Eredeti

cím: The Nightmare Dilemma

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft. 2015
Fordító: Mesterházy Mónika
ISBN: 9789633994573

 1
Ahol a Rémálom se jár
A SELLŐ A KÓRHÁZI ÁGYON FEKÜDT, és határozottan sellőtlennek tűnt. Méghozzá nem csak azért,
mert emberi formájában volt jelen. Britney Shell a hamuszín bőrétől meg a homlokát,
arcát és nyakát keresztező fekete varratok hátborzongató vonalaitól sokkal inkább látszott
zombinak.
Odafordultam az egyetlen másik személyhez, aki a kórteremben jelen volt, ahhoz a
nőhöz, aki az éjszaka közepén a hálótermemből az iskola betegszobájába rendelt,
méghozzá olyan okból, amit tutira nem akartam megismerni. Lady Elaine az ágy lábánál
állt, fakó, elfelhősödött tekintetét Britney-re függesztette. Apró, idős asszony volt, alig
magasabb egy gyereknél. Amitől semmivel sem tűnt kevésbé félelmetesnek. A Mágusok
Szenátusa egyik fő tanácsadója volt, úgyhogy a megjelenése az Akkordéi Akadémián nem
sok jóval kecsegtetett.
– Mi lett vele? – kérdeztem.
Lady Elaine sovány arca eltorzult, ráncai mély árkokká rendeződtek.
– Nem tudjuk. Ezért is vagy itt. Hogy segíts megtudnunk.
– Én? Mért, mi vagyok én?
– Rémálom.
Összehúztam a szemem. Nem mintha ez sértés lett volna, vagy ilyesmi. Hiszen igaz.
Rémálom vagyok, legalábbis félig. Anyám tiszta Rémálom, de az apám közönséges
emberi lény. Nem mintha ránézésre látszana rajtam. A Rémálmok többnyire ugyanúgy
festenek, mint a közönségesek, csak mágikus lények vagyunk, és az emberi álomból
táplálkozunk.
– Álomfalásról lenne szó?
– Pontosan – felelte Lady Elaine, és összecsördítette a fogsorát.
Nem tudom, mit csodálkoztam. Mi más oka lett volna, hogy egy ilyen fontos személy,
mint Lady Elaine egy hozzám hasonlót iderendel? Igen, Britney-vel barátnők vagyunk, de
amennyi mágusfajta rendőrtiszt a folyosón álldogált, úgy véltem, nem egyszerűen a
betegágy melletti virrasztásról van szó.
Egyik lábamról a másikra álltam.
– És az miben segít? Az álomfalás nem gyógyít meg senkit, igaz? Mert ha igen, akkor
talán nem a legszerencsésebb reklám Rémálomnak nevezni minket.
Lady Elaine összehúzta a szemöldökét.
 – Nincs most időnk a pimaszkodásra, Párka Evergím.
– Csak Porka – morogtam, és hátrafordultam Britney felé. A bűntudattól tiszta libabőrös
lettem. Lady Elaine-nek igaza van. Nincs most idő okoskodni, de nem tehettem róla.
Teljesen kibuktam tőle, hogy Britney-t így kell látnom, ilyenkor garantáltan beszólok
valakinek.
Lady Elaine drámaian felsóhajtott. A szemem sarkából láttam, hogy elfordul, és az ágy
túloldalán leül egy székre. A széknek, mint a szobában mindennek, foltosszürke salaktégla
színe volt. Lady Elaine talpa öt centivel a padló fölött lengett.
– Azért vagy itt, mert abból, amit Britney álmában látsz, talán Azonosítani tudod a
támadóját.
Iszonyú zavartan perdültem Lady Elaine felé. Nem először fordult elő, hogy valakinek
az álmában azonosítanom kellett egy-egy rossz arcot. Pár hónapja fölfedeztem, hogy
álomlátó vagyok, bizonyos álmokban meglátom a jövőt. De hát…
– Azt hittem, az álomlátói képességem csak Eli álmaiban működik.
Lady Elaine csak legyintett rám.
– Nem arra kérlek, hogy jósold meg a jövőt, hanem hogy olvasd ki a múltat.
– Hm?
Újra felsóhajtott, mint akinek láthatóan fogytán a türelme. Nem volt újdonság. A lábát
keresztbe tette, a lábfeje kalimpált.
– Bárki volt is, aki Britney-re támadt, az egész alig egy órája történt. És amennyire meg
tudjuk ítélni, Britney azóta egyfolytában álmodik. Ha látta az illetőt, van rá esély, hogy
otthagyta a lenyomatát az álmán.
– A lenyomatát?
– Igen, a mágikus lenyomatát – felelte Lady Elaine. – Britney-t egy erőteljes átok
sújtotta le. Eddig nem sikerült azonosítanunk. De minden varázslaton ott marad a nyoma
annak, aki bevetette, és csak nagyon kevés mágusfajta elég képzett hozzá, hogy el is
tüntesse az ilyen nyomokat.
Ezen elgondolkoztam, miközben hátratoltam a hevenyészett lófarkamból kicsúszó
göndör vörös fürtöket.
– Szóval ez valami olyasmi, mint az ujjlenyomat meg a DNS?
Lady Elaine üres tekintettel meredt rám.
Összefontam a karom, és közben azt kívántam, bárcsak valami jelentőségteljesebb
lenne rajtam, mint az a kapucnis pulcsi, amit sietve kaptam fel a piros-rózsaszín csíkos
pizsamámra. Az ablakon április közepi eső kopogott, és a levegő nedves és hideg lett tőle.
 – Tudja, olyan törvényszéki orvosszakértői cucc. Amiből a közönséges rendőrök
kiderítik, hogy ki a rossz ember.
Az üresség hitetlenkedéssé mélyült Lady Elaine arcán.
Nem értettem, mi a gond. A mágusfajták többsége teljesen rákattant a közönséges
popkultúrára.
– Nem szokott tévét nézni?
Látszott, hogy megdöbbenti a kérdés, de hamar magához tért.
– Hát ilyen műsorokat nem.
Felhúztam a szemöldököm, próbáltam kitalálni, milyen műsorokat nézhet.
– De gondolom, az értelmezésed helyes – felelte. – Valami olyasmi, mint a mágikus
DNS.
Amitől ebben a jelenetben én lettem a tudós. Röhej.
De nem tiltakoztam, hanem Britney felé fordítottam a tekintetem. Ha átok sújtotta,
akkor az az én hibám. Ha nem is én átkoztam meg, jelentős szerepem volt abban, hogy
lehetővé tettem a mágusfajták számára, hogy ha kedvük tartja, támadó bűbájt
alkalmazzanak. Régen az ilyen varázslást tiltotta az Akarat, egy erőteljes bűbáj, amelynek
az volt a célja, hogy rendet tartson a mágusfajták közt. De én pár hónapja véletlenül
segítettem elpusztítani az Akaratot. Ugyanis egy gonosz varázslóval harcoltam akkoriban,
akinek hitleri képzetei voltak a világuralomról.
Ami most nem vigasztalt annyira.
Britney-nek meg épp egyáltalán nem volt vigasztaló. Borzalmasan festett, a
tekintetében még álmában is fájdalom volt. A szemhéja megremegett, ahogy a szeme ide-
oda lüktetett alatta.
Hiába éreztem a felelősségem, nem volt kedvem álomfalni vele. Mi van, ha elszúrom?
Lehet, hogy valami fontosat nem veszek észre.
Megköszörültem a torkom.
– És nincs nálam képzettebb Rémálom?
– Nincs – mondta Lady Elaine szándékosan éles hangon. – Persze, vannak nálad
képzettebbek, de ma egyikük sem ér rá. Valaki másnak kellene most itt lennie, de
feltartóztatták, Betánia Grey még mindig börtönben van, és anyád sem tért vissza az
utazásból. Hogyhogy maradsz te.
Nagyot nyeltem, a gyomrom csomóba rándult. A létező Rémálmok szánalmasan
alacsony számán most egyáltalán nem akartam elgondolkodni. A Britney elleni támadás
csak újabb láncszem volt a mágusfajta kontra mágusfajta erőszak sorozatában, ami azóta
zajlik, hogy az Akarat megtört. Ugyanaz a fajta erőszak, amelyik az én Rémálomrokonaim
hiányáért is felelős.
Összeszedtem a bátorságom, és azt mondtam:
– Tehát azt akarják, hogy tudjam meg, kiről álmodik.
Lady Elaine feszesen elmosolyodott.
– Igen. Figyeld meg, és jelentsd!
Ez elég egyszerűen hangzott, bár tapasztalataim szerint a varázslás körül semmi sem
egyszerű.
Mély lélegzetet vettem.
– Oké, de előbb szeretnék többet megtudni. Ki találta meg? Hol volt?
Lady Elaine összehúzta a szemöldökét.
– Most nincs idő a részletekre. Bármikor abbahagyhatja az álmodást, és minél tovább
várunk, annál halványabbak a lenyomatok.
– Értem, de az ő álmai amúgy sem lesznek olyan tiszták, mint Eli-nak. Ha egyáltalán
remélhetem, hogy meglátom az illetőt, jobban kell tudnom, hogy mit keressek.
Ez nagyrészt igaznak hangzott, még az én fülemnek is, de titokban arra gondoltam,
hogy ha Eli itt volna, ő is ragaszkodna hozzá, hogy többet tudjon. Amióta legyőztük Velőt,
a gonosz varázslót, elhatározta, hogy amatőr diákdetektív-irodát nyit. Egy kisebb „ügyön”
már dolgoztunk is, egy ellopott nyaklánccal kapcsolatban, de ez volt az első húzósabb
rejtély. Eli nyomozni akarna. Ahogy Eli-ra gondoltam, most is egyszerre fogott el a zavar
és a kellemes érzés, ami a több-mint-barát-csak-mégse helyzetünkből adódott.
– Rendben.
Lady Elaine fölállt, és ahogy a talpa földet ért, a sarka kicsit megkoccant. Elment
mellettem, ki az ajtón. Pusmogást hallottam, aztán egy magas, szőrös külsejű férfi
kíséretében jött vissza, akin sötétkék rendőregyenruha volt.
Sasharaszt seriff ingerülten nézett rám. Ugyanígy nézett pár perce is, mikor
megérkeztem, és Lady Elaine arra kérte, hogy a folyosón várjon. Nem tudtam eldönteni,
hogy az ingerültsége szigorúan nekem szól-e, vagy annak a mellékhatása, hogy egy apró
termetű öregasszony ugráltatja. Valószínűleg mindkettőnek. Félénken rámosolyogtam,
próbáltam magam mellé állítani. Sasharaszt nemcsak a mágusfajták serifije, hanem a fő
vérfarkas is, amitől csak egy kicsit volt kevésbé riasztó, mint Lady Elaine.
– Sietnünk kell – mondta Sasharaszt. – Ha végeztetek, Brintey-t át kell vinnünk a
Vejovis Kórházba.
A gyomromban szorosabbra ugrott össze a csomó. Britney sérülései nyilván elég
rémesek, ha odaküldik. Kinyitottam a szám, hogy szóljak, hagyhatjuk a részleteket, de
Sasharaszt a szavamba vágott.
 Körülbelül éjjel tizenegy óra negyvenötkor találta meg Ms. Vadkanóc az alagút egyik
bemélyedésében, a könyvtár és a Flint Ház között – mondta.
Elhúztam a szám. Ms. Vadkanóc az iskola pedellusa és helyi boszorkánya. Határozottan
nem az a valaki, akivel egy álomban találkozni szeretnék. Különösen, ha nem is Eli
álmában van. Ha egy kis szerencsém van, nincs köze a dologhoz, bár kinézném belőle.
– Küzdelemnek nem volt látható nyoma – folytatta Sasharaszt. – De Britney félig a
vízben, félig a parton feküdt, ami arra utal, hogy talán menekülni próbált a támadójától.
Úgy tűnik, Ms. Vadkanóc csak pár perccel később ért oda, de senki mást nem látott. –
Gúnyos hangon tette hozzá: – Ennyi információ elég lesz?
Nyeltem egyet.
– Azt hiszem, ebből már ki tudok indulni.
– Hát akkor kezdd!
Intett.
Az ajkamba haraptam.
– Megtenné, hogy… khm, megint kimegy?
Az álomfalás eléggé intim dolog, és férfiközönségre abszolút nem vágytam hozzá.
Ha egy tál fagylalt lettem volna, akkor is megolvadtam volna attól a forró dühtől, ami
Sasharaszt tekintetében volt. Lady Elaine-re pillantottam, hátha segít, de ő pont olyan
türelmetlenül nézett, mint a seriff.
Elszántam magam az elkerülhetetlenre, és odaléptem az ágy mellé. Már majdnem
felkapaszkodtam, hogy felvegyem a megfelelő
Rémálompózt, de eszembe jutott, hogy a sima érintés is elég lesz. Behunytam a
szemem, és Britney homloka felé nyújtottam a kezem.
– Mit csinálsz? – kérdezte Lady Elaine.
Hátranéztem.
– Megmérem a lázát.
Lady Elaine toppantott.
– Ne úgy. Ez ahhoz túlzottan fontos, Porka. A hagyományos pózt kell felvenned, hogy a
lehető legmélyebb kapcsolatba kerülj az álmával.
Most én néztem komoran, miközben felkapaszkodtam az ágyra. Rég nem faltam álmot
senki mással, csak Eli-jal. És egy lánnyal álomfalni, különösen, aki velem egyidős, elég
fura érzés volt. Az álomfalásban nincs semmi szex, de a pozíció mégis kicsit érzéki.
Átvetettem a lábam Britney derekán. Aztán leguggoltam a mellkasára, és igyekeztem
olyan kevés súllyal nehezedni rá, amennyire tudtam. Nem vagyok kövér, de mivel Britney
volt a kisebb, nem akartam fájdalmat okozni neki.
Ahogy a helyemre kerültem, szokás szerint elkapott az ösztön. Britney álmodott, ahogy
kell. Az álom anyaga, a fiktusz rettentő szomjat ébresztett bennem. Szomjat a varázserőre.
Behunytam a szemem, és kinyújtottam a kezem a halántéka felé. Mikor a bőröm a
bőréhez ért, éreztem, hogy a testemből kicsúszik a tudat, és csúszik, csúszik, csúszik bele
Britney álmának világába.
A színek örvénye – a kékek, lilák és zöldek kaotikus elegye – melegen és energiától
lüktetve vett körbe, mint az élő fény. Hosszú időbe telt, mire a káosz lecsillapodott, és egy
sötét, nyirkos barlangban találtam magam. Egyetlen fáklya függött a közelben, a fénye
megcsillant a nedves falakon, és visszaverődött a sétaösvény mellett futó csatorna vizéről.
Én az ösvényen álltam, balra és jobbra a csatorna és az út is eltűnt a hosszú alagút
sötétjében. Velem szemben a csatorna kis kerek tóvá öblösödött az Akkordéi
alagútrendszerének egyik falmélyedésében.
Megleptek a környezet tiszta kontúrjai. Eli-éit leszámítva a legtöbb ember álma zavaros,
bizonytalan és általában fekete-fehér, de ez a hely olyan valóságos volt, hogy egy
pillanatra azt hittem, az éber világból kerültem ide.
Az illúzió szinte azonnal megtört. A falak befelé kezdtek dőlni, mintha az alagút magára
akarna záródni. A fáklya természetes narancssárga fénye olvadtvörössé vált. A víz hirtelen
bugyborékolni és forrni kezdett.
Sikoltás hallatszott, még a dühöngő víznél is hangosabb. Mikor odanéztem, Britney
fejét vettem észre, ahogy a falmélyedés öblében a felszínre emelkedik. Még soha nem
láttam természetes sellő alakjában, de a bőrét halványnak, szinte áttetszőnek ismertem,
nem ilyen dühös pirosnak. Hólyagok borították. Élve akarták megfőzni.
Nem, ez nem a valóság. Még csak nem is egy álom.
Ez rémálom.
Az ösztönöm azt súgta, hogy változtassak az álmon, manipuláljam a helyszínt valami
biztonságos, nyugodt helyre, de ellenálltam a kísértésnek. Figyeld meg, és jelentsd,
mondta Lady Elaine.
Nehéz volt, különösen, mivel Britney a medence széle felé úszott, és próbált
kikapaszkodni a vízből. Segíteni akartam volna, de nem tudtam, itt nem. Ha testi
kapcsolatba kerülök az álom alanyával, kirúg magából az álom.
Behunytam a szemem, nem bírtam tovább nézni. Már a fülem is majdnem befogtam,
mikor minden elnémult. Megint kinyitottam a szemem, és megkönnyebbülten láttam, hogy
a helyszín magától változott. Az alagút egy furcsa, fényes, színes falú kis szobának adta át
a helyét. Furán súlytalannak éreztem magam, és ahogy a hajam vörös fürtjei a látóterembe
úsztak, rájöttem, hogy víz alatt vagyok. Ahogy erre gondoltam, éreztem, hogy minden
vizes, és hogy levegőt kell vennem.
Britney pár karnyújtásnyira lebegett tőlem a sellő alakjában, hosszú farka vörhenyes
volt, akárcsak a haja. A képzelőerőmet arra koncentráltam, hogy utánozzam az alakját, és
hamarosan az én testem is olyanná változott, mint egy sellőé, a pánik meg elmúlt.
Körülnéztem, úgy sejtettem, ez a hálószobája. Semmi bútor nem díszítette, hacsak nem
számítjuk azt a gigantikus tengeri anemónát, amelyik a szoba egyik oldalán nőtt, és elég
nagynak látszott, hogy akár aludni is lehessen benne. A korallfalba épített, mennyezetig
érő polcok kincseiben is volt valami személyes és hálószobás.
De nem tudtam megvizsgálni a tárgyakat, mert egy fura, torzított, sikoltó hang vonta
magára a figyelmemet. Mintha Britney hangja lett volna, akit hátulról láttam. Balra
úsztam, hogy megkerüljem. Egy kis benyílón egy másik sellő lebegett a szobába.
Ugyanolyan vörhenyes haja volt, feltételeztem, hogy Britney mamája. Veszekedtek.
Hangosan. De sellénül.
Bár nem értettem őket, nem lehetett félreérteni az indulataikat. Mindkettejükből áradt a
düh, de mikor oldalt Britney-re pillantottam, rémültnek is láttam.
A helyszín megint változott, a színek olvadni kezdtek, és egymásba folytak, csak utána
álltak helyre. Ezúttal Britney-vel egy erdő közepén álltunk, ami csupa halott, elkorcsosult
fából állt, mintha törékeny ujjcsontok álltak voltak ki a földből. Egy pangó zöld vízzel teli
patak csörgött arra lassan a fák közt. A partján szemét. A levegőben rémes vegyszerszag
terjengett, szúrta az orrom. Rothadó halszag keveredett belé. A fák közt állatok mozogtak,
de mind olyan betegnek és erőtlennek tűntek, mint a víz csorgása a patakban. Egy őz
bukdácsolt arra három lábon, a testén égésnyomok.
Ismét változott a jelenet. Újra az alagútban voltunk, de a víz már nem forrt. Ezúttal
Britney az emberi alakjában állt az öböl mellett, a haja inkább szőke, mint vörös, a bőre
halvány, de nem borították átlátszó pikkelyek. Az alagútban, pár lépésre tőle egy sötét alak
állt, az arcára árnyék borult.
A lenyomat. Elindultam az alak felé, mohón vártam, hogy meglássam az arcát, és végre
elhagyhassam ezt az álmot. De a helyszín újra átalakult, megint a víz alatti hálószobává.
Olyan gyors volt a változás, hogy le kellett győznöm a szédülést. A karommal a vízben
kapálóztam, és Britney-re figyeltem, aki most is az anyjával veszekedett.
A következő pillanatban már az erdőben jártunk. De ahogy az alagútban, most sem
voltunk egyedül. Britney egy férfival vitatkozott, akinek az arcától kétszer olyan gyorsan
kezdett verni a szívem, és a tüdőmből kiszállt minden levegő. Paul Foster Kirkwood volt,
az ex-barátom. De mit keres Britney álmában? Egy pillanatra felmerült bennem, hogy ő a
támadó, de aztán eszembe jutott, hogy Paul börtönben van, és a tárgyalást várja, mivel
szerepe volt Velőnek a mágusfajta kormány megdöntésén való mesterkedésében.
 Tettem egy lépést felé, és rájöttem, hogy mégsem Paul az, vagy nem igazán, csak
majdnem, mintha Britney az igazi Pault látta volna, de álmában az agya elfelejtette volna a
részleteket.
A jelenet újra változott, visszaalakult az alagúttá. És aztán olyan gyorsan jöttek a
váltások, hogy a látásom elhomályosult, mintha egy ultragyors körhintán ülnék. Próbáltam
behunyni a szemem, de nem tudtam. Folyton megpillantottam a majdnem-Pault, aztán
Britney mamáját, aztán Britney-t magát, ahogy felkiált a fájdalomtól.
Végül mikor úgy éreztem, nem bírom tovább, beavatkoztam a Rémálomvarázserőmmel,
és ráparancsoltam az álomra, hogy hagyja abba a kaotikus örvénylést. Hirtelen minden
megállt.
De az a jelenet, amit most láttam, az eddigieknél is furcsább volt. Mintha a három
jelenet lett volna egybeolvasztva. Újra az alagútban álltam, de a falak most azokból a
vékony, halott fákból álltak. A csatorna vize a patak betegesen pangó zöldjében világított.
Nem forrt. Sőt egyáltalán nem is mozgott, inkább olyan volt, mintha be lenne fagyva.
Mikor körülkémleltem, észrevettem, hogy minden megfagyott, még Britney is, ugrás
közben a levegőben maradt. Az arcvonásai elsötétültek a rémülettől. A háta mögött újra
megláttam az árnyékos alakot, szintén megdermedve, de támadó helyzetben, az egyik
karját maga elé nyújtotta, mintha kést akarna Britney hátába vágni.
Tettem egy lépést az alak felé, és a kezembe képzeltem egy zseblámpát. Meg is jelent
azonnal. Bekapcsoltam, és rávilágítottam az illetőre. Egy varázspálca volt a kezében, és
úgy tartotta maga elé, mint egy pisztolyt. A lámpát az arcára emeltem, és önkéntelenül
felkiáltottam. Nem Paul volt, ahogy vártam volna. Nem is Britney anyja.
Eli Booker.
 2
Álmodj egy kicsit
AZ ÁLMOK SZIMBOLIKUSAK, nem szó szerintiek. Az álmok szimbolikusak, nem szó szerintiek. Ezt
ismételgettem magamban, ahogy egy szótlan, lomha vérfarkasrendőr kíséretében
visszafelé mentem a hálótermem felé. Hiába is akartam elnyomni a bűntudatot, amely
minden lépéssel felbugyogott bennem. Nem említettem Lady Elaine-nek Eli-t. Egyszerűen
nem ment. Olyan lett volna, mintha elárulnám. Eli mégiscsak a… haverom? A barátom?
Lelki társam.
Nem, még csak nem is jártunk. De valami határozottan volt köztünk. Az óta az éjszaka
óta, hogy legyőztük Velőt. Mióta megcsókolt.
A rendőr ott hagyott a Riker Házba vezető lépcső alján. Lassan mentem felfelé, az
agyamban a Britney álmában látott képek kavarogtak. Pault ott meglátni legalább olyan
baljós dolog volt, mint Eli-t. El nem tudtam képzelni, Britney miért álmodik Paulról.
Legjobb tudomásom szerint nem is találkoztak. Paul végzős, két évvel jár Britney fölött
meg fölöttem. Persze mindenki tudta, hogy kicsoda, mert annyit írtak a lapok a Velő körüli
eseményekben játszott szerepéről. De ez nem tűnt elég erős oknak, hogy ott legyen.
Logikusabb lett volna, ha az én rémálmomban kísért, mint Britney-ében.
De mikor megemlítettem, Lady Elaine csak legyintett. Paul börtönben van. Nem lehet
ő. Aztán rámutatott, hogy Britney nem álomlátó, ami azt jelenti, hogy az ő álma csak
álom, semmi több.
Mikor megjelentem az előcsarnokban, középlelkesen intettem Franknek meg Igornak, a
Riker Ház helyi lovagi pajzsainak és biztonsági őreinek. Frank meghajtotta a fejét. A
lovagok korábban keresztülnéztek az üdvözlésemen, de újabban a mágikus és elektromos
animációs hatás miatt jelentékenyebb személyiséget fejlesztettek ki. Amióta megtört az
Akarat, a kampuszon a mágiahasználat mértéke az ezerszeresére nőtt.
Gyorsabban futottam fel a három lépcsősoron az emeletemre, alig vártam, hogy
beszéljek a szobatársammal. Egy órája, amikor a rendőr kopogott az ajtón, hogy levigyen
a kórházba, Szeléna nem riadt fel, de eldöntöttem, hogy most fölébresztem. Szükségem
volt rá, hogy igazolja, miért nem mondtam el Lady Elaine-nek a teljes igazságot Britney
álmáról. Hogy Eli legyen a támadó, az teljesen abszurd volt. Nem is tud varázsolni. Eli
közönséges, mint a papám meg a régi barátaim a régi, közönséges középiskolámban. Csak
e miatt az álomjárás miatt jár az Akkordélre.
Máris jobban éreztem magam, belöktem a hálóterem ajtaját, és hagytam, hogy a
szokásosnál erősebben vágódjon be. Várakozva néztem az ajtó felől, a terem nappali
feléből a hálórészébe, de valahogy semmi nem moccant.
Elfojtottam a maradék lelkifurdalást, amiért megzavarom Szeléna álmát, aztán beléptem
a hálórészbe, és a szoba végébe, az enyémmel szemközti ágyához indultam. A
nappalirészből átszűrődő fény, pont elég volt, hogy meglássam Szeléna hatalmas
poszterét, a tinédzser Bob Dylent az ágya vége fölött. Bár Dylan is közönséges volt, ő volt
Szeléna kedvenc zenésze. Úgy érezte, Dylanben van valami enyhe szirénvér. Én ebben
kételkedtem, de Szeléna közölte, hogy varázserő nélkül egy közönséges nem lehetne ilyen
jó. Én meg úgy gondoltam, ez inkább megítélés kérdése.
Megálltam, az ágyra néztem, és az agyam lassan felfogta, amit a szemem már fél perce
magyarázott. Szeléna elment. Megtapogattam a matracát, hogy megbizonyosodjak róla.
Hol lehet? Nem értettem. Sehol máshol nem lehetne, mint itt. Hétfő este volt, jóval a
kijárási tilalom után. Visszagondoltam arra a pár pillanatra, amíg kimásztam az ágyból, és
ajtót nyitottam, mikor a vérfarkasrendőr bekopogott. Vajon Szeléna itt volt? Akkor azt
hittem, de nem ellenőriztem. Most, hogy belegondoltam, kicsit fura, hogy nem ébredt fel.
Általában nem alszik túl mélyen.
Átmentem az éjjeliszekrényemhez, és felvettem a mobilt. Szokás szerint fogta magát és
kikapcsolt éjszakára, ez a komor személyisége az animációs hatás eredménye volt.
Bekapcsoltam, és türelmetlenül vártam, hogy indítson.
Semmi üzenet. Semmi nem fogadott hívás.
Hívtam Szeléna számát, és hagytam kicsöngeni, míg a hangpostája be nem kapcsolt.
Küldtem SMS-t, aztán vártam a válaszra. Negyed óra múlva még mindig vártam.
Megvizsgáltam az íróasztalt meg az éjjeliszekrényt, nem hagyta-e itt a mobilját, de nem
találtam. Mikor végigfuttattam a pillantásom a szekrénye előtti fal mentén szépen sorba
állított cipőin, azonnal láttam, hogy a fekete bakancsa nincs ott. Bárhová ment, tudta, amit
csinál, saját elhatározásból tette. Normális esetben nem aggódtam volna, de azok után, ami
Britney-vel történt, kicsit zavart a dolog.
Leültem az ágyamra, és még egy SMS-t küldtem Szelénának. Legalább öt percbe telt,
mire begépeltem, mert a mobilom állandóan leállt, és közben undok csipogó hangokat
hallatott. Állítólag okos telefon – nagyon vicces.
Már majdnem áthajítottam a szobán ezt a vacakot, mikor kinyílt a hálóterem ajtaja, és
belépett a zilált külsejű Szeléna. Tényleg a fekete bakancsa volt rajta, hozzá katonai zakó
és hozzá illő katonai baseballsapka meg fekete nadrág. A felszerelése nem volt
kifejezetten gyanús – Szeléna már több mint egy éve fiúsán öltözködött –, de a haja
árulkodó nedvességéből láttam, hogy kint járt.
Egy darabig csak bámultam rá. Visszabámult, a szája úgy elnyílt, mintha én leptem
volna meg őt, nem fordítva.
Fölálltam, és összehúztam a szemem.
– Hol a francban voltál?
 Azonnal tudtam, hogy rossz hangot ütöttem meg, mert Szeléna meglepett arckifejezése
viharossá változott. Most mindegy, hogy a nyers hangom a félelemből eredt, nem a
haragból. Szeléna a karcsú csípőjére tette a kezét, és a haját a háta mögé dobta.
– Közöd?
Elképedtem.
– Hogy érted ezt? Fogod magad, és eltűnsz. Az éjszaka közepén kilopózol. Nélkülem.
Az orrcimpája remegett.
– Lehet, hogy téged meglep, Porka, de az életem nem veled kezdődik és végződik.
Ösztönösen hátrébb léptem. Ennyi erővel akár pofon is vághatott volna. Soha nem
szokott így viselkedni. Legalábbis velem.
Az ajkába harapott, az arca sebzett kifejezést öltött.
– Sajnálom. Nem akartam felcsattanni. Csak… nem gondoltam, hogy ébren leszel.
Összefontam a karom, a bocsánatkérése nem nagyon hatott a felkavart érzéseimre. A
harag és a megbántottság már csak ilyen makacs dolog: gyorsan jön, lassan megy.
Mivel nem feleltem, Szeléna kicipzározta a kabátját, és a kanapéra hajította.
– És te miért vagy fent?
Ellenálltam, hogy zsigerből válaszoljak. A legjobb barátnőm. Mindent megbeszélünk,
legalábbis én így hittem. Kinyitottam a szám, hogy követeljem, előbb ő mondja el, mit
csinált, de azonnal be is csuktam, mert tudtam, hogy úgyis megtagadná a választ. Úgy
éreztem, nem viselném el ezt a fajta visszautasítást.
Megráztam a fejem.
– Csak úgy.
Sarkon fordultam, bementem a hálószobába, és a villanyt is leoltottam.
Aztán lefeküdtem, behunytam a szemem, és amiről beszélnem kellett volna, mint a
ketrecbe zárt nyugtalan vadállat, fel-alá járkált bennem, és az ajtót feszegette. Hosszú
időbe telt, mire végre elaludtam.
Ez most az én rémálmom volt, ugyanaz, amit már hetek óta álmodtam. Egy magas
kőtorony tetején álltam. A szél cibálta a testem, beletépett a lófarkamba. Az ereje
hátralökött, a hátam a mellvéd peremének ütközött. A fájdalom végigfutott a gerincemen.
Előrelendültem, és megküzdöttem a széllel, mert egy rettenetes, mindent elnyomó vágy
előrelökött. Előttem egy négyszög alakú kőtömb állt a torony kellős közepén. El kellett
érnem a talapzatát.
Nem tudtam, miért kell odaérnem, de az nem érdekelt. A vágy erősebb volt, mint hogy
gondolkodjak. Az életem múlt rajta. A világ múlt rajta. Először semmi nem történt, hiába
mozgattam a karom és a lábam. Mintha egy kegyetlen bábos a testemhez kötözött
láthatatlan zsinegek segítségével visszatartana.
Aztán végre, lassan kezdtem előre haladni. Minden lépés olyan volt, mintha betonban
akarnék úszni. A végén már négykézláb kapaszkodtam. De ez rendben volt. Lent is kellett
lennem a talajon. El kellett olvasnom egy szót, amit a talapzat oldalába véstek. Nagy
nehezen odatérdeltem elé. Ha álltam volna, a talapzat térdig ért volna, de így a teteje volt a
szemem magasságában. A szél tovább rohamozta a testemet. A szememből folyt a könny,
ahogy erővel kinyitottam.
Bámultam a betűket, de nem tudtam kivenni őket. Nagyon halvány volt az írás.
Kinyújtottam a kezem. Ha elég erősen próbálom, talán el tudom olvasni, mint a Braille-
írást. A talapzat olyan kemény és durva tapintású volt, mint a csiszolatlan gyémánt. Az
agyamban egy gondolat született: ha át tudnám törni azt a kemény felületet, talán el
tudnám olvasni a betűket. Kaparni kezdtem, tisztára elfogott a téboly.
Kapard, kapard, kapard! A körmeim egymás után törtek le. Minden ujjbegyem vérzett.
Ökölbe szorítottam a kezem, az öklömmel kapartam, nem is éreztem a fájdalmat. A bőröm
felszakadt, de folytattam. Egy részem, az agyamnak az a része, amelyik az éber világhoz
volt kötözve, még álmomban is tudta, hogy abba kellene hagynom. Tiszta őrület. És ami
még rosszabb, nem is valóságos.
De nem tudtam abbahagyni. A másik részem, amelyik csak az álomban létezik, tudta,
hogy el kell olvasnom azokat a betűket. És Itt ez a rész uralkodott.
Vagy sikerül, vagy belehalok.
 3
Az Akarat őrség
MÁSNAP REGGEL KIMERÜLTEN ÉBREDTEM, de örültem, hogy ébren vagyok. Örültem, hogy vége az
álomnak. Az ágyam melletti ébresztőn a szundi-bűbáj segítségével lenyomtam a fapöcköt.
Az Akkordélen az ébresztők szabvány típusúak voltak, és a kampusz kevés teljesen
mágikus eszköze közé tartoztak. Az iskola vezetése nem akarta, hogy a diákok az
animációs hatást okolják a késéseikért. Kár, mert ma reggel jól jött volna egy ilyen
kifogás.
Sóhajtva a hátamra gördültem. Felemeltem a kezem, és hunyorogva vizsgáltam, a
szemem égett a kialvatlanságtól. Félig-meddig arra számítottam, hogy az éjszakai
kőkapirgálás után sebes lesz a bőröm, de tök normális volt, mint bármikor máskor.
Meg kellett volna könnyebbülnöm, de nem sikerült. Belül üresnek éreztem magam, a
testemet üregesnek, mert úgy keringett bennem a vágy, hogy megtudjam, mik azok a
betűk, mint valami erős drog utáni másnaposság. Pár percig ott feküdtem, és a talapzat
halvány feliratán töprengtem. Talán az éber agyam több szerencsével jár a megfejtésében.
Mikor az ébresztő újra megszólalt, feladtam, és kimásztam az ágyból. Szeléna szokás
szerint aludt. Szirén lévén nem volt szüksége annyi készülődésre reggelente. Az ő
ébresztőjének még volt húsz perce, hogy megszólaljon, és ő tökéletesen fénylő hajjal,
ragyogó friss bőrrel kigördüljön az ágyból. Mosakodnia persze ugyanolyan gyakran kell,
mint másnak, de a hajszárítóval meg a sütővassal nem szokott bajlódni, sminket meg azóta
nem hord, hogy a fiús külső mellett döntött. Még arra se használta, hogy elrejtse azt a
hosszú, vékony heget, ami végigfut az arcán, ahol Velő famulusa, a fekete főnix
megtámadta. Nem mintha szüksége lenne rá. Ez a heg vad, dühös vonást kölcsönöz ugyan
az arcának, de ez csak kiemeli a szépségét.
Összeszedtem a cuccom, és amilyen halkan tudtam, indultam zuhanyozni. De mikor fél
óra múlva visszajöttem, Szeléna még mindig az ágyban volt. Bedugtam a fejem az ajtón.
– Nem kelsz fel?
Szeléna a fal felé fordult.
– Ma tovább alszom – dünnyögte. Pont olyan kimerült volt a hangja, ahogy én is
éreztem magam. Jogos, gondoltam, hiszen fél éjszaka kint járt. Felmerült bennem, hogy
nekiszegezem a kérdést, de egy kemény beszélgetésnek már így is elébe néztem.
Fogalmam nem volt, hogy hozzam elő a témát Eli-jal.
Elindultam a menzára, de közben is ezen tűnődtem. Az asztalunkhoz tartottam, ahol
Szelénával meg Eli-jal szoktunk ülni, de Eli nem volt ott. Körülnéztem a teremben, de az
emberek kavalkádjától semmit nem láttam.
 Az Akkordélen az étkezések sokkal érdekesebbek lettek, amióta az Akarat megtört.
Papírrepülők húztak bonyolult kacskaringókat az asztalok között, és a készítőik
varázsparancsainak engedelmeskedve hol levelet szállítottak, hol bukórepülésben találták
el a gyanútlan áldozatukat. Szemben egy lány a vizet manipulálta a poharában, hogy
fordított vízesésben fölfelé folyjon. A mögötte ülő fiú fél tucat fényes mágikus golyóval
zsonglőrködött, és ahányszor hozzájuk ért, megváltozott a színük.
Két asztallal arrébb egy kristálypohár vonta magára a figyelmem: félig volt töltve
valami fehér folyadékkal, és ott lebegett több gyanútlan diák feje fölött. Láttam, hogy
Nick Jacobi feje fölött oldalra billen. A tej – legalábbis reméltem, hogy az, és nem valami
veszélyes oldat – kiloccsant. Nick egy fél pillanattal az előtt emelte a feje fölé a kezét,
hogy a folyadék eltalálta volna, és egy bűbájjal megfagyasztotta. Mindenki megtapsolta az
asztalnál a gyorsaságát. Nick nevetni kezdett a vele szemben ülő fiún, aki a poharat
irányította.
De még el sem tüntette a tejet egy másik bűbájjal, amikor egy sószóró jelent meg a feje
fölött, és a tartalmát Nick hajába zúdította. Ezúttal egy másik csapat nevetett, miközben
Nick talpra ugrott, és a fejét rázva szórta ki a hajából a sót.
Elnyomtam a mosolyt, és a következő asztal felé lestem el, arra számítottam, hogy
Lance Rathbone lesz a sószórás mögött. Lance varázsló, és az Akkordéi házi csínytevője.
De most ő sem ült a szokásos asztalánál. Mi az, a másodikosoknak ma lógás van, csak
nekem nem szólt senki? Az igazi bűnös, mint megláttam, egy Oliver Cork nevű driád volt.
Elnéztem Oliver mögé, még mindig Eli-t kerestem. De hiába.
Varázserő nélkül úgysem tudta volna megcsinálni, jutott eszembe.
Végigmentem a reggelizősoron, és egyedül ültem le az asztalunkhoz. Eli még mindig
sehol. Hol lehet?
Mintha a gondolat megidézte volna, hirtelen észrevettem, hogy épp belép a menza
súlyos dupla faajtaján. A kopott farmerében és hosszú ujjú sötét pólójában, amin egy
együttes lógója látszott, pont olyan volt, mint bármikor. De a hatalmas ásításból ítélve,
amit a szája elé emelt ökle mögé próbált rejteni, nem alhatott valami jól. A tűnődésemnek
az vetett véget, amikor Eli szeme megállapodott rajtam, és jóképű arcára széles,
magabiztos mosoly ült. Mikor megláttam, a gyomrom egy kicsit megrebbent, és a
térdemet fura, fájós érzés járta át. Szerencsére ültem. Ha a közönségesek közt valakinek
enyhe szirén beütése van, akkor az Eli Booker. Felejtsük el Bob Dylant.
Ahogy jött felém, próbáltam felidézni azt a sok kezdőmondatot, amivel meg akartam
tőle tudni, mit csinált éjjel háromnegyed tizenkettőkor. De mire odaért, felhagytam a
törekvésemmel. Képtelenség lett volna. Ha Eli tudna is varázsolni, akkor sem lenne képes
Britney-nek fájdalmat okozni. Ez egyszerűen nem férne össze vele. Sokkal valószínűbb,
hogy Britney támadóját verné péppé.
 – Szia – mondta Eli, és lecsusszant a szemközti padra.
– Szia.
Átnyúlt az asztal fölött, kikapott egy szalonnadarabot a tányéromról, és a szájába dugta.
– Szeléna hol van? – kérdezte rágás közben.
– Hát… alszik.
Eli fél szemöldöke kérdőn ívelt fel.
– Igen? Nem tipikus.
Lesütöttem a szemem.
– Nem aludt valami jól, azt hiszem.
– Akkor már ketten vagyunk – ásított Eli.
Micsoda tökéletes kezdőmondat: már kérdeztem volna, hogy miért, amikor egy hangos
döndülés belém fojtotta a szót. Összerezzentem, a szívverésem nyugalmi állapotból egy
fél pillanat alatt vágtába kezdett. A tekintetem a zaj forrását kereste.
Nick Jacobi elöntötte fel a padot, amin ült. Most Oliver Corkkal álltak egymással
szemben, mindketten kiabáltak, és a kezüket védekezőén emelték maguk elé. A varázserő
úgy zizegett közöttük, mint az eleven áram. Mindketten ölni tudtak volna. Úgy tűnt,
teljesen elvesztették a fejüket. Már egyik sem játszott.
Nickről lecsúszott a káprázat, és megmutatkozott az igazi alakja: a fekete, pikkelyes
bőre, az egyetlen, tompa szarv a homloka közepén meg a pirosán fénylő szeme. Nick Ira-
démon, azaz haragdémon, amelyik a mások dühéből táplálkozik. Következésképp az
Iráknak is forrófejű, veszélyes természetük van.
Oliver is a természetes alakját öltötte fel, a teste vékonyabb és magasabb lett, furán fára
emlékeztetett, és jóval kevésbé volt félelmetes, mint Nick.
– Ez elég rosszul néz ki – mondtam.
Eli már föl is állt, és a démon meg a driád felé indult.
Odaléptem, hogy megállítsam.
– Ne!
Varázserő nélkül itt összezúzzák.
De elkéstem, Eli már karon ragadta Nicket, és hátrafelé húzta, hogy ne tudjon Oliverré
támadni. Nick dühös ordításban tört ki. Két kézzel félrelökte Eli-t, aki hanyatt repült, és a
felfordult padnak esett.
Teljesen magára vonta Nick haragját. Továbbra is őt támadta, épp lesújtani készült.
Felugrottam, az agyam a megfelelő bűbájt kereste, amivel megállíthatnám a démont, de a
pániktól alig tudtam gondolkozni.
Felemeltem a kezem.
– Alexo!
A pajzsbűbáj bíbor fénnyel pattant le az ujjamról. De mire körülvehette volna Eli-t,
eltűnt. Ami lehetetlen. Ilyesmi csak addig fordult elő, amíg az Akarat a helyén volt.
Kinyitottam a szám, hogy újra elindítsam a bűbájt, de addigra Nick mozdulat közben
megmerevedett. A teste visszarándult a levegőbe, mintha valami láthatatlan zsinórzat
tartaná.
Csak bámultam, ahogy a láthatatlan kötelekkel küzd.
Eli fölállt, és odalépett hozzám.
– Jól vagy?
Megérintette a karom, tiszta libabőrös lettem.
– Helyes – fortyantam fel. – Aggódj csak miattam, hiszen engem hajított oda, mint egy
focilabdát, egy ilyen bepöccent…
Elhallgattam, mert négy idegent láttam közeledni a menzán át. Olyanok voltak, mintha
egy reneszánsz fesztiválra készülnének, csak eltévedtek volna. A fekete nadrágjuk fölött
derékig érő vörös köpönyeget hordtak, afféle bő inget. Kivert tőlük a víz, és minden
izmom összerándult a hirtelen rémülettől – vérvörös és fekete, pont ahogy Velő hordta.
– Ezek meg ki a francok? – kérdezte Eli, és közelebb lépett hozzám, mintha a testével
akarna oltalmazni.
A négy alak beljebb vonult a menzán, és minden elnémult. Körülnéztem, nincs-e itt egy
tanár vagy más dolgozó, aki elárulná, nem kell-e rohanni, de senkit sem láttam.
A legközelebb álló férfi felénk indult. Egy varázslópálca volt nála, maga elé tartotta, és
egyenest Nick lebegő teste felé emelte.
Pár lépésre Nicktől megállt. A kemény, szögletes áliával meg a betört orrával olyan
volt, mint egy nyugdíjas díjbirkózó. A válla szélesebb volt, mint amilyen hosszú a karja. A
megvetéstől, amivel végigmérte Nicket, aztán Eli-t, végül engem is, felállt a hátamon a
szőr.
– Ennyi szabálysértés egyetlen reggelre épp elég lesz.
A férfi lefelé suhintott a pálcájával, erre Nick hangos döndüléssel a padlóra zuhant.
Felnyögött, aztán feltápászkodott. A fekete, pikkelyes bőr meg a szarv eltűnt róla, mert a
káprázat a helyére simult.
– Ki maga? – kérdezte Eli csípőre tett kézzel.
Halk pusmogás támadt. Legszívesebben eltűntem volna a kőpadló repedéseiben. Én
sem tudtam, ki ez a fickó, de az látszott, hogy nem olyan valaki, akit provokálni lehet, ha
az ember nem képvisel elég erőt. A közönséges világban Eli elég nagymenő volt, hogy
bárkit megtámadjon, de ez a mágusoké.
A férfi arca széles vigyorra húzódott.
– Én? Az Akaratőrség kapitánya.
Akaratőrség, mint az Akaratmunkások. Hát, legalább az eredeti félelmemet elvethettem,
hogy ezek itt Velő követői, és most akarják elfoglalni az iskolát. A pasas ingének bal
oldalán, az arany jelvényen a Mágusok Szenátusának címere látszott, fa, varázspálca, láng:
ami a három mágusfajtát jelezte: a természetfajtákat, a boszorkányfajtákat, a sötétfajtákat.
– És mi a… – kezdte Eli.
A férfi a pálcájával a padlóra ütött, mire Eli fuldokló hangot hallatott, és a torkához
kapott. A levegőben valami erős varázserő csattogott. Elkaptam Eli karját, próbáltam
támogatni.
– Mit művelt? – Egy lépést tettem a férfi felé, a haragtól megfeledkeztem róla, hogy
bölcsebb volna hallgatni.
Feleletképpen a férfi újra a padlóra ütött. Mintha egy láthatatlan kéz markolta volna
meg a torkom és a nyelvem. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a számon. Valami
némító bűbáj volt.
Eszembe jutott, hogy a mamám is ezt használta ellenem, amikor kiskoromban nyilvános
helyen hisztizni kezdtem. Tapasztalatból tudtam, hogy nem érdemes küzdeni ellene.
Kényszerítettem a testem, hogy engedje el magát, és a torkom mélyén azonnal lazulni
kezdett a szorítás, már nem éreztem, hogy elhányom magam.
A férfi önelégülten rám villantotta a tekintetét, aztán elfordult. A haragtól égett a bőröm.
Ennek az alaknak semmi joga bejönni ide és bűbájokat vágni a diákokhoz. Azok után, ami
Velővel történt, nem voltam hajlandó lesunyni a fejem csak azért, mert ő állítólag a
Mágusok ügyében jár el. A tudatmágiámmal előrenyúltam, és megpróbáltam kikapni a
kezéből a pálcát. A mágikus eszközei nélkül egy boszorkány vagy egy varázsló nem tud
varázsolni.
Valami láthatatlan erő megállított. A férfi hátrakapta a fejét, aztán gúnyos mosollyal
megfordult. A felfordított pad felé mutatott a pálcájával, mire a pad a helyére állt. A férfi
fölállt rá, aztán az asztalra. Körbeforgott, felmérte a termet.
A menza teljesen elnémult, minden tekintet ezen az idegenen függött. Erős, goromba
hangon azt mondta:
– Gargomor kapitány vagyok. Én vagyok az Akaratőrség parancsnoka. A Mágusok
Szenátusa azért küldött az Akkordélre, hogy ellássuk az Akarat feladatait. Ami annyit
jelent, hogy hivatalosan is vége a támadó mágiával kapcsolatos mindenféle kihágásnak,
amit a diákok ebben az utóbbi pár kaotikus hónapban elkövettek.
Újabb pusmogás indult a tömegben, de ezúttal inkább daccal fűszerezve. Nem mintha
az Akarat előtt ne tudtunk volna varázsolni. Csak az emberek a legtöbb varázslást nem
merték kipróbálni, mivel attól tartottak, hogy korlátozzák őket. Úgy éreztem, ennek az
Akaratőrségnek nem lesz nagy szerencséje, ha vissza akarják állítani a félelmet, mikor
már mindenki hozzászokott a szabadsághoz.
Gargomor kapitány nyilván megérezte a lázadó hangulatot, mert még hangosabban
folytatta.
– Ha szembe mertek szállni a hatalmammal, vagy bármelyik emberemével, akkor
megnézhetitek magatokat.
A pálcáját fölfelé lendítette.
Nick felkiáltott, és újra felemelkedett a levegőbe. Gargomor kapitány ezúttal többször,
gyors, szédítő körben megpörgette. Eli-jal ösztönösen hátraléptünk, hátha Nick felrúgja a
süteményeit.
Mikor már azt hittem, Nicknek annyi, Gargomor kapitány elengedte, és Nick megint a
földre zuhant. Keményen landolt, de a talpán. Gargomor többet nem szólt, lelépett az
asztalról. Ahogy elment mellettem, éreztem, hogy a torkomon enged a szorítás. A kapitány
utolérte a többieket, és cirkálni kezdtek a menzán.
Eli-jal egymásra néztünk. Láttam rajta, alig várja, hogy megbeszéljük, mi történt, de
mindketten tudtuk, hogy hagyni kell leülepedni a dolgokat, nehogy meghalljon bennünket
valaki.
Eli gyomra megkordult.
– Mindjárt jövök – mondta, aztán elindult a reggelizősorba.
Visszaültem, a menzán lassan oldódni kezdett a némaság. De mindenki halkan
beszélgetett, senki nem varázsolt se legálisan, se sehogy. Gargomor felé pillantottam, úgy
leste a tömeget, mint egy vadászsólyom. Hogy keltsünk elsőre rémes benyomást, haver.
Volt egy olyan érzésem, hogy a rémségek még csak most kezdődnek.
 4
Tragikus história
MIKÖZBEN ELI-RA VÁRTAM, pár percig vizsgáltam a szalonnás tojásomat, aztán fölkeltem, és a
reggelis tálcám tartalmát kidobtam a szemétbe. A kukában valami felmordult: későn
vettem észre, hogy elfelejtettem különválogatni az evőeszközt. A villa szinte azonnal
kivágódott a kukából, mint egy rakéta, és homlokon talált.
– Hé! – mondtam, és a sajgó pontot dörgöltem. Még jó, hogy ma reggel nem
használtam kést.
A kuka tetején egy kócos, barna fej jelent meg. A kukatroll rám villantotta hatalmas
fekete szemét. Mr. Krumplifej volt, igazán csúnya, kifacsart változatban, a feje és a törzse
kétszer olyan hosszú, mint a kurta keze-lába. Rám vicsorította a fogát, és
összefüggéstelenül hadart.
Rádöbbentem, hogy leszidnak. Méghozzá egy kukatroll. Dühösen kiabáltam rá.
– Gyerünk, tűnés vissza! Véletlen volt.
A troli még motyogott valamit, aztán rám nyújtotta a nyelvét, és eltűnt. Elhátráltam a
kukától, vártam, hogy további rakéták lőnek ki. Úgy tűnt, még a kukatrollok is külön
lázadásba kezdtek, akárcsak a diákok.
Eli pont ugyanakkor érkezett vissza az asztalhoz, mint én, a tálcáját megrakta kajával.
Leültem vele szemben, és közepes érdeklődéssel figyeltem, ahogy lapátolni kezd.
– Úgy látszik, a szenátus végre eldöntötte, hogy csinál valamit a verekedések ügyében –
mondta Eli két falat közt.
– Valamit, igen. – Gyilkos pillantást vetettem Gargomorra. – Csak nem tudom, hogy ez-
e a megfelelő valami.
– Mi történt? – Eli az arcomra szegezte a tekintetét.
– Tegnap éjjel valaki megtámadta Britney Shellt.
Eli megállt mozdulat közben, és a villájáról egy nagy tojásdarab lehullott.
– Mi? Hogy? Mi történt?
A következő pár percben elmeséltem neki az esti kalandomat. Elképedt, hogy ilyen sok
részletet ki tudtam húzni a seriffből, de mikor ahhoz a részhez értem, amelyikben a
majdnem-Paul szerepelt, Eli hangos koccanással ledobta a villáját.
– Ő is benne volt az álomban?
Összerezzentem az indulatos hangtól. Jogos volt – Paul mindkettőnket elárult Velőnek
–, de mintha mégis én lettem volna, akivel hetekig elhitette a hazugságot, hogy járunk. Én
lehetnék dühös, de én leginkább felejteni akartam.
– Ja – mondtam –, de szerintem végül nem ő volt. Máshogy nézett ki. És Lady Elaine
szerint semmit nem jelent, mert Britney nem álomlátó, és az ő álmai csak sima álmok.
Ami jó is, gondoltam. Különben most már te is gyanúsított lennél a támadásban.
Eli nem tudott tovább kérdezősködni, mert megszólalt a csengő. Megvártam, amíg – a
kukatroll részéről jóval kevesebb gond árán – kiürítette a tálcáját, aztán együtt indultunk a
tantermünkbe. Számunkra ismeretlen okból Eli-jal ugyanolyan órarendünk volt. Nem is
bántam. Bármi jó, csak vele legyek. És az volt a legjobb, ahogy menet közben felém
hajolt, és a testünk a legtöbbször összeért. Ahányszor a keze az ujjaimhoz súrlódott, a
szívem eltévesztette a ritmust, folyton reméltem, hogy Eli pont most fogja meg a kezem.
A reggeli bejelentések háromszor annyi ideig tartottak, mint máskor. Az igazgatónő
azzal kezdte, hogy legalább századszor figyelmeztetett minket, hogy még mindig van
önkéntes lehetőség a május elsejei Beltane Fesztiválra. Már hónapok óta reklámozták a
fesztivált. Az Akkordéi általában a kampusz területén szokta rendezni az ünnepségeit,
köztük azt a táncot is, ami a mágusfajták világában a szalagavatónak felel meg. De mivel a
mágusfajták amerikai fővárosa, Lionhalom alapításának a centenáriuma idén van, a
Mágusok Szenátusa úgy döntött, a diákoknak is be kell kapcsolódniuk a hatalmas
ünnepségbe. Az önkénteseknek olyasmire kellett vállalkozniuk, mint megrakni a tüzeket
meg táncolni a szertartásokon.
Hát igen, volt vagy mínusz két százalék esélye, hogy ezekre jelentkezzek. De azért már
vártam, hogy elmenjek rá, mint rendes néző. Sosem jártam Lionhalomban. Mivel egy
varázssziget rejti valahol az Erie-tó mélyén, a diákok csak a szünetekben meg az
ünnepségeken jutnak el oda. Vagy a főbenjáró perek alkalmával, gondoltam, és Paul jutott
az eszembe.
Dr. Hengershaw ezután az Akaratőrség részletes és tök felesleges bemutatásába kezdett.
Aztán további rossz híreket közölt, mert tájékoztatott minket, hogy az őrségnek nemcsak a
mágia használatára van hatalma, de büntetéseket is osztogathatnak.
Szuper.
Ezek után Eli-jal elindultunk az első óránkra.
– Vajon ki támadhatta meg Britney-t? – kérdezte Eli útközben.
– Fogalmam sincs.
Eli lepillantott rám. Olyan magas, hogy a fejem épp csak a válláig ér.
– Ugye tudod, hogy az Álomcsapatnak ezt ki kell vizsgálnia?
Kicsit elhúztam a szám, mert kínosnak éreztem amatőr nyomozóirodánk jelenlegi nevét.
De Eli ezt választotta, és ettől azért egy kicsit mégis tetszett.
 – Nem kéne megvárni a nyomozással, amíg megbíznak?
Eli felhorkant.
– Majd. Amíg el nem ismernek, pro bono dolgozunk.
– Hé! – mondtam, az agyam hirtelen és teljesen ide nem illő asszociációja nyomán. –
Lance miért nem volt reggelizni?
Eli zavartan nézett, de azt mondta:
– Szerintem beteg. Le kellett csapnom az ébresztőjét, mert átaludta. Mikor
felébresztettem, nem nagyon volt magánál, úgyhogy hagytam, hadd aludjon vissza.
– Hm. – Az ajkamba haraptam. – Szerinted nem lehet, hogy kint járt a kijárási tilalom
után?
Eli megvonta a vállát.
– De. Tegnap egész éjjel nem láttam. Apámmal vacsoráztam a kampuszon kívül, és csak
későn értem vissza. Nem volt sehol.
Megérkeztünk a tanterembe, és leültünk szokás szerint leghátul.
– Neked nem furcsa ez egy kicsit?
Eli letette a táskáját a földre, és elvigyorodott.
Végül is Lance-ről beszélünk. Ő folyton kilóg, hogy előkészíti a poénjait.
– Oké.
Komoran gondoltam vissza Lance ellenem irányított poénos húzásaira. Az előző
félévben, pár órával azelőtt, hogy elkezdtem Ms. Vadkanóccal a vécétakarító
büntetésemet, minden vécécsészét és mosdót eldugított a titkársági épület első emeleti
vécéiben. Ezt még vissza akartam neki adni.
– Miért izgat Lance annyira ma reggel? – Eli a homlokát ráncolta. Aztán a plafonra
emelte a tekintetét. – Légy szíves, ne mondd, hogy szerinted ő támadta meg Britney-t,
mert az képtelenség.
– Miért, nem kell mindenkit gyanúsítottnak tartanunk, amíg ki nem derül, hogy ártatlan?
– kérdeztem gúnyosan.
Igazából egyáltalán nem Britney-n gondolkoztam, hanem Szelénán. Talán túlzás volt
arra gondolni, hogy együtt jártak odakint, de mégsem esett kívül a valószínűség határain.
Szeléna meg Lance elsős korukban egy darabig jártak, és az utóbbi pár hónapban valami
furcsa gyűlöllek-szeretlek viszonyba kerültek, nem voltak igazán barátok, de annyira
ellenségek sem. Lance-t eléggé kiborította, mikor Szeléna megsérült a Velővel vívott
csatánkban, bár ezt nyíltan sosem vallotta be, én is csak Eli-tól tudtam. Szeléna egyáltalán
nem volt hajlandó elhinni. De az biztos, hogy ahányszor együtt voltak, a levegő mintha
szikrázott volna. Lehet, hogy végül beadták a derekukat.
Ez megmagyarázná, miért nem akarja Szeléna nekem is elmondani. Én is cikinek
tartanám az éjszakai randit Lance Rathbone-nal. Persze, jóképű, de azért egy bona fide
barom, nagy B-vel.
– Hát ja – kezdte Eli, de elhallgatott, mert egy hosszú barna hajú lány lépett a terembe.
Az exe, Katarina Marcel.
Illetve a teremben mindenki elhallgatott, mikor Katarina belépett. Ő is szirén, mint
Szeléna, csak ő nem próbálja mindenáron bagatellizálni a szépségét. Pont fordítva. Most is
elöl összefűzött, testhezálló, zsályaszínű topban volt, meg szűk farmerban. Olyan volt,
mintha most lépett volna le egy divatbemutató kifutójáról. A szépsége olyan delejező volt,
hogy nekem is nehezemre esett, hogy ne őt bámuljam.
Bár nagy segítség volt az a gonosz, gyűlöletteli tekintet, amivel rám nézett. Csak egy
pillantás volt, utána Eli-ra ragyogtatta a tekintetét, és az ajkaira pompás mosoly ült.
Hallottam, hogy Eli hirtelen beszívja a levegőt, és a féltékenység oldalba döfött. Amióta
Eli szakított vele, Katarina minden alkalmat megragadott, hogy visszaszerezhesse. Illetve
mindent, amit a szirén varázsereje igazi bevetése nélkül lehetett. Félig-meddig ezért
szakított vele Eli: nem tudta biztosan eldönteni, hogy amit érez, őszinte-e.
Valahogy reméltem, hogy a másik ok az, amit irántam érez, de eddig még semmi jelét
nem adta, csak azt az egy csókot, amit soha többet nem hozott szóba.
Katarina ellejtett az asztalaink mellett, és nem messze ült le. A parfümje illatától valami
ájulat jött rám, a szó álmodozó, kábult értelmében. Hülye szirének.
– Rendben, gyerekek – mondta Miss Norton a terem elejéből. – Kezdjük! Nyissátok ki a
könyvet a nyolcvannegyedik oldalon!
Előhúztam a Doktor Faustus tragikus históriáját. Erről a könyvről a legjobb, amit
elmondhatok, hogy vékony, és könnyű cipelni.
– Na mármost. – Miss Norton a fehér tábla felé intett, ahol a darab két sora látszott az
elegáns kézírásával. – Ez az idézet az ötödik felvonás első jelenetéből való, amit mára
elvileg mindenki elolvasott. – Széles gesztusokkal idézni kezdte:
1
„Lelkem kiszívta ajka, ott repül! Szép Heléna, add vissza telkemet.”
Miss Norton abbahagyta drámai előadását, drótkeretes szemüvegét feljebb tolta az
orrán, aztán a tantermet tanulmányozta.
Ki szeretné kitalálni, melyik mágusfajta inspirálta Christopher Marlowe-t, hogy így
jellemezze Helénát?
A kérdését csend fogadta. Nekem egy tucat lehetséges válasz is az eszembe jutott, de
egy ilyen csoport előtt nem voltam hajlandó kimondani őket. A különböző fajták egyre
érzékenyebbé váltak minden olyan megjegyzésre, amiben gúnyt éreztek a természetükkel
kapcsolatban.
Csütörtökön például a passzív, csöndes Britney egy virágozz-és-nőjj varázsitallal teli
serleget borított Lance fejére, amiért az alkímiaóránkon a természetfajtákat faölelőnek
nevezte. Szerencsére az ital nem volt mérgező, de attól még Lance arcán apró zöld levelek
sarjadtak ki, majd hamarosan az egész fejét beborították, és egészen olyan lett, mint egy
beszélő bonsai. Elég vicces volt, de azért Britney egy kicsit túlreagálta a dolgot. Lance
ennél százszor rosszabb dolgokat mondott életében.
Látszott, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki veszélyesnek tartom kimondani a
véleményem, úgyhogy a csend tovább nyúlt, senki nem emelte fel a kezét.
Miss Norton újra végigpásztázott a csoporton. Lejjebb süppedtem a székemen,
reméltem, hogy nem rajtam állapodik meg a tekintete. Miss Norton ma kivételesen
ragyogó szemű és éber volt. Állítólagos kólafüggését újabban mintha kordában tartotta
volna. Tündér lévén könnyen a cukor mámorító hatása alá került.
András T. László fordítása.
– Valaki? – kérdezte Miss Norton a változatlan csendben. Felsóhajtott, aztán kinyitotta a
tanári asztal legfelső fiókját, és előhúzta hírhedt beszélgetőpálcáját. Kifejezetten gonosz
pálcának tűnt, bár én nem tartottam annak. Miss Nortonnak mint természetfajtának nem
volt szüksége pálcára, sem másmilyen varázseszközre, hogy varázsolni tudjon.
– Rendben. Ez az utolsó lehetőségetek. – Széles mozdulatot tett a pálcával az egész
terem felé. – Ha nincs önként jelentkező, akkor nekem kell valakit választanom.
Gyerünk, szólaljon már meg valaki! Várakozással néztem Katarinára. Szinte soha nem
hagyna ki egy alkalmat, amikor a figyelem középpontjában lehet. De nem volt ilyen
szerencsém. Katarina gondosan a könyvre sütötte a szemét, bár észrevettem, hogy lopva
Eli-ra néz.
– Magatokra vessetek!
Miss Norton elengedte a pálcát. Egy darabig előtte lebegett a levegőben, aztán
körbeszállt a teremben, erre meg arra repült, mintha önálló akarata lenne. Ahányszor
felém vette az irányt, összerezzentem.
Végül a terem másik végébe lendült, és Nick Jacobi széke fölött függött a levegőben.
Felsóhajtottam, örültem, hogy nem kerültem a golyó útjába.
A következő pillanatban a pálca őrült tempóban felém kezdett vágtatni. Olyan gyorsan
jött, hogy konkrétan lebuktam, mert biztosra vettem, hogy eltalál.
De jobbra perdült, és Eli arcától pár centire állt meg. Eli a pálcára bámult, egészen
bandzsítani kezdett, és elhúzta a száját. Aztán hangosan kifújta a levegőt, megfogta a
pálcát, beletörődött az elkerülhetetlenbe.
 – Tehát? – kérdezte Miss Norton, és lesimította repülő, virágos otthonkáját. – Maga
szerint melyik mágusfajta volt, Mr. Booker?
Eli feszengett. Én meg nyeltem a bűntudatot. Fel kellett volna emelnem a kezem.
Ráérünk – mondta Miss Norton.
Eli fölnézett. A tekintetét Miss Nortonra szegezte, mintha csak ők ketten lennének a
teremben. Mély lélegzetet vett, aztán halkan azt mondta:
– Szirén.
Erre élénk suttogás kezdődött, és szinte mindenki Katarina felé fordult, mivel a
történetük közismert volt. Elpirultam, részben mert átéltem, milyen kínosan érzi magát
Eli, részben mert hirtelen szánalom fogott el Katarina iránt. Nem szeretem, de el tudtam
képzelni, hogy fájt neki ez a mondat.
Még az is lehet, hogy Eli egyáltalán nem is rá célzott. Katarina semmi olyan förtelmeset
nem tett vele, hogy egy lélekkiszívóhoz hasonlítsák. Nem, inkább az volt az érzésem,
hogy Eli arra gondol, amit Paul tett velem. Bár csak félig szirén, de az is untig elég volt.
– És miből gondolod, hogy szirén? – kérdezte Miss Norton.
Behunytam a szemem. Ez már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
– Miattam. – Katarina hangja megbicsaklott. – Úgy gondolja, a szirén erőmet vetettem
be ellene.
Eli izzó pillantást vetett rá.
– Ennek semmi köze hozzád. – Visszafordult Miss Norton felé.
Csak úgy értettem, hogy a szirének képesek rá, hogy meghajlítsák mások akaratát, ami
nagyon hasonlít ahhoz, mint ellopni valakinek a lelkét. És a repülésre tett utalást is lehet
szó szerint érteni, mivel a szirének tényleg tudnak repülni. És Heléna állítólag végletesen
szép, úgyhogy a leírás is illik a képbe.
– Ó! – mondta Miss Norton, és az ujjával a levegőbe bökött. – De mi a helyzet egyes
démonfajtákkal, akik valóban a lélekből táplálkoznak?
– Én nem hallottam olyanról, aki Helénához foghatóan szép volna – mondta Eli, és
felvetette az állát.
– Várjunk – mondta Nick Jacobi. Az asztalára csapott. – Ezzel azt mondod, hogy a
démonfajták rondák?
– Ja – szólalt meg Nick mellett Royce Davidson is. Royce Metus-démon volt, az a fajta,
amelyik a félelemből táplálkozik. – Mi a helyzet a paráznalidércekkel? Közülük is lehetett
valaki.
 – Így van – mondta Nick. Éreztem, hogy még mindig ingerült a menzán történtek után.
A szemében halványpiros fény villant a káprázaton át. Ezzel a szemmel fordult felém, és
az arcát mogorván elfintorította.
– Lehetett Rémálom is. – Elhallgatott. A gonosz vigyorgástól elnyílt a szája, és nagy,
hegyes fogak villantak ki belőle. – Bár mégsem. Azt hiszem, a Rémálmok nem elég
csinosak, igaz?
Eli fölállt, asztal-szék kombója lába a kőpadlót karistolta. A beszélgetőpálcával Nickre
bökött. A fejembe beúszott a képe Britney álmából.
– Fogd be a szád!
Nick is fölállt.
– Na, gyerünk, próbáld meg! Közönséges.
– Nem, fiúk – mondta Miss Norton, és közbelépett.
Nick kinyújtotta a kezét.
– Hypno-soma! – Az ujjai begyéből piros fény lövellt ki.
Eli oldalt bukott, épp hogy ki tudott előle térni.
– Fligere! – kiáltotta vissza, és célzott a pálcával.
Mit csinál? Nem is tud varázsolni.
De a bűbáj kipattant a beszélgetőpálca végén. Miss Norton odalépett elé. A bűbáj a
mellkasán találta el. A szeme kitágult, hátrabukott, és a földre zuhant.
A kiabálásnál és a repkedő bűbájoknál hangosabb csend szállt le a teremre.
Eli felé fordultam, a gyomrom összeszorult.
Ennyit a mágiamentes védekezésről.
 5
A seriff, a diák és az orákulum
Az AKARATŐRSÉG PILLANATOKON belül megérkezett. Gargomor kapitány lépett be először az
ajtón, és a pálcáját Eli-ra fogta, aki megmerevedett, a karjai az oldala mellé kötöződtek.
Vele szemben Nick is hasonló pózban állt. Az igazgatónő elmondta, hogy az Akaratőrség
mágikus detektorokkal van felszerelve. A jelek szerint elég jókkal.
– Jól van, Miss Norton? – kérdezte Katarina, ahogy felsegítette a tündért.
Miss Norton felnyögött, és a mellkasát dörgölte, ahol Eli szúróbűbája eltalálta. Későn
kapcsoltam, hogy Eli varázsolt. Semmi kétség. A saját szememmel láttam. A saját
fülemmel hallottam. De hogy lehetséges?
Tetőtől talpig végigmértem Eli-t, már kezdtem azt hinni, hogy valaki más,
alakváltozatban. A sötét, veszélyes arckifejezése ismerős volt, de kifürkészhetetlen.
Bármire gondolhatott.
– Már másodszor kell kettőtöket szétválasztanom – mondta Gargomor, és a foglyokra
tekintett. Aztán Eli felé fordult, és kirángatta a kezéből a beszélgetőpálcát.
Tudtommal nem is lehet pálcája, Mr. Booker. Ezt hol szerezte?
Az enyém. – Miss Norton odalépett és elvette a pálcát Gargomortól. – Csak… egy
szemléltetőeszköz. – Magához szorította, mintha félne, hogy Gargomor visszaveszi.
De a kapitány vállat vont, és Eli-ra összpontosított.
– Velem jön. Azt hiszem, erről az igazgatónő is hallani akar.
Az Eli-t fogva tartó bűbáj kioldódott, és Eli úgy rázta ki a karját, mintha a vérkeringését
akarná újraindítani.
– És miért csak ő? – kérdeztem, mert nem bírtam nyugton maradni. – Nick kezdte a
kábító bűbájjal.
Gargomor az Ira-démont fürkészte, megfontolta a kérdést. Aztán megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Ő démonfajta, ezért valamivel több toleranciához van joga.
Bár Gargomor nem mondta ki, a teremben mintha harsogott volna a közönséges szó.
Oda-vissza visszahangzott a fejemben.
– Ez nem f… – kezdtem, de Eli leintett.
– Hagyd csak, Porka. Megleszek.
Nagy erőfeszítéssel becsuktam a szám.
Gargomor elindult az ajtó felé, Eli meg utána. Egy pillanatra összenéztünk, és láttam,
hogy nem haragszik, amiért csak őt büntetik meg. Inkább beletörődött a sorsába.
Ahogy az Akaratőrséggel együtt távoztak, Miss Norton ránk parancsolt, hogy üljünk
vissza a helyünkre. Az óra további részét néma olvasással töltöttük. Bár a szemem
odaforrt a lapra, egy szót nem fogtam fel. A fejem túlzottan tele volt kérdésekkel és
kétségekkel, úgy versengtek a figyelmemért, mint a hívatlan vendégek. Folyton Britney
álmának képei ugrottak elém. Nem akartam elhinni, hogy Eli-nak szerepe van benne, de
nem hagyhattam figyelmen kívül, amit láttam: tud varázsolni. Tévedtem volna Eli-jal
kapcsolatban, ahogy korábban Paullal? Émelyegve szorítottam a gyomromra a karom.
Kétségbeesetten szerettem volna Eli-jal beszélni, de az első óra végéig nem jött vissza.
Egyedül mentem a bűbájvetésórámra, nem törődtem a folyosókat megtöltő suttogással.
Mindenki a közönséges srácról beszélt, aki valahogy mégis varázsolt.
Mikor lementem a lépcsőn az alagutakhoz, és megéreztem a csatorna vizének ismerős
szagát, a gondolataim visszatértek Britney-hez. Csatázott bennem a bűntudat és a
megkönnyebbülés. Ha elmondtam volna Lady Elaine-nek, hogy Eli is szerepelt az
álomban, akkor most még nagyobb bajban lenne. Viszont ha mégis ő lenne, aki
megtámadta Britney-t…
Elég volt, Porka! Nem mindenki álruhás, hatalomörült gonosztevő!
Nagy erővel kiűztem ezeket a gondolatokat az agyamból. A feladat egyszerűbb lett,
mikor odaértem a bűbájvetésre. Épp az illúzió-bűbájon dolgoztunk, amit a szemeszter
eleje óta folyamatosan tanultunk. A tankönyvünk szerint az illúzióbűbájnak három szintje
van a legegyszerűbbektől a bonyolultabbakig. Az első szinten már túl voltunk, ide tartozik
a létező tárgyak külső megjelenésének megváltoztatása. Kicsiben kezdtünk, először
centből dollárt, aztán tankönyvből párnát gyártottunk.
Most kezdtük a második szintet: a megkettőzést. Öt perccel az után, hogy
megkíséreltem egy cent megduplázott illúzióját az eredeti mellé tenni, kivert a víz, és
zihálni kezdtem. Bármilyen keményen próbálkoztam, nem tudtam eltüntetni az árulkodó
homályosságot a hamis centről. Ki tudta, hogy a semmiből ilyen bonyolult valamit
teremteni?
De hálás voltam a figyelmem eltereléséért, mert az óra gyorsan eltelt. Csak kétszer
néztem az ajtóra közben, hátha Eli megjött, túlzottan lekötött a feladat, hogy azon
izguljak, mit csinált vagy nem csinált.
De mikor véget ért az óra, az aggodalmam ezerrel visszatért. Már bántam, hogy amikor
lehetőségem lett volna rá, nem kérdeztem meg Eli-t, mi az igazság. Az alagutakból a
Monmouth Toronyba és a történelemórámra vezető lépcsőnél meginogtam, aztán hirtelen
sarkon fordultam, és a következő kereszteződésnél jobbra indultam. Ha sietek, gondoltam,
be tudok slisszanni a titkársági irodába a Jefferson Toronyban, hátha megtudom, hol
marad olyan sokáig Eli.
 Félúton rájöttem, hogy hülye terv, kicsit reménytelenbe hajló, de már késő volt
visszafordulni. Ráadásul a helyettesítő tanárunkat, akivel azóta voltunk megáldva, hogy a
történelemtanárunkról, Mr. Velőről kiderült, hogy hataloméhes gyilkos, nem nagyon
izgatta a késés. Mrs. Rosencrantz erdei nimfa volt, bőven túl az aggkoron. A fákéhoz
hasonló türelmének hála az órák többségét szunyókálással töltötte, mi meg elvileg a
szöveget olvastuk.
Azzal rontottam be a titkársági épület főirodájának ajtaján, hogy a titkárnőt
megkérdezzem Eli-ról, de mikor odaértem, senki nem ült a felvételi pultnál. Az élet
egyetlen jelét egy hatalmas növény mutatta, amelyik a pult mögött állt a sarokban.
Fogalmam sem volt, mi ez – a biológia csak harmadikos tananyag az Akkordélen –, de
határozottan mágikus jelenségnek tűnt. A levelei hirtelen rohamokban folyamatosan
rezegtek, és mikor beléptem a szobába, a tetején gyülekező sok sárga virága felém fordult,
sötét középpontjuk nagy szemekkel figyelt. Hála égnek, nem voltak indái, különben
félhettem volna, hogy utánam nyúl és elkap. Egy növénynek nem kéne ennyire
érdeklődnie az ember iránt.
Nem törődtem a hátamon kúszó érzéssel, belestem a pult mögött a folyosóra, amelyik
az igazgatónő irodájához meg egy pár konferenciateremhez vezet. Úgy véltem, hangokat
hallok odabentről. Eldöntöttem, hogy egy kis leselkedés még belefér, úgyhogy elsiklottam
a pult mellett, és lábujjhegyen végigmentem a folyosón.
Ahogy jobbra az első konferenciaterem ajtajához értem, egy ismerős, goromba hangtól
lépés közben megdermedtem. Megálltam az ajtó előtt, és hallottam, hogy Sasharaszt seriff
épp azt mondja:
– Tehát az állítod, hogy Britney este kilenc órakor indult el a ti kis – itt egy kis
papírzörgés hallatszott – Terra Törzs gyűlésetekről, és ti ketten voltatok ott utoljára.
Sasharaszt elhallgatott. Erősen füleltem, hogy halljam a választ, de az illető nyilván
csak bólintott vagy a fejét rázta, mert a seriff folytatta.
– És nem tudod, hova ment, és többet nem is láttad. – Újabb hallgatás. – És aztán
egyenest visszamentéi a hálótermedbe. – Harmadszor is csend.
Sasharaszt kétkedve felsóhajtott.
– Nos, akkor a dolog úgy áll, hogy te voltál az utolsó, aki láttad, mielőtt megtámadták.
Nem állítom, hogy te is érintve vagy, de ha valami az eszedbe jut, javasolnám, hogy
azonnal számolj be róla. Ezen a számon megtalálsz.
Újabb papírzörgés következett.
– Elmehetsz.
Rémülten kaptam levegő után, megfordultam, végigszáguldottam a folyosón, és be a
felvételi pult mögé. A karomat a pultra fektettem, és lesütöttem a szemem, próbáltam
lazának tűnni. A szívem olyan erősen zakatolt, hogy biztos voltam benne, kétmérföldes
körzetben mindenki hallja. A növény megzörgette a leveleit, tudatta velem, hogy lát. Csak
reméltem, hogy beszélni nem tud.
Nem néztem fel a közeledő léptekre, csak mikor az illető már majdnem odaért. És akkor
láttam, hogy Oliver Cork az. Rámosolyogtam, próbáltam barátságosnak mutatkozni, de
féltem, hogy inkább bűntudatosnak látszom. Miért vallatta a rendőrség? Ez azt jelenti,
hogy Eli-t nem köpték be a támadásért? És mi a fene az a Terra Törzs?
Mikor megláttam, hogy Oliver mögül Sasharaszt seriff néz rám mogorván, a kérdések
azonnal elapadtak, és az arcomról eltűnt a mosoly.
– Te mit keresel itt? – kérdezte Sasharaszt a nadrágszíjába akasztott kézzel.
– Én… csak… – Hátrafordultam, és a válasszal megvártam, amíg Oliver eltűnik. – Csak
tudni szerettem volna, hogy Eli itt van-e még.
Sasharaszt a homlokát ráncolta. Nem vette be.
Akarattal elűztem a bűntudatot az arcomról. Hiszen tényleg azért jöttem, hogy Eli-ról
tudjak meg valamit. A hallgatózás Britney ügyében csak véletlen ráadás volt.
– Eli már nincs itt.
– Aha. – Az ujjammal a hajam lelógó tincseit kezdtem birizgálni. – Visszament órára?
A seriff a fejét rázta.
– Elvitték Lion halomba, ma már ott lesz. A Mágusok Szenátusát nagyon érdekli,
honnan tud egy közönséges hirtelen bűbájt vetni.
Nem tudtam, mit kezdjek ezzel a hírrel. Egyrészt azt jelentette, hogy Eli-t Britney-vel
kapcsolatban nem találták bűnösnek. Másrészt nem sok jót jelent, ha az embernek a
mágusok fővárosába kell utaznia, hogy a Mágusok Szenátusa kihallgassa.
– Ja, oké.
Hátrébb léptem a pulttól, hogy induljak.
– Csak lassan – mondta Sasharaszt. – Délutánig várni akartunk, de ha már úgyis itt
vagy… – Intett, hogy kövessem, visszafordult a folyosón, és belépett ugyanabba a
terembe.
Elindultam utána, de minden lépésem súlyosabb volt. Sasharaszt intett, hogy üljek le, ő
meg elővette a szíjára csatolt mobilt, és végighúzta az ujját az érintőképernyőn. Vadonatúj
telefon lehetett, mert semmi gondja nem volt a hívással.
Körülnéztem a teremben, megfigyeltem a hosszú, üvegfedelű asztalt meg a tizenkét
hozzáillő, magas támlájú széket, amin a kéksárga minta rózsákból és manókból állt –
emberi testű, kaméleon bőrű, apró szárnyas lényekből. Az asztalon egy nyitott dosszié,
arra tippeltem, hogy talán Britney ügyirata. Előrehajoltam, hogy jobban lássam, de
Sasharaszt rácsapta a fedelét.
Közben beleszólt a telefonba:
– Én vagyok. Párka Evergím itt van a titkársági irodán… Eli-ról érdeklődött… igen,
tudom. Ön már itt van a kampuszban? Arra gondoltam, jobb lenne, ha tőlünk értesülne a
hírről. Biztos vagyok benne, hogy némelyik szenátorgyerek már hallotta. – Bólogatott
párat. – Ühüm. Helyes. Akkor várom.
Sasharaszt befejezte a hívást, és visszadugta a telefont az övén viselt tokba. Aztán leült
velem szemben, és a kezét összefonta tekintélyes hasán. A tengerészkék rendőregyenruhán
kidagadtak a gombok, alattuk megfeszült a szövet.
– Lady Elaine mindjárt itt lesz.
Az ajkamba haraptam. Mi lehet olyan rossz hír, hogy személyesen kelljen közölniük?
Ezer lehetőség cikázott át az agyamon, mint egy falka megdühödött madár mind a
türelmemet csipkedné, hogy ilyen nyugodtan ülök egy helyben, és úgy csinálok, mintha
nem lenne pánikrohamom.
Aztán eszembe jutott a legrosszabb. Biztos a mamám. Már két hónapja Angliában van,
de lassan vissza kellett volna jönnie. Nem tudtam, pontosan mikor, mert folyton halogatta.
De mi van, ha történt valami? A homlokomon és a tarkómon hideg verejték gyöngyözött.
Belülről harapdáltam a szám, elkészültem a legrosszabbra.
De mikor Lady Elaine öt perc múlva megérkezett, nem az anyámról hozott rossz hírt.
Ettől függetlenül egy pusztító golyó erejével talált el, amit mondott.
– A Mágusok Szenátusa – közölte komor hangon, és törékeny testének szinte minden
izma megfeszült – ma úgy döntött, minden vádat elejt Paul Kirkwooddal szemben. Már
szabadon is engedték, és pár nap múlva újra órákra fog járni az Akkordélen.
Úgy éreztem, a szívem azonnal megdermedt, és a vérem jeges vízzé fagyott. Paul
Kirkwood szabadlábon? Hát ez vicc. Pedig tudtam, hogy nem az. Lady Elaine nem
hazudna nekem. Ilyesmiről biztos nem.
Nyeltem egyet. Paul Kirkwood. Az ex-barátom. Egy gyilkos segédje, aki megpróbálta
meghajlítani az akaratomat, hogy a Vörös Nagyvarázslót szolgáljam. Az a srác, akiről azt
hittem, soha többé nem kell látnom.
És most visszajön.
Semmi kétségem nem volt, hogy az életem soha nem lesz olyan, mint eddig.
 6
Bizalmas
MINTHA A HÍR ELSŐ FELE, amit Lady Elaine-től hallottam, nem lett volna elég, pillanatokon
belül egy másik bombát is robbantott.
– Azt szeretnénk, ha figyelnéd.
– Micsoda? – Csak pislogni tudtam, és az agyam úgy erőlködött, mint mikor a motor
nem tudja bevenni a sebességet.
– Várjon egy kicsit – mondta Sasharaszt seriff Lady Elaine-nek. Fölállt, és az ajtóhoz
lépett, amit Lady Elaine befelé jövet bezárt. Láttam, hogy a seriff végighúzza a kezét a
kereten, és egy ráolvasást mormol.
Míg ő dolgozott, Lady Elaine körbejárta a szobát, végighúzta az ujjait a falakon, és
ugyanezt a ráolvasást mondta el. Lassan éreztem, hogy a teremben megváltozik a
hangulat. A levegő valahogy sűrűbb lett, a hangok tompábbak.
– Rendben – mondta Sasharaszt, és visszaült. – Akkor most már nem hallgathatnak le.
A kíváncsiságomat teljesen felcsigázták, kiegyenesedtem ültömben.
– Ki hallgatná le?
Sasharaszt az asztalon dobolt az ujjaival.
– Azzal te ne törődj!
Felhúztam az orrom, és összefontam a karom.
– Ja, persze. Mert amikor megkérnek, hogy az ex-barátomat figyeljem, annak semmi
köze ahhoz, hogy hangszigetelik a termet. Most akkor én miért is vagyok itt? Én írom a
jegyzőkönyvet? – És körbemutattam a konferenciatermen.
Lady Elaine leült a seriff mellé, és ezúttal nem törődött a pimaszkodásommal. De nem
mutathattam ki a csalódásomat, mert azt mondta:
– Először is hangsúlyoznom kell, hogy amire a seriffel kérünk, szigorúan önkéntes.
Nem kötelező részt venned benne. – Lady Elaine sovány, agg arcára sötét kifejezés
telepedett, a szemébe aggodalom gyűlt. – És senki nem gondol rólad rosszat, ha nem
vállalod. Lehet, hogy nagyon veszélyes dolog.
Átjárt a hideg, megborzongtam. Próbáltam valami szellemes választ kitalálni – a
szarkazmus nagyszerű elkerülő mechanizmus –, de semmi nem jutott az eszembe. A
félelem, amit éreztem, túlzottan valóságos volt.
Paul szabadlábon van. Paul pár nap múlva itt lesz az iskolában. Szembe kell vele
néznem. El akartam hinni, hogy könnyű lesz újra találkozni vele, hogy az iránta érzett
gyűlöletet pajzsnak használhatom. Csak épp nem voltam benne biztos, hogy gyűlölöm,
legalábbis nem eléggé, hogy ellenálljak a szirén-bűverejének. Soha nem gondoltam erre a
lehetőségre, hogy foglalkoznom kelljen a szirén-varázserejével vagy az iránta való
érzéseimmel. Úgy volt, hogy nagyon hosszú időre rács mögött lesz.
Lassan felsóhajtottam.
– Jó, hallgatom.
Lady Elaine Sasharaszt seriffre pillantott, és bólintott.
Visszafordult felém, felhúzta sötétzöld gyapjúpulóvere ujját, ami a kezére csúszott.
– Leginkább azért szigeteltük a termet, mert ez most nem hivatalos találkozó. Sem a
seriff, sem én nem a szokásos kormányzati szerepünkben vagyunk jelen, és a Mágusok
közül senki nem tudja, hogy milyen ügyben nyomozunk épp.
Egyikről a másikra néztem, nagyobb zavarban voltam, mint valaha.
– Ez most valami titkos művelet?
Sasharaszt felhorkant.
– Túl sok filmet nézel.
– Határozottan – mondta Lady Elaine, és a szája széle gyanúsan felkanyarodott.
– Ez az egész – hajolt át Sasharaszt az asztalon – titok. És mielőtt bármit mondanánk,
hozzá kell járulnod a titoktartáshoz. Úgyhogy még ha vissza is utasítod, nem beszélhetsz
róla senkinek. Értve vagyok?
Pár hónapja erre fölálltam volna, és kimentem volna a teremből. Hagyjuk ezt a
szupertitkos, lehet-hogy-veszélyes ügyet. De azok óta, amik Velő körül történtek,
megváltoztam. Nem mintha bármivel is bátrabb lennék – még most is úgy éreztem, hogy a
szívem kiugrik a bordáim közül és átvágtat az asztalon –, de a dolog kicsit bölcsebbé tett.
Tudtam, hogy nem szaladhatok el az elől, ami az életemben rossz és ijesztő. Jobb minden
ilyesmivel szembesülni, mint hagyni, hogy hátba támadjon.
Lassan bólintottam, bár nem voltam teljesen kész, hogy némasági esküt tegyek. Nem
terveztem, hogy kifecsegem, de abban sem voltam biztos, hogy egy ilyen hírt
elhallgathatok Szeléna meg Eli elől.
– Helyes – mondta Lady Elaine. – Gondolom, most mindenfélét szeretnél kérdezni.
– Nem én mondtam. – A feszültség részben elszállt belőlem, most, hogy eldöntöttem,
meghallgatom őket. – Miért engedték el Pault?
– A Mágusok Szenátusa – mondta Sasharaszt seriff – hivatalosan elejtett ellene minden
vádat, részben az életkora miatt, részben mivel nem voltak vitathatatlan bizonyítékok,
hogy bármilyen lényeges bűncselekményben bűnrészes lett volna.
 – Micsoda? – Ökölbe szorult a kezem. – És az én tanúvallomásom? Meg Szelénáé és
Eli-é? És a mamámé? Órákat töltöttünk el a tanúvallomásokkal, ahol mindenkinek
elmondtuk, mi volt a helyzet Velővel. Ez mióta nem bizonyíték?
Lady Elaine mindkét kezét fölemelte. A tenyerében mély árkok húzódtak, és
végigfutottak a gallyszerű ujjain.
– Nyugodj meg, Porka. Bizonyíték, de itt többről van szó. Egyrészt Paul meggyőzően
viselkedett. Elmondta, hogy sajnálja, amit tett, és önként megosztotta az adminisztrátori
címe jelszavát a Vylagrazasnovosora.com weboldalhoz.
A seriff morrant egyet.
– Baromi sok haszna volt. Az a rohadt honlap teljesen offline volt, mire beléptünk. És
nem volt olyan szerencsénk, hogy megtaláljuk a kiszolgálószervereket. Paul azt állítja,
nem tudja, hol vannak. Átkutattuk Velő lakását, Paul hálótermét, sőt még a nagybátyja
házát is, de semmi.
Hátradőltem a széken, dühösen szedtem a levegőt. Persze, hogy nem találtak semmit.
Paul túlzottan okos. Nem értettem, hogyan engedhette el bárki. Miféle idióták irányítják a
mágusok kormányát, de komolyan?
– Nincs értelme dühöngeni – mondta Lady Elaine legalább annyira Sasharasztnak, mint
nekem. – Ez már eldőlt. Most csak az számít, hogyan intézzük a továbbiakat.
Sóhajtottam.
– Gondolom, igaza van. De tőlem pontosan mit szeretnének?
Lady Elaine már nem nézett a szemembe, hanem a körmét piszkálta.
– Azt szeretnénk, hogy kezdd újra a kapcsolatodat Paullal.
Olyan hirtelen álltam fel, hogy bevágtam a térdem az asztalba, és sajgó fájdalom járta át
a lábam.
– Soha. Ez undorító. Én aztán soha nem fogom megjátszani, hogy ennek a rohadéknak a
barátnője vagyok.
Sasharaszt seriff ciccegett.
– Mondtam magának, hogy nem fog belemenni. Ezek mind egyformák. Csak a maguk
dolgával törődnek.
Libabőrös lettem. Annyira nem fair, akkora elmebaj. Hogy kérhetnek ilyesmire?
És aztán eszembe jutott a még nyilvánvalóbb igazság.
Összeszorítottam a fogam, és azt mondtam:
– Hiába akarnám, akkor se menne. Paulnak nem tetszem. Sosem tetszettem. Csak azért
tett úgy, mintha járnánk, mert Velő ezt mondta neki. – A hangom elcsuklott, és váratlanul
könny szökött a szemembe. Nagyra nyitottam, hogy ne lehessen észrevenni.
Lady Elaine tekintetében részvét jelent meg, ahogy rám nézett.
– Tudom, hogy így érzed, de én többször is beszéltem Paullal, és figyeltem, hogyan
viselkedik. Nem hiszem, hogy az érzései mind Velő miatt voltak.
Azok a hülye könnyek hirtelen égetni kezdték a szemem, és az érzések a mellkasomból
a torkomba tolultak. Nagyot nyeltem, nem tudtam most ezzel foglalkozni. Különösen nem
ebben a társaságban.
– Lehetetlen. Magát ugyanúgy átverte, ahogy engem. Ezt csinálja.
Lady Elaine bólintott.
– Lehet, de akkor meg valami hátsó szándékból viselkedik így. Akárhogy is, szerintem
jól fogja fogadni a közeledésedet.
Leültem, forgott a gyomrom.
– Nem arra kérünk, hogy újítsd fel a szexuális viszonyt a gyanúsítottal – mondta
Sasharaszt seriff.
Elvörösödtem.
– Én soha… nem is… mármint…
Lady Elaine megköszörülte a torkát.
– Csak azt szeretnénk, hogy kicsit legyél vele együtt. Érd el, hogy megbízzon benned,
ha lehet. Csak annyira, hogy észrevehesd, ha valami gyanúsat művelne.
Például lányokat csalna a halálba?
Megpróbáltam elképzelni, hogy újra együtt vagyok Paullal, eljátszom, hogy szeretem.
Nem sikerült. Nem én vagyok a megfelelő ember az ilyen munkára. Nekik olyan valaki
kéne, mint… mint… Katarina. Egy önbizalommal teli, káprázatos szépség. Valaki más,
mint én.
Aztán eszembe villant, mennyire képtelen ez az egész helyzet. Megráztam a fejem, és
elmosolyodtam.
– Maguknak nem rám van szükségük, hogy Pault figyeljem. De most komolyan. Maguk
a nyamvadt kormány. Nincsenek profi ügynökeik az ilyesmire? Nem figyeltetik már így
is?
Sasharaszt seriff felsóhajtott.
– Hát, nem kellett hozzá annyi idő, mint gondoltam.
Lady Elaine szúrósan nézett rá.
– Mondtam magának, hogy sokkal okosabb, mint képzeli.
 – Hé! – Dobbantottam, idegesített a ki nem mondott sértés. Nem mintha meglepne,
hogy Sasharaszt nem hisz az intelligenciámban. – Tudják, itt ülök az orruk előtt. És hallok
is.
Erre már odafigyeltek.
– Miért van rám szükségük?
– Mert nincs senki más, akiben megbíznánk – felelte Lady Elaine.
A fejemet ráztam.
– Nem veszem be.
– Pedig igaz – folytatta. – Normális esetben a kormány valóban figyeltetné Pault, de
pillanatnyilag semmi sem normális.
A székem elejére csúsztam, minden kétkedésem ellenére megint érdekelni kezdett a
dolog.
– Hogy érti ezt?
Sasharaszt végighúzta a kezét hosszú, gubancos barna haján, és az arcára furcsa
kifejezés ült. Nem tudtam eldönteni, aggodalom vagy kétely. Talán mindkettő.
– Úgy tűnik, valaki közbenjárt Paul érdekében. Pár aggasztó jelből úgy tűnik, hogy a
Szenátusból intézte valaki ezt a kiengedést.
– Igen – mondta Lady Elaine. – Nem elég, hogy Pault ilyen kevés információ alapján
kiengedték, de úgy tűnik, az abszolút minimális szinten túl egyáltalán nem tervezik, hogy
rendszeresen figyeltessék. Csak annyit sikerült biztosan megállapítanunk, hogy lefoglalták
a számítógépeit, és súlyosan korlátozták az iskolai hozzáférését.
A seriff torkát valami morranásszerű hang hagyta el.
– Pontosan. Az én ügyosztályom semmilyen parancsot nem kapott, és ahányszor
megpróbálom kideríteni, hogy melyik ügyosztály foglalkozik vele, üres köröket kell
futnom.
Összehúztam a szemöldököm, kicsit megrémített ennek a dolognak a mérete. Nekem a
mágusfajta végrehajtásból csak a seriff ügyosztályával volt dolgom, de ott van a többi,
például a CIA mágusfajta megfelelője, a Titkosszolgálat is.
– Ennek alapján – mondta Sasharaszt – úgy döntöttünk, a magunk kezébe vesszük az
ügyet, amíg ki nem derítjük, ki áll Paul szabadon engedése mögött, és mit szeretne ezzel
nyerni az illető. A válasz Paulnál van, de ő nagyon okos. Úgy véljük, te vagy a megfelelő
személy, hogy kiszedd belőle az igazságot.
Újra megfontoltam, hogy egyszerűen kirohanok innen, de eszembe jutott egy új
lehetőség.
 – Paul nagybátyja is szenátor. Nem lehet, hogy ő rángatja a zsinórokat?
– Nem valószínű – felelte Lady Elaine. – Titus Kirkwood volt a legnagyobb kerékkötője
Paul fellebbezési ügyének.
Ez érthető. Kirkwood rendőrbíró mindig is megvetette az unokaöccsét. Nyeltem egyet,
hirtelen rám törtek az érzések. Részben épp azért nem tudtam Pault gyűlölni, mert a
nagybátyja bántalmazta.
– Akkor segítesz nekünk, vagy sem? – kérdezte Sasharaszt, hirtelen türelmetlenül. Éles
tekintete mintha a székemhez szegezett volna.
Elfordultam, szaggatottan vettem a levegőt.
– Ez nagyon fontos, Porka – mondta Lady Elaine.
Nyeltem egyet, a hangom kerestem, mert valahogy beszorult a torkomba.
– De miért? Hiszen Velő… – a megfelelő kifejezés után kutattam. Mert nem halt meg.
Amennyire egyáltalán tudni lehet, nem halhat meg, hiszen egy halhatatlan főnix a
famulusa, amelyik újra meg újra fel tudja támasztani. – Elment, nem? Úgy értem, eddig
nem tért vissza, igaz?
– Nem – felelte Lady Elaine nyomatékosan. – Nem hisszük, hogy visszatért. De vannak
követői. Biztos láttad, milyen gyorsan terjed az ellenségesség a fajták közt. A
nyugtalanságot nem lehet teljes egészében az Akarat elvesztésének tulajdonítani. Úgy
véljük, Velő követői állnak mögötte. Többek között a mögött is, ami tegnap éjjel Britney-
vel történt.
Megálltam, hogy ne fészkelődjek. Most lenne itt az alkalom, hogy Eli-ról említést
tegyek, de nem tudtam rávenni magam.
– Miből gondolják?
Sasharaszt haragosan nézett.
– Mert végre sikerült elemeznünk, milyen átkot használtak ellene. Fekete mágia volt,
amilyet évszázadok óta nem látott senki. Csak Velő ismerhette a bűbájt. Úgy gondoljuk,
továbbadta valamelyik fő követőjének, aki most egymaga dolgozik, hogy betetőzze a
művét.
Megborzongtam. Ez egyre rosszabb.
– Ami azt jelenti – tette hozzá Lady Elaine –, hogy Eli-jal Britney támadójára kell
koncentrálnotok az álmokban. Ennek a ténynek a fényében.
Sóhajtottam, az ellenállásom végképp megtört. Lehet, hogy a Paullal töltött idő minden
percét gyűlölni fogom, és legalább annyira tartottam a találkozástól, mint Velő
visszatérésétől. De tudtam, hogy muszáj.
– Rendben – mondtam, és valahogy sikerült pislogás nélkül mindkettejük szemébe
néznem. – Vállalom.
 7
Az ügyfél
PÁR PERC MÚLVA KIJÖTTEM A KONFERENCIATEREMBŐL, és majdnem beleütköztem az igazgatónőbe,
aki az ajtó mögött ólálkodott.
– Maga meg… – de a Dr. Hengershaw szemében villanó veszélyes fénytől, amit a
szódásüveg vastagságú szemüvege abszurd méretűre nagyított, elhallgattam. Mikor
eszembe jutott, mennyi időmbe telt, mire végeztem azzal az iszonyú vécétakarító
büntetéssel, amit a múlt félévben szabott ki rám, a legkevésbé sem akartam
összeütközésbe kerülni vele. Ráadásul a hátam mögül hallatszó hangos, bosszús
szippantástól tudtam, hogy Lady Elaine-t is kiakasztotta az igazgatónő szimatolása.
Elindultam a történelemórámra, gyorsabban mentem, mint akartam, úgy látszik, a
gondolataim őrjöngése közvetlen hatással volt a lábamra. Besétáltam a tanterembe, nem is
zavartattam magam, hogy jelentkezzem. Mrs. Rosencrantz úgysem veszi észre.
– Már elnézést – szólalt meg egy mély, reszelős hang.
Riadtam kaptam a fejem a terem eleje felé. Döbbenten vágott belém a felismerés, hogy
nem is Mrs. Rosencrantz ül a tanári asztalnál, hanem egy öreg és meglehetősen rémületes
külsejű férfi. A kopasz fején megcsillant a mennyezetvilágítás. A szája fölött két vékony
csíkban elhelyezkedő acélszürke szőrpamacs alkotott komor bajuszt. Ugyanebből az ősz
színből állt a jobb szemébe hulló bokros szemöldöke. Baloldalt egyáltalán nem volt
szemöldöke. Ahol lennie kellett volna, ott egy fekete szemtapasz gubbasztott, mintha
egyenest a pasas koponyájára lett volna igazítva.
Már félig leültem, de megdermedtem a meglepetéstől.
– Hú, maga nem is Mrs. Rosencrantz.
A férfi rám meresztette fél szemét.
– Komoly megfigyelés, Miss Evergím. Kérem, leülni.
A kezével, amin az ízületei aránytalanul kiálltak, a szék felé intett.
Úgy maradtam, ebben a szerencsétlen leülő pózban, bár az izmaim már fájtak. Az ülés
legalább olyan rossz ötletnek tűnt, mint elfutni egy vicsorgó kutya elől. De mikor felém
lépett, hallható puffanással rogytam le a székre.
Közvetlenül az asztalom előtt állt meg, és lebámult rám. Fogalmam nem volt, hogy
lehet fél szemmel ilyen zsarnokian nézni. De legalább megértettem azt a természetellenes
csendet, ami a teremben uralkodott. Ez a fickó megköveteli a tiszteletet.
– Van valami igazolásod, ami megmagyarázná a késést? – kérdezte a férfi, miközben
letörölt egy kis port a furán katonai hatást keltő zakója ujjáról.
 – Khm… – Fészkelődni kezdtem, végigtapogattam a nadrágom zsebeit, bár tudtam,
hogy nincs igazolásom. Nem vacakoltam vele, hogy kérjek. – Nem, de…
Az állának egyetlen mozdulatával elhallgattatott.
– Értem. Akkor biztosan meg fogod érteni, hogy figyelmetlenséged következtében
büntetést kell rád kiszabnom.
– De én…
Mire bármit mondhattam volna, elfordult.
– Holnap, óra után. A háromszázharminchetes szobában, a Monmouth Toronyban.
Elvárom a pontos érkezést.
Az igazságtalanságtól fuldokolva oldalra lestem, csak most vettem észre, hogy Szeléna
is itt van. Részvéttel nézett rám, de mikor egy kérdést tátogtam neki, megrázta a fejét.
Nyeltem egyet, és a tekintetemet a tanterem elejébe erőltettem, ahol a Félszemű Kalóz a
tanári asztal – vagyis a saját asztala előtt állt. Szerettem volna rákiabálni és kikelni ellene.
Én most valami fontosat csinálok. A kormány számára. Nem kéne megbüntetnie. De
visszafojtottam, mert rájöttem, hogy úgysem mondhatom ki.
A tanár az egész osztályhoz beszélt.
– Mint mondottam volt, mielőtt félbeszakítottak, Atlantisz városa, ahogy Platón
filozófus leírja, három koncentrikus, gyűrű alakú szigetből állt, amelyeket árkok
választottak el egymástól. – Fölemelte a kezét, és a termet sűrű varázserő járta át, amitől
bizseregni kezdett a bőröm. – Valami ilyesmi volt.
Hirtelen elállt a lélegzetem, mert a levegőben, a férfi feje fölött egy hologram jelent
meg. Olyan valóságos és részletes volt, mint Eli álmai. A kép egy várost ábrázolt, fiira
elrendezésben álltak benne az épületek. Némelyik olyan volt, mint egy egyiptomi
emlékmű, a többi mintha egyenest az ókori Görögországból vagy Rómából származott
volna. A várost három sziget gyűrűje alkotta, ezeket fényes, kék víz választotta el
egymástól. Csak néhány kőhíd kötötte őket össze.
A legnagyobb, legjelentősebb épület a belső sziget közepén állt. Egy magasba törő,
katedrális jellegű építmény volt, a bejáratait magas oszlopok fogták közre. Az épület
tetején egyeden torony magasodott, mint egy ősi tűhegy.
– De… tanár úr – mondta valaki. A szemem leválasztottam a képről, hogy megkeressem
a beszélőt. Életemben nem hallottam, hogy Travis Kelly bármelyik tanárunkat urazta
volna. Szenátorgyerek lévén ő is Lance társaságához tartozott, ami azt jelentette, hogy
fontosabbnak tartotta magát, mint hogy egy alacsonyrendű tanár iránt ilyen tiszteletet
mutasson.
Egészen mostanáig. Tűnődtem, hány büntetést osztott már ki ez a fickó.
 – Igen, Mr. Kelly – mondta a Kalóz. Kezdett bosszantani, hogy nem tudom a nevét.
Végignéztem a fehér táblát, nem írta-e fel rá, de a mágikus hologram elhomályosította a
látásomat.
– Ez nem lehet Atlantisz – mondta Travis.
– Miből gondolja?
– Mert úgy néz ki, mint Lionhalom.
Visszafordultam a látomás felé, mert Travis állítása kíváncsivá tett.
– Á, igen, a hasonlóság fennáll. Na és most? – A tanár tett egy mozdulatot, és addig
forgatta a képet, amíg egy súlyos kapu nem jelent meg elöl középen. A kapu mellett
kétfelől egy-egy félig ló-, félig halszerű teremtmény kőszobra gubbasztott, afféle
kőőrségként.
– Akkor biztos tévedtem – mondta Travis elképedve. – Lion-halomban nincsenek ilyen
szobrok.
– Csakugyan – felelte a tanár. – Lionhalom kapuját kőoroszlánok őrzik, nem tengeri
lovak. – Legyintett egyet, mire a lovak gubancos sörényű és vicsorgásra tátott szájú,
királyi oroszlánokká változtak.
– Igen, ez az – mondta felderülve Travis.
Szeléna fölemelte a kezét.
– Tessék, Miss Rivers – mondta a tanár. Leeresztette a kezét, és Atlantisz látomása
eltűnt.
– Honnan van ez a hasonlóság? – kérdezte Szeléna.
A férfi rámosolygott. Az volt a benyomásom, hogy ez nem gyakran fordul elő vele. A
foga ijesztően sárga és éles volt. Nem tudtam, milyen mágusfajta lehet. Kerestem valami
tárgyat, ami pálca vágybot lehet, káprázatba rejtve, de nem láttam semmit. Úgyhogy vagy
nem varázsló, vagy a zakója alá rejtette a tárgyat.
– Jó kérdés – felelte a tanár. – Pontosan ez az, amire az elkövetkező hetekben
megpróbálunk választ találni, amint Atlantisz tündöklésének és bukásának sötét, tragikus
történetében elmerülünk.
Bár ellenérzéseim voltak a tanár iránt, önkéntelenül izgalom fogott el erre a hírre.
Annyit én is tudtam, hogy amit a közönségesek mítosznak tartanak, az valójában igaz, és
Atlantisz témája nagyon érdekelt. Az elveszett sziget, amit elnyelt a tenger? Abszolút kúl.
Azon tűnődtem, vannak-e mágusfajta régészcsoportok, akik az ilyen dolgokat kiássák.
Hadd jelentkezzek én is erre a pályára!
A tanár a fehér tábla felé fordult, és felírta a házi feladatunkat. Gyorsan előhúztam a
hátizsákomból a füzetem, és lemásoltam, épp időben fejeztem be kicsengetésre. Akkor
összekaptam a holmimat, és Szelénával kirohantunk az ajtón.
– Hú, micsoda rémes alak, nem? – kérdeztem, és Szelénát lestem.
Szeléna előhúzta a zsákjából a rózsaszín-szürke ál-baseballsapkáját, és a homlokát
ráncolva rányomta a fekete hajfonataira.
– Nagyon szigorú. Mikor elkezdődött az óra, levetette velem.
A sapkára mutatott.
Elhúztam a szám. A tanárok többségét nem érdekli, van-e rajtunk sapka órán, bár
elvileg az iskolai házirend tiltja. Tűnődtem, hogy ez a pasas a rágótilalmat is be fogja-e
tartatni.
– Szar ügy ez a büntetés – mondta Szeléna.
– Ja, abszolút. – Elhúztam a szám. – Na és egyáltalán mi a neve? Ha most azt mondod,
hogy Feketeszakáll vagy Veréb, akkor garantáltan vesztettem.
Szeléna megigazította olívzöld oldaltáskája szíját a vállán.
– Majdnem. Corvus.
– Az mitől majdnem?
– Azt mondja, hollót jelent.
Felhorkantam.
– Hát, akkor pont olyan rossz. És melyik fajta?
– Nem mondta.
– Fura. Miért tartaná titokban?
Szeléna oldalról rám pillantott, és az arcán megjelent a szokott türelmes kifejezés.
– Nem világos?
– Hát…
– Nem akarja, hogy tudjuk.
– De miért? – kérdeztem, és közelebb léptem hozzá, hogy neki ne menjek egy tubának,
amit egy szembejövő cipelt.
Szeléna sóhajtott, és bizalmasan odasúgta:
– Egyes fajták mindig próbálják titkolni az identitásukat, mint a vámpírok meg a
boszorkák, sőt még némelyik tündér is. És egyes démonfajták is, persze.
Elhúztam a szám.
– A legsötétebb sötétek, úgy érted.
 Szeléna bólintott.
– A titkárság meg az összes tanár tudhatja, de a diákok nem. – Aztán megkeményedett
az arca. – Nem mintha hibáztatnám érte, ha el akarja titkolni. Legalább nem a fajtája
alapján ítélkeznek róla az emberek.
Nem szóltam semmit, nagyon is jól értettem Szeléna keserű hangját. A Rémálmokat
szinte a kihalásig üldözték, csak mert a többi mágusfajta attól félt, az álmaikon át
kiszívjuk a lelküket. A szirénekről meg mindenki feltételezi, hogy manipulálnak, hiúak, és
minden értékük a szépségükben van.
Pár percig csak mentünk némán, és a menzára tartó diákok tömegével szemben
navigáltuk magunkat előre. Az ebéd előtti lárma ma valahogy lázas méreteket öltött, hiába
volt jelen az Akaratőrség, akik jelzőzászlóra emlékeztető bő piros ingeikben az
ablakmélyedésekből lestek vagy a folyosókat járták.
De ahogy beértünk az alsóévesek menzájára, Szeléna megkérdezte:
– Na és miért késtél el?
Körülnéztem, hogy lássam, ki lehet a közelben. Nem tűnt úgy, hogy bárki hallgatózna,
de a mágusfajtáknál sosem lehet tudni. Régen nem kellett aggódnom, hogy bárki
odafigyelne. Nem voltam senki, egy félvér, ráadásul Rémálom, a kisebbnél is kisebb. De
azok után, amik Velő körül történtek, az osztálytársaim kezdtek kicsit jobban érdeklődni.
Ügy éreztem, nem kéne kockáztatnom. Megráztam a fejem, miközben beálltunk az
ebédsorba.
Szeléna megbántottan nézett. Egy pillanatra nem értettem, aztán eszembe jutott az esti
vitánk.
– Nem azért – mondtam. – Csak itt nem mondhatom el. Titok, és elég nagy ügy.
Szeléna a száját csücsörítette.
– És Eli-hoz is köze van?
Megálltam, váratlanul érintett a kérdés. Aztán eszembe jutott az irodalomóra.
– Te mit hallottál?
– Hogy ellopott egy pálcát, és meg akarta vele ölni Miss Nortont, és majdnem sikerült
is.
A plafonra emeltem a tekintetem, aztán becsületesen, díszítőelemek nélkül előadtam az
irodalomórán történteket. Ellenálltam a kísértésnek, hogy felhívjam a figyelmét, ő is látta
volna a saját szemével, ha reggel nem alszik tovább. Szeléna érdeklődve hallgatta a
történetet, ahogy haladtunk előre a sorban.
– Nem tudom, hogy lehetett rá képes – mondta, mikor befejeztem.
– Fogalmam sincs.
 Szeléna megigazította a sapkáját.
– Talán azért, mert az Akarat már nem működik. Lehet, hogy Eli családjában valahol
boszorkányfajta vér van.
– Hát az lehet – mondtam.
A sovány reggelim után majd éhen haltam, úgy döntöttem, hamburgert eszem egy jó
adag sült krumplival. Meglepetésemre Szeléna is ugyanezt választotta, ezúttal hanyagolta
a szokásos leves-saláta kombóját. Talán fel kellett tankolnia a Lance-szel töltött dolgos
éjszaka után.
Pfúj!
Leültünk a szokásos asztalunkhoz, egymás mellé, hogy könnyebben suttoghassunk. A
fejünk gyakorlatilag összeért, ahogy beszámoltam neki a seriffel és Lady Elaine-nel való
találkámról.
– Nem hiszem el, hogy kiengedik – mondta Szeléna, mikor befejeztem. Az ujjával
dobolt az asztalon, jelezve, mennyire dühíti a helyzet.
Bólintottam, és felemeltem a poharamat, hogy igyák.
– És hogy mernek arra kérni, hogy te legyél a fémmé fatale! Persze a fatális nélkül,
hiszen ő a rossz fiú.
Mikor elképzeltem magam az egzotikus sztriptíz öltözetben, majd megfulladtam.
Kibuggyant a számból a víz, le kellett törölnöm.
– Jaj, ne így add elő!
– És nem hiszem el, hogy elvállaltad! – támadt le Szeléna.
Mintha lett volna más választásom, mikor ilyen nagy a tét. Tudod, mekkora a veszély.
Mekkora veszélyt jelent Velő minden követője.
Szeléna megborzongott.
– Hát, azt hiszem, igazad van.
Hogy témát váltsak, elmondtam neki, ami este történt. Az egész britney-ügyet. Mikor
odaértem, hogy Eli is szerepelt az álomban, Szeléna egy szót se szólt. Megböktem a
könyökömmel.
– Szerinted ez nem fura?
Megvonta a vállát.
– Kicsit, talán, de határozottan nem hiszem, hogy Eli-nak bármi köze van a dologhoz,
ha erre célzol.
Felemeltem a szalvétát, és letöröltem a számról a sót.
 – Azok után sem, ami az irodalmon történt?
– Jaj már, Porka! – Szeléna felhúzta az orrát. – Most Eli-ról beszélünk. Ő soha nem
ártana Britney-nek, és tudjuk, hogy nem támogatja Velőt. Csak véletlenül szerepelt.
Fogadjunk, hogy Britney bukik rá.
– Fura módon mutatja ki. – Bedugtam egy krumplit a számba, és kétségbeesetten
rágtam. Eszembe sem jutott, hogy Britney-nek tetszik Eli, bár határozottan lehetséges. Eli
annyira vonzó, hogy az felülírja a fajtákat. Még Iréné Starkon is láttam egyszer, hogy
szemez vele, pedig ő olyan erősen hisz a fajtája felsőbbrendűségében, hogy gyakran szóba
sem áll olyannal, aki nem tündér.
– Nem mintha mind úgy tudnánk uralni az álmainkat, mint te – mondta Szeléna. A
hangjában bujkáló szemrehányás elterelte a figyelmemet az Eli körüli féltékeny
gondolatokról.
Valószínűleg igaza van. Bár a talapzat és az olvashatatlan betűk képe kéretlenül került
az álmomba. Szeléna téved, ha azt hiszi, hogy minden álmomat uralni tudom, legalábbis
újabban. Megborzongtam, eszembe jutott a mély, üres érzés, ami attól tört rám, hogy el
kell érnem a talapzatot, és megtudnom az elrejtett szavakat. Még most is éreztem.
Szerencsére azonnal elterelte valami a figyelmünket, mert Lance Rathbone lépett be a
menzára. Megállt, a tömeget vizsgálta, aztán az asztalunk felé indult. Azonnal láttam,
hogy nincs rendben vele minden. A ruhái kuszán álltak rajta, az egyik nadrágszára egy
fekete térdzokniba volt betűrve, a másik lábán kikötött cipő volt, kék zoknival. Az inge
egyik oldalt lejjebb lógott, mert elgombolta.
Felnéztem rá, és láttam, hogy az arca fel van puffadva, és mindkét arccsontját egy-egy
fekete karika keretezi. Világosbarna haja egyik oldalt a fejéhez tapadt, a másikon teljesen
felállt. Lance Szelénára pillantott, és kábultan pislogott rá. Máskor élénk, zöld szemében
semmi fény.
– Nehéz éjszakád volt? – gúnyolódtam. Szelénára kacsintottam, de ő a homlokát
ráncolta zavarában.
– Mi történt veled? – kérdezte, ahogy Lance-re nézett, és a hangjában nyoma sem volt
iróniának.
Most már én is zavartan figyeltem. Jobban megvizsgáltam Lance-t, és rájöttem, hogy
rosszul gondoltam a dolgot. A puffadás és a sötét karikák túlzottan élénkek, hogy csak egy
álmatlan éjszaka legyen az okuk. Inkább olyan volt, mint akit megvertek. Tudtam, hogy
Szeléna néha tüzes, de nem gondoltam, hogy olyasmit művelne, amitől a szerelme tárgya
másnap úgy fest, mint aki egy részeg gorillával került összetűzésbe.
Pfuj. pfuj!
Lance nem válaszolt, csak megdörgölte a szemét az öklével, amitől még pirosabb és
puffadtabb lett, mint előtte.
– Eli-t nem láttad? – kérdezte végül egyenesen tőlem.
Megráztam a fejem.
– Az irodalomóra óta nem. Beküldték az igazgatónőhöz.
Lance a menzát kémlelte.
– És még nem jött vissza?
Szelénával egymásra néztünk. Lance tényleg nincs képben. Ha az Akkordéi sima
közönséges iskola volna, arra gondoltam volna, hogy ki van ütve vagy ilyesmi.
– Nem hallottad? – kérdezte Szeléna.
Lance átvetette az egyik lábát a szemközti pádon, bevágta a térdét az asztalba, aztán
nyögve hátraesett.
Egy pillanatig csak néztem, és döbbenten vettem észre, hogy aggódom érte. Még soha
nem láttam ilyen szétesettnek és ügyetlennek.
– Mit? – kérdezte, és a térdét dörzsölte.
Szeléna előadta Eli varázslásának történetét.
– Aha – mondta Lance a végén.
Szeléna áthajolt az asztalon, és megütögette a feje tetejét.
– Hé!
Lance összehúzta a szemét, és a kezét a szemöldöke elé emelte.
– Mi van veled? – kérdezte Szeléna.
Lance-nek elnyílt a szája, de nem jött ki rajta hang. Mintha az agyának abban a kis
szeletében, amit különben használt, rövidzárlat állt volna be. Becsukta a száját, újra
megdögönyözte a szemét, és haragosan nézett ránk, amitől legalább jobban hasonlított
önmagára, mint eddig.
– Velem semmi. Ezt a cédulát találtam, és meg akartam mutatni Eli-nak.
Benyújt a nadrágzsebébe, és előhúzott egy összehajtott papírt.
– Elég fontosnak tűnik.
Szelénával egyszerre markoltunk rá, de ő volt a gyorsabb, kitépte a lapot Lance
kezéből. Aztán az asztalra terítette, kinyitotta, és egy géppel írt üzenetet láttunk meg, amit
az „Álomcsapatnak” címeztek. A szemem azonnal elolvasta, de az agyamnak idő kellett,
hogy felfogjam a jelentését:

 Találkozzunk a könyvtári alagút falmélyedésében.
10:00-kor. Egy eset miatt.
Élet-halál kérdése.

– Ezt mikor találtad? – kérdeztem, és a torkomat összeszorította a félelem. Az idő és a

helyszín alapján nem lehet véletlen.
– Hát… – Lance elbizonytalanodott. – Ma reggel.
Szeléna összehúzta a szemét.
– Biztos?
Lance megvakarta az állát, mintha a kérdés nagy elmerülést igényelne. Az ujjai hegyét
ragacsos feketeség borította.
– Azt hiszem, bár mintha tegnap este is láttam volna, de akkor azt hittem, álmodtam.
Fura, de tegnap vacsora óta valahogy minden összefolyik.
– Hát, ez azért több mint fura – mondtam.
Szeléna intett Lance-nek.
– Hadd nézzem a nyakláncodat.
– Minek?
– Csak hadd nézzem! – csattant fel. Szeléna normálisan nem ilyen udvariatlan az
emberekkel, de Lance kivétel, ez már a furcsa gyűlöllek-szeretlek dolog része.
Lance komoran engedelmeskedett, kihúzta a vastag ezüstláncot az inge gallérja alól.
– Most boldog vagy? – kérdezte.
– Veled soha – felelte Szeléna. – Vedd le, és tedd az asztalra.
Lance morrant egyet, de engedelmeskedett. Lecsatolta a láncot, és odaejtette Szeléna
elé.
Szeléna nem vette föl, hanem a tenyerét tartotta fölé. Aztán behunyta a szemét, és
zümmögni kezdett. A bőröm bizsergett a szirénmágia ismerős, kellemes érzésétől. A lánc
és a hozzá tartozó kerek, lapos amulett ragyogni kezdett. Először élénksárga fénnyel, de
aztán kis fekete indák is áttűntek rajta, mint a vérfolt a tiszta gézen.
Megnéztem az amulettet, először valami katolikus szent medáljának hittem, de aztán
rájöttem, hogy a Joker van belevésve, Lance hőse a popkultúrából. Rávillantottam egy
tök-hülye-vagy nézést, de nem ért semmit, mert nem rám nézett. A tekintetét arra a joker
kártyára függesztette, amit előre-hátra pörgetett a kezében. A viharvert kinézetéből ítélve
újra lett volna szüksége. Az egyik sarkából hiányzott egy darab.
Szeléna felé fordultam, aki már nem zümmögött, elhúzta a kezét is. A nyakláncról
eltűnt a ragyogás.
Lance visszadugta a kártyát a zsebébe, és a szokásos felvágására jobban emlékeztető
hangon azt kérdezte:
– Na, kis Sherlock, mit találtál?
Szeléna nem válaszolt rögtön. Fölvette a cédulát, és áthúzta fölötte a hüvelykujját.
Félig-meddig arra számítottam, hogy megint zümmögni fog, de nem. Végül azt mondta:
– Szerintem megátkoztak. – Kicsit elbizonytalanodott, a szájába harapott. – Legalábbis
valami kellemetlen varázslat maradt a nyakláncodon. Ez talizmán, igaz? És soha nem
veszed le.
Lance bólintott, és a tekintetét a Joker amulettre szegezte, mint aki új, komor színben
látja.
Megérintettem Szeléna karját.
– Miből tudod megállapítani?
Rám emelte a szemét, az íriszében megdöbbentő ibolyaszín csillogott.
– Nyomozóbűbáj, most tanuljuk a susmániaórán. Épp a szirén önvédelemnél tartunk.
Elvileg megmutatja bármilyen varázslat jelenlétét egy tárgyon, hogy megtudjuk,
biztonságos-e megérinteni. – Elhúzta a száját. – Azt hiszem, régen sok boszorkányfajta és
néhány közönséges is a rabszolgájává tette a sziréneket a varázsnyakláncokkal meg
karkötőkkel meg hasonlókkal. Elég ocsmány dolog.
– Az tuti – mondtam.
A gondolataim visszasodródtak a Sasharaszttal és Lady Elaine-nel folytatott
beszélgetésre, ahol a fajták közti nyugtalanságról esett szó. Volt egy olyan érzésem, hogy
Szeléna nem azért tanulja épp most a szirén önvédelmet, mert a tananyag előírja.
Lance felkapta a láncot, és föltette.
– Szóval szerinted valaki megátkozott?
– Igen – mondta Szeléna –, bár még nem megy igazán jól a bűbáj. De az a bűbáj, amit
találtam rajta, csak lenyomat, nem aktív. És az világos, hogy valami történt veled. A
kérdés csak az, hogy ki akarna neked bajt okozni.
– Khm, bárki, akivel találkozik – poénkodtam.
– Haha – felelte Lance, és a halántékát dörzsölte.
Szeléna a homlokát ráncolta.
– Kivel találkoztál utoljára, amennyire emlékszel?
– Nyilván Eli-jal. Ki mással? Ő a szobatársam.
 Megdörzsöltem a karom, mert hirtelen kirázott a hideg a véletlen egybeeséstől. Lehet,
hogy Eli is látta a cédulát? Ha igen, volt rá oka, hogy lemenjen a falmélyedéshez.
Szeléna még akart volna valamit kérdezni Lance-től, de valaki a távolból épp a nevét
kiáltotta. Lance fölállt, de a tekintete még Szelénán időzött.
– Akkor szia! – Azzal megfordult és elment.
Szeléna nyögésszerű hangot hallatott, bár túlzottan feminin és bájos volt, hogy ezt a
címkét megérdemelje.
– Tipikus. – Aztán újra a cédulára függesztette a tekintetét. – Ezek szerint valaki meg
akar minket bízni egy üggyel. De ki?
– Van egy elég jó tippem – mondtam, és kicsit meglepett, hogy Szeléna nem jutott
magától ugyanerre a következtetésre. Bár nem részleteztem neki túlzottan, hol is találták
meg Britney-t.
Felhúzta a szemöldökét.
– Ki?
– Britney Shell. A könyvtári alagút falmélyedésében támadták meg, és ha feltesszük,
hogy a levél tegnap érkezett, akkor az időzítés is megfelel.
Szeléna arcára gondterhelt kifejezés ült ki, én is elhallgattam. Végighúzta az ujját a
rózsaszín hegen, ami a hajától az álláig húzódott oldalt az arcán. Tudtam, hogy ez a
mozdulat egy friss, ideges szokás.
Tudtam, hogy ugyanúgy összeköti az egyik pontot a másikkal, mint én. Két embert
átkoztak meg ugyanazon az estén, az egyik a kórházban fekszik, és nincs eszméletén, a
másiknak megmagyarázhatatlan emlékezetkiesése van.
– Még mindig teljesen biztos vagy benne, hogy Eli-nak semmi köze a dologhoz? –
kérdeztem, bár utáltam, hogy ilyesmire gyanakszom. Szerettem volna hinni a teljes
ártatlanságában, de Paul emléke folyton kísértett. Márpedig ez a mágusvilág, ahol bármi
lehetséges. Lehet, hogy megbűvölték, de lehet, hogy nem is Eli az, hanem egy alakváltó.
Akárhogy is, valahogy a végére kell járnom.
Szeléna ujja megnyugodott az arcán. Elgondolkodva bámult rám vissza. De nem
válaszolt. Nem volt erre válasz.
 8
Vezető
MIKOR AZNAP ESTE ELINDULTAM az Eli-jal közös álomfalásra, jobban rettegtem tőle, mint
hónapok óta bármikor. Az iskolában egész nap nem láttam, de vacsora után pár órával
küldött egy e-mailt, hogy végre visszajött.
Tudnál ma korábban jönni? – írta. – Sok mindenről kéne beszélnünk.
Mindig is értett hozzá, hogy ne bonyolítsa agyon a dolgokat.
A rövidebb úton vágtam át a parkon. Az eső végre elállt, de a levegő nyirkos és hűvös
maradt. Az Akkordéi középkori hatású kampuszát alkotó fekete kőépületek lejtős tetőinek,
boltíveinek és mellvédjeinek nedves felületén megcsillant a hold halvány fénye.
Mire a Flint Házba értem, a cipőm átázott, a hajam pedig úgy festett, mintha
kétszeresére tupírozták volna. Miközben Eli emeletére kapaszkodtam a lépcsőn,
igyekeztem nem nagyon cuppogni minden lépéssel. Mikor beléptem a Lance-szel közös
hálótermükbe, a nappali rész üres volt. Körülkémleltem, meglepett, hogy Eli nincs ott.
Megköszörültem a torkom.
– Hahó, valaki?
Eli belépett a hálórész és a nappali közötti vékony térelválasztó ajtaján. Nem volt rajta
póló. Nem tehettem róla, tátott szájjal bámultam. De nemcsak hogy póló nem volt rajta,
hanem meztelen felsőteste még nedves is volt. A vízcseppek megcsillantak az izmoktól
duzzadó mellkasán, ami annak ellenére is teljesen tökéletes, hogy három heg fut rajta
végig a válláról a bordákig. A hegek, akárcsak Szeléna arcán, még újak és rózsaszínek
voltak, a sebeket mindketten a Velővel vívott csatánkban szerezték. Eli mellkasa
baloldalán megbújt a fekete skorpiótetoválás.
Kényszerítettem magam, hogy följebb nézzek, a melegségnek, ami átjárt, semmi köze
nem volt ahhoz, hogy siettem idefelé. Eli fekete haja fura szögekben állt fel, vizes volt és
pokolian szexi. Szerettem volna beletúrni az ujjaimmal.
Végül az arcára függesztettem a tekintetem. Eli is megdermedt, és engem figyelt, ahogy
őt figyelem. Valami vibrált köztünk a levegőben. Az érzékeimet annak az egyetlen édes,
bizsergető csóknak az emléke árasztotta el, mintha csak most történt volna, nem hetekkel
korábban.
Eli szája lassú, pajkos mosolyra nyílt, és az intenzív érzés megtört. Kifújtam a levegőt,
amit bent tartottam, és éreztem, hogy a testem ellazul. A játékos Eli-jal százszor jobban
tudtam bánni, mint az előbbi parázslóan komollyal – Eli-nak az a változata megrémisztett.
Kizárólag jó értelemben.
– Bocs! – mondta. – Muszáj volt gyorsan lezuhanyoznom. Kicsit oroszlánszagom lett.
 A szag szóra mélyet szippantottam a levegőből, és azonnal megbántam, mert a
gondolataim azonnal elszálltak a teste szappanos, férfias illatától. Senkinek nem lenne
szabad ilyen illatot árasztania.
Behunytam a szemem, megráztam a fejem, és az agyamat koncentrálásra bírtam.
– Miért vártál ilyen sokáig a zuhannyal? – kérdeztem, mikor az önkontroll közelébe
kerültem. Kinyitottam a szemem, és újra rá mertem nézni. Rossz időzítésnek bizonyult,
mert Eli épp a karját dugta a pólójába, amit aztán áthúzott a fején. A karjában és a
mellében nyugtalanítóan domborodtak az izmok, minden feszült és ugrált.
Mikor a fejét kidugta a póló nyakán, megint rajtakapott, hogy bámulom. Lesütöttem a
szemem, nem néztem csillogó, mindent tudó szemébe, viszont tetőtől talpig elpirultam.
– Nem akartam olyan sokáig várni – mondta Eli. – De ezer dolgom volt, mikor
visszajöttem, és egyszerűen nem volt időm.
Megfordult, és leült szemben a kanapéra.
– Mindegy. Nem olyan nagy ügy, igaz? Mármint nem látom, hogy annyira aggódnál.
Bár tudtam, hogy csak bosszant, azért dühös lettem. Hosszú hónapok teltek el sokat
sejtető nézésekkel és bizonytalan érintésekkel, míg azt próbáltuk körültáncolni, mi is
történt, és mi ez a valami kettőnk közt.
– Nem, akkor már inkább – mondtam, közben a kezem a zsebembe dugtam, és
előhúztam Britney levelét – emiatt aggódom.
A kanapéhoz léptem, és Eli irányába hajítottam a papírt. De nem sikerült olyan szépen,
mint ahogy terveztem, mert a könnyű lap csak lebegett felé, nem zuhanórepüléssel támadt
rá. Mivel bosszantott az ügyetlenségem, hogy nem sikerül drámai hatást elérni,
tudatmágiával egy kicsit löktem rajta. Ezúttal viszont arcba találta Eli-t. Khm…
– Auúú! – Eli elkapta a levelet, és rondán nézett rám. – A célzást még gyakorolnod kell.
– A reflexeidet még gyakorlatoztatnod kell.
Eli rám bámult, az arckifejezése a veszélyeshez közelített, akár egy párduc, amint egy
jó kis üldözésen tűnődik. Aztán megvonta a vállát, megnézte a lapot, kinyitotta.
– Mi ez? – Átfutotta a szövegét, aztán visszahajtotta, és elolvasta a címzést:
Álomcsapat. A tekintetét rám emelte, zavartan eltátotta a száját.
– Ezt hol szerezted?
Összerezzentem a szóválasztásától. Én tiszta, teljes tagadásra számítottam, nem egy
kétértelmű válaszra.
– Nem tudom. Talán majd te elárulod.
Kétségbeesésemre Eli elmosolyodott.
 – Most miért haragszol rám? Ne érts félre, nekem tetszik, de…
Megint elpirultam, utáltam, hogy ilyen gyorsan levesz a lábamról.
– Nem haragszom. Aggódom. Elég biztos vagyok benne, hogy az üzenetet Britney írta.
Lance adta át ebédnél, de azt mondja, itt találta a hálótermetekben. Csak nem emlékszik,
mikor. A memóriája össze van kavarodva, mert valaki tegnap este megátkozta. De akit
szerinte utoljára látott, az te voltál.
Eli arcáról eltűnt a játékosság.
– Mire célzol?
Összefontam a karom a mellemen, és hátrébb léptem, a kanapéval szemközti asztalnak
támaszkodtam. Biztosra kellett mennem, akár paranoiás vagyok, akár nem.
– Hol voltál tegnap este tíz és fél tizenkettő közt?
Eli felhúzta a szemöldökét.
– Ez nem komoly, ugye?
De, bólogattam.
Eli fölállt, tett felém két lépést, olyan közel jött, hogy hátra kellett húznom a fejemet,
hogy a szemébe tudjak nézni.
– Itt voltam. Ebben a hálóteremben. És mi a frászért bánsz velem úgy, mintha én volnék
P…
Elhallgatott, de tudtam, hogy mit akar mondani. Mintha én volnék Paul.
Nyeltem egyet, hirtelen elöntött a kétely. Eli haragja hullámokban tört fel. Miért
gyanúsítom ilyen gyorsan? Ilyen tapintatlanul? Az ajkamba haraptam, utáltam, hogy így
megőrjít. Vagy csak amúgy is kezdtem megőrülni.
A levegőt lassan, a fogam közt szűrve fújtam ki.
– Britney álmában is ott voltál.
Eli oldalt döntötte a fejét, és a homlokát ráncolta.
– Micsoda?
Kisöpörtem az arcomból a vörös tincseket.
– Ez az igazság. Láttalak, ahogy a pálcáddal rátámadsz, mikor próbált elszökni.
– Hadd tisztázzak valamit! – Eli pár lépést hátrált tőlem. – Úgy képzeled, hogy előbb
megátkoztam Lance-t, aztán lerohantam a könyvtár alatti falmélyedésbe, megátkoztam
Britney-t, és aztán olyan hülye voltam, hogy egy ilyen bizonyítékot elöl hagyjak.
Meglebegtette a levelet.
 Hunyorogtam. Így kimondva tényleg abszurdnak tűnt, és Eli-tól teljesen idegennek. De
most már nem vonulhattam vissza.
– Valahogy úgy.
– Ó, és akkor biztos az indítékát is tudod, hogy miért támadtam rá, ugye?
– Nem, de eddig sosem tudtál varázsolni, most meg… – elhallgattam, a gyanakvásom
rohamosan szállt el.
Eli kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán becsukta. Visszafojtott lélegzettel vártam,
hogy kirobbanjon, vagy ami rosszabb, átalakuljon valami vadidegenné, ahogy Paul is
átalakult a szemem láttára gondoskodó barátból árulóvá.
Eli végül a foga közt szűrve azt mondta:
– Semmi közöm ahhoz, ami Britney-vel meg Lance-szel történt. Soha nem láttam ezt a
cédulát, és ma délelőttig, az irodalomóráig soha nem tudtam varázsolni. – Elhallgatott,
szaggatottan vette a levegőt. – És nem tudom elhinni, hogy egy pillanatig is azt gondold,
hogy én tehettem. Az álmok nem valóságosak, Porka. Te is tudod. Csak az én álmaimnak
van jelentésük. Amikben együtt járunk.
A bűntudat újabb hulláma csapott át a fejem felett, és a nyomában jött a megbánás.
Igaza van. Én tévedtem. Még rosszabb, hogy láttam, tényleg jól megbántottam. A
feszültség mélyebbre ment benne, mint a harag.
– Ne haragudj! – Behunytam a szemem, összecsíptem az orrnyergem, mert nem bírtam
a tekintete súlyát. – Csak annyi minden történt. És többnek látszott véletlen egybeesésnél.
Meg biztos kicsit paranoiás vagyok.
Leejtettem a kezem, és visszanéztem Eli-ra, reméltem, hogy hisz nekem.
Összeszorította a fogát. Az állkapcsában lüktetett egy izom.
– Ha számít valamit, nem szóltam róla Lady Elaine-nek, hogy láttalak.
Eli csípőre tette a kezét.
– Igen? És vajon miért nem?
– Hogy védjelek, és talán mert a lelkem mélyén tudtam, hogy semmi közöd az
egészhez. És tényleg ne haragudj! Azt hiszem, nehezemre esik a bizalom mostanság.
Ez a mondat csak úgy kicsúszott a számon, legalábbis elsőre. De ahogy kimondtam,
éreztem benne az igazságot. Hónapok óta tagadom, de tényleg nehezemre esik bárkiben
megbízni. És aludni. És bármi normálisát csinálni. Minden idegenben állandóan Velő arcát
láttam. Folyton eszembe jutott, mennyire fájt, mikor megtudtam az igazságot Paulról.
Eli arcán valamit lazult a keménység, közelebb lépett hozzám, hogy szűnjön a távolság
köztünk. Megszorította a vállamat, a keze melegét a pólómon át is éreztem.
 – Rendben. Megértem, hogy nehezedre esik a bizalom. De én nem vagyok olyan, mint
ő. Egyáltalán.
Bólintottam, nem tudtam megszólalni. Olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét.
Semmi mást nem szerettem volna, mint hozzásimulni, és megszüntetni a maradék
távolságot a szája és a szám közt. A feje pár centit oldalra dőlt, az ujjai a vállamat
masszírozták.
Aztán elfordult tőlem, és leült a kanapéra. Mély, szaggatott lélegzetet vettem, a fejem
kóválygott, az egész testem lángolt.
Eli kicsit helyezkedett a kanapén, aztán még egyszer visszatért a levélre. Megköszörülte
a torkát.
– Arra talán jó lesz, hogy segítsen megtudnunk, pontosan mi is történt. Lance-szel egész
nap nem beszéltem, de reggel az lesz az első dolgom.
– Az jó ötlet – mondtam kifulladva. Egy új eset legalább javít Eli kedvén. – Ja, és az
álmodat elvileg Britney támadására kell fókuszálnom. Lady Elaine szerint köze lehet Velő
követőihez.
– Jogos.
Eli zsebre vágta a cédulát.
Felmerült bennem, hogy az egészet elmondom neki, de aztán úgy döntöttem, mégsem.
Egyrészt Lady Elaine meg a seriff megesketett a titoktartásra. Másrészt, ha ezt elmondom,
akkor óhatatlanul Paul-ról is beszélnem kell. Nem kellett nagy zseninek lenni, hogy
kitaláljam, egy ilyen közlés ebben a pillanatban nem menne át olyan jól. Úgy vettem
észre, Eli még nem hallotta, hogy Pault kiengedték: akkor azonnal mondott volna róla
valamit.
Kihúztam a széket az íróasztal alól, és leültem.
– Na akkor mesélj a lionhalmi utadról.
Eli felhúzta a fél szemöldökét.
– Honnan tudod, hogy ott voltam?
– Hát…
A francba! Kutatni kezdtem valami magyarázat után, és úgy éreztem, a részigazság
jobb, mint a hazugság.
– Ma belefutottam Sasharaszt seriffbe a kampuszon. Ő mondta.
– Mit keresett a kampuszon?
Előrehajoltam, csak most jutott eszembe.
– Oliver Corkot hallgatta ki. Azt hiszem, ő látta Britney-t utoljára a támadás előtt.
Valami gyűlésen vettek részt, egy Terra Törzs nevű csoportban. Azt hiszem, ez valami
diákszervezet, de nem vagyok benne biztos. Te hallottál róla?
Eli megrázta a fejét. Fölállt, és az asztalhoz lépett, lehajolt hozzám, mert a fiókból egy
tollat vett elő. Nem tehettem róla. Újra mélyre szívtam a tiszta illatát. Kemény válla a
karomhoz súrlódott, és azt vettem észre, hogy dőlni kezdek felé. De elhúzódott, és az
asztal fölött beírta a Terra Törzs nevet a kis jegyzetfüzetébe, amit az Álomcsapat
megalakulása után kezdett a farzsebében hordani.
– Ezt később megvizsgálom – mondta, és visszaült a kanapéra. Ásított. – Szóval a
fővárosi utam elég érdekes volt. Néhányan kikérdeztek, hogy mi történt, aztán pár órán át
laboratóriumi patkányt játszottam egy csapat mágusfajta tudós előtt. – Elfintorodott.
Vagy inkább mániákus tudósok előtt.
Elképzeltem, ahogy egy csapat varázsló tűhegyes pálcákkal böködi és noszogatja, és
majdnem kirázott a hideg.
– És mire jutottak?
Eli a hajába túrt, nyugodt, laza arckifejezése meghazudtolta a hirtelen izgalmat, amit
megéreztem benne.
– Úgy gondolják, Vezető vagyok.
– Mint például buszvezető?
Megjelent előttem Eli kék-fehér csíkos munkaruhában, és vigyorogni kezdtem.
– Ez nem vicc. – Eli összefonta a karját. – Elég szuper tulajdonképpen.
Széles mosoly terült szét az arcán, az izgalma nem volt hajlandó egy pillanat alatt
elmúlni.
– Elég ritka dolog, az Akarat előtt láttak utoljára ilyesmit, mindenesetre a Vezető olyan
közönséges, aki képes egy bizonyos feltöltött erőforrásból kivezetni a varázserőt.
Oldalt döntöttem a fejem, és átgondoltam.
– Ez mit jelent? A feltöltött erőforrás.
Eli megvonta a vállát.
– Szerintem minden mágikus tárgy az. Valahogy így értettem: a varázspálcáknak és –
vesszőknek van egy mágikus magjuk, olyasmi, mint egy ceruzaelem. Tudod, a
boszorkányféléknek szükségük van valami tárgyra, hogy koncentrálják a varázserejüket.
Bólintottam, és elképzeltem a kedvenc analógiámat erre a jelenségre: a
boszorkányfajták varázsereje a számítógép, és a mágikus tárgy az egér és a billentyűzet.
– Szóval a mágikus mag végzi a koncentrálást – folytatta Eli. – A varázserejük a
magból száll ki, de nem igazán használják. Viszont a Vezetők a magon belülről vezetik ki
a varázserőt. Korlátozottabb erőforrás, de azért mágia. Kisebb bűbájokra mindenesetre
elég.
Az agyamban újrajátszottam az irodalomórai jelenetet. A fligere-bűbáj nem túl
bonyolult, de amilyen erővel Miss Nortonra sújtott, nem voltam benne biztos, hogy
kisebbnek nevezném-e. Ráadásul Eli-nak ez volt az első kísérlete.
– Más szóval – folytatta – most már tudok varázsolni.
Ránéztem, és meglepődtem a derűs, karácsony-reggeli-gyerek hangján. Őszintén
vigyorgott, az előbbi vitánkat teljesen elfelejtette.
– Holnap valamikor választhatok pálcát.
Végre felfogtam, mennyire valóságos, amit mond. Eli Booker, az Akkordéi egyetlen
közönséges diákja mostantól tud varázsolni. A hír igazi boldogságától elszállt minden
aggodalmam, hogy mit keresett Eli Britney álmában. Most már nem kell kívülállónak
lennie. Nem kell a partvonalról néznie a játékot, és csak a varázslás elméletét tanulnia
anélkül, hogy maga is gyakorolná. Most már a részese lesz.
Rávillantottam egy ragyogó mosolyt.
– Gratulálok! Úgy örülök a sikerednek!
– Kösz! – Eli hátradőlt, a kezét a feje alá tette. – Azt hiszem, már emiatt tök érdemes
volt megtörni az Akaratot.
Összehúztam a szemöldököm.
– Szóval az Akarat akadályozta meg, hogy a Vezetők varázsoljanak, ugyanúgy, mint a
félfajták esetén?
Paul leginkább emiatt vált Velő követőjévé. Félfajta volt, és születésekor elvágták a
varázserejétől, csak mert a Mágusok Szenátusa meg akarta gátolni, hogy a fajták
keveredjenek. De ennek vége.
Eli az ölébe ejtette a kezét.
– Úgy tűnik.
– És megmondták, miért?
Kérdeztem, de senki nem válaszolt.
– Hm… beidéztem, amit Velő mondott, hogy a félfajtákat miért blokkolták: a Mágusok
féltek tőlük, mert olyan erősek voltak. Vajon a Vehetőkkel is ez a helyzet?
Eli az órájára pillantott, de még mindig dúlt benne az izgalom.
Viszont azt nem tudom, hogy fogok elaludni az álomjárásaink előtt, ha az Akarat nem
segít.
 Elnevettem magam.
– Nem hibáztatlak.
– De komolyan. – Újabb hatalmas vigyor vágta félbe az arcát. – Nem tudsz valami jó
altató bűbájt?
Megráztam a fejem.
– Nem. De rád úgyse hatna.
– Igaz. Ami jó is, különben sosem tudtuk volna legyőzni Velőt.
Mosolyogtam, komor elégedettséggel idéztem fel azt a pillanatot, amikor az Eli-ra
vetett bűbájom lepattant róla, és Velőt találta el. Egészen kivételes pillanat volt, és csak
azért működött, mert Eli mint az én álomjáró párom, immunis a varázserőmre.
Oldalt fordult, a fejét a kanapé karfájára fektette, és hosszú, sovány testével elnyúlt, a
lábát meg a peremén lógatta le.
– Azt hiszem, marad a hagyományos módszer.
Bólintottam, de nem szóltam semmit, mert a gyomorszájamat valami kellemetlen érzés
szorította össze. Az előbb őszintén örültem a boldogságának, de most egy kis aggodalom
szivárgott belém. A mágia meg tudja változtatni az embereket. Mi történt például Paullal
is. A varázserő elnyerésének reménye magában elég volt, hogy egy rendes srácból olyanná
váljon, aki kész hazudni, csalni és gyilkolni, ha elérheti, amit akar.
Eli-t is meg fogja változtatni a varázserő. Ez elkerülhetetlen.
És miközben figyeltem, ahogy elalszik, és a lélegzete lassul, a mellkasa emelkedik és
süllyed, reméltem, hogy nem változtatja meg túlságosan. Vagy legalábbis nem rossz
irányba.
 9
Közös álmok
ELI OLYAN HÚSZ PERC MÚLVA VÉGRE. Nem volt szükségem a lassuló légzésére, hogy tudjam.
Ahogy álmodni kezdett, megéreztem a kiáradó fiktusz szagát, és csontig ható vágy járt át
iránta.
Fölálltam, odamentem a kanapéhoz, és amilyen finoman tudtam, felkapaszkodtam Eli-
ra. Nem attól féltem, hogy fölébred, inkább hiperérzékeny lettem, hogy a testem érintkezik
az ő testével. A vonzalmam sokkal bonyolultabbá tette ezt az egész álomjárás ügyet. Már
rég felmerült bennem, hogy Eli emiatt az álomjáró kapcsolat miatt nem emlegeti a csókot,
és ezért nem tesz egyetlen további lépést sem. Én határozottan emiatt nem hoztam szóba.
Sóhajtottam, átvetettem a lábam a mellkasán, és leültem. Aztán az ujjam hegyével
megérintettem a homlokát, és éreztem az ismerős, száguldó zuhanást, ahogy a tudatom
elhagyta a testem, és belépett Eli álomvilágába.
Élénk színek örvénylettek és táncoltak körülöttem, élők és hiperrealisták. Voltak olyan
színek, amelyeknek nevük sincs, mert túlszárnyalják a képzeletet. Eli álma annyival
édesebb volt Britney-énél, a fiktusza annyival kielégítőbb! Olyan rég nem volt senki
mással álomfalásom, hogy nem is vettem észre, mennyire hozzászoktam Eli-hoz.
Színtiszta függés. Miközben alakult körülöttem az álom világa, egy pillanatra teljes
békében és biztonságban éreztem magam: a sok aggodalom, amit Paul, Velő és Britney
okozott, távoli emlék maradt.
De a jó érzés szétfoszlott, amint felmértem a környezetet. Mintha valami középkori
kínzókamrába érkeztem volna. A közelben furcsa fémeszközök sorakoztak fapolcokon, és
a falakból további szerszámok lógtak, köztük több béklyó is. A kör alakú terem közepében
egy háromszögletű kőasztal állt, amit különféle drágakövekkel raktak be, és misztikus
jeleket véstek rá. Eli az asztalon feküdt, és aludt vagy eszméletlen volt. Nem volt rajta
póló. Most sem. Remek, még több elterelő jel.
De legalább nem ő volt az egyetlen ember. Három másik alak állt az asztal körül, két
férfi és egy nő, mind hosszú, világoskék ruhában. Az egyik férfi egy mappát tartott, a
másik egy sztetoszkópot. A nőnek egy varázspálca volt a kezében, és Eli előtt lengette.
A mappán és a sztetoszkópon eltűnődtem, és körbefordultam, hogy jobban lássam a
környezetet. Ez a hely mégsem kínzókamra. Hanem tudományos labor. A márványfalak
megtévesztettek, de a polcokon csupa olyan eszköz sorakozott, amit mi is naponta
használunk az alkímiaórán – üvegserlegek, kémcsövek, gyógynövényekkel és mágikus
hozzávalókkal teli tégelyek, sőt mikroszkópok.
Kicsit megnyugodtam, közelebb léptem az asztalhoz, és megkerültem a három alakot.
– Hé, Eli, ébresztő!
 Eli szemhéja felrebbent, és elsőre zavartan nézett rám. Aztán elmosolyodott és felült,
közben újabb szögből mutatta meg izmokkal borított hátát. Átlendítette a lábát az asztalon,
és körülkémlelt.
– Hűha! – mondta. – Nem hiszem el, hogy erről a helyről álmodom. Azt hittem, elegem
lett belőle.
Hátrébb léptem, hogy elég távolság legyen köztünk.
– Ez volt az, ahol azt a sok kísérletet csinálták veled?
– Aha.
Eli leugrott az asztalról, és átfurakodott a tudósok közt, akik nem vettek tudomást a
létezéséről. Megvizsgálta a termet.
– Vagy nagyjából.
Nem kérdeztem, miben különbözik tőle. Most, hogy tudtam, milyen hely ez, nem
nagyon érdekelt.
Összecsaptam a kezem.
– Készen állsz?
– Ja. Vigyél a tett színhelyére.
Nem törődtem a fontoskodási együtthatóval, hanem behunytam a szemem, és a
könyvtári alagút falbemélyedésére koncentráltam. Előhívtam a valódi helyről és a Britney
álmában látott változatáról való emlékeimet. Egy ideig semmi sem történt. Még mindig a
tudósok duruzsolását hallottam a hátunk mögül. Erősebben koncentráltam, hogy a
képzelőerőm határozza meg a helyszínt.
Végre éreztem, hogy az álomvilág válaszol, és arra nyitottam a szemem, hogy valami
szürke köd vesz körül minket Eli-jal. Aztán a köd minden figyelmeztetés nélkül eltűnt, és
a világ a helyére zökkent. Olyan durván történt, hogy előretántorodtam, épp csak meg
tudtam őrizni az egyensúlyom. Kiegyenesedtem, és körülnéztem. Rémítő szédüléssel
tudatosult bennem, hogy nem az alagutakba érkeztünk.
Az én álmomban voltunk. A rémálmomban.
Megint annak a magas toronynak a tetején álltam, az ég fekete takarója olyan közel volt
a fejem fölött, hogy akár meg is érinthettem volna. A testemet kegyetlen szél taszigálta,
hogy eltávolodjak a torony közepén álló kőtalapzattól. Ahogy a szemem meglátta a
talapzatot, az agyamat elhagyta minden értelem, mert mindennél erősebb kényszert
éreztem, hogy elolvassam azokat a betűket. Előrelendültem, a súlyomat és az akaraterőmet
a szél ellen fordítottam. Válaszul felsüvített, erősebben fújt, meg akart állítani.
Térdre hullottam, és centinként araszoltam előre. Valahonnan, nagyon messziről
meghallottam Eli kiabálását.
 – Porka! Mit csinálsz? Hol vagyunk?
Felpillantottam, épp csak hogy lássam, egyáltalán nincs messze, hanem fölöttem áll, és
abszolút nem hat rá a szél, sem a talapzat felszínébe vésett, elrejtett betűk.
Próbáltam válaszolni, de nem ment. A beszéd túl nagy erőfeszítés lett volna, az erőmre
viszont a talapzat eléréséhez volt szükség.
Tébolyító lassúsággal közelítettem. Eli hangja, az értelmetlen kérdései és aggodalmai
csak tompán zümmögtek a fülemben, a zajt alig lehetett megkülönböztetni a szél sírásától.
– Most komolyan, Porka, megijesztesz. Mi folyik itt? Miért nem változtatod meg az
álmot?
A kezem a talapzat felé nyújtottam, a szemem a betűk elmosódott képére meredt.
Végighúztam rajtuk a mutatóujjamat, megint próbáltam Braille-írásként kiolvasni. Az
elsőt majdnem sikerült is.
– De tényleg, Porka, mondj már valamit! Mondj valamit, különben kirúglak az álomból,
esküszöm!
A figyelmeztetése elhatolt az agyamig. Nem hagyhattam, hogy evakuáljon. Amíg nem
látom a betűket, soha.
– El kell ezt olvasnom – mondom zihálva.
– Micsodát? – Eli leguggolt mellém. Elhúzódtam tőle, féltem, hogy véletlenül megérint.
– A betűket! – A talapzat felé másztam, a körmeim hamarosan tövig koptak Tovább
erőlködtem, már tébolyultan, nem érdekelt, hogy vércsíkok maradnak a kövön, ahogy az
ujjam begyéről súrlódik a hús.
– Hagyd abba, Porka! Azonnal hagyd abba!
Eli fölállt, és ott tornyosult fölöttem.
– Hozzám ne érj! – sziszegtem, és valami távoli síkon még az őrületet is hallottam a
hangomban. Igazából meg is rémített, de ahhoz nem eléggé, hogy megtörjem a talapzat
bűbáját.
– Ha nem hagyod abba, hozzád fogok érni.
A szemem sarkából láttam, hogy Eli ökölbe szorítja a kezét.
– A francba, Porka, mi van veled?
Megráztam a fejem, közben már a tenyeremet használtam. Szinte láttam. Egy egyenes
vonal és fölötte egy görbe, P, de valahogy mégsem. Talán B vagy R. P vagy B vagy R vagy
P vagy B vagy R De melyik? Eli fölém hajolt, és éreztem, hogy a keze az eszelősen
tapogatózó karom felé nyúl.
– Ne! – sikítottam.
 Bumm!
Valami eltalálta a tornyot, erősen inogni kezdett, mintha földrengés lenne.
Eli hátratántorodott, én meg előreestem, a talapzatnak, a homlokomat bevertem a kőbe.
Kábán toltam magam hátra, térdre, mert a torony újra megrázkódott.
– Mi a fene van?
Eli megfordult, a torony pereme felé futott, és kikémlelt az éjszakai égre.
Csak ahogy feltápászkodtam, akkor vettem észre, hogy az ég nem is sötét, mint mikor
megérkeztünk, hanem hirtelen fényes lett, mintha egy láthatatlan nap sütne. E
természetellenes fény végre megtörte a talapzat hatalmát. A tagjaim ugyanúgy inogtak,
mint a torony, de én is a pereméhez siettem, látni akartam, mi történt.
Lenéztem a ritkás erdőre, amit hatalmas, ősi fák alkottak, némelyik majdnem olyan
magas, mint a torony maga. Megtaláltam azt is, mi okozza a remegést, mert egy óriási
tűzgömb lövellt fel a talajról, és eltalálta az egyik fát. Azonnal felrobbant. Tüzet és
forgácsot köpködött szerteszét.
Bumm-bumm-bumm!
Már mindenhonnan robbanások hallatszottak, körülvettek minket. Egy újabb tűzgömb a
tornyot találta el, ezúttal alul, a tövénél. Felfelé tört, furcsán lassan. A lábam alatt felugrott
a talaj, mint egy fordított lefolyó. Előrebuktam, és a falnak csapódtam. A repedés terjedt
és szélesedett. A fal kettétört, hatalmas kődarabok zuhantak ki a peremén. Egy pillanatig
kísérleteztem, hogy megőrizzem az egyensúlyom, de aztán teljesen elvesztettem, és
képtelen voltam megakadályozni, hogy előrelendüljek. Tehetetlenül repültem át a torony
oldalán.
A szélroham kitépte a számból a kiáltást. Nem volt uralmam a testem fölött, a tagjaim
az esés pillanatában a törzsemhez láncolódtak. De még így is kígyóztam a levegőben, mint
egy gyakorlott műugró.
Próbáltam kihúzni magam az álomból, de a félelemtől nem tudtam koncentrálni.
Láttam, hogy Eli odafönt leugrik a toronyról. Kiterjesztett karral felém bukott. Az arcán
semmi félelem, csak elszántság.
Jó pár hosszú, rémisztő pillanat múlva a teste egy meteor erejével az enyémnek
csapódott. Az álomvilág felrobbant körülöttünk. Belém hasított a fájdalom, az egész
lényem remegett.
A következő percben már Eli hálótermében voltunk. Oldalt lezuhantam a kanapéról. A
fejem nekiütődött a kőpadlónak, Lance egyedi tervezésű padlószőnyege nem sokat fogott
fel belőle. Csillagokat láttam, a gyomrom émelygett. Csak feküdtem mozdulatlanul, de
most is úgy éreztem, hogy zuhanok a levegőben, zuhanok a halálba arról a magas,
omladozó toronyról.
 Nyitva tartottam a szemem, féltem lehunyni, közben kényszerítettem a fájdalmat és a
rettegést, hogy tűnjenek el. Korábban sosem féltem a magasban, de volt egy olyan
érzésem, hogy ez meg fog változni.
A látóteremet Eli arca töltötte be, fölém hajolt.
– Jól vagy?
A karom után nyúlt.
Próbáltam bólintani, de ettől még jobban lüktetett a fejem. Eli megragadta a csuklómat,
és felfelé húzott. Hagytam, de csak azért, mert arra gondoltam, ha kinyitom a szám és
beszélek, rosszul leszek. Mikor már ülő helyzetben voltam, elengedte a karom. Azonnal
hátradőltem, az egyensúlyérzékem még mindig össze volt zavarodva. Eli megragadott,
közben halkan káromkodva a térdére ereszkedett, és átkarolta a vállam.
Odarogytam hozzá, szinte nem is tudtam a könnyeimről, pedig vizes volt az arcom.
– Ssss! – mondta, és a hajam simogatta. – Minden oké. Csak álom volt.
De mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Az ő álmai nem normális álmok. Legalábbis
amiket közösen éltünk át. Ha a földig zuhantam volna, ha belecsapódom a talajba…
Megborzongtam, a testemet a rémület újabb rohama járta át. Eli szorosabban ölelt.
A félelem lassan engedett, és lelassult agyamat újra munkára kényszerítettem. Hogy
kerültünk végül az én álmomba? Hogy lehetett olyan erős, hogy ennyire elveszítsem az
önuralmamat? Próbáltam mindent felidézni, amit az álomjárásról tudok. Egyes rémálmok
elég erősek, hogy távolról is hassanak egy álomra. Lehet, hogy valaki beavatkozik az
álmaimba meg Eli álmaiba? Nem tudtam másra gondolni, mint hogy valami varázserő hat
rám így. Az a késztetés, hogy elolvassam a betűket, minden normális álom szintjén túl
van. A fejem azóta is kavarog.
Hallottam, hogy Eli mély lélegzetet vesz, és már féltem az elkerülhetetlen kérdéstől, de
nem tette fel. Úgy látszik, megértette, hogy még nem tudok beszélni. Egyszerűen csak
átölelt, a két karja megnyugtató erő, a keze gyengéden simogatta a hajam.
Nem tudom, hogyan történt, de a testem valamivel később hozzásodródott, és
megéreztem az arcomon a forró lélegzetét, a lassú ki-be légzést. Centiről centire e felé a
forróság felé fordítottam az arcom. Az ajka az arcomhoz ért. És aztán már csókolt, a szája
rátapadt az enyémre, forró, nedves, követelőző volt, mintha ugyanannyira vágyna rá, mint
én. A keze felcsúszott a hajam alatt a nyakamon, és aztán már a két tenyerébe fogta a
tarkóm, és szilárdan tartott. A testemet borzongás járta át, a bőrömön az élvezet
robbanásai.
De sokkal gyorsabban maradt abba az egész, mint ahogy kezdődött. Az egyik
pillanatban Eli még előttem térdelt a földön, csókolt, következőben már állt és hátrált, ott
hagyott hidegen és kínban, hogy tartsam magam.
 – Sajnálom – mondta.
Pislogtam egyet-kettőt, a fejem úszott az érzelmek és az érzékek hőségétől. Sajnálja?
De miért? Úgy viselkedik, mintha valami baj volna abban, hogy megcsókolt. Vagy a csók
volt rossz.
Ezt a gondolatkísérletet azonnal megállítottam, nehogy tovább folyjon. De már így is
benne voltam. Semmi szükségem nem volt rá, hogy kételkedjem magamban. Csókolóztam
már korábban is, és még senki nem panaszkodott.
De egyikük sem Eli volt.
Kuss!
Feltápászkodtam, közben majdnem megcsúsztam, de akkor megéreztem Eli kezét a
karomon, ahogy megtart.
– Jól vagy? – kérdezte.
Elhúzódtam tőle, nem akartam a szemébe nézni, féltem, mit találnék benne.
Megfordultam, és a kanapéra ültem, a fejem a tenyerembe hajtottam. Most, hogy a csók
borzongató érzése elmúlt, a lüktetés teljes erővel visszatért, és a kínos érzéstől még
rosszabb volt.
– Miért sajnálod?
Eli csak a fejét rázta.
– Hiba volt. Nem kellett volna. Neked fáj valamid… és…
– Á, oké – mondtam még mindig kínban, és szerettem volna témát váltani.
Eli leült mellém, de óvatos távolságra tőlem.
– Szóval, mi történt?
– Hát… nem is tudom. – Mindkét kezem a hajamba fúrtam, és örültem a fájdalomnak,
amikor az ujjaim a gubancokba akadtak. – De ez a hely a toronnyal meg a talapzattal…
Ezt én már láttam.
– Hol?
Felé fordítottam a fejem, már rá mertem pillantani. De Eli-on egyáltalán nem látszott,
hogy kínban vagy zavarban érezné magát. Mintha meg sem történt volna a csók. A
tekintetében csak aggodalom és érdeklődés volt.
– Álmomban – feleltem. – Tegnap, meg már előtte is egy csomószor.
– Komoly?
– Komoly.
– Hű! – Eli hátradőlt a kanapén, a kezét az ölébe ejtette. – Ez elég őrület.
 – Ja, nekem mondod?!
Összefontam a karom, és én is hátradőltem. Utáltam, hogy olyan nagy távolság van
köztünk, és mégis kívántam, hogy még nagyobb legyen. Csak az álom miatt akartam
aggódni, de ez a csók és Eli viselkedése valahogy a tudatom előterébe akart furakodni.
Most tényleg csak azért sajnálja, mert nekem fáj a fejem, és úgy érzi, hogy rossz volt az
időzítés?
– Lady Elaine-nek beszéltél az álmokról? – kérdezte Eli.
– Természetesen nem.
Valami régi féltékenység tört rám ettől az ötlettől, amit nem értettem, de nem is akartam
tagadni. Ez az én álmom, és senkinek semmi köze hozzá rajtam kívül. Az a szó a
talapzaton csak rám tartozik; ezt érzem. Az is rosszul érintett, hogy Eli meglátta. Bárcsak
vissza tudnám vonni. Mindegy, hogy ő újra meg újra kénytelen megosztani velem az
álmait. De ez az álom más. Ezt tudtam, és Eli feszült hallgatásából éreztem, hogy ő is
tudja.
– Hát – mondta, és kinyújtotta a karját, hogy megpaskolja a térdem – legközelebb több
szerencsénk lesz.
– Persze.
Próbáltam nem összerezzenni az érintésétől. Nehezen ment. A szám még mindig nedves
és duzzadt volt a csókunktól. Sajnálom, mondta. Sajnálja.
Én is.
 10
Tudatjátékok
PAUL KIRKWOOD PONT MÁSNAP TÉRT VISSZA az Akkordélre. Reggeli előtt láttam meg, mikor a
menza előcsarnokán jött át. Először rá sem ismertem a rövidre nyírt hajú, sovány, komoly
arcú magas srácban. Aztán rádöbbentem, ahogy odaképzeltem a fejére a lófarkat meg az
oldalt szálló tincseket. Persze, a börtönben nyilván levágták a haját. Bizonyos dolgokban a
mágusfajták szeretik utánozni a közönséges világot.
Megtorpantam, a tagjaim megdermedtek. Paul farkasszemet nézett velem, és a szívem
valahogy a gyomromba ugrott. Egy pillanatra reméltem, hogy nem ismert fel. Messze
voltunk, és nyilván én is másmilyen lettem. De az arcán felragyogott a felismerés. Nem
mosolygott, nem is intett. Megállt egy helyben, mintha neki legalább akkora sokk lenne
engem látni, mint nekem őt.
Lehántottam róla a tekintetem, sarkon fordultam, és berontottam a lányvécébe. A
szívem a torkomban dobogott, a pulzusom madárszárnyként verdesett a bordáim közt.
Nem vagyok én kész erre. Nem hiszem, hogy valaha is kész lennék.
A legközelebbi mosdó fölé hajoltam, kinyitottam a hideg vizet, és az arcomba
locsoltam. De legalább nem kellett aggódnom, hogy szétkenem a sminket. Nem volt
rajtam. Jóval éjfél után értem vissza a kokszba, és utána is alig aludtam. Mikor reggel
fölébredtem, fáradt voltam a szemspirálhoz.
Néztem a ruhámat, a gyorsan felkapott hosszú ujjú, kifakult szürke pólót, a túl laza
farmert meg az edzőcipőt. Nem találkozhatok Paullal így. Miért nem figyelmeztetett senki,
hogy itt lesz? Egy lánynak megfelelő cuccokra van szüksége, nem is szólva a sminkről, ha
minimális önbizalommal akar szembenézni egy ilyen gyilkostanonc ex-baráttal.
Egy pillanatra úgy gondoltam, rosszul leszek, de aztán kinyílt a hátam mögött az ajtó, és
Szeléna hangját hallottam.
– Porka?
Ránéztem, és a jelenlététől határozottan nyugodtabb lettem.
A láttomra a homlokát ráncolta, és az alsó ajkát előrebiggyesztette, majdnem rám.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy engeded, ilyen hatással legyen rád!
Bűntudatosan nyeltem egyet, aztán kicsit megharagudtam rá. Egyrészt amiért rámutat a
hibámra, másrészt amiért hagytam, hogy így legyen. Igaza van. Minél jobban engedem,
hogy Paul zavarjon, annál inkább ő nyer. Azt meg nem hagyhatom.
Megrángattam a pólóm alját, kihúztam magam, és felemeltem a fejem.
– Nem is.
 Szeléna mosolyogva villantotta rám tökéletes fogsorát.
– Akkor jó. Mert Eli és Paul mindjárt összeverekszik. Ami nem jön túl jól a nyerjük-
meg-a-bizalmát feladatodhoz.
– Micsoda?
Kirontottam mellette, most jutott el a fülemig az ajtó mögül beszűrődő szóváltás hangja.
A mosdóból kijövet át kellett furakodnom a testek falán. Úgy tűnt, az évfolyamomon és
nyilván több másikon is minden diák az előtérben gyülekezik, hogy tanúja legyen a
verekedésnek.
Csakhogy Eli meg Paul nem verekedett. Még nem. Ahogy áttörtem a tömegen, láttam,
hogy úgy köröznek egymás körül, mint két kamasz oroszlán. Eli pólóra vetkőzött, és
ahányszor ökölbe szorította a kezét, az alkarján kidagadtak az izmok.
Szemben vele Paul is állta a sarat, a keze neki is ökölben, de az arca nem volt olyan
indulatos, mint Eli-é. El volt szánva a verekedésre, de nem vágyott rá.
Eli viszont igen, az arca felélénkült, a szemét szűkre húzta. De tudtam, hogy nem üt
elsőként. Nem illett az elveihez.
Úgy látszott, hosszan kell várakoznia. Hacsak nem lép közbe a mágia. Aggodalmasan
néztem végig Pault, nincs-e nála pálca vagy vessző. Egy vastag ezüst karperec volt a bal
karján, és feltételeztem, az az, káprázatba rejtve. Nem hittem a szememnek, hogy a
Mágusok Szenátusa megtiltja neki a kompjúterhasználatot, de hagyja varázsolni.
Körülnéztem, hol lehet az Akaratőrség, de nem láttam semmit a tömegtől.
– Én nem akarok veled haragot.
Paul hangja úgy vágott belém, mint a villámcsapás, lángra gyújtotta az idegszálaim
végét. Még kísértett annak az emléke, amikor a szirén varázserejével megpróbált rávenni,
hogy Velőt szolgáljam.
Behunytam a szemem, és háromig számoltam, megparancsoltam az emlékeknek, hogy
távozzanak. Aztán kinyitottam a szemem, és próbáltam kitalálni, mit tegyek.
– Nem érdekel, mit akarsz.
Eli előrelépett, Paul hátrált. Lehajtotta a fejét, szinte megadóan, de én elkaptam a szeme
éles villanását. Mindent megtett, hogy kordában tartsa az indulatait.
– Hazug vagy, hátulról támadó, gyilkos – folytatta Eli. – Megölted Rosemary Vanholtot.
Megpróbáltad megölni Porkát, Szelénát és engem.
Paul fölrántotta a fejét, a korábbi óvatos gyengeség eltűnt.
– Nem én öltem meg Rosemaryt.
Eli kiköpött.
 – De segítettél benne.
A tömeg felzúgott, mindenki éhesen várta ezeket az ízes nyalánkságokat.
– És Porkát sosem bántottam volna.
Paul tekintete egy pillanatra az arcomba villant, de én elkaptam a tekintetem.
Elkomorult az arca, innen tudtam, hogy látta.
Remek, így kell adni a fémmé fatale-t, Porka!
– Ne merészelj ránézni!
Eli minden szót lassan, elszántan ejtett. Tudtam, hogy menten felrobban, és tudtam,
hogy amiatt, hogy Paul annyira megsebzett.
De nem hagyhattam, hogy tovább folytassa. Már egyáltalán nem az számított, mit
csinált Paul. Csak az, hogy mit fog legközelebb.
Előreléptem, közéjük furakodtam. A tenyeremet Eli mellkasára tettem, és tolni kezdtem.
– Hagyd békén!
Eli meg sem rezdült. Egy pillanatra azt hittem, nem is hallotta. Megint megtoltam, és
most egy kicsit az ujjaimat is beléfúrtam. Eli Paulról rám nézett. A torkát valami
sziszegésszerű hang hagyta el.
– Ezt hagyd, Porka!
Megfogta a kezem, és ellökte, de még haragjában is szelíd mozdulattal.
Megacéloztam magam.
– Nem!
Most már mindkét kezemmel toltam, hátra kellett lépnie, hogy megtartsa az
egyensúlyát.
Eli eltátotta a száját.
– Most mit véded?
– Én csak…
Elhallgattam, és az agyamban kotorásztam valami magyarázat után. Az a pár tucat
ember, aki figyelt minket, olyan hangosan fülelt, hogy szinte hallottam, ahogy a fülük
erőlködik. Próbáltam a szememmel rimánkodni, átadni Eli-nak, hogy ez egy titok, és majd
később elmondom, de nem nézett rám. Pault bámulta, és a teste készen állt a támadásra.
– Ezt ne csináld – mondtam, és kétségbeesetten kerestem a szavakat. – Már így is volt
elég bajod mostanában. És nem is csinált semmit.
Még, gondoltam, de nem mondtam ki.
 Eli az oldalához ejtette a kezét, hitetlenkedve nézett rám.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod azok után, amit tett!
Mély lélegzetet vettem, rosszul érintett, hogy kihallom Eli hangjából, árulásnak veszi,
hogy ellene vagyok ebben a dologban, éppen ebben. De a szavamat adtam Lady Elaine-
nek.
– Mindenki megérdemel egy második esélyt. Még ő is.
Sikerült elérnem, hogy ez még a saját fülem számára is őszintén hangozzon. Jó, hogy
nem kellett közben Paulra néznem.
Eli hosszú, feszült pillanatokig nem válaszolt. Aztán valahonnan a hátam mögül
hallottam, hogy megérkezik az Akaratőrség, hangos kiáltások hallatszottak, hogy hagyják
abba.
– Azt hiszem, ezt még meglátjuk – mondta végre Eli. Aztán megfordult és elment, a
háta olyan merev volt, mintha az izmai acélból lennének.
Figyeltem, ahogy elmegy, a torkomat száz névtelen érzelem fojtogatta.
Figyelmeztetnem kellett volna Eli-t este, mikor lehetőségem volt rá.
Sajnálom, mondta.
És most már én is sajnálhattam.
Paul felé fordultam, próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék, de semmi nem jutott
eszembe. Még mindig túl sok volt közöttünk. Szó nélkül elléptem mellőle. Egy napra
ennyi elég volt.

Tudtam, hogy el kell magyaráznom a helyzetet Eli-nak, de mire végigálltam a reggeliző

sort, ő már úgy döntött, Lance asztalához ül. Nem ez volt az első alkalom, hogy ezt
választotta ahelyett, hogy Szelénával meg velem üljön együtt – elég gyakran megtette,
tulajdonképpen, hogy fenntartsa a barátságot –, de ma reggel tudtam, hogy nem ilyen
diplomáciai okai vannak. Nem tudtam magam rászánni, hogy átmenjek hozzájuk, mikor
Katarina ott ül Eli-jal szemben. Gondoltam, hagyok neki időt, hogy lehűljön a feje.
Szeléna mellé ültem le, elhatároztam, hogy egyelőre abszolút nem törődöm Eli-jal. Ez
különösen nehéznek bizonyult, mert Szeléna nem kötötte le túlzottan a figyelmem. Álmos
volt a mély beszélgetéshez, a gyümölcsös joghurtos parféja fölött folyton ásítozott. Mikor
este hazaértem, még ébren volt, akkor vette át a pizsamáját. Nem érdeklődtem, mit csinált
előtte. Volt egy olyan érzésem, hogy úgyse mondaná el. Szeléna nagyon zárkózott tud
lenni. Semmiért nem árulná el a titkait, amíg nincs rá kész.
Mivel nem volt mit tennem, előhúztam az eTabemet, és bekapcsoltam. Az
animációbiztos személyi tabletem gyorsan válaszolt, a nyitó képernyője azonnal
megjelent. Ez az egyetlen elektronikus eszközöm, amelyik nem kedélybeteg, ezért
imádom. Leplezetlen rajongással simítottam végig az ujjam a képernyő pereme köré vésett
rúnákon.
Először az e-maileket néztem meg. Egy új jött, Lady Elaine-től. Hirtelen izgalommal
nyitottam meg, bár ez fölöslegesnek bizonyult. Az e-mail tájékoztatott, hogy Paul
holnaptól (értsd: mától) újra iskolába jár, és legyek rá felkészülve. Ja, így kell egy üzenetet
időben eljuttatni, Ms. Megjósolom-A-Jövőt. A levél tartalmazta Paul új órarendjét is, hogy
könnyebben becserkészhessem.
Még jobb.
Bezártam az e-mailt, az e-netes ablakot nyitottam meg, és begépeltem a keresőbe a
Terra Törzset. Legalább valami hasznosat csinálok. Nem számítottam rá, hogy túl sok
mindent találok – a Mágusok Szenátusa minden kérdéses anyagot cenzúráz az
elbájolásneten –, de pillanatokon belül megláttam egy linket, ami a Bűbájbook, a
Facebook mágusfajta megfelelője egyik oldalához vezetett. Ráböktem. A képernyőn
megjelent a Terra Törzs leírása, ezekkel az alapinformációkkal:

Csoport: Diákszervezet
Érdeklődés: A világ megváltoztatása
Tagság: Titkos

Összeráncoltam a homlokom, és ráböktem a CSATLAKOZÁS gombra. A felugró

üzenet megkérdezte, akarok-e kérést küldeni a Terra Törzsnek, és ráböktem, hogy igen.
Aztán egy másik üzenet is megjelent, hogy a kérelmet elküldték. Ennyi.
Csalódott voltam, hogy nem jutok előrébb, úgyhogy megnéztem Oliver Cork
üzenőfalát. A Terra Törzs szerepelt a csoportjai közt, és mikor végignéztem az ismerőseit,
az S alatt megtaláltam Britney profilját. Rákattintottam, és elolvastam az adatokat. Mivel
Britney-vel amúgy is ismerősök voltunk, mindent láttam, még a falán az üzeneteket is,
hogy jobbulást kívánnak neki. Legördítettem az aljára, és megriadtam, némelyik
üzenetben mennyi ellenséges indulat van. Többen is testi fenyegetést helyeztek kilátásba
annak, aki Britney-t megtámadta, mások meg különféle sötétfajtákat vádoltak, sőt
boszorkányfajtákat is.
Mikor a képernyő frissített, abbahagytam az olvasást, és bezártam az ablakot; a
vállamra ólomsúly nehezedett. Ha Velő követői állnak a fajták közti növekvő gyűlölet
mögött, akkor remek munkát végeznek. Az Akkordéi kezd határozottan riasztó hely lenni.
Gondolom, egy csomó közönséges diák ugyanezt gondolja, mikor iskolai lövöldözésekre
kerül sor, és fémdetektorok közt kell órára menniük A különbség csak annyi, hogy az
Akkordélen a mi fegyvereinket nem lehet szűrni, amióta az Akarat megszűnt. És eddig az
Akaratőrség sem mutatkozott sokkal hatékonyabbnak, mint az átlag bérrendőr.
Eltettem az eTabet, és a reggelire koncentráltam, próbáltam nem aggódni olyasmin, ami
fölött úgysincs hatalmam. Nem tűnt úgy, hogy vissza tudnám forgatni az időt, és
megszüntetni azt, ami Velő körül történt.
Mikor megszólalt a figyelmeztető csengetés az osztályfőnöki előtt, átlestem Lance
asztala felé, hogy Eli még mindig túlságosan dühös-e rám ahhoz, hogy velem jöjjön.
Nemcsak azt akartam elmagyarázni, mi a helyzet Paullal, hanem azt is szerettem volna
megtudni, hallott-e bármit, hogy mi történt Lance-szel. Elhittem, hogy Eli nem átkozta
meg, de valaki megátkozta. Ki? És miért?
Más körülmények között Lance-t gyanúsítottnak tekintettem volna. Eli mondta, hogy
Lance nem volt a hálóteremben, mikor ő aznap éjjel, amikor Britney-t megtámadták,
lefeküdt. És lehetséges, hogy Lance látta a cédulát, és lement oda. A francba, hiszen még
indítéka is lenne a bosszúra, az alkímián elszenvedett virágozz-és-nőj bűbáj kudarca után.
De ez mind nem magyarázza meg, hogy lehetett megátkozva, márpedig abban biztos
voltam, hogy nem játssza meg. Lance egója túl nagy ahhoz, hogy szándékosan egy ekkora
balfék képében tündököljön. Nem beszélve Szeléna nyomozóbűbájának bizonyságáról,
meg hogy Lance nem szerepelt Britney álmában. Megráztam a fejem. Nem, az egésznek
semmi értelme.
Eli válasza nagyon is tiszta és világos volt, mert úgy lőtt ki az ajtó felé, hogy rám se
nézett.
Basszus. Össze kellett volna kotornom a bátorságom, és bocsánatot kérni, Katarina ide
vagy oda. Most aztán várhatok ebédig, és bízhatom a menza zajára, hogy senki nem
hallgat ki. Sóhajtottam, és elköszöntem Szelénától, aztán elindultam ofőire.
Ahogy sejtettem, Eli került az első és a második órán is. A harmadikon már
fontolgattam, hogy írok neki, és elmagyarázom a dolgokat, de az előadás túlzottan
lekötötte a figyelmem – végre elértünk Atlantisz elsüllyedéséhez, ami a Fajták Első
Háborújához vezetett.
Mikor kicsengettek, Mr. Corvus Eli nevét szólította, kérte, hogy maradjon ott. A tanárra
néztem, valamiért a kíváncsiságon túl is gyanús volt. Lesütöttem a szemem, és nagyon
lassan pakoltam a zsákomba. Felmerült bennem, hogy leejtem a mappám tartalmát, hogy
legyen ürügyem tovább húzni az időt.
De Mr. Corvus megelőzött, és a torkát köszörülve felém fordult.
– A te büntetésed, Miss Evergím, csak délután kezdődik.
Összerezzentem a nevem hallatán, és felrántottam a fejem. Már majdnem mondtam
valami szellemeset, de a további büntetés gondolatára inamba szállt a bátorságom, és
inkább kisiettem a teremből.
 Eli kihagyta az ebédet, és utána az okkultóra közepéig nem jelent meg. Az okkultóra a
tudatmágia tantárgya, ebben a negyedévben a telepátia került sorra. Az új tanárunk, Mr.
Deverell, aki pár hónapja vett át minket, mikor anyám Angliába utazott, arra kért, üljünk
párokba, és úgy gyakoroljuk az alapfeladatokat. Mivel páratlanul voltunk, én végül vele
gyakoroltam.
Nem mintha bántam volna. Hiszen Mr. Deverell fiatal, és bár megesküdtem, hogy soha
többé nem mondok ilyet tanárról, szuperszexi. Maximum a húszas évei elején járhat,
piszkosszőke haja a vállig ér, és halvány mogyorószínű szeme a csiszolt folyami kavicsra
hasonlít. Valahonnan délről jött, enyhe akcentusa is inkább vonzó. Ahányszor megszólalt,
a teremben minden lány megbuggyant. Kivéve természetesen engem. Én minden
buggyanást magamba fojtottam. Vagy majdnem. Nem számítva egy kis nyálcsorgást.
– Ez micsoda? – kérdezte Mr. Deverell, és feltartott egy kártyát, aminek csak a hátát
láthattam.
Koncentráltam, közben mélyen, egyenletesen lélegeztem, hogy elérjem az
összpontosításnak azt a fokát, amivel olvasni tudok Mr. Deverell tudatában. Hát igen, több
szerencsém lett volna, ha iszapos folyóvízen próbálok átlátni. Minél jobban igyekeztem,
annál zavarosabbá vált. Aztán valami mégis megjelent a tudatomban, de azonnal tudtam,
hogy ez nem a kártyán szereplő kép. A talapzat volt az elrejtett szóval. Összeszorítottam a
fogam, hogy elűzzem a képét.
– Menni fog, Porka – felelte Mr. Deverell a küszködésemre. A nevem meglepően szexin
hangzott az ő kiejtésével. Könnyen megértettem, miért szól olyan sok romantikus regény a
cowboyokról.
Koncentrálj! Koncentrálj! Ó, baszki!
– Alma – mondtam ki az első kép nevét, ami az eszembe jutott. Az előbb hallottam,
hogy pár paddal előrébb valaki ezt mondja, és gondoltam, egy próbát megér.
Deverell arcára meglepett mosoly ült, a fejét rázta.
– Sajnálom. Bár közel jártál – megfordította a kártyát, és egy lila labdát mutatott.
– Hát igen. Legalábbis az alakja hasonló.
– Valóban. – Az asztalon fekvő kártyalapok felé intett. – Ha gondolod. ..
Fölvettem a legfelső kártyát, és megvizsgáltam a narancssárga háromszög képét. Megint
lelassítottam a légzésem, és próbáltam a tárgyat Mr. Deverell felé sugározni, de most is a
talapzat ugrott az agyam előterébe. Egy pillanatra olyan erős volt, hogy majdnem
elfelejtettem, hol vagyok: a láthatatlan szó megtalálása iránti vágy mindennél erősebb lett.
– Porka? – Mr. Deverell hangja visszafordította a figyelmem. – Jól vagy?
Erővel felnéztem rá.
 – Aha. Jól.
Deverell csak nézett rám, tágra nyílt szemmel.
– Ez a kép, ez a kőtalapzat, ez micsoda?
Úgy éreztem, kimegy a vér az arcomból. Nem akartam, hogy lássa. Mi bajom van
nekem?
– Az? Semmi – mondtam olyan könnyedén, ahogy tudtam. – Tegnap álmodtam róla.
Mr. Deverell hátradőlt a székén, és megvakarta az állát.
– Nem tűnt semminek. Inkább olyan volt… – Elhallgatott, és az ajtó felé fordult. – Azt
hiszem, mindjárt megérkezik Mr. Booker, és átveszi a helyemet.
Zavarban voltam, szerettem volna, ha befejezi a megjegyzését. Az ajtó felé fordultam,
ahol épp belépett Eli. A kezében egy varázspálca. A saját pálcája. A hegyével a föld felé
tartotta, mintha kés lenne, amit nem szeretne véletlenül beledöfni valakibe. Az osztály
elhallgatott, a tekintetek Eli-t követték, ahogy átjött a termen, és átnyújtott Mr.
Deverellnek egy papírt. Deverell gyorsan elolvasta, és nagyon örült.
– Gratulálok – mondta, és összehajtotta a cédulát. – Hát lássuk.
Eli feltartotta a pálcát, az arcán kábult kifejezés, mintha maga sem hinné. Nem volt egy
nagy látvány, inkább csak egy fényesre polírozott, piszkos barna, rövid bot, de én teljesen
átéltem a rajongását.
– Nagyon szép – mondta Deverell.
Egyetértésem jeléül rámosolyogtam, de akaratlanul is észrevettem, hogy a teremben
nem mindenki örül. Travis Kelly arckifejezése különösen a gyűlölet határát súrolta. Dühös
pillantást vetettem rá, de Mr. Deverell hangja elterelte a figyelmem.
– Akkor ismét munkára, emberek! – mondta az egész osztálynak. Újra Eli felé fordult,
és gyorsan összefoglalta a feladatot.
Eli bólintott, és leült velem szemben. Deverell a vállára csapott, aztán elindult, hogy a
többieket figyelje.
– Fantasztikus – mondtam, és a pálcára mutattam, amit Eli letett maga elé az asztalra.
Felkapta, letette, aztán újra felkapta.
– Kösz. Te kezded.
A kártyák felé intett a pálcával. Fura volt a nagy kezében.
A foghegyről odavetett mondataira összerezzentem, de fölvettem a következő kártyát,
és végigcsináltam az összpontosító gyakorlatot. Ezúttal képes voltam lenyomni a talapzat
elém tolakodó képét. Eli pár percig bámulta a kártya hátát, és erősen szorította a pálcáját.
Meglepődtem, mert ezt válaszolta:
 – Háromszög.
– Milyen színű?
– Khm… sárga, azt hiszem.
Megfordítottam a kártyát, hogy lássa, eltalálta. Az arcán egy félmosoly jelent meg. Én
teljes mosolygással válaszoltam, és reméltem, hogy már túljutott a reggeli vitánkon.
Paullal így is épp elég nehéz lesz a helyzet, ha Eli nem ellenzi is. A tegnap esti csókkal
lehet, hogy zavaros vízbe értünk, de eredetileg barátok is vagyunk. Szükségem van a
támogatására.
Közelebb toltam hozzá a lapokat, és vártam, hogy válasszon. Aztán újra koncentráltam,
hogy levegyem a képet a tudatából. Meglepetésemre a szemem mögött egy sokszögű tárgy
képe jelent meg. Erősebben koncentráltam, hogy a homályosság elmúljon.
– Egy ötágú csillag. Kék.
– Igen.
Eli felfordította a lapot.
Ahogy folytattuk, egyre jobban ment. Eli a következő kettőt is jól válaszolta meg, fele
annyi idő alatt. A harmadikat eltévesztette, de ez leginkább az én hibám volt. Eli elterelte a
figyelmem, mert áthajolt az asztal fölött, és odasúgta:
– Lady Elaine elmondott mindent rólad meg Paulról és a Szenátuson belüli gondokról.
Kérdőn ráncoltam a homlokom.
– Miért mondta el?
– Értesült róla, hogy mi történt reggel, és aggódott, hogy elszúrom a dolgokat.
Igen, ez tipikus. De Eli már tudta az igazságot, bár most is zavarta.
– Sajnálom, hogy nem szóltam neked.
– Semmi baj.
Nem tudtam, mit mondjak, ezért inkább a facsónakra koncentráltam. A kép
bonyolultabb volt, mint a korábbiak, nehezebben továbbítható, különösen mivel a talapzat
továbbra is ott lebegett a tudatom előterében.
Eli a pálcát forgatta az ujjai közt, és inkább rám figyelt, mint a kártyára.
– De nem muszáj belemenned, azt tudod. Mondhatsz nemet.
Eleresztettem a kártyát, és lapjával fölfelé az asztalra esett.
– Azt nem lehet. Szükségük van a segítségemre.
Eli előrehajolt, és ahogy fel akartam emelni a lapot, a kezét az enyémre tette.
 – Megoldják nélküled is. Nekünk az álmokra kell koncentrálnunk. Abból gyorsabban
kiderül az igazság. – Megállt. – És biztonságosabb is.
Nagy kísértés volt. Tényleg. Kivéve, hogy mindketten tudtuk, hogy az álomolvasás nem
könnyű feladat. A válaszok nem tárják fel magukat. Hacsak nem olyan későn, hogy már
mindegy is.
Nagy nehezen elhúzódtam Eli érintése elől.
– Az álom nem lesz elég. Ha elég lenne, Lady Elaine nem kért volna engem.
Eli rám szegezte kék szemét.
– De Paul már máskor is veszélybe sodort. Vigyáznod kellene vele.
Sóhajtottam.
– Nem tudok. – Mire Eli tovább vitatkozott volna, hozzátettem: – Nem is akarok.
A szája hallható reccsenéssel elnyílt, becsukódott. Abban a pillanatban megszólalt a
csengő, Eli meg szó nélkül felállt és kiment.
 11
Jelentkezése szükségtelen
SZERENCSÉRE A KÖVETKEZŐ ÓRÁNKON nem sok alkalom adódott, hogy folytassuk a vitát Eli-jal. A
matek azon kevés tantárgyak egyike, melyek az Akkordélen is nagyjából ugyanolyanok,
mint egy közönséges középiskolában. Valahogy a matematika egyetemes gondolat. És
egyetlen függvény sem tudja kiszámítani a bűbájok és hasonlók varázserejét. Abszolút
unalmas, simán a második legrosszabb tárgyam.
Az utána következő alkímia és a természetismeret az abszolút legrosszabb tárgyaim, és
így, hogy Britney sem volt jelen, semmi esélyem nem maradt, hogy ezen változtassak.
Félig Britney-nek köszönhettem, hogy előző félévben összekapartam egy hármast. Vajon
jobban van-e, tűnődtem, és elhatároztam, hogy a hétvégén meglátogatom a Vejovisban, ha
tudok kikérőt szerezni.
A lombikos és bunsen-égős rémület, vagyis az alkímia nagy nehezen véget ért, úgyhogy
mehettem tornára. Szeléna legalább éberebbnek tűnt, ahogy átöltöztünk.
– Ugye szerinted is jól döntöttem? – kérdeztem, miután beszámoltam neki Eli
hozzáállásáról.
Szeléna elég hosszan fontolgatta a választ, hogy sejthessem, nem fog tetszeni.
– Nem is tudom, Porka.
Fölálltam a pádról, és bezártam a szekrényemet. Aztán visszafordultam Szeléna felé, és
próbáltam kevésbé zaklatottnak tűnni, mint ahogy éreztem magam.
– Hogy mondhatsz ilyet? Szerinted nem kell megakadályozni, hogy Paul másoknak is
ártson?
Szeléna végighúzta az ujját a hegen.
– Dehogynem, csak…
– Csak mi? Figyelj, nem tudhatjuk, lehet, hogy Velő már rég feltámadt a hamvaiból, és
csak hűséges szolgájára vár, hogy visszatérhessen.
Szeléna bosszúsan horkantott.
– Biztos vagyok benne, hogy ha Velő él, akkor nem Paul Kirkwoodra vár. Tudjuk, hogy
vannak fontosabb szolgái is, mint egy tizenhét éves srác.
Toppantottam.
– Miből gondolod?
– Hát, valaki Angliában is kiengedte a sírjából, nem?
Sóhajtottam, a bosszúságom egy része elszállt.
 – Jogos. – Megvontam a vállam. – De ettől még nem jó ötlet Pault őrizetlenül hagyni.
– Igazad van – mondta Szeléna békülékenyen.
De még így is hallottam hangjában azt a bizonyos „de”-t.
– De?
Szeléna rám meresztette a szemét.
– Nem hiszem, hogy Lady Elaine-ben meg a seriffben vakon bízni jó ötlet. Ugyanolyan
kormánytisztviselők, mint akik Paul kiengedéséért felelősek.
Szeléna keserű hangszíne meglepett. Ezt általában azokra a témákra tartalékolta, amik
mélyen érintik, mint a szirének szexuális tárgyiasítása meg a Lance Rathbone-nal
kapcsolatos dolgok iránti megvetése.
– Ezt hogy érted?
Szeléna az ajkába harapott, és megvárta, hogy egy lány, aki a kijárat felé tartott,
továbbmenjen.
– Csak úgy, hogy a kormánynak nincs mindig igaza, tudod? Nem mindig hozzák a
legbölcsebb döntéseket. Némelyik egészen hülye és igazságtalan. De gyere már, el fogunk
késni.
Az ajtó felé indult. Utolértem, és próbáltam megérteni ezt a hirtelen kormányellenes
hevületét. Nem mintha régen nagy rajongója lett volna a kormánynak, de most kifejezetten
ellenséges volt. Oldalt pillantottam rá.
– Nincs valami, amit el akarsz mondani?
Szeléna átdobta a vállán hosszú fekete hajfonatát.
– Csak annyi, hogy szerintem nem lenne szabad, hogy rád erőltessenek valamit, amihez
nincs kedved. És nem lenne szabad, hogy megakadályozzanak olyasmiben, amihez kedved
van. Különösen, ha olyan a természeted.
– Hm? – kérdeztem, mert nem értettem a homályos általánosításait. De nem volt
alkalma kifejteni, mert megérkeztünk a tornaterembe, és Fritz, az edző azonnal magához
intett.
– Gyerünk, lányok! – Az írómappáját lóbálta felénk. – Siessetek, gyertek ide ki!
Kicsit kiléptem, tartottam tőle ugyanis, hogy felbosszantom Fritzet. Még nem tette
magát túl azon, mikor múlt félévben eltaláltam egy botlató átokkal, hiába kellett órákon át
vécét takarítanom büntetésből. Ha egy fél ürügyet szolgáltatok, a vége az lesz, hogy az
egész hátralevő időszakban fekvőtámaszozhatok. Fritz tündér, a tündérek tipikus
elszántságával. Az első pár alkalommal köröket kellett futnom, de a futás amúgy is az
egyik hobbim, úgyhogy ez nem volt túl hatékony. A fekvőtámasztól viszont úgy érzem
magam, mintha egy órán át a karomnál fogva rángatott volna egy csorda elefánt.
 Szelénával leültünk az osztálytársaink közé, az edző közelébe. A háta mögött egy óriás
sátorszerű alakzat feszült a teljes tornaterem hosszában. Kicsit azokra az alagutakra
emlékeztetett, amilyeneken a kutyákat futtatják az ügyességi versenyeken. Nem egy
egymillió dolláros kérdés, hogy ebben az elrendezésben kik lesznek a kutyák. Csak egy
pillantást vetettem a koromfekete, ásító bejáratra, és megborzongtam.
– Az a célotok – magyarázta Fritz –, hogy átjussatok az akadálypályán.
Ennyi? Na és mi van, ha nem jutunk át?
Fritz a hóna alá vette a mappát, és ökölbe szorított kezét csípőre tette.
– Mielőtt nyafogni kezdenétek, megígérem, hogy semmi olyannal nem találkoztok
odabent, aminek a leszerelésére nincsenek meg az eszközeitek, és semmi olyannal, ami
komoly kárt tehet bennetek. Csak tartsátok nyitva a szemeteket, és azzal a módszerrel
reagáljatok, ami a legtermészetesebb. – Fritz tekintete átsiklott az arcomon. – A
többségnek semmi baja nem fog esni.
Nyeltem egyet, lesütöttem a szemem, mint akinek teljesen lekötik a figyelmét a csiszolt
fapadló finom repedései.
– És jobb is, ha megszokjátok – folytatta Fritz. – Az akadálypálya mostantól
rendszeresen szerepelni fog ezen az órán. Egyelőre semmit nem mérünk, nem pontozunk,
de ez a félév folyamán változni fog.
Magamban nyögtem egyet, ellenálltam a kísértésnek, hogy a plafonra emeljem a
tekintetem, ami tök biztos módja lett volna Fritz provokálásának.
Belefújt a sípjába.
– Helyes. Vegyétek fel a védőruhát, és sorakozó!
Mindenki más-más fokú lelkesedéssel reagált. Én húztam az időt, jó lassan mentem a
falhoz, ahol a védőruhák lógtak. Kiválasztottam egyet, aminek jó a mérete, és felhúztam.
Leginkább egy neoprén búvárruhára hasonlított, de az anyaga meglepően rugalmas volt, és
könnyen bele lehetett bújni, hiába volt a karján, a mellkasán, a hátán és a combrészén
kemény, műanyagszerű borítás. Túlságosan is hamar kész voltam.
Lance és Eli a sor elején állt, utóbbi most először húzott védőruhát, az új pálcáját a
kezében szorongatta. A testhezálló szerkóban még jobban festett, mint képzeltem.
Ahogy a bejárathoz közeledett, Fritz megrázta a fejét.
– Most nem, Booker. – Leplezetlen gúnnyal vigyorgott a pálcára. – Nem hiszem, hogy
elég töltés van benne, hogy az akadályokat venni tudd. Itt kint megvárhatod az óra végét.
A padokra bökött.
Eli teste megfeszült. Engem átjárt a düh. Ez nem fair. Fritznek nincs joga megtagadni
tőle a lehetőséget, hogy részt vegyen. Elkészültem Eli válaszára, vártam, hogy vitatkozni
fog, de csak megfordult, és visszaakasztotta a ruhát a fogasra. Viszont nem ült le, hanem
felemelte a pálcát, és az órán szereplő védekező mozdulatokat kezdte gyakorolni.
Legalább csinál valamit. Talán előbb-utóbb Fritz is meggondolja magát.
Ja, biztos, gondoltam, mikor újra megnéztem az edzőt és az ugyanolyan széles vigyorát.
Szeléna felé fordultam, hogy panaszkodjak Fritzről, de lefagytam, mert megláttam, hogy
pár méterre tőlem Oliver Cork teszi fel épp a sisakját.
– Majd jövök – súgtam Szelénának, aztán Oliver felé sprinteltem, és épp utolértem.
Véletlenül megrúgtam hátulról a cipőjét, mire döbbenten megfordult.
– Oppá! – A legcukibb mosolyomat ragyogtattam rá, és mindkét hüvelykujjammal
magamra mutattam. – Béna. Legalább eltörtem a lábad, vagy valami?
Meglepetésemre Oliver visszamosolygott. Lehet, hogy kezd jobban menni ez az egész
flörtölősdi.
– Semmi gond. Elég kemény vagyok.
Nevettem.
– Mint egy fa, mi?
Oliver arcáról eltűnt a mosoly.
Baszki! Nyisd ki a szád! Tedd be a lábad! Nyelj!
– Rajtam gúnyolódsz, amiért driád vagyok?
Sötét szeme keményen nézett.
A szemöldököm a homlokomig szaladt.
– Én? Dehogy. Szerintem szuper. Imádom a fákat meg a természetet.
Oliver haragosan nézett.
– Mindegy.
Már megfordult volna, de megragadtam a karját. Tényleg meglepően hasonlított egy
faágra, erős volt, de valahogy hajlékony is.
Azonnal el is engedtem.
– Várj egy percet! Valamit szeretnék kérdezni tőled.
Óvatosan, de nem ellenségesen nézett rám. Hála égnek, a driádok köztudottan rettentő
türelmesek és hűvös vérmérsékletűek, ami a különféle fáikkal való kapcsolatukból ered.
– Igen?
– Khm. –Az ajkamba haraptam: bár egy kicsit jobban megterveztem volna az egészet. –
Szeretnék valamit megtudni a Terra Törzsről.
 Oliver a sisak alatt összehúzta a szemét. Összefonta a karját, ami kicsit ügyetlen gesztus
lett a védőruha ujján lévő csíkszerű pajzstól. Úgy nézett ki, mint egy túlméretezett bogár.
Mellesleg én is.
– Minek?
A homlokom ráncoltam. Nem erre a válaszra készültem. Végül is ez egy diákegyesület,
én meg egy diák vagyok.
– Csak szeretnék többet tudni róla.
A tekintetében erősödött a gyanakvás, és volt egy olyan érzésem, hogy összeköti a
pontokat egészen odáig, amikor Sasharaszt seriff kihallgatta, én meg gyanúsan
megjelentem odakint.
Járattam az agyam, és hozzátettem:
– Britney már mesélt róla egy kicsit.
Oliver elvigyorodott.
– Azt nem hiszem.
Megint nem az a válasz, amire számítottam.
– Pedig így volt, és én szeretnék belépni.
Most már hangosan nevetett, és őszintén látszott rajta, hogy tetszik neki.
Elpirultam: annyira kínos volt egy bennfentes vicc túloldalára kerülni, hogy a szememet
égetni kezdte a könny. De ellenálltam.
– Mi olyan vicces?
– Te nem léphetsz be a Terra Törzsbe.
– Miért?
– Mert a sötétfajták számára zárva van.
Mintha egy vödör jeges vizet zúdított volna rám.
– De hát… de hát… miért?
– Mert csak a természetfajtáknak szól. Amit tudnál, ha tényleg beszéltél volna róla
Britney-vel.
Totális megvetéssel elfordult.
Ott álltam, és szédelegtem a döbbenettől és a megbántottságtól.
Már megint rám akartak törni a könnyek, de legyőztem az erős késztetést, hogy Olivert
jól hátba vágjam. Felmerült, hogy visszamegyek Szelénához, de nem akartam Olivernek
megadni azt az elégtételt, hogy lásson visszavonulni.
 Nem mintha számított volna. Oliver végig háttal fordult nekem, az egyik barátjával
beszélgetett és nevetett. Győzködtem magam, hogy biztos nem rólam, bár gyanítottam,
hogy mégis – a sötétfajtáról, aki keveredni merészel a természetfajtákkal. A bőrömön
szégyenpír virított, és örültem, hogy a sisak eltakarja az arcom.
Mikor rajtam volt a sor, hogy belépjek az akadálypályára, gondolkodás nélkül mentem,
örültem, hogy megléphetek a tömeg elől. Volt egy olyan érzésem, hogy az Oliverrel
folytatott beszélgetésemet meghallották, és most már mindenki tud róla az osztályban.
Egyszerűen egyedül akartam maradni.
De alig tettem két lépést az akadályok közt, tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
Egyáltalán nem. Az alagutat helyenként valami egyenetlen fény világította meg, hosszú,
sötét árnyékokat vetett. Némelyik árnyék úgy mozgott és tekergeti, mintha élne. Nem
láttam az akadálypálya falait, sem a tetejét. Öt mérföld hosszú ugyanúgy lehetett, mint pár
méter. Mély lélegzetet vettem, és továbbindultam, elkészültem bármire, ami rám támadhat.
Pár lépés után a talaj egy része besüppedt a jobb lábam alatt, mint egy lenyomott
fogantyú. Hangos pukkanás hallatszott, és valami sziszegés. Megdermedtem, az orromat
valami kénes szag szúrta.
Valami villant, hátraugrottam: egy tűzfal tört föl előttem.
– Francba!
Csak bámultam, próbáltam megnyugtatni száguldó szívverésemet, ami nehéz volt, mert
megéreztem, hogy valami ég. Végighúztam a kezem a sisakomon és a ruhám elején, nem
gyulladt-e meg, közben próbáltam eldönteni, hogyan tovább.
Aztán eszembe jutott az egyszerű cél: átjutni a túlsó végére. A lángokra mutattam.
– Hydro-rhe!
Kék fény villant az ujjam begyén. A lángok sziszegtek, aztán kialudtak. Ezzel az egy
bűbájjal legalább már nem kínlódtam.
Nekiindultam. További akadályok emelkedtek, hogy az utamat állják, de könnyedén
elintéztem őket, mert az órán tanult bűbájokra és technikákra hagyatkoztam.
Egy idő után az akadályok vadabb formát öltöttek. Végül is tornaórán vagyunk. A
sötétből egy mágikusan hajtott gumiabroncs gurult elő, egyenest felém görgött. Balra
ugrottam, hogy kitérjek előle, de aztán jobbra kellett csavarodnom, hogy elkerüljem a
következőt, amelyik ott jött az előző sarkában. A harmadikat eltaláltam egy terelő
bűbájjal. Oldalt tántorodott, félre az utamból, aztán újra elnyelte a sötétség.
Legközelebb egy zöld lével, valószínűleg valami savval teli, fortyogó patakot kellett
eltüntetnem. A kigőzölgésétől könnyezett a szemem, a szaga meg hosszan szúrta az
orromat.
De az akadálypálya egészében elég szelídnek tűnt a tornaórához képest, tele olyan
akadályokkal, amit a vak is lát. A figyelmem elkalandozott. Azon kaptam magam, hogy
Oliver mondatain gondolkodom, és ugyanúgy elfogott a szégyen és a kín, mint az előbb.
Mert ez nem fair. Mintha a sötétfajtákkal valami gond lenne. Hiszen többé-kevésbé mind
ugyanazok vagyunk, nem?
Puff!
Hátratántorodtam, és lüktető arcomra szorítottam a kezem. Mi a jó…? Körbefordultam,
kerestem, mi találhatott el.
Puff!
Ezúttal az a valami tarkón vágott. Ösztönösen térdre rogytam. Egy faütő zúgott el a
levegőben a fejem fölött. Komikusan lassan mozgott. Egy kisbaba is elugrott volna előle –
ha figyel. Fékező bűbájt bocsátottam rá, erre az ütő megállt a levegőben, és kicsit
megremegett, mintha próbálná lerázni a varázst.
Fölálltam, és elmentem mellette, az agyam újra a játékra figyelt, meregettem a szemem,
nem látok-e további akadályt. Nem lett volna szabad hagyni, hogy eltereljék a figyelmem.
Az mindig rossz tornaórán. Mivel a jobb szemem könnyezett, egyre rosszabbul láttam.
Ahol az ütő eltalált, feszes és duzzadt lett a bőr. De valahogy sikerült átjutnom a terep
végén, és a meglévő sérüléseimhez már csak pár kisebb karcolás és horzsolás adódott.
Mire az akadálypálya túloldalán kibukkantam, a szemem majdnem összezárult a
duzzanat alatt.
Fritz elvigyorodott, mikor meglátott.
– Valami gondod akadt, mi?
– Nem. Csak új divatirányzatot akarok indítani: a fekete szemalapozást – mondtam, és
eltakartam a szemem. A fájdalomtól el is felejtettem, hogy milyen veszélyei vannak a
visszabeszélésnek, de megdöbbenésemre Fritz nevetett.
– Hát, akkor már nyithatod is.
Barom!
De idegesített, hogy Fritz hirtelen ilyen fogékony lett a szarkazmusomra, és minden
célzatosság helyett simán megkérdeztem:
– Elmehetek a betegszobára?
Fritz elvigyorodott.
– Nem hiszem, hogy szükség volna rá, egy kis zúzódás még senkinek nem ártott.
Várhatsz az óra végéig.
– De óra után büntetésre megyek.
Fritz eltúlzott mozdulattal vonta meg a vállát.
 – Nem az én gondom. De biztos vagyok benne, hogy a tanár meg fogja érteni, ha késel.
Volt valami Fritz diadalmas hangjában, ami elárulta, hogy nagyon jól tudja, kihez
megyek büntetésre, és hogy Mr. Corvus körülbelül olyan megértő lenne, mint egy raj
feldühödött gyilkos méh.
Beletörődtem a világ általános igazságtalanságába, és elmentem a sor végére.
Lehajtottam a fejem, hátha senki nem szól be az arcom miatt.
Megint Oliver mögé kerültem. Ezúttal komolyan felmerült bennem, hogy tarkón
vágom. Az ő hibája, hogy eltalált az az ütő. Ha nem tereli el a figyelmem az idióta csak-
természetfajták klubja, jobban észnél lettem volna.
De megint sikerült visszafognom magam. Még szerencsém is volt, mert az óra előbb
véget ért, mint hogy még egyszer végig kellett volna mennem az akadálypályán. Gyorsan
átöltöztem, és mindent megtettem, hogy ebben a vacak hangulatomban kitérjek Szeléna
faggatózó kérdései elől.
– Jaj, Porka – mondta csípőre tett kézzel. – Mi baj van? Nagyon ki lehetsz borulva, ha
az az ütő eltalált. Ekkora ügyetlenséget már rég nem csináltál. Tök jó vagy már.
Próbáltam a plafonra emelni a szemem, de már meg is bántam, mert az arcom jobb
oldalán újabb fájdalomhullám futott végig.
– Tévedsz. Ebben a mágiaügyben bénább vagyok, mint valaha.
– Oké, lehet. Szóval mi van?
Szeléna hangjának eltökéltségéből tudtam, hogy nem fogja abbahagyni.
– Oké – mondtam, ahogy nagy óvatosan átdugtam a fejem a pólóm nyakkivágásán.
Aztán elmondtam, hogy mi történt Oliverrel. Vártam, hogy kirobban. Ő is sötétfajta, és
nyilván ugyanúgy kiborítja a diszkrimináció.
De Szeléna nem robbant. Helyette szomorú, szinte riadt tekintet jelent meg az arcán,
ahogy hangosan sóhajtva leült velem szemben a padra.
– Ez tényleg nagyon szar. Sajnálom.
– Nem is látszol meglepettnek.
Megint sóhajtott.
– Hát, ilyen dolgok ezer éve történnek a mágusfajták közt.
Nyeltem egyet, tudtam, hogy igaza van, de attól még ugyanúgy utáltam a helyzetet.
Akkora hülyeség: kizárni valakiket, csak mert mások.
– De ne hagyd, hogy felzaklasson – mondta Szeléna. – Annyit nem ér, különben sem
hiszem, hogy téged személyesen érint, és most komolyan: kit érdekel, mit gondolnak?
Mindketten tudjuk, hogy szuper vagy.
 Rám ragyogtatta a mosolyát, és iszonyú hálás voltam neki, hogy megjavítja a kedvem.
Szelénával némán öltöztünk át, aztán én indultam a büntetésre.
A gondolataim Szeléna lelkesítő beszéde ellenére kellemetlen társaságnak bizonyultak,
ahogy a harmadik emeletre kapaszkodtam a csigalépcsőn. A 337-es szoba ajtaja nyitva
állt, én meg szépen bementem, el is felejtettem kopogni. Az ismerős látványtól
megdermedtem. Nem ismertem rá a szoba számára, de persze jogos. Ott volt a könyvekkel
és papírokkal megrakott, széles íróasztal. Ott voltak a polcok, tele furcsa tárgyakkal,
távcsővel, fa iránytűvel, amelynek folyamatosan pörgött a tűje. Sőt még a szag is azonos
volt, ugyanolyan fűszeres, akár egy öregember kölnije.
Ez régen Velő irodája volt. De hiszen a tárgyait el kellett volna vinni innen. Milyen
játékot űz a Szenátus, hogy ezt a holmit itt hagyják? Lehet, hogy veszélyes. Valami köze
lehet őhozzá.
A szívem gyorsabban vert, felmerült bennem, hogy őrült tempóban kirontok innen, de a
szoba üres volt, és a kíváncsiságom győzött. A képzelőerőm túlhajtotta magát, beléptem az
irodába, és elkezdtem egyenként ki-be huzigálni a könyveket a polcról, valami titkos
szobához vezető kampót kerestem. Lehet, hogy hülyeség, közhely egy B kategóriás
horrorfilmből, de határozottan megtörténhet. Különösen itt. Az Akkordélen. A Ms.
Vadkanóccal töltött büntetésem alatt a kampusz számos titkos átjárójáról és rejtett
szobájáról tudomást szereztem.
Ahogy haladtam, és egyik könyvet vizsgáltam meg a másik után, rájöttem, hogy a
Monmouth Toronyban vagyok. Egy toronyban, mint az álmomban. Mi van, ha kapcsolat
van köztük?
Paranoiás vagy, Porka.
Inkább legyek paranoiás, mint hogy valami meglepjen, mint legutóbb.
Ismerős, reszelős hang hallatszott a hátam mögül.
– Mit csinál, Miss Evergím?
Olyan hirtelen perdültem hátra, hogy egy sor könyvet lelöktem az egyik polcról. A
hirtelen robajtól, ahogy egymásra zuhantak, összerezzentem. Aztán felsikoltottam.
Az ajtóban Velő állt.
 12
A célt jelöli
– MIT KERESEL AZ IRODÁMBAN? – kérdezte a férfi újra.
Pislogtam párat, ettől a vonásai átolvadtak Mr. Corvusba. Nem Velő. Ő soha. Csak
képzeltem. Hogy is kerülte el akár egy pillanatra a figyelmem a szemtapasz?
Az agyamon egy tucat válasz futott át, köztük a kialvatlanság és a közelgő elmebaj
lehetősége, de nem törődtem velük, mert észrevettem egy másik alakot is, aki Mr. Corvus
mögött állt. Újra elfogott ez a rettentő déja vu.
Paul rémült kifejezéssel nézett rám.
– Mi történt? Jól vagy?
Felfogtam, hogy mire irányul a tekintete, az egyik kezem az arcomhoz emeltem, és az
ujjaimat nagyon finoman végighúztam a zúzódáson. Az aggodalma, különösen az őszinte
hangja meglepett. Az sem segített, hogy megint ugyanolyan jóképű volt, mint régen. Talán
még inkább, mert a rövid haja meg a riadt szeme arra utalt, hogy valami eltörött odabent,
valami, amit meg kell javítani. Amit én tudnék megjavítani.
Ne dőlj be neki, figyelmeztettem magam. Ez itt Paul, egy manipulatív szirén, aki képes
erővel részvétet kelteni másban. A lényem egyik része elborzadt az ilyen könnyed
általánosításra, de néha nehéz valakit nem a fajtája alapján megítélni. Különösen a
múltbeli szerepeivel együtt.
– Jól – feleltem végül.
Mr. Corvus mogorván krákogott.
– Az én kérdésemre még nem felelt, Miss Evergím.
Pislogtam, és az eszemre tértem.
– Én csak… – Lehajoltam, és szedegetni kezdtem a könyveket, az arcom lángolt. –
Csak…
– Leselkedtél? – kérdezte Mr. Corvus. Megdöbbentett ez a humorra emlékeztető kérdés,
és felpillantottam, hogy meglássam: egyetlen szemöldökét kicsit derűsen megemelte. –
Úgy hallottam, ez a szokásod.
– Inkább kényszer – mondtam, mert felbátorodtam a viselkedése enyhe változásától: az
abszolút nulla után a sima jéghideg így is haladás volt.
– Néha egyszerűen nem tehetek róla.
– Számos oka van, hogy gyanakodjon – mondta Paul halkan, miközben a tekintete a
padlót tanulmányozta.
 Mr. Corvus megköszörülte a torkát.
– Van vagy nincs, ez még nem mentség arra, hogy behatol a magánszférámba.
Nyeltem egyet.
– Sajnálom. Az ajtó nyitva volt, és nem is gondoltam át, mit csinálok.
– Ez biztos. – Mr. Corvus végigfuttatta a hüvelyk- és a mutatóujját a bajusza két felén. –
A mentegetőzés elfogadva. Ezt most takarítsd fel. Aztán ideje belekezdenünk a
büntetésedbe.
Bólintottam, gyorsan felvettem a tempót.
– Várj egy percre, Paul – mondta Mr. Corvus mindjárt megtalálom azt a könyvet, amit
ígértem neked.
Gyanakodva néztem fel. Paulnak milyen ügye lehet Mr. Corvusszal? Az agyamban egy
kellemetlen kép jelent meg Paulról, hogy néha hogy találkozgatott Velővel óra után.
Velő bárki lehet, jöttem rá. Ahányszor erről kérdezősködtem, senki nem tudta, pontosan
hogyan is fog visszatérni az életbe. Olyan lesz-e, mint önmaga, vagy teljesen más valakire
fog emlékeztetni?
Erőteljes reszketés kapott el. Hagyd már abba a paranoiát! Most a szobában levő valós
idejű veszélyekre kell fókuszálnom. Vagyis Paul Kirkwoodra.
Paul letérdelt, és segíteni kezdett feladogatni a könyveket.
– De tényleg, mi történt az arcoddal?
Sóhajtottam, és megeresztettem egy pillantást. A szemkontaktus kezdett már menni.
– Tornaóra. Mi más?
Paul elmosolyodott.
– Remélem, hamarosan jobban leszel.
Fölálltam, nem szóltam semmit. A helyzet kínos voltától kezdtem türelmeden lenni, azt
kívántam, bár sietne Mr. Corvus, hogy Paul végre eltűnjön. Valami nem tetszett ebben,
hogy kellemességeket mondunk egymásnak ezzel a sráccal, mintha régi barátok lennénk.
Nem mintha nem ezt kellene elvileg csinálnom.
– Á, itt van.
Mr. Corvus kihúzott egy könyvet az íróasztala egyik fiókjából. Odanyújtotta Paulnak.
Én is megbámultam, próbáltam kibetűzni a címét, de nem volt szerencsém. A fekete
borítón a felirat rég elhalványult.
– Ne felejtsd el visszahozni, amint végeztél vele.
– Dehogy – mondta Paul, és átvette a könyvet. A hóna alá fogta, még egyszer rám
mosolygott, aztán kiment.
– Na és – fordultam Mr. Corvushoz, a lehető legtermészetesebb hangon – ez milyen
könyv volt?
Megint felhúzta a fél szemöldökét.
– Tudod, mit mondanak egyesek a kíváncsiságodra?
Mivel csapdát érzékeltem, megpróbálkoztam a cuki és ártatlan védekezéssel.
– Hm, az értelmes és kutató természetem egyik bájos mellékhatása?
Mr. Corvus nem mosolygott. Ehelyett leereszkedett a szemöldöke, és még
félelmetesebbé tette.
– Hogy kutakodás, azt mondanák. Vagy még inkább, hogy törődj a magad dolgával.
Nyeltem egyet, úgy éreztem magam, mint akit megfenyítettek.
– Nos, foglalj helyet, kezdhetjük.
Engedelmesen kihúztam a széket az íróasztal elől, és lezuttyantam rá: az idegességem
előhozta az ügyetlenségemet.
Mr. Corvus egy újabb könyvet húzott elő az asztal fiókjából, és hangos puffanással
letette elém. Ilyen hatalmas és súlyos könyvet életemben nem láttam. Ennek is fekete volt
a borítója, akárcsak annak, amit Paulnak adott, nyilvánvalóan valamilyen bőrből készült,
de az volt az érzésem, hogy nem marhabőrből. Az anyaga túlzottan kemény és pikkelyes.
Talán gyíkbőr. És elég hátborzongató. A fedelére furcsa ezüst szimbólumokat véstek. Nem
hasonlítottak semelyik rúna alapú ábécére, amit különféle tankönyvekben fordításban
láttam, inkább képírásnak néztem, talán egyiptomi hieroglifák sorának, bár hiányoztak a
szokásos darvak és füles keresztek.
Mr. Corvus egy fehér madártollal jelzett oldalnál nyitotta ki. A lap felső fele egyeden
nagy szimbólumból állt, amit inkább illusztrációnak néztem, mint piktogramnak. Három
kört ábrázolt, egyet fent, kettőt alul, de középen mind összeért. Az illusztráció alatt
ugyanannak a furcsa képírásnak az elemeiből következett néhány, mint ami a borítón is
szerepelt. Sorokba tördelve álltak az oldal közepén, mint egy vers.
– A mai büntetésen egyszerű a feladatod – mondta Mr. Corvus. – Lefordítod ennek a
szövegnek az első sorát.
Leesett az állam.
– Khm, és hogy a csudába kellene csinálnom?
– Úgy érted, el sem tudod olvasni?
Elképedtem, a szemem a piktogramokra meredt, és aztán megint Mr. Corvusra. Az
arckifejezése halálosan komoly maradt, a hangja azt sugalmazta, kétségei vannak az
általános felfogóképességemet illetően.
– Ühüm.
– Csak tréfálok, Porka.
Az arcán a mosoly árnyéka jelent meg.
Ja, hát én nem láttam olyan viccesnek a dolgot.
– Ha csakugyan gond nélkül el tudnád olvasni, nem volna túl hatékony büntetés, nem
igaz?
Megráztam a fejem. Kezdtem úgy érezni, hogy az új történelemtanár maximum két
fokozatra van a komplett őrülttől.
Mr. Corvus egy harmadik könyvet is elhozott az asztaláról, és letette elém a másik
mellé. Ez is ugyanolyan nagy volt, bár a fedele normális.
– Ez a szótár. Mindent megtalálsz benne, amire szükséged van.
Kinyújtottam a kezem, kinyitottam a könyvet, bár rettegtem, hogy mit találok benne.
Ahogy vártam, a könyv szimbólumokból állt; ugyanolyan véletlenszerűnek tűntek, mint a
repedések a tornaterem padlóján.
– Hogy tudnék benne bármit megtalálni, ha nem tudom, milyen szempont szerint
vannak rendszerezve a dolgok?
– Gondolom, a hagyományos módon. Egyiket a másik után.
– Értem – szűrtem összeszorított fogaim között.
Hát ez örökké fog tartani.

Az örökké végül három óra lett. A végére a szemgolyóm úgy érezte magát, mintha apró
lények porszívózták volna a felszínét egész délután, és olyan éhes voltam, hogy a
gyomrom magát kezdte emészteni. Ami a büntetéseket illeti, ez sem volt sokkal jobb, mint
a vécépucolás. Jól halad, Mr. Corvus. A Szemét tanár-díjat magáról nevezték el.
Mintha belelátott volna a gondolataimba, letette a könyvet, amit olvasott, lehúzta
félszemüvegét, és rám meresztette a tekintetét. Egyetlen szeme olyan mélykék volt, hogy
szinte feketének tűnt, mint a hollók szárnya a napsütésben.
– Lássuk, hogy haladsz! – mondta Mr. Corvus.
A félelem a halántékomban lüktetett, felemeltem a papírt, amire lefirkáltam a
jegyzeteimet, és átnyújtottam. Minden kép mellé odaírtam a meghatározását, miután
mindet háromszor ellenőriztem, de így sem volt semmi értelme:

 Kör
Törik
Tizenkettő
Vér

Mr. Corvus átfutotta, aztán visszaadta nekem.

– Szép munka.
– Tényleg?
Újra elolvastam a szavakat, hátha nem vettem észre valamit.
– Igen, nagyon közel van hozzá.
– És akkor mit jelent?
Mr. Corvus hátradőlt a székén, és összeérintette maga előtt az ujjhegyeit.
– Nos, a jelentése olyan homályos, hogy órákba telne, mire rendesen elmagyaráznám,
de feltételezem, hogy nem kívánod itt tölteni azokat az órákat.
Megráztam a fejem, bár ha arra gondoltam, mennyi időt eltöltöttem ezzel a hülyeséggel
anélkül, hogy megérteném, fizikai fájdalmat éreztem. Aztán eszembe jutott, hogy egy
tanárral állok szemben, úgyhogy átfogalmaztam a kérdést.
– Akkor hogy szól?
Mr. Corvus elmosolyodott, határozottan tetszett neki a dolog: előrehajolt, és visszavette
a papírost. Felkapott az asztalról egy tollat, és leírt egy mondatot. Aztán megfordította,
hogy én is lássam.
– Csak a tizenkettő vére tudja megszüntetni a kört – olvastam hangosan.
Mr. Corvus bólintott.
– Ennél közelebbi szó szerinti fordítás nincs.
– Kicsit bizarrnak hangzik.
– Bizarr is.
Meg akartam tőle kérdezni, miről szól a könyv, de a gyomrom hangosan megkordult.
Mr. Corvus megköszörülte a torkát.
– Elmehetsz.
A papirost a fordításommal összehajtotta, és a szemétbe dobta.
Kóválygott a fejem, és meglehetősen kiakasztott, hogy a nehéz munkám gyümölcse a
szemetesben landol, de megfordultam, és kimentem. Mivel a vacsoráról már biztos
lekéstem, gyötörni kezdtem az agyam, milyen ehető tárgyak vannak a kokszban.
Valószínűleg semmi. Az automatákat nyilván megtalálom, de émelyegtem, ha arra
gondoltam, hogy azokat a cukormentes, íztelen vackokat kéne lenyomnom a torkomon.
Igazán egy nagy kövér, kalóriával teli csokiszeletre vágytam. Igen, jöjjön a cukorroham,
meg a fejfájásom és az álmosságom azonnali – bár átmeneti – oldása. De efféle
édességhez jutni nem könnyű az Akkordélen.
Szerencsére ismertem valakit. Mármint ha ilyen későn este még megtalálom. Bár
gondoltam, hogy talán szerencsém lesz. Még abban is elég biztos voltam, hogy ajtót nyit
nekem. Mr. Alpepperrel – az Akkordéi karbantartójával és a feketepiaci termékek fő
szolgáltatójával – azóta nem beszéltem négyszemközt, amióta legyőztük Velőt, és egy kis
ideig kórházban voltam, de ahányszor találkoztunk az előcsarnokokban meg a folyosókon,
az arcáról egy pillanatra eltűnt a sötét, mogorva tekintet, és barátságos mosolygás vette át
a helyét.
Úgy döntöttem, először az irodájában keresem. Ha ott nincs, akkor a Coleville
temetőben, a titkos búvóhelyén. Amúgy is ott lyukadunk ki, hacsak nincs olyan
szerencsém, hogy hord a zsebében egy Snickers szeletet.
Mikor leértem a Monmouth Torony földszintjére, azonnal az alagutak felé vezető
folyosóra fordultam be, bár elég jó idő volt a sétához is. A Barbary Ház felé menet, ahol a
karbantartó iroda van, útba esett a könyvtári alagút falmélyedése. Eli-jal terveztük, hogy
megvizsgáljuk a bűntett színhelyét, de amilyen rosszul alakult ez a nap, fogalmam sem
volt, mi következik. Nem volt valószínű, hogy bármi hasznosat találok, de legalább meg
akartam próbálni.
Mikor úgy tíz perc múlva elértem a bemélyedés legszélesebb bejáratát, megálltam és
bebámultam, próbáltam Britney álmának képeit összhangba hozni a valósággal. Nem volt
nehéz. Pár apróbb torzítástól eltekintve a két látvány elég közel állt egymáshoz. Beléptem
a bemélyedésbe, és lassan körüljártam a tavat, hátha találok valami rendelleneset. Eli
ebben százszor jobb nálam, de mindent megtettem, hogy kövessem a módszerességét,
ahogy oda-vissza szokta pásztázni a terepet.
Ja, csak hát kidobott idő volt. Semmi rendkívülit nem találtam. Hogy is találtam volna?
A tó vizén és a talajt borító finom nyálkán kívül sehol nem volt semmi.
Kiléptem a falmélyedésből, és odamentem, ahol az álomban Eli állt. Itt, igen, itt állt a
támadó. Legalábbis valószínűleg. Egy tűzbűbájt lőttem, és letérdeltem, hogy
megvizsgáljam a talajt. A tenyeremben tartott lángok táncolni kezdtek, és az ugráló fény
inkább zavart, mint segített. A bűbájra koncentráltam, akarattal kényszerítettem a tüzet,
hogy fényesebb és egyenletesebb legyen.
Nem számított. Hiszen nincs itt semmi. A talajt ugyanaz a vékony, nyálkás réteg
borította, és ennyi. Még ahhoz sem volt elég tömör, hogy legalább egy lábnyom
megmaradjon benne. Sóhajtva álltam föl, és tettem pár lépést az alagút belseje felé, mert
arra tippeltem, hogy a támadó erről jött.
 És akkor megláttam, egy kis darab… valamit… a fal mentén, a földön. Nyilván szemét.
Annyira kicsi volt, hogy elsőre nem is értettem, hogy láttam meg. Lehajoltam, fölvettem,
és közben imádkoztam, ne kelljen megbánnom, hogy hozzáértem. Olyan volt, mint egy kis
papírdarab, de a mágusfajtáknál sosem lehet tudni. Könnyen lehetett manticoretojáshéj,
ami nem olyan mérgező, mint a benne lakó lények, de azért ha valaki sokáig tartja a
kezében, utána rosszul lesz.
De nem volt szemét, sem semmi mágikus. Két ujjal felcsippentettem. Egy műanyaggal
bevont, vékony keménypapír-darab volt. Az egyik oldalán piros-fehér örvényminta, a
másikon egy fekete J betű.
J
J, mint Joker.
Úgy látszik, Lance Rathbone mégis járt idelent.
 13
A bűnös
– ESKÜSZÖM, SEMMIRE NEM EMLÉKSZEM – mondta Lance, miközben fel-alá járkált a 013-as
szobában. Ez volt az Álomcsapat nem hivatalos főhadiszállása a könyvtár alagsorában. –
Próbálom, de egyszerűen nem emlékszem.
– Rendben, öregem. Hiszünk neked – felelte Eli.
Kérdőn pillantottam rá, felhúzott szemöldökkel. Szerencsére a duzzanat nagy része,
amit a baseballütővel való találkozásom okozott, reggelre elmúlt, és ez a mozdulat nem
fájt nagyon. Én nem hittem Lance-nek. Legalábbis egyelőre. Hogy egyáltalán hajlandó
voltam megkísérelni, hogy higgyek neki, annak is csak Szelénához volt köze.
Miután megtaláltam a Joker lapot, sikerült felkutatnom Alpeppert is, aki boldogan adott
egy teljes doboz Milky Way Midnight szeletet, és megadta a mobilszámát is, ha bármi
történne. Aztán visszajöttem a kokszba, és azonnal megmutattam a kártyát Szelénának.
Már Lady Elaine-nek is készültem megírni, de Szeléna megkért, hogy előbb hallgassuk
meg Lance-t. A legjobbkor indul be a gyűlöllek-szeretlek ügyük szeretlek része. De
beleegyeztem, és aztán egész nap ezen szorongtam az órák alatt. Mármint amikor nem
Paul miatt szorongtam. Csak a távolból láttam egyszer-kétszer, és még mindig fogalmam
sem volt, hogy tudnék közel kerülni hozzá.
– Nem beszélnék mindannyiunk nevében – mondta Szeléna, hogy elterelje a figyelmem
a Paul körüli töprengéstől.
– Ja, hát én sem – feleltem.
Szeléna rám mosolygott, de a mosoly azonnal eltűnt, amikor a széke ugrott egyet alatta.
– Nyugodj már le, Buster – szólt rá Szeléna, és a bakancsa sarkával megrúgta.
Elnyomtam a vigyorgást. A 013-asban valamiért erősebb az animációs hatás, mint az
egész kampuszban bárhol. Annyira, hogy az egyik szék természetellenes módon
beleszeretett Szelénába, aki először küzdött a rajongása ellen, de aztán kezdte afféle
neveletlen házi kedvencnek tekinteni. Még nevet is adott neki.
Lance abbahagyta a járkálást, és egyáltalán nem nézett Szelénára.
– Mi a frászért támadnám meg Britney-t?
– Egyszerű. Mert leöntötte a fejed virágozz-és-nőjj szerrel.
Lance a plafonra emelte a tekintetét.
– Hagyjál már. A megtorlásról való felfogásom sokkal inkább szemet szemért alapú,
ahogy te is tudhatnád tapasztalatból.
 Elhúztam a szám, igaza volt. Jó pár kellemeden emléket őriztem az előző félévbeli
csatározásainkról. Hála égnek, a Velő-féle ügy után kimondatlan fegyverszünetet
kötöttünk.
– Különben is – folytatta Lance –, ezt már kiegyenlítettem. Tettem egy kis
csombormentát a teájába.
Eltátottam a szám.
– A csombormenta mérgező.
– Sellőkre nem. – Lance szélesen elvigyorodott. – Csak jól megizzasztja őket.
Alaposan.
Vágtam egy fintort, mert eszembe jutott az a nap, amikor Britney annyira izzadt
alkímián, hogy a levegő olyan párás lett körülöttünk, mint egy trópusi esőerdőben.
– Tipikus – mondta Szeléna összefont karral.
Lance rámutatott.
– Te meg azt állítod, hogy megátkoztak, úgyhogy aki Britney-t megtámadta, engem is
megtámadott.
– Lehet – mondta Szeléna. – De eleve hogy kerültél oda?
– A cédula miatt, ez evidens – mondta Eli lehajtott fejjel. Az asztalnál állt, és a pálcáját
a Joker és a tépett felével hozzáigazított darabka felé fordította. – Diorthon! – mondta,
mire a pálcája végén halvány, sárgás fény lobbant.
Felugrottam a székemről.
– Mit csinálsz? Ne javítsd meg! Ez az egyetlen bizonyítékunk a bűnösségére!
– Tessék? – kérdezte Lance.
– Nem számít – mondta Eli fogcsikorgatva. – Nem működik.
Megrázta a pálcát, előhívta a káprázatot. A kis fadarab eltűnt, és egy vastag aranygyűrű
jelent meg Eli tenyerében. Felhúzta a mutatóujjára, aztán komor arckifejezéssel felém
fordult.
– És nem bűnös semmi másban, mint hogy rosszkor volt rossz helyen.
Csípőre tettem a kezem.
– Miből gondolod?
Eli Lance felé intett.
– Nyilván megtalálta a cédulát, és úgy döntött, kinyomozza egymaga. Az volt rajta,
hogy élet-halál kérdése. És nem tudhatta, mikor kerülök elő az apámmal való vacsoráról.
– Ja. – Lance helyeslőén bólogatott.
 Szeléna felhorkant.
– És miért izgatott egyáltalán, hogy mi áll a cédulán?
Lance egyik lábáról a másikra állt, kínosan érzete magát.
– Mert szeretne belépni az Álomcsapatba – mondta Eli vigyorogva. – Hogy közel
lehessen Szelénához.
Lance dühösen fordította a fejét Eli felé.
– Kösz, haver! Nagyon.
Eli megvonta a vállát.
– Bocs. De hülyeség elrejteni az érzéseidet. Jobb az őszinteség.
Nicsak, ki beszél, gondoltam. Eli-jal már a második napot töltöttük úgy, hogy
ugyanazokon az órákon ültünk, és nem beszéltünk a csókról. Sőt, ha nem én találom meg
a kártya darabkáját, akkor Eli valószínűleg most sem beszélne velem. Még mindig
bosszantotta a Paul körüli helyzet.
Tök frusztrált voltam, a kezem a jokerlap és a darabka felé fordítottam:
– Diorthon! – Az ujjaimból hatalmas sárga láng vágott ki. A varázserő eltalálta a két
darabot, és a teremben hatalmas csattanás hallatszott. A nagyobb darab másfél métert
repült fölfelé, a kisebb meg porrá égett.
Eli kinyújtotta a jobb kezét, és elkapta a leeső kártyát, a ballal meg eloltotta a lángot,
nehogy az asztal is felgyulladjon.
– Szép volt.
Lance vigyorogva csapta össze a kezét.
– Bravó! Ennyit a bizonyítékról.
Lerogytam a székre, bosszantott az ügyetlenségem. Lopva Szelénára és Busterre
pillantottam. Szeléna arca enyhén kipirult, de tudtam, hogy nem az én
szerencsétlenkedésem miatt. Már megszokta a mágikus bénázásaimat, és nyilván
megkönnyebbült, hogy ezúttal nem került a tűz útjába. Nem, nyilván azon gondolkozik,
amit Eli mondott Lance-ről. Elnyomtam az öklendezésre való késztetést.
– Biztos, hogy semmi nem jut eszedbe arról az éjszakáról? – kérdezte Eli, miközben a
földre söpörte a kártyacsonkból maradt hamut.
A teremben minden számítógép egyszerre kezdett sípolni, olyan volt, mintha egy magas
hajókürt szólalt volna meg. Összerezzentem ültömben, és majdnem leestem a székről.
Szelénának nem volt ilyen szerencséje. A földre zuhant, és Buster még egyszer
felágaskodott, aztán oldalt gördült.
– Elnézést! – kiáltotta Eli az egész teremnek. Nem először fordult elő, hogy
valamelyikünk felzaklatta a helyet. – Legközelebb hozok porszívót. Megígérem!
A gépek egy utolsót sípoltak dorgálásképpen, aztán elhallgattak.
– Jó kis főhadiszállásotok van nektek – mondta Lance, és a fülét dörzsölte.
– Még egy ok, hogy ne akarj belépni közénk – mondta Szeléna tápászkodás közben.
Buster már gördült is felé, de ő felemelte a kezét. – Nem! Ott marad! Figyelmeztettelek
legutóbb, mi történik, ha még egyszer leesek rólad.
Ha egy szék tudná lógatni az orrát, Buster lógatta volna.
Lance félig elképedve, félig bosszankodva rázta a fejét. Eli-hoz fordult.
– Válaszolok a kérdésedre. Nem, egyáltalán nem emlékszem semmire. De szerintem
még mindig hat az átok. Most sem tudok aludni, és összpontosítani sem.
Bár nem szívesen tettem, jól megnéztem Lance-t. Az arccsontját a véreres szeme alatt
mély, sötét zúzódás borította. És a lógó gatyájából meg a felszakadt pólójából világosan
látszott, hogy az öltözködésre ma reggel nem fordított annyi figyelmet, mint szokott.
Vajon a két zoknija egyforma?
– El kéne menned a kórházba – mondta Szeléna, és a hangjában egy leheletnyi
aggodalom volt.
– Nem lehet – mondta Lance, de nem nézett rá. – Egyelőre.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Mert megkérdeznék, mi történt vele és hol – felelte Eli.
Bosszúsan törődtem bele, hogy nem adjuk ki Lance-t. Csak hát kit verek át? Kezdettől
tudtam, hogy nem fogjuk. Ő a legjobb tippünk idáig, de ha a seriff meghallja, hogy ott járt,
ki tudja, mikor látnánk legközelebb.
A francba, kezdek Eli-já válni!
Sóhajtottam, nem is volt annyira ellenemre ez a felfedezés.
– Egyszerűen csak arra van szükség, hogy felfrissítsük Lance memóriáját.
Eli felém fordult, és azóta, hogy nem sikerült megjavítania a Joker kártyát, először
nézett derűsen.
– Szuper ötlet.
Pislogtam.
– Khm, ugye tudod, hogy a memória felfrissítése csak afféle szófordulat?
– De nem a mágusfajták közt. A tudatmágiával ki lehet nyerni a memóriát.
Tényleg. A Velővel való küzdelem után hallottunk erről a konkrét rendőri módszerről.
 – Meg kell kérdeznünk Deverellt, hogy kell csinálni – folytatta Eli. – Ha valaki, akkor ő
tudja. Én holnap…
– Nem – szakítottam félbe. – Majd én. Engem jobban kedvel.
– Inkább te kedveled öt – kuncogott Szeléna.
Eli egyikünkről a másikunkra nézett, és a homlokát ráncolta.
– Hogy értitek?
– Porka szerint szexi.
Éreztem, hogy kezdek elpirulni, de leküzdöttem. Megvontam a vállam, és
elvigyorodtam.
– Hát, ha egyszer igaz.
Eli-ra pillantottam, hogy hogyan veszi ezt. Elnyílt szájjal, összehúzott szemmel nézett
rám.
– Nem mondod komolyan!
Hamiskásan mosolyogtam.
– Nézni csak szabad. Ráadásul mindannyiunk közül én vagyok a legjobb tudatmágiából.
A legerősebb tárgyam.
– Nana! – Lance rám bökött az ujjával. – Neked biztos nem engedem, hogy az
agyammal babrálj. Még a végén felgyújtod.
A plafonra emeltem a tekintetem.
– Észre se vennéd.
– Haha!
Eli Rittyentett, és elvágta a további megjegyzéseket.
– Ne kezdjétek újra! – Rám nézett, most is komor kifejezéssel. – Akkor beszélj te
Deverell-lel, de hamar. Ha Lance-en még mindig ott az átok, akkor minél hamarabb meg
kell találnunk a módját, hogy megtörjük a hatást.
Megdöntöttem a fejem, és Lance-t kezdtem vizsgálni.
– Fene tudja. Lehet, hogy így jobb.
Szeléna horkantott.
Lance kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de leintettem.
– Holnap korábban kimegyek az ebédről, és megpróbálom Deverellt az óra előtt
elkapni.
Ezzel véget ért a gyűlés. Szeléna már indult is ki az ajtón, hogy időben odaérjen a
Susmánia Klub találkozójára. Lance nem sokkal később követte.
Én szándékosan húztam az időt, és Eli is.
– Szóval – mondta, és a hajába túrt.
– Szóval? – Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy folytassa. Ezer dolgot akartam neki
mondani és kérdezni tőle, de nem tudtam rászánni magam.
Kis idő múlva nem bírtam tovább a hallgatást.
– El tudnád hozni a vacsorára a holdruta kulcsot?
Eli megdöntötte a fejét.
– Persze. És mire kell?
Kerestem valami biztonságos választ, mert tudtam, hogy az igazságot nem merem neki
elmondani – hogy Paul szekrényébe akarok betörni. A féligazság mellett döntöttem.
– Meg akarom nézni Britney szekrényét, hátha maradt benne valami használható. – Ezt
nem terveztem el előre, de ahogy kimondtam, egész hasznos feladatnak tűnt.
– Oké – mondta Eli. – Elhozom.
– Kösz!
Kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem arról a csókról, de mikor megláttam az
arckifejezését, elszállt a bátorságom. Olyan hideg, olyan távoli volt, körülbelül annyira
megközelíthető, mint egy vicsorgó pokolkutya. Felkaptam a zsákom, és indultam.
– Hé – kiáltott utánam, mikor már az ajtóban voltam.
Hátrafordultam.
– Igen?
Újra a hajába túrt, és nem nézett rám. Ahogy figyeltem a kínlódását, hogy mit mondjon,
a tekintetem az elnyílt szájára esett, és a testem bizseregni kezdett, mert a csókjaink
emléke nagyon is friss volt. Oda akartam rohanni, és újra megcsókolni. Legalább biztosra
vehetném, hogy örül neki, és nem hátrál meg, nem mondja, hogy sajnálja. De ez a forróból
hidegbe hullámvasút összezavart, és nem tudtam összeszedni a bátorságom.
Eli mély lélegzetet vett, aztán ahogy kifújta:
– Mindegy…
Visszanyeltem a csalódást, megfordultam és eljöttem, azt kívántam, bár ne is maradtam
volna ott.

Eli este elhozta a holdruta kulcsot a vacsorára, de megint úgy döntött, hogy Lance-ék
asztalához ül le. Nem akartam semmilyen következtetést levonni ebből a döntéséből, de
önkéntelenül azon tűnődtem, még mindig engem kerül-e. Folyton arrafelé lestem, és
ahányszor láttam, hogy Katarina flörtöl vele, dühöngtem. De Eli legalább ugyanúgy
lesöpörte magáról, ahogy szokta.
Ettől függetlenül amikor este elaludtam, rémes képek kezdtek kavarogni a fejemben
Eli-ról és Katarináról, hogy újra együtt járnak. Arra számítottam, hogy ezek a képek az
álmomba is elkísérnek.
De nem.
Megint a talapzatról álmodtam. Minden ugyanúgy volt, mint korábban, a torony, a szél
és a mindent elsöprő vágy is, hogy ki kell olvasnom azt a szót.
Csak ezúttal, miután órákig ástam és kaparásztam és karistoltam, végül nem is egy,
hanem két betűt sikerült megfejtenem.
BE
Ennyi. Egy mássalhangzót meg egy magánhangzót, és csak kettőt a nyolcból. De ezen a
helyen, ebben az álomban mégis ez a kettő volt a világon a legfontosabb.
 14
Szekrényfelderítés
ELI MÁSNAP NEM JÖTT LE A REGGELIRE, de úgy döntöttem, jobb is így. Legalább szabadon
megbeszélhettem Szelénával a tervemet, hogy razziát tartok Paul szekrényében. Nem
számítottam rá, hogy túl sok mindent találok – a srác túlzottan okos, hogy valami
jegyzetfüzetben tárolja a gonosz terveit –, de úgy sejtettem, jó esély van rá, hogy
megtudom, milyen könyvet kapott kölcsön Mr. Corvustól. Nem gondoltam, hogy sokat
számít, de sosem lehet tudni. Talán Velőnek valami hátrahagyott kincse az a könyv, tele
titkos üzenetekkel meg a fekete mágia bűbájaival. De az is lehet, hogy megint csak a
képzeletem száguldott el.
Szelénával pár pillanattal a becsengetés előtt értünk az irodalomórára, tökéletesen
időzítettük a dolgot. Miss Norton már az asztalánál ült, ami nagyon alkalmasan pont az
ajtó mellett állt. Beléptem Szeléna mögött, a kezem a gyomromra szorítottam, és nyögtem.
Miss Norton gyanakodva méregetett. Nem én voltam az első diák, aki megjátszotta,
hogy rosszul van. Nem törődtem a tekintetével, a szememet félig összehúztam a képzelt
fájdalomtól, miközben a szokásos helyem felé botladoztam. Eli szinte azonnal
megérkezett tök kócosán, és egy müzliszelet utolsó falatjait gyömöszölte magába.
Legnagyobb rémületemre Katarina ott jött a sarkában. Eli mellém ült le, Katarina meg a
másik oldalán lévő padba, és hideg mosolyt lövellt felém.
Kezdtem rálobbantani a tekintetem, de eszembe jutott, hogy rosszul vagyok, és inkább
köhögtem.
Mikor megszólalt a csengő, Szeléna a közvetlen közelemből hangosan megkérdezte:
– Biztos, hogy jól vagy, Porka?
– Kibírom.
A tenyerembe köhögtem, aztán még nyögtem is hozzá.
Katarina felcsattant.
– De mi nem fogjuk. – Fölemelte a kezét. – Miss Norton? Nem mehet el Porka? Az
egész termet elárasztja a vírusaival.
Szelénával összenéztünk, alig bírtuk visszatartani a vigyorgást. Ki hitte volna, hogy
Katarina ilyen hasznos lesz?
Miss Norton felsóhajtott.
– Dehogynem. Menj le a kórházba, Porka!
Lassan álltam föl.
 – Köszönöm!
Még köhögtem egyet Katarina irányába, aztán kisétáltam a terem elejébe, és átvettem
Miss Nortontól az igazolást, amivel elenged az óráról. Kifelé menet elkaptam Eli zavart
tekintetét, és biztatóan mosolyogtam rá, reméltem, hogy rájön, most fogok betörni Britney
szekrényébe. Nem akartam elképzelni, mit szólna, ha tudná, hogy az elsődleges célpont
Paul.
Az igazolással a zsebemben tovább játszottam a beteget, miközben átmentem a menza
épületébe, a diákok zárható szekrényeihez. Először Britney-ét vizsgáltam át, közben
füleltem, nem jönnek-e a ház felügyelői és az Akaratőrség tagjai. A szekrényben semmi
nem volt, a rendőrség nyilván már kiürítette, mikor a támadó után kutatott.
Átmentem Paulához. Ugyanazt a szekrényt használta, mint régen. Lady Elaine e-
mailjében nemcsak az órarendje szerepelt, hanem a szekrénye és az új kollégiumi szobája
lelőhelye is. Mikor a holdruta kulcsot a mesterzárba illesztettem, vibrálni kezdett a
kezemben, beindult benne a varázserő. A zár szinte azonnal kipattant, úgyhogy kitártam a
fémajtót.
De egy matekkönyvön meg néhány papírlapot kivéve, ami az alján feküdt, teljesen üres
volt. Sóhajtottam. Számítottam erre, de attól még csalódtam. Különösen mivel ez azt
jelentette, hogy a B tervet is aktiválnom kell.
Nem törődtem az erősödő émelygésemmel, amilyen halkan tudtam, becsuktam a
szekrényt, és elindultam a Testnevelés épület felé, ahol Paul első órája volt. Mikor
megláttam a fiúöltöző ajtaját, ahol a szekrények vannak, meg az üres előteret, kicsit
kiléptem. Ha most megingok, elgyávulok.
Már csak egy hajszál választott el, hogy odaérjek, amikor hallottam, hogy a hátam
mögött nyílik az ajtó, és egy dörgő férfihang azt mondja:
– Azonnal megállni!
Megperdültem, a fülemben zúgott az adrenalin a félelemtől. Gargomor kapitány állt
tőlem pár lépésre, az arcán mogorva gyanakvás. A varázslópálcáját egyenest rám
irányította. Olyan hosszú és egyenes volt, mint egy seprűnyél, a vége egy piros ékkő körül
kisebb kampóban lefelé görbült.
Feltartottam a kezem rémületemben, mert megjelent előttem a rémkép, hogy a
levegőből lógok lefelé.
– Egy pillanat! Én csak… – odamutattam neki a gombócba gyűrt papírt, Miss Norton
igazolásának maradványát – a kórházba indultam.
Gargomor vaskos, bokros szemöldöke lejjebb ereszkedett a homlokán, ahogy ez
átgondolta: elég nagy feladatnak látszott, így, hogy közel álltunk, láttam rajta, hogy elég
nehézkes, mintha az a valami, ami az arcát összevágta, az agyát is felszabdalta volna.
 – Ez nem a kórház.
Most, hogy lejjebb engedte a pálcát, már nem voltam annyira ideges, az ujjam az
államhoz illesztettem, és megkérdeztem:
– Tényleg? – kérdeztem, és körülnéztem, továbbra is játszottam a hülye szerepét. A
TORNATEREM feliratú ajtó mögött edzőcipők nyikorgását hallottam. Úgy tűnt, Fritz
megfuttatja a negyedikeseket. Visszafordultam Gargomorhoz.
– Tűnődtem is, hogy honnan jön ez a szag.
Hát, nem vette be.
– Azonnal vissza kell menned… – Gargomor olyan hirtelen hallgatott el, hogy egy
pillanatra azt hittem, valaki eltalálta egy némító bűbájjal.
De aztán egy másik hang szólalt meg a háta mögött, olyan ismerős és sima, mint az
olvadt csokoládé.
– Valami gond van, kapitány?
Hátrafordultam, és önkéntelenül elmosolyodtam, mert a tekintetem Mr. Deverellen
állapodott meg. A szokásos tantermi öltözetét viselte: khaki nadrágot, rövid ujjú pólót,
amiben jól látszott a lesült karja, de a haja nedves volt. A lyukasóráján nyilván abban a
szuper sugármasszázs-fürdőben járt, amit Fritz edző szerzett tavaly nyáron a
gladiátorcsapatának.
Visszafordultam Gargomor felé. Úgy méregette Mr. Deverellt, mint aki nem tudja,
kinek is van több hatalma az adott helyzetben. Közelebb léptem Deverellhez. Én rá
fogadtam.
– Ez a lány azt állítja, hogy eltévedt a kórház felé menet – közölte Gargomor.
A tenyerembe köhögtem, közben a másik kezemet Miss Norton igazolásával Deverell
felé nyújtottam. Elvette az igazolást, kiegyengette, hogy el tudja olvasni, aztán visszaadta.
– Hát, a betegség része legalábbis igaz – mondta Deverell. Felém intett. – Ha gondolod,
Porka, elkísérhetlek a kórházig.
Bólintottam, és most már több szinten is zavarban voltam.
– Maga nem bánja, kapitány? – emelte fel Deverell a szemöldökét.
Gargomor mordult egyet, aztán sarkon fordult, ellépdelt, és eltűnt egy kanyarban.
Deverell szája mosolyra húzódott, mikor lenézett rám.
– Nem valami barátságos, igaz?
– Körülbelül olyan cuki, mint egy éhes grizzly medve.
Deverell mulatott.
 – Pontos leírás.
Aztán eltűnt az arcáról a mosoly, és a homlokán ráncok jelentek meg.
– Szóval rosszul érzed magad?
– Igen, egy kicsit.
Felmerült, hogy köhögök hozzá párat, de aztán elvetettem. Deverell őszintén aggódott,
és nagyon pocsék érzés volt, hogy becsapom.
– Nem alszol jól mostanában, igaz?
Összehúztam a szemöldököm, nem voltam benne biztos, hogy ez most kérdés vagy
kijelentés.
– Nem. Nem nagyon… de miből gondolta?
Deverell tett pár lépést, és a hátát a falnak vetette. Mindkét kezét az első zsebeibe
süllyesztette.
– Megéreztem abból a képből, amit az álmodból láttam, mikor segítettem neked a
projekciós kártyákkal.
– Ja, akkor!
A talapzat képe olyan tisztán villant fel előttem, mintha fényképen látnám, a B és az E a
felszínén, mint valami műalkotások, még éber tudattal is gyönyörű látványnak találtam.
Hátrébb toltam a képet.
– Semmi az egész.
Deverell a fejét rázta.
– Attól tartok, ez nem igaz. Szerintem valami blokkolás kezdődhet nálad, ahogy az
okkulttanban nevezzük.
– Blokkolás?
Bólintott.
– Amikor egy absztrakt tárgy, mondjuk egy képzet vagy egy kép vagy akár egy
gondolat megakad az ember agyában.
– Auú! Az fájdalmas.
A fejét rázta.
– Nem igazán, de minél tovább hagyjuk fennállni a blokkolást, annál jobban megakad.
– És az veszélyes?
– Csak az osztályzataidra. – Elmosolyodott, hogy oldja a halálra vált arckifejezésemet.
– Ront a tudatmágiádon.
 – Ja! – mondtam, mert megértettem a célzást.
– A blokkolás általában magától elmúlik. De tudok pár technikát, amivel
megpróbálhatunk gyorsítani rajta, ha van kedved.
Az ajkamba haraptam, nem voltam olyan biztos a dologban. Egyrészt tök jó lenne, ha
nem tartana fogva ez a hülyeség, másrészt nem örültem volna, ha bárki más is megláthatja
a talapzatot, és elolvashatja a szót.
De nem akartam egyenesen elutasítani.
– Köszönöm! Gondolkozni fogok rajta.
– Persze. Megértem.
– Viszont van még valami, amiben segíthetne – mondtam, mert eszembe jutott a
délutáni küldetésem.
– Igen?
Azon gondolkodtam, hogy is tudnám a legjobban megfogalmazni.
– Tud valamit arról, hogyan lehet emlékeket kinyerni?
– Egy keveset – mondta Deverell, ezúttal óvatos hangon.
– És van rá esély, hogy nekem is megmutatná?
– Miért?
Tudtam, hogy Lance-t nem hozhatom szóba, ezért az első történet megtette, ami az
eszembe jutott.
– Az a helyzet, hogy van egy barátnőm. Egy tündér, és hát, van egy kis
cukorproblémája, tudja?
Deverell összeszorította a száját, mintha a mosolygást akarná visszafojtani.
– Igen.
A bátorítás hatására hátradobtam a hajam a hátam mögé.
– Szóval a múlt hétvégén volt egy ilyen szörnyű dőzsölés, és azt gondolja, valami nagy
hülyeséget csinált, de nem emlékszik, hogy mit. Vagy hogy kivel, ha érti, mire célzok.
Deverell bólintott, és még mindig a mosolygás határán volt.
– És most arra kért, hogy segítsek neki emlékezni.
Elhallgattam, és ideges lélegzetet vettem.
Deverell megvakarta az állát, és éreztem az arckifejezéséből, hogy a válasz „nem” lesz.
– Nagyon sajnálom, Porka, de egyszerűen nem mutathatom meg neked, hogy egy ilyen
bonyolult dolgot hogy kell megcsinálni. Túlzottan haladó szintű és érzékeny technika.
Nem szólva egy ilyen képesség birtoklásának morális következményeiről.
– Igaz.
Sóhajtottam, mert megértettem.
Deverell bólintott, és az órájára nézett.
– Hát gondolom, igazából nincs szükséged rá, hogy megmutassam az utat a kórházba…
– Azt hiszem, menni fog.
– Jó. De az én órámra, légy szíves, legyél jól!
Még rám sugárzott egy utolsó mosolyt, aztán megfordult és elindult.
Mikor újra egyedül maradtam az előcsarnokban, felsóhajtottam, és igyekeztem
leküzdeni az idegbajt. Aztán hatalmas lélekjelenléttel megfordultam, és az
öltözőszekrényekhez vezető ajtó elé álltam. Mély lélegzetet vettem, felkészültem a
büdösre, és beléptem.
A bűz erősebb volt, mint amire számítottam, mivel a testszag itt már a falakba is
beivódott. Befogtam az orrom és a szám, és csöndben haladtam a szekrénysor előtt,
kerestem a megfelelő számot. A közönséges iskolákkal szemben az Akkordélen minden
zárható szekrényt úgy osztanak ki, hogy biztosan megfeleljen annak a fajtának, ahová az
illető tartozik.
Paul szekrénye a legtávolabbi sarokban volt, közvetlenül a zuhanyzó mellett. Többé-
kevésbé olyan volt, mint az én tornaszekrényem, és mikor a holdruta kulccsal kinyitottam,
örömmel tapasztaltam, hogy nem bűzös. Ellenkezőleg, vettem észre, amikor ösztönösen
odahajoltam egy felakasztott inghez. Megtöltötte az orrom az ismerős, kellemes illat, a
mosószer, sampon és dezodor kombinációja, amely Paul egyedi illatát alkotja. Annyi
emléket hozott elő, hogy hirtelen csak álltam ott lenyűgözve.
Aztán eszembe jutott, hol vagyok, benyúltam a szekrénybe, és átkutattam a hátizsákját
is. A könyvet azonnal megtaláltam. Az volt benne a legnagyobb tárgy, egy háromgyűrűs
dosszié és egy állami tankönyv közt. Kihúztam, és meglepett, milyen súlyos.
A könyvből kihullott egy fénykép, és a talaj felé lebegve a lábam előtt landolt.
Lehajoltam, felvettem, és megfordítottam.
Az arcom nézett vissza rám. Nyeltem egyet, mert valami ismeretlen érzés
összeszorította a szívem. Nem félelem, vagy nem teljesen, de nagyon hasonló.
Felismertem persze a képet. Az elsőéves fociszezonban készült. Paul még akkor kért
rólam képet, mikor járni kezdtünk, és ez az egy volt meg nekem.
Miért őrizte meg? És hogyhogy most is magánál hordja a zsákjában?
A legegyszerűbb válasz az volt, hogy Lady Elaine-nek van igaza, Paulnak őszinték az
érzelmei irántam. De az ő esetében soha nem ilyen egyszerű semmi. Nem tudok sokat a
fekete mágiáról, de annyit igen, hogy bizonyos bűbáj okban és átkokban az ember ellen fel
lehet használni a róla készült képet. Erre a gondolatra kirázott a hideg.
De visszanyeltem az idegtől összeállt gombócot a torkomban, a fényképet zsebre
dugtam, és újra a könyvet kezdtem vizsgálni. A fedelén és a gerincén felismerhetetlenül
elhomályosult a címe. A bőrborító rugalmas volt, mint egy Bibliáé, nem kemény, ezért
nehéz volt tartani.
Megfordultam, és a lomha tárgyat letettem a legközelebbi pádra. Aztán felnyitottam a
borítót a címlapnál. Kacskaringós, örvénylő betűkkel ez állt rajta:

Szaiszi Nimlot
Atlantisz krónikája
Fordította Althea Browne

Döbbenten kezdtem átlapozni a vékony, törékeny lapokat, nagyon vigyáztam, hogy el

ne szakadjanak. De mire kell Paulnak Atlantiszról könyv? Hiszen negyedikes, nem
másodikos. Nem voltam benne teljesen biztos, de általában úgy tűnt, az Akkordélen a
tananyag ugyanúgy osztályok szerint változik, mint a közönséges iskolákban. És azt
biztosan tudtam, hogy a mágusfajta kormány szabályozza, mit tanulnak a diákok. Ami azt
jelenti, hogy Paulnak két éve kellett volna Atlantiszról tanulnia.
Nem mintha hibáztatnám, amiért érdekli a könyv. Bár a lapokat sűrűn teleírták, volt egy
csomó kifejezetten részletes és elképesztő illusztráció is benne. Némelyik egy-egy épületet
ábrázolt, mások az igazi atlantisziakat mutatták, akik archaikus öltözetüktől eltekintve
nem is különböztek annyira az Akkordéi diákjaitól és tanáraitól. Az egyik képen egy nő
hegyes kalapban állt, ami majdnem olyan magas volt, mint ő maga. A másikon egy férfi
olyan ruhát viselt, aminek annyira mélyen lógott az ujja, hogy tűnődtem, hogyan old meg
bizonyos toalett-funkciókat anélkül, hogy levenné.
Ahogy a könyvet lapozgattam, az illusztrációk témái kiterjedtek, míg el nem értem egy
sor aprólékos térképhez. Az elsőkön az egész város látszott, aztán beljebb a jellegzetesebb
helyszínek következtek, némelyik egy-egy fontos épület alaprajzával, és olyan is volt, ami
jobban hasonlított az építészek tervrajzaira, mint bármi másra.
Csak elképzelni, hogy ez mind valóság, és az egész valahol az óceán mélyén fekszik!
Erre a gondolatra a fantáziámban mindenféle lehetőségek keltek életre, olyan csodák, mint
az a hirtelen súlytalanság, amikor a hullámvasút felfut az első dombra.
Egy közeli ajtó hangos csattanása azonnal és émelyítő zökkenéssel hozott vissza a
valóságba. A francba, a francba, a francba! Felugrottam, bevágtam Paul szekrényajtaját,
aztán egy közeli törülközőtartó láda mögé ugrottam be fedezékbe. Bele is ugrottam volna,
és elbújtam volna a törülközők közé – bármilyen undorító is –, de ilyen kora reggel még
üres volt.
Pár pillanat múlva tíz-tizenöt srác tolongott a szekrények előtt, mind izzadt, hangos és
riasztóan férfias. De a káromkodások és kiáltások közel sem zavartak annyira, mint a
beszélgetés egyik-másik témája. A fülem úgy égett, hogy attól féltem, összezsugorodik és
leesik. Ha túl sokáig hallgatom, egy életre kiégek. Bár a láda a bokám és a lábfejem
kivételével teljesen elrejtett, abszolút láthatónak és kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Leguggoltam háttal a falnak, és az arcomat úgy irányítottam, hogy kilássak a
törülközőtartó durván szőtt anyagának egyik tartógyűrűjén. Erről a leshelyről jól láttam
Pault, mikor belépett a szekrényekhez. Visszafojtottam a lélegzetem, és mentálisan
magamba rúgtam, amiért ilyen hülye vagyok. Atlantisz krónikája ott volt a kezemben,
mint egy hatalmas szikla. Miért nem tettem vissza? Paul azonnal észreveszi, ahogy
előhúzza a zsákját.
Mikor vetkőzni kezdett – megmutatva a kemény izmaira feszülő, csillogó, izzadság
borította bőrét –, elfordultam, mert a pirulás tetőtől talpig áthevített. Hülyeség, Porka!
Tiszta hülyeség!
Szerencsére mikor pár másodperc múlva kilestem, már a zuhanyzótasakjával indult
tovább, a derekára csavart tiszta fehér törülközőben. Kiemeltem a fejem a törülközőtartó
fölé. Ha kis szerencsém van, minden fiú a zuhanyzóban van már, és kitörhetek.
Francba! Frank Rizzo, a kevés negyedikes egyike, akit látásból ismerek, a szekrénye
előtt állt, és csak félig öltözött át. Frank Mors-démon, amelyik a halál varázsából
táplálkozik, és az a híre, hogy elég gonosz. De ettől még ő volt itt pillanatnyilag az
egyetlen élőlény.
Olyan gyorsan döntöttem, hogy az idegeim nem tudtak lebeszélni róla, fölemeltem a
kezem a mennyezet felé, és sötétségbűbájt fakasztottam. Ez volt az egyik legelső bűbáj,
amit megtanultam, egy Rémálom számára alapvető túlélési taktika. Ezúttal a mágia
tökéletesen működött. A teremben minden lámpa elsötétült, a sötétség mint sűrű, fekete
drapéria borult az én szememre is.
A közelemben kiáltások visszhangoztak. Pislogtam párat, kényszerítettem a szemem,
hogy álljon át gyorsabban. Szerencsére a fél-Rémálom oldalam miatt jól látok a sötétben.
Nem tökéletesen, mint egy tisztavérű Rémálom, de ahhoz elég jól, hogy ki tudjak rontani a
törülközőtartó mögül, és anélkül, hogy félnem kéne, hogy nekirohanok valaminek, futni
kezdjek az ajtó felé.
Csak a könyvet nem vettem számításba, hogy olyan nagy és ormótlan. Túl szűkén
vettem be egy kanyart, és a sarkával megütöttem egy szekrényt. Kizuhant a kezemből,
lehullott a földre, és pár lépést csúszott, aztán eltűnt egy pad alatt. Utánavetődtem, de
közben dübörgött a szívem a bordáim közt.
Először nem is találtam, és már kezdtem pánikba esni. Bármelyik pillanatban rájöhet
valaki, hogy mi történt, kimondhatja az ellenbűbájt, és akkor újra kigyulladnak a fények.
Végül a kezem kitapintotta a könyvet, megmarkoltam, és felpattantam. Magamhoz
szorítottam, mintha az a veszély fenyegetne, hogy ha megint leejtem, eltörik, és a kijárat
felé száguldottam.
De mikor odaértem, a karomat elkapta egy kéz, és az ujjai megszorítottak.
Felsikoltottam, és ugyanabban a pillanatban egy ismerős hang kimondta a nevem.
– Hypno-soma! – vágtam rá gépiesen. Az ujjam hegyéről fényesen tört fel a varázserő,
megvilágította Paul döbbent arcát, és a bordái közé talált. Paul hátratántorodott, az ujjai
szabadon engedtek.
Megfordultam, kirontottam az ajtón, és még nagyon-nagyon sokáig nem álltam meg.
 15
Varjúlakoma
AZ ATLANTISZ KRÓNIKÁJÁT A VATTICUT HÁZ egyik titkos átjárójában egy rakodópolc tetejére
rejtettem. Ezt az átjárót egyedül Ms. Vadkanóc használja, és ő jóval alacsonyabb nálam,
vagyis nem fogja meglátni, hacsak nem mászik fel a polc tetejére – ami a kövérsége miatt
nem valószínű.
Nem lett volna túl jó ötlet magamnál tartani. Azt bizonyította volna, hogy jártam a
szekrényeknél, és tudtam, nem létezik, hogy Paul ne keresse, és ne keressen engem.
Francba! Miért kell mindig mindennek rosszul alakulnia?
De a néma kérdésre senki nem adott választ. Elindultam bűbájvetésórára. Átfutott az
agyamon, hogy tényleg elmegyek a kórházba, de Miss Norton az igazolásra az időpontot
is ráírta, és már jóval később volt. Úgy döntöttem, jobban járok, ha a szerencsére bízom,
mi lesz Mr. Karbunkulusnál, mint ha megkísérelném elmagyarázni a kórházi nővérnek,
merre jártam az elmúlt órában.
Mr. Karbunkulus nagylelkű hangulatban volt, és megúsztam a késést egy kis
leszidással. De mikor kijöttem a teremből, és a harmadik órámra indultam, a szerencsém
ellenére tiszta idegroncs voltam. Minden sarkon arra számítottam, hogy Paul támad rám.
És ahányszor megláttam az Akaratőrség piros-fekete egyenruháját, felkészültem, hogy
lekapcsolnak. A sötétségbűbáj elvileg nem kifejezetten tilos, legalábbis egy Rémálom
számára, de iskolaidőben – nem beszélve arról, hogy a fiúöltözőben – nagyon is az.
De valamiért minden simán ment. Legalábbis ebédig. Eli a menza felé menet megállt a
szekrényénél, de amikor megérkezett, elég volt egyetlen pillantást vetni az arcára, hogy
lássam, hallotta a pletykát az öltöző körüli balhéról, és kitalálta, mit intéztem igazából az
irodalomóra alatt.
– Azt mondtad, Britney szekrényében akarsz körülnézni – mondta, ahogy a tenyerét
nyújtotta a holdruta kulcsért.
Nem tudtam rászánni magam, hogy a szemébe nézzek.
– Körül is néztem. Már mondtam, üres volt.
– Persze. De elfelejtetted megemlíteni, hogy Paulát is megnézted.
A szalvétámmal kezdtem matatni.
– Bocs. Nem akartam, hogy aggódj.
Eli zsebre vágta a kulcsot.
– Szóval csak engem akartál védeni, ugye?
 – Igen.
Belenéztem a szemébe.
– Nem én szorulok védelemre.
Vitatkoztam volna, de a szavamba vágott.
– Megértem, miért csináltad, és azt is látom, hogy túlzottan makacs vagy, hogy hagyd a
fenébe ezt az egészet Paullal, úgyhogy van egy ajánlatom. Nem hadakozom veled többet
emiatt, ha megígéred, hogy őszintén elmondod, mit csinálsz, és hagyod, hogy segítsek.
Csak bámultam rá, nem tudtam, mit mondhatnék.
– Csak azt akarom, hogy biztonságban légy – mondta Eli. Aztán meg se várta, mit
válaszolok, hanem sarkon fordult és elment.
Aznap már nem került elő a téma, még vacsoránál sem, mert Eli megint vacsorázni
ment, ezúttal a nagymamájával.
– Fogalmam sincs, mit akarhat Paul azzal a könyvvel – mondta Szeléna legalább
tizedszer vacsora közben. Meséltem neki a fényképről is, de azt a többihez képest
lényegtelennek találta. Nem egészen hittem neki, amúgy sem ismerheti jobban Paul
motivációját, hogy minek őrizgeti a képemet.
Megvontam a vállam.
– Passz. De sorról sorra kiolvasom, és csak aztán teszem vissza a szekrényébe.
Szeléna bólintott.
– Én meg szívesen kipróbálnám rajta a nyomozóbűbájt. De gyorsan kell csinálnunk. Ha
Mr. Corvus megtudja, hogy elloptad a könyvet, az nem kifejezés, hogy nagy bajba kerülsz.
Nyeltem egyet, eszembe jutottak a kínos órák, amit az ősi szöveg megfejtésével
töltöttem.
– Az tuti. Ha este végeztünk az álomfalással, Eli-tól jövet kicsempészem.
A vacsora utáni órák őrjítően lassan teltek. Szelénával bent maradtunk a kokszban, és
teljes erőből ellenálltam a kísértésnek, hogy lerohanjak a Vatticut Házba az Atlantisz
krónikájáért. Túlságosan veszélyes lett volna. A kijárási tilalomig Paul akármerre
felbukkanhat. Persze tudtam, hogy utána is, de az sokkal kevésbé valószínű.
Péntek este egyáltalán nem voltam hajlandó leckét írni, úgyhogy a számítógéppel
vesztegettem az időt, a kedvenc weboldalaimat nyitottam meg újra meg újra, és a
Bűbájbook frissítéseit olvasgattam. Szeléna, mint újabban kezdtem megszokni, most sem
tudta nagyon elterelni a figyelmemet. Valami varrási projekten dolgozott a
háztartástanórájára, amit ebben a félévben vett fel. Már egy ilyen óra gondolatára kilelt a
hideg, de ő valamiért élvezte.
 – És ez mi, amit most csinálsz? – kérdeztem, ahogy az ölében heverő fekete kabátot
meg a kezében a tűt figyeltem. Furcsa cérna volt. Ezüstös színű és fura anyagú, könnyű és
vékony, mint az ökörnyál. Ha más nem jutott volna eszembe, azt hittem volna, pókfonál.
Szeléna felnézett.
– Egy kosztümterv.
A homlokom ráncoltam, és hosszabban megnéztem a ruhadarabot. Szeléna épp valamit
alakított a hátán.
– Mire?
Most nem nézett föl.
– Khm, a drámakor előad egy darabot.
– Az jó – mondtam, és újra a képernyőre meredtem.
Végre indulnom kellett. Belebújtam a fekete bőrmokaszinomba, elköszöntem
Szelénától, aki már a hálószobarészben készült lefeküdni, aztán kijöttem a kokszból.
Mikor megérkeztem, Eli a számítógépe előtt ült az asztalánál, és a képernyő a
Bűbájbookon volt nyitva.
– Szia – mondta, de fel se nézett, mikor beléptem.
– Szia.
Leültem a kanapéra, és teljességgel tudatában voltam a köztünk levő feszültségnek.
Megköszörültem a torkom.
– Mit keresel?
Eli hátrapillantott, és a mosolya kicsit oldott a helyzeten.
– Próbálok rájönni, mi ez az egész Terra Törzs.
– Ja, igen. Elfelejtettem mondani a jokerkártya körüli izgalomban, de én már
megtudtam róla valamit.
– Igen?
Eli hátrafordult a székkel, és rám nézett.
Bólintottam. Nem lelkesített túlzottan, hogy újra kell élnem azt a jelenetet Oliver
Corkkal. De már késő volt, nem hagyhattam abba. Eli-nak csak rövidítve meséltem el,
kihagytam a folytatást, meg hogy a baseballütő eltalált az akadálypályán. Ha meghalok, se
beszélek neki erről. Szerencsére a történet kevésbé bűzlött, mint hittem, de nekem akkor is
keserű maradt a szám íze.
Mire a végére értem, Eli dühösen nézett.
– Nem mondod komolyan! Az Akkordélen tényleg engednek ilyen dolgokat?
 Az orrom ráncoltam.
– Ezek szerint. Szeléna azt mondja, ilyenek mindig előfordultak.
Eli dörmögött valamit, és a hajába túrt.
– Nem csoda, hogy nem kaptam választ, mikor jelentkezni akartam.
Előrébb csúsztam a kanapén.
– Ja, nyilván ezért nem válaszoltak nekem sem. Ennyit az udvariasságról meg a finom
lélekről.
– Abszolút.
Eli visszafordult a gépéhez, és klikkelni kezdett az egérrel.
– És határozottan más színben tünteti fel a csoportot.
– Ügy érted, rossz színben?
Fölálltam, odamentem, és megtorpantam a széke mögött. Eli a Terra Törzs Bűbájbook-
oldalára lépett, de mikor a tagok listájára bökött, csak egy üzenetet látott, hogy a csoport
tagsága titkos, és a felkérése elbírálás alatt van.
Eli az ujjaival dobolt az asztalon.
– Az kéne, hogy találjunk valakit, aki a csoport tagja, és hajlandó beszélni velünk.
– Igen, de kit? – Az ajkamba haraptam. – Oliver az ismerősöd? Rajta keresztül
megtalálhatnánk a tagokat.
Eli a fejét rázta.
– Nem. Még Britney sem az ismerősöm. Én magamtól nem nagyon szoktam
ismerkedni, hacsak nem jelöl be valaki. Túl nagy felhajtás.
Egy semmire se kötelező hmmm-mel válaszoltam, bár a lényem gyerekes, féltékeny
része titokban örült, hogy Britney nem jelölte be Eli-t.
– Azt hiszem, egyetlen természetfajta ismerősöm van, Iréné Stark – mondta Eli, és már
pötyögte is be a keresést.
A háta mögött a plafonra emeltem a tekintetem. Britney sokkal jobb lett volna, mint
Iréné.
Eli egy pillanat alatt megtalálta Iréné falát. Rábökött az infokra, és láttuk, hogy a
csoportjai közt szerepel a Terra Törzs.
– Bingó – mondta Eli.
Észrevettem, hogy a fogam csikorgatom, és elhallgattam.
– És miből gondolod, hogy ő hajlandó lesz beszélni veled erről?
 – Nem tudom, hogy hajlandó lesz-e vagy sem, de egy próbát megér.
Tok jó.
– És Oliver ismerősei el vannak rejtve, vagy látjuk őket? – kérdeztem az asztal fölé
hajolva.
– Fogalmam sincs.
Eli megkereste Olivert, és rábökött a linkre.
Teljesen jól látszottak. És hosszú volt a lista. A felét nem ismertem, és sok felnőtt volt
közöttük. Gondolom, egy csomó régi Akkordéles. Egy rakat kép gazdáját valamelyik
nemzetközi mágusegyetem pólójában fényképezték le.
Eli végiggörgetett körülbelül az első százon, aztán a többin már gyorsabban húzta át az
egeret. Egy-két embert felismertem, de senki nem volt köztük olyan közeli, hogy
rávehetném, öntse ki a lelkét a Terra Törzs belső titkairól.
Amíg meg nem akadt a szemem egy ismerős arcon.
– Várj csak! – Megérintettem Eli vállát, és hirtelen teljesen tudatában lettem annak,
milyen meleg a bőre, és mennyire közel van. – Menj vissza oda!
Eli visszament, és anélkül, hogy egy szót szóltam volna, ott állt meg, ahol kellett.
Pontosan tudta, kire ismertem rá. Csillogó szemmel nézett rám.
– Tökéletes. Őt biztos rá tudod venni, hogy beszéljen. Nagyon is jön neked eggyel.
Bólintottam. Melanie Remillard tényleg jött eggyel, legalábbis egy kicsivel. Annak
idején megkért, találjam meg a legjobb barátnője gyilkosát, és ez végül elvezetett Velő
leleplezéséhez. Ettől még nem lelkesített túlzottan, hogy a Terra Törzsről kell faggatnom.
Elég rendes lánynak tűnt, de azok után, ahogy Oliver viselkedett, nem voltam benne
biztos, hogy számíthatok Melanie segítségére. De azért azt mondtam:
– Ahogy tudom, megkérdezem. Szelénát is rábeszélem, hogy jöjjön velem. Ő jobban
ismeri Melanie-t.
– Jó tervnek tűnik. – Eli az asztalhoz koccantotta a pálcagyűrűjét. – Lehet, hogy a
csoportról nem akar majd sokat elárulni, de legalább valami fényt vethetne Britney aznap
esti tevékenységére. És különben sincs okunk azt feltételezni, hogy a Terra Törzsnek köze
van ahhoz, ami vele történt.
– Jogos.
Elmosolyodtam, kezdtem magam jobban érezni.
Eli szó nélkül fölállt, és a szemmagasságom alól hirtelen fölém tornyosult. Hátraléptem,
az érzékeim csúcsra voltak töltve. Eli arcán fura kifejezés futott át, és egy pillanatra úgy
éreztem, mintha csalódott lenne, amiért elléptem.
 – Kész vagy? – kérdeztem.
Válasz helyett megfordult, és lefeküdt a kanapéra, a teste teljes hosszában elterült, csak
az egyik lábfeje lógott le a végén.
– Mindjárt.
Az asztalnak támaszkodtam, és megvártam, amíg elsodorja az álom. Aztán
felkapaszkodtam rá és az álmaira, mint már annyiszor.
De a korábbi álmokkal ellentétben ebben a mostaniban minden homályos és ködös volt,
mint egy életlen kép. A talaj mintha semmi más nem lett volna, mint füst és köd, és
hirtelen szédülés tört rám, úgy éreztem, mindjárt átzuhanok.
– Húha! – hallottam Eli hangját valahonnan balról. – Mi folyik itt?
Odafordítottam a fejem, szerettem volna valamiben megkapaszkodni, hogy
visszanyerjem az egyensúlyom. Hamarosan egy magas támlájú szék jelent meg előttem.
Odanyúltam, és a szédülés elmúlt.
– Jól vagy? – kérdezte Eli, és kilépett a ködből.
Bólintottam, de nem mertem még megszólalni.
Eli tőlem pár lépésre megállt, és a formátlan világ felé mutatott.
– Ezt te csinálod?
Megráztam a fejem. Valami krákogás lett a válasz.
– Nem csinálok semmit.
Eli mintha nem is hallott volna. A tekintete arra a világra összpontosított, ami most
kezdett kialakulni körülöttünk. Mintha egy festőt figyeltünk volna, ahogy egy vázlat üres
foltjait kitölti.
Egy kupolás tetejű, nagy teremben találtuk magunkat. A kőfalakat magas festett üvegek
díszítették ismétlődő ritmusban, közöttük a földön különféle mágusfajták márványszobrai
álltak a természetes alakjukban. A terem közepén egy hosszú, téglalap alakú asztal állt,
fényesre polírozott, masszív felülettel. A magas támlájú szék, amire támaszkodtam, több
hasonlóval együtt az asztal körül állt.
– Húha! – mondtam, ahogy a mágusfajta hírkiadványokban látott képek alapján
felismertem a helyet. – Te már jártál a Szenátorok Palotájában?
Eli nem nézett rám.
– Igen, aznap, mikor kiderült, hogy Vezető vagyok. Az egyik tudós elég kedves volt.
Ügy gondolta, tetszeni fog. Gondolom, ide civileket nem gyakran engednek be.
– Ja, én is úgy hallottam. – Szemközt több lovagi páncél kezdett kiélesedni, a fal egy-
egy szakasza előtt álltak. Sokkal hatalmasabbak voltak, mint az Akkordélen, díszes
sisakjukon indigószínű tollak, csillogó pajzsukon a Mágusok Szenátusának címere. Vajon
ezek a valódiak ugyanolyan élénkek, mint a mieink az Akkordélen? – tűnődtem. Akkor
érdekesek lehetnek a találkozások.
– Én még Lionhalomban sem jártam soha – tettem hozzá kicsit irigykedve.
– Hamarosan meglátod – felelte Eli, és elindult az asztal mellett, ami a lovagokhoz
hasonlóan még csak most alakult körülöttünk.
– Miből gondolod?
Eli fölvett az asztalról egy tárgyat, ami egy botra vagy talán egy túl vastag
varázspálcára hasonlított.
– A Beltane Fesztiválon.
– Ja, tényleg.
– Gondolkoztam, hogy jelentkezem rá. – Eli feljebb emelte a tárgyat. – Azért remélem,
hogy ez nem szokásos a szenátus gyűlésein.
Jobban megnéztem, és észrevettem, hogy a bot végéből egy kis darab madzag áll ki.
– Ez dinamit?
– Aha.
Eli az asztal fölé hajolt, és sokkal óvatosabban tette le a tárgyat, mint ahogy felvette.
Megértettem az óvatosságát. Az álmok sokkal valóságosabbak, mint ahogy az emberek
gondolnák. Különösen az ő álmai.
– Hát azt hiszem, ez még a mágusfajták körében is szokatlan.
– Hacsak hirtelen be nem választják a Szenátusba Alpeppert – vigyorodott el Eli.
– Reméljük, nem fogják – mondtam, és magam elé képzeltem Alpepper titkos és
illegális árukészletét. Ezek közé nem pusztán csokiszeletek meg a fekete mágia kellékei
tartoztak, hanem dinamit meg hasonló veszélyes robbanószerek is, teljes rekeszekkel. Hát,
nem egészen az a fajta pasas, akit felelős beosztásban szeretnék látni.
Eli kezdett volna mondani valamit, de elhallgatott. Megfordultam, hogy lássam, mi
vonta el a figyelmét. Mostanra az asztalból egyre több élesedett ki, és hirtelen émelygés
támadt a gyomorszájam tájékán, ahogy felfogtam, hogy már nem vagyunk egyedül a
teremben. A székeken emberek ültek – összesen tizenketten.
És mind halott.
Levegő után kapkodtam, és önkéntelenül tettem egy lépést hátra, mert viszolyogtam a
meglazult arcuk és a tompa, üres tekintetük láttán. Még rosszabb volt, amikor rájöttem,
hogy ismerem őket: csupa iskolatárs és barát volt. Itt volt Britney, a feje hátranyaklott a
székén, hosszú vörösesszőke haja hátraomlott róla. Mellette ült Oliver Cork, őmellette
meg Melanie Remillard.
A hozzám legközelebbi széken ülő lány Katarina volt: a törzse előreborult, és az
asztalnak támaszkodott. Szeléna volt a következő, ő egyenesen ült, és az eddigiek közül a
legnormálisabbnak látszott, de tagadhatatlanul halott volt.
A gyomromba rémület facsart a legjobb barátnőm láttán. Odarohantam, és
megérintettem a karját, próbáltam emlékeztetni magam, hogy ez csak álom, de nem
sikerült. Szeléna bőrének fagyos volt a tapintása. Azonnal elengedtem, és a szememben
könnyek égtek. Messzebb néztem, és akkor újabb rémség következett. Lady Elaine és
Sasharaszt seriff. Aztán Eli. És végül…
Én.
Behunytam a szemem, mert újra elragadott a szédület. A garatomat hányás égette, de
visszanyeltem.
Reccs.
Újra kinyitottam a szemem, és megint változott a kép. A testek ugyanott voltak, az
asztal körül gyülekeztek, mint a tivornyázók egy danse macabre-on, de most varjak
tucatjai gyűltek köréjük. Mindenütt jelen voltak, ott gubbasztottak a székek hátán, az
asztalon, sőt még az alakokon magukon is.
A halottak tetemét csipkedték. Láttam, hogy az egyik Britney arcába váj. Eltakartam a
szám, undoromban még sikoltani is féltem.
– Ez meg mi? – kérdezte Eli, ahogy elindult az asztal mellett.
Elképedtem, hogy egyáltalán tud beszélni, olyan sápadt és zöldes színe volt. Megráztam
a fejem, nem tudtam válaszolni. El akartam fordulni, de nem ment. A szemem tovább
pásztázta a látványt, odaszegezte a sivár horror, a varjak lakomája.
Mikor a tekintetem az asztalfőre ért, észrevettem, hogy az ott ülő férfi Eli apja.
Eli is most fogta fel.
– Apa – mondta elfulladó hangon. Odarohant hozzá, próbálta elhessenteni a varjakat.
De a madarak csak károgva csapkodtak felé a csőrükkel. Elindultam, hogy segítsek, és
bevessem Rémálom varázserőmet. Ha Eli-ra nem hallgatnak, majd én a képzelőerőmmel
elűzöm őket.
De menet közben megdermedtem, mert a szemem azonosította annak a nőnek az arcát
is, aki az Eli apja melletti széken ült.
A mamám.
A varjak már kiették a koponyájából a szemét, és csak a nyers, piros üreg maradt.
Ahogy figyeltem, amint az egyik egy újabb falatot halász ki, elöntötte az agyamat a düh. A
madarak felé vetettem magam, minden észérvet elfelejtettem.
 Ahogy anyám teteméhez értem, sűrű ködfelhő szállt le, és a világ eltűnt. Újra azt
tapasztaltam, hogy füst és köd vesz körül.
– Mi a franc van? – kérdezte Eli valahonnan messziről.
Aztán amilyen gyorsan eltűnt a világ, hirtelen helyre is ugrott.
Újra visszaérkeztünk a toronyhoz.
– Mit csinálsz, Porka? – sikoltotta Eli pár lépésnyi távolságból. – Vissza kell mennünk!
Az az álom fontos volt!
Csak bámultam rá, a gondolataim kezdtek engedni annak az erős, gyötrő szükségnek,
hogy elérjem a talapzatot, és kiolvassam a szót. Az első két betűje mintha énekelt volna,
minden szirén erejénél nagyobb bűverővel hívogatott. A széllel küzdve arrafelé
tántorogtam.
– Vigyél vissza, Porka! – mondta Eli, ahogy felém vetődött.
Térdre hullottam a talapzat előtt, és az E utáni részt kaparásztam.
Eli fölém hajolt, és a fülembe ordított:
– Vigyél vissza!
Elhúzódtam, de nem hagytam abba, nem is tudtam volna. Semmi más nem számított,
csak az az elrejtett szó. Már láttam is a következő betű formáját. Egy függőleges, egyenes
vonal, és egy másik, alul, vízszintesen. Talán egy L vagy egy Z vagy egy másik E.
– Ha segítek ebben, visszaviszel? – kérdezte Eli. A hangja harsogott a fülemben, mégis
furán távoli volt, mint egy messzi gép zümmögése. Letérdelt mellém, de lehetett volna
ezer mérföldre is. Nem számított.
Csakhogy akkor odanyúlt a talapzathoz. Felsikoltottam, mert dühített ez a határátlépés.
Olyan erősen támadt fel bennem a vágy, hogy megvédjem a követ Eli-tól, hogy
odanyúltam, és a következményekkel mit sem törődve elütöttem onnan a kezét.
Az álomvilág széthullott körülöttünk, és engem átjárt a kín. Egy pillanat múlva a
tudatom visszaszáguldott a testembe. Egy tompa kiáltást hallattam, és lecsúsztam Eli-ról a
földre. Ott feküdtem, és amíg a fájdalom alább nem hagyott, meg sem tudtam mozdulni.
Eli átgördült a kanapén, és megjelent fölöttem az arca.
– Nem hiszem el, hogy szándékosan megérintettél!
– Közös volt – mondtam összeszorított foggal. Ekkora hülyeséget a legelső eset óta
egyetlen álomban sem csináltam. De legalább az éber világba nem jött velem az őrület,
aminek a foglya lettem. Mi a fene van velem?
– Jól vagy? – Eli hangjából tudtam, hogy ő is ezen töpreng.
Fölültem, ő meg hátragördült, vigyáztunk, hogy a fejünk ne ütődjön egymásnak.
 – Jól.
Eli átvetette a lábát a kanapé peremén, egyenesen fölült. Nem ajánlkozott, hogy segít
felkelni, csak ült ott, és olyan kifejezéssel bámult rám, amitől kedvem lett volna megnézni
az arcomat egy tükörben, nem nőtt-e rajta valami vörös vagy szőrös dolog.
Élénken villantak eszembe a legutóbbi álomfalásunk emlékei, és megértettem, miért
nem kíván Eli hozzám érni. Nem akarta, hogy megismétlődjön ugyanaz. Egy pillanatra
valami forró és kellemetlen érzés égette a retinámat.
Feltápászkodtam, kisöpörtem a hajam az arcomból.
– Sajnálom, hogy elcsesztem. Majd legközelebb megint megpróbáljuk.
Már indultam volna, de Eli felpattant, megragadta a kezem, és megállított. Nem
győztem bámulni, milyen gyorsan mozdul, a reflexei egy macskáéra emlékeztettek. A
szemébe néztem, próbáltam nem tudatosítani, mennyire lüktet az érintésétől a pulzusom.
Az ujjai hőszigetelt acélnak tűntek. Nem húzódtam el, de tűnődtem, meddig akar fogva
tartani.
Ahogy a szemébe néztem, elengedett.
Nem fordult el, de halkan azt mondta:
– Meg kell beszélnünk, hogy mi volt ez.
Megráztam a fejem.
– Mi történik veled meg azzal a kőasztalszerű dologgal és a betűkkel? Mit jelent az a B
E!
Összefontam a karom, és rávillantottam a szemem.
– Nem tudom. Egyszerűen újabban erről álmodom.
– De miért manipuláltad az álmot? Sokkal tovább kellett volna maradnunk, hogy
megfigyeljük azt a jelenetet a Szenátorok Palotájában.
– Nem manipuláltam. Nem direkt. Egyszerűen így történt.
Mély lélegzetet vettem, és az irracionális haragot visszakényszerítettem a ketrecébe.
Már megint az a hülye talapzat hatott így rám.
Eli megvakarta az arcát, és eltűnődött.
– Nem gondolod, hogy valaki beleszól a dolgunkba?
– Lehetséges… – Kifújtam a levegőt, és azt kívántam, bár jobban tudnék hazudni. De
nem ment. Erről nem. Neki nem. – De Mr. Deverell szerint valami blokkolás van az
agyamban ezzel az álommal kapcsolatban.
Eli a homlokát ráncolta, egészen összehúzta a szemöldökét.
 – Blokkolás?
Bólintottam, aztán elmagyaráztam. Mikor befejeztem, Eli azt kérdezte:
– És miért nem fogadtad el, hogy segítsen?
Az ajkamba haraptam, kerestem valami választ, ami nem a valóság: hogy félek, nehogy
bárki meglássa azt a szót, és ott legyen azon a helyen.
– Még nem volt rá alkalom. De meglesz, ígérem.
Eli hosszú percekig bámult, mint aki nem tudja eldönteni, higgyen-e nekem vagy sem.
Én sem voltam benne biztos, hogy hiszek magamnak: a segítséget nem igénybe venni
tiszta hülyeség, én is tudtam. Csak túl kell jutnom ezen a megmagyarázhatatlan
késztetésen, hogy megvédjem a talapzatot és a titkos szót.
– Oké – mondta Eli. – Akkor mit hámozol ki abból, amit az álomban láttunk?
– Hogy valami rossz közeleg.
A lelki szemeim előtt megjelent annak a sok halottnak meg a varjaknak a képe.
Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy az álmok szinte mindig szimbolikusok. Eli
álmai mindig olyankor jelenítették meg a valóságot, amikor a kérdéses esemény már a
küszöbön állt.
Eli bólintott.
– Vajon minek a jelképei a varjak? Vonatkozhatnak egy személyre, ahogy a főnix
Velőre.
– Lehet.
Pár percig töprengtünk együtt, de egyelőre alig volt miből kiindulni. Attól, hogy
beszéltünk róla, kicsit kevésbé volt rémületes, legalábbis amíg el nem indultam az
alagutakon át, hogy feltűnés nélkül elhozhassam XL Atlantisz krónikáját.
Útközben próbáltam kituszkolni a rossz gondolatokat és a félelmet a tudatom peremére,
és inkább a pillanatnyi körülményeimre összpontosítani. A puszta veszély, hogy itt lent
vagyok egyedül, éjszaka, miközben Britney ismeretlen támadója szabadlábon van,
nyomasztóbb volt, mint minden álom, blokkolás és halott barát együttvéve.

Mint minden halott anya.

Nem, erre ne gondolj! Ne merészelj!

Egy pillanatra olyan erővel tört rám az anyám iránti vágy, hogy kis híján elsírtam
magam. Soha nem álltunk közel egymáshoz, a kapcsolatunk a szüleim válása miatt évekig
feszült volt, de miután Velőt megdöntöttük, megváltoztak a dolgok. Úgy éreztem, látnom
kell anyámat, hallani a hangját, és meggyőződni arról, hogy jól van. Majd felhívom. A
sima e-mail kevés.
Mire tíz perc múlva megérkeztem a Vatticut Házba, már ura voltam az érzéseimnek.
Megkönnyebbülésemre az Atlantisz krónikája ugyanott volt, ahol hagytam. A hónom alá
kaptam, és visszasiettem a Riker Házba.
Ahogy megjelent előttem a kollégiumi szobám ajtaja, megkönnyebbülten vigyorodtam
el a sikertől.
De mikor az ajtóhoz értem, a karomra egy kéz zárult, és aznap másodszor mondta ki a
nevem a sötétben Paul Kirkwood.
 16
Bizalmi ügyek
NEM ESTEM PÁNIKBA. Csak az egész testem elzsibbadt. A szívem egyeden irtóztatót dobbant a
bordáim közt, aztán mintha nem is vert volna többé.
– Porka! – mondta Paul újra.
Lassan felé fordultam, erre elengedte a karom. A szemem a szemébe nézett, hosszú
pillanatokig csak bámultunk egymásra. Láttam, hogy lüktet a pulzusa a nyakán. Az
állkapcsán megremegett egy izom, ahogy összeszorította a fogát.
– Erre szükségem van – mondta, mikor végre megtörte a csendet. A hangja furcsán
hatott rám, egyszerre volt furán kellemes és viszolyogtató.
Szorosabban magamhoz öleltem a könyvet.
– Nem!
– Légy szíves!
Összeráncoltam a homlokom, megdöbbentett az őszinte hangja. Nem erre számítottam.
Ez nem az a Paul volt, akivel a Velő-féle küzdelem napján szembesültem, a hataloméhes
fiú, aki ugyanolyan könyörtelen és ravasz, mint Velő maga. Mégsem bíztam benne. Ha
mágiára kerül a sor, nekem is van esélyem, de amúgy elég nagydarab és elég erős, hogy a
testi erejével elvegye a könyvet. Már meg is tehette volna, mikor háttal álltam.
– Miért? – kérdeztem. – Mi olyan fontos benne? Tudom, hogy nem órára kell neked.
Paul tett egy lépést felém, én meg ellenálltam a kísértésnek, hogy meghátráljak. Már el
is felejtettem, milyen magas. Annyira azért nem, mint Eli, de így is hátra kellett döntenem
a fejem. Ahogy az ismerős illat megtöltötte az orrom, szinte éreztem az emlékek ízét.
Paul rám szegezte a tekintetét.
– Elmondanám, de egyelőre nem tudom, hogy helyes-e.
Haragosan néztem vissza.
– Mit tudsz te arról, mi a helyes!
– Tudom, hogy arra kértek, kémkedj utánam.
Eltátottam a szám.
– Ezt meg honnan… – Megköszörültem a torkom. – Ez képtelenség.
Paul elvigyorodott.
– Nem hiszem. Ha én volnék az ő helyükben, pontosan ugyanezt tenném. Te nagyon is
alkalmas vagy rá.
 A mosoly ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogy jött, és csak a hideg és távoli tekintete
maradt. A kettő között olyan szembeszökő volt a különbség, hogy egy pillanatig arra
gondoltam, talán kettős személyisége alakult ki.
– De tudom, hogy igaz, Porka – folytatta, és megint ott volt a hangjában az az
őszinteség. – Nem kell hazudnod róla. Megértem, miért csinálod.
Oldalra néztem, felkavart a hirtelen egyenessége. A padlóra pillantottam, hogy
összeszedjem magam, aztán megint a szemébe.
– Oké, ha őszinteségben utazunk, miért nem mondod el inkább, mire készülsz? Hogy
érted el, hogy kiengedjenek, kinek dolgozol most, és mik a terveid?
Paul nem reagált a kérdések mögött húzódó vádakra, amiket egymás után elé köptem,
legfeljebb a szeme rebbent meg egy kicsit. Nem tudtam eldönteni, hogy bántják vagy
sértik a kérdéseim. Talán mindkettő. Egy pillanatra magam előtt láttam Lady Elaine és
Sasharaszt seriff arckifejezését, amikor megtudják, milyen szörnyen elszúrtam a Paul
Felderítése Projektet.
Hosszú ideig nem felelt, mintha óvatosan mérné ki a választ. Beszívta a levegőt, és
lassan engedte ki.
– Szeretném elmondani, Porka. Komolyan. De nem tudom.
Erősebben szorítottam magamhoz a könyvet.
– A régi Paul. Csupa titok és terv.
Ezúttal egyáltalán nem kicsit rebbent meg. Arra számítottam, hogy valami dühös
kirohanással válaszol, de a hangja halkabb volt, mint valaha.
– Ezért.
Toppantottam.
– Hogyhogy ezért?
– Ezért nem mondhatom el. – Rám szegezte a tekintetét, a homályban is jól látszott a
szeme zöldje. – Mert nem hinnél nekem.
– Tegyél próbára!
Paul oldalt döntötte a fejét, a száján örömtelen mosoly.
– Én meg már azt hittem, hogy őszinteségben utazunk.
Haragosan néztem rá, dühítettek a szavai. Legszívesebben felpofoztam volna.
Legszívesebben…
Mikor rájöttem, hogy igaza van, a haragom elszállt. Tényleg nem hinnék neki. Bármit
mond is. Ez a bizalom megtört.
 Kifújtam a levegőt, bosszantott, hogy az ő szempontjából kell néznem a dolgokat.
– Azt hiszem, ebben igazad van.
Paul bólintott, a szemében bánatos kifejezés ült. Összefonta a karját.
– Hát így állunk.
– Igen. Így.
Még egyet lépett felém, erre megfeszült az összes izmom. Szinte fájt újra ennyire közel
lenni hozzá. A hangja rekedt suttogás volt.
– Tehetek bármit, amivel elérem, hogy higgyél nekem?
Behunytam a szemem, a fejemben kavarogtak a felszínre törő érzelmek és emlékek.
Azon kaptam magam, hogy a csókjainkra gondolok, meg hogy milyen érzés volt, mikor a
testemhez simult a teste.
Nyeltem egyet, és erőszakkal kinyitottam a szemem. Felmerült bennem, hogy talán a
szirén varázserejét használja, de ezt azonnal elvetettem. Tudtam, hogy nem. Legalábbis
egyelőre. Vagy ha mégis, akkor olyan kis mértékben, hogy talán nem is szándékos.
Nagyon is tisztán emlékeztem, milyen érzés volt, amikor tényleg szándékosan vetette be a
varázserejét.
– Vond vissza – mondtam, és a hangomban érzelem feszült. – Vonj vissza mindent, amit
tettél.
Paul lesütötte a szemét.
– Tudod, hogy nem lehet, Porka. Senki nem tudja megváltoztatni a múltat. Még a
varázsfajták sem.
És vajon szeretnéd? – akartam kérdezni. – És az egészet megváltoztatnád, vagy csak azt
a részét, mikor elkaptak?
De a kérdéseket megtartottam magamnak. Sejtettem, mit válaszolna, de igaza volt: nem
hinnék neki.
Paul egy utolsót lépett felém, most már annyira közel állt, hogy szinte összeért a
testünk. Aztán meg is érintett, a kezét a kézfejemre tette, amivel azóta is szorítottam a
könyvet.
– Olvasd el – mondta, és felém tolta az Atlantisz krónikáját. – Kutass benne nyomra
vezető jelek és titkok után, meg minden rossz dolog után, amiket rólam tartasz. És mikor
nem találtál semmit, add vissza. Oké?
– Oké – feleltem elszoruló torokkal.
Paul ellépett tőlem, a keze lecsúszott az enyémről. Megfordult, és indult, de pár lépés
után megállt. Visszanézett, és azt mondta:
 – Sajnálom.
Aztán megfordult, és eltűnt a folyosó homályában.

A szobámba lépve jobban éreztem magam, nagyobb biztonságban. Legalábbis fizikailag.

Bezártam az ajtót, még a reteszt is behúztam. Kár, hogy az agyamban nem tudtam
elfordítani a zárat, és kizárni minden gondolatot. Annyi mindenen kellett gondolkodni: a
Szenátorok Palotáján meg az álmon, Paulon, a kőtalapzaton meg az új betűn, Paulon, az
Atlantisz krónikáján, Paulon…
De még nyomasztóbb volt az a hirtelen felismerés, hogy egyedül vagyok a szobában.
Szeléna elment valahová. Megint. Beléptem a hálórészbe, és hogy megbizonyosodjak,
felkapcsoltam a villanyt. Az ágya nem egyszerűen üres volt: még be volt vetve.
De mikor visszajöttem a nappalirészbe, az eTabem mellett megpillantottam egy kézzel
írt cédulát.

Szia, Porka, elmentem sétálni. Ne várj meg ébren! – Szeléna

Örültem, hogy legalább eddig az üzenethagyásig eljutottunk a titkával kapcsolatban,

bármi legyen is. Leültem, és előhúztam az eTabemet. Semmi kedvem nem volt álomnaplót
írni, de nem mertem kihagyni. Mikor későn adtam be őket, vagy egyáltalán nem, azon
húzta fel magát legjobban Lady Elaine. Ha pocsék is, amit írok, pusztán azáltal, hogy
beadom, sok kellemetlenségtől megkímélem magam. Leginkább azért nem volt kedvem
megírni, mert nem voltam még kész, hogy szembenézzek az álom üzenetével, meg hogy
mit jelent az a sok holttest, köztük becses személyemé. Kirázott a hideg.
De legalább kihagytam a kőtalapzatra vonatkozó részt. Majd elfogadom Mr. Deverell
segítségét, ahogy Eli-nak ígértem, de annak semmi értelme, hogy kiöntsem a titkaimat
Lady Eliane-nek meg annak, aki még a mágusfajta kormányból olvasgatni kívánja a
naplómat. Nekem is ugyanúgy jogom van a titkaim védelméhez, mint bárki másnak.
Bekapcsoltam az eTabemet, és ahogy megnyitottam az álomnapló alkalmazását, láttam,
hogy sürgős üzenetem jött. Már legalább egy órája érkezett az OrákulumLánytól, Lady
Elaine online címéről. Ráklikkeltem, elolvastam a rövid üzenetet, aztán elvigyorodtam.
Lehet, hogy mindenféle kérdés nyomaszt, de legalább egyre nagyon hamar választ kapok.
Britney Shell magához tért.
 17
Rokonszenvek
REGGEL TOVÁBB ALUDTAM, mint terveztem. Mikor végre átfordultam a másik oldalamra, hogy
megnézzem, hány óra, láttam, hogy már majdnem tizenegy. Francba! Pedig meg akartam
próbálni bejutni a Vejovisba, hogy találkozzak Britney-vel, de az engedély megszerzése
meg az odautazás megszervezése is idő. Az iskolai házirend előírja, hogy csak szülő vagy
hivatalos gyám írhat igazolást egy tanulónak, hogy kiléphessen az Akkordéi területéről.
Már megkérdeztem Lady Elaine-t, hogy nem tudná-e módosítani a szabályokat, de simán
lelőtt. Csak koncentráljak Paulra, mondta: Britney már nem az én területem, különben is
pihenésre van szüksége.
Hát jó, legalább egyszer kialudtam magam: semmi álom, se rémálom a húsevő varjakról
meg a kőtalapzatról. Ásítottam, kinyújtóztam és felültem. A szoba szemközti felében
Szeléna is ágyban volt még. Mikor este végül kinyúltam, még nem jött haza.
Mintha csak meghallotta volna, hogy rá gondolok, megmoccant, és felém fordult.
Ahogy megláttam az arcát, levegő után kapkodtam.
– Mi történt veled?
Szeléna szemhéja megrebbent, hirtelen hülyén pislogott rám, a kábaságtól nem értette a
kérdést.
– Az arcod!
Szeléna fél arcán karmolások és duzzanatok húzódtak. Mint aki egy tüskebokorral
küzdött, és vesztett.
Megint pislogott egyet, aztán elhúzta a száját. Láthatóan fájt neki. Összehúzta a szemét,
aztán felemelte a jobb karját, és megvizsgálta. A csuklójától a könyökéig további
karmolások és duzzanatok húzódtak.
– Egy kis baleset.
Ledobtam a takarót, és felültem.
– De komolyan. Mi történt?
Szeléna is felült, és fekete haját a válla mögé dobta. Észrevettem, hogy egy falevél
akadt a hosszú, selymes szálak közé. Szeléna is meglátta, és kiszedte.
– Megbotlottam és hasra estem.
Összefontam magam előtt a karom, nem tudtam leplezni, hogy egy szót sem hiszek el.
Szeléna túlzottan kecses ahhoz, hogy csak úgy megbotoljon.
– Amikor este kint jártál?
 Bólintott, és elpirult hozzá.
– Igen. Coleville-ben jártam, a sötétben. Tudod, mi minden van ott, amiben
megbotolhat az ember.
Igaza volt. Az a hely tele van mindenfélével: sírkövek, kőszobrok, fák, virágágyások.
Én is többször hasra estem ott.
– Na és egyedül voltál? – kérdeztem, és gondosan figyeltem az arcát.
Szeléna összehúzta a szemét.
– Mit számít?
Vagyis nem. De nem esett jól, hogy még mindig titkolja, mit csinált.
– Csak annyit, hogy… hogy eltitkolsz előlem valamit. Te vagy a legjobb barátnőm.
Ezt lehajtott fejjel mondtam, csak úgy kitört belőlem. Annyira gyerekes dolog, nem is
tehettem róla. De mit keresett ott, amiről nem beszélhet nekem?
Szeléna lesütötte a szemét.
– Nem akarok direkt eltitkolni semmit. Csak… úgysem értenéd.
Hirtelen dühös könnyek szöktek a szemembe. Nem vettem észre, mennyire zavart már
ez a dolog.
– Jó. Akkor ne mondd el.
Fölálltam, visszanyeltem a könnyeket, és indultam.
– Várj! – kiáltotta Szeléna. A hangerejétől földbe gyökerezett a lábam. Szeléna sosem
kiabál, nem veszti el a fejét.
Megálltam, és visszafordultam.
– Akkor hallgass meg – mondta a szemembe nézve.
Felhúztam az orrom, de visszaültem az ágyra. Automatikusan összefontam a karom.
Szeléna mindkét kezével a hajába túrt, és aggodalmasabban nézett rám, mint valaha.
– Az utóbbi időben mindenfélébe kezdtem. Igazából személyes jellegű ügyek, és
senkinek nem akartam beszélni róluk. Hogy ki vagyok én, meg mit jelent szirénnek lenni.
Ezt megérted, ugye?
Nyeltem egyet, bólintottam. Hogyne érteném! Mikor a Rémálmok történetével
szembesültem, hetekig próbáltam elfogadni a tudást, hogy az én fajtám annyi szörnyűséget
művelt más mágusfajtákkal szemben, hogy a Mágusok Szenátusa jóváhagyta a Rémálmok
gyilkolását, míg végül alig maradt belőlünk mutatóba. Ez sok-sok évvel ezelőtt történt,
jóval az Akarat előtt, de ettől még nem lett könnyebb elfogadni, hogy a Rémálom-
természetnek alapvető része lehet a gonoszság. Ezt ma sem igazán hiszem el, de néha,
mikor neheztelek magamra, mégiscsak eltűnődöm.
– De ezzel azóta küzdesz, amióta ismerlek – mondtam halkabban. Most, hogy Szeléna
megszólalt végre, nem akartam elszúrni a dolgot. Őt szóra bírni néha olyan volt, mint egy
vadmacskát rábeszélni, hogy megcirógassam. – Mármint van ez a szirének-nem-puszta-
szex-tárgyak dolog. Akkor most mi változott?
– Csak annyi – Szeléna elbizonytalanodott, a tekintete a padlóra meredt –, hogy ami
Velő körül történt, igazából felnyitotta a szemem egy csomó minden másra. Még most is
ezt próbálom elrendezni.
Velő nevének említésére felgyorsult a pulzusom.
– Mi köze ennek Velőhöz?
Szeléna felpillantott, és beszéd közben a szemembe nézett. Láttam, hogy nagy
erőfeszítésébe kerül.
– Csak az, hogy amit mondott, annak egy része igaz. – Az ajkába harapott. – Ez a világ,
amiben élünk, eléggé fel van kavarodva.
Mély lélegzetet vettem, nyugalmat erőltettem magamra. A legjobb barátnőm Velővel
szimpatizál? A Vörös Nagyvarázslóval? A megölhetetlen, gonosz varázslóval, aki a világ
teljhatalmú diktátora akar lenni? Csak annyit tehettem, hogy nem rázkódtam össze.
– Hogyhogy? – kérdeztem, lehetőleg nem túlzottan kiakadva.
Szeléna megkönnyebbült.
– Nem fair, hogy a Mágusok Szenátusa arra kényszerít minket, hogy hazugságban
éljünk és közönségesnek álcázzuk magunkat, beolvadjunk. Miért kell beilleszkednünk a
világba? Miért nem élhetünk magunknak, miért nem lehetünk azok, akik vagyunk?
– Hát például azért – mondtam, és az agyamat feszítették az ellenérvek –, mert nem
feledkezhetünk meg a sötét korszakról. Hallottad, hogy mi volt. A közönségesek ezrével
gyilkoltak minket akkoriban, és ez még jóval a puskák meg a biológiai fegyverek
feltalálása előtt volt. Képzeld csak el, mit csinálhatnának ma.
Szeléna a homlokát ráncolta.
– De ki tudja, hogy a közönségesek így viselkednének-e? Az a sok népirtás régen
történt, amikor az emberek babonásak meg tudatlanok voltak.
– Az idő nem feltétlenül változtat a dolgokon. Csak nézd meg, milyen harcok folynak a
mágusfajták között, most hogy az Akarat nem működik.
Megpróbáltam elképzelni, milyen lenne a világ, ha a mágusfajták előlépnének. Mit
csinálnának az emberek, ha megtudnák, hogy a Metus-démonok a varázserejüket mások
félelméből nyerik, vagy hogy a Mors-démonok a halálból táplálkoznak? Nem voltam
benne biztos, hogy a legtöbb közönséges nyitottan állna a kérdéshez.
 Szeléna elhúzta a száját.
– Lehet, hogy igazad van. De akkor miért nem élhetünk külön-külön?
– De külön élünk. Nagyjából.
– Ma is azt várják, hogy beilleszkedjünk. És bujkálnunk kell, meg úgy tennünk, mintha
nem azok volnánk, akik vagyunk.
– Igazad van. Szar ügy – mondtam különösebb meggyőződés nélkül. Értettem, mire
gondol, de úgy éreztem, a korlátozásoknak bizonyos esetekben van értelmük. Egyes
mágusfajták valódi természete határozottan ijesztő. Biztos voltam benne, hogy egy Ms.
Vadkanóc-szerű boszorka simán eldobná a csokiszeleteket, ha kisgyerekekhez jutna.
Szeléna elmosolyodott és fölállt, megkönnyebbült, hogy ha halványan is, de egyetértek
vele.
– Sajnálom, ha újabban kicsit elmebeteg vagyok. Majd jobb lesz. Megígérem. – A
szekrény felé fordult. – Te nem vagy éhes? Én éhen halok.
Szerettem volna felhívni a figyelmét, hogy lényegében semmit nem mondott el, de
visszafogtam magam, mert éreztem, hogy több időre van szüksége.
– Dehogynem – feleltem.

Szelénával tíz perc múlva már a menza felé tartottunk, hogy valami késői reggelit/korai
ebédet szerezzünk magunknak.
Eli már várt ránk. Küldtem neki egy SMS-t Britney-ről. Sajnos Lance is vele volt, de
ezen nem lehetett segíteni.
– Akkor mindannyian megyünk? – kérdezte Eli, ahogy Szelénával letettük a tálcáinkat.
– Én igen – mondta Lance, és az öklével az asztalra csapott.
– Nyugi, gyilkos – morogtam.
Szeléna belekortyolt a vízbe, megtörölte a száját, és olyan eleganciával tette le a poharat
maga elé, ami kizárta, hogy megbotoljon és hasra essen. Kivételesen ki is sminkelte
magát, hogy elrejtse az arcán esett karcolásokat.
– Nem mehetünk mind a kórházba – mondta. – Biztos, hogy korlátozzák a látogatók
számát.
– Meg lehet, hogy egyáltalán nem is akar velünk találkozni – mondta Eli. – Ki tudja,
milyen állapotban van.
Lance-re néztem, alig tudtam elnyomni a mosolyt.
– Veled nem, az tuti.
 Eli megrúgta a bokám az asztal alatt.
– Mi van? – kérdeztem a legártatlanabb kifejezéssel. – Ez a helyzet.
– Nem használ.
– Szerintem Porkának meg nekem kellene mennünk – mondta Szeléna. – Mi közelebb
vagyunk hozzá, mint ti.
– Aha, de esetleg nem vesztek észre valami fontosat – mondta Eli.
Felhorkantam.
– Nem először kérdezek ki valakit. Meg tudod, mi van Britney-vel. Annyira félszeg,
hogy ha ott vagy, lehet, hogy nem is mondana semmit.
Eli bólintott.
– Aha, azt hiszem, igazad van. És sikerült már engedélyt szerezned?
– Nekem igen – mondta Szeléna. – A mamám már beküldte.
Sóhajtottam.
– Én még küzdők az enyémmel. A mamám mobilja hangpostára van állítva.
Valószínűleg elfelejtette feltölteni, vagy beleejtette a vécébe. Írtam neki e-mailt, de ha
belegondolok, hogy az e-mailjeit általában a telefonján nézi, nem fűzök hozzá túl sok
reményt. A papámat is próbáltam, de ő sem veszi fel. Szombaton általában korán kel, és
kirándulni megy, telefon nélkül. Azt mondja, ez az egyetlen esélye, hogy egy kis
nyugalma legyen. – Fintorogtam. – Szerintem tiszta mázli, hogy eddig még nem tévedt el,
és nem ette meg valami medve.
Szeléna felhorkant. Tavaly nyáron találkozott párszor a papámmal, és bejöttek neki a
szórakozott professzoros allűrjei. Én általában veszélyesnek tartom ezt, különösen, amikor
például hét órán át a közönséges interneten. Az e-net nyilván valamilyen zavaros, vegyes
találatokat adna.
– Aha, ez azt írja, hogy a legevidensebb különbség a kettő közt a méret. Eltérő fajok, de
ugyanaz a család. Vagyis… – Ahogy a képernyőn látható szót kiolvastam, a véletlenek
kísérteties játékától végigfutott a hideg a gerincemen.
– Corvus, ugye? – kérdezte Szeléna.
Megint mind felé fordultunk.
Engedékenyen nézett ránk.
– Mr. Corvus az első tanítási nap elmondta, hogy a neve hollót jelent. Mondtam neked,
Porka.
– Igen.
 Csakhogy az a beszélgetés mintha ezer éve lett volna, pedig csak pár napja történt. Mr.
Corvus neve csak rossz vicc volt. Most viszont…
– És szerinted azok a varjak Mr. Corvust jelképezik? – kérdezte Lance szkeptikus
hangon.
Szeléna perzselő pillantást vetett rá.
– Ha ilyen negatív leszel, ki is maradhatsz.
Lance arcán ördögi vigyor terült szét, ahogy Szelénára kacsintott.
– Na persze, aztán meg hiányoznék neked.
– Az tuti – mondtam, mire Szeléna válaszolhatott volna. – De csak mert olyan könnyű
céltábla vagy.
Lance bemutatott.
Elvigyorodtam. Ha már a verbális támadás helyett gesztusokra fanyalodik, akkor
megvan a győzelem. Csak volt egy olyan rossz érzésem, hogy azért fanyalodott rájuk,
mert az átok sújtotta agya pillanatnyilag nem képes okostojás megjegyzéseket generálni.
Ez a tudat kicsit levont a dicsőségemből, és hozzáadott a szorongásaimhoz.
– És csak hogy tudd – mondta Szeléna nagyon is valószínű, hogy a varjak ugyanúgy
Mr. Corvust jelképezik, ahogy a fekete főnix Velőt.
Egyetértőén bólogattam, de Eli válaszára abbahagytam.
– Először én is erre gondoltam, de ha belegondoltok, a fekete főnix önmagát jelképezte.
Mindig valóságos volt. És ha jól tudom, Mr. Corvus nem tart házi varjút.
A számba haraptam, ahogy ezen tűnődtem. Eli-nak igaza van a fekete főnixszel meg
Velővel kapcsolatban, de Mr. Corvus körül is van pár nyugtalanító dolog, és nem csak az a
szemtapasz. Először is annyira szigorú és kemény. Másrészt Velő helyét vette át
történelemtanárként, és beköltözött az ő irodájába is, miközben Velőnek még ott vannak a
dolgai a polcokon.
Szeléna végighúzta az ujját az arcán futó hegeken.
– Attól még nyugodtan lehet Velő követője. Bárki lehet az.
Eli orrcimpája megrebbent, ahogy mély lélegzetet vett.
– Igaz. Na jó, utána fogunk járni. Megnézzük, mit csinált, mielőtt idejött tanítani.
– Az jó ötlet – mondtam, bár közben már azon tűnődtem, ha csakugyan Velő követője,
akkor miért teremt olyan helyzetet, hogy ennyire könnyű legyen összekapcsolnunk
Velővel. Bár lehet, hogy ez a lényeg. Lehet, hogy csak egy csel, hogy lerázzon minket.
Szeléna a fiúkra mutatott.
 – Mi lenne, ha ti lefújnátok Mr. Corvusról a port, amíg mi beszélünk Britney-vel?
– Rendben – mondta Eli.
– Feltéve, hogy egyáltalán eljutunk Britney-hez – mondtam, és újra az eTabemre
koncentráltam. Kinyitottam az e-mail fiókomat, de hiába frissítettem, nem jött üzenet.
Láttam, hogy Eli az asztal túloldalán eszik egy falatot a tojásos vagdaltból, aztán
elfintorodik, és leteszi a villáját.
– Na, én kész vagyok. Kér belőle valaki?
A tálcájára halmozott kajára mutatott.
Csak bámultam. Eli általában annyit eszik, amennyi két embernek is elég volna.
– Jól vagy?
– Csak nagyon kimerültem. – Megvonta a vállát, és elhúzta az ujját a varázsgyűrűje
fölött. – Ez a varázslás sokkal durvább, mint hittem.
Lance hátba vágta.
– Ne aggódj, öregem! Ha gyakorlód, egyre könnyebben megy majd. Nézd csak meg
Porkát. Már legalább huszonnégy órája nem robbantott föl semmit. Ez is kisebb rekord.
Elhúztam a szám.
– Csak mert arra vártam, hogy te is ott legyél. Nem akartam elvesztegetni egy jó kis
robbantást.
Eli elvigyorodott.
– Örülök, hogy mostanában annyival jobban kijöttök egymással.
Lance megbántva nézett rá.
– Bármikor újra kezdhetjük a versenyt. Döntetlenben maradtunk, ha jól emlékszem.
– Jaj, hagyj már! – mondta Szeléna, és drámaian a plafonra emelte a tekintetét. – Porka
egyértelműen legyőzött.
– Engem senki nem győzött le.
Lance a mellkasára ütött.
Szeléna válaszolni akart, de megböktem a könyökömmel.
– Ne biztasd! Mi úgyis tudjuk, hogy ki győzött, és az elég.
Eli csak a fejét csóválta. Aztán fölállt, és fölvette a tálcáját. Felnéztem rá. A szeme alatt
a sötét karikák ebből a szögből még jobban látszottak. Arra gondoltam, a kimerültségének
több köze van az apja iránti aggodalmához, mint a mágiához.
Az agyamban megdöbbentő élességgel előugrott a halott Mr. Booker látványa, ahogy a
varjak csipegetik. Visszafojtottam a lélegzetem, és elűztem a képet, nehogy az anyámat is
meglássam. Ezzel minden jókedvem elszállt, csak a szorongás maradt.
Reménykedtem, hogy a mamám hamar válaszol.
 18
Vejovis
Az ÉLETEM EGYIK ALAPÉLMENYE, hogy minél jobban várok valamire – például hogy egy fontos
e-mail megjelenjen a fiókomban –, annál kevésbé történik meg. Ráadásul az esélyek
minden egyes frissítéssel romlottak.
Mikor nem nyomogattam megszállottan a frissítést, a napot az Atlantisz krónikája
olvasásával töltöttem, de semmi érdemlegeset nem találtam. Szeléna nyomozó bűbája sem
ért semmit.
Végül a kijárási tilalom után egy órával jött egy üzenet a papámtól.

Sajnálom, drágám! Most kaptam mega hangpostádat, de gondolom, már késő

telefonálni. Egész nap egy szimpóziumon ültem. Reggel első dolgom lesz
telefonálni.
Puszi, Papa.

Gyorsan válaszoltam neki, és bezártam az eTabet. A hírt megírtam Eli-nak is SMS-ben,

aztán megkérdeztem, beszélt-e az apjával, de visszaírt, hogy nem. Azt is írta, szerezzek
egy új telefont, mert minden második betűm helyett szimbólumokat ír ki, és így elég
nehéz olvasni. Ez a szimbólumcsere új volt, de a vacak telefon nem.
Írj valami újdonságot, írtam vissza Eli-nak, de nem válaszolt. Lehet, hogy a telefon
megsértődött, és lenyelte a válaszát.
A reggeli indulás reményében hamar lefeküdtem. Szeléna is hamarosan megérkezett, és
ledőlt. Kicsit meglepett, hogy máris visszajött. Lance egy órával előtte hívta telefonon,
hogy találkozzanak.
Szeléna megköszörülte a torkát, aztán közölte a sötéten át:
– Szóval Lance most mondja, hogy Eli-jal kicsit több történt, mint hogy kimerült.
Odafordultam, és Szeléna homályos körvonala felé néztem.
– Hogy érted ezt?
Sóhajtott.
– Egy-két boszorkányfajta izélgeti, amiért Vezető lett.
Felkönyököltem.
– Mi van?
– A szekrényében fenyegető üzeneteket talált, meg névtelen e-mailekben csalónak meg
hamisítványnak nevezték.
– De mi a frászért?
A csöndes szobában visszhangzott a hangom.
Szeléna újra felsóhajtott.
– Tiszta hülyeség. De azt hiszem, sok boszorkányfajta nem örül, hogy egy közönséges
az ö varázslásukat használja. Úgy viselkednek, mintha ellopta volna, vagy ilyesmi.
Nagyon dühös lettem.
– Ekkora hülyeséget még életemben nem hallottam.
– Tudom – mondta Szeléna komoran. – És ez csak romlik. Lance elmondta, hogy a
papája meg a többi boszorkányfajta politikus egyáltalán nem örül, hogy hagyják Eli-t
varázsolni. Meg akarták akadályozni. Azt mondják, veszélyes, ha egy közönséges
varázsol.
– Micsoda? De ez nem fair!
Szerettem volna valamit összetörni, de csak a párnám volt kéznél. Nem csoda, hogy Eli
olyan szétszórt. Annyira örült, hogy felfedezheti a varázserejét, és most kap érte a fejére.
Fájt érte a szívem. És vajon nekem miért nem mondta el?
– És Lance mit szól hozzá? – kérdeztem a legrosszabbra készen.
Hallottam, hogy Szeléna helyezkedik az ágyán.
– Dühös. Ilyen dühösnek nem is láttam még. Telefonon veszekedett az apjával.
Rathbone szenátor azt akarja, hogy adjon be kérelmet, hogy új szobatársat kapjon, de
Lance hallani sem akar róla. Semmi kedve megválni Eli-tól.
Szeléna hangjában tisztelet vagy talán büszkeség is volt.
Elnyílt a szám. Nem hittem el. Soha nem hittem volna, hogy Lance szembeszáll az
apjával. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy mégsem akkora barom, mit eddig hittem.
– Örülök! – mondtam.
Szeléna hosszan hallgatott. Aztán halkan megjegyezte:
– Én is.
Ezután elhallgattunk, nyilván mindketten az életünkben szereplő fiúkra gondoltunk, és
közben elsodort az álom.

Másnap minden jó szándékunk ellenére sokáig aludtunk Szelénával. Sietve öltözködtünk.

Mindjárt zár a menza, és bármennyire szívesen ettem volna reggelire egy Milky Way
Midnight szeletet, úgy döntöttem, nem olyan jó ötlet. Talán majd később.
Már nyitottam az ajtót, de megdermedtem, mert az anyámat láttam meg a folyosón,
kopogtatásra emelt kézzel. Jó fél percig bámultam rá, mire felfogtam, hogy tényleg ő az.
Moira csípőre tette a kezét, megvillantak élénkpiros körmei. Az arcára perzselő tekintet
ült.
– Azért olyan sokáig nem voltam távol, hogy teljesen elfelejts.
Az arcomon széles mosoly terült szét.
– Anya!
Előreugrottam, és olyan erősen ragadtam meg a derekánál, hogy felnyögött.
De ő is átölelt, és arcon csókolt.
– Te is hiányoztál nekem.
Elhúzódtam tőle, ezerféle kérdés volt a nyelvemen, de anya elém tartott egy papírt, és
elterelte a figyelmem.
– Csak ma reggel érkeztem, de hallom, egész napos kimenőre van szükséged. – És
elégedetten mosolygott.
Kikaptam a kezéből a papírt, és alaposan megvizsgáltam, hogy megállapítsam,
érvényes-e.
– Fantasztikus vagy, anya!
Moira oldalt döntötte a fejét, szőke haja – amit hosszabbra növesztett, mint amilyen
legutóbb volt – a válláig ért.
– Tudom. – Intett. – Hölgyek, kapjátok fel a kabátotokat! Indulunk.

Negyedóra múlva beültem a mamám mellé a neonszínű narancssárga-fekete halvány

csíkos Dodge Challengerébe. A mágusfajtáknak elvileg el kell vegyülniük a közönségesek
közt, ha kilépnek a közönséges világba, de anyám szemmel láthatóan inkább a tinédzser
srácok és a túl sok pénzzel és túl kevés hajjal rendelkező idős férfiak között akart
elvegyülni.
Hátrafordultam Szelénához.
– Csatold be az öved!
Felhúzta a szemöldökét.
– Minek?
– Hát, majd meglátod.
 Anya indítás közben rám villantotta a tekintetét.
– A lányom arra céloz, hogy rosszul vezetek.
– Nem célzok. Feketén-fehéren közlöm.
Moira kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, miközben kiállt a parkolóból, de túl hamar
levette a lábát a kuplungról, mire a kocsi egy nagyot ugrott, mert a motor felpörgött, aztán
viszont lefulladt. A mágusfajtáknak nem lenne szabad sebességváltós kocsit venniük,
különösen az én anyámnak. Fogalmam sincs, hogy vette rá a kereskedőt, hogy adja el
neki. Nyilván mágiával.
– Upsz!
Moira visszatette a kocsit egyesbe, és újraindította a motort.
A hátam mögül hallottam, hogy Szeléna bekattintja az övét.
Anyának másodszorra nagyobb szerencséje volt, és ahogy elérte a repülősebességet,
nem fenyegetett a lefulladás veszélye. Egyelőre legalábbis. De biztonságban egyáltalán
nem voltunk. Anya azonnal faggatni kezdett Britney-ről, Paulról meg Eli legújabb
álmairól. Mindent el is mondtam neki, de nem volt egyszerű, mert beszélgetés közben
következetesen rám nézett. Ezért folyton balra tartott, vagy felhajtott a padkára.
– Az utat nézd, anya! – mondtam a végén. A szavaimat dudálás és fékcsikorgás nyelte
el.
Anyám a karambol előtti pillanatban rántotta vissza a kormányt. Aztán rám mosolygott,
és tökéletesen nyugodt volt, miközben én próbáltam rábeszélni a szívemet, hogy menjen
szépen vissza a bordáim közé.
– Most komolyan, Porka! – mondta Moira, és megveregette a kezemet, amivel annyira
szorítottam a kéziféket, hogy az ujjaim elfehéredtek. – Túlságosan feszült vagy.
– Ja, mert miért is kéne feszültnek lenni, mikor az ember épp meghal.
Csak legyintett.
– És milyen volt az angliai út? – kérdezte hátulról Szeléna szokatlanul vékony hangon.
– Sikerült megtudnia, hogy ki engedte ki Velőt a sírjából?
– Nem – mondta anya, és kivételesen az úton tartotta a szemét. – De bárki volt is, már
nincs Angliában.
Az arca sziluettjét néztem, próbáltam kitalálni, mennyire aggódik.
– Akkor hol van?
Anya rám pillantott. A hosszú hajától fiatalabbnak látszott, mint valójában, de a szeme
öreg volt.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy akárki volt is, most már Chirkery-ben van.
 Sóhajtottam, nem voltam egészen meglepve. Elég logikusnak tűnt, hogy aki kiengedte
Velőt, utána is jött ide. De miért nem volt ott, amikor Velő megpróbálta visszaszerezni ősi,
hatalmas kardját, a legendás Excaliburt? Nem mintha panaszkodnék. Ha ott lett volna,
talán minden másképp alakul.
– De ne aggódj – mondta Moira. – Előbb-utóbb megtalálom.
Bólintottam, aztán előhúztam a mobilt, mert eszembe jutott, hogy SMS-eznem kell Eli-
nak. Megírtam, hogy útban vagyunk Britney-hez, és a papájáról kérdeztem. Szerencsére a
szöveg ezúttal romlás nélkül átment, mert Eli azonnal válaszolt, hogy beszélt az apjával,
és minden rendben. Fura, hogy még egy SMS-ből is milyen könnyen lehetett érezni a
megkönnyebbülését. A végén még írt pár emlékeztetőt a kérdésekhez.
Bármilyen hihetetlen, egy darabban megérkeztünk a kórházba. A Vejovis a vízparton
áll. A közönségesek számára valami raktárépületnek látszik, egy nagy téglafalú épület,
elég kevés ablakkal. A kórházak azon kevés intézmény közé tartoznak, amiket a
mágusfajták teljesen elkülönítenek a közönségesektől. Egyszerűen túl sok fajtának van
meglehetősen furcsa anatómiai felépítése ahhoz, hogy bárhol másutt kezelni lehessen őket.
A káprázatbűbáj persze elrejti az ilyesmit, de az meg az orvost akadályozza meg, akár
közönséges, akár mágusfajta, hogy sikeresen kezelje az illetőt.
Bejelentkeztünk a recepción, egy vékony, törékeny nőnél, akinek kócos ősz haja és
hamuszínű bőre volt. Először azt hittem, friss vámpír, még nem egész oszlófélben, de hát a
vámpírok mindig káprázattal álcázzák a hullaszerű megjelenésüket. De aztán, amikor
Britney szobaszámát megadta, a hangja kellemetlen élénksége elárulta. Már máskor is
hallottam, hogy a házi kísértetek a máguskórházak állandó darabjai – hasznos képesség,
hogy megérzik a közelgő halált, és ezzel segítik az orvosokat a megelőzésében –, de élő
kísértetet most láttam először.
– Egyszerre csak ketten mehetnek be – mondta a házi kísértet. – És csak a beteg
engedélyével.
Anyám kacsintott.
– Ó, biztos, hogy beleegyezik.
Mindhárman beszálltunk a liftbe, és anya megnyomta a negyedik emelet gombját.
Kicsit szorongtam. Az Akkordélen egyik épületben sincs lift, aminek megvan az oka: az
animációs hatás miatt nagyon kockázatos lenne.
Ahogy a lift nekilendült, belekapaszkodtam a korlátba, és összeszorítottam a fogam,
reméltem, nem zuhanunk a halálba.
Anya nyilván látta, hogy aggódom, mert mindenttudóan elmosolyodott.
– Ne izgulj. Nem elektromos. A Vejovisban minden mágiával működik.
Szelénának elkerekedett a szeme.
 – Tényleg?
– Igen. A kevés mágikus intézmény egyike, ahol így van.
– Hol van még ilyen? – kérdeztem egy kicsit megnyugodva. A mágia kiszámíthatatlan
és veszélyes, de ez mind a varázserőt működtető személy képességeitől függ. Márpedig
aki ezt a helyet építette, nyilván a legeslegjobb volt.
– A közelben egyetlen ilyen hely van: Lionhalom – mondta Moira.
A szemöldököm fölszaladt a homlokom közepére.
– Az egész sziget?
– Képmutatók – dünnyögte halkan Szeléna.
Igaza volt, de nem szóltam semmit, bár valami kellemeden érzésem támadt. Velő azt
akarta, hogy az összes mágusfajta hagyjon fel a közönséges technológiákkal. Amikor ezt
elmondta, úgy képzeletem, lehetetlen. De ezek szerint tévedtem.
Ahogy a liftajtók nyíltak, kiszálltunk, és elindultunk Britney szobája felé. Az ajtó előtt
egy vérfarkas seriffhelyettes állt őrt. A mamám perceken belül meggyőzte, hogy engedjen
be minket Szelénával
Britney-hez. Volt egy olyan érzésem, hogy a normális ügymenet szerint előbb meg
kellene kérdezni a beteget, akar-e látogatókat fogadni, de a mamám mindig elérte, hogy az
emberek elfelejtsék a normális ügymenetet.
Mikor a seriff-helyettes ellépett az útból, anyám intett, hogy menjünk be nélküle. Nem
kérdeztem rá az indokaira. Amúgy is könnyebbnek tűnt nélküle beszélni Britney-vel.
A szoba egyáltalán nem hasonlított szokásos kórházi kórteremre. A falakat arany- és
ezüstrúnákkal és más mágikus jelekkel kihímzett, vastag zöld szőttesek borították, az ágy
fából készült, és hasonló szimbólumok voltak rávésve. Gondolom, a gyógyulás elősegítése
céljából. A szoba egyik sarkában egy jókora porcelánkád állt, karmos lábakon. Akkora
volt, hogy úszni lehetett volna benne, vagy legalábbis egy sellő teljesen elmerülhetett.
A tekintetem az ágyon fekvő Britney-re szállt. Bűntudattal vettem észre, hogy alszik.
Az arcán még ott volt a fekete öltések nyoma, de a színe már sokat vesztett zombis
árnyalatából.
Szelénára pillantottam.
– Felébresszük?
Szeléna sóhajtott.
– Azt hiszem, muszáj lesz, ha már eljöttünk idáig. Egyhamar úgysem lesz megint
alkalmunk rá.
– Helyes. – Tettem egy lépést az ágy felé. – Majd én.
 Odahajoltam, és szelíden megérintettem a vállát. Britney azonnal felrezzent, kinyílt a
szeme. Egy pillanatra úgy tűnt, mindjárt felugrik és elszalad. Úgy bámult rám, mintha
valami szörny lennék, és most készülnék megenni.
Tettem egy lépést hátra, és felemeltem a kezem, hogy megnyugtassam.
– Semmi baj. Csak én vagyok, Porka.
Britney a homlokát ráncolta, és összehúzta a szemét.
– Tudom, hogy ki vagy.
– Ja, csak azt hittem… de mindegy. – Elmosolyodtam. – Hogy vagy?
Britney ülő helyzetbe húzta magát.
– Mit keresel itt? Senkinek nem kéne itt lennie.
Szeléna csettintett.
– De jó látni téged, Brit!
Britney tekintete egyikünkről másikunkra rebbent, mintha nem tudná eldönteni,
melyikünk jelent nagyobb fenyegetést. Mindig is félős volt, de ez a mostani határozottan
paranoiának tűnt. Vajon milyen kárt tett benne a bűbáj?
– Komolyan – mondta Britney. – Nem kéne itt lennetek.
– Hát mi csak… – Megszólalt a mobilom, úgyhogy elhallgattam. – Bocs!
Benyúltam a zsebembe, és előhúztam. Ahogy a számra pillantottam, a gyomrom fordult
egyet. Paul számát rég kitöröltem a telefonom memóriájából, de nem számított. A fejembe
örökre bevésődött.
Egy pillanatig tűnődtem, fölvegyem-e, aztán lenyomtam a VÉGE gombot, és a készülék
elhallgatott.
– Csak beszélnünk kellene veled arról, hogy mi történt a támadás előtti este – mondta
Szeléna, és közben előrébb jött, és leült Britney ágya szélére.
Britney elhúzódott tőle, és felhúzta a lábát. Egy zöld köntös volt rajta, vastagabb, mint
egy közönséges kórházi köpeny, de nem sokkal. A gallérjára és az ujjak szegélyére további
rúnákat és mágikus szimbólumokat hímeztek.
– Nem akarok róla beszélni. Nem emlékszem, mi történt.
Azonnal tudtam, hogy hazudik. Eli a legutóbbi „esetünk” alkalmával, mikor együtt
mentünk kikérdezni az egyik gyanúsítottat, az agyamba véste a jeleit. Britney mindegyik
jelet bemutatta – sűrűn pislogott, röviden válaszolgatott, védekezett stb.
– Semmi baj, Britney. Nekünk… – Újra megszólalt a mobil, ezúttal egy SMS-ről
értesített. Épp most kell a hülye készüléknek rendesen működnie. – Egy pillanat.
 Kihúztam a telefont a zsebemből. Megint Paul volt:

Britney Shellnél vagy?

A gyomrom teniszlabda méretűvé ugrott össze. Honnan tudja, hogy itt vagyok? Arra a
gondolatra, hogy ö kémkedik utánam, a karomon és a tarkómon minden szőrszál
vigyázzba állt.
Válasz nélkül becsuktam az üzenetet, és a telefont visszacsúsztattam a zsebembe.
Megint Britney-re figyeltem.
– Nekünk bármit elmondhatsz. Szeléna meg én segíteni szeretnénk. Meg akarjuk tudni,
ki csinálta ezt veled, hogy meg lehessen állítani az illetőt.
Britney-nek elnyílt a szája, és egy pillanatra úgy nézett ránk, mintha elmebetegek
lennénk. A fejét rázta.
– Nem tudtok segíteni. Nem lehet.
Félig dühös, félig halál rémült volt.
– De igen. Eli is segít. – Kínosan hadartam ezt el. – Hallottad, hogy mit csináltunk,
igaz?
– Legyőztétek a Vörös Nagyvarázslót – mondta halk, kétségbeesett hangon Britney.
Sűrűn bólogattam, aztán a hajamat hátrasöpörtem az arcomból.
– így van. Úgyhogy akárkitől félsz is, relatíve könnyű eset lehet.
Britney arcára jég ült.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz.
Összerázkódtam, mert ez alapvetően igaz volt. Kicsit úgy beszéltem, mintha Velővel a
győzelem biztos terve birtokában szálltunk volna hadra. Valójában viszont csak
szerencsénk volt. Különösen nekem, mikor a halálos csapást rámértem, legalábbis az adott
reinkarnációjára.
– Akkor miért nem mondod el, mi folyik itt valójában? – kérdezte türelmetlenül
Szeléna.
A telefonom megint megszólalt.
– Francba – előrántottam, most már dühös voltam.
Akárcsak Szeléna. Kemény tekintettel nézett rám.
– Ki az?
 Nem válaszoltam. Nem tudtam.
Menj onnan, Porka! – írta Paul az üzenetben. – Veszélyes. Ne beszélj vele! Semmit ne
csinálj, csak menj el onnan!
A szavaira automatikusan átjárt a félelem. De a sarkában ott volt a kétely. Miféle
veszélyben lennénk egy kórházban? Az ajtóra pillantottam, amit nyitva hagytunk. Anyám
ott állt, időről időre belesett hozzánk, miközben lekötötte a rendőr figyelmét.
– Senki – feleltem végül, és megint lezártam az SMS-t.
Szeléna Britney felé fordult.
– Tudjuk, hogy Lance is ott járt a barlangban. Erre emlékszel?
Britney elsápadt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem jöttek ki rajta
szavak.
– Emlékszel, ugye? – kérdeztem halkan.
Britney szemébe könnyek gyűltek.
– És… és jól van?
Megdöntöttem a fejem, mert meglepett a válasz. Nem erre számítottam.
– Nagyjából… bár megátkozták, de nem tudjuk pontosan, mi volt, és hogyan mulasszuk
el.
Brintney minden előzmény nélkül zokogni kezdett, aztán csak csendesen sírt tovább.
– Sajnálom. Az én hibám. Én voltam. De nem akartam. Nem neki kellett volna ott
lennie. Összezavartam mindent. Nem akartam megtenni, de muszáj volt. Muszáj.
Összenéztünk Szelénával.
– Várj, lassabban!
Fölemeltem a kezem. Britney újra felzokogott, és a szavai szaggatott kiáltásokká
foszlottak.
Szeléna kinyújtotta a karját, és megérintette Britney lábát.
– Ssss! Próbálj kicsit megnyugodni.
Britney kiáltásai hamarosan megszűntek.
– Oké – mondta Szeléna, és megkönnyebbülve sóhajtott. – Azt mondod, te átkoztad
meg Lance-t?
Britney nem felelt, csak ült ott piros szemmel, dermedten.
– Elég, ha bólintasz – mondta Szeléna.
Visszafojtott figyelemmel néztem, hogy Britney bólint. Nem értettem. Ha Britney
támadta meg Lance-t, akkor ki támadta meg őt?
– És miért támadtad meg? – kérdezte Szeléna. A hangjától bizseregni kezdett a bőröm,
és rájöttem, hogy a szirénvarázsát veti be. Nem nagyon, csak hogy Britney-t kicsábítsa a
bénító félelméből.
– Nem akartam. – Britney hangja megbicsaklott. A takarót a karjáig felhúzta.
Szeléna újra megpaskolta.
– Semmi baj. Tehát nem akartad megtámadni Lance-t. Valaki más volt a célod, igaz?
– Kicsoda? – kérdeztem, erre Britney arca megvonaglott.
Szeléna nem lobbantotta rám a tekintetét, de éreztem, hogy szeretné. Úgy tűnt, az
Álomcsapat három tagjából neki van a legjobb érzéke a kérdezéshez. A szirén
képességeivel mindig a jó rendőrt kell alakítania.
– Kit akartál megátkozni? – kérdezte, és már szinte énekelt.
Egy pillanatra azt hittem, Britney nem válaszol, de aztán azt mondta:
– Eli-t.
A térdemet gyengeség járta át, és meg kellett kapaszkodnom az ágy korlátjában.
Britney további kérdések nélkül folytatta, ömleni kezdett belőle a szó.
– Üzenetet hagytam neki a koleszos szobájában, mert tudtam, hogy találkozna velem a
barlangban. De helyette Lance jelent meg, én meg pánikba estem.
– Miért akartad megátkozni Eli-t? – kérdeztem.
Britney felnézett rám, és megint elnémult.
– Ki akarta, hogy megtedd? – kérdezte Szeléna. Meglepett a kérdés. Úgy látszik,
Szeléna sokkal jobban megértette Britney sírógörcsét, mint én.
Britney a szájába harapott.
– Ne félj – mondta Szeléna. A bőröm megint bizseregni kezdett, és most is szinte
hallottam a varázserőt a levegőben. Szinte vártam, hogy Szeléna énekelni kezd.
– Mondd el nekünk, ki akarta, hogy megtedd!
– Nem lehet – sírta Britney. – Úgysem értitek. Tud valamit a mamámról. Tudja, hogy…
A mobilom újra megcsörrent. Behunytam a szemem, a bőröm égett a dühtől.
Kirántottam a telefont a zsebemből, és eldöntöttem, hogy most már el is zárom.
Légy szíves, szólt az üzenet. Légy szíves, Porka. Ne!
Az ujjam a VÉGE gomb fölött lebegett. Ha elég hosszan tartom lenyomva, kikapcsol.
– Ki az, aki tudja? – kérdezte Szeléna, és ezúttal nem fárasztotta magát a mobilommal.
– És mit tud?
Britney megrázta a fejét, és a szemébe újra könnyek gyűltek.
– Ki az? – erősködött Szeléna.
– Nem mondhatom meg.
Már csorogtak a könnyei.
– De igen. – Szeléna hangjában határozottan zene zümmögött, és a szoba megtelt szirén
varázserővel.
Láttam, hogy Britney küzd ellene, kapálózik a rémülete és a szirén szólításának való
engedelmesség között.
– Hagyd, Szeléna! – mondtam.
Meg se hallotta, csak újra feltette a kérdését, miközben a zene erősödött.
– Hagyd abba, Szeléna! – mondtam, most már hangosabban. Tudtam, milyen érzés, ha
ilyen erőt alkalmaznak az emberen. Nem volt jogos Britney ellen.
– Jó… – kezdte Britney, de a hangja elhalt. Egy pillanatig semmi sem történt. Csak
bámult ránk, és megdermedt.
Aztán sikítani kezdett.
 19
A célpont
NEM NORMÁLIS SIKOLTÁS VOLT, hanem egy szenvedő sellő átható, rettenetes hangja, amit
veszélyes hallgatni, ha nem csökkenti a frekvenciáját a víz nagy sűrűsége. Az
éjjeliszekrényen heverő kézi tükör megrepedt. Befogtam a fülem, és előregörnyedtem, a
hang baltaként hasított a koponyámba. Szeléna ugyanígy tett az ágy túlsó végén,
mindkettőnket megbénított a sikoly.
Kényszerítettem magam, hogy Britney-re nézzek, próbáltam kideríteni a rémülete okát.
Hanyatt dőlt az ágy támlájának, és úgy hadonászott, mint egy horrorfilmben a démon.
Valami láthatatlan erő ellen küzdött, mindkét kezét a nyakához emelte, és a köntöse
gallérját húzta el a nyakától.
Azonnal rájöttem, mi baj van: a köntös zsugorodni kezdett. Már láttam is, hol hasít az
anyag a bőrébe, ami kidagadt a varrás mentén. Britney sikoltása gyengült, mert a szorítás
erősödött a mellkasán, és szűkítette a levegő utánpótlását.
Ahogy csökkent a fejfájásom, előreugrottam, végre tudtam megint mozogni. Szeléna
letépte az ágyneműt. A köntös mindenütt zsugorodott, és belevágott Britney csuklójába,
bokájába. Már nem köpenynek látszott, inkább búvárruhának, az anyag minden tenyérnyi
részen a testét préselte, és szorította ki belőle az életet.
Próbáltam elkapni az anyag peremét, és lehúzni róla, de olyan volt, mintha az ujjamat
két egymásnak feszülő fémlap közé dugnám. Kutattam az agyamban valami bűbáj után, de
semmit nem tanultam, amivel ezt le tudtam volna küzdeni.
– Anya! – sikítottam a hátam mögé. Hol lehet? Sem ő, sem a seriff-helyettes nem volt
az ajtóban. Végignéztem a szobán, nincs-e valami mód segítséget hívni, de se telefon nem
volt, se semmi felismerhető eszköz. Mikor lemondtam róla, hogy a köntöst lehúzzam
Britney-ről, megperdültem, és kirontottam az ajtón. Valaki csak van valahol.
A folyosó üres volt. Elrohantam messzebbre, a nővérpulthoz, de ott sem volt senki.
Átkutattam az asztalt, nincs-e lehetőség hívni a nővéreket, de itt sem láttam semmi
felismerhető eszközt. Anyám komolyan mondta, hogy ez a hely teljes egészében mágiával
működik. Anya, gondoltam, és próbáltam fókuszálni a tudatom, ahogy okkult órán
tanultuk, hol vagy? Szükségem van rád.
Pániktól és frusztrációtól égő mellkassal rohantam vissza Britney szobájába.
Szeléna teli tüdőből énekelt, valami szirén varázserővel próbálta kiszabadítani Britney-t
a köntösből, de csak lassítania sikerült a zsugorodást. Britney arca émelyítő szürkéskék
árnyalatot öltött, a szája palakék lett.
Rámutattam.
 – Alexo.
A bűbáj lepattant az ujjam hegyéről, de mikor a pajzsbűbáj Britney-hez ért, céltalanul
szétolvadt.
– Alphairein – mondtam, de a javító bűbáj is lepattant.
Britney már lassabban hadonászott, és egy pillanatra azt hittem, Szeléna bűbájának
végre sikerült megfordítania az átkot. De a testembe vágó rémület mást mondott. Egyszer
már voltam tanúja a halálnak, az elkerülhetetlen lassú elfogadásának.
Anya, kiáltottam újra, és a tudatom minden erejét beleadtam.
A szobára dermedt csend szállt le, mikor Szeléna abbahagyta az éneklést. Britney
mozdulatlanul feküdt az ágyon, a teste úgy meg volt kötözve, mint egy egyiptomi
múmiáé.
Behunytam a szemem, még ahhoz is rémült voltam, hogy sikoltsak vagy sírjak.
Kipi-kopp-kipi-kopp.
A kétségbeesésemet a kövön kopogó magas sarkú cipő ismerős hangja törte meg, és
eltöltött reménnyel.
Megfordultam, láttam, hogy anyám lép a szobába. Az arckifejezése halálosan nyugodt
volt, a tekintete Britney-re koncentrált. A sellő felé emelte a kezét, és elmondott egy
ráolvasást. Nem ismertem fel, de a levegőt varázserő töltötte meg, mint valami erős szél.
A bőröm bizsergett az erejétől.
Hangos reccsenés következett, aztán egy szakadó hang. Odanéztem, és láttam, hogy a
köntös lehullik Britney-ről. Meztelen teste csupa véraláfutás és duzzanat volt.
Elfordultam, eltakartam a szemem elől a szomorú látványt.
Éreztem, hogy a mamám karja átfon. Az ajtó felé húzott.
– Na, gyere – mondta. – Most már jól lesz. Megígérem.
Nem hittem neki. Nem tudtam. Az ilyen károsodás csak halálos lehet.

A következő pár órát a kórház egyik magántermében töltöttük, és a hírekre vártunk.

Szeléna velem szemben, a sarokban ült, a fejét a kezébe rejtette, és némán sírt. A
mamámmal próbáltuk vigasztalni, de nem is hallotta.
– Az én hibám – mondta keserűen. – Nem kellett volna erőszakoskodnom.
Sóhajtottam, nagyon szerettem volna átölelni, de tudtam, hogy nem akarja. Még nem.
Szeléna büszke rá, hogy kemény és erős. De most össze volt törve.
– Nem tudhattad, mi lesz – mondtam.
 De én tudtam. Paul figyelmeztetett.
Eddig sikerült visszatartanom a sírást, de a bűntudat egyre jobban rám nehezedett, alig
tudtam lélegezni. Hallgatnom kellett volna Paulra. El kellett volna jönnünk. Akkor Britney
még jól lenne.
De ő honnan tudta?
Behunytam a szemem, tudtam, hogy megőrülök, ha folyton ezen rágódom. De
megesküdtem, hogy megtudom.
Várakozás közben anyám elárulta, hova tűnt.
– Verekedés tört ki a másik szárnyban, ami nem is lehetne messzebb Britney szobájától
– mesélte Moira. – Egy Mors-démon és egy Werra-tündér között, akik valahogy kiszöktek
a pszichiátriáról. El tudjátok képzelni, micsoda felfordulást okozott volna.
Anya vágott egy grimaszt.
Én is. Egy mágusfajta pszichiátria? Egy megőrült Werra-tündér. Micsoda rémes
gondolat.
– Odamentem segíteni, de fogalmam sem volt, milyen veszélyben hagytalak titeket. –
Anyám előbb Szelénára, aztán rám nézett. – Sajnálom. Nem fogtam föl, milyen komoly a
helyzet. Úgy látszik, túl sokáig voltam távol, hírek nélkül.
– És hogyhogy aztán visszajött Britney szobájába? – kérdezte Szeléna hálás hangon.
Anya elmosolyodott.
– Meghallottam Porka hívását.
Én is rámosolyogtam, örültem, hogy működik a dolog. Mr. Deverell elmondta órán,
hogy nagy távolságból is jól lehet telepátiával kommunikálni, ha két ember között szoros a
kapocs. Jó tudni, hogy ebbe én is beletartozom a mamámmal. Sosem fogom elfelejteni,
ahogy berontott, és megmentette Britneyt. Nem mindig jöttünk ki, de ebben a pillanatban
semmit nem akartam annyira, mint hozzá hasonlítani.
Végül bejött egy orvos, és megerősítette, amit anyám kezdettől mondott, hogy Britney
túlélte. Súlyosan megsérült, de most már biztosak benne, hogy idővel helyrejön.
Szeléna végre abbahagyta a sírást, és az én gyomromban is kezdett kiengedni a
kétségbeesett csomó.
Hamarosan megérkezett Sasharaszt seriff és Lady Elaine. Mindenről beszámoltam
nekik, még arról is, hogy Lance-t megátkozták. Így már hivatalosan is lekerült a
gyanúsítottak listájáról, és ideje, hogy valaki közbelépjen, és segítsen rajta.
Ahogy befejeztem, Szeléna azt kérdezte:
– Nem Paul küldte az SMS-eket?
 Feszengtem a vádló tekintetétől.
– De.
Szelénának megremegett az orrcimpája.
– És miért nem szóltál?
– Nem hittem neki.
– De…
– Hadd nézzem azt a telefont – mondta Lady Elaine, elvágva a vádakat, amiket Szeléna
még tartogatott. Odaadtam neki a mobilt. Megvizsgálta az SMS-eket – sokkal jobban
navigált a készüléken, mint hittem volna róla aztán átadta Sasharaszt seriffnek, aki
elvégezte ugyanazokat a mozdulatokat.
– Ezt meg kell tartanom tárgyi bizonyítéknak. – Sasharaszt a széke melletti asztalra tette
le a telefont. – Amint itt végeztünk, az egyik emberemet elküldöm Paulért.
A homlokom ráncoltam arra a gondolatra, hogy elvesztem a telefonomat, meg a
lehetőséget is, hogy elsőként beszéljek Paullal.
– Biztos benne, hogy ez a leghelyesebb? – kérdezte anyám, és egyik lábát átvetette a
másikon.
Sasharaszt oldalt döntötte a fejét, és gyanakodva méregette. A kettejük közti ellenséges
viszony közismert volt.
– Persze, hogy biztos. Világos, hogy Paul valamilyen módon kapcsolatban áll a
támadással. Erre a lehetőségre vártunk, hogy a fiatalembert végre oda küldjük, ahova
tartozik. Börtönbe.
Megborzongtam Sasharaszt ellenséges hangjától. Úgy éreztem, nem is annyira arról van
szó, hogy Pault gyűlöli, inkább azt a gondolatot, hogy egy bűnös szabadlábon van.
Moira a válla mögé dobta a szőke haját.
– Hát tegyen úgy, ahogy a legjobbnak látja, de ha rám hallgat, szerintem várnia kellene
még a begyűjtésével. – Kiegyenesedett ültében. – Sőt, szerintem úgy kellene tennie,
mintha Porka egyáltalán nem mutatta volna meg magának az SMS-eket.
Sasharaszt úgy nézett anyámra, mint egy elmebetegre. De Lady Elaine-t érdekelte az
ötlet.
– Ezt miből gondolod?
Anyám arcán elégedett mosoly terült szét.
– Mivel ez az SMS zsákutca. Semmit nem bizonyít. És elég biztos vagyok benne, hogy
most sem lesz több szerencséjük, hogy Paul Kirkwoodból kiszedjék az igazságot, mint
legutóbb.
 Sasharaszt arcára hatalmas farkasvigyor ült. Hirtelen mintha sárgán villant volna a
szeme.
– Ó, legutóbb nem én vallattam.
A nyakamon a hideg táncolt. Sosem szerettem különösebben a seriffet, és most már
jobban értettem, miért. Volt benne valami vérszomjas.
Moira gúnyosan felhorkant – egyáltalán nem volt lenyűgözve.
– Bárki intézte is a kiengedését, egy percnél tovább úgysem fogja magát egyedül hagyni
vele, ezt mindketten tudjuk.
Sasharaszt vigyora eltűnt egy haragos nézés mögött.
– Mire célzol? – kérdezte Lady Elaine.
Anyám konok tartása, ahogy a seriffel beszélt, valamit enyhült, mikor az idősebb nőhöz
fordult.
– Hadd intézze Porka. Paul ezekkel az SMS-ekkel amúgy is tett egy lépést felé. Ha
adnak egy kis időt, Porka megtalálja az eltemetett titkokat. Ebben biztos vagyok.
Egészen megdöbbentem, és nem is csak a belém vetett bizalmától. A hozzáállása teljes
száznyolcvan fokot változott ahhoz képest, amilyen pár hónapja lett volna. Ezt már
korábban is észrevettem, mikor nem tette szóvá, hogy a seriff és Lady Elaine felbérel,
hogy Paulra kémkedjek, de ezt akkor nem tartottam lényegesnek. Most muszáj volt
észrevennem.
Sasharaszt hátradőlt, és a szakállát dörgölte, tekintete tűnődő lett.
– Azt hiszem, ebben igaza van.
Úgy tűnt, mintha ez a beismerés fizikai fájdalmat okozna. Anyám becsületére válik,
hogy nem dörgölte az orra alá.
Lady Elaine felém fordult.
– Neked megfelel ez a stratégia?
Megvakartam a fejem, nem is tudtam, mit mondjak. Pillanatnyilag zsibbadt voltam a
sokktól, hogy bármiben biztos lehessek.
– Azt hiszem.
Lady Elaine a homlokát ráncolta, a szája keskeny vonal volt.
– Biztosnak kell benne lenned. A helyzet határozottan veszélyesebb, mint kezdetben
hittük.
– Hogyhogy?
Lady Elaine a szokásos türelemmel nézett rám.
 – Evidens, hogy legalább annyira a céltáblája vagy ennek az őrültnek, bárki legyen is,
mint Britney volt.
– Tessék?
– De komolyan, Porka – mondta Moira, és csettintett. – Ezt fel kéne már fognod.
Szelénával talán visszafogtam volna magam, de anyám más történet.
– Ne beszélj velem úgy, mintha hülye lennék.
– Akkor bizonyítsd be, hogy nem vagy az. – Moira váltogatta a helyzetét, hol az egyik,
hol a másik lábát tette keresztbe. – Azt mondtad, Britney elismerte, hogy azért várt
odalent, hogy megtámadja Eli-t. Nos, Eli csak egyetlen okból lehetett a céltáblája
ugyanazoknak, akik Paulnak is segítettek kiszabadulni.
Lassan megértettem a választ. Tulajdonképpen egész végig ott volt az orrom előtt, csak
nem akartam bevallani. Eli-t, aki közönséges lévén a lehető legkisebb varázserővel
rendelkezik, azzal is csak azóta, hogy Vezető lett, csakis azért vehették célba, mert…
– Mert álomlátó – mondtam, és a hangom elcsuklott.
Anyám bólintott, és az arca egyszerre volt büszke és aggodalmas.
– Igen – mondta Lady Elaine. – Aki őt megtámadja, mindkettőtöket támad. Mindig.
 20
Az új ügyfél
AZNAP ESTE HATSZOR SMS-EZTEM PAULNAK, mikor Szelénával végre hazaértünk az Akkordélre.
Mindegyikben ugyanazt írtam:
Beszélnünk kell.
Egyikre sem válaszolt.
Körülbelül éjfél lehetett, mire elaludtam, de előbb bedugtam a mobilt, és a párnám
mellé tettem. Ez a vacak még így is, hogy pumpálódik belé a töltés, valószínűleg reggelre
lemeríti magát. De ha mégsem, biztos akartam benne lenni, hogy hallom, ha jön egy SMS.
Volt egy olyan érzésem, hogy Paul nem fog örökké hallgatni.
Igazam is lett, mert kis idő múlva pittyent egyet a telefon. Kipislogtam az álmot a
szememből, és a képernyőjére néztem.
Fogunk. Hamarosan. Megígérem.
A kurta, értelmetlen üzenettől dühösen lelöktem a telefont a padlóra. Tiltakozásul
pittyent még egyet, aztán elnémult – nyilván ki is kapcsolt végre. A fal felé fordultam, és
mély álomba zuhantam.
Megint a talapzatról álmodtam. Most minden eddiginél jobban égetett a vágy, hogy
megismerjem azt a szót. Még az álom őrületében is valahogy megértettem, hogy
hamarosan ki kell derítenem. Minden ezen múlik.
Addig kapartam és karmoltam és ástam, míg az összes bőr lejött a kezemről, és
kilátszottak a csontok.
A végére két új betűt sikerült kiderítenem: L L.
B E L L
Másnap reggel a négy betű képével ébredtem, beleégtek a tudatomba. BELL. Mit
jelenthet? Valami evidens dolgot, mint szó szerint: harangot?
De hát még másik négy rejtett betű maradt. A BELL csak egy hosszabb szó első négy
betűje. Persze lehetséges, hogy a szó egyáltalán nem jelent semmit. Fogalmam sem volt,
hogy egy blokkolás alanya jelent-e valami lényegeset. Lehet valami esetleges dolog vagy
hülyeség, egy fülbemászó mentális megfelelője.
Sóhajtottam és fölkeltem. Ideje behajtanom Mr. Deverell ajánlatát. Még most is rossz
érzéssel gondoltam arra, hogy valaki más is megtudja a szót, de ha a Britney támadása
mögött álló személy el akarja tüntetni a képből az álomlátókat, akkor valami nagyszabású
közeleg. És abból a kicsiből, amit a Szenátorok Palotájáról szóló álomban láttunk,
mindenféle rossz lehet együtt. Össze kellett szednem az álomvarázsomat, hogy megint
rendesen működjön.
Közben Paulra is koncentrálnom kellett. Eszembe jutott az elhajított telefonom, és
felvettem a földről. Nahát, nahát: tényleg kikapcsolt. Megnyomtam a BE gombot, aztán
zsebre dugtam, mert tudtam, hogy legalább öt percébe telik, mire beindul.
– Én lemegyek – mondtam Szelénának, aki még csak öltözködött. Bólintott, az arca
kifejezéstelen, a szeme piros, alatta fekete karikák. Gondolkoztam, hogy mit mondhatnék,
amitől jobban erezné magát, de tudtam, hogy csak az idő segíthet, meg az, ha megtaláljuk
a gonosztevőt.
Minden korábbinál határozottabban léptem ki az ajtón, és indultam a menzára. Félúton
a telefonom csippant egyet a zsebemben. Paul üzent, még éjjel három körül. Próbáltam
elolvasni a szöveget, de nem tudtam. A betűk fele helyén szimbólumok szerepeltek.
Khm, az animációs jelenség a legjobbkor kapcsol rá.
Féltem, hogy ha a folyosón járva próbálom megfejteni, valaminek nekimegyek,
úgyhogy zsebre vágtam a mobilt, és siettem a menzára.
Ahogy beléptem, Eli ragyogott rám a terem túlsó végéből, a szeme egész fényes lett.
Odaintett, amire nem volt szükség: nem mintha bárhová máshová mentem volna.
– Hogy vagy? – kérdezte, mikor az asztalhoz értem. Megemelte a hátizsákom szíját,
aztán lesegítette a vállamról, és letette elém az asztalra.
Rápislogtam.
– Hát, jól. És te?
– Örülök, hogy jól vagy.
Megszorongatta a vállam.
Mikor leültem, rájöttem, hogy nyilván hallotta, mi történt a Vejovisban. Vajon ki
mondta el neki? Szelénával túl későn jöttünk vissza ahhoz, hogy élőben elmesélhettük
volna, e-mailt meg erről nem akartam írni.
– Egyáltalán, mennyit tudsz? – kérdeztem, mikor leült szorosan mellém, olyan közel,
hogy éreztem a teste melegét. Megbizsergetett a közelsége, bár elfogott a legutóbbi
csókunk és a katasztrofális eredménytelensége nyugtalanító emléke. De inkább nem
foglalkoztam ezzel, hanem előszedtem egy ceruzát meg egy jegyzetfüzetet a zsákomból.
– A lényeget – mondta Eli. – Lady Elaine tegnap este beszámolt, miután eljöttek és
elvitték Lance-t a Vejovisba, hogy kiderítsék, mi baj van vele.
Ki akartam venni a telefont a zsebemből, de mozdulat közben megdermedtem.
– Bevitték a kórházba?
– Persze, hova vitték volna?
 – Nem tudom, talán valami biztonságos helyre.
Eli elvigyorodott, és az arcán megjelent egy gödör.
– Lehetséges, hogy érdekelni kezdett, Lance Rathbone él vagy hal? A világ csodái
végtelenek.
– Kuss!
A figyelmemet az üzenetre koncentráltam. A kibetűzése jóval bonyolultabbnak látszott,
mint hittem.
Egy idő után Eli megkérdezte:
– Mit csinálsz?
Fintorogtam.
– Próbálok dekódolni egy SMS-t.
Dühösen horkantott.
– Mondtam neked, hogy ki kell cserélni ezt a vacakot.
– Ja, de csak szeptemberben lesz a születésnapom.
– Tudom – mondta Eli. – Szeptember elsején.
Meglepetten néztem rá. Nem emlékeztem, hogy valaha beszéltünk volna a
születésnapomról, de a gondolatra, hogy tudja, mikor van, csiklandozni kezdett a belsőm.
– így van.
A tekintetemet a mobilra kényszerítettem.
– Ki küldte? – kérdezte Eli.
Fölém hajolt, és lenézett a képernyőre, az álla a villámhoz ért. A lehelete csiklandozta
az arcom oldalát, és a nyakam beleborzongott. Ellenálltam a kísértésnek, hogy lehunyjam
a szemem, és megízleljem az érzést. Túlzottan kockázatos: ki tudja, hogy reagál Eli,
hiszen nem tudhattam, hogy ugyanúgy érez-e. Erre a gondolatra megdermedtem.
– Valami baj van? – kérdezte, és a kezét a derekam tájára tette.
Eltátottam a szám, hihetetlen, hogy valaki ennyire kifürkészhetetlen legyen.
– Mi az? – kérdezte és a homlokát ráncolta.
– Csak… csak ne, jó?
– Mit ne? – Megdöntötte a fejét.
Összeszorítottam a fogam. Hülye jóképű, zavarba ejtő srác.
– Csak… nehéz elfogadni, hogy… ilyen érzékeny vagy meg minden. Az után… –
Behunytam a szemem, és mély lélegzetet vettem. – Az után a csók után – böktem ki.
Eli keze lecsúszott a hátamról, és mire kinyitottam a kezem, azt láttam, hogy az ujjai
olyan erősen fúrnak a hajába, hogy hátrahúzzák a homlokáról a bőrt.
– Porka, ha legalább…
– Tessék? – kérdeztem, és újra megborzongtam. Már amikor a nevemet kiejtette, arra is
úgy reagált a testem, hogy nem tudtam uralkodni felette.
– Csak az, hogy…
Elhallgatott, mert megjelent Szeléna.
– Mi újság? – kérdezte, ahogy leült velünk szemben.
Próbáltam mosolyogni, hátha nem érzi meg a feszültséget – marha nagy esély volt rá,
lévén, hogy Szelénáról volt szó. Egyikünkről a másikunkra nézett, és rögtön értette.
– Próbálom kibetűzni ezt az SMS-t – mondtam gyorsan, nehogy esélye legyen valami
faggatózó kérdést feltenni. Bármennyire szerettem volna megtudni, mit akar Eli mondani,
az úgyis a kettőnk beszélgetése marad. Odatartottam a telefont.
– Paul tói jött.
– Remek – mondta Eli, és egy kicsit távolabb húzódott.
Úgy tettem, mintha nem venném észre, és az üzenetet kezdtem vizsgálni, jegyzeteket
készítettem, és minden egyes szót próba-szerencse módszerrel dekódoltam.
Végül úgy döntöttem, ezt jelenti: Találkozzunk a szekrényemnél az első óra után.
Egyedül.
– Na és mit ír? – kérdezte Eli, mikor letettem a ceruzát.
– Semmit. Csak találkozni akar irodalom után.
Eli megköszörülte a torkát, ami gyanúsan hasonlított egy morranásra.
Felkészültem, hogy azt mondja, ne menjek, de nem mondta. Mire gondolkozhattam
volna, hogy miért, már témát váltott, kérdezte, mi történt Britney-nél. Pontról pontra be
kellett számolnunk minden egyes részletről, amit a legtöbb ember jelentéktelennek tartana,
de ő néha képes belőlük valami nyomra bukkanni. Mikor befejeztük, Eli jó öt percig
némán töprengett, mi meg Szelénával a reggelinkre koncentráltunk. Eli arckifejezését,
ahogy a tőlünk kapott részleteken tűnődött, leginkább zárkózottnak lehetett jellemezni.
Fizikailag jelen volt, de szellemileg kikapcsolt, eltűnt azon az ösvényen, amerre a
gondolatai vezették. Végül megtört a zárkózott tekintet, Eli felvette a poharát, és ivott.
– Na – kérdeztem –, mire jutottál?
Eli olyan erővel tette le a poharát, hogy a tej kiloccsant belőle.
 – Nem sokra, de legalább tudjuk, hol kezdjük a keresést.
– Hogyhogy?
Tudtam, hogy nem lehetek szkeptikus. Eli-nak érzéke van ehhez a nyomozósdihoz. Az
én korosztályomból ő az egyetlen, akinek fogalma van, mi akar lenni, ha felnő. Kicsit
irigyeltem is érte. A magam részéről csak túl szerettem volna élni a gimnázium következő
két évét.
Eli az asztalra bökött.
– Britney-nél. Ki kell derítenünk, mit csinált, és hogy keveredett bele ebbe az egészbe.
– Igen, ez jogos – mondta Szeléna.
Eli behajlította az ujját az utolsó ujjpercnél.
– De ez azt jelenti, hogy ki kell kérdeznetek Melanie-t a Terra Törzsről. Én meg
megpróbálkozom Iréné Starkkal. Valamelyiküktől csak megtudjuk, mire készül a csoport.
Szeléna bólintott.
– Megkérdem Mellie-t, nem ugorna-e be a koleszba ma délután vagy holnap.
Pár perc múlva megszólalt a csengő, és mindhárman elindultunk az irodalomórára. Nem
nagyon figyeltem Miss Norton szenvedélyes előadására, amit Alexander Popé
Fürtrablásáról és a szilfek nem megfelelő ábrázolásáról tartott. A gondolataim Paulhoz
tértek vissza, tűnődtem, mit akarhat mondani.
Mikor az óra véget ért, végre megértettem, Eli miért nem tiltakozott.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor a Finnegan Ház földszintjén jobbra fordult, ahelyett,
hogy balra ment volna, a második óránkra, bűbájvetésre.
Eli a homlokát ráncolta.
– Veled megyek.
Sóhajtottam.
– Nem jöhetsz. Mindketten tudjuk, hogy nem fog beszélni, ha ott vagy.
Tiltakozni akart, de a tenyerem a mellkasára tettem, az ujjaim szinte alig értek hozzá.
Mély lélegzetet vett. A puszta hangra borzongás futott végig a hasamon és a lábamon,
úgyhogy inkább elhúztam a kezem.
– Az lenne a jó, ha kezelésbe vennéd Mr. Karbunkulust. Találj ki valami mentséget, ha
elkésnék.
Indultam volna, de Eli elkapta a csuklómat, és visszafordított maga felé.
– Paul veszélyes, nem kéne egyedül lenned vele.
Kiszabadítottam a kezem, és próbáltam erős maradni.
 – De ez a folyosó. Tele van szekrényekkel meg diákokkal. Nem leszek egyedül.
Eli állkapcsa megfeszült.
– Megígérem, hogy visszafogom magam.
– Ha nem próbálod megölni, az még nem elég ahhoz, hogy megszólaljon. –
Ráragyogtattam a mosolyom. – Nem lesz semmi baj, Eli. És mindketten tudjuk, milyen
fontos dologról van szó.
Az állkapcsában az izom kétszer olyan gyorsan lüktetett, de aztán ellazult az
arckifejezése, és sóhajtott.
– Oké. De ha öt percnél többet késel, jövök érted.
Egy szörnyű pillanatra kísértésbe estem, hogy megmondjam neki: még ha el is jön a
megmentésemre, nem valószínű, hogy sikerrel jár. Paul varázsereje erős, és természetes
adománya – ezt én pár perc alatt megtanultam a magam kárán, miután Velő megtörte az
Akaratot. Eli viszont a legalapvetőbb bűbájokkal is küszködik. Nem olyan problémái
vannak a varázserejével, mint nekem szoktak, hogy robbanékony és kiszámíthatatlan. Az
övé csak gyenge, mint a zuhany, ha nincs víznyomás. Semmi esélye nem lenne.
De nem mondtam ki, sőt azt is szégyelltem, hogy az eszembe jutott. Épp az ellenkezőjét
kívántam neki: hogy erős és hatékony legyen.
Miért kell a mágiának ilyen bonyolultnak lennie?
– Rendben – mondtam. – De nem is fenyegetne, hogy elkésem, ha nem vesztegetnénk
az időt a vitatkozással.
Eli elhessentett.
– Menj már, kis vörös hajú nyomozóm. Siess! És vigyázz!
Rámosolyogtam, aztán megfordultam és elrohantam, jóformán sprinteltem. Nem
tudtam, meddig vár rám Paul.
Ügy tűnt, sokáig. Azonnal észrevett, ahogy befordultam a folyosó sarkán, ahol a
szekrénye áll. Azonnal a szemembe nézett, az arckifejezése fura volt. Úgy tűnt, örül
nekem, de látszott, hogy nem akarja mutatni. Lelassítottam, fel akartam mérni a helyzetet.
Paul elfordította a tekintetét, és a szekrénye felé fordult. Valamit kutatni kezdett benne.
Óvatosan közelítettem hozzá, az „Eli-ösztönöm”, ahogy újabban neveztem, hipertudatossá
tett a környezetem iránt. A folyosó tele volt diákokkal, beszéltek, könyveket kaptak elő.
Senki nem figyelt rám, sem erre a borotvált szőke hajú, jóképű srácra.
A folyosó végén megláttam egy Akaratőr piros-fekete egyenruháját. Már láttam ezt a
nagydarab, goromba képű alakot, de fogalmam sem volt, hogy hívják. Annak viszont
örültem, hogy nem Gargomor kapitány.
Odaléptem Paul szekrényéhez, és a hátamat a mellette levőnek döntöttem.
 – Találkozni akartál? – kérdeztem halkan.
Paul bólintott, és nem nézett fel.
– Igen, de itt nem tudunk beszélni.
Összeráncoltam a homlokom.
– Miért nem?
Paul egy pillanatra felém fordította a tekintetét, és láttam, hogy olyan feszült, akár a
megfeszített íj.
– Mert itt nem biztonságos.
Felhúztam az orrom, összefontam a karom, és jobban féltem, mint amennyire szerettem
volna elárulni, de bosszantott is a titokzatos viselkedése. Egyszerűen tudni akartam, mi
történik. Hagyjuk már ezt a rohadt körülményeskedést!
– Ne legyél olyan paranoiás! Fényes nappal van. Csupa velünk egyidős ember vesz
körül.
– Komolyan beszélek. – Paul szinte könyörgött. – Óvatosnak kell lennünk.
Találkozhatnánk iskola után a Coleville-ben?
A testhőmérsékletem tíz fokot zuhant, és csupa libabőr lettem. Kezdtem azon tűnődni,
minek is beszéltem le Eli-t, hogy velem jöjjön.
– Nem kell egyedül jönnöd – mondta Paul, és a hangjába a sürgetés helyett valami
melankólia költözött. – Hozd el Szelénát… vagy Eli-t, ha akarod. Bárkit, akivel
biztonságban érzed magad a közelemben.
Nyeltem egyet, minden fellelhető ok nélkül bűntudat járta át a mellkasom. Sőt. Arra lett
volna okom, hogy ne bízzak benne. De miért van hirtelen lelkifurdalásom?
Paul száján mosoly terült szét.
– Sőt, hozd el mindkettőt. Van egy ügyem az Álomcsapat számára.
– Tessék?
– Ssss! – Paul a szájára tette az ujját. – Itt nem mondok részleteket. Majd később
mindent. Megígérem.
Sóhajtottam, egyrészt fel voltam villanyozva, másrészt meg is rémültem.
– Oké. Jövünk. De hová?
– A családi kriptánkhoz. Tudod, hol van?
Bólintottam. Persze, hogy tudom. Az egyik legnagyobb épület az egész Coleville-ben,
és Rosemary Vanholtot alig pár méterre ölték meg a bejáratától. Ez az összefüggés eddig
nem jutott eszembe, de most egy pillanat alatt minden bűntudatom elszállt tőle, hogy miért
is nem bízom Paulban.
Paul nyilván megérezte a változást, mert megdermedt.
– Jó. Hát akkor este hétkor ott.
Bevágta a szekrénye ajtaját, még bizonytalanul rám mosolygott, aztán ellépdelt.
Néztem, ahogy távolodik, az érzéseim egy kusza halomban. Nem tudtam, hogy egyetlen
ember is ennyiféle ellentétes érzelmet élhet át egyszerre. Úgy döntöttem, jó ötlet, hogy az
egész Álom Csapatot hívta estére. Eli-nak igaza van: Paullal veszélyes egyedül maradni.
Az ép elmém miatt.
 21
A kísértet és Lipitlakati
AZ ÉP ELMÉM A KÖVETKEZŐ KÉT ÓRA ALATT is aggodalomra adott okot, egészen az ebéd feléig. A
Mr. Deverell-lel rám váró beszélgetés olyan fokú rettegéssel töltött el, amit általában a
nyilvános beszédeknek vagy a kínzás más fajtáinak tartanak fenn. Egyetlen dolog terelte el
átmenetileg a figyelmem, amikor beszámoltam Szelénának meg Eli-nak az új ügyfelünkről
és a hét órás időpontunkról.
– Nem mondod komolyan – mondta Eli, és elfintorodott.
– De. – Elhúztam a szám. – Gondoltam, örülni fogsz. Mert az alternatíva az, hogy én
találkozom vele egymagám. A sötétben. A temetőben.
Eli dörmögött valamit.
– Ráadásul vagy is olyan őrült, hogy ekkora hülyeséget csinálj.
– Máshogy nem is szeretnél.
Ezt tréfából mondtam, de mikor az arckifejezése szelíden bosszankodóból sötétre és
borongósra váltott, elhallgattam.
Szerencsére Szeléna közbeszólt.
– Akár hülye, akár nem, mindenképp megyünk.
A tekintetéből világos volt, hogy a vita nem jön szóba.
Nem mintha bármelyikünk vitatkozni akart volna. Én már alig vártam a hét órát,
különösen ahhoz képest, hogy milyen kevéssé akartam Deverell-lel beszélni.
Ettől függetlenül az ebéd vége előtt negyed órával kényszerítettem magam, hogy
felkeljek, és elinduljak az okkultóra terme felé. Az ajtóban megtorpantam, próbáltam
felfogni a terem elülső felében a padlóra szórt különféle dolgok jelentőségét. Ez a tér, ami
normálisan üres szokott lenni, most olyan volt, mint egy mini akadályversenyes nyári
tábor, leszámítva az iszapgödröt. Narancssárga terelőbóják, fluoreszkáló jelzőbotok, piros
játszótéri gömbök és hatalmas kék műanyag kockák voltak mindenfelé szétszórva, köztük
élénk rózsaszín zsinór feszült.
Eldöntöttem, hogy a mai érdekes óra lesz, és a tekintetemet az íróasztal felé fordítottam,
ahol Mr. Deverell ült és újságot olvasott.
– Azt hittem, ilyet már senki nem csinál – mondtam.
Felnézett, és egy csöppet sem lepte meg, hogy ott vagyok.
– Milyet, Porka?
A vontatott kiejtés, ahogy a nevemet mondta, megint valami különös jelleget
kölcsönzött neki.
Köhintettem egyet.
– Hát hogy újságot olvas.
– Ja, igen. Hát, én ebben azt hiszem, régimódi vagyok. De legalább az újság ritkán
bánik velem úgy, mint itt a számítógépek.
Elnevettem magam.
– Jogos.
Letette az újságot, és szépen összehajtogatta. Aztán fölállt, és intett, hogy jöjjek
közelebb.
– Gyere beljebb. Nem kell ott állnod az ajtóban. Csak légy óvatos az aknamezőn. Ez itt
a következő telepátiás gyakorlatunk. Mindenkinek végig kell magát navigálnia rajta
bekötött szemmel.
– Az jó – mondtam, és a zsákomat az egyik asztalra ejtettem az első sorban. Aztán
Deverell szemébe néztem, és azon tűnődtem, hogyan is kezdjem.
Deverell elmosolyodott.
– A leckével kapcsolatban van kérdésed?
Megráztam a fejem. BELL, mondta a talapzat. BELL. De mit jelent?
A hallgatásomra Mr. Deverell megkerülte az asztalát, és leült a szélére.
– Akkor a blokkolásról van szó?
– Honnan tudta? Talán, khm, látta? – És a homlokomra mutattam.
Megköszörülte a torkát.
– Nem szokásom a diákok tudatába tolakodni.
– Az igaz. – Elpirultam. – Bocsánat!
Elmosolyodott.
– Csak sejtettem, mert semmi más nem jutott az eszembe, amiért feláldoznád az
ebédszüneted részét, hogy velem beszélj.
Közben a kezére pillantott, nyilván meg akarta nézni, nincs-e rajta elkenődött
nyomdafesték. Eddig nem vettem észre, milyen furán hosszúak és vékonyak az ujjai.
Felnézett.
– Akkor tehát kész vagy elfogadni a segítségem?
– Igen, azt hiszem.
– Jó. Mára totálisan el vagyok havazva, de ha gondolod, holnap elkezdhetjük. – Az
aknamezőre nézett. – Itt is megejthetjük, mondjuk fél ötkor. Jó lesz?
– Hát… – A számba haraptam. – Oké, rendben.
– Kicsit csalódottnak tűnsz.
– Nem, csak… valahogy esetleg elkezdhetnék rajta dolgozni addig is? Gyorsan túl
kellene jutnom ezen a dolgon. Zavarja az álomlátásomat.
– Igen, értem. – Deverell felkapott egy tollat az asztaláról, és az ujjai közt kezdte
pörgetni. – Hát, a legjobb az lesz, ha végigveszed a meditációs gyakorlatokat, amiket
együtt tanultunk. Az majd felkészít a nousdesmos-ra.
– A mire?
– A nousdesmos-ra – mondta, ezúttal lassabban. – Tudatkapcsolat. Összekapcsolom a
tudatomat a tiéddel, és aztán segítek elvezetni téged a probléma megoldásáig. Kicsit olyan,
mint az aknamezős gyakorlatunk, tulajdonképpen, csak az egész a fejedben történik.
– Aha. Akkor olyan, mint a vulkáni agyegyesítés.
Deverell kuncogott.
– Azt hiszem, ez elég pontos leírás. De nem lesz olyan intenzív, mint a Star Trekben.
Mielőtt elkezdenénk, megtanítalak, hogyan akadályozd meg, hogy olyasmit is lássak, amit
nem szeretnél.
Ez jó hírnek tűnt – jó pár emlékem volna, amit nem szeretnék neki megmutatni,
különösen a legutóbbiak Eli-ról –, de nem nagyon enyhítette az igazi aggodalmamat.
– És mi van, ha az, amit nem szeretnék megmutatni, épp a blokkolás tárgya?
Deverell az állához ütötte a tollat, és eltűnődött a kérdésen.
– A blokkolás azzal a kőtalapzattal kapcsolatos, amit már láttam, igaz?
– Igen – mondtam összeszorított foggal, mert az irracionális harag megint azzal
fenyegetett, hogy a felszínre tör. – De inkább azt nem szeretném megmutatni, ami a
talapzatom van. Valami rá van írva.
– Hmmm… Szóval, semmi kínos vagy személyes oka nincs, hogy miért nem akarod,
hogy lássam.
– Dehogy.
– Akkor mi az oka?
– Hát ez az. – Széttártam a kezem. – Nincs rá okom, csak az a zsigeri érzés, hogy rajtam
kívül senkinek nem szabad látnia.
Mr. Deverell szemöldöke olyan magasra emelkedett a homlokán, hogy eltűnt a szőke
frufruja alatt.
 – Mennyire erős ez a zsigeri érzés?
Elhúztam a szám.
– Annyira, hogy mikor Eli meglátta egy részét egy álomjárás során, megszegtem az
álomjárás egyes számú szabályát, és rácsaptam a kezére. – Elhallgattam, aztán
hozzátettem: – Ugyanis nem szabad megérinteni az alanyt.
Deverell nem válaszolt, a gondolataiba merült.
Nyeltem egyet.
– Ez a blokkolás súlyosabb, mint gondolta?
Megint rám emelte a tekintetét.
– Nem, csak bonyolultabb. – Fölállt. – Hát, tudom, hogy nem szeretnéd, de valamit kell
mondanod az álomról. Ne nagyon részletesen. Csak a lényegét.
– Oké – mondtam, és összeszedtem az akaraterőmet. Aztán belevágtam, leírtam a
tornyot meg az örökös szelet, és végül a talapzatot magát is. – Nyolc betű van rajta, mind
el van rejtve. Legalábbis eleinte, de az első négyet már kiderítettem. BE…
Deverell intett, hogy hagyjam abba, közben a toll majdnem kirepült a kezéből.
– Ne mondd el!
A homlokom ráncoltam, bár elöntött a megkönnyebbülés.
– Miért ne?
– Mert ez egy név. Nem lehet más.
– Kinek a neve?
– Kinek vagy minek – mondta Deverell. Egy darabig hallgatott, aztán bólintott, mintha
a fejében zajló magánvitát döntené el. – Nem szabad hagynod, hogy akár én, akár más
megtudja a betűket.
Összefontam a karomat – próbáltam megállítani a testemben sztepptáncot járó
rángásokat.
– De úgy érzem, hogy amint megtudom a betűket, elmúlik a blokkolás. Mintha az a szó
lenne a lényeg.
Deverell bólintott, és a száját keskeny vonallá szorította össze.
– Biztos vagyok benne, hogy igazad van. A szó megismerése lesz a kulcs a blokkolás
megszűnéséhez. És én így is fogok tudni segíteni neked, de vigyáznom kell, nehogy
meglássam a betűket. Olvastam hasonló esetekről. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk
az ösztönödet, különben még nagyobb bajt okozhatunk.
Próbáltam nem betojni a baljós hangszínétől, és megkérdeztem:
 – Miért olyan fontos a név?
– Mert a neveknek hatalmuk van, Porka. Különösen az elrejtett neveknek. Ősi igazság,
hogy ha valaminek nevet adunk, akkor hatalmunk van fölötte. A legalapvetőbb szinten ez
csak a tulajdonlás szimbolikus jele, mint mikor a szülők nevet adnak a gyereküknek, vagy
mikor egy háziállatot elnevezünk. A névadástól lesz az a dolog a miénk.
Megvakartam a homlokom.
– De ha az ember elnevezi a gyerekét, utána másoknak is megmondja.
– Igen, ezért szimbolikus. – Deverell a tollával tagolta a szavakat. – De mikor mágikus
dolgokról beszélünk, már nem az.
Fintorogtam.
– Ez meglepő.
– Nem tudtad, hogy a boszorkányfajták nevet adnak a varázseszközeiknek?
– Tényleg?
– Igen. Amint a tulajdonukba kerül egy pálca vagy bot, nevet adnak neki, de senkinek
nem árulják el. Aki megismeri egy varázsló pálcájának a nevét, hatalma is van fölötte. Egy
mágikus eszköz erejét minden mágusfajta képes használni, akkor is, ha nem tudja a nevét,
de a varázserő használata nem azonos az uralásával.
A neveknek hatalmuk van, gondoltam. Vajon Eli elnevezte már a pálcáját? Lance
nyilván mesélt neki erről a gyakorlatról, még ha a boszorkányfajta szenátorok szemetek
voltak is a varázslása ügyében.
– Úgyhogy most már érted, miért tartják elrejtve, igaz? – kérdezte Deverell.
Megvontam a vállam.
– Persze, ez olyan, mint az e-mailhez jelszót megadni.
Gúnyosan nézett rám.
– Hát rettentő finoman szólva, de a párhuzam jogos: azért, hogy más ne vehesse el, ami
a tiéd. De a nevekben rejlő erő sokkal hatalmasabb, mint a mágikus eszközök. Gondolj
például Lipitlakati történetére. Ismered?
– Valamennyire. Ez az, amikor a lánynak meg kell tudnia Lipitlakati nevét, különben
elveszti a gyerekét. Ő meg valami tündér vagy manó vagy ilyesmi.
– Tulajdonképpen kobold. – Deverell megint intett a tollal, amitől a kupakja lerepült, és
aprót koppant a földön.
Kinyújtottam a kezem, és fölvettem.
– Hadd találjam ki – mondtam, mikor visszaadtam a kupakot. – Ugye azt akarja
mondani, hogy a történet igaz?
Deverell mosolya inkább fintor volt, miközben visszatolta a tollra a kupakot, és letette
az asztalra.
– Hát igen, attól tartok.
Felpillantott az ajtó feletti órára. Követtem a tekintetét, és láttam, hogy alig pár percünk
maradt a becsengetésig.
– De hadd foglaljam össze! – folytatta, és megkerülte az íróasztalt. – A történet, amit
ismersz, alapvetően igaz, csak a lány boszorkány volt, nem közönséges molnár lánya.
Tényleg tudott szalmából aranyat fonni, bár csak az illúzióbűbáj segítségével. Kötött egy
nem túl bölcs szerződést Lipitlakatival, és mikor Lipitlakati eljött azért, ami járt neki, ő
nem volt hajlandó fizetni. De egy kohóiddal kötött egyezséget nem lehet megszegni.
Legalábbis amíg él.
Összerezzentem. Ez a gond a tündérmesék igazi változatával: még sokkal sivárabbak,
mint az eredeti Grimm testvérek, pedig az már valami.
– Hadd találjam ki! Megölni sem olyan könnyű őket.
– Nem hát.
Deverell kihúzott egy fiókot, és elővett egy halom díszes, a peremén ezüstgyönggyel
berakott fekete bársony szemellenzőt, és az asztalra tette őket.
– Úgy sikerült a boszorkánynak, hogy megtudta a kohold valódi nevét. Tudod, minden
élőlénynek, akár közönséges, akár mágusfajta, van egy igazi neve. Ezzel születünk, nem
csak úgy kapjuk. Sokan soha nem tudjuk meg az igazi nevünket. A tudás ott marad
eltemetve a tudatalattinkban, halálunkig. Hihetetlenül veszélyes, ha az ember életében
megtudja az igazi nevét.
– Pedig azt gondolnám, hogy hasznos.
Deverell megrázta a fejét.
– Egy élőlény szelleme hasonló a mágiához. És ahogy a mágiát szavakhoz és
varázsigékhez lehet láncolni, ugyanúgy lehet a szellemet is az igazi névhez láncolni.
Az ajkamba haraptam, már előre féltem, hogy hová vezet ez a történet.
Deverell folytatta.
– Na most, a koboldok, mint Lipitlakati, az igazi név szempontjából kivételesek. Ők
úgy születnek, hogy tudják – és ez a tudás az egyetlen eszközük, hogy a mágiájukat
gyakorolhassák, Úgyhogy mikor a boszorkány megtudta Lipitlakati nevét, ugyanolyan
hatalma volt a varázsereje fölött, és ellene fordította. Mivel nem volt elég saját ereje
hozzá, őt kényszerítette, hogy a széttépő bűbájt kövesse el önmaga ellen.
Elképedtem. A széttépő pontosan azt csinálja, amit a neve mutat: kettétépi a dolgokat.
Nem a tiltott fekete mágia körébe tartozó bűbáj, de olyan veszélyes, hogy csak a
végrehajtó tisztek meg hasonlók tanulhatják meg.
– De az hogy lehet? Az átkokat nem vethetjük be önmaguk ellen.
Mr. Deverell meglengette a mutatóujját.
– De nem is úgy történt. Amint a boszorkány megtudta az igazi nevet, a kobold
szelleme és varázsereje az övé lett, úgy ellenőrizte és irányította, ahogy akarta. Lipitlakati
szolgaként halt meg.
– És darabokban – dünnyögtem, és kirázott a hideg.
Erővel eltérítettem az agyam a történettől, vissza az eredeti problémához.
– De még mindig nem tudom, mi köze ennek az egésznek a talapzatba vésett névhez.
Deverell elégedetten mosolygott.
– Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer megtudtad a nevet, az a létező, amihez
tartozik, meg fog jelenni előtted.
– Létező? – A szó baljósán csengett. – Ügy érti, valami élőlény?
– Nem feltétlenül. De olyasmi, ami varázserővel bír, az biztos, és ezért valamiféle
szelleme is van. Lehet mágikus lény vagy még valószínűbb, hogy kísértet vagy más
transzcendens szellem.
Elakadt a lélegzetem.
– Azt hittem, a kísértet csak a halott lenyomata, olyasmi, mint a visszhang.
– A közönséges változat szerint. – Sóhajtott. – Az igazi kísértetek nem jóindulatúak. A
kísértet nem az élő dolog lenyomata, hanem maga a dolog, csak össze van törve és nem
teljes.
– Azt hiszem, nekem a közönséges változat jobban tetszik.
– Nekem is – mondta Deverell. – De ha a kísértet megpróbálja megmutatni neked a
valódi nevét, akkor segítséget kér. Egy test nélküli szellem olyan, mint egy nyers, kilógó
idegszál. Felfoghatatlan fájdalom. Állandó, őrjítő. Egy kísértet csak akkor nyugodhat meg,
ha új edényt talál, ahol a szelleme lakhat. A kísértet azt akarja, hogy tudd meg a nevét, és
hatalmad legyen belekényszeríteni egy gazdába.
Úgy éreztem, kifut a vér az arcomból.
– Mint a megszállottaknál?
– Nagyjából úgy, de nem abban a hollywoodi filmes értelmében, amire gondolsz. A
lelketlen tárgyak sokkal jobban megfelelnek erre a célra. – Az aknamező felé mutatott. –
Még ezek a kúpok meg dobozok is megfelelnének, bár a feladathoz hiányzik belőlük némi
elegancia.
 Ebben igaza volt. Semmit nem tudtam volna elképzelni, amihez kevésbé illene, hogy
egy szellem szálláshelye legyen. A gerincemen borzongás futott végig a társalgásunk
hajmeresztő fordulatára.
– De miért történik mindez velem?
Deverell újra az órára pillantott. Már egy percünk sem maradt.
– Rosszkor vagy rossz helyen – mondta, mikor újra rám nézett. – Egy kísértetnek nincs
hatalma annak eldöntésében, kinek a pszichéjéhez csatolódik. A közelségen múlik, meg
talán annak a balszerencséjén, aki egy haláleset idején elég közel van.
– De én nem voltam semmilyen haldokló közelében. Legalábbis mostanában.
Fura volt ilyesmit kimondani, de ez volt az igazság. Hirtelen beleszédültem, hogy
milyen furcsa lett az életem újabban.
– És tavaly sem? – kérdezte Deverell szelíden.
Elnyílt a szám.
– Ez már egy éve tarthat? Nem hülyéskedik?
– Hát, egy év talán extrém, de időbe telik, mire a szellem elég energiára tesz szert, hogy
kimutassa a szükségét. Ha kísértet, akkor arra tippelnék, hogy a haláleset legalább
hetekkel ezelőtt történt, de akár hónapokkal is.
A gyomrom összeszorult, mert rádöbbentem, hogy ez alatt az idő alatt négy embernek is
a közelében voltam a halála idején: Rosemary Vanholtnak, Arturo Harankilnek, az
ősömnek, Nimuénak, és annak az embernek, aki mindhármukat meggyilkolta: Ambrose
Velőnek. A Vörös Nagyvarázslónak.
Rázott a hideg, a kezemmel folyamatosan dörzsöltem a karom. Ha arra gondoltam,
hogy Velő a tudatalattimon keresztül kapcsolatban lehet velem, az agyamban lévő konkrét
blokkolás formájában, sikoltani szerettem volna és elmenekülni.
Amennyire a józan eszemből telt, leküzdöttem a késztetést. Nem lehet Velő. Egyrészt ő
nem is halt meg igazán, hála a halhatatlan famulusával való kötelékének. Másrészt a
szellemét és földi maradványait elnyelte a fekete főnix. A hatalmas madár semmi mást
nem hagyott hátra, mint az Akarat kardját, a legendás Excaliburt.
Nyeltem egyet, és azt mondtam:
– Biztos benne, hogy ha egyszer kiderítettem azt a nevet, akkor megakadályozhatom,
hogy ez a valami tovább kísértsen?
– Egészen biztos – mondta Deverell, és közben megszólalt a csengő. – Mindenféle
értelemben hatalmad lesz fölötte.
Bólintottam, és minden idegszálammal azon imádkoztam, hogy igaza legyen.
 22
Latinóra
ELI-NAK NEM SZÁMOLTAM BE a Mr. Deverell-lel való találkozás részleteiről, és nem is faggatott.
– Ha dolgozol rajta, az már nekem oké – mondta. Hála ég! Elég aggódni valóm volt így
is, nem akartam megspékelni azzal, hogy Eli szorong, amiért ráadásul valami ismeretlen
szellem kísért.
Mintha csak a sivár hangulatom ellentéte volna, odakint az idő kellemes fordulatot vett,
és kezdett megjavulni. A hatodik órán, alkímián az osztályból velem együtt mindenki
hosszú, vágyakozó pillantásokat vetett az ablakon át a fényes napsütésre. Aztán még
végigszenvedtük a tornát, és végül Szelénával meg Eli-jal vad futásban törtünk ki a park
irányába.
Akárcsak az Akkordéi többi tagja. A fű tele volt diákokkal. Egy csoport egy frizbit
próbált oda-vissza hajigálni, szerény sikerrel – a mágusfajtáknak nehezére esik a kéz és
szem koordinációja –, egy másik meg egy focilabdát rugdosott, még rosszabb
eredménnyel.
De a diákok zöme egyszerűen a napon lézengett, feltűrték az ingük ujját, és az arcukat a
nap felé fordították. A fű még nedves volt, nem lehetett ráülni, úgyhogy az emberek
inkább a köves ösvényeken guggoltak vagy az utakat a gyeptől elválasztó alacsony falon
ültek.
Senkinek nem volt sok kedve beszélgetni. Szeléna előhúzott egy könyvet, és olvasott,
Eli meg az esetről szóló jegyzetfüzetét lapozgatta. Én behunytam a szemem,
hátrahajtottam a fejem, és hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim, miközben a
napfény átvilágítja a szemhéjam vékony bőrét.
De pár perc múlva valami közeledő zaj kirángatott a boldog nyugalomból. Lassan
kinyitottam a szemem, körülkémleltem, próbáltam kipislogni a fekete foltokat a
látómezőmből.
– Ez meg mi a fene? – kérdezte Eli a jobb oldalamon.
Hirtelen egy barna köpenyes csoportot láttam a fő ösvényen a park közepe felé
közeledni. A köpenyük csuklyája eltakarta az arcukat, de ahogy közelebb értek,
rádöbbentem, hogy kántálnak valamit.
Szeléna teste megfeszült, a kezével eltakarta a száját.
– Mi ez? – kérdeztem oldalt pillantva, aztán a jövevények felé fordultam. Kezdték
kitölteni a park közepét, legalább húszán voltak. A lézengő diákok utat nyitottak nekik,
mintha elűzték volna őket ezek a furcsa szavak. De nem éreztem ráolvasásnak. A szavak
alól hiányzott a mágia jellegzetes zümmögése. És mégis jelen volt a mágia. A bőrömön
éreztem a tompa bizsergését.
– Fiat justitia ruat caelum – mormolta Szeléna a barna csuklyás alakokkal egyszerre.
Felé fordítottam a fejem, és csak bámultam rá.
– Ezt meg honnan tudod?
– Latinul van.
Latinul, gondoltam. Akkor Szeléna tudja. Már legalább két éve tanulja a nyelvet.
– De mit jelent? – kérdezte Eli, és fölállt. Szinte mindenki más is egyszerre állt föl,
minden szem a kibontakozó jelenetet figyelte.
A köpenyes alakok a park közepén kört alkottak, és kifelé fordultak. A kör közepén
többen egy hosszú üvegládát cipeltek, mint a koporsóvivők. Az üvegen belüli virágtakarón
feküdt valaki, akit gond nélkül felismertem.
Britney Shell.
Csak mégsem ő. Valaki más volt, aki Britney-nek adta ki magát. Ezt a lány arca körüli
fura homályosság árulta el, ami az illúzióbűbáj jele. Élő testre illúzióbűbájt tenni a mágia
magas foka. És ezek a köpenyes alakok szuperül megcsinálták.
Ahogy egyre többen ráismertek az üvegládában fekvő alakra, hallottam, hogy
mindenünnen Britney nevét suttogják. Úgy látszik, a többség nem fogta fel, hogy ez valaki
más a káprázat alatt.
– Meghalt? – suttogták.
– Mikor? Mi történt?
A barna köpenyes alakok egész idő alatt kántálták tovább:
– Fiatjustitia ruat caelum.
Lassan rémlett fel bennem, hogy ez tiltakozás, az ülősztrájk mágusfajta változata. De az
elkántált kifejezés nem tűnt nagyon békésnek. És határozottan agresszív dolognak
találtam, hogy Britney-t – aki abszolút nem halt meg – így kiteszik közszemlére egy
üvegkoporsóban.
Eli megragadta a csuklómat.
– Gyere. Ez kezd nagyon ronda lenni.
Bólintottam, és ahogy húzni kezdett, még gyorsan elkaptam Szelénát is, és magunkkal
rángattam. Mire a parkból kivezető első ösvényhez értünk, a tömeg kiáltozni kezdett az
összegyűlt csoportra, és a helyzet robbanásig feszült.
Aztán megtörtént. A tömegből valaki elhajított egy bűbájt. Megfordultam, és láttam,
hogy egy piros fénysugár száguld a barna köpenyes alakok felé, és becsapódik a ládába.
Az üveg széttört, mindenfelé szilánkok repültek, a lány odabent felsikoltott, aztán leesett.
Hirtelen mintha minden megdermedt volna.
A következő pillanatban kitört a káosz. A köpenyesek a bűbájok záporával és egyéb
mágiával torolták meg a támadást. A levegőt dühödt kurjantások és fájdalmas kiáltások
töltötték meg. Eli most már határozottan rángatott.
– Menjünk! – kiáltotta hátrafelé. – Ez nem a mi csatánk.
Igaza volt, tudtam. Már láttam a felvillantó piros színt, az Akaratőrség tagjai kezdték
elárasztani a teret. Meg akarták fékezni a tömeget, én viszont nem szerettem volna a
tűzvonalba kerülni.
De ahogy befordultunk az ösvényre, még egyszer visszanéztem a csatára, és a
tekintetem megakadt két köpenyes alakon. A küzdelemben mindkettejükről hátrahullott a
csuklya, és megláttam az arcukat. A felismerés megdöbbentett. Erőt vettem magamon,
elszakítottam onnan a tekintetem, és az ösvény felé fordultam.
Sikerült megúsznunk a verekedést és az Akaratőrséget, és egészen a Riker Házig
futottunk, mire megálltunk.
Előregörnyedtem, hogy újra kapjak levegőt. A szervezetemet megrohanó adrenalin
hatására dupla tempóra kapcsolt a szívem és a tüdőm.
– Láttam az arcukat – mondtam zihálva.
– Kiét? – kérdezte Eli, és letörölte a homlokáról a verejtéket.
– Oliver Corkét meg Melanie Remillard-ét. Ők is barna köpenyben voltak.
Eli megdermedt, a keze ott maradt a homloka előtt, mintha tisztelegne.
– De hiszen ők mindketten…
– A Terra Törzs tagjai – fejeztem be helyette. – Akárcsak Britney. Elhúztam a szám,
Szelénára néztem.
– Mi volt az a szöveg, amit kántáltak?
– Latinul volt, igaz? – kérdezte Eli.
– Igen. – Szeléna elhallgatott, és mély lélegzetet vett. – Fiatjustitia ruat caelum –
idézte. – Legyen meg az igazság, ha leszakad is az ég.
 23
Paul titka
AZNAP ESTE A VACSORÁNÁL mindenki csak a parkban folyt csatáról beszélt. Ahány asztal mellett
elmentem, mindenütt a történteknek valamilyen változatát mesélték. Nem nagyon
fárasztottam magam, hogy meghallgassam. Az iskolai pletyka ritkán tükrözi a valóságot.
A Terra Törzset egyszer sem emlegette senki. A csoport titkos beállítása miatt volt egy
olyan érzésem, hogy a diákok többsége nem is tudta, hogy létezik, nem hogy ők álltak a
demonstráció mögött.
Nem mintha számított volna. Csak az számított, mit tesz legközelebb a Terra Törzs. És
az Álomcsapat elhatározta, hogy kideríti.
De előbb Paul következett.
Hét előtt tíz perccel jöttünk el a menzáról, és egyenest a Coleville-be mentünk. A csata
hatására, ráadásul így az ereszkedő alkonyaiban a kampusz gyakorlatilag kiürült, és az a
néhány ember, akivel találkoztunk, hallgatag volt és barátságtalan.
Mikor a Coleville főbejáratát megkerültünk, megborzongtam a déjá vu hirtelen rám törő
érzésétől, hogy ezen a helyen találkozom
Paullal, ahol korábban annyi minden történt. A Coleville még az előzmények nélkül is
kísérteties hely a sok kriptával, borostyánnal befutott szoborral meg omladozó szélű
sírkővel, amikről a neveket meg az évszámokat lekoptatta az erózió.
Megérkeztünk a Kirkwood-síremlékhez – egy óriás kőépülethez, aminek a homlokzatát
olyan ékesre faragták, mint egy ősi római templomét –, de Paulnak nyoma se volt.
– Tudtam – mondta Eli, és nekidőlt egy sírkőnek.
– Itt lesz.
Körülnéztem a mozgó árnyak közt, ahogy az enyhe szél megzörgette a fákat meg a
bokrokat.
– Itt vagyok – szólalt meg egy hang a sírbolt közeléből.
A bejárat felé hunyorogtam. A félhomályban a kiugró alatt csak egy nagy fekete
lyuknak látszott. De az árnyékból egy tömör alak vált ki, és lassan Paullá alakult.
– Itt bent beszélünk.
Felénk intett.
Elfintorodtam, a gyomrom összeugrott arra a gondolatra, hogy belépjek a sírboltba.
Ellentétben a kriptával, ahová tavaly betörtünk, mikor Mr. Alpepper ügyében
nyomoztunk, itt biztosra vettem, hogy hullák is vannak odabent. Nekem meg már elég
dolgom volt a halottakkal egy napra, kösz szépen.
De nem sok választásom maradt, mert Szeléna gondolkodás nélkül előrelépett, és eltűnt
a nyitott kapu mögött. Elindultam a nyomában, de Eli elém került, hogy biztosan én lépjek
be utoljára. A háta mögött a mennyezetre emeltem a tekintetem. Mintha ez olyan sokat
segítene, ha Paul netán valami végzetes csapdát állított nekünk. Észrevettem, hogy Eli
még azzal se fáradt, hogy előhúzza a pálcáját.
Ahogy beléptem, dohos, penészes levegő vett körül. Fura, enyhén édeskés szag
terjengett, és mikor először vettem odabent lélegzetet, égni kezdett a torkom. A halottak
íze.
Szuper!
Az ajtó mellett egyetlen fáklyatartóban égett láng, és gyenge, vibráló fényt vetett a
sírbolt falára. A talajon szabályos rendben tíz-tizenöt sír állt sorban. Ugyanolyan
műgonddal faragták ki őket, akárcsak a kripta külső felét. Úgy tűnt, a Kirkwood család
nem a puritán egyszerűség híve. A többi sír a terem pereme mentén, a padlótól a
mennyezetig rétegzett mély polcokon sorakozott.
Ahogy beértünk, Paul berántotta az ajtót, az ősi fa tiltakozásul felnyögött. Paul felénk
fordult. A fáklya fénye hosszú árnyakat vetett az arcára, baljós kifejezést kölcsönzött a
vonásainak.
– Mi ez az egész, Kirkwood? – kérdezte Eli hirtelen.
Paul nem nézett rá, továbbra is rám meresztette a tekintetét, mintha egyedül én lennék
jelen.
– Tudom, ki támadta meg Britney Shellt.
Eli összefonta a karját, amitől kiemelkedett a széles válla.
– Sejtettük.
Paul most is levegőnek nézte.
Szeléna ingerülten sóhajtott. Előbb Eli, aztán Paul felé intett.
– Volnátok szívesek most rögtön elintézni, ha valami bajotok van, és aztán továbblépni?
Mert én nem ülök itt csak azért, hogy nézzem, ahogy toporzékoltok egymás előtt, mint két
hím gorilla. Szóval ki vele, vagy pofa be! Na, hogy lesz?
Elfojtottam a mosolyom, mert mindkét srác feszengeni kezdett Szeléna korholására.
Mivel egyikük se mondott semmit, Szeléna újra sóhajtott.
– Kösz! – Aztán megint Paulhoz fordult. – Tehát: ki volt?
Amióta a sírkamrába léptem, Paul először fordult el tőlem. Teljes meggyőződéssel azt
mondta:
 – A nagybátyám, Titus Kirkwood.
Egy ideig senki nem szólalt meg. Az első reflexem az volt, hogy hiszek neki. Elég
bizonyítékát láttam már Kirkwood rendőrbíró bántalmazó magatartásának. Egyszer
kórházba is juttatta az unokaöccsét törött állcsonttal és bokával, miután arcba vágta és
lelökte a lépcsőn.
Igaz, hogy… erre Paul volt az egyetlen tanú. Paul, aki hazudott nekem, aki egész idő
alatt Velőnek dolgozott.
– Nahát – mondta Eli. – És miért tette volna?
Paul mély lélegzetet vett, és Eli felé fordult.
– Nem tudom biztosan. Legalábbis egyelőre.
– Na persze – húzta gúnyos mosolyra a száját Eli.
Szeléna a legvadabb tekintetét lövellte rá.
– Ezt most hagyd abba! Egyáltalán nem segítesz vele.
– Szelénának igaza van – mondtam én is.
Paul felé fordultam, próbáltam olyan semlegesnek mutatkozni, amennyire lehet, de
odabent csendes csata dúlt. Egyrészt tudtam, hogy nem szabad benne bízni, és bármit
mond, simán lehet hazugság is, másrészt viszont a zsigeri ösztönöm – amit Mr. Deverell
olyan határozottan követni akart – azt mondta, hogy Paul ezúttal nem hazudik. Ha a
nagybátyjáról van szó, sosem hazudik. Ahhoz túlzottan gyűlöli. Ráadásul a nagybátyja is
gyűlöli őt.
– Miből gondolod, hogy ő van mögötte?
Paul láthatóan megkönnyebbült. Megfordult, odament a legközelebbi sírhoz, aztán
felhuppant a tetejére.
– Talán az lesz a legjobb, ha az elején kezdem.
– Újszerű ötlet – mondta Eli. Aztán ő is megfordult, és felkapaszkodott a legközelebbi
sírra. Szelénával összenéztünk. Egyikünk sem akart rámozdulni erre a lehetőségre. Pfuj!
– Igazából azon az estén kezdődött, mikor legyőztétek Velőt – mondta Paul. –
Emlékeztek, mikor megtaláltuk Mr. Alpepper ügyfeleinek a dossziéit, amikben a
vásárlásokat tartja nyilván?
– Igen – vágtuk rá Szelénával és Eli-jal szinte egyszerre. Volt egy dosszié az anyámról
is meg az Akkordéi tanárainak a feléről.
Aztán eszembe jutott.
– A nagybátyádról is volt egy dosszié.
 Paul bólintott.
– Higgyétek el, sokkoló volt, mikor megtudtam, hogy valaki, aki a szabályokkal meg a
hagyományokkal kapcsolatban annyira vaskalapos, mint a nagybátyám, feketepiaci
termékeket vásárol egy ilyen Alpeppertől.
– És mi volt benne? – kérdezte Szeléna.
Paul a síron ülve előre-hátra lóbálta a lábát.
– Nem sok. Megkönnyítette a dolgom, hogy mielőtt Alpepper kizavart minket,
átnézhettem. Egyetlen jelentős tétel szerepelt rajta: egy leviatánpikkelyből készített lánc.
– Az meg mi? – kérdezte Eli.
– A leviatánok ősi tengeri szörnyek voltak – felelte Szeléna, mire Paul megszólalhatott
volna. – Mostanra szinte teljesen kihaltak. A mágusfajták levadászták őket, hogy páncélt
készítsenek a pikkelyükből. A leviatán pikkelye ellenáll a mágikus támadásoknak.
– Mindenféle ősi fegyvert is gyártottak belőle – tette hozzá Paul.
Hirtelen beugrott valami.
– Nem arról a nyakszorító vasról beszélsz, amivel Rosemary-t megölték?
– De.
Paul a földre sütötte a szemét. A halvány fényben nem tudtam megállapítani, de mintha
elpirult volna. Ha ezt csak megjátszotta, akkor sokat gyakorolhatta.
Eli felcsattant.
– Ez nevetséges! Te ott voltál, amikor Rosemary meghalt. – Paulra bökött. – Úgyhogy
vagy már tudtad, hogy a nagybátyád vásárolt egy ilyen láncot, vagy most találod ki.
Paul halántékán lüktetni kezdett egy ér, és a fogát csikorgatta.
– Nem hazudok. Fogalmam sem volt, Velő honnan szerezte azt a láncot. Ő így
működik. Minden emberével egyenként tárgyalt, egyszerre kettőnél vagy háromnál sohase
többel. Csak így tudta eltitkolni a személyazonosságát, míg meg nem nyilvánult, mint a
Vörös Nagyvarázsló. Én tudtam Betánia Grayről, ő tudott rólam, de ennyi. Mindenki más
titok volt.
Ez logikusnak tűnt, amolyan Keresztapa-féle maffia módra.
– Honnan tudod, hogy a nagyapád Velőnek szerezte be azt a láncot?
– Nem voltam benne biztos. Csak később. De ez különleges darab, és a legtöbb ember
nem engedheti meg magának. Alpepper feljegyzései szerint a nagybátyám több ezer
dollárt fizetett érte. Elképzelhető, hogy védőtalizmánt akart belőle csináltatni. Hallottam,
hogy szokás. De szerintem ő nem erre vette. Túlzottan egybevág, hogy ne így legyen.
 Helyeslőén hümmögtem erre, ebben ez egyben legalábbis teljesen egyetértettem Paullal.
Szeléna összefonta a karját.
– De miből bizonyosodtál meg végül?
Paul szája olyan rideg mosolyra nyílt, hogy majdnem libabőrös lettem.
– A nagybátyám meglátogatott a börtönben, mindent tudni akart a vylagrazasnovosora
webhelyről, és hogy mennyit tudok a tagokról. Az idegessége pont elég bizonyíték volt.
Még csak el se kellett neki mondanom Alpepper feljegyzéseit. Amint megfenyegettem,
hogy leleplezem a Szenátus előtt, mint Velő támogatóját, rögtön kész volt az alkura.
– A kurva élet! – Eli a lábára csapott. – A nagybátyád hozott ki.
– Így van.
Megráztam a fejem. Hihetetlen. Ahány hírösszefoglalót olvastam, Titus Kirkwood a
legszilárdabban kitartott az unokaöccse bűnössége mellett. A színjátéka olyan hihető volt,
hogy még Lady Elaine-t és Sasharaszt seriffet is meggyőzte, hogy semmiképp nem lehet
köze a dolgokhoz.
Nyeltem egyet, és kényszerítettem a szemem, hogy Paulra nézzek.
– Miért hinnénk neked, mikor annyit hazudtál már?
Paulnak megrándult az arca, de állta a tekintetem.
– Mert a hazugok igazsággal kereskednek. Ez az egyeden módja, hogy megússzuk.
Egy ideig senki nem szólalt meg: ezt a szörnyű igazságot emésztettük. Az utóbbi
hónapokban nem először fordult elő, hogy azt kívántam, bár feketébb-fehérebb volna a
világ, a jó és a rossz könnyebben eldőlne.
Szeléna törte meg a csendet.
– Ha feltételezzük, hogy mindenben igazat mondasz, akkor miért akarna a nagybátyád
veled üzletelni? Ha valóban képes rá, hogy megtámadjon egy ilyen ártatlan lányt, mint
Britney, akkor miért nem öl meg téged egyszerűen?
– Csak hogy tisztázzunk valamit – mondta Paul, és mindhármunk felé intett. – A
nagybátyám kizárólag az otthona magányában piszkolja be a kezét. Britney-t valaki más
támadta meg, de az ő parancsai alapján. Több valaki, valószínűleg. Másképp nem tudta
volna elintézni az Akkordélen és a Vejovisban is.
Már meg akartam kérdezni, hogy ha ilyen sokat tud, miért nem próbálta
megakadályozni. Aztán eszembe jutott, hogy próbálta. Csak én nem hallgattam rá.
Megköszörültem a torkom.
– Ez még nem válasz Szeléna kérdésére. Miért nem küldött valakit, hogy téged
elintézzen?
 Paul felegyenesedett ültében.
– Mert tudok valamit, amire szüksége van.
– Mit? – kérdezte Eli.
– Én vagyok az egyetlen, aki azonosítani tudja Velő minden követőjét.
Feldühödtem.
– Most mondtad, hogy Velő mindenkit titokban tartott a többiek elől.
Paulnak az arcizma se rándult, ahogy vártam volna, ha hazugságon kapom. Rezzenetlen
maradt.
– Hallgass végig. Nem tudom, kik a követők, de van egy listám az összes tag
információival, aki valaha csatlakozott a vylagrazasnovosora.com-hoz. Nem olvastam el,
de van hozzáférésem. Csináltam egy biztonsági másolatot a vylagrazasnovosora.com
adatbázisról alig pár órával azelőtt, hogy a weboldal offline lett.
– Az hogy lehetséges? – kérdeztem, és eltűnődtem. – Sasharaszt seriff azt mondja,
átkutatták a szerverek után Velő lakását, a te koleszos szobádat és a nagybátyád házát, de
semmit nem találtak. És annyit tudok, hogy egy adatbázis-szerver nem olyan kicsi, hogy a
hálószobádban a parketta alá dughatnád.
Paul felhorkant.
– Az igaz. De a szervereket valahol másutt tartották. Nem tudom, hol. Velő a lakásában
rakatta velem össze a hardware-t, de aztán elvitte onnan. A seriff csak az idejét
vesztegette, mikor nálam kereste. És valaki más intézte el, hogy offline legyen a webhely.
Nyilván, mivel én akkor már börtönben voltam.
– Ja. Tényleg.
Felfújtam az arcom.
– De mikor Velő elvitte a szervereket – folytatta Paul –, én mindenhez távolról fértem
hozzá. Ahhoz nem kell más, csak internet-kapcsolat, meg rendszergazdai fiók.
Eli lecsúszott a sírról, a bakancsa tompán puffant a kőpadlón. Aztán fölállt, teljes
hosszában és keményen nézett Paulra.
– Ez baromság. Nem lehettél képes az egész weboldal adatbázisáról távoli másolatot
csinálni, csak bazi nagy felszereléssel.
Paul ugyanúgy nézett rá vissza, nem volt lenyűgözve.
– Nem másoltam le az egész adatbázist. Csak a felhasználók adatait tartalmazó
táblázatokat. Csak virtuális másolat, és tömörítve az adat már nagyon kicsi. Másra nem
volt szükségem, mint egy laptopra. És az elég kicsi, hogy a parketta alá lehessen rejteni.
Hogy úgy mondjam.
 – De – vitázott Szeléna, és öntudatlanul végighúzta az ujját az arcán végighúzódó hegen
– ha neked végig volt hozzáférésed ehhez az információhoz, hogy mondhatod, hogy nem
tudod, kik a többi követők? Csak belepislantottál?
– Nem vagyok hülye – csattant föl Paul. – Ha valahogy elszólom magam, és Velő rájön,
megölt volna. De nem értett eléggé a technikához, hogy rájöjjön, mire jutok az
adminisztrátori hozzáférésemmel. A virtuális mentést a tudta nélkül csináltam.
– De eleve minek? – kérdeztem, bár úgy éreztem, tudom a választ.
– Biztonságból – felelte Paul, és nem nézett rám. – Tudtam, hogy fontos az információ,
és azt akartam, hogy biztonság esetére meglegyen.
Felnézett, nem volt az arcán bűntudat.
– És örülök, hogy ezt megléptem. Ennek köszönhetem, hogy élek.
Paulra néztem: az okosságát legalább annyira tiszteltem, amennyire felháborított.
Mindig is tudtam, hogy ultraintelligens, informatikai zseni, de csak most kezdtem felfogni,
hogy túlélő is.
– És akkor Kirkwood rendőrbíró azért nem öletett meg eddig, mert szüksége van a
listára? – kérdezte Szeléna, és valamit lesöpört a karjáról. Gyanúsan hasonlított egy pókra,
úgyhogy megborzongtam.
Paul mély lélegzetet vett.
– Egyrészt, másrészt meg attól fél, hogy ha megpróbálja, de nem sikerül, akkor átadom
az ellenségeinek a Szenátusban.
Toppantottam.
– Úgy beszélsz, mintha az egész Szenátus orgyilkos politikusok csapata volna, akik
egymást öldösik halomra a hatalomért.
Paul felvonta szőke szemöldökét.
– Az is. A fajták közti konfliktus, mint ez a csata ma a parkban, a Szenátuson belül is
régóta zajlik.
Kijózanító gondolat volt.
– És hol van most ez az adathalmaz? – kérdezte Eli, és a hangjában még mindig
gyanakvás bujkált.
– Porkánál.
Paul intett egyet felém.
Csípőre tettem a kezem, mert feldühített ez a vád.
– Dehogy van nálam.
 Paul kinyújtotta a kezét.
– Láthatnám a telefonod? – Nem válaszoltam, ezért hozzátette: – Kérlek, mutasd meg!
Kicsit dohogtam, de előhúztam a mobilt a hátsó zsebemből.
Paul lecsúszott a sírról, és közelebb lépett, de Eli az útjába állt. Paul a karjára nézett,
ahol Eli lefogta. Aztán farkasszemet néztek.
– Komolyan mondtam. Soha nem bántanám.
– Komolyan mondtam. Soha nem hagyom, hogy olyan közel kerülj hozzá, hogy
megpróbálhasd.
Eli karján kidagadtak az erek a feszes izmokon.
Megérintettem a vállán, mintha csöndesen kérném.
Eli hátrapillantott, aztán lassan bólintott, és arrébb lépett.
Odanyújtottam a mobilt Paulnak, és ahogy átvette, az ujja a kezemhez simult. Az
érintésétől összerezzentem, mint valami apró áramütéstől. Arra számítottam, hogy hátrébb
lép, visszaül a helyére, de ott maradt, ahol volt, karnyújtásnyira tőlem, akár meg is
érinthettük volna egymást.
Paul csinált valamit a telefonnal, amit nem láttam, de egy pillanat múlva felém
fordította a kijelzőt. Egy olyan alkalmazásnál volt nyitva, amit sosem láttam. Valami menü
képernyője jelent meg egy csomó értelmetlen fájlnévvel.
– Ez meg mi? – kérdeztem a döbbenettől lefulladva.
– Ezek a fájlok tartalmazzák az információt Velő követőiről – felelte Paul.
Eli kinyújtotta a kezét.
– Hadd lássam.
Paul gondolkodás nélkül átnyújtotta. Figyeltem, ahogy Eli kiválaszt egy fájlt. A
képernyő jelszót kért, amit nyilván csak Paul ismerhetett.
Eli sóhajtva visszaadta a kezembe a mobilt.
– Ezek a fájlnevek érvényes számítógépes fájloknak tűnnek. Nem szívesen mondom, de
lehet, hogy Paul igazat mond.
A képernyőre bámultam, az arcomból kifutott a szín.
– Hogy tetted rá a telefonomra?
– Egyszerűen – felelte Paul. – Ez nem a te mobilod.
– Mi van? – kérdeztük Szelénával egyszerre. Eli valami erőszakos lépés határán volt.
Paulra pillantottam, aztán le a telefonra. Olyan volt, mint az enyém. Legalábbis
határozottan az én tokom. Túlzottan is ütött-kopott volt, hogy ne ismerjek rá azonnal.
 Paul óvatosságból hátrébb lépett Eli-tól, és lassan bólintott.
– Kicseréltem őket. Ez a telefon ugyanaz a gyártmány és modell, mint a tiéd,
természetesen, és a te eredeti SIM-kártyád van benne, de rajta vannak az én módosításaim
is, többek közt ez az alkalmazás, amit most mutattam. Rejtve van, és jelszó védi. Légy
szíves, ne próbáld meg kitalálni. Három helytelen kísérlet, és a program megsemmisíti
önmagát. Illetve az egész telefont.
Eli keze ökölbe szorult.
– Mi a franc van?
Paul felemelte a kezét, próbálta megnyugtatni.
– Ne aggódj! Maximum megégeti a kezét, ha megpróbálja. Nem mágikus, hanem
mechanikus.
– Ja, persze, mintha az olyan megnyugtató volna – mondta Eli.
A vadammal odébb toltam, és Pault megböktem a mellén.
– Hol az igazi telefonom? Hogy csináltad ezt?
Paul nem védekezett.
– Aznap, amikor elloptad az Atlantisz krónikáját. Aznap éjjel cseréltem ki. Nem volt
senki a kokszban, úgyhogy betörtem, és kicseréltem a régi telefonodat erre.
– Hát ez remek!
Eli hangjából csöpögött a méreg.
A fogam csikorgattam, a dühtől forrt az agyam.
– És ezért kezdett a telefonom betűk helyett szimbólumokat mutatni?
– Valószínűleg. Bocs.
Paul arcán szégyenlős mosoly jelent meg.
Eli tett egy fenyegető lépést felé.
– De eleve minek adtad Porkának?
Paul ezúttal állta a sarat.
– Mert tudtam, hogy nála biztonságban lesz. És mert a nagybátyám sosem számítana rá.
Nem úgy tűnt, mintha simán megbízna a szavamban, hogy nem adom ki. Folyamatosan
keresi az adatokat. És elég biztos vagyok benne, hogy jobban ért a technikához, mint
Sasharaszt seriff meg a többi mágusfajta.
Az ujjaim gépiesen a telefonra kulcsolódtak, a haragom részben a megdöbbenésnek
adta át a helyet. Paul nem mondta ki szó szerint, hogy az életét tartom a kezemben, de ha
igazat mond Kirkwood rendőrbíróról, akkor határozottan ez a helyzet.
 Már vissza akartam tenni a mobilt a zsebembe, de Paul közbeszólt.
– Nem baj, ha előbb újra titkosítom őket?
Összehúztam a szemöldököm, mert felfogtam a súlyát, hogy mit tartalmaz a telefon.
Visszanyújtottam Paulnak. Továbbra is haragudni akartam rá, de nem sikerült. Szörnyű,
hogy mit csinált – nem beszélve arról, hogy elég ijesztő is –, de hogy egy ilyen hatalmas
dologban bízik bennem, azért mégis számított valamit. Hiába nem akartam.
Paul visszaadta a mobilt, én meg elsüllyesztettem a zsebemben.
Újra szembefordultam vele.
– Magyarázd meg, mi köze volt a nagybátyádnak Britney megtámadásához!
Paul sóhajtott és hátrébb lépett.
– A kiengedésem után egy darabig a házában laktam, és nem vesztegettem az időmet.
Nem akartam elhinni, hogy Velő támogatója. Annyira fontos neki a saját hatalma.
Úgyhogy meg akartam tudni, mire készül most, hogy Velő kikerült a képből. Ugyanarról a
laptopról, amit a webhely másolására is használtam, meghekkeltem az e-mailjeit. Egész
idő alatt a szobámban volt elrejtve. Sasharaszt azért nem találta meg, mert mágikus rejtést
kerestek, de én egy közönséges titkos rekeszbe dugtam el. Azt meg nem jutott eszükbe
vizsgálni.
Megráztam a fejem, megint megdöbbentett az esze.
Paul nem vette észre, folytatta.
– Megtudtam, hogy az e-mailek többsége titkos kódban íródott. Nem létező dolgok
nevei és hivatkozásai szerepeltek bennük. Az egyik, és ebben eléggé biztos voltam,
Britney támadására vonatkozott. Mikor megtudtam, hogy magához tért, és hogy
Szelénával beszélni akartok vele, rájöttem, hogy Britney bajba kerülhet. – Elhallgatott. –
És igazam lett.
– Honnan tudtad, hogy meg akarjuk látogatni? – kérdezte Szeléna.
Paul feszengett egy kicsit, egyik lábáról a másikra állt.
– Porka SMS-t küldött róla Eli-nak. Figyeltem a telefont, a biztonság kedvéért… –
Védekezőn nézett rám. – Ha esetleg valami fontosat mondanál rólam Sasharasztnak.
Összefontam a karom.
– Szóval kémkedtél utánam?
Paul bólintott.
– Csak úgy, mint te utánam.
Összeszorítottam a szám: erre nem volt mit válaszolnom.
 Paul elfordította rólam a tekintetét, és a többiekre pillantott.
– Britney megtámadása csak a kezdet. Amit azokban az e-mailekben láttam, annak
alapján a nagybátyám valami nagyszabású dologra készül. Hogy a végén konzul lehessen.
Ez az, amit mindennél jobban szeretne.
Szeléna a szája elé kapta a kezét.
– Szerinted merényletre készül Vanholt konzul ellen?
– Mi mást akarna? – kérdezte Paul.
Tátva maradt a szám. A konzul ugyanaz, mint a közönséges világban az államelnök.
– Még nem tudom, hogyan – mondta Paul –, de a kódolt szavak alapján azt hiszem, a
Beltane Fesztivál alatt fog történni. És a helyszín Lionhalom. Az a tippem, hogy a
fesztiválon lesz. De az e-mailben Atlantiszról is szó esett. Erről még nem jöttem rá, hogy
mit jelent.
Elhallgatott, időt engedett, hogy feldolgozzuk az infót. Megforgattam a fejemben, amit
hallottam. Lehetséges? Titus Kirkwood államcsínyt tervez? Paulra bámultam, próbáltam
eldönteni, bízhatok-e benne. Ahogy az arcán megvillant a fáklya fénye, valahogy eszembe
jutott Britney álma. Paul is benne volt. Nem, ez nem igaz. Valaki, aki hasonlít rá, de
mégsem ő. Valaki, például…
Titus Kirkwood.
Úgy megvilágosodtam ettől a felismeréstől, mint egy reflektor fényétől. Titus és Paul
közt van valami erős és szinte nyugtalanító hasonlóság, gondoltam, hiszen csak nagybácsi
és unokaöcs, nem apa és fia. De ahhoz elég közeli a kapcsolat, hogy biztosra vehessem,
Britney Titusról álmodott, nem Paulról.
A többiekre pillantottam, és beszámoltam nekik Britney álmáról.
– Az egész egybevág – mondtam a végén. – És Britney-nek elvileg Eli-t kellett volna
megátkoznia, hogy ne láthassuk meg, mit mond az álma. Ez lehetett az oka.
Eli bólintott.
– Azt hiszem, logikus.
– És ezért kérted kölcsön Mr. Corvus könyvét is, igaz? – kérdeztem Pault.
– Igen, látni akartam, nincs-e valami feljegyzés olyan merényletről, ami a szigeten
történt. Arra gondoltam, a nagybátyám talán le akarná koppintani. Na persze, khm, nem
jutottam nagyon messzire.
Az arcán egy pillanatra játékos mosoly villant.
Most én kezdtem feszengeni.
– Kinek szóltak az e-mailek? – kérdezte Eli bosszúsan.
 Paul vigyora eltűnt.
– Nem volt megszólítás, de a cím a varjukiraly@gmail.com volt.
Eli-jal összenéztünk.
Paul a homlokát ráncolta.
– Ti mit tudtok?
Gyorsan beszámoltam neki a Szenátorok Palotájában játszódott álomról, és Mr. Corvus
meg a varjak kapcsolatáról.
– Gondolom, ő is benne lehet – mondta Paul, mikor elhallgattam. – De nem tudok róla
sokat. Csekkolnunk kéne.
A többes számon kicsit fennakadt a szemöldököm:
– Na várj csak! – mondtam. – Lehet, hogy ez mind igaz, de akkor miért nem vitted az
egészet Sasharaszt seriff elé? Miért hozzánk fordulsz?
Vártam egy kicsit, arra készültem, hogy Paul végre elárulja magát, de ugyanolyan
gyorsan válaszolt, mint bármikor.
– Mert nincs semmi bizonyítékom. Persze, a neve nyilván ott van az adatok közt,
csakhogy száz másikkal együtt. Az nem elég. És ami Britney-re meg a merényletre
vonatkozik, az mind csak találgatás. Nem valószínű, hogy becsületszóra elhinnék nekem,
azok után, ami történt. Nem, nem fordulhatok a hatóságokhoz, amíg nincs vitathatatlan
bizonyíték a kezemben. A nagybátyámnak túlzottan nagy a hatalma. Fogalmam sincs,
hányán dolgoznak a keze alá. Ha feltételezi, hogy kiadom, akkor adatok ide vagy oda,
megpróbál megölni. Ha ezt a kockázatot vállalom, legalább biztosra kell vennem, hogy
megéri. Biztos akarok benne lenni, hogy megfizet.
Megborzongtam a hangjában lévő gyűlölettől; olyan volt, mint egy ostorpattanás.
Megdöbbentő volt felfogni, milyen viszonyok közt él, és milyen veszélyes kötéltáncot kell
járnia minden pillanatban. Hiába az ő hibája.
Úgy döntöttem, az érvelése jogos. Egy ilyen súlyos váddal kapcsolatban valószínűleg
nekem sem hinnének becsületszóra. Titus Kirkwood rendőrbíró, gondoltam, márpedig az
ember nem jut ilyen magas pozícióba jó sok támogatás nélkül. Különben sem láttunk erről
semmi határozott jelet Eli álmában.
– Oké – mondta Szeléna. – Engem meggyőztél.
Rápillantottam, aztán Eli-ra. Lassan ő is bólintott.
– Engem is.
Visszafordultam Paulhoz.
– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy dolgozunk az ügyön. De előbb meg kell nekem
ígérned valamit. – Előhúztam a mobilt a farzsebemből, és felmutattam. – Ha leszereltük a
nagybátyádat, és már nem leszel veszélyben, a telefont és a jelszót átadjuk a seriffnek.
Paul megingott, de csak egy pillanatra.
– Megígérem.
A megingása aggasztott, de pillanatnyilag semmit nem tehettem ezzel kapcsolatban.
– Rendben – mondtam az egész társaságnak. – Akkor gondolom, Mr. Corvusszal
kezdjük, meg a Terra Törzzsel.
– Igen – helyeselt Eli. – És egy hetünk van, hogy az egészet kiderítsük.
Egy hét a Beltane Fesztiválig.
Reméltem, hogy elég lesz.
 24
Álom-remix
A MÁSNAP DÉLUTÁNI TALÁLKOZÓM Mr. Deverell-lel egyáltalán nem olyan lett, mint vártam. Nem
igazán volt olyan, mint Star Trek, inkább arra hasonlított, mint amikor Obi-Wan a sisakos
Luké Skywalkert kínozza az irányítható krómgömbbel. Nem mintha erre a hasonlatra Mr.
Deverell figyelmét is felhívtam volna. Nem akartam, hogy abszolút sci-fi őrültnek tartson.
Valami mentális „gyakorlattal” kezdtük, hogy megerősítse a tudatomat, és hogy
biztosan rejtve tudjam tartani a fontos dolgokat, aztán Deverell bemutatta a nousdesmos-t.
Leginkább arra hasonlított, mikor hipnotizálnak. Pillanatokon belül úgy éreztem, elúszom,
de nem aludtam, inkább mintha félálomba kerültem volna. Csak épp álom nem volt, sem
álmodó. Semmi nem volt, csak üres feketeség körös-körül, mintha egy ultrafejlett
izolációs tartályba merülnék alá.
Mr. Deverell hangja valahonnan a sötétből szólt, biztatott, hogy képzeljem magam elé a
talapzatot.
– Hagyd, hogy az ösztöneid vezéreljenek!
Ja, ennyi erővel azt is mondhatta volna: „Nyújtózz el az érzéseiden, Luké!”, mert
körülbelül ennyit ért. Semmilyen ösztönt nem éreztem semmivel kapcsolatban. Egyáltalán
semmit nem éreztem, csak a nagy feketeséget mindenütt. Ijesztő volt, ugyanakkor mégis
furán békés. A nemlét.
De lassan sikerült elérnem a talapzatot, és a betűkre koncentrálni, hogy megjelenjenek
előttem. Nehéz volt, de határtalanul jobb, mint kaparászni utánuk, ahogy álmomban
szoktam. Ebben az állapotban nem is volt ujjam, amivel kaparászhatnék.
De a kétórás foglalkozás végére sikerült még két betűt megfejtenem:
A N.
B E L L Á N
Nem ennyit akartam, de legalább újabb lépéseket tettem, méghozzá megfelelő irányban.
– Pénteken próbálkozzunk újra – mondta a végén Deverell.
– Hamarabb nem lehet? – kérdeztem, és próbáltam leplezni a csalódásomat.
A fejét rázta.
– A tudatodnak idő kell, hogy magához térjen abból, amit itt ma csináltunk. Az agy is
izom, mint a többi, és ma keményen megdolgoztattuk.
Próbáltam volna vitatkozni, de éreztem, hogy semmi értelme. Mikor kijöttem a
tanteremből, úgy döntöttem, Eli álmában kell megpróbálnom, az esti álomjárásunkon.
Deverell azt mondta, veszélyes bárkinek is megengednem, hogy meglássa azt a nevet, de
mivel ennyire sok forgott kockán, tudtam, hogy ez a kockázatot most mindenképp be kell
vállalnom.
Eli-nak is azonnal elmondtam ezt a tervet, ahogy este megérkeztem a szobájába az
álomjárásra.
Hosszan gondolkozott rajta, és csak aztán válaszolt.
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet?
– Hogy érted? Még jó.
Előredőltem a széken ültömben. Eli velem szemben, a kanapén ült, hátrahanyatlott, és
szexibb volt, mint valaha. A világoskék pólója olyan kopott volt, mintha százszor
kimosták volna már, és a gallérjánál el is szakadt, olyan hosszan, hogy beláttam a
mellkasán a tetoválása pereméig. Hiába próbáltam, nem tudtam levenni róla a szemem,
újra meg újra oda kellett néznem.
A fene egye meg!
Eli is előrehajolt, és a pólóján a szakadás még jobban kinyílt.
– Nem akarom, hogy bajod essen, Porka. Ha Deverell azt mondja, hogy a tudatodnak
idő kell, hogy rendbe jöjjön, akkor jobb, ha hagyjuk.
– Nincs időnk. A Beltane Fesztiválig alig egy hetünk van hátra. És most már tudnom
kell manipulálni az álmaidat. De ebben a tempóban egyszerűen nem lesz rá idő.
Fölálltam, és járkálni kezdtem a szobában.
– És egyáltalán nem tudunk semmit. Az Atlantisz krónikája baromi hosszú, és nincs
tartalomjegyzéke. Fogalmunk sincs, találunk-e benne valamit bármilyen merényletről. És
nem tudjuk, ki van benne, sem hogy pontosan hol fog történni. Tudom, hogy nem jártam
ott, de eléggé biztos vagyok benne, hogy Lionhalom baromi nagy. Úgyhogy nem biztos,
hogy ki tudunk tartani minden ellenére. És…
Eli minden előzetes figyelmeztetés nélkül fölállt a kanapéról, és magához ölelt. Annyira
váratlanul ért, hogy csak kapkodtam levegő után. A keze lecsúszott a vállamról, és a
mellkasához szorított.
– Nyugi! – mondta. – Még soha nem láttalak ennyire izgatottnak. Nem vagy önmagad.
Egy pillanatra fogalmam sem volt, miről beszél, aztán rájöttem, hogy igaza van. Úgy
éreztem, mintha a teljes összeomlás peremén lennék. De ez nem én voltam. Korábban is
voltak stresszes időszakaim, és nem vesztettem. Akkor most miért kéne?
Eli keze föl-le járt a hátamon.
– Biztos a foglalkozás miatt. Ki vagy merülve.
 Bólintottam ott a mellkasán, automatikusan kiengedtem a közelében. Hirtelen álmos
lettem. Éppen itt. A karjaiban.
Éreztem, hogy Eli keze egészen a derekamig csúszik, és a testem minden izma
válaszolt. Egyre jobban beleolvadtam az ölelésébe, aztán felfogtam, hogy mit csinálok, és
hátrahúzódtam, közben teljesen elpirultam.
Mikor Eli elengedett, láttam rajta, hogy ő is. És erősen zihált. Figyeltem, ahogy a
mellkasa föl-le emelkedik, és nagyobb zavarban voltam, mint valaha. Nem vagyok
teljesen gyakorlatlan. Meg tudom állapítani, ha egy srác ilyen nem-csak-barát módra
reagál rám. Eszembe jutott a csók, ami olyan forró és párás volt, hogy majdnem
megégetett. A barátok nem így csókolnak. Egy srác, akit nem érdeklek, nem így csókol.
Összeszedtem a bátorságom, hogy megint valamilyen magyarázatot kérjek tőle, de nem
volt esélyem, mert Eli szándékosan témát váltott.
– Kicsit ástam ma Mr. Corvus körül – mondta, és visszaült a kanapéra.
Mély lélegzetet vettem, visszahátráltam az íróasztalához, és nekitámaszkodtam.
– Tényleg? És találtál valamit?
Eli elhúzta a száját.
– Semmit, habár ez magában is elég beszédes.
– Hogyhogy?
– Nincs múltja – mondta Eli, és ásítani kezdett. – Legalábbis én nem találtam semmit.
Az egész internetes és e-netes keresésem zsákutca volt. A pasasról még az
ertekelematanarom.com weboldalon sincs egyetlen bejegyzés sem.
Összehúztam a szemöldököm.
– De nem is kellene, hogy legyen. Szerintem a mágusfajták nem használják azt az
oldalt.
– Némelyikük azért igen. – Eli megfordult, és lefeküdt a kanapéra. – Még Velőről is van
fent pár értékelés.
Eltátottam a szám.
– Na ne!
Rám vigyorodott.
– De. És ráadásul csupa pozitív.
Ez elég vicces gondolat volt, mégsem nevettem el magam. Összefontam a karom, a
kanapéhoz léptem, és lenéztem Eli-ra.
– Az, hogy valaki nincs fent a neten, még nem minden. Mr. Corvus öreg.
 Eli megrázta a fejét, közben a szeme teljesen lecsukódott.
– A hivatalos iskolai adatai is zsákutcába vittek.
A térdemmel meglöktem Eli lábát.
– Hogy láttad a hivatalos adatait?
Eli kinyitotta a szemét, az arcán önelégült mosoly terült szét.
– Könnyedén. Ma suli után betörtem a titkársági irodára.
A homlokom a tenyerembe ejtettem.
– Nem mondod komolyan.
– Nem volt nagy ügy. Dr. Hengershaw keddenként találkozik a csapatával, úgyhogy
tudtam, hogy észrevétlenül bemehetek és kijöhetek. Hála a holdruta kulcsnak persze.
– Kezdek kísértésbe esni, hogy elvegyem tőled.
Eli rám szegezte a tekintetét.
– Nem mernéd.
Nem mosolygott, de a szeme sarkában láttam a nevetést, a hangjában meg határozottan
hallottam a kihívást. Erről eszembe jutott, hogy valami merészet tegyek, és egy pillanatra
elképzeltem, hogy azelőtt mászom fel rá, hogy elaludna. Sőt, el is képzeltem, hogy ő maga
ragadja meg a kezem és húz magára.
Hagyd abba, Porka! Ezt most hagyd abba!
– Miért, üres volt a dossziéja, vagy mi?
– Nem – felelte Eli. – De csak egyetlen bejegyzés szerepelt a korábbi
munkatapasztalatokról. Húsz évet töltött a Kastélypart Akadémián, Skóciában.
– Az normális. A Kastélypart olyan, mint az Akkordéi.
– Persze. – Eli közben a feje mögé tette a kezét, és ettől a mozdulattól kidagadtak a
karján az izmok. – Csak éppen onnan tíz éve eljött. És arról semmi adat nincs, hogy azóta
mit csinált.
A hüvelykujjam a nadrágom övtartójába akasztottam.
– Hát ez elég fura. De ez nem igazán hozza kapcsolatba Kirkwood rendőrbíróval.
– Nem, még nem. De a következő lépés az lesz, hogy átkutatjuk az irodáját.
Úgy láttam, alig várja a lehetőséget, de én ezt nem mondhattam el magamról. Mr.
Corvus kegyetlen. Mr. Corvus nem venné könnyen, ha valakit azon érne, hogy épp betör
az irodájába.
– Ezt gondosan meg kell terveznünk.
 Eli bólintott, és közben lecsukódott a szeme.
– És Melanie-val jutottál valamire?
– Nem. Szeléna küldött neki egy e-mailt, de nem válaszolt. Aztán megpróbálta elkapni,
míg én Deverellnél jártam, de nem volt szerencséje. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog
könnyen menni.
– Ja, hát nem is lenne izgalmas, ha könnyen menne.
Eli hangja elúszott, és pár másodperc múlva már aludt. Jó lehet, ha valaki ilyen könnyen
ki tud kapcsolni.
Felkapaszkodtam rá, a halántékomban a stressztől és az aggodalomtól tompa sajgás
kezdett lüktetni. Ettől függetlenül feltett szándékom volt, hogy még egyszer nekifussak a
talapzatnak, bármit mond is Eli. Ha nem csapok a kezére, sikerülnie kell.
A homloka felé nyúltam, kész voltam belépni az álmába, de megdermedtem, mert Eli
helyzetet változtatott alattam. Éppen csak egy kicsit, de ahhoz eléggé, hogy a szívem ki
akarjon törni a bordáim közül. Elpirultam, a testem tűzforró lett. Aztán Eli keze, amit az
előbb a feje alá tett, lejjebb csúszott, és a derekamon kötött ki, épp a csípőcsontom táján.
Eli mosolygott álmában. Felmerült bennem, hogy elveszem onnan a kezét valami
kevésbé intim helyre, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Bizonyos dolgok úgy jók,
ahogy vannak.
Ami nem úgy volt jó, az Eli álma volt. Megint azt vettem észre, hogy sűrű köd vesz
körül, még sűrűbb, mint a múltkor.
– Eli! – kiáltottam a szédüléssel küzdve. Próbáltam kényszeríteni az álmot, hogy öltsön
formát, de semmi nem történt. Lehet, hogy ez egyáltalán nem is álomvilág. A pánik éles
foggal mart belém, de aztán a ködből kiemelkedett Eli.
– Itt vagyok.
Szerettem volna a nyakába ugrani, de az nagyon rossz ötlet lett volna.
– Mi történik az álmoddal?
– Nem tudom. – Eli feszültnek látszott, azon tűnődtem, nincs-e ő is a pánik közelében. –
Szerinted ez a blokkolás miatt van?
A köd felé intett.
Beleharaptam a számba, elkeserített a gondolat.
– Hát… nem is tudom. Mármint nem értem, miért. Ez belőled jön, nem belőlem.
Elhallgattam, és a korábbi álmokra gondoltam. Minden olyan zavarosnak látszott.
Felsóhajtottam. – Persze az is lehet, hogy belőlem. Majd megkérdem Mr. Deverellt.
Eli a hajába túrt, és eltűnődött.
 – Ja, jó ötlet. Na gyere! Lássuk, rájövünk-e, hogy hol vagyunk. Mintha kicsit tisztulna a
kép.
Elindultam utána, ahogy a sűrűbb ködbe lépett. A szédülésen segített, hogy valami
szilárdra koncentrálhattam, de sokkal jobb érzés lett volna, ha belé is kapaszkodhatok.
Bárcsak ki lehetne cselezni ezt az egymás megérintésére vonatkozó tilalmat!
Miután tettünk pár lépést, láttam, hogy igaza van. A köd kicsit felengedett. Mintha
napfény sütne át rajta. Eli hirtelen megtorpant előttem. Azonnal megláttam, miért: egy
kőfal állt ott. Egy magas torony kőfala.
Nem, az nem lehet. Odaléptem Eli mellé, és összeszorult a gyomrom. Már megint
annak a toronynak a tetején álltunk, az én tornyom tetején. Ha megfordulok, és teszek pár
lépést, meglátom a talapzatot.
– Szóval lehet, hogy mégis miattad van a köd – mondta Eli, ahogy kinézett a tornyot
körülvevő szürke semmibe.
Nem válaszoltam, tudtam, hogy igaza van. Hunyorítottam, próbáltam látni a ködben. De
csak a legközelebbi fák koronájának a tetejét láttam, semmi mást.
Eli felém fordult.
– Nekünk nem itt kéne lennünk, Porka.
– Tudom.
Ezt fásultan mondtam. Hirtelen olyan fáradtság vett rajtam erőt, mintha húsz mérföldet
futottam volna megállás nélkül, és nem ettem volna napok óta. Semmi másra nem
vágytam, csak leülni és pihenni. De nem lehetett. Eli-nak igaza van.
– Megpróbálom megoldani.
Behunytam a szemem, és az álom megváltoztatására koncentráltam. Éreztem, hogy
válaszol a varázserő, de gyenge volt, jelentéktelen, mintha száraz homokból akarnék várat
építeni, vagy porhóból hóembert. Bármennyire nyomtam, húztam, erőltettem, az alakja
nem maradt egyben.
Végül feladtam, és a torkomon a sikoltás és a nyögés közti hang jött ki.
– Ezt… nem… bírom… tovább.
Eli nem mondott semmit, de éreztem magamon a tekintetét. Egyre kétségbeesettebb és
frusztráltabb lettem, elindultam a torony peremétől a közepe felé, mert tudtam, hogy ott
van a talapzat. Ha nem tudom megváltoztatni az álmot, akkor kicsit dolgozom a
blokkoláson. Nincs vesztegetni való időm.
Ahogy továbbmentem, egyre sűrűbb lett a köd, hamarosan olyan tejszerű lett, hogy csak
karnyújtásnyira láttam előre. Továbbmerészkedtem, de pillanatokon belül gyanítani
kezdtem, hogy valami nincs rendben. Minden más álomban elértem volna már a
talapzatot, de most nyoma sem volt. Továbbmentem. Legalább a torony túloldalát elérem.
Igazam is lett. Kivéve, hogy ahol kiértem a ködből, az nem a másik oldal volt, hanem
ugyanaz. Eli ugyanott állt, ahol hagytam. Sikerült egy kört tennem, és teljesen elvétettem a
talapzatot.
Nem tudtam, hogy ez hogy történhetett, legfeljebb hogy egy álomban vagyunk. Ahol
bármi megtörténhet.
Odaléptem Eli mellé.
– Próbálj te változtatni rajta.
Megdörgölte az állát, és eltűnődött.
– Oké.
Aztán behunyta a szemét, és a kezét mereven az oldala mellett tartotta, nyilván az én
módszeremet koppintotta le.
Először semmi nem történt. De aztán erősödni kezdett a szél. A köd örvénylett
körülöttünk. Azt hittem, még rosszabbak lesznek a látási viszonyok, de meglepetésemre a
szél oszlatni kezdte a ködöt.
A szemem sarkából valami fényesre figyeltem fel. Gépiesen odafordultam, kimentem a
torony pereméig. De ezúttal nem hajoltam ki, mert túlzottan erősen emlékeztem rá, amikor
kizuhantam rajta.
De nem kellett a pereméig mennem, hogy meglássam, mi az a fény. Az egyik fa
koronája lángolt, az ágak olyanok voltak, mintha ezer fáklyát kötöttek volna csokorra.
Hamarosan további fák is kigyulladtak, de nem a széltől, se más természetes jelenségtől.
Egyszerűen lángra kaptak, valahogy a belsejükből.
– Mi történik itt? – kérdezte Eli, mikor kinyitotta a szemét. Megfordult, és a jelenetet
tanulmányozta.
Rápillantottam.
– Nem te csináltad?
A fejét rázta.
– Vagy ha mégis, akkor nem direkt.
Válaszolni akartam, de a tornyon hangos morajlás futott végig, és rázkódni kezdett a
talaj. A falon túl az egyik fa fülhasogató reccsenéssel kidőlt.
Mindketten hátrálni kezdtünk. De az sem ért semmit. A moraj erősödött, a talpunk alatt
már repedezett a kő talaj. A közepén végigfutott egy repedés, pont ahol mi álltunk.
Egymás felé fordultunk, ugyanaz a gondolat futott át az agyunkon. Aztán egymás felé
nyúltunk – mikor már majdnem dőlt a torony.
 Úgy ébredtünk, hogy a karunkkal átöleltük egymást, ziháló lélegzetünk összeolvadt,
mindkettőnkön ugyanaz a pánik futott át, hogy az álomban a halál szélére sodródtunk.
Le akartam gördülni Eli-ról, de erősebben kezdett szorítani. Megdermedtem, aztán
megadtam magam, hagytam, hogy a testem megnyugodjon a testén. Most az egyszer nem
vontam kérdőre. Nem beszéltünk, nem mozdultunk. Csak öleltük egymást, és
vigasztalódtunk az öleléstől és a közös csendtől.
 25
Hűségek
AMIÓTA ELKEZDŐDÖTT, most először jelentettem a toronyról szóló álmot az álomnaplómban.
Ahogy visszaértem a szobámba, ez volt az első dolgom. A tűz és a torony ledőlése
túlzottan jelentőségteljesnek látszott, hogy ne szóljak róla Lady Elaine-nek, különösen
most, mikor gyanakodtunk, hogy a Beltane Fesztiválon történik valami. Még azt is
megemlítettem, hogy a torony eredetileg az én álmom volt, és hogy eltűnt a talapzat,
aminek ott kellett volna lennie. Aztán leültem, és vártam egy sürgős választ az Orákulum
Lánytól. Nyilván fűz hozzá valamit.
Csakhogy nem fűzött. Sem aznap este, sem másnap reggel, mikor megint megnéztem.
Nem tudtam, hogy ettől inkább megkönnyebbüljek vagy aggódjak, úgyhogy inkább nem
törődtem vele. Vagy van valami titkos jelentése az álomnak, vagy sem. Úgysem Lady
Elaine-től fogom megtudni. Amennyire meg tudtam ítélni, Eli álmai az utolsó pár
hónapban akár mind mutathattak a Beltane Fesztiválon várható elkerülhetetlen pusztulás
felé.
Hacsak nem hazudott Paul!
Tudtam, hogy valamilyen ismeretlen okból akár ki is találhatta az egészet a
nagybátyjáról, de én nem akartam beleőrülni a mi-van-ha típusú aggodalmakba. Britney-t
nem ő találta ki. Tudtam, hogy a dolog megoldásának a kulcsa az, hogy megtudjuk, miért
vett benne részt Britney.
E bizonyosságba kapaszkodva Szelénával eldöntöttük, hogy mára Melanie és a Terra
Törzs lesz a legfontosabb dolgunk.
– Szerintem jöjjünk el korán az ebédről, és próbáljuk meg elkapni a felsőévesek
menzáján – mondta Szeléna, miközben egy elefántcsont nyelű fésűt húzott végig fekete
haján. – Ha nem sikerül, akkor gyorsan elhúzunk tornáról, és megvárjuk, mikor kijön az
utolsó órájáról.
Abbahagytam a szemfestést, nehogy mosómedvearcot kenjek magamra.
– Miért nem próbáljuk reggeli közben elkapni?
Szeléna megdermedt.
– Neked volna kedved olyan korán együttműködni valakivel?
– Jogos – mondtam, és visszatértem a szempillámhoz.
Ahogy leértünk a lépcsőn, az előcsarnokban meglepetésemre Paul várt ránk. Nem
tudtam biztosan eldönteni, de úgy tűnt, Frank és Igor rossz szemmel méregetik, és a
dárdáikat kicsivel lejjebb tartják, mint máskor. Paul viszont egyáltalán nem törődött velük.
Ahogy meglátott, káprázatos mosolyt lövellt felém.
 Én is automatikusan visszamosolyogtam. Egy pillanatra minden rossz emlék eltűnt, és
ugyanaz a Paul volt, akit valaha megismertem: jóképű, okos, és határozottan belém volt
esve.
– Szia, mi újság? – kérdeztem, és megálltam előtte.
– Reggel megtudtam, hogy a Terra Törzs ma este nyolckor tartja a következő gyűlését a
színházteremben.
Szeléna összehúzta a szemöldökét.
– Honnan tudod?
Paul megvonta a vállát.
– A Bűbájbook nem a világ legbiztonságosabb portálja. Meghekkeltem az oldalukat, és
láttam a hirdetést.
Rámosolyogtam, mert feldobott, hogy végre történik valami.
– Szuper.
– Hmmm – mondta Szeléna, valahogy kevésbé lelkesen.
Meglepve fordultam felé.
– Mi a baj?
Szeléna összekulcsolta a karját.
– Semmi. Csak szerintem előbb esélyt kéne adnunk Méláménak, hogy segítsen, mielőtt
úgy döntünk, hogy kémkedünk utánuk.
Összehúztam a szemöldököm.
– Már mások után is kémkedtünk és szimatoltunk, és azért a Terra Törzs sem teljesen
ártatlan.
– Nem azt mondom, hogy ne csináljuk végig, de kémkedni csak végszükség esetén
kéne. Mi sem szeretnénk, ha bárki kémkedne utánunk, mikor a 013-asban ügyködünk.
Meg akartam említeni, hogy mi nem veszünk részt semmiben, ami potenciálisan
veszélyes, de aztán úgy döntöttem, hogy hagyom, mert rájöttem, hogy egy kívülálló
valószínűleg rólunk is gondolja, hogy többnyire valami gyanúsat művelünk. Kriptákba
törünk be, meg könyveket lopunk a fiúszekrényekből.
– Igazad van. Előbb Melanie-val beszélünk.
Szeléna bólintott.
– Remélem, együttműködik velünk.
– Én is – mondtam.
 Pedig sejthettem volna.
– Mit akartok? – Melanie olyan hangosan vágta be a szekrénye ajtaját, hogy a többi
szekrény is beleremegett.
– Már mondtuk – felelte Szeléna a legtürelmesebb, rábeszélő hangján. Az ebédre
időzített sikertelen kísérlet után Szelénával az utolsó óra után csíptük el Melanie-t. Még jó,
hogy Fritz pár perccel korábban elengedett minket. Abból, ahogy Melanie ránk nézett,
mikor észrevett, azonnal tudtam, hogy szándékosan került minket. Elég rosszul esett. Pár
hónapja még én voltam a legnagyobb hős a számára.
– Csak Britney-nek próbálunk segíteni – fejeztem be Szeléna helyett.
Melanie szemében harag lobbant.
– Britney már minden segítséget megkapott, amire szüksége van.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Szeléna. Mivel Melanie nem volt hajlandó válaszolni,
Szeléna is ejtette a hangjából a szelídséget. – Gyerünk, Mellie. Miért bánsz velünk úgy,
mint egy ronggyal? Azt hittem, barátok vagyunk.
Melanie dühe megingott, aztán elszállt. De a hangja hűvös maradt.
– Igen, de… már semmi nem olyan egyszerű, mint volt.
Melanie rám nézett, hatalmas szeme hirtelen párás lett, de nem úgy tűnt, hogy a
szomorúságtól.
– Egyszerűen belefáradtunk, hogy mindig mi vagyunk az áldozatok.
Kérdőn húztam fel a fél szemöldököm.
– Ki az a mi? És minek az áldozatai?
– A természetfajták. – Melanie előredugta az állát. – Először Rosemary-t gyilkolják
meg, aztán most Britney-t támadják meg, kétszer is. Pedig kórházban volt. Ki műveli ezt?
Szelénával összenéztünk. Volt egy elég jó tippünk, hogy ki, de egyikünk sem akarta
neki elárulni. Ha megtudná, hogy egy másik boszorkányfajta áll az ő fajtáját ért legutóbbi
támadás mögött, az nem segítene túlzottan, hogy szóra bírjuk.
– De Britney túlélte – mondtam. – A mamám megmentette.
Melanie megvonta a vállát.
– Ha Britney nem lett volna ott, akkor nem kellett volna megmenteni.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Szeléna. Jó, hogy ő szólalt meg először, mert az én
reakcióm inkább olyasmi lett volna, hogy kösz, te hálátlan dög.
Melanie végighúzta a kezét a blúza alján, hogy a nem létező ráncokat kisimítsa.
– A természetfajták közt mostanában sok szó esik arról – látszott, hogy a legjobb szót
keresi –, hogy függetlenedni kellene a többi fajtától.
Szeléna homlokán ráncok jelentek meg.
– Például külön intézményeket létesíteni, csak a természetfajtáknak? Mondjuk,
iskolákat?
– Meg kórházat. – Melanie toppantott. – Britney mamája eleve nem akarta, hogy a
Vejovisba vigyék, de a kormány tisztviselői ragaszkodtak hozzá. Az idióták. De Britney
most már biztonságban van. Egy biztos helyen, és csak a saját fajtája veszi körül, és azóta
semmi rossz nem történt vele.
Émelyegni kezdtem. Ez a hozzáállás, ami az egész mögött van, annyira rossz, annyira
regresszív. Pont olyan hülyeség, mint mikor a boszorkányfajták cseszegetik Eli-t, amiért
Vezető lett.
– Úgy csinálsz, mintha Britney-t azért támadták volna meg, mert természetfajta.
– Azért is!
– Nem. – A számba haraptam, kicsit tétováztam. – Egyelőre nem tudjuk, miért támadták
meg, de nem hiszem, hogy a fajtájának ehhez túl sok köze volna.
Melanie kihúzta magát, hogy lássuk, mennyivel magasabb Szelénánál meg nálam is.
– Nem természetfajta támadta meg, az egyszer biztos. És ez az, ami számít.
Nem tudtam tovább uralkodni magamon.
– Ezeknek az újabban történő rossz dolgoknak semmi köze a fajtákhoz. Nem Rosemary
volt az egyeden, akit Velő megölt, igaz? Meggyilkolta Mr. Harankilt, aki boszorkányfajta
volt. És a dédanyámat, aki sötétfajta.
Melanie arcán tűzpiros folt terült szét.
– Te csak félfajta vagy. Úgysem érted. Neked fogalmad sincs a hűségről.
Felemeltem a kezem, kész lettem volna megátkozni. A felkavarodó dühtől
verejtékcseppek ültek a homlokomra. Így még életemben nem sértettek meg, és nem is
dühítettek fel. Nagyon is tudom, mi a hűség. És semmi köze ahhoz, hogy ki milyen fajta.
– Te sima öszvér vagy – mondta Melanie, és fenyegetően lépett felém.
Én is léptem egyet védekezésül.
– Flig…
Hirtelen valami láthatatlan nyomás nehezedett rám, és mielőtt ellőhettem volna a
bűbájt, leszorította a karom az oldalamhoz. Szemközt velem Melanie is ugyanígy
küszködött valami ismeretlen erővel, ami egy helyben tartotta, és ő sem tudott bűbájt
küldeni rám. Szelénára is hatott, bár ő nem vett részt a küzdelemben. Mintha a sokktól
gyökerezett volna földbe a lába.
 – Ebből most már elég – mondta egy nyers férfihang.
Amennyire tudtam, jobbra tekertem a szememet, és Gargomor kapitányt láttam meg,
előre tartott pálcával felénk lépdelt, a piros fény fentről villogott. Gargomor pár lépésnyire
állt meg tőlünk, és hangos pattintással a földre fordította a pálcát.
– A verekedést tiltja a szabályzat.
– Na, ne mondja, Evidens kapitány – mondtam.
Gargomor arcából minden szín kifutott, de aztán paradicsompirosban tért vissza.
Sóhajtottam, baromira szerettem volna, ha az előbb inkább némítót küldött volna rám. Volt
egy olyan érzésem, hogy a beszólásom magában fele annyira sem izgatná, mint ez a
kapitánypoén, ami kicsúszott a számon. De hányszor fordul elő, hogy mikor az ember
valakinek egy ilyennel vág vissza, az illető tényleg kapitány?
– Büntetés, Miss Evergím – közölte Gargomor. Lehet, hogy képzelődtem, de mintha a
varázserő még jobban szorított volna, mint az előbb. A légzésem kihagyott, kezdtem
szédülni.
– Hétkor. A konyhában.
Szuper, gondoltam, ahogy eszembe jutott, hogy a Terra Törzsnél ma este van a gyűlés.
Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb.
Panaszkodni akartam, de aztán abbahagytam, ez egyszer befogtam azt a nagy számat.
Csak szokás szerint későn.
 26
A Terra Törzs
A KONYHÁBAN LETÖLTÖTT BÜNTETÉSBEN az az egy jó… na, várjunk… semmi. Nem volt benne
semmi jó. Ahogy sejtettem, a személyzet a mosogatást osztotta rám. Több mint egy órán
át rakosgattam be piszkos tányérokat, poharakat és evőeszközöket egy hatalmas
fémgépbe, amelyik az animációs hatástól igen humoros személyiségre tett szert. Ez azt
jelentette, hogy ahányszor hátat fordítottam neki, a mosogatógép annyiszor locsolt le
langyos, mosószeres vízzel. Ha ráordítottam, hogy hagyja abba, akkor arcba fröcskölt. A
piszkos vízzel.
Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy arra gondoltam, legalább Szeléna, Eli meg
Paul ott lehet, hogy ellenőrizzék a Terra Törzs ma esti találkozóját, de ez sem segített
sokat. Kétségbeesetten szerettem volna velük lenni.
Fél nyolckor a konyhavezető – egy boszorkány, az ősz hajával, terjedelmes hasával meg
a piros arcával tökéletes nagymamaarc – azt mondta, mehetek. Rohantam az ajtóhoz, épp
csak annyira álltam meg, hogy hátrafordulva bemutassak a hülye mosogatógépnek.
Miközben kiszöktem az ajtón, úgy éreztem, gurgulázó hangot hallok, ami gyanúsan a
nevetésre emlékeztetett.
Ahogy kint voltam a konyhából, megnéztem a mobilomat, és elolvastam Szeléna SMS-
ét, amiben értesített, hogy Eli-jal és Paullal bevették magukat a színházterembe, és amíg
nincs vége, ki lesznek kapcsolva.
Majd utána találkozunk a kokszban – fejezte be.
Szeléna meg a fiúk valami másra számítottak, ha úgy gondolták, hogy én ebből
kimaradok. A Melanie-féle eset után végképp. Ha a Terra Törzs készül valamire, ami akár
érintőlegesen veszélyes, én is ki akarom venni a részem a leszerelésükből.
Átrohantam a kampuszon, egészen a színházig, csak annyi időre álltam meg az ajtó
előtt, amíg újra normálisan kaptam levegőt. Odabent még égett a villany, és úgy éreztem,
időben érkeztem. Kinyitottam az ajtót, és besétáltam, próbáltam teljesen lazának
mutatkozni, mintha dolgom lenne az épületben. Mondjuk egy kései fogadóóra valamelyik
tanárnál. Vagy egy újabb büntetés.
Fölöslegesen aggódtam. Az előcsarnokban egy lélek sem volt, sem a színháztermet két
irányból körülfogó hosszú folyosókon. A csoport egyetlen figyelmeztetést helyezett el, a
színházterem főbejáratán függő felirat volt:

ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY
KÉRJÜK, NE ZAVARJON!


Belestem a kiírás melletti szűk ablakon, és egy csoportot láttam, akik a színpadon
álltak, aztán eljöttem az ajtó elől, és elindultam a baloldali folyosón. Mikor egy ERKÉLY
feliratú ajtóhoz értem, amilyen halkan tudtam, kinyitottam, és beslisszoltam.
Odabent tök sötét volt, csak az ajtó kerete mellett derengett valami fény. Ahhoz elég
volt, hogy a felfelé vezető első lépcsőfokokat kivehessem, de annyi. Elindultam arra, a
kezemet a korlátra tettem, és mentem felfelé.
Gyűlt a sötétség, és már majdnem lőttem egy tűzbűbájt, de visszafogtam magam,
reméltem, hogy hamarosan találok egy másik ajtót. És legalább a korlát irányított. Végre
megláttam magam előtt az ajtó halvány derengését. Mivel nem volt rajta ablak, fogalmam
sem volt, mibe csöppenek, úgyhogy lekuporodtam, óvatosan kinyitottam, és amilyen
gyorsan tudtam, besiklottam rajta.
Idefönt világosabb volt, de nem sokkal. Lentről hangokat hallottam, úgyhogy
bemásztam a legközelebbi széksorok mögé. Vártam, hogy valaki észrevesz, és megnyomja
a riasztót, de mivel a hangok ereje nem változott, megkockáztattam, hogy kilesek a sor
peremén. Túlságosan magasan voltam, hogy rendesen lássak, legfeljebb a színpadon
gyülekező, nagyjából húsz ember elmosódott körvonalait tudtam kivenni. Némelyikük a
tegnapi barna köpenyt viselte.
Nem elég, hogy nem láttam őket, de azt sem értettem, miről beszélnek. Látszott, hogy a
Terra Törzs gyűlésezik a színházteremben, és nem igazán darabot próbálnak. Behúztam a
fejem a széksor takarásába, aztán körülnéztem, próbáltam rájönni, elég kicsi vagyok-e,
hogy bekússzak a székek alá. Na persze. Egy csecsemő is csak nehézségek árán préselte
volna át magát.
Sóhajtottam, lassan előmásztam a sorból, és elindultam lefelé a folyosón, közben
próbáltam olyan közel maradni a legközelebbi sorhoz, amennyire lehet, és nem azon
tűnődni, hogy a szőnyegeket vajon mikor tisztították utoljára. És Szeléna meg a srácok
hová rejtőzhettek? Bár elárulták volna.
Küszködtem előre, és csak a lenti hangokra figyeltem. Hamarosan elég közel értem,
hogy a társalgásból is elkapjak ezt-azt. A leghangosabb mindegyikük közül egy hang volt
– Oliver Corké. Úgy tűnt, beszédet tart:
– Tudom, hogy némelyikőtök kicsit aggódik azok után, ami tegnap a demonstráción
történt, de higgyétek el nekem, a fesztiválon minden másképp lesz. Meglátják és
meghallják az üzenetünket, és senki nem tudja megakadályozni.
Egyetértő morajlás hallatszott. Előrekúsztam, és végre elég közel értem, hogy néhány
arcot kivehessek. Melanie is ott volt az egyik barna köpenyben, ugyanolyanban, mint
Oliver Cork. Meg Iréné Stark és egy fiú az irodalomórámról.
– Ideje, hogy a mágusfajták világa megtudja, nem tűrjük tovább, hogy kihasználják a
Földet, és folyamatosan erőszakot hajtsanak végre természeti kincsein. Folyton csak
elvesznek, elvesznek, elvesznek, és nem törődnek a következményekkel. Nem elég, hogy
hagyjuk, hogy a közönségesek milliói ledöntsék az erdőket és szennyezzék a vizeket, de
még a mi vezetőink is némán tűrik, hogy a boszorkányfajták és a sötétfajták ugyanezt
csinálják. De eljött a változás ideje.
Megfagyott az ereimben a vér, Oliver beszédének szenvedélyes hangja egyszerre
döbbentett meg és ragadott magával. Ki tudta, hogy ez a srác ilyen hatásos szónok? Egy
pillanatra tele lett a fejem Britney álmának képeivel: a mérgezett folyókkal meg a halott
erdőkkel, az éhező, eltorzult állatokkal.
Megráztam a fejem, és újra rájuk figyeltem. Olivert elég jól hallottam, de a többieket
nem. Közelebb kellett jutnom. Gyorsabban haladtam, mert féltem, hogy valaki odalentről
felnéz és meglát.
A csuklómra hirtelen egy kéz kulcsolódott, kis híján felsikoltottam. Az utolsó
pillanatban fojtottam vissza, mikor Paul arcát láttam meg, ahogy rám les a széksorok
közül, a búvóhelyéről.
– Ez meg mi volt? – kérdezte valaki odalent.
Paul megrántotta a karom, és behúzott a sorba, egyenest önmagára. A szívem úgy
kalapált a bordáim közt, mint egy klopfoló a nyers húson. Biztos voltam benne, hogy
megláttak, bár ez az aggodalom semmi volt ahhoz képest, mekkora sokk volt ott találni
magam Paul Kirkwoodon. De nem mertem elmozdulni róla, mert féltem, hogy lent
kiáltozni kezdenek.
Éreztem Paul lassú, mély légzését, a mellkasa föl-le hullámzott. A kezét a derekamra
tette, mintha félne, hogy legurulok róla. Nem volt rá sok esély, amilyen szorosan álltak a
széksorok. Az ismerős érintése egyszerre volt kellemes és kellemeden. Megkockáztattam,
hogy az arcába nézzek, és a szemében elégedett villanást láttam. Ő legalább jól érezte
magát. Ellenálltam a kísértésnek, hogy fejbe vágjam, de csak azért, mert nem gondoltam,
hogy némán meg tudnám csinálni.
Úgyhogy csak vártam, a másodpercek lassabban teltek, mint a percek, és közben a lenti
hangokra összpontosítottam. Végül úgy döntöttem, hogy nem láttak, nem hallottak meg.
Oliver most arról beszélt, hogy még egyszer el kell gyakorolniuk valamit. De hogy mit
gyakorolnak? Erről fogalmam sem volt.
Lassan előrekúsztam, Paul helyett az örvendetesen sík padlóra. Nem voltam
különösebben óvatos a térdemmel és a lábammal útközben, úgyhogy elégedetten
hallottam, amikor Paul felnyögött. Megérdemelte.
Ahogy lemásztam róla, felültem, de még így is biztonságosan rejtve maradtam a székek
közt. Paul is felült, de neki előre kellett görnyednie, nehogy kilátsszon a feje a székek
fölül.
 A Paul mögötti folyosó felé intettem, aztán a szememre mutattam, és azt tátogtam:
– Látni akarok.
Paul bólintott. Körbecsavarodott, és most a folyosó felé fordult. Aztán az oldalára
hevert, a feje a sor széléhez volt közel. Intett, hogy feküdjek oda elé. Mély lélegzetet
vettem, nem örültem, hogy ilyen helyzetbe kényszerülök, még ha jó ok van is rá.
Helyzetet váltani túlzottan zajos lett volna, különösen, hogy az előbb is majdnem
lebuktunk.
Odakúsztam Paul elé, az oldalamra feküdtem. A széksor széle felé araszoltam, aztán
fölemeltem a fejem, hogy lássam, mi történik odalent. Oliver és a többi barna köpenyes
alak most körben állt a színpad közepén, mindegyikük egy kioltott fáklyát tartott a
kezében. A Terra Törzs többi tagja kijjebb lépett.
– Na most – mondta Oliver –, nagyon fontos, hogy az időzítés pontos legyen. Úgyhogy
próbáljuk el.
Beszéd közben fölemelte a fáklyáját, és elmondta a tűzráolvasást. A fáklya fellobbant.
– Egy… – kezdte Oliver. – Kettő… három…
Vártam, hogy abbahagyja, ehelyett egészen hatvanig elszámolt. Ahogy megvolt vele,
Iréné Stark emelte fel a kezét, és ő is meggyújtotta a fáklyáját. Aztán ő is elszámolt
hatvanig. Egy újabb barna köpenyes alak rögtön utána ugyanúgy.
És ez így ment tovább, míg végül az utolsó, Melanie is meg nem gyújtotta a fáklyát.
Összesen tizenkét fáklya volt, tizenkét ember. De a demonstráció tökéletesen céltalannak
tűnt. Miféle üzenete van egy pár meggyújtott fáklyának?
Oliver Cork hamarosan válaszolt a kérdésemre.
– Jól van, emberek – mondta, és eloltotta a fáklyáját. – De sokkal hatásosabb lesz majd,
mikor igazából csináljuk szombaton. A ráolvasások már készen állnak a fáklyákhoz,
amiket használni fogunk. Most már csak rajtunk múlik, hogy haladjunk velük. És
megváltoztassuk a világot.
Ahogy ezt az utolsó mondatot elmondta, mindkét kezét a feje fölé emelte diadalmas
üdvözlésként, a Terra Törzs tagjai meg kiáltoztak és tapsoltak.
Az arcomat rágtam belülről. Tehát élőben a Terra Törzs elvarázsolt fáklyákat fog
használni. De mi lesz a bűbáj célja? Azt sem értettem, hogy a környezetvédelmi
tiltakozásuk hogyan kapcsolódik ahhoz a merénylethez, amit Kirkwood rendőrbíró tervez.
Ahogy odalent a tömeg összefüggéstelenül kezdett morajlani, tudatosult bennem, hogy
Paul széles keze a csípőmön nyugszik, és a testét az enyémhez nyomja. Fészkelődni
kezdtem, szerettem volna, ha végre véget érne a gyűlés, és kiszabadulhatnék ebből a
pozícióból. Körülnéztem, hol lehet Szeléna meg Eli.
 Alig gondoltam rá, már meg is láttam, hogy Eli ott guggol pont a szemközti széksorok
közt. Elképesztő, mennyit ki tud fejezni egyetlen pillantásával. Sötét arckifejezésén rögtön
látszott, hogy amióta bemásztam a széksorok közé, mindent látott, ami Paullal történt – és
nincs tőle elragadtatva. Majdnem azt mondtam, hogy féltékenynek tűnt, de nem akarnám
ráaggatni ezt a címkét. Eli-jal mindig sokkal bonyolultabb minden, hogy egy ilyen sima
címkét lehetne ragasztani rá, mint a féltékenység.
Másfelé fordultam, mert meghallottam, hogy nyílnak a színházterem főbejáratának
ajtajai, és valaki alacsony sarkú szandálban kopog végig halkan a színpadig.
– Nahát, Miss Norton! – kiáltott Oliver. A beszélgetés elhalkult, és ahogy a tekintetem a
színpadra meresztettem, megláttam Miss Norton alakját. Életemben először láttam nem
otthonkában, hanem farmerben. Az eltérő öltözettől alig lehetett fölismerni, legalábbis
ilyen messziről.
– Köszönöm, Oliver – mondta Miss Norton, és végignézett a tömegen. – És köszönöm
mindannyiótoknak, hogy önként jelentkeztetek a Beltane Fesztiválra.
Miss Norton tapsolt egyet, ami olyan hangosan szólt, mint a puskalövés.
– Úgy érzem, ez olyan nap lesz, amire örökké emlékezni fogunk. Az a nap, amikor a
természetfajták megkezdték küzdelmüket a világ megváltoztatásáért.
Mély lélegzetet vettem, Miss Norton szavai leforráztak. Úgy tűnt, az Álomcsapat most
azonosította a következő vizsgálandó személyét.

Végre véget ért a gyűlés, és miután vártunk egy kicsit, hátha valaki visszajön egy itt
felejtett pénztárcáért vagy telefonért, kimásztam a folyosóra, és távolabb kerültem Paultól.
A túloldalon Eli is fölállt, és egy sorral lejjebb Szeléna is.
Mikor észrevett, a plafonra emelte a tekintetét.
– Tudtam, hogy nem fogod kibírni, hogy ne legyél benne.
Visszavigyorogtam rá, hálás voltam, hogy nem kell most rögtön
Eli-jal beszélnem. Kívülről rajta sem látszott, milyen dühös, de a szemében izzott
valami veszélyes szikra. Elhatároztam, hogy az lesz a jó, ha egyelőre közé és Paul közé
ékelődöm.
– Hát ez érdekes volt – mondta Paul.
Eli rávillantotta a tekintetét.
– Ne itt. Menjünk.
Sarkon fordult, és elindult fölfelé a sorok közti folyosón, az erkélyajtó felé. Követtem,
Paul mögöttem jött, és a sort Szeléna zárta. Mikor a földszintre értünk, Eli alaposan
megvizsgálta az előcsarnokot, és csak utána lépett ki az épületből.
Aztán mind a négyen a könyvtár 013-as szobájába mentünk. A kijárási tilalomig már
csak húsz percünk maradt, de ennyi elég volt, hogy megbeszéljük a következő lépéseket.
Senkit nem lepett meg, hogy Eli azzal kezdte:
– Holnap az lesz az első, hogy ellenőrizzük Miss Nortont.
– És hogy tervezed? – kérdezte Szeléna szokásos székéről, Busterről. A szék
gyakorlatilag kifente a kerekeit, mikor Szeléna belépett. Most elégedetten görgött faltól
falig. El sem lehetett képzelni, hogy bírja ki Szeléna hányinger nélkül.
– Ebéd alatt csekkoljuk a tantermét – mondta Eli. – Tra… – elhallgatott, megköszörülte
a torkát. – Travis Kelly a negyedik órájára jár, és azt mondja, mindig késni szokott. Akkor
elég időnk marad.
Megriadtam a hangjában rejlő haragtól, ahogy Travis nevét kimondta. Ebből simán
rájöttem, hogy Travis az egyik boszorkányfajta, aki nem rajong, hogy Eli-ból Vezető lett.
– És ki megy be? – kérdezte Paul.
– Porka meg én – felelte Eli gondolkodás nélkül. – Mi ketten tudunk a legjobban együtt
dolgozni.
Pislogtam.
– Igen? Mióta?
Eli haragosan nézett.
– Most nincs idő hülyéskedni.
Visszamosolyogtam rá, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy hülyéskedtem.
Általában tök jól működünk együtt, de nem mindig.
– Az irodáját is ellenőriznünk kell – mondta Szeléna.
Eli bólintott.
– Az már húzósabb lesz. Elvileg holnap estig kéne várni vele, de nincs annyi időnk. De
Porkával holnap ellóghatunk alkímiáról, és akkor megcsinálhatjuk. Nem túl valószínű,
hogy Mrs. Hamubury túl nagy felhajtást csinálna, ha nem vagyunk ott. Csak az izgatja, ha
valaki rosszul viselkedik az óráján. Van egy seprűtartó Miss Norton irodájával szemben.
Oda bebújhatunk csengetésig, aztán betörünk. A holdruta kulccsal nem lesz nagy kaland.
Toppantottam.
– Na, várj egy kicsit! Ki mondta, hogy hajlandó vagyok ellógni alkímiáról? Az a
leggyengébb tárgyam.
Valójában nem bántam, ha kihagyom, sőt feldobott az ötlet, de azt nagyon is bántam,
hogy Eli úgy képzeli, bármit mond, megteszem. Általában nem ilyen zsarnok. Volt egy
olyan érésem, hogy az egész azért van, mert biztosra akarja venni, hogy nem jelentem be,
Paullal szeretnénk vállalni.
Eli felhúzta a fél szemöldökét.
– Inkább ott akarsz ülni?
A francba. Túl jól ismer.
– Nem, dehogy.
Eli összecsapta a kezét.
– Jó, akkor el van döntve. – Az órájára pillantott. – De most siessünk, ha nem akarjuk
megszegni a tilalmat.
Elindultunk az ajtóhoz. Buster siralmas kis zajt hallatott a kerekeivel, mikor Szeléna
búcsúzóul megpaskolta.
Ahogy az előcsarnokba értünk, Paul felém fordult, és megérintette a vállam.
– Holnap légy óvatos! Aztán találkozunk.
Ahogy hátrébb lépett, az ujjai végigsiklottak a karomon. Aztán megfordult és elment.
Szeléna nyilván ugyanannyira tisztában volt Eli borús hangulatával, mint én.
– Menjünk – mondta. Karon fogott, és húzni kezdett magával a folyosón. – Akkor
holnap, Eli!
– Várj, Porka! – mondta Eli, mire kettőt léptünk volna. – Itt maradnál egy percre?
– Tényleg nincs idő, Eli – szólt hátra Szeléna.
– Légy szíves!
Megálltam, és kihúztam a kezem Szeléna szorításából.
– Mindjárt megyek.
Szeléna tűnődött, hogy vitázzon-e, aztán bólintott, és elsietett, mi meg ott maradtunk
Eli-jal.
Felé fordultam, és gyorsabban kezdett verni a szívem.
– Mi az?
Eli a hajába túrt, és nem nézett a szemembe.
– Csak… csak meg kell nekem ígérned valamit.
Nem válaszoltam, vártam, mit mond még.
– ígérd meg, hogy bármi történik is, nem mész vissza Paulhoz – mondta egyetlen
lélegzetre.
Tényleg? Abból a sok mindenből, amit mondhatott volna, ennyire futotta? Behunytam a
szemem, a csalódás és a frusztráció elhomályosította az agyam. Aztán kinyitottam, és azt
mond-
– Ezt nem ígérhetem meg. Mindenki megérdemel egy második esélyt. Még Paul is.
Nem rosszindulatból mondtam, bár nem terveztem, hogy újra összejövök vele. De
komolyan gondoltam. Ha többen hinnének a javítás lehetőségében és a bocsánatban, akkor
évszázadokkal ezelőtt a fajtámat ért mészárlás soha nem történt volna meg.
Eli csak bámult rám, fegyelmezett arckifejezéssel. Arra számítottam, hogy mérges lesz
– kicsit reméltem is –, de csak hűvösen nézett, mint egy élő jégszobor. Vártam még egy
kicsit, hogy mond-e valamit, de nem mondott.
Sóhajtottam, átfogtam a két oldalam.
– És ő legalább mutat irántam némi érdeklődést, még ha hátsó szándékkal is. De még az
is jobb, mint a semmi.
Eli arca megrándult, a szavaim telibe találták. Megrázta a fejét, mély lélegzetet vett.
– Sajnálom, Porka.
És már megint: ez az eszméletlen mentegetőzés. Most lett elegem.
– Szóval egyáltalán nem értelek. Egyik percben megcsókolsz, és úgy érintesz meg,
mintha többet is szeretnél, aztán meg: Uú, bocs, csak vicceltem. – Nyomatékul felemeltem
a kezem. – Most meg jössz nekem Paullal. De tényleg, mit érdekel téged, ha újra
összejövök vele? Mi sem vagyunk együtt.
Eli hozzám lépett, és a kezét a vállamra tette. Ha az előbb jég volt, most tűz.
– Nem bírom elviselni, hogy együtt legyél vele. És többet szeretnék tőled… sokkal
többet. El sem tudod képzelni.
Ahogy rám nézett közben, attól elakadt a lélegzetem. Meg sem mozdultam, vártam,
hogy megcsókoljon, hogy folytassa ezt a nézést.
Ehelyett hátrébb lépett, elengedett.
– De nem lehet… nem szabad.
– Miért? – kérdeztem elfulladva, és a szívem rettentően összeszorult.
Eli lesütötte a szemét.
– Nem mondhatom el.
Tiltakozni akartam, de elhallgattatott.
– Megígértem, hogy nem árulom el, és meg kell tartanom a szavam. De oka van, Porka.
 – Milyen oka? – óvatosan tettem felé egy lépést.
Eli hátrált.
– Hidd el nekem, nem szeretnéd tudni.
Aztán megfordult, és kisietett az ajtón. Mentem utána, de olyan gyorsan tűnt el a
következő folyosón, mintha varázslat lett volna. És amikor utánakiáltottam, hogy álljon
meg, csak a csend fogadott.
Aztán én is eljöttem, de soha nem voltam még ennyire összezavarodva és megbántva, és
olyan szomorúság húzta le a szívemet, mint egy süllyedő horgony. Ügy éreztem, ha nem
vigyázok, megfulladok.
 27
Rajtaütés
ÚGY DÖNTÖTTEM, elhiszem Eli-nak, hogy valódi okok miatt nem árulhatja el, miért nem
lehetünk együtt, de ettől még nem lett könnyebb, hogy nem tudom. Fél éjszaka ébren
feküdtem, és ezen gondolkoztam. Talán valami baj van vele? Ez az egész beleillett volna
egy folytatásos tévéműsorba, amelyikben a főhős megtudja, hogy valami végzetes
betegséget kapott, és megpróbál szakítani szíve választottjával, hogy megkímélje attól a
fájdalomtól, hogy el kell őt veszítenie. Lehet, hogy klisé, de úgy éreztem, a felvetés elég
jogos.
Csak… ha Eli beteg, miért ígérné meg valaki másnak, hogy nem beszél róla nekem? Az
a gondolat, hogy beteg, különben is szörnyűbb volt, mint hogy egy pillanatig is komolyan
vegyem. Aztán eszembe jutott, mi van akkor, ha pont fordítva áll a helyzet: velem van
valami baj, amiről nem tudok? De nem értettem, ez hogy volna lehetséges.
Nem, úgy éreztem, nem lehet kitalálni az igazságot. Valahogy magamnak kell
megtudnom, akárhogyan is. De nem most. Most túl sok fontos dolog van, amin aggódni
lehet.
Mindenesetre másnap elég furán alakultak köztünk a dolgok. Nem néztük épp
levegőnek egymást, de mindketten feszültek voltunk, és túlzottan csöndesek. Szeléna nem
kommentálta a dolgot, de csak azért, mert elmeséltem neki, mint mondott Eli.
Megkönnyebbültem, de egy kicsit csalódtam is, hogy nem kezdi találgatni, mi lehet az
oka. Azt hiszem, egyszerűen nem volt elég alap a találgatáshoz.
Mikor végre eljött az ebédidő, Eli-jal csöndben ettünk, és aztán kisurrantunk. Miközben
a Finnegan Ház felé haladtunk, nem beszéltünk. A levegő mintha elektromossággal lett
volna tele körülöttünk.
Mikor Miss Norton tantermének ajtaja elé értünk, Eli megérintette a karom.
– Te várj itt kint, ha esetleg jönne valaki.
Bólintottam, Eli besurrant. Az idő mintha tovább lassult volna, ahogy ott vártam és
némán föl-alá járkáltam a folyosón, a váratlan vendégeket lesve. Ahányszor az órámra
néztem, mindig arra számítottam, hogy tíz perc telt el, de mindig kiderült, hogy csak egy-
kettő.
Mikor aztán tényleg eltelt tíz perc, az ajtó felé fordultam, és kész lettem volna Eli-t
kirángatni onnan. Kezdtük túlfeszíteni a dolgot. De pont mikor a kilincshez nyúltam, az
ajtó kivágódott.
Eli összerezzent, megriadt, hogy olyan közel állok.
– Mi tartott ilyen sokáig? – lestem be a tanterembe.
 Eli lesimította az inge elejét.
– Semmi. Csak igyekeztem alapos munkát végezni.
Közeledő léptek visszhangoztak felénk, úgyhogy mindketten végigszáguldottunk a
folyosón, és befordultunk a sarkon, hogy ne legyünk szem előtt.
Mikor már a lépcsőn mentünk lefelé, megkérdeztem.
– Találtál valami hasznosat?
Eli sóhajtott.
– Semmit.
– Tényleg?
Felágaskodtam, hogy a szemébe nézzek, de a lábam megakadt a lépcsőben. Eli elkapta
a karom, hogy megtartson. De szinte azonnal el is engedte, mintha az érintésem
ugyanolyan veszélyes volna, mint egy árammal teli vezetéket megfogni. Ja, ez a feszültség
tényleg szívás volt már köztünk.
De később csak rosszabb lett, mikor az ötödik óra után bepréselődtünk a seprűtartóba
Miss Norton irodájával szemben. Így, hogy ketten voltunk odabent, gyakorlatilag rá kellett
állnom Eli-ra. Ő meg a derekamra fonta a karját, mivel a szűk tér így kívánta. Ebben a
helyzetben az volt egyedül jó, hogy a sötétben nem láttam az arcát. De hallottam a
légzését, és ahányszor akár csak pár centit mozdult, az egész testem válaszolt rá, a
remegés kellemes, de kéretlen hullámai végigfutottak a bőrömön.
Próbáltam nem törődni az érzéssel, és az előttünk álló feladatra koncentrálni, de folyton
a tudatom előterébe tolakodott az a gondolat, hogy milyen lenne előredőlni és
megcsókolni Eli-t a sötétben. Arra gondoltam, tiszta szerencse, hogy nem vagyok
kifejezetten gyakorlott a telepátiában. Határozottan nem akartam tudni, Eli milyen
gondolatokat forgat a fejében, ahogy az ujjai a hátamon vándorolnak.
Végül meghallottuk, hogy becsengetnek a hatodik órára. Hála égnek! Vártunk egy
kicsit, aztán Eli még közelebb hajolt hozzám, és átnyúlt az ajtóhoz. Egy pillanatra
magával sodort a jellegzetes illata – valami sötét, pézsmaszerű és teljesen maszkulin szag
–, és beleszédültem.
Amint kinyílt az ajtó, kiléptem rajta, mély lélegzetet vettem, és csak pislogtam a
hirtelen fényben. Láttam, hogy Eli kicsit elpirult, és ettől a testem még forróbban égett,
mint előtte. Elfordultam tőle, nagyon kínos érzés volt, bosszankodtam magamon.
Hónapok óta vonzódom hozzá, de most, mikor megbizonyosodtam, hogy ő is kíván
engem, csak valami rejtélyes okból nem lehetünk együtt, a vonzódásom
megháromszorozódott. Megnégyszereződött. Tipikus.
Hülye, lázadó természet!
 Eli karja Miss Norton irodájának ajtaja felé menet hozzám ért. Előhúzta a zsebéből a
holdruta kulcsot, kinyitotta a zárat, és belépett. Gyorsan én is bementem utána, a
mesterkedésünk miatti hirtelen adrenalinhullámtól csak kapkodtam a levegőt.
Körülnéztem a rendetlen könyvespolcokon és a papírral megrakott íróasztalon.
Eli az asztalhoz lépett.
– Na, kezdjük!
Ő az asztal egyik felét választotta, én a másikat. Sok minden volt itt, de legalább valami
konkrét dolgot kerestünk: bármit, ami a Beltane Fesztivállal kapcsolatos.
– Megvan – mondta Eli pár perc múlva. Egy halom esszé és házi dolgokat alól kihúzott
egy mappát és kinyitotta.
Megkerültem az asztalt, hogy jobban lássam a mappa tartalmát. Fii oldalt lépett, hogy
helyet engedjen nekem, a teste megfeszült, mintha félne, hogy megint hozzám ér.
Átpörgette az iratokat.
– Tessék. – Odanyújtott egy papírt. – Ez valószínűleg a résztvevők listája.
Átfutottam a neveket, igyekeztem megjegyezni azokat, akikét nem tudtam eleve.
– Úgy látszik, ez meg itt a rendezői példány – mondta, és egy vázlatos térképet
hajtogatott ki.
Letettem a nevek listáját, és a térkép fölé hajoltam, hogy közelebbről is megnézzem,
mert nem értettem pontosan, mire gondol Eli. A felirat alapján Lionhalom belső szigete
volt. Megkerestem a térképen a Szenátorok Palotáját, tudtam, hogy valahol ott van, és meg
is láttam, az egész sziget legközepén. A terem körüli nyílt térre valaki kis köröket rajzolt
szabályos mintában. A körökön belül ugyanazoknak a Terra Törzs-tagoknak a nevét írták,
akik a listán is szerepeltek.
– Akkor most már tudjuk, hol lesznek – mondtam, és az ujjammal összekötöttem két
pontot. – De azt nem tudjuk, mi történik, ha meggyújtják azokat a fáklyákat.
– Nem, viszont… – Eli elhallgatott, mert megzörrent a kilincs gombja, és mindketten
összerezzentünk.
Visszafojtottam a lélegzetem.
– Bezártad?
Eli bólintott, a szeme körbecikázott a szobán, nyilván fedezéket keresett. De nem volt,
hacsak Miss Norton nem olyan részeg, hogy már nem is lát rendesen.
– Porka! – szólalt meg egy hang az ajtó túloldalán. – Itt vagytok?
Mikor rájöttem, hogy Szeléna az, az ajtóhoz rohantam, kinyitottam és kitártam.
Szeléna bezuhant a szobába.
 – Gyertek! Miss Norton mindjárt jön.
Nem vesztegettem kérdésekre az időt – például hogy ezt honnan a fenéből tudja –, csak
kivágódtam az ajtón, és hátrakiáltottam Eli-nak, hogy jöjjön ő is.
Jött is, és berántotta maga mögött az ajtót. Már indultunk a folyosón, amikor egy
felháborodott sikoltástól megtorpantunk.
– Mit kerestetek az irodámban?
Mindhárman megfordultunk, és láttuk, hogy Miss Norton fiit felénk, és a kis
tündérfüleitől olyan, mint egy nőstényoroszlán, mikor egy gnúcsordát akar leteríteni.
Nyeltem egyet, próbáltam valami kifogást keresni. Nem ment.
Van olyan, hogy amikor az ember lebukik, akkor lebukik.

Amióta a pályám elkezdődött az Akkordélen, most először küldtek az igazgatói irodába

két cinkostárssal együtt. Kicsit reménykedtem, hogy ettől viccesebb lesz, vagy legalább
elviselhetőbb, de nem lett. Nem igazán.
Dr. Hengershaw irodájában nem lett volna hely mindhármunknak, úgyhogy az
Akaratőrség – köztük nagy bosszúságomra Gargomor kapitány –, akik átkísértek a
titkársági épületbe, ugyanabba a konferenciaterembe tessékeltek be minket, ahol
Sasharaszt seriff és Lady Elaine megbízott, hogy kémkedjek Paul után.
Nem örültem, hogy megint itt lehetek.
Szeléna és Eli sem örült, de nem volt időnk a balszerencsénkén rágódni, mert valami
közös történetet kellett kitalálnunk.
– Mondjuk el egyszerűen az igazságot – javasolta Eli, miután több sikertelen kísértetet
tettünk, hogy hihető kifogást találjunk. – Tudjuk, hogy a Terra Törzs tervez valamit, és
csak így lehet őket megállítani.
– Jó – feleltem –, de ami Paullal van, azt nem mondhatjuk el.
Eli dobolni kezdett az ujjával a szék karfáján.
– Ó! És miért nem?
– Mert megígértük neki, hogy addig nem beszélünk, amíg nincs bizonyítékunk, és
egyelőre nincs.
Mire Eli válaszolhatott volna, kinyílt mögöttünk az ajtó. Mindannyian megfordultunk,
és láttuk, hogy Sasharaszt seriff és Lady Elaine lép be. Előbbinek tetszett a helyzet, utóbbi
aggódott. De egyikük sem szólt semmit, amíg be nem csukták az ajtót, és le nem ültek.
Sasharaszt seriff előrehajolt, és vaskos alkarját az asztalra támasztotta.
 – Két percetek van, hogy meggyőzzetek, jó okotok volt rá, hogy betörjetek egy tanár
irodájába.
Eli kezdett volna válaszolni, de én szólaltam meg helyette. Jóval több tapasztalatom
volt, hogyan kell Sasharaszttal bánni, és nem bíztam Eli-ban, hogy nem hozza szóba Pault.
– Úgy gondoljuk, Miss Norton segít egy diákszervezetnek valami tiltakozást tervezni a
Beltane Fesztiválra – kezdtem. Aztán elmondtam neki mindent, amit a Terra Törzsről
tudtunk és gyanítottunk, többek közt azt is, hogy a múltkori demonstrációhoz is nekik volt
közük a kampuszban, és hogy Britney is a csoporthoz tartozik.
Mikor befejeztem, Sasharaszt seriff hátradőlt a székén, és a szakállát cirógatta,
összeszorított foggal vártam. Amennyire meg tudtam állapítani, a helyzet kétféle lehet:
vagy nagyon nagy baj van, vagy könnyedén elengednek.
A seriff Lady Elaine-re pillantott. Ő megvonta a vállát, amit furán kiemelt, hogy a szűk
garbónyakból kiállt a csontos válla.
– Miss Norton csakugyan a csoport tanári tanácsadója.
Sasharaszt morrant egyet, aztán megint rám nézett.
– Van bármiféle bizonyítékotok, hogy Miss Norton benne van ennek a demonstrációnak
a szervezésében, akármi legyen is?
Kelletlenül ráztam meg a fejem. Néhány jel egy vázlatos térképen, meg egy röp-
megjelenés egy gyűlés végén még nem bizonyíték. Különben is, minden jel arra mutatott,
hogy a fáklyák meggyújtást) a Beltane Fesztivál hivatalos része.
– Értem. – Sasharaszt olyan hangosan ropogtatta az ízületeit, mintha ágakat tördelt
volna. – Megvizsgáljuk a fesztiválra vonatkozó kijelentést, de tudnom kell, hogy a kis
vizsgálódásotok során egyikőtök nem vitt-e el véletlenül egy varázspálcát Miss Norton
tanterméből. Azt állítja, épp ma veszett nyoma, és én ezt érdekes egybeesésnek találom.
Az önfegyelmem minden cseppjére szükségem volt, hogy ne nézzek Eli-ra. Miss
Norton a beszélgetőpálcát – ami nyilván a nevezett tárgy – a tantermében tartotta,
legalábbis iskolaidőben, és Eli-nak kiváló alkalma volt, hogy elvegye, ha akarja. Nem
mintha lett volna rá oka, már amennyire tudom.
– Nem vittük el – felelte Eli hűvösen.
Sasharaszt rám függesztette vádló tekintetét.
– Hát jó, akkor megtennétek, hogy kifordítjátok a zsebeiteket?
– Persze. – Fölálltam, és kiráztam a zsebem, bár hogy Sasharaszt miért képzelte, hogy
ebben a farmerban bármit el tudok rejteni, az meghaladja a fantáziámat.
– Oké, és most a többiek is – mondta Sasharaszt, mikor látta, hogy mindkét zsebem
üres.
 Szeléna és Eli ugyanígy tett, de Eli zsebe – ami elég mély volt, hogy elférjen benne egy
pálca – ugyanolyan üres volt. Vajon hová tehette a holdruta kulcsot, tűnődtem, aztán úgy
döntöttem, nem akarom tudni.
A seriff fölállt.
– Rendben. Akkor mindhárman itt maradtok, amíg ezt el nem rendeztük. És a biztonság
kedvéért a szekrényeteket is megvizsgáljuk.
Megvontam a vállam.
– Csak meg ne szakadjanak.
Reméltem, hogy ezt a beszólást nem bánom meg. A szekrényemet hónapok óta nem
takarítottam ki, de nem gondoltam, hogy bármi volna benne, amitől bajba jutok.
Illetve nagyobb bajba.
Amint Sasharaszt seriff és Lady Elaine kiment, Eli-hoz fordultam.
– A beszélgetőpálca ott volt a termében, mikor átvizsgáltad?
Eli a fejét rázta.
– Nem emlékszem, hogy láttam, bár nem is ez volt a fő szempontom.
Szeléna felé intett.
– És te honnan tudtad, hogy jön Miss Norton?
Szeléna vágott egy fintort.
– Szerencsém volt. Épp a termem előtt ment el. Nem voltam benne biztos, hogy az
irodájába készül, de arra gondoltam, biztos, ami biztos. Elkéredzkedtem, aztán
felrohantam a lépcsőn, és reméltem, hogy elébe vágok. Elég lassan totyog, de egyszerűen
nem volt elég idő.
– És miért nem küldtél SMS-t? – kérdezte Eli.
– Hülye voltam, és reggel a szobában felejtettem a mobilt.
Megpaskoltam a karját.
– Legalább megpróbáltad. De tényleg mennyire szívás. Fogadom, hogy eleve is az
elveszett pálca miatt jött az irodájába.
– Valószínűleg – felelte Eli, közben hátradőlt, és kinyújtotta maga előtt a lábát, aztán
bokában keresztbe tette egymáson.
Ezután nem sokat beszéltünk, amitől nem múlt gyorsabban az idő. Pedig soknak kellett
elmúlnia. Sasharaszt seriff és Lady Elaine csak egy bő óra múlva jött vissza.
Megint leültek velünk szemben, de ezúttal Lady Elaine kezdte a beszélgetést.
 – Kiderült, hogy igazatok volt a Terra Törzzsel kapcsolatban.
Előrehajoltam, mohón vártam a híreket.
– Valóban demonstrációt terveztek a fesztiválra – folytatta Lady Elaine. – A fáklyák
üzenetekkel voltak megigézve, amik az égen jelentek volna meg a meggyújtásuk után.
Egy olyasféle beszéd lett volna, mint amit a gyűlésen Oliver Corktól hallottatok.
Összehúztam a szemöldököm.
– Ennyi? Csak egy beszéd?
Sasharaszt megköszörülte a torkát.
– Tökéletesen veszélytelen, bár egy kicsit lázító. De biztos vagyok benne, hogy a
Mágusok Szenátusa jó néven veszi, ha nem kell az ünnepséget egy diáktiltakozással
megzavarni. Sajnos túl közel van a fesztivál, hogy lecseréljük a Terra Törzs önkénteseit,
úgyhogy meg fogják gyújtani a tüzeket, de a fáklyákhoz előzetesen nem nyúlhatnak.
Felfortyantam, és hátradőltem a széken. Tudtam, hogy meg kéne könnyebbülnöm,
amiért nem terveztek valami gyalázatos dolgot, de nehéz volt nem csalódottnak lenni egy
kicsit.
– Apropó, tökéletesen veszélytelen – mondta Lady Elaine, és közben az ujjával az
asztalra bökött. Rózsaszín körömlakk volt rajta. – El akartam mesélni, hogy azonosítottuk
a Lance-t ért átkot. Nem halálos, legalábbis elsőre nem, és most már bármelyik pillanatban
meg tudjuk törni.
Szeléna alig hallhatóan felsóhajtott.
– És milyen átok volt?
– Olyan, amit arra szánnak, hogy meggátolja a fiktusztermelést. – Lady Elaine Eli-ra
pillantott. – Megakadályozza, hogy álmodni tudjon.
Most én sóhajtottam föl. Akkor ez bebizonyította. Azt az átkot Eli-nak szánták. Ez az
egyetlen ok, ami miatt úgy tervezhették, hogy a fiktuszt érintse. Titus Kirkwood
határozottan meg akarta akadályozni, hogy Eli-jal lássuk az álmokban a jövőt.
– Hát, ha nincs több kérdés – mondta Sasharaszt seriff –, akkor már csak a
büntetéseteket kell megbeszélnünk ezzel a mai botránnyal kapcsolatban.
Összenéztünk Eli-jal és Szelénával, és osztoztunk a rettegésben.
– Úgy döntöttünk, Miss Nortonra bízzuk a büntetéseteket – közölte Lady Elaine. – És ő
két hét vasárnapi iskolát kért, a jövő héttől, és a felfüggesztéseteket a Beltane Fesztiválról.
Belemarkoltam a székem karfájába.
– Ez nem igazság! Ne ő döntsön! Ő állt a demonstráció mögött.
Sasharaszt a fejét rázta.
 – Ezt nem tudjátok biztosan, és Miss Norton tagadja, hogy tudomása lett volna róla.
Neki kell meghoznia a döntést, mert ő a sértett fél. – Elhallgatott, és az arcán sokfogú
mosoly terült szét. – Tekintsétek magatokat szerencsésnek, hogy nem Dr. Hengershaw-t
bíztuk meg a döntéssel. Nem kifejezetten a rajongótok.
Ez határozottan igaz. Lerogytam a székre, beismertem a vereséget. Ez a lehető
legrosszabb büntetés – és most nem a vasárnapi iskoláról beszélek, bár az is épp elég
rémes. De tudtam, hogy ott kell lennünk a fesztiválon. Az, hogy a Terra Törzs még sincs
benne valami baljós dologban, még nem változtatta meg annak a valószínűségét, hogy
valami rossz közeleg.
Egyetlen rövid pillanatra megbántam, hogy nem árultam el Sasharasztnak és Lady
Elaine-nek az igazságot Paulról. De aztán eszembe jutott, hogy még mindig van egy nap.
Egy nap, hogy megtaláljuk a válaszokat, amikre szükségünk van.
De volt egy olyan súlyos érzésem a gyomrom tájékán, hogy ha nem sikerül, akkor így
is, úgy is el kell nekik árulnunk. Még ha ezzel Paul életét kockáztatjuk is.
 28
Úttorlasz
EGYETLEN NYOM MARADT, amit követhettünk, Mr. Corvus, de miután elkaptak minket Miss
Nortonnál, óvatosnak kellett lennünk. A lehető legrosszabb ötlet volt, hogy rögtön másnap
egy másik tanár irodájába is betörjünk, de nem maradt más választásunk.
Hosszú vita után úgy döntöttünk, az a legjobb, ha Eli csinálja egyedül, a harmadik órán,
történelem alatt. Így Szelénával mindketten ott lehetünk, hogy megakadályozzuk, ha Mr.
Corvus el akarná hagyni a termet. Még így is megkockáztattuk, hogy Eli-t elkapja
valamelyik Akarat Őr, de ők általában nem izgatták magukat, hogy azokon a folyosókon
járőrözzenek, ahol leginkább tanári szobák vannak.
Ahogy becsengettek a harmadik órára, Mr. Corvus odalépett az asztalomhoz, és
parancsoló tekintetét rám meresztette.
– Hol van ma délelőtt Mr. Booker?
– Szerintem lement a kórházba – feleltem gondolkozás nélkül. – Azt mondta, fáj a feje.
Az előző óránk okkultóra volt.
Míg Mr. Corvus azt mérlegelte, hisz-e nekem vagy sem, folyamatosan mozgatta az
állkapcsát. A szemébe néztem, és nem inogtam meg. A történet elég hihető, Mr.
Corvusnak semmi oka nem volt, hogy ne vegye meg. Miután az ember egy órán át
tudatmágiát tanul, nem ritka, hogy fejfájást kap. Eli amúgy sem állt nagy lógós hírében.
– Rendben – monda Mr. Corvus, aztán visszament a terem elejébe, és elkezdte az órát.
Egy szót alig hallottam abból, amit mondott, a fülem annyira arra állt, hogy halljam Eli
érkezését. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne lessek állandóan az ajtó felé.
De alig telt el öt perc, Eli megjött. Amikor belépett és átadott Mr. Corvusnak egy
cédulát, kérdőn húztam fel a szemöldököm. Visszafojtottam a lélegzetem. A cédula
hamisítvány volt. Pár hónapja, mikor Velő legyőzése után egy ideig a kórházban voltam,
Eli-nak sikerült elcsórnia egy üres igazolást a főnővér aláírásával. Azóta néhány másolatot
is készített róla, de most vetette be először. Az ilyesmit nem játssza meg túl gyakran az
ember.
Corvus rápillantott a papírra, aztán bólintott.
– Nagyon jó! Ülj le!
Eli hátrajött, és leült a mellettem lévő padba. Kérdőn néztem rá, de csak a fejét rázta.
Türelmetlenül vártam, hogy mire jutott, amitől az óra csak még lassabban telt. De Eli még
akkor sem volt hajlandó semmit mondani, mikor megszólalt a csengő, csak amikor
leértünk a menzára, és a beszélgetésünk biztonságosan beleolvadt a környező zajba.
 – Nem tudtam bejutni.
– Micsoda? – kérdeztük Szelénával egyszerre.
Eli elhúzta a száját.
– A holdruta kulcs nem működött. Betettem a kulcslyukba, és nem történt semmi.
Mintha egy fadarab lett volna.
Az ajkamba haraptam, és Szelénára néztem: ő sokkal többet tud ezekről a dolgokról,
mint Eli meg én.
– Az hogy lehet?
Szeléna sóhajtott.
– Nyilván bűbáj védi ellene az ajtót. A legtöbben nem vacakolnak vele, mert a holdruta
olyan ritka, de azt hiszem, van néhány paranoiás, aki ez ellen is védi magát.
Eli ököllel az asztalra csapott.
– Szuper! Bízhatsz benne, hogy Mr. Corvus paranoiás.
A szemtapaszára gondoltam.
– Valahogy illik hozzá. De azért ez szívás. És nem tudsz hagyományosan zárat feltörni?
Eli hátradőlt a székén, és összefonta a karját a feje mögött.
– De, csak itt nincsenek hozzá szerszámaim. A papámnak van pár, de időbe telne
megszerezni őket, különben is megölne, ha megtudná.
A sötét hangszínéből ítélve úgy éreztem, ez a szófordulat nagyobb súlyt hordoz egy
detektív apa esetén, mint más szülőknél.
Az asztalra görnyedtem, a fejem a karomra hajtottam.
– És most mit csinálunk?
Eli megvakarta az állát.
– Még itt van az Atlantisz krónikája. A felénél tartok. A mai álomjárásunkig
megpróbálom befejezni.
– Oké – mondtam nem túl lelkesen. Én már átfutottam az összes oldalát, és nem
találtam semmit, és Szeléna sem. De Eli ragaszkodott hozzá, hogy egyikünk még találhat
olyasmit, amit a többiek nem vettek észre.
– És lehet, hogy végre az álommal is áttörünk – tette hozzá, és jelentőségteljesen nézett
rám.
Nem válaszoltam. Én abban reménykedtem, hogy ma délután Mr. Devcrell-lel kiderítem
az utolsó két betűt is, de nem akartam elkiabálni.
 – És mit csinálunk, ha egyik sem jön be? – kérdezte Szeléna, és egyikünkről a
másikunkra nézett.
Eli hátradőlt, és lesimította a haját.
– Ha nem sikerül, akkor azzal kell elmennünk Sasharaszthoz meg Lady Elaine-hez,
amink van. – Rám szegezte a tekintetét, mintha érzékelné a készülődő tiltakozást. –
Muszáj, Porka. Tudom, hogy Pault veszélyes helyzetbe sodorja, de ha nem szólunk, még
több ember kerül veszélybe.
Lenéztem az asztalra, és mély lélegzetet vettem. Igaza van, persze, ráadásul tudtam
előre. De ahogy bólintottam, nem tehettem róla, kétségbeesetten gondoltam a biztosan
közelgő vészre.
A rossz érzések Deverellhez is velem jöttek. Erőlködtem, hogy tudjak koncentrálni, de
minél mohóbban vágytam az eredményre, annál kevésbé sikerült. Mr. Deverell többször is
figyelmeztetett, hogy lazítsak, aztán fókuszáljak, és közölte, hogy én magam vagyok a
legfőbb akadály. Próbáltam megfelelni, komolyan. De mire a foglalkozás két óra múlva
véget ért, csak egy betűt sikerült kiderítenem. Egyetlenegyet. Olyan közel jártam hozzá,
mégis lehetetlenül messze.
B E L L A N A
A név semmit nem jelentett. Egyáltalán.
Csak a bukást.
Kiléptem Mr. Deverell terméből, és a mobil úgy húzta a zsebem, mint egy vasdarab.
Elővettem, és hónapok óta először hívni kezdtem Paul számát.
Az első csöngetésre fölvette.
– Találkozhatunk?
– Persze. Ahol akarod.
Kicsit gondolkoztam, próbáltam kitalálni valami jó helyet. Valahol a szabadban,
nyilvános helyen lenne a legjobb, tudtam, mégis egyedül akartam vele beszélni. Magamat
is megleptem, hogy nem félek. Az utóbbi pár napban valahogy megszoktam Paul
közelségét.
– Mi lenne, mondjuk… a falmélyedésünknél? – Tudtam, hogy érteni fogja, melyikre
gondolok, amelyik az alagutak mélyén van, ahol egyszer csókolóztunk.
Hallottam, hogy mély lélegzetet vesz, és ugyanolyan döbbenten fogadja a helyszínt,
mint én, mikor kimondtam, de gyorsan magához tért.
– Rendben. Tíz perc, és ott vagyok.
Ahogy a falmélyedés felé vezető sötét alagútban mentem, próbáltam nem gondolni az
indokaimra. Paul körül minden túl zavaros, hogy tisztázni tudjam. Ahogy a csatorna halk,
megnyugtató hangja visszhangzott a nedves falakon, meglepően könnyen ment, hogy ne
gondolkozzak. A tekintetemet részben a vízre függesztettem, és a mozgásából némi
nyugalmat merítettem. Többször is észrevettem az árulkodó örvényt, ahol egy najád úszott
el, és egyszer meg is pillantottam egy sellény pikkelyének színes villanását. Eszembe
jutott, milyen furcsa is az életem, és az ilyen csöndes, békés pillanatokban mégis milyen
csodálatos.
De mikor bekanyarodtam a barlanghoz, és ott találtam Pault, aki rám várt, a nyugalom
azonnal elszállt. Mikor Paul meglátott, nem mosolygott, de a szeme a maga szokásos
módján felcsillant, amire olyan jól emlékeztem, és amitől fontosnak éreztem magam,
olyannak, akire szükség van. Aki kell.
Elnyomtam a feltörő keserédes emléket, és közelebb léptem.
– Szia – mondta Paul. – Leülsz?
A kis tó széle felé intett, ahol régen együtt lóbáltuk a lábunkat. Megráztam a fejem.
– Amit mondani akarok, nem fog olyan sokáig tartani.
– Aha. – Paul lesütötte a szemét, és elpirult. – És mi az?
Egyik lábamról a másikra álltam. Lehet, hogy mégis le kellett volna ülnöm? Vajon
könnyebb úgy átadni a rossz híreket? A filmek szereplői mindig úgy gondolják, de úgy
éreztem, nem sokat számít.
– Sajnálom, Paul, de úgy látszik, nem fogunk időben bizonyítékot találni a nagybátyád
ellen, hogy meg lehetne akadályozni, amire holnap készül.
– Mr. Corvussal semmi nem sikerült?
– Eddig semmi. – Sóhajtottam, összeszedtem a bátorságom. – De az a helyzet, hogy…
Paul fölemelte a kezét, és elhallgattam.
– Oké, Porka. Értem.
Meglepetten pislogtam, hogy ennyire biztosra veszi.
– Érted?
– Persze. – Ferde mosoly jelent meg az arcán. – Eli-jal meg Szelénával nem marad más
választásotok, mint azzal menni a seriffhez, amit tudtok.
– Igen… hát… pontosan.
Paul félszegen elmosolygott.
– Ne legyél annyira meglepve! Tudom, nehezen hiszed el, de néha én is felismerem, mi
a helyes lépés. A fenébe, néha még meg is tudom lépni. – Megint felvillantotta azt a ferde
mosolyát. – Megdöbbentő, tudom.
 Láttam, hogy hülyéskedik, de elég laposan sikerült.
– Nem az, hogy nem tudod, mi a különbség jó és rossz között. Csak szerintem hajlamos
vagy rosszul dönteni. Méghozzá gyakran.
– Azt hiszem, ez jogos.
Lehajolt, és felvett pár kavicsot. Aztán fölegyenesedett, és egymás után a tóba hajigálta
őket.
– Régebben nem így volt, tudod. Egész életemben jól döntöttem, még amikor a
nagybátyám megv… – elhallgatott, észbe kapott –, még amikor a dolgok nehezek voltak
is. De aztán jött Velő, és minden megváltozott.
A hangja furcsa volt, csupa ellentmondásos érzelem, szomorúság, megkönnyebbülés,
szerelem, gyűlölet.
– És megbántad? – kérdeztem, és ezen magam is meglepődtem.
Paul felnézett, a szeme fénylett. Rám szegezte a tekintetét.
– Igen. Nincs olyan nap, hogy ne kívánnám, bár vissza tudnám vonni. Különösen
Rosemary miatt. Folyton álmodom róla… olyan rémálmokat látok, hogy el sem tudod
képzelni. – Megborzongott, és végre elfordította rólam a tekintetét. Eldobott egy újabb
kavicsot.
Nem szóltam semmit, most is a hit és a kétely között hányódtam. De aztán Paul az
utolsó kavicsot is elhajította, és odajött a közelembe. A kezét a karomra tette, és az
érintése olyan könnyű volt, hogy lehetett volna levegőből is, test helyett.
– És azt is bánom, amit ellened tettem. Mindennél jobban – súgta, és a hangja úgy
mozdult bennem, mintha a bőröm átjárható lenne. – Sajnálom, Porka. És bármit
megteszek, amit csak akarsz, hogy helyrehozzam. Úgyhogy menj el Sasharaszthoz. Mondj
el neki mindent, amit helyesnek tartasz.
Visszafojtottam a lélegzetem, éreztem, hogy elmozdul bennem valami, a belső
mérlegem a kételyből a hit felé billent át. Aztán felsóhajtottam, mert a változás édes
megkönnyebbülést hozott, mintha egy súlyos terhet tettem volna le, bár nem is éreztem,
hogy cipelem.
Ösztönösen benyúltam a zsebembe, és átadtam Paulnak a mobilomat.
Paul úgy nézett rá, mintha nem látott volna még telefont.
– Mit csinálsz?
– Vedd el! Csinálj vele, amit akarsz!
Paul ujjai az enyéimre fonódtak, mintha a kezemet is át akarná venni a telefonnal
együtt.
 – Tartsd meg! – A kezemet a mellkasomhoz tolta. – Add át a seriffnek! Ha el akarsz
jutni az alkalmazáshoz, nyomd meg háromszor a kezdőképernyő start gombját, aztán húzd
el az ujjad kétszer balra. A jelszó kódja három-nyolc-hét-nyolc-kilenc-hét. Ez nyitja meg
az alkalmazást és az összes fájlt.
Tátva maradt a szám, közben az agyam átismételte a számokat, hogy megjegyezzem
őket.
– Megadod nekem? De miért?
Válaszképpen Paul előrehajolt, és homlokon csókolt.
– Úgyis tudod. – Elengedett, és elindult az alagút mélye felé. De aztán megállt és
visszafordult. – És mondjuk, khm, megpróbálnád velem még egyszer, ugye? Mármint
feltéve, hogy élek még vasárnap.
Ez annyira rossz kérdés volt, és annyira rosszkor, hogy egyszerre szerettem volna sírni
és nevetni.
– Csak ígérd meg, hogy mindentől függetlenül élni fogsz, aztán megbeszéljük.
– Rendben – mondta. Aztán eltűnt a sötétben.
 29
A tizenkettő köre
– HOL JÁRTÁL?
Megálltam Eli hálótermének ajtajában, mert megijesztett a hangszíne és a vad kifejezés
a szemében.
– Mondtam, fáradt voltam a Deverell-féle találkozás után, és egy kicsit aludni akartam.
Legalábbis ezt a történetet küldtem el neki, amikor SMS-ezett vacsora alatt, hogy miért
nem vagyok a menzán. Igazából csak szerettem volna egy kicsit egyedül lenni, hogy
rendezzem a gondolataimat meg az érzéseimet. Nem mintha sikerült volna.
Eli csípőre tette a kezét, és kételkedve nézett rám.
– Szóval nem jártál az alagutaknál Paullal? Tök egyedül?
Összehúztam a szemöldököm.
– Kémkedtél utánam?
Ő lenne az egyetlen, aki meg tudná úgy is csinálni, hogy ne vegyem észre.
– Nem, dehogy. – Haragosan nézett. – Szeléna mondta, hogy elmentél Paullal
találkozni.
Elpirultam. Átpréselődtem mellette, és a kanapéhoz menüm Lezuttyantam, és
összefontam a karom.
– Nem érdekes. Csak beszélnem kellett vele. Úgy gondoltam megérdemli, hogy leadjuk
a drótot, mielőtt elmegyünk a serifhez. És nem kell aggódnod. Tudok vigyázni magamra.
Eli visszafojtotta a lélegzetét, a tekintete kemény volt. Aztán só hajtott, és elszállt belőle
a harag.
– Azt hiszem, igazad van.
Kérdőn néztem rá, nem tudtam, azzal ért-e egyet, hogy szóltam Paulnak, vagy hogy
tudok magamra vigyázni.
– Úgy értem – folytatta Eli, mire megkérdezhettem volna –, hogy nem tudom, mit
aggódom miattad annyit. Engem seggbe tudsz rúgni, akkor Pault is.
Elképedtem ezen. Tényleg ezt mondta?
– Hülyéskedsz, ugye?
– Miért hülyéskednék? – Eli odajött, és leült mellém a kanapéra.
Oldalról rápillantottam.
 – Khm, csak mert srác vagy, meg elég nagy is, meg ilyenek.
Felém fordította a szemét.
– Ha a mágiáról van szó, nem sokat számít. – Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, jobbra
csavarva eltüntette a káprázatot, és megjelent a pálcája. – Ebből a szempontból lehetnék
akár ötvenkilós kissrác is.
Megköszörültem a torkom.
– Most is gondod van vele?
– Hát, lehet mondani.
Eli a közeli asztalra hajította a pálcát. A pálca megugrott, hangosan koppant, és kis híján
leesett az asztallapról.
Nyeltem egyet, elszorult a torkom a részvéttől. Milyen szörnyű. Nem elég, hogy a
boszorkányfajták nem hagynak neki békét, de alig tudja használni a varázserőt, amit eleve
sem akartak neki megadni. Megpaskoltam a combját.
Már csak egy kis időre van szükséged. Én is sokat küszködöm… haha… miket
beszélek? Most is küszködöm.
Eli felhorkant.
– Na persze, időre. – Kinyújtotta a nyakát. – Na és mi volt Deverellnél?
Behunytam a szemem, és összecsíptem fent az orrom.
– Ja, ott? Maradt a blokkolás.
– Tényleg?
– Igen. De már közeledek, már csak egy betű.
Még időben nyitottam ki a szemem, hogy elkapjam Eli csalódott arckifejezését.
– Azt hiszem, mindkettőnknek idő kell még.
– Ja, csak hát nincs. Legalábbis nekem nincs. Gondolom, az Atlantisz krónikájában sem
találtál semmi hasznosat.
Az asztal felé fordultam, és láttam, hogy a könyv nyitva fekszik a tetején.
– Nem – felelte Eli. – Ha van benne célzás bármilyen merényletre, akkor maximum egy
mondat lehet. De inkább az lehet, hogy abban az e-mailben az Atlantisz valami másnak a
kódja volt.
Sóhajtottam.
– Valószínűleg igazad van. – Fölálltam és megálltam Eli-jal szemben. – Akkor akár
kezdhetjük is. Ki tudja? Talán most találunk valamit az álomban.
 Eli elmosolyodott, és oldalt moccant, elhevert a kanapén.
– Biztosan.
Megvártam, amíg elalszik, de nem voltam hajlandó túlzottan reménykedni. Pár perc
múlva felkapaszkodtam rá, és beléptem az álmába. Megkönnyebbülésemre az a világ,
amiben találtam magam, nem úszott a ködben, ami az utolsó pár álmát tönkretette.
A Szenátorok Palotájában voltunk megint, a hely minden részlete pontos és kivehető –
megvoltak a festett üvegablakok és a mágusok szobrai, a lovagok sora és a hosszú
faasztal. Eli az asztalfőnél állt, és azt a széket vizsgálta, ahol a korábbi álomban az apja
ült. Most minden szék üres volt.
Körülkémleltem, hátha látom valami jelét, hogy mi következik, de semmi nem tűnt fel.
A teremnek üres, elhagyatott jellege volt, olyan kopár és kietlen, mint egy téli tájkép. Az
asztal végével szemben, de jó tizenöt méterrel távolabb voltak a főbejárat súlyos ajtói.
– Be akarok menni – fordultam Eli-hoz. – Van kedved? Nem hiszem, hogy itt túl sok
mindent találnánk.
Eli fölnézett.
– Igen, azt hiszem, igazad van.
Odajött hozzám, és együtt elindultunk az ajtóhoz. Az erősen fényezett fába két oroszlán
volt faragva, ugyanolyan pózban, mint az a kettő, amelyik Lionhalom főkapuit őrzi,
amiket Mr. Corvus mutatott a múltkor órán.
– Tényleg remélem, hogy jól emlékszel erre a helyre – mondtam, mikor Eli belökte az
ajtót. – Lehet, hogy ez az egyetlen alkalom, hogy láthatom, hiszen a fesztiválról kitiltottak
minket.
Eli felnevetett.
– Mekkora nyomás! De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb lesz rá okod, hogy
megnézd.
– Lehet. De inkább megnézem most.
Kacsintottam.
Beléptünk a hatalmas előcsarnokba, ami további szobrokkal és lovagi pajzsokkal volt
tele. A részletek eddig teljesen jóknak látszottak. Aztán elindultunk előre, a kifelé vezető
fő ajtók felé. Eli meglökte őket, mire a meleg napsütés fényes sugara ömlött be.
Pislogtam, hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez, aztán kiléptem Eli után a
hatalmas, tornyos pavilonba, amilyet csak a Jane Austin-regényekből készült filmeken
láttam. Már vártam, hogy megjelenik egy lovas fogat.
– Hűha! – mondtam, ahogy végignéztem a pavilonon túl a végtelen zöld gyepen,
amelyet itt-ott óriás, ősi fák és virágágyások soraiból alkotott szép kis kertek tarkítottak. A
távolban épp csak láttam a tengert, amelyik a legbelső szigetet elválasztja a többitől. – De
gyönyörű!
– Hát igen. – Eli a homloka elé emelte a kezét, hogy eltakarja a naptól. – Pont, ahogy
emlékszem rá.
Sóhajtottam, csalódás volt, hogy nem láthatom majd élőben is. De talán rá tudom venni
a mamámat, hogy a nyáron vigyen el egyszer a fővárosba. Mármint feltéve, hogy holnap
semmi végzetes nem történik. Volt egy olyan érzésem, hogy ha Vanholt konzul merénylet
áldozata lesz, akkor Lionhalom egy jó darabig nem lesz nyitva a látogatók számára. És ha
Kirkwood rendőrbíró lesz az új konzul, akkor gyanítom, hogy eleve nem lesz akkora
élvezet megnézni.
– Mi az? – Eli előre mutatott, én meg követtem az irányt, míg meg nem láttam a
távolban egy fiira szerkezetet.
– Fogalmam sincs – mondtam, de Eli már el is indult arrafelé a pavilonon át, és le a
lépcsőn. Én is követtem, próbáltam egyszerre mindenfelé figyelni. Annyi látnivaló volt.
De ahogy a távoli építmény felé közelítettünk, már teljesen lekötötte a figyelmemet.
Egy farakás volt, legalább olyan magas, mint én, és gondosan rakták fel, mint egy
bonyolult hamvasztómáglyát. A fadarabok annyira eltérő színűek voltak, hogy arra
gondoltam, jó pár eltérő fa adta hozzá az anyagát. A színeknek még meghatározott
mintájuk is volt.
– Ez nyilván az egyik tűzrakás a Beltane Fesztiválra – mondta Eli.
Rápillantottam.
– Mitől vagy ebben ilyen biztos?
– Nem emlékszel, mit mondott Mr. Corvus? Elmondta, hogy azért kell a tűzrakásokat
ilyen pontosan megépíteni, mivel az a céljuk, hogy amikor a Beltane során meggyújtják
őket, minden mágiát megtisztítsanak.
– Ja, persze. – Homályosan emlékeztem, hogy Mr. Corvus magyarázott valami ilyesmit.
– Hát, legalább a fesztiválról álmodsz. Az már jó jel. Nézzünk körül.
– Oké. Söpörjük át a terem körüli területet.
Elnyomtam a szóválasztása miatti mosolygást – Eli folyton a zsarut játssza.
Elég nagy körben megkerültük a Szenátorok Palotáját, ami sokkal nagyobb volt, mint
képzeltem. Az ablakai alapján legalább hathét emelet magas, és úgy néztem, legalább
olyan széles, mint egy focipálya, és talán kétszer olyan hosszú. A tetején egyeden őrtorony
állt, nem rettentő magas, de azért ahhoz eléggé, hogy ne lássam rendesen a tetejét.
Végül egy másik máglyához értünk: pontosan ugyanolyan alakú volt, mint az első.
Továbbmentünk, és láttunk egy harmadikat, aztán egy negyediket. Mire az egész
Szenátorok Palotáját megkerültük, tizenkettőt számláltunk meg.
Mikor odaértünk, leültem a pavilon kőlépcsőjére, és úgy éreztem, a vereség súlya lehúz.
Semmi különöset nem találtunk. Nyilván csak egy átlagos álom. És csak azért a
Szenátorok Palotája a színhelye a sok tűzrakással, mert Eli tudattalanja még mindig a
Terra Törzsre fixálódott, és nem fogta föl, hogy az a rejtély már meg van oldva.
– Jól vagy? – kérdezte Eli a homlokát ráncolva.
– Igen. Csak csalódott vagyok. – Körbe mutattam. – Itt semmi nincs. Nem értem.
Eli csettintett, amire felkaptam a fejem.
– Paul talán tévedett – töprengett. – Nem azt mondom, hogy hazudott, de talán tévedett
az e-maillel kapcsolatban, amit látott. Amúgy sem tökéletes.
Sóhajtottam.
– Igazad van.
Határozottan reméltem, hogy ez a helyzet, és nem a hazugság. A mobilomra gondoltam,
ami az ébrenlét világában a hátsó zsebemben lapul. Nem próbáltam megtalálni az elrejtett
adatokat, sem a jelszót beírni, amit Paul megadott. Valahogy ha megpróbáltam volna,
azzal már beismertem volna a vereséget, és erre még nem voltam kész. De most azon
tűnődtem, mi történne, ha tényleg megpróbálnám megtalálni.
Eli belerúgott egy kavicsba, a kezét meg a zsebébe süllyesztette. A nap, bár az
érkezésünkkor fényesen sütött, már kezdett a látóhatár mögé csúszni. Hátradőltem a
lépcsőre. Ez az álom legalább nyugodt és békés. Ha más nem is.
A távolban megakadt valamin a tekintetem, valami hirtelen felvillant. Előredőltem.
– Ez meg mi volt?
Eli arra fordult, és a gyepet vizsgálta a hátunk mögött.
– Micsoda?
– Azt hittem, valami villant. És most megint.
Fölálltam, és a szememet arra a helyre szögeztem, ahonnan származott – valahol az első
máglya táján, amit megvizsgáltunk. Lassan elindultam felé, Eli meg mögöttem. Mire a
máglya közelébe értünk, már nem láttam.
Megálltam.
– Na mindegy, biztos csak képzelődtem.
Eli nem válaszolt, csak bámulta a máglyát, közben a tekintete elhomályosult, és abba a
bizonyos belső gondolatvilágába merült. Aztán mégis előjött belőle, odalépett a
máglyához, és megragadott egy bizonyos fadarabot.
 – Van egy ötletem.
Kirángatta a legfelső fadarabot, és hátradobta, aztán rögtön egy másikat markolt meg.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, és oldalt léptem, nehogy eltaláljon valamelyik repülő
darab.
– Van egy megérzésem. Segíts szétszedni ezt a cuccot.
Kérdőn néztem rá, nem mintha látta volna háttal állva. Aztán megvontam a vállam, és
segíteni kezdtem. Jó pár perccel később már az egészet lebontottuk. A legközepén egy
farúd állt, úgy meredt ki a földből, mint a temetőben a kereszt. Nagyjából olyan hosszú
volt, mint egy baseballütő, bár kevésbé vaskos. Először arra gondoltam, nyilván ezzel
tartják meg a máglyát, bár ahhoz túl kicsi lett volna.
– Ezt nem hiszem el – súgta Eli, és a tekintetét a rúdra meresztette.
– Mit?
Nem válaszolt, hanem előrelépett, fél kézzel megragadta a rudat, és kirángatta.
Végigfutott a szemével a felszínén. Közelebb léptem, és én is megvizsgáltam. Az egész
felületét bonyolult jelképek és rovások borították. Úgyhogy egyáltalán nem szokványos
rúd volt, hanem mágikus eszköz.
– Mi ez? – kérdeztem, és azt kívántam, bár ne az álomban lennénk, és meg tudnám
bökni Eli-t, hogy figyeljen már oda. Teljesen elmerült a tanulmányozásában. – Eli! –
kiáltottam, mert továbbra sem válaszolt.
Végre fölnézett.
– Ez egy tellúrrúd.
– Hogy mondtad?
– Egy tellúrrúd, más néven adantiszi rúd.
A nevére végigfutott a hideg a hátamon.
– Miért?
Eli megforgatta a kezében, és mély lélegzetet vett.
– Pár ilyen rúd süllyesztette el Atlantisz szigetét.

Eli hálótermében lassan ráztam le magamról az ébredés elhúzódó érzését, és lecsúsztam a

továbbra is szunyókáló Eli-ról. Fölálltam, aztán őt is felráztam. Kábán pislogott rám, mire
végre felült.
– Szóval tényleg úgy gondolod, hogy Kirkwood rendőrbíró megpróbálja elsüllyeszteni
Lionhalmot? – kérdeztem az álombéli párbeszédet folytatva.
 Eli föltápászkodott, és közben a fejét rázta.
– Nem, szerintem nem akarja az egészet elsüllyeszteni, de egy részét igen. Feltéve, hogy
csak azokban a máglyákban van ilyen, amiket láttunk, mert ennek lenne értelme.
– Én nem látom, hogy mi értelme van.
F.li megkerült, és az íróasztalhoz lépett, XL Atlantisz krónikáidhoz.
– Mivel te nem olvastál ebből annyit, mint én.
Úgy döntöttem, nem kommentálom, hogy nem mintha lett volna idom tanulmányozni
ezt a nyamvadt könyvet, mikor annyi minden történt. Inkább megvártam, míg Eli a végére
lapozott, és engem is odaintett.
– Tessék, itt van.
Megvizsgáltam a lapot, a szemem azonnal a „Tellúrrúd” című rajzra ugrott. Szinte szó
szerint olyan volt, mint amit mi láttunk.
– És itt van, hogyan süllyesztették el Atlantiszt – mondta Eli. – Egy csapat sellény meg
najád beúszott a sziget mindhárom gyűrűje alá, és elhelyezték a botokat. Aztán ellátták
őket valami elsütő bűbájjal, és mindet elsüllyesztették. Ez mind ebben a részben van
leírva. Csak az nincs, természetesen, hogy hogy lehet ilyen tellúr-rudat csinálni. A könyv
szerint ezt a tudást betiltották, és örökre elveszett.
Összefontam a karom.
– Hú, azt hiszem, ezt már hallottam valahol.
Eli elhúzta a száját.
– Most komolyan.
– De Kirkwood rendőrbíró miért akarná elsüllyeszteni Lionhalom egy részét?
– Több okból. Nem lepne meg, ha jó pár szenátor, sőt maga Vanholt konzul is hivatalos
lenne, mikor ezeket elsütik. Simán meghalhatnának a pusztítás során, vagy megölhetnék
őket abban a káoszban, mikor senki sem figyel. Kirkwoodnak nem kell mást tennie, mint
távol maradnia, valami biztonságos helyen.
Megborzongtam.
– És az a sok mindenki, aki még jelen lesz? Őket is találat érné.
Eli felcsattant.
– Nem ez lenne az első alkalom, amikor valaki hatalmi helyzetben hagyja, hogy
ártatlanok is meghaljanak, ha csak úgy éri el a célját.
Nyeltem egyet, saját tapasztalatomból tudtam, hogy ez így van. Nem csoda, hogy Titus
Kirkwood Velő követői közé tartozik: ezt a szövetséget a pokolban kötötték.
 – És van valami, amire nem gondoltunk, pedig még rosszabb – mondta Eli.
– Mi lehet rosszabb, mint több száz ártatlan ember halála?
Eli a kezébe fogta az arcát, a szemében riadalom volt.
– A Terra Törzs. Hát nem érted? Tudjuk, vagy legalábbis úgy gondoljuk, hogy tudjuk,
hogy Britney azért próbált megtámadni, mert Kirkwood rákényszerítette. Úgyhogy tegyük
fel, hogy tisztában van vele, mire készül a Terra Törzs egy ideje. Ez azt jelenti, hogy azt is
tudja, hogy mindannyian természetfajták.
Kicsit gondolkodtam rajta, a fejemben mindenféle részletek keringtek, amiket
történelemből tanultunk.
– Atlantiszt a természetfajták süllyesztették el, és ők indították el a Fajták első
Háborúját.
– Aha. És fogadjunk, hogy a tellúrrudakat a tűz indítja be. Csak így van értelme. Ami
azt jelenti, hogy holnap úgy fog kinézni, hogy egy csomó természetfajta elsüllyesztette
Lionhalmot. És tudod, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint mi fog történni, ha a
boszorkányfajták meg a sötétfajták elkezdenek ujjal mutogatni rájuk.
– Újabb háború. – Nyeltem egyet, a fülemben zubogni kezdett a vér. – De miért akarna
háborút kirobbantani?
Eli megvonta a vállát.
– Passz, de abban biztos vagyok, hogy lát benne valami előnyt.
Nem válaszoltam, mert a tekintetem megint a könyv lapjára esett. Egy pillanatig semmi
mást nem láttam, csak a tellúr rudat, de aztán a tekintetem lejjebb siklott, és megláttam
egy jelképet, ami megpendítette bennem a felismerés húrját. Levegő után kapkodtam.
– Mi van?
Eli a hátamra tette a kezét, mint aki fél, hogy elájulok.
Közelebb hajoltam a könyvhöz, és megvizsgáltam a három karikából álló jelkép
feliratát, mert tudtam, hogy már láttam valahol. Ráböktem az ujjammal, és hangosan
felolvastam a szöveget:
– Mindig a tizenkettőtől szűnik meg a kör.
Eli utánam mondta a szavakat, és maga is elolvasta.
– Szerinted ez mit jelent?
Felé fordultam.
– Fogalmam sincs, de ezt a jelképet már láttam, ráadásul ezekkel a szavakkal együtt.
Nem egészen úgy, ahogy itt szerepelnek, de eléggé hasonlóan, hogy világos legyen a
kapcsolat a kettő között.
 Eli izgatott képet vágott.
– Hol?
– Mr. Corvusnál.
Mély lélegzetet vettem, magamra erőltettem némi nyugalmat, hogy pontosan el tudjam
mesélni – amióta a büntetésem letelt, egyszer sem gondoltam a könyvre meg a furcsa
piktogramokra, amiket meg kellett fejtenem, de most az egész száguldott vissza a fejembe.
Mire minden részletet elmondtam Eli-nak, az izgalmát felváltotta az a veszélyes,
borzongató összpontosítás, amire már számítottam, és ami akkor tör rá, mikor valami forró
nyomra bukkantunk.
– Meg kell néznünk azt a könyvet – mondta.
– Gondolod, hogy Mr. Corvus Kirkwoodnak dolgozik?
– Lehet. – Eli végighúzta az ujját a három körből álló jelképen. – Mindegy, ez az első
valódi nyom, amivel Mr. Corvust ide tudjuk kötni. Úgy látszik, a varjak mégis csak őt
jelentették.
– Tényleg.
Eli megdörzsölte az állát.
– Nem lennék meglepve, ha a könyvben meglenne minden útmutatás, hogyan kell
tellúrrudat készíteni.
Már épp rábólintottam volna, de eszembe jutott valami.
– Csakhogy ennek semmi értelme. Ha a könyvben sötét, titkos mágia van, akkor miért
akarná Mr. Corvus, hogy egy diák a büntetésén dekódolja? Elég hülye és kockázatos ötlet.
Eli elhúzta a száját.
– Egy olyan fazonról beszélünk, aki talán egy csomó ember meggyilkolásában
segédkezik. Nem hiszem, hogy itt a józan észnek túl sok szerepe volna.
A homlokom ráncoltam, nem voltam meggyőzve.
Eli látta, és sóhajtott.
– Ugye ha nem törődünk Mr. Corvus indokaival, akkor sincs semmi kétség, hogy a két
jelkép közt kapcsolat van?
– Semmi.
– Vagyis ez már magában azt jelenti, hogy érdemes lesz ellenőrizni. És szorozd meg
kettővel, ha a varjakat is számítod. – Eli csípőre tette a kezét. – Most meg mi bajod van?
Azt hittem, bizonyítékot akarsz, ami megvédi Pault a nagybátyjától.
– Igen.
 – Ezt a bizonyítékot Mr. Corvuson keresztül fogjuk megtalálni.
– Hát ez az. – Az ajkamba haraptam, meglepett, hogy Eli még nem jött rá, mi a gond. –
És hogy jutunk be az irodájába, hogy megtaláljuk a bizonyítékot?
Azonnal láttam, hogy Eli tényleg megfeledkezett erről a kis részletről.
– Francba!
Belerúgott az asztala lábába, és a hajába túrt.
– Elfelejtettem. Bár volna még időnk. Szereznék kikérőt, és belopnám apám pajszerét
otthonról.
Sóhajtottam, teljesen elszállt az izgalmam. Megint az időhiány miatt veszítünk. Annyira
frusztráló volt, hogy kedvem lett volna szétverni vagy felrobbantani valamit.
Felrobbantani…
Botrányos ötletem támadt. Párszor beleböktem, hogy tényleg életképes-e. Elmebeteg
ötlet, tényleg – de lehet, hogy beválik.
– Eli! – mondtam felrázva a figyelmét. – Mr. Alpepper!
– Mi van vele?
– Ő a karbantartó. Neki biztos van mesterkulcsa Mr. Corvus irodájához.
Eli a homlokát ráncolta.
– De nem tudjuk, hol tartja éjszaka a kulcsokat. Ha a karbantartó irodában, akkor oda
persze betörhetünk, de lehet, hogy hazavitte őket magával, és az már sokkal veszélyesebb
küldetés lenne.
Megráztam a fejem.
– Nem erre gondoltam. Simán kérjük el tőle!
Eli felhúzta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha elmebeteg lennék.
– Megkérjük, hogy segítsen betörni egy tanár irodájába? Az éjszaka közepén?
Bólintottam.
– Valahogy összebarátkoztunk az utóbbi hónapokban. És tudom, hogy ha elmondjuk
neki, miért kell oda bejutnunk, segíteni fog. Különösen, ha megtudja, hogy Titus
Kirkwood tőle vásárolta a nyakszorító vasat, amivel Rosemary-t megölték. – Elhallgattam,
aztán még hozzátettem: – Nem mintha el akarnám neki mondani, csak ha mindenképpen
muszáj. Összetörné a szívét.
– De hogy találjuk meg egyáltalán ilyen késő éjszaka?
– Egyszerűen. Megvan a mobilszáma.
 Eli hosszú ideig nem szólt semmit, csak bámult rám furán üres arckifejezéssel. Aztán
hatalmas mosoly terült szét az arcán, mintha ketté akarná szakítani.
– Porka! – mondta, és közelebb lépett. – Te zseni vagy!
Minden figyelmeztetés nélkül megfogta a vállam, lehajolt, és megcsókolt.
Mintha megmozdult volna a talpam alatt a talaj, ahogy a szája a számhoz ért. Olyan
forrón és gyorsan csapott belénk a vágy, mint a villám, és mindkettőnket elnyelt.
 30
Az átok
OLYAN VÁRATLAN VOLT, hogy egy pillanatig csak álltam ott dermedtem Aztán minden gondolat
és érv átadta a helyét a testi vágynak. A kezemet Eli fejéhez emeltem, beletúrtam az
ujjaimat a hajába, és húztam magamhoz, hogy erősebben csókoljon. Eli azonnal értette.
Lejjebb hajolt, és a száját a számra tapasztotta. Az íze olyan volt, mint az illata – sötét,
pézsmaszerű és férfias.
A keze a karom után a csípőmre csúszott. Átfogta a derekam, és maga felé húzott, nagy
teste mintha le akarná nyelni az enyémet. Nem volt közöttünk távolság, és még így sem
volt elég közel. Magam előtt toltam az egész testemmel, hátrakényszerítettem a szobán át,
míg a lába hátulról a kanapénak nem ütközött.
Rázuhant az ágyra, és engem is magával vitt. Lehúzott, én rákapaszkodtam, amíg a
tetején nem voltam – nem Rémálom módra, hanem hosszában elterültem rajta. A csókunk
megszakadt, de csak egy pillanatra, aztán Eli újra elkapta a szájával a számat. A keze a
derekamról felfelé csúszott a póló alatt. Ahogy az ujjai durva felülete megkarcolta a
csupasz bőrömet, vad borzongás futott végig a hátamon és a lábamon. Eli keze
magasabban járt, kutatott.
És az enyém is, lecsúszott az arcáról, végig a nyakán, és keresztül a mellkasán. Eli
odafordította a fejét, a szánk szétvált, mert lefelé kezdett csókolni, végig az arcomon és a
nyakamon. Az egész testem megvonaglott, ahogy az ajka az érzékeny bőrömet érintette.
De nem volt elég, hogy tőle ezt kaptam, szerettem volna én is viszonozni. Hátratoltam a
fejét, hogy legyen helyem végigcsókolni a nyakát a kulcscsontjáig.
Eli torkát halk nyögés hagyta el. Fölült, engem is leemelt magáról. Egy pillanatra azt
hittem, lefújja az egészet, de aztán fölállt, könnyedén megváltoztatta a helyzetünket,
engem a hátamra csúsztatott, a kanapéra. Aztán elterült rajtam, a súlyát fél kézzel tartotta,
miközben újra megcsókolt, de most keményebben és mélyebben, mint az előbb. Alig
kaptam levegőt, de nem bántam. Ezt akartam. Életemben semmit nem akartam ennyire.
Megragadtam a pólója két oldalát, és felhúztam magam, míg be nem tudtam csúsztatni a
kezem a csupasz derekához, az izmai az ujjaim alatt domborultak, ahogy ki-be lélegzett,
szinte zihált. Egyszer csak felszisszent, ahogy megérintettem, mintha fájna neki.
Csakhogy a csókjából tudtam, hogy nem fáj. Egyáltalán.
Abba kéne hagynod, súgta a fejemben egy hang.
Nem törődtem vele. Nem akartam abbahagyni. Soha. Sem Eli. Most egészen biztos
voltam ebben.
De aztán Eli hátraugrott rólam. Visszafojtottam a lélegzetem, teljesen meglepett a
dolog. Felültem, Eli meg a szoba túlsó végében kezdett ziháló mellkassal föl-alá járkálni.
 – Jaj, istenem, Porka. – Hol ökölbe szorította, hol kiengedte az ujjait. – Nem szabad!
Nem érted? Nem szabad ezt folytatnunk! Soha!
Megriadtam a hangja kétségbeesett, kínlódó színétől. Eli biztosan hisz benne, bármi
legyen is az oka, hogy nem lehetünk együtt.
Átöleltem magam a két karommal, a ruháim ellenére meztelennek éreztem magam.
– De miért?
Eli abbahagyta a járkálást, és kétségbeesett arccal bámult rám, Láttam, hogy a belső
vívódása ragyog a szeméből.
– Mondd már ki, Eli.
Végre mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta. Felkészültem Hz igazságra.
– Meg vagyunk átkozva – mondta Eli.
Csak bámultam rá, a szavai nem jelentettek semmit.
– Álomlátók vagyunk – mondta Eli feszült hangon. – A jövőbe látó képességünkhöz
egy átok is tartozik.
Fölegyenesedtem ültömben, a szavai hirtelen túlzottan is érthetőek lettek. Elég rég élek
a mágusfajták közt, hogy felismerjem az igazság csengését egy ilyen erőteljes, ilyen
hasznos és ilyen költséges gondolatban.
– És miféle átok ez?
Eli megnyalta a száját.
– Rossz csillag alatt születtünk.
– Mint Rómeó és Júlia?
– Nem, inkább mint Angel és Buffy, a vámpírok réme.
Megdöntöttem a fejem.
– Mi van?
Eli sóhajtott.
– Mindegy. Az a helyzet, hogy Lady Elaine azt mondja, ha egy álomlátó páros… –
habozott, láttam rajta, hogy a helyes kifejezést keresi – romantikus kapcsolatba kerül,
mindenképp elpusztítják egymást.
Egyik lábamat áttettem a másikon, a bőrömön végigfutott a hideg.
– Pontosan hogy pusztítják el?
– Mint Velő és Nimue. Pont úgy.
Eli rám nézett, aztán ugyanolyan gyorsan le is vette rólam a szemét.
 – Hallottad Velőt. Azt mondta, szerette Nimuét, aztán ott a szemünk láttára megölte.
Nem értem, hogyan működik ez, de az átok a szerelmet gyűlöletté változtatja.
Hanyatt dőltem a kanapén, és lejátszódott előttem, mikor Velő előbb megvallotta Nimue
iránti szerelmét, majd megölte. És mikor már ott volt, halottan, azt állította róla, hogy
kiszabadította, könyörületet tanúsított iránta. Az egész olyan kusza és perverz.
– Ennek hosszú a története – mondta Eli. – Az álomlátók egymásba szeretnek, aztán
történik valami, ami szétválasztja őket. És a többségük végül megöli egymást.
– Ki mondta ezt neked?
Eli az íróasztalhoz ment, és leült.
– Lady Elaine, pár nappal azután, hogy legyőztük Velőt, és még a kórházban voltam.
Kétségbeesetten kerestem a fogást a történeten.
– De ha ez az átok igaz, miért nem szólt róla rögtön az elején?
– Én is ugyanezt kérdeztem tőle. Azt mondta, remélte, hogy az életkorunk és a kezdeti
viharos kapcsolatunk alapján egy időre elhalaszthatja, de aztán látta, milyen állapotba
kerültem a küzdelem után, és úgy döntött, ideje szólni.
Összehúztam a szemem.
– Hogy érted ezt?
– Teljesen megőrültem – mesélte Eli, és nem nézett a szemembe. – Te nagyon
szenvedtél, és nem voltál eszméleteden. Azt hittem, meg is halhatsz. És mikor bevittek
téged a kórházba, kiborultam. Nem akartam, hogy ne láthassalak.
Elakadt a lélegzetem.
– Tényleg?
Elhúzta a száját.
– Ja. Kicsit hülyét csináltam magamból.
Összeszorítottam a szám, szerettem volna mosolyogni, de nem mertem.
Eli felsóhajtott.
– Úgyhogy Lady Elaine elmondta, mi az igazság: hogy az egymás iránti vonzalmunk az
álomlátó erőnkkel kapcsolatos. Szó szerint vonzzuk egymást. Minden szempontból. Ezért
járunk mindig ugyanazokra az órákra. Közel kell lennünk, hogy egyesítsük az erőinket. De
ha túl közel kerülünk, akkor az erő visszaüt. Elmesélte nekem az összes előttünk járó
álompáros történetét. A többségük igazán fiatalon halt meg, kivéve persze Velőt és
Nimuét, ők viszont évekig csatáztak egymással, mire Nimuénak végül sikerült Velőt
bebörtönöznie abba a sírba. Aztán önmagát is ugyanarra a börtönre ítélte. Elég szörnyű, ha
belegondolsz.
 Bólintottam. Nem simán szörnyű, hanem kegyeden, mint meglengetni egy beteg előtt a
gyógyulást, és olyan távol tartani tőle, hogy ne érje el, aztán figyelni, ahogy meghal.
Mélyre szívtam a levegőt.
– És nem lehet valahogy megtörni az átkot?
Eli a fejét rázta.
– Lady Elaine szerint nem. Azt mondja, nem lehet megtörni, csak elkerülni.
– De honnan tudjuk, hogy igaz-e? Nem tudjuk, mi történik velünk. Kell, hogy maradjon
valami választás.
– Nem, Porka. Nincs.
Sikítani szerettem volna.
– Honnan tudod?
– Mert láttam.
Haragosan néztem rá.
– Micsoda? Álmodtál róla vagy mi?
– Nem, Lady Elaine látott egy látomást, hogy mi történhet. Valami olyan
agyegyesítéssel megmutatta nekem, mint amilyet ti csináltok Deverell-lel.
Hosszú, remegő lélegzetet vett.
– Szörnyű volt, Porka. És soha nem akarom, hogy megtörténjen veled és velem. Ahhoz
túlzottan szeretlek.
Mély lélegzetet vettem, és fájt a mozdulat. Ez volt az, amit mindig is hallani szerettem
volna tőle. Éppen az, amit mindig is reméltem, de most már nem fog megtörténni. Ettől
úgy éreztem, kitépik a szívem.
Nem voltam hajlandó sírni, úgyhogy amennyire tudtam, megacéloztam a hangom.
– És nekem miért nem mondta el Lady Elaine? Miért csak neked?
Eli a homlokát ráncolta.
– Nem fog neked tetszeni.
– Hát, az tuti. De azért azt hiszem, jogom van megtudni.
– Úgy gondolta, amilyen lázadó alkat vagy, ha elmondja neked, hogy nem lehetünk
együtt, akkor csak még jobban keresed majd az alkalmat.
Felrobbant bennem a harag, forrón és hirtelen, mint egy petárda, de aztán egy pillanat
múlva ki is aludt. Fájt hallani, de valahol mélyen éreztem, hogy igaz. Ezt az igazságot
Velő mutatta meg nekem. Minél inkább meg akarnak nekem tiltani valamit, annál inkább
meg akarom tenni. Hiszen most is éreztem ezt a lázadó természetet, ahogy rám kiált, hogy
álljak már fel, és csókoljam meg Eli-t újra. Örökké.
Engedtem neki. Eli mintha fel se fogta volna, mi történt, ahogy odarohantam hozzá, a
kezembe fogtam az állát, és a száját lehúztam a számhoz egy olyan forró csókra, hogy
mindkettőnket el tudott volna hamvasztani.
Egy ideig semmi másból nem álltunk, mint szájból, nyelvből, ízből és forróságból. De
aztán Eli átfogta a derekamat. Tudtam, mi jön, és küzdöttem ellene, de még erősebben
csókoltam, próbáltam minden érzésemet ebben az egy csókban kifejezni. Majdnem
sikerült is, de aztán Eli levette a kezem az arcáról, és megszakította a csókot.
Megszakított minket.
– Nem szabad – mondta. – Nem akarom.
Elhúzódtam tőle, az egész testemet átjárta a hő, a szívem sajgott. Hátat fordítottam Eli-
nak, mert a könnyeimmel küszködtem. Ő nem vigasztalt, ahogy tudtam előre. De adott
elég időt, jó sok fájdalmas percet, hogy összeszedjem magam. Muszáj volt. Nem
hagyhattam, hogy lássa, mennyire fáj, és nem lehettem olyan önző, hogy hagyjam, hogy
ez az egész eltérítsen a jelenlegi feladatunktól: Titus Kirkwood megállításától.
Végül letöröltem az arcomról a nedvességet, Eli felé fordultam, amennyire tudtam,
megkeményítettem a hangomat és az arcomat, bár nehezemre esett, amilyen lágynak és
összetörtnek éreztem magam belül.
– Hát akkor hívjuk fel Alpeppert, és lássuk meg, bejutunk-e Mr. Corvus irodájába.
– Jó… – felelte Eli, és a hangjában ezer meg ezer kimondatlan gondolat volt. De aztán
elfogadta a komédiát, amit elé tártam. Odalépett az asztalhoz, ahol a pálcája hevert.
Fölkapta, újra befedte káprázattal, és visszahúzta a gyűrűt az hüvelykujjára. Aztán az
íróasztalhoz ment, és felhúzott egy vastag karpántot, amit még sosem láttam rajta. Más
körülmények között rákérdeztem volna, honnan van, például a papája ajándéka-e. De most
nem.
Végül felém fordult.
– Tényleg sajnálom, Porka – mondta, és a hangjában annyi vágy és szomorúság volt,
hogy bennem még jobban összezúzódott minden, néhol szinte szétporladt.
– Én is – mondtam. Próbáltam blokkolni a fájdalmat, mélyre ásni a veszteséget.
Tudtam, hogy ha nem próbálom meg, akkor a maradék lényem is darabokra törik, és nem
lehet többé rendbe hozni.
Csak hát kit akartam én becsapni? Már rég darabokra tört.
 31
A Varjúkirály
MIKOR ELI-JAL A MONMOUTH TORONY harmadik emeleti folyosóján a 337-es szoba elé értünk,
kulcszörgés fogadott. Faustus Alpepper az ajtó előtt állt, mellette ült a pokolfajzat kutya.
– Szia, George – köszöntem, ahogy az eb a közeledő lépteinkre odafordította a fejét. A
szeme a folyosó félhomályában úgy villant, mint a zseblámpa fénye. George felvonyított,
én meg úgy döntöttem, hogy tőle ez a legbarátságosabb üdvözlési forma.
– Helló, Mr. Alpepper! – mondta Eli, mikor én lehajoltam, és óvatosan meglapogattam
George fejét. Fekete bundája inkább pikkelyekből állt, mint szőrből. Örültem, hogy a
paskolás alatt George nyugodtan állt, bár értésemre adta, hogy inkább csak eltűri a
rajongást, mint hogy túlzottan élvezné.
– Helló! – Alpepper nem nézett fel, a kulcsokat válogatta. Szinte rögtön megtalálta a
megfelelőt, és bedugta a zárba. – Aztán siessetek ezzel! Semmihez nem hozzányúlni, és ne
felejtsétek el visszazárni, ha végeztetek!
Kiegyenesedtem a görnyedt mozdulatból.
– Nem akar itt maradni, amíg végzünk?
– Nem.
Alpepper végighúzta göcsörtös ujjait a fején. A haját katonásan rövidre vágva hordta,
nyilván a tengerészetnél töltött idők emlékére. Alpepper Metus-démon, az a fajta, amelyik
a félelemből táplálkozik, de ma este szigorúan káprázatban volt, eltüntette a szarvait és a
szeméből a zöld fényt.
– Miért? – kérdeztem.
– Hát, egyrészt, mert bízom bennetek, hogy nem csináltok túl nagy hülyeséget.
– Ez vigasztaló – dörmögte Eli.
Alpepper sötét pillantást vetett rá.
– Másrészt meg nem akarom megkockáztatni, hogy itt legyek, ha elkapnak titeket.
Felhúztam a szemöldököm, kedvem lett volna felhívni a figyelmét, hogy az egyrészt és
a másrészt szöges ellentétben áll egymással, de igazából minek?
– Oké – feleltem. – így is köszönjük a segítséget.
Nemcsak a mobilt vette föl az első csöngetésre, mikor hívtam, hanem azonnal el is
indult, hogy találkozzunk. Igyekeznünk kellett ennek a bizonyítéknak a felkutatásával,
hogy visszamehessek a kokszba, és megírhassam az álomnaplót a tellúrrúdról.
Alpepper bólintott, aztán elfordította a kulcsot a zárban, és belökte az ajtót. Végül
megfordult, és rántott egy kicsit a pokolfajzat pórázán.
– Gyere, George!
Eli-jal megvártuk, amíg eltűnnek a folyosó végén.
– Be kell vallanom, egyre jobban bírom a fazont – mondta Eli. – Még most is elég
furcsa, de hasznos kapcsolat.
– Tudom, mire célzol – feleltem, és elindultam mögötte.
Eli megkereste a kapcsolót, és felgyújtotta a villanyt. Kipislogtam a sötét foltokat a
szememből, és körülnéztem. A szoba nagyjából ugyanolyan volt, mint legutóbb, csupa
könyv meg papírhalom a nagy íróasztalon. Eli nyílegyenesen megindult feléjük, én meg a
polcot nézegettem, meg a tárgyakat, amikről tudtam, hogy Velőhöz tartoztak.
Addig néztem a nagyítót meg a pörgő iránytűt, míg észre nem vettem, hogy vékony
porréteg borítja őket. Ami jó jel. Úgy tűnt, inkább dekorációnak vannak ott, nincs igazi
jelentőségük.
Végül az asztal felé fordultam. Kicsúsztattam a fiókot, ahol Mr. Corvus a könyvet
tartotta. Most is ott volt, úgyhogy kihúztam, és az asztalra emeltem.
– Ez az? – Eli megkerülte az asztalt, és közelebbről is megnézte.
Bólintottam, próbáltam nem törődni vele, hogyan reagál a pulzusom, ha Eli közelebb
van hozzám. Átkozottak, átkozottak vagyunk. Mivel a könnyeimmel küszködtem, elzártam
a gondolatot.
– Megpróbálom megtalálni azt az oldalt. Te csak nézegess.
– Jó – mondta Eli, nagyon is csendesen, és azon tűnődtem, ő is hall-e valamit az én
hangomban, ugyanazt a fájó vágyakozást, ami csak még rosszabb, mivel tudjuk, hogy nem
valósulhat meg.
Amennyire tudtam, leküzdöttem, és a könyvre koncentráltam. Szinte azonnal
megtaláltam a lapot, ahol a három gyűrűs jelkép volt, mert egy kis jegyzetfüzet épp oda
volt bedugva a könyvbe.
– Itt van. – Kihúztam a jegyzetfüzetet, és a könyvet Eli elé toltam. Míg ő a lapot
vizsgálta, én a jegyzetfüzetet nézegettem. Felismertem Mr. Corvus hanyag kézírását. A
nagy része összefüggéstelen jegyzetnek meg halandzsának tűnt, de az egyik tisztábban írt
mondaton megakadt a szemem.
Csak a tizenkettő vére tudja megtörni a kört.
Ugyanaz a mondat, amit a büntetés alatt megfejtettem. Gyorsan átfutottam az oldal
többi részét, és a bőröm pillanatokon belül viszketni kezdett. Nem tudtam rájönni, miért,
de egy csomó utalás volt a vérre és az áldozatra.
– Eli, ezt nézd meg!
 Átnyújtottam neki a jegyzetfüzetet. Az arckifejezése egyre aggodalmasabb lett, ahogy a
szeme haladt a sorokon.
Mikor a végére ért, a szemembe nézett.
– Ez nem köti ugyan Kirkwoodhoz, de elég aggasztó.
– Az tuti.
Eli letette a jegyzetfüzetet.
– Keressünk tovább! Valami bizonyítéknak lennie kell.
– Jó.
Éreztem, hogy kellemesen megtelek energiával, még a szívem fájdalmát is csillapítani
tudja, úgyhogy folytattam a kutatást az asztalon.
Eli-jal annyira elmerültünk a feladatban, hogy egyikünk sem vette észre, hogy pár perc
múlva nyílik a hátunk mögött az ajtó. Az egyik pillanatban még egyedül voltunk a
szobában, a következőben meg besétált két férfi. Alig volt időm felfogni a döbbenetét,
amikor egy bűbáj mellbe vágott. Olyan erős ütés ért, hogy nem kaptam levegőt, de mire
elestem volna, már nem voltam magamnál.

Mikor fölébredtem, legelőször is ösztönösen megéreztem, hogy ha megmozdulok, fájni

fog. A tagjaimban olyan sajgó, zsibbadt érzés volt, mint amikor az izmok nem kapnak elég
vért, mert túl sokáig feküdtek valami kicsavart helyzetben. Kinyitottam a szemem, olyan
mozdulatlan maradtam, amennyire csak bírtam, bár folyton növekedett bennem a pánik.
Jelenlegi helyzetemből csak a kőpadlót láttam, a kortól poros és repedezett volt. Az
oldalamon feküdtem, a két karom a hátam mögött volt összekötve.
Azonnal eszembe jutott, hogy Mr. Corvus irodájában jártunk Eli-jal. Két férfi lépett be,
és altató bűbájjal támadott ránk. De nem akárkik: Gargomor kapitány meg az Akaratőrség
egyik tagja.
Mintha az varázsolta volna oda, hogy a nevére gondoltam, meghallottam, hogy
Gargomor valahonnan a fejem fölül azt mondja:
– Ez már ébred.
– Helyes – mondta egy másik hang. – Ideje.
Behunytam a szemem, és az oldalamról a hátamra fordultam, a hangok irányába. A
fájdalom a hajhagymáimtól a lábujjaimig sugárzott. A legrosszabb a vállamban és a
nyakamban volt. Mióta fekhettem itt? Talán órák óta.
Kinyitottam a szemem, és egy alacsony kőmennyezetet láttam meg a fejem fölött,
legalább olyan piszkosat és repedezettet, mint a padló. Azonnal egy középkori kínzókamra
jutott az eszembe, bár ennek inkább a testemet érő kínzáshoz volt köze. Az egyik lábamat
leszorítottam a padlóhoz, és megpróbáltam a másik oldalamra gördülni, de nem sikerült.
– Nem kell annyira kínlódni – mondta Gargomor, és a hangja hirtelen sokkal
közelebbről szólt, mint az előbb. – Ana-acro!
Felsikoltottam, mert a bűbáj a csuklómon rögzített kötélnél fogva a levegőbe repített. A
varázserő jobbra lendített, aztán ledobott egy székre. Egy pillanatra se látni, se
gondolkodni nem sikerült, se semmi mást csinálni, míg a fájdalom nem csitult.
Végül körülnéztem, és megállapítottam, hol vagyok. Úgy tűnt, elsőre is jól gondoltam.
Ez egy kínzókamra, de legalábbis a föld alatt van. A levegőben olyan nyirkos szag volt,
mint az Akkordéi alagútjaiban. Ablak sehol, és fény is csak a falakon függő fáklyákból
származott. Úgyhogy elektromos áram sem volt.
Gargomor kapitány pár lépésre állt előttem. Az Akaratőrség szokásos piros-fekete
egyenruhája volt rajta, de az ujjait feltűrte, és kilátszott az alkarja. Egy bonyolult fekete
tetoválást vettem rajta észre, ami a jobb karján nyúlt fölfelé a csuklójától a könyökéig. Az
agyamnak kellett egy kis idő, mire felfogta, milyen forma. A fekete vonalkák egy csapat
repülő varjút ábrázoltak. Tehát a varjak Eli álmában Gargomort, és nem Mr. Corvust
jelentették.
Ahogy ezt felfogtam, a szemem a másik férfira meredt, aki Gargomor mögött állt pár
lépéssel, és az arca részben az árnyékba merült. De még így is felismertem. Személyesen
sosem találkoztam Ti- tus Kirkwooddal, de a képét eleget láttam. Most is megdöbbentett,
mennyire hasonlít az unokaöccsére.
– Mit csinálnak? – kérdeztem, közben hiába próbáltam magam kiszabadítani. Nem
láttam a csuklómat megkötő fonalat, de a fájdalmas csípésből, ahol a bőrömhöz ért,
tudtam, hogy ezüst, és mágiával készült.
– Eli hol van?
– Ó, ne aggódj! – mondta Titus azon az idegesítően mocskolódó hangon, ami a politikai
reklámokra jellemző. – Ő is itt van.
Oldalt fordítottam a fejem, próbáltam megtalálni Eli-t a félhomályban. Aztán
megláttam, karnyújtásnyira feküdt tőlem, a fal mellett. Az ő csuklóját is összekötözték.
– Ana-acro! – mondta Gargomor újra, és Eli teste is a levegőbe emelkedett. Felkiáltott,
ahogy hirtelen felébredt. Gargomor lehelyezte a mellettem levő székre.
– Tessék. – Titus megdörzsölte a kezét. Magas, széles mellkasú férfi volt, őszülő szőke,
az álla hegyes és kegyetlen. – Együtt az álomlátó páros, ahogy kell. Szomorú, hogy így
kellett lennie. A ti tehetségetek még hasznos lehetett volna, az biztos. Próbáltalak addig
távol tartani titeket az ügytől, amíg sikerül befejeznem a dolgom, de úgy látszik, nem így
kellett lennie. Túl sokat tudtatok meg.
 Dühösen néztem rá.
– Honnan tudja, mennyit tudtunk meg?
Titus arcán hideg mosoly suhant át, ettől olyan lett az arca, mint egy kígyóé.
– Hát, a saját szátokból. Tudtam, hogy ma van az utolsó alkalmatok a Lionhalmot érő
támadást megjósolni, úgyhogy Gargomor kapitánnyal még ma este betetettem egy
lehallgató készüléket Eli ajtaja alá. Poloskát, ahogy a közönségesek nevezik. Milyen fura
eufémizmus. De igen hatékony, mikor vadonatúj, és nincs rajta animációs hatás.
Eltátottam a szám erre a hírre, és beleborzongtam a gondolatba, hogy miket hallhattak.
Nemcsak a tellúrrúdról meg a tervünkről, hogy átkutatjuk Mr. Corvus irodáját, hanem az
álomlátó átkunkról is.
– Ha nem akarta, hogy rájöjjünk, akkor valaki másra kellett volna bíznia, hogy
elvégezze a piszkos munkát – mondta Eli: meglepett, milyen gyorsan magához tért és
bekapcsolódott.
Titus a kezét tanulmányozta, az öklén furán elszíneződött a bőr.
– Ezt csak egészen különleges esetekben használom.
– Mint például az unokaöccse verésére? – kérdeztem gúnyosan. Arra számítottam, hogy
Titus dühösen reagál, de erre csak elmosolyodott, és kivillant a tökéletesen fehér fogsora.
– Igen. Sajnos ő mindig is különleges esetnek számított. Akárcsak az anyja. – Titus
tapsolt egyet. – De ne vesztegessük az időt. – A karórájára pillantott. – Hamarosan
kezdődik a ceremónia, és addigra már máshol kell lennem.
– Hol vagyunk? – kérdezte Eli.
– Lionhalomban. A Szenátorok Palotája kínzókamrájában, egész pontosan – felelte
Titus. – És tisztában vagyok vele, hogy tudjátok, mi történik utána. A nyomozói munkátok
még az álmok nélkül is lenyűgöző, bár az is segített, hogy az unokaöcsém olyan mohón el
akarta árulni a titkaimat.
– Ezt nem teheti.
Eli nekifeszült a köteleinek, de Gargomor rábökött a pálcájával, és megmerevítette.
– Csak küszködjél! – mondta Eli-nak. – Szar lenne, ha unatkoznunk kéne.
A fejem zúgott a felismeréstől, hogy hol vagyunk és mikor. Nem csoda, hogy
mindenem úgy fáj. Majdnem tizennyolc órát aludtunk a bűbájtól.
– Hülye ötlet volt elrabolni minket – mondtam, hogy eltereljem a figyelmüket Eli-ról. –
Álomlátók vagyunk. Valaki már nyilván észrevette, hogy nem vagyunk meg.
Titus gúnyosan elmosolyodott.
– Á, nem hiszem. El vagytok tiltva a fesztiváltól. Nyilván mindenki azt hiszi, hogy az
Akkordélen vagytok, és duzzogtok a szobátokban.
Meg akartam kérdezni, honnan tud a büntetésről, de rájöttem, hogy Gargomor ott volt.
Most, hogy belegondolok, Gargomor mindenütt ott volt, az embereivel folyton az
árnyékban ólálkodtak, figyeltek, vártak. Paulnak igaza van. A nagybátyja karja erős és
messzire elér. Eleget láttam az Akaratőrségből, hogy tudjam, milyen hűségesen szolgálják
a kapitányukat, aki meg Titus Kirkwoodot szolgálja. Komolyan, ez az Akaratőrség kiváló
ötlet. Mindenütt ott lehetnek a kampuszban, bármikor, és senki nem vonja őket kérdőre.
– Lady Elaine észre fogja venni – mondtam, mert nem voltam hajlandó beismerni a
vereséget. – Tegnap nem adtam le álomnaplót.
Gargomor felröhögött.
– Leadtuk helyetted. Az álmok amúgy is olyan kiszámíthatatlanok, meg a korábbi
bejegyzésekből is könnyen ki lehetett venni részeket, és az egészet összegyúrni.
Éreztem, hogy elsápadok. Ezt jól kitervelték, és vajon Titus meg az emberei mióta
kémkedtek utánam meg Eli után? Valószínűleg attól a pillanattól kezdve, hogy
eldöntötték, a tengerbe süllyesztik a Szenátorok Palotáját. Ami azt is jelentette, hogy
azonnal értesültek róla, mikor Paul kapcsolatba lépett velünk.
Előredugtam az állam.
– A barátainknak hiányozni fogunk.
Titus oldalt billentette a fejét.
– Kinek? Őrá gondolsz? – A terem túlsó végébe bökött, és összeszorult a gyomrom,
mert megláttam egy hosszú fekete hajfonatot, ami olyan fényes, mint a selyem.
– Ébressze föl – mondta Titus Gargomornak. – De óvatosabban. Elegem van a
sikoltozásból.
Gargomor odalépett Szelénához, és elmondott egy bűbájt. Szeléna azonnal fölrezzent,
hangosan nyögött a kitekert izmai okozta fájdalomtól. Gargomor lehajolt, fölkapta és
letette mellém a bal oldali székbe.
Megnéztem Szelénát, és úgy döntöttem, elég jól van. Legalábbis egyelőre.
Feltételeztem, hogy este gyűjtötték be, mikor minket is elfogtak Eli-jal. Bár Szeléna nem
pizsamában volt, hanem a fekete kabátjában, amit a háztartástanórán szokott hordani.
Borzasztó volt őt is itt látni, de legalább Paulnak nem volt nyoma.
Titus Szelénához lépett, megragadta az állát, és oldalt döntötte a fejét, hogy
megvizsgálja az arcát. Sóhajtott.
– Milyen kár, hogy téged is bele kellett rángatnunk ebbe. Anyádat kedvelem, és tudom,
hogy nagyon fogsz neki hiányozni. De nem kellett volna annyira összejátszani ezekkel. –
Eli felé meg felém bökött. – Az a baj, hogy te is túl sokat tudsz.
 Szeléna nem válaszolt, csak ült ott, az arcán a nyugalom maszkja, de a szeme élénk
volt. Abban a pillanatban tudtam, hogy amit Paul valaha mondott a nagybátyjáról, mind
egy szálig igaz. Egy szörnyeteg, olyan ember, akinek öröme telik mások fájdalmában és
szenvedésében. Ebben az értelemben még rosszabb, mint Velő, akit egyszerűen nem
izgatott, milyen szenvedést okoz.
Titus elengedte Szeléna arcát, és hátrébb lépett.
– Akkor dologra! – Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy mobilt. Az én mobilomat. –
Meg kell beszélnünk, milyen adatokat rejtett el ebben az unokaöcsém.
Titus közelebb lépett hozzám, és a telefont pár centire tartotta az arcomtól.
Az agyamon azonnal átfutottak az utasítások meg a jelszó.
– Aha, tudja! – mondta Gargomor. – Most is erre gondol.
Rángattam egyet a köteleken. Fura nyomást éreztem az agyamban, annak a jelét, hogy
valaki be akar hatolni. Ha nem lettek volna azok a külön foglalkozások Mr. Deverell-lel,
nem biztos, hogy felismertem volna, miféle nyomás ez. Ösztönösen nekifeszültem, és
kiszorítottam Gargomort a tudatomból. Elhúzta a száját, én meg rávillantottam a
mosolyom, mert örültem a pillanatnyi győzelemnek.
De későn érkezett.
Titus összedörgölte a tenyerét.
– Kiváló.
Tett egy lépést felém.
– Na, adok neked egy utolsó lehetőséget, hogy mindenki számára megkönnyítsd a
helyzetet. Mondd el, hogy érem el a telefonon elrejtett adatokat, és megígérem, hogy sem
te, sem a barátaid nem fogtok szenvedni.
Mikor felfogtam ennek a mondatnak az értelmét, levegő után kaptam. Nem azt mondta,
hogy a barátaim meg én életben maradunk. Nem, nem. Azért hozott minket ide, hogy
meghaljunk. Csak az a kérdés, hogy milyen gyorsan, és mennyi fájdalom árán.
– Ne mondj neki semmit! – szólt közbe Szeléna.
Gargomor szinte közvetlen mozdulattal visszakézből adott neki egy pofont. Szeléna
nyaka akkorát nyekkent hátra, hogy attól féltem, eltört, és ezt még a hallgatása is tetőzte:
egy hang nem jött ki a torkán az ütés után. De aztán észrevettem, hogy hátraereszti a fejét,
és rájöttem, sokkal nagyobb akaraterővel uralkodik magán, mint amit valaha láttam. Még
csak könnyek sem voltak a szemében, bár a szája széle vérzett.
– Hogy döntöttél? – kérdezte Titus.
Próbáltam Szelénát utánozni, és azt mondtam:
 – Nem mondok magának semmit.
Titus sóhajtott.
– Hát jó. Gondoltam. De nem érdekes. Csak a megfelelő töréspontot kell megtalálni.
Mindenkinek van, tudod.
A tekintetem automatikusan Eli-t kereste, és a hányinger a torkomig kúszott, mikor arra
gondoltam, hogy fájdalmat okoznak neki.
De Titus Gargomorra pillantott.
– Próbáljuk először Paullal. Hozza ölben, ha muszáj.
A testem minden izma megfeszült, ahogy néztem Gargomort, aki megfordult, kiment, és
pár pillanat múlva visszajött: az öntudatlan Paul előtte lebegett a levegőben, ezüstkötélen
függve. Elég volt ránézni az arcára, hogy lássam, tényleg be kellett cipelni. Az arccsontján
fényes fekete zúzódások, a jobb szemét összezárta a duzzadás. A szája három helyen
felrepedt. A karján és a lábán mély vágások futottak végig, a felszakadt ruhán keresztül
kilátszottak a sebei.
Paul jelenlétével az utolsó reményem is szétfoszlott, hogy valaki észreveszi a
hiányunkat. Más nem maradt. Még Lance sem, mivel ő a Vejovisban volt.
Gargomor megtörte a bűbájt, Paul a földre zuhant, a teste émelyítően csattant a kövön.
Titus csettintett.
– Úgy látszik, fel kell élesztenie. Megint.
Leküzdöttem a hányingeremet, és rájöttem, azért választotta azt, hogy Pault kínozza
meg, nem Eli-t, mert ebben eleve öröme telik. Titus a pálcájával Paulra mutatott, és egy
ráolvasást mormolt, amit nem ismertem. Paul sértetlen szeme szinte azonnal kipattant.
Körbe forgott, hogy felmérje, amit abból a helyzetből tud. Rémültnek látszott.
– Paul! – szóltam, mert azt akartam, tudja, nincs egyedül. – Itt vagyok.
Felém fordította a fejét, és mikor meglátott, az egész teste megvonaglott.
– Nem! – sikoltotta. – Ne mondd el neki, Porka! Ne merészeld! Bármi történjen is!
A dühe hallatán megriadtam. Most semmi hazugság nem volt benne. Amit mondott, szó
szerint értette. Nem akarta, hogy átadjam a nagybátyjának az infót, bármit tesz is vele.
De nem tudtam, meg tudom-e állni.
Minden akaraterőmet összeszedtem, és a tekintetem Paulról Ti- tus felé fordítottam. Ha
ki tudom zárni Pault, úgy tenni, mintha nem lenne ott, nem szenvedne, akkor talán meg
tudom csinálni.
De az elhatározásom egy pillanat múlva megingott, mert Gargomor gyomorszájon rúgta
Pault.
 – Tartogasd a sikoltozást akkorra, amikor számít valamit.
– Elég! – kiáltottam. – Ne bántsák!
Titus diadalmas vigyorgással nézett rám.– Hát igen. Azt hiszem, ez tényleg működni
fog.
Aztán lehúzta a csuklójáról az órát, és leszedte a káprázatot is, előtűnt a varázspálcája.
Rövid volt, de olyan vastag, mint egy furkósbot. A feje fölé emelte, és egy pillanatra azt
hittem, botként is akarja használni.
De csak Paulra bökött a végével, és kimondott egy szót, amit nem ismertem, de felállt a
hátamon a szőr a mágia hirtelen kiáramlásától. A bot hegyéről zöld lángok pattantak elő,
és Pault tetőtől talpig bevonták, mint egy rovarraj. A padlón vonaglott, a nyakán
kidagadtak az erek, ahogy a fájdalom ellenére küszködött, hogy ne sikoltson.
– Ne nézd, Porka! – súgta mellőlem Eli.
Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam elfordulni. A zöld lángok Paul testén táncoltak,
alatta a bőr fényes és piros maradt, mintha megégett volna, vagy valami megmarta volna.
Mindegy is. Az volt a lényeg, hogy fáj neki.
Titus rövidesen megtörte a bűbájt, Paul meg összeroskadt a padlón, a száját egyetlen
megkönnyebbült nyögés hagyta el. A bőre kipirosodott, de nem lett hólyagos, és nem égett
meg, ahogy feltételeztem volna. Egy pillanatra azt hittem, vége, de Titus újra elővarázsolta
a bűbájt, és a zöld lángok most még fényesebbek voltak, mint az előbb.
Paul ezúttal nem tudta visszafojtani a sikoltást. A bűbáj mintha kitépte volna belőle. A
fájdalma hangja úgy hasított belém, mint a szilánkos üveg. Nem bírtam elviselni. Nem
bírtam elviselni, hogy szenvedni látom, mikor tudtam a módját, hogyan vessek neki véget.
– Hagyják abba! – sikoltottam. – Elmondom, de akkor hagyják abba.
Tudtam, hogy amint Titus megkapja, amit akar, megöl minket, de nem érdekelt.
Legalább vége lesz.
Titus megtörte a bűbájt, és felém fordult, egyik kezét csípőre tette, a másikat maga
mellett lógatta, és a bot a földre mutatott.
– Hát akkor gyerünk!
– Ne, Porka! – súgta Paul a felszakadt, feldagadt száján át. – Nem érek annyit.
Nem törődtem vele. Most minden figyelmemre szükségem volt. Gargomornak jól megy
a tudatmágia, és nagyon is figyelt. Szükségem volt rá, hogy tudja, igazat mondok.
– A megnyitáshoz nyomja le a kezdőképernyő startgombját háromszor, aztán húzza az
ujját kétszer balra.
– Ne! – Paul feltérdelt, de Gargomor visszarúgta.
 – Igen, haladunk – mondta Titus.
Körbevillantotta a telefont, hogy mindenki lássa, az útmutatásom működik.
Mély lélegzetet vettem, a szívem a torkomban dobogott.
– És a jelszó…
– Ne, Porka, légy szíves! – kérte Paul, vagy inkább nyögte.
– öt-kettő-egy-egy-három-nyolc.
Könnyen jött a hazugság. Hála ég, a szekrényem kombinációja is hatjegyű.
Titus felragyogott, és már kezdte beírni a számokat, én meg némán imádkoztam, hátha
már kétszer megpróbálták kinyitni, és akkor most a telefon magától megsemmisül.
– Várjon! – mondta Gargomor.
Titus ujja megdermedt a képernyőn.
– Mi van?
– Hazudik.
A szívem gyorsabban kezdett verni, de a szemem se rebbent, meg se moccantam.
– Egyáltalán nem.
Titus felhúzta a szemöldökét, a tekintete Gargomorról rám siklott, aztán vissza.
– Azt hittem, blokkolta magát.
– A lány igen, de ő nem. – Gargomor Paulra bökött. – Most nem. Elkaptam. Csak egy
pillanatra, mikor a lány a számokat mondta. A meglepetése elárulta a srácot. Hazugság
volt, és ő tudta.
Titus leengedte a kezét a telefon képernyőjéről. Előrébb lépett, és lenézett az
unokaöccsére. Aztán méricskélő tekintettel felnézett rám.
– Hát jó, itt talán tévedtem a töréspontot illetően. Ha ő nem hajlik meg, talán majd ez
itt, őmiatta. Kaiodontia!
Nem volt időm reagálni, meg se rebbentem. A zöld lángok körülvettek, eltakarták a
látásomat, és eltömték a hallásomat. De ezek csak pillanatokig számítottak, mert aztán
semmi nem maradt, csak a fájdalom. Hogy élve megégetnek. A lángok olyanok voltak,
mintha ezer légy enné a húsomat tűhegyes fullánkkal. Úgy sikoltottam, hogy nem is
voltam a tudatában, az agónia akaratlan robbanásának hangja az egész testemet átjárta.
A szemem elé valami mozgás vetült, Eli a bűbáj elé vetette magát, próbálta blokkolni,
elnyelni a testével. A fájdalom egy pillanatra gyengült, de Gargomor a botjával halántékon
vágta őt. Eli elzuhant, és többé nem mozdult.
– Ne bántsák! Elmondom! Ne bántsák! – Paul hangja alig ért el a fülemig. Távoli volt,
nem is létezett.
Titus pattintott egyet a pálcájával, és a fájdalom még erősebb lett. Az egész testemmel
sikítottam, a szememből dőlt a könny. Elég, elég, elég, istenem, hagyják abba! Elég!
– Három-nyolc-hét-nyolc-kilenc-hét! – kiáltotta Paul.
A bűbáj megtört, én hátrafelé rázuhantam a székre, reszkettem. A testemet hideg
verejték lepte be, de az agónia elmúlt. Legalábbis a testi. Soha életemben nem éreztem
ekkora megkönnyebbülést, függetlenül attól, hogy csak egy pillanatig tartott.
Erővel kinyitottam a szemem, és figyeltem, ahogy Titus beírja a jelszót. Az arcán
szétterülő vigyor mindent elárult, amit tudnom kellett. Megkapta, amit akart. A kezében
tartotta a Vörös Nagyvarázsló hatalmát – minden olyan mágusfajta nevét, akik hajlandók
voltak forradalmat kirobbantani.
Titus közben zárolta a telefont, és becsúsztatta a kabátzsebébe. Aztán előrehajolt, és
megpaskolta az unokaöccse fejét.
– Köszönöm, Paul! Örülök, hogy végre betöltötted a célod. És a sors iróniája, hogy a
szerelem okozta a bukásod. Akárcsak az anyádét.
Paul nem küszködött, csak lerogyott a földre, a vereség bénító kábítószerként terjedt
szét a testében.
Szerettem volna sikoltani, felugrani, és puszta kézzel megfojtani ezt a rettenetes embert,
de meg se tudtam mozdulni. Alig kaptam levegőt, mert még a bűbáj utóhatásait éreztem.
– És most megöljük őket? – kérdezte Gargomor Titustól, ahogy fölegyenesedett.
– Nem, hagyjuk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy a halálukat visszavezessék hozzánk.
Ha megtalálják a testüket a romok közt, akkor kérdések lesznek.
Titus visszatette a káprázatot a pálcájára, újra órává változtatta. Közben az időt is
megnézte.
– Hadd intézze el őket a tenger. – A mennyezetre pillantott. – Vagy az épület.
Gargomor mintha vitázni akart volna, de aztán bólintott.
– Gyerünk! – Titus megfordult, és elindult az ajtó felé. De megállt, és sarkon fordult.
– Még valami.
Eli-hoz lépett, aki azóta is eszméletlenül feküdt a padlón. Fölé hajolt, és lehúzta Eli
ujjáról a varázsgyűrűt.
– Nem szeretném, ha bármelyiktek azt képzelné, hogy ez majd megment.
Szeléna gyors kis levegővételéből tudtam, hogy ő a maga részéről erre gondolt.
Titus elvigyorodott.
 – Ha még felébredne a vég előtt, mindenképp mondjátok meg neki, hogy amúgy sem
működött volna. Ez nem igazi pálca. A benne levő varázsforrást egy bűbájjal láttam el,
hogy elnyomja az álmait. Miután az a használhatatlan lány nem tudta átadni az átkomat,
ez volt a legtökéletesebb megoldás, hogy távol tartsalak titeket az útjaimtól. Vagy
majdnem tökéletes.
Azonnal megértettem, hogy nyilván a pálcájára küldött bűbáj miatt volt Eli álmaiban
mindig köd. Kivéve legutóbb.
A frusztráltsága miatt levette a gyűrűt, és úgy aludt el. Szerencsés fordulat. Nem mintha
most már számított volna.
– Na, mindegy – folytatta Titus –, legalább megakadályozta a varázslásban, és nekem az
is elég. Egyetlen közönségesnek sem kéne hagyni, hogy azt játssza, olyan, mint mi.
Ezzel Titus a zsebébe süllyesztette Eli gyűrűjét, és elindult kifelé, Gargomor meg utána.
Figyeltem, ahogy kimennek, a fülemben lüktetett a rettegés. Mikor az ajtó bevágódott,
tudtam, hogy ők nyertek.
És most már nem marad más, csak a hosszú várakozás a halálra.
 32
A süllyedés
MIKOR TITUS ÉS GARGOMOR ELMENT, pár percig senki sem tudott megszólalni, mert a sokk
különféle fázisaiban voltunk. Én az ajtóra meredtem, és nekiszegeztem az akaratom, hogy
nyíljon ki. Hogy valaki jöjjön már, és találjon ránk. Még azt is megpróbáltam, hogy
behunyt szemmel, tudatmágiával a mamámat hívjam, de hiába. A kötöző bűbáj ezüst
kötele pajzsot von a megkötözött ember köré, és ez minden mágiát magába zár, még a
tudatmágiát is. Gargomort is csak azért tudtam kiszorítani a tudatomból, mert ő előtte
átlépett a pajzson.
– Gondolom, senkinek a zsebében nincs mágikus kés – jegyezte meg Szeléna keserűen,
és hangjában olyan kétségbeesett árnyalattal, hogy majdnem könny szökött a szemembe.
Leráztam magamról a reményvesztettséget, és fölálltam, bár a lábam remegett az
erőfeszítéstől. Mély lélegzetet vettem, összeszedtem minden erőmet, és Eli-hoz léptem.
Közel hajoltam hozzá, megvizsgáltam a halántékán a sebet. Fájdalmasnak látszott, de nem
mélynek. A légzése is kezdett erősödni, és úgy gondoltam, hamarosan magától is felébred.
Meg akartam érinteni, meggyőződni, hogy tényleg jól van, de a hátra kötött kezemmel
nem tudtam. Inkább még közelebb hajoltam hozzá, és egy szelíd puszit adtam a fejére.
Aztán elléptem tőle, és az ajtóhoz mentem. Mikor odaértem, megfordultam, és
megpróbáltam hátulról elkapni a kilincset. De hiába próbáltam többször is, éreztem, hogy
nem megy. Alacsony vagyok, a kilincs meg túl nagy. Az ujjaim folyton lecsúsztak róla.
– Nem… bírom… megmarkolni.
Abbahagytam, és káromkodva egyenesedtem föl.
Szemközt velem Paul is tápászkodni kezdett. Olyan gyenge és esetlen volt, mint egy
újszülött csikó. Felém tántorgott.
– Majd én.
Odébb léptem, visszafojtottam a lélegzetem, és figyeltem, ahogy ő is megfordul, és
próbálja hátul elkapni a kilincset. Paul magasabb, talán neki sikerül. Az ujjai el is érték a
kilincset, és ahogy az egész testét jobbra tekerte, próbálta lenyomni. A bezárt retesz jól
ismert hangja volt a válasz.
Paul az ajtónak vetette a hátát, és a csalódástól háttal lecsúszott a földre. Elfordultam,
mert tudtam, hogy a kétségbeesés ragadós. Nem akartam feladni. Még nem.
Visszamentem Szelénához.
– Fel tudsz állni?
Válasz helyett föltolta magát, ami a megkötözött keze miatt kicsit ügyetlenül sikerült.
 – Mert?
– Fordulj meg! – mondtam. – Megpróbálom lehúzni a kötelet.
Szeléna a homlokát ráncolta.
– Nem fog menni, Porka. Te is tudod.
– Igaza van – mondta Paul, bár a hangja olyan halvány volt, hogy alig hallatszott a
terem másik végéből.
– Meg kell próbálnom. Csinálnunk kell valamit, hogy kijussunk innen.
Szeléna sóhajtott, aztán megfordult, háttal nekem. Én ugyanígy, aztán igyekeztem
megfogni a kezét. Egyforma magasak vagyunk, úgyhogy könnyen elértem a csuklója
körül a kötelet. De ahogy hozzáértem, az ujjam begyén égni kezdett a bőr. Megvonaglott
az arcom, de csak egy pillanatra. Titus bűbája után az égett ujjaim nem számítottak sokat.
Újra megmarkoltam a kötelet, és húzni kezdtem, közben szívtam a fogam, mert egyre
jobban égetett. Szeléna fuldoklásszerű hangot hallatott, ahogy a kötél kicsit lejjebb
csúszott a csuklóján, és tudtam, hogy őt is ugyanúgy égeti, mint engem. De ő sem kiáltott,
úgyhogy csak húztam, amennyire bírtam.
Nem számított. A bűbáj erősebb volt.
Elengedtem, és zihálva buktam előre. Olyan érzés volt, mintha a kezemet egy
villanytűzhelyre szorítottam volna. Éreztem, hogy nőnek rajta a vízhólyagok.
Megfordultam, és lecsúsztam Eli mellé a földre, végül rajtam is erőt vett a kétségbeesés
nevű betegség. Lehajtottam a fejem, és próbáltam nem sírni.
Hosszú percekig senki nem szólalt meg. És tudtam, hogy mindannyian várunk, és
tűnődünk, mikor indul a rombolás. Fogalmunk sem lehetett, hány óra van. És azt sem
tudtam, lesznek-e előbb figyelmeztető morajlások, vagy egyszerre omlik be alattunk a
talaj.
– Ébredezik – mondta Szeléna egy kis idő múlva.
Fölemeltem a fejem, és figyeltem, ahogy Eli mocorog a földön.
Felnyögött, és az oldalára fordult.
– Mi történt?
– Elmentek, mi meg be vagyunk zárva – mondta Szeléna lakonikusan.
Eli addig mocorgott és tekergeti, amíg ülő helyzetbe nem került, támasztékul nekem
dőlt.
– Nem. Van egy ötletem, hogy jutunk ki.
Sóhajtottam, és megráztam a fejem.
 – Titus elvette a pálcád.
Elhallgattam, aztán úgy döntöttem, örülni fog, ha megtudja, hogy azért nem tudott a
mágiával bánni, mert hibás pálcát adtak neki, és nem azért, mert belőle hiányzott valami.
Most minden öröm jól jöhet, bármilyen kicsi is.
Mikor befejeztem a magyarázatot, Eli meglepetésemre tárgyilagosan bólintott.
– Már egy ideje sejtettem, hogy valami nincs rendben vele. Mikor Miss Norton óráján
azt a bűbájt elhajítottam, az nagyon könnyen ment. De a pálcámmal minden olyan érzés
volt, mintha iszapban akarnék úszni. Ezért is vettem el Miss Norton pálcáját.
Eltátottam a szám.
– Te vetted el?
– Igen.
Úgy döntöttem, most nincs idő haragudni.
– Megláttam, és muszáj volt – folytatta Eli, miközben talpra állt. – Gondoltam, ha itt
leszünk a fesztiválon, ne legyek kiszolgáltatva. És öregem, jól döntöttem. Na, most jöjjön
ide valaki, és vegye le rólam ezt a karpántot.
Szeléna előrelépett, hogy segítsen, és ahogy néztem őket, az adrenalin jólesően
szívódott fel a szervezetemben.
– Ez az, aminek gondolom? – kérdeztem, ahogy Szeléna lecsúsztatta a karpántot Eli
csuklójáról.
Eli kinyújtotta az ujjait, és átvette a karpántot Szelénától.
– Igen.
Aztán ügyetlen mozdulatokkal sikerült eltüntetnie a káprázatot Miss Norton
beszélgetőpálcájáról. Életemben nem örültem ennek a pálcának ennyire.
Eli a lehetőségekhez képest pontosan Szelénára célzott vele, és azt mondta:
– Ou-agra!
Az ezüst kötél eltűnt Szeléna csuklójáról. Az örömtől talpra ugrottam, közben Szeléna
viszonozta Eli mozdulatát. Aztán Paulra vetette a bűbájt, Eli meg engem szabadított ki.
Forró ölelésben felkapott a földről. Nagyon fájt, Eli ráadásul imbolygott a lábán a
fejsebétől, de örültem a fájdalomnak és a billegésnek is, bárminek, ami emlékeztet, hogy
élünk.
De épp amikor letett a talpamra, az épületet hangos morajlás járta át, és a padló meg a
falak rázkódni kezdtek.
– Elkezdődött. – Eli elengedett. – Gyerünk! Ki kell jutnunk innen!
 Szeléna egy lépéssel előttünk ment. Az ajtóra célzott, és egy bűbájjal kirobbantotta a
helyéről. Aztán megfordult, hogy Paulnak segítsen, aki próbált talpon maradni.
Odarohantam én is, de Eli közbeszólt:
– Majd én. Én erősebb vagyok, nektek meg jobban megy a mágia.
A homlokomat ráncoltam.
– És mi van a fejeddel?
– Megvagyok. Már múlik a szédülés. Na, menjetek!
Haboztam egy kicsit, de csak egy pillanatig. Megszorítottam Paul kezét, aztán elléptem,
hogy helyet hagyjak Eli-nak, aki átdobta Paul karját a vállán, és támogatta.
Én vezettem a sort kifelé menet, Szeléna a sarkamban. Az ajtó utáni szűk folyosó még
sötétebb volt, mint a kamra, amit magunk mögött hagytunk, úgyhogy Szelénával
mindketten tüzet varázsoltunk a kezünkbe. Csak egy irányba lehetett menni, arra is
indultam, és a lángot kicsire csavartam. Féltem, hogy felgyújtom magam, mert a rengések
erősödtek, és nehezen lehetett botladozás nélkül haladni. A mennyezetről folyton
kődarabok záporoztak ránk.
Mikor már egy ideje mentünk előre, a folyosó zsákutcában végződött.
– Az nem lehet – mondtam, és a kőfalat bámultam magam előtt. Az ösztönöm azt súgta,
hogy itt ajtónak vagy lépcsőnek kell lennie, nem falnak. A szabad kezemmel
előrenyúltam, megérintettem a falat, és megállapítottam, hogy tömör kő.
Szeléna mellém lépett.
– Lehet, hogy elrejtették az átjárót.
Egy ismerős dallamot kezdett dúdolni, a szirén nyomozó bűbája mágikus hangjait.
Hirtelen egy ajtó arany körvonalai tűntek fel.
Szeléna rám nézett, és bólintottam, tiszta volt az üzenet: célozz a közepére, robbantsd
ki.
– Egy, kettő, három!
Mindketten egyszerre hajítottuk el a bűbájt, és mikor a kövek kirobbantak, egy újabb
folyosó tárult fel, meg egy felfelé vezető, meredek lépcső. Átléptem, és nekivágtam a
lépcsőnek, de Szeléna hamarosan utánam kiáltott, hogy lassítsak. Eli meg Paul nehezen
boldogult. Paul annyira kimerült, és a lépcső annyira szűk volt, hogy Eli alig bírta
támogatni.
De megoldottuk, több emeletet kapaszkodtunk fölfelé, amíg el nem értünk egy folyosót
a földszinten, ami jobbra kanyarodott. A fejünk feletti magas ablakokból fakó, de
természetes fény érkezett. A nap nyilván nyugszik már.
 Eloltottam a tenyeremben a tüzet, és nekivágtam a folyosónak. Az első ajtót, amivel
szemben találtam magam, felfeszítettem, de csak egy üres terembe vezetett.
Továbbindultam, aztán megálltam a következő néhány ajtónál, de csak további termekre
bukkantam, némelyik üres volt, némelyikben bútorok látszottak, de egyikből sem nyílt
kivezető út, amire szükségünk lett volna.
Végül az utolsó ajtó egy másik szűk folyosóra nyílt. Elindultam rajta, és végül egy
olyan helyre érkeztem, amit felismertem: a Szenátorok Palotája díszes főbejáratához. Az
épületet újabb remegés rázta meg, ez most erősebb volt, mint a korábbiak. Az előcsarnok
oldalán az egyik oszlop megrepedt, és lezuhant, a termet por árasztotta el.
Köhögtem és hunyorogtam, próbáltam keresztüllátni rajta. Szeléna megjelent
mögöttem, és valami bűbájba kezdett, ami segített kitisztítani a levegőt. Arra elég volt,
hogy megláttunk egy kis oldalajtót, ami kifelé nyílt. Odarohantunk, és ezúttal Eli meg
Paul is lépést tartott, mivel hajtotta őket a veszély, hogy összezúz bennünket a hulló
törmelék.
Bár az előcsarnok elhagyatott volt, odakint a Szenátorok Palotája előtti gyepen tömeg
gyűlt össze, különböző mértékben, de mindannyian pánikban.
A többség szemmel láthatóan menekülni próbált egy hatalmas repedés elől, amelyik
azon a helyen, ahol Eli álmában az első máglyák álltak, kettészakította a gyepet. A
helyéről tűz tört elő, földdarabok, sőt víz is. Nyeldekeltem, el se tudtam képzelni, hány
ember állhatott ott, mikor a föld megrepedt. Így is nagyon sokan feküdtek mozdulatlanul a
fűben, vagy eszméletlenül, vagy meg is haltak.
Arra gondoltam, hogy ha beadtuk volna a telefont, azzal megelőzhettük volna ezt, és
ettől rám nehezedett a bűntudat. De azonnal rájöttem, hogy ha megpróbáljuk, Titus
hamarabb megakadályozott volna mindenben. Kezdettől csapdában voltunk. És ez a terv
olyan hatalmas volt, és Titus olyan elszánt, hogy valószínűleg semmi nem tartotta volna
vissza. De attól, hogy megértettem, még nem lett könnyebb a helyzet.
A kőpavilon, ami Eli álmában olyan gyönyörű volt, darabjaira omlott, úgy kellett
átmásznunk rajta. Mikor egy nagy görgeteg tetejére értem, megdermedtem, mert a túlsó
oldalán egy holttest feküdt. Határozottan nem volt benne élet, bár nem láttam rajta,
hogyan és mi történt vele. Azt viszont tudtam, hogy kicsoda: Vanholt konzul. Ezek szerint
Titus terve idáig sikeresen működött.
Fogcsikorgatva mentem tovább, nem törődtem a többiek döbbent megjegyzéseivel sem.
A konzul halálát még lesz idő feldolgozni. Egyelőre azt kell megtennünk, amit tudunk,
hogy legalább Titus terveinek fennmaradó részét ne hagyjuk megvalósulni.
Mikor a gyepre értünk, Szeléna jobbra fordult, amerre az emberek többsége rohant. Én
is arra indultam, de Eli a hátunk mögül ránk kiáltott.
– Nem arra!
 Visszafordultam.
– Honnan tudod?
– A Terra Törzs próbájáról. A máglyákat az óra járásával megegyezően gyújtották meg.
Abban az irányban tutira újabb repedések lesznek.
És mintha a szavai a vég előjelei lettek volna, újra megrengett a föld, amit egy távoli
robbanás hangja követett, aztán egy elmozduló alapfal nyögése.
Ennyi elég is volt, hogy a másik irányba induljunk. Eli továbbra is Paulnak segített, de
kint a szabadban mintha már Paul is jobban összeszedte volna magát. A tizenkettedik
máglyát nagyon hamar elértük, két robbanás ideje alatt. Itt is pánik és káosz uralkodott, de
kisebb mértékű. Két máglyát láttunk, mindkettő égett még. És mindkettőt egy-egy csoport
állta körül, valami közös bűbájt alkalmaztak, reméltem, hogy olyat, ami megakadályozza,
hogy a tellúr-rúd az utolsó lyukakat is feltépje a sziget alatt.
A közelebbi csoportban Lady Elaine-t pillantottam meg, és odarohantam hozzá. A
jelenlététől elárasztott a megkönnyebbülés. Ő biztos tudja, mit kell tenni, hogy
megállítsuk ezt az egészet.
De aztán az Akaratőrség néhány tagját is észrevettem az ismerős piros-fekete
köpenyükben. Mit keresnek ezek itt? Nem tudják, hogy a parancsnokuk el akarja
süllyeszteni a szigetet? Bár lehet, hogy tudják, és ők biztosítják, hogy megtörténjen. Lehet,
hogy most is azt a bűbájt gátolják, amelyik a rudakat próbálná megállítani.
Lady Elaine felém fordult, akkor látta meg, hogy jövök.
– Te mit keresel itt, Porka? Az Akkordélen kéne lenned. Most menj! Arra. Elszállítják
az embereket a szigetről.
Valahova távolra mutatott, a tenger felé.
Megráztam a fejem.
– Most azonnal meg kell hallgatnia!
Odahajoltam hozzá, és lehalkítottam a hangom, nehogy az Akaratőrség valamelyik
tagja meghalljon.
– Az egész mögött Kirkwood rendőrbíró áll. Gargomor kapitány és az emberei neki
dolgoznak. Megölték Vanholt konzult, és most megpróbálják elsüllyeszteni a szigetet.
Lady Elaine szeme kétkedve csillogott.
– Higgye el, igaz. Kirkwood megátkozta Eli pálcáját, hogy blokkolja az álomlátásunkat.
De mi így is rájöttünk, erre elfogott, és elhozott minket a szigetre, hogy megöljön.
Különben hogy lehetnénk itt?
Hatott, hogy a logikájára apelláltam. Lady Elaine megragadta a karom.
 – Fuss el arra, keresd meg Sasharaszt seriffet! Mondd el neki is ugyanezt!
A következő máglya felé mutatott. Szelénának, Eli-nak és Paulnak azt mondta:
– Ti hárman itt maradtok. Még szükségünk lesz a segítségetekre.
Szó nélkül futásnak indultam, és ott hagytam a barátaimat. Mire elértem Sasharaszthoz,
annyira ziháltam, hogy alig kaptam levegőt. Csak bámult rám, teljességgel döbbent arccal,
de ettől még végighallgatta, ahogy suttogva újra előadtam a történetet. Beszéd közben
folyton az Akaratőrség tagjait lestem, féltem, hogy tudják, mit csinálok, és rám támadnak.
Sasharaszt arckifejezése megkeményedett. Semmit nem kérdezett, a kételkedésnek
nyoma sem látszott rajta. Megdöbbentett a bizalma, mert azonnal a helyetteseihez fordult,
és halkan valamilyen utasításokat adott nekik. Az üzenet végighaladt az emberei láncán.
– Most vissza kell menned – mondta nekem.
Elindultam, de háttal, mert féltem megfordulni. A szemem sarkából láttam, hogy az
Akaratőrség is visszavonul. Először arra gondoltam, azért, mert Sasharaszt emberei
körülfogták őket, de aztán rájöttem, mi a helyzet.
– Fel fog robbanni! – sikoltottam.
Megfordultam, és rohanni kezdtem. Egy pillanat múlva fülsüketítő zaj tépett a
levegőbe, és a talaj felszakadt. A rengés ereje engem is eltaszított. Három-négy méterrel
arrébb értem földet, az arcomon. Pislogtam, hogy eltűnjenek a szemem elől a csillagok,
aztán feltápászkodtam, de féltem hátrafordulni, és meglátni, mi maradt meg és mi nem.
Sasharaszt és akik a legközelebb álltak hozzá, igen, de akik a máglya túlsó oldalán
álltak, azok nem. Ahol ők álltak, ott csak egy mély repedés volt a talajban, mintha valami
kapu nyílna a pokolba.
Az Akaratőrség is megmaradt, de Sasharaszt és az emberei hamar visszanyerték az
önuralmukat. A levegőben a bűbájok zárótüze záporozott a három őrre, pár pillanat alatt
leszerelték őket. Aztán Sasharaszt parancsba adta az embereinek, hogy az utolsó
máglyánál, az utolsó biztonsági határnál, ami még a víz felszíne fölött tartja a szigetet,
állítsák meg a többi őrt is.
Velük rohantam, segíteni akartam. Mire odaértünk, az utolsó őröket is elfogták.
Lelassítottam, kezdett visszatérni belém a remény. A pusztítást biztosan le lehet állítani, és
a kárt elhárítani.
Mikor Lady Elaine meglátott, odaintett magához.
– Porka!
Szeléna, Eli és Paul is vele volt.
Odakocogtam.
Lady Elaine megragadta a karom, és megrázott.
 – Vissza kell menned a Szenátorok Palotájához, és felmászni az őrtorony tetejére.
Szóhoz sem jutottam, hirtelen biztosra vettem, hogy a helyzet nyomása megzavarta az
agyát.
Haragosan nézett rám, tökéletesen megértette, mire gondolok.
– Nem tudjuk megakadályozni, hogy a tellúrrudak elsüllyesszék a szigetet. Csak annyit
tehetünk, hogy késleltetjük, amíg a többségünk meg nem menekül.
Nyeltem egyet. A többségünk. Hányán lehetnek, akik nem menekülnek meg? A máglya
és a körülötte állók felé lestem, akik a ráolvasásaikkal féken tartják a robbanást. Ha
abbahagyják a küzdelmet, az utolsó rúd is azonnal beindul, és az egész sziget elsüllyed.
– De te meg tudod állítani, Porka – mondta Lady Elaine. – Te megmenthetsz minket és
a szigetet is.
Erre majdnem hanyatt estem.
– Tessék? Hogyan?
Lady Elaine felém hajolt, átfúrt a tekintetével.
– A kard. Az Akarat kardja ott van a torony tetején, és csak te tudod használni.
– Az nem lehet – mondta a jobb oldalamon Szeléna. – Elvileg megsemmisült.
– Nem tud megsemmisülni. – Lady Elaine a fejét rázta. – De te elérheted, hogy magába
szívja a tellúrrúd erejét, és leállítsa.
Ha az Akarat kardja, a legendás Excalibur még itt van, az tényleg képes erre, amit Lady
Elaine mond. De…
– Miért pont én?
– Az álmod! – mondta Lady Elaine összeszorított foggal. – Amelyikben a talapzat és a
torony van.
A világ akkorát fordult velem erre a hírre, hogy majdnem elestem. A Szenátorok
Palotája felé fordultam, az őrtorony nagyon magasan állt ki belőle. A talapzat. A torony.
A név.
„Excaliburként ismerik, bár nem ez az igazi neve” – mesélte egyszer a mamám.
Az igazi neve:
B E L L A N A
Tehát nem Velő, Rosemary vagy Nimue kísértete. Hanem az Akarat kardjának az igazi
neve. Az a név, amitől hatalmam lehet fölötte.
De nem tudom az utolsó betűt.
És most már késő is.
 33
A megnevezés
– MENJÜNK! – Szeléna megragadta a karom, és húzni kezdett a palota felé. Nem tiltakoztam.
Túlságosan féltem, hogy bevalljam, nem tudom a kard nevét, és nem leszek képes úgy
irányítani, mint Velő. De meg kell próbálnom. Ez az egyetlen lehetőségünk.
– Én is jövök – mondta Eli, és indult mellettünk.
Hátranéztem Paulra, arra számítottam, hogy ő is ezt feleli, de látszott, hogy majd
összeesik.
– Én most nem tudnék segíteni, Porka.
Megfordultam, és megérintettem a karját.
– Értem. Tegyél meg mindent, amit tudsz.
Bólintott, nyelt egyet.
– És azt hiszem, most rajtad a sor, hogy megígérd, életben maradsz.
Sóhajtottam, az érzéseim a torkomat fojtogatták.
– ígérem.
Aztán megfordultam, és tiszta szívemből reméltem, hogy meg tudom tartani az
ígéretem.
Futni kezdtem, Eli és Szeléna is mellettem futott. Nehezen haladtunk, mivel a föld
továbbra is rengett, szinte előre-hátra hintázott, mintha a sziget csak egy jókora hajó lenne
a viharos tengeren.
De végül sikerült, és átmásztunk újra a pavilon romhalmazán is.
– Tudja valaki, hogyan jutunk fel a toronyba? – kérdeztem, miközben egy nagyobb
sziklára kapaszkodtam, hogy a túloldalán leugorjak.
Eli elrobbantott egy nagyobb követ a legközelebbi ajtó elől.
– Van egy központi lépcső. Ha odáig eljutunk, akkor annál nincs jobb lehetőségünk –
mondta.
– Megoldjuk – felelte Szeléna, és átfurakodott az ajtón.
Elindultam utána, Eli meg jött mögöttem. Aztán ő ment az élre a lépcső felé, a
tárgyalóterembe nyíló fő ajtóktól balra. A bejárást egy omladékhalom állta el. Felemeltem
a kezem, hogy szétrobbantsam, de Eli megakadályozott.
– Ezt itt nem lehet. A végén még az egész épület összedől.
 – Akkor hogy jutunk át rajta?
Eli a beszélgetőpálcára mutatott, amire már kezdtem úgy gondolni, mint Eli pálcájára,
rá meg mint mestervarázslóra.
– Ana-acro!
Az omladék felső rétege Eli parancsára a levegőbe emelkedett, aztán kirepült a
bejáraton. Hamarosan eleget eltakarított, hogy át tudjunk mászni.
– Be kell vallanom – mondta Szeléna, míg várta, hogy Eli is átmásszon a romok közt,
elinduljon a lépcsőn –, le vagyok nyűgözve.
Eli megvonta a vállát.
– Elég rég gyakorlom.
A pusztítás ellenére, ami körülvett minket, éreztem Eli titkos boldogságát, hogy végre
varázsereje teljében van. Csak abban reménykedtem, hogy elég sokáig élünk, és
kiélvezheti.
A lépcsőn haladás leginkább a hegymászásra kezdett hasonlítani. Ha volt rá hely, a
hórukk bűbájt vetettük be, hogy eltisztítsunk egy ösvényt, de leggyakrabban mégis
négykézláb kellett másznunk, és kaparni meg farolni a törmelék közt.
Mire felértünk a tetejére, az ujjperceim ezer sebből véreztek, és mindenütt vastag
malterréteg borított, úgy éreztem, kívül-belül egyformán. Nem tudtam nagyobb lélegzetet
venni úgy, hogy ne köhögjek.
A palota alacsonyabb tetejére vezető ajtó még se nyikkant, mikor nekifeszültünk,
úgyhogy kénytelenek voltunk mágiával kirobbantani. Félelmetes robaj kúszott fel a
lépcsőn, ezért kirohantunk a tetőre. Azonnal meg kellett torpannom, különben átestem
volna egy lyukon.
– Itt tényleg mindenki nagyon óvatosan járjon – mondta Eli.
– Az tuti – mondta Szeléna, és kisöpörte a haját az arcából. Már nem fekete volt, hanem
a portól őszes.
Ahogy a szemem az őrtoronyra meresztettem, ami még úgy tizenöt méternyire volt
onnan, az ajkamba haraptam. Kívülről egy nyílt lépcső fogta körül, de érintetlennek
látszott. Csak valahogy odáig elérjek.
Szelénára és Eli-ra pillantottam.
– Ti maradjatok itt. Semmi értelme, hogy mindannyian megkockáztassuk, hogy
végigmegyünk ezen a szinten.
Eli a fejét rázta.
– Szó se lehet róla!
 – Igen, egyetértek – Szeléna feltartott hüvelykujjal nézett Eli-ra.
– De Lady Elaine azt mondta, csak én tudom a kardot használni. Úgyhogy nem lesz
szükségem a segítségetekre.
Eli haragosan nézett.
– Nem tudhatod, Porka! Fogalmad sincs, mi vár ott. Veled maradunk, és kész. Kár az
időt vesztegetni.
Elfordult, és előreindult, úgyhogy nem maradt más választásom. Tettünk pár lépést,
utána viszont a tető egy része leszakadt köztem és Eli közt. Ő előreugrott, én meg
hátratántorodtam, alig úsztuk meg, hogy lezuhanjunk.
Szeléna megragadta a karom, hogy megtámogasson.
– Minél jobban szét kell oszlanunk, hogy csökkentsük a nyomást.
– Jó ötlet – mondta Eli, és elindult jobbra. Én maradtam középen, Szeléna balra ment.
A tetőn átkelni olyan volt, mint tornából leküzdeni az akadály-pályát.
A következő rés, ami előttem támadt, gyorsabban jött, mint az első, de nem volt nagy,
úgyhogy simán átugrottam. Két lépéssel később viszont egy újabb lyuk jelent meg, az
előbbi négyszerese. De attól még átugrottam, és az ív közepe táján bevetettem a sikló
bűbájt. A varázserő úgy kúszott a sarkam alá, mint a jég, és előrelendített.
Épp akkor, amikor landoltam, az egész szigetet egy rengés rázta meg, amitől a torony
olyan lett, mint egy hatalmas elvarázsolt palota valami vidámparkban. Előreküzdöttem
magam, igyekeztem álló helyzetben maradni.
Tőlem balra Szeléna felkiáltott, mert az egész lába becsúszott egy résbe. Eli megfordult,
rábökött a pálcával, és az kiáltotta:
– Ana-acro!
– Ne! – sikoltottam, de már elkéstem vele.
A bűbáj eltalálta Szelénát, és a levegőbe is emelte, de csak egy pillanatra, aztán megtört.
Élő testen nem működik tökéletesen.
Szeléna zuhant egyet, jó keményen ért talajt. Alig tudtam visszafojtani a sikoltást, mert
a tető is roskadni kezdett alatta. Gyorsan odahatottam tudatmágiával, hogy elég hosszan
egyben tartsam a felületet, amíg Szelénának ideje van előregördülni a veszélyes területről.
– Bocs, Szeléna! – kiáltotta Eli. – Jól vagy?
Szeléna valami bizonytalan hangot adott, ami éppúgy lehetett megkönnyebbülés mint
fájdalom. De aztán lábra állt.
– Jól. Csak… ezt ne csináld többet!
 – Jó. Soha többet.
Eli az ingujjával letörölte a homlokáról a verejtéket.
Továbbindultunk, végül nemsokára elértük a lépcső alját. Most én mentem az élen.
Mindhárman felfogtuk, hogy így a legjobb. Ahogy az első fokra felkapaszkodtam, a
szívem kalapálni kezdett a bordáim közt, nem gyorsabban, csak erősebben, mintha fel
akarna készíteni arra, ami vár.
Itt könnyebb volt a járás, mint a tetőn, de jóval ijesztőbb. Ahányszor a fold
megremegett, meg kellett állnom, és a hátamat a torony oldalának döntenem. Imádkoztam,
hogy ne bukjak át a peremén, se a lépcső ne szakadjon le. Olyan érzés volt, mintha órák
óta küzdenénk, pedig tudtam, hogy csak percek óta tart. Már elég magasan jártunk,
ahonnan az egész belső szigetet láthattam. A legtöbb híd leszakadt, és a repedések úgy
futottak végig a szigeten, mintha hatalmas himlőhelyek volnának a földben, és továbbra is
követ, tüzet és vizet pöfögtek fel.
Ahogy felfelé kapaszkodva a túlsó oldalra kerültünk, megpillantottam az első lyukat a
lépcsőn. Nem volt nagy, csak olyan kétlépésnyi. Könnyen át tudtam ugrani, de a
következő már legalább egy lépéssel szélesebb volt. Hátráltam egy kicsit, hogy lendületet
vegyek, de az utolsó pillanatban elgyávultam.
– Majd én előremegyek – mondta Eli. – Aztán a túloldalról tudok neked segíteni.
Átpréselődött Szeléna mellett, aztán mellettem is, és egy pillanatra a karomra tette a
kezét. Aztán olyan könnyedén ugrott át, mintha semmi nem volna az egész. Másodiknak
Szeléna ment, és nem kért segítséget. Aztán jöttem én, de egy arasszal rövidebbre vettem
az ugrást. A térdemet jól bevertem a perembe, és már csúsztam vissza. Eli megragadta a
csuklómat, és elkapott. Aztán hátrébb lépett, és felrántott. Ahogy a lábamra álltam, egy
pillanatra azt hittem, elájulok a rémülettől. De megráztam magam, és küzdöttünk tovább.
Több ilyen alattomos réssel nem találkoztunk, amíg fel nem értünk a legtetejére. Ott
viszont megtorpantam, és csak bámultam a nyílt térre, ami köztem és a legutolsó
lépcsőfok közt tátongott. Legalább négy és fél méter volt – ekkorát nem lehet ugrani. És
egyikünk sem tudott semmilyen bűbájt, amivel átkerülhetnénk a túlsó oldalára.
Nekidőltem a falnak, most aztán utolért a vereség. Annyira kimerültem, hogy sírni
tudtam volna. Ennyire közel értünk, és nem tudunk továbbmenni.
Hallottam, hogy Eli is halkan káromkodik a hátam mögött, de Szeléna elment
mellettem, egészen a peremig. A rést bámulta, és az arcára fura kifejezés ült.
– Mindegy – mondtam, és próbáltam elfojtani a keserűséget. – Ekkorát egyikünk sem
tud ugrani.
– Porkának igaza van – mondta Eli. – Nincs más hátra, le kell mennünk, és megpróbálni
kijutni a szigetről, amíg el nem süllyed.
 Szeléna mintha nem is hallott volna minket. Kicsit tovább bámulta a rést, aztán felfelé
döntötte a fejét, és az eget kémlelte.
Megérintettem a vállát.
– Mit csinálsz?
Szeléna lassan megfordult, a szemembe nézett, és a tekintetében valami ismeretlen
izgalom ragyogott.
– Meg tudom csinálni.
Sóhajtottam.
– Nem, nem tudod. Öngyilkosság lenne.
Megrázta a fejét.
– Át tudok repülni.
Hirtelen világosság gyűlt az agyamban: hiszen Szeléna szirén, és a sziréneknek
szárnyuk van.
– De hogyan? – kérdeztem. – Még sosem repültél. Tiltotta az Akarat.
A mágusfajták nem repülhetnek. Túl könnyen észrevehetnék őket a közönségesek, túl
nagy a kockázat.
Bólintott.
– Tiltotta az Akarat, de már nem. És egy csomót gyakoroltam, építettem az erőmet.
– Hogy mit cs… – elhallgattam, mert eszembe jutott a válasz.
– Ezért szökdöstem ki éjszaka – mondta Szeléna, olvasva a gondolataimban. – Még
néhány szirénnel tanítottuk magunkat repülni. Nehéz volt, pár percnél tovább nem is
megy, de már sokkal jobb a helyzet, mint az elején.
Hihetetlen, mégis teljesen érthető: ezért volt szüksége, hogy éjszaka kijárjon, sötét
ruhákat hordjon, és így történt az a megmagyarázhatatlan esése is a Coleville-ben.
Egyáltalán nem sétált, és nem botlott meg.
– Meg kell értened, hogy van ez, Porka – folytatta Szeléna. – Egész életemben
megtagadták a lényemnek ezt a részét. Rossz volt. Nagyon rossz. És mikor Velővel meg a
Fekete Főnixszel küzdöttünk, annyival többet tudtam volna tenni, ha nem satnyul el a
repülési készségem. Az után az este után megesküdtem, hogy ez soha többé nem fordul
elő.
– De miért mentegetőzöl? – kérdeztem.
Szeléna hebegett valamit, úgyhogy odahúztam magamhoz, és úgy megöleltem, hogy
alig kapott levegőt.
 – Ez csodálatos. Úgy irigyellek, és…
Eli megköszörülte a torkát.
– Ezt a lányjelenetet nem tehetnénk el későbbre? Mondjuk, mikor már megmentettük a
világot? Most kicsit sietnünk kell.
Szelénával egymásra vigyorogtunk.
– Jó – mondtam. – És akkor hogy csináljuk?
– Várjatok egy pillanatot. – Eli megérintette Szeléna karját. – Biztos vagy benne, hogy a
szárnyad elbírja az extra súlyt?
Szeléna sóhajtott.
– Nem, de azt hiszem, igen. Ráadásul ilyen rövid távolságra.
A szívem a térdemig zuhant. Nem biztos benne, és ha téved, akkor a halálba zuhanok.
Eli akart valamit mondani, de nem hagytam szóhoz jutni, mert attól féltem, kijelenti,
hogy nem tudjuk megcsinálni. De ez nem merülhet fel. Annak a sok embernek a
megmentése megéri. Megfogtam Szeléna kezét és megszorítottam.
– Hiszek benne, hogy meg tudod csinálni.
Szeléna elmosolyodott.
– Jó, akkor állj hátrébb!
A torony oldalának lapultam, és vártam, közben a szememet a legjobb barátnőmre
szegeztem. Szeléna kitárta a karját, és akkor fura, szakadozó hang hallatszott, de nem
anyagé. Tátott szájjal figyeltem, ahogy kinő a hátából a két szárnya – fekete és selymes,
mint a haja előbb keskenyen, aztán legyezőszerűen szétterül, míg el nem éri a teljes
szélességét. Most fogtam fel, kis késéssel, hogy a kabátján ebből a célból voltak a lyukak.
Ahogy a szárnya teljesen kifeszült, odaintett magához. Odamentem, próbáltam nem
remegni. Szeléna szárnya hatalmas volt, de tudtam, hogy az még nem jelenti azt, hogy az
én súlyomat is elbírja. Mindent megtettem, hogy ne gondoljak erre.
– Állj elém – mondta Szeléna. – És segíts, hogy beléd kapaszkodjak.
Odaléptem, ő meg átfogott a hónom alatt a két karjával.
– Majd jövünk, Eli.
Szeléna hangjában annyi önbizalom volt, hogy egy pillanatra az enyém is megnőtt. De
aztán Szeléna kitolt a peremre – és ugrott.
Zuhantunk lefelé, a szárnya felettünk ívelt. Elfojtottam a sikoltást, bár biztosra vettem,
hogy ennyi volt, és most már csak zuhanunk, legalábbis amíg Szeléna el nem enged, hogy
legalább ő maga megmeneküljön. De akkor a szárnya keményen suhogni kezdett a
levegőben. A szélzúgás fölemelt a levegőbe, és szárnyaltunk előre. Szeléna nem a lépcső
túlsó oldalán tett le, ahogy hittem, hanem hagyta, hogy annak az egy szárnycsapásnak a
lendülete egészen fölvigyen minket a torony tetejébe.
Ahogy odaértünk, a szárnya kifáradt, és leestünk a kemény kőre. Fájdalmasan szívtam
be a levegőt, és az oldalamra gördültem. Örültem, hogy Szeléna mellém esett le, nem rám.
A szárnya segítségével feltolta magát.
– Jól vagy?
– Aha, persze. De ezt a landolást még gyakorolni kell – mondtam, ahogy
feltápászkodtam.
Szeléna kuncogott, de az én jókedvem – vagy inkább a megkönnyebbülésem – azonnal
eltűnt, amikor megláttam a torony kellős közepén a kőtalapzatot.
A szívem nagyot ugrott a bordáim közt, ahogy a talapzatra meredtem. Pontosan olyan
volt, mint az álomban, mégis teljesen más. Az oldalára semmiféle betűk nem voltak vésve,
a tetejéből viszont kiállt az Akarat kardjának markolata, a pengéje meg jó harminc centire
bemélyedt a talapzat kövébe.
B E L L A N A
B E L L A N A
B E L L A N A
A név újra meg újra visszhangzott a fejemben, mégsem volt jó, nem volt teljes.
Azt viszont még így is éreztem, hogy a talapzat ugyanúgy húz magához, mint
álmomban. De most rájöttem, hogy végig nem a talapzat vonzott magához.
Végig a kard volt. Mindig.
Elindultam felé, minden lépés nehéz és súlyos volt, mintha valami láthatatlan erő vissza
akarna tartani tőle. De nem sikerült. Azt a kardot nekem szánták, engem meg neki. Ezt
olyan biztosan tudtam, ahogy a nevemet ismerem, a tudatomat.
Megálltam előtte, és mindkét kezem a csontmarkolatra tettem.
Mondd ki a nevem, szólalt meg a fejemben egy hang, ami nem az én pszichémhez
tartozott.
De nem tudom.
Mondd ki a nevem!
Nem tudom.
De tudod. Mindig is tudtad.
B E L L A N A
 Megragadtam a markolatot, és teljes erőből húztam fölfelé. Nem mozdult.
Mondd ki!
Nem tu… – A gondolat megtorpant a fejemben, és hirtelen átadta magát az álombéli
látomásnak. Újra láttam a kőtalapzatot, és láttam a felületébe vésett betűket. Mindegyiket.
A kard maga mutatta meg nekem, egyenest a tudatomnak, olyan mesterien, mint a
legtehetségesebb médium.
B E L L A N A X
Bellanax.
Ahogy rágondoltam, a csontmarkolat átmelegedett a kezemben. Aztán éles fény támadt,
a bíbor és az arany keveréke, kiáradt a markolatból, végig a rúnákon, és be magába a
kőtalapzatba. A kő abban a pillanatban megrepedt a középpontjánál, és a kard kiszabadult.
Feltartottam, küszködtem a súlyával. De ahogy ott néztem, közben ez az arany-bíbor
fény beburkolta a kardot, összehúzta, könnyebbé tette, és a végére a kard súlya és mérete
tökéletesen illeszkedett hozzám, olyan volt, mintha a karom meghosszabbítása lenne, nem
valami acélból készült mágikus tárgy.
Bellanax. Az Excalibur igazi neve, az erő kardjáé.
És most az enyém.

– Gyerünk, Porka!
Szeléna hangja alig hatolt el a tudatomig. Mióta állok itt vajon? Mintha ezer éve, vagy
még régebben tartana, olyan sok éve, ahányat csak a kard ismer. Ősöreg volt, a legöregebb
tárgy, amit valaha a kezembe fogtam.
Menj, mondta egy hang a tudatomban, és én engedelmeskedtem, Szeléna felé fordultam.
Szeléna nyílt aggodalommal nézett rám, a tekintete a pengén időzött. Nem törődtem vele,
kimentem a torony peremére, és mindkét kezemmel Bellanaxot szorítottam. Szeléna
mögém lépett, és átfont a karjával. Én most nem tudtam belekapaszkodni. De ez is
rendben volt. Az erő kardjával a kezemben biztosan megleszünk.
– Azt hiszem, le tudunk siklani egészen a tetőig – mondta Szeléna. –Oké.
Láttam Eli-t magunk alatt, és előbb rámutogattam, aztán lefelé. Bólintott, aztán
megfordult, és elindult lefelé.
A félelem ezúttal hozzám sem ért, ahogy Szeléna eltolt a peremről. Úgy siklottunk
lefelé, mint a tollpihe, és simán értem a talpamra. Gondolkozás nélkül átvágtam a tetőn, a
réseket könnyedén ugrottam át, és olyan eleganciával, amilyet sosem ismertem. Valahol a
tudatom egyik távoli pontjában tudtam, hogy nem vagyok teljesen ura a helyzetnek, hogy
a kard, Bellanax uralkodik rajtam, legalábbis a testem fölött. De ez is rendben volt. A kard
bölcs. A kard erős. Átvisz minket az egészen.
A következő lépcsőn alig voltam tudatában, hogy járok. Eli meg Szeléna valahol
hátrébb követett, sokkal lassabban haladtak, mint én. Hamarosan az összeomlott
pavilonhoz értem. Aztán már túl is jutottam rajta, és teljes erőmből rohantam át a gyepen a
távolban lángoló máglya felé. A karddal a kezemben úgy éreztem, mintha repülnék.
De mire a máglyához értem volna, erős rengés rázta meg a talajt, és elbotlottam. Mire
talpra álltam, már megjelent a felszínen az első repedés. Sikoltozás tört ki, a máglya
közelében állók menekülni kezdtek. A repedés nőtt, úgy terjedt, mint egy seb. A látványa
halálra rémített, de a félelem mégsem ért el hozzám, nem igazán. Minden gondolat
elszökött a tudatomból, az ösztön vette át a hatalmat, rákapcsoltam.
A repedés olyan volt előttem, mint egy nyílt, tátogó száj, amely lángokat köp. Nem
lassítottam egy fél pillanatra sem. Csak rohantam, és mikor a peremhez értem, ugrottam.
A tűz körülölelt, a lángok a bőrömet nyaldosták, fájdalmas ösvényt hagytak maguk
után. De csak egy pillanatra. Aztán valami felszállt körülöttem, és megóvott a tűztől A
mágia. Olyan fajta, amihez hasonlót sosem láttam.
Csukva tartottam a szemem, vakon zuhantam. Valami, ami nem gravitáció volt, lefelé
húzott. Mintha a kezemben lévő kardot vonzotta volna a tellúrrúdból kiáradó erő, mint az
ellentétes töltésű mágnes. Átáramlott rajtam az energia, és az egész testemet lángra
gyújtotta. A kardból jött a kezemen át. El kellett volna engednem, nehogy elégessen, de
nem tudtam. Szorítanom kellett, hogy megmentsem azokat az embereket, hogy
megmentsem a szigetet.
Úgyhogy erősebben markoltam, és addig fogtam, míg a tudatom el nem hagyott, míg
azt nem éreztem, hogy meghalok.
 34
A múlás
MEGINT A TORONYRÓL ÁLMODTAM. De most nem volt szél, és nem volt talapzat sem. Csak a kard
a kezemben. Úgy sugározta a hőt, mintha eleven volna. És bizonyos szinten tudtam is,
hogy él.
Eli is ott volt, a torony másik végében, és aggodalmas tekintettel figyelt. Odaintettem
magamhoz, de csak a fejét rázta.
– Amíg az a kezedben van, nem.
A kardra pillantottam, nem is voltam a tudatában, hogy magam előtt tartom, és Eli-ra
bökök vele. Láttam, hogy fél. De mitől?
Megfordultam, letettem a kardot a torony peremére. Abban a pillanatban, hogy nem
értem hozzá, a kezemet üresnek éreztem, a testem meg mintha bentről kihűlt volna.
Majdnem felkaptam megint, de aztán ott volt Eli, és a karjába vett.
Elakadt a lélegzetem, elképedtem, hogy itt is meg tud érinteni.
– Hát nem álmodunk?
– De, csak ez a te álmod, és én nem is vagyok itt igazán. Ezt tudod, igaz?
Bólintottam.
– És fel kell ébredned, Porka. Hamarosan fel kell ébredned, különben… különben lehet,
hogy sosem ébredsz fel.
– Hogy érted ezt?
De Eli nem válaszolt. Hamuvá vált a kezemben, és aztán eltűnt a szélben.

Telt az idő. Éreztem, hogy telik körülöttem és felettem, mintha én valami kő lennék egy
folyóban. Eli többé nem látogatott meg álmomban.

– Mondott valamit?
– Ma reggel nem. Tegnap óta nem.
– Mozgott?
– Egy kicsit. De nem eleget. Sosem eleget.
A hangok ismerősen csengtek, de annyira eltorzultak, hogy nem tudtam hova tenni őket.
Mintha a víz alól hallanám. Víz, a vízre emlékeztem. A tudatomban felrémlett egy kép,
hogy sellények vesznek körül. Lezuhantam – a földön át, egyenesen a tengerbe. És meg is
fulladtam volna, ha nem segítenek. Ők vittek át a vízen, aztán ki a szárazföldre.
– Mi történik, ha egyáltalán nem ébred fel?
Próbáltam feljutni a tudatosság felszínére, de nagyon távol volt. És csak csúsztam
megint lejjebb, lejjebb, lejjebb.
 35
Utóhatás
MIKOR VÉGÜL TÉNYLEG FELÉBREDTEM, egyedül találtam magam. A szoba ismerős volt, az ágy
széles és fényűző a fekete-fehér steppelt szaténpaplannal. Az egyetlen ablak előtt sima
fehér függöny. A kék-szürke falakon mindenféle festmény, az egyiken egy napnyugta, a
másikon egy viharba került régi hajó.
Ismertem ezt a helyet. Anyám házának vendégszobája volt a Vízpart sétányon. Az
egyik sarokban egy komódon a bekeretezett fotóim. Olyan sok, hogy meg se lehetett
számolni: az egész életem kimerevített pillanatokban elbeszélve.
Ezt mind anélkül érzékeltem, hogy felültem volna, aztán lassan ráébredtem, milyen
súlyosnak és lomhának érzem a tagjaimat, mintha régóta lennének használaton kívül.
Lassan letoltam magamról az ágytakarót. Mikor megvoltam, láttam, hogy nem vagyok
egyedül, ahogy hittem. Az ágyban egy kard feküdt mellettem. A pengéje valamilyen
bőrhüvelyben, de a csontmarkolatot azonnal felismertem.
Bellanax.
Hirtelen minden megdöbbentően tisztán visszatért. Ahogy beleugrottam abba a lángoló
résbe. Ahogy a kard magától tudta, mit kell tennie, és magába szívta a tellúrrúd erejét,
mikor az épp robbanni készült. Magába vonta azt az energiát, aztán kibocsátotta magából,
és megtörte a bűbájt, mielőtt valóra válhatott volna.
És mikor véget ért, én átzuhantam a lyukon, be a csatornába, ami kivitt a tengerre. A
sellények megmentettek, de utána semmire nem emlékeztem.
Összeszorítottam a fogam, felültem, az izmok tiltakoztak a mozdulat ellen. Az
erőfeszítéstől ziháltam és elgyengültem, nekidőltem az ágy fejének. Selyempizsama volt
rajtam, az a hosszú ujjú, elöl gombolós, nadrágos fajta. Végighúztam a kezem a
gyomromon, és megriadtam, milyen könnyen ki tudom tapintani a bordáimat, a hasam
berogyott, üreges barlang volt a csípőcsontjaim közt. A rémülettől, hogy a testemet ilyen
állapotban látom, lüktetni kezdett a fejem. Milyen rég lehetek öntudatlan?
A hálószoba csukott ajtajára néztem, azt kívántam, bárcsak kinyílna. Nem vetettem be
tudatmágiát. Tudtam, hogy nem lenne hozzá energiám. De miután percekig vártam,
lemondtam a reményről, és átvetettem a lábam az ágy peremén. Ez a mozdulat már
könnyebben ment, az izmaim kezdtek bemelegedni, de ettől is ziháltam és teljesen
kimerültem.
Lassan lecsúsztam az ágyról, és fölálltam: próbálgattam a testsúlyomat. Kicsit
imbolygós, de oké. A kardra pillantottam, és tűnődtem, felvegyem-e. Akartam, hogy
velem legyen, és mégsem. Egyszerre töltött el tisztelettel és rettegéssel, mintha egy
vadállat volna, és meg akarnám szelídíteni, de nem merném megközelíteni.
 Hátat fordítottam a kardnak, és átvágtam a szobán az ajtóhoz. Egy pillanatra
nekidőltem, amíg újra rendesen tudtam lélegezni, aztán kitártam. Végigmentem a
homályos, üres halion, és közben az egyik karommal a falat tapogattam támaszul. Mikor a
végére értem, körülnéztem, és megláttam, hogy az anyám a konyhában áll, szemközt, de
csak a feje és a törzse látszott a nappali térelválasztója mögött.
Mire szólhattam volna neki, megfordult, és ő is észrevett. A pohár kicsúszott a kezéből
és eltört a padlón. De nem bánta, csak rohant hozzám a konyhán át.
– Porka! – kiáltotta, és átölelt. Rárogytam, és hálás voltam, hogy megtart. Anya hátrább
tolt.
– Nem kéne fent lenned. – Újra átölelt. – De annyira örülök, hogy ébren vagy!
Annyira… annyira örülök!
A hangjában csengő megkönnyebbüléstől majdnem elsírtam magam.
Végül kicsit lazított a szorításán.
– Fel kell hívnom az orvost, hadd tudják meg, hogy felébredtél. Most menj vissza az
ágyba!
Megráztam a fejem. Semmit sem akartam kevésbé, mint visszafeküdni. A hátsó terasz
ablakán élénk napfény szűrődött be, arrafelé mutattam.
– Oda szeretnék kiülni.
Moira hátrapillantott, és egy ideig töprengett. Aztán felsóhajtott.
– Jó. Egy kicsit. – Megsimogatta lazán összefont hajamat. – Az biztos, hogy rád férne
egy kis napsütés.
Hamarosan egy nádszékben ültem a hátsó teraszon, és az Erie-tó nyugodt vizét
bámultam. Bármilyen langyos volt az idő, anya egy takaróval bebugyolálta a lábam. Aztán
teát is hozott, és ragaszkodott hozzá, hogy megigyam.
– Az orvos mindjárt itt lesz – mondta, és leült velem szemben.
Jól belekortyoltam a teába, meglepett, hogy nem is utálom. Végül megköszörültem a
torkom, és megkérdeztem:
– Mindenki jól van? A sziget maradt a helyén?
Anya felsóhajtott, és egyik lábát átvetette a másikon.
– Igen, és igen. Fantasztikus volt, amit csináltál… bár ha még egyszer ilyen veszélyes
dolgot mersz művelni, akkor örökre bezárlak ide.
Elmosolyodtam, de félig-meddig éreztem, hogy komolyan mondja.
– Te mire emlékszel? – kérdezte Moira.
 Még egyet kortyoltam a teából, aztán ahogy tudtam, összefoglaltam a dolgot.
Nehezemre esett beszélni róla, de csak azért, mert fáradt voltam, és a torkom fájt a sok
hallgatástól.
– És mi történt azután, hogy a sellények megmentettek? – kérdeztem, mikor a végére
értem.
– Elvittünk a Vejovisba. Pár napig ott voltál, amíg az orvosok ellátták a sérüléseidet.
Meglepően kevés volt. Néhány égési seb a karodon meg a lábadon, ami már be is
gyógyult, és nagyon kevés heg maradt.
Összeráncoltam a homlokom, gyorsan felhúztam a pizsama ujját. A bőröm halvány
rózsaszín volt, mint egy újszülöttnek. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Szerencsésebb
vagyok, mint hittem. De aztán eszembe jutott, hogy milyen erő fogott körül, mikor
zuhanni kezdtem – talán nem is csak szerencse volt, hanem a kard.
– És meddig voltam öntudatlan?
Anyám nyelt egyet, és a szeme könnybe lábadt.
– Tíz napig.
Visszatartottam a lélegzetem. Olyan sokáig? Az hogy lehet? Nem csoda, hogy anya így
megkönnyebbült, mikor előjöttem.
A víz felé fordította a tekintetét.
– Az orvosok aggódtak, hogy esetleg egyáltalán nem ébredsz fel. Annyira örülök, hogy
rájuk cáfoltál.
– Én is.
Anya visszafordult, és rám mosolygott.
– De miért vagyok itt? – körbemutattam a lakásán.
– Az orvosok az első hét után azt mondták, nincs mit tenni, várni kell, aztán meglátjuk.
Úgyhogy idehoztalak, ahol jobban rajtad tudtam tartani a szemem. És a papádnak is
könnyebb volt, mikor meglátogatott. A Vejovisban annyiféle korlátozás vonatkozik a
közönségesekre.
Felegyenesedtem ültömben.
– A papa itt volt?
– Mindenki itt volt, Porka. Eli meg Szeléna mindennap. Sőt a fél Mágusok Szenátusa is
meglátogatott.
Erre csak pislogtam, a Mágusok emlegetésétől beindult az agyam.
– És mi van Kirkwood rendőrbíróval? Elkapták?
 – Ó persze. – Moira arcán valami sötét árny suhant át. – Letartóztatták Gargomorral
együtt, még ott, Lionhalomban. A külső szigeten voltak néhány más szenátorral együtt.
Titus adta az ártatlant, amíg észre nem vette, hogy Sasharaszt emberei keresik. Akkor
Gargomorral együtt megpróbáltak elmenekülni, de nem jutottak túl messzire.
Amióta felébredtem, először éreztem jól magam, sőt: boldog voltam. Elmosolyodtam.
– És Sasharaszt bevágta őket a börtönbe?
Moira fölállt.
– Azt hiszem, az orvost hallottam.
Összeráncoltam a homlokom.
– Én nem hallottam semmit.
– Mindjárt jövök.
Moira megfordult, és kiment az ajtóhoz.
– Várj, anya! – Ösztönösen megéreztem, hogy a kérdés elől menekül. – Mi az, amit nem
akarsz nekem elmondani?
Anya szembe fordult velem, és összefonta a karját.
– Nem akarom, hogy aggódj ezen. Most semmi másra nem szabad gondolnod, csak
hogy jobban legyél.
Felcsattantam.
– Ezt ne merészeld csinálni! Jogom van tudni, mi történt.
Láttam anyám arckifejezésén, hogy viaskodik magában. Végül sóhajtott, és visszaült a
székre.
– Gargomor börtönben van az embereivel együtt.
– És Kirkwood?
Moira orrcimpája megrebbent, ahogy válaszolt.
– Titus Kirkwood meghalt. A börtöncellájában gyilkolták meg. És nem, nem tudni,
hogy ki ölte meg, sem hogy miért, de ez a Szenátus dolga. Nem a tiéd, sem Eli-é, sem
Szelénáé. Bármit képzeltek is magatokban.
Nevetnem kellett volna, ha a hír nem lett volna olyan szörnyű. Úgy látszik, az Álom
Csapat a hátam mögött is dolgozott. Hirtelen erős vágy tört rám, hogy újra találkozzak a
barátaimmal.
– Használhatom a telefont? Meg akarom mondani a barátaimnak, hogy felébredtem.
Moira elfordult, megint türelmetlenül nézett.
 – Majd én. De amíg az orvos nem engedi meg, nem jöhet látogató. És az sem érdekel,
ha Eli meg Szeléna ránk akarják törni az ajtót. Világos?
– Világos.
– Jó. Akkor maradj itt, és pihenj, én meg készítek valami ennivalót.
Anyám főztjének gondolatára egész másfajta rémület vett rajtam erőt, de Moira eltűnt
odabent, én meg úgy tettem, ahogy meghagyta: fejemet a szék támlájára hajtottam, és
pihentem. Pillanatokon belül el is aludtam.

Legközelebb arra ébredtem, hogy egy doktornő áll fölöttem. Elég barátságosnak tűnt, bár
mikor megkért, hogy húzzam fel a felsőm, hogy megvizsgálhassa a szívverésem meg a
légzésem, az ujjai olyanok voltak, mint a jégcsap. Húsz perc múlva egészségesnek
nyilvánított, és a következő két hétre sok pihenést és diétát írt elő, és csak válogatott
látogatókat.
Mikor elment, anyára pillantottam.
Moira a plafonra emelte a tekintetét.
– Megmondtam Szelénának, hogy ő is meg Eli is legkorábban holnap jöhet el. Ahogy
vége az iskolának, itt lesznek.
Felegyenesedtem a széken, hirtelen eszembe jutottak az oktatásügyi kötelességeim.
– Basszus, hamarosan jönnek a vizsgáim.
Anya legyintett.
– Ne aggódj! Azok után, ami történt, minden tárgyadból elengedik a vizsgát, a Mágusok
Szenátusa beleegyezésével. Ez a minimum, amit megtehetnek érted. Én arra számítok,
hogy hamarosan valami kitüntetéssel jutalmaznak, ha végre lecsillapodnak a dolgok.
Ezt először nem értettem, de aztán eszembe jutott Vanholt konzul, ahogy ott feküdt
holtan, a pavilon romjain. Nem csoda, ha még le kell csillapodniuk a dolgoknak.
– És Paul? Őt nem is emlegetted. Jól van?
Moira sóhajtott.
– Jól. Csak… most nem lehet vele beszélni. A saját biztonsága érdekében védőőrizetben
van. A nagybátyjáról elterjedt a hír, hiába akarták megakadályozni. Sasharaszt attól tartott,
hogy Pault valami megtorlás érheti. Lionhalom történetében ez a mostani volt a
legnagyobb támadás. Hetvenkét mágusfajta halt meg.
Nyeltem egyet, égett a torkom és a szemem. Mennyi élet! És hányán lehettek ebből az
iskolatársaim? Bár tudtam, hogy sokkal többen is lehetnének, nem éreztem tőle jobban
magam. És szegény Paul! Ez nem igazság. Megmenekült a nagybátyja fenyegetése elől, és
most újabb veszély leselkedik rá.
De talán van fény az alagút végén.
– Na és a mobilom? Azonosítani tudták Velő követőit?
Moira hümmögött valamit, látszott, hogy erről végképp nem akar tovább beszélgetni, de
rászegeztem a pillantásom: ragaszkodtam hozzá, hogy válaszoljon.
– Mire utolérték Kirkwood rendőrbírót, a telefon megsemmisült.
– De ennek semmi értelme. Miért akarta volna megsemmisíteni?
– Nem ő volt. A telefon volt ellátva valami önmegsemmisítő mechanizmussal.
A tüdőmből kifutott minden levegő, kavarogni kezdett a fejem. Hazudott. Paul hazudott.
Mindazok után, ami történt. Viszont… a jelszó működött. Saját szememmel láttam. De
aztán eszembe jutott, hogy miután Paul a Kirkwood-sírboltban megmutatta nekünk az
alkalmazást, mennyire ragaszkodott hozzá, hogy újra el legyen rejtve. Lehet, hogy az
alkalmazást rendesen le kellett rajta zárni, mert különben megsemmisítette volna magát,
Paul újabb óvintézkedése következtében.
Nagy erőfeszítéssel félretoltam az agyamból a Paulra vonatkozó gondolatokat. Lehet,
hogy van rá magyarázat, mi lett az adatokkal, és lehet, hogy nincs. De ez most nem
számít. Hiszen Velő követőinek listája megszűnt.

Másnap, ahogy ígérték, megérkezett Szeléna és Eli, alig várták, hogy lássanak. Szeléna
úgy átölelt, hogy legalább húsz másodpercig nem kaptam levegőt.
– Annyira örülök, hogy felébredtél. Ha még egyszer ilyen hosszan eszméletlen leszel,
soha nem bocsátom meg.
Utána Eli is megölelt, de sokkal szelídebben, mint Szeléna. Az érintése gyöngéd és
meghitt volt, tele a köztünk továbbra is élő vágyakozással. De alig fogott át a karjával,
már el is húzódott. A nappaliban álltunk, és Eli a legtávolabbi kanapéhoz ment, és oda ült
le.
Ránéztem, a szomorúság a mellkasomat szorongatta. Semmi nem változott meg. Eli
továbbra is hisz az álomlátók átkában. Sejtettem, hogy így lesz, és nem reménykedtem, de
azért így is rosszul esett.
Hála égnek, Szelénának sikerült elterelnie a figyelmem Eli-ról – az iskoláról beszélt, és
mindenféléről, ami úgy hiányzott. Eli-jal megpróbáltak többet is megtudni Titus Kirkwood
haláláról, de nem jutottak túl messzire.
– De a legmeglepőbb az volt – mondta Szeléna –, hogy Miss Norton Eli-nak adta a
pálcáját.
– Micsoda? – Eli felé tekertem a fejem, és most vettem észre, hogy a csuklóján ott van a
karpánt.
Eli végighúzta a hüvelykujját a puha bőrön.
– Igen, azt mondta, a pálca valami kapcsolatot hozott létre velem. Azt hiszem, a
varázserő már régóta aludt benne, ezért is használta Miss Norton az óráin. De valamiért
újra működni kezdett. Az én kedvemért. – Eli kicsit elpirult. Ha lehet, ettől még jóképűbb
lett. – De személy szerint úgy gondolom, bűntudata van azért, amiért a becses Terra
Törzse ilyen nagy szerepet játszott a lionhalmi katasztrófában.
Szeléna egyetértőén horkantott.
– Szerintem ez is, az is.
Félszegen mosolyogtam, mert a gondolataim a kardhoz szállingóztak, a vendégszoba
komódjára. Eli és a pálcája esetéről eszembe jutott az enyém, Bellanaxszal. Vajon engem
választott? Határozottan így tűnt.
Szelénára pillantottam, aki leplezetlen aggodalommal figyelt. Kilöktem a hajam az
arcomból.
– És ha már a Terra Törzs szóba került, ők mindannyian… – megálltam, nyeltem egyet
– …mindannyian túlélték?
Eli és Szeléna is feszengett a székén, egyikük sem akart elsőként válaszolni.
Végül Szeléna mély lélegzetet vett.
– Többen, mint ahogy gondolnád, ami nagyrészt magának a szertartásnak volt
köszönhető. Azt hiszem, miután meggyújtottak egy máglyát, úgy volt, hogy a
legközelebbi természetes vízforráshoz mennek, és eloltják a lángokat. Melanie volt az
egyetlen, aki nem élte túl.
Elakadt a lélegzetem, az egész testemre rémes nyomás nehezedett. Melanie Remillard
meghalt? Élénken emlékeztem, hogy veszekedtünk, mikor utoljára találkoztunk. És most
már nem látom többé. Soha nem lesz alkalmam, hogy jóvátegyem ezt a dolgot. A
szemembe könnyek szöktek, és most nem is tudtam őket visszatartani.
– És még kik? – kérdeztem, ahogy az arcomat törölgettem.
Eli sóhajtott.
– Nem ismerjük őket, néhány negyedikes meg egy elsős. Összesen kilenc diák. Jövő
héten tartanak az Akkordélen egy emlékezést, még a vizsgák előtt.
Szeléna bólintott, aztán könnyedebb hangon hozzátette.
– Lance visszajött. Végre megtörték az átkot. Britney is jár iskolába. Már sokkal jobban
van. Mankóval jár, de állítólag a sellő alakjában teljesen rendbejött.
– Szuper! – mondtam, mert most már minden jó hírnek örültem.
– Britney eloszlatott néhány fehér foltot – folytatta Szeléna. – Például hogy hogyan
került Kirkwood hatása alá. A mamája valami vezető tudós egy lionhalmi
környezetvédelmi kutatólaborban, amit a szenátus támogat. Hétvégente Britney is segít a
laborban a mamájának. Kirkwood rendőrbíró a labor egyik kormányzati ellenőre volt,
úgyhogy többször is találkozott Britney mamájával.
Titus Kirkwood rettenetes ember volt, az biztos, de könnyen el tudtam képzelni, hogy
ha akart, elragadó és barátságos tudott lenni – körülbelül úgy, mint Paul. Titusnak nyilván
nem esett nehezére, hogy Britney bizalmába férkőzzön. Aztán később begorombult, és
rákényszerítette, hogy hajtsa végre a gonosz terveit.
Nem is erőlködtem, hogy megkérdezzem, elmesélte-e Britney, mit tudott Kirkwood a
mamájáról, és mivel zsarolta meg, hogy megtegye, amit kellett. Tudtam, hogy nem
mondhatta el. Hajlandó volt átkozni és gyilkolni, hogy megvédje a mamáját. Akkor
nyilván most sem árulta el a titkát.
És nem is hibáztatom. Én is megtenném ugyanezt, ha azzal megvédeném a mamámat.
Valamiért erre a gondolatra megint sírnom kellett.
– Jól vagy, Porka? – kérdezte Szeléna, hogy visszahozzon a jelenbe.
Bólintottam.
– Csak fáradt vagyok.
Összeráncolta az orrát.
– Nem is értem, hogy ha valaki ennyit aludt, mint te, akkor hogy lehet még mindig
fáradt.
Mosolygásban tört ki, és kacsintott.
– Csak hülyéskedek. Ez, amit csináltál… hát… hihetetlen volt.
Elpirultam. Én nem éreztem hihetetlennek. Inkább mintha valaki más csinálta volna. Az
agyamba megint a kard körüli kérdések tolultak. Az utóbbi két napban legalább százszor
emeltem fel és tartogattam a kezemben. És mindig megéreztem azt az erős jelenlétet.
Bellanaxot. De valahogy kevésbé volt erős, mint fent a torony tetején. Alszik, talán, mint
korábban Eli pálcája. De így sem tudtam elfelejteni, amikor úgy éreztem, mintha átvette
volna felettem az uralmat. Újra megtörténhet? És meddig ér el ez a hatalom? Már így is
elérte, hogy beugrottam egy lángoló gödörbe.
Megborzongtam, aztán próbáltam ásítással álcázni.
Szeléna odajött, és újra megölelt.
– Akkor aludj még. Holnap visszajövünk.
 – Igen – mondta Eli is. – Holnap.
Fölállt, és elindult az ajtóhoz, de aztán meggondolta magát, odajött, és búcsúzóul
megint átölelt. Most kicsit tovább, mint az előbb, de csak pár pillanattal. De ez is rendben
volt. Beletörődtem.
Ahogy a dolgok egyre rosszabbra fordultak, minden jóba belekapaszkodtam, amibe
lehetett.
 36
Búcsúzások
A KÖVETKEZŐ PÉNTEKEN a mamámmal beültünk a sportkocsijába, és elindultunk a díjkiosztó
ünnepségre, amit a Mágusok Szenátusa rendezett Eli, Szeléna és az én tiszteletemre. Nem
akartam elmenni, de mégis örültem, hogy a Vatticut Házban tartják, az Akkordélen – az
utóbbi hetekben valahogy hiányozni kezdett az iskola. A Szenátorok Palotája, ahol egy
ilyen eseményt meg szoktak rendezni, messze volt még attól, hogy rendbe hozzák.
A szertartás nem egész egy órán át tartott, az újonnan megválasztott konzul, Lisbeth
Borgman, hivatalosan a sötétfajta rendőrbíró tartott egy beszédet, hogy milyen nagy
szolgálatot tettünk, aztán mindhármunknak kitüntetést adott át. Szeléna és Eli
ezüstoroszlán kitüntetést, én meg egy aranyat, amit egy főnix díszít. Ennek az ironikus
volta nem kerülte el a figyelmemet. Mint kiderült, a főnix érme az Egyesült Államok
elnöke által adományozott Szabadság Érdemrend megfelelője. De én semmi másra nem
tudtam gondolni, mint Velőre meg a fekete főnkére.
Utána egy kis fogadás következett, italokkal meg harapnivalóval. Szinte mindenki
odajött gratulálni, meg kifejezni a háláját. Perceken belül úgy éreztem, elárasztanak, és
szerettem volna már indulni. De legalább volt néhány ismerős arc is köztük: Sasharaszt
seriff meg Lady Elaine, és persze a tanáraim többsége. Még Mr. Corvust is észrevettem, de
nem törődtem vele. Eli pár napja eloszlatta a gyanakvásomat.
Kérdőre vonta Mr. Corvust a háromgyűrűs jelképpel kapcsolatban, ami az ősi
szövegben és az Atlantisz krónikájában is szerepelt, meg a jegyzetfüzetében látható
dolgok miatt. Mr. Corvus azt állította, hogy ez az egység gyakori jelképe, a
jegyzetfüzetben meg csak a régi szöveg fordítása volt. Végül is történész. Eli egy kis
kutatással azonosította a jelképet. Hogy mindkét könyvben szerepel, az véletlen
egybeesés.
Lady Elaine valamivel később megkért, hogy váltsunk pár szót, úgyhogy elindultunk a
parkba. Sötét volt már, de a teleholdnak hála jól láttunk.
– Hogy boldogulsz a karddal? – kérdezte.
Bellanax említésére a kezem gépiesen a vastag ezüst karperecre tévedt, amit a bal
csuklómon hordok. Előző nap anyám végigvette velem, hogyan vonjam be a kardot
káprázattal, ahogy egy pálcát vagy egy botot.
– Azt hiszem, jól. – Fölemeltem a karom. – Bár kicsit súlyos.
Lady Elaine összecsücsörítette a száját.
– Hát, gondolom.
– Pontosan mi a kard? – kérdeztem, mert újra a felszínre tört minden kérdés, ami az
elmúlt napokban a fejemben járt.
– A legalapvetőbb szinten az ilyet vezérszellemeszköznek nevezzük. Egy rég meghalt
mágusfajta kísértetét hordozza.
Megborzongtam, bár azok után, amiket Deverelltől hallottam, nem leptek meg a szavai.
– És Eli pálcája is ilyen vezérszellemeszköz?
Lady Elaine lesimította fekete koktélruhája elejét.
– Igen. Hosszú a sora annak, hogy egy-egy vezérszellemeszköz hogyan kötődött egy-
egy mágusfajtához. A bennük élő kísértetek nagyon megválogatják, kihez akarnak
kötődni, mint gazdájukhoz.
Megfordultam, és leültem a szemközti alacsony kőfalra. Az energiaszintem még mindig
nem tért magához.
– De ez a kard legutóbb Velőé volt. Nem kellene aggódnom?
– Nem, a kard a tiéd, és csak azt fogja tenni, amit mondasz neki.
Lady Elaine a velem szemközti falra ült le.
Végighúztam az ujjam az ezüst karperecén, ami az érintésemre mindig átmelegedett.
– De olyan erős. Ez volt az Akarat kardja. Nem lesz, aki el akarja majd venni tőlem?
– Alig vagyunk páran, akik tudjuk, hogy a tiéd. Javaslom, hogy továbbra is tartsd
titokban. És kard: úgyhogy nem hiszem, hogy nagyon villogtatnod kellene.
Bosszús hangot hallattam, elképzeltem, ahogy az asztalon állok a menzán, mint a
legjobb „Xena, a harcos hercegnő” alakításomban.
– De miért nem semmisítette meg egyszerűen a szenátus?
– Hát próbálták, de semmi sem sikerült. – Elhúzta a száját. – Úgyhogy a kőtalapzathoz
kötöztük egy bűbájjal, amit csak a kard igazi gazdája tudhatott megtörni.
Átfontam a karom a mellkasomon.
– De az Velő is lehetett volna. Sőt, neki kellett volna lennie.
Lady Elaine a fejét rázta.
– Nem tudunk túl sokat a kardlegendavilágról, de azt tudjuk, hogy a testi halál megtöri a
vezérszellem kötődését. Még ha a személy újjászületik is.
Sóhajtottam.
– Akkor tehát halálomig a nyakamon marad?
– Ebben lehet bízni. – Lady Elaine keresztbe vetette a lábát, és szelíden folytatta. – És
ha tudni akarod az igazságot, én megkönnyebbültem, hogy hozzád került.
 Megdöntöttem a fejem.
– Miért?
– Mert nem ismerek jobbat, akihez kerülhetett volna. Az kétségtelen, hogy nagy a
hatalma, és a hatalom korrumpálhatja az embert. De szerintem te ennek kevésbé vagy
kitéve.
– Miért?
– Több okból is. Egyrészt mivel olyan jó tulajdonságokat örököltél. A te ágadon a nők
régóta kiállnak a gonosz ellen, és mindig mindent feláldoztak, hogy biztosítsák a jó
uralmát. – Fanyar mosoly ült az arcára. – Beismerem, hogy anyád módszerei kissé
szokatlanok, de a szíve mindig is a helyén volt. És nézd meg Nimuét. Önként
bebörtönözte magát egy álomba évszázadokra, csak hogy a kardot elrejtse Velő elől.
Megdörzsöltem a halántékom. Van mihez felnőni. A karomon a karperec súlyosabb
volt, mint valaha.
– De nem lett volna jobb, ha Nimue talál rá módot, hogy megölje Velőt, és ne hagyja,
hogy feltámadjon? Mármint: van erre mód?
Lady Elaine ezen egy kicsit eltűnődött.
– Igen, azt hiszem, kell, hogy legyen, de most egy sürgetőbb témáról kell beszélnünk.
Összeszedtem magam, mert sejtettem, miről lesz szó.
– Eli elmondta, hogy tudsz már az álomlátók átkáról.
Bólintottam, de nem tudtam megszólalni.
– És hiszel neki?
Szemközt találtam magam Lady Elaine éles pillantásával, és sikerült farkasszemet
néznem vele.
– Nem hiszem, hogy hazudott, ha erre gondol. De ez nem ugyanaz, mint hogy az
átokban hiszek-e vagy sem.
Lady Elaine sóhaja alig ért el a fülemig.
– Az átok nagyon is valódi, Porka. Megoszthatom veled, milyen vízióm volt, ha
szeretnéd.
Megráztam a fejem, egy fél pillanatra sem estem kísértésbe.
– Nagyszerű. – Fölállt. – De azt tudnod kell, hogy lépéseket teszünk annak érdekében,
hogy ti ketten megfelelő távolságra legyetek egymástól.
A haragtól elvörösödtem, és én is felálltam.
– Ezzel tisztában vagyok. A mamám mondta reggel, hogy befizetett egy európai
körútra, egész nyárra.
Majdnem egy órán át vitatkoztunk róla, és ahányszor rákérdeztem, hogy ez Eli miatt
van-e, anyám mindig témát váltott.
– A ti érdeketekben, Porka. – Lady Elaine sóhajtott. – Mi okom volna, hogy hazudjak
neked erről? Gondolod, hogy egy kegyetlen, szívtelen perszóna vagyok, akinek az a célja,
hogy megtagadja két tinédzsertől az igazi szerelem örömét?
Rá akartam vágni, hogy igen, de nem mondtam. Tudtam, hogy nem azért szeretne távol
tartani minket egymástól, mert így akarja. Mély lélegzetet vettem, minden erőmmel
ellenálltam, hogy megremegjen a hangom.
– Ha van rá mód, hogy Velőt egyszer s mindenkorra meg lehessen ölni, akkor nyilván
arra is van mód, hogy megtörjük az álomlátók átkát.
Lady Elaine szánakozó tekintete egy pofonnal is felért volna.
– Ez nem így működik. Minden varázserőnek ára van. Még az álomlátásnak is. És
ennyi. Te meg Eli sosem lehettek együtt.
Nem szóltam semmit, csak elfordultam, és eljöttem, az arcomon némán folytak a
könnyek.
Minden varázserőnek ára van.
Tudtam, hogy igaza van, de ezt az árat nem akartam megfizetni.

A következő vasárnap anyámmal kimentünk a reptérre. Most sem akartam elindulni, de fel
szoktam ismerni, amikor legyőztek. Utaznom kellett, akár akartam, akár nem. Ráadásul
európai út. Majd csak sikerül kihoznom belőle a legtöbbet.
Annyian jöttek ki elbúcsúzni, hogy nyugodtan lehetett tömegnek nevezni őket. Ott volt
persze Szeléna, Lance-szel. Mostanában rengeteget voltak együtt, amióta Lance-t
kiengedték a Vejovisról. Újjáélesztett kapcsolatuk nem töltött el éppen boldogsággal, de
úgy döntöttem, ha Szelénának tetszik a srác, akkor én is erőt veszek magamon, hogy
elfogadjam. Ezt Szeléna egyelőre megkönnyítette, mert továbbra is gúnyolódott vele, mint
mindig, bár újabban határozott gyöngédség bujkált a hangjában.
– Sajnálom, hogy őt is magammal hoztam – mondta épp, és a hüvelykujjával Lance-re
bökött, miközben elnyomta a mosolygást. – De ragaszkodott hozzá.
Lance elvigyorodott.
– Csak el akartam köszönni, és megmondani, hogy ne siess vissza.
Szeléna a lábujjára lépett.
 – Auuúú! – Lance rákacsintott. – Csak hülyéskedtem. – A vállamra csapott. – Most
komolyan, utazz jól, vigyázz magadra, és gyere vissza! Elunom az életem, ha a mi kis
versenyünk nem szórakoztat.
Elhúztam a szám.
– Ez már elég ok lenne, hogy örökre ott maradjak.
Erre csak még szélesebben vigyorgott. Én az égre emeltem a tekintetem, aztán
megfordultam, és átöleltem Szelénát.
– Szia, aztán írjál sokat, jó? Hallani akarok a repülési gyakorlataidról meg minden!
Szeléna nevetett.
– Teljes regényeket fogok írni. És te is írjál, és küldj egy csomó képet!
– Oké.
Elhúzódtam, továbbindultam. Lady Elaine állt mellette, akivel gyorsan és szívélyesen
elköszöntünk.
– Mindenképp szólj a mamádnak, ha ezzel bármi furcsa történne.
Megérintette a csuklómon az ezüst karperecét.
Bólintottam, és ösztönösen elhúztam a csuklóm.
Aztán továbbléptem, és Sasharaszt seriff előtt torpantam meg. Egyáltalán nem
számítottam rá, hogy itt lesz, de azonnal magyarázatot is adott rá.
– Gondoltam, esetleg szükséged lehet erre.
Egy papírszeletet nyújtott át. Kinyitottam, és egy ismeretlen e-mail címet láttam rajta.
Fölnéztem a seriffre, és vártam, hogy megmagyarázza.
– Ne veszítsd el, és ne mutasd meg senkinek – mondta Sasharaszt. – De biztos vagyok
benne, hogy szívesen hallana rólad, akkor is, ha neki nem szabad válaszolnia.
Nyeltem egyet, mert megértettem, kiről beszél. Paulra célzott. Visszahajtogattam a
papírt, és becsúsztattam a farmerom első zsebébe.
Utána a papámtól köszöntem el. Megöleltük egymást, és megpuszilta a fejem búbját.
– Egy teljes listát küldtem anyádnak, hogy mik azok a történelmi helyek, amiket muszáj
megnézned, ha már ott vagy. Vigyázz, hogy betartsa!
Elmosolyodtam a vad arckifejezéstől, ami a szeplős arcán megjelent. Még hatásosabb
lett volna a szemüveg meg a könyökén megfoltozott tweedzakó nélkül. Egy poros
főiskolai tanárban nincs túl sok félelmetes.
Odanyúltam, és összeborzoltam a haját.
– Le kéne vágatnod.
 Elmosolyodott.
– Neked is.
Aztán újra megpuszilta a fejem, én meg tovább léptem a sorban az utolsó várakozóhoz.
Eli látványától, ahogy ott állt, és várta, hogy elköszönhessen, elgyengültek az izmaim.
Megtorpantam előtte, de nem tudtam, mit csináljak, mit mondjak.
– Hát, utazz jól! – mondta. A kezét a zsebébe süllyesztene, és világossá tette, hogy nincs
szándéka búcsúzóul átölelni.
Nyeltem egyet, minden erőmmel vigyáztam a hangomra.
– Kösz. Neked meg legyen jó nyarad.
– Kösz, meglesz.
Tudtam, hogy indulnom kellene, de nem bírtam megmozdítani a lábam.
– Mindjárt be kell szállnunk – kiáltotta anyám valahonnan a biztonsági kapu közeléből.
Bólintottam felé, aztán újra Eli-ra néztem.
– Akkor… szia – mondtam.
Megfordultam, és elindultam anyám felé.
– Porka! – kiáltotta Eli, és a hangjában ott volt az az ismerős vágyakozás.
A hangja egyenest áthatolt rajtam, letépte a vállamról a válltáskám szíját, és hagyta
lezuhanni. Aztán megperdültem a sarkamon, és visszaléptem hozzá, gyorsan, nehogy
elgyávuljak. A két kezem a feje két oldalára tettem, ő meg a derekamat fogta át. Aztán
megcsókoltam. Ott, az anyám és Lady Elaine szeme láttára. Mindenki szeme láttára. Úgy
csókoltam, mintha ez lenne az utolsó alkalom. És ő is csókolt, úgy tartott, mintha attól
félne, hogy bármelyik pillanatban elillanhatok.
Végül Eli húzódott el, de csak annyira, hogy odasúgja:
– Itt leszek, mikor visszajössz.
– Sietek.
Aztán megfordultam, és átmentem a biztonsági kapun. A szívem egyszerre volt súlyos,
mikor az elkövetkező hosszú hetekre gondoltam, és könnyű is, ha arra gondoltam, mi vár
rám, ha visszajövök.
Notes
[←1]
András T. László fordítása
 Table of Contents
Notes