezte Csubakka. Azt hitte, csak a Rampa 2-n vannak villongások.
– Eleinte így volt, aztán a Rampa 1 lakói meghallották, mi megy odaát, és ők is mozgósították magukat – tájékoztatta Han.
Csubi erre megjegyezte, hogy gyűlöli a Birodalmat, amely rabszolgasorba taszította a népét, és azt kívánja, bárcsak segíthetne a
megdöntésében.
Han lemondóan legyintett.
– Kár a gőzért, pajtás. Palpatine-nak annyi csillagrombolója van, hogy a számukat sem tudja. Minden birodalomellenes lázadás halálra van
ítélve.
A vuki más véleményen volt. Úgy vélte, előbb vagy utóbb el fog jönni az idő, amikor a Császár rabigája alatt nyögő világok egyesíteni fogják
erőiket.
Han szomorúan megingatta a fejét.
– Soha nem fog megtörténni, Csubi. Vagy ha mégis, akkor sem lesz esélyük. Ahogy a Nar Shaddaanak sincs.
Csubi erre közölte, hogy márpedig a vukiknak nem szokásuk megfutamodni a harc elől. Nem akar Han inkább szembeszállni a
birodalmiakkal? A csempészeknek rengeteg hajójuk van, és sokkal jobb pilóták és lövészek, mint a birodalmiak. Talán visszaverhetnék Sarn
Shild csapatait.
Han csak nevetett rajta.
Csubi sértődötten elővillantotta a fogait, és rámordult a társára.
Han riadtan felült. Csubi ritkán volt indulatos vele, és a vukik haragját jobb volt komolyan venni.
– Hé, azért nem kell így felkapni a vizet! Én nem tehetek róla, hogy a Nar Shaddaanak semmi esélye! Nem az én hibám!
Csubi halk torokhangon felmordult.
– Jól van, jól van – csitította Han. – Tájékoztatni fogom őket, hogy időben elmenekülhessenek. Beszélek Makóval, amint jelentést tettem
Jiliacnál, rendben?
Csubakka lecsendesedett, de azért még elmormogott egy panaszos megjegyzést.
– Hogy érted azt, hogy nehéz kijönni velem? – kérdezte sértődötten Han. – Szerintem nagyon is rendes fickó vagyok!
Csubakka válasza rövid volt és lényegre törő. Han elvörösödött.
– Mit értesz azon, hogy ez csakis egy nő miatt lehet? Honnan veszed?
Csubi elvakkantott egy egész sor okot, majd azt is hozzátette, hogy szerinte ki lehet az illető hölgy.
Han káromkodott és zsémbelődött, aztán a tenyerébe temette az arcát, és hangosan felnyögött.
– Igazad van, Csubi – motyogta. – Ő volt az. Bria. Sarn Shilddel. Nem akartam hinni a szememnek. Hogy tehette?
Csubakka megjegyezte, hogy a látszat néha csal.
Han határozottan megrázta a fejét.
– De nem ezúttal – felelte elcsukló hangon. – “Drágám”-nak szólította Shildet.
 A vuki azon tűnődött, vajon Bria hozzáment-e a kormányzóhoz.
– Biztosan nem. Shild úgy mutatta be nekem mint az unokahúgát. – Az arca eltorzult az indulattól. – Egyszerűen nem akarom elhinni! Ez
olyan… ez olyan undorító!
Csubakka vigasztalni próbálta. A gondolkodó élőlények, mondta, nem mindig tehetik, azt, amit szeretnének, sőt gyakran kell olyasmihez
folyamodniuk, amit egyáltalán nem akarnak. Talán Bria esetében is voltak ilyen kényszerítő körülmények.
Han mosolyt erőltetett az arcára.
– Kösz, pajtás. Bárcsak hinni tudnám, hogy tényleg így van. De… – Megrázta a fejét, és mély hallgatásba burkolózott.
Az út további részében Csubinak nem kellett epés megjegyzéseket hallgatnia.
A leszállás után Han Jiliachoz és Jabbához sietett. A két hutt nem örült a hírnek, hogy Sarn Shild többé már nem fizetett emberük.
– Elemezni fogjuk a helyzetet, és megpróbálunk információkat szerezni arról a flottáról – mondta Jiliac. – Két óra múlva jöjjön vissza,
kapitány.
Han nem örült neki, de azért közölte, hogy rendben. A tízezer kreditért, amit kapott, ez a kis túlóra igazán nem volt nagy kérés. Emellett két
óra alatt bőven ráért megkeresni Makót, hogy megossza vele a híreket.
Makót még jobban felkavarták a hírek, mint a két huttot.
– Ne kürtöld szét, Han! – kérte a barátját. A ponyvatetőktől tarkálló utca felé intett. – Ha Nar Shaddaa lakói megtudják, mi készül, kitör a
tömeghisztéria.
– De ha óvatosan fogalmaznánk, esetleg biztonságosan evakuálni lehetne… – reménykedett Han, Mako azonban leintette.
– Semmi esély rá, kölyök. Túl sokan vannak, akiknek nincs hová menniük. Ott van például Jarik. Nem ő az egyetlen, aki Nar Shaddaa
utcáin nőtt fel. Millióan vannak. És ha megtudják, hogy a halál vár rájuk… mert a birodalmiaktól másra nem számíthatnak.
Han elkeserítőnek találta a helyzetet. Örült neki, hogy Csubakkával van egy hajójuk, amellyel bármikor elhagyhatják a holdat – sőt még
Jarikot is magukkal vihetik, ha a szükség úgy hozza –, de mi lesz másokkal? Azokkal, akik nem tudnak elmenekülni a veszély elől? A Nar
Shaddaa pajzsai nem sokáig fogják bírni.
Han szinte maga előtt látta a birodalmi turbólézerek által romba döntött, lángoló épületeket, a rémületükben egymást taposó lakókat, a sikító
gyerekeket… Rodiaiak, sullustiak, twi’lekek, vukik, gamorraiak, bothaiak, chadra-fanok… és a többi. Az emberekről nem is beszélve.
Rengetegen voltak. A koréliai szektor tele volt emberekkel.
Han meglehetősen zaklatott lelkiállapotban jelentkezett Jiliacnál.
A hutt vezér se volt rózsás hangulatban.
– Amit mondott, igaz. Kapcsolatba léptünk a tethi kémeinkkel, és ők megerősítették, hogy Sarn Shild csapatösszevonást rendelt el a
térségben. Mivel a flotta egyes egységei kint vannak járőrözni, bele fog telni egy hétbe, vagy talán kettőbe, mire összegyűlnek, aztán újabb
néhány napba, hogy felkészüljenek a Nal Hutta elleni támadásra. Már meghoztuk az intézkedéseket Nal Hutta védelmének a megerősítésére.
A Nal Hutta. De mi lesz a Nar Shaddaaval?, tűnődött Han. Nagyon is elképzelhetőnek tartotta, hogy a huttok cserbenhagyják a
Csempészek Holdját és annak lakóit. Ezeknek az önző lényeknek a saját biztonságukat és az anyabolygójukat leszámítva semmi nem volt elég
fontos.
– Megtudtuk, hogy Shild flottája egy bizonyos Winstel Greelanx admirális parancsnoksága alatt áll. Maga birodalmi tiszt volt, kapitány.
Ismeri őt?
– Nem – felelte Han. – Még soha nem hallottam ezt a nevet, de ez semmit nem jelent. A birodalmi flotta hatalmas.
– Ez igaz – ismerte el Jiliac. – A kémeink jelentették, hogy bár Greelanx admirális hozzáértő tiszt, nem érzi magát kellőképpen megfizetve.
A múltban többször is irányított vámrazziákat, és nemegyszer előfordult, hogy megfelelő fizetség ellenében elnéző volt a csempészekkel
szemben.
Hant nem lepték meg a hallottak. A birodalmi tisztek elég rosszul voltak megfizetve, és nem egy olyan tiszttársa volt, aki örült volna, ha
megvesztegetik.
– Ennek okán szeretnénk, ha maga, kapitány, felkeresné őt – folytatta Jiliac. – Szeretnénk, ha tárgyalna vele a nevünkben.
– Én? – Han még sok mindent szeretett volna csinálni, de besétálni egy birodalmi flotta közepébe… azt nem! Ráadásul egy birodalmi tiszt
megvesztegetése, mi több, egyáltalán ennek megkísérlése halálbüntetést vont maga után. – De…
– Magában van minden reményünk, Solo kapitány – mondta Jiliac.
– De…
– Semmi de, Han fiam – szólalt meg hátborzongatóan nyájas hangon Jabba. – Ha valakinek sikerülhet, az maga, hiszen birodalmi tiszt volt.
Szerzünk magának egyenruhát, hamis parancsleveleket és katonai azonosító kártyát. Bejuttatjuk Greelanx admirálishoz, hogy átadhassa neki
“apró” ajándékunkat. Maga beszéli a nyelvüket, Han. Tudni fogja, mivel veheti rá, hogy elfogadja az ajánlatunkat.
– A kreditekkel, ez nem kétséges – mondta Han. – Rengeteg kredittel.
– A Nal Hutta minket bízott meg ennek a feladatnak a végrehajtásával – közölte Jiliac. – A pénz nem jelenthet akadályt.
– De… – Han gondolatban végigpörgette a lehetőségeket – azt mégsem várhatják el tőle, hogy ne támadjon. Ha nem hajtja végre a
kormányzó parancsát, hadbíróság elé állítják, nekünk pedig a nyakunkra küldenek egy még nagyobb flottát.
– És a következő admirálist már lehet, hogy nem tudjuk… meggyőzni – bólogatott busa fejével Jiliac. – Éppen ezért szeretnénk, ha
Greelanx admirális továbbra is a helyén maradna. Valami módon csak el tudja intézni, hogy a flottája vereséget szenvedjen.
Han összevonta a szemöldökét. Az akadémiai évek végig arról szóltak, hogy miként kell a Birodalomnak dicsőséges győzelmeket kivívni.
– Nem tudom… – mondta bizonytalanul.
– Ha mondjuk az admirális olyan pozíciókba állítaná a hajóit, hogy azok ne tudjanak szabadon lőni, vagy valami ehhez hasonló? – tűnődött
fennhangon Jiliac. – Mi, huttok nem igazán értünk a hadászathoz, kapitány. Hogyan érhetnénk el a célunkat? A flotta vereségét, anélkül hogy
Greelanx elvesztené a hitelét.
– Nos… – Han fantáziája mozgásba lendült – talán rávehetnénk, hogy adja el nekünk a támadás tervét. Ha az a kezünkben lenne, a
megfelelő helyekre állíthatnánk a hajóinkat, hogy egy kis vagy inkább egy nagy adag szerencsével legyőzzük a flottát, Vagy megfutamítsuk
őket, ha megfelelő összeg ellenében Greelanx vállalja a gyors visszavonulást.
– Milyen körülmények között nem lenne szabad megkísérelnünk ellenállni a flottának? – kérdezte Jiliac.
 – Ha a flottának van Victory vagy ami még rosszabb, Birodalmi osztályú csillagrombolója, akkor semmi esélyünk. A Császár azonban
szereti az említett hajókat a közelében tartani, így ide, a Peremvidékre általában a régebbi típusok jutnak. Úgyhogy talán mégsem olyan
reménytelen.
Jabbát szemmel láthatóan lenyűgözte Han tájékozottsága.
– Még egy ok, hogy maga menjen, Han fiam. Jobban fel tudja mérni a kormányzó flottájának az erejét, mint bárki.
Han Csubakkára nézett. Anélkül, hogy megkérdezte volna a vukit, tudta a választ: Csubi bármire képes lenne, bárhová elmenne, ha azzal
segíthet a világon, amely otthont nyújtott neki. Hannak eszébe jutott Shug műhelye, a barátaival ott töltött kellemes órák… és újra maga elé
képzelte a lángoló épületeket, a kormos falakat, a rémületet. Döntött.
– Rendben van. Elmegyek, és beszélek Greelanxszel.
– Tudatosítsa benne, hogy ez egy olyan ajánlat, amit épeszű ember nem utasíthat vissza – mondta Jiliac. – Dúsgazdaggá tesszük.
– Megteszek mindent, ami tőlem telik – ígérte Han.
– Mikor indul? – kérdezte Jabba. – Az időnk fogytán.
– Szerezzék meg az egyenruhát és az okmányokat, és még ma este útnak indulok – felelte Han. – Csak egy hajvágásra van szükségem.
Fura érzés újra egyenruhában lenni, állapította meg Han, amikor három nappal később besétált a tethi birodalmi bázisra. A kék-vörös
hadnagyi rangjelzéssel ellátott szürke egyenruha új volt és kényelmetlen, akárcsak a csizmája, amelyet – ellentétben régi kedvencével – még
nem volt ideje betörni. Ráadásul a csizma egy hajszálnyival kisebb volt a kelleténél, így enyhén be kellett görbítenie a lábujjait. Mindezek
ellenére igyekezett nem feszengeni új öltözékében, ami reményei szerint sikerült is neki. A kapunál posztoló őr mindenesetre olyan unottan
nézett rá, mint egy megszokott, kopott bútordarabra. Beszkennelte az igazolványt, a rend kedvéért rápillantott a parancslevélre, aztán tisztelgett,
és jelezte, hogy szabad az út.
Han azt az űrkompot kereste, amely az admirális parancsnoki hajójára, az Imperial Destiny rombolóra szállította a tiszteket és a legénység
többi tagját, akiknek ezekben a percekben jártak le az eltávozás utolsó percei. A következő egy hétben a felkészülés várt rájuk – felkészülés a
hutt világ elleni támadásra. A bolygó felé közeledve Han alaposan szemügyre vette a flottát. Greelanxnek három rombolója volt – az Imperial
Destiny, a Pride of the Senate és a Peacekeeper – négy nehézcirkálója, plusz közel húsz járőrhajója, köztük két Carrack osztályú
könnyűcirkáló. És persze egy rakás TIE-vadász a nagyobb hajók bendőjében.
Ez éppen elég volt ahhoz, hogy letarolják vele az egész Nar Shaddaa felszínét, ugyanakkor kevesebb, mint amire Han számított. Han nem
látott egyetlen csillagrombolót sem, és valószínűleg nem is volt, különben nem az Imperial Destiny lett volna Greelanx parancsnoki hajója.
Han megtalálta az űrkompot, és beállt a sorba a többi tiszt mögé. Most, hogy újra egyenruhában volt, peckesebben mozgott, kihúzott háttal,
magabiztos léptekkel, előreszegezett tekintettel. Pontosan úgy, ahogyan azt egy birodalmi tiszttől elvárták.
A fiatal tisztek felözönlöttek a kompra, és fegyelmezetten beszíjazták magukat az ülésekbe. Hant a szomszédja egy néma, mosolygós
bólintással üdvözölte. Han viszonozta a köszönését. A romboló személyzete tizenhatezer-kétszáznégy főt számlált, így nem jelenthetett gondot,
hogy valaki nem ismeri “Stevv Manosk” hadnagyot.
Az út csendesen telt, Han útitársának a hortyogását leszámítva. A fickó most igyekszik bepótolni azt, amire eddig nem hagyott időt
magának, vigyorgott Han.
A Destiny dokkjában Han megkereste a legközelebbi szabad komputerterminált, és lehívta a hajó vázlatos tervrajzát. Nem kellett attól
tartania, hogy valaki ezt gyanúsnak találhatja: a romboló egy kisebb város volt, bárki eltévedhetett benne.
Oda megyünk… negyedik szint, harmadik szakasz…
Megkereste a turbólifteket, és beszállt az egyikbe. A következő szinten egész seregnyi birodalmi tódult be, a falhoz lapítva Hant. Egyikük, az
ajtónál álló ismerősnek tűnt… de nemcsak tűnt, hanem Han rémületére az is volt.
Tedris Bjalin, az a fiatal hadnagy aki a parancsára megfosztotta Hant a rangjelzéseitől! Han a sarokba húzódott, egy nála magasabb férfi
háta mögé, és keresztbe fonta az ujjait, hogy Tedris ne forduljon hátra. A hadnagy nem fordult meg, és a következő szinten ki is szállt.
Han mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Ez hihetetlen. Most léptem a fedélzetre, és máris összerohanok egy ismerőssel! De végül is
semmi rendkívüli nem volt ebben. Tedris a Külső Peremvidékről származott, így érthető volt, hogy ide helyezték ki, ahol jól ismert minden
fontosabb útvonalat. Remélem, ezzel a meglepetések le vannak tudva, reménykedett Han.
A negyedik szinten megkereste a hármas szakaszba vezető folyosót, és végigment rajta. A parancsnoki szoba a folyosó végén helyezkedett
el. Han megállt az ajtó előtt, vett egy mély lélegzetet, és megtapogatta a zsebét. Az ajándék, egy értékes és gyönyörű platinagyűrű, hatalmas,
hibátlan bothai kővel a közepén, a helyén volt.
Az előszobában egy ezüstös droid ült egy íróasztal előtt, és szemmel láthatóan adatrögzítést végzett. Ahogy Han belépett, a droid felnézett.
– Segíthetek valamiben, hadnagy?
– Beszélnem kell Greelanx admirálissal – felelte Han.
– Bejelentkezett már?
– Nem, nem beszéltünk meg időpontot, de biztos vagyok benne, hogy fogadni akar. Fontos… információt hoztam neki. Érted, mire
gondolok? – Kacsintott, aztán bosszúsan pislogott néhányat, hogy túlterhelje a droid “következtetési” áramköreit.
A droid zölden pislákoló szemmel igyekezett értelmezni Han szavait. Végül megrázkódott.
– Bocsásson meg, hadnagy, de talán jobb lenne, ha az admirális szárnysegédjével beszélne.
– Hogyne – vont vállat Han.
A droid besietett a következő szobába, és hangosan vitázni kezdett odabent valakivel. Végül előjött, nyomában egy rendkívül ingerült
főhadnaggyal. Han vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
– Mi folyik itt, hadnagy? – förmedt rá a férfi.
– Uram, Stevv Manosk hadnagy kihallgatást kér az admirális úrtól!
– Indokolja meg, hadnagy! – parancsolta a tiszt, akit a jelvénye szerint Kern Fallonnak hívtak.
– Uram, fontos üzenetem van az admirális úr számára. Személyes ügyről van szó, uram. – Han remélte, hogy Greelanx valóban olyan
korrupt, mint sok magas rangú birodalmi tiszt, akivel eddig dolga volt. Ha a pasas megvesztegethető, akkor valószínűsíthető, hogy a nőket sem
veti meg.
Fallon kérdőn felvonta a fél szemöldökét.
 – Hogyan, hadnagy?
Han érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat, ezért újabb blöffhöz folyamodott.
– Uram, a hölgy azt mondta, hogy csakis az admirális úrnak adjam át az üzenetet.
– A hölgy? – Fallon hangja suttogássá halkult. – Úgy érti, Malessa?
Han szeme elkerekedett.
– De uram, ez az üzenet az admirális úr feleségétől van! felelte döbbenten. – Ki az a Malessa?
Ha az admirális feleségét Malessának hívják, akkor nekem annyi.
A szerencséje azonban kitartott mellette. Ezúttal Fallon főhadnagy jött zavarba.
– Lady Greelanx, hát persze! Őt akartam mondani, csak megbotlott a nyelvem. Malessa… az én feleségem. Éppen ő járt az eszemben,
ezért kevertem össze a nevüket… ugye érti? Várjon egy pillanatot…
Fallon berobogott, Han pedig, elégedett vigyorral a képén, követte. Tiszta szabakk, gondolta gúnyosan. Még hogy egy admirálisnak ne
lenne egy-két szeretője az asszony mellett?
Pár másodperc múlva már a legbelső szobában, az admirális irodájában volt. A helyiség ízlésesen volt berendezve, és persze az ablak sem
hiányzott – hogy a parancsnok kedve szerint gyönyörködhessen a Teth körüli pályán lebegő egységeiben.
Greelanx köpcös, gyér hajú ember volt, szögletes bajuszkával. Az asztala mögött állt, amikor Han belépett, és meglehetősen riadtnak tűnt.
– Hadnagy! A feleségemtől hozott üzenetet? Han vett egy mély levegőt, és közölte:
– Uram, amit közölnöm kell, az diszkréciót kíván.
Greelanx tűnődve végigmérte Hant, aztán közelebb intette magához, és lenyomott egy gombot az asztalán.
– Most már senki nem hallgathat le minket. Miről van szó?
Han eléje tartotta a gyűrűt.
– Ajándékot hoztam önnek a Nal Hutta lordjaitól, admirális úr. Egyezkedni szeretnének.
Greelanx tekintete felcsillant az értékes drágakő láttán.
– Értem – bólintott, de nem nyúlt a gyűrűért. – Nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve. Azok a csigák nem szeretnék, ha
belerondítanánk a sötét ügyeikbe, mi?
– Erről van szó, admirális úr. És hajlandóak jól megfizetni minden erőfeszítést. A Nal Hutta összes lordjáról van szó. Hajlandóak lennének
bármekkora anyagi áldozatra.
Greelanx elvette a gyűrűt, és az egyik ujjara csúsztatta. Tökéletesen ráillett.
– Jól áll önnek, uram – jegyezte meg Han.
– Valóban – értett egyet Greelanx. Játszadozni kezdett a gyűrűvel, előre-hátra tologatta. – El kell ismernem, hogy… csábítónak találom a
huttok ajánlatát – közölte végül. – Különösen mivel jövőre nyugdíjba vonulok. Igazán jól jönne egy kis plusz a nyugdíj mellé.
– Azt elhiszem, uram.
– De a parancson akkor sem tudok változtatni – húzta le a gyűrűt az ujjáról. Han felé nyújtotta. – Attól tartok, nem lesz egyezség,
fiatalember.
Han még nem akarta feladni. Az admirálisról valósággal ordított, hogy szívesen elfogadná a huttok ajánlatát.
– Mi a parancs, uram? Talán kitalálhatnánk valamit, ami mindkettőnknek megfelelne. Természetesen úgy, hogy önt semmilyen vád ne
érhesse.
Greelanx keserűen felnevetett.
– Aligha, fiatalember. A parancs úgy szól, hogy hatoljak be a hutt rendszerbe, hajtsam végre a “Delta Zéró”-t a Csempészek Holdján, aztán
vegyem blokád alá a Nal Huttát és a Nar Hekkát, és tartsam fenn mindaddig, míg a huttok alá nem vetik magukat a Császár akaratának. A
kormányzó nem akarja tönkretenni a huttokat, a Nar Shaddaat viszont romokban szeretné látni.
Han nyelt egyet. A “Delta Zéró” egy világ megtizedelését jelentette: nem csupán a lakóiét, hanem az összes életformáét, az
infrastruktúráét, az iparét… még a droidok egy részének is pusztulniuk kellett.
– Admirális úr… már elkészült a csatatervvel? – kérdezte.
– A vezérkari tisztjeim már kidolgozták, és én most nézem át. Miért?
– A huttok szeretnék megvásárolni, uram – felelte Han. Nevezzen meg egy összeget.
Greelanx meg se próbálta leplezni, mennyire meglepte az ajánlat.
– Megvenni a tervet? Minek?
– Azért, hogy legalább egy fikarcnyi esélyünk legyen ellenállni.
– Esélyünk? – Az admirális homloka ráncba szaladt. – Maga is közéjük tartozik? Csempész?
– Igen, uram.
Greelanx vállat vont.
– Meglep – vallotta be. – Jól áll magának az egyenruha.
– Köszönöm, uram – mondta Han, és tényleg hálás volt érte.
Greelanx lassan körbejárta az irodát. Amikor visszaért Han elé, megállt, és feldobta a gyűrűt, majd elkapta.
– Azt mondja, a huttok bármennyit hajlandóak fizetni?
– Így van, uram – bólintott Han. – A tervért, és azért, hogy amint stratégiailag megindokolható, visszavonulást rendeljen el. A többi a mi
dolgunk.
– Hmmm… – Greelanx körbejárta még néhányszor az irodát, aztán hirtelen lefékezett, és visszahúzta a gyűrűt az ujjara. – Rendben,
fiatalember, megegyeztünk. Drágakövekben akarom a fizetségemet. Aprók, könnyű eladni őket, és nehéz kinyomozni az eredetüket. Össze
fogok állítani egy listát azokról a típusokról és méretekről, amiket: elfogadok.
– Remek, uram – derült fel Han. – Tegye meg!
– Üljön le oda! – mutatott egy kanapéra az admirális. Átnézem a tervet, aztán megkaphatja.
Han engedelmesen leült. Meglepte, hogy ilyen könnyen ment, éppen ezért eleinte gyanakodott az öregre, de végül Greelanx mohó
arckifejezése minden kételyét eloszlatta, Vagyis majdnem mindet. Mert volt valami, ami nem stimmelt… valami, de hogy mi, arra képtelen volt
rájönni.
Greelanx közel két órán át dolgozott, végül felállt, és visszahívta Hant a zavarókészülék hatókörébe.
– Készen van – közölte. – Semmi különleges, standard birodalmi taktika, de hatékony és tekintélyt parancsoló. Attól tartok, nincs esélyük.
– Ez a mi dolgunk – ismételte meg Han. – Öntől csak annyit várunk el, hogy ragaszkodjon a tervhez, és amint lehet, vonja vissza a
csapatait. Ha visszatértem, megkapja a fizetségét.
– Maga jó pilóta, ugye? – kérdezte Greelanx.
– Lefogadhatja, uram. – Han az öregre vigyorgott. – Hamarosan azt fogja kívánni, bárcsak az ön oldalán állnék.
Az admirális elkuncogta magát.
– Magabiztosak vagyunk? De hát végül is a legjobb pilóták mind ilyenek. Jól van, akkor ezen a ponton fogja várni egy űrsikló. –
Ráfirkantotta a koordinátákat a csatatervre. – Legyen egyenruhában. Az összes, dokkoláshoz szükséges kód benne lesz a hajó
navikomputerében. Órára pontosan egy héttel a támadás után. Világos?
– Igen, uram – nyugtázta Han. – Ott leszek. A huttok szó nélkül fizetni fognak.
Te legalábbis nem fogod hallgatni az óbégatásukat, tette hozzá gondolatban.
– Jól van. Akkor egyelőre végeztünk. Bár, hadd jegyezzem meg, véleményem szerint maga túlzottan optimista az esélyeiket illetően!
– Az majd elválik, uram – válaszolta Han. – De hadd legyen meg az esélyünk.
– Megkapják – ígérte Greelanx. – De jobban járnak, ha felkészülnek a veszteségekre. A támadás igazi lesz.
Han tisztelgett.
– Értettem, uram.
Azzal egy tökéletes hátraarcot csinált, és kimasírozott a szobából.
11. fejezet
Előkészületek
Aruk, a hutt legörbítette széles száját az adatmodulján hemzsegő számjegyek láttán. Régebben elvezettel böngészte az időszakos
jelentéseket, a virágzó ylesiai vállalkozás kimutatásait, az új befektetések hozamait, és a Besadii kajidic többi, már-már megszámlálhatatlan
vállalatának az eredményeit. Az utóbbi időben azonban… egyre inkább nyűggé vált számára a velük való foglalkozás.
Aruk szórakozottan egy újabb nalafabékáért nyúlt. Teroenza, ígéretéhez hűen, mindig a legnagyobb, legízletesebb, legfrissebb békákat küldte
hutt urának.
Aruk marka összezárult a béka körül. A rémült teremtmény vadul rúgkapált a hutt lord szorításában, de morzsányi esélye sem volt. Akkora
se, mint ő maga a hutt nyáladzó szájában. Aruk bekapta a zamatos falatot, pár másodpercig élvezettel szívogatta a levét, aztán anélkül, hogy
megrágta volna, lenyelte.
Finom, állapította meg elégedett sóhajjal.
Ismét megpróbált az adatmodulra koncentrálni, de nem ment. A jelentések várhatnak, döntötte el. Fontolóra vette, hogy lepihen egy kicsit,
bár a délutáni alvás, sok mással együtt, a tiltott csemegék közé tartozott. Az orvosa határozottan kijelentette, hogy több mozgásra lenne
szüksége; valahányszor úgy telt el egy nap, hogy nem szállt le a szánjáról, hosszú, hátborzongató prédikációt kellett végighallgatnia az
érrendszerét fenyegető veszélyekről. És ugyanezt kellett elszenvednie, ha pipázni vagy jóízűen enni mert. Tudta, hogy az orvosnak igaza van,
hogy a vérkeringése rossz: a zöld bőrfoltok sötétedése ezt cáfolhatatlanul jelezte.
De öreg volt, az áldóját, éppen elég öreg ahhoz, hogy azt tehesse, amihez kedve van – mindazt, amit meg akartak tiltani neki. Pipázni akart,
jókat enni és lustán heverészni. És… és fittyet hányni azokra az érthetetlen üzleti jelentésekre.
Aruk úgy döntött, Durgára bízza a jelentés kiértékelését. Legfőbb ideje, hogy a fiú levegye a teher egy részét az apja válláról.
A koros hutt elmajszolt egy újabb nalafabékát, aztán elégedett sóhajjal lehunyta dülledt szemét, és hamarosan jóízűen hortyogott.
– Csendet kérek! – bömbölte Mako Spince hangja a “Szerencsekastély” előadótermének hangszóróiból. A hotelkaszinó, ahol Han először
látta Xaverrit, nagylelkűen rendelkezésükre bocsátotta a termet, amikor Mako meghívta a Nar Shaddaa minden humanoid és nem humanoid
közösségének a képviselőit. – Azt mondtam, csendet!
A tömeg lassan lecsendesedett.
– Jól van, hölgyeim és uraim. Én nem vagyok politikus, ezért nem igazán tudom, hogy kell beszédet tartani. Inkább elmondom a tényeket,
rendben?
A tömeg halk tapssal jelezte, hogy igen, az első sorból pedig egy gotal bekiáltotta:
– Rajta, Mako!
– Akkor kezdjük. – Mako felemelte a jobb kezét, és kinyújtotta az egyik ujját. – Egyes számú tény Nar Shaddaa lakói… bajban vagyunk.
Néhány napon belül egy különítmény fog elindulni a Tethről, imádott kormányzónk, Sarn Shild jóvoltából. Ez a különítmény azt a parancsot
kapta, hogy seperjen el minket a holdunk felszínéről. Nem az orrunkra koppintani akarnak, vagy elkobozni a hajóinkat… ezek azt akarják, hogy
a Nar Shaddaaról örökre eltűnjenek a csempészek. Füstölgő romhalmazzá akarják változtatni a világunkat.
Rémült moraj futott végig a tömegen, ahogy az egybegyűltek felfogták, voltaképpen mit is jelentenek Mako szavai.
– Kettő – folytatta Mako. – Magunkra vagyunk utalva, polgártársak. A huttok most költöttek el egy halom pénzt új pajzsokra, hogy
elbújhassanak mögéjük a Nal Huttán, míg a birodalmiak kifüstölnek minket. Felbéreltek ugyan egy zsoldos csapatot, de ezeket is csak azért,
hogy baj esetén kéznél legyenek. A Nar Shaddaat át akarják engedni a birodalmiaknak, remélve, hogy ezzel kielégítik bosszúszomjukat.
Hurrogás, fütyülés, sziszegés és ezek különböző megfelelői töltötték meg a termet, elfojtva Mako szavait. A csempészek nem rejtették véka
alá az áruló huttokkal szembeni haragjukat és megvetésüket. Makónak öt percébe telt lecsillapítani őket.
– Igen, barátaim, engem is feldühít, de mit vártatok? Ők huttok, a fenébe is! Különben mindegy, ez van, és kész. A helyzet az, hogy
magunkra vagyunk utalva. A csigák nem fognak segíteni rajtunk. Jó, akkor jöjjön a hármas számú tény. Azért nem vagyunk teljesen
tehetetlenek. Biztos forrásból tudjuk, hogy a birodalmiak nem fognak csillagrombolókat felvonultatni ellenünk. Ez jó hír. Ez azt jelenti, hogy
szembeszállhatunk velük!
A tömeg ezúttal megoszlott. Voltak, akiket megdöbbentett a lehetőség, mások viszont hangos kiabálással jelezték elszántságukat.
 – Igen! Visszavágunk! Seggbe rúgjuk a birodalmiakat! Harcolni akarunk! Azt hiszik, csak úgy kicsinálhatnak minket? Megbánják még, hogy
ujjat mertek húzni velünk!
Mako elvigyorodott.
– Hé, barátaim, én is éppen ezt gondolom. Szembe fogok szállni velük, még ha egyedül leszek is odakint a hajómmal. Engem senki nem
győzhet le harc nélkül! Senki!
A tömeg most már egységesen melléje állt. Harcias ordításaik fülsiketítő zsivajjá olvadtak össze.
– Igen! Mako! Vezess minket, Mako! Igen, harcolni fogunk! Mako csendre intette őket.
– Jól van. Akkor azok, akik hajlandóak harcolni, emeljék fel a kezüket, mancsukat, csápjukat vagy amijük van. Azok pedig, akik nem,
javaslom, fogják a családjaikat és az értékeiket, és hagyják el a Nar Shaddaat most. Amíg még megtehetik.
Han, aki a színpad széléről figyelte az eseményeket, meglepetten látta, hogy az egybegyűltek többsége marad. Alig tucatnyian távoztak a
teremből.
Mako megvárta, hogy eltűnjenek, aztán folytatta:
– Jól van, harcostársaim. Akkor most megkérem mindazokat, akiknek van némi tapasztalatuk a hadviselés terén, hogy jöjjenek előre! Nem
azokról beszélek, akiket már megkergettek kalózok; nekem olyanok kellenek, akik harcoltak az űrben, és különösen olyanok, akik a
birodalmiak ellen tették ezt.
Néhány percen belül negyvennél több lény, főként humanoid sorakozott fel a színpad előtt.
– Ez az – bólintott elégedetten Mako. – Ahhoz, hogy hatékony ellentámadást indíthassunk a birodalmiak ellen, választanunk kell egy vezért.
Van valaki, aki önként vállalná a szerepet?
Az egyik humanoid, egy bothai, a szószólóra mutatott.
– Te, Mako! Te legyél a vezérünk! – kiáltotta.
A tömeg lelkes ordítással visszhangozta a javaslatát:
– Ma-ko! Ma-ko! Ma-ko! MA-KO!
A hangorkán olyan erőre emelkedett, hogy Han legszívesebben betapasztotta volna a fülét. Mako végül intett, és a terem elcsendesült.
– Jól van! Jól van! – mondta fülig érő szájjal. – Igazán hízelgő, bajtársak! Esküszöm nektek, hogy mindent meg fogok tenni a Nar
Shaddaaért. Esküszöm!
Viharos éljenzést kapott válaszul.
– Még valami, barátaim. Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a jobbkezemet! – Hanra mutatott. – A legtöbben már ismeritek. Ő Han
Solo, a mi csempész barátunk. Pajtás, gyere csak ide!
Han odaballagott Mako mellé. A dolgok eddig pontosan úgy mentek, ahogy azt várták. A Nar Shaddaa lakói Mako Spince-t választották
vezérüknek, és egységesen mögéje álltak.
Újabb éljenzés, és “Ma-ko! Han! Ma-ko! Han!” kiáltások visszhangoztak.
Han intett az egybegyűlteknek, és érezte, hogy fülig elvörösödik. Még soha nem állt több ezer lény előtt úgy, hogy azok őt ünnepelték volna.
Xaverri segédjeként ő is részesült az elismerésből, de ez más volt. Hallani, hogy őt éljenzik, önnön lénye miatt – zavarba ejtő, de kifejezetten
kellemes élmény volt.
– Nos, barátaim – kért megint csendet Mako –, most arra fogom kérni a veteránokat – az előtte sorakozókra nézett –, hogy maradjunk
kapcsolatban egymással, és minden reggel nézzenek be ide, a “Szerencsekastély”-ba. A megbeszélések és a gyakorlatok időpontjait ki fogjuk
függeszteni ennek a teremnek az ajtajára. Most pedig kérek egy hatalmas tapsot a mi bátor önkénteseinknek!
A tömeg éljenzésben tört ki. Szemmel láthatóan sokkal jobban érezték magukat most, hogy tenni készültek valamit ahelyett, hogy gyáván
hagynák lemészároltatni magukat.
Miután a tömeg szétoszlott, Mako a veteránokhoz fordult.
– Han és én egy-két napon belül összeállítjuk a csatatervet, aztán tájékoztatunk mindenkit, és nekilátunk a hadgyakorlatoknak. Mire a
birodalmiak ideérnek, mindenki tudni fogja, mi a tennivalója, erről kezeskedem. Ha közben még eszetekbe jutna valaki, akinek már van harci
tapasztalata, hozzátok őt is magatokkal. Rendben?
A veteránok jelezték, hogy igen.
– Helyes. Akkor haladéktalanul lássatok neki rendbe szedni a hajóitokat! Erősítsétek meg a hajótestet, turbózzátok fel a pajzsokat, töltsétek
fel a lézereket! Tudjátok, mi ilyenkor a teendő. Nem szeretném, ha valamelyik hajó a döntő pillanatban mondana csütörtököt. Akkor máris
lássatok neki, rendben?
– Rendben! – felelték kórusban az önkéntesek.
Han és Mako ezután átmentek a kaszinó egyik tárgyalójába, ahol csatlakoztak a csempészek “vezérkarához” – a Csubakka, Roa, Shug
Ninx, Salla Zend, Lando Calrissian, Rik Duel és Ana Blue alkotta elit csapathoz. Csak ez a szűk társaság tudott róla, hogy Hannak sikerült
megszereznie a birodalmiak csatatervét. A többiekkel egyáltalán nem akarták közölni ezt, egyrészt azért, nehogy túlságosan elbizakodottá
váljanak, másrészt mert szép számmal akadtak köztük olyanok, akik még az anyjukat is eladták volna egy marék kreditért.
Leültek az asztal mellé, és Mako előhívott egy holografikus vázlatrajzot az adatmoduljáról. A jelenlévők közelebb hajoltak, hogy szemügyre
vegyék az asztal fölött lebegő háromdimenziós modellt.
– Látjátok ezt a pontot? – világította meg lézerrel a hologram egy pontját Mako. – Itt fognak kilépni a hipertérből a nagyobb birodalmi hajók.
Itt pedig a vámőrség Guardian osztályú könnyűcirkálói jönnek elő úgy, hogy kagylóhéj alakban fogják körül a Nar Shaddaat. Ezekből lesz vagy
tizenhat. Aztán lesz még két felderítőhajó, mindkettő Carrack osztályú, kétoldalt, ott és itt. Világos mindenkinek?
– Igen – felelte Rik Duel.
– Ott hárul, ékformációban fognak jönni az igazi “nagyágyúk”, vagyis a három romboló és a négy nehézcirkáló. Ne feledjétek, hogy a
rombolók mindegyike tizenkét TIE-vadászt hordoz, a Carrack osztályú könnyűcirkálók pedig négy-négy felderítő TIE-vadászt! Ez legalább
negyvenkét TIE-vadászt jelent.
A “vezérkar” tagjai aggodalmas pillantásokat váltottak egymással.
– A Csempészmenedék egyre vonzóbbnak tűnik számomra – jegyezte meg Ana Blue. – Még a birodalmiak sem elég őrültek ahhoz, hogy
egy aszteroidamezőbe küldjék a flottájukat.
 Han igyekezett eloszlatni a félelmeiket.
– Hé, ezek a TIE-ok nem jelenthetnek gondot. Nincs pajzsuk, ezt ne feledjétek! Piszok gyorsak, ez igaz, de elég súrolni őket egy
lézersugárral, és… – széttárta a két kezét – …bumm.
Mako egyetértően bólintott.
– Han már harcolt TIE-vadásszal, és én is ültem bennük az akadémiai kiképzések során. Szerencsére egyikünk sem sokáig, különben nem
ülhetnénk itt. A TIE-vadászok pilótái átkozottul jók, de ettől még nagyon-nagyon rövid életűek.
– Világos – szólalt meg Lando. – Akkor tehát tudjuk, hogy hányan és hogyan fognak ellenünk indulni. De hogyan fogjuk legyőzni őket
teherhajókkal és azzal a néhány egyszemélyes vadászgéppel, mint amit Roa is épített?
Mindenki az idős csempész felé fordult.
– Igen, már majdnem kész van – közölte Roa. – Hatékony kis harci eszköz lesz, meglátjátok.
– Minek fogod nevezni? – kérdezte Blue gonoszkodó vigyorral.
Roa visszavigyorgott a nőre.
– Természetesen Lwyllnek.
Roa és nagy szerelme, Lwyll már tíz éve ízlelgették egymást, de még mindig nem házasodtak össze. A nőt, akárcsak Roát, mindenki
ismerte. A szőke, kedves Lwyll a Nar Shaddaa azon kevés lakóinak egyike volt, aki nem az alvilág pénzeiből, hanem becsületes, tisztességes
munkából tartotta el magát. Roa már régóta össze szeretett volna költözni vele, Lwyllnek viszont esze ágában sem volt. Fogadta őt, de más
férfiakkal is találkozgatott, és ez iszonyatosan fájt Roának.
Az öreg csempész azonban, ennek ellenére, képtelen volt rászánni magát a nősülésre. Han és a többiek sokat csipkedték emiatt a
határozatlansága miatt. Mindannyian meg voltak győződve róla, hogy Lwyll a legjobb dolog, ami eddig Roa életében történt.
– Neki akarod vinni a Lwyllt a TIE-vadászoknak? – kérdezte Mako. – És mit szól ehhez az igazi Lwyll?
Roa fájdalmasan felsóhajtott.
– Semmit. Nem fogjátok elhinni, de tegnap… tegnap este felmentem hozzá, és megkértem a kezét.
A többiek szája tátva maradt a csodálkozástól.
– És? – tért magához Blue. – Ne csigázz! Mit mondott?
– Azt mondta, hogy “nem”. – Roa csüggedten összegörnyedt. – Azt mondta, nem akar idő előtt özvegy lenni.
– Ezért nem is hibáztathatod – jegyezte meg Lando. Egyikük sem volt házas, és nem véletlenül. A folyamatos életveszély, a kiszámíthatatlan
jövő elérhetetlen vágyálommá tette számukra a normális családi életet.
Csubakka Han felé fordult, és komoly arccal közölt valamit.
– Roa – tolmácsolta Han –, Csubi azt mondja, hogy ha te vuki lennél, akkor legfőbb ideje lenne letelepedned. Az a véleménye, hogy kár
lenne elveszítened Lwyllt. Kedveli őt.
Roa elvigyorodott.
– Csubakkának igaza van. Lwyll csodálatos nő. Éppen ezért lesz ez a csata a csempészi pályafutásom utolsó állomása. Ha túlélem, jó útra
térek és megállapodom.
Meglepő volt ezt hallani. Mindenki tudta, mennyire szereti Roa ezt az életformát.
– Igen, megteszem – állította Roa a csodálkozó arcok láttán. – Lwyll azt mondta, hogy ha megteszem, akkor hozzám jön.
– Nos… ez esetben gratulálok! – mondta Lando. – Ez egyszerűen fantasztikus! Lwyllből minden bizonnyal remek feleség lesz.
A többiek is ugyanezen a véleményen voltak.
– Tudom – bólogatott Roa. – Úgyhogy… nem kell egyebet tennem, mint túlélni ezt a csatát…
– Akkor talán nem ártana visszatérnünk rá – javasolta Mako.
– Van egy nagy előnyünk – jegyezte meg Roa.
– Tényleg? – csodálkozott Mako. – Én eddig egyről sem tudok.
Roa tudálékosan elmosolyodott, majd kezével a mennyezet felé mutatott.
– Gondolkodjatok, barátaim! Mi van odafent?
– Egy pajzs, amelyen bőven van mit javítani – felelte komoran Mako.
– Azon túl – segített Roa.
– Közlekedési bóják – mondta Han.
– Azon is túl.
Han eltűnődött, aztán szélesen elvigyorodott. Salla felnevetett.
– Tudom! Roncsok! Több tucat… több száz hajóroncs és még több szemét.
Roa bólintott.
– Úgy van. Olyan sok roncs van a Nar Shaddaat körülölelő gyűrűben, hogy ha elrejtőzünk mögéjük, képtelenek lesznek kiszúrni minket.
Aztán ha a közelünkbe értek… hopp, elővágtatunk, és szétcincáljuk őket.
Csubi hangos “hrrrnnn”-nel jelezte tetszését.
Most Makón volt a sor, hogy izgatottan bólintson.
– Mondasz valamit, Roa. És lehet, hogy működni is fog. Különösen akkor, ha néhány “fejvesztetten menekülő” teherhajóval a közelünkbe
csaljuk őket.
Mako beprogramozta az adatmodulba a Roa által javasolt sémát. A “vezérkar” kíváncsian figyelte, hogy a Nar Shaddaat körülölelő
roncsgyűrű beúszik a képbe. Ahogy a birodalmi csatahajók gyanútlanul egy helyre gyűltek a két menekülő teherhajót üldözve – a jobb oldali
félteke fölött, ha az ember a Nal Huttát nézte –, csempészhajók sokasága robbant elő a roncsok rejtekéből, villogó lézerágyúkkal tüzet zúdítva
a birodalmi hajókra.
– Jó, ezzel jelentős hányadukat kiiktatjuk – szólalt meg Han. – De mi lesz a felderítőhajókkal és az ékalakzat rombolóival, illetve
nehézcirkálóival?
Gyászos csend telepedett a társaságra. Hosszú hallgatás után Mako megszólalt:
– Tudjuk, hogy a huttok felbéreltek egy zsoldos csapatot, valószínűleg kalózokat, hogy megvédjék a Nal Huttát. A csigák rá se hederítenek a
Nal Shaddaara, örülnek, ha a saját irhájukat menthetik, a zsoldosok kapitánya viszont, ha van egy csepp esze, be fogja látni, hogy együtt
jelentős tűzerőt alkothatunk. Esetleg rávehetjük, bárki legyen is az illető, hogy vegyen részt a csatában. Egy próbálkozást mindenképpen megér.
Lando morcosan bámulta a hologramon a Nar Shaddaa felé araszoló rombolókat.
– Azoknak a kalózoknak, ha a Nal Hutta megvédésére bérelték fel őket, elvileg nehézfegyverekkel kell rendelkezniük, nem igaz? Talán még
protontorpedójuk is van, azt viszont kétlem, hogy garmadával. Gondolom, nem könnyű protontorpedókat vásárolni elrabolt birodalmi hajókhoz.
A birodalmiak aligha örülnek neki, ha a saját hajóikkal kell szembenézniük a csatatérben.
Ez utóbbit olyan cinikusan mondta, hogy a többiek, feszültségük ellenére, elnevették magukat. Han az ékformáció csatahajóit
tanulmányozta.
– Ezek a hajók egytől egyig úgy vannak kialakítva, hogy a tűzerő javát maguk elé zúdítsák. Kár, hogy nem tudjuk oldalba kapni őket.
Túlságosan el leszünk foglalva a könnyűcirkálókkal és a TIE-okkal.
– Itt léphetnének be a képbe a zsoldosok – merengett Mako. – Ha oldalba támadnák a birodalmiakat, jó esélyük lenne elfoglalni a szélső
hajók valamelyikét. Azt hiszem, ez bőséges jutalom lenne számukra!
– Igen… ha el tudjuk terelni a birodalmiak figyelmét, hogy oldalba támadhassák őket – tette hozzá Han.
Rik Duel tűnődve megsimogatta rövid, elegáns szakállát.
– Ehhez az kellene, hogy egy újabb flotta rohanja le őket szemből.
– De nincs annyi hajónk, hogy két részre osszuk az erőinket – emlékeztette Roa. – Ha megtesszük, könnyen rajtaveszthetünk.
– Ha viszont nem tesszük meg, akkor a Nar Shaddaat veszítjük el – mutatott rá Lando. – Én nem vagyok exbirodalmi tiszt, mint Han, de
azért tudom, mindenképpen meg kell akadályoznunk a csatahajókat abban, hogy a Nar Shaddaa felé fordítsák ágyúikat és szétlőjék a
pajzsunkat. Ezek az öreg szerkezetek néhány sortűznél biztosan nem bírnák tovább, és ha felmondják a szolgálatot, már semmi nem
akadályozhatja meg a birodalmiakat, hogy letarolják az otthonainkat.
– Landónak igaza van – bólogatott Shug Ninx. – Kell valami, amivel lefoglalhatjuk a rombolókat és a nehézcirkálókat, hogy a zsoldosok, ha
vállalják, oldalba támadhassák őket. Valahogy el kell vonnunk a figyelmüket.
– Nos, egy szemből feléjük száguldó hajóraj biztosan lekötné a figyelmüket – mondta Salla. – A kérdés csak az, hogy honnan kerítsünk
további hajókat. Nekünk épp elég feladat lesz ezeket itt lekötni – mutatott a hologramon a TIE-vadászokra és a könnyűcirkálókra.
Han a hologramot nézte, és azon tűnődött, milyen valóságosnak tűnnek a hajók, egészen az utolsó TIE-vadászig. Milyen kár, gondolta,
hogy nem tudunk egy hologramot a birodalmiak elé vetíteni… És ekkor hirtelen világosság gyűlt a fejében.
– Hát persze! – kiáltott fel. – Megvan! Ennek működnie kell!
Az asztal körül néma csend lett, mindenki a koréliait figyelte. Han izgatottan a barátaira vigyorgott.
– Hé, azt hiszem, már tudom, hogy ki fogja rendelkezésünkre bocsátani az elterelő támadáshoz szükséges flottát!
Csubakka rájöhetett, mire ihlette a hologram Hant, mert hatalmas öklével az asztalra csapott, és egyetértően felüvöltött. A “vezérkar” többi
tagja értetlenül bámulta őket.
– Mi? – kérdezte Lando. – Tessék? Mit találtál ki?
Han izgatottságában ügyet sem vetett a barátjára. Felpattant, és Makóhoz lépett.
– Sürgősen beszélnem kell valakivel. Van az igazgatónak komegysége?
A “Szerencsekastély” igazgatója – érthetően – boldogan bocsátotta Han rendelkezésére a készüléket.
12. fejezet
Álmok és rémálmok
Bria Tharen a kormányzó mellett állt a Teth körül keringő űrállomás kilátóján. A teraszt jobbára erőtér ölelte körül, így semmit sem lehetett
látni Bria és a környező vákuum között. Se előtte, se kétoldalt, se fölötte – bármerre nézett, csak a feneketlen űrt vagy az alant gömbölyödő
bolygót láthatta. A hidegrázás kerülgette a tőle alig néhány méterre lévő hideg, gyilkos semminek még a gondolatától is.
Nyugtalansága ellenére elbűvölő mosolya egy pillanatra sem halványult sugárzó arcáról. Amikor elfogadta ezt a megbízatást, már elég jó
színésznővé érett ahhoz, hogy automatikusan el tudja rejteni érzelmeit a külvilág elől. Ennyi alakoskodás után, gondolta nem csekély
öniróniával, díjat érdemelnék. Milyen kár, hogy nem létezik egy “Az év titkos ügynöke” díj…
A gondolat olyan nevetséges volt, hogy Bria egy pillanatig őszintén mosolygott. Shild átkarolta, gyengéden megszorította a vállát, és az űr
felé mutatott.
– Nézd, drágám! Ott jönnek!
A kilátón álldogáló magas rangú tisztviselők tapsolni kezdtek, ahogy a birodalmi flotta behömpölygött a látómezejükbe.
Bria mosolygott és tapsikolt, amikor a rombolók, a könnyű és nehézcirkálók gyakorlatilag “testközelbe” értek. A TIE-vadászok úgy
röpködtek ide-oda közöttük, mint apró vérszívók a legelésző csorda körül.
Shild egzaltált vigyorral szemlélte a flottáját. Megint magához szorította Briát, aztán ünnepélyesen kijelentette:
– A mai nap a rend és a törvény egy új korszakának a kezdetét jelenti a Külső Perem számára, drágám! – mondta “politikus” hangján, majd
cinkosan suttogva hozzátette: – És egy új élet kezdetét kettőnk számára!
Bria kérdőn a kormányzóra nézett.
– Komolyan, Sarn? Hogyan?
Shild továbbra is suttogva beszélt, de hangjából keménység, eltökéltség sugárzott.
– Ha a flottám letarolta a Nar Shaddaat, és… földre kényszerítette a huttokat, akkor a hatalmam megkérdőjelezhetetlen lesz ebben a
szektorban. És ha megcsapoltam a huttok gazdagságát, a kisebb klánokét és a Desilijicét, akkor elég pénzem lesz ahhoz, hogy megnöveljem a
seregeimet.
Miért érzem mindig úgy, hogy kampánybeszédet mond? tűnődött Bria.
– A Desilijicét? – kérdezte. – És a Besadiit miért nem?
– A Császár kifejezett óhaja – felelte Shild. – Hasznosak számára, szakképzett rabszolgákkal látják el a birodalmat. A Besadiinak továbbra
is virágoznia kell.
 Bria jól megjegyezte ezt az információt, hogy alkalomadtán átadhassa Rionnak. Palpatine még a hutt belpolitikára is befolyással van?
Létezik egyáltalán valami, amit a Császár még nem próbált meg a saját javára fordítani?
– Ah, így már értem – bólintott.
– Bizony a Császár ravasz fickó – mondta még mindig suttogva Shild. – De… talán… nem eléggé.
– Ezt hogy érted, Sarn? – kérdezte döbbenten Bria.
A kormányzó elvillantott egy “nyilvános” mosolyt, de volt valami a tekintetében, ami nyugtalanná tette Briát.
– Attól tartok, hogy a belső világok forrongása és a felső vezetésben dúló rivalizálás közepette imádott Császárunk túlterjeszkedett. Kezdi
elveszíteni a befolyását a Külső Peremen. A birodalmi erők annyira szét vannak szórva ezekben a szektorokban, hogy egy határozott vezető,
megfelelő katonai erő birtokában egyszerűen… elszakíthatná őket a Birodalomtól.
Bria szeme elkerekedett a rémülettől. Ez polgárháborúról beszél! Tisztában van vele?
Shild félreértette az arckifejezését a csodálat, az elismerés jelének vélte. Önelégülten elmosolyodott.
– Ó, ne hidd, drágám, hogy nekem nem jutott eszembe! Miért is ne válhatna a Külső Perem a Birodalomtól független szektorrá, mint az
Egyesült Szektor? Ha elegendő katonai hatalmam lenne, függetlenséget és gazdasági fellendülést ajándékozhatnék a Külső Peremnek.
Fantasztikus lenne!
Briának össze kellett préselnie a száját, hogy ne essen le az álla. Xendor talpnyalóira, hát mi ütött ebbe? Mindig is arrogáns volt, de
most mintha megőrült volna!
Lehetséges lett volna, hogy a kormányzó valamilyen… befolyás alá került? Bria tudta, hogy egyes idegen fajok telepatikus képességekkel
rendelkeznek, de még sohasem hallott olyan esetről, hogy ilyen hatással lettek volna valakire. Lehet, hogy Shild egyszerűen begolyózott. Ez
lehetséges magyarázatnak tűnt volna, ha Sarn szemében a téboly lángjai lobognak. Csakhogy ilyesminek nyoma sem volt. A kormányzó
tekintetéből az elszánt hivatástudat fénye világított.
– És ha már dicsőségre vezettem a Külső Peremet – megint magához szorította Briát –, akkor lehetővé válhat, hogy figyelmemet a
galaxis… nos, mondjuk úgy, lakottabb térségeire irányítsam. Sok elégedetlen világ akad a Birodalomban, amely alig várja, hogy egy új vezető
felkarolja az ügyét. Én megadhatnám nekik mindazt, amire vágynak.
Ezt nem akarom elhinni! Ez azt képzeli, hogy szembeszállhat a Császárral!
Bria ettől annyira megrémült, hogy már Shild közelében se mert megmaradni. Palpatine-nak mindenhol voltak informátorai, valószínűleg
ebben a pillanatban is figyelték őket. Márpedig ha a Császár tudomást szerez Sarn nevetséges ambícióiról, kíméletlenül el fogja taposni. Mint
egy bogarat.
A flotta eleje ebben a pillanatban ért a kilátó elé. Shild elengedte Briát, és kilépett a platform szélére, hogy tisztelegjen a katonái előtt.
Kormányzói egyenruhájában impozánsan karcsú és elegáns volt.
Bria a kijárathoz hátrált. Legszívesebben elmenekült volna, messzire Sarntól és őrült ötleteitől, melyekkel a romlást fogja magára hozni.
Kiderítem, mit tervez, ígérte magának, aztán eltűnök.
Elfogta az undor, az az ösztönös, könyörtelen félelem, amelyet a gyógyíthatatlan ragályos betegségben szenvedő mellett érez az ember. Sarn
ettől a perctől fogva már csak egy élőhalott volt számára. Meglepő módon sajnálta, hogy a kormányzó elkapta ezt a “betegséget”, ezt az
esztelen, hatalom utáni sóvárgást. A kormányzó mindig is jól bánt vele, a megbízatása ennél sokkal rosszabbul is alakulhatott volna.
Egy őrült pillanatig késztetést érzett, hogy beszéljen Sarnnal, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni, de aztán gyorsan elvetette a gondolatot.
A kormányzó tudta, hogy intelligens nő, és becsülte is ezt benne, de azt már nem tűrte el, hogy az a személy, akit csupán szexuális
eltévelyedései leplezésére tart maga mellett, beleszóljon az ügyeibe.
A flotta java már elhaladt a kilátó előtt. Még csak néhány perc, és elhagyják a Teth gravitációs mezőjét, hogy aztán megkezdjék útjuk első
szakaszát a hipertéren át. Ez, ha Bria jól tudta, az Y’Toub rendszerbe fog vinni. A végállomás viszont…
Han. Már biztosan nincs a Nar Shaddaan. Miután visszament hutt főnökeihez, és átadta nekik Shild válaszát, Bizonyára elszelelt. Han
mindig is tudott vigyázni magára. Eszébe se jutna, hogy szembeszálljon a lehengerlő erőfölényben lévő birodalmi flottával.
Vagy talán mégis?
Briát enyhe remegés fogta el. A koréliai nő megfordult, bement a recepcióra, leült és kért egy csésze stimteát. Míg a teát kortyolgatta, arról
igyekezett meggyőzni magát, hogy Han bizonyára már régen elhagyta a Nar Shaddaat, és messze jár Greelanx admirális gyilkos csapataitól.
A szíve mélyén azonban tudta, hogy ez nincs így. Han… ő aztán nem fogja harc nélkül feladni. Bria keze most már olyan erősen remegett,
hogy a tea kilöttyent a csészéből. Letette a csészét, behunyta a szemét, és megpróbált erőt venni magán. Mi lesz, ha szembeszáll velük? Mi
lesz, ha megölik Hant? Valószínűleg sohasem fogom megtudni, mi lett a sorsa…
És ez volt a legszörnyűbb az egészben.
Soontir Fel kapitány a Pride of the Senate hídján állva arra várt, hogy a parancsnoki hajót magába nyelje a hipertér. Szürke
egyenruhájában, amelyet a rangjelzése mellett kitüntetések egész sora színesített, nemcsak jóvágású tiszt volt, hanem tekintélyt sugárzó is,
akiben az emberei feltétel nélkül megbíztak.
A tiszt, egyike a birodalmi flotta legfiatalabb kapitányainak, magas, karcsú férfi volt, széles vállal és elképesztő izomzattal. Fekete hajával,
markáns vonásaival olyan volt, mintha a flotta valamelyik verbuváló holoplakátjáról lépett volna le.
Fel tehetséges, lelkiismeretes tiszt volt, akiért rajongtak az emberei. Különösen a TIE-vadászgépek pilótáival volt jó kapcsolatban. Soontir
egykor maga is TIE-pilóta volt, akinek a hőstettei és bravúrjai azóta már-már legendává váltak.
A kapitány gyakran kívánta vissza a régi időket. Most is szívesebben ült volna lent, a TIE-osztag szobájában, lazítva, stimteát kortyolgatva,
viccelődve a többiekkel. A mostani beosztásával sehogy sem tudott kibékülni. Egyrészt a romboló lomha, öreg teknő volt, különösen a modern
csillagrombolókhoz viszonyítva. Mit meg nem adott volna, ha azok egyikét irányíthatta volna.
Ugyanakkor eltökélt szándéka volt a legjobbat kihozni magából a Pride kapitányaként is. Gondosan áttanulmányozta Greelanx csatatervét,
és nem volt lenyűgözve. Persze, a terv mindenben megfelelt a nagy könyvben leírtaknak, viszont túl rugalmatlan volt, és túl sok feltételezésre
alapozott.
Először is, Greelanx biztosra vette, hogy a Nar Shaddaa csempészközössége nem több egy szervezetlen csőcseléknél, és ennélfogva
képtelen koordináltan védekezni. Soontir Fel akárcsak Greelanx – vámőrségi járőrhajón is volt kapitány, így tapasztalatból tudta, hogy ezek a
csempész pilóták ugyanolyan jól repülnek, mint a birodalmiak. Gyorsak a reflexeik, kitűnően céloznak és már-már esztelenül bátrak – ami
rendkívül veszélyes ellenfelekké tette őket.
A csempészfajta csökönyös és magának való, de ha akad egy vezető, aki összefogja őket, vélte Fel, akkor igenis számottevő ellenállást
jelenthetnek.
Másodszor, mivel Greelanx meg volt győződve róla, hogy a csempészek nem fognak ellenállni, feleslegesnek tartotta a meglepetésszerű
rajtaütés taktikáját alkalmazni. A terv szerint a Nar Shaddaa közelében kellett előbukkanniuk a hipertérből, jóval a hold radarjainak hatósugarán
belül.
Fel hajlott azt gondolni, hogy az admirális alábecsülte az ellenséget. Az efféle elbizakodottság pedig leggyakrabban vereséget szül.
De még mindezeknél is jobban zavarta Fel kapitányt, hogy a “Delta Zéró” parancs végrehajtását várták tőlük. Fel tudta, hogy ez nem az
admirálistól származik, hanem Sarn Shildtől, de azért Greelanx legalább megpróbálhatta volna rávenni a kormányzót a parancs
visszavonására. A Császár azt kérte, hogy számolják fel a Nar Shaddaaról és környékéről kiinduló illegális kereskedelmet – különösen a
fegyverkereskedelmet –, arról azonban egy szó sem esett, hogy a hold felszínét le kell tarolni. Fel éppen elég harctéri tapasztalattal
rendelkezett ahhoz, hogy tudja, a hold lakói ugyanolyan elszántan fognak küzdeni, mint a sarokba szorított koréliai vrelt. Hiszen az otthonaikat, a
családjaikat kell megvédeniük.
Millióan és millióan lakták a Nar Shaddaat, akik csak közvetve voltak érintve az illegális kereskedelemben. Öregek, gyerekek… Soontir
megborzongott. Ez lesz az első parancsra végrehajtott tömegmészárlása. Eddig megúszta, most azonban eljött az elkerülhetetlen. Hajlandó lesz
végrehajtani a parancsot, de nem fogja jól érezni magát tőle.
Fel tudta, hogy a bombázás után űrkompokat kell leküldenie katonákkal, hogy elvégezzék a nagytakarítást, amit neki, mint lelkiismeretes
parancsnoknak, majd személyesen kell felügyelnie. Füstölgő romok és szénné égett holttestek víziói ostromolták meg az agyát. Fel vett egy
mély lélegzetet. Elég, parancsolta magának. Úgysem tehetsz ellene semmit. Feleslegesen gyötrőd magad.
Az Imperial Destiny felgyorsult, aztán bekapcsoltak a hiperhajtóművei, és eltüntették szem elől. A Peacekeeper követte.
– Megvan a vektor, parancsnok? – fordult a navigátorához Fel. Már éppen elég volt az értelmeden merengésből.
– Igen, kapitány.
– Nagyszerű. Rosk parancsnok, készüljön fel a fénysebességre! Ha szólok, indítsa a hiperhajtóműveket!
– Értettem, uram.
Fel tekintete a navigációs kijelzőn virító koordinátákra tapadt.
– Most – adta ki a parancsot.
– Értettem, uram.
A csillagok vonalakká mosódtak. A Nar Shaddaa sorsa megpecsételődött.
Winstel Greelanx admirális is a hídon állt a parancsnoki romboló fedélzetén, és révetegen a hipertér csíkos mintázatát nézte. Neki is
megvoltak a maga kételyei a küldetést illetően, de ezek egészen más természetűek voltak, mint amik a kapitányait, Reldo Dovlist és Soontir Felt
gyötörték.
Greelanx tisztában volt vele, hogy Fel gyengének tartja a csatatervet. Dovlis már kevésbé intuitív volt, és idősebb lévén fenntartás nélkül
követte a felettese utasításait. Miatta nem kellett aggódnia Greelanxnek. Fel viszont… az admirális érezte, hogy még gondjai lehetnek vele.
Bánatosan felsóhajtott. Bárcsak tényleg olyan egyszerű lenne ez az ügy, mint amilyennek a felszínen látszik. Lerohanni a Nar Shaddaat,
eltörölni a hold színéről a nyamvadt csempészeket, aztán blokád alá venni az Y’Toub rendszert. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. De nem volt.
Egy napra rá, hogy Shild behívta a tethi irodájába és átadta neki a parancslevelet, az admirális szigorúan titkos üzenetet kapott a személyi
adatmodulján. Az üzenet olyannyira titkos volt, hogy Greelanx nem is merte másra bízni a megfejtését még droid titkárára sem. Ehelyett leült,
előszedte a kulcsot, és karakterről karakterre átírta egy írólapra.
Az utasításnak megfelelően az admirális nem készített másolatot, sőt miután elolvasta az üzenetet, az írólapot is megsemmisítette.
Greelanx többször is újrafejtette az üzenetet, aztán a kulcsot is ellenőrizte, mert egyszerűen nem akart hinni a szemének. Hibát azonban
sehol nem talált. Minden egybevágott. Az üzenet a birodalmi titkosszolgálat legfelsőbb szintjéről érkezett, az Excommtól, mely kizárólag a
Császárnak és magas rangú segédjének, Lord Vadernek tartozott elszámolással.
Greelanx még soha nem kapott ilyen furcsa üzenetet, pedig már harminc éve szolgálta a haditengerészetet. Az üzenet így szólt:
“Winstel Greelanx admirálisnak kizárólag, saját kezébe. Elolvasás után megsemmisítendő. A Nar Shaddaa/Nal Hutta megbízatást
illetően.
A Császár érdekében flottájának harcba kell szállnia az ellenséggel és vereséget kell szenvednie. Igyekezzen minimális
veszteséggel, fegyelmezetten visszavonulni. Ismétlem: VESZTENIE kell, admirális. Ne kérje a parancs megerősítését, és ne ossza meg
senkivel! Ha nem az utasításainknak megfelelően jár el, súlyos következményekkel számolhat.”
Mit jelenthet ez az egész? – tűnődött Greelanx. Valaki a legfelsőbb vezetésből azt akarja, hogy Sarn Shild akciója kudarcot valljon. De ki?
És miért?
Greelanx nem volt különösebben intelligens ember, de épp eleget tapasztalt ahhoz, hogy tudja, hiába figyelmeztetné Shildet, az nem hinne
neki. Még örülhetne neki, ha a kormányzó nem nézné bolondnak. A kódolt üzenet időérzékeny volt nem lehetett lemásolni, csak manuálisan, és
pár perccel a letöltése után végleg eltűnt.
Ráadásul még ott voltak a huttok is, akik már megvesztegették őt. Milyen ironikus! Az ellenség azért pénzelte le, hogy végrehajtsa az
Excomm parancsát. Bár igaz ami igaz, akkor is elfogadta volna az ajánlatot, ha nem kapja meg azt a titkos üzenetet az Excommtól.
Köze lenne a két dolognak egymáshoz? Vagy csak a véletlenek játéka az egész?
Az admirálist egyre inkább nyugtalanította ez a bizonytalanság. Mit tegyen? Vegye fel a kapcsolatot a legfelsőbb vezetéssel? Beszéljen a
kormányzóval? Vagy vigye el az Imperial Destinyt az űr egy távoli pontjára, és szökjön meg egy űrsiklóval?
Ez utóbbi tűnt a legkevésbé kockázatosnak. Elmenekülhetne az Egyesült Szektorba, vagy valahová még messzebb.
De ha megtenné, kapcsolt, akkor a családján állnának bosszút. A fián, a lányán és a feleségén. Talán még a két szeretőjét is megölnék.
Greelanx nem rajongott különösebben a feleségéért, de azért nem akart neki rosszat. A két gyerekét pedig – mindketten családosok voltak,
és már egy unoka is úton volt – egyenesen imádta.
Nem, döntötte el, nem fogja veszélybe sodorni őket. Most, hogy a hadművelet elindult, már csak egyet tehet: engedelmeskedik, és reméli a
legjobbakat. Meg azt, hogy az a fiatal csempész, aki elhozta neki a huttok ajánlatát, nem sejtett meg semmit. Vagy úgyis mindegy lenne?
 Maga sem tudta, abban viszont biztos volt, hogy nem szívesen fogja megölni, ha útjába kerül. A fickó intelligens fiatalembernek tűnt, és
Greelanx fogadni mert volna rá, hogy korábban már viselt birodalmi egyenruhát. De akkor miért hagyta el a flottát, és miért állt be
csempésznek? És én?, nézett önmagába. Én hogyan kerülhettem ekkora bajba? És az ég szerelmére, hogyan fogok kimászni belőle?
Durga, a hutt az irodájában dolgozott, amikor az egyik szolgadroid beviharzott.
– Uram! Uram! Lord Aruk rosszul van! Kérem, jöjjön!
A fiatal hutt lekúszott az adatmodulja mellől, és követte a besadii rezidencia folyosóinak útvesztőjén át. Az őse mozdulatlanul, kifordult
szemekkel hevert a szánján. A háziorvosa, egy Grodo nevezetű hutt és két orvosdroid sürgölődött körülötte.
– Mi történt? – kérdezte kifulladva Durga. – Helyre fog jönni?
– Még nem tudjuk, uram – vetette oda az orvos. Gyors, precíz mozdulatokkal dolgozott. Beadott valamit Aruknak egy injektorral, aztán
oxigént adagolt. A keringésstimuláló egység már fel volt helyezve a hutt vezér mellkasára, hogy a szívverése egyenletes legyen.
Aruk nyelve ernyedten lógott ki a zöld nyálkás szájból. A látvány megrémítette Durgát. Az ifjú hutt néhány méterre az apjától lefékezett;
nem akart útban lenni.
– Az írnokkal beszélt, valami munkát akart rábízni, amikor a droid elmondása szerint váratlanul összeesett.
– Mi történhetett? – aggodalmaskodott Durga. – Hívjam az őrséget? Lezárassam a kijáratokat?
– Felesleges lenne, uram – felelte Grodo. – A rossz vérkeringése miatt vesztette el az eszméletét. Hányszor figyelmeztettem az ősét,
hogy…
– Igen, igen, emlékszem – torkolta le Durga. Idegességében megmarkolta egy faragott asztal szélét, és addig nyomta-feszítette, míg a
kemény fa szét nem reccsent a keze alatt.
Pár perccel később Aruk pislogott néhányat, megrázkódott, aztán lassan feltápászkodott, és tanácstalanul körülnézett.
– Mi az? – szólalt meg rekedt hangon. – Mi történt?
– Elájult, nagyuram – tájékoztatta Grodo. – Vélhetően nem kapott elég oxigént az agya.
– Bizonyára a rossz vérkeringésem miatt – morogta Aruk. – Nos… mindenesetre most jól vagyok, bár a fejem kissé lüktet.
– Adhatok valami enyhe fájdalomcsillapítót, ha gondolja – ajánlotta az orvos, és már nyúlt is az injektorért. Néhány perccel később Aruk
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Most már sokkal jobb.
– Lord Aruk – mondta szigorú hangon az orvos –, meg kell ígérnie, hogy a jövőben jobban vigyáz magára! Legyen ez az eset intő példa.
Aruk hatalmas mellkasából mély morgás tört fel.
– Az én koromban azt csinálok…
– Kérlek, apám! – állította le Durga. – Hallgass Grodóra! Jobban kell ügyelned magadra!
A besadii lord mordult még egyet, aztán felsóhajtott.
– Rendben van. Megígérem, hogy legalább fél órát fogok mozogni műiden egyes nap. És lemondok a vízipipáról.
– Meg a zsíros ételekről! – kiáltotta győzedelmesen az orvos, megragadva az alkalmat.
– Jól van – dörmögte Aruk. – Mindenről, a nalafabékákat kivéve. Róluk nem vagyok hajlandó lemondani.
– Azt hiszem, ezt az egy élvezetet meghagyhatjuk excellenciádnak – mondta a győztes nagyvonalúságával Grodo. – Ha nem fogyaszt több
zsíros ételt, akkor mindennap ehet nalafabékát, természetesen ésszerű mennyiségben.
Durga boldogan odakúszott az apjához, és vaskos nyakára tette apró kezét.
– Vigyáznod kell magadra. Én is veled fogok tornázni. Úgy sokkal mulatságosabb lesz.
A fia közelsége jobb kedvre derítette Arukot.
– Jól van, gyermekem. Megígérem, hogy ezentúl jobban odafigyelek magamra.
– A Besadiinak szüksége van rád – mondta Durga. – Te vagy a legnagyobb vezérünk, apám!
Aruk a rend kedvéért még füstölgött egy kicsit, de Durga tudta, a törődése elégedettséggel töltötte el. Az ifjú hutt az orvos és a két droid
gondjaira bízta az ősét, és visszatért az irodájába.
A történtek nagyon megrázták. Egy pillanatra azt hitte, hogy Aruk haldoklik, és neki minden átmenet nélkül vállalnia kell azt, amire – most
már biztos volt benne – még nincs felkészülve.
Éppen most, gondolta. A birodalmi flotta talán már úton is van a Nar Shaddaa felé.
Aruk azt mondta neki, hogy nem kell aggódnia, mert a birodalmiak nem fognak ártani sem a Besadiinak, sem az Ylesián ténykedő t’landa
tileknek.
– Mi látjuk el őket rabszolgákkal – érvelt az agg hutt. – A Birodalomnak szüksége van rabszolgákra, ennélfogva szüksége van a Besadiira
is.
Durga buzgón remélte, hogy az apja nem tévedett…
13. fejezet
Varázslat
Han, Csubakka és Salla Zend a huzatos leszállón álltak, és várták, hogy a Phantasm rámpáján megjelenjen a pilóta. Még néhány
másodperc, és egy magas, fekete hajú nő bújt elő a hajó belsejéből. Amint észrevette Hant, integetni kezdett.
– Ez ő! – mondta Han izgatottan Sallának. Csubi barátságos morgással előrelendült.
– Solo! – kiáltotta az újonnan érkezett. – Csubakka!
– Xaverri! – kiáltotta vissza Han. Ő is a nő elé indult. Mint két mágnes ellentétes pólusa rohantak egymás felé.
Átölelték és megszorongatták egymást, de a csókok csak a másik homlokán cuppantak. Han odavezette a vendégüket Sallához.
– Xaverri, ő Salla. Csempész és igazi műszaki zseni.
– Örülök! – nyújtott kezet a mágusnőnek Salla.
– Részemről a szerencse – fogott vele kezet Xaverri. – Solo barátja az én barátom is.
Han kényelmetlenül érezte magát. Még soha nem mutatta be egymásnak két barátnőjét. Azon tűnődött, vajon Xaverri ugyanott szeretné-e
folytatni, ahol hónapokkal korábban abbahagyták. Salla, érthetően, nem örült volna ennek.
De akkor is… gondolta dacosan… nem vagyunk házasok vagy ilyesmi.
Ennek ellenére gondosan ügyelt arra, hogy Salla mellett ballagjon a leszállóról lefelé menet – Xaverri egyik táskájával a kezében.
Később, amikor kenyeret és traladonsajtot falatoztak a kedvenc koréliai büféjében, Han előadta a tervét Xaverrinek.
– Akkor foglaljuk össze röviden! – mondta gondterhelten Xaverri. – Te azt szeretnéd, hogy holoillúziót vetítsek a birodalmiak elé, azt a
látszatot keltve, hogy egy egész sereg csempészhajó száguld feléjük. Az illúziónak elég valóságosnak kell lennie és elég hosszú ideig kell
tartania ahhoz, hogy a birodalmiak rájuk vessék magukat. Jól értettem?
– Tökéletesen – bólintott Han. Ő maga is csak most fogta fel, mit kér Xaverritől. A mágusnő még soha nem hozott létre ekkora méretű
illúziót. Talán más sem.
Xaverri megingatta a fejét. Hosszú, fekete haja a mellére omlott.
– Nem kérsz túl sokat, Solo?
– Hé – próbált vigyorogni Han –, gondolj rá úgy, mint egy igazi kihívásra. Ez lesz az eddigi legnagyobb trükköd!
– Minden holoillúzióhoz vetítők kellenek – emlékeztette Xaverri. – Honnan szerzünk ennyit?
– Arra gondoltam, hogy felhasználhatnánk a kaszinók háromdé projektorait – állt elő a kész válasszal Han. – Tudod, azokkal, amikkel a
játéktermekben lévők elé vetítik az élőműsorokat, hogy a vendégek vidáman játszhassak el az utolsó gatyájukat is.
Xaverri összevonta a szemöldökét.
– Talán. De hiába hozunk létre egy virtuális flottát, ha a birodalmiak szenzorai semmit nem fognak mutatni.
– És ha zavarójeleket adnánk le? – javasolta Salla. – Ha megbolondítanánk a szenzorjaikat?
A mágusnő ezen eltűnődött egy darabig, végül határozottan bólintott.
– Azt hiszem, kezd összeállni a kép. Lehet, hogy mégis meg tudom csinálni…
Han előrehajolt.
– Igen? És hogyan?
Xaverri ivott egy kortyot, merengett egy kicsit, aztán közölte:
– A közlekedésirányító bójákkal fogunk hamis adatokat sugározni a birodalmiak felé. Így nemcsak látni, hanem műszeresen is érzékelni
fogják, hogy van előttük valami.
Salla izgatottan összecsapta a két kezét.
– Ez az! Tökéletes!
Xaverri a másik nőre mosolygott.
– De ehhez segítségre lesz szükségem. Hackerekre, akik átprogramozzák a bójákat, és megbízható műszerészekre, akik átépítik a vetítőket.
Ismersz ilyeneket?
Salla vigyorogva kinyújtotta a kezét, Xaverri pedig belecsapott.
– Lefogadhatod, hogy igen, Xaverri – mondta a csempésznő. – Shug és én megcsináljuk.
Csubakka lelkesedésében akkorát ordított, hogy a közelben elhaladó felszolgálódroid elejtette a tálcáját, és riadtan visszaiszkolt a konyhába.
– Csubi azt mondja, hogy rá is számíthattok – tolmácsolta Han. – Xaverri… gondolom, egy turné kellős közepéről szólítottunk el. Azt
akarom, hogy tud: kárpótolni fogunk a veszteségekért.
– Hé, Solo, ne sértegess! – tolta le a mágusnő. – A Császárnak készülünk borsot törni az orra alá, nem? Hogy hagyhatnék ki egy ilyen
bulit?
Mire Han és Csubi megérkeztek a “vadászpilótáik” eligazítására, a többiek már csak reájuk vártak. Mako, hogy csillapítsa az egybegyűltek
feszültségét, kivonult a színpadra, és vicceket mesélt. Amikor aztán a két jó barát belépett a terembe, a pulpitusra csapott, és katonásan
elordította magát:
– Figyelmet! Elég a komolytalanságokból, lássunk neki a munkának! És jól nyissátok ki a fületeket, mert a ti életetekről van szó!
Mako megvárta, hogy minden tekintet rászegeződjön, aztán folytatta:
– Most elmondom nektek, hogy fogjuk móresre tanítani a birodalmiakat. Hogy mikor fognak támadni, azt pontosan nem tudhatjuk, azt
azonban sejtjük, hogy milyen taktikát fognak követni. Hogy honnan? Onnan, hogy a birodalmi flottának kész sémája van minden elképzelhető
helyzetre, és a tisztjeik arra vannak kiképezve, hogy azokat kövessék, akár tetszik nekik, akár nem. A mi jó öreg Han cimboránk egykor
birodalmi tiszt volt, úgyhogy megerősítheti a szavaimat. Jól mondtam, Han?
Han felment a színpadra, és bólogatni kezdett.
– Makónak igaza van! – ordította, mert Makóval ellentétben neki nem volt mikrofonja. A barátja intett neki, hogy menjen oda hozzá, és
ossza meg vele a szónoki emelvényt. Han bepréselte magát melléje.
– Szóval az efféle műveleteknél azt szokták tenni, hogy egy távoli ponton összegyűlnek, és harcrendbe állnak. Ha szerencsések vagyunk,
időben kiszúrhatjuk őket a szenzorjainkkal. Ha csak az utolsó percben vesszük észre őket, akkor pillanatok alatt fel kell szállnunk a hajóinkkal.
Készek vagytok rá?
A csempészek kórusban igennel feleltek.
– Helyes – örült neki Han. – Szóval felfejlődnek, és valószínűleg elvégeznek egy utolsó műszaki ellenőrzést. Aztán végrehajtanak egy
mikrougrást, amivel egyből a Nar Shaddaa közelében teremnek, persze túl a felszíni fegyvereink hatósugarán. Csakhogy mi nem a felszínről
fogjuk elindítani az ellentámadást. A flottánk egy része a roncsövezet szemete közé fog elrejtőzni, a többiek pedig átmenő forgalomnak
álcázzák magukat. Néhány kisebb vadászgép, mint például Roa Lwyllje, felderítő repüléseket fog végrehajtani. A többiek a nagyobb teherhajók
rakterében vagy a külsejükre tapadva fognak várakozni. Azok, akik mit sem sejtő civil hajóknak álcázzák magukat, látványosan pánikba fognak
esni a birodalmi hajók láttán. Eddig világos?
– Igen! Persze! – kiáltották lelkesen a csempészek. A gondolat, hogy végre rendesen odapörkölhetnek az arrogáns birodalmiaknak, egészen
felvillanyozta őket.
Mako vette át a szót.
– Nos, ez lesz az a pont, amikor a birodalmiak előreküldik a salátát.
Az első sorban az egyik kapitány felemelte pikkelyes mancsát.
 – Milyen salátát, Mako?
Han és Mako egymásra néztek, s mindketten felsóhajtottak.
– Elnézést – folytatta Mako. – Salátának a nagyobb felderítőhajókat és a TIE-vadászaikat szoktuk nevezni, Valószínűleg két Carrack
osztályú könnyűcirkálóról lesz szó. Mindegyik négy felderítő TIE-vadászt hordoz. Ezeket együtt nevezzük salátának, világos?
– Világos! – bólogatott a csempész, bár látszott rajta, még mindig nem érti, miért kell éppen salátának nevezni az előőrsöt.
Mako elvigyorodott.
– És azért saláta, mert a birodalmiak mindig ezzel próbálják megetetni az ellenséget. Úgy fogják beállítani, mintha a felderítők és az őket
követő néhány kisebb hajó alkotná a flotta magvát. Pedig a főétel csak ezután következik. Az admirális valahol hátrébb fog várakozni a
rombolóival, hogy csak akkor bújjon elő ránk szórni áldását, ha már szétforgácsoltuk erőinket az előőrs hajói között.
– De rajtunk nem fog kifogni! – rikoltotta egy csempész a hátsó sorok valamelyikéből.
– De nem ám. Úgy fogunk tenni, mintha minden erőnkkel a “salátára” vetettük volna magunkat. Figyeljétek csak!
Mako ismét átadta a szót Hannak, ő maga pedig a csata holografikus szimulációján segített nyomon követni a történéseket.
– Mint a szimuláción láthatjátok, két csoportra fogunk oszlani: az Első és Fő Csapásmérő Egységre. Az Első Csapásmérő Egységet azok a
kisebb hajók fogják alkotni, melyeknek nincs komolyabb fegyverzetük, plusz csatlakozik még hozzájuk néhány zsoldos kapitány átalakított
vámőrségi hajójával. Akkor most következzen azoknak a neve, akik az Első Csapásmérő Egységbe fognak tartozni.
Han felolvasta a listát.
– Rendicsek. Később majd azt is meg fogja tudni mindenki, pontosan hol kell lennie, mikor és mi lesz a tennivalója. Előtte azonban
szeretném, ha mindenki egy összképet kapna arról, ami ránk vár. – Mako átadta Hannak a lézerpálcát, és átvette a szót.
– Akkor rátérnék a Fő Csapásmérő Egységre. Ebbe fog tartozni minden nagyobb hajó, plusz a nehézfegyverzettel ellátott teherhajók és a
csillagharcos osztagok. Van hat Y-szárnyúnk, néhány Cloak típusú vadászgépünk és több Z-95-ös fejvadászunk. Mondom a listát.
Míg Mako a Fő Csapásmérő Egység tagjainak a névsorát olvasta, Han előhívta a csatarend holografikus képét. A színpad fölött a levegő
megtelt apró hajók és különböző színű vonalak, hullámok látszólag kusza mintázatával.
– Jó, most már mindenki tudja, hogy melyik Csapásmérő Egységhez tartozik. Van valaki, akit még nem osztottunk be sehova?
Néhány újonnan érkezett felemelte a mellső végtagját; gyorsan őket is beosztották egyik vagy másik egységbe, majd Mako folytatta:
– Az Első Egység fog először támadni, mint ahogy az a nevéből is következik. Maradjatok mindig párban, úgy, ahogy beosztottunk titeket!
Két egymást fedező hajó kétszer olyan hatékony lehet, mint két magányos!
Han a mikrofonhoz hajolt.
– És nagyon vigyázzatok a birodalmi cirkálók turbólézereivel. Nagyon erősek, elég egyetlen jól célzott lövés belőlük, és… Éppen ezért soha
ne közelítsetek egyenes vonalban egyetlen nagyobb birodalmi hajó felé sem. Világos?
– Világos! – visszhangozták a pilóták.
Mako folytatta.
– Ne feledjétek, csempésztársaim, hogy több tucat TIE-vadász lesz az előőrs hajói közé vegyülve! Azok a kis átkozottak mozgékonyak és jó
lézereik vannak, viszont igen sebezhetőek. Egy jó lövés, és végük. Mivel túl gyorsak ahhoz, hogy befogjátok őket, a reflexeitekre kell
hagyatkoznotok az ő esetükben. Segítsetek egymásnak, tereljétek a párotok elé a TIE-vadászt! Vettétek a lapot?
– Igen! – ordították a többiek. – Kicsináljuk a kis rohadékokat!
– Jó, akkor ez lesz a csata elején. Nekiesünk az előőrsnek, a birodalmiak hite szerint az összes hajónkkal. Ezzel remélhetőleg felborítjuk a
rendjüket, kilövünk néhány felderítő TIE-t, és ha szerencsénk van, kiiktatjuk valamelyik Carrack osztályú könnyűcirkálót, bár szerintem erre
még a mi derék Lando barátunk se merne fogadni.
Mako megjegyzése “általános derültséget” váltott ki. Valaki odakiáltott a fiatal szerencsejátékosnak:
– Hé, Lando, milyen esélyeket adsz nekünk?
Han kért szót.
– Valahol a csatának ezen a pontján a birodalmiak parancsnoka el fogja indítani a flottája maradék részét, a nagyobb hajókat leszámítva. A
nehézcirkálókat és a rombolókat valószínűleg továbbra is a Nar Shaddaa bombázására fogja tartalékolni. Ha megtámadtátok az előőrs hajóit,
majd a csatahajó is nektek esik, életbevágó, hogy mindenki a kijelölt pozíciója közelében maradjon. Csak így tudjátok mindannyian ugyanarról
az oldalról támadni őket, hogy túlterheljétek a pajzsaikat. Ha ez megtörtént, megadjátok nekik a kegyelemlövést, majd elpucoltok a helyszínről.
Itt főleg azok lesznek előnyben, akiknek rakétái vagy torpedói is vannak. Ezekkel gyorsan és hatékonyan ki lehet iktatni a vámőrség korvettjeit.
Han komoran végignézett a katonáin.
– Ekkorra már alapos zűrzavar lesz odafent, barátaim. Nagyon vigyázzatok, merre mozdultok és kire lőtök. És valaki mindig hallgassa a
komegységet, mert lehet, hogy más pozícióban lesz szükségünk rátok. Világosan beszéltem?
– Igen! – felelték néhányan.
Han elfintorodott, és a füléhez emelte a tenyerét.
– Hé, ennyire öreg és süket lennék? Azt kérdeztem, világos-e?
– Igen! Világos! – hallatszott immár sokkal erőteljesebben.
– Így már sokkal jobb – bólintott Mako. – Akkor lépjünk tovább! Mindannyiunk érdekében őszintén remélem, barátaim, hogy alaposan
odapörköltök nekik. Számbeli fölényben lesztek és jól ismeritek a terepet, tehát minden esélyetek megvan rá, hogy az előőrs hajóinak legalább a
felét elpusztítsátok. Az admirális nem fog hinni a szemének, de ha magához tér első meglepetéséből, és tisztelni kezd minket…
Mako hatásszünetet tartott, és a terem hamarosan megtelt “Ojjé, igen!” és “Majd tiszteletre tanítjuk őket!” kiáltásokkal.
– Megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni! – rikoltotta Han, aztán hátrébb állt, hogy Mako folytathassa.
– Ez eddig rendben, de az admirális nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy elpáholjuk az embereit. Nem, bármennyire is gyűlölöm ezt
mondani. És ha már nagyon begurult, akkor… akkor elindítja a csatahajóit. Legalább két nehézcirkálóra és egy, esetleg két rombolóra
számíthatunk. Ezeknek már olyan vastag páncélzatuk és olyan erős pajzsuk van, a fegyverzetükről nem is beszélve, hogy a legtöbb hajónknak
semmi esélye ellenük.
Hirtelen józan csend telepedett a teremre. Han attól tartott, hogy a pilóták egy része feláll és elvonul, de határtalan megkönnyebbülésére
senki nem mozdult.
 – Ugyanakkor – folytatta Mako –, hogy úgy mondjam, nekik is megvan a hátulütőjük. Ha komoly károkat tudunk okozni egy-két csatahajón,
a birodalmiak szinte biztosan vissza fognak vonulni. A standard birodalmi eljárás ugyanis az, hogy ha nem tudsz győzni, akkor minimalizáld a
veszteségeidet, és vonulj vissza.
– De hogyan fogjuk ezt elérni, Mako? – kérdezte egy csempész férfi.
– Jó kérdés. Kidolgoztunk egy stratégiát, amely reményeink szerint ellensúlyozni fogja az erőfölényüket. Akkor figyeljetek. Amikor azok a
nagy teknők ellenünk indulnak, mi fejvesztve menekülni kezdünk. De csak akkor, ha kiadtam rá a parancsot, és a Dollin pányvájára, nehogy
formációban, mert akkor azonnal rájönnek, hogy át akarjuk verni őket! Nem, ezt úgy kell megcsinálnunk, hogy igazinak tűnjön, különben gyanút
fognak.
– Akkor hát mit tegyünk? – kiáltotta egy bothai. – Rohanjunk egymásnak a hajóinkkal?
Mako morcosan összevonta a szemöldökét.
– Félre a tréfával, bohóc! Úgy fogtok tenni, mintha nem parancsra vonulnátok vissza, hanem a rémülettől hajtva. Azt akarjuk elérni, hogy
üldözőbe vegyenek titeket. Világos?
– Igen! – zengték.
– Menni fog! – kiáltotta a bothai. – Ha be leszünk rezelve, nem lesz nehéz úgy tennünk, mintha be lennénk rezelve!
Nevetés követte szavait.
– Jól van, barátaim. Ezen a ponton – Mako a hologramon egy Nar Shaddaahoz közeli pontra mutatott – fogják várni őket a nagyobb
hajóink. És lesz egy kis meglepetésünk is a birodalmi cimboráink számára. – A színpad széle felé fordult. – Xaverri, kérlek, lépj elő!
Xaverri kilépett a színpadra. Pilótaoverallt viselt, fekete haját kontyba tűzte, és harcosnőhöz illően szinte teljesen mellőzte a smink
használatát. Han azt javasolta, hogy vegye fel a megszokott színpadi öltözékét erre a bemutatóra, de Xaverri nem értett vele egyet.
– Nem, Han. Ha azt akarom, hogy bízzanak bennem, akkor úgy kell kinéznem, mint bármelyikük.
– Harcostársak, hadd mutassam be nektek Xaverrit! Ő az a személy, aki meg fogja nyerni nekünk ezt a csatát. Néhányan közületek már
biztosan ismerik. Azoknak, akik még nem, elmondom, hogy ő a legjobb illuzionista az egész galaxisban. Xaverri!
Xaverri egy kecses kézmozdulattal kioltotta a terem fényeit, aztán minden figyelmeztetés nélkül a jelenlévőkre szabadított egy csapat
kayveni süvöltőt. Han jól ismerte a trükköt, de még így is alig tudta megállni, hogy félre ne ugorjon az egyik feléje zuhanó “vadászgép” elől.
A nézőtéren ülő csempészek rémülten a padok közé vetették magukat. Xaverri egy újabb kézmozdulattal eltüntette a süvöltőket, és
visszakapcsolta a fényeket.
Az alaposan rászedett tömeg véget nem érő tapssal jutalmazta a kurta előadást. Még Mako is olyan lelkesen tapsikolt, mint egy kisgyerek.
Xaverri elégedett mosollyal fogadta az ünneplést, de nem hajolt meg.
– Ő a legjobb, fiúk – mondta Mako. – És kizárólag a mi kedvünkért Xaverri létre fogja hozni élete fő művét. Ha idecsaltuk a birodalmi
csatahajókat – újra arra a bizonyos pontra mutatott –, Xaverri egy a Nal Hutta felől feléjük rohanó flotta illúzióját fogja kelteni. Megvárjuk,
hogy a birodalmiak a fantomflotta felé forduljanak ágyúikkal, aztán oldalról és hátulról nekik esünk, és csihi-puhi!
A tömeg örömujjongásban tört ki. Han megvárta, hogy elcsendesedjenek, aztán előrelépett.
– Megnyugtatásként közlöm, hogy a zsoldos csapat nagyobb hajói Makóval és a Fő Csapásmérő Egységgel fognak tartani. Renthal kapitány
– nyújtotta kezét az első sorban ülő nő felé –, kérem, álljon fel!
A zsoldosok mackós termetű kapitánynője felállt, a csempészek pedig ugyanolyan lelkesen megtapsolták, mint mindenki mást. Ami meglepő
volt, mert nem sokan akadtak közöttük, akiket a rövid hajú, vörösesszőke Renthal és kalózcsapata még nem kergetett meg.
– Renthal kapitány nagyobb hajói fognak utat törni, az Y-szárnyú vadászgépeik és a mi harci gépeink számára. Turbólézerekkel és
protontorpedókkal is fel vannak szerelve, úgyhogy hathatós segítséget fognak nyújtani, és a csatahajók ellen is labdába rúghatnak.
Drea Renthal kihúzta magát.
– Számíthatnak rám – mondta tiszta, határozott alt hangon. – Azért béreltek fel, hogy távol tartsam a birodalmiakat a Nal Huttától, és meg
is fogom tenni! – A levegőbe csapott az öklével, amire a csempészek bevadultak.
– Rendicsek – mondta Han, amint a hangja ismét hallhatóvá vált. – A rakéta és torpedó nélküli vadászgépek fogjak távol tartani tőlünk a
TIE-okat, míg a nagyokkal foglalkozunk. A többiek rávetik magukat ugyanarra az egy vagy két nehézcirkálóra. Ha eljött az ideje, mindenki
megkapja az utasításait Makótól. Megközelítjük ókét a tat felől, amennyire csak lehetséges, és sortüzet összpontosítunk a hajtóműveikre. Aztán
ne takarékoskodjatok, pörköljön nekik oda mindenki rendesen!
A csempészek lelkesen megígérték neki, hogy meg fogják tenni. A tudat, hogy Xaverri látszólagos és Renthal nagyon is valóságos flottája is
a segítségükre lesz, új reményeket ébresztett bennük.
– Még valamit, harcostársak! – szólalt meg Mako. – Ha sikerrel járunk, akkor gyorsan húzzatok el! Azok a cirkálók baromi nagyot tudnak
ám robbanni! És… ha nem nekünk kedvez a hadiszerencse… – Vállat vont. – Nos, akkor legalább megpróbáltuk. Legalább magunkkal viszünk
néhány birodalmit a másvilágra.
A jókedvű zsivajt mintha elvágtak volna. Nehéz volt szembenézni a kudarc lehetőségével. Han visszament a pulpitushoz.
– Hát ennyi lenne, bajtársak – mondta a mikrofonba. – Ez a mi tervünk. Még végigvesszük néhányszor, hogy tiszta legyen a kép. Van
kérdés?
Han remélni sem merte, hogy Xaverri és Salla így összebarátkoznak. Makóval rendszeresen gyakorlatokat tartottak a pilótáik és azok
legénységei számára, így ritkán maradt ideje ellátogatni Shug műhelyébe; mégis, valahányszor odament, Sallát és Xaverrit egymás
társaságában találta. A két nő a legnagyobb egyetértésben dolgozott Xaverri “mesterművén”.
– Csak két-három percig fog működni a trükk – figyelmeztette Xaverri. – Közelről fogják látni a hajókat, közvetlen közelről, és a bóják
ennek megfelelő adatokat fognak sugározni. Viszont abban a pillanatban, hogy bekapták a csalit, és feléjük fordultak, rá fognak jönni, hogy nem
igazi hajókkal van dolguk. A lövéseik ugyanis akadály nélkül át fognak hatolni a hajókon…
Han nem is várt ennél többet.
– Ez a néhány perc elég kell legyen, Xaverri. Ha mégsem lesz, az már nem a te hibád. Mako és a zsoldosok, a Renthal’s Fist vezetésével,
a Nar Shaddaa árnyékában fognak rejtőzni, és abban a pillanatban, hogy a birodalmiak sebezhető oldalukat fordították feléjük, támadásba
lendülnek. Egyetlen másodpercet se fogunk elvesztegetni.
Jarik Solo egy fáradt mozdulattal megtörölte piszkos arcát.
 – Mekkora erőt képviselnek a zsoldosok, Han? Nagy segítséget fognak jelenteni?
– Igen, Jarik. A Renthal’s Fist egy alaposan átalakított, jól felfegyverzett koréliai korvett. Még protontorpedó-vető csövek is vannak az
orrában. Az egyetlen gond az, hogy kevés torpedójuk van. Renthalnak mindegyikkel célba kell találnia.
– És a többi? – kérdezte Xaverri.
– Renthalnak van egy anyahajóvá átalakított teherhajója is, a Golden Dreams. Ez egy közepes méretű SoroSuub szállító. Nagy hajó, de
gyenge a pajzsa. Célközeibe juttatják vele a Z-95-ös fejvadászokat, aztán visszahúzódnak, és a Renthal’s Fistre bízzák a többit. Ott lesz aztán
még a Too Late Now és a Minestra is. Előbbi egykor a birodalmiak járőrhajója volt, egyik lövegtornyát Renthal ionágyúra cseréltette. Ezzel
remélhetően képesek lesznek kilőni egy-két cirkálót. A Minestra egy rendili Stardrive korvett, rakétákkal és ionágyúkkal felturbózva.
– Ez elég jól hangzik – jegyezte meg Xaverri –, bár be kell vallanom, hogy fogalmam sincs, mitől veszélyesebb egy ionágyú vagy egy
rakéta, mint a lézer.
– Amikor elkezdtem a csempészkedést, én sem tudtam mondta nevetve Salla. – De hamar megtanultam, a saját keserű tapasztalataimból.
A két nő egymásra mosolygott. Han még mindig, nem értette, hogyan alakulhatott ki köztük ilyen hamar ez a mély barátság. Több
tekintetben is mintha közelebb álltak volna egymáshoz, mint őhozzá. Netán a közös – vele kapcsolatos – élményeik hozták volna ilyen közel
egymáshoz őket?
Mielőtt még Han zavarba hozhatta volna saját magát, Jarik megkérdezte:
– Hé, Han! Beszélhetnénk egy percet?
Han felhajtotta a maradék stimteáját, és felegyenesedett.
– Persze, Jarik. Akarod, hogy bemenjünk Shug irodájába?
– Nem ártana – felelte a fiú. – Ott legalább nem fognak elütni minket.
A műhelyben nagy volt a sürgés-forgás, minden csempész a hajóját bütykölte. Egyesek a hajtóműveket igyekeztek feltuningolni, mások
extra quadlézereket vagy rakétavetőket szereltek a régi fegyverzetük mellé.
Salla Rimrunnerén Shug dolgozott. Elhaladtukban Han odakiáltott a fickónak:
– Nagyon pöpec, Shug! Szép kis meglepetésben lesz részük a birodalmiaknak!
Ha nem Xaverri csapdáján dolgoztak, Salla és Shug, Rik Duel alkalmi segítségével, a Rimrunnert szerelte: álcázott rakétavetőket szereltek
a hajó farába. Salla csempészhajója egy CorelliSpace Gymsnor-4 osztályú kisteherhajó volt, alaposan átalakítva, mint minden “szakmabeli”
járműve. A hajó leginkább egy repülő szárnyra emlékeztetett, vagy – ha valaki egy jobbegyenesre vágyott Sallától – egy mynockra. A
Rimrunner egyébként gyors volt és jól manőverezhető, Salla pedig kiváló pilóta.
Han tisztában volt vele, hogy ez a kitűnő páros sokkal nagyobb károkat okozhat a birodalmiaknak, mint ő maga. A Bria egészen tűrhető
hajóvá fejlődött, de sebességben sehol sem volt a Millennium Falconhoz vagy a Rimrunnerhez képest, és a fegyverzete is elmaradt azokétól.
Shug irodájában le kellett pakolniuk egy halom zsíros szerszámot a székekről, hogy le tudjanak ülni. Han kényelembe helyezte magát, és
jólesően felnyögött.
– Örülök, hogy beszélni akartál velem, kölyök. Ma még leülni se volt időm. Egész nap csak pattogtunk és rohangáltunk Makóval.
– Nekem is rengeteg dolgom volt – mondta Jarik. – Ha nem Lady Xaverrinek segítettem, akkor a Briát bütyköltük Csubival vagy a
Rimrunnert Shuggal.
– Shugtól azt hallottam, hogy egészen ügyes szerelő vált belőled – bólintott Han. – Pilótának és tüzérnek is egyre jobb vagy Örülök neki,
hogy velünk tartasz. Csubi remek céllövő, de két tüzér hússzor jobb, mint egy.
– Han… éppen ez az, amiről beszélni akartam veled. – Jarik tekintete elsötétült. – Én… én eddig még soha nem harcoltam. – Nyelt egyet.
– Tegnap este, miközben a hegesztés nyomait takarítottam a Briáról, elaludtam, és… szörnyű rémálmom volt.
– Igen? És miről?
– Azt álmodtam, hogy a birodalmiak ellen harcoltunk, és… – Jarik elsápadt – …felrobbantunk. Egy TIE volt a célkeresztben. Felém
száguldott, és én… megdermedtem. Nem lőttem, Han. Aztán láttam, hogy felvillan a zöld lézersugár, és már semmit nem tudtam tenni. Azt
álmodtam, hogy… meghaltam. – Jarik megborzongott. – Han… én félek. Nem tudom, képes leszek-e megtenni azt, amit elvártok tőlem. Mi
lesz, ha tényleg leblokkolok, és mindannyian meghalunk miattam?
– Jarik – Han a fiú vállára tette a kezét –, én akkor aggódnék, ha nem félnél. Amikor először vettem részt igazi ütközetben mint TIE-pilóta,
idegességemben majdnem telehánytam a sisakomat. De nem tehettem, mert vákuum ölelt körül. Ha levettem volna a sisakot, szétrobban a
fejem. Aztán valaki rám lőtt, és én, anélkül hogy ennek tudatában lettem volna, visszalőttem. Hát ennyi, így történt.
– Tényleg? – Jarik nem tudta eldönteni, megnyugtatónak találja-e a történetet vagy inkább mégse. – De Han! Rólad mindenki azt mondja,
hogy bátor vagy Ez a legelső szavuk, ha te kerülsz szóba. Rólam még senki sem mondta, hogy bátor vagyok. Mi van, ha a gyávaságommal
veszélybe sodorlak titeket?
Han mélyen a fiú szemébe nézett.
– Jarik, te nem vagy gyáva. A gyáváknak nincs helyük a Nar Shaddaan. Élve felfalják őket. Márpedig úgy látom, te még életben vagy.
– Jó, meg tudom védeni magam, és a vibropengét is jól forgatom – ismerte el Jarik. – De részt venni egy kis bunyóban… és a birodalmi
ágyúk kereszttüzében lenni az azért nem egy és ugyanaz. Egy zöld villanás, bumm, és már történelem vagyok.
– Kölyök, én rajtad tartom a szemem egy ideje, és állítom, hogy minden megvan benned, amire egy harcosnak szüksége van. Igen, az
emberek néha leblokkolnak csata közben, és bizony legtöbbször a félelemtől. Éppen ezért tartunk ilyen sűrűn gyakorlatokat Makóval. Hidd el,
ugyanez volt birodalmis koromban is. Gyakorlatozol és gyakorlatozol és gyakorlatozol. Hogy miért? Mert bárki leblokkolhat egy igazi
vészhelyzetben. Még egy veterán is. De ha alaposan beléd verték a tennivalót, akkor hiába blokkol le az agyad, a kezed tenni fogja a dolgát. És
ha ez megtörtént, akkor a cselekvés egy idő után újraindítja az agyadat is, és jó ideig nem fogsz lelassulni többé. Teszed, amit tenned kell, és
bár a félsz még benned van, már nem érsz rá foglalkozni vele.
– De ha velem mégsem így lesz? – aggodalmaskodott Jarik. – Talán valaki mást kellene magad mellé választanod, Han. Inkább gondoljanak
gyávának, mint hogy bajba sodorjalak titeket.
– Ha nagyon akarod, kölyök, akkor keresek valaki mást a helyedre. De én jobban örülnék, ha te jönnél velünk. Már egészen hozzád
szoktam, és ez sokat jelent. De neked kell döntened. Csak aztán idejében tájékoztass, rendicsek?
A fiú bólintott.
 – Köszönöm. Én… gondolkozni fogok rajta.
Han megveregette a vállát.
– Aludj rá egyet, kölyök! Rád fér egy kis pihenés, mint mindannyiunkra.
Jarik csibészesen elvigyorodott.
– Rendicsek, Han.
Lando Calrissian gyűlölt piszkos lenni, de már egészen hozzászokott. Felkészíteni a Millennium Falcont a csatára fáradságos és gépzsíros
munka volt, de valakinek meg kellett tennie. Az előző héten Shug segített neki felszerelni egy “új” lövegtornyot a Falcon jobb oldalára, a
pilótafülke mögé, éppen a rámpa fölé. Ez készen volt, de még mindig bőven akadt tennivaló. Han, Csubi és Salla szívesen segítettek volna neki,
de nekik is volt épp elég bajuk: vagy a saját hajóikat bütykölték, vagy Xaverri holoillúziójának az előkészítésén dolgoztak.
Han és Xaverri viselkedéséből Lando arra következtetett, hogy a kapcsolatuk immár szigorúan baráti. Ő viszont egyre többet gondolt a
nőre. Xaverriben minden egyben volt, amit Lando egy nőben szeretett: intelligens volt, vonzó, jól öltözött, és humorérzékben sem szűkölködött.
A kérdés csak az volt, hogy Xaverri mit gondol róla. Annyi biztos volt, hogy kedveli a csirkefogókat, különben nem létesített volna viszonyt
Hannal.
Talán bajuszt kellene növesztenem, merengett Lando. Az olyan… kackiás külsőt kölcsönözne nekem. Igazán különleges lenne. A
szája mosolyra görbült. Milyen csodás lenne Xaverrivel beutazni a galaxist, ha ezen az egészen túl leszünk…
Lando egy ideje azt fontolgatta, hogy visszamegy az Oseon rendszerbe. Volt néhány nyerési sémája, amit szeretett volna kipróbálni, és
tovább akarta tökéletesíteni már így is figyelemre méltó szabakktudását, hogy részt vegyen a hat hónap múlva, a Bespin Felhővárosában
rendezendő nagyszabású szabakkbajnokságon. Ehhez azonban tekintélyes tétet kellett lehelyeznie az asztalra, amit viszont a legkönnyebben és
a leggyorsabban az Oseon rendszerben szerezhetett meg.
És milyen kellemes lenne, álmodozott Lando, mindezt egy elbűvölő hölgy társaságában megtenni. Egyvalami aggasztotta csak: mit fog szólni
Han, ha az előző barátnője a legjobb barátjával szűri össze a levet? Azaz a legjobb emberi barátjával. Mert az mindenki számára nyilvánvaló
volt, hogy Csubakka Han legjobb barátja.
Lando annyira belemerült az ábrándjaiba, hogy a csavar helyen az egyik ujját tekerte meg a hidrokulccsal. Szitkozódva szopogatni kezdte a
sérült ujjat, de az olyan zsíros volt, hogy Lando kénytelen volt lemondani a népi gyógyászatnak eme igen hatékony módjáról.
– Gazdám! – rohant elő a Falcon alól Vuffi Raa. A kis droid összes kézcsápja tele volt szerszámmal. Egyetlen vörös szemével Landóra
pislogott. – Mi történt, gazdám?
– Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts gazdádnak, Vuffi Raa? – förmedt rá fogcsikorgatva Lando.
– Ötszázhatvankétszer, gazdám – vágta rá a kis droid.
– Megütöttem a kezem, ez minden! – csattant fel Lando. Semmi bajom. Folytasd a munkát! Ma estére a Falconnak repülnie kell. Mako
újabb gyakorlatot rendelt el.
– Jól van – engedelmeskedett Vuffi Raa.
– Hé, Vuffi! – szólt utána Lando. A kis droid megtorpant.
– Hallgatlak, gazdám!
Lando ezúttal úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy a droid megint “gazdám”-nak szólította.
– Biztos vagy benne, hogy el tudod vezetni a Falcont a csata alatt?
– Meg fogja erőltetni az áramköreimet, gazdám, mert mint te is tudod, arra programoztak, hogy ne ártsak az élőlényeknek, különösen az
értelmes lényeknek ne, de mivel te fogsz lőni, azt hiszem, hogy meg tudom csinálni. Csak ne kelljen másik hajónak vezetnem a Falcont. Arra
ugyanis képtelen lennék.
– Remélem, erre nem kerül sor – bólintott Lando. – Jól van, te kis porszívó, akkor vissza a munkádhoz.
– Igenis, gazdám.
Han és Mako nem mondta el, hogy pontosan mikorra várható a támadás. A “vezérkar” tagjai tudták, hogy Han és Mako ismerik az
időpontot, de ők is elfogadták, hogy mindannyiuknak biztonságosabb, ha kettejükön kívül senki nem rendelkezik konkrét adatokkal. A két vezér
csak egyvalamit árult el nekik: egy napon majd úgy fognak felszállni gyakorlatozni, hogy valójában nem gyakorlatra indulnak. A többi csempész
még ezt sem tudta.
Ezekre a gyakorlatokra nagy hangsúlyt fektettek, de azért arra is ügyeltek, hogy ne vigyék túlzásba – a túl sok gyakorlat egy idő után
unalmassá válik, és ez felületessé teszi a katonát. Másrészről a csempészeknek sok gyakorlásra volt szükségük. Han és Mako világossá tették:
akkor és csakis akkor győzhetik le a birodalmiakat, ha mindenki precízen végzi a dolgát.
A Nar Shaddaa csempészei egytől egyig megrögzött individualisták voltak, akik még soha nem vettek részt semmilyen közös, összehangolt
akcióban.
– Olyan, mintha egy falka vro-macskát akarnék nyájba terelni – panaszolta Han Xaverrinek. – Azt hiszik, mindent jobban tudnak, és
megkérdőjelezik minden átkozott döntésünket. Már teljesen kivagyok tőlük!
– Ez lehet, de a legutóbbi gyakorlaton harmadannyi idő alatt fejlődtek alakzatba, mint a legelső próbálkozáskor – bátorította Xaverri.
– Ja – ismerte el minden lelkesedés nélkül Han. – De akkor is megőszülök tőlük, szivi.
Xaverri elmosolyodott, és úgy tett, mintha Han – a Greelanxnél tett látogatás miatt még mindig rövid – haját vizsgálná.
– Alaptalanul – közölte biztatóan. – Egyetlen ősz hajszálat sem látok.
Han elvillantott egy fáradt vigyort.
– Akkor az ősz hajszálak befelé nőnek.
Xaverri megpaskolta a kézfejét.
– Ne aggódj, Solo! Hamarosan túl leszünk ezen az egészen.
– Őszintén remélem – motyogta Han. – És Xaverri, szivi…
– Tessék?
– Szeretném megköszönni, hogy a segítségünkre siettél. Nélküled nem lenne esélyünk.
Xaverri határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Nincs mit megköszönnöd. A világért se hagytam volna ki. Ráadásul még Sallát is megismerhettem.
 – Igen, feltűnt, hogy nagyon jól kijöttök egymással jegyezte meg óvatosan Han. – Mondd csak… miről szoktatok beszélgetni, amikor együtt
dolgoztok és olyan jól szórakoztok?
Xaverri elkuncogta magát.
– Te egoista űrcsavargó! Te azt hiszed, hogy rólad szoktunk beszélgetni, mi?
Han sértődötten megrázta a fejét.
– Én? Persze, hogy nem!
– Ó, de igen! – állította nevetve Xaverri. – Valld be, Solo!
Han rendületlenül tagadta, és miközben konokul a fejét rázogatta, azon tűnődött, vajon képesek lesznek-e Sallával ezek után is ugyanúgy
folytatni, mint eddig. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy Lando szemet vetett Sallára, és tisztában volt vele, hogy a barátja habozás nélkül
lépni fog, ha úgy látja, hogy Salla változtatni akar az életén.
De vajon Salla igazán törődik vele? Úgy, ahogyan azt Bria és Xaverri tette? Erről soha nem beszélgettek. Jól érezték magukat, rengeteget
mókáztak és még többet dolgoztak együtt, de az érzéseiket soha nem hozták szóba.
És én? – tette fel magának a kérdést. Én hogyan érzek Sallával kapcsolatban?
Erre sem tudta a választ. A legtöbbször annyira elfoglalt volt, hogy még feltenni sem volt ideje ezt a kérdést. Abban viszont biztos volt, hogy
még nem lenne képes arra, amire Roa készül…
Ahogy ott üldögélt a gondolataiba mélyedve Shug műhelyében, Csubi lépett hozzá. A vuki rámordult.
– Ó! – kapta fel a fejét Han. – Az eligazítás! Teljesen megfeledkeztem róla!
Csubakkával átrohantak a “Szerencsekastély”-ba. A téma ugyanaz volt, mint minden alkalommal: újra és újra átvették mindenki szerepét,
hogy mind a részletek, mind az összkép világosak legyenek mindannyiuk számára.
Két órával később Han csatlakozott a teremből kifelé tartó Sallához és Shughoz. Salla magához húzta Hant, és cuppanós csókot nyomott a
koréliai arcára.
– Nagy voltál – mondta. – Mindig nagy vagy, Han. Esküszöm, született vezető vagy.
Han zavarában elvigyorodott.
– Hát persze! Ezért szoktam hajókat vezetni!
– Mikor lesz a következő eligazítás, Han? – sietett a segítségére Shug.
– Nem tudom – füllentette Han. – Mako fogja összehívni. Készen áll a Rimrunner? Helyükön vannak a holovetítók? Működnek a
közlekedési bóják?
– Minden a legnagyobb rendben, Han – biztosította Shug. – Esküszöm, ha ennek vége lesz, és nem halok meg, akkor egy hétig egyfolytában
aludni fogok.
– Ne beszélj így! Balszerencsét hoz – öklözött a vállába Salla.
– Találtál már valakit a tatra? – kérdezte tőle Han.
– Igen, Rik vállalta a rakétavetők kezelését – bólintott Salla. – Azt állítja, jó tüzér.
– Ez így is van – erősítette meg Han. – De ne hagyd magára a hajódon, ne adj neki kölcsönt, és főleg ne hagyd, hogy hozzáférjen a
biztonsági kódjaidhoz, rendicsek?
Salla elvigyorodott.
– Ja. Már figyelmeztettek. Még az anyját is meglopná, mi?
– És ez még enyhe kifejezés. Mondtam már, hogy van egy jó hírünk?
– Még nem.
– Mako úgy tervezte, hogy a Renthal’s Fistről fogja irányítani az ellencsapást. Tegnapelőtt azonban rájöttünk, hogy megfeledkeztünk
valamiről. Találd ki, ki az, aki annyira begubózott a szomszédban, hogy még a jachtjáért is elfelejtett pilótát küldeni? Ugyanaz, akinek nem
sikerült kapcsolatba lépnie a kedvenc pilótájával, mert a Nal Hutta és a Nar Shaddaa közt mostanság olyan túlterheltek a távközlési vonalak…
Salla tekintete felcsillant.
– Úgy érted, hogy a Dragon Pearl még itt van?
– Úgy bizony. És Jabbával ellentétben Jiliac mindig lelkiismeretesen ügyel arra, hogy a jachtja harcra kész legyen. Hat fejvadász csücsül
benne, és mindegyik kitűnő állapotban van. Még pilóták is vannak hozzájuk, plusz az ágyúk kezelőszemélyzete. A jachtot Blue fogja vezetni. A
hajója úgyis túl lassú ahhoz, hogy hasznát vehessük.
Shug elismerően füttyentett.
– Az a jacht nagy segítség lesz. A páncélzata nem túl erős, a pajzsa és a fegyverzete viszont annál inkább.
– Egy baj van csak vele: ha szétlövik, Jiliac a falra fogja szegezni valakinek az irháját – jegyezte meg Salla. – De úgy gondolom, megéri a
kockázat. Számottevően növelni fogja a tűzerőnket.
– Nos, nem fogjuk nagydobra verni, hogy ki lesz a Dragon Pearl fedélzetén – mondta Han. – És ha Makónak szép hosszú vakációt kell
töltenie a Csempészmenedékben, míg Jiliac kidühöngi magát, nos, ő erre is kész. – Han elvigyorodott. Blue garantálja, hogy nem fogja
megbánni…
*
Roa hermetikusan szigetelő vadászpilóta-öltözékében álldogált a pálya szélén, egy gyönyörű, könnyeket potyogtató szőke nő előtt.
– Ne aggódj, Lwyll! – csitította. – Meglátod, nem lesz semmi baj. Vigyázni fogok magamra.
– Kérlek… – szorította meg a karját a nő. – Kérlek, gyere vissza hozzám, Roa! Az életem semmit sem fog érni nélküled.
– Visszatérek, Lwyll – ígérte az öreg csempész. – A Lwyll remek kis hajó. Vigyázni fog rám, ahogyan te is vigyáznál a helyében. Ezért
viseli a te nevedet. – Magához húzta a nőt, és megcsókolta. – Emellett ez csak egy gyakorlat, drágaságom. Ez már a nyolcadik alkalom, hogy
kijössz elbúcsúzni tőlem, és én fél órán belül mindig visszajöttem.
A nő bólintott, de újabb könnyek gördültek végig az arcán.
– Szeretlek, Roa.
– Én is szeretlek, Lwyll. Visszajövök hozzád, és jó útra térek. Össze fogunk házasodni. Minden csodaszép lesz, meglátod.
– Jól van, Roa. Most menj!
 – Helyes. Nem akarok elkésni a gyakorlatról.
Roa feltette a sisakját, aztán vigyorogva bepréselte köpcös testét a Lwyll pilótafülkéjébe. A vadászgép egy átalakított Redthorn osztályú
felderítő volt, gyors és jól manőverezhető, fegyverzetét tekintve viszont szerény, mindössze egy elülső tripla lézerrel. Hajszálnyival lassabb volt,
mint a TIE-vadászok, viszont volt egy hatalmas előnye: pajzsokkal is felszerelték.
Roa integetett a jövendőbelijének, jelezte, hogy minden rendben lesz, aztán ellenőrizte a műszereket. Miután mindent rendben talált, gázt
adott, majd bekapcsolta az alsó fúvókákat. A gép nekirugaszkodott, és pillanatokon belül kapaszkodni kezdett. A leszállópálya és vele együtt
Lwyll apró ponttá zsugorodott.
Roa a számára kijelölt pont felé irányította a hajót. Azon kevesek közé tartozott, akik mellé nem adtak társat. A feladata az volt, hogy a
Lwyll sebességét kihasználva gyors felderítést végezzen a birodalmi flotta közelében. Volt egy külön csatornája, amelyen át jelentést adhatott
Makónak.
Az atmoszféra elvékonyodott körülötte, és az ég szürkéskékről csillagpettyes kobaltkékké vált. Roát derűs nyugalommal töltötte el a látvány
Imádott repülni, és a Lwyllt kész öröm volt vezetni.
Roa elrepült a Nar Shaddaa legmagasabb pontja felett, aztán alig néhány percnyi repülés után elfoglalta a helyét. Még le sem állította a
hajtóművet, már várta, mikor reccsen bele a fejhallgatóba Mako hangja, a jól ismert szöveggel: “Minden hajónak, vissza a bázisra. Ez csak egy
gyakorlat volt. Minden hajó térjen vissza a bázisra, miután elfoglalta a kijelölt pozícióját.”
Pár másodperccel később, amint arra számított, valóban Mako hangját lehetett hallani:
– Figyelem, figyelem! Űrcsavargók, jól figyeljetek! Eljött a pillanat. A birodalmiak feltűntek a szenzorjainkon. Ez nem gyakorlat. Ismétlem,
nem gyakorlat. Ez most élesben megy, pajtások. Készüljetek fel a harcra.
Roa szeme elkerekedett. Mi? Nem gyakorlat?
Nem volt az. A rémülettől bénultan bámulta a hipertérből előbukkanó birodalmi hajókat.
14. fejezet
A Nar Shaddaa csatája
Az első dolog, amit Winstel Greelanx admirális megpillantott, amikor az Imperial Destiny előbukkant a hipertérből, egy hanyatt-homlok
menekülő apró felderítőhajó volt. Az admirális fanyarul elmosolyodott. Ebből még látni fogok jó néhányat a mai napon…
A gondolat rosszkedvvel töltötte el. Nehéz lesz csatát vesztenie egy ilyen szervezetlen bandával szemben. Hogy a galaxis nevére érje el?
– Uram, a flotta kijött a hipertérből – jelentette a helyettese, Jelon parancsnok.
– Mondja meg nekik, hogy helyezkedjenek alakzatba! – utasította gépiesen Greelanx.
Az unalomig jól tudta, mi fog történni, ezért nem is figyelte, hogyan fejlődik ékalakzatba a hét csatahajó. A Destiny volt a csúcson,
valamivel hátrébb, kétoldalt az Arrestor és a Liquidator nevű nehézrombolók, ezektől odébb pedig a Peacekeeper és a Pride of the Senate
rombolók. A másik két nehézcirkáló, az Enforcer és az Inexorable alkották a hátvédet. A rombolók kieresztették a TIE-vadászaikat, amelyek
rögtön körülölelték az éket.
A két felderítő Carrack, a Vigilance és az Outpost előrelendült, és kiengedte TIE-vadászait. A tizenhat Guardian osztályú korvett már
felvette a kagylóhéjalakzatot, készen rá, hogy elállja a menekülés útját.
Az egész gyorsan és olajozottan zajlott, a legcsekélyebb fennakadás nélkül. Greelanx minden műveletet gondosan begyakoroltatott a
parancsnokaival.
– Admirális úr, a flotta hajói harcállásban – közölte Jelon, alig egy perccel a parancs kiadása után.
– Nagyszerű. Jöhet a következő fázis.
– Igenis, admirális úr.
A “saláta” cirkálósebességgel megindult a Nar Shaddaa felé: A csatahajók lomhán követték őket. Greelanxnek csak most tűnt fel, hogy a
holdat több száz, talán több ezer roncs öleli körül. Nyilvánvaló volt, hogy képtelen lesz átmanőverezni ezek közt a csatahajóival, ha a kalózok
ellentámadásba lendülnek. Ez azt jelentette, hogy a hold közelébe érve irányt kell változtatniuk.
Az admirális összekulcsolta a kezét a háta mögött, és aggódva az apró pöttyöt figyelte, amely a felbukkanásukkor elmenekülő hajót
jelképezte a radarképernyőn. Ahogy a felderítőhajó a roncsok közelébe ért, két másik kisebb hajó csatlakozott a rémülten menekülő pilótához.
Greelanx felsóhajtott. Ha ez így megy tovább, a csata tizenöt perc alatt véget ér, és képtelen lesz elveszíteni. Legrosszabb álmában sem
gondolta volna, hogy valaha is ilyen abszurd helyzetbe kerülhet.
Az első néhány másodpercben Roa alig tudta megállni, hogy ne nyúljon hozzá a hiperhajtómű kapcsolójához. Annak ellenére, hogy tudta, a
birodalmi flotta több tucat hajóból fog állni, és ezek közül egyesek ezerszer nagyobbak lesznek, mint a legnagyobb hajó, amellyel valaha is
repült, a csatahajók előbukkanása valósággal sokkolta.
Anélkül, hogy tudatában lett volna, megfordította a hajóját, és teljes sebességgel a Nar Shaddaa irányába száguldott. A gyakorlatok,
ahogyan azt Mako ígérte, nem voltak hiábavalóak. Bejelentkezni. Kapcsolatba kell lépnem Makóval. Felderítő vagyok, vagy nem?
Átkapcsolt a kódolt külön sávra.
– Védelmi Központ, itt a Lwyll. Központ, jelentkezz.
Mako hangja töltötte meg a sisakját.
– Hallgatlak, Lwyll. Látod őket?
– Látom őket, Központ. – Roa ellenőrizte a szenzorait és a hátsó kamera képernyőjét. – Alakzatba formálódtak és közelednek.
– Helyes. Vezesd be őket, Roa, de vegyél vissza egy parányit a sebességből, ha feltűnés nélkül meg tudod tenni! Az Elegant Interlude és a
Star Traveler hamarosan csatlakozik hozzád. Próbáljátok meg legalább a “saláta” egy részét a megbeszélt helyre csalni.
– Vettem, Központ.
Roa fokozatosan visszavett a sebességből. Döbbenetes volt, milyen gyorsan közelednek a Carrack osztályú cirkálók. Gyors hajók! Roa
örült neki, hogy Mako a segítségére küldte a másik két hajót. Mindkettő gyors jármű volt, Danith Jalay és Renna Strego pedig tapasztalt
kapitányok.
Az öreg csempész vett egy mély levegőt. A félelem még mindig ott volt benne, valahol mélyen, de már nem fenyegette a gondolkodás
folyamatát.
Roa elfészkelte magát az ülésben, és a feladatra összpontosított.
A Dragon Pearl hídján Mako Spince fáradhatatlanul a szenzorok és a taktikai kijelzők képernyőit pásztázta. Még pislogni is alig mert. A
Pearl túl nagy volt ahhoz, hogy elrejtőzhessen a roncsok között, Blue azonban úgy foglalta el vele a pozíciójukat, hogy a Carrackok csak akkor
vehessék észre őket, ha már belesétáltak a kelepcébe.
Mako látta, hogy az egyik Carrack, az Outpost irányt változtat; a Vigilance tovább folytatta útját, egyenesen a csapda irányába. Ebben volt
logika, hiszen Greelanx nem tudhatta, hol fogják várni a csempészek. Várható volt, hogy ha a csempészek megtámadják a Vigilance-t, az
Outpost továbbra is majdani pozícióján marad, hogy elvághassa a menekülő hajók útját.
Gyere közelebb, mormogta Mako a közeledő cirkálónak. Na még egy kicsit…
Falan Inirót, a koréliait a barátai gyakran nevezték forrófejűnek és meggondolatlannak. Iniro ilyenkor mindig azzal védekezett, hogy “gyors
döntési képessége” valójában áldás, hiszen gyakran ennek köszönheti a legjobb üzleteket, a legjobban fizető szállítmányokat és a legnagyobb
szabakknyereményeket.
Most, módosított YT-1210 osztályú kisteherhajóján, a Take That!-en üldögélt és türelmetlenül füstölgött. A francba, gondolta morózusan.
Mit szarakodnak már?
Idegesítő volt itt várakozni, egy roncs árnyékában, egy elektromágnessel a döglött hajóra kapaszkodva. Iniro újra ellenőrizte a kijelzőket, és
ezúttal valami megragadta a figyelmét. Valami, egy igazán nagy valami közeledett feléjük.
Ez közülük lesz valamelyik, reménykedett Iniro. Már bánta, hogy nem szereltetett új szenzorokat, abból a modem fajtából, ami jobb
jelazonosítóval volt ellátva.
– Hé, Gadaf – szólt rodiai tüzérének –, valamit látok a képernyőn. Készülj fel!
– Vettem, kapitány – nyugtázta a rodiai. – Készenlétben vagyok.
A csempészek közül néhányan megjegyezték, hogy szerintük a Take That! fegyverzete túl gyenge, nem sokra fog menni vele a birodalmiak
ellen. Falan Iniro viszont meg volt győződve róla, hogy – valóban jelentős – tapasztalata bőségesen pótolni fogja a tetőre szerelt egyetlen lézer
mellől hiányzó többi fegyvert.
– Csak az a gond… – motyogta a mikrofonba a rodiai.
– Mi a gond?
– Hogy nem volt időnk kalibrálni a lézer célzóberendezését, főnök, így mindig mellé kell céloznom. Kissé jobbra hord.
Iniro vállat vont.
– Ezt könnyű ellentételezni, Gadaf. Én így is mindig célba találok vele.
– Tudom, főnök – ismerte el a rodiai. – És én sem panaszkodhatom.
– Hm… – fészkelődön Iniro. Mikor kapjuk meg már azt az átkozott parancsot?
Az a nagy valami – bármi volt is az –, szinte súrolta a Take That! szenzorait.
Gyerünk már! Mit sza…
A fejhallgató megreccsent, a frászt hozva Iniróra. Mako Spince szólt bele a fűiébe, a távolságtól és a roncsoktól torz hanggal, de azért
azonosíthatóan.
– Első Csapásmérő Egység, itt a Védelmi Központ. Készüljetek fel a…
Iniro ujjongva felordított, és ezzel elnyomta Mako hangját. “Támadásra”, nem? Biztos volt benne, hogy ez hangzott el.
Egy pillanatra felülkerekedett a józan esze, és azt súgta, hogy kérjen megerősítést a Központtól, de a büszkesége nem hagyta. A többiek
nevetnének rajta, és nem lehetne első a támadásnál!
– Nyomás! – rikoltotta, és kikapcsolta az elektromágnest. Amikor előszáguldottak a roncsok közül, Iniro két másik hajót pillantott meg.
Csak kettő? Xendor talpnyalóira, hát hol vannak a többiek?
Arra már nem maradt ideje, hogy kiderítse a választ. Egy TIE-vadász rohant feléje, alaposan “megdöngetve” az elülső pajzsát. Gadaf
visszalőtt, de nem találta el.
Túlságosan balra célzott az idióta!, állapította meg Iniro. Egy éles kanyarral megfordította a Take That!-et, és maximális sebességre
gyorsított.
– Nyírd ki, Gadaf! – ordította.
Vörös fény csapott ki az ágyúból, ezúttal csak hajszálnyival tévesztve el a pörgő, cikázó TIE-t. Iniro káromkodva utána-lendült. Nem volt
könnyű követni a kis átkozottat ebben a roncs-dzsungelben.
– Mindjárt rávezetem! – kiáltotta a rodiainak. – Kapd el! Most!
Ahogy ígérte, a következő pillanatban a TIE és a Take That! egy pályára kerültek, és semmi nem volt közöttük. Újabb vörös nyaláb csapott
ki az ágyúból, ez alkalommal telibe találva a TIE-t.
A vadászgép gomolygó tűzze változott, előbb sárgává, aztán izzó fehérré, és csak nőtt, nőtt… Aztán egyik pillanatról a másikra szétoszlott,
és már csak egy céltalanul lebegő hamufelhő volt a TIE helyén.
Iniro kapitánynak azonban nem volt ideje ünnepelni. Valami megragadta a figyelmét a taktikai képernyőn. Az a nagy izé üldözőbe vette!
Még egy másodperc, és elkapják!
Villámgyorsan irányt váltott, hogy egy közeli roncs fedezékébe meneküljön, de már késő volt. A Carrack turbólézerei zöld tűzbe vonták a
hajóját. Az egész nem tartott tovább egyetlen szempillantásnál. Amikor tíz másodperccel később a tűzgömb összeroskadt, már semmi nem volt
a Take That! helyén.
Még por sem maradt belőle.
Másodpercekkel azután, hogy követte Falan Iniro Take That!-jét, Niev Jaub már tudta, hogy végzetes hibát követett el. A kis sullusti a –
természetesen módosított – kisteherhajójában, a Bnef Nllében várakozott, amikor látta, hogy a Take That! kilő a rejtekhelyéről. Azt hitte, hogy
félreértette Mako parancsát, ezért követte a másik hajót. Aztán kiértek a roncsok közül, és csak egyetlen másik hajót látott a Take That!
mellett. Ekkor már biztos volt benne, hogy túl hamar rajtoltak.
Vissza akart térni a roncsok fedezékébe, de elkésett. Egy TIE célba vette, és kis híján leperzselte a pofaszakállát. Jaub oldalra kapta a kis
teherszállítót (amely történetesen egy kagylóhéjas sullusti ragadozóra hasonlított), és kitérő manőverekbe kezdett.
 A Nar Shaddaa védőinek többségével ellentétben Jaub becsületes kereskedő volt, aki a hold egykor fényes kaszinóit egzotikus sullusti
gyümölcsökkel és zöldségekkel látta el. A Nar Shaddaan élő, tekintélyes méretű sullusti közösség tagjai közt rengeteg barátja, sőt rokona akadt,
így amikor Mako felhívása elhangzott, úgy gondolta, kötelessége jelentkezni. Nem hagyhatta cserben azokat, akik olyan fontosak voltak a
számára.
És most? – kérdezte magától, tüzet nyitva egy TIE-ra. Nem kelhetek versenyre ezekkel a pilótákkal!
De már nem volt visszaút. A Carrack cirkáló már észrevette őket, és pillanatokkal később, Jaub rémületére, tüzet nyitott a Take That!-re.
Kerek szeme még jobban elkerekedett, amikor a koréliai hajó szó szerint elpárolgott.
Ha Jaub megpróbált volna eliszkolni, talán sikerül neki. De ennél jobb ötlete támadt. Már csak néhány másodpercig kell valahogy életben
maradnia, aztán Mako úgyis megindítja a támadást, és akkor fordul a kocka.
Egy TIE zúgott el mellette. Jaubnak fogalma sem volt, honnan bukkanhatott elő, de ott volt. Újabb kitérő manővert hajtott végre, és ezzel
bekerült a Carrack cirkáló turbólézereinek a hatósugarába. A kis sullusti rémülten felsikított, ahogy a zöld halál megnyalintotta a hajója pajzsát.
Jól vagyok, nem talált el, nem talált el, nem… ó, istenek… eltalált, villant át az agyán.
Az energiája vészesen fogyott. A lövés csak súrolta, de még ez is elég volt ahhoz, hogy tönkretegye a hátsó pajzsot és a hajtóműveket. A
Bnef Nlle tehetetlenül sodródott tovább.
Jaub ellenőrizte a manőverezőfúvókákat, és legalább azok működtek. Fékezni és gyorsítani nem, de legalább forogni tudott a hajóval.
Körülnézett, és látta, hogy két TIE indult feléje hátulról. Még néhány másodperc, és atomjaira lövik.
A Carrack cirkáló már ügyet sem vetett rá: túl kicsi volt, a TIE-ok is elbánhattak vele, és különben is már megbénították. A hatalmas
birodalmi hajó méltóságteljesen továbbúszott az űrben a Bnef Nllére csaknem merőleges pályáján.
Másodpercek… már csak másodperceim vannak hátra. Nem vesztegethetem el őket, gondolta Jaub. Nem tartotta magát különösebben
bátornak, de mint sullusti, gyakorlatias lény volt.
Megforgatta a hajóját a hossztengelye körül, és úgy hagyta a fúvókákat. Pár pillanat, és a Bnef Nlle olyan veszettül pörgött, mint egy
búgócsiga.
– Bnef nlle, mindenkinek! – sikította Jaub, ahogy a Carrack cirkáló tatja felé robogott.
A “bnef nlle” sullustiul azt jelentette, hogy jó szerencsét.
Jaub attól tartott, hogy nem fog sikerülni, a Carrack túl gyorsan megy – de aztán az utolsó pillanatban kiderült, hogy mégis, igen, mégis neki
fog rohanni a birodalmi hajó bal oldali pajzsának.
Öröm töltötte el apró keblét, aztán már csak a lángok voltak…
– Átkozott, ostoba fajankók! Miért nem várták meg, hogy kiadjam a parancsot? – ordította a taktikai képernyőnek Mako.
Talán félreértették. Mako azt mondta, “készüljetek fel a támadásra”, és alig hallgatott el, azok hárman máris előbújtak a rejtekhelyükről.
Mako végignézte a képernyőn, mint lövik atomjaira az első kettőt, és nem tehetett semmit. Legalább a második fickó, bárki is volt, nem halt
meg hiába. És még az a bolond is, aki az egész őrültséget elkezdte, kilőtt egy felderítő TIE-t.
Most pedig a harmadik hajó egyenesen feléjük menekült, egy TIE-jal a nyomában.
– Nagyszerű! – kiáltotta Mako. – Mutasd csak meg neki, hol rejtőzünk! Ha túléled ezt, saját kezemmel foglak megnyuvasztani!
– Mako, ennek annyi, ha nem csinálunk valamit – mondta feszülten Blue.
– Hagynom kellene, hogy megfizessen az ostobaságáért morogta Mako, de azért meggyőzte magát, hogy a Carrack eléggé bent van már
ahhoz a roncsok közt, hogy ne tudjon elmenekülni. Itt az ideje, döntötte el.
– Jól van – mondta Blue-nak és a tüzéreknek. – Menjünk ki, és mentsük meg a nyamvadt irháját!
Bekapcsolta a komegységet, és kiadta a parancsot:
– Figyelem, pajtások! Kezdődhet az ellentámadás! Első Csapásméró Egység, most támadjatok, fiúk és lányok! Kapjátok el azokat a TIE-
okat, mi meg rámegyünk a Carrackra! Fedezzetek!
Amint a menekülő teherhajó pilótája észrevette a roncsok közül kiemelkedő Dragon Pearlt, irányt változtatott, és feléjük rohant, mint a
kisgyerek, aki az anyja szoknyája mögött akar menedéket keresni. Blue kiadta a tűzparancsot a jacht tüzéreinek; hat turbólézer esett neki a
bolondot üldöző TIE-nak.
A birodalmi vadászgép látványosan felrobbant.
– Ez pazarlás – morogta Mako. – Azoknak az ostoba szúnyogoknak egyáltalán nincs pajzsuk.
A Pearl a Carrack felé fordult, melynek kapitánya csak most vette észre, hogy kihívták.
– Blue, ereszd ki azokat a fejvadászokat! – kiáltotta Mako.
– Már megtettem két perccel ezelőtt! – kiáltott vissza a nő, – Ne utasítgass folyton, tudom a dolgomat!
A Vigilance szembefordult a jachttal – felvette a kesztyűt.
Természetesen a Carrack volt erőbeli fölényben. Sokkal erősebb páncélzata volt, mint a jachtnak, jobb pajzsa és több fegyvere. Emellett
gyorsabb is volt, bár nem lényegesen.
Ugyanakkor Blue már megszokta a Nar Shaddaa roncstemetőjében való manőverezést, míg a Carrack pilótája remélhetően még sosem járt
itt. És a hutt jacht kisebb is volt, ezáltal jobban manőverezhető.
Blue igyekezett is kihasználni ezt az előnyt: nyílegyenesen lecsapott a Carrackra, amikor támadott, aztán felkapta a hajó orrát, és olyan
elképesztő ügyességgel manőverezett vissza a roncsok közé, hogy a Pearl eresztékei csak úgy csikorogtak.
Miután kirepült az üléséből, amikor egy találat pár pillanatra kiiktatta a mesterséges gravitációt, Mako végre vette magának a fáradságot, és
bekapcsolta a biztonsági öveket. Látta, hogy a szélvédő előtt lézerek és turbólézerek fénye kenődik szét a pajzsokon, onnan azonban, ahol ült, a
Vigilance-t nem lehetett látni.
Eleinte attól tartott, hogy a Vigilance egyike az új modelleknek, amelyeket már sugárvontatóval is felszereltek, de a jelek szerint mégsem
volt az.
A hutt jacht megrázkódott a lövések alatt, újra és újra.
– Elveszítjük a jobb oldali pajzsot – közölte Blue. – Még egy találat ide, és…
BUMM!
A Pearl akkorát ugrott, mint egy fenéken billentett bolha. Blue elkáromkodta magát.
 – Tűz! Pörköljetek oda nekik!
Jiliac jachtját most a saját turbólézereinek a lökései rázták meg.
Mako majd meghalt a kíváncsiságtól, de a hajó olyan hevesen ugrált és rázkódott, hogy nem mert felállni a helyéről. Már csak az hiányzott,
hogy kitörje a kezét – vagy a nyakát.
BUMM-BUMM!
– A francba! – kiáltott fel Blue. – Elvesztettünk három löveget.
BUMM!
– Ez volt a negyedik.
– Mi az isten folyik odakint, Blue? – próbálta túlordítani Mako a legújabb sortüzet. – Kárt tettünk egyáltalán valakiben?
– Ja – közölte kurtán Blue. – Kárt tettünk bennük. Lőjetek, fiúk! Most!
Mako képtelen volt tovább elviselni ezt a tétlenséget. Kicsatolta magát, és áttámolygott Blue mellé, hogy megnézze, mi a helyzet.
– A bal pajzsa gyengélkedik – mondta neki Blue. – A mi jobb oldali pajzsunk elszállt. – Úgy fordította a hajót, hogy a viszonylag ép orrpajzs
legyen a Vigilance felé.
– A hajtóművek is lomhák – állapította meg a hajó mozgásából Mako.
– Ne mondd! – csattant fel Blue.
A Pearl újra lőtt, és ekkor…
Mako diadalittasan felkiáltott, amikor megpillantotta a fekete égésnyomot a Carrack oldalán.
– A bal oldali pajzsa kifújt!
– Nekünk is a jobb oldali – emlékeztette Blue.
– De bébi, elkaptuk! Támadást szüntess! – Mako visszarohant a parancsnoki posztjára. – Jól van, figyelj! Too Late Now! Minestra! Itt a
Védelmi Központ! Jelentkezzetek! Vége!
A két kalózhajót Mako ezekre a koordinátákra osztotta be.
– Itt Minestra. Hallgatunk, Mako.
– A Too Late Now úgyszintén.
– Jó híreim vannak, fiúk! Most lőttük szét a Vigilance bal pajzsát!
– Már úton vagyunk – közölte a Minestra kapitánya. – Most már jobb lesz, ha visszavonultok. Épp eleget kaptatok ti is. Mi majd elintézzük
őket.
– Boldogan – kiáltotta Blue, és a Dragon Pearl, fájdalmasan lomhán, elbicegett. Mako végignézett a diagnosztikai érzékelőkön, és
elkáromkodta magát. Nincs jobb oldali pajzs, a hajtómű sérült, a páncélzat úgyszintén, és valahol szökik a levegő. Jiliac nagyon
morcos lesz…
A két kalózhajó odaért, és a teherhajók odagyűltek, hogy szétmarcangolják a Vigilance-t, mint dögevők a sérült ragadozót. A Carrack egyik
találatot kapta a másik után, míg végül a páncélzata már nem bírta tovább, és berobbant. A hajó oldalán keletkezett tátongó lyukon át már
gyerekjáték volt szétlőni a hajtóműveit, majd a hídját. Alig telt bele néhány perc, és a Vigilance már csak egy halom élettelen fém volt.
Életmentő kapszulák spricceltek ki a halott hajó testéből – a legénység hanyatt-homlok menekült.
Mako elvigyorodott.
– Szép munka volt, fiúk! Mi most akkor elhúzunk az Illúziópontra, és megpróbáljuk kijavítani a sérüléseket. Ti tartsatok ki, fiúk! A vámőrség
hajói mindjárt itt lesznek!
Greelanx admirális nem akarta elhinni Jelon parancsnok jelentését.
– Azt mondja, hogy a Vigilance-t elvesztettük? Eldon kapitány halott?
– Igen, admirális úr. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.
– És a TIE-vadászok?
– Az összest kilőtték, uram.
Greelanx túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy hangosan káromkodjon, de azt már senki nem akadályozhatta meg, hogy gondolatban megtegye.
– A vámőrségi cirkálók gyorsuljanak teljes sebességre! Adjon melléjük két TIE-osztagot, és mondja meg nekik, hogy szabad kezet kapnak!
– Igenis, uram!
Greelanx egy pillanatig azt fontolgatta, hogy beveti a hold túlsó oldalán várakozó másik Carrackot, az Outpostot is, de végül letett róla. Az
Outpostra később még szüksége lehet, ha el kell végezni a nagytakarítást. Nem akarta veszélynek kitenni az egyetlen megmaradt
felderítőhajóját.
Megmutatjuk ezeknek a sakáloknak, gondolta dühösen, tökéletesen megfeledkezve róla, hogy neki ezt a csatát el kell veszítenie…
Soontir Fel kapitány kábultan bámulta a Pride of the Senate kompultján álló apró holofigurát. Forgott vele a világ, mintha valaki jól
gyomorszájon öklözte volna.
– Eldon halott?
Greelanx bólintott.
– Sajnos, igen.
– Értem, uram. Mondhatok valamit, admirális úr?
– Hallgatom – mondta kedvetlenül Greelanx.
– Talán kissé… komolyabban kellene vennünk ezeket a csempészeket, uram. Úgy tűnik, nemcsak vaktában lövöldöznek. Az az érzésem,
hogy ez egy jól megszervezett ellentámadás.
– A megjegyzését tudomásul vettem, Fel. Greelanx kilép.
A holofigura elenyészett.
Soontir egyperces főhajtással emlékezett a halott Darv Eldonra. A kapitány osztálytársa volt az Akadémián. Elválaszthatatlan barátok
voltak immár tíz éve. A halála fájt, mintha vibropengét forgattak volna meg a szívében.
Fel nyelt egyet, aztán kihúzta magát. Gyászolni majd ráér később. Most az a legfőbb kötelessége, hogy annyi csempészt tegyen hidegre,
amennyit csak tud…
 Han Solo eleinte nagyon furcsának találta, hogy lőnie kell a TIE-vadászokra, ahelyett hogy repülné őket. Amint Mako elrendelte a támadást
az Első Csapásmérő Egységnek, Han, Csubakkával és Jarikkal a Bria szárnyára szerelt lövegtornyokban, TIE-vadászatra indult. Eddig kettőt
sikerült kilőniük, és most a roncsok között cirkálva újabb “áldozatok” után kutattak.
A Bria hátsó pajzsa megsérült, ami nem volt egy életbiztosítás, de ettől eltekintve a hajó sértetlen volt, amit nagyobbrészt Han
ügyességének köszönhettek.
Han egyike volt azon keveseknek, akiknek se párjuk, se meghatározott pozíciójuk nem volt. Mako azért akarta így, hogy Han képes legyen
szemmel tartani az egész flottát, és oda repülhessen, ahová akar – illetve ahol szükség van rá.
A koréliai hátrapillantott a bal szárny felé, ahol Jarik üldögélt a kis forgó toronyban. A kis fickó eddig nem teljesített jól. Kapkodott és ideges
volt, következetesen sikerült eltévesztenie minden egyes TIE-célpontját. Han már maga is hajlott azt hinni, hogy mégsem kellett volna magával
hoznia a fiút.
Csubakkával már más volt a helyzet. A vuki eltalált egy TIE-t, tönkretéve az egyik manőverezőfúvókáját. A vadászgép nekirohant egy
roncsnak, és felrobbant.
A másik TIE-t Han lőtte ki a hajóorra szerelt ikerágyúval.
Mako jelentkezett.
– Figyelem! A könnyűcirkálók támadásba lendültek! A jelek szerint a kapitányaik szabad kezet kaptak! Mindenki nagyon vigyázzon!
Han a helyszínre akart sietni, hogy nekiessen valamelyiknek, amikor váratlanul egy TIE bukkant fel, és lőni kezdett rájuk.
– Csubi, Jarik! – üvöltötte Han. – Vigyázzatok! – Kikerült a TIE útjából, de előtte még eleresztett egy sorozatot. Nem talált.
Egy másik TIE tűnt fel. Han ugyanúgy lőtt és kitért. A TIE megperdült. Eltalálta!
Dühödt vuki üvöltés tépett bele Han dobhártyájába. Eltalálták!, ez volt Han első gondolata. Még levegőt is elfelejtett venni rémületében;
aztán hátraperdült, és azt látta, hogy Csubi őrjöng és szitkozódik a kis fülkében, de sértetlen.
Ebbe meg mi ütött?, tűnődött Han. Még egyszer hátrafordult, és valami olyat látott Csubi mancsában, aminek nem ott, legalábbis nem úgy
kellett volna ott lennie. Csubi olyan nagyon le akarta szedni a TIE-t, hogy izgalmában kitépte a botkormányt!
Most a koréliain volt a sor, hogy elkáromkodja magát.
– Csubi, te bundás mamlasz! Nézd, mit tettél!
Csubakka sértődötten közölte, hogy nagyon is tisztában van azzal, amit tett.
BANG! Egy TIE lövedéke kenődött szét a Bria középső pajzsán.
Hé, Solo! Koncentrálj a repülésre, vagy itt hagyod a fogad! Most, hogy Csubi ilyen szépen kiiktatta magát, már nemcsak a hajófart,
hanem a jobb oldalt is védenie kellett.
– Jarik – szólt bele a sisakmikrofonba –, figyelj rám, kölyök! Csubi odaát letörte azt az átkozott botkormányt. Neked kell leszedned a TIE-t!
– M-m-mi? – kérdezte remegő hangon Jarik. – Nekem?
– Igen, neked! És most tartsd nyitva a szemed! Ott jön!
Jarik a rémülettől dermedten kuporgott a vackában. A legrosszabb rémálmom valóra vált! Mindannyian meg fogunk halni, és én
leszek a hibás!
Kényszerítette magát, hogy felüljön, és körülnézzen. A célkereső egyelőre nem jelzett célpontot. Képes lesz befogni, ha megjelenik? Nem
valószínű. Eddig folyamatosan kudarcot vallott.
Hol lehet, hol…
És akkor megpillantotta. Fentről repült rájuk, alattomosan, mint egy lecsapni készülő ragadozó madár.
Nem tudom megcsinálni… mi van, ha nem tudom megcsinálni?, sikította Jarik elméje, de a keze mégis megmozdult. Ott volt a célkereső,
rajta a rács meg a TIE, és egyszer csak… a kettő eggyé vált.
Jarik hüvelykujja rápréselődött az elsütő gombra. Nem akaratlagos mozgás volt, de megtette hatását.
Vörös sugár csapott ki az ágyúból, telibe találva a TIE apró testét.
A robbanást hallani nem lehetett, a látvány azonban bőven kárpótolta ezt.
Jarik megdörzsölte a szemét. Én csináltam?
– Szép lövés volt, kölyök! – ordította a fülébe Han. – Lássuk, meg tudod-e ismételni!
Én csináltam? Igen, én! Megcsináltam! Képes vagyok rá!
Jarik “Solo” még soha nem volt ilyen büszke magára.
– Rendicsek, Han!
Ellenőrizte az ágyú töltöttségét, aztán marcona arckifejezést öltve magára, újabb célpontok után pásztázott.
Salla Zend leolvasta a Rimrunner helyzetkoordinátáit, aztán kinézett a szélvédőn. A Falcon pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Mivel
mindkét hajó egyformán gyors volt, Salláék párjául Landót és azt a fura kis pilótadroidot jelölték ki.
Sallának el kellett ismernie, hogy nem semmi a kis bádogfickó. Még soha nem hallott olyan droidról, amely hajót tudott vezetni, de hát Vuffi
Raa valahonnan a galaxis egy nagyon-nagyon távoli zugából származott, ahol talán minden lehetséges volt. Az a kis fickó nemhogy végig
követni tudta a roncsok között, de néha még le is hagyta!
– Látsz valahol cirkálót, Vuffi? – kérdezte tőle Salla.
– Egyelőre nem, Lady Salla – felelte a kis droid. – És a nevem Vuffi Raa, ha nem sértem meg.
– Semmi gond, Vuffi Raa – felelte Salla. – De áruld el, mit jelent a neved?
– A programozóim nyelvén egy számot, Lady Salla.
– Aha. – Salla körülnézett. Még mindig nem látott birodalmi hajókat, a szenzorai azonban jelezték, hogy egy nagyobb hajóraj hatolt be a Nar
Shaddaat övező “roncsfelhőbe”. Lando, készülj fel! Azok a szemetek itt vannak a közelben.
– Vettem, Salla.
– Rik? Shug? Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Készen álltok?
– Igen, Salla – felelte Shug.
– Készen állunk, csinos hölgyem – felelte Rik szirupos hangon.
Salla megforgatta a szemét.
 – Ne fárassz, Rik! Pofa be, és figyelj. Tartalékold a poénjaidat azoknak, akik értékelni tudják őket!
– Hé, Salla, nem tehetek róla, hogy van szemem! – mondta színlelt sértődöttséggel Rik. – Solo képtelen értékelni téged, ezt te is tudod. Te
sokkal jobbat érdemelsz, mint az a nyálas koréliai. Te egy klassz nő vagy, ő meg…
– Kussolj, Rik! – vakkantott rá Salla. – És fékezd a hormonjaidat.
– De Salla… – tiltakozott fájdalmas hangon Rik. – Én komolyan beléd zúgtam az első pillanatban, hogy…
– Lady Salla! – szakította félbe Vuffi Raa. – Megtámadtak minket!
Salla ellenőrizte a szenzorokat és a hajók azonosító kódjait. Egy Guardian osztályú könnyűcirkáló, a Lianna Guard! Salla irányt változtatott,
hogy egyenesen szemberohanjon a cirkálóval, és lenyűgözve tapasztalta, hogy Vuffi Raa már megtette ezt.
Pár másodperccel később a Lianna Guard tüzet nyitott. A Rimrunnert találat érte, de a pajzsok felfogták a lövedék energiáját. A birodalmi
hajó gyors volt, és éppen olyan jól manőverezhető, mint a nála kisebb teherhajók. Ráadásul éppen arra tervezték, hogy csempészhajókat
vadásszon le…
Shug leadott egy sorozatot a quadlézerével, a birodalmi pilóta azonban kitért a sugár elől, mielőtt még befoghatták volna. Nagyon ügyes!,
gondolta elismerően Salla. De akkor is elkapjuk. Egyedül van két hajó ellen.
A Lianna Guard annyira lekötötte a figyelmét, hogy észre sem vette a képernyőn a vészesen közeledő, villogó pontokat. Vuffi Raa
felsikított:
– Lady Salla! TIE-vadászok!
A Rimrunner kapott egy találatot az elülső pajzsába. Shug most már folyamatosan tüzelt, akárcsak Lando. Az egyik TIE-t találat érte.
Hogy kié volt az érdem, azt Salla nem tudta volna megmondani, de a birodalmi vadászgép szétpukkant, és ez volt a lényeg.
Kitérni! Salla oldalra döntötte a Rimrunnert, de az egyik TIE mégis eltalálta. A pajzs elnyelte az energia nagyobbik részét, a hajó azonban
még így is hevesen megrázkódott.
– Kapjátok el azokat a nyavalyásokat! – kiáltotta dühösen.
– Azon vagyok! – felelte kórusban Lando és Shug.
Salla elkáromkodta magát. Hol van a Lianna Guard? A harc hevében elvesztette szem elől a Guardiant.
BAMM!
A Rimrunnert megint megrázta egy találat. A hajó irányt váltott, és egyenesen egy roncs felé rohant. Sallának az utolsó pillanatban sikerült
kikerülnie a fémhalmazt, ám ezért egy újabb találattal kellett fizetnie. A rázkódás erejéből ítélve ezúttal nem egy TIE volt, hanem a járőrhajó.
– Nesze! – ordította Lando, és Salla egy újabb TIE-t látott szétrobbanni.
Kettő kettő ellen. Az esélyeik most már kiegyenlítődtek, de hol volt a Lianna Guard? Lando nyomában? Nem! A Rimrunner mögött!
– Térj ki, Salla! – sürgette Lando.
– Francokat! – üvöltötte Salla. – Erre vártam egész idő alatt! Rik, hogy a csersav marja ki az irhádat, kapd el!
Lodrel kapitány, a Lianna Guard parancsnoka kajánul elvigyorodott, amikor a hajójának sikerült rátapadnia a mynock formájú teherszállító
farára. Megvagy!, gondolta elégedetten, és már nyitotta a száját, hogy kiadja a parancsot a kiszolgáltatott hajó elpusztítására.
De mielőtt még megszólalhatott volna, valami különöset vett észre a CorelliSpace hajó hátulján. Két gonoszul feketéllő cső bújt elő a tatból!
– Kitérni! – ordította a kapitány, de a két rakéta már elindult. Hé, ez nem fair!, gondolta sértődötten Lodrel.
Ez volt az utolsó gondolata.
– Juhé! – kurjantott Salla, amikor a járőrhajó eltűnt a szenzorkijelzőről. – Elkaptuk! Szép lövés volt, Rik!
– Ez azt jelenti, hogy megcsókolsz, ha visszatértünk a bázisra? – kérdezte a csibész.
– Ne is álmodj róla – mondta vidáman Salla. – De egy italra azért számíthatsz!
– Gratulálok, Lady Salla – hallotta Vuffi Raa fontoskodó, őrjítően illedelmes hangját.
– Remekül csináltátok, Salla! – kiabált a fülükbe Lando. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy ott vannak azok a rakéták. Shug, te vagy a
legjobb szerelő a galaxisban!
– Igen, Shug, ezt neked köszönhetjük – csatlakozott hozzá Salla.
– Jó kis móka volt, mi? – kuncogott szerényen Shug. – Akarjátok, hogy megismételjük?
– De még mennyire! – vágta rá szinte egyszerre Lando és Salla.
Mako Spince megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a Dragon Pearl végre bevánszorgott az Illúziópont körül várakozó kalózhajók közé. A
parancsnok ellenőrizte a szenzorokat, és közben a hajói bejelentkezéseit hallgatta.
A csempészek eddig jól szerepeltek, de ezzel együtt elkerülhetetlen volt, hogy ne legyenek veszteségeik. Mako gondterhelten pipálta ki az
elvesztett hajókat. Sok barátot elvesztek ma, gondolta keserűen. Túl sok jó hajót, és még több cimborát…
Összeszámolta a veszteségeket. A csempészhajók közel ötven százaléka… megszűnt létezni. Még ha meg is nyerik ezt a csatát, hosszú
időnek kell eltelnie, mire a csempészkereskedelem helyreáll.
A birodalmiak azonban elvesztették a TIE-vadászaik mintegy felét, és hasonló arányú volt a veszteség a járőrhajók között is.
A kérdés az, merengett Mako, mikor fogja Greelanx bevetni a csatahajóit. A nehézcirkálók és a rombolók rendületlenül közeledtek, de
egyelőre még lőtávolságon kívül voltak.
Mako a szenzorkijelzőre pillantott. Két járőrhajó éppen sarokba készült szorítani egy csempészhajót. Ó, ne!
Kétségbeesett hang kiabált bele Mako fejhallgatójába.
– Védelmi Központ! Segítséget kérünk! A hajóm megsérült, és…
A hang halálüvöltéssé torzult, majd egyik pillanatról a másikra elhallgatott. A villogó pont eltűnt a szenzorkijelzőről. Mako ordítani tudott
volna.
– Jelon parancsnok, utasítsa a megmaradt TIE-okat, hogy szálljanak ki és vegyék fel a harcot az ellenséggel! – parancsolta Greelanx
admirális.
– Értettem, uram.
A birodalmi csatahajók immár alig ötszáz kilométerre voltak a Nar Shaddaa roncsgyűrűjétől. Greelanx ivott egy korty stimteát, aztán
visszatért a szenzorkijelzőhöz. Egy perc se telt bele, már látni lehetett a csatatér felé tartó tucatnyi apró pontot.
– Parancsnok, tájékoztassa az ék hajóit, hogy orbitális pályára állunk, a roncsgyűrűn kívül!
 – Igenis, uram.
– És maximális sebességre gyorsulunk. Támadást indítunk.
– Igenis, uram!
Greelanxet újra és újra meglepte a csempészek makacssága. Nem hitte volna, hogy ilyen sokáig ki fognak tartani, arra meg éppen nem
számított, hogy ilyen hatalmas veszteségeket fognak okozni a flottájának.
De ennek ellenére még mindig fogalma sem volt, hogyan fogja elveszteni a csatát. A csempészek bátran küzdöttek, de teherhajóikkal nem
voltak ellenfelei a hatalmas birodalmi csatahajóknak. Greelanx fájdalmasan felsóhajtott. Nincs más hátra, fel kell áldoznia valamelyik
csatahajóját.
Az admirális beleszürcsölt a teájába, de alig bírta lenyelni a stimuláló folyadékot. Mintha acélos ujjak fonódtak volna a torkára. Már
nemegyszer küldte a katonáit a halálba, de soha nem szántszándékkal. Nem volt biztos benne, hogy meg tudja tenni.
Pedig nem volt más választása.
Maximális sebességre gyorsultak! Támadnak!, döbbent rá Mako a felgyorsuló pontok láttán. Átkapcsolt a különfrekvenciára.
– Han, itt Mako. Hallasz?
– Igen, Mako. – Han adását megzavarta a roncsgyűrű, de azért érteni lehetett a szavait. – Hallak. Mi történt?
– Greelanx bevetette a csatahajóit. El fogom rendelni a visszavonulást. Megtennél nekem egy szívességet, pajtás?
– Persze.
– Te meg Csubi játsszatok hátvédet a visszavonulás alatt. Maradj hátra, és tereld a népet, rendben? Ne hagyd, hogy túl lassúak legyenek, és
lépj a farkukra, ha nagyon rohannának. Intézd úgy, hogy a birodalmiak a nyomukban loholjanak!
– Rendicsek. Hogy állunk?
– Összességében elég jól, de sok barátot elveszítettünk.
– Tudom. Láttam a roncsokat – mondta fakó hangon Han.
– Mako kilép.
Mako átváltott egy másik külön sávra.
– Renthal kapitány!
– Itt Renthal.
– Azonnal visszavonulót fújok, készüljenek fel!
– Készen állunk. Visszahívom a Minestrát.
– Mi a helyzet a Too Late Nowval?
– Elvesztettük.
– Khm… én…
– Renthal kilép.
Mako visszaváltott a közös frekvenciára.
– Fiúk-lányok, itt a Védelmi Központ. Jók voltatok, űrcsavargók, de most itt a váltás ideje. Visszavonulunk, mindenki a kijelölt vektora
mentén. Emlékezzetek, hogy csináltuk a gyakorlatokon. Ismétlem, vissza kell vonulnotok a kijelölt vektorotok mentén, most. Védelmi Központ
kilép.
Xaverri Shug műhelyének egy lerekesztett részében állt, és feszülten a taktikai kijelzőt figyelte. A Dragon Pearlről továbbított kép szerint a
csempészek hátat fordítottak az ellenségnek, és lélekszakadva menekülni kezdtek. Jól csinálták, mert tényleg úgy tűnt, mintha eluralkodott
volna rajtuk a pánik, és azok sem játszották túl magukat, akiknek Mako és Han utasítása szerint le-le kellett maradniuk, hogy felingereljék – és
felbátorítsák – a sarkukban loholó birodalmiakat.
A mágusnő izgatottan megnedvesítette az ajkait. Már azt hitte, sohasem érkezik el a pillanat, de most már majdnem itt volt. Még néhány
perc, és több birodalmit ölhet meg egyetlen gombnyomásra, mint amennyiről valaha is álmodni mert volna.
Ez az, mondta az Illúziópont felé közeledő ékalakzatnak. Csak így tovább, gyerünk, gyerünk, üldözzétek őket, és sétáljatok bele
szépen a csapdámba…
Még pislogni sem mert, mintha attól tartott volna, hogy ez is csak varázslat, és ha újra kinyitja a szemét, a csatahajók már nem lesznek ott,
ahol látni szeretné őket. Aztán a szeme égni kezdett a megerőltetéstől, és kénytelen volt lehunyni egy pillanatra.
Amikor kinyitotta, a formáció nemcsak hogy még mindig a helyén volt, hanem éppen az Illúziópont kellős közepén tartózkodott. A jóllakni
készülő ragadozó elégedett vigyora ült ki Xaverri arcára.
– Mako, itt Xaverri – jelentkezett be egy különfrekvencián.
– Mako. Hallgatlak, Xaverri.
– Aktiválom a trükköt… most – közölte, és megszakította a kapcsolatot. A vezérlőpultjához lépett, és lassan, alaposan megízlelve minden
egyes pillanatot, lenyomta a vörös gombot, azt, amely fölé az volt odaírva, hogy: “NE NYÚLJ HOZZÁ, HACSAK NEM XAVERRI VAGY.”
– Most meghaltok – suttogta.
Az Imperial Destiny megkerülte a Nar Shaddaa legmagasabb pontját, a parancsnak megfelelően nagy ívben, hogy elkerülje a Csempészek
Holdja körül keringő szemetet. A hold korongja mögül előbukkant a Nal Hutta, amely még innen, százhuszonháromezer kilométer távolságból is
hatalmas volt.
Greelanx a hídon állt, és az előttük menekülő csordát nézte. A csempészek eddig keményen küzdöttek, ezt el kellett ismernie, de a hatalmas
csatahajók látványa megrémítette őket, olyannyira, hogy eddigi sikereik ellenére minden győzelmi mámoruk elszállt. Most meg úgy menekültek,
mint koréliai vreltek a kopók elől. Greelanx egyszerűen nem tudta elképzelni, hogyan fogja elveszíteni velük szemben a csatát.
– Greelanx admirális! – szólította meg a szenzortiszt. Uram, vettem valamit, de hogy honnan került… Ellenség a láthatáron, uram!
Greelanx a szenzorkijelzőre pillantott, aztán a panorámaablak felé fordult, és eltátotta a száját.
A Nal Hutta irányából száz és száz csempészhajó tartott feléjük, köztük néhány koréliai korvett! Zsoldosok, állapította meg Greelanx. A
csempészeknek nincsenek ekkora hajóik!
– Honnan kerültek elő? – kérdezte Jelon a szenzortiszttől. – Miért nem jelentette őket korábban?
– Bizonyára a Nal Huttáról szálltak fel, uram. Én a csempészflotta mozgását követtem nyomon, ahogy azt ön parancsolta, uram.
 Greelanx összeráncolta a homlokát. A birodalmi flottánál töltött évtizedek alatt kifinomodott ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendjén
ezekkel a hajókkal.
– Teljes szenzoros szkennelést! – adta ki a parancsot.
– Máris, uram!
Néhány pillanattal később már meg is jelentek az eredmények a szenzorkijelzőn. Greelanx szemügyre vette őket. A huttok vészhelyzetre
tartalékolhatták őket, most meg kétségbeesésükben ránk szabadították az egész falkát, gondolta mély meggyőződéssel. Megköszörülte a
torkát.
– Jelon parancsnok, utasítsa az éket és a vadászainkat, hogy hajtsanak végre egy száztíz fokos kanyart az y tengely mentén, és vegyék fel a
harcot az új hajók ellen. Ha végrehajtották a manővert, szabad kezet kapnak!
Látva, hogy a birodalmi flotta a fantomflotta felé fordult, Mako Spince diadalittasan felkiáltott:
– Igen! Bedőltek neki! – Sávot váltott a komegységen. – Renthal kapitány!
– Látom – közölte a nő. – Nem hittem, hogy működni fog, de el kell ismernem… Akkor most lerohanjuk őket.
– Kapják el őket!
Mako kérésére Han Solo hátramaradt, a “menekülő” csempészek mögött. Miután átrepültek a Nar Shaddaa legmagasabb pontja felett, Han
megparancsolta nekik, hogy bújjanak ki a roncsgyűrű fölé – nem akarta, hogy a magaslat eltakarja őket a birodalmiak elől.
A roncsok közé rejtőzve megvárta, hogy mindenki végrehajtsa a parancsot, aztán ő is elő akart bújni, de már elkésett: a birodalmi flotta
ebben a pillanatban haladt el felette. Már azt fontolgatta, hogy visszabújik a roncsok alá, és teljes sebességre gyorsulva megelőzi őket, amikor
két másik hajóra figyelt fel a közelében. Mint az azonosító kódjukból kiderült, az egyik a Rimrunner volt, a másik pedig a Falcon.
Biztos volt benne, hogy valamelyiküket találat érte, ezért maradtak le a többiektől. Bekapcsolta a komegységet.
– Védelmi Központ, itt Han. Jelentkezz, Mako!
– Itt Mako. A birodalmiak pillanatokon belül elérik az Illúziópontot.
– Landót és Sallát látom a szenzorkijelzőn. Mindannyian a birodalmi flotta mögött vagyunk, Mako.
– Tudom. Én kértem meg őket, hogy várjanak be téged. Gondoltam, szükséged lehet rájuk, ha belefutsz egy kóbor járőrhajóba.
– Akkor semmi bajuk?
– Amennyire én tudom.
– Átkapcsolnál hozzájuk?
– Persze.
Annak érdekében, hogy a kommunikációs sávok ne legyenek túlterhelve, minden hívás Makón keresztül ment, kivéve az egymás mellé
kijelölt hajók – mint a Rimrunner és a Falcon – privát frekvenciáit.
– Han pajtás! – hallotta pár pillanattal később Lando hangját.
– Mögöttetek vagyok, Lando, és azon tűnődöm, hogyan kerülhetnék a birodalmiak elé. Szeretnék én is ott lenni a fogadóbizottságban.
– Sallával ugyanezen törjük a fejünket. Nem akarok kimaradni a csetepatéból. Már kilőttünk belőlük jó néhányat jegyezte meg büszkén –,
de azért nem ártana utánuk küldeni még egypárat.
– Három Guardian osztályú könnyűcirkálót – mondta Hannak Salla.
– Hé, ez nem semmi! Gratulálok!
– Gazdám! – hallatszott Vuffi Raa jellegzetes hangja. Akarod, hogy a csatahajók elé kerüljek?
– Igen, Vuffi Raa. Ó, és… ne szólíts “gazdám”-nak.
– Igenis, gazdám.
Han elröhögte magát.
– Hol a csudában szedted össze azt a droidot, Lando?
– Hosszú történet.
Pár másodperccel később a Bria csatlakozott a másik két hajóhoz. Han bekapcsolta a komegységet.
– Készen álltok? Vágjunk eléjük, amíg még nem késő!
Csubakka, aki otthagyta a használhatatlanná vált lövegtornyot, és most másodpilótaként a Bria elülső ikerágyúját kezelte, izgatottan
felordított, és a szenzorkijelzőre mutatott.
A kijelzőn az éket jelképező pontok lelassultak, és kanyarodni kezdtek, mindvégig tökéletesen megtartva az alakzat formáját.
– Rajta, Xaverri! – üvöltötte Han. – Hé, Lando, Salla! Nézzétek csak, mit mutat a szenzor!
A birodalmi flotta folytatta a manővert. Tehát nem jöttek rá a turpisságra, állapította meg Han. Ennek igazán örült, az viszont
bosszantotta, hogy lekéstek a döntő pillanatot. Az Illúziópont, az ék és az ő pozíciójuk által alkotott háromszög láttán azonban támadt egy
merész ötlete.
– Lando! Salla! Mit szólnátok hozzá, ha egy mikrougrással áthelyeznénk magunkat a fantomflotta kellős közepébe? Leheljünk egy kis életet
Xaverri flottájába!
– Han! – tiltakozott Salla. – A Nar Shaddaa mellett vagyunk, ha nem vetted volna észre. A gravitációs ereje kiszámíthatatlanná teszi az
ugrást! Legalábbis ennyi idő alatt! Ne felejtsd, Xaverri illúziója nem fog tovább tartani egy-két percnél.
– Erre is gondoltam – felelte Han. – Lando, mondd meg a kisokos robotodnak, hogy számolja ki a mikrougrás vektorát, és a komegységen
át töltse le a navigációs komputerünkbe. Hé, Vuffi Raa, tegyél minket a fantomflotta elejére. Meg tudod csinálni?
– Kettes osztályú droid vagyok, persze, hogy el tudok végezni egy ilyen primitív számítást – felelte sértődötten Vuffi Raa. – De fel kell
hívnom rá a figyelmét, Solo kapitány, hogy a manőver igen kockázatos. – A hangját hallgatva Han könnyen el tudta képzelni, hogy
felháborodottan kalimpál mind a tizen-akárhány csápjával.
– Lando, komám, csináljuk meg. Parancsold meg neki!
Lando sóhajtott egy hatalmasat.
– Jól van, te őrült koréliai. Vuffi Raa, te műszaki zseni, tedd, amit Han mondott!
Néhány pillanat múltán Vuffi Raa sértődött hangon közölte:
– Adatok betáplálva.
 – Akkor nyomás! – kiáltotta Han. A csillagok megnyúltak, a következő másodpercben pedig már a birodalmi flotta felé száguldott terjes
sebességgel!
Oldalra pillantott. Salla és Lando is rendben megérkezett, mögöttük pedig… Xaverri flottája takarta el a csillagokat. Han tudta, hogy Xaverri
alaposan ki fog tenni magáért, de az, amit most látott, egyszerűen lélegzetelállító volt.
– Adjunk nekik! – rikoltotta. – Nagy vagy, Vuffi Raa! Amint a fantomflotta lőtávolságba ért, a csatahajók tüzet nyitottak, de egyik sem őket
vette célba. Ez klassz, vigyorgott Han. Olyan sokan vagyunk, hogy azt sem tudják, kire lőjenek.
– Készen állsz, Jarik?
– Készen, Han!
– És te, Csubi?
– Hrrrnnn!
– Enyém a bal oldali romboló! – közölte Landóval és Sallával. Leolvasta a hajó azonosítóját. – A Peacekeeper.
– Veled maradunk – jelentette ki Lando. – Fedezni fogjuk egymást.
– Rendicsek! – Han már régen érezte ilyen jól magát. Akkor kezdődjön a móka!
– Mire készülsz, Han? – aggodalmaskodott Salla.
– Ó, csak arra gondoltam, hogy elhúzok a Peacekeeper hídja előtt, és integetek a kapitánynak – felelte jókedvűen Han. Csak egy kis baráti
látogatás…
– Han! – szólt rá Salla. – Szeretném, ha mindannyian túlélnénk ezt az egészet!
– Őrült koréliai – motyogta Lando.
– Hé, mit aggódtok? Amíg engem láttok, addig semmi gáz!
Reldo Dovlis kapitány, a Peacekeeper birodalmi romboló parancsnoka lekicsinylően elhúzta a száját.
– Tüzet szüntess! Ezek nem igazi hajók. Nem lehetnek. Egyetlen lövésünk se tett kárt bennük, és fordítva. Csak az energiánkat és az
időnket vesztegetjük.
A szenzortiszt felnézett.
– A műszerek azt mutatják, hogy igaziak, uram.
– Akkor a műszerek hazudnak – reccsent rá Dovlis. A taktikai képernyőre pillantott. – Hajók közelednek a tat felől. Forduljunk meg, és
fogadjuk őket az elülső turbólézerütegeinkkel. Vegyék célba őket, és ha szólok, lőjenek.
A hajó lomhán oldalt fordult. Dovlis eközben a taktikai képernyőn szemmel követte az ellenséges hajók mozgását. Megkönnyebbülten látta,
hogy még bőven lesz ideje leadni rájuk néhány sortüzet. A méreteikből ítélve ezzel…
A következő pillanatban egy hajó suhant el előttük, olyan közel a híd panorámaablakához, hogy Dovlis ijedtében felkiáltott. A hajó, egy apró,
ütött-kopott SoroSuub teherszállító, végrehajtott egy tökéletes hurokkanyart, majd újra feléjük rohant.
Nem mind fantom! – döbbent rá Dovlis.
– Megfordulni! Vissza! – ordította. – Lőjék le azt a hajót! A Peacekeeper visszafordult a fantomflotta felé. A hajók olyan közel voltak,
hogy Dovlis tátva felejtette a száját. Két másik viharvert teherszállító húzott el a csatahajó előtt.
– Vegyék célba őket! – üvöltötte Dovlis. – Tűz!
Mako Spince legénységének sikerült úgy-ahogy helyrepofoznia a Dragon Pearl jobb oldali pajzsát, és a hajótesten támadt réseket is
behegesztették. A hajtóművek még mindig nem működtek tökéletesen, Mako azonban úgy döntött, ennek ellenére részt fognak venni a
csatában. Renthal kapitány melléjük adott egy Y-szárnyút; az apró, de annál veszélyesebb vadászgép most ott repült az oldalukon, készen rá,
hogy megvédje a hajó sérülékeny jobb oldalát.
A taktikai és a szenzorképernyők tanúsága szerint a Mako által kiválasztott célpont, a Liquadator nevű nehézcirkáló lőtávolságba került. A
hajó még mindig háttal volt nekik, kiszolgáltatva magát a Dragon Pearlnek és a többi – valódi – kalózhajónak.
– Mako, lőtávolságon belül vagyunk – figyelmeztette Blue.
– Tudom – bólintott a szépséges pilótanő felé Mako. Hagyni fogom, hogy először az Y-szárnyú támadjon, aztán mi is megcsókoljuk. Mondd
meg a tüzéreknek, hogy a bal hátsó pajzsot lőjék, a gépterem feletti résznél. Az Y-szárnyú is ugyanezt fogja tenni.
– Értem – mormogta Blue, és továbbította a parancsot. Mako kimondhatatlanul örült az Y-szárnyú jelenlétének. A fürge, modern vadászgép
nem csupán hagyományos lézerekkel, hanem protontorpedókkal is fel volt szerelve.
Átkapcsolt az Y-szárnyú frekvenciájára.
– Itt Mako. Készen álltok?
– Igen!
– Akkor rajta!
Mako lassított, az Y-szárnyú pedig rávetette magát a cirkálóra, kilőtt rá gyors egymásutánban négy torpedót, majd visszafordult.
– Pajzs megpuhítva, Mako – tért vissza melléjük az Y-szárnyú. – Ti következtek!
– Végre!
Mako a pilótájára nézett, és bólintott. Blue maximális sebességre gyorsította a jachtot – ami még mindig nem jelentett túl nagy értéket –, és
kiadta a tűzparancsot.
A turbólézerek működésbe léptek. Az első sorozat kiiktatta a Liquidator pajzsát, a továbbiak pedig pillanatok alatt lángba borították a
géptermét.
A Liquidator halott hajó volt.
Drea Renthal kapitány izgatottan előrehajolt az ülésében. Végre! Egy kis kedvemre való akció! Eddig sem unatkozott, a hajói irányítása
kellőképpen lekötötte, most azonban ő repült, és ő készült ölni.
Az egyik nehézcirkálót, az Arrestort szemelte ki magának. Ezek a cirkálók elavultak és lassúak voltak, sőt még a pajzsuk is viszonylag
gyenge volt. Az Arrestorhoz képest a Renthal’s Fist egy jól felfegyverzett, mozgékony gyilkológép volt. A koréliai korvetthez lent és fent
ikerágyúk, kétoldalt pedig quadlézerek tartoztak. A birodalmi csatahajókon rendszeresített protontorpedó-vetőcső már csak hab volt a tortán.
Csak négy protontorpedója volt – mint arra Han is rámutatott, nehéz volt beszerezni őket –, Renthal azonban úgy döntött, ez alkalommal
nem fog takarékoskodni velük.
 – Készítsétek elő az egyes és a kettes torpedót – mondta a legénységének, amint lőtávolba értek. – Célozzatok a tatra! Szeretnék egy
reaktorrobbanást látni!
– Értettem, uram!
Renthal elmosolyodott.
Szerette, ha “uram”-nak szólították.
A Renthal’s Fist lecsapott.
– Tűz! – üvöltötte a kapitány.
A hajó megrázkódott, majd megint, ahogy a kék tüzet okádó torpedók kilőttek. Az első kiiktatta a cirkáló hátsó pajzsát, a második belefúrta
magát a hajótestbe, és hatalmas pusztítást végzett.
– Nyissatok tüzet a turbólézerekkel! – parancsolta Renthal, és visszatért egy újabb rohamra.
Az Arrestor tehetetlenül rázkódott a találatok alatt. A turbólézerek egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak, utat perzselve maguknak a
reaktor felé.
Renthal soha nem tudott rájönni, mi figyelmeztette. Talán az ösztön, vagy a harccal eltöltött húsz év tapasztalata. Egy éles kanyarral
megfordította a hajóját, és maximális sebességre kapcsolva elhúzott a cirkáló közeléből.
Mögötte az Arrestor szétpukkant, mint egy törékeny TIE.
Renthal kárörvendően felnevetett. Huh, ez aztán jólesett!
Mako egészen feldobódott, amikor látta, hogy Renthal újabb négy Y-szárnyúja szórja meg protontorpedókkal a Peacekeeper megpuhított
részét. A romboló hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint a lomha nehézcirkálók, de azért Mako bízott benne, hogy legalább ezt az egyet ki fogják
lőni.
Úgy tűnt, Han, Salla és Lando kitalált valami eszement mutatványt, amellyel még mindig lekötötték a Peacekeeper elülső ágyúit.
Az Y-szárnyúak másodszor is megrohamozták a rombolót. Két sorozat, és mindegyikben ötször két protontorpedó, számolta Mako. Ez
összesen húsz torpedótalálat! Ez soknak tűnt, de Mako szolgált birodalmi rombolón, és tudta, milyen átkozottul szívósak tudnak lenni ezek a
hajók.
Az első tízet már megkapta… Ez bőven elég lesz a hátsó pajzsnak.
Az Y-szárnyúak kiengedték a torpedóikat, és… igen! Koromfekete lyukak jelentek meg a jobb oldalon – ott, ahol a hajtóművek voltak.
Most, hogy a pajzs már nem állta útjukat, a kalózhajók is nekiestek a rombolónak. A kapitány megpróbálta szembefordítani velük a rombolóját,
de a Peacekeeper már alig reagált.
Aztán egy vakító villanás látszott, és a hatalmas hajó hajtóműve leállt. Mako halkan füttyentett. Attól tartok, bajban vagy, kisapám.
– Uram, a reaktor túlterhelődött! A biztonsági rendszer automatikusan lezárta! – jelentette Reldo Dovlis helyettese. A hajtóművek energia
nélkül maradtak, uram.
Dovlis kétségbeesetten körülnézett. Hogyan fog hajtóművek nélkül elmenekülni? A csempészhajók aprók voltak, de folyamatosan támadtak,
és rengetegen voltak. Méterről méterre haladtak előre a tat felől, szétlőve a pajzsait és felsebezve a hajótestet lézereikkel.
– Újra kell indítanunk a hajtóműveket, vagy végünk mondta Dovlis, és ez így is volt. – Bírálják felül a biztonsági rendszer tiltását. Energiára
van szükségünk!
– De kapitány… – A fiatalember arca hamuszürke volt a félelemtől. Dovlis tökéletesen megértette. Egy reaktor nem játékszer. De mi mást
tehetne? Az összes csatahajójuk harcban állt, nem remélhettek gyors segítséget.
Dovlis abban reménykedett, hogy a biztonsági rendszer jóval a kritikus állapot, vagyis a robbanásveszély bekövetkezése előtt leállította a
reaktort.
– Parancsot kapott! – mondta könyörtelenül a helyettesének.
– Igen, uram!
Ha legalább annyi időre el tudnánk indítani a hajtóműveket, hogy a parancsnoki hajó közelébe kerüljünk!, gondolta Dovlis.
Hajtómű nélkül a Nar Shaddaa gravitációs ereje le fogja rántani őket.
Hallotta, hogy a hajtóművek lassan, fájdalmasan beindulnak, és a szíve sajgott, hogy ezt kell tennie a hajójával. De most mindannyiuk élete
volt a tét.
A Peacekeeper megrándult, ugrott egyet, aztán lassan megindult…
…majd hevesen megrázkódott, ahogy a jobb oldali hajtóműve felrobbant. A bal oldali viszont még működött, és szédítően pörgetni kezdte a
rombolót.
– Hajtóművet ki! – ordította Dovlis, a helyettese azonban megelőzte. A hajtómű leállt, és a Peacekeeperre csend borult.
A mesterséges gravitáció még működött, a tartalék energiatárolóknak köszönhetően. Ez utóbbiak teljesítménye azonban nem volt elég nagy
ahhoz, hogy a stabilizátorokat működésbe hozhassák. Egyszerűen nem volt mivel megállítani a hajó forgását.
Reldo Dovlis leplezetlen rémülettel nézte a panorámaablak előtt elsuhanó csillagokat, a pajzstól ködösnek látszó holdfelszínt, a csillagokat, a
holdat…
Tegyél valamit!, sikoltotta az agya. Lehúz minket a hold gravitációs ereje! Még egy perc, és nekiütközünk a Nar Shaddaa
energiapajzsának.
Csillagok… hold… csillagok… hold…
Szédülni kezdett, a forgástól, a kétségbeeséstől és a félelemtől.
Csillagok… hold… csillagok… hold… csillagok… közeledő hold…
Dovlis összeszedte magát. Végtére is birodalmi tiszt volt, vagy nem?
– Van valakinek valami ötlete? – kérdezte, nyugalmat erőltetve magára.
A híd legénysége némán bámult vissza rá. Ez tipikusan az a helyzet volt, amikor a bölcs ember inkább hallgatott. Csillagok… hold…
csillagok… vészesen közeledő hold…
Csillagok… hold…
Aztán már csak a hold volt és a fátyolosan derengő pajzs…
…és legvégül semmi. Csak a sötétség. Az örök sötétség.
 A csempészek között, akik a megsebzett Peacekeeper ostromolták, ott volt Roa is. Az öreg csempész az utóbbi időben úgy érezte, hogy
kezd kiöregedni a szakmából, hogy már nem a régi. Ezen a napon azonban két TIE-vadászt is kilőtt, és ettől visszatért a régi önbizalma.
Erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát, talán túlságosan is.
A móka kedvéért húzott át a “süllyedő” romboló hasa alatt, hogy mindenkinek megmutassa, ki a legény a gáton, és hogy érezze az erőt, a
Lwyll erejét, a kettőjük erejét, ahogy felkapja az orrát, és kilő a döglött csatahajó alól.
Már a Peacekeeper felett volt, amikor a hajó nekicsapódott a pajzsnak. Annak ellenére, hogy távolodott, a robbanás ereje előrerúgta a
Lwyllt. Roa nekiesett a műszerfalnak, és a sisakjával széttört néhány kijelzőt. Apró üvegcserepek fúródtak a karjába és a mellkasába.
Miután a csatahajó felrobbant, a tűz által keltett vákuum beszippantotta a roncsokat a hold légterébe. Az örvény Roát is magával rántotta.
Az ütéstől elkábult, de nem vesztette el teljesen az öntudatát. Hősiesen igyekezett nyitva tartani a szemét, távol tartani magától a tudatán át-
átcsapó vöröses sötétséget. Nem volt könnyű, de Roa igazi harcos volt. Néhány másodperccel később már újra összpontosítani tudott.
Nem sok öröme telt abban, amit látott. Már mélyen bent volt a Nar Shaddaa légterében, és a Lwyll csak zuhant és zuhant. Roának pislognia
kellett. Valami vörös úszott el a szeme előtt. Talán vér? Valószínűleg.
Megrázta a fejét, és a mozdulat szúró fájdalmat okozott. A teste ugyanúgy sajgott.
A műszerfal összetört, de néhány kijelző még működött. A pilótaruhája is megsérült, már nem zárt légmentesen – de erre itt a légtérben már
nem is volt szükség.
Roa megmarkolta a botkormányt, s minden ügyességét és tapasztalatát latba vetve megpróbálta visszanyerni az uralmat a vadászgép felett.
A Lwyll hűségesen igyekezett segíteni neki, és kettejük erőfeszítésének köszönhetően sikerült felemelnie a gép orrát, hogy a szárny maga alá
gyűrhesse a levegőt.
A fékező és a manőverezőfúvókák lomhán reagáltak, de ez még mindig jobb volt, mint ha egyáltalán nem működtek volna. Roa a
legközelebbi leszállópálya fölé terelte a hajót, és még mindig a gravitációval viaskodva bámulta, mint rohan feléje a beton. Az utolsó pillanatban
behunyta a szemét.
Az ütközés pillanatára egyáltalán nem emlékezett, ahogyan arra sem, hogy mikor nyitotta ki a szemét. Másodpercek vagy inkább percek
múltán? Fogalma sem volt, de nem is érdekelte. Most csak egyvalamire tudott gondolni.
A tűzre. A Lwyll égett. Bármelyik pillanatban felrobbanhat, és akkor hiába küzdött, hogy lehozza…
Dacolva a karjába fúródott üvegszilánkokkal, kinyújtotta a kezét, és rácsapott a pilótafülke tetejét nyitó gombra. Erőtlen, esetlen
mozdulatokkal kicsatolta magát, aztán felkuporodott az ülésre, és a géptörzsre dőlve átvetette az egyik lábát, majd a másikat.
Váratlanul kezek ragadták meg, és leemelték. A segítői a vállukra emelték, és rohanni kezdtek vele. Roa hátranézett, épp időben ahhoz,
hogy felrobbanni lássa imádott kis hajóját.
De én legalább életben vagyok, gondolta ködös aggyal. Életben vagyok, és az igazi Lwyll még megvan…
Most már nem tiltakozott a feketeség ellen. Szívesen látott barátként üdvözölte.
Annak ellenére, hogy megoldódtak mind jelenlegi, mind jövőben gondjai, Winstel Greelanx admirális boldogtalan volt.
Csak bámulta tehetetlenül a taktikai kijelzőt, a szenzorokat, az űrben lebegő roncsokat, és őrjöngött.
Hogy merték azok a koszos csempészek? Hogy merték?
A Carrackok közül az egyik üzemképtelen volt, két nehézcirkálót elvesztettek, a Peacekeeper romboló pedig eggyé vált a Nar Shaddaa
körül keringő roncstemetővel…
Ha nem lett volna megkötve a keze, Greelanx felsorakoztatta volna a csapatait, és folytatta volna a csatát. Még mindig lett volna esélye,
talán egy az egyhez, vagy még annál is jobb. De nem tehette. Eddig az indokot kereste, amellyel visszavonhatja a csapatait, és ezt most tálcán
kínálták neki. Jelon parancsnok felé fordult.
– Utasítsa a hajóinkat, hogy vonuljanak vissza! Találkozó az ugrópontnál.
Jelon meg sem próbálta leplezni döbbenetét.
– Visszavonulunk, uram?
– Igen, visszavonulunk – felelte nyers hangon Greelanx. Nem tudjuk teljesíteni a küldetésünket itt, az Y’Toub rendszerben, ezért azt
tesszük, ami ilyenkor elvárható: visszavonulunk, amíg még méltósággal megtehetjük.
Normális esetben Greelanx természetesen nem indokolta volna meg a döntését egy alárendeltjének, de ez egyrészt nem volt normálisnak
mondható helyzet, másrészt gondolatban már a hivatalos jelentését fogalmazta, és most látni akarta, hogyan fog hatni a frázis.
Jelon vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
– Értettem, uram!
Nyert, gondolta sötét iróniával Greelanx.
– Visszavonulás? – motyogta döbbenten Soontir Fel kapitány Visszavonulunk? De hiszen még győzhetnénk!
Nem lett volna könnyű, de sikerülhetett volna. Fel biztos volt benne. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Greelanx ennyire gerinctelen.
– Az admirális úr fegyelmezett visszavonulást parancsolt ismételte meg Jelon parancsnok.
– De még vannak kint TIE-vadászaink! Nem hagyhatjuk magukra őket! – tiltakozott Fel.
– Az admirális úr elvárja, hogy mindenki legyen ott idejében az ugrás kiindulópontjánál – mondta mereven Jelon.
Fel szája keskeny vonallá préselődött.
– Fel kilép – közölte kurtán, és az apró hologram-Jelon eltűnt.
Soontir Fel a helyetteséhez fordult.
– Riadóztasson minden TIE-t. Haladéktalanul jelentkezzenek a Pride fedélzetén. Felszedünk annyit, amennyit csak lehet. Közben
megkezdjük a visszavonulást.
– Milyen sebességgel, uram?
– Egynegyed sebességgel, Toniv parancsnok.
– Egynegyed, uram?
– Hallotta.
– Értettem, uram!
Fel azért mondott ilyen nevetségesen alacsony sebességértéket, hogy a TIE-oknak legyen idejük visszatérni a Pride fedélzetére. Ezzel
elméletileg teljesítette az admirális parancsát – hiszen az nem szólt a sebességről –, gyakorlatilag azonban megszegte azt.
Soontir Fel kapitányt azonban ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelte az admirális parancsa. Bármit mondjon is Greelanx, ő akkor
sem fogja cserbenhagyni a TIE-pilótákat!
A dokkok hamarosan megteltek TIE-vadászokkal. Tizenöt tért vissza, és a szenzorok nem jeleztek többet odakint. A Pride immár teljes
sebességgel haladhatott a találkozási pont felé.
Egy perccel később Greelanx admirális öltött alakot a holovetítő felett.
– Fel kapitány!
Felnek nem esett nehezére hűvösnek mutatkozni. Még mindig túl dühös volt ahhoz, hogy aggódjon.
– Igen, admirális úr!
– Ön szándékosan megszegte a parancsomat!
– Visszaszereztem a vadászgépeinket, uram. És a pilótáikat. Úgy gondoltam, ez lényeges.
Greelanx arca elvörösödött.
– Kapitány, ez a döntés a rangjába kerülhet. Jelentést fogok tenni róla.
Fel nyelt egyet, de nem vette le a szemét az apró, ellenszenves figuráról.
– Én is, uram – felelte. – A szabályzatnak megfelelően be fogok számolni a csata minden egyes részletéről, úgy, ahogyan azt én láttam.
Greelanx egy pillanatig farkasszemet nézett vele. Egyikük szeme sem rebbent. Végül az admirális bólintott.
– Ahogy óhajtja, kapitány.
A kép elenyészett. Soontir Fel lehuppant egy székbe, és minden ellenkező vágya ellenére nem temette a tenyerébe az arcát. Felér tizenöt
pilóta egy parancs félreértelmezésével?
Nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan meg fogja tudni a választ.
Soontir Fel fáradtan sóhajtott egyet. Az élet néha nagyon komplikált tud lenni. Aztán eszébe jutott valami, és ettől lényegesen jobb kedve
támadt.
Legalább nem kellett végrehajtanom a “Delta Zéró”-t. Azért ez nem kis vigasz.
15. fejezet
Elválás
Huszonnégy órával a Nar Shaddaa csatája után – ahogy az bevonult a hold történetébe – Han és Xaverri a Phantasm rámpájának a
tövében álltak. Mindketten pocsék hangulatban voltak, és ez mindkettőjükön meg is látszott.
– Utálok búcsúzkodni – morogta Han. – Ilyenkor sose tudom, mit kellene mondanom, és most még a szokásosnál is nyomorultabbul érzem
magam. Hogyan is köszönhetném meg, amit értünk tettél, Xaverri? A te varázslatod mentett meg minket. Nélküled elvesztünk volna.
Xaverri rámosolygott. Melegség sugárzott a tekintetéből.
– Hé, Solo, te tényleg nem tudod, mit beszélsz. A világ minden kincséért se hagytam volna ki egy ilyen alkalmat. Csak azt sajnálom, hogy
nem láthattam a birodalmiak képét, amikor meglátták a flottámat.
Han felnevetett.
– Én sem, de el tudom képzelni. – Ösztönösen Xaverri kezéért nyúlt, és egy pillanattal később azon kapta magát, hogy a nőt szorongatja. –
Hiányozni fogsz – suttogta a fülébe. Már épp kezdtem megszokni, hogy nélküled kell élnem, és tessék, most kezdhetem elölről. Ez nem fair,
Xaverri.
A nő hátrahajtotta a fejét, Han szemébe nézett, aztán egy forró csókot nyomott az ajkára.
– Ne aggódj! – mondta mosolyogva. – Salla nem fog haragudni. Klassz nő.
– Az – bólogatott Han. – Egy húron pendülünk.
– Remélem, boldogok lesztek, Solo. Vigyázzatok egymásra, rendicsek?
– Te is vigyázz magadra, Xaverri.
– Vigyázni fogok, Solo. Ne felejts el…
– Soha – ígérte Han összeszoruló torokkal. – Soha nem foglak elfelejteni, Xaverri.
A nő kibontakozott az öleléséből, és felrohant a rámpán, a hajójába. Egyszer sem nézett vissza.
Két nappal később Han, Csubi, Salla és Lando az öreg csempész, Roa esküvőjén mulattak. Roa már majdnem tökéletesen meggyógyult egy
hosszas baktafürdőnek köszönhetően, Lwyll pedig, elegáns menyasszonyi ruhájában, ragyogóbb volt, mint valaha.
Köztudott volt, hogy a négy csempész jelentős szerepet játszott a csata megnyerésében, így ez az esküvő meglehetősen rendhagyóra
sikeredett: a hősök több gratulációt kaptak, mint az “ifjú” pár.
Lando kiszabadította magát a hálálkodók gyűrűjéből, és átkarolta Roát.
– Ha jól emlékszem, ennek az esküvőnek az volt az egyik feltétele, hogy feladod a csempészszakmát.
– Ez így van – felelte Roa.
– Nos, akkor tisztességes állásra lesz szükséged. Nem lenne kedved nekem dolgozni?
– Hogyan?
Lando elnevette magát.
– Ne nézz rám ilyen gyanakvóan! Vezethetned a használthajó-kereskedésemet. Én egy hosszabb körútra készülök, és szükségem lenne
valakire, aki a távollétemben továbbviszi az üzletet.
Roa alaposan megfontolta az ajánlatot, majd bólintott.
– Nos… igen! Azt hiszem, tetszene. Kösz, Lando. De… miért utazol el? Valamit forgatsz a fejedben?
– Van egy olyan érzésem, hogy nagyot szakíthatok bizonyos árucikkek forgalmazásával a Középvidék elmaradottabb bolygóin. És – Lando
vigyorogva megsimogatta a bajszát – ha ez mégsem jönne be, akkor várnak rám az Oseon rendszer kaszinói. Legfőbb ideje felfrissítenem a
szabakktudásomat. Kezdek berozsdásodni, és ez rémülettel tölt el. Errefelé nincsenek igazi játszmák, a tétekről nem is beszélve. Végre egy
olyan asztalhoz akarok leülni, ahol igazi kockázat és bőséges nyeremény vár Be kell melegítenem a nagy akcióra.
 Han csatlakozott hozzájuk.
– Szabakkjátszma? Nagy akció? Mi folyik itt? Kinek a szabakktudását kell felfrissíteni?
– Az enyémet – vallotta be nevetve Lando. – Ha sikerül összegyűjtenem a belépéshez szükséges tétet, jelentkezni fogok a hat hónap múlva
sorra kerülő bespini megajátszmára. A tét tízezer kredit.
– Tízezer! – Han elismerően füttyentett. – Ez aztán tényleg nagy játszma, barátom.
Lando elvigyorodott.
– Gondolj bele, Han! Te is elég jól bánsz a lapokkal, talán nem ártana szerencsét próbálnod.
Han határozottan megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla!
– És miért?
– Ennyi pénzt soha nem kockáztatnék. Én saját hajóra gyűjtök, nem szabakkjátszmákra.
– Igen, így viszont nyerhetnél annyit, hogy egy egész hajórajt vegyél magadnak – mutatott rá Lando.
– Nincs akkora szerencsém.
– Ugyan, Han – unszolta Lando. – Össze tudnád szedni azt a tízezret. Hé, Csubakka, te szívesen kölcsönadnál neki, nem igaz? – kérdezte a
vukitól. – Han a legjobb barátod, vagy nem?
Csubakka felvonított, aztán dacosan megrázta a fejét. Han elnevette magát.
– Annyira azért nem, hogy kidobjon értem az ablakon tízezer kreditet!
*
Durga, a hutt az őse antigrav szánja mellett kuporgott, s a rémülettől bénultan az Aruk körül sürgölődő orvost és droidjait figyelte. Az orvosi
személyzet mindent megtett, de még Durga is tudta, hogy ezúttal hiába minden erőfeszítés.
Aruk néhány perccel korábban váratlanul feljajdult, aztán összeroskadt, és görcsösen rángatózni kezdett. Durga tehetetlenül nézte, mint
küzd minden egyes lélegzetért – az életéért – nagyra becsült őse.
A hutt vezér mindig is erős volt, szívós és makacs. Négy órán át viaskodott a halállal, de végül alulmaradt a csatában. Durga egész idő alatt
hűségesen ott kuporgott az oldalán, és várta, hogy visszanyerje az öntudatát, de ez nem történt meg.
Amikor végül Aruk erőtlen szíve felmondta a szolgálatot, Durga egyszerre érzett fájdalmat és megkönnyebbülést. A legjobb barátját, az ősét
vesztette el, de legalább véget ért Aruk hosszan tartó szenvedése.
Megfogta halott őse ernyedt kezét, és a kisimult arcra nézett. Zöldes, kocsonyás nyál folyt le a félig tátott száj sarkából. Megölték,
tudatosult Durgában, anélkül hogy a fiatal hutt meg tudta volna magyarázni, miből gondolja ezt. Arukot megölték.
De ki?
Ki más profitálhatott volna Aruk halálából, mint a Desilijic?
Durga napokon keresztül nem találta a helyét. Nem evett, még inni is alig ivott, és csak csoszogott körbe-körbe a palotában, céltalanul, mint
egy eltévedt szellem. Nem hagyta, hogy eltemessék az ősét, annak ellenére, hogy a háziorvos a mintavételnél nem talált mérget Aruk
gyomrában. Durga végül úgy döntött, lefagyasztatja az apját, és amint a dolgok elrendeződtek, törvényszéki kórboncnokokat hívat a Birodalmi
Központból.
A Besadii klán ugyanis a vezér halálát követően két frakcióra szakadt: egy Durga-párti és egy Durga-ellenes csoportra. Durga
haladéktalanul megtette a hatalma megszilárdításához szükséges lépéseket. Felvette a kapcsolatot egy hírhedt bűnszövetkezettel, a “Fekete
Nap”-pal – amelyet a rettegett Xizor irányított –, és kifejtette a hercegnek, miért lenne előnyös mindkettőjük számára, ha együttműködnének.
Az elkövetkező három hétben három Besadii lord meghalt: kettő űrbaleset következtében, egyik pedig akkor, amikor a bárkája ráfutott egy
addig feltérképezetlen zátonyra, és elsüllyedt.
Ettől fogva a Durga-ellenes csoport mintha veszített volna a harciasságából.
Míg a birodalmi kórboncnokokra várt, Durga elkészítette a lehetséges gyanúsítottak listáját, és kereste a bizonyítékot, amelynek, ebben
biztos volt, valahol ott kellett lennie. Úgy döntött, gazdasági oldalról fogja megközelíteni a kérdést. Ellenőrizni fogja a Desilijic összes tagjának a
pénzügyeit, aztán a Besadiikét, és végül a többi klánét. Valahol lennie kell egy kapcsolatnak, egy rejtett láncszemnek. És ha van, megfogom
találni, ígérte meg halott ősének.
Apránként, egyik napról a másikra megtanult Aruk nélkül élni. A fájdalom és a bosszúvágy azonban nem csillapodott. Ezekre csak egyetlen
gyógyír létezett: a vétkesek szörnyű halála.
16. fejezet
Fizetség
Valamikor ez idő tájt Greelanx szárnysegédje kérdés nélkül betessékelte Hant a parancsnoki szentélybe. Nyilvánvaló volt, hogy az admirális
már alig várja. Han gunyorosan elmosolyodott. Greelanx helyében ő is tűkön ült volna.
Az admirális az ablaknál állt, és tűnődve a csillagokat nézte. Amikor Han belépett az irodájába, feléje fordult, és biccentett, de nem
mosolygott.
– Elhozta őket? – kérdezte.
– Igen, uram, és úgy, ahogy kérte. – Kivett egy erszényt a zsebéből, és óvatosan az asztalra öntötte a tartalmát.
Greelanx tekintete felcsillant a sziporkázó kövek láttán.
– Látom, a huttok szavahihetőek – mormogta –, de megbocsát. – Az asztalán heverő nagyítóért nyúlt.
– Csak tessék – bátorította Han.
Az admirális gondosan megvizsgálta a legnagyobb és legszebb köveket – gallinoreai szivárványkristályokat és kraytsárkány gyöngyöket.
– Gondolom, a megbeszélt helyen találta az űrsiklót, mivelhogy időben érkezett – jegyezte meg.
– Igen, uram, pontosan úgy történt minden, ahogy ön tervezte.
Greelanx felnézett. A jobb szeme hatalmasnak látszott a nagyító üvegén keresztül.
– Hogyan szándékozik távozni a hajómról? – kérdezte olyan hangon, mintha ez már elhanyagolható részletkérdés lett volna.
 Han vállat vont.
– Van egy társam, aki felvesz.
– Rendben, fiatalember Nos, mondja meg a hutt gazdáinak, hogy elégedett vagyok. Pontosan azt kaptam, amit kértem.
– Nem a gazdáim – tájékoztatta Han. – Csak nekik dolgozom.
– Mindegy – legyintett Greelanx. – Tudja – folytatta némi lelki tusakodás után –, nem hittem volna, hogy megcsinálja. Még a csataterv
birtokában sem.
– Elhiszem – bólintott Han. – De mi az életünkért küzdöttünk, míg ön egy halom kreditért. Nagy különbség.
– Az a holoillúzió zseniális húzás volt.
Han mosolyogva meghajolt.
– Köszönöm.
Greelanxnek tátva maradt a szája.
– Maga csinálta?
– Nem, egy szakértő. De az én ötletem volt.
– Ah. – Az admirális a csempész szemébe nézett, majd csendesen megkérdezte: – Maga megvet engem, ugye, fiatalember?
Hant meglepte a kérdés.
– Nem, egyáltalán nem. A pénzért én is sok mindenre képes vagyok.
– De nem bármire…
Han ezen elrágódott egy darabig.
– Nos, ez igaz. Nem bármire.
– Nos, én…
Kivágódott az ajtó, és a szárnysegéd rohant be lélekszakadva.
– Admirális! Uram!
– Mi történt? – kérdezte riadtan Greelanx.
– Uram, most értesítettek a dokkból, hogy… ő megérkezett. Villámlátogatás, úgy tűnik. Állítólag azért jött, hogy önnel beszéljen.
Greelanx vett egy mély lélegzetet, és kihessegette a segédjét a szobából.
– Sejthettem volna – motyogta magának. A falhoz rohant, félrehajtott egy bekeretezett dicsérő oklevelet, és a feltáruló miniatűr széf
retinaszkennere elé tartotta az arcát. A készülék működésbe lépett, s pár másodperc múltán a széf ajtaja kitárult. Az admirális beleseperte a
drágakövek javát a tenyerébe, a széfhez rohant, behajította őket, aztán visszaugrott az asztalhoz, és a maradék kővel ugyanezt tette.
Han tátott szájjal figyelte.
– Mi folyik itt?
– Nincs időm elmagyarázni. – Greelanx bevágta a széf ajtaját. – Jöjjön, itt kell várnia. Nem láthatja meg magát, különben… – Az admirális
az ajkába harapott. A mellékhelyiségbe nyíló ajtóhoz lépett, és kitárta Han előtt. – Menjen be oda, és maradjon csendben! Egy pisszenést se,
érti?
– Nem – vallotta be Han. – Egy kukkot sem értek az egészből.
Greelanxet most ez zavarta a legkevésbé. Karon ragadta Hant, belökte a fülkébe, és rácsukta az ajtót.
Han tanácstalanul álldogált a sötétben. Mi a fene folyik itt? És ki az az ő? Greelanx úgy viselkedett, mintha valami háromdimenziós
mesefilm főszörnye tartott volna az irodája felé.
Han kíváncsian odatipegett az ajtóhoz. A hangszigetelés nem volt a legtökéletesebb, hallani lehetett, ahogy Greelanx idegesen fel-alá járkál,
majd ugrik egyet, és toszogatni, rakosgatni kezd valamiket.
Rendet rak az asztalán, esett le Hannak.
Aztán nyikorgást hallott – az admirális leült méregdrága gyíkbőr székébe. Han szinte maga előtt látta, ahogy ott ül, látszólag higgadtan, mint
akinek semmi félnivalója nincs.
A szárnysegéd szobájának az ajtaja sziszegve feltárult. Súlyos, kimért léptek dobbanása hallatszott, és mintha valamilyen ruhaanyag is
suhogott volna. A látogató köpenyt vagy valamilyen hosszú ruhát viselhetett.
Aztán újabb hang hallatszott, ami Han számára ismerős volt – hangos, harsogó lélegzés. Igen… az ismeretlen légzőkészüléket használt.
A légzőkészülék ütemes sziszegése valahogy tényleg olyan meseszerűvé, olyan baljóssá tette az egészet. Han moccanni sem mert.
– Lord, ezt a meglepetést! – szólalt meg Greelanx, szándéka szerint kedélyes és kellemes, de valójában rémült hangon. Üdvözlöm a Külső
Peremen! Ha óhajtja, máris körbevezetem a hajón. Vagy inkább…
– Greelanx – mondta egy hátborzongatóan mély, mechanikusan felerősített hang –, maga éppolyan ostoba, mint amilyen mohó. Azt hitte,
hogy titokban maradhat az árulása?
Greelanx meg sem próbálta leplezni rémületét.
– Lord, kérem! Ön ezt nem értheti. Nekem parancsot… – A hangja hörgésbe fulladt. Han mozdulatlanná dermedt, és a világ összes
sárkánygyöngyéért sem nyitotta volna ki az ajtót.
Hosszú másodperceken át nem lehetett egyebet hallani, csak azt a hangos, félelmetes lélegzést. Aztán… valami dobbant egy nagyot, mintha
egy súlyos tárgy zuhant volna a vastag szőnyegre.
– Ah, de hát én tökéletesen megértem magát, admirális – mondta a hang.
Súlyos léptei eldobbantak az ajtó előtt, mely mögött Han rejtőzködött, de nem lassítottak le. Az ajtó felszisszent.
Csend.
Han jó öt percig várt, mielőtt ki merte volna dugni a fejét az ajtón. Nem lepte meg különösebben, hogy Greelanxet a padlón látja heverni. Az
admirális pulzusát kereste, de sehol sem találta. Ez se volt meglepő.
Az azonban annál inkább, hogy nem látott semmilyen külső sérelmi nyomot az admirális testén. Mivel nem hallotta, hogy az ismeretlen
sugárvetőt használt volna, azt feltételezte, hogy vibropengével intézte el az áldozatát. Csakhogy se vágásnak, se szúrásnak nem látta nyomát.
Vérnek meg végképp nem.
Han tekintete az admirális arcára siklott. A férfi arca maga volt a rémület csontba és izomba faragott maszkja. Han megborzongott. Ki
lehetett az a fickó?
Megvizsgálta a széfet, de az érintetlennek látszott. Legnagyobb bánatára retinaszkenner védte, így semmi esélye nem volt a kinyitására.
Még ha ki is kaparta volna Greelanx szemét – ami ugye már önmagában is elég undok elfoglaltság –, akkor se ment volna sokra. Az admirális
már hosszú percek óta halott volt, a retinaminta már nem passzolt volna.
Az lesz a legjobb, ha lelépek, döntötte el bölcsen. Az ajtó felé indult. Ahogy átlépett Greelanx élettelen kezén, belerúgott valamibe.
Megtorpant, és lenézett. Győzedelmes vigyor terült szét a képén. Egy kraytsárkány gyöngy! Apró volt, de első ránézésre hibátlan, és opálos
fekete. Értékes színű.
Han zsebre vágta a követ, és elhagyta a szobát.
Tíz perccel később már készen állt a szökésre. Már átkötötte a mentőkapszula-kilövő rendszer drótjait; csak be kellett szállnia a kapszulába,
és…
– Maradj veszteg, Han – hozta rá a frászt egy ismerős hang. – Úgy. Most pedig fordulj meg szép lassan!
Han engedelmeskedett, és mint azt várta, régi cimborájával, Tedris Bjalinnal találta magát szembe. A fiatal tiszt sugárvetőt szegezett a
mellére.
– Mit keresel itt? Láttalak bemenni az admirálishoz. Miről beszéltél vele? Mi folyik itt?
Azt fogják hinni, hogy én öltem meg Greelanxet, villant át Han agyán. És ezek előbb lőnek, csak aztán kérdeznek!
– Hé, Tedris, nyugi – vigyorgott egykori kadéttársára. Óvatosan közelebb lépett. – Úgysem lennél képes lelőni a te régi cimborádat, nem
igaz?
– Maradj ott, ahol vagy – parancsolt rá Bjalin, de egy pillanatra megremegett a pisztoly a kezében. Végtére is Han a barátja volt. – Hogy
került rád ez az egyenruha? És miért…
– Hé, pajtás, ha ilyen sok kérdésed van, akkor keressünk egy helyet, és üljünk le! – szakította félbe Han. – Választ kaphatsz minden…
Azzal a mondat közepén Tedrisre vetette magát, és egy nagyon piszkos koréliai csibésztrükkel leszerelte. Han felkapta a barátja
sugárvetőjét, és letérdelt a padlón heverő, levegőért kapkodó tiszt mellé.
– Ide süss, Tedris. Nem fogsz meghalni, bár egy darabig nem leszel magadnál. Azt akarom, hogy tudd, nem én tettem. Rendicsek?
Emlékezz a szavaimra! És tudod mit, Tedris? Te túl rendes fickó vagy ahhoz, hogy ezt a tetves, húsdaráló birodalmi flottát szolgáld. Fogadd
meg a tanácsom, és lépj ki, amíg még megteheted.
Azzal elkábította Tedrist, és bevonszolta egy mentőkapszulába. Gondosan nyitva hagyta az ajtaját, hogy a barátját még véletlenül se
lőhessek ki az űrbe. Ezután bebújt a másik kapszulába, amelynek a drótjait átkötötte, és kilőtte magát. Úgy rendezte, hogy a kapszula kilövése
balesetnek látsszék. Végül is a Destiny nemrég tért vissza egy csatából, nem működhetett minden tökéletesen…
Szerencséjére az admirális halála annyira lekötötte a személyzet figyelmét, hogy senkinek se volt kedve egy kóbor mentőkabin
visszaszerzésével vesződni.
Csubi egy órával később felszedte. Hannak bőven volt ideje elgondolkodni az űr magányában töltött idő alatt, de még mindig nem volt
okosabb. Az, ami Greelanx irodájában történt, kész rejtély volt számára.
A vuki behúzta a mentőkapszulát a Bria rakterébe, aztán panaszos vinnyogással közölte, hogy most már nagyon el kell pucolniuk, mert TIE-
vadászok ólálkodnak a közelben.
Mielőtt még Han hangot adhatott volna az egyetértésének, valami megrázta a hajót, és iszonyatosat csattant. Néhány másodperccel később
újabb lökés következett, ezúttal olyan heves, hogy mindketten elestek.
– Tűz alá vettek minket! – ordította Han. – Csubi, rohanj a lövegtoronyba!
Han bevágtatott a pilótafülkébe, és villámgyorsan beszíjazta magát az ülésbe. A távolban két felderítő TIE üt le éles kanyart, hogy feléjük
fordulva újra támadjon. És ez még nem volt elég. A műszerfalon figyelmeztetően villogni kezdett egy vörös lámpa.
– Csubi! Túlterhelődött a reaktor! Ugyanarra a helyre céloztak, az átkozottak! El kell hagynunk a hajót!
Felpattant, a lövegtoronyhoz rohant, és kirángatta a vukit. Csubakka hangosan tiltakozott, de Han ezúttal még nála is hangosabb volt:
– Rohanj, te szamár! A hajó fel fog robbanni!
Csubinak nem akaródzott bemászni a birodalmi mentőkapszulába, de Han erőszakkal betuszkolta.
– Elment az eszed, Csubi? A Briának vége! Ez az egyetlen esélyünk. Nyomás, és tedd fel azt a légzőkészüléket.
Amint Csubakka bent volt, Han magára kapott egy űrruhát, és kitárta a raktér ajtaját.
BUMM! BUMM-BUMM!
Han a mentőkabinhoz csatolt egy antigrav’ egységet, bekapcsolta, és a nyílás felé tolta a kapszulát. A széléhez érve megkocogtatta a
kapszula ablakát, és intett Csubakkának. A vuki, arcán a légzőmaszkkal, jelezte, hogy megértette.
Han minden erejével és kétségbeesésével megtolta a mentőkapszulát. Csubi ugyanebben a pillanatban kivágta a kapszula ajtaját, és
berántotta Hant.
Az egész nem tartott tovább hat másodpercnél. A vuki bőre túl vastag volt ahhoz, hogy a belső nyomás ennyi idő alatt kárt tegyen a
szöveteiben. Egy újabb másodperccel később az ajtó már zárva volt, és levegő áramlott köréjük a kabin tartályaiból.
Alig néhány méternyire lehettek a Briától, amikor az felrobbant. A légnyomás megpörgette őket, de ez volt a legkevesebb. Han attól tartott,
hogy valamelyik TIE visszatér, ellenőrizni a helyszínt, a két birodalmi pilóta azonban megelégedett azzal, hogy szétlőtte a hajót.
A mentőkapszula szűk volt, olyannyira, hogy ketten csak szorosan egymás mellett kuporogva fértek el benne. Han levette a sisakját, és
szomorúan visszanézett a lángoló roncsra, amely valaha a Bria volt.
– Lando nem fog örülni neki – mondta Csubinak. A Bria egy megbízhatatlan, temperamentumos hajó volt, de azért mégis a szívükhöz nőtt.
Csubi halkan morgott valamit. Han vállat vont.
– Honnan tudjam? Ez egy lakott rendszer, úgyhogy a kapszula valahol lakott terület közelében fog landolni. Majd csak találunk valakit…
Csubi felvonított.
– Ja, úgy értetted, hogy miből lesz másik hajónk? – kérdezte Han. – Nos, ez egy jó kérdés, pajtás.
Halott, gondolta ujjongva Teroenza, miután elolvasta a Nal Huttáról küldött üzenetet. Működött. Nem akarom elhinni, hogy Aruk nincs
többé!
Egy röpke pillanatra mintha megmoccant volna benne az a mélyre eltemetett valami, amit lelkiismeretnek neveznek, de az örömmámor nem
hagyta szóhoz jutni. Most, hogy Aruk már nem parancsolgat neki, és a Desilijictől ömlik befelé a pénz, senki nem akadályozhatja meg, hogy
átvegye az Ylesia irányítását. Durgát épp eléggé lekötötte a Besadii belső viszálya, Kibbick pedig köztudottan egy idióta volt.
Teroenza maga elé képzelte a gyűjteményét a jelenlegi állapotában, aztán elképzelte azt, milyen lesz néhány év múlva. Külön épületet fog
építtetni a gyűjteménye számára!
És idehozza a mátkáját. Soha többé nem kell magányosnak lennie. Együtt fognak fetrengeni a bolygó sárfürdőiben, és gazdagabbak lesznek,
mint azt legvadabb álmaikban is hinni merték.
De addig is… Teroenza gyászos arckifejezést öltött magára, és kiment, hogy megkeresse Kibbicket. Látni akarta, hogyan fog reagálni az a
bamba hutt a nagybátyja halálhírére.
*
Sarn Shild a tethi palotája egyik szobájában üldögélt, és azon merengett, vajon hol ronthatta el. Óriási baklövést követett el azzal, hogy
megtámadta a Nal Huttát. Greelanx… Greelanx kudarcot vallott, és most halott volt, ráadásul igen gyanús körülmények közt dobta fel a talpát.
Shild egyedül volt otthon, a droidjait leszámítva. Az alkalmazottjai eltűntek, fogalma sem volt hová, és Bria… ő is eltűnt, már napokkal
ezelőtt.
Még csak el se búcsúzott tőle.
Előző nap a Császár a Birodalmi Központba rendelte, hogy kikérdezze a balszerencsés Y’Toub rendszerbeli hadművelettel kapcsolatosan.
Az üzenetből napnál is világosabban kitetszett, hogy Palpatine nagyon elégedetlen.
Shild csak üldögélt, és egyszerűen nem bírta felfogni, hogyan történhetett meg vele mindez. Néhány nappal ezelőtt még ő volt a galaxis
egyik legfontosabb embere, most meg már arra sem emlékezett, hogy mit miért csinált. Olyan volt, mintha egy idegen erő kerítette volna
hatalmába az elméjét.
Átült az íróasztalához. Egy sugárvető és egy méregfiola volt gondosan egymás mellé helyezve az asztallapra. Shild vett egy mély levegőt.
Már nem voltak illúziói. Ha felmegy a Császárhoz, azzal csak elodázza az elkerülhetetlent.
Inkább a halál, mint Palpatine haragja.
De melyiket válassza? A sugárvetőt vagy a mérget?
Shild hosszan elnézte mindkettőt, de nem tudott dönteni. Pedig gyerekkorában milyen könnyen ment a döntés. Igen, most is ezt fogom
tenni. Hogy mi mindenre nem jó az, amit az ember gyerekkorában tanul! Mutogatni kezdett hol egyikre, hol a másikra, és közben halk,
monoton hangon énekelt hozzá: “Vonga, bonga, csinga, szán… most melyiket válasszam?”

Epilógus
Fura érzés volt újra a Korélián lenni ennyi év után. Az utcák egyszerre voltak ismerősek és idegenek, bizalmat gerjesztők és fenyegetőek.
Sok rossz történt vele ezen a bolygón, de még mennyi…
De talán… talán éppen ezért eljött az ideje, hogy ez megváltozzon. Han megpaskolta a zsebét, melyben egy rubinszemű aranyszobor lapult,
és mellette a hat hónappal korábban szerzett sárkánygyöngy. A szobor egy palador volt, egy kihalt koréliai állat. Évekkel ezelőtt rejtette el, itt a
Korélián, még azt követően, hogy Teroenzát kirabolta.
Most mindkettőt el akarta adni. Úgy vélte, a kettő együtt megér vagy tízezer kreditet. A nagy bespini szabakkjátszmáig már csak tíz nap volt
hátra…
Han örömmel látta, hogy Galidon Okanor üzlete még áll. Okanor mindig jó pénzt fizetett, bár mint minden orgazda, szeretett alkudni.
Tízezer kredit, gondolta Han. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ennyire el leszek keseredve. Ennyi pénzt feltenni, és főleg egy
akkora kókler ellen, mint Lando! Hogy mit meg nem tesz a csempész egy saját hajóért!
De nagyon akarta azt a saját hajót, és más módját nem látta annak, hogy meg is szerezze. Okanor üzlete elé érve megállt, és vett egy mély
lélegzetet. Most vagy soha…
És kitárta maga előtt az ajtót.