SIMON

KERNICK

M IN D H A L A L IG

GABO
 A mű eredeti címe: Relentless

Fordította: Bori Erzsébet

Könyvterv: Malum Stúdió

Copyright © Simon Kernick, 2006

Hungarian translation © Bori Erzsébet, 2010

Hungarian edition copyright © GABO Kiadó, 2010

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása

szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29.

www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
ISBN 978-963-689-410-8
Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Ducsai György igazgató
Két lányomnak, Amynek és Rachelnek
ELSŐ RÉSZ

SZOMBAT
 1

CSAK AZÉRT HALLOTTAM MEG A TELEFONT, mert nyitva volt

a hátsó ajtó. Kimentem a kertbe, hogy szétválasszam a gyerekeket, akik
összekaptak a szappanbuborék-fújón és nem akartam, hogy elfajuljon a
veszekedés. Halálom napjáig kínozni fog a kérdés, mi lett volna, ha nem
hagyom nyitva az ajtót, vagy olyan hangosak a gyerekek, hogy nem hallom
meg a csöngést.
Három óra felé jártunk egy május végi, borús szombat délutánon, és az
egész életem széthullással fenyegetett.
Visszarohantam a házba, be a nappaliba – a tévében épp elkezdődött a
meccs és a negyedik csengésre értem el a telefont, a rohadék főnökömet,
Wesley „Szólíts Wesnek” O’Shea-t szidva magamban, aki képes ilyenkor
felhívni egy ajánlat apró részletei miatt. Előszeretettel csörgött rám
hétvégéken, lehetőleg futballmeccs közben. Perverz élvezetet szerzett neki,
ha fitogtathatta a hatalmát.
Az órára néztem. Egy perccel múlt három.
– Igen?
– Tom? Jack vagyok. – Elfulladt a hangja.
Nem esett le mindjárt.
– Milyen Jack?
– Jack... Jack Calley.
Egy hang a múltból. A legjobb barátom a suliból. Ő volt az esküvői
tanúm kilenc évvel ezelőtt. De már négy éve megszakadt köztünk a
kapcsolat. És volt itt más baj is. A hangjából ítélve kínlódott, préselte
magából a szavakat.
– Rég hallottam rólad, Jack. Hogy vagy?
– Segítened kell.
Mintha futna, vagy nagyon gyorsan menne. Zajt hallottam a háttérben, de
nem tudtam azonosítani. Annyi biztos, hogy a szabadban volt.
– Miről beszélsz?
 – Segíts! Segítened... – Váratlanul elhallgatott. – Jézusom, ne… Jönnek.
– Kik jönnek?
– Istenem, ne!
Olyan hangosan üvöltött, hogy el kellett kapnom a fülemtől a kagylót. A
tévében felzúgott a tömeg, mert az egyik játékos kapura tört.
– Jack, mi a fene folyik ott? Hol vagy?
Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, fájdalmasan zihált az
erőlködéstől. Hallottam, hogy rohan.
– Mi folyik ott? Válaszolj!
Jack feljajdult, és dulakodás zaját véltem hallani a háttérből. – Kérem,
ne! – kiáltott fel reszelős hangon. A dulakodás még másodpercekig tartott,
de mintha eltávolodtak volna a telefontól. Aztán Jack ismét megszólalt, de
már nem hozzám beszélt. Valaki máshoz. Gyenge volt a hangja, de
egyértelműen ki tudtam venni, amit mond.
Hat szó volt az. Hat egyszerű szó, amitől elszorult a szívem és feje
tetejére állt a világ.
A lakcímem első két sorát mondta ki.
Azután Jack rövid, kétségbeesett sikolyt hallatott, majd elhúzták a
telefontól. Fuldokló, hörgő köhögés következett, és hiába vannak
fényévekre tőlem a halál csúfságai, ösztönösen megéreztem, hogy régi
barátom haldoklik.
Egyszerre kísérteties csend lett.
Ez a csend tíz másodpercig tarthatott, de valószínűbb, hogy csak kettőig,
miközben én ledermedtem álltó helyemben, az utcai szoba közepén, tátva
maradt szájjal, túlságosan megrendülve ahhoz, hogy bármit is mondjak vagy
tegyek. Aztán hirtelen megszakadt a vonal.
A címem első két sora. A lakhelyemé, ahol kilenc éve élem átlagos
kertvárosi életemet a két gyerekemmel és a feleségemmel. A lakhelyemé,
ahol biztonságban tudtam magam.
Egy pillanatig, egyetlen kurta pillanatig felmerült bennem, hogy talán csak
rossz tréfáról, kegyetlen ugratásról van szó. Ám az a helyzet, hogy négy éve
találkoztam utoljára Jack Calley-vel, akkor is véletlenül futottunk össze az
utcán, legfeljebb ha öt percig beszéltünk, miközben az akkor még jóval
kisebb gyerekek – Max csecsemő volt – bömböltek és fészkelődtek az
ikerbabakocsiban. Rendes, baráti beszélgetés öt-hat, de az is lehet, hogy
hét éve volt köztünk legutóbb. Réges-rég elváltak útjaink, ahogy az már az
iskolatársakkal lenni szokott.
Nem, ez nem vice volt. Készakarva nem tud az ember ilyen rettegést
belevinni a hangjába. Ez igazi volt, és belülről jött. Ebben biztos voltam.
Jack halálra rémült, és jó oka volt rá. Ha nem tévedek, és esküdni mernék
rá, hogy nem, hallottam, ahogy kileheli a lelkét. És az én lakcímemet mondta
ki az utolsó lélegzetével.
Ki akarta megtudni, hogy hol lakom? És miért?
Öntsünk tiszta vizet a pohárba: átlagember vagyok, átlagos munkát
végzek egy nagy hodály irodában, négy szoftverértékesítő tartozik alám.
Nem túl érdekes meló, és ahogy már említettem, Wesley, a főnököm egy
seggfej, de a keresetemből fizetni tudom a számlákat, megengedhettem
magamnak ezt a négyszobás kertvárosi házat, és harmincöt évesen még
soha nem volt dolgom a rendőrséggel. A házasságomnak megvannak a
maga hullámvölgyei, időnként baj van a gyerekekkel, de lényegében
boldogok vagyunk. Kathy környezetvédelmet tanít az egyetemen, lassan
már tíz éve. A munkahelyén kedvelik, érti a szakmáját, és bár nem örülne
neki, hogy ezt mondom, de roppant csinos nő. Nagyjából velem egykorú,
tizenegy éve vagyunk együtt, és nincsenek titkaink egymás előtt. Nem
tettünk semmi rosszat, fizetjük az adót és kerüljük a bajt. Egyszóval olyanok
vagyunk, mint mindenki más.
Mint önök.
De akkor miért akarja tudni egy idegen a címünket? Méghozzá annyira
tudni akarja, hogy gyilkolni is képes érte.
Rám tört a félelem, az az elementáris rettegés, ami valahonnan a
zsigerekből indul és gyorsvonatként száguld át az egész testeden, előre
jelezve a pánikrohamot. A menekülési ösztön késztetését. Ezt érzed, amikor
egyedül vagy éjszaka az üres utcán és lépteket hallasz a hátad mögött. Ezt
érzed, amikor egy ember a kocsmában, letört nyakú sörösüveggel a
kezében neked támad, hogy mi a francot bámulsz rajta. Ilyen az igazi
felelem. Ezt éreztem.
Visszatettem a telefonkagylót a helyére és csak álltam ott, racionális
magyarázatot keresve az imént hallottakra. Nem találtam, hiszen még a
legparanoidabb magyarázatnak sem lett volna semmi értelme. Ha valaki
beszélni akar velem, akkor feltehetően tudja, ki vagyok, és ez esetben
könnyen kiderítheti, hogy hol lakom. Nem kell olyan valakitől
megkérdeznie, akihez jóformán már semmi közöm. Megnézhette volna a
telefonkönyvben is, például. De nem ezt tette.
– Apu, Max ok nélkül megütött. – Chloe jött be a házba. Fűfoltok
voltak a farmerja térdén, sötétszőke haja összekócolva. Ötéves, csak egy
évvel idősebb, mint az öccse, de jóval értelmesebb. A gondot az okozta,
hogy Max nagyobbra nőtt nála, és a kisgyerekek anarchikus világában a
testi erő többet számít az észnél. – Gyere ki és szólj rá – tette még hozzá,
ártatlan szemmel nézve rám, minden veszélyérzet nélkül, ahogy a gyerekek
szoktak.
Ide tart valaki. Valaki, aki az imént megölte a legrégebbi barátomat.
Amennyire vissza tudtam emlékezni, Jaek Calley öt-hat mérföldre lakott
innen, Ruislip mellett, ahol London végleg átadja helyét a zöldövezetnek. Ha
a háza közeléből hívott, akkor az az ember, akinek megadta a címemet,
mintegy negyedóra autóútra van innen. Talán még annyira sem, ha siet és
nincs nagy forgalom.
– Apu, mit csinálsz?
– Várj egy percet, kicsim – mondtam olyan hamis mosollyal, ami egy
politikust is megszégyenített volna. – Gondolkodom.
Két perce tehettem le a kagylót és szinte hallottam, ahogy dörömböl a
szívem a mellkasomban. Dab-dab-dab-dab-dab-dab. Ha itthon maradok,
veszélyt hozok a családomra. Ha eltűnök, hogyan fogom megtudni, ki üldöz
és miért.
– Figyelj, kicsim – mondtam, érzékelve, hogy milyen feszült a hangom. –
Most át kell mennünk a nagyihoz.
– Miért?
Leguggoltam és magamhoz vontam.
– Mert látni akar titeket.
– Miért?
Vannak esetek, amikor jobb nem bonyolódni párbeszédbe egy
ötévessel.
 – Gyere, kislányom, mennünk kell – mondtam, és karomban a gyerekkel
kisiettem a házból. Max otthagyta a szappanbuborék-fújót a pázsit
közepén, és most a kert végében kandikált ki a feje a mászóka tetejére
felhúzott vászonsátorból. Odakiáltottam neki, hogy jöjjön gyorsan, mert
elmegyünk. Azonnal visszadugta a fejét a sátorba. Mint a négyéves fiúk,
nem szeretett szót fogadni. Általában nem volt ezzel különösebb gond.
Legtöbbször ráhagytam a dolgot. Ma viszont felért egy katasztrófával.
Újra meg újra Jack szavai visszhangoztak a fejemben. Jézusom, ne.
Jönnek. A feszültség. A félelem. Jönnek.
Ide jönnek.
Az órámra néztem. 15.05. Négy perce vettem föl a telefont. Mintha
gyorsabban ment volna az idő, mint szokott.
– Gyere, Max, mennünk kell. Most rögtön.
Még mindig Cloéval a karomban és nem törődve a tiltakozásával, a
mászókához futottam. Megpróbált kiszabadulni, de nem engedtem.
– De én játszani akarok – szólt ki a sátorból.
– Nem érdekel. Indulnunk kell.
Hallottam, hogy egy autó hajt rá a házunk előtti útra. Ez furcsa volt. A mi
telkünk után már nincs semmi, ez csak egy patkó alakú útszakasz, ahonnan
zsákutcák ágaznak ki. Ha behajt valaki és végigmegy rajta, nagyjából
ugyanott lyukad ki. A házunk az egyik zsákutca sarkán áll, és maximum
húszpercenként jön erre valaki.
Az autó lassított. Aztán megállt.
A zsákutca mélyéből kocsiajtó csapódását hallottam. Amúgy nem
vagyok paranoiás. De most majd’ kiugrott a szívem.
– Gyere, Max. Komolyan beszélek.
Kuncogott, nem érzékelve a félelmemet.
– Kapj el!
Letettem Chloét és benyúltam a sátorba. Max kacagva hátrahúzódott,
de azon nyomban megváltozott az arckifejezése, amint a szemembe nézett.
– Mi van? Mi a baj, apu?
– Nincs semmi baj, de most gyorsan át kell mennünk a nagyihoz.
Szorongva bólintott és előmászott.
 Kézen fogtam őket és olyan nyugodtan, ahogy csak tőlem telt,
átmentünk a házon, ki a kocsihoz. Mindketten kérdésekkel bombáztak, de
alig figyeltem oda. Próbáltam siettetni őket. A távolból már hallottam a
főúton elhúzó autók zaját. A fejem fölött egy utasszállító gép zúgott el a
felhők zavartalan tömbje alatt. A szomszédok új kutyája ugatott, valaki
nyírta a füvet. Megnyugtatóan ismerős zajok, de most nem segítettek.
Mintha egy ijesztő, párhuzamos világegyetemben találtam volna magam,
ahol veszély leselkedik minden sarokból, ám ezt rajtam kívül senki más nem
látja, nem érti.
Bekötöttem a gyerekeket az ülésbe, de még mielőtt beszálltam volna,
rájöttem, hogy szükségük lehet néhány holmira, ha hosszabb ideig távol
lesznek. Azon törtem a fejem, mit mondjak az anyósomnak, amikor
megjelenünk nála. Többéves kihagyás után az imént hívott fel az esküvői
tanúm, de miközben beszéltünk, megölték, és a gyilkos most már az én
nyomomban van. Ez elég eszelősen hangzik ahhoz, hogy még én is kétségbe
vonjam a saját ép eszemet, ha nem volnék átkozottul biztos abban, hogy ez
az igazság. Ráadásul Irene sosem rajongott értem. Mindig is úgy gondolta,
hogy a tudós családból származó és cambridge-i diplomás lányának nem
elég jó egy számítógép-értékesítő.
15.08. Hét perce vettem fel a telefont.
Azt fogom mondani, hogy közbejött egy váratlan munka. És az lenne a
legjobb, ha a gyerekek nála maradnának éjszakára. De azután? Hogyan lesz
holnap?
Rászóltam magamra, hogy elég legyen az elemzésből, ideje akcióba
lépni.
– Maradjatok a kocsiban, oké? Csak beszaladok néhány holmiért.
Mind a ketten tiltakozni kezdtek, de én becsaptam a kocsiajtót,
berohantam a házba és a két gyerekszobában összeszedtem a pizsamájukat,
a fogkeféjüket, pár játékot és mindent, ami kellhet nekik, bedobáltam egy
zsákba, s közben tudtam, hogy versenyt futok az idővel.
15.11. Ahogy futottam kifelé, felidéződött bennem az a hörgő, köhécselő
hang a telefonban, amikor megtámadták Jacket. Halálhörgés volt. De ki
akarna megölni egy olyan jelentéktelen jogtanácsost, mint Jack Calley?
Persze nem keres rosszul, de végeredményben nem sok vizet zavar. Még
inkább – ezerszer inkább -, ki akarná kiszedni belőle, hol talál meg engem,
Tom Meront, a jelentéktelen szoftvereladót?
A kocsi felé tartva dühöngtem. A kölykök kibújtak az övből és
randalíroztak. Chloe bepréselte magát a két első ülés közötti résbe és a
kormányt rángatta, Maxból csak a levegőben kalimpáló lábakat láttam,
miközben a padlón keresett valamit. Mindketten nevettek, mintha az
égvilágon semmi baj nem lenne – nekik persze nem is volt. Csak az én
életem állt a feje tetejére.
Kinyitottam az ajtót és Chloe mellett az első ülésre dobtam a zsákot.
– Üljetek vissza, gyerekek, mennünk kell – mondtam, és kitoltam Chloét
az ülések közötti résből. – Ez most nagyon fontos.
– Au! Ez fájt!
– Ülj a helyedre, Chloe. Azonnal!
Már folyt rólam a víz, ahogy feltéptem a hátsó ajtót, és visszanyomtam
Maxet az ülésre. Remegő kézzel kötöttem be az övét, majd a nővérét is
becsatoltam.
– Mi történt, apu? – kérdezte Chloe. Ijedtnek tűnt, nem volt
hozzászokva, hogy ilyen furcsán viselkedik az apja.
Nyugodt természet vagyok. Az igazat megvallva, nincs is semmi az
életemben, amitől pánikba kellene esnem, így nem nehéz megőriznem a
nyugalmamat. De ez most olyan volt, akár egy rossz álom, valami, ami nem
velem történik, hanem valaki mással. Egy jól megszervezett ugratás, aminek
a végén majd nagyokat nevetünk.
Csakhogy ez se nem álom, se nem ugratás. Tudtam, hogy nem az.
Kikotortam a kulcsot a farmerem zsebéből és indítottam. Az óra a
műszerfalon 15.16-ot mutatott, de emlékeztem rá, hogy négy percet siet.
Tizenegy perc telt el a hívás óta. Már ennyi ideje volt? Hátramenetben
végiggurultam a kocsibejárón, ráhajtottam a bekötőútra és balra fordultam,
a főút felé. Szinte kézzelfogható megkönnyebbülést éreztem, ahogy gázt
adtam. Mintha megmenekültem volna valami borzalmastól.
Hülye vagyok. Kell lennie valamilyen racionális magyarázatnak arra, amit
hallottam. Muszáj, hogy legyen. Nyugodj meg, mondtam magamnak.
Nyugodj meg.
 Vettem egy nagy levegőt és máris jobban éreztem magam. Elviszem a
srácokat Irene-hoz, leadom őket, felhívom Kathyt, azután szépen
hazamegyek. És nem lesz ott senki. Megkeresem Jack Calley számát,
kiderítem, hogy jól van-e. A mozgó autó biztonságos burkában lassan
meggyőztem magam, hogy Jacknek kutyabaja. Hogy a hátborzongató
fuldoklás nem a halálhörgése volt. Hogy minden a legnagyobb rendben van.
Százméteres, viszonylag egyenes utat kellett megtennem a zsákutcánk
bejáratától a kereszteződésig, ahol kihajthatok a londoni országúira.
Odaérve lassítottam és jobbra indexeltem. Egy tankszerű fekete Toyota
Land Cruiser tartott felénk sebesen a főúton. Két sapkás, napszemüveges
alakot láttam az első ülésen. Tíz méterre tőlem a sofőr váratlanul fékezett és
indexelés nélkül bekanyarodott. Már épp szitkozódni kezdtem volna a
hanyagságáért, amikor feltűntek a sötétített üvegű oldalablakok, és rám tört
a félelem. Egy idegen kocsi hajt be hozzánk mindössze tizenegy perccel
Jack hívása után. Tizenegy perce Jack még életben volt, jutott eszembe. Ez
csak véletlen lehet.
Figyeltem az autót a visszapillantó tükörben. Keserű ízt éreztem
kiszáradt számban, és a szívem meglódulta félelemtől. Ami zsákutcánk
jobbra a harmadik, közvetlenül az út éles kanyarulata előtt. A Land Cruiser
elhajtott az első, majd a második zsákutca előtt.
Tizenöt méterre a miénktől felvillantak a féklámpái.
Jaj, ne, ne. Csak ezt ne.
– Apu, miért nem megyünk?
– Indulj már, papa, indulj!
A Land Cruiser befordult a zsákutcánkba és eltűnt a szemem elől.
Tévedhetetlenül tudtam, hogy a benne ülők értem jöttek.
Kihajtottam az országútra és gázt adtam. A gyerekeim és Jack Calley– a
kétségbeesett, haldokló Jack Calley – hangja összemosódott, távoli
visszhangként zúgott a fejemben.
 2

J
– OBB LETT VOLNA, HA IDESZÓLSZ ELŐTTE, TOM – dorgált
meg Irene Tyler, az én rettenetes anyósom.
15.35 volt, hét mérföldre kerültem az otthonomtól és a fekete Land
Cruiserben ülőktől. Biztonságban érezhettem magam. Pillanatnyilag.
– Ne haragudj, Irene. Közbejött valami. Vészhelyzet van.
Betereltem a srácokat a nagy viktoriánus házba, amely hasonló méretű
és különleges homlokzatfestésű épületek között emelkedett egy csöndes,
fákkal szegélyezett utcában. Ebben a házban nőtt fel Kathy, és arra vágyott,
hogy idővel ismét egy ilyen helyen lakhasson.
– Milyen vészhelyzet? – vonta fel kétkedőn a szemöldökét az anyósom.
Irene Tyler tiszteletet parancsoló nő. Egykori iskolaigazgatóként
határozott a fellépése, amelyet robusztus termet és széles váll nyomatékost.
Mindig is úgy éreztem, hogy kiváló börtönőr lehetett volna, vagy akár
gladiátorkiképző az ókori Rómában. A hetven évéhez képest elég jól nézett
ki, de a döntő benyomást a fennhéjázása adta. Nem szívesen akasztott vele
tengelyt az ember.
De a gyerekek szerették, most is rohantak hozzá, hogy megöleljék,
boldog kacagással csimpaszkodva terebélyes idomaiba, miközben én a
megfelelő kifogást kerestem. Tizenkét éve foglalkozom eladással, így van
gyakorlatom a hantázásban, de a gyanakvó anyós és a hullámokban
rámtörő félelem a lehetetlennel tette határossá egy elfogadható sztori
kiagyalását.
– A munkahelyemen adódott elő valami – mondtam. – Be kell mennem.
Az egyik legfontosabb ügyfelünk akadékoskodik. Tudod, hogy van ez.
Dehogy tudja, lévén világéletében közalkalmazott. Ám a történetem
egyáltalán nem volt légből kapott. Az utóbbi néhány hónapban Wesley
O’Shea többször is beleélte magát hasonló vészhelyzetek fennforgásába, és
képes volt szombaton összetrombitálni a csoportvezetőket, hogy oldják
meg a felmerült problémát. Részemről biztos voltam abban, hogy csak
fontoskodik.
Irene sem volt meggyőzve. Nem mintha valaha is bízott volna bennem.
Sokakhoz hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy van valami kétes az olyan
emberben, aki eladással keresi a kenyerét. Azt is nehezére esett felfognia,
hogy a kiskereskedelmen kívül is létezik üzleti világ, amelyben vészhelyzetek
léphetnek fel a hétvégén. De most nem erőltette tovább a dolgot, hanem
megkérdezte, hol van a lánya.
– Ő is dolgozik – magyaráztam, letéve a zsákot a díszes állóóra, a Tyler-
ház előterének legfőbb ékessége mellé. – Bent van az egyetemen. Egy
tanulmányhoz gyűjt anyagot.
Fel kellett hívnom Kathyt. Nehogy hazamenjen. Nem emlékeztem rá,
mikor végez ma, de úgy rémlett, hogy csak később.
– És mikor jöttök a gyerekekért?
– Itt maradhatunk teára, nagyi? – kérdezte Chloe, megrángatva a
nagyanyja ruháját.
– Hát persze, drágám – válaszolta Irene elmosolyodva, és megsimogatta
Chloe hosszú haját.
– Nem tudom, mikor végzünk. Bepakoltam nekik néhány dolgot.
– Vagyis itt akarod hagyni őket éjszakára?
– Igen. Ha lehet. Holnap reggel értük jövök.
– Miért kell szombat délután dolgoznod, apu? – kérdezte Max.
– Talán közölnöd kéne a főnököddel, hogy a munkán kívül is vannak
kötelezettségeid – mondta Irene ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ez kivételes eset – válaszoltam gyorsan, mert hirtelen leküzdhetetlen
késztetést éreztem arra, hogy véget vessek a kihallgatásnak és sürgősen
kiderítsem, mi legyen az életemmel. Színpadiasan az órámra néztem. –
Bocsáss meg, Irene, de muszáj mennem. – Egy elsötétített ablakú Land
Cruiser áll a házam előtt. Két férfi ül benne, aki akar tőlem valamit, valamit,
amiért ölni is készek, bár nekem fogalmam sincs, mi az. – Hosszú este elé
nézek, és nem szeretnék elkésni.
Az anyósom bólintott, de gyanú villant sötét szemében. Végül lehajolt
Cloéhoz és Maxhoz.
 – Na, mit csináljunk, gyerekek? Van kedvetek lemenni a folyóhoz és
megetetni a kacsákat tea előtt?
– Igen, igen! – kiáltották kórusban.
Éreztem, hogy veríték ütközik ki a homlokomon és láttam, hogy Irene
már le is vonja belőle a maga következtetését. Búcsúpuszit adtam a
srácoknak, de nekik már a kacsaetetés járt az eszükben a folyónál, és alig
figyeltek rám. Biccentettem és köszönetét mondtam Irene-nek, tudatosan
kerülve a tekintetét. Kiléptem a ház ajtaján és elindultam vissza a kocsihoz.
Beugrottam, elhajtottam az utcasarokig, aztán gyorstárcsáztam Kathy
számát. Öt csengetés után bekapcsolt az üzenetrögzítő. Nem lepődtem meg,
hogy nem veszi fel. Ha a könyvtárban dolgozik, kikapcsolhatta a mobilját,
és azt is tudtam, hogy nem szereti, ha zavarják, hacsak nem sürgős az ügy.
Nem hagytam üzenetet, hanem megpróbáltam hívni az irodája mellékét.
Hosszan kicsöngött, majd átkapcsolt hangpostára.
Másodpercekig tipródtam, hogy most mit tegyek. Aztán elindítottam a
kocsit, hogy visszahajtsak a házunkhoz. Nem mintha megint úgy éreztem
volna, hogy csak paranoiás vagyok, de meg akartam nézni, melyik háznál
parkol a Land Cruiser, jól gondolom-e, hogy az enyémnél.
Vezetés közben Jack Calley körül jártak a gondolataim. Ezer éve
ismerjük egymást. A hetvenes évek vége felé költözött az utcánkba,
mindketten nyolcévesek voltunk, és Jack azonnal észrevétette magát.
Nagyra nőtt a korához képest, sűrű, természetesen hullámos szőke és
nevetségesen hosszú haja volt, kicsit Robert Plantre emlékeztetett, amikor
még a Led Zeppelinben játszott. Pár hónapja halt meg az apja, és azért
jöttek el Kelet-Angliából, hogy közelebb legyenek az anyja szüleihez.
Anyunak és apunak rögtön ellenszenves volt – a frizurája miatt, gondolom.
És miután a szüleim nem akarták, hogy vele lógjak, én természetesen mást
se tettem.
Egyből összemelegedtünk. Apátlan árva létére Jack feltűnően eleven
volt, talán mert folyton úgy érezte, hogy bizonyítania kell. Sosem fért a
bőrébe, mindig neki kellett felmásznia a legmagasabb fára, véghezvinni a
legbátrabb tettet. Ő volt az első fiú a suliban, aki biciklivel lehajtott a közeli
erdőben a Sketty szurdokon, egy majdhogynem merőleges lejtőn, aminek
az alján sűrű csalános volt. Halálra csípett, amikor egyszer megpróbáltam, s
a vállalkozás megmaradt Jack magánszámának: újra meg újra bizonyította
vele a vakmerőségét. És mindig sikerült neki. Jack remek pajtás volt.
Egész gyerekkorukban barátok voltunk, bár aztán szétváltak útjaink,
amikor ő jogi egyetemre ment, én pedig megkaptam az első főállású
munkámat mint másológép-eladó. Huszonévesen felújítottuk a barátságot,
és abban az életkorban keresve sem találhattam volna jobb társaságot
Jacknél. Magas, jóképű fickó volt, pénzben sem szűkölködött, s csak úgy
rajzottak körülötte a nők. Mivel annyit lógtunk együtt a londoni belváros és
a City kocsmáiban, klubjaiban, nekem is jutott belőlük. Néha volt olyan
érzésem, hogy a levetett nőit kapom meg, de a férfiak többségéhez
hasonlóan én sem hagytam, hogy büszkeségem a szex útjában álljon.
Akkoriban felnéztem Jackre és nagyra értékeltem a barátságát.
A házasság, különösen az enyém Kathyvel, eltávolított minket egymástól.
Fokozatosan egyre kevesebbet találkoztunk. Jack összejött egy nagymenő
ügyvédnővel, Kathy meg én Chloe születését vártuk. Zűrös időszak volt,
már csak évente egyszer vagy kétszer beszéltünk, aztán ez is elmaradt. Volt
egy olyan érzésem, hogy inkább Jack miatt. Jó néhány telefonüzenetet
hagytam neki, de ő nem hívott vissza, s bár az e-mailjeimre lelkesen
válaszolt, hogy tényleg össze kéne már futni valamikor, a dologból soha nem
lett semmi. Úgy rémlik, hogy már jó ideje karácsonyi üdvözletét sem
küldtünk egymásnak.
Félmérföldre a házunktól úgy döntöttem, megszegem a törvényt és
vezetés közben újra megpróbálom hívni Kathy mobilját. Megint nem vette
fel, és ez kezdett nem tetszeni nekem. Mindenáron beszélni akartam
valakivel a történtekről, és ő volt az egyetlen, akitől racionális magyarázatot
remélhettem, vagy legalább használható tervet arra nézve, hogy mit tegyünk
most. Hiszen ha valaki keres, az holnap és holnapután is a nyomomban lesz.
Ami azt jelenti, hogy feltétlenül meg kell tudnom, mi a jó francot akar.
Négy előtt öt perccel hajtottam le a főútról. Ez a letérés mindig mély
megelégedettséggel tölt el, mert azt jelenti, hogy egy nehéz munkanap után
mindjárt otthon vagyok. A hatvanas években épült, kellemes házak a
gondozott előkertekkel békés oázisként hívogatnak a londoni agglomeráció
zaja és sűrű forgalma után. Ma azonban feldúlt lélekkel gondoltam arra,
hogy mi vár rám otthon.
 De ahogy lelassítva elhajtottam a házunkhoz vezető zsákutca előtt és
bepillantottam, azt láttam, hogy nincs ott a sötétített üvegű Land Cruiser.
Megtettem a teljes útkanyart a domb lábánál, majd néhány száz méter után
visszafordultam. Az ellenkező irányból is belestem. Sehol sem láttam a
fekete Land Cruisert. Talán kiderítették, hogy nincs otthon senki és
egyszerűen elmentek. A szemben lakó Henderson fiúk, kilenc– és hétéves
komisz kölykök, az apjuk kocsiját mosták a bekötőúton. Martin Henderson
egyszer elmesélte, hogy mivel tudja rávenni őket: játékot csinált az egészből.
A kisebb gyereké az egyik, a nagyobbiké a kocsi másik oldala, és az nyer,
aki szebben lemossa. A leggyönyörűbb, hogy a győztes nem kap semmit,
így Martinnak nem kerül semmibe, hogy makulátlanul tiszta legyen a kocsija.
A meghitten ismerős látványtól elszorult a szívem.
Fékeztem, és pár méterrel a zsákutca bejárata után leállítottam a kocsit,
a hátsó kertünk falával párhuzamosan. Kiszálltam, de járva hagytam a
motort és egy olyan ponthoz mentem, ahonnan elnézhettem a fal fölött, a
borostyánnal befuttatott lugas rácsai közt. Tekintetem végigpásztázta a hátsó
kertet és beláttam a ház mögötti ebédlőbe is. Az ajtaja nyitva állt,
benézhettem a folyosóra a hátsó ajtóig.
Vagy fél percig meresztettem a szemem. Semmi mozgás. A ház üresnek
tűnt. Arra gondoltam, hogy bemegyek és megkeresem Jack számát, de mi
értelme lett volna? Tudtam, hogy úgysem veszi fel a telefont.
Ekkor egy sapkát és szemüveget viselő férfi vágott át a folyosón
célirányos léptekkel és eltűnt a dolgozószobámban. Tiszta feketében volt és
mintha kesztyűt is viselt volna. Csak néhány másodpercig tartózkodott a
látómezőmben, azt is hihettem volna, hogy képzelődtem, de tudtam, hogy
nem.
Egy fekete ruhás férfi van a házamban.
Tovább figyeltem. Nem történt semmi. A hátam mögül hallottam a
kocsim motorjának zúgását. Úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, noha a
saját házamba lestem be. És most először elkapott a méreg. Valami
gazember betört az otthonomba és úgy mászkál benne, mintha az övé lenne.
Miközben magamban átkozódtam, ismét feltűnt a férfi, és megállt a
folyosón. Félretoltam a borostyánt, hogy jobban lássam. Középmagas volt,
átlagos termetű és dossziékat tartott a kezében, amelyeket az
iratszekrényemből vehetett ki. Nem volt bennük semmi érdekes, csak
számlák, régi adóbevallások és hasonlók. Mi az ördögöt kereshet?
Miközben figyeltem, kinyitotta az egyik dossziét, átpörgette a papírokat
és konstatálva, hogy nincs ott semmi hasznavehető, lazán a padlóra dobta.
Az iratok szanaszét repülve beterítettek a szőnyeget, miközben ő már a
következő dossziét böngészte.
– Te rohadék – sziszegtem, és elhatároztam magam.
Visszaugrottam a kocsiba és a 141-es előhívóval, hogy ne tudják
azonosítani a számomat, beütöttem a mobilba a 999-et. A bejelentkező
operátorral közöltem, hogy a rendőrséget kérem, mire kapcsolták az
ügyeletet.
– Egy folyamatban lévő betörést szeretnék bejelenteni – mondtam a
nőnek, aki beleszólt, és megadtam a címet. – A gyanúsítottnak kése van és
megtámadhatta a lakót. – Igyekeztem rémült hangon beszélni, ami az adott
körülmények között nem esett különösebben nehezemre.
– Egyedülálló nő kisgyerekekkel. Azt hiszem, ők is bent vannak a
házban.
A nő kellőképp aggodalmasnak tűnt, ahogy reméltem. Azt akartam,
hogy öt percen belül kijöjjön a rendőrség, nem két óra múlva, amikor a
pasas már lelépett, amire jó esély lett volna, ha nem kezdek el hantázni.
Amikor a nő a nevemet kérte, közöltem, hogy siessenek, mert sikoltást
hallok. Aztán letettem és elindítottam a kocsit.
Meg kellett keresnem Kathyt.
 3

ÁLTALÁBAN HUSZONÖT PERC VOL'I' AZ ÚT AZ

EGYETEMIG, ahol a feleségem környezetvédelmet tanított (bevallom, hogy
ez a téma engem sohasem érdekelt), de ma húsz perc alatt teljesítettem. A
szokottnál enyhébb volt a forgalom és siettem is. Félúton újra megpróbáltam
felhívni. Most sem vette fel senki. Ahogy az irodai melléken sem. Már
negyven perce elérhetetlen. Ami nem lenne rendkívüli, de a történtek
mindent nyugtalanítóvá tettek. Ezúttal üzenetet hagytam mindkét telefonon,
hogy azonnal hívjon vissza. Meg sem próbáltam leplezni hangomban az
idegességet. Biztos akartam lenni abban, hogy nem megy haza. Gondolni
sem mertem arra, mi lenne, ha összefutna a hívatlan látogatóval, de erősen
gyanítottam, hogy nem sok öröme telne benne.
Az egyetemi campust a hatvanas évek sivár vörös téglás épületei
alkották, túlméretezett fekete tetejük úgy festett, mintha nem illeszkedne
tökéletesen. A képet a telek egyik felét betöltő nagy ház uralta, míg a másik
felén elszórtan helyezkedtek el a kisebb épületek. A főépület mellett volt a
parkoló, amelynek a háromnegyede ma, szombat lévén, üresen állt.
Leparkoltam a bejárat közelében és besiettem.
A recepciósasztalnál egyetlen nő teljesített szolgálatot, de ügyet sem
vetett rám, mert két kínai diákkal volt elfoglalva. Az asztal mellett unatkozva
ült székén az aulába beosztott, nyugdíjas korú biztonsági őr, akinek nyilván
az érkezőket kellett volna ellenőriznie – a posztot jó néhány éve hozták létre
egy diáklány megerőszakolása után. Az ellenőrzés legfeljebb ránézésre
mehetett, mert az őr éppen csak rám pillantott, ahogy jobbra fordulva
elindultam a folyosón. Balra sorakoztak az előadótermek, jobbra a büfé és
az internetsarok mellett haladtam el. Ebben az épületben tartották az
előadások és szemináriumok többségét, de ma viszonylag csendes volt,
csak néhány diák lézengett körülöttem.
Kilógtam a képből, lévén vagy tíz évvel idősebb náluk, de senki nem
állított meg a könyvtár és a politika tanszék felé menet. Csupán egy
érdektelen öregfiút láthattak bennem. Pedig akárki lehettem. Például az
erőszaktevő néhány évvel korábbról, de senki sem törődött velem. Van
igazság abban, hogy az emberek csak azt veszik észre, amit akarnak; elég
sokszor ügyet sem vetnek arra, mi folyik körülöttük, annyira elmerülnek a
saját világukban. Erről eszembe jutott, nem így jártam-e el az utóbbi időben
én magam is, s ezért eshetett meg, hogy elsiklottam valami fontos dolog
mellett. Ami magyarázatot adhatna a történtekre.
Elhagyva a büfét és az internetsarkot még kevesebb lett az ember, és
amikor balra fordulva elindultam a lépcsőn az első emeletre, egyedül
találtam magam, csak saját egyenletes lépteim kopogtak a linóleumon. A
folyosón csend honolt, és szíven ütött, milyen könnyű dolga lenne egy
erőszaktevőnek egy ilyen helyen, ami eleinte biztonságosnak tűnhet, hiszen
általában tele van emberekkel, de aztán átváltozik a sötétbe boruló folyosók
útvesztőjévé, ahol bárki lapulhat a zárt ajtók sora mögött.
Kezdtem aggódni. Nem magamért – senki sem tudta, hogy itt vagyok -,
hanem Kathyért, aki egyedül dolgozik itt. Azt mondta, hogy bekamerázták
az épületet és egy biztonsági cég állandóan figyeli a rendszert, nincs mitől
félni. De én tudtam, hogy semmilyen kamera nem állítja meg az eszelős
bűnözőket, akik nem urai saját ösztöneiknek. Ellenkező esetben Nagy-
Britannia, ahol több kamera van, mint a világ bármely más országában,
viszonylag biztonságos és békés hely lenne. De nem az.
A folyosó végen kétszárnyú üvegajtó jelezte az egyetem politika–
tudományi tanszékének bejáratát. Csukva volt és nem láttam, nem hallottam
semmilyen mozgást. Tökéletes volt a csend.
Megnéztem az órámat. 16.25. Az üvegen túl egy másik folyosó haladt az
épület háta mögé néző íves ablakig. Balra négy ajtó, jobbra csak egy. Kathy
szobája balról a második, s ugyanúgy zárva volt, mint a többi, egy
kivételével.
Benyomtam a két szárnyat, és kinyílt az üvegajtó. Hangos csattanással
zárult be mögöttem, fegyverdörrenésként hasítva bele a csöndbe.
Összerezzentem, de ellenálltam a késztetésnek, hogy hahózni kezdjek.
Odamentem Kathy ajtajához.
Zárva volt, amit nem tudtam mire vélni. Nem lehetett tévedés. Ott állt a
neve bevésve egy drágának tűnő rozsdamentes acéltáblán:
 DR. KATHERINE C. MERON PHD.
A C. az utált második keresztnevét, a Cynthiát helyettesítette. Felmerült
bennem, miért íratta ki egyáltalán. Biztos, ami biztos, újra lenyomtam a
kilincset. De zárva volt.
Éreztem, hogy kiszárad a szám. Itt valami nincs rendben. Súlyosnak és
természetellenesnek tűnt a csend. Még a forgalom zaját sem hallottam
kintről. Aztán eszembe jutott, hogy a kutatók nyugodt munkája érdekében
szigetelték a falakat, megkímélve őket a többi halandót zaklató nagyvárosi
lármától.
Sarkon fordultam és odamentem a tanszéki könyvtár ajtajához. Nem
égtek a lámpák, a helyiség üresnek tűnt. Elfordítva a gombot beléptem és
halkan becsuktam magam után az ajtót.
A tágas, talán ötven négyzetméteres terem közepén szabadon hagyott
utca vezetett az ajtótól a túloldali ablakokig. A helyiség egy– harmadát nagy
munkaasztalok foglalták el, a néhány számítógéptől eltekintve most
mindegyik üres volt. Sehol egy táska vagy kabát, de egy elöl hagyott könyv
vagy bekapcsolt gép sem utalt arra, hogy itt járt valaki. Az asztalok mögött
kezdődtek a mennyezetig érő, zsúfolt könyvespolcok, amelyek sorát
megszakította a középső átjáró. A polcok útját állták a kívülről jövő
természetes fénynek, homályba borítva a termet. Az ablakok alatt álló
néhány asztal is üres volt.
Ezúttal elkiáltottam magam.
– Hahó, van itt valaki?
Nem érkezett válasz.
Előkaptam a telefonomat és gyorstárcsáztam Kathy mobilszámát.
Közben elindultam a politikai szakkönyvekkel megrakott polcok között.
Nem lepett meg, de növekvő nyugtalansággal töltött el, hogy ismét csak az
üzenetrögzítő kapcsolt be. Ha nincs itt a feleségem, akkor hol lehet?
Tudtam, hogy meg kell nyugodnom. Lehet, hogy már elment, csak
elfelejtette visszakapcsolni a telefonját. Csakhogy ez azt jelentette, hogy már
úton van hazafelé, ahol annak a férfinak a karjába szalad, aki most a
holmijaink között kutat. Bárhonnan néztem is a helyzetet, sehogy sem festett
jól.
 Miközben zsebre dugtam a mobilt, szemembe ötlött valami a padlón.
Közvetlenül az egyik polc előtt. Nehéz volt kivenni a sötétzöld szőnyegen.
Egy folt, mindössze öt-hat centi átmérőjű.
Elakadó lélegzettel hajoltam közelebb és kinyújtottam az ujjamat.
Önkéntelenül rántottam vissza, amikor megereztem, hogy nedves.
Megnéztem az ujjam hegyét. Semmi kétség.
Ez vér.
Friss vér.
Lassan végigpásztáztam a szőnyeget. Volt egy másik folt is, kisebb az
elsőnél, aztán egy harmadik. Vércseppek sűrű egymásutánja. Vérnyomok.
Megdermedtem. Jaj, csak ezt ne. Kathyt ne. Ő a feleségem, és nem
ártott senkinek. Csak ezt ne. – Nyugalom – mondtam magamnak
félhangosan. – Ne ess pánikba.
Fölpillantva egy ajtót láttam szemben, a polcsor végén, úgy öt méterre
tőlem. Résnyire nyitva állt, de csak annyit tudtam kivenni, hogy sötét van
mögötte. Újra megvizsgáltam a szőnyeget. A vérnyomok az ajtó felé
vezettek. Meresztettem a szemem, hogy nem érzékelek-e mozgást.
Csöngeni kezdett a mobilom. De nem, mégsem az enyém. Más volt a
csengőhang. Az enyém hagyományos, ez pedig valami vidám dallam.
Fülsértőén vidám. És az ajtó mögül jön.
Aztán elhallgatott.
Olyan súlyos lett a csend, hogy szinte éreztem, ahogy rám nehezedik. Az
ösztönöm azt súgta, hogy tűnjek el innen. De hátha Kathy van ott az ajtó
mögött vérbe fagyva! Bár nem az ő mobilja szólalt meg. De ez még nem
jelentette azt, hogy ő nem lehet ott.
Tettem egy lépést előre. De megálltam. Fegyvertelen vagyok.
Mihez fogok kezdeni, ha szembetalálom magam valakivel? Segítséget
kell hoznom. Most.
Ekkor kivágódott az ajtó és egy égszínkék, festékfoltos munkásruhát, az
arcát takaró fekete sapkát és kesztyűt viselő, magas alak termett előttem.
Egy kést tartott a kezében. Sárga nyele és hosszú, íves pengéje volt, mint
egy filézőkésnek. És véres volt a hegye.
A másodperc törtrészéig egyikünk sem mozdult, felmértük egymást.
Mindössze öt méterre állt tőlem. Nem volt időm megijedni. Egyszerűen
lebénultam a sokktól. S akkor előrelendült, határozott, óriási léptekkel
tartott felém a magasba emelt és lesújtani készülő késsel.
Ösztönösen lekaptam egy könyvet a legközelebbi polcról és
hozzávágtam, majd megfordulva futásnak eredtem, de a pánik eszemet
vette, és nem az ajtó felé rohantam, hanem a helyiség túlsó végébe, az
ablakokhoz. Nem válthattam irányt, mert a támadó a sarkamban volt, ezért
futottam tovább az ablakok felé, miközben hallottam a hátam mögül a
lélegzését és a bakancsa csattogását a laminált műanyag padlón.
Az egyik polc mellett könyvekkel megrakott fakocsi állt. Futás közben
megragadtam és berántottam magam mögé, hogy eltorlaszolja az utat.
Hallottam, hogy nekimegy, a könyvek a földre zuhantak, aztán félrelökte a
kocsit, de ezzel is nyertem másfél másodperc előnyt. Nem mertem
hátranézni, csak az ablakokra koncentráltam. Láttam, hogy kilincs van
rajtuk és azt reméltem, hogy kifelé nyílnak. A könyvtár magasan volt, úgy
hat méterrel, vagy még többel a föld felett. Nem számít. Csak jussak ki
innen.
Berohantam két kerek asztal közé és eszelősen rángatni kezdtem az első
ablakkilincset, ami a kezembe akadt. Meg se mozdult. Be volt szögezve a
rohadék. Egyre közelebbről hallottam az üldöző lépteit.
Megpördültem, de már ott is volt, alig öt lépésre, derékmagasságban
előreszegezve a véres kést futás közben.
Félelmemben felkiáltottam, de ugyanakkor az életösztön arra késztetett,
hogy felragadjak egy széket és felé sújtsak. Az arcát és a felsőtestet találtam
el a széklábakkal. Hátratántorodott és védekezőn fölemelte a karját, ami
elegendő időt adott arra, hogy egy szabad térségen megvessem a lábam. A
szemem sarkából megláttam egy MOSDÓ feliratú ajtót. Talán arra
menekülhetek, de nem értem rá ezen gondolkozni, mert kihasználva
pillanatnyi előnyömet még egyszer felé sújtottam a székkel. Ám ezúttal már
résen volt. Félreugrott, elkapta a szék egyik lábát és megrántotta.
Hosszú másodperceken át dulakodtunk a székkel, ami így már nem
nyújtott elég védelmet, s ahogy felém döfött a késsel, megszúrta a karomat a
könyököm alatt. Égető érzés volt, de nem fájt. Ahhoz túl sok volt bennem
az adrenalin. Összeszorítottam a fogam, láttam, ahogy a vékony vágás körül
az ingem ujján megjelenik a vér. S máris ki kellett térnem, mert újra
megvillant a kés a levegőben. Ezúttal az arcom közepét érte a szúrás, ahogy
félrekaptam a fejem. Ismét az égető érzés, majd egy vércsepp gördült le a
nyakamon.
Most hasított csak belem, mi történik itt. Az életemért küzdők. Ez az
ember meg akar ölni. Halálos csend volt a szobában.
Megpróbálta beakasztani a lábát az enyémbe, hogy elgáncsoljon, aztán
megint rántott egyet a széken és a rekeszizmom felé döfött a késsel. Ezúttal
elugrottam, keményen nekiütközve a legközelebbi polcnak, de közben
előrelöktem a széket, amilyen erősen csak tudtam ebben a testhelyzetben.
Úgy tűnt, hogy erre nem számított, mert hátratántorodott és kis híján elesett.
Itt volt a pillanat. Megfordultam és tiszta erőből sprintelni kezdtem a
MOSDÓ feliratú ajtó felé, s tudtam, hogy ha nem sikerül, halott ember
vagyok. Morbid félelem munkált bennem a késeléstől. Hogy egy éles
pengével felhasítják a testem, és én csak fekszem ott és tehetetlenül nézem,
ahogy elszivárog a vérem és az életem. Azóta érzem ezt, amióta egy
iskolatársamat tíz éve halálra szúrták egy éjszakai bárban. Két szúrást
kapott, egyenest a szívébe. A kidobóember nem látta, mi történt, kilökte az
ajtón és odakint halt meg a járdán. Ez a sors várt rám is. A magányos,
borzalmas, véres halál.
Berontottam a nyitott ajtón és becsaptam magam után. Még két ajtót
észleltem: egyet balra, egyet szemben. A szemben levő mellett döntöttem.
Az volt a férfivécé. Hallottam, hogy nyílik a mosdóajtó. Ide is utánam jött.
Beugrottam a férfimosdóba. Az ajtóval szemben sorakoztak a fülkék, én
a másik irányba pördültem, de megcsúsztam a csempés padlón. Valahogy
sikerült megőriznem az egyensúlyomat. A helyiség sarkában voltak a
piszoárok félkörívben elrendezve a fal mentén. Fölöttük keskeny ablak, úgy
fél méter magas és egy méter széles lehetett. Alul ősrégi retesz, amelyről már
szinte teljesen lemállott a festék. Előrevetődve felugrottam a piszoárra,
egyetlen mozdulattal elfordítottam a reteszt és két tenyérrel kitoltam az
ablakot. Fejjel előre másztam kifelé, a lábammal kalimpálva. A felsőtestem
már a levegőben volt, amikor felfedeztem a lapostetőt úgy két méterrel
alattam, ahol egy oldalszárny nyúlt ki a főépületből. Megmenekültem.
Kiterjesztett karral szánkáztam lefelé, felkészülve az ütközésre, amikor a
hátam mögül meghallottam a bakancsok kopogását. Éreztem, hogy
megragadja a lábamat és felhúzza a farmerom szárát, hogy szabaddá tegye a
vádlim. Ahogy a penge a bőrömhöz ért, de még nem hatolt belé, kirúgtam a
másik lábammal. Éreztem, hogy az arcát találtam el. És most először
meghallottam a hangját: felkiáltott fájdalmában. Újra kirúgtam, mint egy
szamár, aztán a külső falra téve a tenyerem ellöktem magam, mintegy fejest
ugorva.
Hatalmas ütközéssel és rossz szögben, kézzel előre landoltam a tetőn,
éreztem, hogy fájdalom hasít a csuklómba. A lábam még a levegőben volt,
és amikor hirtelen tetőt ért, átbucskáztam a fejemen. Beütöttem a tarkóm.
Eszembe sem jutott visszanézni, hogy követ-e a támadóm. Kúszva-mászva
igyekeztem a tető szélére, és megkapaszkodva lecsúsztam a falon, majd a
földre ugrottam.
Egy kis köves udvarban találtam magam, amelyet háromméteres téglafal
vett körül. Két sorban nagy zöld szeméttárolók sorakoztak a fal mentén, a
legtöbből már kicsordult a szemét. Kintről egy elhúzó kocsi hangját
hallottam. Ott van a szabadulás.
Pár másodpercig csak álltam ott erősen zihálva, ám akkor mozgást
észleltem a fejem fölött a tetőn. Mintha foglyul estem volna egy rémálomban.
Az a gazember még most is a nyomomban van.
Összeszedve maradék erőmet átrohantam a szeméttárolók között és
megpróbáltam feltornászni magam az egyikre, amelyik a fal tövében állt. Az
első kísérlet nem járt sikerrel, nem voltam túl jó kondícióban. Három éve
járt le a fittneszbérletem, azóta csak az alkalmi teniszpartik jelentik az
egyetlen testmozgást. A helyzethez igazán nem illő módon a második
kísérletnél megesküdtem, hogy felújítom a tagságomat, ha egyszer
megszabadulok innen.
Ezúttal minden erőmet megfeszítve sikerült felkapaszkodnom a szemetes
műanyag fedelére, onnan felhúzódzkodni a falra és átmászni. Abban a
töredék másodpercben, amíg erre módom volt, nem láttam az üldözőmet.
Lábbal érkeztem a kövezetre és egy ismeretlen utcában találtam magam,
teraszos lakóházak között. Jött egy autó, de a sofőr nem vett észre. Nem
tudtam, hol vagyok, hiszen soha nem távoztam még erre az egyetemről. De
azt gyanítottam, hogy a kocsim jó messze lehet innen.
 Hangosan lihegve rohantam át az utcán abba az irányba, ahol a parkolót
sejtettem. Érdekes látványt nyújthattam. Éreztem, ahogy az arcomon lévő
sebből az ingem nyakába folyik a vér. A karom még erősebben vérzett. Úgy
égetett, mintha izzó tűkkel szurkálták volna a bőröm. Csak egy pillantást
vetettem rá, miközben félig futva, félig tántorogva mentem az utcán, nyitott
szájjal kapkodva a levegőt. Kezdtem rosszul érezni magam. Mi történik
velem? Mivel érdemeltem ezt ki?
Egy vonzó harmincas nő lépett ki a háza kapuján hosszú, virágmintás
szoknyában és vállpántos felsőben, de amint meglátott, visszafutott a házba
és becsapta maga után az ajtót. Ez itt London. Ahol jobban teszed, ha a
magad dolgával törődsz és kerülöd a bajt. Úgy öt évvel ezelőtt, az Oval
metróállomás előtt, délután négy órakor kirabolták Kathy egyik barátnőjét.
Megpróbált belekapaszkodni a retiküljébe, de a két támadó a földre lökte
és hosszú perceken át, ütlegelés kíséretében rángatta a táskáját. Ez idő alatt
vagy ötven ember haladt el mellettük. A legtöbben megszaporázták a
lépteiket. De egy pár lelassított, hogy jobban lásson. Senki nem avatkozott
közbe. Kathy megesküdött rá, hogy ő nem hagyta volna annyiban. „Nem
tudtam volna azzal a gondolattal élni, hogy nem tettem semmit – mondta
nekem. – Ha hátat fordítasz, az olyan, mintha megadnád magad. Én ezt nem
tudnám megtenni.” Ez jellemző Kathyre. Egy nő, akinek elvei vannak, aki
nem hagyja annyiban. De hol van most? S még inkább, az ő vére volt-e ott
a könyvtárban a szőnyegen?
Meg kell őt találnom. Méghozzá gyorsan.
Futás közben előkotortam a zsebemből a telefont. Kérlek, vedd fel.
Könyörgök.
Újabb kocsi közeledett. A sofőr ezúttal lassított, és ahogy találkozott a
tekintetünk, elkerekedett a szeme. Mentem tovább, nem törődve azzal,
hogy majd’ kiszakad a tüdőm. Hallottam, hogy lefékez az autó a hátam
mögött és a vezető kiszáll.
– Ember! – kiáltott utánam. – Jól van?
Nem akartam szóba állni vele. Nem akartam beszélni mással, csak a
feleségemmel. Meg kell őt találnom. A telefont babráltam, amikor
meghallottam a lépteket.
 Na most már elég. Csak nem ez is közülük való? Ezek a gazfickók
mindenütt ott vannak. A házamban... a saját istenverte házamban! A
feleségem munkahelyén.
Gyorsítottam, és a kereszteződéshez érve, a telefonnal a kezemben,
lebotorkáltam az útra, nem reagálva a kiáltásokra a hátam mögött.
Közeledő autó zaját hallottam jobbról. Hangosan dudált, majd csikorogva
fékezett. A szemem sarkából egy hatalmas fehér alakzatot láttam felém
tartani és tudtam, hogy el fog ütni. Épp csak megpillantottam a kék villogót a
tetején és már nekem is jött, de a csattanás beleveszett a súrlódó abroncsok
sivításába. Rázuhantam a motorháztetőre, de máris visszapattantam, és
lecsúszva a kocsi másik oldalán magzatpózban gurultam egy-két métert a
kövezeten.
Kinyílt a kocsiajtó és egy pár fényesre suvickolt rendőrcsizma töltötte be
a látóteremet. – Hahó, hahó – mondtam, aztán megmagyarázhatatlan okból
nevetni kezdtem, miközben rázkódó testembe vagy egy tucat ponton nyilait
bele a fájdalom.
Átmenetileg vége volt a menekülésnek, de a megkönnyebbülésem csak
addig tartott ki, amíg a rendőr le nem hajolt hozzám, fájdalmat okozva
hátratekerte a karomat és közölte, hogy gyilkosság gyanújával letartóztat.
 4

MIKE BOLT DETEKTÍVFELÜGYELŐ SZERVEZETT bűnözés

elleni nyomozócsoportja a hetvenes évek egy jellegtelen, szürke téglás
épületének középső szárnyában működött; a rozsdás vastetőn
puskaropogásként kopogtak az esőcseppek, ha kiadósabban zuhogott. Az
épület Hayesben, egy kiterjedt és sivár ipari zónában volt az A4-es út
mentén, néhány mérfölddel keletre a Heathrow repülőtértől. Az ablakon a
Whitehouse Lakberendezési Tanácsadó hirdette magát, és a két
szomszédos cég – egy fénymásoló és egy munkaerő-toborzó – egyikénél
sem sejtették, hogy a kapun ki-be járó nők és férfiak valójában civil ruhás
rendőrök. Zárkózottan és feltűnés nélkül dolgoztak, s ez így is volt rendjén,
miközben a szervezett bűnözés zavaros világában mozogtak.
Ma azonban csak Bolt tartózkodott egyedül a Whitehouse
Lakberendezési Tanácsadóban, és az ügyének nem volt köze semmilyen
bűnszövetkezethez, legalábbis felületes ránézésre. Még csak aktuálisnak
sem volt nevezhető. De pillanatnyilag még semmit nem lehetett biztosra
venni.
Az igazságszolgáltatás egyik vezető tisztségviselőjének látszólagos
öngyilkosságáról volt szó. Az áldozat magas állása miatt, és mert a
búcsúlevelet géppel írták és nem volt rajta aláírás, döntöttek úgy odafent,
hogy alapos vizsgálatnak kell tisztáznia a haláleset körülményeit. S mivel
Bolt csoportja épp most zárt le sikeresen egy komoly pénzmosási ügyet,
rájuk osztották a feladatot.
Így ahelyett, hogy horgásztúrán lenne a régi „repülős” cimborákkal a
fegyveres rablási részlegtől, ahogy azt már hónapokkal ezelőtt eltervezték,
Bolt itt ült egyedül szombat délután a nagy közös irodában, ahonnan egy
szerszámgép-nagykereskedésre és egy növényiolaj-importőr raktárára
lehetett látni, és az előzetes boncolási jegyzőkönyvet olvasta, amelyet egy
órája faxoltak el neki. Rengeteget süketeltek benne testhőmérsékletekről,
vegyi anyagokról és gyomortartalomról, de az volt a lényeg, hogy az áldozat
este 8 és hajnali 4 között halt meg két nappal ezelőtt, a halál oka dilantin,
egy altató túladagolása. További vizsgálatokkal kell eldönteni, hogyan vette
be a szert, de egy kis seb az áldozat bal karján arra utalt, hogy injekcióban
adhatta be magának.
Bolt sóhajtva dőlt hátra a székben. Ettől nem lett okosabb. Az első
megérzése az volt, amikor tegnap reggel, miután az áldozat bejárónője
felfedezte a holttestet, a csoportja megkapta az ügyet, hogy öngyilkosság
történt. Ezt a következők támasztották alá. Először is, nem volt nyoma
erőszakos behatolásnak a Mayfair negyedbeli városi házban, s az épület
biztonságos, erős zárral a bejárati ajtón, hátulról nem közelíthető meg, csak
egy másik házon keresztül és összetett riasztórendszer védi, minden
szobában pánikgombbal. Másodszor, az áldozat az oldalán feküdt a vetett
ágyában, divatos selyempizsamát és frottírköntöst viselt, az arcvonásai
békések voltak. Minden természetesnek tűnt. A szobában a jelek szerint
nem nyúltak semmihez. Nem voltak feldőlt lámpák, kihúzott fiókok, semmi,
ami gyanút kelthetett volna.
A főnökség a búcsúlevélen akadt fenn. Egyrészt nem kézzel, hanem
géppel írták, holott az áldozat az egyik bíró kollégája szavai szerint
kifejezetten büszke volt „kiművelt, cirkalmas kézírására”. Egy másik
munkatársa azt vetette fel, hogy túl rövid a mindössze kétsoros levél. Az
áldozat módszeres elme volt, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy jogász
családból származott. Szeretett magyarázatokat keresni és adni az
eseményekre, és bizonyára súlyosabb indokkal állt volna a közvélemény elé,
nem érve be annyival, hogy nem bírja már tovább az élet terhét. S végül a
levélen nem volt aláírás, ami erősen megkérdőjelezte a hitelességét.
Mike Boltot azonban nem győzték meg ezek az érvek. Sok rövid
búcsúlevelet látott már. Van, amelyik csak egysoros. És megesik, hogy nem
írják alá őket. Az áll mögötte, hogy az embereknek megváltozik a
gondolkodásuk, amikor arra készülnek, hogy véget vessenek az életüknek.
De a munka az munka, ezért Bolt ráállította a csapatot a barátok,
rokonok és munkatársak kikérdezésére, hogy képet kapjon az áldozat
magánéletéről. A néhai bíró több mint húsz éve elvált, gyermektelen, a
felesége a Kajmán-szigeteken él. Majd valamikor vele is beszélni kell. Erre
a feladatra érthető módon mindenki önként vállalkozott a kilenc beosztottja
közül, de ő maga fog pár napra odautazni, ha egyáltalán szükség lesz rá.
Talán még egy tengeri horgászatba is beszállhat; hallotta, hogy sok arrafelé a
nyársorrú hal. Mert hát mi értelme főnöknek lenni, ha nem az ilyen
előjogokért?
Pillanatnyilag azonban arra a sok emberre összpontosítottak, aki
Délkelet-Angliában ismerte az áldozatot. Bolt már beszélt ma egy bíróval és
egy vezető politikussal, az egyikkel a londoni belvárosban, a másikkal a
család hampshire-i székhelyén. Most a munkatársát, Mo Khaii nyomozó
őrmestert várta, hogy elvigye a 17.30-as kihallgatásra. Ha azzal végzett,
mára leteszi a lantot. Már megvoltak az esti tervei. Hazamegy
Clerkenwellbe, vesz egy forró zuhanyt, rendel egy tengeri süllőt
tamarindusmártással a sarki thai büféből, és megnézi az új Miss Marple-
epizódot az ITV-n. Ma este a Holttest a könyvtárszobában lesz, amit
ugyan már kétszer olvasott, de szerencsére nem emlékszik, ki volt a gyilkos.
Az emberek kinevették, amiért olyan sorozatokat néz, mint a Miss Marple,
a Poirot, sőt az a vacak Wycliffe. Nem értették, hogy ezek menekülést
jelentenek az erőszakos bűncselekmények sivár, rideg világából, a gyakran
jelentéktelen okokból elkövetett kegyetlen gyilkosságoktól, amelyek
benépesítették a hétköznapjait. És ami az eszképizmust illeti, arra a legjobb
eszköz a kanapé, néhány ital, és a jó öreg Agatha Christie.
Megnézte az óráját. Öt perc múlva öt. Jöhetne már Mo. Most kérdezi ki
újra az áldozat bejárónőjét, aki Felthamben lakik. Tegnap elég rossz
idegállapotban volt, ezért van néhány részlet, amire vissza kell térni, különös
tekintettel a magánkapcsolatokra. Mo elmélete szerint a pasas meleg volt,
de Bolt figyelmeztette, hogy ne erőltesse a témát a bejárónőnél. Filipina a
neve és hívő katolikus, lehet, hogy sértve erezné magát, ha ilyesmivel
gyanúsítanák egykori munkaadóját.
Bolt félretolta a boncolási jegyzőkönyvet és felegyenesedve a székben
ivott egy kortyot a korábban lefőzött kávéból, kibámulva a repülőgéphangár
méretű raktárra, ahol több tízezer gallon növényi olajat tároltak. Gyakran
eltűnődött azon, mi lenne, ha egyszer tűz ütne ki a raktárban. Néha fantáziáit
is róla: hogyan változna hatalmas és büdös tűzgolyóvá az egész lepusztult
környék. Ami azt jelentené, hogy a csoportja kereshetne magának valami
rendes helyet, lehetőleg közelebb a belvároshoz.
 Az egy légterű iroda, ahol Bolt üldögélt, csúf volt és kopott, túl sok
íróasztallal az alapterülethez képest és túl kevés dekorációval. Viszont volt
egy előnye: egy 92 cm-es képátlójú, remek plazmatévé uralta az egyik
gipszkarton válaszfalat, a legélesebb képpel, amelyet valaha is látott. E
pillanatban az angol futballválogatott játszott rajta kínosan unalmas és lanyha
barátságos mérkőzést egy olyan ország ellen, amelyről Bolt még csak nem is
hallott. A második félidő felénél jártak, de az eredményjelző még mindig
nulla-nullát mutatott.
Érdekes története volt ennek a tévének, jóval érdekesebb, mint az, ami
most ment benne. Egy Henry Pugh nevű bűbájos öregúré volt, aki évekkel
ezelőtt egy téli éjszakán hat alkalmatos részre darabolta fel a feleségét, Ritát,
majd a karját és a lábát elhelyezte a Highgate temetőben, nem messze Marx
Károly sírjától, a törzset a Regent-csatornában, az Upper Street és a City
Road találkozásánál, míg a fejet, eléggé meggondolatlanul, egy játszótéren
Stoke Newingtonban. Amikor letartóztatták, azonnal bűnösnek vallotta
magát, és utasításokat adott az ügyvédjének, hogy minden földi javát a
nővérére hagyja. A nő ekkor meglehetősen morbid kiárusítást rendezett,
amelynek része volt egy japán késkészlet is egy hiányzó darabbal (az volt a
gyilkos fegyver), és a korszerű plazmatévé, amit Pugh nem sokkal a
gyilkosság előtt vásárolt, s állítólag ez a vétel vezetett a feleség halálával
végződő vitához. A csoport egyik tagja, Matt Turner nyomozó, akinek
híresen jó volt az üzleti érzéke, kétszáz fontért szerezte meg, mondhatni
bagóért, ha figyelembe vesszük, hogy a kések több mint ötszázért keltek el
a hátborzongató emléktárgyak gyűjtőinek szenvedélyes licitálása során.
Boltnak megszólalt a mobilja, most először a csaknem egyórás hallgatás
után. Mo volt az.
– Hol vagy? – kérdezte Bolt.
– Tíz percre.
– Tudod, hány óra van? Fél hatra megyünk, és nem akarok ürügyet adni
neki arra, hogy lelépjen. Így is elég nehéz volt meggyőzni, hogy kötélnek
álljon.
Az áldozat ügyvédjével az első perctől gondok voltak, kétszer
változtatott időpontot elfoglaltságra hivatkozva, és csak ma volt hajlandó
fogadni őket, amikor Bolt megfenyegette, hogy letartóztatja a nyomozás
akadályozásáért.
– El kell mondanom, főnök, hogy nincs miért sietnünk – mondta Mo.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy Jack Calley nem fog lelépni. Meghalt. És akárki intézte is el,
öngyilkosságnak próbálta feltüntetni.
Bolt szitkozódott. Ez ugyanis megváltoztatja a dolgot. Hát ennyit a
megérzéseiről.
– Nézd a jó oldalát, főnök – javasolta Mo. – így biztosan ott találjuk, ha
megjelenünk.
 5

BEÜLTETTEK A RENDŐRAUTÓBA ÉS ELVITTEK a Colindale

kórházba. A két fiatal fehér és a még fiatalabb fekete rendőr nem közölte,
hogy kinek a meggyilkolásával vádolnak. A bilincset sem vették le rólam,
pedig véreztem, és azt sem engedték, hogy felhívjam Kathyt. Kiürítették a
zsebeimet és mindent átraktak egy átlátszó műanyag bizonyítékgyűjtő
tasakba, amit betettek a kesztyűtartóba.
– A feleségemet keresem – mondtam kétségbeesetten, de ők mélységes
közönyt mutattak. – Kathy a neve, Katherine Meron. Azért jöttem az
egyetemre. Nem néznének utána, hogy jól van-e? Kérem!
– Pillanatnyilag semmit sem mondhatunk – vetette oda az a fehér rendőr,
aki a kocsit vezette.
– Azon kívül, hogy le van tartóztatva – tette hozzá készségesen a társa.
Megpróbáltam érvelni, de ők udvariasan közölték, hogy majd a
kihallgatáson. A fekete rendőr beszólt rádión az őrsre és azt mondta az
operátornak, hogy őrizetbe vették az egyetemi gyilkosság gyanúsítottját.
Megadta a személyleírásomat: IC1, azaz fehér férfi, a nála lévő iratok szerint
Thomas David Meron, harmincöt éves, barna haj, kék szem, 178 magas.
– De én nem öltem meg senkit – tiltakoztam a sofőrnél, miközben a
kollégája tovább beszélt. – Engem támadott meg egy késes ember az
egyetem könyvtárában. Onnan vannak a sebek. Attól félek, hogy a
feleségemet is megtámadta. Legalább annyit áruljon el, hogy nő volt-e az
áldozat.
– Pillanatnyilag nem mondhatunk semmit – válaszolta a sofőr.
– A gyilkos még szabadon van – rimánkodtam. – Őt kéne
megkeresniük.
– Mindennek utánajárunk, legyen nyugodt, uram.
Azt feleltem, hogy egyáltalán nem vagyok nyugodt. Nem találom a
feleségem és tudnom kell, hogy nem ő volt-e az áldozat.
Erre már nem is válaszoltak.
 Mintegy húsz percet töltöttem a kórházban. A traumatológián a többi
pácienssel ellentétben egyenesen bevittek egy kis, ablaktalan,
fertőtlenítőszagú szobába, ahol a két zsarunál is fiatalabb orvos összevarrt.
Ekkor már nagyon fájtak a sebeim. Az arcomon lévő kínzón lüktetett, meg
sem mertem nézni, hogy fest az képem. Én is hiú vagyok, mint a legtöbb
férfi. Nem képzelem magam a nők álmának, de azt mondják, hogy elég
jóképű vagyok, és ez idáig nem voltak gondjaim a másik nemmel. Halálra
rémített, hogy örökre megmaradnak a sebhelyek – pedig bőven lett volna
más okom is a rémületre.
Az orvos bekötözött és ellátott fájdalomcsillapítóval. A viszolygás és a
rettenet keverékével nézett rám: nemcsak a segítségre szoruló beteget látta
bennem, hanem egy gyilkosság gyanúsítottját is.
– Én nem tettem semmi rosszat – mondtam neki. – Ártatlan vagyok.
Sejtettem, hogy ez nem túl eredeti szöveg, nemcsak a rendőrök, de az
orvos is hallhatta már elégszer. Nem válaszolt, odafordult a fehér zsaruhoz,
és közölte, hogy most már kihallgatásra alkalmas vagyok.
A fekete rendőr visszatette rám a bilincset és megfogta a karom, de
hozzáért a sebemhez. Összerándultam a fájdalomtól, mire gépiesen elnézést
kér. Láttam rajta, hogy nem mondja komolyan.
– Van itt egy tükör? – kérdeztem az orvost. – Szeretném megnézni az
arcomat.
Még ki sem mondtam, már megbántam. Olyan benyomást keltettem,
mint akit jobban érdekelnek a saját sérülései, mint Kathy sorsa, pedig ez
nem így volt. Egyszerűen csak látni akartam. Az orvos kurtán biccentett,
elvett egy kis kerek tükröt az asztaláról és elém tartotta.
Most még látványosabban rándultam össze. A hajam úgy festett, mintha
Ollókezű Edward dolgozott volna rajta, a képemmel mintha feltörölték
volna egy vágóhíd padlóját. Elmaszatolt vér, verejték és kosz borította.
Vastag póklábakra emlékeztető sötét vércsíkok száradtak a nyakamra,
amelyek az arcomat fedő kötés alól indultak ki. Szürke és űzött volt a
tekintetem, a pupillám összeszűkült. Pontosan úgy néztem ki, ahogyan
éreztem magam.
Miközben elvezettek, láttam, hogy ötöt mutat az óra a fehérre meszelt
falon. Az elmúlt két óra leforgása alatt jóvátehetetlenül széthullott az
életem... az a kisszerű, átlagos életem, amelybe kétségbeesetten
kívánkoztam vissza. Két órával ezelőtt még rendes, dolgozó emberként
éltem a magam kellemes, nyugis életét. Most pedig eltűnt a feleségem, s
valószínűleg már halott; idegenek üldöznek, nem tudni, miért; és letartóztatás
alatt állok gyilkosságért.
Csak azt nem tudtam, hogy mindez még csak a kezdet. Nehéz elhinni, de
ennél sokkal rosszabb dolgok vártak rám.
 6

T
– UDJUK, MI TÖRTÉNT CALLEY-VEL? – kérdezte Bolt, ahogy
Mo ráhajtott az M25-ös útra; a forgalom meglepően gyér volt a napszakhoz
képest.
Mo megrázta a fejét.
– Még nem ismertek a részletek. Csak azért szóltam oda, hogy biztosan
otthon legyen, amikor megyünk, de egy zsaru vette föl a telefont. Ez öt előtt
néhány perccel volt, és akkor hívtalak téged. Mondom neki, hogy ki
vagyok, és miért keresem, mire közli, hogy pár száz méterre a házától, az
erdőben megtalálták Calley holttestét, a saját övére felakasztva, de úgy
tűnik, hogy némi segítséggel jutott fel arra a fára. Amikor rákérdeztem, hogy
ezt miből gondolják, azt felelte, egyértelműek a dulakodás jelei.
– Nem egészen negyvennyolc órával az után, hogy rejtélyes
körülmények között meghal a legfontosabb ügyfele. Szerinted ez véletlen? –
tudakolta Bolt a kollégája véleményét. Már két éve dolgoztak együtt, és
Bolt után Mo volt a legtapasztaltabb nyomozó a csapatban.
– Több mint gyanús – válaszolta Mo. – Kiderítetted már, milyen munkát
végzett Calley az áldozatunknak?
– Ez volt az egyik dolog, amit ma meg akartam tudni tőle – mondta Bolt.
– Amikor tegnap feltettem neki a kérdést a telefonban, a szokásos ügyvédi
titoktartás rizsával jött nekem, de annyit tudunk, hogy Calley a
befektetésekre specializálódott. Pénzügyi jogtanácsos volt, így arra tippelek,
hogy segített eltüntetni az ügyfél pénzét az adóhivatal elől.
Mo vigyorgott.
– Pénzügyi jogtanácsos. Már az elnevezésről is ordít, hogy sokat lehet
vele keresni.
– Jól látod. De az is benne van a pakliban, hogy ellenségeket szerzel
vele. Most majd beleásunk egy kicsit az üzleti ügyeibe. – Bolt sóhajtott.
– Pedig más terveim voltak ma estére.
– Miss Marple, ha jól sejtem.
 – Jól. A Holttest a könyvtárszobában.
– Mozgalmas életet viszel, főnök.
– Csak egyszer élünk, nem igaz? Hát te? Van valami, amit most el kell
halasztanod?
-A szokásos. Veszekedés, pelenkacsere, éjszakai etetés.
– Fogadok, hogy örülsz Calley halálának, mert megvan az ürügy, amivel
kivonhatod magad.
Mo megint elvigyorodott.
– Én nem fogalmaznék ilyen durván, főnök. Mondjuk azt, hogy halvány
derengést észlelek egy nagyon sötét felhő szélén.
A 17-es leágazásnál, Maple Crossnál hagyták el az M25-öst és
mellékutak labirintusában folytatták útjukat Ruislip felé, majd befordultak
egy keskeny, fákkal szegélyezett, ligetek és mezők között kanyargó útra,
ami ritkásan épült családi házak és villák között futott, amíg meg nem
érkeztek egy négy házból álló laza csoportozathoz; a házak egymástól
tisztes távolságra helyezkedtek el a fasor kiszélesedő és kiegyenesedő
szakaszán. Mögöttük fákkal benőtt domboldal húzódott, velük szemben
tágas, zöld mező, amelyen birkanyáj legelt békésen.
Minden az angol vidék báját sugározta, ami ritkaság ennyire közel
Londonhoz. A képbe csak a harmadik ház előtt parkoló rendőrautók és
furgonok rondítottak bele, meg az utat elkerítő sárga kordon. Egy idős
házaspár – feltehetően a szomszédok – a második ház előtt válaszolgatott
két jegyzetelő nyomozónak, miközben a fehér overallos helyszínelők az
egyik furgon körül gyülekeztek.
Mo elhajtott a szomszédok mellett és leparkolt az egyik rendőrautó
mögött.
– Szép ház – mondta elismerően, felmérve Jack Calley kétszintes,
fehérre meszelt ingatlanát a nádfedéllel és a rácsos ablakokkal. A széles,
kavicsos felhajtón, ahol három autó is elfért volna, elegáns fekete BMW 7-
es állt.
– Erre telik egy pénzügyi jogtanácsosnak – jegyezte meg Bolt, kiszállva a
kocsiból.
Fiatal egyenruhás rendőr lépett oda hozzájuk, a sapkájával a hóna alatt.
Bolt konstatálta, hogy a feje tetején már kopaszodik, és szívből szánta a
szegény fiút.
– A rangidőssel szeretnénk beszélni – mondta, miközben mindketten
igazolták magukat és bemutatkoztak.
– Szervezett bűnözéselleniek? Gondolják, hogy a maffia tette?
– Hol van a holttest? – kérdezte Bolt.
Az ifjú zsaru hátrafelé mutatott, a fák közé.
– Kövessék az ösvényt, az pont oda vezet. Ott van a rangidős tiszt is.
Visszamentek az egyik furgonhoz, ahol egy helyszínelőtől overallt,
csuklyát, kesztyűt és lábvédőt kaptak, aztán beöltözve elindultak az
ösvényen, ami megkerülve Calley házát egy bükkös sűrűjébe vezetett.
Furcsa párt alkottak ketten. A negyven felé közelítő Bolt magas és
vékony, széles evezős váltakkal, rövidre nyírt hamvasszőke hajjal, amelyben
már megjelentek az első ősz szálak, és olyan arccal, amelynek láttán inkább
nem kötöttek bele. Az arca is hosszú és vékony volt, markáns vonásai
önfegyelemről tanúskodtak. Egy S alakú sebhely futott végig csaknem az
egész állán, s a bal orcáján is volt két rúnaszerű vágás – egy három évvel
korábbi, sorsdöntő éjszaka emléknyomai. Ezzel együtt inkább jóképűnek
volt mondható. Fő vonzerejét a szeme adta. A felesége azt mondta, hogy
soha életében nem látott még szebbet, persze ő nyilván elfogult volt, de
mások sem tudták kivonni magukat a hatása alól. Szabályos mandula,
ragyogó égszínkékben, és ha elmosolyodott, amire elég gyakran volt példa,
mély nevetőráncok képződtek körülötte.
Mo, vele ellentétben, alacsony, zömök fickó volt, akinek a feje túl
nagynak tűnt a testéhez képest. Göndör haja mintha nem tudta volna
eldönteni, hogy fekete legyen-e vagy ősz, így a kettő rendetlen keveréke
maradt. Pár évvel fiatalabb volt Boltnál, mégis többnyire negyvennek
nézték. Joviális, kerek arcában a nagy kutyaszemek alatti súlyos táskák
csak hangsúlyosabbak lettek az utóbbi években a sok gyerek és a sok gond
miatt. Három fia volt, mindegyik ötévesnél fiatalabb, és egy tízéves lánya,
aki már tinédzsernek képzelte magát. Nem csoda, ha Mo krónikus
kimerültségben szenvedett. A cigarettái és a rengeteg kávé nélkül talán nem
is lett volna működőképes, és az emberek gyakran kérdezték tőle, miért
szúrt ki magával, s hagyott ki annyi évet az elsőszülött után, hogy végül még
három gyereket nemzzen gyors egymásutánban. Mo erre azt felelte, hogy ő
ugyan nem tervezte egyiket sem; jöttek, ahogy akartak, s nem kiszúrásnak
érzi a születésüket, hanem igazi áldásnak. Mo tényleg nagyon szerette a
srácait, és részben ettől volt olyan jó zsaru: a cinikus látszat mögött hitt
abban, amit csinált, és azért dolgozott, hogy a gyerekei egy jobb világban
nőhessenek fel.
Az egész csapatban alighanem ő melózott a legkeményebben, soha nem
ódzkodott a túlóráktól, akár megfizették, akár nem, így Boltnak minden oka
megvolt arra, hogy szeressen vele dolgozni.
A keskeny földút többé-kevésbé egyenes és enyhe emelkedőbe ment át;
a sárban számos töredék vagy egész lábnyom volt kivehető, jó részüket már
körül is kerítették sárga kordonnal. A szalag végig követte az ösvényt, s
csak óvatosan, a szélen haladhattak, nehogy kárt tegyenek a lehetséges
bizonyítékokban. A nyomok sokaságából ítélve legalább három pár cipőnek
kellett lennie. Némelyik elmosódott, ami arra utalt, hogy valaki megcsúszott.
Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy két ember üldözte Calley-t, a
cipőnyomokból ítélve valószínűleg férfiak.
Egy kanyarulat után az ösvény kiszélesedve egy laposabb bemélyedésbe
torkolt, és itt találták szembe magukat a holttesttel. Egy göcsörtös bükkfa
egyik alacsonyabb ágán lógott, úgy tíz méterrel beljebb, az ösvénytől balra,
bőrövvel a nyakán, a lába alig néhány centire volt a talajtól. Farmert,
edzőcipőt és fehér sporttrikót viselt, amelynek az elejét vérfoltok
szennyezték. Úgy tűnt, az arca sérült meg, de ezt nehéz volt megállapítani a
fejtartása miatt. Ahogy lefelé nyaklott a feje, sűrű, szőke haja az arcába
lógott.
Öt-hat ember, nők és férfiak vegyesen, ugyanolyan fehér kezeslábasban,
tevékenykedett a hulla körül, fotózták és mintákat vettek, minden kegyelet
nélkül, ahogy az a komoly bűncselekmények helyszínén lenni szokott. Bolt
és Mo közeledtére az egyik ember, aki felügyelte a tevékenységet,
megfordult és kérdő arccal nézett rájuk. Magas, ötvenes férfi volt, ápolt
bajusszal és erősen kopaszodó homlokkal; fensőséges modora sejteni
engedte, hogy egykor a katonaságnál szolgálhatott.
– Mit óhajtanak? – kérdezte, elállva előlük az utat. A hangja nem volt
éppen barátságtalan, de véletlenül sem mosolygott.
 – Mike Bolt detektívfelügyelő, szervezett bűnözés. Ő a társam, Mo
Khan nyomozó őrmester. – Mo biccentett. – Azért jöttünk, hogy
kikérdezzük Jack Calley-t. De úgy tűnik, elkéstünk.
– Igen. Keith Lambden főfelügyelő, a ruislipi bűnügyisektől, én vagyok itt
a rangidős tiszt. – Kezet ráztak. – Megkérdezhetem, miről akartak beszélni
Mr. Calley-vel?
Bolt röviden összefoglalta az ügyet és Calley kapcsolatát a feltételezett
öngyilkosság áldozatával. Lambden felvonta a szemöldökét, amikor
elhangzott a Legfelsőbb Bíróság elnökének neve, de nem mondott semmit.
– Találtak már valamit, ami összekapcsolhatja a két ügyet, Keith? –
kérdezte Bolt a holttestre pillantva.
– Még túl korai volna bármit is mondani – válaszolta Lambden.
– Csak egy órája fedezte fel egy asszony, aki erre sétáltatta a kutyáját,
ami szerencse, mert nem nagyon járnak errefelé. Mi félórája értünk ki, és
most fejeztük be a nyomok biztosítását. Az orvos előzetes becslése szerint
14.30 és 15.30 között halt meg, tehát nem régen.
– A lábnyomokból úgy tűnik, hogy ketten üldözték – mondta Mo. – Az
az edzőcipő kétszer csúszott meg a sárban fölfelé menet.
– Valójában háromszor, de igaza van, tényleg ketten lehettek. Már
körülnéztünk Mr. Calley házának alsó szintjén, és tárva-nyitva találtuk az
oldalajtót. Van egy friss lábnyomtöredék is a kert végében, a hátsó kapunál,
ami közvetlenül ehhez az ösvényhez vezet. A kapu is nyitva volt. Úgy tűnik,
a gyanúsítottak a házban ütöttek rajta, de sikerült kimenekülnie az oldalajtón
és az üvegházon át, ami a hátsó kertre nyílik. Végig üldözték az ösvényen,
és itt kapták el. A nyomok szerint dulakodtak. Eleredt az orra vére, sebek
vannak az arcán és láthatják, hogy elszakadt az inge. – A holttestre mutatott,
és mindketten felfedezték a kar alatt a hasadást a hosszú ujjú sporttrikón;
nyilván annál fogva ragadták meg. – Arra tippelek, hogy az egyik lefogta,
amíg a másik a nyakára tette az övét, és vagy megfojtották és utána
akasztották fel, vagy még életben volt, amikor felkötötték és ott halt meg.
Mindhárman hallgattak. Bármelyik volt is a kettő közül, mindenképp
csúnya halál.
– Nyilvánvaló, hogy szándékosan ölték meg – mondta Bolt. – Senki nem
látott semmit?
 – Közzé fogjuk tenni a szokásos felhívást, hogy tanúk jelentkezését
kérjük, de a kutyasétáltatón kívül eddig senki nem jelentkezett.
– Szegény ördög– mondta Mo, visszatérve a halotthoz. – Gondolom, a
rablást kizárhatjuk. Nem kergették volna végig az ösvényen, ha csak a házat
akarták volna kirámolni.
– Ráadásul úgy tűnik, hogy nem is hiányzik semmi – tette hozzá
Lambden. – Szerintem ismerte a gyilkosait. Nyoma sincs erőszakos
behatolásnak a bejáratnál.
– Profi bérgyilkosok lehettek? – vetette fel Mo.
– Hát, eddig nemigen látok véletlenre utaló jeleket. Maga mit gondol,
Keith?
– Erre is csak azt tudom mondani, hogy túl korai – válaszolta Lambden
némi szemrehányó éllel a hangjában, mintha túlságosan nekilóduló lelkes
újoncokat akarna óvatosságra inteni. – Csak annyit állíthatunk biztosan,
hogy az elkövetők jó erőben voltak és nem riadtak vissza a piszkos
munkától. Nem szívesen találkoznék velük egy sötét éjszaka.
Bolt közelebb lépett a holttesthez. Megvárta, amíg a rendőrségi fotós
készít néhány közelképet Calley hullájáról, aztán mit sem törődve a belőle
áradó bűzzel, pár lépés távolságból vizsgálgatni kezdte.
Fiatalnak tűnt, olyan kora harmincasnak. Jóképű, jól fésült
középosztálybeli figura, erős testalkattal. Sikeres embernek látszott, és
valószínűleg az is volt. Nem az a típus, aki bűncselekmény áldozata szokott
lenni. A halottnak finom arcvonásai voltak, a sarkánál kissé legörbült a szája
széle, mintegy panaszosan, a szeme üresen tekintett Bolt irányába.
A halál, még az öregeké is, mindig megrémítette Boltot. Nem volt
keresztény, miután még kiskamaszként arra a meggyőződésre jutott, hogy a
világ nagy kérdéseire jobb választ ad a tudomány, mint bármilyen
spiritualizmus. Úgy hitte akkor, de ma is, hogy ha valaki meghal, akkor annyi
neki. Eljön az út vége, a nagy alvás. Azért érezte félelmetesnek a halált, mert
nem hitt a túlvilágban. Néha szívből azt kívánta, bár el tudná fogadni a
vallást, mint oly sokan, amikor közelebb kerültek az életük végéhez, de
tudta, hogy neki ez nem megy. Ahhoz túlságosan áthatotta a racionalizmus.
Ahogy itt állt, karnyújtásnyira a hirtelen, váratlan haláltól, újra elfogta a
félelem. Néhány órával ezelőtt Jack Calley még gazdag fiatalember volt,
akinek megvan mindene, amiért élni érdemes. De most már csak egy
gyorsan romló porhüvely, lélek és funkció nélkül.
Valami megragadta Bolt figyelmét, és hunyorogva hajolt közelebb.
– Mi az? – kérdezte Mo a háta mögül.
– Nem baj, ha megmozdítom a holttestet, Keith? – fordult Bolt Lambden
főfelügyelőhöz.
Lambden megkérdezte a fotóst, hogy végzett-e már, és a férfi igennel
válaszolt. – Oké – mondta -, de vigyázzon. Nem szeretném, ha bármi
beszennyeződne.
Bolt nem foglalkozott Lambden idegesítő modorával. Hozzá volt szokva
a helyi detektívek területféltő ösztönéhez, ami mindig feltámadt, ha országos
nyomozószerv jelent meg a színen, mintha ez csorbítaná a hatáskörüket.
Bolt mind a két kesztyűs kezét használva lassan szétválasztotta Calley
combjait. A két másik rendőr is közelebb ment, és azonnal meglátta.
– Mi a fene az? – kiáltott fel Lambden egy oktávval magasabb hangon a
kelleténél. Mo csak fújt egyet. Sok éve nyomozott már bűnszövetkezetek
után és számtalanszor volt alkalma megkínzott élőkkel és holtakkal
találkozni.
Calley farmerének ágyékrésze rondán elfeketedett és megpörkölődött; a
jó néhány égésnyom nagyjából kétpennys méretű volt. A jelek szerint valaki
nyílt lángot tartott a nemiszervéhez, szándékosan, és nem is csak egyszer.
Négyszer vagy talán ötször, de az égésnyomok egymásba folytak.
Jó ideig mindhárman hallgattak. A helyszínelők is odajöttek, hogy
megnézzék, a fotós pedig lefényképezte. Bolt felemelte Calley egyik kezét
és megvizsgálta. Vagy egy centi vastag, halvány, de azért tisztán kivehető
vörös csík futott körbe, mint egy karperec, a csuklóján. Bolt a másik kezet
is megnézte. Kötélnyomok.
– Elszánt ellenségei lehettek – jegyezte meg az egyik helyszínelő.
– Meglehet – mondta Bolt, és sóhajtott. – Vagy nagyon akartak tőle
valamit.
 7

TIZENHÉT ÉVES VOLTAM, AMIKOR JACKKEL és két másik

barátunkkal letartóztattak autólopás gyanújával. Nem loptuk el. Egy öreg,
vacak fehér Ford Escort furgonról volt szó, és Jacké volt. Ő szerzett
elsőnek jogosítványt, negyed– vagy ötödkézből vette meg egy százasért, és
azzal jött értünk csaknem minden este azon a nyáron. Akit először szedett
föl – ez szinte mindig én voltam, pedig akkor már több mint egy mérföldre
lakott –, az kapta az első ülést, míg a másik kettőnek hátul kellett ülnie egy
régi, rongyos szőnyegen, rozsdás szerszámok, autóalkatrészek és a többi
kacat között, ami felgyűlt a hónapok során. Mi voltunk a „furgonos banda”,
és azzal töltöttük az estéket, hogy ide-oda furikáztunk, arra várva, adódik-e
valami: például elmenni az egyikbe abból a néhány vidéki kocsmából, ahol
kiszolgáltak minket; vagy egy lány házába; vagy csak valami elhagyatott
helyre, ahol a kamasz lázadás jegyében elszívtunk pár jointot, hogy azután
eszelősen vihogjunk. Szép időszak voltak, ártatlanabb, mint amilyennek
hangzik, s bár próbálkozásaim a drogokkal igen hamar véget értek, nem
emlékszem, hogy valaha is bajom lett volna tőlük.
Mindegy, az történt, hogy Jack furgonján nem működött az index, és egy
este, már a nyár vége felé, amikor céltalanul furikáztunk és jobbra
fordultunk, persze indexelés nélkül, egy parkoló rendőrautó mellett húztunk
el. A zsaruk utánunk jöttek és félreállították Jacket. A két rendőr irodista
jellegű páros volt, a rangidős inkább tűnt könyvelőnek, mint a törvény és a
rend védelmezőjének. De emlékszem, mennyire megijedtem, pedig nem volt
nálam fű vagy más tiltott anyag. Elég volt annyi is, hogy a rendőrség
látókörébe kerültem, mintha tudnának minden fiatalkori vétkemről, és most
elszámoltatnának érte.
A könyvelő-zsaru első kérdése az volt, hogy Jacké-e az autó.
– Igen – válaszolta.
– Ideadná a kulcsot?
 – Hát, biztos úr, az a helyzet, hogy még régebben elvesztettem és most
ezt használom. – Kivett egy kis csavarhúzót az indítóból és megmutatta a
rendőrnek.
Hihetetlen, de ez volt az igazság (Jack furgonja tényleg ilyen ócskavas
volt), de nincs az a rendőr a világon, aki ezek után elengedett volna minket,
s mivel a számítógépek jóval lassúbbak voltak akkoriban, sokkal tovább
tartott belépni a regisztrációs adatbázisba, azért ott helyben letartóztattak
bennünket, noha Jack mindent megtett, hogy kimagyarázza magát. De
látszott, hogy a zsaruk elégedettek a fogással. Négy letartóztatás jól festett a
jelentésükben, és a papírmunka azt jelentette, hogy egy időre
visszatérhetnek az őrsre. Azt is láttam rajtuk, hogy hajlamosak elhinni Jack
sztoriját, mert igazán meggyőzően kérlelte őket, egyébként is inkább tűntünk
diákoknak, mint autótolvajoknak.
Teljes négy órán át tartottak bent minket, ennyi idő kellett az
adminisztrációhoz, amit háromnegyed órás várakozás követett, amíg
elvégezték az ellenőrzést. Ez idő alatt végképp nyilvánvaló lett, hogy jobban
érdekli őket a statisztika, mint akármilyen bűntett, amit elkövethettünk, és én
lassan megnyugodtam. Nem bajlódtak azzal, hogy cellába zárjanak
bennünket, csak beültettek egy kihallgató– helyiségbe, ahol egy ütött-kopott
társasjátékkal múlattuk az időt. A kocsit elkobozták mint közlekedésre
alkalmatlant, már nem járt semmi, amivel hazamehettünk volna, így sorsot
húztunk, és végül az én apámat hívtuk fel hajnali fél ötkor, hogy jöjjön
értünk. Fölszedett minket, de nagyon nem tetszett neki a dolog, és utána
hónapokig nem állt szóba Jackkel.
Erre a történetre gondoltam vissza, miközben egy másik rendőrőrs
kihallgatóhelyiségében ültem, ezúttal egyedül és gyilkosság vádjával a fejem
felett. Képzelhetik, milyen magányos hely volt ez. A rendőrök, akik
behoztak, egy szavamat sem hitték, ahogy a zárka őrmestere sem, aki
felvett. Mindent nagyon hivatalosan, profin intéztek, de az olyan emberek
hideg távolságtartásával, akikre soha nem lehetnek hatással a gyanúsítottak
fájdalmas, fantáziátlan könyörgései. Követeltem, hogy telefonálhassak
egyet, mire odavezettek egy folyosói készülékhez, s a fekete rendőr
megvárta, amíg ismét megcsöngetem Kathy mobilját, hogy ismét csak az
üzenetrögzítőt halljam. Hagytam egy újabb üzenetet, felvázolva nehéz
helyzetemet és azt kérve, hogy minél előbb lépjen kapcsolatba velem.
Azután ügyvédet követeltem. Udvariasan, de határozottan. Most már
kezdtem dühös lenni. Még mindig szorongtam, magamért és Kathyért is. De
nagyon berágtam azon, hogy akaratom ellenére fogva tartanak valamiért,
amit nem követtem el, miközben senki nem adta a leghalványabb jelét sem
annak, hogy érdekli a sztorim, és a feleségem sorsáról sem voltak hajlandók
bármit mondani.
– Van saját ügyvédje, vagy mi hívjunk valakit? – kérdezte unottan a
zárka őrmestere.
Az utóbbi tizenkét évben, egészen három órával ezelőttig, nyugodtan
feltehették volna ezt a kérdést, és én Jack Calley-t nevezem meg, aki
szépen el is rendezte volna nekem a dolgot. Mert Jack ilyen volt.
Bizalmat keltett. Hosszú idő után most először lett volna rá szükségem,
de már hiába.
– Nincs ügyvédem. Hívjanak nekem egyet.
A zárka őrmestere bólintott és azt mondta, hogy megteszi a szükséges
lépéseket.
Addig is az a két rendőr, aki letartóztatott, bevitt egy kihallgató–
helyiségbe, és most itt vagyok – félórája, egy órája, fogalmam sincs várok,
és azon agyalok, vajon a feleségem, a gyermekeim anyja életben van-e,
vagy éppen az ő meggyilkolásával vádolnak. Azon agyalok, miért hívott fel
Jack Calley, és miért támadták meg és ölték meg nagy valószínűséggel a
hívás közben. És miért rontott rám a munkaruhás férfi a véres késsel a
feleségem munkahelyén, az egyetem politikai tanszékén.
Kinyílt az ajtó és megjelent egy kellemes külsejű, kövér, ötvenes férfi
vállig érő ősz hajjal, ami olyan sűrű volt, hogy kincset lehetett volna elrejteni
benne. Szarukeretes szemüveget viselt, tengerészkék, halszálkás öltönyt
mellénnyel, amely megfeszült domborodó hasán. Hosszú idő után ő
mosolygott rám először. Furán bagolyszerű arca volt lágy vonásokkal,
párnás kezében, amellyel soha nem végezhetett fizikai munkát, viharvert bőr
aktatáska, ami úgy festett, mintha kutyák rágták volna meg. Lecsapta az
asztalra és kezet nyújtott.
 – Mr. Meron – mondta dallamos skót baritonján, amely nagyobb
közönséghez lehetett szokva, és rám pislogott a szemüvege felett.
– Douglas McFee vagyok, az ügyeletes kirendelt védő. Úgy értesültem,
hogy a segítségemet kéri.
Felálltam és megfogtam a felém nyújtott kezét, s meglepődve éreztem,
hogy izzad a tenyere.
– Köszönöm, hogy ide jött. Azt hiszem, szükségem van a segítségére.
Douglas McFee újra elmosolyodott és leült velem szemben. A padlóra
állította az aktatáskát, s az asztalra könyökölve összetette a kezét, mintha
imádkozna, megérintve az ujjhegyeivel az alsó ajkát. Az arckifejezése
egyszerre feszültté vált, de továbbra is nyájas maradt.
– Nos – mondta – , mesélje el, hogyan került sor arra, hogy
letartóztassák menekülés közben, egy gyilkosság helyszínének közvetlen
közelében, feldúlt állapotban és több sebből vérezve.
– Mielőtt bármit is mondok, árulja el, hogy jól van-e a feleségem. Ha ő
az, akinek a meggyilkolásával vádolnak... – Elharaptam a mondatot, magam
sem tudva, hogyan folytathatnám.
Együttérző mosollyal nézett rám. Kis híján elsírtam magam. Végre valaki
hajlandó hinni nekem?
– Azt hiszem, ebben a kérdésben megnyugtathatom – felelte.
Hatalmas kő esett le a szívemről.
– Tényleg? Nem ő az?
Megrázta a fejét.
– Nem, a nő, akinek a meggyilkolásával a rendőrök gyanúsítják, nem a
felesége. Hogy egészen pontos legyek, Vanessa Blake-nek hívják az illetőt.
A megkönnyebbülésemhez döbbenet társult.
– Vanessa?
– Ismeri?
– Igen. Politikát ad elő az egyetemen. Mint Kathy, a feleségem. Már
évek óta.
Soha nem kedveltem Vanessát. Pár évvel fiatalabb Kathynél, feltűnően
vonzó, és feltűnően leszbikus. Nem állhatja a férfiakat, és nem is csinál titkot
belőle. Sokszor megfordult a fejemben, hogy megpróbálja ellenem hangolni
a feleségem. Mi több, azt gyanítottam, hogy bukik Kathyre. És most halott.
De nem volt időm a sorsán merengeni. Csak megkönnyebbülést éreztem.
McFee komoran ingatta a fejét a rossz hírek közlése közben, mintha egy
élvezetes kísértethistóriát mesélne.
– Egy diáklány fedezte fel a holttestét a könyvtárral szomszédos
helyiségben, ahol ön a maszkos férfival találkozott, aki késsel támadt önre.
Többször megszúrták. A lány persze sokkot kapott, de hívni tudta a
rendőrséget. Ez csupán percekkel az után lehetett, hogy ön elhagyta az
épületet, mert azok a rendőrök tartóztatták le, akik kimentek a hívásra.
A kezem közé fogtam a fejemet és nagy levegőket vettem, hogy
összeszedjem magam. Újra lüktetni kezdett a seb az arcomon.
– Hála az égnek, hogy Kathy jól van. Szörnyű, ami Vanessával történt,
nem ezt érdemelte, de örülök, hogy ő volt az, és nem Kathy. Tudom, hogy
ez rémesen hangzik, de ugye ért engem? Ön házas, Mr. McFec?
– Tartós kapcsolatban élek, igen, és értem, hogy gondolja.
– Jézusom, annyira féltem.
– Akkor ez a jó hír – mondta McFee, akinek megvolt az a szokása,
hogy nagyon lassan beszélt-, már ha ezt jó hírnek lehet nevezni.
Megdermedtem.
– Rossz híre is van?
– Sajnos igen. A gyilkos fegyvert, egy tizenöt centiméteres pengéjű
csontozókést, megtalálták a helyszínen.
Nehezen szedtem a levegőt.
– És?
– Az imént közölték velem, hogy az ön feleségének az ujjlenyomatai
vannak a nyelén.
 8

BOLT TUDTA, HOGY SEM Ő, SEM Mo nemkívánatos személy

Jack Calley meggyilkolásának helyszínén. Lambden főfelügyelő igyekezett
udvarias lenni – végtére is tényleg van kapcsolat a két ügy között, ezért
minimum el kellett tűrnie a két nyomozó jelenlétét, de minden érintett
számára nyilvánvaló volt, hogy ez nehezére esik. Lambden azt sem látta be,
hogy illik a kínzás a képbe, és kezdetben nem tekintette fontos tényezőnek
Jack Calley meggyilkolásában.
– Nem tudjuk, hogy ez jelent-e bármit is – mondta óvatosan. – Az is
lehet, hogy véletlenül megégette magát. Túl korai volna még
következtetéseket levonni.
Bolt két okot is sejtett Lambden tartózkodása mögött. Az egyik, hogy a
főfelügyelő rutinfeladatokhoz szokhatott, és váratlanul érte a bűntett
erőszakossága. A másik a hatásköri villongás. Bolt, a nagyfiú a szervezett
bűnözéstől, csak besétál ide és öt perc alatt jelentős felfedezésre jut.
Lambden úgy reagált, ahogy az emberek többsége tette volna.
Nincs ezzel semmi gond. Bolt meg tudta érteni. A helyében ő ugyanígy
érzett volna,
– Én arra tippelek – mondta Lambdennek és az odagyűlt rendőröknek
hogy odabent a házban bizonyítékot fogunk találni a kínzásra. A friss
nyomok a csuklóján arra utalnak, hogy megkötözték. A gyanúsítottak a
házban tették harcképtelenné, aztán tortúrának vetették alá, feltehetően
valamilyen információt akartak kicsikarni belőle. Elmenekült, idáig üldözték,
és mivel a szabadban nem folytathatták a kikérdezést, végeztek vele.
– És ha megkínozták is, miből gondolja, hogy annak köze van a maguk
ügyéhez?
Ez jó kérdés volt, pontosan ezen törte a fejét Bolt is, amióta csak
megérkezett.
– Talán nincs köze, de ne felejtsük el, hogy ő volt a Legfelsőbb Bíróság
elnökének jogtanácsosa, aki kevesebb, mint negyvennyolc órája lett
öngyilkos kétes körülmények között. És lám, most őt is megölik, az
elkövetők legalább ketten voltak és profi munkát végeztek. Ez nem rablás
volt, annyi biztos, és annak is csekély a valószínűsége, hogy
összetévesztették valakivel. A gyilkosok elég sok időt töltöttek vele, tudták,
hogy kicsoda. Ami azt jelenti, hogy kifejezetten ő volt a célpont. Feltehetően
számos ellensége van, erről persze semmit nem tudok. Ugyanúgy nem
ismerem ezt az embert, ahogy ön sem, de nem tetszik az időzítés, túl közel
van az öngyilkosunk halálához.
Lambden egy darabig nem szólt semmit, aztán lassan bólintott.
– Nagyon alaposan ellenőrizni fogjuk Calley hátterét és mozgását, és
természetesen továbbítjuk az információkat, amennyiben kapcsolódnak az
önök ügyéhez. – Odafordult az egyik overallos helyszínelőhöz. – Kiürítenéd
a zsebeit, Bill? Tegyél be mindent egy bizonyítékgyűjtő tasakba. – Bill, egy
bozontos bajszú, idős nyomozó követte az utasításokat, Lambden pedig
visszafordult Bolthoz. – Van még valami, amit látni óhajtanak? – kérdezte.
– Körülnéznénk a házban, ha lehet.
A főfelügyelőn látszott, hogy nem örül a dolognak, de okosabbnak vélte
együttműködni.
– Hogyne, csak azt kérem, hogy ne tartsák fel az ott dolgozó
embereimet.
Bolt nem feszítette tovább a húrt.
– Ígérem, rendesen viselkedünk.
A ház felé fordulva észrevette, hogy Mo a Jack Calley farmerjának első
zsebeit kiürítő Billt figyeli. Egy hitelkártyatárca, egy kulcscsomó, egy gyűrött
tízfontos bankjegy és némi apró került elő.
– Nem találtak mobiltelefont a holttest közelében, uram? – kérdezte Mo
Lambdent.
A főfelügyelő nemet intett.
– Itt nem volt. Ha nincs a zsebében, akkor a házban kell lennie.
– Jó lenne kideríteni, kiket hívott az utóbbi néhány napban – mondta Mo
a lehető legdiplomatikusabb hangon. – És hogy őt kik keresték.
– Majd erre is sort kerítünk.
Miközben visszaindultak a házhoz, Mo dióhéjban jellemzést adott Keith
Lambden főfelügyelőről.
 – Az a pasas képtelen az átfogó gondolkodásra. – S aztán még
hozzátette: – Karótnyelt seggfej.
Bolt egyetértően sóhajtott.
– Mindenütt ott vannak az ilyenek. Úgy látom, a magunk kezébe kell
vennünk a dolgokat és ráállítani Jeant.
A mindössze 24 éves Jean Riley nyomozó volt Bolt csapatának legújabb
és legfiatalabb tagja. Kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a brit
telefontársaságok és hálózati szolgáltatók kulcsembereinél, ezért mindig
rábízták a gyanúsítottak hívásainak lenyomozását. Ma délelőtt már
megadták neki a halott bíró vezetékes és mobilszámait, hogy állítson össze
egy listát a kimenő és bejövő hívásokról. De mivel kicsi volt a csapat,
Suffolkba is el kellett mennie, hogy beszéljen a politikus nővérével, így nem
volt meglepő, hogy még nem jelentkezett Boltnál. Most viszont úgy
alakultak a dolgok, hogy Jeannek dupla munkát kell végeznie. A
híváslistákhoz nem könnyű hozzáférni. Időbe telik, és a brit adatvédelmi
törvénynek köszönhetően rendszerint sok papírmunkával és magas szintű
engedélyek beszerzésével jár. De a valóságban, ha elég erősen nyomulsz,
annak meglesz az eredménye.
Bolt elővette a mobilját és felhívta Jeant.
A második csöngetésre felvette.
– Hogy állunk, uram?
– Van néhány fejlemény – mondta Bolt beszámolva Calley haláláról. –
Hol van most?
– Útban visszafelé. Nem sokat tudtam meg az áldozat nővérétől
Lovvestoftban. Barátságos öreglány férjjel és négy felnőtt gyerekkel, de
csak évente egyszer, karácsonykor találkoztak, ami nem utal túl szoros
kapcsolatra. Azt mondta, hogy kicsit fellengzős volt a bátyja.
– Ezen nem csodálkozom. A tévében is annak tűnt. Mi a helyzet a
híváslistákkal?
– Itt vannak nálam – válaszolta Jean. – A vezetékes és a mobil is.
Átfutottam őket, de eddig nem láttam semmi érdekeset.
– Nem beszélt Jack Calley-vel?
– Várjon egy percet, máris nézem. – Bolt csöndben várt. Jean halkan
dúdolt valamit, miközben a listákat böngészte, ami a Diamonds are
Forever dallamára emlékeztetett. – Van itt három hívás a Renfrew, Calley
és Tsai ügyvédi irodába a vezetékes vonaláról az utolsó hat hétben. Kettő
közülük kábé tízperces, a harmadik négy perc kilenc másodperc. Ez hétfő
délután volt.
– Ebben nincs semmi különös. Mi a helyzet a mobillal?
– Nézem, de... – Jean elhallgatott. – Nem, semmi.
Tehát nem égtek a vonalak a legfelsőbb bíró és a jogtanácsosa között,
nem merültek hosszú beszélgetésekbe. Boltnak elégedettnek kellett volna
lennie, hiszen ez az ő elméletét támasztotta alá: a politikus öngyilkos lett.
Márpedig ha ez így van, akkor mehet haza, vacsorát rendelhet, felbonthat
egy palack jófajta Shirazt és nézheti, hogyan dolgozik Miss Marple. De Bolt
mégsem volt elégedett. Két gyilkos brutálisan lemészárolt egy fiatalembert,
élete virágjában. A kérdéses fiatalember történetesen ügyvéd volt (mely
foglalkozást többnyire szélhámosok és sarlatánok űzték, legalábbis Bolt
nézete szerint), de nem ez a lényeg. Az olyan alakokat, akik képesek
megkínozni és felakasztani egy embert, hogy meghaljon, életük végéig ki kell
vonni a forgalomból, és Bolt nem volt meggyőződve arról, hogy Keith
Lambden főfelügyelő a legalkalmasabb személy ennek foganatosítására.
– Megtenne nekem valamit, Jean? – kérdezte.
– Hogyne, uram. Mi volna az?
– Meg tudná szerezni Calley irodájának, lakásának és mobiljának a
híváslistáját?
– Megvan a mobilszáma?
– Még nincs, de ha meglesz, el tudja intézni?
– Ha ő az előfizető, akkor igen, de időbe telik.
Bolt most először vélt csalódást kihallani a lány hangjából. Tudta, hogy
van egy vele egykorú fiúja, polgári alkalmazott, és lehet, hogy terveik voltak
ma estére. Azt viszont nem tartotta valószínűnek, hogy Miss Marple is része
a terveiknek. Arra gondolt, hogy hagyja a fenébe. Jean lelkes, jó munkaerő
és nem akarta kihasználni, de most válaszokra volt szüksége, és még csak
húsz perc múlva hat. Ha igyekszik, estére végez.
– Nagyszerű lenne, ha találna valamit.
– Úgy gondolja, hogy kapcsolat van a két ügy között?
 – Ha igen, akkor mindenképpen meg akarom találni – mondta Bolt,
befejezve a hívást.
Megérkeztek a ház elé. Időközben újabb rendőrségi járművek futottak
be, köztük egy kutyás egység, amelynek azt kellett kideríteni, milyen
útvonalon menekültek el a gyilkosok. Boltnak ez nem volt kérdés – a
nyomok fölfelé vezettek az ösvényen, így valószínűnek tűnt, hogy az erdőn
át hagyták el a helyszínt, miután végeztek Calley-vel. A halott ügyvéd
házának bejáratában egyenruhás zsaru állt; helyszínelők jártak ki-be a
felszereléssel és az összegyűjtött bizonyítékokkal.
Megmutatták az igazolványukat a rendőrnek és bementek.
Jack Calley otthona belülről nem volt olyan tágas, mint amilyennek
kívülről tűnt, de így is impozáns látványt nyújtott a menő minimalista
stílusával. És azt a látszatot keltette, mintha nem laknának benne. Lakkozott
hajópadló, krémszínű falak; az itt-ott letett szőnyegek hol feketék, hol
fehérek; az előtér és az étkező drága berendezését a mahagóni és a
kovácsoltvas uralta. Boltnak az volt a benyomása, hogy a tulajdonos
tisztaságmániás. A plazmatévé, amely nagyobb és csillogóbb volt, mint az
övék a főhadiszálláson, futurisztikus díszítőelemnek tűnt a nappali falán,
szemben a két vászonhuzatú kanapéval, amelyeket tökéletesen
szimmetrikusan, V alakban rendeztek el.
Bolt és Mo félórát vizsgálódott a házban, igyekezve nem akadályozni a
tucatnyi helyszínelő munkáját, akik miniatűr nyomok után kutattak
mindenfelé – DNS-minták, szövetszálak, bármi, ami segíthet a két gyilkos
azonosításában. Egy ház ilyen aprólékos ellenőrzése akár három napot is
igénybe vehet, és ha vannak itt nyomok, akkor meg is fogják találni. A
rendőrség technikai eszközei évről évre fejlettebbek, s már megközelítik azt
a szintet, amelyen csak a legintelligensebb bűnözők számíthatnak sikerre.
Ami persze jó dolog. Megnyugtató látni, hogy elkapják a rosszfiúkat, és a
kézzelfogható bizonyítékokkal szemben hiába minden tagadás, de ezzel
elvész a nyomozói munka egy része is. A felderítés többé már nem a
mozaikok kirakása, a detektív szerepe már nem olyan jelentős a
folyamatban. A munka dandárját gyakran a biztonsági kamerák kezelői és a
helyszínelők végzik el. Boltnak el kellett ismernie, hogy a nyomozás már
nem olyan élvezetes, mint régen.
 A legnagyobb hálószobában, ahol Calley hatalmas ágya uralta a teret,
megtalálták azt, amit kerestek. Az ágytámla két végéhez egy– egy
nyakkendőt csomóztak, nyilván ezekkel kötözték ki, és a sok kis fekete folt
a makulátlanul fehér ágyneműn megerősítette a gyanújukat, hogy itt égették
meg nyílt lánggal Jack Calley ágyékát. Két helyszínelő négykézláb vizslatta a
padlót az ágy körül, s Bolték láthatták, hogy nekik itt már nincs
keresnivalójuk.
– Mit gondolsz, főnök, hogy csinálták? – kérdezte Mo, ahogy tisztes
távolságból nézték az ágyat, s a helyszínelők ügyet sem vetve rájuk
szorgosan munkálkodtak.
– Arra tippelek, hogy amikor Calley ajtót nyitott a gyilkosainak, azok
felvonszolták ide, aztán kezelésbe vették egy öngyújtóval, vagy ki tudja,
mivel, hogy megszerezzenek tőle valamilyen információt.
– De valahogy sikerült megszöknie, le a lépcsőn, ki a hátsó ajtón, holott
azok ketten voltak, őt pedig az ágyhoz kötözték... – morfondírozott Mo
kételkedő hangon.
– Arra gondolsz, hogy segített neki valaki?
Mo vállat vont.
– Itt kínozták, de végül kétszáz méterre innen halt meg. Valami nem
stimmel.
Bolt visszanézett az ágyra. Elképzelte a tehetetlen Jack Calley-t, amint
üvölt, míg a gyilkosai kínozzák, és igazat kellett adnia Monak.
 9

AMIKOR KILÉPTEK CALLEY HÁZÁNAK kapuján a szabadba,

megcsörrent Bolt mobilja. Jean volt az, és egyből a lényegre tért.
– Letámadtam az 02 kapcsolati felelősét, és kirángattam a vállalati
futballmeccsről – mondta. – Az O2 Calley mobilszolgáltatója, és ma egész
nap használta a telefonját. Összesen kilenc hívása volt, hét különböző
számra. Három órával ezelőtt telefonált utoljára, délután három után egy
perccel. Harminchárom másodpercig.
– És mi van a bejövő hívásokkal?
– Ott jóval korábbi volt az utolsó. Egy óra tizenhatkor, a hívó Michael
Calley, feltehetően családtag.
– Oké, ez már valami. Meg tudja mondani, kivel beszélt Calley utoljára?
– Igen, egy regionális vezetékes számot hívott, ami Tom és Katherine
Meron nevén van.
Bolt elővett egy zsebnoteszt és Jean diktálása után leírta Meronék
számát és lakcímét. Megköszönte a jó munkát és elbúcsúzott.
Mo cigarettára gyújtott, miközben Bolt elmondta, mit tudott meg Jeantől.
– Tudunk valamit erről a Meron nevű pasasról? – kérdezte aztán.
– Jelenleg semmit.
– Gondolod, hogy utána kéne néznünk?
Bolt az órájára pillantott. Negyed hetet mutatott és kezdett lehűlni a
levegő. A horizonton sötét felhők gyülekeztek és lógott az eső lába.
Pillanatnyilag a lakása tűnt a leghívogatóbb helynek, London szívében.
– De még mennyire – válaszolta, mert mégiscsak úrrá lett rajta a
kíváncsiság. – Miért is ne?
 10

NYÍLT AZ KIHALLGATÓHELYISÉG AJTAJA, és két sötét

öltönyös férfi lépett be rajta, olyan lassan, mintha színészek lennének, akik
minél nagyobb hatású antréra törekednek. Az idősebb, aki jó negyvenesnek
tűnt, őszbe vegyülő vörös hajjal és vörös bajusszal, Rory Caplin
detektívfőfelügyelőként mutatkozott be. A társa, Ben Sullivan
detektívfelügyelő magasabb, jó felépítésű, harmincas férfi volt rövidre nyírt
fekete hajjal és keresetten fölényes modorral. Alig titkolt megvetéssel nézett
rám, az arckifejezése jól illett hideg, merev vonásaihoz és simára borotvált
képéhez. Természetesen nem nyújtottak kezet.
Douglas McFee, az ügyvédem immár mellettem ült, és ugyanazzal a
barátságos, atyai mosollyal fordult a nyomozók felé, amelyben korábban
engem is részeltetett. Ezt nem tartottam túl biztató jelnek. Ha
védőügyvédeket interjúvolnak a tévében, azok kíméletlenül ostorozzák a
rendőrség és az igazságszolgáltatás embereit, nem pedig vigyorognak rájuk.
Amilyen szerencsés volt a mai napom, örülhettem, hogy legalább nem
borulnak egymás nyakába. Caplin főfelügyelő csak kurtán biccentett
McFee-nek, majd egy távirányítót emelt a falba épített felvevőberendezés
felé. Kigyulladt a piros lámpa és működésbe lépett a videomagnó.
– Thomas David Meron kihallgatása, akit Vanessa Charlotte Blake
meggyilkolásával gyanúsítunk-mondta Caplin főfelügyelő meglepően lágy
északír akcentussal. – Időpont, tizennyolc óra huszonegy perc, május
huszonegyedike, szombat. – Felsorolta a jelenlévők nevét, aztán rám
függesztette a tekintetét, részben együttérzőn, részben bizalmatlanul
méregetve. – Mit keresett ma az egyetemen? – kérdezte.
Nem válaszoltam azonnal. Még mindig az járt a fejemben, amit McFee
mondott néhány perccel ezelőtt: hogy megtalálták a feleségem ujjlenyomatait
azon a késen, amellyel megölték az egyik munkatársát. Azt sem tudtam,
hogy valaha ujjlenyomatot vettek tőle. Még egy szorongató kérdés, pedig
ezekből bőven kijutott már erre a napra.
 McFee bólintott, jelezve, hogy válaszolhatok, és én elmondtam, mi az
igazság: a feleségemet kerestem.
– Gyakran megy be a felesége munkahelyére? – Ezt most Sullivan
felügyelő kérdezte. Előrehajolt, miközben beszélt, érdeklődést vegyítve
megvető arckifejezésébe.
– Nem – feleltem.
– Mikor ment be hozzá legutóbb?
McFee-re néztem, aki megint biccentett, engedélyezve a válaszadást.
– Nem emlékszem – mondtam. – Hónapokkal ezelőtt.
– Ebben az évben?
– Nem tudom. Valószínűleg nem. – Tisztában voltam azzal, hogy
idegesnek tűnök, hiszen az is voltam. De nem vagyok hülye. Nagyon jól
tudtam, mire akarnak kilyukadni ezekkel a kérdésekkel. – Jó okom volt
arra, hogy ma oda menjek.
– Annak is megvan a jó oka, Tom, hogy két késvágást szerzett az arcára
és a testére? – kérdezte Caplin főfelügyelő.
– Igen – feleltem, nyugalmat kényszerítve magamra. – Megvan. – És
elmondtam nekik, hogyan támadtak meg, nem tévesztve el a kétkedő
arckifejezést Caplin vörös képén és a nyílt hitetlenkedést Sullivanén, mintha
csak azt mesélném, hogy martalóc manók bandája támadott meg Harry
Potter vezetésével. Ami azt illeti, minél többször adtam elő, annál
furcsábbnak hangzott a sztori, még a saját fülemben is, és emlékeztem, hogy
McFee sem tűnt úgy, mint aki teljesen meg van győzve, amikor neki
meséltem az imént.
Caplin lassan bólintott.
– Tehát ez a maszkos férfi, aki megtámadta... ő volt az egyetlen ember,
akivel találkozott? Nem látta az áldozatot, Miss Blake-et, vagy a feleségét,
amikor az egyetemen járt?
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Mit gondol, hol lehet most a felesége?
Jó kérdés.
– Tényleg nem tudom. Próbáltam hívni a mobilján, de nem veszi fel. –
Tudtam, hogy ezzel nem használok Kathynek, de a rendőrség úgyis gyorsan
kideríti, hogy többször is kerestem. – De abban az egyben biztos vagyok,
hogy ártatlan. Rám támadt egy férfi egy sárga nyelű csontozókéssel, és csak
ő lehet az, aki megölte Vanessát.
Nem vitatták ezt a következtetésemet. Ehelyett Vanessáról kezdtek el
kérdezgetni. Milyen kapcsolatban álltam vele. Milyen kapcsolatban állt vele
a feleségem. Nem mondtam semmi érdemlegeset. Közöltem, hogy alig
ismertem, ami igaz is volt. Közöltem, hogy a feleségem tudtommal jóban
volt vele. A módszerük egyfajta mintát követett. Caplin a maga lassú és
viszonylag finom módján megpróbált információkat kiszedni belőlem, míg
Sullivan időnként beszúrt egy-egy agresszív kérdést. A klasszikus jó
rendőr/rossz rendőr felállás, ami meglepett, mert azt hittem, hogy ez csak a
filmekben és a tévéműsorokban létezik, akár a kérlelhetetlen védőügyvéd. A
módszer nem sokat ért, főként azért, mert az igazat mondtam.
Néha megpróbáltak összezavarni azzal, hogy más megfogalmazásban
újra feltették ugyanazt a kérdést. Ám mivel nem voltrejtegetnivalóm,
könnyeden visszavertem őket, McFee mérsékelt segítségével, akinek ügyem
iránti lelkesedése viharos gyorsasággal olvadt el.
– Inkább azt az embert kellene keresniük, aki rám támadt és megölte
Vanessát – mondtam, amikor szünet állt be a kihallgatásban.
– És segíteni megtalálnom a feleségemet.
– Már keressük a feleségét – mondta Sullivan vádlón.
– Higgyék el, hogy ő nem csinált semmit.
– Akkor hogyan került az ujjlenyomata a gyilkos fegyverre?
Ezzel megfogtak. Akárhonnan néztem, márpedig megvizsgáltam minden
lehetséges oldalról, erre a tényre nem tudtam magyarázatot adni.
– Nem tudom – feleltem végül, mindent megtéve, hogy ne tűnjek
legyőzöttnek. Közben McFee-re néztem, de ő a mennyezeten
tanulmányozott valamit leküzdhetetlen érdeklődéssel. Egy hosszú percig úgy
éreztem, hogy teljesen egyedül, magamra hagyottan állok a világban.
– Miért nem mondja el az igazat? – dörrent rám Sullivan, ismét
előrehajolva, összehúzott szemöldökkel mélyesztve belém pillantását.
Álltam a tekintetét. Nem volt más választásom.
– Azt mondom. Esküszöm, hogy az igazat mondom.
 – Próbálja meg a mi szemünkkel nézni a dolgot, Tom – mondta halkan
Caplin, összefont karral hintázva a széken, mint egy nagybácsi.
– Senki más nem látta azt az embert, akiről beszél, miközben számos
tanúnk van, aki látott ma az egyetemen egy férfit, aki elmenekült a
helyszínről, és akire ráillik a maga személyleírása.
– Az ügyfelem nem tagadja, hogy ott járt, Caplín főfelügyelő, sem azt,
hogy elfutott – vetette közbe McFee.
– Nem tagadom, hogy ott voltam.
Caplin felemelte a kezét, elhárítandó minden ellentmondást.
– Csakhogy mi tudjuk, hogy ott volt, és tudjuk, hogy az áldozat is ott
volt. Azt is tudjuk, mert maga elmondta, hogy a sérüléseit a gyilkos fegyver
okozta, de a maszkos férfit senki sem látta, csak maga beszélt róla.
– Fogalmazhatunk úgy is, Mr. Meron – jelentette ki Sullivan -, hogy a
maszkos férfi nem létezik.
– Én pedig állítom önöknek, hogy igen. Mégis, hogy a fenébe sebesültem
meg önök szerint?
Sullivan megengedett magának egy önelégült kis mosolyt.
– Ahogy ez idáig összeraktuk, ez csak egy módon történhetett, Mr.
Meron. A felesége sebesítette meg a heves küzdelemben. Akár úgy, hogy
ön közbeavatkozott a Vanessa Blake elleni támadásába, akár úgy, és ez a
valószínűbb, hogy ő próbálta meg leállítani a maga támadását.
– Ez nevetséges, uraim – énekelte McFee dallamos skót hangján. – Az
ügyfelem már elmondta, mi történt.
– Csak egy a gond, Dougie – mondta Caplin, kihangsúlyozva a becéző
alakot. – Hogy mi nem hiszünk neki. Teljesen hiteltelen a története.
– Semmivel sem hiteltelenebb, mint az önöké – mondtam. – Alig
ismertem Vanessa Blake-et. Talán ötször, ha találkoztam vele az utóbbi öt
évben, és ezzel már sokat mondok. És ha a feleségem megzavart a Vanessa
elleni támadásban, akkor őt miért nem találták meg?
Az utóbbi kérdés lényeglátásával különösen elégedett voltam. Gúnyt
űztem a teóriájukból, de nagy csalódottságomra meg sem próbáltak
válaszolni rá. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták.
– De ez a maszkos férfi mese... – vette vissza a szót Caplin legyintve.
 – Ennél jobbat kéne kitalálnia. Mert ez arra utal, hogy titkol valamit.
Mindenkinek az lenne a legjobb, ha végre elmondaná, mi történt valójában.
Sullivan McFee-re meresztette dülledt szemét.
– Tegye meg azt a szívességet az ügyfelének, Dougie, hogy meggyőzi az
igazmondásról.
– Az ügyfelem már elmondta, mi történt, Mr. Sullivan – ismételte McFee,
de a lelkesedésnek nyoma sem volt benne, sőt azt gyanítottam, hogy nagyon
szeretne hazamenni a tartós kapcsolatához.
Nyilvánvaló volt, hogy a jelenlévők közül senki sem hiszi egy szavamat
sem, és én, aznap már nem először, kezdtem nagyon bedühödni. Amikor
Sullivan másodjára vagy harmadjára kérdezte meg azon a vádló hangon,
hogy mégis, szerintem hol van a feleségem, hozzátéve, hogy mindkettőnknek
jót tennék, ha megmondanám, végül elszakadt a cérna.
– A rohadt életbe! – csattantam fel. – Elegem van! Már elmondtam
mindent, amit tudok, és a napnál világosabb, hogy nincs ellenem semmilyen
kézzelfogható bizonyítékuk ebben az ügyben. És a feleségem sem ölt meg
senkit. Pont. Több mint tíz éve ismerem, és soha nem láttam erőszakosnak.
O egy jó családból való, finom lelkű nő, aki látni sem bírja a vért, az ég egy
világon semmi baja nem volt Vanessa Blake-kel, és soha nem volt dolga a
rendőrséggel. Nos, tehát, le vagyok tartóztatva Vanessa Blake
meggyilkolásának gyanújával?
Caplin válaszolt.
– Abban az ügyben kérdezzük ki, igen.
– És milyen bizonyíték alapján tartanak fogva? Ha megöltem Vanessa
Blake-et, akkor miért nincsenek ott a késen az ujjlenyomataim?
– Mert kesztyűt viselt – felelte Sullivan olyan hangon, mintha ez hülye
kérdés lett volna.
– Feltételezem, hogy rögzítettek az egyetem biztonsági kamerái. És volt
rajtam kesztyű?
– A zsebében is lehetett. És csak akkor vette fel, amikor odaért a
tetthelyre.
– De nem így volt. Egész nap nem viseltem kesztyűt. Hónapok óta.
– Most már belelendültem, nem félemlítettek meg többé a közbevetett
kérdések, tüzelt az igazságtalan bánásmód miatt érzett harag. – Tehát, ha
nem viseltem kesztyűt és nincsenek ott az ujjlenyomataim a gyilkos
fegyveren, akkor milyen bizonyíték alapján tartanak fogva? – MeFeehez
fordultam. – Közölje ezekkel az emberekkel, hogy addig nem mondok
semmit, amíg nem tudom, hogy pontosan miért tartóztattak le. Ha nincs
ellenem bizonyíték, akkor azonnal engedjenek el.
Amikor visszafordultam a két nyomozóhoz, láttam, hogy Caplin egy kis
átlátszó nejlontasakot emel a magasba.
– Felismeri ezt? – kérdezte. – A bűntett helyszínének közelében találtuk.
Tisztán láttam, hogy egy pár fekete bőrkesztyű van benne. Közelebbről
is megnéztem, nem mintha szükség lett volna rá. Bár évek óta nem volt már
rajtam, így is azonnal felismertem a diagonális tűzést az ujjakon és éreztem,
hogy eláll a szívverésem.
Az a rohadék kesztyű az enyém volt.
 11

BOLT ÉS MO A CSAPAT FŐHADISZÁLLÁSÁRA tartva Heathrow

mellett éppen letért az M4-es útról, amikor újra megszólalt Bolt telefonja.
Kivette a zsebéből és megnézte, ki a hívó. Ismeretlen szám volt, ezért csak
egy kurta hallóval fogadta a hívást, de nem mondta be a nevét.
– Mike Bolttal beszélek? – kérdezte egy idegen női hang.
– Megmondaná a nevét, kérem?
– Tina Boyd vagyok. Rendőr voltam.
Bolt egyből emlékezett a nevére. Tina Boyd viszonylagos hírességre tett
szert a Metropolitan Police kicsi, belterjes világában. Fénykorában még a
Police Review címlapján is szerepelt mint fiatal, vonzó, feltörekvő
rendőrlány. Amíg félre nem siklott a dolog. Mert most már csak úgy
emlegetik: „a Fekete Özvegy”.
– Jól sejtem, hogy maga az a bizonyos Tina Boyd? – kérdezte Bolt
összenézve Móval. – A rendőrmagazin címlapjáról?
– Igen.
– Sajnálattal értesültem a történtekről. – Bolt tudta, hogy előbb– utóbb
úgyis felmerül a nő múltja, és úgy döntött, hogy jobb túlesni a nehezén. –
Megítélésem szerint maga nagyon jó zsaru volt.
– Igyekeztem – felelte a nő, érzékeltetve, hogy nem óhajt tovább
kellemkedni. – Azért hívom, mert hallottam, hogy maga foglalkozik a
Legfelsőbb Bíróság elnökének öngyilkosságával.
– Igen – mondta Bolt óvatosan, mert meglepte, honnan tudhat erről.
Nem mintha szigorúan titkos vizsgálat lett volna, de hírverést sem csaptak
körülötte.
– Információim vannak.
Bolt hegyezni kezdte a fülét.
– Milyen információi?
– Nem olyanok, amikről szívesen beszélnék telefonon, de szerintem
feltétlenül tudnia kell róluk. Már előbb is hívtam volna, de időbe telt
kideríteni a számát, és azt is ellenőriznem kellett, megbízhatom-e magában.
– Ezek szerint átmentem a vizsgán.
– Igen – felelte a nő az irónia leghalványabb jele nélkül. – Ezért hívom
most.
– Én pedig alig várom, hogy meghallgassam a mondandóját. Hadd
kérdezzem meg, hogyan jutott ezekhez az információkhoz?
– Mindent elmondok, amikor találkozunk, és ígérem, nem lesz
elvesztegetett idő.
– Kíváncsivá tett. Mikor tudunk találkozni?
– Londonban van ma este?
– Ez könnyen megoldható.
Közben Mo beállt a kocsival az épület elé. Üres volt a parkoló és az
iroda is elhagyatottnak tűnt. Jean nyilván hazament már.
– Highgate-ben lakom – mondta a nő. – Van itt egy Griffin nevű kocsma
a főutcán. Találkozhatnánk ott? Mondjuk nyolckor.
Bolt megnézte az óráját. Nem sokkal múlt hét, és neki már zúgott a feje.
– Legyen inkább kilenc. Van még néhány teendőm előtte.
– Oké, akkor kilenc. És még valamit. Nem akarom, hogy nyoma
maradjon annak, amit mondok. Vegye úgy, hogy tippet adok. Ne említse
meg a nevemet, vagy bármit rólam, legalábbis egyelőre. És szeretném, ha
erre a szavát adná. Ha ez nem lehetséges, akkor tárgytalan a dolog, és
felejtse el a hívásom.
Bolt egyre jobban elképedt. Nagyon nem úgy hangzott mindez, mintha
egy rendőr mondaná, még ha exrendőr is az illető.
– Rendben van, megegyeztünk – válaszolta, abban a tudatban, hogy ha
arra kerül a sor, esetleg módosítania kell a megegyezésen. – De magammal
vinném az egyik emberemet, aki szintén tökéletesen megbízható. – Közben
Mora kacsintott, aki elvigyorodott és hálás pofákat vágott.
Csönd támadt a vonalban, amíg a nő átgondolta a dolgot.
– Oké – mondta végül kényszeredetten. – Akkor kilenckor találkozunk.
– Egy kérdés – szólt bele Bolt, mielőtt a nő letette volna. – Épp most
jövünk egy nagyon durva gyilkosság helyszínéről, amit csak néhány órája
követtek el. Nem hivatalosan mondom, és kérem, hogy ez szigorúan
köztünk maradjon: az áldozat a Legfelsőbb Bíróság elnökének ügyvédje.
Lehet ennek valami köze ahhoz az információhoz, amit meg akar osztani
velünk?
Hallani lehetett a vonalban, hogy a nőnek elakad a lélegzete, majd ismét
csönd támadt.
– Nem kizárható – mondta végül, és ezzel bontotta a vonalat.
– Na? – kérdezte Mo, miközben Bolt zsebre vágta a telefont. – Mit
akart ez a Tina Boyd?
– Találkozót. Van valamije. És úgy hangzott, hogy nagy dologról van szó.
– Mozgalmas nap ez a mai, nem igaz? Most már a Fekete Özvegy is
akcióba lépett.
– Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz. Ma már eleget túlóráztál.
– Mi? Hogy a tiéd legyen minden dicsőség? Nem, főnök, nem
hagyhatom, hogy egyedül gürizz, és ha ez egy komoly nyom, akkor én is
rajta akarok lenni. Egy kocsmában találkozunk Boyddal?
– Igen.
– És nem hivatalos a dolog, igaz? Vagyis ihatok egyet.
– Miért is ne?
– Akkor benne vagyok. De beszélnem kell a másik főnökömmel is, hogy
tudjon róla.
Bolt figyelte, ahogy Mo kikászálódik a volán mögül és hazatelefonál.
Csak egyszer találkozott Mo feleségével, amikor egy munka miatt a
lakására ment érte. Alacsony, formás lányként élt az emlékezetében, bájos
holdvilágképpel, amit beragyogott a mosolya, és mintha örökösen gyerekek
vették volna körül. Nagyon barátságos, nyugodt, jó természetű nőnek tűnt,
és Bolt úgy gondolta, hogy kiválóan viseli az anyasággal járó
megpróbáltatásokat. Mo körülrajongta, gyöngéden csókolgatta az arcát,
összeborzolta a haját, amikor elköszönt tőle, majd a gyerekeket is
megpuszilgatta, megdédelgette búcsúzóul. Ahogy a felesége Móra nézett,
abból Bolt arra következtetett, hogy viszonozza a férje érzéseit.
És ő most elválasztja őket egymástól. Bolt tudta, hogy Mo részben azért
vállalta az esti túlmunkát, mert szánakozik rajta. Mindenki sajnálta és
óhatatlanul másként bánt vele, aki tudott a három évvel ezelőtti, sorsfordító
eseményekről, amelyek valószínűleg soha be nem gyógyuló testi és lelki
sebeket ejtettek rajta. Valamennyi munkatárs közül csak Mo volt képes
teljesen természetesen viselkedni a jelenlétében, s ez volt az egyik oka
annak, hogy Bolt annyira kedvelte. De bizonyos esetekben, mint például
most, még Mónak sem sikerült függetlenítenie magát attól, amit tudott. A
helyzet iróniáját az adta, hogy ma este Bolt szívesen dolgozott volna
magában. Mindig is szeretett egyedül lenni, így volt képes túlélni, és ezért
tudta folytatni.
Kiszállt a kocsiból és kinyitotta az iroda ajtaját. Ellenőrizni akarta, hogy
van-e valami Tom vagy Kathy Meronról a rendőrség országos számítógépes
rendszerében, a PNC-ben. Közben Mo, aki az épület előtt fel-alá járva
telefonált, befejezte a beszélgetést.
– Hogy fogadta Saira? – kérdezte tőle Bolt.
Mo bólogatott.
– Jól. Örül, ha nem vagyok láb alatt. Mondtam neki, hogy ne várjon
meg.
Bolt rájött Mo arckifejezéséből, hogy ezt nem kell komolyan venni.
Hiába is próbálta elrejteni a csalódottságát, nyilvánvaló volt, hogy Saira jól
beolvasott neki, és Bolt nem hibáztatta ezért.
Belépve az irodába őszintén remélte, hogy az ígért információ megéri a
felhajtást.
 12

TIZENÖT PERCCEL KÉSŐBB MÁR NYUGAT-LONDON

mellékutcáiban hajtottak észak felé, Meronék házába igyekezve, ami olyan
negyedórás autóútra volt Jack Calley meggyilkolásának helyszínétől. Az
adatbázisból kiderült, hogy Thomas David Meronnak sosem volt dolga a
rendőrséggel, de a feleségét, Katherine Cynthiát valamikor az ősidőkben
ellenszegüléssel vádolták, amikor tizennyolc évesen a cambridge-i
városközpontban részt vett egy diákmegmozduláson. Huszonöt fontra
megbírságolták. Nyilván nem főbenjáró bűnt követett el.
De Calley hívásának időzítése nem hagyta nyugton Boltot. A rendőrségi
orvosszakértő a helyszínen azt állította, hogy a halál legkorábbi időpontja
15.30. Calley-t tehát valamivel fél négy előtt támadták meg. Behatoltak a
házába, felvonszolták a lépcsőn, kikötötték az ágyhoz és megkínozták.
Mindez legalább tíz percig tartott, de valószínűleg még tovább, mivel Calley-
nek valahogy sikerült megszöknie, feltehetően akkor, amikor kis időre
magára hagyták. Ezt követte az üldözés, ami újabb öt percig tarthatott,
mielőtt megfojtották az erdei ösvényen. Bolt számításai szerint a
gyilkosoknak legkésőbb három óra tízkor ott kellett lenniük az áldozatnál,
kilenc perccel Calley telefonhívása után. De ez csak akkor áll meg, ha
pontosan 15.30-kor halt meg, ami elég valószínűtlennek tűnik, hiszen az
orvos szakértői becslés egyórás intervallumra vonatkozik. így lehetséges,
hogy a támadás alatt telefonált. És ha ez igaz, akkor Meronéknak is közük
lehet az ügyhöz.
Nyolc előtt tíz perccel érkeztek meg Tom és Katherine Meron háza elé.
Magas örökzöld sövény határolta elöl a telket, eltakarva a házat. A dupla
garázshoz vezető két kocsis felhajtóra ráfért volna egy újrabetonozás.
Elsőre nem lehetett megállapítani, hol van a bejárat.
A hűvös szél fűnyírók és játszó gyerekek zaját hozta a hátsó kertek felől,
amikor a két nyomozó kiszállt Mo autójából. A sűrű felhőréteg mostanra
elvékonyodott és felszakadozott, s köztük rózsaszínnel sávozott kék
égfoltokra vetült a nap utolsó sugarainak fénye.
A kocsibejáró felső végében találtak egy biztonsági faajtót
kaputelefonnal, amelyet addig elfedett a sövény. A kertvárosi birtokoknál
nem volt megszokott ez a fajta biztonsági kapu. Általában csak a
gazdagoknak és a paranoiásoknak volt ilyen. Bolt eltűnődött rajta, vajon
van-e ennek jelentősége. Megnyomta a csengőt. Semmi válasz. Másodszor
is csöngetett.
– Mit gondolsz, főnök, nem kéne hátrafelé kerülni és körülnézni? –
kérdezte Mo.
De mielőtt még Bolt válaszolhatott volna, lépteket hallottak a hátuk
mögül és felharsant egy határozott női hang: – Segíthetek, uraim?
A két férfi megfordult és szembetalálta magát egy csinos, huszonéves
egyenruhás rendőrnővel. Úgy százhatvan magas lehetett, arányos testalkatú,
és úgy festett, mint aki simán elbánik két gazfickóval, ha csúnyán találnának
viselkedni. Ekkor egy másik közrendőr, egy valamivel idősebb férfi is színre
lépett; az út túloldaláról tartott feléjük, nyilván onnan figyelték Meronék
házát.
Bolt a legbarátibb mosolyával üdvözölte és megmutatta az igazolványát.
Mo is követte példáját. Bemutatkoztak és Bolt megkérdezte a nő nevét.
– Nicki Leverett rendőr – válaszolta, gondosan megvizsgálva az iratokat,
még azt is ellenőrizve, hogy valóban őket ábrázolják-e a fotók. Bolt úgy
vélte, hogy akár húsz százalékkal is eshetne az ország bűnözési rátája, ha
mindenki ilyen alaposan járna el. – Ő pedig – mutatott a közeledő rendőrre
– a társam, Phil Coombs. Phil, ezek a fiúk a szervezett bűnözéstől vannak.
Meronékat keresik.
Coombs kurtán biccentett és morgott valamit köszönésképpen. A
kisebbségi komplexusa mellett még a társa iránti viszonzatlan szerelem is
sújthatta.
– Egy gyilkossági nyomozáshoz kapcsolódóan akarunk beszélni velük –
magyarázta Bolt.
Leverett rendőr bólintott.
-A lányról van szó az egyetemen. Nem tudtam, hogy maguk nyomoznak
az ügyben.
 Bolt a fejét rázta. Váratlanul érte ez a közlés.
– Nem – mondta -, erről nem tudunk semmit.
– Meggyilkoltak egy nőt ma az egyetemen – válaszolta Leverett. – Mr.
Meront már letartóztatták, a feleségét még keresik. Ő a munkatársa volt az
áldozatnak. Minket azért küldtek ide, hogy tartsuk szemmel a helyet, ha a
feleség hazajönne.
– Tudják a meggyilkolt nő nevét?
Leverett rendőr megmondta, de Boltnak ismeretlen volt.
– Mióta vannak itt, Nicki? – kérdezte Mo.
– Öt harminc óta, de eddig csak önök jöttek.
– Valójában már másodszor vagyunk itt ma – vetette közbe Coombs
rendőr. – Délután egy betöréshez riasztottak ugyanide. Egy névtelen
betelefonáló hívta a 999-et. A hívó szerint a betörő még odabent volt.
Amikor kiértünk, átmásztunk a kapun és körülnéztünk, de téves riasztás
volt. Tizenöt percen belül itt voltunk, de nem láttuk nyomát erőszakos
behatolásnak, minden ajtó és ablak zárva volt.
– Nem voltak szemtanúk, akik valami gyanúsat észleltek?
A férfi nemet intett.
– Végigjártuk a szomszédokat, de senki nem látott semmit.
Bolt és Mo összenéztek. Jó lenne tudni, mit jelent mindez és mi köze van
a Legfelsőbb Bíróság elnökének öngyilkosságához. Csak egyetlen, laza szál
kötötte össze az eseményeket, mégpedig a Meron házaspár. A feleség
eltűnt, de a férj őrizetben van. Beszélniük kell vele.
Nicki Leverett megadta nekik a rendőrőrs számát, ahol fogva tartják, és
Mo félrevonult telefonálni, nehogy időközben elengedjék.
Egy perc sem telt el, Coombs éppen ott tartott, hogy a különleges
egységhez szeretne kerülni, hogy terroristákra vadásszon, amikor Mo
visszajött, még mindig a füléhez szorítva a telefont. Gyászos képet vágott.
– Rossz hírem van, főnök – mondta. – Az imént elengedték.
 13

MIUTÁN EGYÉRTELMŰVÉ TETTEM, hogy nem vagyok hajlandó

többet mondani a kihallgatóimnak, kénytelen-kelletlen befejezték a
faggatásom. Tíz percre magamra hagytak Douglas McFee-vel, aki
megígérte, hogy mindent megtesz a kiszabadításomért, elvégre nincs
semmilyen bizonyíték, ami kapcsolatba hozna Vanessa meggyilkolásával.
Úgy tűnt, hogy komolyan is gondolja – amit azért hittem el neki, mert akkor
ő is hazamehet. Ezután visszajött a két detektív, elvezettek a zárkasorhoz és
bevittek egy üres cellába a sor végén.
– Most kap egy kis gondolkodási időt – mondta Caplin, megállva a
nyitott vasajtóban. Együttérző volt az arckifejezése. – Szeretném, ha arra
használná, hogy eldöntse, van-e még valamilyen mondanivalója az ügyről,
mert ha elhallgatott valamit, jobban jár, ha azt magától halljuk, mint ha mi
derítjük ki később. Érti, miről beszélek?
– Már mindent elmondtam, amit csak tudok – feleltem, és hátat
fordítottam, mire bevágta a cellaajtót és elfordította a kulcsot a zárban.
Kis helyiség volt, háromszor háromméteres, szürke falakkal és egy
rácsos ablakkal a magasban, neoncsővel a plafonon. Az egyetlen
bútordarab a padlóhoz csavarozott vaságy volt. A matrac sárga
nejlonlepedővel letakarva, ami fülsértő hangot adott, amikor ráheveredtem.
A mennyezetet bámulva próbáltam értelmet találni mindabban, ami történik
velem. Tudtam, hogy Kathynek nem lehet semmi köze a gyilkossághoz, már
csak azért sem, mert én láttam a valószínű tettest, aki sokkal nagyobb és
erősebb, mint a feleségem. De különben sem tartottam volna képesnek
erőszakra. Túl jó ember ő ahhoz. Minden hónapban pénzt adott a Great
Ormond Street-i gyermekkórháznak, megvette az újságjukat a
hajléktalanoktól, könnyezett, amikor éhezőket mutattak a tévében. És
politikailag tudatos emberként kampányolt a kormányzati korrupció és a
nyugati kettős mérce ellen, ami ezeket a helyzeteket lehetővé tette. Az
életemre mernék esküdni, hogy ő nem tehette. De mivel magyarázható az
ujjlenyomata a gyilkos fegyveren? És egyáltalán, hol van most és miért nem
vette fel a mobilját az utóbbi órákban?
Belém nyilait, milyen könnyen megtudhatnám, hogy Jack tényleg
meghalt-e. Csak szólnom kéne Caplinnek és Sullivannek; ők azonnal
utánajárhatnának a dolognak. De ha meghalt, és kiderül, hogy engem hívott
utoljára, akkor még nagyobb bajba kerülök. Okosabbnak tűnt, ha tartom a
számat, és remélem a legjobbakat. Később talán kideríthetem, mi a fene
folyik itt, hogy került a legalább két éve nem használt kesztyűm a tetthelyre,
ami megint csak olyan kérdés, amire ha meghalok, sem tudom a választ.
Hazudtam a kesztyűről, azt állítva, hogy soha nem láttam, és azon törtem
a fejem, mi lehet a magyarázat. Az is felmerült bennem, tényleg ismerem-e
Kathyt. Eddig azt hittem, hogy igen, de a ma délutáni események fényében
kezdtem elbizonytalanodni. És ha van egy másik élete is? Ha Vanessa
leszbikust csinált belőle és a szeretőjévé tette? Kathy valóban későig
dolgozott és legalább annyi ideig volt távol otthonról, mint én, tehát lett volna
rá alkalma. De akkor hogy jön a képbe a maszkos férfi, aki a könyvtárban
várt rám, és arra sem ad magyarázatot, miért hívott fel Jack annyi év után,
és miért gyilkolták meg, miközben velem beszélt.
Ha belegondoltam, képtelennek, már-már nevetségesnek tűnt mindez, de
a fájdalmas sebek az arcomon és a karomon elvették a kedvem a
nevetéstől. Ráadásul két ember, akit ismerek, egy időben, de egymástól
függetlenül halt erőszakos halált, és úgy festett a dolog, hogy én, Kathy,
vagy mindketten kapcsolatba hozhatók vagyunk a bűntettekkel.
Rájöttem, hogy eddig a pillanatig olyan simán ment minden, hogy nem
értékeltem igazán az életet. Van két gyönyörű, egészséges gyerekem,
szerető feleségem, szép házam, jól fizető állásom, amelyben nem kell
agyongürizni magamat. Mégsem emlékszem, mikor történt meg utoljára,
hogy arra ébredtem reggel: boldog ember vagyok. Jobb is lehetne az életem
– ez az érzés motoszkált bennem. Kereshetnék többet; lehetne több
szabadidőm; lehetnék vékonyabb, jobb külsejű, még vonzóbb a nők
szemében. De az még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy nemcsak
jobb, de sokkal rosszabb is lehetne az életem. És most, ahogy itt fekszem, a
feleségem eltűnt, a házamba betörtek, és egy olyan gyilkosság vádja
fenyeget, amit nem követtem el, végre értékelni tudnám a jó sorsomat,
csakhogy már késő.
Fordult a kulcs a zárban, én felpattantam az ágyon, de a hirtelen
mozdulattól megszédültem és elhomályosult a látásom. Amikor újra kitisztult,
láttam, hogy Douglas McFee lép be a cellába az ütött-kopott aktatáskával a
kezében és széles mosollyal a kerek képén.
– Jó hírem van, Tom – jelentette be vontatott hangon.
– Megtalálta Kathyt? – Megkértem az ügyvédet, hogy próbálja meg
felhívni, amit nem túl lelkesen, de megígért.
Mire odaért az ágyhoz és egylépésnyire megállt, eltűnt a mosoly az
arcáról.
– Sajnos nem. De van olyan hírem, aminek örülni fog. A rendőrség
hallgatott az észérvekre, és úgy döntött, hogy óvadék ellenében szabadlábra
helyezik. Lehet, hogy feltesznek még kérdéseket, ezért legyen elérhető a
jelenlegi címén. És szóljon nekik, ha jelentkezik a felesége. Tudom, hogy ez
rémesen hangzik, de ez a legokosabb, amit tehet. Ha a felesége ártatlan,
amiben én biztos vagyok, akkor az a legjobb, ha előkerül és tisztázza magát.
– Mennyi az idő? – kérdeztem, nem vesztegetve több szót Kathy
ártatlanságának bizonygatására. Láttam rajta, hogy meg se próbálta hívni a
feleségemet. Olcsójános.
Megnézte az óráját.
– Öt perc múlva nyolc.
És most hová menjek? Kathy eltűnt, a gyerekeim az anyósomnál, a
házamat az adott körülmények között nem éreztem hívogatónak. Úgy
döntöttem, szükségem van egy italra. Vagy kettőre. Krízishelyzetben az
alkohol szinte verhetetlen.
Felálltam és kimentem McFee után a cellából a folyosóra, majd a
rendőrőrs recepciójára. Sivár, lepusztult kis helyiség volt plakátokkal,
amelyek tetteik várható következményeire figyelmeztették a potenciális
bűnözőket. Az egyik fal mentén golyóálló üveg mögött rendőrök
foglalkoztak a delikvensekkel. Köztük két bandatagnak öltözött,
tornacipős, bő farmeres, kapucnis pulóveres tizenévessel, akiket ugyanaz a
zárka-őrmester vett föl, aki engem is csaknem három órával ezelőtt. Flegma
képet vágtak. Velem ellentétben nekik nem volt félelem az arcukon, amiért
behozták őket.
Egy fiatal zsaru jelent meg az üveg túloldalán, odaintett az egyik ablakhoz
és kitöltötte az elbocsátó papírokat. A háta mögött csöngött a telefon. Senki
nem ment oda, hogy fölvegye.
– Köszönjük az együttműködését, uram – mondta a fiatal zsaru,
miközben aláíratta velem az elismervényt a visszakapott holmijaimról. Olyan
gügyögő hangon beszélt, hogy már vártam, mikor teszi hozzá: aztán tessék
jól viselkedni. Szerencsére ettől megtartóztatta magát.
Morogtam valami választ és megkérdeztem, nem tudnának-e elvinni az
egyetemhez a kocsimért.
– Sajnos elég túlterheltek vagyunk ma este, uram. De hívhatunk önnek
taxit.
Az a régi mondás jutott eszembe, hogy akkor sosincs kéznél rendőr, ha
szükség van rá, és nagyon igaznak éreztem.
– Hagyja csak – feleltem. – Majd megoldom valahogy.
Összeszedtem a holmimat, bekapcsoltam a mobilt és kisétáltam a dupla
üvegajtón Douglas McFee nyomában. A lépcsőn a kezembe nyomta a
névjegyet, hogy hívjam fel, ha a rendőrök újra ki akarnak hallgatni.
– Elvinném, de... – tárta szét a karját.
– De mi?
– Sajnos várnak otthon. Graham különleges vacsorát készített, vörös
durbincsot sóágyon sütve, ami csak frissen jó, és az egyetem nem esik útba.
Vigyázzon magára, Mr. Meron. – Azzal bajtársiasan megpaskolta a karomat
és lesietett a lépcsőn. Leprásnak éreztem magam.
Elindultam utána, a parkolón át a kapuhoz, elképzelve őket Grahammel,
amint egy óriási halat rágcsálnak a meghitt otthonukban. Valamilyen
kifürkészhetetlen okból McFee klumpát és elnyűtt házikabátot viselt a
képzeletemben.
Aztán arra gondoltam, hogy az ital mellé vehetnék magamnak egy
csomag cigarettát is, és tíz év kihagyás után elszívhatnék egyet. A
hangulatom változóban volt, a „minden mindegy” lépett a rettegés és a zavar
helyébe. Ám a kapuhoz érve meghallottam, hogy a nevemet kiáltja valaki.
Megfordulva McFee-t láttam az autója mellett állni kulccsal a kezében, és
felém integetett. Ő kiáltotta a nevemet. Most már azt is láttam, hogy miért.
Meg akart állítani. De nem azért, mert meggondolta magát és mégis elvisz,
vagy meg akar hívni halvacsorára. Hanem azért, mert két egyenruhás rendőr
sietett le a lépcsőn felém tartva, és úgy tűnt, hogy beszélni akarnak velem.
Az volt az első gondolatom, hogy végre megtalálták Kathyt, és már
készültem sarkon fordulni, hogy visszamenjek, amikor egy másik lehetőség
ötlött eszembe. Mi van, ha új bizonyítékot találtak ellenem vagy ellenünk, és
ugyanazt akarják tenni, mint az elmúlt három órában? A nyakamba varrni
egy gyilkosságot, amihez semmi közöm?
Húsz méterre voltam tőlük, amikor gyors elhatározásra jutottam.
Futás.
Megfordultam, kirohantam a nyitott kapun a főutcára, ahol már kezdtek
gyülekezni a szombat esti duhajok. Az esti homályt sötétség váltotta fel, ami
jól jött nekem. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy a nyomomban vannak.
Egy csapat huszonéves srác csoportosult egy kocsma előtt, hangosan
biztattak, amikor elfutottam mellettük, s az emberek kitértek az utamból.
Váratlanul irányt váltva átrohantam az úton, s a hangokból ítélve legalább
egy kocsit fékezésre kényszerítettem. De ezúttal, hála az égnek, nem ütöttek
el, hanem tovább száguldottam, beugrottam egy mellékutcába, majd egy
másikba, és egy elegáns lakónegyedben találtam magam, fehérre meszelt,
György korabeli stílusban épült házak között. Szúrt az oldalam, lüktettek a
sebeim; fájt minden porcikám. Micsoda rohadt nap ez a mai!
Két-háromszáz méter futás után végül lassítottam és hátranéztem.
Üres volt mögöttem az utca. Zihálva a kimerültségtől megálltam és
nekidőltem egy alacsony kertfalnak. A fal fölött beláttam a házba, ahol két
középkorú házaspár vacsorázott. Az egyik férfi vörösbort töltött a
poharakba. Nevetett valamin, és láttam, hogy a többiek is nevetnek. Az
égvilágon semmi gondjuk. Mindössze öt méterre voltam tőlük, de még csak
nem is néztek felém.
Annyira lefoglalt az önsajnálat, hogy alig hallottam az utcán végighajtó
kocsit, ami lefékezett mellettem. Felmerült bennem, hogy tovább futok, de
tudtam, hogy esélyem sincs lehagyni őket, még akkor sem, ha maradt volna
bennem jártányi erő. Túl sokat rohangásztam ma, ők pedig láthatóan nagyon
ki akarnak hallgatni.
 Így hát megfordultam, hogy közöljem velük, addig egy szót sem szólok,
amíg nem kerítenek jobb ügyvédet, mint Douglas McFee. Persze nem volt
módom elmondani a szövegemet. Egy elmosódott, sapkás alak egyenesen
hozzám lépett eltakarva a kilátást, és mielőtt reagálhattam volna vagy
megpillanthatom az arcát, tiszta erőből gyomorszájon vágott. Ahogy
összegörnyedtem, megmarkolta az inget a hátamon és belökött a kocsi
hátsó ülésére, utánam nyomakodott és becsapta az ajtót. A másik férfi a
volán mögött ült. O is sapkát viselt, és szó nélkül elindította az autót.
Megpróbáltam szemügyre venni a mellettem ülő embert, de csak annyit
láttam, hogy egy rövid csövű, fekete pisztoly van a kesztyűs kezében,„ A
halántékomhoz nyomta, az ablaküveghez préselve az arcomat, és egy
szörnyű, zsigerig ható pillanatig azt hittem, hogy meghúzza a ravaszt. Aztán
megszólalt.
– Amikor elveszem a fegyvert, maga lehajol, a térde közé hajtja a fejét
és úgy marad – mondta határozottan. – Ha megpróbál rám vagy a társamra
nézni, akkor még ma este meghal. Megértette?
Mondtam, hogy igen.
– Helyes. – Elvette a pisztolyt, én pedig tettem, amit kellett, ösztönösen
becsukva a szememet. Egy másodperc múlva éreztem, hogy egy takaró
borul a fejemre és a felsőtestemre. – Ha mindent elmond, amit tudni
akarunk, akkor néhány órán belül szabad lesz.
Ezt bátorításnak szánhatta, de mivel fogalmam sem volt, mit akarhatnak
tőlem, nem érte el a kívánt hatást.
 14

BOLT SZIKTOZÓDOTT, AMIKOR MEGTUDTA, hogy elengedték

Meront.
– Nem úgy volt, hogy gyilkosság vádjával letartóztatták?
Mo vállat vont.
– Azt mondják, nem volt elég bizonyíték ellene.
– Mikor engedték el? Tudod?
Mo továbbította a kérdést a telefonba.
– Szó szerint most – felelte Boltnak. – Percekkel ezelőtt.
– Mondd meg nekik, hogy nézzék meg, ott van-e még valahol.
Ha igen, tartóztassák le újra. Nagyon fontos, hogy beszéljünk azzal a
pasassal.
Mo higgadtan közvetítette a szavait, aztán várta a rendőr válaszát a vonal
túlsó végén. Pár másodperc múltán Mo kezdett el átkozódni.
– Biztos? Ez esetben utána tud küldeni pár embert? Persze, értem én,
hogy kevesen vannak. Mindannyian így vagyunk ezzel. – Pofákat vágott és
egyértelmű kézmozdulattal jelezte Boltnak, mi a véleménye a
beszélgetőpartneréről. – Azért tegyék meg, amit lehet... Persze, hogyne...
Köszönöm. – Megnyomta a gombot a telefonon és visszatette a zsebébe.
– Eltűnt?
Mo sóhajtott.
– Igen. Kimentek utána, de elfutott, és most azt mondja, nincs elég
emberük, hogy elkezdjék keresni.
Még mindig Meronék kocsibejáróján álltak. Bolt Coombs és Leverett
rendőrhöz fordult: – Ha felbukkan Mr. Meron, odaszólnának nekem ezen a
számon? – És átadott nekik egy névjegyet a mobilszámával. – Van róla
képük?
– Az ott lakóknak van – mutatott az út túloldalára Leverett rendőr.
– Talán megosztják velünk.
 A szemben lakó, némiképp űzött benyomást keltő Henderson házaspár
fiai elszabadult vadállatként rohangáltak a házban és nem voltak hajlandók
lefeküdni. Martin és Suzette Henderson egyaránt tökéletesen átlagos,
barátságos házaspárként jellemezte Meronékat, akikről elképzelni sem
tudták, hogy bármilyen bűnügybe keveredjenek. Martin előkerített egy
közös fotót, ami tavaly nyáron készült a legkisebb fiú születésnapján
rendezett kerti partin.
A fénykép mindenben megfelelt Hendersonék leírásának. Meronék
valóban átlagos, bár meglehetősen fotogén harmincas párként festettek,
ahogy egy élénksárga és narancsszínű ugrálóvár előtt állva belemosolyogtak
a kamerába. A férj átkarolta az asszonyt, a másik kezében egy doboz sör, a
feleségnél egy pohár vörösbor. Nem úgy néztek ki, mint akiknek közük
lehet egy gyilkossághoz, de ez önmagában még nem jelentett semmit. Bolt
emlékezett rá, hogy fiatal rendőrként letartóztatott egy hetvenkét éves,
aranyos, fehér hajú hölgyet, aki vasárnaponként sohasem maradt el a
templomból és a szomszéd gyerekek, akiket gyakran kínált meg édességgel,
csak nagyinak hívták. Őket is teával kínálta, amikor elmentek érte a
társával, mert kis híján megölte a férjét, belevágva a fejébe a húsbárdot.
Kiderült, hogy a hölgynek szokatlanul erős volt a libidója és a férj nem
elégítette ki a vágyait. A dolgok elfajultak, a nő elvesztette a fejét, amit a
kihallgatás során annak tudott be, hogy az orgazmus hiánya miatt felgyűlt
benne az idegi feszültség. Nem rossz kifogás, gondolta Bolt.
Amikor a két nyomozó távozott, Martin Henderson kikísérte őket.
– Nem szeretnék nagy feneket keríteni neki – mondta halkan – , lehet,
hogy nincs is jelentősége, meg aztán nem akarok senkit bajba keverni.
– Mondja csak – biztatta Bolt.
Henderson sóhajtott.
– Annyi az egész, hogy Tom és Kathy újabban kissé furcsán viselkedik.
Láttam, ahogy Tom késő éjjel elhajt és csak hajnalban jött meg, és az
asszony is kevesebbet van itthon mostanában. – Szünetet tartott. –
Veszekednek is. Hangosan üvöltöznek egymással, pedig azelőtt nem volt
ilyen, lomnak egyszer monokli volt a szeme alatt.
– Mióta van ez?
 – Rövid ideje. Néhány hónapja. – Henderson még mondott volna
valamit, de meghallotta, hogy a felesége, akinek végül sikerült felterelnie a
gyerekeket, jön lefelé a lépcsőn. – Mint mondtam, nem akarok senkit bajba
keverni, de... – Nem fejezte be a mondatot, hanem elköszönt és bement.
Visszaérve a kocsijukhoz Bolt megnézte az óráját. Húsz perccel múlt
nyolc. Nyugaton sötét tömbbe kezdtek összeállni a felhők és valahonnan a
távolból mennydörgés hallatszott.
 15

MELLÉKUTCÁKON HAJTOTTUNK. Ezt onnan tudom, hogy a

sofőr nem ment gyorsabban ötvennél és sokat kanyarogtunk. Egész idő alatt
ugyanabban a kényelmetlen testhelyzetben maradtam, meg se mertem
mozdulni. Amikor szólni akartam, hogy megkérdezzem őket, hová visznek
és hol van a feleségem, a mellettem ülő férfi rám mordult, hogy fogjam be a
számat. – Majd később beszélgetünk – ígérte vészjóslóan.
Teljesen kiszáradt a torkom és a szám. Aznap délután három óta csak
egy pohár vizet ittam a rendőrségi kihallgatóhelyiségben. Az utóbbi öt óra
során késsel támadtak rám, elütött egy rendőrautó, gyilkossággal vádoltak,
a törvénnyel fenyegettek és most elraboltak. Bátran ki merem jelenteni,
hogy megérdemeltem egy italt.
Mintegy fél óra múlva a kocsi lassított és megállt. Különös, de nem is
féltem annyira. Ezek az emberek legalább nem próbáltak tevőlegesen
megölni, ami azt jelentette, hogy csak beszélni akarnak velem. Végre
alkalmam lesz előadni a történetemet, és remélhetőleg meggyőzni őket, hogy
semmi közöm az egészhez. Amíg nem látom az arcukat, addig minden
rendben. Ez volt az elméletem.
A sofőr leállította a motort és egyszerre csönd borult a kocsira.
Hallottam a két férfi motozását, aztán lehúzták a fejemről a takarót és azt
mondták, hogy most fölnézhetek. Kiegyenesedtem, és ahogy a szemem
hozzászokott a félhomályhoz, láttam, hogy mindketten símaszkot viselnek. A
mellettem ülő kezében még mindig ott volt a fegyver, és egyenesen rám
szegezte. Odakint leszállt a sötétség és eleredt az eső.
Kiszálltak, de a fegyveres visszahajolt és intett, hogy kövessem.
Félrelökve a takarót átmásztam az üléseken és kint voltam a szabad
levegőn. Az eső felfrissítette az arcomat. Egy kis, fallal bekerített
parkolóban álltunk, ahol csak három kocsi fért el egy ablaktalan, mocskos,
kétszintes épület háta mögött. Vaslépcső vitt fel egy vedlett ajtóhoz, ami az
egyedüli bejáratnak tűnt. Valahonnan olajban sült étel avas szagát éreztem és
felfedeztem egy túlcsorduló kukát a fal mellett.
A sofőr megindult fölfelé a lépcsőn, a fegyveres a pisztolycsővel
bökdösve jelezte, hogy menjek utána. Nem vitatkoztam. A sofőr kulcsot
vett elő, kinyitotta az ajtót, bement és villanyt gyújtott. A két férfi közé
szorulva végigvezettek egy szűk folyosón. Itt erősebb volt az ételszag, és
jobbra, egy ajtó előtt fekete szemeteszsákot láttam, ami dugig volt üres
ételdobozokkal és csomagolópapírral. Jobbra a második ajtón a férfivécé
jele, a fa alsó részén több lyuk utalt arra, hogy valaki megpróbálta berúgni.
Sehonnan sem hallottam zajt, és a szagtól eltekintve elhagyatottnak tűnt a
hely.
Megálltunk egy ajtó előtt a folyosó végén és a sofőr előkereste a
megfelelő kulcsot. Amikor a zárba dugta, végre összeszedtem a
bátorságom, hogy megszólaljak.
– Én nem tudok semmit – mondtam. – Fogalmam sincs, higgyék el, hogy
miért üldöznek.
A sofőr kinyitotta az ajtót és megcsapott a helyiség meleg, áporodott
levegője. Aztán visszafordult és egy gyors mozdulattal, amit alig lehetett
követni, az egyik kezével megragadta az inget a vállamon, s a másikkal
kétszer az arcomba sújtott; ez a két kis ökölcsapás nagyobb fájdalmat
okozott, mint amit valaha is átéltem, főként mivel annyira váratlanul ért.
Hátranyaklottam és attól féltem, hogy összecsuklik a lábam, de ő félkézzel
erősen tartott, majd megperdített és durván belökött a levegőtlen
sötétségbe.
Az oldalamra zuhanva gurultam a hideg betonpadlón és hanyatt fekve
kiterültem. A mennyezeten a fejem fölött kigyulladtak a fénycsövek és
láttam, hogy egy nagy, közel hatszor hatméteres raktárhelyiségben vagyok,
ahol plafonig érő polcok állnak a falak mentén. A legtöbb polc üres volt,
kivéve egyet, amelyen ötliteres étolajos kannák és rizses zacskók
sorakoztak. Az egyik zacskó kiszakadt és a rizs kiszóródott a piszkos
padlóra.
A két ember bejött a raktárba: a sofőr határozott, hosszú léptekkel, a
pisztolyos lassabban követte. Megpróbáltam feltápászkodni, de a sofőr
arcon rúgott és visszazuhantam. Éreztem, hogy elered az orrom vére és pár
másodpercre elhomályosult a látásom. De nem vártam megadóan az újabb
rúgást, hanem védekezőén összegömbölyödtem, így az arcom helyett a
karomat érte a cipője. A legfélelmetesebb az volt, hogy mindez teljes
csendben zajlott, egyik férfi sem szólt egy árva szót sem. Meg akartak
puhítani, megtörni az ellenállásomat, és tudtam, hogy semmi értelme nem
volna könyörületért rimánkodnom. Még jobban összehúztam magam,
szorosan becsuktam a szemem, miközben egymást érték a rúgások.
Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül fölrántottak és átvonszoltak
a helyiségen. Egy fából készült, masszív székhez, ami a padlóhoz volt
csavarozva. A háta magas és egyenes, a két karfájához és a lábaihoz
vasbilincseket erősítettek. Próbáltam ellenszegülni, de egy vesémre mért
ütés, amelyet profi könnyedséggel, mintegy mellékesen kiviteleztek, teljesen
harcképtelenné tett, bénán tűrtem, hogy a sofőr lenyomjon a székre és
nekivágva a tarkómat a fának fájdalmasan az arcomba markoljon kesztyűs
kezével. Közben a másik kezével szó nélkül rátette a csuklómra a
bilincseket. Hallottam, ahogy kattan a zár.
A sofőr enyhített a szorításán, hátrált egy lépést és visszakézből pofon
vágott, pontosan a friss öltéseket találva el. Kinyílt a sebem és vércseppek
hulltak a padlóra.
– Mondd meg, hol van! – követelte.
– Miről beszél? – hápogtam.
– Ne játszd nekem a hülyét. Tudod te, miről beszélek.
– Nem tudom. Esküszöm, fogalmam sincs, mit akarnak tőlem.
A sofőr a fegyvereshez fordult, aki egy-két méterrel hátrébb állt és
közönyösen figyelte az eseményeket.
– Lődd szét a térdét – mondta, és félrehúzódott.
A másik előrelépett, fölemelte a pisztolyt az oldala mellől és célba vette a
térdemet.
Kétségbeesetten és teljesen tehetetlenül vonaglottam a széken, forró,
bénító hullámokban járt át a félelem. Egyre közeledett hozzám a pisztolycső,
már csak harminc centire volt. Hallottam a fegyveres lélegzését. Szürke és
üres volt a szeme. A legcsekélyebb részvétet sem érezték irántam.
Elfordítottam a fejem, hogy ne is lássam őket.
 – Ez az utolsó esélyed – mondta a sofőr. – Ha nem árulod el, hogy hol
van, a társam meghúzza a ravaszt.
– Úgy is van – mondta nyugodt hangon a fegyveres -, méghozzá habozás
nélkül. Ugye tudod?
– Kérem. Hibát követnek el.
– Ötig számolok – közölte a sofőr. – Egy, kettő...
Mit mondhat az ember ilyen helyzetben? Halállal fenyegetnek.
Valószínűleg a végén megölnek és megszabadulnak a holttestedtől. Sohasem
látod többé a feleségedet és a gyerekeidet. Szomjas vagy, éhes vagy.
Fájdalmat érzel, de mindenekfelett össze vagy zavarodva. Mert ezek itt azt
akarják, hogy áruld el a hollétét valaminek, de neked sejtelmed sincs, hogy
mi lehet az.
– Három, négy...
Küszködtem, vonaglottam, rángattam a bilincseket, tekergettem a
nyakam, hogy a lehető legmesszebb legyek a pisztolytól, összeszorítottam a
fogam a golyó becsapódását várva, amely borzalmas fájdalmat okoz majd
és nyomorékká tesz életem hátralévő részére, ha egyáltalán életben
maradok.
– Öt.
– Ne, kérem! – sikoltottam, visszhangot verve az üres térben. – Ne
tegyék ezt!
– Hajlandó vagy beszélni? – kérdezte rezzenetlenül a sofőr.
Felé fordultam, s éreztem, hogy vér csöpög az arcomról. Ahogy beszélni
kezdtem, szaggatottan, zihálva törtek fel belőlem a szavak.
– Ha legalább megmondanák, hogy mit keresnek rajtam... talán tudnám
a választ. Sőt biztos.
A sofőr megrázta a fejét. – Csak hülyítesz minket. – A fegyvereshez
fordult. – Csináld.
A fegyveres ujja megfeszült a ravaszon és ezúttal összeakadt a
tekintetünk. Ingattam a fejem, némán könyörögve neki. Ő visszabámult rám.
Lehetséges, hogy a kétely árnyékát láttam a szemében?
Megszólalt egy mobil. Más csengőhang volt, mint amit az egyetemen
hallottam a késes ember telefonjából. Ez most a Suspicious Minds volt,
Elvis Presleytől. „Gyanakvó alakok”, milyen találó.
 A sofőr kivette a fekete bomberdzsekije zsebéből és beleszólt, közben
jelezte a fegyveresnek, hogy várjon. A füléhez szorítva a mobilt elfordult.
Bár nem hallottam, hogy mit mond, tisztelettudó volt a hangszíne, nyilván egy
feljebbvalója lehetett a vonal másik végén.
A fegyveres hátrébb lépett, leengedte a pisztolyt és többé nem nézett
rám. Hallani véltem a szívem kalapálását a mellkasomban. Iszonyúan
szomjas voltam, annyira, hogy alig forgott a nyelvem. Nehéz
megmagyarázni, de a szomjúság valahogy erősebb volt bennem, mint a
félelem. Bármit, de tényleg bármit megadtam volna egy pohár vízért abban a
pillanatban.
A sofőr befejezte a beszélgetést és visszatette a zsebébe a telefont.
– Lench volt az – mondta a társának, és volt valami ideges él a
hangjában, amikor a nevet kiejtette. – Öt percre van innen. Azt mondta,
várjuk meg ezzel, amíg ideér.
Elindult felém, én pedig összerándultam, ahogy ütésre emelte a kezét. De
félúton, néhány centire az arcomtól, hirtelen megállította a mozdulatot, és
élvezve a reakciómat csak megpaskolta az arcomat, olyan közel hajolva
hozzám, hogy éreztem a savanyú, meleg leheletét. Elmosolyodott, kivillantva
kesze-kusza, elszíneződött fogait.
– Most majd beszélni fogsz, pajtás. Amikor Lench ideér, beszélni fogsz,
üvölteni fogsz, és úgy pitizel majd, mint egy kutya. Mert ő aztán mindenkit
szóra tud bírni. Inkább pedofiloknak adnád oda a gyerekeidet, mint neki.
– Nem mondhatok semmit maguknak – mondtam kimerültén -, ha
egyszer nem tudok semmit.
De azt azért tudtam, hogy hiába is beszélek. Addig fognak kínozni, amíg
meg nem kapják, amit akarnak, vagy már nem lesz értelme a további
kínzásnak. Sajnos azt is tudtam, hogy csak az utóbbira van kilátásom.
 16

SENKI NEM ISMERTE MÁS NÉVEN, csak Lench-nek, és ez így

nagyon is megfelelt neki. Senki nem ismerte a múltját, és nem is kutatott
utána. Az emberek féltek tőle, ő pedig tápot adott a félelmeiknek, élvezve a
hatalom érzését, azt a tudatot, hogy született ragadozó egy prédával teli
világban.
Már a puszta testméretével feleimet keltett, de ez csak egy része volt a
dolognak. 193 centis magasságával az emberek többsége fölé tornyosult, s
ehhez jöttek még a megszállott súlyemeléssel kidolgozott izmok, a széles váll
és a hatalmas kar a kidagadó erekkel, amelyet némileg primitív, majomszerű
megjelenést adtak neki. De mindez még csak a bevezető volt kegyetlen,
fürkész, intelligens tekintetéhez. Ha belefúrta valakibe rezzenetlen pillantását,
az áldozat úgy érezte, mintha egyenesen a lelkébe látna, feltárva és
kiszippantva valamennyi titkát. Egy kígyó tekintete, mondta egyszer valaki,
amikor Lench véletlenül sem hallhatta meg, és nem járt messze az igazságtól.
Keskeny vágású, nagyon sötét szeme volt, amely fölé úgy borult a szemhéj
bőre, akár a kobra csuklyája.
Lench megnyalta az ajkát hosszú, húsos nyelvével, amelynek hegyét
végighúzta az orra alatt, nyálcsíkot hagyva maga után. Nem látta a többi
kocsiban ülő embert, ahogy célja felé haladva végighajtott a sötét utcákon,
sem azokat, akik a járdán ácsorogtak. Nem léteztek számára. Ha rájuk
nézett is, csak elmosódott alakokat látott az esőben, az utcalámpák
derengésében. Csak azok öltöttek hús-vér alakot előtte, akikre vadászott.
És ma este vadászni indult.
Lench sokszor ölt már embert életének harmincnyolc éve alatt. A kínzás
és a gyilkosság alig volt több neki, mint időtöltés, az élvezet eszköze. Tudta,
hogy ebben nagyon eltér a többi embertől, de csak ritkán gondolt e
különös, perverz vágy mögött rejlő okokra, mert nem látta értelmét. Olyan,
amilyen, és ezt már semmi nem fogja megváltoztatni. Inkább kivételesen
szerencsésnek vélte magát, mert megfizetik a bűntetteiért, így olyan munkát
végezhet, amit szeret. Az alkalmazója-az egyetlen ember a világon, akinek
tartozott valamivel – főként azért bízott benne, mert valóban megbízható
volt. Fantáziadús módszereket alkalmazott, és ami még fontosabb: nem
követett el hibákat. Ha valakinek meg kellett halnia, Lench volt az az ember,
akire az alkalmazója számíthatott. A szükséges utasítások kiadása után
véget is ért az alkalmazó szerepe, onnantól Lench vette kézbe a dolgot és
gondoskodott a munka elvégzéséről, egyedül vagy a saját embereivel. Noha
a maga kedvére szerette elnyújtani az áldozatok szenvedéseit, mivel a
legnagyobb élvezetet az adta, ha látta őket meghalni, tudta, hogy erre nem
mindig van mód. A sikeres gyilkolás kulcsát abban találta meg, hogy a
legtöbbet kell kihozni az adott lehetőségből.
Egy öreg Ford Escort indult el a járda mellől indexelés nélkül, ami
fékezésre kényszerítette. A lehúzott ablakokon valami ócska hiphop
bömbölt a lüktető, mély basszusalapon, és kapucnis alakokat látott a hátsó
ülésen, amint egymásnak adják a füves cigit. Seggfejek, gondolta, s
elképzelte, ahogy elvágja a sofőr torkát és fellógatva kivérezteti, de végül
lemondott a dologról. Lench sohasem vállalt értelmetlen kockázatot.
Sok pszichopatához hasonlóan alapvetően gyakorlatias volt, s mivel ült
már börtönben egyszer, nem óhajtott visszamenni.
Ráadásul ma este nagyobb tétben játszik. Az alkalmazójának komoly
gondja akadt, amely erőskezű megoldást kíván. Már így is eléggé
bonyolulttá vált az ügy. Időnek előtte végezniük kellett Callcy-vel, ráadásul a
szabadban, majd az újabb célpont, a Meron nevű ember, kis híján
kicsúszott a markukból, ami többé nem engedhető meg. Addig semmi
esetre sem, amíg ki nem szedték belőle az információt.
Befejezte a beszélgetést Mantanival, az egyik emberével, aki most
Meront őrzi, utasítva, hogy egyelőre ne bántsák a foglyot, és eltette a
telefont. Mantani megbízható végrehajtó, de Lench-hez hasonlóan élvezi, ha
fájdalmat okoz, és néha hajlamos megfeledkezni magáról. Sorsdöntő, hogy
Meron életben és ép eszén maradjon, hogy kiszedhessék belőle, ha titkol
valamit. Lench kocsijának, egy Lexusnak a csomagtartója változatos
eszközöket tartalmazott, pontosan erre a célra. Köztük egy távirányítású
elektromos sokkoló övét, amely nyolc másodperces, ötvenezer voltos
áramütést mér viselőjére; egy viperát, ami beleerőltethető az ánuszba, ahol
kisebb erősségű áramot bocsát ki; egy fogorvosi fúró a fogak
megdolgozására; egy hat borotvaéles szikéből álló készlet, a kedvence,
amellyel a szem alatti és a fül mögötti hiperérzékeny idegeket lehet átvágni
vagy megszúrni.
Lench szakértője volt a kínzásnak, jelentős gyakorlati tapasztalattal.
Soha senki nem tudott ellenszegülni neki néhány percnél tovább. Erre
büszke volt. Véletlenül sem halt még meg senki a keze alatt, noha számos
alkalommal utóbb végzett velük, ahogy Meronnal is fog ma este, amikor
már nem veszi hasznát.
Lekanyarodott a főútról abba az utcából, ahol a foglyot őrizték.
Megnézte az óráját. 20.40 volt és zuhogott az eső. Három perc múlva ott
lesz. Remélhetőleg még kilenc előtt megoldódnak a dolgok.
 17

– H A ELHALLGAT ELŐLÜNK VALAMIT, az úgyis kiderül –

közölte velem a fegyveres annak az embernek a hangján, aki érvelni próbál.
Fájt a fejem és nehezemre esett a beszéd, de azért megmondtam neki,
szerintem már századszor, hogy nem titkolok semmit.
Lassan bólintott.
– Oké, hiszek magának.
– Ha elhallgat valamit, meg fogja kapni a magáét – szólt közbe a sofőr. –
Úgy fog pitizni Lench előtt, mint egy kutya. – Úgy tűnt, hogy elégedettséggel
tölti el ez a kilátás, én meg azon törtem a fejem, mi lehet a gazember
tarsolyában.
Ahogy ültem ott a székhez láncolva, az anyám egy régi mondása jutott
eszembe, amellyel azokat az eseményeket kommentálta, amikor a gonosz
győzedelmeskedni látszott a jó felett. Azok a legszomorúbbak, akik nem
törődnek az embertársaikkal. Van benne igazság, ha belegondolok. Már-
már megsajnáltam ezt a férget, akinek a nyomorult életében az a legnagyobb
öröme és teljesítménye, hogy megfélemlít és szarrá ver valakit, akit nem is
ismer. Már-már megszántam, de azért mégsem. Szerettem volna mondani
valami tökösét, amivel bizonyítom, hogy nem félek tőle. Csak az volt a baj,
hogy féltem. Rettenetesen.
– Figyelj, Mantani, mondanék valamit – szólalt meg a fegyveres.
A símaszk alatt is látszott, hogy a sofőrnek eltorzul az arca a haragtól.
– Megőrültél, hogy a nevemet mondod?
– Nem érdekes. Ennek úgyis annyi. Nyilvánvaló, hogy nem tud semmit,
de már túl sokat látott és hallott, így Lench el fogja intézni. – Az ajtóra
mutatott. – Gyere ki, ez tényleg fontos.
Mantani a fejét ingatva morgott valamit, de elindult kifelé.
– Remélem is, hogy az.
– Az – mondta a fegyveres. Megfordította a pisztolyt a kezében és a
társa tarkójára sújtott a fegyver agyával. Nagyot koppant az ütés a néma
raktárban, Mantani pedig erőtlenül térdre rogyott. A fegyveres egy táncos
gyorsaságával és kecsességével karaterúgást mért a veséjére. Az áldozat
feljajdult kínjában, az oldalára zuhant és ugyanolyan magzati pózt vett fel,
mint én pár perccel korábban. A fegyveres elgondolkozva nézte egy ideig,
aztán olyan erővel rúgta fejbe, hogy a teste végigszánkázott a mocskos
padlón. Végül kiterült, mire a fegyveres bedugta a pisztolyt a farmerjába,
lehajolt Mantanihoz és kiforgatta a zsebeit, amíg meg nem találta a
kulcscsomót. Akkor fölállt és odajött hozzám.
Megpróbáltam minél kisebbre összehúzni magam a széken, miközben
közeledett. Ez egy veszélyes ember. Még nekem is, aki nem vagyok jártas
az erőszakban, imponált az a profizmus, amellyel elintézte egykori társát.
Aki erre képes, attól sok más csúnya dolog is kitelik.
Ám hamarosan kiderült, hogy nem szándékozik bántani. Legalábbis
egyelőre.
– Maradjon veszteg, el fogom engedni. – Megkereste a bilincs kulcsát és
először a jobb csuklómat szabadította ki. – Nem sok időnk van már Lench
érkezéséig.
– Van egy kis vize? Kérem, muszáj innom valamit.
– Majd kap a kocsiban. Most ne mocorogjon.
– Ki az a Lench? – nyögtem ki.
– Valaki, akivel nem szívesen találkozna – válaszolta kiszabadítva a bal
csuklómat, aztán a székhez láncolt bokámat. Végül felhúzott.
Bizonytalanul álltam a lábamon, nagyon gyenge voltam, de nem adott
időt, hogy összeszedjem magam, türelmetlenül lökdösött az ajtó felé.
– Ha Lench itt talál minket, mindketten meghalunk – magyarázta
sürgetve. Megdöbbentett a hangjában bujkáló ideges félelem.
Mantani hangosan nyögött a padlón. Ha elég erő lett volna bennem
hozzá, mentemben belerúgok a gazemberbe, de örültem, hogy egyáltalán
járni tudok. Különben is, a megmentőmtől már megkapta a magáét.
Végigsiettünk a folyosón, ki ugyanazon az ajtón, ahol bejöttünk; a
fegyveres a karomnál fogva terelgetett. Zuhogott az eső és én lenyaltam az
arcomról a cseppeket. De a vaslépcső csúszott, lehuppantattam a hátsómra
és három fokot szánkáztam lefelé, mint Max szokta odahaza a lépcsőn,
amíg a fegyveres meg nem ragadta a galléromat és annál fogva levonszolt az
aljára. Kiiktatta a fekete Nissan riasztóját, amivel ide jöttünk, aztán
megdermedt és hallgatózott. Mindketten hallottuk. Egy autó tartott felénk az
úton. Ez volt az egyetlen közeledő jármű. És nem járt messze.
Lench.
– Beszállni, gyorsan – utasított a vezetőülésre.
Nekem sem kellett kétszer mondani, feltéptem az anyósülés ajtaját és
imádkoztam, hogy valóban legyen itt víz. Még csak a fél lábam tettem be,
de ő már hátramenetben megindult kifelé a parkolóból. A műszerfalba
kapaszkodva rántottam be magam, s épp azelőtt csaptam be az ajtót, hogy
nekiütközött volna a kerítés falának. A következő másodpercben
kihajtottunk és éles kanyart vettünk az út közepén. Hosszú, gyéren világított
út volt raktárakkal, autójavítókkal és üresen tátongó betonépítményekkel
szegélyezve, amelyek elszórtan álltak a szögesdrót kerítések és
BEHAJTANI TILOS táblák mögött. Ötven méterrel mögöttünk egy pár
reflektor közeledett nagy sebességgel. A megmentőm szitkozódott. Egyesbe
tette a kocsit és drámai kerékcsikorgás kíséretében beletaposott a gázba.
Az első kereszteződésnél balra fordult, olyan éles szögben rántva el a
kormányt, hogy azt hittem, nem sikerül. A kocsi hátulja megfarolt a vizes
betonon és a sofőroldali kerék nekiütközött a járdaszegélynek.
Megugrottam az ülésben. Azonnal kettesbe váltott, visszanyerte az uralmat a
jármű felett, majd tövig nyomta a gázt. Ugyanabban a pillanatban váratlanul
megjelent mögöttünk a másik autó, kis időre el is vakítottak a reflektorai.
Tíz méter lehetett közöttünk.
A Nissan kilőtt, felgyorsult, a motor felbőgött, amint a fordulat–
számmutató elérte a négyezret, majd tovább kúszott fölfelé, és csak akkor
nyugodott meg valamelyest, amikor hármasba váltottunk. Az üldöző kocsi a
nyomunkban még nálunk is jobban gyorsult, a reflektorai már nem
vakítottak, mert csak centiméterekre volt tőlünk.
– Belénk fog hajtani! – ordítottam.
Jött egy nagy balkanyar előttünk az úton. Harminc méter... húsz méter...
A motor hörögve tiltakozott, ahogy újra megugrott a fordulatszám, de a
fegyveres nem vette le a lábát a gázról. Ha nem jön belénk hátulról, akkor
mi rohanunk bele egyenesen a közeledő betonfalba. Összeszorítottam a
fogam és a kezemmel védve a fejemet légzsákért imádkoztam.
 Hirtelen előrevetődtem az ülésen, még a biztonsági öv sem tudta
megakadályozni, hogy mellmagasságban neki ne verődjek a műszerfalnak. A
fegyveres beletaposott a fékbe, az abroncsok sikoltottak, a kocsi
vitustáncba kezdett. Kénytelen volt hirtelen balra rántani a kormányt, hogy
ki ne pörögjünk. Ahogy visszahanyatlottam az ülésbe, próbálva
megfeledkezni a bordáimban szúró fájdalomról, az üldöző hátulról belénk
hajtott a széttörő üveg és a csikorgó fém kakofóniájától kísérve. Megint
előrebuktam, ezúttal a szélvédőt fejelve le, mint egy dühöngő részeg.
Visszahuppanva kinyitottam a szemem és a betonfalat láttam előttünk. Öt
méter, négy, három, kettő... A Nissan még mindig pörgött a megfarolás után,
és úgy láttam, hogy az oldalunkkal megyünk neki. Felkészültem a közelgő
ütközésre és átfutott rajtam a kérdés, mi lesz a vége ennek a rémálomnak.
Aztán váratlanul megálltunk, alig fél méterre a faltól. Halálos csend borult
az utcára. Az üldöző kocsi is megállt, szintén keresztben, úgy tíz méterrel
lemaradva. Egyszer csak látom, hogy nyílik a vezetőülés ajtaja és egy
hatalmas, fekete ruhás figura jelenik meg az ajtórésben. Nem tudtam jól
kivenni a sötétben, de nem is törekedtem erre. Minden figyelmemet
lekötötte a kezében tartott fegyver, amelyet egyenesen rám szegezett.
Elnyílt a szám, de mielőtt megszólalhattam volna, újra kilőttünk és úgy
vettük be a kanyart, akár egy számítógépes játékban. A sofőr addig
állítgatta a sebváltót, amíg végre négyesbe nem kapcsolt és gyorsan ötven
mérföld fölé kúszott a sebességmutató. Az egyenes úton repesztve
megfordultam az ülésen, és láttam, hogy nem jön utánunk senki. Már
kezdtem volna fellélegezni, de megint jött egy vészfékezés, bevettünk egy
jobb kanyart, amely mintha a semmiből tűnt volna elő, majd egy
kereszteződéshez érve ismét jobbra fordultunk. Még mindig nem követtek,
de a sofőr nem csökkentette a sebességet, már majdnem hatvannal hajtott,
amikor piros lámpát kaptunk egy újabb kereszteződésnél és immár
lelassulva soroltunk be a konvojba a halványan ismerősnek rémlő főút esti
forgalmában.
– Szép volt, Schumacher – áradoztam. – De hol van az a rohadt víz?
– A kesztyűtartóban kell lennie. És azt nem akarja megköszönni, hogy
megmentettem a bőrét?
 Megtaláltam a háromnegyedig lévő Evian ásványvizes palackot és addig
egy szót sem szóltam, amíg ki nem ürítettem.
– Köszönöm – mondtam végül. És csak ekkor tettem föl neki azt a
kérdést, ami most már tényleg fúrta az oldalamat. – Ki az ördög maga?
Felém fordult, amikor egy közlekedési lámpa miatt lassítania kellett, és
szúrós szemmel nézett rám a símaszk mögül.
– Rendőrtiszt vagyok – válaszolta.
 18

LENCH HOSSZÚ MÁSODPERCEKIG ÁLLT az esőben a Nissan

után nézve, és tudta, hogy valami itt nagyon rosszul sült el. Végül leengedte a
fegyvert és visszaszállt a Lexusba. Amikor indítani akart, a motor sebzetten
vinnyogott és kattogni, zörögni kezdett valami. Ez nem sok jót ígért. Lench
szerette a Lexust. Szép, kényelmes, kellemes autó és tökéletesen illett a
testméreteihez. De most javításra szorul. Még az is lehet, hogy cserélni kell.
Valaki nagyon drágán meg fog fizetni ezért. De először is azt kell kiderítenie,
hogy mi folyik itt és miért menekült el az embereinek a kocsija arról a
helyről, ahol Tom Meront tartották fogva az ő érkezéséig.
Visszahajtott a raktárhoz és egyre ingerültebb lett menet közben. A kocsi
rémes hangokat adott ki és attól a gondolattól sem tudott szabadulni, hogy
elszúrt valamit.
Beállt a parkolóba és kiszállt. A nyitott hátsó ajtó láttán elővette a
fegyverét, egy könnyen elrejthető, rövid csövű Heckler&Koch USP
Compact modellt, amelynek nagy erejű 45-ös töltetét csak vészhelyzetben
használta. Jobban kedvelte a rugós kést a 16 centis acélpengével, ami az
alkarjára erősítve egyetlen gyors csuklómozdulattal működésbe hozható;
csak egyszer használta, közelharcban egy hajón, az ír-tenger közepén.
Súlyokat akart akasztani az áldozatra, hogy kőként süllyedjen el, amikor
átlöki a korláton át a sötét vízbe, de a rohadék kétségbeesetten próbálta
menteni az életét és meglepő erővel szorongatta Lench torkát. Egy nagy
pofájú környezetvédő volt a célpont, aki hasznos politikai és jogi
kapcsolatokkal rendelkezett, s hozzá még vonzó külsővel is, amellyel nem
kívánatos figyelmet tudott kelteni. Meg akarta akadályozni, hogy Lench
alkalmazójának egyik cége szállodát építsen a Dublintől délre eső érintetlen
partvidéken, s ezért kellett eltüntetni. Fiatal volt, félprofi rugbyjátékosként jó
kondícióban, de Lench még így sem értette, miért harcol ilyen hevesen
valaki, amikor tudja, hogy úgyis hiába, hiszen egyedül volt négy ember ellen
és már összekötötték a lábát. Lehet, hogy hollywoodi hős módjára magával
akarta vinni a sírba az egyik rosszfiút.
Akárhogy is, bukásra volt ítélve. Ahogy erősödött a fojtogató szorítás,
Lench rámosolygott, felemelte a bal kezét, súrolva a fiatalember fülét a
szőke fürtök között, aztán hirtelen rántott egyet a csuklóján. Az előugró
penge beleszaladt a puha húsba a fülcimpa mögött és meg sem állt az
agyáig. Az áldozat szeme felakadt, enyhült a szorítás és összeesett a
fedélzeten; a fejéből furcsa, cuppanó hangot adva siklott ki a penge.
Sajnálatos, hogy végül nem sikerült élve a jeges hullámsírba küldeni. A
megbízó egyértelmű üzenetet akart, hogy az áldozat pontosan tudja, miért
hal meg, de ez nem jött össze. Lench azonban örült, hogy ilyen leleményes
és a meglepetés erejével ható fegyvere volt, amelyhez azóta is ragaszkodott
és gyakran magánál hordta.
Felosonta lépcsőn, és amikor nem hallott zajt, bement. A raktár ajtaja
félig nyitva állt, odabent égtek a lámpák. Elindult, meg sem próbálva halkan
lépkedni. Kiképzése során megismerte a rajtaütés módszereit, a helyszín
biztosítását, és pontosan tudta, mire kell figyelni. Itt nem sok hely volt, ahol
el lehetett rejtőzni, és nem számított kelepcére.
Megállva az ajtóban benézett és látta, hogy az egyik embere a padlón
fekszik, a símaszk még mindig takarja az arcát. Mocorgott és halkan
nyögdécselt; a testalkatából ítélve Mantani lehetett.
Lench hosszú idő óta először érzett valamit, ami közel állt a félelemhez.
Nem egészen az volt, inkább a keserűség és a nyugtalanság keveréke.
Cserbenhagyta az egyetlen embert, akinek félt csalódást okozni.
Aztán elöntötte a düh. A jeges, de belül őrjöngő düh, amitől
megfeszültek az arcán az izmok és összeszűkült a szeme, de azért
tökéletesen ura maradt. Tudta, hogyan és hol vezesse le az energiát, amelyet
adott neki.
Olyan erővel rúgta be az ajtót, hogy nekivágódott a falnak, aztán
bevonult, jobbra-balra tekintgetve, hogy megbizonyosodjon róla, valóban
jól gondolta, senki nem várja odabent. Egyenesen Mantanihoz ment. A
sebesült férfi most hangosabban nyögött és megpróbált felülni. Lench
gyanította, hogy ez neki szól, ügyetlen próbálkozás annak bizonyítására,
hogy milyen súlyosan megsérült, hátha megúszhatja a büntetést. Tudnia
kéne, hogy úgyis hiába, de a legtöbben azért csak próbálkoznak
rémületükben.
Lench lehajolva Mantani álla alá csúsztatta a kezét és talpra rántotta. A
nyakát szorítva megfordította és biztosan tartotta kartávolságra azzal a
kezével, amelyre a rugós kést erősítette. Mantani barna szeme kitágult a
félelemtől a maszk alatt; Lench el is várta, hogy féljen. Olyan főnök volt, akit
nem tanácsos megharagítani.
– Mi történt? – kérdezte Lench furcsán magas hangon, ami nem illett a
testéhez és fizikai erejéhez.
– Daniels – hebegte Mantani. – A rohadék fejbe vágott a fegyverrel,
amikor nem figyeltem... Elvitte a foglyot... Rögtön az után, hogy telefonon
beszéltünk. Sajnálom...
Ha Lench az az ember lett volna, aki enged a pillanatnyi ösztöneinek,
akkor ott helyben elintézte volna a rugós késsel Mantanit. Látta, hogy
Mantani is ettől tart. Végtére is ő volt az egyik ember aznap a hajón, amikor
utoljára használta a rugós kést. De Lench okosabb volt annál, hogy az
ösztöneire hallgasson. Mantani hibázott, de ő maga is. Nem lett volna
szabad felvennie Danielst. Az az ember túl értelmes volt bérgyilkosnak és
egyértelműen nem megbízható. De Lench-nek nem volt túl sok embere,
akire rábízhatta valakinek a megölését. Speciális emberfajtának kell lennie
annak, aki habozás és szánalom nélkül meggyilkol egy másik embert,
egyszersmind arra is képes, hogy megértse és teljesítse a parancsokat. Ritka
az ilyen, és Mantani közéjük tartozott. Most még kontraproduktív lenne
megszabadulni tőle.
– Elkúrtad – mondta halkan Lench. Közben még erősebben szorította az
embere gigáját, míg Mantani már csak szaggatottan, hörögve bírt lélegezni.
– Kérem, uram... nem kapok levegőt...
– Elég jól megfizetlek, Mantani. Jobban, mint ahogy egy reménytelen és
kilátástalan exrendőr megérdemelné. Elvárom érte, hogy számíthassak rád.
Ma este ezt nem teljesítetted. Még egy hiba és vért fogsz pisálni.
Megértetted?
Mantani nagy nehezen bólintott, mire Lench elengedte, hagyva, hogy a
padlóra zuhanjon. Ott maradt kiterülve, a torkát masszírozva, Lench pedig
elfordult.
 – Menj le a kocsimhoz és várj meg – rendelkezett. – El kell intéznem egy
bizalmas hívást.
Miután Mantani távozott, és Lench hallotta, hogy elindul lefelé a lépcsőn,
elővette a mobilját, hogy lebonyolítsa a kellemetlen hívást.
Vagy egy percig csengett a telefon, mire végül felvették. Beszélgetés
moraja hallatszott a háttérből, amelybe hangos női kacagás vegyült.
Az alkalmazója felesége lesz az. Nyilván megint beivott. Egyetlen szó vált
ki a zajból: – Megtaláltátok?
– Problémánk akadt.
– Várj egy percet, kimegyek. – Fél perc csend, aztán ajtók nyitásának
cs csukásának hangja. Végül elenyészett a háttérzaj. – Mennyire komoly a
probléma?
– Kezelhető. Elvesztettük a fő célszemélyt. – Lench tartva magát az
operatív szabályokhoz nem mondott neveket a telefonban.
– Biztos, hogy kezelhető?
– Elvitte az egyik kocsinkat – válaszolta Lench, nem említve, hogy a
saját emberük szöktette meg-, de követni tudjuk.
– Hogyan?
– Van benne jeladó. Ha szerencsénk van, elvezet minket a kettes
célszemélyhez.
– Nem szeretnék a szerencsére építeni – mondta a megbízó, és most
először érződött szemrehányás a hangjában. Szinte mindig kifogástalan
udvariassággal bánt vele, ami már-már a szeretettel volt határos, mintha
Lench a fia lenne, aki soha nem adatott meg neki, és ez volt a legfőbb oka
annak, hogy Lench ilyen hűségesen szolgálta. És ezért vette a szívére a
dorgálást is.
– Ne aggódjon. Elkapjuk. Esküszöm.
– És gondoskodj róla, hogy beszéljen. A lehető leggyorsabban le kell
zárnunk ezt az ügyet.
– Beszélni fog – mondta Lench óriási, kesztyűs kezére nézve,
elképzelve, hogyan töri el vele egyenként a célszemély ujjait. – Először
üvölteni fog. Aztán beszélni.
 19

E
– GYÉBKÉNT – MONDTAM A MEGMENTŐMNEK, miközben
egy teraszos házakkal szegélyezett csendes utcában hajtottunk, amelyek
mögött egyforma lakótömbök sorakoztak – még mindig magán van a
símaszk.
– Tényleg. – Egyetlen gyors mozdulattal lerántotta a fejéről és ledobta az
ülések közé. Sötét hajú, harmincas férfi tűnt elő egy kisportolt ember
sovány, feszes arcvonásaival; a kinézete alapján nem volt nehéz elhinni, hogy
a fegyveres erőknél szolgál.
– Ha maga rendőr – mondtam az arcát nézve -, akkor hogyan lőhetett
volna rám?
– Nem lőttem volna. Blöfföltem. Soha nem húztam volna meg a ravaszt.
Azért vagyok itt, hogy megvédjem. – Újra belenézett a visszapillantó
tükörbe, hogy nem követnek-e minket, mielőtt befordult a sarkon.
Megkérdeztem a nevét.
– Daniels – válaszolta. – Annak az embernek dolgozom beépített
zsaruként, aki elraboltatta magát. Lench. Csak ezen a néven ismerem, de
annyit tudok róla, hogy hidegvérű gyilkos. Ezért szöktettem el.
– Gyomorszájon vágott az utcán – mondtam felháborodottan, amikor
eszembe jutott, hogyan kaptak el.
– Ez az álcázás része. Csak a szerepemet játszottam. Amely szerint
egykori fegyveres rabló vagyok, aki kinyírta az egyik társát. Nem ájulhatok
el, ha eldurvulnak a dolgok.
– Fájt.
– Sajnálom – mondta, de nem úgy festett, mint aki valóban sajnálja.
Sokkal inkább úgy, mint aki cseppet sem zavartatja magát, hiszen egy kis
emberrablás vagy kínzás hozzátartozik a napi üzletmenethez és a
szerepéhez.
Nem mondhatnám, hogy megbíztam benne. Lehet, hogy tényleg zsaru,
de ugyanilyen erővel bűnöző is lehet. Épp elég gyanús alakkal volt dolgom a
mai napon, hogy tudjam, milyen sokan vannak a rosszfiúk.
– Tudja, ehhez a beépüléshez hónapok kellenek – mondta az utat nézve
maga előtt-, és most befuccsolt az egész. A főnökeim nem fognak örülni. –
A hangjából azt éreztem ki, hogy engem hibáztat érte.
– Elnézést, ha nem mutatok együttérzést – feleltem. – Hat órával
ezelőttig én még normális életet éltem. Most meg, valami számomra
kifürkészhetetlen okból, vadidegen emberek meg akarnak ölni, és a
feleségem is eltűnt.
– Isten hozta a csúnya nagyvilágban, Mr. Meron.
– Honnan tudja a nevemet?
Tompán felkacagott.
– Maga aztán tényleg nincs képben!
Kétségtelenül sok igazság volt ebben a kijelentésben, de vajon ő-e a
megfelelő ember, aki fel tud világosítani? Egy újabb kanyar után puszta
mező tűnt fel balra előttünk. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Nos, hát – mondta a bőrdzsekije zsebébe nyúlva, ahonnan egy
csomag Marlboro Lights került elő én úgy gondolom, hogy igazat mond,
amikor azt állítja, fogalma sincs, mit keresünk. – A szájába tett egy cigarettát
és benyomta a szivargyújtót a műszerfalon.
– Igazat mondok. Kérhetek egy cigit?
Odanyújtotta a paklit, kivettem egyet és a számba tettem.
– Hajlandó volna beavatni, hogy mégis mit keresnek rajtam? Kattant a
szivargyújtó; meggyújtotta róla a cigarettáját, majd átadta nekem. Tíz év
után először gyújtottam rá és nagyot slukkoltam belőle. Megszédültem, de
ettől függetlenül is szédültem. Megismételtem a kérdést.
– Éppen ez a probléma. Hogy én sem tudom, miről van szó. Mantani
sem tudja. Nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy oda vigyük magát a
raktárba, ahol Lench kihallgathatja. Gondolom, ő tudja, mi az, amit keres.
Megráztam a fejem, mert végképp összezavarodtam, és megszívtam a
cigarettát. Fura íze volt.
– És most mi a fenéhez kezdünk?
– Először is – válaszolta zavartalanul -, megkeressük a feleségét. Mert
én mondom magának, ha maga nem tudja is, mi az vagy hol van, ő tudni
fogja.
 20

BOLT ÉS MO KILENC ELŐTT ÖT PERCCEL érkezett a

kocsmába. Aprócska, régi vágású hely volt a Highgate központjából
kiágazó egyik mellékutca sarkán; lassan eltűnnek az ilyen helyek, hogy nagy
üzletláncok váltsák fel őket, hangár méretű ivókkal, amelyek minden mást
magukba nyelnek. A berendezés kopottas, a bordó üléshuzatokon cigaretta
égette lyukak, a mennyezet és a falak eredetileg krémszínű festését
sárgásbarnára pácolta a nikotin. Az asztalokat U alakban rendezték el a
középen álló kis bárpult körül, a sörcsapok mögött egy ősöreg, kórósovány
csapos állt pomádés bajusszal és ugyanolyan színű bőrrel, mint a falak. Még
ebben a szombat esti időpontban is csöndes volt a hely. Maroknyi idősebb
férfi, akik a jelek szerint mind ismerték egymást, ücsörgött a pultnál a
csapossal társalogva, míg az egyharmadrészt foglalt asztaloknál hasonló
korú házaspárok és társaságok ültek.
A sarokban, nem éppen szem előtt, de nem is láthatatlanul, már ott volt a
nő, aki ide hívta őket. Amikor beléptek, intett nekik, aztán megvárta, amíg
italt rendelnek a pultnál: narancslevet és limonádét Boltnak, aki szívesebben
kért volna mást, de úgy vélte, hogy két alkoholfogyasztó rendőr már rosszul
venné ki magát, és egy Beekset Monak, akinek hivatalosan már lejárt a
szolgálata.
Tina Boyd vonzó huszonéves nő volt, de az utóbbi hónapok eseményei
láthatóan megviselték. A Police Review címlapfotóján még hetyke
lófarokban viselt sötét haja most élettelenül lógott, és puffadt, táskás volt a
bőr a szeme alatt. Még a testtartása is, amikor fölállt, hogy kezet fogjon
velük, ernyedt volt, mintha nemrég bekapott volna egy ütést, amit még nem
hevert ki egészen. Szolid öltözéke egyszerű fehér blúzból, sötétkék
kardigánból és farmerből állt, s nem viselt sem ékszert, sem sminket. A
mosolya nem volt éppen erőltetett, de nem önkéntelenül áradt szét az arcán,
figyelte meg Bolt.
 A bemutatkozás után elhelyezkedtek az asztalnál. Mo elővette a
cigarettáját és látva, hogy Tina előtt is van egy bontott csomag, megkínálta.
Miután rágyújtottak, Bolt előrehajolva egyenesen a tárgyra tért.
– Hát akkor, milyen mondanivalója van számunkra?
Tina felemelte a félig telt borospoharát és nagyot kortyolt belőle. Boltnak
feltűnt, hogy tövig rágta a körmét, és visszaemlékezett, milyen szépen
manikűrözött volt a keze a címlapfotón.
– Hol tartanak a nyomozásban? – kérdezte a nő nem kevésbé
célratörően. – Öngyilkosságnak tűnik?
– Pillanatnyilag ez a hivatalos verzió, de mint mondtam, egy olyan
gyilkosság helyszínéről jövünk, amelynek az áldozata közeli kapcsolatban
állt a halottal, és ez gyanúra ad okot.
– Joggal – mondta a nő.
– Ismerte az áldozatunkat? – kérdezte Mo. – A legfelsőbb bírót?
Tina megrázta a fejét.
– Nem, de tudok róla valamit, amit rajtam kívül senki. – Slukkolt a
cigarettájából. – Az elején kezdeném. Hallottak a volt barátomról, John
Gallanről?
Mindketten bólintottak, és Mo még hozzátette, hogy sajnálja a
történteket.
– Tavaly, nem sokkal karácsony után John kissé furcsán kezdett
viselkedni, látszott, hogy forgat valamit a fejében. Akkor már komolyra
fordult a kapcsolatunk, tehát rákérdeztem, de csak annyit felelt, hogy nincs
semmi probléma. Nagyon hallgatag tudott lenni, ha (így tetszett neki, de ez
most nyugtalanított. Nem voltak titkaink egymás előtt, legalábbis én úgy
gondoltam, de ahogy teltek a hetek, egyre aggasztóbbá vált a dolog. Még
mindig furcsán viselkedett és nem tudtam rájönni, hogy miért. Odáig
jutottam, hogy elmentem a lakására, amikor nem volt otthon, hogy
körülnézzek. – Zavar ült ki az arcára. – Amúgy nincs üldözési mániám, de
bevallom, arra gyanakodtam, hogy van valakije.
Felsóhajtott.
– Aztán egy este, január vége felé, egy étteremben ültünk, és a vacsora
közepén jött egy hívás a mobiljára. Elnézést kért és kiment telefonálni, aztán
nagyon izgatottan tért vissza. Na, akkor lett elegem. Biztos voltam benne,
hogy nő van a dologban, és kérdőre vontam. Meglepett, ahogy reagált.
Nagyon nyugodtan, nagyon komolyan elmesélte, hogy néhány hete kapott
egy bizalmas információt névtelen forrástól egy bűnügyben. Addig nem
beszélhetett róla, amíg nem kapja meg a felmentést a titoktartás alól. A
Scotland Yard legmagasabb szintű kapcsolattartóival tárgyalt, miközben
folyt a nyomozás. Most is az egyik kapcsolattartó tiszt hívta, és John azért
izgatta fel magát, mert ez az ember azt mondta neki, hogy a vizsgálatok
eredménye nyomán lezárják az ügyet. Azt is mondta még, hogy erről ne
beszéljen senkinek, mert azzal megszegné a szolgálati titoktartási törvényt.
John persze ki volt borulva, mentegetőzött, amiért nem szólt nekem, és ez
az, ami annyira jellemző volt rá. Én vádoltam meg őt igazságtalanul
hűtlenséggel, és a végén még ő kért bocsánatot.
Tina megszívta a cigarettáját és egy kép felé fújta a füstöt a falon, ami
biliárdozó kutyákat ábrázolt. Fájdalom volt a hangjában, ahogy felidézte a
közelmúlt eseményeit, és Bolt szívből megszánta. Egy percig azt hitte, hogy
ki fog törni belőle a keserűség, de aztán erőt vett magán. Ivott egy korty
bort és folytatta.
– De továbbra sem akart beszélni róla. Nem azért, mert félt, hogy
megbüntetik... ez a fenyegetés nem hatott rá, hanem azért, mert olyan
eszementen tisztességes volt. Azt mondták neki, hogy nem beszélhet róla,
így hát nem is fog. Láthatóan nem volt jó hangulatban, de amikor
visszamentünk a lakására, kinyitottunk egy üveg bort, és mire megittuk,
beszédesebb lett.
Tina szívott még egy slukkot a cigarettából, aztán elnyomta a csikket a
hamutartóban.
– Amit elmondott, azt... őszinte leszek, akkor nehezemre esett elhinni. –
A nő most először kereste a tekintetüket. Sötét szeme zaklatottságot, szinte
tapintható fájdalmat tükrözött. – Néha azt kívánom, bár soha ne mondta
volna el.
Egy kis ideig csend telepedett az asztalra. Valaki felnevetett a pultnál.
Mindössze néhány méterre volt, mégis távolinak hangzott. Both az
ösztönével megérezte, hogy ami következik, az nemcsak a nyomozásukhoz
fontos, hanem rossz dolog is. Sem ő, sem Mo nem sürgette Tinát. Csak
vártak.
 – Elmondta, hogy egy ember... akivel kapcsolatban az volt az érzésem,
hogy ismeri, bár nem árulta el, ki az, adott neki egy dossziét, amelyet ő
állított össze egy pedofilhálózatról. A hálózat Délkelet– Angliában működött
az 1990-es évek végén és jó néhány magas állású személy volt benne. Ezek
a férfiak 1998-ban feltehetően meggyilkoltak egy kislányt, és egy tóba
dobták a holttestét Dorsetben. Velük kapcsolatban álló embereket tettek
felelőssé egy londoni gyilkosságsorozatért tavaly év végén, amely a kislány
halálának eltussolását célozta. Köztük volt az akkori társam, Simon Barron
főfelügyelő is, akit agyonszúrtak.
Erről kapta Tina Boyd a Fekete Özvegy gúnynevet. Túl sokan haltak
meg körülötte.
– A meggyilkolása idején egy ügyön dolgozott Barron főfelügyelővel.
Találtak valamit erről a pedofil hálózatról? – kérdezte Bolt.
– Nem. Barron főfelügyelő halála hivatalosan megoldatlan eset volt,
ahogy máig az, és soha nem merült fel bizonyíték a leírásnak megfelelő
csoport ellen. De John dossziéjában ott voltak a nevek, köztük számos
olyan emberé, aki tavaly rejtélyes körülmények között vesztette életét. Az
egyik az önök áldozata, Tristram Parnham-Jones.
Bolt megdöbbent. Mora nézve látta, hogy őt is sokként érte a közlés.
– Arról a Parnham-Jonnesról beszél? A Legfelsőbb Bíróság elnökéről? –
Tudta, hogy igen, de úgy érezte, hogy ezt muszáj megkérdeznie. Egyfajta
megvilágosodásként érte a hír.
– Igen – válaszolta a nő hidegen, mintha kétségbe vonták volna az ép
elméjét. – Az önök öngyilkosa. Feltehetően része volt a kislány 1998-as
meggyilkolásában.
– Volt valamilyen kézzelfogható bizonyíték Parnham-Jones
érintettségére? – kérdezte Mo.
– A dossziéban megvolt a holttest pontos helye és a kislány
személyazonossága. A név megegyezett egy kislányéval, aki akkoriban tűnt
el, de a kapcsolattartó tiszt azt mondta Johnnak, hogy a tó átkutatása nem
hozott semmilyen eredményt.
Bolt előrehajolt.
– Nem lehetséges az... csak kérdezem, nem állítom, hogy az egész
dosszié egy komoly munkával összeállított hamisítvány volt?
 – Akkoriban magam is gondoltam erre. Ez azért nagyon durva vád volt.
Az is kiderült számomra abból, amit John elmondott, hogy a Scotland Yard
utánajárt, és valószínűleg nyomozást is folytatott, például átkutatta a tavat,
de aztán nem akart több munkát fektetni a dosszié cáfolatára vagy
alátámasztására. De John hitt az igazában, és nem volt hülye, ezt elhihetik
nekem.
– Ismerem valamennyire a történetét – mondta Bolt -, tehát én is úgy
gondolom, hogy tudta, mit csinál.
A nő kényszeredetten elmosolyodott, de a szomorúság nem tűnt el az
arcáról.
– Tudta.
– Maga látta azt a dossziét? – kérdezte Mo.
Tina megrázta a fejét.
– Kértem, hogy mutassa meg, de nem akarta. Azt mondta, hogy nincs
értelme, hiszen úgysem tehetünk semmit. Azt hiszem, bántotta, hogy a
Scotland Yard úgy döntött, nem foglalkozik tovább vele. És arra is
gyanakodhatott, hogy Parnham-Jones magas beosztása miatt el akarják
tussolni az ügyet.
Bolt fújt egyet.
– Szerintem is erre gyanakodott. Nem próbált a saját szakállára
nyomozni?
– Nem tudom. Valószínűleg sokat emésztette magát, nem bírt tőle
szabadulni, de hogy mit tett vagy tehetett ezen túl, azt nem tudom. Az
viszont biztos, hogy tönkrement miatta a kapcsolatunk, februárban már
sokkal ritkábban találkoztunk, mint korábban. Nem szívesen gondoltam
arra, hogy az országunk legfelsőbb bírájának köze volt egy kisgyerek
meggyilkolásához, vagy egy munkatársam halálához, és azt sem akartam,
hogy a szerelmem ilyesmiket forgasson a fejében. Én realista vagyok.
Tudom, hogy hol a határ, és nem szeretem azt látni, hogy rossz emberek
megússzák a bűntetteiket. De azt sem szeretném, ha ingatag bizonyítékok
alapján húznák rájuk a vizeslepedőt. És ebben az ügyben valahogy így állt a
dolog. – Tina szünetet tartott. – De most, visszanézve, már másként ítélem
meg. Tennem kellett volna valamit.
 – Mégis mit tehetett volna? – kérdezte Bolt, mert úgy érezte, támogatást
kell adnia. A nő fájdalma nagyobb hatással volt rá, mint szerette volna.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egy hónappal az éttermi
telefonhívás után John már nem élt.
– Öngyilkos lett, vagy nem?
– Legalábbis ezt állapították meg.
– De maga nem hiszi.
– John nem volt öngyilkos típus, Mike. Volt egy tizenéves lánya, akiért
élt-halt. Nem hagyta volna sorsára. Ahhoz túl erős volt benne a
felelősségérzet. És a lelki alkatához sem illett. És ne mondja azt, hogy a
hozzátartozók mindig ezt állítják. Elég sokáig voltam zsaru, tudom, miről
beszélek. Felismertem volna a jeleket.
– Azt mondja, hogy emésztette magát-szólt közbe Mo. – Nem lehet,
hogy... – Egy pillanatra elhallgatott, azon tűnődve, hogy folytassa-e. Mo
nagyon diplomatikus tudott lenni, ha arra volt szükség. – Mi van, ha látta a
jeleket, de nem ismerte fel, milyen súlyos a helyzet?
– Nem úgy viselkedett, mint aki öngyilkosságra készül. Igaz,
megszállottja lett ennek az ügynek, és frusztrálta, hogy meg van kötve a
keze. De emiatt soha nem ölte volna meg magát. Ebben száz százalékig
biztos vagyok.
Tina megfogta a borospoharát, és Boltnak feltűnt, hogy remeg a keze.
Eszébe jutott valami.
– Mi volt a halál közvetlen oka?
– Altató-túladagolás – felelte a nő. – És ez sem stimmel. John sohasem
szedett altatót.
Mo és Bolt összenézett. Tinának feltűnt a dolog, és azonnal
megkérdezte, hogyan halt meg Parnham-Jones.
Bolt sóhajtott.
– Ezt vegye nagyon bizalmas információnak – mondta, és a nő bólintott,
hogy érti. – Altatótablettáktól. Konkrétan Dilantintól.
Tinának egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Stimmel.
– Azt mondja, hogy John is Dilantint vett be?
– Igen. Szó szerint ezt mondom.
 Boltnak újabb kérdése akadt.
– Hagyott búcsúlevelet?
Tinának most először jelent meg kétely az arcán.
– Igen. Két sort.
– Géppel vagy kézzel írva?
– Géppel.
– Aláírás volt?
A nő bólintott. Parnham-Jones búcsúlevelén nem volt, ami némileg
lelohasztotta Bolt izgatottságát.
– Nem hamisíthatták oda?
– Nem – válaszolta Tina kényszeredetten. – Láttam. Az ő kézírásának
tűnt. De valami itt sem stimmelt. A szöveg. A szavak nem voltak... – Tina
kereste a megfelelő kifejezést. – Nem voltak hitelesek. John sohasem
mondott volna olyat, hogy „sajnálom, de nem bírom már viselni az élet
terhét”. És sokkal hosszabb levelet írt volna. Megmagyarázta volna a tetteit,
és mindenképpen szóba hozta volna a lányát, Rachelt, vagy külön üzenetet
hagyott volna neki. – Tina váratlanul elhallgatott és feszült arckifejezéssel
nézett a két nyomozóra.
– Mi az? – kérdezte. – Mit bámulnak úgy?
Boltot újra átjárta az izgalom, és már nem lehetett leállítani.
– Emlékszik a búcsúlevél pontos szövegére? – kérdezte a lehető
legfegyelmezettebb hangon.
Tina újabb cigarettára gyújtott és az asztalt nézte maga előtt,
megpróbálva erőt venni magán.
– Ezerszer is elolvastam – mondta végül -, elég jól emlékszem rá. Mint
említettem, nem volt túl hosszú. így szólt. „Mindazoknak, akik valaha
fontosak voltak nekem. Bocsássatok meg, de nem bírom tovább az élet
fájdalmait. A világ problémái néha elviselhetetlenné tudnak válni.
Szeretettel...” És itt jött a teljes neve, ami szintén nem vallott rá, hiszen
mindig csak John néven írta alá az üzeneteit.
Bolt hallotta, hogy Mo felsóhajt. Ő is fújt egyet. A szöveg megegyezett
azzal, amit Parnham-Jones gépelt a fejléces papírra, amelyet az
éjjeliszekrényen találtak meg a halála után.
 21

MERŐN BÁMULTAM DANIELST, próbáltam rájönni, mi lakik

benne, de nem sokra jutottam. Megálltunk egy lámpánál, odakint zuhogott
az eső.
– Miért segítsek magának megtalálni a feleségemet? – kérdeztem.
– Mert pillanatnyilag – válaszolta felém fordulva és belém mélyesztve
átható pillantását – én vagyok az egyetlen, aki elhiszi, hogy magának
fogalma sincs arról, mi folyik itt. Mindenki üldözi. Segítségre van szüksége,
és azt most csak tőlem várhatja.
Sóhajtottam és nagyot slukkoltam a cigarettából. A lámpa zöldre váltott,
elindultunk. A cigi már jobban ízlett, mint kezdetben, de távolról sem
annyira, ami megmagyarázta volna, miért szívtam napi huszonöt szálat annak
idején. Az ablakon túl London egy számomra ismeretlen része suhant el
mellettünk víztől fénylő esti utcáival, és valahogy szürreálisnak tűnt az egész
utazás.
– Ki az a Lench? – kérdeztem. – És honnan a francból veszi, hogy egy
magamfajta szoftverértékesítőnél lehet az, amit keres?
– Lench bérgyilkos. Négy ismert gyilkosság és két eltűnés van a
számláján, és ez még csak az, amit biztosan tudunk. Akár húsz haláleset is
száradhat a lelkén.
– Jézusom. Hogy lehet, hogy még nem tartóztatták le?
Savanyú mosoly jelent meg Daniels szája sarkában.
– Megható ez a bizalom a rendőrség hatékonyságában.
– Mi?! Maga nem bízik benne? Hát ez remek. – Úgy tűnt, hogy a mai
egyértelműen az illúziók szétfoszlatásának napja.
– Elég sokat tudunk – folytatta nem reagálva a gúnyolódásomra.
– De az a probléma, hogy Lench alapos munkát végez. Nem hagy
elvarratlan szálakat, sokszor a holttest sem kerül elő, és csak olyanokkal
dolgozik, akikben tökéletesen megbízik, és akiknek maguknak is olyan sok
van a rovásukon, hogy soha nem tanúskodnának ellene a bíróságon. Ami
azt illeti, még az igazi személyazonosságát sem ismerjük. Ezért kellett
beépíteni valakit, hogy így gyűjtsenek ellene bizonyítékot.
– Azt mondja, bérgyilkos. De kinek dolgozik?
– Egy nagyon gazdag üzletembernek, akinek jó néhány különböző
vállalkozása van, a többségük ma már törvényes. Nem mondhatom meg a
nevét, mert olyan valakiről van szó, akiről bizonyára már hallott, de kokain–
és heroincsempészettel kezdte, csakhogy a hasonszőrűekkel ellentétben ő
nem kótyavetyélte el a pénzét, hanem ingatlanokba fektette, és mára
tekintélyes portfoliója van. Innen már csak egy lépés volt az építőipar és a
hozzá kapcsolódó iparágak, tehát már nem megvásárolja, hanem maga építi
az ingatlanokat. Elképesztően sikeres, és ezt főként annak köszönheti, hogy
ugyanazokkal a módszerekkel dolgozik, minta régi szép drogcsempész
időkben. Ha a tervei ellenállásba ütköznek, és a megvesztegetés sem
működik, jön Lench az embereivel és megoldja a problémát. Évek óta
nyomozunk utána, de olyan távol tartja magát a bűntettektől, hogy nem
láttunk más lehetőséget, mint összegyűjteni a Lench lebuktatásához
szükséges bizonyítékokat, hogy aztán ő tanúskodjon az emberünk ellen, aki
a szálakat mozgatja. És most befuccsolt az egész.
Az új értesülések azonban nem magyarázták az én helyzetemet.
– És mit mondtak magának rólam? Hogy lett belőlem egyszeriben
célpont?
– Már fél éve mozgok Lench külső környezetében, de eddig csak
kisebb dolgokat bíztak rám. Adósok vagy olyan emberek megfenyegetését,
akik nem működtek együtt, de semmi komoly. Nem jutottam be a belső
körbe, ahol csak egy maroknyi ember van. Három vagy négy. Mantani az
egyikük, és én főleg neki dolgoztam. Mostanában engedtek közelebb a
tűzhöz, párszor a főnökkel is találkoztam, úgy tűnt, hogy elfogad, de még
mindig kívülállónak számítottam. Legalábbis ma reggelig, Most Lench
magához rendelt minket Mantanival, ami egyértelmű előrelépés. Azt mondta,
vészhelyzet van, maradjunk készenlétben és várjuk a telefonhívását a
parancsokkal. Minden percben elérhetőknek kell lennünk, még ha pisálni
megyünk is. Mantanit még ott tartotta, hogy közöljön vele néhány dolgot,
amit nekem nem akart elmondani, de később Mantani elkottyantotta, hogy a
parancsok Lench főnökétől jönnek, aki bajban van. Meg kell találnia
valamit. Fogalmam sincs, mi az, ahogy Mantaninak sem, de annyit
mindketten tudunk, hogy valaki rejtegeti, és nekünk mindenáron meg kell
találnunk.
– És ezért üldöznek engem? Azt hiszik, hogy nálam van?
– Hatkor jött a parancs. Követnünk kellett magát és elvinni egy
biztonságos helyre, ahol Lench kiszedheti magából azt, amit tud. Tehát igen,
hogy a kérdésére válaszoljak, Lench és a főnöke valóban azt hiheti, hogy
magánál van. Arra tippelek, hogy Mantani ki akarta szedni magából az
információt még Lench érkezése előtt, hogy jópontokat szerezzen.
Visszagondoltam, hogyan kérdezett ki Mantani, egyszer sem nevezve
meg, hogy mit keres rajtam, és úgy döntöttem, hogy Daniels sztorija
elfogadható. Ám ez elég baljós következtetésre vezetett. Én nem tudtam,
hol van az a valami, de lehetséges, hogy Kathy tudja?
– Pontos instrukciókat kaptunk – folytatta Daniels. – Megadták a
keresett személy, vagyis a maga nevét. Tom Meron. A St Mary’s Close 2-
ben lakik, igaz?
Lassan bólintottam.
– Az a lakcímem. – Arra a férfira gondoltam, akit a házamban láttam,
meg a 15.01-es hívásra a régi barátomtól, Jacktől. Megkérdeztem, mit tud
Jack Calley haláláról.
– Semmit – válaszolta egy vállrándítással. – Sose hallottam róla.
Nagyot sóhajtottam.
– Tehát Lench addig fog vadászni rám, amíg meg nem talál?
– Magára és a feleségére.
– Ugye, nem hiszi azt, hogy elkapták?
– Kétlem. Akkor hallottunk volna róla. De higgyen nekem, Tom. Már
keresik, és fontos, hogy mi találjuk meg előbb.
– És ha megtaláltuk?
– Akkor rendőri védelem alá helyezik magukat.
– De a rendőrség újra ki akar hallgatni egy gyilkosságról, ami ma délután
történt az egyetemen. Egy Vanessa Blake nevű nőt késeitek meg. A
feleségem munkatársa volt. Erről sem tud semmit, igaz?
– Csak annyit tudok, amennyit elmondtam magának. Más semmit. De
magának nem volt köze hozzá, ugye?
 – Hát persze, hogy nem. Mondom, hogy csak egy nyavalyás
szoftvereladó vagyok.
– Akkor nincs miért aggódnia.
-A rendőrök elengedtek, de azt hiszem, rájöttek, hogy hiba volt, mert
amikor kijöttem az őrsről, utánam rohantak. Ez pár perccel azelőtt volt,
hogy maguk elkaptak.
– Hol van a felesége, Tom?
Végigfutott a hátamon a hideg. Valami itt nagyon nem volt rendben.
– Ha maguk nem tudták, hogy letartóztatott a rendőrség, akkor azt
honnan tudták, hogy hol leszek ma este?
Daniels egy másodpercet sem késlekedett a válasszal.
– Mantani fél hét körül hívást kapott. A rendőrőrsig követték a nyomát.
Azt mondták, hogy ott várjunk a közelben. Aztán újabb hívás jött, hogy
szabadon fogják engedni.
– Jézus ereje, akkor a rendőrségen is van emberük?
– Észak-London a célszemélyünk működési területe. Itt vannak a
gyökerei, ezeken az utcákon dolgozik közel huszonöt éve. Ennyi idő alatt
nagyon jó kapcsolatokra tett szert, még a rendőrségen belül is. Magyarán
mondva, maga nem lehet biztonságban a városnak ebben a részében. Biztos
helyre kell vinnünk magukat, ahol a saját embereink védelme alatt lesznek.
– És kik azok a saját emberek?
– Az NCS, az országos bűnügyisek – válaszolta. – Azon belül is az
„őrzőknek” nevezett különleges, fedetten dolgozó egység. Minket nem talál
meg az interneten. A legteljesebb titokban dolgozunk.
– Mint James Bond. És ennek alapján kellene megbíznom magában?
Mert egy olyan szervezetnek a tagja, amelynek még a létezéséről sem tud
senki?
Jelentőségteljes pillantást vetett rám, amely elől nem lehetett kitérni.
– Azt akarja, hogy hagyjam elmenni, Tom? Álljak meg itt és köszönjünk
el? Tényleg ezt akarja? Részemről rendben, de hadd mondjam el még
egyszer, mert a jelek szerint nem figyelt eléggé: egy magafajta embernek öt
percig sincs esélye azokkal szemben, akik az életére törnek.
Közben már le is húzódott az út szélére. Még mindig esett, ha lehet, még
sűrűbben, és ismét egy lakóövezetben voltunk, amelyet modern, alacsony
sorházak uraltak, egyfajta legóesztétikát képviselve; első ránézésre még az
anyaguk is megegyezett. Senki sem járt az utcán.
– Azt akarom – mondtam határozottan -, hogy bizonyítsa valamivel a
személyazonosságát.
Meglepetésemre elmosolyodott.
– Gondoltam, hogy ezt fogja kérni – mondta leállítva a motort és
kiszállva a kocsiból. – Most lelépek pár percre, de visszajövök. Tűnjön el,
ha akar, itt a jó alkalom. A legközelebbi földalatti megálló az utca végén
balra, aztán az első kereszteződés jobbra a lámpa után. De ne felejtse el,
hogy onnantól magára van utalva.
Eltűnt a legközelebbi ház kapujában, amit kulccsal nyitott ki, én meg ott
maradtam a sötétben, hallgatva az eső ritmikus kopogását és tökéletes
tudatában annak, hogy igaza van. Egyedül semmi esélyem. Az üldözőim
számos embert öltek már meg, és a hajuk szála sem görbült: nem hogy
elítélték volna őket, de a sajtó sem figyelt fel rájuk. Nehéz volt elhinni, de a
mai nap már csak ilyen, egymást érik a hihetetlen, de ettől sajnos még
valóságos események. Az életemre törők büntetlenül tevékenykedhetnek,
amelyhez minden eszköz a rendelkezésükre áll, beleértve a bérgyilkosokat
és a belső embereket a rendőrségnél. Ahogy Daniels rámutatott, igen kevés
barátom van, s legfőképp ezért nem nyitottam ki a kocsiajtót és léptem le. A
másik ok, hogy végeredményben nem volt hová mennem, ami bizonyos
értelemben aggasztóbb gondolat volt, mint az, hogy vadásznak rám.
Hirtelen eszembe ötlött, hogy amióta egy órával ezelőtt elengedtek a
rendőrségről, nem próbáltam meg hívni Kathyt. Nem számíthattam arra,
hogy sikerrel járok, de azért tettem egy kísérletet. Egyből az üzenetrögzítő
kapcsolt be, mire frusztráltam kinyomtam a telefont. Megfordult a fejemben,
hogy felhívom az anyósomat, megtudni, hogy vannak a gyerekek, de
letettem róla. Nincs értelme megijeszteni, afelől pedig nyugodt lehetek, hogy
nála biztonságban vannak. Senki nem tudja, hogy oda vittem őket, és aligha
találnának rájuk, lévén Irene egészen más nevet visel, mint én.
Amikor kipillantottam az ablakon, Daniels már gyors léptekkel tartott a
kocsi felé és közben telefonált. Egyenesen rám nézett, ahogy közeledett, és
valami diadalmas kifejezés jelent meg inas arcán, amelynek láttán el kellett
tűnődnöm azon, vajon helyesen döntöttem-e, amikor itt maradtam.
 Visszaszállt az autóba, felkapcsolta a belső világítást és az orrom alá
dugott egy igazolványt. A fotó őt ábrázolta, már-már hetykén nézett bele a
kamerába, kissé oldalra billentett fejjel, és ott volt az NCS lógója is. A
mutatóujja eltakarta a nevet, úgy véltem, hogy szándékosan. Nem kértem
meg, hogy vigye arrébb az ujját, de alaposan áttanulmányoztam az
igazolványt, és arra jutottam, hogy vagy eredeti, vagy nagyon jó hamisítvány.
– Meg van elégedve? – kérdezte éltévé a bőrdzsekije zsebébe, és
cigarettáért nyúlt.
– Valódinak tűnik.
– Mivelhogy az.
– Kivel beszélt az imént?
-A főnökömmel. Üzenetet hagytam neki. És most mondja meg, hogy
maga szerint hol lehet a felesége.
Az igazság pillanata. Harmincöt éven át viszonylag olajozott síneken
haladt az életem, amíg torkon nem ragadtak a mai váratlan és drámai
események. A jövőm útját pedig az fogja megszabni, amit most teszek.
– Csakis egy helyen lehet – mondtam végül. – Ha tudja, hogy bajban
van, és azt hiszem, hogy tudja, akkor ott kell lennie.
 22

BOLT ÉS MO MÉG HÚSZ PERCET töltött Tinával. Nem ismertették

vele részleteiben a két búcsúlevél azonosságát, de a nő így is rájött, hogy
jelentős felfedezést tettek. Általában nem sokat mondtak el neki, ha
kérdezett valamit, a szolgálati titokra hivatkoztak. Inkább végighallgatták
Tina mondókáját. A továbbiakban már nem sok új volt benne. Nem talált
semmit a holmija közt, ami alátámasztotta volna John Gallan állításait.
– Csak egyvalami volt furcsa – mondta el nekik -, hogy sehol sem
találtam John laptopját. Megkérdeztem Karent, a volt feleségét, és Rachelt
is, de nem ők vitték el.
Bolt érdeklődésére, hogy szerinte ellopták-e, Tina azt felelte, hogy John
a laptopjában tárolta az információkat és meg szokta semmisíteni az eredeti
iratokat, így ha megölték, akkor minden bizonnyal ellopták a számítógépet.
– Ami azt jelenti, hogy bárki tette is, az minden bizonyítékot magával vitt.
De Tina sztorijának voltak gyenge pontjai. Mert akármit gondolt is
magában John Gallan, nem lehettek a birtokában jelentős bizonyítékok
Lord Parnham-Jones ellen, tehát miért kellett volna kockázatot vállalni a
megölésével? Hacsak nem tudott valami mást, valami igazán terhelőt.
– A feltételezett öngyilkosság után nem érdeklődött a rendőrség, hogy
milyen ügyben nyomozott John? – kérdezte Bolt.
– Engem is meghallgattak a helyi nyomozók, akik kivizsgálták a
halálesetet, és én mindent elmondtam nekik, amit tudtam, de az a gyanúm,
hogy bolondnak néztek az összeesküvés-elméletemmel. Ráadásul akkor
már mindenki Fekete Özvegynek hívott a hátam mögött. Megpróbáltam
elérni azokat is, akikkel John a Scotland Yardon tartotta a kapcsolatot, de
nem tudtam a nevüket és hiába fordultam bárkihez, úgy tettek, mintha
fogalmuk se lenne, miről beszélek. Egy idő után már nem hívtak vissza.
Elfogyott körülöttem a levegő.
A harmadik cigarettára gyújtott. Az arckifejezése híven tükrözte végső
magára hagyatottságát.
 – Jó messzire kerültem a Police Review címlapjától. Azt kell
mondanom, kiábrándultam az egészből, és ezért szereltem le. Amikor a múlt
hónapban megjött a verdikt, hogy öngyilkosság volt, az már csak a koronát
tette föl a műre. Be sem hívtak tanúskodni. Egyszerűen lezárták az ügyet.
Ami tragédia minden érintettnek.
Az utolsó szavakat olyan maró gúnnyal ejtette ki, amelyből Bolt végképp
megértette, milyen mély sebet ejtettek Tina Boydon az elmúlt néhány hónap
eseményei. Őszinte szánalmat érzett iránta, mert nagyon jól tudta, milyen az,
amikor valakinek egyszerre széthullik az egész élete. Mintha az akaraterő és
a lelkesedés minden cseppjét kiszívnák az emberből. Elfogy az életkedv,
nincs miért felkelni reggel és végigcsinálni a napot, és addig
elképzelhetetlennek hitt erőfeszítésre van szükség, hogy visszazökkenj a
kerékvágásba, mert különben... Arra gondolni sem szabad, mi történne
különben.
Mo megérezhette, hogy Bolt négyszemközt szeretne beszélni Tinával,
mert elnézést kért és kiment a mosdóba. Amikor elhagyta az asztalt, Bolt
előrehajolt.
– Nagyra értékelem, hogy elmondta nekünk, miken ment keresztül.
– És valahogy bensőségesebb mozdulattal tette a kezét a nő kezére, mint
tervezte. – Tudom, mit jelent elveszíteni valakit.
Tina lenézett a kezükre, aztán vissza Boltra, aki hirtelen zavarba jött,
ostobán érezte magát és visszahúzódott.
– Olvastam annak idején, hogy mi történt magával – mondta Tina.
– Nem lehetett könnyű onnan folytatni. – Fölemelte a borospoharát és
kiitta.
– Tudom, hogy haragszik a rendőrségre, amiért így bánt magával, és
megértem a haragját.
– Nem csak erről van szó. Sok mindenről. Simon Barron haláláról...
tavaly fegyvert fogtak rám és túszul ejtettek... Eljutottam odáig, hogy már
nem érdemes csinálni.
– Most mivel foglalkozik?
A nő kedvetlenül elmosolyodott.
– Semmivel. A maradék pénzemből élek és azon gondolkodom, hogy
mit kezdjek az életemmel.
 – Amikor az történt velem, nagyon sokáig és komolyan fontolgattam,
hogy kilépek. Majdnem meg is tettem. Világ körüli útra készültem, hátha a
pálmafás tengerpartok és a csodás látnivalók segítenek felejteni, de végül
maradtam. Mert tudtam, hogy egy napon úgyis visszajönnék, és ugyanúgy
szembesülnöm kéne a múlttal. – Látta, hogy Mo már közeledik. – Úgy
hallottam, hogy maga jó zsaru volt, Tina – mondta ismét a nő felé fordulva. –
Bármit gondol is most, a rendőrségnek szüksége van a magafajta
emberekre.
– Azt hiszem, ugyanezzel a szöveggel édesgették vissza Simon Barront a
leszerelése után. Sokat nyert vele.
Bolt nem vette a szívére a szavak rideg nyersességét. Erre számított. De
ő komolyan gondolta, amit mondott.
Amikor Mo megérkezett, Bolt felállt és a kezét nyújtotta.
– Most mennünk kell, Tina. Köszönjük, hogy beavatott minket ezekbe
az információkba. Sokat segített vele.
A nő is felállt. Száraz és erős volt a keze. Egy ilyen nőnek, ha kiborul is
időnként, mindig a helyén van az esze.
– Ugye, tudja, hogy egyikük sem lett öngyilkos? – kérdezte Tina.
– Legalábbis kétségeim vannak – válaszolta Bolt óvatosan.
A nő egyenesen a szemébe nézett és meglepően határozottá váltak a
vonásai.
– Akkor találja meg John gyilkosát. Ennyit megérdemel.
– Megtesszük, amit tudunk – mondta Bolt, és elindult az ajtó felé.
 23

AMIKOR KILÉPVE AZ UTCÁRA ELHALADTAK az ablak előtt,

látták, hogy Tina a pulthoz megy újabb italért, a középkorú férfiak kissé
félrehúzódva helyet csinálnak neki, s közben elismerő pillantásokat váltanak
egymással a sűrű dohányfüstben, de a nő úgy tesz, mintha észre sem venné,
vagy valóban fel sem tűnt neki. Bold azon kapta magát, hogy arra gondol,
menne inkább haza, hogy az alkohol segítsége nélkül próbálja rendbe tenni
az életét.
– Hát, elég ütős történettel állt elő, főnök – mondta Mo, ahogy visszafelé
baktattak a kocsihoz a csendes, ázott utcákon. – Gondolod, hogy
mindennek köze lehet ahhoz a dossziéhoz?
– Szerintem Parnham-Jonest meggyilkolták, hacsak nem voltak
paranormális képességei. Márpedig ha őt meggyilkolták, akkor Jon Gallant
is. Semmilyen más magyarázata nem lehet annak, hogy szóról szóra
megegyezik a két búcsúlevél.
– Azért nem szóról szóra. A mi emberünk aláírta az övét.
– Ez akkor sem lehet véletlen egybeesés.
Mo gondterhelten ingatta a fejét.
– Ugye, nem hiszed, hogy olyan valaki, mint a Legfelsőbb Bíróság
elnöke benne volt ezekben a disznóságokban? Akkor elveszítenéd a hitedet
az egész rendszerben. – Megpróbált rágyújtani, de annyira szakadt az eső,
hogy inkább zsebre vágta a paklit. – És mi van azzal az ügyvéddel, Jack
Calley-vel? Vagy a mi emberünkkel, Meronnal? Ok milyen szerepet
játszottak mindebben?
– Tudod mit, Mo, fogalmam sincs – mondta Bolt behúzva a nyakát az
eső elől. Az elkeseredett Tinára gondolt. – De vagy így, vagy úgy, ki fogom
deríteni.
Végre odaértek a kocsihoz. Gyorsan beszálltak, Mo indított, Bolt pedig
visszakapcsolta a mobilját, amit a Tinával való beszélgetés alatt elnémított.
Felhívta az egyik emberét, Matt Turner nyomozót, aki elvitte elemzésre
Parnham-Jones otthoni számítógépét. Turner nem vette fel, ezért Bolt
üzenetet hagyott neki, hogy ellenőrizzen minden fájlt Parnham-Jones gépén,
és ha olyat talál, amit titkosítottak, vagy valami más miatt érdekes, minél
előbb telefonáljon.
– És most hová, főnök?
Megkísértette a hazatérés gondolata. Hasznos lett volna befejezni mára
és rászánni némi időt, hogy eltöprengjen a mai eseményeken, a lehetséges
kapcsolódási pontokon és a nyomozás további irányán. Kétségtelenül volt
min elgondolkozni az eset kapcsán, kivált egy jó hideg sör és egy thai
vacsora mellett a saját otthona kényelmében, de maradt még valami, amit el
kell intézni.
– Van még egy hívásunk – mondta Mónak.
 24

A NEW FOREST-I NYARALÓ MEGVÁSÁRLÁSA pillanatnyi

döntés volt, amit szeszélyből hoz meg az ember, anélkül, hogy átgondolná a
következményeket. Általában tudok bánni a pénzzel, de Kathyvel együtt
rabja lettem egy álomnak, és akkor tényleg jó ötletnek tűnt a dolog.
Egy szomszédunkban lakó házaspárral vacsoráztunk, s volt ott még egy
házaspár, akiket nem ismertünk azelőtt: Warren és Midge. Hülye nevek, ha
jobban megnézzük, de helyes emberek. Jó sok bort ittunk és már a
végletekig kimerítettük a kertvárosi népek legunalmasabb témáját, a
munkát, amikor Midge – akinek rengeteg vörös, göndör hajfürtje volt, sok-
sok hippis ékszere és feltűnően nagy melle, amivel a legkevésbé sem tűnt
belvárosi könyvelőnek – bejelentette, hogy nyaraló-résztulajdont vesznek
Warrennel. Nem is akármilyent, hanem egy csodás, 150 éves gazdaházat
egy hatalmas, védett erdőben, ami alig kétórás autóútra van Londontól és
nem egészen tíz mérföldre az érintetlen dorseti partvidéktől. – Egy kis
édenkert – áradozott Warren, mintha egy ingatlanügynök (aki valószínűleg ő
maga volt) hirdetéséből idézne -, menedék ebben a zaklatott, modern
világban. A gyerekek imádni fogják.
Volt valami ragadós Warren és Midge lelkesedésében. A két gyerekünk
akkor volt három– és egyéves, így a külföldi vakációk sokat veszítettek
vonzerejükből, viszont két órára az otthonunktól nyaralni nagyon is jó
megoldásnak tűnt. S mint említettem, elég sokat ittunk. Mit ad isten, már
csak egy család hiányzott, aki megvenné az utolsó negyedrészt. Mindössze
55 ezer font, s mindez az ingatlanbumm tetőpontján. Ezért az év
negyedrészében, minden hónapban egy hétig kizárólagos jogunk lenne a
nyaralóra, illetve vagy karácsonykor, vagy szilveszterkor is minden második
évben. Warrennél véletlenül ott volt a ház brosúrája, és tényleg idillinek tűnt.
A több mint ötszáz négyszögöles, erdős telektől kétszáz méternél is
messzebb állt a legközelebbi ingatlan. Az ára is kedvező volt – nem mintha
lett volna annyi pénzünk. De egy hónap alatt megszereztük, miután
visszafizettük a saját házunkra felvett jelzálogkölcsön egy részét, és büszke
tulajdonosai lettünk – Warren és Midge, Warren fivérének családja és
Midge munkatársa, a City befektetési bank egy másik könyvelője és annak
a partnere mellett
– Sandfield Cottage 25 százalékának.
Ennek két és fél éve, s ma már úgy látom, hogy pénzkidobás volt. Nem
mintha rosszul éreztük volna magunkat benne, csak jóval ritkábban
mentünk, mint terveztük. Úgy rémlik, tavaly mindössze egy hetet töltöttünk
ott. Mint annyi másra, erre sem jutott elég idő, és valószínűleg ezért nem
gondoltam arra korábban, hogy Kathy ott lehet. De most ez tűnt az egyedüli
lehetőségnek, főként azért, mert nem tudtam más helyről, ahová
menekülhetett volna – már ha feltételezzük, hogy elmenekült valahová, nem
pedig fogva tartják valahol. Kathy mindig is értékelte, hogy van egy hely,
ahová vissza tud vonulni a taposómalomból, s amikor egy ízben felvetettem,
hogy adjuk el a részünket, ő tiltakozott. Azt mondta, hogy szüksége van a
magányra, amit ott talál, és most azt gyanítottam, hogy felismerve a rá
leselkedő veszélyt, oda menekült. Mivel ez a hétvége a miénk volt, még
valószínűbbnek tűnt az ottléte. Felmerült bennem, hogy megpróbálom hívni a
nyaraló vezetékes telefonján, de nagyon sok mindent kellett megtudnom
tőle, és attól tartottam, hogy ha előre értesül az érkezésemről, nem várja
meg, hogy feltegyem a kérdéseimet. Ráadásul annak a lehetősége, hogy
Kathy a nyaralóban van, reményt adott, amit nem akartam időnek előtte
elveszíteni.
Eleinte próbáltam faggatni Danielst a fedett műveletről, hogy minél több
információhoz jussak erről a Lench nevű férfiról, de csak kitérő válaszokat
adott, és úgy tűnt, nincs kedve beszélgetni. Miután elhagytuk Londont,
gyérült a forgalom. Az M4-esről áttértünk az M25-re, majd délnyugatnak
tartottunk az M3-ason. Daniels gyorsan hajtott, pedig vizes volt az út és
szakadatlanul ömlött az eső a fekete égből. Az M4-esen jártunk, amikor
kértem tőle még egy cigarettát, mire azt mondta, hogy csak szolgáljam ki
magam. Ezt többször is megtettem, s végül meg kellett állnia egy
benzinkútnál az M3-ason, hogy újabb csomagot vegyen, s mellé egy kis
vizet meg csokoládét. Pénzt ajánlottam neki, nem gondolva, hogy elfogadja,
de ő közölte, hogy egy ötös megfelel és köszönet nélkül el is tette, holott én
egy kicsit sokalltam.
– Az ember nem jut előre az életben, ha nem vállal hozzájárulást –
mondta a reakcióm láttán.
Fura egy alak ez a Daniels, annyi szent. Egyfelől higgadt és összeszedett,
ha szól, az olyan ember lassú, egyenletes hanglejtésével teszi, aki mindig ura
marad a helyzetnek. Szeretett időnként filozofikus közlésekbe bocsátkozni,
mint például „az ember nem jut előre az életben, ha nem vállal
hozzájárulást”, és úgy véltem, valami misztikus keleti harcosnak képzeli
magát, aki igazságot oszt, jogos erőszakot alkalmaz, és hasznos tanácsokkal
szolgál. De közben érződött benne a feszültség, mint aki titkokat rejt a lelke
mélyén, és néma, ám szörnyű küzdelmet folytat azért, nehogy napvilágra
kerüljenek. Ahogy figyeltem vezetés közben, megfeszített állkapcsát,
összeszorított fogát, az útra összpontosító tekintetét, jól láttam rajta, hogy
sok mindent forgat a fejében.
Nem bíztam benne. Túl bonyolult volt, és tapasztalataim szerint a
bonyolult embereknek mindig van valamilyen hátsó gondolatuk.
Amikor a benzinkúttól visszatértünk az útra, megkérdeztem, miért
hagyta, hogy Mantani, a társa, bántalmazzon, és miért tett úgy, mintha rám
akarna lőni.
– Gondolhatta volna, mennyire megrémít – mondtam neki egy Mars
szeletet majszolva.
– Másra gondoltam – válaszolta Daniels.
– Ezt örömmel hallom – mondtam. – És mégis mire?
– Tudja, Meron, az a maga baja, hogy összetéveszti a gúnyt a humorral.
Ne piszkáljon, nem vagyok jó hangulatban. Azért nem mentettem ki azonnal
szorongatott helyzetéből, mert azon gondolkoztam, mit tegyek és hogyan.
Hat hónapot szántam arra, hogy beépüljek a szervezetbe, és még semmilyen
bizonyítékot nem szereztem, ami elég lenne bármelyikük vád alá
helyezéséhez. Tudtam, hogy ha kihozom magát, akkor félévi munkám füstbe
megy. De mert nagy bajban volt, megtettem. Legyen érte hálás, rendben?
Mert ha Lench keze közé kerül, mostanra már ízekre tépte volna. –
Miközben továbbra is az utat nézte, oldalpillantást vetett rám.
– Jól van, jól van, értem én.
 – Nem – mondta a fejét rázva -, nem hinném, hogy érti. Halvány fogalma
sincs arról, mit jelent szerepet játszani minden áldott nap, abban a tudatban,
hogy az emberek, akiknek dolgozom, bármelyik pillanatban rájöhetnek, ki
vagyok valójában, és akkor nekem annyi. Az a baj magukkal, civilekkel –
folytatta, ezúttal arra is érdemesítve, hogy rám nézzen hogy csak élik azt a
kellemes, nyugis kertvárosi életüket, és közben nem is sejtik, mi folyik
odakint a csúnya nagyvilágban... erőszak, öldöklés, drogos kölykök, akik
bármire hajlandók a következő adagért... mert mi napról napra megvédjük
magukat mindettől. Elvégezzük a piszkos munkát, eltakarítjuk a szemetet az
orruk elől, besöpörjük a szőnyeg alá, hogy látniuk se kelljen. És nem is
látják. így aztán rohadtul nincs fogalmuk arról, hogy milyen szerencsések.
Meglepett Daniels váratlan indulatkitörése. Mintha kiengedte volna a
gőzt, és érzékelhetően nyugodtabbá vált, miután megmondta a magáét.
– Gratulálok, Meron – tette még hozzá. – Ma betekintést nyert a másik
világba, és remélem, tanul belőle.
Nem feleltem. Valószínűleg igaza volt, de nem láttam értelmét bármit is
válaszolni. Kivettem egy cigarettát az új csomagból. Tíz évig nem
dohányoztam, és máris kezdek visszaszokni. Ha túl leszek ezen – és valami
megmagyarázhatatlan okból, talán mert egy igazi nehézfiú kocsijában ültem,
akiről kiderült, hogy valójában nem akart megölni, egyre inkább bizakodtam
ebben -, akkor megcsókolom Kathyt, megölelem a gyerekeket, felbontok
egy palack 10 fontos bort és megesküszöm, hogy soha többé nem gyújtok
rá.
Addig azonban a hosszú távú egészséges életmód a legkisebb gondom.
Egyelőre a rövid távú gondokat kell megoldani.
 25

NEGYVEN PERC MÚLVA SOUTHAMPONTÓL nyugatra letértünk

az A31-es útról, és behajtottunk a New Forest Nemzeti Parkba. Sandfield
Cottage beljebb, egy sűrű fenyőerdősávon túl épült egy nyugalmas, fákkal
benőtt területen, nem messze Bolderwood falutól. Egy harminc méter
hosszú, kátyús bekötőúton át lehetett megközelíteni, amely jóformán
észrevehetetlen volt annak, aki nem tudott róla. Utasításomra Daniels
lelassított és bekanyarodott, s ahogy megpillantottam a fák között a házat,
láttam, hogy ég a villany.
Volt ott valaki.
A bekötőúton túl pedig Kathy büszkeségének és örömének új tárgya, a
Hyundai kupé parkolt a nyaraló előtti gyepen, a sövénykerítés mellett, amely
elválasztotta egymástól a telek első és hátsó részét. Ez volt ott az egyetlen
kocsi, és én hangosat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
– A felesége kocsija, igaz? – kérdezte Daniels, miközben beparkolt
mellé.
Bólintottam.
– Akkor feltehetően jól van. – Leállította a motort.
Én már a házat néztem. Csak az emeleti hálószobából szűrődött ki fény.
A földszint sötét volt, a függönyöket nem húzták össze. Am Kathy nem adta
semmi jelét, hogy meghallotta az érkezésünket, ami nyugtalansággal töltött
el.
– Megengedi, hogy előre menjek? Nem akarom, hogy megijedjen.
Daniels bólintott.
– Persze.
Kiszálltam és kotorászni kezdtem a zsebemben a kulcsért. Közben már
gyors léptekkel igyekeztem a bejárathoz, csikorgott a kavics a talpam alatt.
Még mindig zuhogott, ezért nem kívántam a szükségesnél hosszabban időzni
a szabadban.
 Ahogy elhaladtam a nappali kiöblösödő nagy ablaka előtt, benéztem a
szobába. Nem volt ott senki, de a kanapé párnáit elmozdították a helyükről
és egy kávéscsészét meg egy üres poharat is láttam a dohányzóasztalon.
Tehát nemrég még itt tartózkodott valaki.
A bejárati ajtónál lehajoltam és belestem a levélbedobó résen. Néma
csend volt odabent, csak az eső kopogását lehetett hallani. Szerettem volna
bekiabálni, de valami visszatartott. Bedugtam a kulcsot a zárba és
elfordítottam. Egy kattanás, majd halk nyikorgással kinyílt az ajtó.
Beóvakodtam az előtérbe. Balra szép rendben sorakoztak a
túrabakancsok. Kathy cipője nem volt köztük. A fogason sem láttam a
kabátját.
De ha itt a kocsija, akkor neki is itt kell lennie. Valahol.
Beljebb merészkedtem. Tőlem jobbra nyílt a nappali. Szemben velem a
konyha és az étkező, amelyet az előző tulajdonosok építettek hozzá
egyszintes toldalékként a nyaralóhoz. Az ajtótól balra volt a lépcső, ami a
két emeleti hálószobához vezetett. Lassan, hallgatózva elindultam felé.
– Kathy?
Még a suttogásom is természetellenesen hangosnak hatott az öreg ház
sötét, halotti csendjében, ahol csak az alacsony mennyezet fagerendái és a
padlódeszkák sóhajtottak a széltől és nyikorogtak nehéz lépteim alatt.
A sikoly bal felől robbant a csendbe, fülsiketítőn éles és magas hangon, s
egy alak ugrott elő a lépcső sötét fakorlátja mögül, késsel a kezében, amely
félelmetesen villant meg a homályban.
Védekezőn emeltem fel a kezem, miközben az ismeretlen megtette az
utolsó két lépést, majd rám vetette magát. A súlyától megtántorodva
hátrazuhantam az egyik székre. A szék felborult, én pedig hanyatt estem a
padlón; az egyik kezemmel a támadó csuklóját kaptam cl, a másikkal a
torkát próbáltam megszorítani. Egyre erősebben szorítottam, amíg arra nem
eszméltem, hogy a saját feleségem eltorzult, dühödt arca bámul rám.
– Kathy, én vagyok az! Az ég szerelmére, mit csinálsz?
Úgy vergődött, akár a horogra akadt hal, méregtől elfúlva, szaggatottan
lélegzett, ütött, ahol ért a szabad kezével, a másik kezével még mindig
lesújtani készen tartotta a fejem fölött a kést, amit úgy szorított, hogy
kifehéredtek az ujjpercei. Aztán egyszerre meglágyult az arckifejezése,
erőtlenül leejtette a karját, a kés nagyot csattant a fenyőpadlón, éppen csak
elkerülve a vállamat. Most először láttam meg a felismerést a szemében.
Elengedtem, de ahelyett, hogy összeölelkeztünk volna, Kathy lemászott
rólam és az arcába temetett kézzel leült mellettem a földre. Ugyanaz a ruha
volt rajta, amiben délelőtt elment otthonról: farmer, szarvasbőr zakó és
magas sarkú kiscsizma.
– Istenem – mondta végül. – Én nem bírom ezt tovább.
– Nem lesz semmi baj – feleltem, bátorítóan átfogva a vállát. Magamhoz
vontam, megnyugtató szavakat súgva, amelyeket abban a pillanatban
magam is elhittem. – Újra együtt vagyunk és nem tettünk semmi rosszat. Ki
fogunk mászni a slamasztikából.
A szemem sarkából láttam, hogy Daniels bejön az előtérbe és feszengve
megáll a fogasnál.
Kathy nagy levegőket vett, hogy összeszedje magát és olyan
arckifejezéssel nézett rám, amit nem tudtam mire vélni. Ki volt borulva, de
nem sírt, és csak akkor szokott ezzel a zord tekintette] méregetni, ha dühös
volt rám. A megkönnyebbülésnek vagy ahhoz hasonló érzésnek nyomát sem
láttam rajta.
– Jól vagyok – közölte hidegen. – Hát te?
– Én is – hazudtam. – Órák óta próbállak elérni a mobilodon.
– Itt nem működik. Nincs térerő, és délután óta itt vagyok. A gyerekek
jól vannak?
– Igen. Az anyádnál.
Azon tűnődtem, vajon mit és mennyit tud. Nem tudhatott Jack
telefonjáról, sem a meggyilkolásáról, de Vanessa haláláról tudnia kellett,
hiszen mindketten bent voltak ma az egyetemen. Nagyon sok kérdésre
szerettem volna választ kapni tőle.
Mielőtt kigondoltam volna, mivel is kezdjem, Kathy az ajtó felé mutatott.
– Ki a barátod?
– Ő Daniels. Segített nekem. Daniels, ő a feleségem, Kathy.
Kathy biccentett, mire Daniels bejött és meggyújtotta a villanyt.
A szobát egyszerre ragyogó fény árasztotta el, Daniels pedig kinyújtott
kézzel Kathyhez lépett, aki megszorította a kezét.
– Örvendek – mondta Daniels kényszeredett mosollyal.
 Ez volt az a pillanat, amikor Kathy elrántotta a kezét és teljesen
elváltozott az arca. Új érzelem jelent meg rajta.
A félelem.
 26

TÍZ ÓRA MÚLT TÍZ PERCCEL, amikor Bolt és Mo megérkezett

Jack Calley házához. Még mindig több rendőrségi jármű parkolt az út
mellett, és a domboldalról, a fák közül világító reflektorfény jelezte, hogy a
helyszínelők továbbra is dolgoznak a területen, ahol a holttestet megtalálták.
Rettenetes munkakörülmények között, sötétben, zuhogó esőben, de
folytatni kellett a bizonyítékok begyűjtését. Inkább ők, mint mi, gondolta
Bolt kiszállva a kocsiból. Senki nem mutatkozott, ami szerencse volt, mert
így nem kényszerülnek magyarázkodni Lambdennek, aki minden bizonnyal
akadékoskodott volna.
Gyorsan elindultak az esőben a szomszéd ház felé, ahol korábban kint
állt az idős házaspár. A fehérre meszelt, kétemeletes, mediterrán stílusú villa
nagyobb volt, mint Calley-é; az ablakokon spaletták, a falakon borostyán
kúszott a lágyan lejtő tető felé. Virágcserepekkel díszített fedett tornác
húzódott végig a ház előtt, ahol két függőlámpa jelezte a látogatóknak a
bejárati ajtót. Bolt szívesen lakott volna hasonló helyen, kivált, ha
Olaszországban vagy Görögországban van, bárhol, ahol kezelhetőbbek a
bűnözők.
A tornáctető alá érve lerázták magukról a vizet, előkészítették az
igazolványukat, majd Bolt becsengetett. Jó idő múltán lépteket hallottak
odabentről, aztán rés nyílt a biztonsági lánccal védett ajtón. A délután látott,
ősz hajú, hetven felé közeledő férfi nézett ki rajta gyanakvó arckifejezéssel,
ami érthető, hiszen mindketten civilben voltak.
– Mit óhajtanak? – kérdezte a férfi.
Bolt bemutatkozott és elmondta, hogy a gyilkossággal összefüggő másik
ügyön dolgoznak.
– Tudjuk, hogy nagyon késő van, elnézést kérünk, de bemehetnénk egy
percre?
A férfi lassan bólintott. A háta mögül a felesége hangját lehetett hallani,
aki tudni akarta, ki jött.
 – A rendőrség – mondta a férje kiakasztva a láncot, hogy beengedje
őket.
Követték a férfit a folyosón át a tágas és kényelmes nappaliba, ahol a
falak turistautak emlékeivel voltak teleaggatva. Porcelántálak különféle
görög szigetek térképével; borosüvegek díszkosárban; mediterrán
partvidéket ábrázoló festmények, szamárszobrocskák és hasonlók alkották
a dekorációt. Mindez olcsón giccsesnek is tűnhetett volna, de valahogy
mégsem volt az.
A házigazda Bemard Crabbe néven mutatkozott be; a feleségét, a vele
egykorú, gömbölyded kis asszonyt, aki aggodalmas tyúkanyóként tipegett
körülöttük, Debbie-nek hívták.
– Szeretnénk feltenni néhány kérdést Jack Calley-ről – mondta nekik
Bolt.
– Foglaljanak helyet, kérem – invitálta őket Mr. Crabbe.
– Nem, jó lesz így is. Nem tartjuk fel önöket sokáig. Gondolom, már
lefekvéshez készültek.
– Nem lesz könnyű elaludni ennyi izgalom után.
– Jack nagyon jó szomszéd volt-tért a tárgyra Mrs. Crabbe. – Mindig
elvállalta Monty és Horace, a macskáink etetését, ha elutaztunk. Micsoda
tragédia, ilyen fiatalon!
Bolt és Mo együttérzően bólogatott.
– Tudnak arról, hogy Jack a Legfelsőbb Bíróság elnökének, Lord
Parnham-Jonesnak a jogtanácsosa volt? – kérdezte Mrs. Crabbe
felvillanyozva.
– Igen – válaszolta Mo egy csipketerítőt bámulva flamenco táncos-párral
a közepén, amely kitüntetett helyen, a televízió tetején díszelgett.
– Láttuk is, amikor eljött Jackhez – tette hozzá Mr. Crabbe. – Nem is
olyan régen. Talán két vagy három hete. Megkérdeztem Jacket, és azt
mondta, hogy személyes ügyekben ad tanácsot őlordságának.
– Az is tragikus, ami vele történt – vette vissza a szót még mindig
izgatottan Mrs. Crabbe. – Nagyon humánus legfelsőbb bírónak tartottam,
aki nem engedett a populizmusnak. Egy olyan korszakban, amikor a
bulvárlapok uralják a közéletet.
 Bolt kíváncsi volt rá, akkor is ezt mondaná-e, ha tudomást szerezne,
milyen vádakkal illették a bírót.
– Elsősorban azt szeretnénk megtudni, hogy látták-e valaha ezt az
embert Jacknél – mondta Bolt megmutatva Tom és Kathy Meron fotóját.
– Hadd tegyen fel a szemüvegem – kezdett el türelmetlenül nézelődni
Mrs. Crabbe. – Bemard, nem láttad a szemüvegemet?
Mr. Crabbe nem látta. Az övé a nyakában lógott. Átvette a képet Bolttól
és alaposan megvizsgálta.
– Nem tűnik ismerősnek ez a férfi? – kérdezte Bolt.
– Nem, ő nem – felelte Mr. Crabbe -, de a nő igen. Sokszor láttuk
Jackhez jönni, de azt nem tudjuk, hogy kicsoda. Annyit tudunk, hogy a
rendőrök, akik korábban itt jártak, szintén keresik.
– Ő az? – érdeklődött Mrs. Crabbe a férje háta mögül kukucskálva,
még mindig a szemüvege nélkül.
– Igen – mondta a férje Kathy Meronra bökve a képen a mutatóujjával.
– Ez a nő járt ma Jacknél.
Bolt és Mo összenézett, de csak Bolt kérdezett.
– Hánykor volt ez?
– Hát, épp ezt találta érdekesnek a többi rendőr is. Közvetlenül a
történtek előtt. Én kint voltam az előkertben, és láttam a nőt megérkezni.
Rögtön ebéd után volt, úgy fél egy körül.
Ezek szerint Kathy Meron az utolsók között lehet, akik életben látták
Jacket, gondolta Bolt. Ami azt jelenti, hogy a gyilkosaival is találkozhatott.
Vagy, ami még rosszabb, hogy ő is benne volt.
 27

KATHY FELPATTANT ÉS ELHÁTRÁLT DANIELSTŐL, aki

meglepettnek tűnt, de meg sem próbált utánamenni.
– Mi ez az egész, Kathy? – kérdeztem az érthetetlen reakció láttán.
A kést kereste a tekintetével, ami ott hevert a padlón, ahová leesett. Érte
nyúlt és egyetlen mozdulattal felragadta. Aztán Danielsnek szegezte a
pengéjét. Kissé reszketett a keze, de sötét elszántság volt a tekintetében,
ami nagyon nem tetszett nekem.
– Maga is ott volt, igaz? – sziszegte a feleségem.
– Hol? – kérdezte az elképedt Daniels.
– Jack házában. Ma délután. Ott volt azok között, akik rátámadtak.
– Nem tudom, miről beszél.
– Dehogynem.
– Bocsásson meg, de szerintem összetéveszt valakivel.
– Ne akarja nekem bemesélni, hogy tévedek.
– Mi ez az egész, Kathy? Honnan tudod, hogy ott járt ma Jack Calley
házában?
– Mégis, mit gondolsz, honnan tudom? – kérdezett vissza. De mintha
nem is nekem, hanem Danielsnek címezte volna a kérdést. Úgy tartotta a
kést, hogy egyenesen Daniels torkának irányult a hegye. Alig egy méter volt
a nyaka és a penge között. – Nem láttam magát, mert ha láttam volna,
akkor már halott lennék, nem igaz? De hallottam. Hallottam magukat és
felismerem a hangját.
Kathy arcán fanyar mosoly futott át, miközben beszélt, ugyanakkor
megkeményedtek a vonásai. Azokban a pillanatokban a legkevésbé sem
emlékeztetett a feleségemre. De nekem még mindig nem esett le a tantusz,
mentségemre szóljon, hogy szinte sokkos állapotban voltam a nap
eseményeitől.
– Mit kerestél te Jack lakásán, Kathy? Négy éve nincs köztünk
kapcsolat.
 – Oké, rendben – mondta Daniels és megadóan fölemelte a kezét.
– Úgy látom, itt rosszul alakulnak a dolgok. – Villámsebesen benyúlt a
bőrdzsekijébe és egy pisztollyal húzta elő a kezét, amit KathyTe tartott.
– Daniels, az isten szerelmére, ne lőjön! Ő a feleségem!
Mintha meg sem hallotta volna, felhúzta a ravaszt.
– Akkor kezdjük elölről. Tegye le a kést, Mrs. Meron.
Kathy nem sietett engedelmeskedni.
– Megölted Jacket, te gazember! Ezért megfizetsz.
Ez volt az a pillanat, amikor végre felfogtam a helyzetet. Igaz, ami igaz,
kissé megkésve. Lehet, hogy én évek óta nem találkoztam Jackkel, de
rájöttem, hogy Kathy helyettem is ápolta a barátságot. Ha jól
meggondolom, egy ideje már gyanítanom kellett volna, hogy viszonya van.
Későn járt haza, hétvégenként kongresszusokra utazott, és a viselkedése is
megváltozott. Újra használt parfümöt, elkezdett drága fehérneműket
vásárolni. De féltem szembenézni az árulkodó jelekkel. Mindig találtam
magyarázatot vagy kifogást. De most a saját szájából hallani a beismerést,
felért egy kalapácsütéssel.
]ack. Forgott velem a világ. A szemét gazember.
– Rosszul látja a dolgot, Mrs. Meron. Kérem, tegye le azt a kést, és
beszéljük meg.
– Azt hiszi, nem vagyok tisztában mindennel? Hallottam, hogy kínozták
őt az ágyon.
– Én hozzá se nyúltam. Ott voltam, de esküszöm, egy ujjal se nyúltam
hozzá.
– Hazudott nekem – mondtam.
A kijelentést Danielsnek címeztem, de Kathy válaszolt, miközben nem
vette le a szemét Danielsről.
– Sajnálom, Tom. Nem akartam, hogy így kelljen megtudnod.
– Miért? – kérdeztem, ezúttal a feleségemtől, noha sejtettem, hogy
rengeteg válasz lehet erre a kérdésre.
– Most nem tudok erről beszélni.
– Tegye le a kést, Mrs. Meron.
Kathy alig észrevehetően megrázta a fejét; elszántság volt a tekintetében.
– Nem.
 Daniels gyorsan reagált: elkapta a csuklóját és kíméletlenül megcsavarta.
A pisztolycsővel rávágott Kathy karjára, aki feljajdult és elejtette a kést.
Daniels hátralökve Kathyt fölemelte a kést a padlóról, és a sarokba
hajította, jó messze tőlünk. Mindez még azelőtt lezajlott, hogy
közbeléphettem volna.
Úgy tűnt egy pillanatig, hogy Kathy sírva fakad, de erőt vett magán.
Hozzáléptem és átöleltem, bár még mindig sajgott a szívem, hogy nem szeret
már úgy, ahogy én szeretem őt. Hozzám bújt, és én vigaszt merítettem a
teste melegéből.
Dühödten meredtem Danielsre.
– Tehát ott volt Jack házában.
Bólintott.
– Igen, ott voltam. Nem mondhattam el korábban, hiszen nem bízott
bennem.
A fegyverre néztem, amely még mindig ránk szegeződött.
– Ezek szerint nem zsaru.
– Zsaru vagyok. Ebben nem hazudtam.
Kathy elhúzódott tőlem.
– Nem igaz. Egy rendőr nem tehet ilyet.
– Beépültem – felelte Daniels.
Röviden elmagyarázta neki ugyanazt, amit nekem elmondott, és Kathy
szó nélkül végighallgatta. Közben Daniels leengedte a pisztolyt.
-Ma délután hívást kaptunk Lench-től. Nekem és Mantaninak el kell őt
kísérnünk egy Jack Calley nevű pasas házába, vegyünk fel öltönyt és legyen
nálunk kesztyű. A kocsiban Lench elmondta, hogy Calley tud valamit, amit
ki kell szednünk belőle. Azt nem mondta, hogy miről van szó. Amikor
megérkeztünk, Mantani megkérdezte, mi lesz azután, hogy megszereztük az
információt, és Lench azt válaszolta, hogy megöljük és öngyilkosságnak
tüntetjük fel. Lench-nek nyilván ez a specialitása – tette hozzá. – Mi
kopogtunk be Mantanival, Lench a sarkon túl várt. Mivel öltönyt viseltünk
és konszolidált külsőnk volt, Calley nem gyanakodott. Amikor ajtót nyitott
nekünk, Mantani lefújta borssprayvel és benyomultunk a házba. Köhögve
és fuldokolva mondta, hogy vigyük, amit csak akarunk, de ne bántsuk.
Tényleg halálra rémült. Lench golflabdát nyomott a szájába, ráült a lábára és
öngyújtott tartott a golyóihoz. Aztán kivette a golflabdát és megkérdezte:
„Hol van? Tudjuk, hogy nálad van.” Calley üvöltött és azt mondta, fogalma
sincs, mi a fenéről beszél, mire Lench folytatta a kínzást. Majd megkérdezte
Calley-t, hogy kinek fecsegett róla. Azt nem mondta, hogy miről, de az volt
az érzésem, hogy Calley tudja. De nem beszélt, ezért Lench visszatette a
szájába a golflabdát és közölte, hogy ad neki öt perc gondolkozási időt, de
aztán komolyan kezelésbe vesszük. Lench lement, és én is vele tartottam.
Mantani ott maradt őrködni. A konyhában Lench bekapcsolta a vízforralót,
majd szembe fordult velem és a szemem közé nézett. Közölte, hogy most
bizonyíthatok előtte, amihez fel kell mennem a kannával a hálószobába és
Calley arcára és testére kell öntenem a forró vizet, még mielőtt faggatni
kezdenénk. Ebből majd megérti, hogy nem tréfálunk. Lench azt is mondta,
hogy filmezni fog a kamerás mobiljával, ami bizonyítani fogja, hogy én is
benne vagyok. Tudtam, hogy gyorsan el kell húznom onnan, de még mielőtt
kitalálhattam volna valamit, kiabálást hallottunk odaföntről. Az az idióta
Mantani kiment pisálni, magára hagyva Calley-t, akinek sikerült
kiszabadulnia. A következő pillanatban már azt láttuk, hogy Calley lerohan a
lépcsőn, kiront az oldalajtón, Mantanival a nyomában. Lench rám ordított,
hogy indítsam el az autót, hogy azonnal eltűnhessünk, ha úgy alakul, majd
kiszaladt az ajtón a többiek után.
– Nem hallottam, hogy ezt ordította – jegyezte meg Kathy.
– Tehát ott voltál? – kérdeztem halkan, lemondó hangon.
Felém fordult és lassan bólintott. Gyönyörűnek láttam makulátlan, kreol
bőrével, a szeméből tűz és értelem sugárzott, amitől még kínzóbbnak
éreztem az árulását. Remek ember volt és csodálatos anya. Nem értettem,
hogy tehetett ilyet.
– Nézd, Tom, én... – Nem fejezte be a mondatot. Tudtam, hogy sajnál,
de nem bánt meg semmit, és nem akarja jóvá tenni. Valaki másnak szólt a
fájdalma.
– Mióta megy ez már?
Kathy sóhajtott.
– Erről majd később beszéljünk, jó? Pillanatnyilag azt szeretném tudni, ki
ez az ember, mert egyelőre nem hiszem el a sztoriját.
 – Az igazat mondom – közölte Daniels egyszerűen. – Lench és Mantani
Calley után eredt. Én visszamentem a kocsihoz, amit elég messze állítottunk
le a háztól, hogy ne szúrják ki az arra járók. Öt perc múlva utánam jöttek,
azt mondták, hogy Calley meghalt, de elárulta, hogy már nincs nála az, amit
keresünk. Azt állította, hogy Tom Meronnak adta.
Megráztam a fejem.
– De én négy éve nem találkoztam vele.
Daniels vállat vont.
– Nekem csak ennyit mondtak. Még hozzátették, hogy Calley
menekülés közben felhívta magát. Lench is telefonált egyet a kocsiból.
Nagyon jó kapcsolatai lehetnek, mert perceken belül kiderítette a felesége
nevét és mindkettejük munkahelyét. Oda küldött egy autót a házukhoz,
hogy maga el ne mehessen otthonról, amíg ő oda nem ér, aztán kiszállt,
nekünk pedig azt parancsolta, hogy szabaduljunk meg a kocsitól, és
maradjunk együtt további utasításra várva. A többit már ismerik.
– Ez nevetséges – mondtam teljesen összezavarodva. – Jack Calley nem
adott át nekem semmit.
– Milyen szerencsés, hogy magának nem kellett részt vennie Jack
tényleges meggyilkolásában, nem igaz? – mondta Kathy Danielsnek, maró
gúnnyal a hangjában. – Látta, mit tettek vele? Mert én igen. Utánamentem
az erdőbe, hogy megkeressem. Felhúzták egy fára, mint egy kutyát. Senki
nem érdemel ilyen halált.
– Mégis, hol volt maga egész idő alatt? Gondolom, a hálószobában. Az
egyik szekrényben?
Kathy sóhajtott.
– Odafönt voltunk Jackkel, amikor maguk megjelentek. Megszólalt a
csengő, Jack lement ajtót nyitni, és amikor meghallottam a dulakodást és a
kiabálást, megijedtem. Elbújtam a legközelebbi lehetséges helyre, a
ruhásszekrénybe. Meglapultam leghátul, az öltönyök mögött és igyekeztem
csendben maradni. Aztán hallottam, hogy maga és a barátai bejönnek a
szobába, belökik Jacket, az ágyhoz kötözik és... hallottam, ahogy kínozzák.
– Kathy hangja megtört, miközben felidézte a történteket. – Borzalmasan
szenvedett. De ez nem érdekelte egyiküket sem. Magát sem.
Daniels nem válaszolt, ezért folytatta.
 – Amikor maguk lementek, majd a harmadik ember is elhagyta a szobát,
tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, ha segíteni akarok Jacknek. Kibújtam
a szekrényből és láttam, hogy ott fekszik az ágyon, a farmerja elfeketedett a
combja tövénél, ahol megégették. Az arca eltorzult a kíntól, de eszméleténél
volt. Jelezte, hogy menjek vissza a szekrénybe... nem akarta, hogy engem is
elkapjanak, mert tudta, hogy akkor megölnének... de nem hagyhattam ott
abban az állapotban. Kiszolgáltatva. Hallottam, hogy a harmadik ember a
fürdőszobában motoz és tudtam, hogy csak pár másodpercem van. Sikerült
kiszabadítanom Jack egyik kezét, ő pedig kioldotta a másikat. Hallottuk,
hogy nyílik a fürdő ajtaja, Jack félretolt és rohanni kezdett. Hallottam a
lábdobogást a lépcsőn, és azt is, hogy utánavetik magukat. így búcsúztunk el
egymástól. – Figyeltem, hogy Kathy nagy levegőket vesz, majd haragtól
villámló szemmel Danielsre nézett. – De semmi olyat nem hallottam, hogy
magát a kocsihoz küldték.
Daniels megrántotta a vállát.
– Pedig ez történt.
Kathy a fejét rázta.
– Maga is részt vett a gyilkosságban. Tudom.
– Daniels megmentette az életemet, Kathy – mondtam. – Én azt hiszem,
hogy az, akinek mondja magát. Beépített zsaru.
– Te nem voltál ott, Tom. Én igen. És részt vett benne, akár beépített
zsaru, akár nem.
– Jack felhívott, miközben üldözték – folytattam. – Azt mondta, hogy
szüksége van a segítségemre. Az utolsó szavaival pedig, amiket már az
üldözőihez intézett, a mi lakcímünk első két sorát nevezte meg. Miért?
Daniels Kathyre nézett.
– Lehet, hogy Calley magának adta oda azt, amit Lench keres, de még
kínzás alatt sem mondott semmit, mert meg akarta magát védeni.
Kathy a fejét ingatta.
– Jack sosem adott nekem semmit.
– Ez biztos?
Kathy dühösen meredt rá.
– Nem vagyok köteles válaszolni, akárki legyen. Még ha fegyver van is a
kezében. – Hozzám fordult. – Szerintem fel kell hívnunk a rendőrséget,
Tom. Majd ők elintézik.
– Nem tanácsolom, Mrs. Meron. – Daniels újra felemelte a pisztolyt és
láttam, hogy az ujja ráfonódik a ravaszra.
– Vanessa is meghalt – mondtam kétségbeesetten. – Az egyetemen
gyilkolták meg ma délután.
Kathynek elkerekedett a szeme. Őszintén megrendültnek tűnt.
– Jézusom, nem.
– Nézd, muszáj megkérdeznem. Tudsz erről valamit?
Megrázta a fejét.
– Természetesen nem. Te jó ég, mi történt? – hüledezett már-már
sikoltva.
– A rendőrök nem mondták el nekem, de azt hiszem, agyonszúrták.
– Maga tudott erről? – fordult vádlón Danielshez.
Most Daniels intett nemet a fejével.
– Fogalmam sincs, miért támadták meg. Hát magának?
– Semmi. Csak egy szaros egyetemi előadó volt, az isten szerelmére! –
A kezébe temette az arcát. – Istenkém, szegény Vanessa!
– De van itt valami, amiről tudnod kéne – mondtam.
Rám bámult.
– Mi az?
-A te ujjlenyomataid vannak a késen, amivel megölték.
– Nem – mondta határozottan. – Az nem lehet. Ez valami tévedés lesz.
Árgus szemekkel figyeltem a reakcióját. Elmondhatom, nagyon
lehangoló érzés, ha az ember a felesége egyetlen szavában sem bízhat.
– És még mindig nem értem, miért telefonált hozzánk Jack, és miért kérte
a segítségemet – tettem hozzá.
– Erről semmit nem tudok. – De ahogy elfordította a tekintetét, láttam a
kételyt a szemében. Tudtam, hogy hazudik.
Daniels nyilvánvalóan ugyanígy vélekedett.
– Maga tud valamit, Mrs. Meron, és mindenkinek az lenne a legjobb, ha
elmondaná nekünk.
– Micsoda? Magának? Aki részt vett egy számomra fontos személy
meggyilkolásában? Akivel soha életemben nem találkoztam, és aki most
fegyvert szegez rám? Nem, hívom a rendőrséget. Majd nekik elmondom.
 A szoba túlsó végében volt a telefon, az egyik szék melletti asztalon, és
Kathy elindult felé.
– Ne tegye, Mrs. Meron! – csattant fel Daniels leplezetlen feszültséggel a
hangjában. Kathy fejére célzott a pisztollyal.
Elé léptem.
– Kérem, Daniels! Az ég szerelmére, ne fenyegesse a feleségemet azzal!
– Pofa be! – sziszegte, miközben félrelökött és Kathy után szólt:
– A rendőrök is benne vannak, Mrs. Meron. Ha nem a megfelelő
embernek címzi a bejelentést, az az életébe kerülhet. Ne tegye.
– Mert különben? Le fog lőni?
Danielsnek eltorzult az arca.
– Ha azt kell tennem, akkor igen.
– Felhívom a 999-et, hogy jöjjenek ki a rendőrök. Ha maga zsaru,
akkor ezt el kell fogadnia, nem igaz?
Farkasszemet néztek egymással, Kathy a kagylóra tette a kezét. Komor
elszántságot láttam a tekintetében. Da Danielsében is, akire még nagyobb
nyomás nehezedett, holott nála volt a fegyver. Tudtam, hogy nem akarja
bántani Kathyt, de abban már nem lehettem biztos, hogy nem tenné meg.
Határozottan tartotta a pisztolyt, meg sem rezzent a csöve.
– Ne kényszerítsen erre, Mrs. Meron. Ha megmondja, hol van,
elrendezhetjük az ügyet.
Belém hasított a felismerés. Annyira nyilvánvaló volt, hogy az első
percben rá kellett volna jönnöm, amikor találkoztam vele.
– Maga tudja, miről van szó, ugye? – mondtam Danielsnek. – Tudja, mit
keres Lench és a gazdája. De magának akarja megszerezni.
Daniels azonban nem vette le a tekintetét Kathyről.
Kattogott az agyam. Rárohanjak? Próbáljam meg kicsavarni a fegyvert a
kezéből? Megérdemli a feleségem, hogy segítsek neki? Éreztem, hogy
remeg a lábam és egyre nő bennem a feszültség. Baljós csend lett a
szobában, ami nem volt többé azonos azzal a hellyel, ahol annyi oldott estét
töltöttünk. A következő gondolatom érthetetlen módon az volt, hogy el kell
adnunk a résztulajdonunkat a nyaralóban. Soha többé nem jönnék ide, ezek
után.
– Kérem, Mrs. Meron. Jöjjön ide és beszéljük meg.
 Előrelendültem, elkapva Daniels pisztolyt tartó kezét a csuklónál, hogy
ne célozhasson Kathyre. A szabad kezemmel megpróbáltam torkon ragadni,
de ő eltáncolt és nekilökött a korlátnak. Aztán a tarkómra sújtott.
Elzuhantam, a fejem fájdalmasan koppant a padlón, Daniels pedig
különösebb erőfeszítés nélkül kiszabadította a karját.
– Rohadj meg, Meron! – vetette oda gyűlölködve, miközben én
kiterültem.
Sajgott a fejem, de ezzel mit sem törődve hanyatt fordultam, hogy
lássam, mi történik. Nem túl előnyös helyzetemből figyeltem, hogy Daniels
fenyegetően Kathyre mered, és újra ráirányítja a fegyvert. A telefonkagyló
ernyedten lógott a kezében, és még soha nem láttam ennyire sápadtnak az
arcát.
– Tegye, amit mondtam! – ordított rá Daniels.
– Ne lőjön, az ég szerelmére! – kérleltem.
– Nem számít – mondta Kathy -, süket a telefon.
Hosszú csend állt be. Nem hallatszott más, csak az eső hangja, ahogy
veri a betont odakint.
Daniels szólalt meg először, súlyos végérvényességgel.
– Itt vannak.
 28

DANIELS ÖSSZEGÖRNYEDVE A FALI villanykapcsolóhoz osont

és a szoba sötétbe borult. – Húzódjanak le – suttogta. A sűrű homályban a
kiöblösödő ablak felé lopakodott és leguggolva kikémlelt a kocsibejáróra.
Engedelmeskedtünk. Én lekuporodtam a kanapé mögött, Kathy
lecsúszott a fal mentén. Futólag összeakadt a tekintetünk a sötétben, és
láttam, hogy fél. De nyoma sem volt rajta megbánásnak, és gyorsan elkapta
a tekintetét.
– Lát valamit? – kérdeztem fojtott hangon Danielstől.
– Egyelőre semmit, de itt kell lenniük valahol.
– Hogy találtak ide?
– Ezen most nem érdemes agyalni. Az a fontos, hogy kijussunk innen.
Hátul mi van?
– A kert és aztán az erdő – feleltem -, de zanótbokrokkal van
körbeültetve, hogy távol tartsák az embereket. Szinte áthatolhatatlanok.
– Akkor hátul egyáltalán nem lehet kijutni?
-A műteremből ki lehet jutni az erdőbe. Az egy különálló épület a kert
végében. A hátsó ablakán kimászva már ott az erdő.
Daniels közben a terepet pásztázta, lassan mozgatva a fejét. Hirtelen
megmerevedett. Bal felé nézett, ahol Kathy autója állt.
– Látott valamit? – kérdezte Kathy megremegő hangon.
Odakint egykedvűen kopogott az eső.
– Nem tudom – suttogta Daniels még mindig ugyanarra a pontra
szögezve a tekintetét. – Azt hiszem.
Fegyverre volt szükségem, valamire, amivel védekezni tudok, ha minden
kötél szakad. Volt egy japán késkészlet a konyhában – Midge munkatársa
lelkes szakács volt és úgy gondoltam, hogy hasznát vehetném. Bár nehéz
volt elképzelni, ahogy kést döfök valakibe, elviselhetetlennek éreztem a
védtelenségem. Összehúzódzkodva kihátráltam a konyhába.
 A kések – összesen hat volt egy háromszög alakú fatartóban – a
csempézett munkalapon álltak a tűzhely mellett. Felnyúltam és kiemeltem
egy tizenkét centi hosszú, széles pengéjű konyhakést. Borotvaéles volt. Húst
és zöldséget szoktam vágni vele, ismertem az alkalmasságát. Elképzeltem,
milyen simán hatolna be annak a szadista gazember Mantaninak a testébe,
és azon kaptam magam, hogy élvezem a gondolatot. Nem vagyok kegyetlen
ember, és őszintén hiszem, hogy erős bennem az igazságérzet, de hajlamos
vagyok bosszút forralni azok ellen, akik ártottak nekem, és Mantaninak
bérelt helye volt közöttük. Régi barátom, Jack Calley mellett, de Jacken
már nem torolhattam meg a sérelmemet.
Bal kezemben a késsel felegyenesedtem és megláttam a konyhaablakban
tükröződő, elmosódott árnyékomat. Az üvegen kis patakokban,
szabálytalan mintázatokat rajzolva folyt le az eső. Még mindig rémesen
festettem, de Kathy egy szóval sem érdeklődött a sebeimről. Nem
érdekelte. Nyilván jó ideje nem érdeklem már, de amilyen bolond vagyok,
észre sem vettem.
Az arc úgy jelent meg az ablakban, mint egy szellemkép, a fekete
símaszk elfedte a vonásait. Egy kesztyűs kéz követte egy hosszú csövű
pisztollyal. Mielőtt bármit tehettem volna, hangos robajt hallottam, majd egy
recsegő zajt a hátam mögül. Az ablaktáblán hatalmas póklábak terjedtek
szét, középen szemként meredt rám a lyuk. Az a rohadék rám lőtt! Újra
eldördült a cső, megreszkettetve a konyhát. Ezúttal már szétrobbant az
üveg, és borotvaéles szilánkok halálos hózápora árasztotta el a padlót.
Ez volt az a pillanat, amikor végre megmozdultam. Gyorsan a földre
vetettem magam, megkönnyebbüléssel konstatálva, hogy nem találtak el,
holott a támadóm alig fél méterre állt tőlem. Aztán rájöttem, miért. Ahogy
kúsztam a padlón az ajtó felé, mit sem törődve a szúrós üvegszilánkok
okozta fájdalommal, hallottam, hogy bedobnak valamit a konyhába. Hangos
csattanás, s a helyiséget fény és forróság árasztotta el. A nyakam
hátratekerve láttam, hogy a szekrény és a munkalap tüzet fogott, és dühödt
lángok csapnak a mennyezet felé. Nem megölni akart, hanem
kikényszeríteni minket a szabadba.
Sűrű, maró füst terjengett, amit fedezékül használva talpra ugrottam és
visszarohantam a nappaliba. Ugyanabban a pillanatban robbant be
szilánkesőt árasztva a nyaraló homlokzati ablaka. Láttam, hogy Daniels is
feláll és elugrik a halálos üvegzápor elől. Fegyverrel a kézben forgolódott,
célpontot keresve. Már Kathy is talpon volt, földbe gyökerezett lábbal állt,
mint a reflektorfénytől elvakított szarvas.
– Molotov-koktéljaik vannak! – üvöltöttem. – Ég a konyha!
Nem volt idejük válaszolni. A másodperc törtrésze sem telt belé,
eldördült egy vadászpuska, óriási lyukat ütve a bejárati ajtón, közvetlenül a
zár alatt. Daniels lövőhelyzetbe kuporodott és három golyót eresztett az
ajtóba, a lövések robaja fülsiketítőén visszhangzott a szobában.
Ekkor újra működésbe lepett a puska, még nagyobbra tágítva a lyukat.
Sörétszemek pattantak a nyomában, túl nagy sebességgel ahhoz, hogy ki
lehessen térni előlük. Daniels felordított fájdalmában és a karjához kapott.
Ránk üvöltött, hogy futás az emeletre, én megragadtam Kathy kezét és húzni
kezdtem a lépcső felé, miközben Daniels összeszedte magát és átvette a
fegyvert a másik kezébe. Láttam a szakadást a dzsekijén, ahol a találat érte,
de úgy tűnt, hogy még tartja magát.
Hirtelen feltárult a bejárati ajtó, nekivágódva az előtéri cipős–
szekrénynek. Nem mutatkozott senki, csak az eső dobolt a kocsibejárón a
sötétben. Hátunk mögül már beáradt a fekete, fojtogató füst a szobába.
Daniels az előreszegezett pisztollyal, még mindig guggoló helyzetben
várakozott.
Ekkor egy kéz jelent meg az ajtónyílásban egy benzinespalackkal,
amelyet ronggyal tömtek be és meggyújtották. Ahogy Daniels negyedszer is
tüzelt, behajították az üveget, ami pattogva felé gurult a padlón. Daniels
felpattant, ötödször is meghúzta a ravaszt, majd a lépcsőhöz rohant.
– Nyomás fel! – bömbölte és hátba taszított.
Tolni kezdtem Kathyt, aki négykézláb mászott előre, én és Daniels
fedeztük hátulról. Másodpercnyi szünet támadt, s ahogy elfordítottam a
fejem, a benzin belobbant a palackban, lángcsóva futott át a parkettán és
belekapott a kanapéba.
– Van fönt olyan ablak, amin kijuthatunk? – próbálta túlkiabálni Daniels a
tűz hangját.
– A nagyhálóban! – kiáltottam vissza, majd’ orra bukva siettemben, hogy
elmeneküljek a sűrű, fullasztó füsttől. – A hátsó kertre néz. Onnan ki lehet
mászni a toldaléképület tetejére.
– Akkor mutassa az utat.
A lépcsőn felérve Kathy jobbra indult. Odafönt égett a villany, s
hunyorognom kellett a szokatlanul erős fényben. Kathy a hálószobához
rohant és feltépte az ajtót. Én szorosan a nyomában, így pillanatok alatt
odaértem, amikor ő belépett és felsikoltott. Nem mintha sokra mentem
volna vele.
A sötét szobában egy fekete ruhás, símaszkos férfi – feltehetően
ugyanaz, aki Molotov-koktélt dobott a konyhába – magához rántotta
Kathyt. Szabad kezében lefűrészelt csövű puska volt, amit durván a
feleségem arcába nyomott. Szemben álltak velem, Kathy arcán páni rémület
ült.
Amikor én is beléptem a szobába, a fegyveres, akit alig tudtam kivenni a
sötétben, lassan hátrálni kezdett, még mindig szorosan fogva és magával
húzva Kathyt, akinek kényelmetlen pózban feszült hátra a felsőteste.
Kettejük mögött, miközben figyeltem, a nyitott ablakon túl egy másik férfi
hint fel az egyszintes melléképület tetején, amit a régi házhoz toldottak
hozzá. Nyilván arra felmászva jutott be a hálószobába a fegyveres. A másik
embernél nem láttam fegyvert, s ahogy a tető peremén lépkedett,
megcsúszott a vizes cserepeken és hanyatt esett.
Daniels jelent meg mögöttem, és én ösztönösen félrehúzódtam.
Hallottam, hogy szitkozódik és fölemeli a fegyvert.
– Meg ne próbáld, Daniels! – mondta a fegyveres és én azonnal
felismertem a hangját. Az a rohadék Mantani volt. – Dobd el, vagy a nő
meghal.
– Ereszd el, Mantani – mondta Daniels nyugodtan. Minek is lett volna
nyugtalan? Nem az ő feleségéről volt szó. – Engedd el, vagy megöllek. És
tudod, hogy megteszem.
– Engedelmeskedjen, Daniels. Ne hagyja, hogy bántsa a feleségemet.
Mantani még mindig hátrált Kathyvel. Már csak másfél méterre volt az
ablaktól. Mögötte már feltápászkodott a másik símaszkos férfi és lassan
elindult az ablak felé.
– Ha nem avatkozol bele, elengedünk – mondta Mantani Danielsnek. –
Pedig az adósod vagyok azért, amit velem tettél. De mi csak Meront és a
nőt akarjuk. Mást nem.
Daniels tett egy lépést előre, aztán még egyet. Most már a hálóba is
beszivárgott a fojtó, fekete füst, s a tűz ropogása is hangosabb lett odalent.
– Ha még egy lépést teszel, meghal. – Mantani még erősebben nyomta
neki a csövet Kathy arcának, s a maszk alatt is látszott, hogy vicsorog. –
Megölöm. Meg én, a rohadt életbe! Még egy lépés, és megölöm.
Daniels még egyet lépett.
– Mi a francot csinál, Daniels? – üvöltöttem rá sokkal magasabb hangon,
mint aminek a kiadására valaha is képesnek hittem magam.
– Meg fogja ölni!
– Nem. Nem fogod, igaz, Mantani? Mert ha megteszed, meg foglak ölni,
és biztos vagyok abban, hogy nem akarsz meghalni.
Én is előreóvakodtam, a konyhakéssel a kezemben és azon tűnődve, mi
az ördögöt csináljak.
– Ne kockáztassa az életét, Daniels. Kérem! Ő a feleségem.
– Márpedig el fogom intézni a nőt, Daniels. Tudod, hogy megteszem.
Szarok rá, hogy él-e, hal-e.
Közben a másik férfi is elérte az ablakot odakintről. Meglátta Daniels
kezében a fegyvert és azonnal lebukott. Mantani megállt és
nekitámaszkodott az ablakpárkánynak.
Kathy elnémult. Az álla remegett, tekintete rémülten ugrált ide-oda. Még
soha nem láttam őt ennyire félni. Idegesnek, nyugtalannak igen, de rettegni
még soha. Tehetetlennek éreztem magam. Ez a gazember a szemem láttára
fogja meggyilkolni a feleségemet. Ebben biztos voltam. És Daniels hajszolja
bele. A szobában egyre sűrűbb lett a füst, és hallottam, hogy valaki jön
fölfelé a lépcsőn. Csapdába kerültünk. Éreztem, hogy elgyengül a lábam. A
gyerekeimre gondoltam. Arra a napra gondoltam, amikor megszületett az
első gyerekem, Chloe. Az örömre Kathy arcán, ami az én örömömet
tükrözte vissza. Ahogy átöleltük egymást az első mérés után. Az új család.
És mindennek most vége lesz ebben a lángokban álló nyaralóban. A
megcsalatás keserű ízét éreztem a számban. Hogy miért, azt valószínűleg
soha nem fogom megtudni.
– Utoljára mondom, Mantani. Tedd le a puskát.
 Daniels még egy lépést tett. Már csak két méter választotta el egykori
társától. Nem emelte fel a hangját, de érezni lehetett benne a feszültséget.
Mantani hátrahajolt, mintha így is növelni akarná a távolságot kettejük
között. Ez ugyan a gyengeség jele volt, de a puskát tartó keze nem remegett
meg.
– Rohadj meg, Daniels! Tedd le te! Körül vagy véve.
A lövés megsüketített; reflexszerűen felugrottam.
Mantani feje hátranyaklott, nekivágódva az ablaktáblának. Vér spriccelt
az üvegre. A puska rángatózni kezdett a kezében, s a golyó még nagyobb
robajt okozva a mennyezetbe fúródott. Mantani teste elernyedt, az oldalára
dőlt, Kathy kiszabadult a fogásból és Daniels karjába vetette magát. A tetőn
álló férfi felpattant. Fegyver volt a kezében, de ahelyett, hogy tüzelt volna,
futásnak eredt, megint megcsúszott és eltűnt a szemem elől. Daniels
félretolta Kathyt és utánalőtt. Elhibázhatta, mert azt véltem hallani, hogy
kirántja az ereszcsatornát a falból, miközben leugrik a tetőről.
– Kifelé! – üvöltötte Daniels felém fordulva.
Nem kellett kétszer mondania, rohantam az ablakhoz. Kathy ugyanezt
tette.
– Valaki jön fel a lépcsőn – mondtam Danielsnek, ahogy elfutottam
mellette. Már fulladoztam a szobát megtöltő füstben.
Ugyanabban a pillanatban egy fekete ruhás alak jelent meg az
ajtónyílásban, ismétlőpuskával a kezében. Ám ez az ember más volt, mint a
többi. Nagyobb. Sokkal nagyobb, és még a sűrű, fekete füst takarásában is
zavartalan, halálos nyugalmat sugárzott, amelyből jottányit sem zökkentettek
ki a drámai események, sem az egyik emberének a halála. Azonnal tudtam,
hogy ez csak Lench lehet, és ha elkap minket, akkor nekünk végünk.
Daniels félretaszított, meghúzta a ravaszt és megragadta Mantani hulláját.
Lench egyszer viszonozta a tüzet, aztán visszahúzódott az ajtó mögé; a
lövedéktől szétrobbant a másik ablaktábla. Daniels megtántorodott, de nem
érte találat. Lekuporodott, és a hullát meg a franciaágyat használva
fedezékül újra rám üvöltött, hogy siessek.
Az ablakhoz botorkáltam és gondolkozás nélkül, a késsel a kezemben,
kiugrottam, pontosan akkor, amikor Lench megint feltűnt és lőtt. A hasamon
landoltam és azonnal csúszni kezdtem lefelé, a szabad kezemmel próbálva
jobbra irányítani magam, ahol az ereszcsatorna volt, és lassítani a zuhanást.
Közvetlenül a konyha fölött voltam, éreztem a tomboló tűz forróságát.
Mindjárt beszakad a tető, és aki rajta van, az a lángok között leli halálát.
Kathy valamivel fölöttem egyensúlyozott a tetőgerincen, az oromfal
mentén, és előrehajolva a téglákba próbált kapaszkodni. Jobbra nézett, ahol
a második férfi tápászkodott fel a füvön, mellette az ereszcsatornából
leszakított darab. Akkor egy újabb fegyveres, immár a negyedik, jelent meg
a ház sarkánál. Felénk tartott és ránk célzott. Újabb lövések hallatszottak
odabentről – a puskáé és Daniels pisztolyáé.
– Erre! – kiáltotta Kathy, s mielőtt még válaszolhattam volna, fenéken
lecsúszott a tető másik oldalán. Én utána, áthengeredve, hogy az
ereszcsatornába kapaszkodva ugorjak le a földre. Nem mertem visszanézni.
Egyszerre landoltunk, alig másfél méter távolságban. A pázsit túlsó végében,
tizenöt méterre állt az egyszintes faház, ahol Midge festegetni szokott.
– Futás! – súgtam Kathynek a kulcsok után kotorászva a zsebemben. A
nyaralóét a rendes kulcscsomómon tartottam, de nem emlékeztem rá, hogy
a műteremé is rajta van-e. Pár hónapja levettem, hogy másolatot
csináltassak róla, és nem rémlett, hogy visszatettem-e. Imádkoztam, hogy
úgy legyen. A másik kezemmel felkaptam a kést és tiszta erőből rohanni
kezdtünk a műterem ajtaja felé, tudva, hogy az üldözők a nyomunkban
vannak.
A sötétben nem láthattam a kulcsokat, és a faajtóhoz érve elfogott a
pánik. Arra emlékeztem csak, hogy ez a kulcs kisebb a többinél. Vékony,
kerek fejjel. Amilyen gyorsan csak tudtam, végigtapogattam a kulcsokat,
fohászkodva, hogy ez is köztük legyen. A hálószobában hirtelen abbamaradt
a lövöldözés, s nem hallatszott más, mint az eső verése és a híz ropogása,
ahogy a modern világ zajától elzárt, békés menedéket kérlelhetetlenül
felemésztik a lángok.
Kathy megfordult.
– Siess, jönnek! – sikoltotta. – Jönnek!
Ekkor a hüvelyk– és a mutatóujjam közé akadt egy kerek fej. Ez volt az.
Megpróbáltam erővel betolni a kulcsot a zárba. Hallottam a gyorsan
közeledő lépteket. Valaki ránk kiáltott, hogy kezeket fel; fojtott volt a hang,
de közelről jött.
 A kulcs végre becsúszott, egyet fordítottam rajta és kinyílt az ajtó.
Betoltam Kathyt és benyomultam utána a sötétben. A kulcsot kívül hagytam,
s az ajtót becsapva a retesz után tapogatóztam, amit belülről eltolhatok. A
műteremben halvány olajfesték– és tömjénrúdillat érződött. Tudtam, hogy
Midge füvet szív munka közben, nemcsak abból, hogy a bűnrossz absztrakt
festményei kizárólag egy drogtól eltompult elme szüleményei lehettek, hanem
abból is, hogy többször találkoztam az ide-oda dugdosott csikkekkel.
Olyan erővel lökték be kívülről az ajtót, hogy kiesett a kés a kezemből.
A jó tízcentis résen benyúlt egy kesztyűs kéz, megragadta az ajtót és ki
akarta tárni.
– Csinálj valamit! – visította Kathy éles hangon.
– Elejtettem azt a rohadt kést!
Kathy felkattintotta a villanyt és fény áradt szét a helyiségben. Éreztem,
hogy hátracsúszik a lábam a csupasz padlódeszkákon és tudtam, hogy
másodperceken belül behatolnak. Megláttam a kést. Másfél méterre volt a
lábamtól, nem értem el.
Kathy gyorsan kapcsolt, felkapta a földről és a következő pillanatban a
csuklónál fogva megragadta a kesztyűs kezet, s belemélyesztette a pengét a
férfi alkarjába. Ömleni kezdett a vére, kövér cseppekkel pettyezve a
hajópadlót. A férfi felordított fájdalmában és átkozódva visszarántotta a
kezét. Kathy becsapta az ajtót, én pedig rátoltam a reteszt.
Lövés dördült, átszakítva az ajtó fáját; a golyó köztünk repült el
fejmagasságban. Szúró fájdalmat éreztem az arcomon és ösztönösen
elfordultam.
– Jézusom! – kiáltotta Kathy fél lábon ugrálva.
Elkaptam a karját és húzni kezdtem befelé. Minden falfelületen absztrakt
festmények lógtak, az alaktalan színes pacnik nem fejeztek ki semmit. A
műterem közepén festőállvány magas székkel, rajta egy befejezetlen kék-
zöld kép, amit mintha egy bandzsa csimpánz alkotott volna.
A második lövedék a festményt átütve érte el a falat, és visszapattant
róla. Most már szó nélkül nyomultunk a hátsó ablak felé, ami az erdőre
nézett. Én értem oda elsőnek, fel akartam tépni, de zárva volt. Be volt zárva
az a rohadt ablak és tudtam, hogy nincs hozzá kulcsom. Alig öt méterre a
hátam mögött rugdosták az ajtót. Úgy hangzott, hogy le akarják szakítani a
zsanérról, nem is eredménytelenül. Csapdába estünk, és csak
másodperceink maradtak a döntésre.
– Basszus, törd már be! – kiáltotta Kathy valamilyen eszközt keresve.
Lekapott egy porcelánkaspót az egyik polcról és nekivágta az üvegnek.
Nem történt semmi. Az ablak új volt, valószínűleg ütésálló üveggel.
Harmadszor is lövés dördült, és hallottam, hogy kiszakad az egyik
zsanér. Megmarkoltam a magas széket és tiszta erőből az ablakra sújtottam
vele. Az üveg megrepedt, de csak egy vékony vonal jelent meg a közepén.
Hátráltam és nekifutásból próbálkoztam újra, még keményebben. A repedés
tovább terjedt. Ziháltam az erőfeszítéstől. Miközben harmadszor is
nekifutottam, láttam a szemem sarkából, hogy már csak egy zsanér tartja a
befelé dőlő ajtót. A réseken át két férfit tudtam kivenni, az egyik bedugta a
fegyverét a lyukba.
Apait-anyait beleadva harmadjára is nekivágtam a széket az ablaknak.
Ezúttal kettétört az üveg és nagy csattanással kizuhant. Egy fölfelé meredő
szilánk még kiállt a keretből, de azt is kitörtem a széklábbal.
Mögöttünk hangos reccsenéssel feltárult az ajtó. A férfiak behatoltak, mi
pedig tiszta célpontként kínáltuk magunkat a fényben. De már nem volt
megállás.
Elhajítva a széket megragadtam és felemeltem Kathyt (hálát adva az
égnek, hogy sovány), s mielőtt még tiltakozhatott volna, kilöktem az
ablakon. Mit sem törődve a mögöttem dobogó lábakkal és a furcsán fojtott
hangú kiáltásokkal, hogy emeljen fel a kezem, három lépést hátráltani, majd
egy sprint után fejesugrással vetettem ki magam az ablakon. Az égő, heves
fájdalom a hasamban azt jelezte, hogy a keretben maradt szilánkok
áthatoltak a ruháimon és végigszántották a bőrömet.
A kezem ért földet először, szerencsére a fűre zuhant üvegen túl, s
átbukfenceztem a fejemen, megrúgva Kathyt, aki akkor tápászkodott fel
mellettem. Azonnal talpra ugrottam, elkaptam a kezét és rohanni kezdtünk a
felázott talajon. A hideg levegő jólesőn áradt szét a tüdőmben. Kathy
megbotlott, de felrántottam. Áthatoltunk egy szederbokron; átugrottunk egy
kidőlt fatörzsön és egyre gyorsabban futottunk. Tudtam, hogy
megszabadultunk. Megmenekültünk a bűnözőktől. A szó szoros értelmébem
megvertük a gazembereket. És abban a néhány pillanatban semmi más nem
számított.
Hátunk mögött az üldözők kiáltásai belevesztek az esőbe.
 29

LENCH VISSZAUGROTT A FOLYOSÓRA, a hálószobaajtót

használva fedezékül. Daniels golyója kis híján eltalálta. Tudta, hogy a
felállított csapda nem járt sikerrel. Mivel Danielsnek fegyvere volt és a
frontális támadásban embereket veszített volna, Lench úgy döntött, hogy a
ház mögé küldi Mantanit, ahol az egyszintes épületrész tetejére felmászva
bejuthat. Ezután egyszerre két irányból Molotov-koktélt dobnak be, mire a
házban tartózkodók mindhárman kirohannak, vagy – ami még valószínűbb –
felmennek az emeletre; ott Mantani a parancs szerint rajtuk üt, lefegyverzi
Danielst és Meronéknak nem lesz más választásuk, mint megadni magukat.
Lench feltételezte, hogy Daniels ér fel elsőnek, viszonylag könnyű
célpontot nyújtva, de nem így történt, és most Mantani halott, Lench pedig
kénytelen a maga kezébe venni a dolgokat. Jobb lett volna, gondolta a
hálószobaajtó mögött állva, egyszerűen felgyújtani a házat és megvárni, amíg
fuldokolva, védtelenül kimenekülnek. Évekkel ezelőtt, Horvátország és
Bosznia csataterein azt tanították neki, hogy egyszerű tervek kellenek. A
cizellálás csak időveszteség. Az emberek, különösen a civilek, alapvetően
gyáva teremtmények, akik hajlamosak pánikba esni. Elég a meglepetés és a
túlerő, hogy megadják magukat. Ma este nem követte ezt a tanácsot, okos
akart lenni, és most ennek fizeti az árát. De még helyrehozható a hiba. Ha
gyorsan cselekszik.
Lebukva újra benyomult a hálószobába, ügyelve arra, hogy végig
szemben legyen a szétlőtt és vérfoltos ablakkal. Meron éppen most mászott
ki rajta a tetőre, míg Daniels a betört középső ablaktábla alatt kuporgott.
Az egyik kezében a fegyver, a másikkal a hóna alá nyúlva pajzsként tartotta
maga előtt a símaszkos Mantani hulláját.
Lench még mozgás közben húzta meg a ravaszt. Daniels háromszor
tüzelt, a lövedékek ostorként pattogtak a szobában. Nem találták el
egymást. Lench az oldalán landon, kezében elsült a puska, ezúttal véletlenül,
szabályos kerek lyukat ütve a mennyezeten, az ágy fölött. Por és vakolat
záporozott. Daniels még két lövést adott le, mindkettő a fal alját érte Lench
közelében. Aztán csönd lett. Egyik férfi sem látta a másikat. Lench hallotta
Daniels motozását az ablak alatt, feltehetően arra készült, hogy ő is
kimeneküljön a nyitott szárnyon át. Eddig tizenhárom lövedéket használt el.
Az a Glöck van nála, amit Lench adott neki, tizenöt golyó a tárban, egy a
csőben. Danielsnek még három lövése maradt. Ennyi is elég, hogy
veszélyessé tegye. Lench puskájában még két töltény volt, és nincs nála
tartalék. Még egy lecke a jugoszláviai háborúból, amit nem jól tanult meg:
mindig készülj fel a legrosszabbra.
De akárhány hibát követett is el Lench, a halálfélelem nem volt köztük.
Egy ilyen testméretű embertől meglepően fürge mozdulattal ugrott talpra, s
pontosan kiszámítva Daniels helyzetét, habozás nélkül tüzet nyitott.
Danielst hátradobta a lövés ereje, de mivel mélyen lebukott Mantani
mögé, a holttest kapta a találatot; a símaszkos arc véres masszává változott,
a beépített zsarut húscafatok és csontszilánkok szennyezték be. Daniels
elengedte Mantani hulláját és egymás után kétszer lőtt, de alaposan elvétette
a célpontot. Ekkor húzta meg Lench utoljára a puska ravaszát.
A lövés Daniels mellkasa közepébe talált, aki nekizuhant az
ablaktáblának, a fegyver kiesett a kezéből. Mantani szétroncsolt teste
lecsúszott a földre az ágy mögött. Ugyanebben a pillanatban fájdalmas
hörgés szakadt fel Danielsből, ami jóleső melegséggel töltötte el Lench-t;
mindig így érzett, amikor megölt valakit. Daniels tántorgott, de Lench azt
akarta, hogy tudatánál legyen ezekben az utolsó másodpercekben, hogy az
ő kezei között távozzon belőle az élet. Eldobta a puskát és állati üvöltéssel
átvetette magát az ágyon.
Ám a haldokló Danielsben még volt annyi erő, hogy kitérjen a frontális
támadás elől. Lench félkézzel ragadta meg, hogy halálos medveölelésbe
vonja. Daniels küszködött, s a semmiből előrelendült egy ököl, arcon találva
Lench-t.
Miközben a két férfi dulakodott, Lench úgy manőverezett, hogy a
karjára erősített rugós késsel hasba szúrhassa Danielst. De furcsán
keménynek érezte a felsőtestét. Golyóálló mellényt viselt a szemét. Nem
csoda, hogy még életben van. Lench úgy irányította a kést, hogy a hónaljába
szúrhasson, de Daniels hirtelen lebukott, ellökte magát az ablaktáblától és
megragadva Lench csuklóját félrerántotta a kést.
Lench gyors egymásutánban kétszer az arcába öklözött a szabad
kezével, rántott egyet a csuklóján, mire kiugrott a tizenkét centis penge és
mélyen belevágott Daniels hüvelykujjába, épp csak elkerülve a nyakát. A
kábult Daniels hátratántorodott, de még mindig szorította Lench csuklóját.
Lench tudta, hogy nincs értelme folytatni ezt a játékot az áldozatával. Meg
kell ölnie. Méghozzá gyorsan. A füst már betöltötte a szobát és kintről a két
embere kiáltásai hallatszottak, akik üldözőbe vették Meront és a feleségét.
Daniels most Lench másik csuklóját is elkapta, s hogy ne üthesse meg
még egyszer, hatalmasat taszított rajta, nekilökve az ablakpárkánynak.
Lench az ellenfél fölé tornyosulva nézett le rá; a testsúlyát és előnyös
helyzetét kihasználva próbálta lefelé, Daniels torkának irányítani a kést.
Daniels kétségbeesetten húzódott hátra a nyitott ablakban, hogy elkerülje a
pengét, ami centiméterről centiméterre közelített. Az arca véres volt az
ütéstől, a szeme pattanásig feszült idegességet tükrözött. Azzal a karjával
igyekezett távol tartani a kést, amelyet megsebeztek a sörétek.
Csillapíthatatlanul remegett; bármelyik pillanatban kiszáll belőle az erő, s
akkor neki vége. A penge hegye már csak néhány centiméterre volt az
ádámcsutkájától, és Lench mosolyogva nézett le rá.
– Ideje meghalnod, barátom – suttogta. – Ideje vért ontani.
– A hangja csupa káröröm.
Ám váratlanul összerándult a fájdalomtól, mert Daniels térddel ágyékon
rúgta. Lench érezte, hogy egész testét elhagyja az erő, s mielőtt
összeszedhette volna magát, Daniels nekivágta az ablakkeretnek a késes
karját, felpattant kiterített helyzetéből és belefejelt Lench állába. Aztán
félrelökte az egyensúlyát vesztett embert, s így megszabadulva sarkon
fordult és kicsusszant az ablakon az egyszintes épület tetejére. Lench, nem
törődve a fájdalommal az ágyékában Daniels lába után kapott, de az elrúgta
a kezét és kúszni kezdett a gerincen a tető széle felé.
A cserepek közötti réseken vékony füstoszlopok törtek át, és Lench
rájött, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat a tető. De nem hagyhatta,
hogy a zsákmánya kereket oldjon. Felmászva az ablakpárkányra kivetette
magát. A térdén landolt, Daniels hátára zuhanva. Hangos reccsenés
hallatszott, ahogy a meggyengült tető megroggyant a súlyuk alatt, de Lench
nem zavartatta magát; a hajánál fogva hátrahúzta
Daniels fejét és fölemelte a kést, hogy elvágja a torkát. Újabb reccsenés
hallatszott.
Daniels komoly ellenfélnek bizonyult, aki nem adta könnyen magát.
Gyorsan az oldalára hengeredett és szamárként hátrarúgva kibillentette
Lench-t az egyensúlyából. A két férfi az ereszcsatorna felé gurult, és
egyszerre a levegőben találta magát.
A zuhanás után úgy értek földet, hogy Daniels volt felül. Lench hevesen
zihált, levegő után kapkodott, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy
odavágjon a késsel, éppen hogy elkerülve az ellenfél arcát. Ám Daniels már
kiszabadította magát, elhajolt a másodszor is lesújtó penge elől és
bizonytalanul talpra állt.
Futásnak eredt a bokrok felé, ám hirtelen irányt változtatott, amikor
Lench két embere kilépett a favázas nyárilakból, és a kerítés felé tartott,
amely a hátsó kertet elválasztotta a bekötőúttól. Felugorva mindkét kezével
megragadta a tetejét, fölhúzta magát és átlendült.
Lench figyelte, ahogy eltűnik a kerítés mögött, és be kellett látnia, hogy
nemcsak Meronéknak sikerülhet elmenekülnie, hanem ennek a rohadék
Danielsnek is. Mégpedig az ő hibájából. Ez elfogadhatatlan. Nem vallhat
kudarcot. Ma este semmiképp nem.
A nyárilakból kilépő egyik embere kézmozdulattal jelezte a főnöknek,
hogy az áldozatok meglógtak. Lench szitkozódott, visszacsúsztatta a pengét
a hüvelybe, aztán odarohant, és magához ragadta a legközelebbi ember
fegyverét.
– Hová a fenébe tűntek? – kérdezte.
– Az erdőbe menekültek – válaszolta az, akinek elvette a pisztolyát,
próbálva elrejteni az idegességét. Ugyanúgy félt Lench-től, mint mindenki,
aki ismerte, de azzal is tisztában volt, hogy pillanatnyilag szüksége van rájuk,
ezért nem fog elhamarkodottan cselekedni. – Nem volt rá semmi esély, hogy
ott megtaláljuk őket. Ötvenméteres előnyük volt, vagy még több.
Lench közölte velük, hogy itt várjanak, ő meg odafutott és felugrott a
kerítésre. A tetején ülve figyelte, ahogy Daniels bizonytalan léptekkel szalad
a bekötőúton, a kulccsal a kezében; már csak tíz méter választotta el a
kocsitól. Gondosan célba vette, összehúzott szemmel irányozva be a
pisztoly csövét. Már tizenöt méterre volt. A kézifegyverek pontatlansága
hírhedten nő a távolság függvényében, de Lench kiváló lövő volt. 1991-ben
Horvátországban tanult meg a pisztollyal bánni, és azóta is rendszeresen
gyakorolt, gyakran egy normandiai lőtérre utazva, ahol márkás fegyverek
arzenálját próbálhatta ki. Köztük volt az a Glock 17 is, amit most a kezében
tartott, amelyet néhány hónapja csempésztek be illegálisan az Egyesült
Királyságba egy rakomány számítógépes chip között. Daniels tarkójára
célzott és tartotta az irányt. A célpont láthatólag mit sem sejtett a veszélyről.
Lench karja meg sem rezzent. Daniels már csak nyolc méterre volt a
Lexustól, aztán hétre. Lench meghúzta a ravaszt. Egy pillanattal később
Daniels előrebukott és szétterjesztett karral arccal a kavicsra zuhant.
Lench megengedett magának egy diadalittas mosolyt. Újabb áldozattal
bővült a halállistája. Egyenként emlékezett valamennyi áldozatára, mindnek
fel tudta idézni a képét, és hogy milyen körülmények között halt meg. Néha,
amikor módja volt rá, trófeát is szerzett. Még mindig őrzött egy vastag,
hollófekete hajtincset egy kis arany jegygyűrűbe sodorva az éjjeliszekrény
fiókjában, amely az eddigi legélvezetesebb találkozására emlékeztette – arra
az elképesztően gyönyörű, alig tizennyolc éves, újházas muzulmán lányra a
valószínűtlenül kék szemével. 1992 telén szállták meg a bosnyák határ
mentén fekvő faluját, és abban a vérorgiában vesztette életet, melynek az
eksztázisa valószínűleg csak néhány óráig tartott, de egy életre szóló örömet
adott.
Daniels nem mozdult. Halott volt, semmi kétség. Mostantól nem okozhat
gondot. De az igazi probléma az volt, hogy akik nagyon is okozhatnak –
Tom és Kathy Meron valahogy el tudtak menekülni.
Lench felnézett az ólmos égre. Olyan volt, mintha beszippantaná a
nyirkos éjszakai levegőt. Szirénázás hallatszott a távolból, és tudta, hogy ide
tartanak. Immár az egész ház lángokban állt, a tűz a téglafalakat nyaldosta,
amelyek erőteljes hullámokban bocsátották ki a hőt. A tűzvész a
lövöldözéssel súlyosbítva mindenkinek felkelthette a figyelmét, aki
félmérföldes körzetben lakott.
Lench lecsúszott a kerítésről és két emberéhez ügetett. Tudta, hogy
pillanatnyilag fel kell adniuk Meronék keresését.
Itt volt az ideje fizetni. Itt volt az ideje felhívni Dorriel Grahamet.
 30

MIKE BOLTNAK VOLT EGY ELMÉLETE a nyomozati munkáról: a

detektív nem adhat mindenre magyarázatot. Helytálló általános képet
alakíthat ki egy bűnöző indítékairól, de ritkán vagy soha nem ismerheti mega
teljes képet. Ugyanez a helyzet a bűntett körülményeivel is. Néha olyan
dolgok történnek, amelyek ellentmondanak a logikának. Mint például az,
hogy az egyetemi könyvtári gyilkosság esetében egy olyan munkatársnő
ujjlenyomatai voltak a késen, aki órákkal korábban tíz mérföldre volt onnan
egy férfi házában, akit teljesen más körülmények között öltek meg,
feltehetően más emberek, egy összefüggő (vagy nem összefüggő) ügyben.
Ilyenkor nem az a továbblépés módja, hogy a nyomozó elméleteket próbál
kiagyalni, hanem az, hogy szemtanúkat keres, akik kitölthetik a hézagokat.
Ami ez esetben azt jelentette, hogy meg kellett találni Meronékat.
Beugrottak a főhadiszállásra Bolt kocsijáért, és nem sokkal tizenegy óra
előtt elköszöntek egymástól.
– Sajnálom, hogy elrontottam az estédet – mondta Bolt Monak az
autóból kiszállva.
Mo elmosolyodott.
– Nem te rontottad el. Ha az emberek nem halnának meg rejtélyes
körülmények között, zavaros múlttal a hátuk mögött, akkor otthon ülnék
egy sörrel és a foci-összefoglalót nézném a BBC-n.
– Akkor most eredj haza és pihenj. Reggel hívlak.
– Rendben. Felhívást adatsz ki Meronékkal kapcsolatban?
– Igen, beszólok hazafelé menet.
Bolt becsapta a kocsiajtót és figyelte, ahogy Mo elhajt. Elállt az eső, a
felhők felszakadoztak a narancsszínnel csíkozott éjszakai égbolton.
Fáradtnak érezte magát. Ez az eset nem hasonlított egyetlen korábbi
ügyéhez sem, túl sok volt az össze nem illő részlet, és nyaktörő sebességgel
követték egymást az események. Bolt inkább a hónapokig húzódó
ügyekhez szokott, a hosszú, türelmes bizonyítékgyűjtéshez a nagyon óvatos
és a rendőrség markából kisikló gyanúsítottak ellen, nem az ilyen hirtelen és
heves bűncselekmény-sorozathoz, amelyben a társadalmi ranglétra csúcsain
álló személyek érintettek, s ahol az elkövetők és az áldozatok egyaránt
rendes, dolgozó átlagembereknek tűnnek a felszínen.
Bolt azon töprengett, vajon az események láncolatához az az ember
adja-e a kulcsot, akinek az öngyilkosságát vizsgálja. Egyvalami biztos: ha
Parnham-Jonesnak tényleg köze volt ahhoz a gátlástalan pedofil bandához,
akkor ennek a vonzalmának nyoma kell legyen valahol. A legvalószínűbben
a számítógépében.
A Ford Orionhoz ballagott, amivel mostanában járt, kinyitotta az ajtót,
beült és még egyszer felhívta Matt Turnert. De megint csak a hangposta
jelentkezett. Újabb üzenetet hagyott, amelyben visszahívást kért, bármilyen
későn.
Összecsukta a telefont és indított. Korgott a gyomra, de nem érzett
éhséget. Azon már túl volt. Most csak üresnek érezte magát. Üresnek és
fáradtnak.
Gázt adott és elhajtott.
 31

A NYARALÓ MÖGÖTT TÖBB MINT egy mérföldön át összefüggő

erdő húzódott, majd megművelt földek. Úgy tűnt, hogy órákon át futottunk
az erdőben, botladozva az aljnövényzetben, ázottan, kimerültén és sokkos
állapotban ennek a rohadt napnak az eseményeitől, mit sem törődve azzal,
hogy az összefonódott tüskebokrok elszakítják a ruhánkat és végigszántják
a bőrünket. Tudtuk, hogy nem állhatunk meg, ha életben akarunk maradni.
Mert életünkben először üldöztek, és meg akartak ölni minket.
Végül elértük az erdő szélét, és térdre rogytunk az utolsó fák között. Az
erdőn túl egy csöndes vidéki út, majdhogynem ösvény, mögötte óriási
gabonaföld, amelyet egy háromnegyed mérföld hosszú vizesárok választott
el az utána kezdődő újabb erdősávtól. Sétáltunk erre néhányszor a
gyerekekkel a boldog időkben, és tudtuk, hogy a mező túloldalán az útról
nem látható pajták vannak. Zihálásunk ugyanolyan hangosnak tűnt az
éjszaka csendjében, mint az eső verése és a szirénázás valahonnan a
távolból, a hátunk mögül.
Kathy kisvártatva felállt és rám nézett. Nem lelkesített túlságosan az
arcán tükröződő szánalom.
– Jézusom, Tom, annyira sajnálom, hogy belekevertelek. – Fittebb volt
nálam, aki még mindig lihegve térdeltem. Nem válaszoltam, de az arcomról
mindent leolvashatott. – Nem tudtam, hogy üldözik Jacket – folytatta. –
Csak azért voltam ott, mert... – nem fejezte be a mondatot.
Elképzeltem őket a nagy franciaágyon – tudtam, hogy csak nagy lehet.
Jack van felül. Dugnak. A feleségemmel. Az utóbbi időben megritkult a
házaséletünk. Pontosabban már jó ideje. Hát ezért. Az árulás valóságos
súlyként nehezedett rám.
– Mióta folyt már ez? – kérdeztem, még mindig a földön térdelve. Az
állapotomhoz illőnek éreztem a testhelyzetemet, ami teljessé tette a
megalázottságom.
– Egy ideje – válaszolta. – Nem egészen két éve.
 Ez mellbe vágott – igen, még ezek után is érhetnek meglepetések. Persze
voltak gyanúim, de hogy két évig? Ettől még rosszabbul éreztem magam.
Az eső a homlokomról az arcomra folyt, dühösen letöröltem.
– A legjobb barátommal – mondtam.
– Nem terveztem így. Csak megtörtént.
– Mégis hogyan?
– Összefutottam vele Harrow-ban, az O’Neill bárban. A kollégákkal
voltunk ott.
– Remek.
– Ne csináld ezt, Tom. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy értékelni
tudnám a szarkasztikus humorodat. És te sem vagy különb, nemdebár?
Ezzel megfogott. Öt éve futó viszonyba keveredtem egy lánnyal a
munkahelyemen. Bevnek hívták és hét évvel fiatalabb volt nálam.
Jóformán véletlenül alakult így, miután túl sokat ittam egy értelmetlen
csapatépítő tréningen, amit manapság előszeretettel szerveznek a cégek, s
ahol olyan képességeket fejlesztenek, mint a helymeghatározás vagy a
sziklamászás, amikre soha az életben nem lesz szüksége az embernek. Pár
ügyetlen próbálkozással folytatódott az irodában, majd egy éjszakával egy
brightoni hotelben, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is túl komolyan vette
volna. Én egyre rosszabbul bírtam a lelkiismeret-furdalást, és amikor a lány
szakított velem – nem mondhatni, hogy diplomatikusan, mert csak annyit
közölt, hogy unja és nem tette hozzá, hogy azért maradjunk barátok -,
valójában megkönnyebbültem. De csak addig, amíg ki nem derült, hogy
valaki – azóta sem tudom, hogy ki volt az – mindent elmondott Kathynek.
Néhány hétig haragszomrád volt, de aztán megbocsátott, bár most
visszagondolva felmerül a kérdés, nem ott kezdődtek-e a bajok. Akárhogy
is, ezt a foltot nem vakarhattam le magamról.
– Jogos – mondtam. – Igazad van. És akkor rögtön viszonyt kezdtél
vele?
Lesújtó pillantást vetett rám, sötét szeme tele volt megvetéssel.
– Mit képzelsz te rólam? Természetesen nem. Beszélgettünk egy kicsit,
meghívott egy italra, aztán elköszöntünk, és jó sokáig nem találkoztunk.
Valószínűleg hónapokig. Véletlenül futottunk össze újra egy szombati napon
az utcán, amikor nem én voltam a gyerekekkel, és beültünk egy kávéra. Jól
éreztük magunkat, és a rá következő hetekben néhányszor együtt
ebédeltünk. Csak pár alkalom volt.
– A hátam mögött.
– Igen, Tom. A hátad mögött. Akkoriban nem jól alakultak köztünk a
dolgok. És ez már jó ideje így van. Vagy te nem vetted észre?
Nem válaszoltam. Persze hogy később már nem úgy alakultak köztünk a
dolgok, mint a gyerekek születése előtt, de ezt természetesnek tekintettem.
Ez már a gyerekekkel jár. Ezek szerint tévedtem. Úgy tűnik, elég sok
mindenben tévedtem. Vagy inkább áltattam magam.
– Szerettem Jackkel lenni, Tom. Nem mondhatok mást. Hosszú ideig
plátói volt a kapcsolatunk, de végül átalakult valami mássá.
Jellemző Jack Calley-re. Mindig is kitartó volt. Ennek köszönhette a
sikereit. Nemcsak a szerelemben, hanem általában az életben. El tudom
képzelni, mit gondolt, miközben a feleségemnek udvarolt. Csak lazán. Légy
türelmes, és előbb-utóbb beadja a derekát. Mindig beadják. Bókolj
neki. Mondd, hogy milyen csinos. Hogy mennyire nem értékeli a
házastársa. Több tucat lányt fektetett le ezzel a módszerrel az évek során.
Annak idején még csodáltam is érte. Most már tudom, hogy egy önző
gazember. Szomorú, hogy erre csak most jöttem rá, amikor már halott.
Jólesett volna a szemébe mondani, hogy mekkora seggfej. Hihetetlen az
árulásnak ez a mértéke. Hogy éppen Kathyt szemelte ki, feláldozva egy
életre szóló barátságot, mintha semmit sem érne.
– Sajnálom – mondta Kathy. – Őszintén. – És láttam, hogy komolyan
gondolja.
Sóhajtottam.
– Megmondtad volna valamikor?
– Beszéltünk róla, de soha nem volt megfelelő az alkalom. És semmi
olyat nem akartam tenni, ami rossz a gyerekeknek. Ez csak úgy... nem is
tudom... leválasztottam ezt a kapcsolatot rólad és a családról.
Párhuzamosan létezett.
– Méghozzá jó sokáig.
– Igen – ismerte el.
Abban a pillanatban egy autót hallottunk közeledni az úton. Surrogtak a
kerekei a vizes aszfalton. Lassan jött, a reflektorai megvilágították a fákat.
Mindketten ösztönösen lekuporodtunk, és meg sem moccantunk, amíg el
nem haladt. Nem tudtam rendesen megnézni – egy sűrű magyalbokor
eltakarta a kilátást -, de nem is nagyon próbáltam, nehogy észrevegyenek a
bent ülők. Akik talán teljesen ártalmatlanok, de egy ilyen nap után jobb
félni, mint megijedni.
– Most mit csináljunk? – suttogta Kathy felegyenesedve, amikor a
fények eltűntek a távolban.
– Be kell mennünk valahová az eső elől. Aztán hívjuk a rendőrséget.
Sok mindent kell megmagyaráznod nekik. – Én is felálltam, és elővettem a
telefonomat, de még mindig nem volt térerő. – Én is mondok valamit.
– Mit?
– Megtalálták a kesztyűmet Vanessa meggyilkolásának helyszínén.
Vérfoltosan. Azt hiszem, valaki be akar mártani.
Kathy megdöbbent.
– De hogy került oda? Van valami ötleted?
– Semmi az égvilágon. Szerencsére a rendőrök nem tudták, hogy az
enyém, de valószínűleg megvizsgálják, hogy kié lehet, és nagyon nem
szeretnék húsz évet börtönben tölteni valamiért, amit nem követtem el. –
Szünetet tartottam. – És ha, tudod...
– Nekem semmi közöm Vanessa meggyilkolásához, Tom. Esküszöm. És
fogalmam sincs, hogy a francba kerülhettek rá az ujjlenyomataim a késre.
Hiszel nekem, ugye? – A hangja meggyőzött arról, hogy szüksége van a
bizalmamra.
– Miért hívott fel Jack, Kathy? Amikor üldözték... Egyáltalán, mennyit
tudsz te erről az egészről? – Fölemeltem a hangom, pedig tisztában voltam
vele, hogy ebből mindjárt veszekedés lesz, ami az adott körülmények között
esztelenség lenne.
– Semmi közöm az egészhez – jelentette ki határozottan és én sem
akarom, hogy a rendőrség a nyakamba varrja Vanessa meggyilkolását.
– Végül úgyis beszélnünk kell velük. Lássuk be, nincs más, aki
megvédhetne minket. – Lenyugodva odamentem hozzá, átöleltem és a
vállgödrébe temettem az arcom. Nedves volt a bőre, és nem éreztem rajta a
megszokott kölnijét. Gyöngéden megcsókoltam. – Minden rendben lesz, ne
aggódj – mondtam némiképp indokolatlan optimizmussal. – Most pedig
keressünk valami fedelet. Aztán majd eldöntjük, mihez kezdjünk.
Átverekedtük magunkat az erdőszéli bokrokon és az út túloldalán
átmásztunk a kerítésen a gabonaföldre. Nemrég szánthatták fel, mert puha
és képlékeny volt a talaj, csak lassan tudtunk haladni. Már láttam a két nagy
magtárt a távolban. A közelebbi előtt egy traktor parkolt a lebetonozott
udvarban, de mozgásnak nem volt nyoma. Futás közben megfordultam és
visszanéztem. A fenyőfákon túl, a messzeségben vörhenyes derengés jelezte
az égbolton a lángokban álló nyaralót. Az jutott eszembe, milyen képet vág
majd Warren és Midge, ha megtudják, mi történt. Nehezteltem rájuk a
tulajdonrész megvásárlása után, mivel úgy éreztem, hogy bepaliztak minket,
de most mégis megsajnáltam őket. Szerették azt a helyet.
Megint kifogytam a szuszból, mire elértük az első pajtát. Odarohantam a
nagy kettős ajtóhoz és megnyugvással állapítottam meg, hogy nincs bezárva.
Egy lökéssel eltoltam az egyik szárnyat és végre mindketten fedél alatt
voltunk. A szénaillat és a motorolaj szaga ellenére sokkal barátságosabbnak
éreztem ezt a helyet, mint a többit, ahol ma megfordultam. Megtaláltam a
villanykapcsolót a falon és felkattintottam. Hatalmas helyiség volt, kétoldalt
a tetőig érő, nagy tárolórekeszekkel, köztük akkorra szabad térrel, hogy a
traktor kényelmesen járhatott ki-be. A pajta végében egy Land Rover állt.
Kathyvel a nyomomban arrafelé indultam, s közben kibújtam a vizes
kabátomból.
Újra ellenőriztem a telefont. Itt sem volt térerő, ami feldühített. Ez lehet
az egyetlen hely az egész országban, ahol nem működik a mobil. Azokon a
ritka hétvégéken, amiket itt töltöttünk, ez egy cseppet sem volt zavaró.
Mivel nem adtuk meg senkinek a nyaraló vezetékes számát, egyikünk
főnöke sem érhetett el minket, így teljes nyugalmat élveztünk. De most,
csapdába esve az isten háta mögött, ellenséges erőkkel körülvéve komoly
problémát jelentett.
Azt már igazán túlzás lett volna elvárni, hogy a Land Roverben benne
legyen a kulcs, de legalább az ajtaját nyitva találtuk és volt egy vastag
pulóver is az anyósülésen. Bemásztam és odaadtam a pulóvert Kathynek.
Lehámozta magáról a velúrzakót és a blúzt, ami teljesen átázott, és
köszönetét rebegve belebújt a szvetterbe.
 – Neked sincs térerőd? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. Kikapcsolta a melltartóját, kiszabadítva hetyke cicijét a
málnapiros mellbimbókkal. Karcsú, formás teste volt és halványarany színű
bőre; önsajnálattal eltelve bámultam, amíg le nem húzta a pulóvert a
derekáig. Beült mellém a kocsiba.
– Istenem, de fáradt vagyok – mondta lehunyva a szemét.
– Nem maradhatunk itt – figyelmeztettem, de láttam rajta, hogy
pillanatnyilag sehova sem hajlandó menni.
– Gondolkoznom kell – közölte a kimerültségtől tompa hangon.
Nekem is gondolkoznom kellett, de nem akartam, mert Kathy
sztorijában nagy lyukak voltak, és tudtam, hogy sok mindent nem mondott
el nekem. A kocsi hátuljában találtam egy kockás kutyatakarót, és némán
hálát adtam a tulajdonosnak a felszereltségért. Mire levetettem a ruháimat és
az államig húzott pléddel hátradőltem az ülésben, Kathy már aludt, halkan
szuszogva a száján át. Közelebb húzódtam és megpróbáltam hozzábújni, de
nem alhatott még mélyen, mert kitért előlem.
Néhány másodperc múlva meghallottam, hogy sír, és elszorult a szívem.
Vége a házasságomnak, és az utóbbi, ki tudja, hány évben a feleségem, az a
nő, akit őszintén szerettem, végig hazudott nekem.
Már csak az a kérdés, megtudom-e valaha is a teljes igazságot?
MÁSODIK RÉSZ

VASÁRNAP
 32

BELESÜPPESZTVE FORMÁTLAN, hordószerű testét a

megerősített, speciális székbe a csúcstechnikát képviselő számítógépes
rendszer előtt, Dorriel Graham, a huszonkilenc éves hacker vadászatra
indult a kibertérben, hogy megkeresse az ügyfél által kért információt. Az
ügyfele nem volt más, mint Lench, de egyik sem tudta a másikról, hogy
kicsoda, és még sohasem találkoztak. Graham nem volt több, mint egy
bármikor hívható mobilszám, Lench pedig a Lima 2 kódnevű megrendelő,
aki időnként igénybe vette a szolgálatait és megbízhatóan fizetett.
Graham az internet virtuális világában élt. Technozsoldosként az volt a
specialitása, hogy bárkit le tudott nyomozni. A tizennyolc éven felüli brit
átlagpolgárok személyes adatai számos, esetenként több száz elektronikus
adatbázisban szerepelnek. Még ha soha nem töltöttél is ki telefonos
kérdőívet, ha mégoly kínosan ügyeltél is arra, hogy senkinek ne adj ki
magadról információt, ha tudatosan törekedtél is arra, hogy a lehető
legritkábban használd a neved, akkor is virtuális lábnyomokat hagytál
magad után a legkülönbözőbb helyeken. Ha bank– vagy hitelkártyával
fizettél valahol, akkor rögzítették, hogy ezt hol és mikor tetted, és mit
vásároltál. Ha mobiltelefonálsz, annak is nyoma marad, hogy ki keresett és
kit hívtál. Csak a szervezett bűnözés nagyágyúi, akik ismerik az összes
trükköt, fizetnek készpénzzel mindenért és vigyáznak arra, hogy szó szerint
semmi se legyen a saját nevükön. De még őket is le lehet nyomozni. A
családtagjaikon és a barátaikon keresztül, akik nem annyira óvatosak.
Lényeg, hogy bárki megtalálható, ha tudod, hol kell keresni, és Dorriel
Graham mindig tudta. Két nevet kapott ma este: Thomas és Katherine
Meron. Az volt a feladat, hogy derítse ki, hol laknak a rokonaik, kezdve a
legközelebbivel. Lima 2 azt is hozzátette, hogy sürgős, és két órát adott rá.
Más esetben elküldte volna az ügyfelet – végül is elég nagy volt a kereslet a
szolgálataira és nem kellett nagyon megerőltetnie magát, ha nem akarta -, de
kemény háromezer fontot ígért a munkáért, és Lima 2 mindig megfizette az
árat.
Dorriel nagyot harapott a bal kezében tartott méretes Snickers szeletbe,
és Thomas Meronnal kezdte a munkát. Egy gyors keresés a Google-ban
kiadta, hogy a Harrow-ban székelő Ezyrite Software Services
alkalmazottja, ahol már nyolc éve dolgozik. A következő lépés betörni az
Ezyrite személyi adatbázisába. Dorriel feltételezte, hogy egy számítógépes
cégnél erősebb az adatvédelem, de tévedett. A központi tűzfaluk tele volt
lyukakkal és mindössze tizenegy percébe tellett, hogy a Meronra vonatkozó
információk megjelenjenek a monitorján. Ezekből megtudta Meron
szüleinek és az öccsének a nevét. Ezután teljesen legálisan belépett a
választói névjegyzékbe és kiderítette, hogy a szülők a devoni Sidmouth-ban
laknak, a fivér pedig Kcntben.
Katherine Meron keményebb diónak bizonyult. A munkahelyét gyorsan
megtalálta, de az egyetem alkalmazotti adatbázisa meglepően jól védett volt:
huszonhét percébe került, hogy betörjön. Az asszonynak volt egy nővére,
aki nem szerepelt sem a választói jegyzékben, sem a Google-ban, így
Dorriel kénytelen volt egy régi barátokat összehozó közösségi portálra
fanyalodni. Az egykori iskolatársait kereső milliókhoz hasonlóan ő is
feliratkozott a Friend Reunited oldalra, ahol előzékenyen megadta, hogy
jelenleg az ausztráliai Sydneyben él, van egy csodálatos férje, John és két
„kicsinye”, a Harry és Spike névre hallgató dalmaták.
Ebből kiindulva Dorriel mindent megtudott, amit csak akart, és
mindössze egy óra huszonkét perccel Lima 2 megbízásának vétele után már
vissza is hívhatta az ügyfelet. Azzal egy pillanatig sem foglalkozott, hogy mire
fogja felhasználni a kért információt. Dorriel nem volt valami nagy
emberbarát, és különben sem érdekelte. Többek között ezért számított
megbízhatónak.
– Megvan, ami kellett? – kérdezte a hang a vonal másik végén.
– Igen – válaszolta Dorriel elfészkelődve a székben, miközben
bejelentkezett a kedvenc pornóoldalára. – Megnéztem minden rokont, és a
legközelebbi Katherine Meron anyja, Irene Tyler. Van magánál toll?
Mondom a címét.
 33

MIKE BOLT FELÜGYELŐ LONDON belvárosában lakott. A

Clerkenwell Roadból minden irányban szétágazó csendes utcák alkotta
negyed ott húzódott meg, ahol a West End véget ért és a város pénzügyi
központja, a City kezdődött. Mi más lett volna London közepe, ha nem a
Clerkenwell? Valaha nyomdák és serfőzdék voltak itt, de az utóbbi években
egyre felkapottabbá vált, jómódú, divatos ifjak költöztek a beépített
padlásterekbe és a régi raktárakból átalakított lakásokba.
Bolt egy barátságos stúdióapartmant mondhatott otthonának egy volt
raktár harmadik emeletén, Hatton Harden, az ékszerész-negyed mellett, a
Farringdon állomás közelében. Nem egészen két éve lakott benne; egy Iván
Stanevic nevű ukrán üzletembertől bérelte. A legnagyobb igényeket is
kielégítő, pazar hely volt. A tágas, egy légterű szoba galériáján volt a háló, a
faltól falig ablakok keletre néztek, London kivilágított látványosságaira; a
Barbican tornyai kövér ujjakként meredtek fölfelé az épületek mögött. Az
ingatlanfejlesztő Stanevic akár heti ötszáz fontot vagy többet is kérhetett
volna a lakásért, de Bolt esetében beérte havi százötvennel. Mert a
felügyelő egyszer nagy szívességet tett neki. Egy óriási nagy szívességet.
Két és fél éve, nem sokkal az után, hogy Boltot áthelyezték a szervezett
bűnözés elleni országos nyomozószervhez, az NCS-hez, Stanevic tizenkét
éves lányát elrabolták üzleti riválisai a Chelsea-ben lévő iskolája elől, és
azzal fenyegetőztek, hogy megfojtják, ha nem mond le a tulajdonrészéről
egy dél-franciaországi szállodakomplexumban. A felesége unszolására
Stanevic beadta a derekát és értesítette a rendőrséget; az a csoport kapta
meg az ügyet, amelyet Bolt vezetett.
Stanevic és az emberrablók egy tottenhami kávézóban beszéltek meg
találkozót, hogy átírják a papírokat. Sajnos a zsarolók úgy döntöttek, hogy
biztos, ami biztos, Stanevicet is foglyul ejtik arra az időre, míg lebonyolítják
a tranzakciót és értékesítik a megszerzett üzletrészüket egy harmadik félnek.
De Bolt és az emberei figyelték a találkozót. Ám ahelyett, hogy közbeléptek
volna, Bolt úgy rendelkezett, hogy hagyják elvinni Stanevicet, hogy tisztes
távolságból követve őket kiderítsék, hová mennek az emberrablók.
Boltnak ez volt az addigi legnehezebb követése. A célszemélyek jártasak
voltak a lerázás módszereiben, és mindent bevetettek a negyvenöt perces út
során a városközpontban: figyelőszolgálatot, tiltott kanyarokat, hetven
mérföld per órás sebességre gyorsulást Islington mellékutcáiban (ami szinte
a lehetetlennel határos, és Bolt azóta sem találkozott ilyennel), sőt a
forgalommal szemben behajtást egyirányú utcákba. Mindezt azért, hogy
semmiképp se követhessék őket. Kis híján sikerrel jártak, de az utcai
biztonsági kamerák és a mobiltelefonos riadólánc segítségével Bolt csapata
rajtuk tudta tartani a szemét a végállomásig – ami egy alagsori lakás volt
Fulhamben.
Bolt a lakáshoz rendelt minden mozgósítható zsarut, és bevetette az
S019 speciális felfegyverzett egységeit is a szökés megakadályozására.
A kezében volt a döntés. Választhatott a várakozó megfigyelés és az
azonnali rajtaütés között, amennyiben úgy számol, hogy a kislány is a
lakásban van. Tudta, hogy az emberrablók az alatt is megölhetik a lányt és
az apát, amíg 6 kint várakozik. Az orosz maffiának nem voltak gátlásai.
Bolt végül egy harmadik lehetőség mellett döntött. A British Telecomtól
megszerezte a mesterlövészektől körülvett lakás vezetékes számát, és a
Scotland Yard műveleti központjából felhívta az emberrablókat, remélve,
hogy az egyikük csak kíváncsi lesz, ki az, és felveszi. Jól tippelt. Maga a
vezetőjük méltóztatott felemelni a kagylót, mire Bolt – a szolgálati
szabályzattól meglehetősen eltérve – közölte vele, hogy semmi esetre sem
fogja megszerezni a szállodai részvényeket, nem fogja eladni őket és
egyáltalán, soha nem fog kimászni ebből a csávából, mert Nagy-
Britanniában senki nem tárgyal emberrablókkal, és ha bármelyik foglyot
megöli, nem szabadul élve a börtönből. Viszont ha sértetlenül elengedi őket,
akkor remélheti, hogy elnéző bíróhoz kerül az ügye. Mindezt egy szuszra
mondta el Bolt, nem hagyva szóhoz jutni a másik felet, és ez bizony
hazardírozás volt, hiszen nem tudhatta, él-e még a kislány; ha már végeztek
volna vele, az előre figyelmeztetett emberrablók sarokba szorítva úgy
dönthettek volna, hogy nincs vesztenivalójuk. Bolt amúgy nem tartotta
magát hazardőrnek, de mert dönteni, és vállalta érte a felelősséget. Ebben a
szituációban bevált a módszere. Az emberrablók kellőképp beijedtek, és
hosszabb telefonos tárgyalás után, melynek során Bolt többször is
hangsúlyozta, hogy körül vannak véve és nincs semmi esélyük, megadták
magukat és sértetlenül elengedték a foglyaikat.
Stanevic nem felejtette el, hogy Boltnak köszönheti a maga és a lánya
életét. A későbbiekben is laza kapcsolatban maradtak, s amikor Stanevic
értesült arról, hogy Bolt lakást keres, felajánlotta, hogy költözzön be az ő
egyik ingatlanába és maradjon, ameddig jólesik. Boltnak a szabályok
értelmében nemet kellett volna mondania, s bajba kerülhetne, ha kiderül a
dolog. De akkoriban haragban volt a világgal és magasról tett a
szabályokra. Egy feltétellel elfogadta az ajánlatot: ragaszkodott ahhoz, hogy
fizessen valamennyit. Stanevic nem akart tőle elfogadni egy vasat sem, de
Bolt nem szerette volna úgy érezni, hogy bárkinek is adósa, így
megegyeztek a százötven fontban és Bolt hamarosan beköltözött.
Éjfélre járt már, amikor a thai vacsorával felbattyogott a lépcsőn a
harmadikra és végre becsukta maga után a lakás ajtaját. Hazatérni a sötét
ürességbe időnként lehangoló érzést keltett, különösen egy olyan mozgalmas
nap végén, mint amilyen a mai volt. Miközben villanyt gyújtott az előtérben,
Tina Boyd jutott az eszébe, a lány fekete szemében tükröződő magány, és
azon tűnődött, vajon ugyanez látszik-e az ő tekintetében is.
Letette a zacskót a konyhai fém munkalapra, kivett egy doboz Stellát a
hűtőből és jókorát húzott a régóta vágyott hideg italból. Elindult befelé, s a
szoba közepén megállva a félhomályban kinézett az ablakon a nagyváros
narancsszínben derengő éjszakai egére, s hallgatta az utcán elhaladó autók
és emberek halkan felszűrődő zaját. Várta, hogy enyhüljön a rosszkedve.
Bolt csaknem húsz éve élt már Londonban, de még mindig elfogta az
izgalom arra a gondolatra, hogy a világ egyik legősibb és legelevenebb
városának központjában lakik. Rengetegen bírálták Londont, s ő lenne az
utolsó, aki tagadná, hogy vannak hátulütői – a riasztó bűnügyi statisztikák,
hogy mást ne mondjunk -, de elképzelni sem tudta, hogy máshol éljen. Neki
a biztonság és a valahová tartozás érzését adta, ami nehezen
megmagyarázható, mégis ugyanolyan kézzelfogható volt számára, mint a
hajópadló, amelyen állt. Ez a város volt az ő tőkesúlya.
 Már megszokta az egyedüllétet. Noha váratlanul szakadt rá, s olyan
helyzetben, amit senkinek nem kívánna, kiderült, hogy jól megy neki.
Nem kell számot adnia senkinek arról, hogy hová megy ós mikor, akkor
és azt főz, amit akar, és nem kell vigyáznia, hogy zajt ne üssön. Ám ugyanez
a hely, amely körül mindig zajlott az élet, a legsúlyosabb magányérzetet és
mélabút is enyhíteni tudta, ami akkor szokott rátörni Boltra, ha túl sokat
gondolt a három évvel ezelőtt történtekre. És, legalábbis pillanatnyilag, nem
állt szándékában változtatni a helyzeten.
Pontosabban ő ezzel győzködte magát.
Éppen kitálalta az ételt – tengeri sügér tamarindusz-szósszal és kókuszos
rizzsel – és ivott egy újabb kortyot a sörből, amikor megszólalt a mobilja.
Turner volt az. Közölte, hogy moziban volt és nemrég ért haza. Az új
Tom Cruise-filmet nézte meg.
– Hihetetlenül pocsék volt. A lány meg, akit elvittem, bejelentette, hogy
fáradt, és a mozi után egyből haza akar menni. Szerintem ez a film egy életre
hazavágta a kapcsolatunkat.
Bolt a konyhapultra támaszkodva megint meghúzta a sörösdobozt.
– Maga nem tudta, barátom, hogy nincs igazság ezen a földön?
– Ahogy mondja, ráadásul az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen filmekre
pazaroljuk. Perelnem kéne.
– Kit? A lányt vagy a produkciós céget?
– Mindkettőt.
Bolt nevetett. Kedvelte Turnert. Volt ízlése a srácnak, semmi kétség, és a
ma esti randi nem felelt meg neki. Korán kopaszodott és megnyúlt, bánatos
kutyaképére ritkán ült ki mosoly, többnyire ugyanazzal a fanyar, cinikus
fapofával vezette elő száraz humorát. Meg sem próbált beilleszkedni a
társaságba, amelyet megvetéssel határos nemtetszéssel szemlélt. De jól
vágott az esze, egy mérföldről kiszagolta a hazugságot, és értett a
számítógéphez. Ráadásul elég komolyan vette a munkáját ahhoz, hogy
hétvégén éjfélkor is visszahívja a főnököt.
– Ezek szerint megkapta az üzenetemet. Belenézett már Parnham– Jones
laptopjába?
– Még nem.
– Egyáltalán tudjuk, hogy laptopot használt-e?
 – Még nem. Én kétlem, de ezt igazán nem lesz nehéz kideríteni.
– Holnap felhívom a takarítónőt.
– Volt egy asztali gép a lakásán, délután már vetettem rá egy futó
pillantást, de amikor megkaptam az üzenetét, alaposabban is megvizsgáltam.
– Talált valami érdekeset?
– Igen – válaszolta Turner némi szünet után. – Találtam.
Bolt felneszelt.
– Folytassa.
– Egy e-mailt. Elmentették a személyes anyagok között egy olyan
mappába, ahol ez volt az egyetlen fájl. Az keltette fel a figyelmemet, hogy
jelszóval védett. Elég könnyű volt feltörni, mellesleg senkinek nem okozott
volna gondot, aki kicsit is ért hozzá, és épp most olvastam el. Egy zsaroló
levél az.
– Ott van megnyitva maga előtt? Szeretném, ha felolvasná.
– Rövid és lényegre törő. „Kedves Legfelsőbb Bíró Úr! Mindent
tudunk. Részletesen. 1998. A kislány. Az apja is meghalt, igaz?
Felakasztotta magát a börtönben. Ha nem akar élete hátralévő részében a
rács mögött rohadni, akkor egyezségre kell jutnunk. Ellenkező esetben
nyilvánosságra hozzuk. Nemsokára jelentkezünk.” – Turner elhallgatott, de
Bolt nem mondott semmit. – Ennyi az egész – szólalt meg végül Turner. –
Fogalmam sincs, mi akar ez lenni. Ezen kívül nem találtam semmi érdekeset
a gépén, és a zsarolótól sincs másik levél.
– Ellenőrizte Parnham-Jones internetes fájltörténetét?
– Csak felületesen. Úgy tűnik, nem sokat szörfölt a neten, és csak
szokványos oldalakat látogatott. Amazon, BBC, hasonlók. Szereti olvasni a
róla írt cikkeket. Valami mást is várt, főnök?
– Nem – hazudta Bolt. – Csak úgy megkérdeztem. – Még mindig a
laptop hiánya foglalkoztatta. Lehet, hogy Parnham-Jones azt használt a
sötétebb üzelmeire? Talán azt, amit a gyilkosa ellopott, ahogy John Gallan
esetében is történt?
– Továbbítottam önnek a levelet – mondta Turner.
– Gondolom, sejtelme sincs, kitől jött.
– Egy hotmailes címről, amelyet azóta már töröltek, és ha a zsarolónak
volt magához való esze, akkor egy internetkávézóból küldte el. Ami azt
jelenti, hogy nagyon nehéz lesz lenyomozni.
– De azt tudja, hogy mikor érkezett, ugye?
– Igen, május tizenegyedikén. Tíz napja.
Vagyis nemrégiben, és szinte bizonyos, hogy köze van Parnham-Jones
halálához.
– Gondolom, ez más fénybe helyezi az ügyet – jegyezte meg Turner
szónokiasan.
– Valóban.
– Nincs ötlete, hogy mi lehet az az utalás a halott lányra és az apjára?
– Egyelőre nincs – felelte Bolt. Ez volt a második hazugsága. Megkérte
Turnert, hogy folytassa a gép merevlemezének átvizsgálását, hátha talál még
valamit, ami kapcsolatba hozható a zsaroló levéllel, aztán elköszönt és
letette.
Mérsékelt érdeklődéssel nézte az ételt. Jó illata volt, de pillanatnyilag
túlságosan lefoglalták az új információk. Most már meg volt győződve arról,
hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökét meggyilkolták. Szinte biztosra vette azt
is, hogy ugyanaz az ember, vagy ugyanazok az emberek végeztek John
Gallannel hónapokkal korábban. Az összefüggés nagyon is nyilvánvaló.
Gallant azért kellett megölni, hogy ejthessék a nyomozást Parnham-Jones
ellen a pedofília és a gyilkossági vádak ügyében, ám ez felveti a kérdést,
hogy miért gyilkolták meg a főbírót is. Talán el kellett őt hallgattatni, nehogy
kipattanjanak a veszélyes titkok. Ez esetben egy másik pedofil lehetett a
gyilkos, vagy esetleg egy olyan magas beosztású személy, aki meg akarta
akadályozni a kormány bukását előidézhető botrányt.
De ez az elmélet egy újabb kérdéshez vezetett. Az az ember, akinek a
leghatározottabban érdekében állt megölni Parnham-Jonest (megelőzendő a
botrányt), nem lehetett azonos a zsarolóval. Neki éppen az ellenkezője lett
volna fontos: megakadályozni, hogy pánikba essen és ostobaságot csináljon.
De akkor ki a fene küldhette az e-mailt?
 34

HAJNALI HÁROMKOR CSENDES volt az utca.

Egy fekete macska lopakodott ki a bokrok közül Irene Tyler bejárati
ajtaja mellett, megvető pillantást vetett a sötét ruhás, símaszkos férfira, aki a
sötétben lapult, és átiramodva az ösvényen eltűnt szem elől. Lench nem
emlékezett rá, hogy ez most jót vagy rosszat jelent-e, de igazából nem is
érdekelte. Nem volt babonás, és képtelen volt megérteni, hogy hihet valaki
ilyesmiben. Az emberek maguk irányítják a sorsukat a saját tetteikkel. A
szerencse csak véletlen. Nincs halál utáni élet, nincs spirituális világ. Ha
lenne, akkor őt szünet nélkül üldözné annak a negyvenhárom embernek a
szelleme, akit eddig megölt, Lench viszont jól aludt éjszaka és nem félt a
sötétben.
Kivette az álkulcsokat a zsebéből, és először a bejárati ajtó ötpontos
zárját vette munkába. Egy perc sem kellett hozzá. A rugós reteszzár
másodpercek alatt engedett. Lassan megnyitotta az ajtót. Be volt akasztva a
biztonsági lánc. Előhúzta a célszerszámot és középen elvágta. Irene Tyler
láthatóan jobban ügyelt a biztonságra, mint a többség, de ennek nem volt
semmi jelentősége. Bármelyik házba be lehet jutni, ha a betörő érti a dolgát,
és Lench kellő gyakorlattal rendelkezett. A környezet felmérésekor látta,
hogy riasztó is van, ezért most kihalászta a zsebéből a lézertollat. Sok
háztulajdonos manapság csak a földszinten aktiválja az érzékelőket, s Lench
feltételezte, hogy Irene Tyler ugyanígy járt el, miután mindkét zárat
ráfordította, és a biztonsági láncot is beakasztotta. Beóvakodva az ajtón az
előtérbe hamar felfedezte a villogó mozgásérzékelőt jobbra, a falon. Néhány
másodperces óvatos manőverezés után a lézertoll sugara megtalálta a
detektor piros fényét, és hatékonyan elvakította.
Becsukta az ajtót a lábával, és a lézersugarat végig irányban tartva
oldalazva, lépésenként araszolt előre, amíg el nem érte a lépcső alját. A
harmadik fokról a túl éles szög miatt Lench már nem tudta a riasztóra
irányítani a sugarat, de többé nem is volt rá szükség. Kikapcsolta és zsebre
tette a lézertollat, majd folytatta útját.
Elsőre megtalálta Irene Tyler hálószobáját. Tágas, barátságos helyiség
volt, s az utcai lámpa kísérteties, kékesfehér fényében a nőt is ki tudta venni.
A bal oldalán feküdt a franciaágyon, állig betakarózva, leengedett, hosszú
ezüst hajjal, és halkan horkolt. Lench becsukta maga után az ajtót s az
ágyhoz lopózott; alig ütött zajt nehéz bakancsával. Már érezte az asszony
enyhén illatosított leheletét. Hatvanöt éves lehetett, a bőre ráncos és kissé
megereszkedett az álla alatt, de nem volt kellemetlen a külseje.
Lench olyan közel hajolt, hogy már csak néhány centire volt az arcától s
beszívhatta mély, álomittas lélegzetét. Angolnaszerű nyelvét kidugva
végigaraszolt a horgas orr mentén, de nem érintette meg, csak majdnem.
Rettenetesen szerette volna megnyalni, belekóstolni a bőre melegébe, ahogy
annak idején néhány női áldozattal tette az anarchiába zuhant Boszniában.
Úgy érezte, hogy ezzel a bensőséges gesztussal közelebb kerül hozzájuk, és
ez megnöveli az erejét, amikor végül kioltja az életüket.
De ma este óvatosnak kellett lennie, mert nem hagyhatott maga után
DNS-mintát. Félresimítva az ősz hajat, megérintette kesztyűs ujjával a nő
húsos fülcimpáját. Irene megrezzent, de nem ébredt fel, ezért bedugta az
ujját a fülébe, ami már megtette a kívánt hatást. Az asszony szeme felpattant
és megpróbált fölülni, de Lench visszanyomta és betapasztotta a száját. A
másik kezével elővarázsolt egy hosszú tőrkést és finoman végighúzta a
torkán.
– Be van kapcsolva a riasztó? – kérdezte. – Intsen a fejével, hogy igen
vagy nem.
A nő fojtott hangokat adott ki és bólintott.
– Amikor elveszem a kezem, megmondja a kódot. Ha késlekedik vagy
rossz számot ad meg, kivágom a szemét.
Nyugodtan, már-már bátorítóan beszélt, enyhén éneklő, délkelet-angliai
akcentussal, s a hangja furcsán nem illett hatalmas testéhez, ami valahogy
még félelmetesebbé tette a szavait. A kés végigsiklott az arcon, és a jobb
szem alatti táskán állapodott meg a hegye. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy
komolyan gondolja, amit mondott, s a nő újra bólintott, ezúttal annak jeléül,
hogy megértette. Lench elvette a tenyerét, de a kés ott maradt, hunyorgásra
kényszerítve az asszonyt.
– Öt-kettő-nyolc-egy.
– Rendben. – Lench elvette a kést. – Forduljon meg.
– Vigye, amit akar, de kérem, ne bántsa a gyerekeket.
Tehát itt vannak. Ez hasznos.
– Ok nem érdekelnek – hazudta, hogy elnyerje a nő együttműködését. –
És most tegye, amit mondtam.
Irene hasra fordult, Lench pedig egy-egy nejlonzsinórral összekötözte a
csuklóját és a bokáját. A nő nem állt ellen, csak azt ismételte, hogy vigyen,
amit akar, de ne bántsa az unokáit.
– Nyissa nagyra a száját – utasította Lench. Belenyomott egy golflabdát
és ragtapasszal rögzítette.
Az eredménnyel elégedetten hagyta el a szobát, és lement a lépcsőn.
Ezúttal nem bánta, hogy működik a mozgásérzékelő s beindítja a riasztót;
odasietett és beütve a számokat hatástalanította.
Indulhatott az akció. Elővette a mobilt és elintézett egy gyors hívást.
– Egy perc múlva állj be a furgonnal a ház elé és járasd a motort – szólt
bele a telefonba, majd visszament az emeletre. Megbízható, kipróbált
gyilkosokat hozott magával ma este, de tudta róluk, hogy a gyerekek miatt
aggályaik lesznek. Lench ezt gyenge pontnak ítélte. Ebben a világban
nincsenek olyan határok, amelyeket ne lehetne átlépni. Ez volt az egyik nagy
tanulsága az egykori Jugoszlávia öldöklő háborújában eltöltött négy évének,
amelyben mindig annak a félnek az oldalán harcolt, amelyik többet fizetett.
Mindenki, legyen fiatal vagy öreg, potenciális áldozat. Ugyanolyan, vért
keringető porhüvely. Ám ezt egyesek nem értik, így csírájában fojtva el
minden lázadást, ma estére megduplázta az emberek bérét.
A kisfiú és a kislány mélyen aludt az emeletes ágyon a hátsó hálóban,
ahol Disney-figurák díszítették a falakat, és halomban álltak a játékok meg a
plüssállatok. Még egy olyan alaknak is, mint Lench, látnia kellett, hogy Irene
Tyler imádja az unokáit. Beosont a sötétben és leemelte a fiút a felső ágyról.
Mocorgott, de nem ébredt fel, és Lench némán elindult vele kifelé a házból.
A csukott ajtón át hallotta, hogy Irene Tyler hánykolódik az ágyon, de tudta,
hogy úgysem tehet semmit.
 Amikor a bejárathoz ért, akkor fordult be a ház elé a Bedford furgon.
Lench a lábával nyitotta ki az ajtót, és az alvó gyerekkel a karjában
végigsietett az ösvényen. Két ember ült a furgonban, az egyik kiszállt az
anyósülésről és kinyitotta neki a kettős ajtót; a símaszkot már levette,
helyette egy baseballsapkát húzott mélyen a homlokába, hogy
felismerhetetlen legyen. A furgon hátuljában két csupasz matrac volt.
Letette az egyikre a gyereket és visszaindult a házba, menet közben
ellenőrizve, nem gyullad-e ki valamelyik szomszédnál a villany. Semmit sem
látott.
A kislány megfordult és mocorgott, amikor Lench belépett a
hálószobába. Félő volt, hogy felébred. Ez esetben le kellene ragasztania a
száját és megkötözni, de ezt mindenképp el akarta kerülni az emberei miatt.
Szerencsére a gyerek tovább aludt, miközben fölemelte és levitte a lépcsőn.
– Nem tetszik ez nekem – morogta a baseballsapkás, miközben
rácsukta a furgon ajtaját a két gyerekre.
– Nem lesz semmi bajuk – mondta Lench –, csak ne szúrd el. Jó sok
van a rovásodon. – Lench eleget tudott a két emberről ahhoz, hogy
életfogytiglan börtönbe juttassa őket, és ezzel maguk is tisztában voltak.
A sapkás morgott valamit és visszaült a helyére. A másik indított, és a
furgon lassan végighajtott az utcán, majd eltűnt a sarkon túl. A házak
továbbra is sötétek voltak. Sehol egy meglebbenő függöny. Lench kilépett
az utcai lámpa fényköréből és komótosan visszasétált a házba. Ismerős
izgalom járta át, mintha hideg, puha ujjak táncolnának az ágyéka körül.
Nem kellett megölnie Irene Tylert. Végül is nem látta az arcát, és nem
írhat le belőle semmit, talán csak a hangját, de azzal nem sokra mennek.
Egyszerűen itt hagyhatná, mint a vágásra kiterített malacot, bár ő még arra
sem képes, hogy lármát csapjon.
De ez borzasztó pazarlás lenne. És újabban igen kevés alkalma volt
élvezkedni. S ahogy azt a parancsnoka mondta egy felperzselt muzulmán
faluban Nyugat-Boszniában, miközben futólag szemlét tartott a hullahegy,
egy tíztagú család földi maradványai felett: – A halottak nem vallhatnak
ellened.
 35

TOMPA, ÁLOMTALAN ÁLOMBA ZUHANTAM. Rémlik, hogy

egyszer félig felébredtem arra, hogy fáj a vállam, de nem sokat törődtem
vele, ahogy sokkal súlyosabb bajaimmal sem. Túl fáradt voltam hozzá, és
másodpercek múlva visszaaludtam.
Ami végül felébresztett, az az arcsebem lüktetése volt, amit tegnap
szereztem a könyvtárban. A késen a feleségem ujjlenyomatai voltak. Kathy
az utasülésen gunnyasztott, az ablaknak támasztva a fejét. Szinte az egész
takarót magára húzta – ez a szokása végigkísérte a házasságunkat és úgy
tűnt, hogy elég kényelmesen elfészkelte magát. Önkéntelenül is arra
gondoltam, vajon az igazak álmát alussza-e.
Fáztam és kissé émelyegtem. Ásítva megnéztem az órámat. Húsz perc
múlva hét. Már világos volt odakint. Szomjas és éhes voltam. Jóformán
semmit nem ettem tegnap dél óta, ami mintha egy másik életben lett volna.
Elalvás előtt levettem az ingem és a farmerom, s kiterítettem őket száradni a
Land Rover hátuljában, de amikor most felöltöztem, még mindig nedvesen
tapadtak rám.
Kinyitottam az ajtót és leléptem a pajta kőpadlójára, hogy
kinyújtóztassam a lábamat. Miért nem akart Kathy a rendőrséghez fordulni?
Ez mindennél jobban nyugtalanított. Lehetséges, hogy benne volt Vanessa
meggyilkolásában? Nem találtam benne logikát, de újra meg újra
visszajutottam a megkerülhetetlen, nagy kérdéshez: az ujjlenyomataihoz a
késen. Ezt a kérdést óhatatlanul feltennék a rendőrök is, és úgy tűnik, Kathy
nem akar válaszolni rá. Csakhogy előbb-utóbb mindenképp találkoznunk
kell a rendőrséggel, és jobb lenne előbb, mint utóbb. Eldöntöttem, hogy én
akkor is megteszem, ha Kathy tiltakozik ellene. így legalább kapunk
valamilyen védelmet, magunknak és a gyerekeknek.
A gyerekek. A tegnapi dráma sodrában megfeledkeztem róluk. Most
ráébredtem, hogy hiányoznak. Ideje pontot tenni az ügy végére.
 Nyílt az utasülés ajtaja, s Kathy ködös tekintettel kikászálódott a Land
Roverből. – Jó reggelt – mondta, és lassú, bizonytalan léptekkel elindult
felém.
– Szia.
– Nézd...
– El kell mennünk a rendőrségre – mondtam. – Úgy tűnt, ezen
elgondolkozik egy pillanatra. – Én akkor is megyek, ha te nem jössz.
Lassan bólintott.
– Veled megyek.
Mindazok után, amiken keresztülment, beleértve a néhány órai alvást egy
kocsiülésen, még mindig szépnek láttam és megszakadt érte a szívem.
Éreztem, hogy kiszárad a torkom, és azt hiszem, sírva fakadok, ha képes
lettem volna rá, de valamilyen oknál fogva a családi ügyek sosem tudtak a
könnyekig meghatni. Ritkán sírok, de ha mégis, akkor általában olyasmiken,
amik ellen nem tehetek semmit, mint a nagyanyám halála tizenöt évvel
ezelőtt, vagy a rossz eredmény egy nagyon fontos futballmeccsen, és az sem
mindegy, hogy ezekben az esetekben túl sokat ittam... gondolom, ez elmond
valamit rólam. Ahogy ott álltunk egymással szemben, azon tűnődtem, vajon
hol volt az a pont, ahol félresiklott a házasságunk. Amikor már nem úgy
tekintett rám, mint a szerelmére. Ha őszinte akarok lenni, ez jóval korábban
történt, mint a találkozása Jackkel.
– És hogy jutunk el a rendőrségre? – kérdezte.
– Nálad vannak a Hyundai kulcsai?
-A kabátzsebemben. Azt mondod, hogy lopakodjunk vissza a házhoz és
hajtsunk el? Arra nem gondolsz, hogy ott van a rendőrség? A tegnap esti
lövöldözés után, hogy a tűzről már ne is beszéljünk...
– Hát, ha ott vannak, az máris megoldja a problémánkat, nem igaz?
Bólintott, de nem tűnt úgy, mint aki meg van győzve.
Tizenöt percbe telt, amíg visszajutottunk oda, ahol egykor a nyaralónk
állt. Megrendítő látvány fogadott minket: eltűnt az egész emelet. Nem
maradt belőle, csak a négy külső fal elszenesedett, bedőlt omladéka. A
vízzel elárasztott belső térből még mindig szállingózott a füst. A házat sárga
rendőrségi kordonnal kerítették körbe.
 A bokrok között haladtunk előre, amíg el nem értük a birtok bejáratát.
Egy rendőrautó parkolt a kocsibejárón, de nem ült benne senki és a
környéken sem láttunk embert. Kathy Hyundai kupéja is ott volt, a vörös
dukkót elszínezte a füst és a pernye, de máskülönben sértetlennek tűnt.
– Add ide a kulcsot – nyújtottam felé a tenyerem.
– Soha! – vágott vissza. – Én vezetek. Gyere, menjünk.
Mielőtt még tiltakozhattam volna, átvágott az úton, a maga peckes
módján. Csikorogtak a kavicsok a cipősarka alatt. Nem maradt más
választásom, mint utána futni. Amikor beértem, meglepődve láttam, hogy
vigyorog.
Bal felől kiáltás harsant, és egyenruhás zsaru tűnt fel a nyaraló romjai
mögül. Tíz méterre lehetett tőlünk. Túlsúlyos alak volt kerek, rózsás képpel,
ránézésre nem sok bizalmat keltett a dél-angliai bűnüldözés jövőjét illetően.
Úgy tűnt, hogy pisilés közben zavartuk meg.
Kathy a kulcsokkal a kezében kioldotta a központi zárat, és odafutott a
vezetőülés ajtajához.
– Hé, megállni! – kiáltotta a felénk siető zsaru.
Én megálltam, de Kathy nem. Beugrott a kocsiba és indított.
– Kathy, az ég szerelmére, mit csinálsz? Ez egy rendőr.
– Kérem, uram, maradjon, ahol van – lihegte a zsaru, miközben Kathy
ajtaja felé vette az irányt.
A Hyundai kavicszápor kíséretében, hátramenetben távolodott a
behajtón az utánaszaladó rendőrtől.
Gyors döntést hoztam. Bármi folyik is itt, én a felét sem tudom, de volt
egy erős gyanúm, hogy Kathy igen, és ha most nem tartok vele, akkor
könnyen lehet, sőt valószínű, hogy sosem fogom megismerni a teljes
igazságot. Ezért rohanni kezdtem a kocsi után.
Amikor a zsaru észlelte, hogy én sem engedelmeskedem, felém fordult és
úgy tárta ki a karját, mint a védekező kosárlabdások. Elég röhejes látványt
nyújtott, nehezen álltam meg nevetés nélkül. Simán kitértem előle, s bár
elkapta a dzsekimet, félresöpörtem a kezét és tovább futottam, végül már
sprintelve, amire az iskolai tornaórák óta csak tegnap este, a rendőrőrsnél
volt példa.
 Kathy még mindig hátramenetben hajtott a bekötőúton, de közben
jelezte, hogy igyekezzek, majd további tíz méter megtétele után lelassított, s
kinyitotta nekem az utasülés ajtaját. Hallottam a zsarut a hátam mögött, de
tudtam, hogy úgysem ér utol. A Hyundai már csak gurult, és én megragadva
a nyitott ajtót bemásztam. Kathy abban a pillanatban gyorsított és csikorgó
kerekekkel kihajtott az útra. A zsaru tehetetlenül állt a behajtó közepén és
vadul ordított valamit a rádiójába. Ekkor Kathy egyesbe váltott és eszelős
nevetéssel kilőtt a néptelen úton.
Ismerik azt az érzés, ami akkor fogja el az embert, amikor felébred a
hajnali sötétben és az első másodpercekben nem tudja, hogy ébren van-e,
vagy még álmodik? Ezt éreztem most. A feleségem, a harmincöt éves
egyetemi előadó és két gyermek anyja úgy viselkedik, akár egy félnótás.
Nem tudtam mivel magyarázni, hacsak azzal nem, hogy vele együtt én is
megőrültem.
– Mi a francot művelsz, Kathy? Jelentkezni akartunk a rendőrségen, nem
Thelma és Louise-t játszani!
Rám vigyorgott.
– Nem élvezed néha a kockázatot, Tom? Te aztán nem. Sose szerettél
hazardírozni.
– Nem. És nem akarok menekülni a rendőrség elől. Amikor azt
beszéltük meg, hogy hozzájuk fordulunk. Lehet, hogy te már elfelejtetted, de
meggyilkolták a kolléganődet, és a szeretődet is.
Azonnal eltűnt a mosoly az arcáról, és kemény, elszánt kifejezés jelent
meg rajta, ami nem arra a Kathyre vallott, akit ismertem. Vagy nem
ismertem, a jelek szerint.
– Ha feladjuk magunkat, az úgy történjen, ahogy én akarom – közölte. –
Számos tanú szeme láttára besétálok egy rendőrőrsre, hogy védve legyek.
De nem adom meg magam az első dagadt zsernyáknak, aki az utamba
kerül. Érted?
– Nem – mondtam. – Félek, hogy nem értem.
Mielőtt folytathattuk volna, megszólalt a telefonom. Tíz másodperc
késéssel Kathyé is. Ezek szerint megjött a térerő. Elővettem a mobilt, ami
egy hangposta és egy videoüzenet érkezését jelezte. A küldő letiltotta a
hívószámkijelzést. Azt kérdezte, lejátszom-e az üzenetet, ami akár valami
reklám is lehetett. De ezt csak egy módon deríthettem ki.
Igennel válaszoltam.
A következő pillanatban a két gyerekem jelent meg a képernyőn, az
arcuk zavart és félelmet tükrözött. Úgy tűnt, hogy Chloe sírt. Egy
franciaágyon ültek egy ismeretlen szobában. Mögöttük narancssárgára
festett fal, amelyen nem volt sem kép, sem más dekoráció. Úgy öt
másodpercig csak a gyerekek látszottak a képen. Végig mozdulatlanok
maradtak és nem mondtak semmit. Ezután a kamera balra mozdult, és egy
tetőtől talpig feketébe öltözött, s a már elmaradhatatlannak tűnő símaszk
mögé rejtőző férfit mutatott egy másik narancssárga falnak dőlve. Talán a
tegnap esti emberek egyike, de ezt lehetetlen volt megállapítani. Nem mintha
számított volna. Az üzenet egyértelmű volt: a gyerekeim gátlástalan bűnözők
markában vannak.
A videó véget ért, s éreztem, ahogy minden erő kiszáll a testemből.
Bánat, tehetetlenség és rettegés elegye járta át minden porcikámat,
elviselhetetlen súllyal nehezedve rám. Csak a gyerekeket ne. Kérem,
bármit, csak a gyerekeimet ne. Akik ártatlanok, akik a legdrágább kincsei
az életemnek. Nincs iszonyúbb érzés egy szülőnek, mint az a tudat, hogy a
gyerekei halálos veszélyben vannak, és ő nem tehet ellene semmit.
Szívszaggató volt a tehetetlenség érzése. Minden ellenállásomat
felemésztette. Könyörgő, rimánkodó emberi roncs lett belőlem. És ők
pontosan erre játszottak.
Kathy lehúzódott az út szélére és felnyögött, miközben ugyanezt a videót
nézte a telefonján. Arra sem voltam képes, hogy a fejemet felé fordítsam.
Nem maradt bennem semmi energia, és ezúttal sírva fakadtam. Imádkoztam
is. Imádkoztam, hogy ne bántsák őket, könyörögtem annak az istennek,
akiben már közel harminc éve nem hittem, hogy vegyen el tőlem mindent,
amit csak akar, de szabadítsa meg a gyerekeimet. Templomba fogok járni,
jótékony célra áldozom minden pénzem, segélymunkásnak megyek
Afrikába... bármit megteszek. Csak ne bántsák őket.
– Édes istenem – suttogta Kathy. – A gyerekeimet ne.
Megtöröltem a szemem és próbáltam lenyugodni. Eddig nem esett
bántódásuk. Azon kell lennünk, hogy megadjuk Max és Chloe
fogvatartóinak azt, amit akarnak, és most nem lehet manőverezés.
Feltételeztem, hogy valamilyen üzenetet is küldtek a videó mellé, ezért
felhívtam a hangpostát, és valóban... Egy ismeretlen férfi szólalt meg: „Tudja,
mink van – mondta olyan hangnemben, mint aki az árukészletéről beszél.
Teljesen jellegtelen volt a hangja, talán egy kicsit magasabb az átlagosnál. –
Hívja fel ezt a számot, ha épségben szeretné visszakapni.” Bemondott egy
mobilszámot és letette. Miközben tollat és papírt kerestem a
kesztyűtartóban, elhangzott az üzenet időpontja: 5.53. Valamivel több, mint
egy órája. Találtam egy tollat, de papírt nem, így amikor visszahallgattam az
üzenetet, a Hyundai forgalmijának hátuljára írtam rá a számot.
– Azt akarják, hogy hívjuk fel őket – mondtam Kathynek meredten
bámulva kifelé a szélvédőn a fákkal szegélyezett, üres útra.
– Csináld te – felelte halkan sírdogálva.
– Bármit kérnek, meg kell kapniuk. Bármit tudsz, el kell mondanod
nekik, rendben? – Még mindig nem néztem rá, miközben hozzá beszéltem.
– Hát persze.
– Ne perszézz itt nekem! Hallani akarom, hogy igent mondasz!
– Igen. Igen. Csak hívd őket... kérlek.
Szerettem volna közölni vele, hogy mindez az ő hibája, de nem tettem.
Vettem egy nagy levegőt és beütöttem a számot. Ötször csengett ki, mire
felvették.
– Örülök, hogy jelentkezett – mondta a férfi a vonal másik végén.
Ugyanaz a hang volt, amelyik az üzenetet hagyta. – A lehető leggyorsabban
le kell zárnunk ezt az ügyet.
– A gyerekek jól vannak?
– Remekül. – Magabiztos volt a hangja, de ez még nem jelentette azt,
hogy hihetek neki. – És most mondja meg, hogy hol van.
– Egy mérföldre a bolderwoodi nyaralótól. Egy kocsiban.
– Kié a kocsi?
– A feleségemé. Visszamentünk érte.
– Látták magukat?
– Nem hiszem. Nem.
– Helyes. Közlöm az utasításokat. Ha pontosan követik mindet, akkor
sértetlenül visszakapják a gyerekeiket. Ha befejeztük ezt a beszélgetést,
azonnal törölje le a videoüzenetet és kapcsolja ki a mobilját. A felesége is
tegye meg ugyanezt. Aztán dobják el a telefonokat, olyan helyen, ahol nem
valószínű, hogy megtalálják őket. És semmi trükközés, eszükbe se jusson
megtartani és bekapcsolni a mobiljukat. Az az ember, aki kiderítette a
személyazonosságukat és az anyósa címét, a következő órában többször is
hívni fogja a számukat. Olyan technikával rendelkezik, amellyel meg tudja
állapítani, hogy fogad-e jelet a készülék. Ha kiderül, hogy nem
engedelmeskedtek az utasításnak, levágom az egyik gyerek fülét. Maguk
választhatják meg, hogy melyikét.
– Ne bántsa Maxot és Chloét, kérem! – mondtam, végső
kétségbeesésemben használva a nevüket, hogy megszemélyesítsem őket a
fogvatartójuknak, bár magam sem hittem, hogy elérek ezzel valamit.
– Ezúttal nem fogunk gondot okozni, ígérem. Bármit akar, megkapja.
– Láttam a szemem sarkából, hogy Kathy gépiesen bólogat, s csorog a
könny az arcán.
– Nem lesz semmi bajuk, ha azt teszik, amit mondok. Van magánál
papír, ceruza?
– Várjon. – A szabad kezemmel megint magam elé vettem a Hyundai
forgalmiját és a tollat. A kezem reszketett, de a hangom természetellenesen
nyugodt volt, amikor közöltem, hogy mondhatja.
– Jól figyeljen. Miután megszabadultak a mobiloktól, menjenek fel az
M3-asra Basingstoke felé, aztán az A33-asra Reading felé. Hajtsanak át
Readingen és térjenek rá a Henley-on-Thamesbe vezető útra. Henley-ből
menjenek tovább a marlow-i úton. Három mérföld után lesz egy leágazás
balra, egy Hambleden nevű faluba. Megvan?
Sebesen írtam.
– Igen. Megvan.
– Parkoljanak le a falu főterén. Van ott egy telefonfülke. Úgy egy óra
múlva, negyed kilenckor, meg fog szólalni. Ajánlom, hogy igyekezzenek,
mert ha nem veszik fel, gondoskodom róla, hogy valamelyik gyerekük
megfizessen a késésükért.
– Ott leszünk. Ne bántsák a gyerekeket, kérem! Ott leszünk.
– Ott kapják meg a további utasításokat – folytatta, ügyet sem vetve a
könyörgéseimre. – Vasárnap reggel van, ilyenkor minden gond nélkül ott
lehetnek negyed kilencre, és ha a terv szerint alakulnak a dolgok, délben
már együtt lehetnek a gyerekeikkel. De azt jól jegyezze meg, hogy ha akár a
legkisebb mértékben is eltérnek attól, amit mondtam, elkapja magukat a
rendőrség, mielőtt ideérnének, vagy megpróbálnak segítséget kérni
valakitől, akkor keserves halál vár a gyerekeikre.
Minden egyes szava úgy ért, akár egy taglóütés, kiszívta az erőmet és
egyre mélyebbre taszított a sötétségbe, ahonnan nem volt menekülés.
– Értem – válaszoltam elfúló, reszelős hangon.
– Az anyám jól van? – kérdezte Kathy. Úgy hangzott, mintha a távolból
jönnének a szavai. – Kérdezd meg, jól van-e az anyám.
– Fölösleges – mondta a férfi a vonal másik végén, aki nyilván mindent
hallott.
Ebből tudtam, hogy Irene halott, de nem voltam képes felfogni.
Pillanatnyilag túl sok minden kavargott a fejemben.
– Szabaduljanak meg a telefonoktól és induljanak Hambledenbe.
Hamarosan találkozunk. – S azzal letette.
Kathy megragadta a karomat és hozzám hajolt. Soha nem láttam még
ilyen szomorúságot a sötét szemében, és tudtam, hogy ő ugyanezt látja az
enyémben.
– Mit mondott? – kérdezte türelmetlenül.
– A gyerekek jól vannak. Az anyádról nem tudok semmit.
– Istenem. Megölték, igaz? Megölték?
– Nem tudom. És most add ide a telefonod. Azt akarja, hogy
kapcsoljuk ki és dobjuk el, nehogy a rendőrség követni tudjon minket.
Aztán egy Hambleden nevű helyre kell mennünk, Henley közelében.
Kathy kivette a mobilt a zsebéből és átadta.
– Meg fognak ölni minket, ugye, tudod? Amint megérkezünk. Dehogy
fognak elengedni, ezek után.
– Nincs más választásunk, Kathy – mondtam a szemébe nézve. – Ezúttal
elkaptak minket.
Kiszálltam a kocsiból és bementem az út menti fák közé. Kikapcsoltam
a telefonom és bedobtam egy bokorba. Aztán az övét is kikapcsoltam. De
nem dobtam el, mert tudtam, hogy Kathynek igaza van. Amint megjelenünk
ott, ahol a kínzónk – és arra tippeltem, hogy ez nem lehet más, mint az az
ember, akit Daniels Lench-nek nevezett – akarja és megkapja az
információt, amire szüksége van, fölösleges teherré válunk, amitől jobb
megszabadulni. De nem ettől féltem igazán. Hanem attól, hogy talán Max és
Chloe is ugyanerre a sorsra jut. Az egész családunkat kiirtják, mintha sosem
léteztünk volna. Nem tudtam, ki segíthetne, de abban nem kételkedtem,
hogy ha eldobom Kathy telefonját is, akkor elveszítem az utolsó
mentsvárunkat. Betettem a mobilt a zsebembe és visszamentem a kocsihoz.
– Menjünk a sztrádához – mondtam.
Kathy szó nélkül indított és észak felé vette az irányt.
Tíz perccel múlt hét.
 36
BOLT ARRA ÉBREDT, HOGY ÉLES HANGON VIJJOG az
éjjeliszekrényen a mobilja, mint valami vibráló szexuális játékszer. Nagyot
ásítva nyúlt érte és beleszólt. Még ki sem nyitotta a szemét, s már egy dühös
hang ordított vele, amelyet nem ismert meg rögtön.
– Azt hiszem, tartozik nekem egy rohadt nagy bocsánatkéréssel, Bolt
felügyelő. Úgy gondolja, hogy azért, mert a kertvárosban vagyunk, nem
értjük a dolgunkat, és nem is érdemes foglalkozni velünk? Hogy nyugodtan
belegyalogolhat a nyomozásunkba, és még csak meg sem kell osztania
velünk, amit kiderített?
Bolt félszemmel az órára sandítva látta, hogy 7.17 van, és rájött, hogy
azzal az emberrel beszél, aki Jack Calley meggyilkolása ügyében nyomoz.
– Á, Lambden főfelügyelő. Korán kelt, uram.
– Ne szórakozzon velem, Bolt. Itt vagyok Calley szomszédjánál,
Bemard Crabbe-nél. Azt mondja, hogy tegnap ott voltak náluk a társával,
és megmutatták nekik Tom és Kathy Meron fényképét.
Bolt már teljesen éberen ült fel az ágyban.
– Honnan tud róluk?
– Nem magától, annyi szent. Gyanítom, hogy ugyanúgy derítették ki,
mint mi. Ellenőriztük Mr. Calley híváslistáját és láttuk, hogy utoljára
Meronéknak telefonált. Lefogadom, hogy azt hitte, mi úgyse jövünk rá,
nemde?
– Nézze, én nem akarok eltitkolni semmit...
– Azt is kiderítettük, hogy Mrs. Meront körözik Vanessa Blake tegnapi
meggyilkolása miatt – folytatta Lambden, még mindig dühöngve. – Tehát
mégsem vagyunk olyan ostobák.
Bolt megdörzsölte a szemét.
– Sosem mondtam ilyet.
– Nem kellett mondania.
– Ha ad egy percet, mindenről beszámolok.
– Helyes. Kezdheti.
 – Először is, elnézést kérek. Annyira gyorsan követték egymást tegnap
az események, hogy nem győztem loholni utánuk. Ma délelőtt akartam
felhívni, hogy tájékoztassam.
– Bocsánatkérés elfogadva – mondta a főfelügyelő. – És most
ismertessen velem mindent, ami megkönnyítheti Calley gyilkosainak
elfogását.
Bolt tudta, hogy valami érdemlegeset kell közölnie Lambdennel, ha nem
akarja, hogy keresztbe tegyen neki. Miközben felkelt és kiment a
fürdőszobába, elmondta, hogy Parnham-Jones öngyilkosságában
idegenkezűségre utaló jeleket talált, és nem sokkal a halála előtt megzsarolta
valaki. A pedofil vádakról nem tett említést, mivel erre nem volt semmilyen
bizonyítéka.
– Még nem tudom, mi a kapcsolat Parnham-Jones halála és Jack Calley
vagy Meronék között, de az időpontok túlságosan is összevágnak.
– Valaki Meronék nyomában van – mondta Lambden. – Ma reggel
értesültem, hogy egy nyaraló, amiben résztulajdonosok, leégett New
Forestben tegnap éjjel, és lövöldözésről is bejelentést tettek. A helyi
rendőrség kiküldte a helyszínelőket, hogy fésüljék át a romokat, nincs-e
alattuk holttest.
– Ha meghaltak, akkor bajban vagyunk. Pillanatnyilag nem tudok mást,
aki magyarázatot adhatna Jack Calley és Vanessa Blake meggyilkolására.
Lenyomoztatta a mobiljukat?
– Ez a másik ok, amiért hívom – válaszolta a főfelügyelő. – Tudja, milyen
nehéz engedélyt kapni az ilyesmire. Kathy Meron telefonjára kéne, és
maguk, mint országos hatáskörű szerv könnyebben megkapják. Sokat
segítene, ha tenne valamit ebben az ügyben.
Bolt töltött magának egy pohár vizet.
– Bízza csak rám. Ezúttal nem mulasztom el tájékoztatni. Rendben?
– Köszönöm.
– Nincs harag?
– Nincs. – Úgy hangzott, hogy Lambden őszintén mondja, ami enyhe
bűntudatot keltett Boltban. Talán elhamarkodottan ítélte meg tegnap.
Lambden megadta neki Kathy Meron mobilszámát és elköszönt.
 Ha a Meron házaspár valamelyik tagjánál ott van a telefonja és be van
kapcsolva, akkor a szolgáltató a jel alapján meg tudja adni a pontos
tartózkodási helyüket. Jean Riley semmi idő alatt elintézi az ilyesmit a
kapcsolatai révén. De a brit rendőrségnél mindig vannak megugrandó
akadályok, és Bolt nem kerülheti meg a szolgálati utat, ami ez esetben az
NCS fejéhez, Steve Evans nyomozó parancsnokhoz vezet. Neki kell
engedélyeznie az akciót. Bolt tehát felhívta Evanst.
A főnök hírhedt koránkelő volt, mely szokást még a katonaságnál vette
fel. A második csengetésre már jelentkezett is, mintha ugrásra készen várta
volna a hívást. Bolt egyből a tárgyra tért. Meronék mindkét telefonjára kérte
az engedélyt és elmagyarázta, hogy miért.
Evans türelmesen végighallgatta, és amikor Bolt befejezte, hasonló
gyorsasággal és lényegretöréssel kapta meg a felettese válaszát.
– Szóbeli felhatalmazást adok Kathy Meron telefonjának figyelésére, de
Toméra nem – mondta. – Ellene nincs meggyőző vád.
Bolt nem vitatkozott. Nem lett volna értelme. Evans keményfejű volt.
Megköszönte a segítségét.
– Majd tájékoztasson – mondta neki Evans. – Később elintézzük az
adminisztrációt is.
Bolt ezután Jean Riley-t hívta. Almából verte fel. Csak nyökögött, alig
bírt összerakni egy értelmes mondatot.
– Hét húsz van, főnök. Miért teszi ezt velem? Három órája feküdtem le.
– A huszonnégy éves Jean nagy bulizó volt, aki szerette elengedni magát, ha
nem volt szolgálatban. Tökéletes ellentéte volt Matt Turnernek, valószínűleg
ezért is jöttek ki olyan jól egymással.
– Vészhelyzet van, Jean – mondta Bolt minden együttérzés nélkül, és
röviden összefoglalta, mit kíván tőle, elengedve a füle mellett a lány
másnapos nyögdécseléseit és az időnként rátörő köhögőrohamokat.
– A francba, ez az ügy már magától pörög, vagy mi? – ébredt fel végre
Jean. – Van ötlete, hogy mégis mi ez az egész?
– Rengeteg, csak azt nem tudom, hogy érnek-e valamit. Hívjon vissza,
ha elintézte Kathy Meron telefonjának lenyomozását.
Bolt köntösbe bújt és főzött egy jó erős kávét, aztán felhívta Mot és
beavatta a fejleményekbe a zsaroló e-mailről, amit Turner talált Parnham-
Jones gépén Meronék nyaralójának leégéséig. A Khan családban reggeliidő
volt, behallatszott Mo gyerekeinek tombolása és
Saira hangja, aki mérsékelt sikerrel próbált rendet tartani. A nagy zsivaj
éles kontrasztot képezett Bolt lakásának csendjével.
– Tehát van még valaki, aki tudott a bíró kis gyengéjéről.
– Nagyon úgy tűnik. Turner megpróbálja kideríteni, honnan jött az e-
mail, várom, hogy visszahívjon. Most csak azért kerestelek, hogy képben
legyél. Ma nem lesz rád szükségem. Hadd legyen egy kis időd a családra.
– Köszönöm, főnök – mondta Mo, és azt kérte, hogy tartsa egy
pillanatig. Bolt ajtócsapódást hallott és a háttérben megszűnt a lárma.
– Elnézést – suttogta Mo -, de nem szeretnék kimaradni, egy ilyen nagy
ügyből meg pláne nem. Csak szólj, ha kellek, rendben? Nyugis délelőttre
készülünk, nem borítasz fel semmilyen programot.
– Oké, ha adódik valami érdekes, jelentkezem. Te meg lazíts.
– Gondolod, hogy Meronék meghaltak? – kérdezte Mo.
– Lehet – ismerte el Bolt -, mert akármit tudnak is, azért már öltek meg
embereket. És ha ők meghalnak, magukkal viszik a titkot. Attól félek, hogy
ez esetben ott vagyunk, ahol a part szakad.
Mindketten hallgattak egy darabig.
– Hát – szólalt meg végül Mo -, tudod, hol találsz.
 37

–Ú GY VÉLEM, MAGYARÁZATTAL TARTOZOL, – szólaltam meg

végül, amikor már az M27-esen hajtottunk keletnek Southampton és az
M3-as felé. Az előző húsz percben néma csöndben ültünk, átadva
magunkat a sötét félelemnek.
Kathy sóhajtott és fészkelődni kezdett a helyén, kerülve a tekintetemet.
Az volt az érzésem, hogy most már egész életében kerülni fogja, bármennyi
van is hátra.
– Amikor tegnap Jacknél voltam, adott nekem egy kulcsot. Egy
csomagmegőrzőhöz a King’s Crosson.
– Mi van benne?
– Azt nem mondta. Csak azt, hogy ha vele történne valami, akkor
menjek el érte és hozzam nyilvánosságra. Azt mondta, hogy ő nem teheti
meg, mert az nem volna etikus.
– Mióta csinált gondot abból, hogy valami etikus-e vagy nem? Az sem
etikus, hogy lefeküdt a barátja feleségével. Ez miért nem zavarta?
– Én csak elismételtem, amit mondott.
– Nyilván ezt akarják megszerezni. Mi lehet abban a rekeszben?
– Nem tudom. De szerintem is ez kell nekik.
– Meg sem kérdezted, hogy mi van benne?
– De igen, és csak annyit felelt, hogy az egyik ügyfele dolgai. És mielőtt
ezzel jönnél, nem, nem tudom, hogy hívják az illetőt.
Hitetlenkedve ingattam a fejem.
– És te elvállaltad? Átvetted a kulcsot? Mi a fenének kellett
belekeveredned? Mi közöd van neked ehhez az egészhez?
– Figyelj, Tom. Tudom, hogy hibát követtem el, oké?
– Te annak nevezed? Hibának? Ennél azért többről van szó, drágám.
Legalább hárman meghaltak, és ez csak az, amiről én tudok. És most
azoknál a szadista állatoknál vannak a gyerekeink. Mindez azért, mert
viszonyt kezdtél azzal a hazug, csaló gazemberrel.
 – Tudom, Tom, kurvára tudom. Nem kell, hogy folyamatosan
emlékeztess rá.
Vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak.
– És tényleg sejtelmed sincs arról, mi van abban a rekeszben?
Úgy tűnt, hogy Kathy is fegyelmezi magát, és barátibb hangot ütött meg.
– Nincs, és nem is akarom tudni. Bármi is az, legyenek boldogok vele.
– Eddig miért nem mondtad el?
– Mikor lett volna alkalmam rá? Miután Jacket megölték, nem tudtam,
mit csináljak. Pánikba estem és elhajtottam a nyaralóba. Gondolkozni
akartam, hogy most mi legyen. Aztán megjöttél azzal az emberrel, aki
rendőrnek adta ki magát...
– Daniels. – A sok izgalom közepette meg is feledkeztem róla. Tegnap
megmentette az életünket, és azon tűnődtem, vajon életben van-e még.
– Igen. Amikor ráismertem a hangjáról, hogy ő is ott volt Jack házában,
totál kikészültem. Biztos voltam benne, hogy azért jött, ami a rekeszben van,
és arra gondoltam, hogy ha megszerzi, nem lesz többé szüksége ránk és
megszabadul tőlünk.
Ez elfogadhatóan hangzott, bár csak az isten tudja, mi lehet abban a
rekeszben. Valami veszélyes, a jelek szerint. De miért Kathynek adta oda a
kulcsot Jack? Az etikára való hivatkozása nyilván csak ürügy volt. Kellett
legyen valami oka, amiért Kathynek adta, és megint csak az volt az
érzésem, hogy nem mondta el a teljes igazságot.
Még egyszer megkérdeztem, hogyan kerültek rá az ujjlenyomatai a
késre.
Azt felelte, hogy tényleg nem tudja.
– El kell hinned, hogy semmi közöm Vanessa halálához! Hiszen téged is
megtámadott az az ember, aki megölte. És mégsem hiszel nekem?
– Már nem tudom, hogy mit higgyek – válaszoltam, és ez igaz is volt.
Tényleg nem tudtam.
Ismét feszült csend telepedett közénk, miközben mindketten ugyanarra
gondoltunk: hogy semmi sem számít, csak a gyerekek megmeneküljenek.
 38

BOLT KÉT KÁVÉT IVOTT, MEGETTE a vacsora maradékát meg

egy banánt, és éppen öltözködött, amikor megszólalt a mobilja.
– Van egy rossz hírem meg egy jó hírem. – Jean Riley volt az, akinek a
hangjából ítélve sikerült némi életet lehelnie magába.
– Mondja a rosszat.
– Nem tudják elérni Kathy Meron telefonját. Ki van kapcsolva.
– És mi a jó?
– Nem valószínű, hogy meghaltak. Tom Meron semmi esetre sem.
Sikerült megkapnom a híváslistáját, és ma reggel 7.08-kor telefonált a
mobiljáról. Kilencvennyolc másodpercig. New Forestben, Bolderwood
mellett lokalizálták a hívást. Egy feltöltőkártyás mobilt hívott, ami nem
köthető személyhez.
Bolt megnézte az óráját. 8.05 volt. Nem egészen egy órája történt.
– Ezt a telefont is le tudja nyomoztatni?
– Ahhoz beszélnie kell a nagyfőnökkel.
Bolt tudta, hogy Evans parancsnok bajosan engedélyezné egy olyan
szám megfigyelését, amelyet Tom Meron hívott, hiszen az ő telefonjára sem
adott engedélyt. És ha azoké a mobil, akik üldözik Meronékat, akkor
valószínűleg már kikapcsolták. De már a hívás puszta ténye is okot adott
némi derűlátásra.
– Tegyen meg nekem egy szívességet, Jean.
– Még egyet?
– Ez lesz az utolsó, ígérem. Meg kell tudnia percre pontosan, hogy
mikortól nem ad jelet Kathy Meron telefonja. Azonnal értesítsen, amint
megtudta. És ha azt is ki tudná imádkozni a kapcsolatából, hogy Tomnak
működik-e a mobilja, az nagyon jó lenne.
– Ez már két újabb szívesség.
– De mindenképp az utolsó kettő. Tudom, hogy nem teljesen szabályos,
de próbálja meg. Én fizetem a cechet, ha legközelebb elmegyünk inni.
 – Tudja, nagyon szeretném tudni, mi közük van Meronéknak a
legfelsőbb bíró úr halálához.
Mi is, gondolta Bolt, miközben befejezte a hívást.
 39

HAMBLEDEN TIPIKUS ANGOL FALU VOLT a Chiltern-dombság

peremén, amely számos filmnek és tévésorozatnak adott már helyszínt. Ezt
onnan tudom, hogy láttam belőlük egy párat. Szép kis főtere van egy 14.
századi templommal, vegyesbolttal és hentesüzlettel. A sarki kocsma A
SZARVAS ÉS A VADÁSZ névre hallgat. A takaros, régi házak némelyikén még
zsúpfedél van.
Kathy 8.13-kor parkolt le az út szélén, a telefonfülke mellett. Rá se
nézve kiszálltam a kocsiból és bementem a fülkébe. Enyhén áporodott volt a
levegője, de legalább nem árasztott tömény vizeletszagot, mint a londoniak
legtöbbje. Úgy látszik, az itteniek a vécét részesítik előnyben.
Álltam a hideg csöndben és az órámat nézve számoltam a
másodperceket. 8.14. Még egy perc. Szerencsére Kathy ment, mint a
meszes. De így sem tudtam kiverni a fejemből, hogy talán már késő. A
gyerekek, az én drága gyermekeim talán már halottak. Egy ötéves és egy
négyéves – akik nekem a mindent jelentik, míg azoknak, akik most fogva
tartják őket, csak tehertételek és alku tárgyai. Ezt a helyzetet pedig
elsősorban a hajdani barátom árulása idézte elő, másodsorban a
feleségemé. Nem érdekel, mi van abban a rohadt csomagmegőrzőben a
King’s Cross állomáson. Semmi közöm hozzá. Engem csak az érdekel,
hogy minden legyen úgy, mint régen, amikor még jól működött a
házasságom és az életem, és a gyerekeim boldogan kacagtak. De
kíméletlenül teltek a másodpercek, és tudtam, hogy bármi lesz is, ami volt,
az már nem tér vissza soha többé. Az előttünk álló jövő pedig nagyon
rövidnek és nagyon sötétnek ígérkezik.
Összerezzentem az éles és hangos csöngetésre. Lopva kipillantottam
Kathyre. Merev arccal és űzött tekintettel bámult kifelé a szélvédőn. Mintha
tíz évet öregedett volna egy óra alatt. Leemeltem a kagylót. Ereztem, hogy
kiszárad a torkom. Rekedt hangon szóltam bele: – Tom Meron.
 – Jó időt mentek – mondta ugyanaz a férfi, akivel korábban beszéltem. –
Remélem, követték az utasításokat.
– Igen.
– Kikapcsolta és eldobta a telefonokat?
– Igen. Nem akarok semmit tenni, amivel kockáztatnám a gyerekeim
életét.
– Bölcs hozzáállás. Mondom az újabb utasításokat. Induljanak el gyalog
északnak a falu főterén a kocsma felé. Jobbra lesz, amikor elhaladnak
előtte. Menjenek tovább a dombra vezető úton, ahol találkozni fognak
valakivel. Az illető nem fogja felfedni a személyazonosságát, de maguk csak
tartsanak vele. Ha követik magukat, azt mi tudni fogjuk, és az egyik
gyerekük megfizet érte.
Végigfutott a hátamon a hideg, mert tudtam, hogy komolyan mondja, és
szabályosan rosszul lettem a félelemtől.
– Nem akarunk próbálkozni semmivel, erre megesküszöm. – De már
süket volt a vonal.
Kiléptem a telefonfülkéből és jeleztem Kathynek, hogy keressen
parkolóhelyet. A temető fala mellett állította le a kocsit, majd kiszállt.
Bizonytalan volt a mozgása, mintha bármelyik percben összeeshetne, az
arca hamuszürke, de nem éreztem részvétet iránta. Ő volt az oka
mindennek.
– Erre – mutattam föl a dombra a kocsma és a hentesüzlet mögött.
– Igyekezzünk.
Hozzám igazította a lépteit és némán nekivágtunk az útnak. Hetvenes,
ősz hajú férfi jelent meg az egyik ház ajtajában. Tweed zakót és nyakkendőt
viselt, s ránk mosolyogva intett nekünk. Ösztönösen visszaintettem, és még
egy halvány mosoly is kitelt tőlem, miközben halálosan irigyeltem mindenkit,
aki mosolyogni képes ezen a napon.
Az út, amelyet összehajló fák szegélyeztek, egyre meredekebb lett,
miután elhagytuk a kocsmát, majd eltünedeztek a teraszos házak; bükkfák
és tölgyek között haladtunk tovább, s már csak nagyritkán pillantottunk meg
egy-egy épületet a zöldbe veszve. Nem hallatszott más, mint a fácánok
rikoltása és a repülőgépek gyenge, de nem szűnő moraja a sűrű, fehér
felhőkkel takart égből. Aztán váratlanul gyerekek nevetése és kiáltásai
hangzottak fel az egyik ház kertjéből. Úgy elszorult a szívem, hogy alig
tudtam levegőt venni. Éreztem, hogy elgyengül a lábam, de kényszerítettem
magam, hogy tovább menjek, minél messzebb a gyerekhangoktól és attól,
amire emlékeztettek. Kathy tartotta a lépést, arcvonásait eltorzította a
mélységes, állati kín. Tudtam, hogy ugyanúgy szenved, ahogy én.
Egy idő után olyan meredek lett az út, hogy inkább kaptatónak lehetett
nevezni. Benyúltam a még mindig nyirkos zakóm zsebébe és a kezembe
akadt Kathy mobiltelefonja. Most néma volt az erdő körülöttünk, a házak
eltűntek, a kátyús út elkeskenyedett. Körülnéztem, nem látok-e valakit, aki
szemmel tart minket, de ha ott volt is, nagyon jól elrejtőzött. Kathynek
ugyanolyan szétnyitható mobilja volt, mint nekem, kinyitottam a zsebemben
és kitapogattam azt a billentyűt, amit a kapcsolónak véltem. Megnyomtam a
hüvelykujjammal és hallottam, hogy felcsipog.
Felértünk a dombtetőre, úgy négy perc telhetett el azóta, hogy ott
hagytuk a kocsit, s az út innen már egyenesen haladt. Voltak még fák, de
már ritkásabban álltak, nehezebbé téve a rejtőzködést. A fákon túl földek és
tanyaépületek tűntek fel. Még mindig nem láttam senkit.
Megkerestem az ujjammal a kettes számú gombot a telefonon. Kathy
nehezen jegyzett meg számokat, ezért az egyszerű 2222 kódot választotta a
SIM-kártya aktiválására. Négyszer megnyomtam a gombot és a telefon
elkezdett jelet adni. Olvastam valahol, hogy a szolgáltatónak ez is elég a
lokalizáláshoz, akár méterre pontosan meg tudják állapítani a helyet.
Szörnyű nagy kockázatot vállaltam, és egy hang a fejemben azt mondta,
hogy a telefon bekapcsolásával halálra ítéltem a gyerekeimet. De még
mélyebbről azt súgta az ösztönöm, hogy ha nem próbálok meg valami jelet
adni a hollétünkről, akkor vége az egész családunknak. Viszont ha
megmotoznak és előkerül a telefon, akkor tényleg nem lesz menekvés. El
kellene dugni valahol, lehetőleg a célhely közelében. Csak az a gond, hogy
minden megtett lépéssel nő a lebukás veszélye. Az is lehet, hogy távcsővel
figyelnek minket, és látják minden mozdulatomat.
Megnyomtam a számokat, összecsuktam és a tenyerembe zártam a
telefont. Aztán kihúztam a kezem a zsebemből, szintbe hoztam egy nagy
sárkolonccal az út szélén és menet közben belepottyantottam a mobilt a
sárba. Ugyanabban a pillanatban közelebb húzódtam Kathyhez, a vállára
tettem a karom és jó hangosan azt mondtam, hogy minden rendben lesz.
– A rohadt életbe, semmi nem lesz rendben – sziszegte rám sem nézve.
De legalább nem hallotta meg a telefon földet érését.
Azonnal megbántam a húzásomat, de már késő volt aggódni miatta. A
kocka el volt vetve. Az ember a másodperc törtrésze alatt hoz döntéseket,
amelyeknek néha az egész életére kiható következményeik lesznek, de az a
lényeg, hogy a döntés nem elkerülhető. Ugyanabban a ritmusban haladtam
tovább, hogy aki figyel, ne vehessen észre semmit. Nem szóltam többé
Kathyhez és ő se hozzám.
Elfogytak a fák, az út egyenesen húzódott előttünk a földek között, amíg
el nem tűnt a domb lejtésében. Magányos ház állt az ösvény mentén, úgy
száz méterre.
– Oké, álljanak meg ott, ahol vannak – mondta egy ismeretlen hang
jobbról.
Engedelmeskedtem, s ekkor egy Homer Simpson-álarcot viselő sovány
ember lépett elő egy sűrű magyalbokor takarásából, amely mögött pár
méterrel csak részlegesen lehetett kivenni egy favázas, egyszintes házat.
Pisztolyt szegezett ránk, hosszú, szivar alakú tompítóval, amely túl nagynak
tűnt vézna, szőrtelen kezéhez képest. Farmert és fekete kapucnis pulóvert
viselt tarka betűs SURF felirattal a mellén. Nem láttam az arcát, de tudtam,
hogy fiatal – huszon-egynehány évesnek saccoltam. Volt valami esetlen és
ideges a viselkedésében, ami arról árulkodott, hogy nem teljesen biztos a
dolgában.
Odaintett minket a fegyverrel, aztán beterelt a bokor mögé, ahol már
nem látszottunk az útról.
– Ürítsék ki a zsebeiket – adta ki az utasítást a pisztollyal hadonászva.
Megtettük. Nem sok mindenünk volt: nálam csak egy toll, némi apró és
a tárcám a hitelkártyákkal. Kathynél semmi. Ő a retiküljében szokta tartani
a dolgait, ami a nyaralóban maradhatott és valószínűleg szénné égett.
– Dobjanak le mindent a földre.
Eltartottam a két karom a testemtől, miközben ő ügyetlenül
végigtapogatott, majd Kathyhez fordult, aki villámló szemekkel nézett rá és
szorosan összezárta a lábát, amikor a férfi az enyémnél valamivel alaposabb
motozásban akarta részesíteni.
Ezután felszólított, hogy' tegyem el a dolgaimat.
– Rendben, és most induljanak befelé – mondta előbb Kathyt, majd
engem lökve meg. A felszólítást azzal nyomatékosította, hogy a fegyvert a
hátamnak szorítva taszigált az egyszintes épület felé. Az volt a benyomásom,
hogy élvezi a kis hatalmát. Kezdett elegem lenni abból, hogy a világ tele van
olyan emberekkel, akiket örömmel tölt el, ha szenvedést okoznak nekem.
Az épületet láthatólag nemrégiben és nagy költséggel alakították át egy
régi pajtából luxusnyaralóvá. A nagy, kétszárnyú homlokzati ablakokon be
volt húzva a függöny, nem lehetett belátni. Kikövezett út vezetett a
bejárathoz, és amikor már csak kétlépésnyire voltunk, kitárult az ajtó.
Ugyanaz a hatalmas, símaszkos férfi állt előttünk, aki tegnap este puskával
hatolt be az emeleti hálószobába, ám ezúttal fegyvertelen volt. A nevét is
tudtam Danielstől: Lench. Ugyanazt a fekete öltözéket viselte, csak most
sárpettyes volt. Robusztus alakja és hosszú, majomszerű karja a kidagadó
izmokkal egy középkori történelemkönyv hóhérjára emlékeztetett. A
símaszk ellenére is hideg magabiztosság sugárzott belőle, amelynek hatására
gyengébbnek érezte magát az ember a jelenlétében. Az üzleti világban is
találkoztam már a fajtájával, bár azok meg sem közelítették az ő méreteit.
Egytől egyik kivételesen sikeresek voltak, és szintén egytől egyig
pszichopaták.
– Jöjjenek be – mondta kissé nőiesen magas hangon, ami egyáltalán nem
enyhítette a lényéből áradó fenyegetést.
Én mentem be elsőnek. Egy fenyőbútorokkal berendezett, nagy,
hipermodern konyha felé irányított; középen tölgyfa ebédlőasztal állt nyolc
székkel. A falakra aggatva különböző nagyságú lábosok és fazekak
sorakoztak, mindenütt makulátlan rend és tisztaság. Az ablakhoz lépve
kinéztem a földekre. Kathy is bejött utánam, Lench pedig helyet foglalt az
asztalfőn, velünk szemben. A fiatalember, aki megmotozott minket, az ajtó
mellett állt leengedett fegyverrel, a Homer Simpson-álarc ütődött vigyorával
a képén.
– Tudják, mit akarok – mondta Lench minden bevezetés nélkül. – És az
egyikük azt is tudja, hogy hol van. Közös barátunk, Jack szerint a maga
birtokában van az információ, Tom, de nekem van egy olyan érzésem, hogy
csak védeni akart valakit.
Elmosolyodott a maszk alatt és a feleségemre nézett. Kathy állta a
tekintetét, az arcát mostanáig uraló félelmet fagyos düh váltotta fel. Teste
megfeszült, és egy pillanatig azt hittem, hogy valami ostobaságra, talán
támadásra készül. De mozdulatlan maradt és nem is szólalt meg.
– Tegnap délután óta töprengek ezen. Amikor Jack rájött, hogy meg
fogjuk ölni, megpróbált kitalálni valamit, amivel megvédheti a nőt, akit
dugott, és ezért nevezte meg a férjét és mondta azt, hogy nála van, amit
keresünk. így keverte bele magát, Tom. Ami roppant sajnálatos. – Előredőlt
a székben, az asztalra támasztotta a könyökét és végigmért bennünket. – De
most eljött az igazság pillanata. Meghal az egyik gyerek, vagy megmondják,
hol van.
Kathyre néztem, de ő nem vette le a szemét Lench-ről.
– Maga ölte meg Vanessát, igaz? – kérdezte.
– Arról a nőről beszél az egyetemen? Attól tartok, hogy tévedés volt, de
nem én tettem. Az egyik munkatársamra bíztam a dolgot. Magát kereste, de
egy másik nőt talált. Nem tartott sokáig kideríteni, hogy ki maga és hol
dolgozik. De nem szeretnék most erről vitatkozni. Tudja, mit akarok.
Hajlandó végre megmondani, hogy hol van?
Gyűlölet lobbant Kathy szemében és megint attól féltem, hogy hülyeséget
csinál. Közelebb húzódtam hozzá és a vállára tettem a kezem.
– Ne felejtse el, Mrs. Meron, hogy magától függ a gyerekek élete.
Kathy hosszú másodpercekig nézett farkasszemet vele, végül lehajolt és
felhúzta a nadrágja szárát. Benyúlt a cipzáras bokacipőjébe és kivett egy kis
aranyszínű kulcsot a zoknijából. Letette az asztalra és odacsúsztatta Lench-
nek.
– Jack adta át nekem tegnap, mielőtt megölték. Egy csomagmegőrzőt
nyit a King’s Cross állomáson. Azt nem tudom, hogy mi van benne, de
szerintem azt keresi.
– Háromszázhuszonnyolc – olvasta le a számot a kulcsról Lench. Benyúlt
a zakója zsebébe és elővett egy mobilt. Figyeltük, ahogy a gombokat
nyomogatja. Amikor felvették, halkan és félrefordulva utasításokat kezdett
osztogatni. Nem értettük, mit mond. Néhány másodperc múlva visszatette a
telefont a zsebébe. – Az emberünk negyven perc múlva ott lesz a
csomagmegőrzőben. Amint visszaszól, hogy minden rendben, elengedjük
magukat, és a gyerekeket is. De ha nem voltak hozzám teljesen őszinték
minden tekintetben – és itt mintha egyenesen rám nézett volna akkor
valamennyien meghalnak.
A mobilra gondoltam, ami ötven méterre innen hevert a sárban, és
nagyon szerettem volna tudni, hogy a megmentőnk lesz-e, vagy a vesztünket
okozza.
 40

HÚSZ PERCCEL AZUTÁN, HOGY JEAN RILEY felhívta Mike

Boltot, a lány újra jelentkezett. A felügyelő fel-alá járkált a nappaliban,
félszemmel a Sky Newst figyelve, türelmetlenül várva, hogy tehessen végre
valamit. A tévében az előző napi nagy futballmeccset elemezték. Ahogy
gyakran megesett, Anglia esélyesként veszített, ezúttal 2:0-ra.
Bolt kihagyta az utolsó gólt-ami a kapus szarvashibájából született-, de a
Sky most megismételte neki. Kontármunka, jellemezte a riporter, és Bolt
kénytelen volt egyetérteni vele.
Eddig nem hozták nyilvánosságra Jack Calley és Kathy Meron
munkatársnője meggyilkolását. A sajtó nyilván nem találta még meg a
kapcsolatot Jaek és a legfelsőbb bíró között, az egyetemi ügyet pedig
egyszerű késelésnek tekintik, ami túl gyakori Londonban, jó, ha helyi hír lesz
belőle.
Bolt az első csengésre felvette a telefont.
– Fogták Kathy Meron mobiljának a jelét – mondta Jean. – Egy
Hambleden nevű helyen, hét vagy nyolc mérföldre az M40-estől,
Buckinghamshire-ben.
– Ismerem. – Bolt járt ott egyszer a feleségével, akivel időnként
egynapos kirándulásokat tettek a város környékén. Takaros kis faluként
maradt meg az emlékezetében, szép sétautakkal. – Mennyire pontos a
bemérés?
– A Ranger’s Hill tetejéről jön a jel, a falutól északra. Nézze meg a
térképet, ha látni akarja a pontos helyet. Odamegy?
Az persze szóba sem jöhetett, hogy Bolt nemmel válaszoljon.
– Igen, azt hiszem, körülnézek. Szólok a nagyfőnöknek, hogy mire
készülök, és ha megtalálom Kathy Meron tartózkodási helyét, erősítést
kérek. Tájékoztasson, ha bármilyen változás történik.
Bolt tudta, hogy nincs értelme segítséget hívni, amíg csak Kathy Meron
telefonjának a helyét tudja. Azt sem szerette volna, ha a helyi rendőrök
elárasztják a környéket, mert ha a házaspár veszélyben van, az csak
növelné a biztonsági kockázatot.
Felhívta Evans parancsnokot, de foglalt volt, ezért részletes üzenetet
hagyott neki, majd Keith Lambdennek telefonált, hogy beavassa az új
fejleményekbe.
– Úgy tudjuk, hogy egy vörös Hyundai kupéja van – mondta Lambden.
– Egy szemtanú egy órája hívta az ügyeletet, hogy látta a kocsit a fák között
parkolni tegnap fél kettő körül, úgy húsz méterre Calley házától.
– Miután a szomszédok látták megérkezni? Ez különös. A Crabbe
házaspár fénykép alapján azonosította Kathy Meront. Elmondták, hogy
sokszor járt Jack Calley házában és azt gyanították, hogy viszonyuk volt.
– Szerintem jogos a gyanú.
– De ez esetben miért nem parkolt a kocsibejárón? Akár három autó is
elférne, és Calley-nek csak egy volt. Miért állna meg valaki húsz méterre, a
fák között, hogy ne lássák?
– Talán volt még vele valaki.
– Vagy nem akarta, hogy észrevegyék – mondta Bolt.
 41

VÉGTELENNEK TŰNT A VÁRAKOZÁS, csigalassúsággal múltak

a percek. Kathyvel kerültük egymás tekintetét. Leginkább csak álltunk
tehetetlenül egy helyben, de időnként valamelyikünk járkálni kezdett az
asztal körül, vagy leült az egyik székre, lehetőleg minél messzebb Lench
gúnyos képétől.
Lench egyszer sem szólalt meg. Szinte mozdulatlanul ült az asztalfőn. A
prédát becserkésző nagymacska magabiztos türelmével várt. Nem lett volna
értelme könyörületet kérni tőle. Azt hiszem, ezzel mindketten tisztában
voltunk. Ennek az embernek nem okozott nehézséget a kegyetlenség.
Senkik és semmik voltunk a szemében, jelentéktelenebbek, mint a
papírfigurák. Ahogy a gyerekeink is. Gondolkodás nélkül végzett volna
valamennyiünkkel. Szóra sem érdemesített bennünket, miután megkapta
tőlünk a szükséges információt. Nem sok ilyen kőszívű embert hordhat a
hátán a föld, ezért nem győztem átkozni a balsorsot, hogy mégis
összeakadtunk vele.
Egy idő után kiment a konyhából, hátralökött széke hangosan csikorgott
a járólapokon, de a Homer Simpson-álarcos fegyveres a helyén maradt. Ő
sem szólt semmit.
Az ablakhoz mentem és újra kinéztem. Szép látvány nyílt a zöld vidékre.
Más körülmények között tetszett volna. Ma szívesebben vettem volna
valami ronda vidéket, ami megfelel az érzéseimnek. Egy szeméttelepet vagy
egy meddőhányót. Egy emésztőgödröt. Azon tűnődtem, vajon reagál-e
valaki az SOS-jelzésemre, kapunk-e segítséget. De józanságra intettem
magam. Nem jön senki. Egyedül vagyunk. Mindig is egyedül voltam.
Megint megnéztem az órámat. Tíz perccel múlt kilenc. Letelt a negyven
perc. Lench emberének már a King's Crosson kell lennie, hamarosan eljön
az igazság pillanata. Ami valószínűleg a halálunkat hozza. Mégsem ez járt a
fejemben. Mert volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Valami, amit Kathy
mondott és nem tűnt igaznak. Gondolatban visszapörgettem a
beszélgetésünket a kocsiban. Bevallotta, hogy Jack átadta neki a
csomagmegőrző kulcsát, ahol valami fontos dolog van, ami az egyik
ügyfelének a tulajdona. Kathy Lench-nek is elmondta ugyanezt, és azt is,
hogy hol van a rekesz.
Nem, ez valami más...
Kathyre néztem. Előrehajolva, lesütött szemmel ült az asztalnál. A kezét,
tenyérrel lefelé, maga előtt nyugtatta. Jobbra-balra mozgott az egyik
hüvelykujja, mint az ablaktörlő; ez volt az egyetlen jele az idegességének,
amely az egész testét marokba szorította. Ő nem szokta babrálással
levezetni a feszültségét, mint én. Némán és mozdulatlanul, csak belül
fortyogott, és engem mindig is nyugtalanított ez a jellemvonása.
Az ő ujjlenyomatai voltak azon a késen, ami megölte Vanessát. De nem
Kathy a gyilkos. Hiszen én láttam a gyilkost, és Lench sem tagadta, hogy az
egyik embere volt az. Tehát nem lehetett Kathy. Csakhogy az ő
ujjlenyomatai voltak a késen.
Ekkor villámként hasított belém. Tegnap este egy szóval sem érdeklődött
a sebeimről, amiket a kés ejtett rajtam, azt sem kérdezte meg, hogyan
szereztem őket. Daniels sem beszélt a dologról. Kathy nem tudhatta, hogy
Vanessa gyilkosa támadott meg. Ma reggel mégis megemlítette, hogy engem
is megtámadtak, és azt is tudta, hogy férfi volt a támadó.
Vajon honnan tudhatta?
Erőltettem az agyam, nem ejtettem-e el valamit a történtekről, de hát
alkalmam sem lett volna rá. Szinte biztos voltam abban, hogy nem tőlem
tudja. Ami csak egyet jelenthetett.
Hogy Kathy is ott volt a könyvtárban tegnap délután.
 42

CLERKENWELL UTÁN ANGEL GATE-NÉL Bolt balra

kanyarodott, rátérve nyugati irányban a Pentonville Roadra, amely a
Marylebone Roadban, majd az A40-esben folytatódott. Itt általában
hatalmas dugók vannak, de vasárnap reggel kilenc előtt szabad volt az út, és
Bolt húsz perc múlva már az M40-esen hajtott.
Negyedóra után, miközben végig tartotta a több mint száz mérföld per
órás sebességet, High WyCombe-nál elérte az 5-ös leágazást, és az A404-
esen ment tovább Marlovv felé. Egész idő alatt egyszer sem szólalt meg a
mobilja, amit inkább megnyugtatónak talált. Azt jelentette, hogy nincs új
fejlemény. Lehet, hogy Jean visszafeküdt, de az is lehet, hogy Kathy Meron
mobilja még mindig a megadott helyen van.
Továbbra is gyorsan hajtott, átlépve a sebességhatárt, és kilenc óra
tízkor, mintegy negyven perccel az indulás után rátért arra a vidéki útra, ami
alig több mint egy mérföld után bevitte Hambleden faluba.
A Mikaela halála előtti nyáron jöttek el ide egynapos kiruccanásra.
Derűs és enyhe volt az idő, javában zajlott a krikettmeccs a faluszéli pályán.
A kocsmában ebédeltek, kiülve a sörkertbe, süttették magukat a napon és
elégedettek voltak a világ folyásával. Üdítő volt a kontraszt a nagyváros
eszelős forgatagával, és Bolt egy pillanatig azon merengett, hogy itt kéne
élni, távol mindentől. Úgy tűnt, hogy Mikaela ugyanerre gondol. – Ha
egyszer gyerekeink lesznek, itt szeretném felnevelni őket – mondta, és
belekortyolva a borába végignézett a zöld mezőn. Hosszú szőke haja szinte
fehérnek látszott a napsütésben. – Vennénk egy kis földet és csirkéket
tartanánk.
Bolt már hónapok óta tudta, hogy a felesége gyereket akar. Egyre
gyakrabban merült fel ez a téma a beszélgetéseikben. Ő a maga részéről
nem volt egészen biztos a dolgában. Szerette Mikaelát, ahhoz kétség sem
fért, csak hát a gyerekek... Azok komoly lekötöttséget jelentenek, és az ő
munkája mellett, nem tudta, hogy menne-e. – Várjunk még egy kicsit. Egy
vagy két évet. Nem hajt a tatár – mondta, elhalasztva a döntést, bár
tisztában volt azzal, hogy hamarosan választania kell a családalapítás és
Mikaela elvesztése között.
Áthajtott az öreg kőhídon, ami a falu főterére vezetett, és szinte azonnal
kiszúrta a vörös Hyundait. Ellenőrizte a rendszámot. Kathy Meron kocsija
volt. Bolt tovább hajtott, elhaladt a hentes és jobbra a kocsma mellett, addig
a pontig, ahol az út elhagyva a falut emelkedni kezdett. A kocsi műholdas
navigációs rendszerének térképén látta, hogy innen kezdődik a Ranger’s
Hill, de nem ment fel a dombra, hanem befordult jobbra, a falu parkolójába,
ahol egy kisebb csapat turista ácsorgott a kocsik mellett, hangosan tárgyalva
egymással. Bolt úgy döntött, hogy innen gyalog megy tovább, mert így
kevésbé kelt gyanút.
Kiszállt a kocsiból, néma rezgésre állította a mobilját és elindult, azon
tűnődve, vajon mire számíthat.
 43

Hallottam, ahogy hangos, gyors ra-ta-tát ver a szívem a mellsomban,

amire minden magára valamit is adó orvos béta-blokkolót írt volna. Most
már minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Egy örökkévalóságnak, telve
zavarral, félelemmel és árulással. A gyerekeim borzalmas veszélyben
vannak. A feleségem hazugságban élt, amely úgy lett egyre nagyobb és
sötétebb, ahogy a csalás egyre újabb rétegeit tártam fel. Hogyan lehettem
ennyire vak? Kathy jó ember, legalábbis az volt. Szerető anya, megbízható
barát, akit mindenki szeret. Jobban szerették, mint engem valaha is. De a
felszín alatt valami iszonyú rossz van. Ott volt tegnap a könyvtárban, erről
már meg voltam győződve. Ott vannak az ujjlenyomatai a késen, és ez azt is
megmagyarázza, hogyan került oda a kesztyűm. Megint rápillantottam, de ő
nem vette észre, még mindig a kezét bámulta.
Megnéztem az órámat. 9.20. Most már nagyon gyorsan vége lehet, akár
így, akár úgy. Ha elengedi a gyerekeket, én azzal is beérem. Tudom, hogy
szörnyen hangzik, de abban a pillanatban szinte megkönnyebbülésnek
éreztem volna, ha a halántékomhoz nyomják a fegyvert és mindennek vége.
Még mielőtt újabb sötét ügyekre derülne fény, amelyek már így is teljesen
szétzilálták és tönkretették az életemet. Csak a gyerekeimnek ne essen
bajuk.
Nyílt az ajtó, Lench tért vissza a konyhába. A símaszk alatt nem
láthattam az arckifejezését, de valami azt súgta, hogy nincs megelégedve.
Megállt az asztal végén és Kathyre nézett.
– Azt mondta, hogy nem tudja, mi van a csomagmegőrzőben – közölte
vészjóslón.
– Mert tényleg nem tudom – válaszolta Kathy föltekintve. A hangja
remegett a jogos felháborodástól.
De ez sem segített.
– Az emberem magához vette a rekesz tartalmát. Az volt benne, amit
keresünk, de lennie kell még másnak is. És úgy véljük, hogy maga tudja, hol
van.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Azt hiszem, maga hazudik, Mrs. Meron. – Volt valami dermesztő
Lench hangjában. Valamiféle elfojtott izgalom, mintha örülne Kathy
ellenszegülésének, mert így oka van megbüntetni. Lench lassan megkerülte
az asztalt.
Kathy érzékelte a dolgot, mert amikor újra megszólalt, már közel sem
volt olyan magabiztos.
– Nem hazudok, esküszöm. Rám csak a kulcsot bízta Jack Calley.
– Figyelj, Kathy, ha titkolsz valamit, kérlek, hogy mondd el neki.
– Egyszerre úgy éreztem, hogy meg kell őt védenem, ki tudja, miért. A
történtek után.
Lench néhány lépésnyire Kathytől megállt.
– Tudni akarom, hogy vannak-e másolatok.
– Milyen másolatok? Esküszöm, hogy nem tudom, miről van szó.
– Mondd el neki, az isten szerelmére! Úgyis ki fogja szedni belőled.
– A vállára tettem a kezem és megszorítottam. – Kérlek.
Lench felém fordult, aztán hátrapillantott Homer Simpsonra.
– Vidd ki! – mondta neki rám mutatva.
Homer Simpson ellökte magát a faltól és odajött hozzám. Én
könyörögve néztem Kathyre, de ő még mindig kerülte a tekintetem. Homer
durván megragadta a karom és a hátamba nyomva a hangtompítót az ajtó
felé lökdösött.
– Kathy, az ég szerelmére, a markában vannak a gyerekeink! Mondd el
neki, amit tudni akar. Mi a franc ütött beléd?
Marta valami a bensőmet. A düh. Haragudtam Lench-re, Kathyre, a
férfira a röhejes Homer Simpson-álarcban, aki lökdösött. Az egész rohadt
világra. Félretaszítottam Hómért, nem törődve azzal sem, hogy fegyver van
nála.
– Ne próbálkozzon semmivel, Meron! – csattant fel Lench. – Ahogy
mondta, a markunkban vannak a kölykeik, ne akarják, hogy kicsontozzuk
őket. – Aztán Homerhoz fordult: – Vidd márki innen! Ha szórakozik, öld
meg. Már nincs szükségünk rá, ha öngyilkos akar lenni, hát legyen.
 Bennem tovább izzott a harag, és miközben Homer kilökdösött a
konyhából, még visszaszóltam Lench-nek.
– Ha bármi baja esik a gyerekeknek, a világ végén is vadászni fognak
magára. Ugye, tudja? Ebben az országban nem úszhatják meg a
gyerekgyilkosok.
De Lench csak hátat fordított nekem, mintha nem érdekelném, és Kathy
felé nyúlt hatalmas kesztyűs mancsával. Kathy sötét szemében félelem
villant.
Nyílt a konyhaajtó és Homer kilökött a folyosóra.
– Gyerekgyilkosoknak akar a bűntársa lenni? – vetettem hátra
Homernek, miközben berángatott a nappaliba, amelynek a konyhához
hasonlóan két irányba nyíltak az ablakai. Makulátlanul tiszta és rendes volt
ez a szoba is, drága bőrhuzatos bútorokkal és plazmatévével a falon, de
tökéletesen jellegtelen.
– Leszarom – közölte Homer vállat rántva, és berúgta maga után az
ajtót. Azonnal rájöttem, hogy úgy is gondolja. A gyerekeim ugyanúgy nem
jelentenek neki semmit, mint az én fájdalmam, vagy Kathyé.
És arra is rá kellett jönnöm, hogy mind ez idáig túl optimistán ítéltem meg
a világot és az embereket. Mindig úgy gondoltam, hogy a legtöbb ember a
szíve mélyén jó. De most egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, hogy igenis
vannak gátlástalan gazemberek, akiknek minden jó hiányzik a lényükből,
akik nem tisztelnek se istent, se embert. És ez a szánalmas példány is
közéjük tartozik.
Fellobbant bennem a harag, és nem voltam többé ura magamnak, vagy
ha úgy tetszik, nem voltam többé szolgája a gondolkodásnak és hű
kísérőjének, a félelemnek. Tökéletesen ösztönösen cselekedtem. Ahogy
Homer egy alacsony, fekete bőrpamlag felé terelgetett, ami az én egyhavi
fizetésembe kerülhetett, váratlanul megpördültem a sarkamon, félreütöttem a
fegyvert, és mielőtt az ellenfelem reagálhatott volna, lefejeltem az orrát. A
reccsenésből ítélve eltört. Ilyen közelről hangosnak tűnt, akár egy
puskalövés, és folyni kezdett a vér az orrlyukaiból. Hátratántorodott, mint
aki részeg, a szeme kidülledt és zavaros lett, s beleverte a fejét a lambéria
felső szegélylécébe. De még mindig fogta a pisztolyt, ezért elkaptam a
csuklóját és megcsavartam: a hangtompító most már a mennyezetre irányult.
Aztán letéptem az álarcát és megütöttem, háromszor gyors egymásutánban,
nagyjából ott, ahol a törést szenvedte. A feje hátranyaklott, képtelen volt
mozdulni, így nem védekezhetett. Gyomron, majd ágyékon öklöztem.
Felnyögött és elernyedt a csuklója, én pedig megragadtam a tompítót és
kitéptem a fegyvert a kezéből. Aztán rászegeztem és végre megnéztem az
arcát. Fakó és ragyás képű, csúnya és immár félájult, huszonéves
fiatalembert láttam magam előtt. Ahogy a teste lecsúszott a fal mentén a
vastag szőnyegre, vérfoltos arcába rúgtam, újabb csontot törve.
Az egész támadás jóformán néma csendben zajlott, de aggódtam, hogy
talán mégsem eléggé. Csak néhány méterre és két válaszfalnyira voltunk
Lench-től és a feleségemtől.
Lenéztem a fegyverre a markomban. Kissé remegett a kezem. Aztán
Homer Simpsont vettem szemügyre. Nem volt magánál. Feltettem
magamnak egy egyszerű kérdést: és most mihez kezdjek?
Aztán lövést hallottam, amit üvegcsörömpölés követett, és ez eldöntötte
a dilemmámat.
 44

AMIKOR BOLT FELÉRT A DOMBTETŐRE, és kitárult előtte a táj,

megállt hallgatózni, de csak a természet megszokott neszeit hallotta:
lombsusogást, madárcsicsergést, szabálytalan időközönként fácánrikoltást.
Tudta, hogy jó helyen jár. Ez itt a Ranger’s Hill teteje, és itt kell lennie
valahol Kathy Meron telefonjának. Kathynek viszont nyoma sem volt. A fák
között, úgy harminc méterre, felsejlettek egy épület körvonalai, Bolt letérve
az útról és fától fáig lopakodva elindult arrafelé.
Elérve az erdős rész szélét egy norvég stílusú faház hátsó kertjének
frissen nyírt pázsitját látta. Embert sehol. Ahogy más épületet sem. Bolt
megnézte az óráját. 9.20. A telefon még mindig jelet küld valahonnan a
közelből. Ami még nem jelentette azt, hogy Kathy Meron is itt van. El is
veszthette a mobilt, de szándékosan is elejthette. Hogy valami
nyomravezetőt hagyjon. Meg kell néznie azt a házat.
A fák takarásából kilépve összegörnyedt, és lassan a legközelebbi
ablakhoz osont, előbb egy pampafűcsoportot, aztán egy páros hintaszéket
használva fedezéknek. Tudta, hogy hülye helyzetbe kerül, ha felfedezi a
tulajdonos, amint itt lopakszik a hátsó kertjében, de csak addig tartott az
aggodalma, amíg meg nem tett az öt méterből négyet az ablakig. Amikor
már csak egy méterre volt tőle, Bolt megdermedt. Egy fekete símaszkos
férfit látott odabent. Fegyvert tartott a kezében és beszélt valakihez, akit
Bolt nem láthatott. A fegyvert tartó kar egyenes volt, kissé lefelé nézett, a
férfi testtartása tökéletes nyugalmat árasztott.
Boltot fellelkesítette a siker. Kiegyenesedett. Aztán újra lekuporodott és
a zsebébe nyúlt a mobiljáért, ám akkor a férfi a sors különös fintorából felé
fordult. Találkozott a tekintetük és Bolt a kettős üvegtáblán át is azonnal
felismerte, hogy egy gyilkos szemébe néz. Tudta, hogy remek célpontot
kínál, ezért oldalra vetődött, miközben már eldördült a lövés, betörve az
üveget. A feje mellett süvített el a golyó és eltűnt a fák között. Bolt
repülőrajtot vett, végiggurult a füvön és talpra ugorva rohanni kezdett a
biztonságot nyújtó erdősáv felé. A második lövedék olyan közel volt a
vállához, hogy érezte a légáramlatot. Oldalra ugrott és beleütközött a
hintaszékbe. Átbucskázott a tetején és a hasán ért földet, fél méterre a
fáktól.
Egy végtelennek tűnő másodpercig várta a következő lövést, ami el is
dördült, de halk volt, és mintha a házban tüzeltek volna. Bolt a hátára
hengeredett, kinyitotta a mobilt és hívta a 999-et.
 45

NÉHA OLYAN VÁLASZTÁS ELÉ KERÜLÜNK az életben, amire

álmunkban sem gondoltunk volna. Ez történt most velem. Ha berontok a
konyhába fegyverrel a kézben, kockára teszem az életem. És még nagyobb
veszélyt hozhatok Kathyre. Ha sikerülne megölnöm Lench-et, lehet, hogy a
gyerekeim életét teszem kockára. Ha nem teszek semmit, mindhárom
veszélyt magunkra hozhatom. Valójában nem volt választásom. Mindezt egy
pillanat alatt gondoltam végig, és mielőtt még alkalmam lett volna
lenyugodni, kirohantam a nappaliból a folyosóra. A konyhaajtó előtt átfutott
az agyamon, vajon mi vár odabent.
Artikulátlan csatakiáltással berontottam, vadul hadonászva a pisztollyal.
Akkor dördült el a második lövés. Láttam, hogy Lench háttal áll nekem és
az ablakon tüzel kifelé. Kathy még mindig az asztalnál ült, a félelem és a
zavar dermedt maszkjával az arcán. Amikor meglátta a fegyvert a
kezemben, felsikoltott.
– Ne csináld! Szükségünk van rá!
Elbizonytalanodtam, nem tudtam, mit tegyek, s amíg ott ácsorogtam,
Lench meglepő gyorsasággal sarkon fordult, és csápként kinyúló karjával a
vállánál fogva maga elé rántotta Kathyt, s azonnal rám szegezte a fegyverét.
Mintha lassított felvételen követtem volna a szememmel a felsőtestemnek
irányuló pisztolycsövet. Erőtlennek és kimerültnek éreztem magam, éles és
szörnyű ellentétben Lench könnyed, macskaszerűen elegáns mozgásával. Ha
lövök, meghalhatnak a gyerekeim és a feleségem is. Ha nem lövök, én halok
meg, mégpedig halálbiztosan. Nem tudom, hogy reflexből-e – szeretném azt
hinni, hogy igen mindenesetre meghúztam a ravaszt. Háromszor egymás
után, Lench fejére és vállára célozva Kathy fölött. Meglepett, hogy a
fegyver alig rúg vissza. A golyók úgy sziszegtek, ahogy kilőttek a csőből,
akár a léggömbből kiáramló levegő, aztán az egész helyiséget
megreszkettette Lench harmadik lövése.
 Valami hihetetlen módon én tüzeltem először, és a sors különös kegye
folytán legalább egy lövésem betalált. Lench lába megrogyott, a bakancsa
megcsikordult a konyha kőpadlóján, és úgy tűnt, hogy elveszíti az
egyensúlyát; a golyója mellément, összetörve az egyik tányért a falon.
Elengedte Kathyt, aki ismét felsikoltott, aztán lebukott, ahogy negyedszer is
lőttem. Az ablakot találtam el, az üvegen pókhálóként futottak szét a
repedések. Lench az oldalára esve lecsúszott a földre, de még mindig rám
tartotta a fegyvert. Kénytelen voltam beugrani a konyhabútor közé.
Már csak az ösztön mozgatott minket. Fogalmam sem volt, hány golyó
van még a tárban, de azt tudtam, hogy fedezék híján folyamatosan lőnöm
kell. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy embertársamat készülök
megölni: ezen már rég túl voltam, és különben sem akartam megölni. Csak
harcképtelenné akartam tenni, hogy ne legyen más választása, mint
megmondani, hol vannak a gyerekeim.
A konyhaasztal lábai között láttam, hogy Lench a hátára hengeredve
szembefordul velem, a fegyver ezüstösen csillant meg kesztyűs kezében.
Nem volt időm Kathyre nézni. Halványan rémlik, hogy a szemem sarkából
valami lassú mozgást észlelek a padlón, de aztán céloztam és tüzeltem.
A bakancsa talpába fúródott a golyó, kerek lyukat ütve, ami azonnal
füstölni kezdett. Felüvöltött kínjában és meghúzta a ravaszt. Fülsiketítő
robbanás közvetlenül a fejem fölött, faforgács szóródik szét. Csöngeni
kezdett a fülem. Összehúztam magam, amennyire csak tudtam, hogy minél
kisebb célpontot kínáljak, s azonmód kilőttem még két golyót. De Lench
már elmozdult, ismét az oldalára hengeredett, bizonytalanul lábra állt és az
ajtó felé botorkált. A lábára céloztam, az egyik lövés a konyhaszekrényt, a
másik a mosogatógép ablakát, a harmadik a hűtőt találta el. Mindent, csak
őt nem. Ahogy megkerülte az asztalt, hirtelen alig két méterre csökkent
köztünk a távolság. Előrehajolt, hogy rám lőjön, és még mindig
elképesztően biztos volt a keze, egyenesen a szememre irányult a
pisztolycső, és abban a pillanatban megértettem, hogy nekem végem. Az
utóbbi percekben most fogott el először a zsigeri félelem.
Kathy felsikoltott, de nem olyan magas hangon, mint Lench, amikor
talpon lőttem. Én is fölemeltem a pisztolyt, kétségbeesetten és rettegve,
hogy célba vegyem.
 – Rendőrség! Dobják el a fegyvert!
A kiáltás valahonnan kívülről, a konyhaajtón túlról jött. Lench a
másodperc törtrészéig megingott, és kissé arra fordította a fejét, amerről a
kiáltást hallotta. A lövése így célt tévesztett, ő pedig egyensúlyát vesztve
térdre esett. Én meg elvesztettem a fejemet. Rádöbbentem, hogy én csak
egy piti szoftvereladó vagyok, hogyan bocsátkozhattam tűzharcba egy
nálam sokkal erősebb, könyörtelen bűnözővel? Kathy felé kúsztam az asztal
alatt, feldöntve a nehéz székeket, amik utamat állták, s várva az
elkerülhetetlen kínt, amikor Lench következő golyója a hátam közepébe
fúródik.
– Felemelt kézzel jöjjenek ki! Körül vannak véve!
A golyó nem jött. Megragadtam Kathyt és védelmezőn ráborulva
szorosan magamhoz öleltem.
És akkor szétrobbant a konyhaablak.
 46

MEGHALLVA A „RENDŐRSÉG!” KIÁLTÁST, Lench hosszú évek

óta először egy pillanatra pánikba esett. Még Tom Meron teljességgel
váratlan ellenállása – Lench soha életében nem sebesült meg – sem okozott
többet átmeneti zavarnál. A sérülések – az egyik csak húst ért a késes
karján, és most a golyó a talpában – kezelhetők, és meg fognak gyógyulni.
Meront pedig annak vette, ami: lelkes amatőr, aki a szerencsének
köszönheti, hogy betalált a lövése, de ettől még egy pillanatig sem lehet
kétséges tűzpárbajuk végső kimenetele. Lench végezni fog vele, aztán
megöli a feleségét is. Az asszony már elmondta, amit tudni akart, többé
egyikükre sincs szüksége. A nő tudta, hogy amint megosztja vele az utolsó
információt is, meg fog halni, pontosan ezért hallgatta el. Lench csodálta
érte. Van benne kurázsi. De semmire sem megy vele. A terv szerint meg kell
halniuk, majd megöli Grelliert is, a Homer Simpson-álarcos embert, akit
azért hozott magával, hogy az ő nyakába varrja Meronék halálát. Grellier új
fiú a szervezetben, kisstílű bűnözd, akiben nincs igazi ambíció, de kellőképp
hitvány, és gond nélkül feláldozható. Sajnos ma reggel meggyőző
bizonyítékát adta az értéktelenségének, hagyta magát lefegyverezni, és
alulmaradt egy rémült irodakukaccal szemben.
Lench addig a pillanatig kézben tartotta a dolgokat, amíg meg nem
hallotta a rendőrség felszólítását. Ám akkor feltámadt benne legfőbb félelme
az életfogytiglani börtöntől: ott várt rá a küszöbön. Készült erre a napra,
tudta, hogy elkerülhetetlen, így azonnal hozzákezdett azoknak a
rendszabályoknak a foganatosításához, amelyeket egy ilyen vészhelyzetre
kidolgozott. Először is kiejtette a kezéből a fegyvert. Most már úgysem
veheti hasznát. Azután lecsatolta a csuklójáról a rugós kést, és azt is a
padlóra ejtette. Rendszeresen megtisztította és sterilizálta, legutóbb
mindössze néhány órája, így nincsenek rajta sem vérnyomok, sem más
testmaradványok az áldozataitól, tehát a rendőrség semmire sem megy vele.
Most már nincs ellene terhelő bizonyíték. Az ő szava áll szemben
Meronékéval. Nem tudják megfogni. Az alkalmazója ügyvédei órákon belül
ott lesznek a rendőrségen, megkérdezik, mi a vád ellene, és követelik a
szabadon bocsátását.
De ahogy Lench a fájdalomtól összerándulva talpra állt, rájött, hogy még
mindig maradtak problémák. Grellier valószínűleg életben van és beszélni
fog. A telefon, amellyel fogadta Tom Meron hívását, szintén itt van a házban.
Mindezzel már ellene billeg a mérleg. Ennyi elegendő lehet a vádemelésre.
Még ha a főnöke keze elér is az esküdtszékhez – amire volt már példa -,
talán az sem lesz elegendő. Itt kell hagyni a bizonyítékokat és meneküléssel
próbálkozni. Azzal nyerhetne a legtöbbet.
– Felemelt kézzel jöjjenek ki! Körül vannak véve!
Lench az ablak felé botorkált. Mentében felragadott egy széket, és olyan
erővel vágta bele a hátsó kertre nyíló ablakba, hogy áttörte az üveget.
Ugyanebben a pillanatban érte a felismerés, hogy a rendőrök szinte
bizonyosan nem fedezik a ház mögötti területet – vagy pedig mégsem
fegyveresek -, mivel senki nem reagált a szék kiröpülésére.
Hátra sem nézve feltornázta magát a munkalapra, kinézett az üres kertre,
majd fejest ugrott a maga ütötte lyukon át.
Földet érve nyomban feltápászkodott, és félig ugrálva, félig futva indult a
mező felé. Senki sem próbálta megállítani. Nem hallott több „Rendőrség!”
kiáltást se jobbról, se balról. Nem törődve a fájdalommal törtetett előre.
Erezte, hogy ott várja a szabadulás.
 47

ABBAN A PILLANATBAN, AMINT BOLT meghallotta az újabb

lövéseket odabentről, felpattant, és a telefont még mindig a füléhez szorítva
megkerülte a házat. A bejelentkező diszpécsernek megadta a nevét, a
rangját, és gyorsan közölte, hogy fegyveres rendőröket és egy mentőautót
kér a hambledeni Ranger’s Hill tetején álló házhoz. – Nem tudom a címet,
de lövéseket hallok bentről és feltehetően emberrablás is történt. Ismétlem:
lövöldözés a házban. Gyorsan ide kell küldenie a fegyveres készenlétieket.
Visszatette a mobilt a zsebébe: nem akart vonalban maradni, mert
egyszerre kétfelé kellett koncentrálnia. Egyedül van és fegyvertelen, tehát
mindenképp az életét kockáztatja, de úgy érezte, hogy muszáj tennie
valamit. Szinte bizonyos, hogy emberek halnak meg odabent.
Elérte a bejárati ajtót. Zárva volt. Felnyitotta a levélbedobót. Arra jutott,
hogy a blöffölés az egyetlen esélye. Ilyen helyzetekben ritkán van idő
végiggondolni a dolgokat. Aki gondolkozik, az aligha száll szembe
fegyvertelenül mindenre elszánt bűnözőkkel.
Újabb hangos lövés dördült, amelyet halkabb válaszlövések követtek;
Bolt tudta, hogy hangtompító van a pisztolyon. Hallotta a fáról és a fémről
visszapattanó golyókat.
– Rendőrség! Dobják el a fegyvert! – kiáltotta olyan fenyegetően,
amennyire csak tőle telt, és remélte a legjobbakat.
Abban a pillanatban elhallgattak a fegyverek. Várt két másodpercig,
hogy meggyőződjön róla, nem folytatják-e mégis, immár rá fogva a
pisztolyukat, aztán balra, majd jobbra nézett. Senki nem ólálkodott
mögötte.
– Felemelt kézzel jöjjenek ki! – kiáltotta. – Körül vannak véve!
Azt már nem tudta, hogy mi a fenét fog csinálni, ha valóban előjönnek.
Azt sem tudta, kik a gazemberek. De azt tudta, ha a kellő magabiztossággal
hangzott el a felszólítás és feltartott kézzel, fegyvertelenül kijönnek a házból,
valószínűleg sakkban tarthatja őket, amíg meg nem érkezik az erősítés.
 Félreállt az ajtóból, hogy ha az elsőnek kilépő meglátja a magányos és
fegyvertelen alakot, s nehézséget óhajt támasztani, egy ütéssel adhasson
nyomatékot a felszólításnak. De a következő másodpercben hallotta, hogy
kitörik egy ablak. Valamivel később pedig kiszólt egy férfihang, hogy nincs
nála fegyver, és a keresett személy megszökött. Lehetett ez trükk is, de elég
meggyőzőnek hangzott ahhoz, hogy Bolt kinyissa az ajtót és berohanjon,
arra véve az irányt, ahonnan a lövéseket hallotta.
Két test hevert a konyha padlóján, természetellenesnek és
kényelmetlennek tűnő módon összekapaszkodva, az asztal félig takarta
őket. Felnéztek rá, s bár gyűrött és komor volt az arcuk, két rémült
madárijesztő, Bolt egyből Tom és Kathy Meronra ismert bennük.
Sértetlennek tűntek. Tom Meron keze mellett egy hangtompítóval felszerelt
pisztoly, Browning vagy hasonló. Távolabb, szintén a földön egy ezüst
Walther PPK, amelynek kissé még füstölgött a csöve, és egy eldobott kés.
– Megszökik! – üvöltötte Meron kiguvadt szemmel, kétségbeesetten,
kiszakítva magát a felesége karjából. – Nála vannak a gyerekeink! Tennie
kell valamit!
Bolt az ablakra nézett, ahonnan a símaszkos férfi alig egy-két perce
rálőtt. Hatalmas lyuk tátongott rajta, amelyen bőven kifért egy ember.
Odafutott és látta, hogy a támadó a lábát húzva a kert végébe tart, amit
derékmagasságú kerítés választott el a parlagtól és azon túl az erdős résztől.
Láthatóan megsebesült, de elég gyorsan mozgott, és jó esély volt rá, hogy
kereket old, mire minimum öt, de inkább tíz perc múlva megérkezik az
erősítés.
– Hol vannak a többiek? – kiabálta Tom Meron, ahogy az ablakhoz
lépve követte Bolt tekintetét.
– Blöfföltem – válaszolta Bolt. – Egyedül vagyok.
– Meg kell állítania! – sikoltotta Kathy Meron talpra ugorva. – Ha
elmenekül, meghalnak a gyerekeink! Velük csalt ide minket.
– Utánamegyek – mondta Meron sarkon fordulva.
Bolt visszatartotta.
– Maradjon itt, majd megyek én – mondta. – Meg tudom állítani.
Gyorsan felhúzott egy helyszínelőkesztyűt, fogta a Walthert és a
Browningot, s mindkettőt betette a szarvasbőr zakója zsebébe. Nem akarta
Meronek keze ügyében hagyni őket, nehogy eszükbe jusson valami
őrültséget csinálni. Aztán kirohant az ajtón, megkerülte a házat, és a fekete
ruhás férfi után indult.
A célszemély mostanra már elérte a kerítést, s éppen a rossz lábát
próbálta átemelni. Nem ment könnyen. Huszonöt méter lehetett köztük. Bolt
öt éve szokott le a cigarettáról, hetente kétszer, néha háromszor is lement az
edzőterembe, és az iskolában rövidtávfutó bajnok volt. Tudta, hogy utol
fogja érni a férfit, de ekkor lépteket és zihálást hallott a háta mögül. Tom
Meron jött mögötte. Lehet, hogy Kathy is. Ha nem vigyáz, még
meghiúsítják a letartóztatást.
A fekete ruhás közben feltette a lábát és leereszkedve a kerítés
túloldalán, bicegve továbbment. Látta, hogy üldözik, de nem mondott le a
szökésről, holott tudnia kellett, hogy nincs esélye.
Bolt gyorsított, elérte a kerítést, egy kézzel sportosan átlendült rajta,
amivel önmagát is sikerült meglepnie, és a célszemély után vetette magát, aki
már csak kartávolságra volt tőle. Nagydarab ember volt, akárcsak Bolt, de
ez a pasas jó pár kilóval nehezebb nála, s az a többlet csupa izomnak tűnt.
A fekete ruhás meg akart fordulni, de a rossz lába kiment alóla, és a jó
térdére esett. Bolt több mint tíz évet nyomott le a híres „repülős osztagnál”,
ahol fegyveres rablókat üldözött, így hozzá volt szokva a drámai, erőszakos
letartóztatásokhoz. Futás közben felugrott és lendületből arcon rúgta a
símaszkost. A férfi hanyatt esett, Bolt rávetette magát és belenyomva a
térdét a veséjébe hátracsavarta az egyik karját. A célszemély nem mutatott
ellenállást.
Bolt a férfi füléhez hajolt.
– Le vagy tartóztatva, fiam – sziszegte.
– Valóban – jött a válasz. Szándékolt egykedvűséggel mondta ki, holott
nyilván fájdalmai voltak. – Semmi gond.
– Letartóztatom gyilkossági kísérlet és emberrablás gyanújával –
folytatta Bolt, hozzátéve a szabályos rendőri figyelmeztetést.
Ekkor meghallotta, hogy Tom Meron átküzdi magát a kerítésen és
feléjük tart.
– Maradjon ott! – kiáltott rá. De néhány méterrel mögötte, valamivel
lassabban már jött Kathy is. Úgy festett, mint aki bármelyik percben
összeeshet a kimerültségtől.
Meron nem fogadott szót.
– Hol vannak a gyerekeim? – üvöltötte, és letérdelve a fekete ruhás
ember mellé megpróbálta letépni róla a símaszkot. – Hol vannak a
gyerekeim? Megöllek, ha nem mondod el!
– Kérem, szedje le rólam – mondta hidegen a fekete ruhás.
– Hagyja békén, Mr. Meron. Bízza ezt rám.
Csak néhány centiméterre volt az arcuk, és Bolt látta, hogyan vésődött
be a szenvedés Meron minden vonásába. A szeméből úgy csapott ki az
elemi rettegés, akár az áram. Még a haja is égnek meredt. Bolt tudta, hogy
nem hatnak már rá az észérvek, és tökéletesen megértette.
– Ez az ember Lench, és nála vannak a gyerekeink. Meg kell találnunk
őket. Kérem! – Közben Meronnak sikerült letépnie a símaszkot és tíz
körömmel esett a másik férfi arcának. – Mondd meg, hol vannak a
gyerekeim! Azonnal mondd meg!
Lench próbált szabadulni tőle, de nem bírt. Bolt kis ideig nem tett semmit
az ellen, hogy Meron véresre kaparja a sápadt, himlőhelyes arcot.
– Nem tudom, miről beszél – mondta Lench Bolt tekintetét keresve.
Szeme olyan volt, akár a hideg ónix, tökéletesen kifejezéstelen. Bolt
látott már hasonlót, börtöncellákban és kihallgatóhelyiségekben. Egy gyilkos
szeme.
– Megtámadott, miközben letartóztatás alatt állok. Állítsa le, vagy
feljelentem a rendőrségi panaszbizottságnál.
Boltnak nem volt kedve segíteni a pimasz gazembernek, aki nyilván jól
ismeri a jogait, de amikor már Kathy Meron is megérkezett és bordán rúgta
Lench-et azt sikítva, hogy megöli, ha nem beszél, érezte, hogy kezdenek
elszabadulni a dolgok.
Bolt döntött.
– Tom, vigye innen Kathyt! – rendelkezett. A két férfi összenézett és
beszédes pillantást váltottak. Bolt tekintete azt sugallta, hogy így vagy úgy,
de mindenképp megszerzi a szükséges információt. – Menjenek vissza a
házba! Most rögtön!
– Én nem tudok semmit a gyerekekről – mondta Lench.
– Segítsen rajtunk, kérem! – rimánkodott Tom Meron.
 Bolt biccentett, és figyelte, ahogy Meron talpra áll és átkarolja Kathyt,
mielőtt még az asszony újra belerúghatott volna Lench-be.
– Mit csinálsz? – visította a nő, miközben a férje elrángatta. – Csak ő
tudja, hol vannak! Nem engedhetjük el!
Meron a fülébe súgott valamit, s Kathy felhagyott az ellenállással. Bolt
megvárta, amíg mindketten átmásznak a kerítésen.
Csöngeni kezdett a mobilja. Hagyta, hogy bekapcsoljon az
üzenetrögzítő. Még nem hallott szirénázást. Mindössze három perc telhetett
el azóta, hogy telefonált, de hamarosan itt lesz az erősítés. Különösen azok
után, hogy nem fogadta a mobilhívást.
– Mondja meg, hol vannak a gyerekek, Lench – kérte nyugodt hangon,
miközben mindkét kezével felfelé erőltette a férfi hátracsavart karját.
Lench feljajdult a fájdalomtól és igyekezett ellenszegülni. Hiába.
– Ez valami tévedés lesz – ismételte. – Nem tudom, miről beszélnek.
Most pedig engedjen el. Ön egy foglyot bántalmaz.
– Ha bajuk esik, élete végéig börtönben fog rohadni. Érti, miről
beszélek? Egész hátralévő életében csak rácsokon át nézheti a világot, és
tudni fogja, hogy ez már örökre így marad. – Bolt tovább feszítette a karját,
ami már kritikus szögbe hajlott. Még egy kis erőkifejtés, és eltörik.
-Most már biztos, hogy beperelem bántalmazásért – morogta Lench az
összeszorított fogai között. – Az ügyvédeim vadabbak, mint a rottweilerek.
Karóba fogják húzni ezért. Tudja, hogy nincs ellenem bizonyíték.
A távolban, valahol a völgyben szirénázás hallatszott. Hamarosan itt
lesznek. Két, legfeljebb három perc múlva.
– Hol vannak a gyerekek? – kérdezte meg újra. – Mondja meg, vagy
széttépem.
– Tegye csak, de mondjon búcsút a nyugdíjának. Egy törött kart nem
fog tudni kimagyarázni. – Bár rettenetes fájdalmai lehettek, kierőltetett
magából egy kis nevetést. Nagyon jól tudta, hogy mindez csak üres
fenyegetés, és a hallgatás minden egyes percével közelebb kerül az
ügyvédeihez.
A felügyelő sok emberrel találkozott már a fajtájából. Megkérgesedett
hivatásos bűnözők. Okos, ravasz és életrevaló fickók, akik kívülről-belülről
ismerik a rendszer gyengéit. Akik tudják, hogy nem létezik nagyobb hiba,
mint vallani. Akik tudják, hogy még a legszilárdabb bizonyítékot is cafatokra
szedhetik a bíróságon az éles eszű, felkészült védők. Akik tudják, hogy
számos per holt már hamvába jogi csűrés-csavarás miatt, mert a parókás,
taláros bírák a törvény betűjére hagyatkoznak, még ha az ellentmond is a
józanésznek. Akik tudják, hogy az esküdtek lefizethetők és
megfélemlíthetők, ha elég kitartóan és elszántan próbálkoznak. Akik tudják,
hogy a törvény végső soron az ő pártjukon áll. Mi értelme akkor bármit is
bevallani?
Bolt enyhített a szorításon és felállt. Lench úgy fordult, hogy
szembenézhessen azzal, aki elfogta. Kicsi, kerek képe volt, a vonásai
kegyetlenségre és betegességre utaltak. Sápadt, fakó bőrét árkok és
himlőhegek csúfították el, s elvékonyodva feszült rá szabálytalan, kiugró
pofacsontjára, amely elárnyékolta hideg, szűk résű szemét. Ahogy szemtől
szembe méregették egymást, Lench megdörzsölte a karját, és fölényes
vigyorra húzta vértelen ajkait.
– Ezért megfizet – jelentette ki magabiztosan. – Majd ha vége lesz ennek
az egésznek, talán megkeresem a gyerekeit.
– Nincsenek gyerekeim.
– Kár. De még lehetnek, nem? – Lench felült, s még mindig a karját
masszírozva lenézett sebesült lábára. – Hívjon mentőt. Meg kell nézetnem a
lábamat.
Bolt megtanulta türelemmel viselni azoknak a piszkoskodását, akiket
elkapott. Minden zsarunak meg kell tanulnia ezt a leckét. Reagálni rá, kivált
egy olyan korban, amikor mindenütt kamerák vannak, katasztrofális
következményekkel járhat. A piszkoskodás többnyire csak szájtépés, Bolt
fel se vette, hiszen tudta, hogy előbb-utóbb úgyis meghunyászkodik a fickó.
De Lench esetében más volt a helyzet. Ez a gazember tudja, hogy jók az
esélyei. Azt is tudja, hogy ha beszél a gyerekekről, ha megmondja, hogy hol
vannak, azzal elássa magát. Bolt arra gondolt, mi történhet a Meron
gyerekekkel. Könyörtelen bűnözők kezében vannak. Valószínűleg
egyszerűbb nekik megszabadulni a kicsiktől, mint elengedni őket.
Meggyilkolni és eltüntetni a holttesteket.
Bolt Mikaelára gondolt, maga elé képzelve őt. Szerette volna tudni,
milyen tanácsot adna most.
 – Remélem, mentőautó is van a szirénázók között. Kezelni kell a
lábamat.
Bolt megfordult. Már nem látta Kathy és Tom Meront. Valószínűleg a
házban várják, hogy kiszedje Lench-ből, amit tudni akarnak, és bíznak
benne, hogy sikerrel jár. A járművek most már elérhették a falut. Fogy az
idő.
Újra megszólalt a mobilja.
Meghalhatnak a gyerekek. Az is lehet, hogy már nem élnek. Vagy
elengedték őket. Nem tudhatja, csak a vele szemben ülő férfi a pimasz
vigyorral a képén, csak ő tudja.
Bolt előhúzta a zsebéből a hangtompítós pisztolyt és kioldotta a
biztonsági zárat. Megcélozta Lench altestét.
A kétely árnyéka suhant át Lench arcán, de olyan gyorsan tűnt el, hogy
Bolt azt is hihette volna, csak képzelődött.
– Mondja meg, hol vannak a gyerekek, vagy golyót eresztek magába.
Bolt karja meg se rezzent, az arcán közöny, de belül az ellentétes vágyak
és érzések örvénye kavargott. Tudta, hogy amit tenni készül, azzal a
karrierjét, sőt a börtönt kockáztatja. Soha életében nem tett még hasonlót
sem. Egyszer megölt egy embert, amikor a repülősöknél szolgált, de rajtuk
ütöttek, és az illetőnek fegyvere volt, ellenszegült a letartóztatásnak, és egy
lefűrészelt csövű automata Remingtont szögezett Bolt fejének. Más szóval,
akkor jogosan cselekedett. De most... ez most más. De meg sem rezzent a
karja.
Lench teátrálisan felsóhajtott, mint az alsó tagozatos tanár egy különösen
megátalkodott tanulóval szemben.
– Tehát a bántalmazás mellé felvehetjük a halálos fenyegetést is. Nagy
bajban lesz.
Bolt meghúzta a ravaszt és hasba lőtte. Lench felsőtestét hátralökte a
golyó ereje, de ülve maradt. Vadul kapkodott levegő után, a szeme
kimeredt, aztán a sebét kezdte markolászni, hogy enyhítse valahogy a kínt.
Végül hangosan zihálva az oldalára dőlt.
Bolt lehajolt, megragadta a nyakánál fogva és szembefordította magával.
– Mondd meg, hol vannak, vagy a következőt a golyóidba kapod.
– Baszódj meg – sziszegte Lench. Vér szivárgott a szája sarkából.
 Bolt az ágyékához nyomta a hangtompítót.
– Utolsó esély, hogy a hátralévő életedben ne olyan hangon beszélj, mint
egy kétéves kislány. – Lejjebb nyomta a fegyvert. – Nekem már úgyis
annyi. Már semmi sem tart vissza attól, hogy elintézzelek.
Farkasszemet néztek. Nem volt nehéz megítélni, hogy Bolt komolyan
gondolja.
– Limestone Street 24. Hendon. A földszinti lakás. Ott vannak.
– Már bugyogott a vér Lench szájából, végigfolyt az állán. Köhögni
kezdett, mondott valamit a mentőkről, de Bolt nem értette a fuldokló
köhögéstől.
Fölegyenesedett. A szirénák már a dombtetőről hallatszottak, néhány
méterre lehettek. Négy különböző szirénát különböztetett meg. Mérföldekre
kergetik szét a turistákat.
– Rendőrség! – kiáltotta Bolt váratlanul. – Dobja el a fegyvert! Most!
Lench a hátára hengeredett és egyszerre kisimult arccal nézett fel Boltra.
Tudta, mi következik. Az út vége. Most már fellélegezhet.
– Rendőrség! – ordította még egyszer Bolt, és belelőtt Lench bal
szemébe. Vér spriccelt a fűre a feje körül, és görcsösen rángatózni kezdett a
teste.
A felügyelő a földre dobta a Walther PPK-t a haldokló ép karja mellett,
és elővette a mobilját. Gyorstárcsázta Mo Khan számát, türelmetlenül várva,
hogy a társa felvegye végre.
Három csengetés után szólt bele. A háttérből ismét csak gyerekzsivaj
hallatszott.
– Mi újság, főnök?
Bolt gyorsan beszélt.
– Hívd fel névtelenül a 999-et és közöld a rendőrséggel, hogy két
kisgyereket láttál becipelni egy lakásba a Limestone Street 24-ben,
Hendonban, és egészen biztos vagy abban, hogy fogva tartják őket.
Megértetted?
– Persze. Nem akarod, hogy oda is menjek?
– De igen, ellenőrizd a helyet, de ne keveredj bele, ha nem muszáj. –
Bolt hallotta, hogy a járművek már ráfordultak a házhoz vezető behajtóra. –
Még valami. Ez a beszélgetés nem történt meg. Érted?
 – Ahogy mondod, főnök. – És szó nélkül letette.
Bolt fújt egy nagyot. Mo megteszi, amire kérte, ebben biztos volt. De
ezzel a néhány másodperccel örökre megváltozik a kapcsolatuk.
Visszatette a mobilt a zsebébe és elfordult; érezte, hogy bizonytalanul áll
a lábán. Képtelen volt elhinni, hogy mit tett. Hánynia kellett, de erőt vett
magán, tudta, hogy most észnél kell lennie, ha ép bőrrel akar kikerülni ebből
a helyzetből.
Átmászott a kerítésen, és lassan elindult a kerten át a két fekete ruhás
rendőr felé, akik óvatosan, előreszegezett fegyverrel közeledtek.
 48
A HÁZ ELŐTT ÁLLTAM, SZOROSAN ÁTÖLELTEM KATHYT, és
azt mondtam neki, hogy a civil ruhás zsaru, aki megmentett minket, ki fogja
deríteni, hol van Chloe és Max, s imádkoztam magamban, hogy igazam
legyen, amikor két rendőrautó kanyarodott rá a bejáróra bömbölő
szirénával, egy mentővel a nyomukban. A járművek csikorogva fékeztek, és
három robotzsaru küllemű pasas ugrott ki belőlük kézifegyverekkel.
– Segélyhívást kaptunk! – kiáltotta az egyik, egy kuglifejű, harmincas
férfi. – Kérem, váljanak szét, és tegyék a kezüket a fejükre.
– Nem mi vagyunk azok! – kiáltott vissza Kathy. Maszatos,
könnyáztatta volt az arca. – A kert végében vannak.
– Tegye, amit mondtam, asszonyom! – parancsolta a zsaru, tartva a
hatméteres távolságot. Bár nem szegezte ránk kifejezetten a fegyvert, de
nem is fordította félre. A másik kocsiból további két rendőr szállt ki. A
mentősök az autóban maradtak. Nem túl messziről szirénázás jelezte, hogy
újabb járművek érkeznek.
Teljesítve a parancsot a fejünkre tettük a kezünket. Rádöbbentem, hogy
nem egészen huszonnégy órán belül már negyedszer fognak rám fegyvert.
– Most pedig mindketten térdeljenek le, kérem.
Kathy hangosan szitkozódott. Mindig is lázadóan lépett fel a
rendőrökkel szemben, lévén egyetemi ember. De ezek a pasasok nem úgy
festettek, hogy szórakozni lehet velük, s én már rég túl voltam azon, hogy
bárkivel is vitába szálljak. Letérdeltem, és kisvártatva Kathy is követte a
példámat.
– Megsérült valaki? – kérdezte a zsaru.
– Mi jól vagyunk – feleltem – , de a nyomozó, aki megmentett minket,
üldözőbe vette a fogvatartónkat.
– Elrabolta a gyerekeinket – mondta Kathy. – Aki minket fogva tartott,
annál vannak a gyerekeink. Semmiképp sem szabad megölniük.
– Van fegyvere?
 – Igen – mondtuk egyszerre. – És van még egy ember a nyaralóban –
tettem hozzá -, de ő fegyvertelen. És megsérült.
– Lőtt sebe van?
– Nem.
– Lövöldözést jelentettek. Ki volt benne?
Röviden beszámoltam a történtekről, mire a zsaru kétkedő pillantást
vetett rám, mintha nem tudna elképzelni pisztollyal a kézben. Értettem, mire
gondol.
– Oké, most biztosítani fogjuk a területet – közölte velünk. Aztán gyors
utasításokat adott a két fegyveres társának, akik eltűntek a ház mögött.
Közben egy rendőrségi Rangé Rover kanyarodott be az útról, újabb
három fegyveres zsaruval. Megálltak a behajtón, és miután szót váltottak a
kuglifejűvel, ketten kiváltak a csoportból és odajöttek hozzám. Kérték,
hogy tegyem szét a lábam, majd gyorsan és némán megmotoztak.
– Tiszta! – kiáltotta az egyik, velem meg közölte, hogy elmehetek, csak
azt nem tudtam, hogy hová.
Félrevonulva megvártam, amíg egy fegyvertelen rendőrnő, aki mintha a
semmiből került volna elő, Kathyt is megmotozza. Jelentette, hogy tiszta,
majd odakísértek bennünket a mentősökhöz, akik megkérdezték, hogy jól
vagyunk-e.
– Csak a gyerekeinket akarjuk visszakapni – mondtam hátratekintve.
– Minden rendben lesz, meglátja – felelte az idősebbik.
– Honnan tudhatja azt maga? – förmedt rá Kathy.
A társa, egy huszonéves, köpcös srác, akinek dél-afrikai akcentusa volt,
azzal próbálta nyugtatni Kathyt, hogy a rendőrök megtesznek minden tőlük
telhetőt. Kedves és bátorító volt a hangja, s miközben beszélt, leültette
Kathyt a vezetőülés lépcsőjére és leguggolt mellé, hogy megvizsgálja.
Bíztam benne, hogy igaza lesz. Amikor a zsaru, aki megmentett minket, azt
mondta, hogy vigyem be Kathyt a házba, volt valami a sovány, barázdált
arcán és a kék szemében, amivel ez idáig csak nagyon ritkán találkoztam.
Erkölcsi bátorság. Ez a pasas azt jelezte nekem, hogy meg tudja oldani a
helyzetet. Valahogy szóra fogja bírni a sötét lelkű gazembert. Az előzmények
után én kételkedtem ebben.
De sikerült-e neki?
 Az idősebb mentőtiszt a vállamra tette a kezét és vízzel kínált. Hálásan
vettem át a palackot és nagyot húztam belőle, még mindig a ház felé lesve.
Ekkor a ház sarkánál feltűnt a nyomozó; kimagaslott az őt kísérő két
zsaru közül. Az egyiknek ott volt a kezében a hangtompítós pisztoly.
Összeakadt a tekintetem a nyomozóéval. Komor volt az arca.
– Megmondta, hol vannak a gyerekek? – kérdeztem, otthagyva a
mentőt.
A másik fegyveres zsaru előretartotta a kezét, hogy megállítson, de én
félresöpörtem és a nyomozó elé álltam.
Õ is megállt. Alig egy méter volt közöttünk.
– Fegyver volt nála. Kénytelen voltam lelőni.
– Meghalt? – kérdeztem hitetlenkedve.
Bólintott.
– Azt hiszem. Sajnálom.
Mielőtt még a két fegyveres rendőr visszafoghatott volna, nekirontottam
a nyomozónak, elkaptam a gallérját és a képébe ordítottam.
– Rohadék! – De közben ügyeltem rá, hogy a szájához tartsam a fülem,
ha mondani akarna valamit.
Három szót súgott, amitől ujjongás fogott el. – El van intézve. – Aztán
még hozzátett valami olyasmit, hogy odaküldött valakit.
Az egyik fegyveres zsaru elrántott tőle és durván félrelökött. Kathy
odarohant hozzám.
– Mi történt? Mi a franc történt?
Elvonszoltam onnan, ahol már nem hallhatnak minket.
– Tegyél úgy, mint aki kiborul – súgtam neki, és úgy tűnt, hogy megérti. –
Azt mondta, el van intézve, Lench megmondta, hol vannak a gyerekek.
Odaküldött valakit. – Magamhoz szorítottam és a fülébe súgtam, hogy
Lench meghalt.
– Helyes – válaszolta, majd olyan színészi tehetséggel, ami meglepett,
zokogva térdre hullott.
Pillanatok alatt mellette termett a dél-afrikai mentős, hogy megnyugtassa,
a rendőrnő pedig, aki az imént megmotozta, most talpra segítette.
Megfordulva azt láttam, hogy a nyomozónkat beültetik az egyik
rendőrautóba. A hangtompítós pisztolyt zacskóba tette egy hivatalos
kinézetű, esőkabátos ember, akinek eddig nyoma sem volt. Még mindig a
kezemben tartottam az ásványvizespalackot. Nagyot húztam belőle és
reméltem, hogy a nyomozónknak nem lesz semmi baja.
De ha fogadnom kellett volna, egy vasat sem tettem volna rá.
 49

MO KHAN VALAMIVEL TÍZ ELŐTT kanyarodott be a Limestone

Street-re; huszonöt perc telt el azóta, hogy Bolt felhívta. Csendes
lakónegyed volt a háború után épült sorházakkal, amelyek valószínűleg
láttak már szebb napokat is. Már a sarokról látta, hogy az utca közepén
rendőr– és mentőautók kisebb csoportja parkol két sorban. Elállták az utat
és nyilvánvaló volt, hogy nem lehet áthajtani, de Mo mégis továbbment.
Fiatal egyenruhás zsaru vált ki a csoportból, amely az egyik mentőautó
mögött gyülekezett, kiállt az utca közepére és feltartotta a kezét. Bosszús
volt az arca. Mo valamivel előtte fékezett, és letekerte az ablakot. A rendőr
odament hozzá, és Mo lefegyverző mosollyal fogadta.
– Elnézést, biztos úr, van valami probléma? Tudja, itt lakom.
A rendőr arcáról eltűnt a bosszús kifejezés. Elképesztő, gondolta Mo,
milyen csodát tud tenni egy kis udvariasság.
– Sajnálom, uram, de nem lehet behajtani. Ez most műveleti terület.
Mo meglepődést színlelt.
– De semmi komoly, ugye? Ez mindig békés környék volt, és tudja,
gyerekeim vannak. Nem szeretném, ha olyan dolgok folynának itt, amik
rossz hatással lennének rájuk.
– Nincs miért aggódnia, uram. Efelől biztosíthatom.
– De ugye nem drog? Mondja, hogy nem drogról van szó!
A rendőr közelebb hajolt és cinkos pillantást vetett rá. Férfi a férfival.
– Megsúghatom, hogy gyermekelhanyagolásnak tűnik az eset. Két kicsit
egyedül hagytak otthon.
– Istenem, de rémes! – mondta Mo. – Ki a fene képes ilyesmire?
– Kaptunk egy névtelen bejelentést valakitől, aki azt állította, hogy
bevonszolták őket a házba. Ezért vagyunk itt ilyen sokan.
– De jól vannak, ugye? Mármint a gyerekek.
– Igen. Kicsit meg vannak rémülve, gondolhatja, de sértetlenek. Már a
mentőautóban vannak, de nem volt velük senki a lakásban. Szerintem egy
aggódó szomszéd telefonálhatott, és azért beszélt gyerekrablásról, hogy
mindenképp kijöjjünk. – A zsaru rántott egyet a vállán, jelezve, hogy ezt
teljesen ésszerű lépésnek tartja.
– Az a fő, hogy jól vannak – mondta Mo. – Köszönöm, hogy
megnyugtatott.
Elköszönt, és hátramenetbe kapcsolt. Megtette, amit a főnök kért tőle,
de most azon tűnődött, honnan az ördögből tudta a felügyelő, hogy hol
vannak az elrabolt gyerekek. Arra tippelt, hogy a Meron gyerekekről lehet
szó, de amilyen fordulatokat vett már a mostani nyomozásuk, azon sem
csodálkozott volna, ha kiderül, hogy Parnham-Jones legfelsőbb bíró
törvénytelen gyerekei, akiket a miniszterelnök felesége hozott a világra.
Mo több mint két éve ismerte Boltot. Tökéletesen megbízott benne, és
mindig lojális volt hozzá. Most mégis nyugtalankodott. A főnök
ragaszkodott ahhoz, hogy névtelenül hívja a rendőrséget, és nem a szolgálati
szabályzat szerint intézte az ügyet. És erre jó oka kellett legyen: Bolt nem
akarta, hogy bárki megtudja, hogyan jutott az információhoz. Ami azt
jelentette, hogy törvényellenesen szerezte meg.
Mo nem volt annyira naiv, hogy azt gondolja, a siker érdekében sem
szabad megkerülni a szabályokat. Dehogynem. Ő is megtette néha. Ahogy a
főnök is, aki a repülős időkben jó néhány aljas gazemberrel találkozott. De
most volt valami a hangjában, amikor felhívta Mot, valami néma
kétségbeesés a kurta utasításokon túl, amitől Mo úgy érezte, ez most valami
más. Hogy ezúttal nem megkerülte, hanem drasztikusan áthágta a
szabályokat. Nem akart addig ítélkezni, amíg nem ismeri a részleteket, de
nem örült annak, amit érzett.
Út közben hívta a főnök mobilját, hogy közölje, amit megtudott, de ki
volt kapcsolva. Nem hagyott üzenetet.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az embernek első a család, utána a
barátok. A hatóságok, az állam, a törvény, mindez igen hátul áll a listán. De
Mo Khant nem ez zavarta. Mike Bolt a barátja volt, de ha hazudnia kell,
hogy megvédje, és ezzel megszegi az esküjét, az nem veszélyezteti-e a
karrierjét, s ezáltal a családja jövőjét?
 50

A KÖVETKEZŐ ÓRA TÖRTÉNÉSEI ÖSSZEMOSÓDTAK.

Kathyt és engem is megvizsgált egy ősz hajú orvos, aki végig motyogott
magában. Épnek és egészségesnek nyilvánított mindkettőnket, ami arra
utalt, hogy nem túl jó diagnoszta, majd eltűnt a ház mögött, hogy megnézze
Lench holttestét.
Kathyt letartóztatta a hivatalos kinézetű, esőkabátos nyomozó Vanessa
Blake meggyilkolásának gyanújával. Tiltakozni próbált, de közben nem
nézett rám, és nem mutatott ellenállást, amikor elvezették. Egy rendőrségi
Ford Escort vitte el, s én egy másik kocsiban követtem. Közölték velem,
hogy külön hallgatnak ki bennünket a readingi őrsön. A readingi nyomozók
tudni akarták, mi történt a házban; a southamptoniakat az érdekelte, hogyan
égett le a nyaralónk tegnap éjjel. A romok alól egy férfi holtteste került elő,
és érthető okból szerették volna kideríteni, hogy került oda. Rákérdeztem
Danielsre, de a kocsiban ülő egyik rendőr sem tudott róla. Ebből arra
következtettem, hogy elmenekülhetett. Szívből reméltem. Gyanús alak volt,
semmi kétség, de legalább egyszer, vagy inkább kétszer megmentette az
életemet, és ezt mindenképp a javára kell írni.
Öt percre járhattunk az őrstől, és én a rendőrautó hátsó ülésén
próbáltam megemészteni, hogyan lehettem olyan esztelen, hogy
szembeszálltam egy bűnözővel és tűzharcot kezdtem egy bérgyilkossal,
amikor recsegve megszólalt a rádió és egy hang azt kérdezte a sofőrtől,
hogy ott vagyok-e a kocsiban. A sofőr igennel felelt, mire a hang közölte,
hogy Max és Chloe biztonságban van, sértetlenül találták őket egy hendoni
címen, de óvintézkedésként mindkét gyereket beszállították a Royal Free
Hospitalba. Nem szégyellem bevallani, hogy a hír hallatán sírva fakadtam,
aznap már másodszor, olyan nagy volt a megkönnyebbülésem.
– Jól van – fordult felém a rendőr az első ülésről, és a vállamra tette a
kezét. – Sírja csak ki magát.
Úgy tettem.
 51

A RENDŐRŐRSÖN KAPTAM EGY CSÉSZE erős kávét, és

elmondták, hogy megtalálták Irene Tyler, az én félelmetes anyósom
holttestét annak a háznak a hálószobájában, ahol Kathy felnőtt. Nem
voltunk jóban, de ez a hír akkor is szíven ütött. Rosszabbul érintett, mint
hittem volna. Újabb tragédia huszonnégy órán belül, mintha nem lett volna
még elég. Azt nem mondták el, hogyan halt meg, csak annyit, hogy gyanús
körülmények között.
Miután megittam a kávét, bevezettek egy kihallgatóhelyiségbe, ahol egy
férfi és egy női nyomozónak el kellett mesélnem mindazt, ami a tegnap esti
elengedésemtől mostanáig történt. Közölték, hogy utána visszavisznek
Londonba és találkozhatok a gyerekeimmel. – És a feleségem? –
kérdeztem, de mivel nem kaptam választ, annyiban hagytam és
végigmondtam a történetemet. Időnként megállítottak, hogy rákérdezzenek
egyes részletekre, vagy pontosítsam az elbeszélésem, de többnyire csak
hallgattak, és nem adták tanújelét a kételkedésnek, még akkor sem, amikor
azt mondtam, hogy önvédelemből lőttem Lench-re, és megsebesítettem a
talpán. Azt hittem, többet akarnak majd tudni a nyomozóról és arról,
hogyan ölte meg Lench-et, de kerülték ezt a témát, így önként adtam elő,
hogy a detektív üldözőbe vette a férfit, akinél fegyver volt, de sem Kathy,
sem én nem láttuk, hogy mi történt azután. Reméltem, hogy ezzel a verzióval
segítek neki.
Ami Kathynek a történtekben játszott szerepét illeti, az igazmondást
választottam, mert nem láttam más lehetőséget. Elismertem, hogy viszonya
volt Jack Calley-vel, és kapott tőle egy kulcsot egy csomagmegőrzőhöz,
amiben állítólag az egyik ügyfele dolgai voltak. ^Amelyeket mások is nagyon
szerettek volna megszerezni, ezért megkínozták, majd meggyilkolták Jacket.
Ezután vették üldözőbe a feleségemet cs engem, s végül el is kaptak minket.
– És önnek fogalma sincs arról, mi volt a csomagmegőrzőben? –
kérdezte a női nyomozó, egy negyvenes felügyelő, akinek merev frizurája
nem illett az egyéniségéhez.
– Valami olyasmi, amiről másolatot lehet készíteni – feleltem, mert
eszembe jutott, hogy Leneh ezt kérdezte Kathytől.
– És mit gondol, a felesége tudja? – erőltette a témát a nő.
– Nem – válaszoltam, holott korántsem voltam benne biztos.
– És az ügyfél? Van elképzelése arról, hogy ki lehet?
Megráztam a fejem.
– Csak Daniels nevét tudom, a beépített zsaruét. Meg Mantaniét, aki
elrabolt és Lench-ét. Ő volt az, akit ma reggel megöltek.
– Honnan tudja, hogy megölték? – kérdezte a jóval fiatalabb férfi
nyomozó, akinek feltűnően magas homloka volt, és áradt belőle a
meggyőződés, hogy többet érdemel a vidéki zsaruskodásnál. Kissé a
főnökömre, Wesley „Szólítson Wesnek” O’Shea-re emlékeztetett.
Önelégült, fontoskodó törtető, akit a katonaságnál lelőnének a saját
emberei.
-A nyomozó mondta, aki megmentett minket, még a helyszínen.
Egymásra néztek, aztán rám. Én meg az órámra. Tíz perccel múlt
tizenegy. Háromnegyed órája folyt már a kihallgatás, és egyszerre rám tört a
kimerültség.
– Mindent elmondtam, amit tudok – sóhajtottam fáradtan. – Most már
látni szeretném a gyerekeimet.
A nő bólintott.
– Rendben. 11.11-kor a kihallgatás felfüggesztve.
– Elnézést – mondtam -, mielőtt kikapcsolják a magnót, szeretném még
elmondani, hogy a feleségemnek semmi köze Vanessa Blake halálához.
Annál az embernél volt a gyilkos fegyver, aki engem is megtámadott a
könyvtárban. Ő ölte meg Vanessát.
– Tájékoztatni fogjuk az eseten dolgozó nyomozókat – mondta a nő
együttérzően. – Nagyon köszönjük az együttműködését.
Biccentettem és megfogtam a nő felém nyújtott kezét. A férfi nem
nyújtott kezet. Nyilvánvaló volt, hogy nem mindent hitt el nekem. Teszek
rád, te nyomoronc, higgy, amit akarsz! Ha te mentél volna át
mindazon, amin tegnap óta én, akkor tudnád, hogy már nem ijedek
meg egy vasalt öltönyös karrierista fennhéjázásától.
 Odakint a váróban leültem az egyik szabad székre, amíg nem jön valaki,
hogy a nyomozónő ígérete szerint bevigyen a városba. Nyugis volt a hely,
köszönhetően a vasárnap délelőtti időpontnak, gondolom, nem ilyenkor
csapnak bele a húrokba a bűnözők. Nem hoztak be senkit, csak néhány
delikvens lézengett az óvadék ügyintézőjére várva. Eszembe jutott, hogy
visszaszoktam a dohányzásra, és csalódottan éreztem, milyen jólesne most
egy cigaretta, bár akkor sem gyújtottam volna rá, ha van nálam. Itt tilos volt
a dohányzás, amit valahogy méltánytalannak éreztem. Legalább hadd
szívjon el egy cigarettát az, akit bezárnak, akár hosszabb időre, hogy
levezesse valamivel a feszültséget.
– Mr. Meron, hogy van? – szakította meg a gondolataimat egy hang.
Odafordulva Rory Caplan főfelügyelőt pillantottam meg, ő volt az egyik
kihallgatóm Vanessa Blake meggyilkolásának ügyében, tizenhét órával meg
egy örökkévalósággal ezelőtt. Őszülő vörös haja most még kócosabb volt,
és hétköznapi ruhát, farmert és fekete bőrdzsekit viselt, ami túl rövid volt
ahhoz, hogy divatos legyen.
– Azért jöttem, hogy elvigyem a kórházba a gyerekeihez – mondta azzal
az együttérző mosollyal, amelyet mindenkitől megkaptam ma délelőtt. Az ő
esetében viszont semmiképp sem lehetett őszinte.
Ásítottam.
– Meglepő, hogy ilyen feladatot kap az ön beosztásában.
– A társaim a feleségét hallgatják ki, és jól haladnak. Nekem vissza kell
mennem az őrsre, és a kórház útba esik. – Felmutatta a kulcsot.
– Jöjjön. Még sok dolgom van ma.
– Megtalálták már azt a pasast, aki megtámadott a könyvtárban? –
kérdeztem, amikor kiléptünk a kapun.
– Nem, még nem. Nem látta senki, pedig már sok tanúval beszéltünk. –
Meg sem próbálta leplezni a kételkedést a hangjában.
– Nem én találtam ki, Mr. Caplin. Megtámadott egy férfi, akinél a
gyilkos fegyver volt. Az a kés, amit a tegnapi kihallgatáson mutattak.
– Amin a felesége ujjlenyomatai vannak. Igen, tudom. De még mindig az
a válaszom, hogy nem találtuk meg.
Elindultunk Caplin kocsija, egy aranyzöld Toyota felé, aminek csupa sár
volt az oldala. Kinyitotta és beültünk. Légfrissítő és cigaretta szagát éreztem.
 – Nyomokat sem találtak, amik elvezethetnek a gyilkoshoz? –
kérdeztem.
– De igen – mondta és indított.
Csönd támadt.
– Megkérdezhetem, hogy mit? – szólaltam meg végül.
– Vanessa Blakc-nek viszonya volt valakivel. Megtaláltuk a lakásában a
levelezését, ami arra utalt, Hogy a közeljövőben össze akarnak költözni a
szeretőjével, aki házas.
– És kihallgatták már az illetőt? – Közben kikanyarodtunk az útra.
– Épp most hallgatják ki az illető hölgyet – válaszolta, és ezúttal valóban
őszinte együttérzés volt az arcán. – Nem szívesen teszem, de el kell
mondanom, hogy az illető az ön felesége.
 52

MIKE BOLT TÖBB SZÁZ BŰNÖZŐT HALLGATOTT már ki az

évek során, jól ismerte valamennyi kikérdezési technika hátulütőit.
Gyanította, hogy az az ember is, akit egy órával ezelőtt megölt. A titok
abban áll, hogy elhidd azt, amit mondasz. És ha elég sokszor lejátszód a
fejedben, hinni fogsz benne, még ha hazugság is. És amit Bolt mondott, az
egyértelműen hazugság volt.
Amikor elvitték a readingi rendőrőrsre, hogy kikérdezzék – valójában
nem tartóztatták le, de próbált volna nem menni! -, a kihallgatok, a readingi
bűnügyi nyomozórészleg emberei, újra meg újra elmondatták vele az
eseményeket, miközben próbáltak úgy tenni, mintha a barátai lennének, de
jó zsaruként persze hogy a lyukakat keresték a sztoriban. Ám ő kitartott a
maga változata mellett. A férfi, akit lelőtt, fegyveres volt és símaszkot viselt.
Kiugrott az ablakon, és a kerten át kimenekült a mezőre. Mivel tudta, hogy
a gyanúsítottnál fegyver van és használná is, magához vette a hangtompítóval
felszerelt Browningot, amit Tom Meron használt a gyanúsítottal vívott
állítólagos tűzharcában, és üldözőbe vette. Mivel a gyanúsított megsebesült,
lassan haladt, és Boltnak sikerült néhány méternyire megközelítenie.
Ekkor már a mezőn voltak, és ő már kétszer is felszólította, hogy dobja
el a fegyvert. A gyanúsított fegyverrel a kézben visszafordult és úgy tűnt,
hogy lőni készül. Bolt még futás közben egyszer meghúzta a ravaszt, és a
hasán találta el. Ám a gyanúsított állva maradt és Boltra célzott, ezért ő
megállt és újra tüzelt, ezúttal a fejére. A gyanúsított elesett, Bolt pedig
hallván, hogy megérkezett az erősítés, gyorsan visszaindult a házhoz, hogy
orvost hívjon.
Elég logikus eseménysor volt, s mivel Bolt nem hibázott az ismétléskor, a
kihallgatóknak nem volt mibe belekapaszkodniuk. Viszont rendkívül
szokatlan szituáció volt ez, amit senki sem szeret a brit rendőri szerveknél.
Közölték vele, hogy automatikusan továbbítják az ügyet a független
rendőrségi panaszbizottságnak, és álljon készen a megjelenésre, ha be
akarják hívatni. Ő azt felelte, hogy megértette, majd arra kérték, hogy
maradjon a kihallgatóhelyiségben, mert a főnöke, Steve Evans nyomozó
parancsnok megérkezett az őrsre és rövidesen itt lesz, hogy beszéljen vele.
Kapott egy csésze kávét, ma már a harmadikat, és várt.
Nem érezte magát rosszul attól, hogy hazudott, de az nyomasztotta, hogy
olyan helyzetbe került, amelyben embert kellett ölnie, lényegében
hidegvérrel. Megrendítő volt, amit tett, hiszen elvenni valakinek az életét,
még ha ezerszer megérdemelte is, mindig iszonyú cselekedet, ami erős
lelkiismeret-furdalással jár. Elpusztítasz valakit, s vele együtt minden álmát,
érzését és emlékét kitörlöd. Ijesztő volt erre gondolni, és Bolt számára talán
még inkább, mivel az igazságszolgáltatás és a törvény embereként nem erre
készítették fel. De megtörtént, és csak azt remélhette, hogy megmentett vele
két ártatlan életet.
Nem mondták el neki, hogy sértetlenül kiszabadultak-e a Meron
gyerekek, és ő nem kérdezhette meg, mert a verziója szerint nem beszélt a
fegyveres férfival, de az ösztöne azt súgta, hogy jól alakult a dolog. Egyetlen
bűnöző sem akar megölni egy kisgyereket, ha nem muszáj. Túl súlyosak
lennének a következményei. De Bolt nem akart kockázatot vállalni. Ismét
csak azt mondta magának, hogy helyesen tette. Újra meg újra. Nézte a
kávét, és ezt ismételgette magában. Helyesen tetted. Megérdemelte.
Helyesen tetted.
Kopogtak az ajtón, és Evans parancsnok lépett be a szobába. Alacsony,
sűrű ember volt, közel az ötvenhez, jól ápolt, katonás bajusszal. Még ma, a
szabadnapján is élesre vasalt öltönyt, inget és nyakkendőt viselt. Ha akár a
vezeték-, akár a keresztneve P-vel kezdődött volna, nem ússza meg a
„piperkőc” ragadványnevet, de a „piperkőc Steve” nem hangzik igazán jól,
így megmaradt egyszerűen Evans parancsnoknak. Bolt jó párszor
találkozott már vele, és meggyőződött arról, hogy számos rendőri vezetővel
ellentétben, a szívén viseli az emberei sorsát, és kész kiállni értük. Ami az
adott körülmények között nem volt rossz előjel.
Bolt felállt a főnöke érkezésére és kezet fogtak. A parancsnok száraz
tenyerének szorítása majdhogynem fájdalmas volt.
– Üdv, Mike – mondta Bolt szemébe nézve. – Jól tartja magát?
 – Éppen hogy csak. Nem túl szívderítő a kihallgatóasztal ellenkező végén
ülni.
Evans elsétált mellette és helyet foglalt az asztal túloldalán. Bolt
belekortyolt a kávéba. Langyos és híg volt, de azért ivott még egy kortyot.
– Mindig nehéz döntés, amikor meg kell húzni a ravaszt – mondta a
parancsnok. – De csak nagyon kevesen kerülnek közülünk ilyen helyzetbe.
És még kevesebben vannak azok, akik kétszer is.
Bolt nem válaszolt. Úgy érezte, erre nincs mit mondani. Tudta, hogy
Evans fiatalon részt vett a falklandi háborúban, és a Goose
Green-i csata veteránjaként bizonyára neki is döntenie kellett, hogy
meghúzza-e a ravaszt, így másokkal ellentétben 6 nem kamuzik, amikor
arról beszél, hogy megérti, mit jelent ez.
– Mivel ez volt a második halálos lövéssel járó eset a pályáján – folytatta
Evans -, ráadásul idegen fegyverrel nyitott tüzet, még szigorúbb vizsgálatra
kell számítania. A panaszbizottság újra meg újra át fogja rágni magát a
történetén. Erre nem árt felkészülnie.
– Felkészültem, uram – mondta Bolt. – Nem tettem semmi rosszat.
– Én nem mondom, hogy rosszat tett, Mike. Sőt biztos vagyok abban,
hogy nem. Tizenhét évi makulátlan szolgálat áll maga mögött, és értékes
tagja a testületnek. De nem mindenki gondolkozik így, és pillanatnyilag, az
adott körülmények között nincs más választásom, mint a fizetése
meghagyása mellett felfüggeszteni a szolgálat alól.
Bolt dühösen rázta a fejét.
– Ne tegye ezt velem, uram. Tudja, hogy milyen sokáig fog tartani a
vizsgálat. Azok a gazfickók nem sietik el a dolgokat. Hónapokig
elhúzhatják. Akár évekig is.
– Amint elül a vihar, kérvényezni fogjuk a visszahelyezését, de mutatnunk
kell, hogy következetesek vagyunk.
– Annál az embernél fegyver volt. És rám szegezte. Mi a francot kellett
volna tennem? Állni ott és hagyni, hogy céltáblának használjon? Aztán én
lehettem volna a hősi halott, aki példamutató önfegyelmet tanúsított. Büszke
lehetne magára, már ha nem halt volna bele.
– Figyeljen ide! – mondta Evans előrehajolva és felemelve a hangját. –
Én együtt érzek magával, Mike. Komolyan beszélek. Nincs kétségem afelől,
hogy megérdemelte a gazember. Tessék, kimondtam. De ez a személyes
véleményem, nem a hivatalos álláspont, és nekem, bármily sajnálatos, a
hivatalos álláspontot kell képviselnem. Maga is tudja.
– Hátradőlt és felsóhajtott. – Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy
néhány héten belül visszavonják a felfüggesztését, rendben van így? Bíznia
kell bennem. Addig is pihenjen és ügyeljen arra, hogy mindig ott legyen a
testület jogi képviselője, amikor megjelenik a panaszbizottság előtt.
Működjön velük együtt, de ne könnyítse meg a dolgukat.
Boltot meglepték a főnöke szavai. Nem a nézetei lepték meg, hanem az,
hogy kimondta, amit gondolt. Ez nem volt jellemző a rendőri vezetőkre, akik
inkább a „ne szólj szám, nem fáj a fejem” elvet követték. Az is nagy
megkönnyebbülést jelentett, hogy Evans határozottan a pártjára állt.
– Rendben – válaszolta -, pihenni fogok, de nem szeretnék túl sokáig.
Nagyon sok a munka.
Evans bólintott.
– Van még valami, amit tudnia kell – tette hozzá. – Az összefonódások
miatt magunkhoz vesszük az egész esetet. Mostantól mi nyomozunk Jack
Calley és Vanessa Blake meggyilkolásának ügyében, és mindenben, ami
hozzá kapcsolódik, beleértve a Legfelsőbb Bíróság elnökének
öngyilkosságát.
– És én nem lehetek benne?
– Amint megszüntetik a felfüggesztését, folytathatja a munkát.
– Tudok annyit, mint bárki, sőt valószínűleg pontosabb képem van arról,
hogy mi ez az egész. Szüksége van rám.
– Tudom, de nem tehetek semmit. Már elmagyaráztam a helyzetet.
Bolt belátta, hogy nincs értelme vitatkozni.
– Ahogy óhajtja – mondta, és a kávéjáért nyúlt.
Megszólalt a parancsnok mobilja.
– Elnézést – mondta, és úgy tűnt, kissé zavarban van.
Talán ha egy percig tarthatott a beszélgetés. Ez idő alatt egyre gond–
terheltebb lett az arckifejezése, elmélyültek a ráncai. – Ez biztos? –
kérdezte. Aztán sóhajtott, szitkozódott és véget vetett a hívásnak.
– Mi történt? – érdeklődött Bolt izgatottan.
Evans felállt. Aggodalmasnak és kissé bizonytalannak látszott.
– Új helyzet van – mondta. – És komolynak tűnik.
 53

RORY CAPLIN FELÜGYELŐ KÖZLÉSE KATHYRŐL az utolsó

csepp volt a pohárban. Mi jöhet még, gondoltam. Hogy tíz éve pénzeli az
al-Kaidát? Hogy náci háborús bűnösöket rejteget? Az történt, ami ritkán
esett meg velem eddigi életemben: szavamat vette a sokk.
– Sajnálom – mondta Caplin, miközben Reading néptelen belvárosán
hajtottunk át az M4-cs felé tartva. – Előbb-utóbb úgyis megtudja, de talán
könnyebben vette volna akkor, ha már feldolgozta a többit.
Az oldalablakon bámultam kifelé a Huntlev&Palmers kekszgyár vörös
téglás épületére, amelynek komor tömbje visszatükrözte a hangulatomat.
– Azt mondta, hogy megtalálták Vanessa Blake levelezését?
– Igen.
– Miféle levelezést?
– Többek között egy jelzálogigénylést a nevükre, amelyet mindketten
aláírtak. Ellenőriztük az aláírásokat. Hitelesek. De sok mást is találtunk.
Közös fotókat. Aztán olyan képeket is, amelyeken valamelyikük, vagy
ketten együtt... hát... – Megköszörülte a torkát, hogy fokozza a hatást. –
Intim fotókról beszélek.
– Jól van, értem. El tudom képzelni.
Pedig nem tudtam. Egyáltalán nem tudtam elképzelni. Arra gondoltam,
hogy Kathy szerelmes volt Jack Calley-be. Ezt már bevallotta nekem tegnap
este. Annyira meghitt volt a kapcsolatuk, hogy Jack rá bízta azt a végzetes
kulcsot. Kathy megsiratta a halálát. De tényleg ez az igazság? Talán nem is
Jacket siratta, hanem Vanessát. Talán nem is jött össze Jackkel. Hiszen én
csak az ő elbeszéléséből tudok a dolgokról, és könnyen lehet, hogy
hazudott. Valójában nem tudhatom, hogy mit higgyek.
Egyedül ahhoz nem fért kétség, hogy látni akarom a gyerekeket,
megcsókolni őket, és utána tizenkét órát aludni. És talán, de csak talán,
jobban fogom érezni magam, amikor felébredek.
 Egy kínos kép, Kathy és Vanessa az ágyban jelent meg előttem és
befészkelte magát az agyamba. Vanessa sosem volt az esetem. Tudtam róla,
hogy ki nem állhat, és hogy akkor sem érintene férfit, ha az élete múlna rajta,
de ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem volt csúnya vagy taszító, és
önkéntelenül is elképzeltem őket meztelenül. .
Aztán megráztam a fejem, mintha így akarnék szabadulni a piszkos
fantáziámtól, és Caplin nyomozó felé fordultam. Felmerült bennem a kérdés,
vajon jót nevetett-e a kollégáival a feleségem titkos viszonyain. Gyanítottam,
hogy igen, és kissé kellemetlenül éreztem magam, amiért kénytelen vagyok
az ő kocsijában utazni Londonig.
– Van egy cigarettája? – kérdeztem.
– Nem tudtam, hogy dohányzik – felelte, és benyúlva a bőrdzsekije
zsebébe előhúzott egy gyűrött csomag Rothmanst és egy öngyújtót. Felém
nyújtotta és kérte, hogy neki is gyújtsak meg egyet.
Amikor odaadtam neki és a szájába tette, olyan erősen szívta meg, hogy
behorpadt az arca. Ahogy a szájához emelte a cigarettát, felcsúszott a
dzsekije ujja, és láthatóvá vált egy vastag, fehér, helyenként sárgás, másutt
az átütő vértől foltos kötés a csuklóján.
Tegnap délután, a kihallgatóhelyiségben még nem volt rajta kötés.
Caplin kivette a cigarettát a szájából. Kissé összerándult, mint akit
megcsíptek, aztán egy természetesnek szánt mozdulattal a combjára tette a
kezét. A dzseki ujja visszacsúszott a helyére. De én egy darabig még
képtelen voltam levenni róla a szemem. Az adrenalinlökettől elszorult a
mellem.
Piros lámpához értünk. Két kocsi állt előttünk a sorban. Caplin újra
megszívta a cigarettát és a kormánykerékre tette a kezet. Megint felcsúszott
a dzseki ujja.
A kötésnek elsötétedett a széle.
Aztán egy kövér vércsöpp vált le róla és hullott a farmerjára. Mindketten
azt néztük. És amikor elkaptuk a tekintetünk, összeakadt a pillantásunk. És
én azonnal tudtam, szemernyi kétely nélkül, hogy Caplin volt az az ember,
akit Kathy megsebesített a konyhakéssel tegnap este a nyaralóban.
És ez volt az a pillanat, amikor összeállt bennem a kép. Már tudtam, ki
ölte meg Vanessa Blake-et, ki támadt rám a könyvtárban, és vett részt nagy
valószínűséggel a gyerekeim elrablásában.
De már késő volt, mert láttam az arcán, hogy ő is tudja, hogy tudom.
A második vércsöpp is a nadrágjára hullt. És megint együtt követtük az
útját a Toyota füstös, áporodott, szűk légterében. A lámpa zöldre váltott, és
elindult az első kocsi.
Az ajtó felé fordultam és gyorsan elnyomtam a cigarettát. De nem elég
gyorsan. Kattant a központi zár és már hiába rángattam a kilincset. Az
előttünk álló autó is megindult. Visszafordultam Caplinhez és láttam, hogy a
cigarettát a szájába dugva keres valamit a belső zsebében. Eleget tanultam
már ahhoz, hogy tudjam, mi az. És eleget tudtam már ahhoz is, hogy gyorsan
reagáljak. Amint előrántotta a pisztolyt, ököllel az arcába vágtam, elkaptam
a sebesült csuklóját – abban volt a fegyver – és tiszta erőből
megszorítottam.
Elakadt a lélegzete a fájdalomtól, a pisztoly fülsiketítő dördüléssel elsült,
lyukat ütve a szélvédő közepébe. Felém lendítette a másik karját, hogy
behúzzon egyet, de én megelőztem és alulról álion vágtam. Oldalra csuklott
a feje, hangosan káromkodott. Harmadszor is megütöttem, kihasználva az
előnyömet. Égett bennem a harci láz, legszívesebben a szart is kivertem
volna a gazemberből, aki kevesebb mint huszonnégy órája kihallgatott, és
még volt pofája a jó rendőrt játszani, miközben csak ő tudta igazán, hogy
ártatlan vagyok. Elképzeltem, ahogy kirángatja a gyerekeimet Irene házából,
és ez végképp feltüzelt. Megmarkoltam és tépni kezdtem a haját, aztán
megpróbáltam lefejeltetni vele a szélvédőt, de ezúttal túlbecsültem magam,
és teljesen felkészületlenül ért, amikor hirtelen előrelendítette a karját a
pisztollyal és meghúzta a ravaszt.
Most sem talált el, de a golyó olyan közel süvített el az arcom mellett,
hogy éreztem a huzatát, és mögöttem távozott, betörve az ablakot.
Átmenetileg megsüketültem a fél fülemre, az orromat betöltötte a lőpor
szaga. Szúrt az arcom, ahol megpörkölt a lőpor. Elvesztettem az
egyensúlyomat. Most Caplin öklözött belém, fejem nekiverődött a törött
ablaknak. Ösztönösen enyhült a szorításom a csuklóján, és ő egy nagy
rántással kiszabadította a kezét.
A mögöttünk álló kocsi sofőrje bátor ember lehetett, mert rátenyerelt a
dudára. Pislogtam a fájdalomtól, s csak annyit láttam, hogy Caplin
egyenesen a mellkasomra céloz. Különös, de nem félelmet éreztem, hanem
fáradt lemondást. Nem maradt már bennem erő a további küzdelemre. Ha
meg kell halnom, ám legyen.
– Te idióta barom! – mondta megvetően. – Sose tudod, mikor kell
abbahagyni, mi?
– Miért hazudott nekem Kathyről? – kérdeztem. – A viszonyáról.
A mögöttünk álló pasas vagy rövidlátó volt, vagy öngyilkos akart lenni,
mert megint rátenyerelt a dudára.
Caplin úgy nézett rám, mint egy őrültre, aki képes ilyesmivel foglalkozni
egy végzetes pillanatban.
– Nem hazudtam – válaszolta. Aztán még furcsább dolgot tett:
bocsánatot kert. – Nem akartam belerángatni a gyerekeit. Ezt tudnia kell.
Én nem bántok gyerekeket.
Nem tudtam, mit mondjak. Néztem a fegyvert, amely még mindig a
mellkasomra mutatott. Végül kibukott belőlem a szívettépő könyörgés: – Ne
lőjön le!
– Nem akarom lelőni – mondta. Majd, inkább csak magának, még
hozzátette: – Jézusom, mi a francnak kellett felajánlanom, hogy elhozom?
Aztán megfordította a fegyvert, a szájába vette és meghúzta a ravaszt.
 54

É
– S MOST HOVA VIGYEM? – kérdezte.
Gondolkodnom kellett egy pillanatig.
– Haza – mondtam, de nem voltam benne biztos, hogy az a hely még az
otthonom-e. Megkérdeztem, tudja-e, merre kell menni.
Bolt bólintott és kinyitotta nekem az utasülés ajtaját.
– Jártam már ott tegnap este.
– Tiszta a levegő? Valaki, Lench egyik embere tegnap délután betört a
házba. Láttam.
– Most már biztonságos – válaszolta, és beült. – Ott vannak a rendőrök.
Én is beszálltam, és Bolt indított. A műszerfal órája szerint 14.35 volt.
Miközben becsatoltam az övét, kihajtott a parkolóból. Átmentünk
Hambledenen, ahol most több embert láttam, mint korábban – kis
csoportokban beszélgettek a házak előtt -, és két egyenruhás zsarut, akik a
kocsma ajtajában tárgyaltak valakivel. Mozgalmas délelőttje volt ma a
falunak. Egy ilyen idilli kirándulóhelyen ki számítana tűzharcra, de mára
nagyot fordult a világ.
Megkérdeztem, rágyújthatok-e. Korábban kaptam egy csomag Benson
and Hedgest egy barátságos nyomozótól, amikor a Caplinnel történtek után
visszavittek az őrsre, és most úgy éreztem, hogy megveszek egy cigiért.
Rossz jel.
Bolt enyhén megrovó oldalpillantást vetett rám, és sóhajtott.
– Gondolom, azok után, amiken keresztülment, kegyetlenség volna
nemet mondanom. De nyissa ki az ablakot, kérem.
Teljesítettem a kérését, majd rágyújtottam és nagyot slukkoltam.
Jólesett, de láttam, hogy még mindig reszket egy kicsit a kezem. Hosszú volt
ez a huszonnégy óra. Vád és feltétel nélkül egy órával ezelőtt szabadlábra
helyezték Kathyt, aki a saját kocsiján visszament Londonba a gyerekekért.
Azt mondta, hogy később találkozhatunk a házban. Sápadt és nyúzott volt,
az anyja és két szeretője halála mély barázdákat vésett az arcába, de
meglepően józan és nyugodt tudott maradni. Nem mentegette magát, csak
egy kurta biccentéssel jelezte, hogy tisztában van a csalódottságommal,
aztán az ügyvédjével együtt távozott.
Nekem ott kellett maradnom, hogy válaszoljak a Caplin főfelügyelő
halálával kapcsolatos kérdésekre. Hosszú vallomást tettem. A rendőröket,
akik kikérdeztek, jól érzékelhetően megrendítette, hogy egy bajtársuk is
benne volt a véres eseményekben. Csak olaj volt a tűzre, amikor
felvetettem, hogy Caplin társa, Ben Sullivan nyomozó is érintett lehet.
Miközben Caplinncl dulakodtam, váratlanul belém hasított, hogy Sullivan
ugyanolyan magas és hasonló testalkatú, mint az a férfi, aki megtámadott a
könyvtárban, s utóbb a nyaralóban is feltűnt előző este Lench, Mantani és
Caplin társaságában. Nem tudtam, hogy kihallgatták vagy letartóztatták-e
Sullivant, ezért most megkérdeztem Boltot.
– Nem tudhatom – válaszolta. – Felfüggesztettek.
– Sajnálom – mondtam, és így is éreztem. Sokkal tartoztam Boltnak, és
végtére ő volt az egyetlen ember, akinek bizalommal ültem be a kocsijába,
hogy visszavigyen Londonba, akár felfüggesztették, akár nem. A readingi
őrsön nem örültek a dolognak, de én kötöttem az ebet a karóhoz, így
mindkettőnket elfuvaroztak Hambledenbe, ahol a kocsiját hagyta.
Megszívtam a cigarettámat. Muszáj volt beszélnem.
– Fogalmam sincs, mihez fogok most kezdeni, hogy így alakult Kathyvel.
– Úgy gondolja, hogy ez már helyrehozhatatlan? – kérdezte. – Mármint
kettejük között.
– Úgy. Mindazok után, ami történt. Az az érzésem, hogy már nem
ismerem őt. – Sóhajtottam, a megfelelő szavakat keresve. – Furcsa egy
érzés, tudja. Üresség. Mintha az életem, minden, amit ismertem, amit
szerettem, egyszerre véget ért volna.
– Sokkot kapott, Tom. De majd elmúlik.
– Ön könnyen beszél, Mr. Bolt.
– Nem a foglyom. Szólíthat Mike-nak.
– Az a helyzet, Mike, hogy totál padlón vagyok, és nem hiszem, hogy
bárki megértené, milyen ez. Még maga sem.
Bolt egy darabig nem szólt semmit; rátért a főútra, s északnak tartott
High Wycombe és az M40-es felé. Itt már nagyobb volt a forgalom,
vasárnapi vezetők igyekeztek Anglia valamely zöld csücskébe, hogy
élvezzék a napot, ami végre áttört a felhők között.
Amikor a nyomozó elgondolkozva beszélni kezdett, olyan mélabú volt a
hangjában, amit nem vártam volna egy hozzá hasonló embertől.
– Az élet már csak olyan, hogy évekig mehetnek simán a dolgok, annyira
simán, hogy az ember hajlamos lesz mindezt természetesnek venni.
Tragédiák csak valahol messze történnek, ismeretlenekkel. Aztán derült
égből villámcsapásként jön egy éles kanyar az úton, és hirtelen az egész
életünk a feje tetejére áll. Ezt éli át most maga, és pontosan ezt éltem át én is
három évvel ezelőtt. Igen, Tom, higgye csak el nekem, hogy tudom, mit érez
most.
Kínos csend ereszkedett közénk. Végül győzött bennem a kíváncsiság
és megkérdeztem, mi történt vele.
– Meghalt a feleségem autóbalesetben – válaszolta, de nem nézett rám.
– Sajnálom. Nem tudtam.
– Azért beszélek most erről magának, hogy tudja, előbb-utóbb visszatér
az élet a rendes kerékvágásba. Időbe telik és hosszú, magányos út vezet el
odáig, de végül eljut addig, hogy normális életet tudjon élni.
– Sajnálom – ismételtem.
– Én is. Én vezettem.
Ez váratlanul ért.
– Jézsusom, ez kemény lehetett.
– Az volt. Meg most, három év múltán sem emlékszem magára a
balesetre, vagy arra, ami oda vezetett. Egy barátunknál voltunk vacsorázni.
Emlékszem, hogy megérkeztünk, és emlékszem az estének nagyjából az
első félórájára, de onnantól minden kiesett odáig, hogy tizenkét óra múlva
felébredek a kórházban. Súlyos hasüregi sérülésem és belső vérzésem volt,
de a feleségem rosszabb, sokkal rosszabb állapotban volt. A szülei három
nap után beleegyeztek, hogy levegyék a gépekről. Én túl beteg voltam a
döntéshez. Túl beteg ahhoz is, hogy fölkeljek az ágyból és megnézzem.
Négy éve voltunk házasok, és két hónapos terhes volt.
– Istenem, Mike, fogalmam sincs, mit mondjak.
Sóhajtott és láttam, hogy megkeményednek az arcvonásai.
 – Maga a poklok poklán ment keresztül tegnap. A legtöbb emberrel
egész életében nem történik ennyi rossz. Örülhet, hogy élve megúszta.
Ahogy én is. Amikor kihúztak a roncsból, minden bizonytalan volt.
Akkor persze nem úgy gondoltam, hogy szerencsés vagyok. Amint
megtudtam, mi történt Mikaelával, azt kívántam, bár meghaltam volna. Bár
halott lennék. Az a hat hét, amíg a kórházban feküdtem tehetetlenül,
miközben lassan begyógyultak a sebeim, életem legrosszabb időszaka volt.
És nem volt sokkal jobb a következő hat hónap sem, amíg beteg–
szabadságon voltam otthon, ahol minden a közös életünkre emlékeztetett.
De aztán visszamentem dolgozni, elköltöztem... továbbléptem, azt hiszem.
Még mindig nem telik cl úgy nap, hogy ne gondolnék Mikaelára. Még
mindig azon töprengek, mi van, ha otthon maradunk aznap este, hogyan
alakult volna az életünk. Család, gyerekek, ház a kertvárosban. De
próbálok nem belemerülni. Az élet megy tovább. Nekünk sincs más
választásunk, mint vele menni.
– Akkor szerezte a sebhelyeit? Az autóbalesetben?
Bólintott, megérintve az ujjával az S alakú rózsaszín heget az állán.
– Állandó emlékeztető – mondta. – Ha túlságosan elbíznám magam.
Megszívtam a cigarettámat és kidobtam a csikket az ablakon.
– Azt hiszem, állást fogok változtatni – jelentettem ki. – Utálok
szoftverértékesítő menedzser lenni.
Felrémlett előttem Wesley zsíros mosolya és motivációs szónoklatai,
eszembe jutott, hogy ma rálőttem egy emberre, ami azt jelenti, hogy Wesley
nem félemlíthet meg soha többé. Már láttam magam, ahogy felállók a jövő
heti értekezleten és ahelyett, hogy azokat a nagyrészt kitalált üzleti
kilátásokat kezdeném el ecsetelni, amelyekről azt remélem, hogy a főnököm
tetszésére lesznek, egyszerűen közlöm, hogy nem adtam el semmit, sőt mi
több, teljesen elégedett vagyok a dolgok ilyetén állásával, majd vigyorogva
leülök. Kész gyönyörűség volt elképzelnem a megdöbbenést az arcán,
amikor felfogja, bog)' valaki gúnyt űzött az Ezyrite Szoftverszolgáltató
értékesítési igazgatóhelyettesének tekintélyt parancsoló hatalmából, és talán
mégsem az a karizmatikus, népszerű és diadalmas vezető, akinek látja
magát.
– Maga szeret zsaru lenni? – kérdeztem Boltot.
 Úgy tűnt, hogy elgondolkozik ezen.
– Igen, ha eredményes a munkám, mert ez az mutatja, hogy számít
valamit. De akkor nem szeretek, ha nincs rálátásom egy ügy egészére. Ha
nem sikerül minden szálat elvarrni. Mint ebben az esetben. Mi lenne, ha
elmondaná, amit tud?
– De ha fel van függesztve, akkor úgysem számít. Nem tehet semmit. A
kihallgatásomon már elmondtam mindent, amit tudok.
– Akkor szórakoztasson – javasolta. – Háromnegyed órás út áll
előttünk.
Nem szívesen mentem végig újra az egész történeten. Nem szerettem
volna újra felidézni a részleteket. De Bolt olyan embernek tűnt, akinek nehéz
nemet mondani, és akár a bűntudat jelének is veheti a vonakodásomat.
Ezért hát szép sorban elmeséltem az egészet, miközben ő rendszeresen
félbeszakított, hogy lényeglátó kérdéseket tegyen fel.
Amikor befejeztem, azt akarta tudni, mit gondolok, miért engem hívott
fel Jack Calley, holott négy éve nem beszéltünk, s ráadásul még viszonya is
volt a feleségemmel.
– Azt mondta, hogy szüksége van a segítségemre.
– De milyen segítséget adhatott volna neki? Ne vegye sértésnek, de
hogyan segíthetett volna valakinek, akit üldöznek, tízmérföldes távolságból?
Az ő helyében én a 999-et hívtam volna.
Vállat vontam.
– Én is, de ki tudja, mi jár annak a fejében, aki ilyen helyzetben van?
– Például maga – válaszolta. – Elvégre többször is hasonló helyzetbe
került az elmúlt huszonnégy órában, és azt mondta, hogy amikor faggatták
és kínzással fenyegették, mindent elmondott volna nekik, ha tudta volna,
hogy mit akarnak hallani. De úgy tűnik, hogy Jack nem ezt tette.
– Kathy kiszabadította. És meg tudott szökni.
– De előtte megkínozták. És azt mondja, hogy mit is hallott tőle utoljára
a telefonban? A saját címét, nem igaz? Megadta nekik a maga címét.
Lassan bólintottam.
– Igen.
– De miért? Ha igaz az, amit mond...
– Igaz.
 – Ha Calley átadta a feleségének azt a kulcsot, amit ezek az emberek
kerestek, akkor miért nem azt mondta el nekik, hogy a maga felesége ott
volt vele a házban? Miért a lakcímüket adta meg?
Ezen már magam is gondolkoztam.
– Én arra tippelek, hogy így akarta védeni Kathyt. Azzal akarta elterelni
a figyelmüket róla, hogy a házunkba küldte őket. Talán úgy gondolta, hogy
ha engem előre figyelmeztet, hogy veszélyben vagyunk, akkor távol tartom a
házunktól Kathyt.
– Talán – mondta Bolt tűnődve, de volt valami a hangjában, ami azt
sejtette, hogy nem győztem meg.
Újra lejátszottam a fejemben Jack utolsó telefonhívását, azon
morfondírozva, vajon tényleg figyelmeztetni próbált-e, amikor hangosan
megmondta a címemet az üldözőinek. Tudatni velem, hogy jönnek, és tűnjek
el? Az utolsó jó tetteként annak az embernek, aki valaha a legjobb barátom
volt. Szerettem volna ezt hinni, de nem tudhattam biztosan.
Úgy döntöttem, itt az alkalom megkérdezni Boltot, hiszen nyilvánvaló,
hogy őt is foglalkoztatják Jack hívásának indítékai.
– Maga a detektív – mondtam. – Mit gondol erről?
– Azt gondolom – válaszolta rám pillantva a szeme sarkából – , hogy a
felesége titkol valamit.
Szárazon felnevettem.
– En meg azt gondolom, hogy sok mindent titkol.
 55

BOLT TÉSZTASZÓSZT FŐZÖTT MAGÁNAK aznap este – lassú

tűzön paradicsommal, spanyol sonkával a helyi csemegeboltból, friss
fokhagymával és újhagymával, chilivel és parmezánnal. Végül beleforgatta a
kifőtt tésztát és egy pohár száraz ausztrál Chardonnayt töltött mellé. Próbált
megfeledkezni arról, hogy ma reggel megölt egy embert. Nem ment
könnyen, de legalább a vacsora ízlett, és a bor is jól csúszott. Azon
merengett, mihez fog kezdeni felfüggesztve. Elmaradt a dorseti halásztúra,
de elmehetne néhány napra lazacot fogni Írországba, ami elég vonzó
programnak tűnt. Tudta, hogy pihenésre van szüksége, és az
agglegényéletnek, na meg a szuperolcsó lakbérnek köszönhetően a pénze is
megvolt rá. Persze elérhetőnek kell lennie, ha a panaszbizottság keresi, de
ez nem jelenti azt, hogy otthon ül a valagán a hívásukat várva. Amilyen
gyorsan dolgoznak, valószínűleg csak augusztusban kell szembesülnie a
kérdéseikkel és a mogorva, hivatalos képükkel. Miért ne csinálhatna addig
valami értelmeset?
De Bolt, ahogy Tom Meronnak mondta, nem szerette az elvarratlan
szálakat, és ennek az esetnek voltak olyan részletei, amelyek nem hagyták
nyugodni. Az is bántotta, hogy már nem juthat hozzá a különböző
nyomozócsoportok gyűjtötte információkhoz. Kitették a hidegre. És így
jóformán lehetetlen kiderítenie, hogy mi történt – mi volt a
csomagmegőrzőben, ki akarta mindenáron megszerezni és miért.
A pohár Chardonnay elfogyott, és Bolt Mikaelára gondolt. Magát is
meglepte, hogy elmondta Meronnak. Nem szokott erről beszélni. Mindig is
homlokegyenest az ellenkezőjét tette annak, amit a tanácsadók javasoltak,
és inkább egyedül emésztette magát. De most megszánta az anyósülésen
gubbasztó Meront, akinek beesett arca híven tükrözte vissza az életében
bekövetkezett, már-már szeizmikus változásokat, és a szörnyű veszteséget.
Persze nem mondott el neki mindent. Voltak titkai, amelyeket soha, senkivel
nem akart megosztani. Például, hogy nem örült annak a magzatnak Mikaela
hasában, úgy érezte, még nem áll készen rá; hogy bár beleegyezett a
gyerekbe, nem volt valami segítőkész férj azokban az utolsó hetekben; hogy
akkoriban többet ivott és az is megesett, hogy amikor elment valahová este,
a megengedett alkoholszintet túllépve ült a volánhoz, és még ma sem tudja,
ivott-e azon a végzetes éjszakán. Hogy a vendéglátó házaspár – Mikaela
barátai, Chris és Sharon – a baleset óta kerülik, és lehet, hogy őt tartják
felelősnek a történtekért. Soha senkinek nem beszélt még ezekről a
dolgokról, sem a bénító lelkiismeret-furdalásról, amely mindig megrohanta,
valahányszor eszébe jutottak a kínos részletek. Soha nem is fog.
Érezte, hogy megint jön a roham, a mélabú ólomnehéz csuhája, amely
lehúzza a mély depresszióba, ha nem vigyáz. Hogy megpróbálja lerázni
magáról, az ablakhoz ment és lenézett a kivilágított utcára. Csendesebb volt
a szombat este megszokottnál, de azért jöttek-mentek az emberek. Egy
busz húzott el alatta és megállt a Feathers nevű kocsma előtt, ahová Bolt
néha betért. Két fiatal pár szállt le róla, idáig hallatszott a nevetésük; a thai
vendéglőbe tartottak, ami úgy harminc méterrel lejjebb volt az utcán. Az
egyik lány a fiújához hajolt és súgott valamit a fülébe. Megcsókolták
egymást, cs Bolt elfordult, leskelődőnek érezve magát.
Újratöltötte a poharát és ivott egy kortyot, azon tűnődve, leugorjon-e a
Feathersbe egy-két sörre. Elég jóban volt a tulajjal, el-elbeszélgettek, ha
nem volt sok vendég. Talán használna most a társaság, segítene elterelni a
gondolatait.
Megszólalt a mobilja. Odament az asztalhoz és fölvette.
Mo volt az.
– Hogy s mint, főnök? – Mintha színtelenebb, óvatosabb lett volna a
hangja a szokásosnál.
– Mi újság, Mo?
– Nálam minden rendben. Sok a meló. És veled? Hallottam a ma reggeli
lövöldözésről.
– Fegyver volt nála – mondta Bolt, kicsit talán túl gyorsan. –
Felszólítottam, hogy adja meg magát.
– Evans parancsnok azt reméli, hogy hamarosan visszahelyeznek a
szolgálatba.
 – Én is. Nem szeretek én itthon ülni és malmozni a hüvelykujjammal.
Felhívtad a rendőrséget a gyerekek miatt?
– Úgy tettem, ahogy mondtad.
Bolt tudta, hogy a barátja szeretné megkérdezni, hogyan szerezte meg az
információt, ezért elmondta neki.
– A pasas, akit lelőttem, megmondta, hol vannak a gyerekek. Először
hasba lőttem, amikor fegyvert fogott rám, és amikor elesett, megkérdeztem,
hol vannak. Megmondta, de aztán megint rám fogta a fegyvert. És ekkor
lőttem rá másodszor.
– De miért nem intézted magad a hívást? És miért akartad, hogy névtelen
bejelentés legyen?
– Akkor és ott nem volt időm intézkedni, és nem akartam, hogy
megkérdezzék, hogyan jutottam az információhoz. Nem szokás kihallgatni
egy sebesültet.
Súlyos csönd lett a vonalban. Bolt tudta, hogy Mo szeretne hinni neki, de
ez nem könnyű. Végül azt mondta: – Az ujjlenyomatok alapján
azonosították az embert, akit lelőttél. David Harrison, egykori katona,
zsoldos volt Jugoszláviában és a nyilvántartás szerint több mint tíz éve ölték
meg Boszniában. Volt egy régi nemi erőszak ügye, és 1995-ben az ENSZ
háborús bűnökkel gyanúsította. Nyilván alaposan kivette a részét a
népirtásokból. Meron azt mondja, hogy az emberei Lench-nek nevezték, de
nem találtunk senkit ezen a néven vagy álnéven.
– Azt tudjuk, kinek dolgozott?
– Állítólag egy Paul Wise nevű londoni üzletember volt a főnöke.
– Hallottam már ezt a nevet, de nem tudom hová tenni.
– Valószínűleg a Sunday Times gazdag emberek listájában olvastad.
Hatalmas vagyona van, és hírhedt az agresszív módszereiről. Találtak még
egy holttestet a kiégett nyaraló romjai alatt, a DNS-minta alapján Peter
Mantani az, egy exzsaru, akinek rengeteg erőszakos cselekmény volt a
rovásán. Mantani neve egy olyan cég fizetési listáján szerepel, amely
közvetlenül Paul Wise-hoz kapcsolható. Ez nem valami sok, és nem állna
meg a bíróságon, de azért valami.
Bolt logikusnak találta. Azért volt Lench annyira magabiztos, amikor még
azt hitte, hogy le fogják tartóztatni, mert egy nagyhatalmú embernek
dolgozott. Eszébe jutott egy cikk is Wise-ról, amelyet évekkel ezelőtt
olvasott egy vasárnapi lapban. Arról szólt, hogyan küzdötte fel magát
önerőből a brit üzleti világ csúcsaira. Az újságíró homályos célzást tett arra,
hogy Wise gazdagságának megvan a sötét oldala is, de Bolt akkor nem
foglalkozott vele. Nincs hiány olyan emberekben, akik sötét üzelmekből
szerezték a vagyonukat.
– Meron valami olyasmit mondott, hogy az NCS Daniels kódnevű
beépített zsaruja mentette meg – váltott témát Bolt. – A New Forest-i
nyaralóban látta utoljára. Szembeszállt Lench bandájával. Tudunk erről
valamit?
– Az NCS-nek nincs semmilyen fedett akciója Paul Wise ellen – felelte
Mo. – Bárki legyen is ez a Daniels, nem ők építették be.
– Furcsa.
– Azt sem árt tudnod, hogy Kathy Meron teljes és részletes vallomást
tett.
Boltnak végigfutott a hideg a gerincén. Mit akar ez jelenteni?
– Tudod, hogy miket mondott?
– Megerősítette, hogy az az ember rabolta el a két gyerekét, akit lelőttél.
Hogy fegyver volt nála és azzal fenyegetőzött, hogy megöli a gyerekeket, őt
és a férjét, ha nem árulja el, hol van a csomagmegőrző kulcsa. – Bolt
fegyelmezte magát, hogy ne sóhajtson fel megkönnyebbülésében. Tehát
Kathy sem mártotta be. – Azt is elmondta, hogy egy szalag és egy laptop
volt a csomagmegőrzőben, mindkettő Calley-é.
– Igen? Ezek szerint tudta, hogy mi van ott.
– Igen, de hallgatott, mert úgy gondolta, hogy biztosan megölnék őket,
ha kiderülne, hogy akár ő, akár a férje bármit is tud.
Bolt kíváncsi lett.
– Megtennéd, hogy elmondod, mi volt az a fontos a laptopban és a
szalagon?
– Kathy szerint a szalag Tristram Parnham-Jones részleges vallomását
tartalmazta a részvételéről egy pedofil hálózatban. Abban, ami után Gallan
nyomozott. Neveket is mond rajta, a legtöbbjük már halott, de van köztük
egy, aki nem.
– És ki az?
 – Paul Wise.
– Jézusom, tehát ő is benne volt. Nem csoda, hogy annyira meg akarta
szerezni azt a szalagot.
– Legalábbis úgy tűnik – válaszolta Mo. – De Kathy valójában nem
hallotta a szalagot. Csak annyit tud róla, amennyit Calley elmondott neki. A
részletek és a bizonyítékok a laptopban lehettek. Calley gyűjtötte össze
hónapok munkájával.
– De Calley Parnham-Jones ügyvédje volt. Hogy jutott eszébe
bizonyítékokat gyűjteni a legfontosabb ügyfele ellen?
Mo sóhajtott.
– Úgy tűnik, Jack Calley ritka madár volt: egy ügyvéd, akinek van
lelkiismerete. Amikor Jon Gallan januárban a feljebbvalóihoz fordult,
hivatalos vizsgálat indult Parnham-Jones ellen. Amit néhány hét múlva
ejtettek bizonyíték hiányában, de Kathy Meron szerint Calley meggyőződött
az ügyfele bűnösségéről, és nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy
veszélyes pedofil az ő segítségével ússza meg a börtönt. Ezért a Parnham-
Jonesszal folytatott több magánbeszélgetését is magnóra vette, és az egyiken
a Legfelsőbb Bíróság elnöke valóban elszólja magát, és elismeri a szerepét
bizonyos bűncselekményekben. Az ügyvédi titoktartás miatt Calley nem
fordulhatott a bírósághoz, de annyira kiborította a dolog, hogy elmondta
Kathynek, akivel akkoriban viszonya volt. A nő úgy vélte, hogy valahogy
nyilvánosságra kellene hozni az ügyet, de Calley végül meggondolta magát,
és pár hét múlva véget is ért a kapcsolatuk.
– Nem sokkal ezután – folytatta Mo – Kathy új viszonyt létesített, ezúttal
a munkatársnőjével, Vanessa Blake-kel. És itt kezdődtek a bajok. Kathy
elmondta Vanessának, amit Parnham-Jonesról tudott, és a politikai aktivista
Vanessa mindenáron a nyilvánosság elé akarta vinni a dolgot. Nyilván
beszélt egy ismerős riporternek a szalag létezéséről, s noha neveket nem
mondott, a riporter kutakodni kezdett a részletek után. Kathy azt mondja,
hogy ezen a ponton leállította Vanessát, de a szalag híre már kiszivárgott, és
lehetséges, hogy több érintettnek, köztük Wise-nak is tudomására jutott a
létezése.
– Gondolod, hogy Wise-nak köze lehet Parnham-Jones halálához? –
kérdezte Bolt.
 – Elég valószínűnek tűnik, nem? Jó okunk van feltételezni, hogy Wise
emberei tették el láb alól John Gallant, s talán úgy gondolták, hogy túl
kockázatos lenne életben hagyni a legfelsőbb bírót. Annyit tudunk, hogy
Jack Galley felhívta Kathyt, amikor értesült Parnham-Jones haláláról. Ez
tegnap délelőtt volt. A nő szerint rémült volt a hangja. Biztosra vette, hogy
nem öngyilkosság volt, hanem megölték, és félt, hogy a szalag birtokosaként
maga is célponttá válhat. És Kathy biztonságáért is aggódott. A nő akkor
úgy vélte, hogy túldramatizálja a dolgot, de abban egyetértett vele, hogy
most volna jó a nyilvánosság elé állni a szalaggal és a vádakkal. De
Parnham-Jones ügyvédjeként Jack ezt nyilván nem tehette meg. Kathyt
bízta meg vele. Betette a szalagot és a laptopot egy csomagmegőrző
rekeszbe, és arra kérte, hogy menjen el hozzá a kulcsért, de ne a ház előtt
parkoljon. Ezt a paranoiája mondatta vele, de végül ez mentette meg Kathy
életét. Éppen Jacknél volt, amikor ez a Lench nevű pasas megjelent a
barátaival. Kathy elbújt, de azt tudjuk, hogy Calley-t elkapták az erdőben,
és ő a halála előtt megadta nekik Tom nevét és Meronék címét.
– De én még most sem értem, miért Tom nevét adta meg. Annak a
szerencsétlennek az égvilágon semmi köze nem volt az egészhez.
Mo is elgondolkozott ezen, mielőtt válaszolt volna.
– Calley talán úgy érezte, hogy ha életben akar maradni, mondania kell
nekik valamit. Kathyt nem akarta megnevezni, de akkora nyomás alatt
hirtelen nem jutott eszébe más, ezért mondta ki Tom nevét. De ő már halott,
így sosem fogjuk megtudni az okát.
– És mi a helyzet Vanessa Blake-kel? Wise emberei róla is tudomást
szereztek?
– Kathy azt mondja, hogy Lench szerint Vanessát tévedésből ölték meg.
Úgy történhetett, hogy a gyilkos Kathyt kereste az egyetemen, és
belebotlott Vanessába. Nyilván Vanessa saját kése volt az, amivel megölték.
Calley-hez hasonlóan ő is üldözési mániás lett Parnham-Jones halála után,
amit csak súlyosbított, hogy tőle szivárgott ki az egész, és attól fogva kést
hordott magával. Ez megmagyarázza, hogy kerültek rá Kathy ujjlenyomatai,
O is használta azt a kést Vanessa konyhájában.
Most Bolt volt az, aki felsóhajtott,
 – Mennyien haltak meg! Valakinek fizetnie kell ezért. Behívták már
Wise-t kihallgatni?
– Milyen alapon? A szalagnak és a laptopnak semmi nyoma. Ellenőrizték
a csomagmegőrzőt és üres volt a rekesz.
– A francba! Akkor megússza?
– Nincs ellene bizonyíték. Csak közvetett dolgok, meg a szóbeszéd. Ez
semmihez sem elég.
Bolt hallgatásba merült. Elhitte Kathy Meron történetét. Logikus volt.
Nem mintha számított volna, hiszen őt felfüggesztették. Azon tűnődött, vajon
a férfi, akit megölt, Dávid Harrison, Lench vagy bármi volt is a neve, ha
életben marad, megválaszolná-e ezeket a kérdéseket, és szolgáltatna-e
bizonyítékot Wise ellen. Nem valószínű. Nem olyan embernek tűnt, aki
megtörik a kihallgatáson és vallomást tesz, hogy mentse a bőrét. Különben
sem volt már értelme ezen töprengeni. Meghalt, és ezzel kész.
– Kérdezhetek valamit, főnök?
Bolt tudta, mi következik.
– Hát persze.
– Nem lett volna más lehetőség?
– Hogy érted?
– Le kellett lőnöd, igaz? Ezt a Lench-et. Különben Ő öl meg téged, így
történt, nem?
Bolt tudta, milyen nehéz volt a barátjának feltennie ezt a kérdést.
Megbíztak egymásban. De ami ma reggel történt, az megváltoztatta a
dolgokat.
– Nem kérdeznék ilyet, ugye tudod, de... – Mo elhallgatott. – Úgy
érzem, hogy tudnom kell.
– Nem volt más lehetőség, Mo. Esküszöm. – A hazugság könnyebb volt,
mint várta. – Ő rám emelte a fegyvert, én meghúztam a ravaszt. Arra
gondolok, hogy nem akart börtönbe kerülni.
Hallotta, hogy Mo fellélegzik a vonal másik végén.
– Én nem kételkedtem benned, főnök, de a körülmények... – Mo
kereste a szavakat. – Elég furcsák voltak, ugye. És annyira megrázott az
egész.
 – Az egész hétvége tele volt megrázó dolgokkal. Foglalkozz a
családoddal, Mo. Ne szívd mellre.
– Te se, főnök.
– Ne aggódj miattam, minden rendben lesz.
És ezt komolyan gondolta. Mike Bolt túlélő típus. Máskor is kimászott
már a gödörből, az autóbaleset fizikai és mentális roncsa alól, amelyben
meghalt a felesége, és ő csak erősebb lett tőle. De az életét meghatározó
paraméterek most újra megváltoztak. Hidegvérrel megölt egy embert – a
maga számára igazolhatóan, de az önigazolás, sőt maga az igazság sem tud
elteríteni egy golyót. Az áldozata meg mindig halott. És még mindig
fegyvertelen. Akár a legtöbb ember, Bolt sem mondhatta el magáról, hogy
tökéletesen tiszta a keze. Mostanáig azonban nem mocskolta be. Ehhez még
szoknia kell.
Letette á telefont a dohányzóasztalra, magához vette a bort és
bekapcsolta a tévét. Mára már eleget gondolkodott.
 56

MAX ÉS CHLOE VISZONTLÁTÁSA ÉLETEM egyik

legboldogabb pillanata volt. Még be sem léptem az ajtón, és ők már
kacagva rohantak elém, hogy a karomba vessék magukat. Szorosan
átöleltük egymást, és egy ideig csak ez számított. Az elmúlt huszonnégy óra
véres eseményei elenyésztek; a befuccsolt házasságom egyszerre elveszítette
minden jelentőségét. Hazataláltam.
Amikor Chloe végül kibontakozott az ölelésből, finoman megérintette a
kötést az arcomon és megkérdezte, hogyan sérültem meg. Azt mondtam
neki, hogy elestem és egy szög felhasította a bőrömet.
– Szegény papa – mondta, és gyöngéden arcon csókolt. – Tudod, mi
történt velünk? – kérdezte elkerekedett szemmel.
– Nem – válaszoltam tudatlanságot színlelve.
– Jött egy fekete ruhás ember és elrabolt minket a nagyitól – mesélte
izgatottan.
Megborzongtam. Eddig még senki nem mondta el nekik, mi van a
nagyanyjukkal. Reméltem, hogy erre nem most kell sort kerítenem.
– Igen, hallottam róla.
– Sírtam. De csak egy kicsit.
– Én nem sírtam – dicsekedett Max. – Jól megmondtam neki.
– Többé nincs mitől félnetek – nyugtattam őket. – Az a csúnya bácsi már
börtönben van. – De közben az jutott eszembe, hogy nincs meg mind a négy
ember, aki tegnap este ott volt a nyaralóban. Lench, Mantani és Caplin igen,
de még nem biztos, hogy Sullivan volt a negyedik, és ha igen, akkor mi
történt vele?
Ám pillanatnyilag úgy éreztem, jobb elfelejteni az egészet.
Ugyanez volt a véleménye a kórház gyermekpszichológusának is, aki
szerint Maxnek és Chloénak csak enyhe traumát okoztak a
megpróbáltatások, mivel még fiatalok, végig együtt voltak, és viszonylag
rövid ideig tartották fogva őket. Való igaz, amikor hazamentünk és délután
fogócskát játszottam velük a kertben, boldogan visítva menekültek előlem,
és ugyanolyannak tűntek, mint mindig. Azt mondták nekünk, hogy hagyjuk
őket, ha beszélni akarnak a történtekről, de egyiküket sem érdekelte
különösebben a téma, így én sem erőltettem, azt remélve, hogy az egészet
átadhatjuk a feledésnek.
Kathy nem játszott velünk, és láttam rajta, hogy közel áll az
összeomláshoz. Három nagyon közeli hozzátartozóját gyilkolták meg
felfoghatatlanul gyors egymásutánban. Csak a szűkebb családja maradt meg
neki, és az is kérdéses volt, hogy engem beleszámol-e még.
Miután ágyba dugtuk a gyerekeket mesét olvastam nekik, majd
lementem Kathyhez a konyhába. Kinyitott egy üveg bort és nekem is töltött
egy pohárral. Száraz volt a szeme, de érzékeltem benne a feszültséget.
Önkéntelenül is meg kellett állapítanom, milyen szép, még azok után is,
amiken keresztülment.
– Azt hiszem, tartozom neked az igazsággal – mondta felém nyújtva a
poharat.
Ittam egy nagy kortyot, abban a tudatban, hogy kiérdemeltem.
– Majd elmondod, ha készen állsz rá – feleltem a pohár pereme fölött
bámulva a feleségemet, s közben azon tűnődve, vajon megmenthető-e még
a kapcsolatunk. Sima, kreol bőrű arcának vonásai nem árultak el semmit.
– Készen állok. Éhes vagy?
Megráztam a fejem.
– Annak kéne lennem, de úgy érzem, mintha örökre eltűnt volna az
étvágyam.
– Az enyém is. Nem érzek mást, csak ürességet. Gyere.
Megfogta a kezem – az érintése enyhe izgalmat keltett bennem – és
bevezetett a nappaliba. Leültünk egymás mellé, és ő végig fogva a kezem
elmondott mindent. Hogy már jó ideje nem érezte magát boldognak a
házasságunkban, ezért először Jackkel kezdett viszonyt, majd Vanessával. A
Jackkel való kapcsolata idején tudta meg, mivel vádolják az egyik
legfontosabb ügyfelét, aki nem kisebb személy volt, mint a Legfelsőbb
Bíróság elnöke, Tristram Parnham-Jones (én ki nem állhattam). Értesült a
magnóra vett vallomásról is, amely végül mindannyiunkat célponttá tett, mert
Lench, Mantani és az az ember, akinek dolgoztak, bármi áron meg akarta
szerezni a szalagot, mielőtt nyilvánosságra hoznák.
– Nagyon sajnálom, hogy belekevertelek – mondta a történet végére
érve.
– Ott voltál tegnap délután az egyetemen, igaz? Amikor én is?
Meg sem próbálta letagadni.
– Nem tudtam elérni Vanessát, pedig figyelmeztetnem kellett, hogy
veszélyben van. Amikor megérkeztem, dulakodás zaját hallottam a
könyvtárból. Nem tudom, mi ütött belém, de kinyitottam az ajtót és két
embert láttam birkózni a terem végében. Az egyik símaszkos és kés volt
nála, a másikat nem láthattam, mert egy széket tartott maga elé. Akkor már
tudtam, hogy Vanessa halott, és annyira megrémültem, hogy sarkon
fordultam és elfutottam. Az eszembe sem jutott, amíg meg nem láttam a
sebeket az arcodon, hogy te voltál az.
Bólintottam, hogy értem.
– Ma reggel a kocsiban Caplin elmondta nekem, hogy amikor a
rendőrök átkutatták Vanessa lakását, találtak egy jelzálogigénylést a
kettőtök nevére. – Arra nem tudtam rászánni magam, hogy szóba hozzam
az úgynevezett intim fotókat.
Szomorú kis mosoly jelent meg Kathy szája sarkában.
– Nem, az nem jelzálogigénylés volt. Csak jelzáloghitelképesség-
vizsgálat. – Nem értettem, hol itt a nagy különbség, de Kathy elmagyarázta.
– Vanessa erőltette, hogy tegyük komolyabbá a kapcsolatunkat, emeljük
magasabb szintre. Nekem már elegem volt belőle, de azt hiszem, hogy ő
tényleg belém szeretett, és szingliként neki nem volt sok veszítenivalója.
Csúnya gondolatok kezdtek megfogalmazódni bennem Vanessáról, de
emlékeztettem magam, hogy meghalt, s ezzel nemcsak lerótta, de túl is
fizette az adósságát.
– Tudtam, hogy rendeznem kellene a dolgokat – folytatta Kathy – , de
túl sok minden jött össze egyszerre, és én csak hagytam sodortatni magam.
– Rám nézett riadt őzikeszemével. – Szerettem volna, ha nem szerzel
tudomást a Vanessa-ügyről, Tom. Én végig megpróbáltam titokban tartani a
kapcsolatunkat, különösen az után, hogy megtudtad Jacket. – Megszorította
a kezemet. Jóleső érzés volt. Lehet, hogy a nőket illetően kissé naiv vagyok,
de abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy van még köztünk valami.
Amikor Kathy befejezte a történetét, én csak szomorúan és kimerültén
ingattam a fejem. Ezúttal Jack járt az eszemben. Jack, a régi barát. Jack, az
áruló.
– Beszélt valaha rólam? – kérdeztem.
– Csak annyit, hogy néha lelkifurdalást érzett azért, amit tett.
Én ebben kételkedtem. Jack Calley nem az az ember volt, akit mardos a
bűntudat. Mindenben az ösztöneit követte, és a legritkábban gondolt bele
abba, hogy milyen következményei lehetnek tetteinek önmagára és a
környezetére nézve. Jacknek azt súgták az ösztönei, hogy bármire képes.
Ezért mert lehajtani biciklivel a csaknem függőleges lejtőn. Ezért volt az
kilencéves korunkban, hogy amikor három nagyobb gyerek leszólított
minket a parkban és el akarta venni a pénzünket, Jack nem adta, hanem
rájuk támadt és összeverekedett velük. Nagyon sokszor jól működtek az
ösztönei. A három srác kicsit elagyalt bennünket (leginkább Jacket, aki több
ellenállást mutatott), de nem vette el a pénzünket.
Csakhogy mindig akkor hagyta el a szerencséje, amikor a legnagyobb
szüksége lett volna rá. Visszagondoltam arra a napra a parkban.
Horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal indultunk haza, összekapaszkodva és
diadalittasan, és én boldog voltam, hogy ilyen barátom van. Még most is,
azok után, amit ellenem tett, elszomorít a halála. Lényegében nem volt rossz
ember. Nem kellett volna mást tennie, mint tartania a száját a legfőbb
ügyfele szörnyű bűneiről, de ő helyesen cselekedett, ami az életébe került.
És ettől csak még nehezebb lett feldolgoznom az árulását. Az én esetemben
nem volt kényes a becsületére, mintha én nem érnék annyit, hogy érdemes
legyen. Ez fájt a legjobban.
– Tényleg annyira rossz volt velem élni az utóbbi években? – kérdeztem.
Kathy sóhajtott és félresöpört a homlokából egy sötét hajtincset.
– Nem csak rajtad múlt. Hanem rajtunk, mindkettőnkön. Elhidegültünk
egymástól. Nem beszélgettünk, és ha igen, rendszeresen kiabálás lett belőle.
Én nem úgy emlékeztem, hogy ennyire rossz lett volna, bár most már
sejtem, hogy a gyanútlanságom annak volt köszönhető, hogy nem mertem
szembenézni az igazsággal, hanem a szőnyeg alá söpörtem. Az utóbbi
időben több csúnya veszekedés is volt köztünk.
– Azt hiszem – mondta Kathy -, elkerülhetetlen volt, hogy történjen
valami, de persze nem ilyen szörnyűségeket akartam. Nem találok rá
szavakat, hogy mennyire sajnálom, Tom. Ha visszaforgathatnám az időt,
megtenném.
– Van arra esély, hogy elölről kezdjük?
Ez volt a nagy kérdés. Hirtelen semmi más nem számított. Nem akartam
mást, mint visszamenni az időben addig a pontig, amikor még szerettük
egymást. Szükségem volt rá. Együtt volt szükségem az egész családomra.
Nélkülük senki és semmi vagyok.
– Nem tudom – válaszolta csalódást keltőn, mert én többet reméltem.
– Én szeretném, ha megpróbálnánk – mondtam közelebb hajolva hozzá,
mint egy kamasz az első randin. Szerettem volna szájon csókolni, és nehéz
szívvel láttam, hogy kissé elfordítja a fejét és egy platói puszit nyom az
arcomra.
Én visszapusziltam, s ő újra megszorította a kezem. S akkor, alig egy
méterre tőlünk, megszólalt a telefon. Tegnap délután, Jack végzetes
hívásakor hallottam utoljára csöngeni. Mintha egy másik életben lett volna.
Lassan felálltam, és megmagyarázhatatlan idegesség fogott el. Tudtam, hogy
már vége, de ha más nem is, a tapasztalat megtanított arra, hogy az élet
mindig hozhat váratlan fordulatokat. És ezeknek a többsége egyáltalán nem
kellemes.
– Halló? – szóltam bele feszült hangon.
– Tom, hogy s mint? – kérdezte egy harsány, magabiztos hang mesterkélt
amerikai kiejtéssel, ami olyan érzést keltett, mintha az Atlanti-óceán
közepéből beszelne. Wesley O’Shea mindig szeretett volna amerikai lenni,
és gyanítom, hogy soha nem tudott belenyugodni abba a méltatlan helyzetbe,
hogy Leamington Spa volt a szülőhelye.
– Jól van, pajtás? Most hallottam, hogy mi történt magával. Felhívtak a
zsaruk, és komolyan mondom, szóhoz sem jutok. – Wesley ezek után szűnni
nem akaró kérdések sorozatával demonstrálta, hogy mennyire nem jut
szóhoz, és amikor tőlem csak kurta és kitérő válaszokat kapott, belekezdett
egy szerinte hasonló történet ismertetésébe, ami az egyik unokatestvérével
esett meg New Jerseyben, még az 1990-es években.
– Wesley, nagyon köszönöm a hívását – mondtam, annál a résznél
szakítva félbe, ahol már megindultak a kommandósok de rettenetesen fáradt
vagyok, gondolhatja. Ugye nem baj, ha ezt majd később beszéljük meg? –
Kathyhez fordulva lefelé fordítottam a hüvelykujjamat, amit ő egy mosollyal
nyugtázott. – Hát persze, Tom. Megértem. Figyeljen ide, holnapra vegyen ki
szabadnapot. Akár még kedden is otthon maradhat. Az Ezyrite cég fitten és
harcra készen várja vissza.
– Ez igazán rendes magától, Wesley.
– Ugyan, Tom, hiszen barátok vagyunk. Szólítson Wesnek.
– Nos, ez igazán rendes magától, Wes. Hálás vagyok.
– Izé, Tom... – Rá nem jellemző módon hirtelen elcsuklott a hangja.
– Mondja csak, Wes.
– Igaz, amit hallottam? Tudja, hogy maga rálőtt valakire?
– Kétszer is – mondtam, azzal letettem.
Amikor a hívás után Kathyre néztem, tudtam, hogy így vagy úgy, de meg
fogjuk oldani, és hosszú idő óta először hangos nevetésben törtem ki.
 57

BEN SULLIVAN KISZÁLLVA A KOCSIBÓL nyugtalanul nézett

körül a néptelen esti utcán, mielőtt felszaladt a lépcsőn, amely a biztonságba
vezetett. Kinyitotta a kaput és várta az automata zár kattanását, ahogy
becsukódott mögötte az ajtó. Bajban volt, nagy bajban. Biztosra vette, hogy
Caplin halála után keresni fogják; talán már azonosították is, mint Vanessa
Blake gyilkosát. Tudta, hogy ingatagok az ellene szóló bizonyítékok, de
időre volt szüksége, mielőtt szembenézne a rá váró kérdésekkel, és ez azt
jelentette, hogy ki kell jutnia az országból.
A józan esze azt mondta, hogy ez őrültség, ezzel az erővel akár
bűnösnek is vallhatná magát, de nem volt abban az idegállapotban, hogy
vállalja a kihallgatást. Tegnap délután életében először megölt valakit,
pénzért leszúrt egy nőt. Húszezer fontot ígértek készpénzben a melóért,
aminek a felét már meg is kapta. Ez rengeteg pénz volt. De a másik tízest
úgysem fizetik ki, mert nem az áldozatának, Vanessa Blake-nek kellett volna
meghalnia. Az egyetemre küldték, hogy kapjon el egy nőt, Kathy Meront,
akit még sohasem látott, mert feltehetően nála van egy bizonyos
csomagmegőrző kulcsa. Ha ott találja, meg kell szerezni tőle a kulcsot,
megtudni, hogy hol van a csomagmegőrző, aztán megölni; ha nincs nála,
akkor ki kell derítenie, hogy kinél van, majd megszabadulni a nőtől. Azt
mondták neki, hogy megkapja az asszony férjének a kesztyűjét, amit a
házukból hoztak el, és később az lesz a bűnjel a férj ellen.
De minden balul ütött ki, amikor Vanessa Blake megzavarta, dulakodni
kezdtek és ő leszúrta a nőt a saját késével.
Most pedig utolérte a lelkiismeret-furdalás. Azt kívánta, bár ne
keveredett volna bele. Egykori társát és mentorát, Rory Caplint hibáztatta,
aki bogarat tett a fülébe, mikor a nagy pénzek lehetőségéről beszélt neki, és
Janetet, a barátnőjét a költséges kedvteléseiért. Ha nem követelte volna ki
azokat a ruhákat, bútorokat és egzotikus nyaralásokat, akkor Sullivan ellen
tudott volna állni a kísértésnek. Hibáztatott ő mindenkit, csak saját magát
nem. Közismert volt ez a tulajdonsága, és nem sok barátot szerzett neki.
Felkapcsolta az előtérben a villanyt és elindult a folyosón a lépcsőn túli
1-es ajtó felé. Janet lakása volt. Nem éltek együtt – Sullivan ragaszkodott a
függetlenségéhez -, de ő fizette a lakbért azóta, hogy a lány hónapokkal
ezelőtt elveszítette az állását a hotelben. Hülye tehén, gondolta ingerülten.
Hogy a fenébe lehet elveszíteni egy recepciós állást? Igazán nem egy
megterhelő feladat. Nem volt más dolga, mint néha felemelni azt a rohadt
telefont. És ez nem egy olcsó lakás. Havi hétötven, pedig csak egy
hálószobás és Hendon egyik legolcsóbb negyedében van. Londonban
horribilis összegekbe kerül a megélhetés. Nem csoda, hogy jövedelmezőbb
mellékállás után kellett néznie.
Janet nincs itthon ma este, a barátaival találkozik a West Enden, ami
most még jól is jött Sullivannek. A tízezer egy sporttáskában van a
hálószobái gardrób tetején, a takarók alatt, azzal a négyezer fonttal együtt,
amit más szolgálataiért kapott illegális munkaadóitól. Bőven elég, hogy
elhúzzon melegebb éghajlatra, ahol kigondolhatja, mi legyen a következő
lépés. Janet persze majd infarktust kap, ha eljön a lakbérfizetés napja.
Dögöljön meg. Végre felemelhetné a seggét és kereshetne magának egy új
állást, ahol csak szobakulcsokat kell kiadogatni. Legyen ez a búcsú,
szerelmein, gondolta.
De ahogy becsapta maga után az ajtót és villanyt gyújtott, rögtön tudta,
hogy valami nagyon nincs rendben. A nappali szőnyeget vastag, fekete
műanyag lepedővel takarták be, ami csikorgott a talpa alatt. Ugyanilyen
anyag borította az ajtó belső oldalát és mellette a falat is. Vele szemben, a
kanapé mögött egy férfi állt. Amikor találkozott a tekintetük, savanyú
mosoly jelent meg az arcán, fölemelte a hangtompítós pisztolyt és Sullivanre
célzott. Nem egészen három méter volt a cső és a célpont között.
– Te vagy az – mondta Sullivan azonnal ráismerve a gyilkosra, noha most
más színűre volt festve a haja és vastag keretes szemüveget viselt.
– Mindig én vagyok az – felelte a gyilkos, és közvetlenül a térd fölött
lábon lőtte Sullivant; a golyó alig ütött zajt.
Sullivan nekiesett az ajtónak, és sebesült lábához kapott, ami kiment
alóla. A fenekére huppant a padlón, fájdalmában összeszorítva a fogát.
 – Van nálad valami, ami kell nekünk – mondta a gyilkos higgadtan.
– Pontosabban két valami. Egy szalag és egy laptop. Hol vannak?
– Nem tudom, miről beszélsz – sziszegte Sullivan.
– Dehogynem. – A gyilkos belelőtt a másik lábába is, és Sullivannek
elakadt a lélegzete a fájdalomtól.
– A kocsimban. Át akartam adni őket.
– Hát persze – mondta a gyilkos, harmadszor is meghúzva a ravaszt,
ezúttal Sullivan homlokába találva. A halott rendőr előrenyaklott fejjel
összecsuklott, a golyó kimeneti nyílásából spriccelő vért felfogta a műanyag
lepedő.
A férfi, akit Tom Meron csak Danielsként ismert, lecsavarta a
hangtompítót és a fegyverrel együtt visszatette a zakója zsebébe. Tisztában
volt a szalag és a laptop értékével, amit Sullivan hozott el a King’s Cross
állomás csomagmegőrzőjéből, s azt is tudta, hogy terhelő bizonyítékot
tartalmaz a munkaadójáról, Paul Wise multimilliomos üzletemberről. Ezért
akarta kezdettől fogva megszerezni magának. Ezért kockáztatta még az
életét is. Tudta, hogy ez lenne a legnagyobb fogás a pályáján.
Meronek nyaralójában kis híján rosszul sültek el a dolgok, amikor Lench
rajtuk ütött az embereivel, és el kellett ismernie, hogy Lench méltó és
veszélyes ellenfélnek bizonyult: csak kévésen múlt, hogy ott nem hagyta a
fogát a nyaraló kocsifelhajtóján. De most Lench, Mantani és a főnök többi
embere is halott, nincs már, aki védelmezze Paul Wise-t.
Ami gazdag lehetőségeket nyitott meg előtte.
Miután végzett Sullivan holttestének becsomagolásával, összekötözte a
pakk két végét, némi erőfeszítés árán lecipelte és betette a rendőr
kocsijának a csomagtartójába. Volt egy embere Essexben, aki eltünteti a
hullákat, megszabadul a kocsitól, és nem kérdez semmit. Daniels már
értesítette, hogy szállítmány várható.
Az anyósülés alatt megtalálta a szalagot és a laptopot. Elhajtott, és
vezetés közben betette a kazettát a lejátszóba. Öt perc és két mérföld után
már biztos volt abban, hogy megvan, amit akart. Leparkolt az út szélén és
beütött egy számot a mobiljába.
Ha Paul Wise azt hitte, hogy megoldódtak a gondjai, akkor kínos
meglepetésben lesz része.
Még csak most kezdődnek.
 EPILÓGUS

HÁROM HÉT MÚLVA

 BOLT NAGYON SOKAT GONDOLKODOTT a felfüggesztése
alatt. Nehéz is lett volna elkerülnie, hiszen egyszeriben rengeteg ideje lett.
Akkor érted meg igazán, mit jelent a magányosság, ha egész nap és szinte
minden este egyedül vagy otthon. Pár napra elutazott Corkba horgászni, ami
egy darabig jótékonyan elterelte a figyelmét, és a szokottnál többször ment
le a Feathersbe, aminek köszönhetően felszedett vagy három kilót, noha az
edzőterembe is kétszer annyit járt. És egész idő alatt gondolkodott. Azon az
emberen, akit megölt, az ügyön, amelyen legutóbb dolgozott, és azon az
emberen is, aki feltehetően az események mögött állt. Paul Wise-on, aki
megúszta.
Az utóbbi három hét során Wise működésének több részletére is fény
derült. Néhány hónapja az NCS már nyomozni kezdett az üzleti ügyei után,
de a vizsgálat érthetetlen módon abbamaradt, noha Mo tudomása szerint öt
gyilkossággal is kapcsolatba hozták – és mindez még a három héttel korábbi
eseményeket megelőzően történt –, hogy a zsarolásról, csalásról és
adóelkerülésről már ne is beszéljünk. Megdöbbentő volt, hogy ez a
gátlástalan figura ilyen magas polcra emelkedhetett a társadalmi életben, és
büntetlenül folytathatta az üzelmeit. Nem nevezhető éppen a közösség
oszlopos tagjának, de nem áll távol tőle. Wise-nak azonban nagyhatalmú
barátai voltak, akik nem fukarkodtak a segítséggel. Bolt eltűnődött azon,
hányan lehetnek még olyanok a csúcson, akik osztoznak Parnham-Jones
perverz ízlésében. Dühítő gondolat volt, mert gyanította, hogy vannak még
páran.
Személyes vonatkozása is volt a dolognak. Bolt álmatlan éjszakákat
köszönhetett Paul Wise-nak, mert miatta kényszerült agyonlőni egy
fegyvertelen embert és megszegni a törvényt, amelynek a szolgálatára
felesküdött. Azt akarta, hogy fizessen a gazember. De úgy tűnt, hogy erre
még várnia kell. Wise okos és kínosan ügyel arra, hogy ne piszkolja be a
kezét. Egyelőre csak hézagos bizonyítékok vannak ellene, amikkel nem
sokra mennének. Most még, legalábbis átmenetileg, biztonságban érezheti
magát, ám Mo szerint az újabb gyilkossági ügyek azt jelentik, hogy megint
előveszik az aktáját, amelyben immár lényegesen több lesz a terhelő adat.
Mint a bűnözők többsége, egy napon ő is megfizet a tetteiért. Még ha ez
beletelik is némi időbe.
Három hete volt már felfüggesztve, amikor egy meleg júniusi délutánon
Bolt betért egy kávézóba a Camden High Streeten. Nyugodt hely volt, és a
nő, aki megint előtte érkezett, hátul várta egy sarokasztalnál. Bolt intett neki,
kért egy sima filteres kávét a pult mögött álló fiatal kelet-európai lánytól és
odament hozzá.
– Jól néz ki – mondta, miközben kezet fogtak.
Valóban jól nézett ki. A bőre egészségesen napbarnított, fekete haja
valamivel hosszabb és sokkal fényesebb, s a szemfesték is mintha csak azt
akarta volna kihangsúlyozni, milyen ragyogó a tekintete. Rövid ujjú, fehér
csipkefelsőt viselt, ami jól illett a bőre barnaságához, a nyakában egyszerű
ezüstlánc egy kis Tiffany-szívvel.
– Köszönöm – mondta Tina Boyd és visszaült. – Maga sem néz ki
rosszul.
– Merre járt?
– Nyaraltam. Két hét Mexikóban. Úgy éreztem, rám fér a
levegőváltozás.
– Jól érezte. És határozottan jót is tett magának.
– Hallottam, mi történt. Nagyon sajnálom.
– A felfüggesztés csak formalitás. Megjelentem a panaszbizottság előtt és
úgy tűnik, hogy mostanáig nem találtak ellenem semmit, úgyhogy a jövő
héten újra munkába állok.
– Marad a beosztása?
– Marad.
A nő elmosolyodott.
– Helyes. A testület túlságosan szeret szórakozni a jó rendőrökkel.
Csoda, hogy még vannak ilyenek.
– Maga még nem gondolt a visszatérésre?
Tina eltűnődött a kérdésen.
– Már felmerült bennem. De még nem döntöttem. – Elhallgatott, majd
rövid szünet után témát váltott. – És mondja, mi van Parnham-Jonesszal?
Öngyilkosság volt, vagy gyilkosság? Lemaradtam a fejleményekről.
 – Senki sem tudja – felelte Bolt az igazságnak megfelelően, Közben
megjött a kávéja.
Bolt elmondta Tinának, amit tudott, de Paul Wise nevét nem említette
meg. A nő érdeklődéssel hallgatta, időnként, a durvább részleteknél a fejét
ingatva.
– Tehát Johnnak igaza volt. Létezett egy pedofilhálózat, amelynek
többek között Parnham-Jones is a tagja volt.
– Nagyon úgy tűnik.
– És valaki még szabadlábon van. Eddig megúszta a büntetést, és maga
tudja, ki az.
Bolt bólintott.
– Van egy gyanúsítottunk. És ő állt John meggyilkolása mögött is –
mondta óvatosan -, de nincs ellene bizonyíték.
– Úgy gondolja, hogy ő ölette meg Parnham-Jonest is, ugye?
Bolt ismét bólintott.
– Úgy vélem, a legfelsőbb bíró volt a gyenge láncszem. Ki kellett iktatni.
Tételezzük fel, hogy évekkel ezelőtt benne volt annak a gyereknek a
meggyilkolásában. Azt hitte, megússza, aztán néhány hónapja arról értesül,
hogy mégis kipattant a titok, egy nyomozó szaglászik utána és kérdéseket
tesz föl. Felhívja az egyik társát, valakit, aki szintén benne volt a
gyilkosságban, nevezzük Mr. W-nek és arra kéri, hogy intézkedjen. Pár hét
múlva holtan találják a nyomozót. A bíró most már fellélegezhet, de nem
sokáig. Mert kiderül, hogy létezik egy magnófelvétel, amelyen bevallja a
bűntettet, vagy legalábbis azt, hogy gyermekeket rontott meg, és mindennek
a tetejébe még érkezik egy névtelen e-mail is valakitől, aki állítólag mindent
tud. Megtaláltuk a levelet a bíró számítógépében. Megint jönnek az álmatlan
éjszakák. Arra tippelek, hogy a bíró, látva, hogy utoléri a múltja, pánikba
esett, ezért a bűntársa úgy ítélhette meg, hogy veszélyes őt életben hagyni.
Ugyanazt az embert bízta meg most is, aki végzett Johnnal, és az illető
követte az egyszer már bevált módszert. Megölte Parnham-Jonest, és
ugyanúgy öngyilkosságnak próbálta meg feltüntetni.
– És ez az illető megússza – mondta Tina, és kivett a zsebéből egy doboz
Silk Cut cigarettát. – Ez a Mr. W.
 – Azok, akik ténylegesen részt vettek John meggyilkolásában, szinte
biztosan meghaltak. Ami pedig Mr. W-t illeti, már szorul a hurok. Előbb-
utóbb el fogjuk kapni.
– Az a gazember – mondta Tina és rágyújtott -, a mi legfelsőbb bírónk
csak azt kapta, amit megérdemelt. Sokak életét tette tönkre, de legalább
John most már békében nyugodhat.
Bolt egyetértett.
– Már csak egy rejtély maradt megoldatlan – mondta, miután ivott egy
kortyot a kávéjából.
– Mi az? – kérdezte Tina.
– Ki küldte az e-mailt Parnham-Josnesnak körülbelül egy héttel a halála
előtt? Aki azt írta neki, hogy mindent tud róla.
Hosszan néztek egymásra. Tina állta Bolt tekintetét, de semmit sem
lehetett a szeméből kiolvasni. Aztán fanyar mosolyra húzta a száját, ami
egyszerre volt magabiztos és megadó.
– Tudja, hogy én voltam, igaz?
– Felmerült bennem – válaszolta Bolt, és maga is elmosolyodott, jelezve,
hogy tudja, miken ment keresztül és miért tette és nem találtam senki mást,
aki tehette volna.
A nő sóhajtott és megszívta a cigarettáját.
– Attól féltem, hogy megússza az egészet. Akkoriban ő is így
gondolhatta. Csak annyit akartam elérni, hogy neki is jusson valamennyi
abból a szenvedésből, amit én átéltem. Azt az egy levelet küldtem, de aztán
rájöttem, hogy hülyeség volt, és még kockázatos is. Vissza lehet vezetni
hozzám?
– Honnan küldte?
– Egy internetkávézóból. Ott nyitottam egy hotmail fiókot, amit soha
többé nem használtam.
– Pár napja beszéltem a pasassal, akit ráállítottam – mondta Bolt,
felidézve a Matt Turnerrel folytatott társalgását -, és még nem talált semmit.
Nem sok esélyt látok rá, hogy kiderüljön.
– Akkor jó. Nem mintha megbántam volna. Megérdemelte. Bárcsak
kitalálhattam volna valami hatásosabbat!
– De végül mégsem volt erre szükség, nem igaz?
 – Úgy tűnik, nem. – Elnyomta a cigarettát a hamutartóban és fürkészőn
nézett Boltra. – Ez a mi titkunk marad, ugye?
– Így görbüljek meg – mutatta Bolt. – De nem csak ezért vagyok itt.
A nő óvatossá vált.
– Nem? Van még valami, amiért aggódnom kell?
– Lehet – válaszolta Bolt, de immár mosolyogva. – Azért jöttem, hogy
munkát ajánljak magának.
– Ugye csak viccel? Már nem vagyok tagja a testületnek.
– Nem, nem viccelek. Foghíjas a csapatom és tudom, hogy a rendőrség
tárt karokkal fogadná vissza. Remek munkát végzett, és nekem éppen ilyen
emberre van szükségem. Egy küzdő típusra.
– Remélem, komolyan mondja.
– A legkomolyabban.
A nő végigsimított a haján.
– Izgalmas ajánlat. De én úgy tudom, hogy jövőre feloszlatják az NCS-t.
– Az jövőre lesz. Ne kéresse magát, úgyis tudja, hogy köztünk a helye.
– Hadd gondoljam ezt át, jó? Nem szeretnék elhamarkodott döntést
hozni. Ugye megérti?
– Persze – mondta Bolt, de kissé csalódott volt.
Nem csak azért akarta bevenni Tinát a csapatába, mert jó zsaru. Három
hete, amikor először találkoztak, úgy tűnt, hogy a nő védelemre és vigaszra
szorul. Bolt átérezte a fájdalmát, egy kicsit talán önmagát látta benne. De
utóbb arra is rájött, hogy vonzódik hozzá. Most, hogy viszontlátta, csinosan
és napbarnítottan, az érzés csak erősödött benne.
Felállt. Megpróbálta leplezni a csalódottságát, de csupán mérsékelt
sikerrel járt.
– Megvan a számom, ugye? Majd tudassa velem, hogyan döntött.
A nő bólintott.
– Köszönöm az ajánlatát. Még ezen a héten jelentkezni fogok.
Kezet fogtak és elbúcsúztak. Bolt letett az asztalra némi aprót a
kávéjáért, és kisétált az utcára. Az ég fakókék volt, a nap egy felhő hosszú,
görbe ujjai közül sütött ki.
Elenyészett a csalódottsága. Ideje volt továbblépni.