Professional Documents
Culture Documents
KERNICK
M IN D H A L A L IG
GABO
A mű eredeti címe: Relentless
SZOMBAT
1
J
– OBB LETT VOLNA, HA IDESZÓLSZ ELŐTTE, TOM – dorgált
meg Irene Tyler, az én rettenetes anyósom.
15.35 volt, hét mérföldre kerültem az otthonomtól és a fekete Land
Cruiserben ülőktől. Biztonságban érezhettem magam. Pillanatnyilag.
– Ne haragudj, Irene. Közbejött valami. Vészhelyzet van.
Betereltem a srácokat a nagy viktoriánus házba, amely hasonló méretű
és különleges homlokzatfestésű épületek között emelkedett egy csöndes,
fákkal szegélyezett utcában. Ebben a házban nőtt fel Kathy, és arra vágyott,
hogy idővel ismét egy ilyen helyen lakhasson.
– Milyen vészhelyzet? – vonta fel kétkedőn a szemöldökét az anyósom.
Irene Tyler tiszteletet parancsoló nő. Egykori iskolaigazgatóként
határozott a fellépése, amelyet robusztus termet és széles váll nyomatékost.
Mindig is úgy éreztem, hogy kiváló börtönőr lehetett volna, vagy akár
gladiátorkiképző az ókori Rómában. A hetven évéhez képest elég jól nézett
ki, de a döntő benyomást a fennhéjázása adta. Nem szívesen akasztott vele
tengelyt az ember.
De a gyerekek szerették, most is rohantak hozzá, hogy megöleljék,
boldog kacagással csimpaszkodva terebélyes idomaiba, miközben én a
megfelelő kifogást kerestem. Tizenkét éve foglalkozom eladással, így van
gyakorlatom a hantázásban, de a gyanakvó anyós és a hullámokban
rámtörő félelem a lehetetlennel tette határossá egy elfogadható sztori
kiagyalását.
– A munkahelyemen adódott elő valami – mondtam. – Be kell mennem.
Az egyik legfontosabb ügyfelünk akadékoskodik. Tudod, hogy van ez.
Dehogy tudja, lévén világéletében közalkalmazott. Ám a történetem
egyáltalán nem volt légből kapott. Az utóbbi néhány hónapban Wesley
O’Shea többször is beleélte magát hasonló vészhelyzetek fennforgásába, és
képes volt szombaton összetrombitálni a csoportvezetőket, hogy oldják
meg a felmerült problémát. Részemről biztos voltam abban, hogy csak
fontoskodik.
Irene sem volt meggyőzve. Nem mintha valaha is bízott volna bennem.
Sokakhoz hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy van valami kétes az olyan
emberben, aki eladással keresi a kenyerét. Azt is nehezére esett felfognia,
hogy a kiskereskedelmen kívül is létezik üzleti világ, amelyben vészhelyzetek
léphetnek fel a hétvégén. De most nem erőltette tovább a dolgot, hanem
megkérdezte, hol van a lánya.
– Ő is dolgozik – magyaráztam, letéve a zsákot a díszes állóóra, a Tyler-
ház előterének legfőbb ékessége mellé. – Bent van az egyetemen. Egy
tanulmányhoz gyűjt anyagot.
Fel kellett hívnom Kathyt. Nehogy hazamenjen. Nem emlékeztem rá,
mikor végez ma, de úgy rémlett, hogy csak később.
– És mikor jöttök a gyerekekért?
– Itt maradhatunk teára, nagyi? – kérdezte Chloe, megrángatva a
nagyanyja ruháját.
– Hát persze, drágám – válaszolta Irene elmosolyodva, és megsimogatta
Chloe hosszú haját.
– Nem tudom, mikor végzünk. Bepakoltam nekik néhány dolgot.
– Vagyis itt akarod hagyni őket éjszakára?
– Igen. Ha lehet. Holnap reggel értük jövök.
– Miért kell szombat délután dolgoznod, apu? – kérdezte Max.
– Talán közölnöd kéne a főnököddel, hogy a munkán kívül is vannak
kötelezettségeid – mondta Irene ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ez kivételes eset – válaszoltam gyorsan, mert hirtelen leküzdhetetlen
késztetést éreztem arra, hogy véget vessek a kihallgatásnak és sürgősen
kiderítsem, mi legyen az életemmel. Színpadiasan az órámra néztem. –
Bocsáss meg, Irene, de muszáj mennem. – Egy elsötétített ablakú Land
Cruiser áll a házam előtt. Két férfi ül benne, aki akar tőlem valamit, valamit,
amiért ölni is készek, bár nekem fogalmam sincs, mi az. – Hosszú este elé
nézek, és nem szeretnék elkésni.
Az anyósom bólintott, de gyanú villant sötét szemében. Végül lehajolt
Cloéhoz és Maxhoz.
– Na, mit csináljunk, gyerekek? Van kedvetek lemenni a folyóhoz és
megetetni a kacsákat tea előtt?
– Igen, igen! – kiáltották kórusban.
Éreztem, hogy veríték ütközik ki a homlokomon és láttam, hogy Irene
már le is vonja belőle a maga következtetését. Búcsúpuszit adtam a
srácoknak, de nekik már a kacsaetetés járt az eszükben a folyónál, és alig
figyeltek rám. Biccentettem és köszönetét mondtam Irene-nek, tudatosan
kerülve a tekintetét. Kiléptem a ház ajtaján és elindultam vissza a kocsihoz.
Beugrottam, elhajtottam az utcasarokig, aztán gyorstárcsáztam Kathy
számát. Öt csengetés után bekapcsolt az üzenetrögzítő. Nem lepődtem meg,
hogy nem veszi fel. Ha a könyvtárban dolgozik, kikapcsolhatta a mobilját,
és azt is tudtam, hogy nem szereti, ha zavarják, hacsak nem sürgős az ügy.
Nem hagytam üzenetet, hanem megpróbáltam hívni az irodája mellékét.
Hosszan kicsöngött, majd átkapcsolt hangpostára.
Másodpercekig tipródtam, hogy most mit tegyek. Aztán elindítottam a
kocsit, hogy visszahajtsak a házunkhoz. Nem mintha megint úgy éreztem
volna, hogy csak paranoiás vagyok, de meg akartam nézni, melyik háznál
parkol a Land Cruiser, jól gondolom-e, hogy az enyémnél.
Vezetés közben Jack Calley körül jártak a gondolataim. Ezer éve
ismerjük egymást. A hetvenes évek vége felé költözött az utcánkba,
mindketten nyolcévesek voltunk, és Jack azonnal észrevétette magát.
Nagyra nőtt a korához képest, sűrű, természetesen hullámos szőke és
nevetségesen hosszú haja volt, kicsit Robert Plantre emlékeztetett, amikor
még a Led Zeppelinben játszott. Pár hónapja halt meg az apja, és azért
jöttek el Kelet-Angliából, hogy közelebb legyenek az anyja szüleihez.
Anyunak és apunak rögtön ellenszenves volt – a frizurája miatt, gondolom.
És miután a szüleim nem akarták, hogy vele lógjak, én természetesen mást
se tettem.
Egyből összemelegedtünk. Apátlan árva létére Jack feltűnően eleven
volt, talán mert folyton úgy érezte, hogy bizonyítania kell. Sosem fért a
bőrébe, mindig neki kellett felmásznia a legmagasabb fára, véghezvinni a
legbátrabb tettet. Ő volt az első fiú a suliban, aki biciklivel lehajtott a közeli
erdőben a Sketty szurdokon, egy majdhogynem merőleges lejtőn, aminek
az alján sűrű csalános volt. Halálra csípett, amikor egyszer megpróbáltam, s
a vállalkozás megmaradt Jack magánszámának: újra meg újra bizonyította
vele a vakmerőségét. És mindig sikerült neki. Jack remek pajtás volt.
Egész gyerekkorukban barátok voltunk, bár aztán szétváltak útjaink,
amikor ő jogi egyetemre ment, én pedig megkaptam az első főállású
munkámat mint másológép-eladó. Huszonévesen felújítottuk a barátságot,
és abban az életkorban keresve sem találhattam volna jobb társaságot
Jacknél. Magas, jóképű fickó volt, pénzben sem szűkölködött, s csak úgy
rajzottak körülötte a nők. Mivel annyit lógtunk együtt a londoni belváros és
a City kocsmáiban, klubjaiban, nekem is jutott belőlük. Néha volt olyan
érzésem, hogy a levetett nőit kapom meg, de a férfiak többségéhez
hasonlóan én sem hagytam, hogy büszkeségem a szex útjában álljon.
Akkoriban felnéztem Jackre és nagyra értékeltem a barátságát.
A házasság, különösen az enyém Kathyvel, eltávolított minket egymástól.
Fokozatosan egyre kevesebbet találkoztunk. Jack összejött egy nagymenő
ügyvédnővel, Kathy meg én Chloe születését vártuk. Zűrös időszak volt,
már csak évente egyszer vagy kétszer beszéltünk, aztán ez is elmaradt. Volt
egy olyan érzésem, hogy inkább Jack miatt. Jó néhány telefonüzenetet
hagytam neki, de ő nem hívott vissza, s bár az e-mailjeimre lelkesen
válaszolt, hogy tényleg össze kéne már futni valamikor, a dologból soha nem
lett semmi. Úgy rémlik, hogy már jó ideje karácsonyi üdvözletét sem
küldtünk egymásnak.
Félmérföldre a házunktól úgy döntöttem, megszegem a törvényt és
vezetés közben újra megpróbálom hívni Kathy mobilját. Megint nem vette
fel, és ez kezdett nem tetszeni nekem. Mindenáron beszélni akartam
valakivel a történtekről, és ő volt az egyetlen, akitől racionális magyarázatot
remélhettem, vagy legalább használható tervet arra nézve, hogy mit tegyünk
most. Hiszen ha valaki keres, az holnap és holnapután is a nyomomban lesz.
Ami azt jelenti, hogy feltétlenül meg kell tudnom, mi a jó francot akar.
Négy előtt öt perccel hajtottam le a főútról. Ez a letérés mindig mély
megelégedettséggel tölt el, mert azt jelenti, hogy egy nehéz munkanap után
mindjárt otthon vagyok. A hatvanas években épült, kellemes házak a
gondozott előkertekkel békés oázisként hívogatnak a londoni agglomeráció
zaja és sűrű forgalma után. Ma azonban feldúlt lélekkel gondoltam arra,
hogy mi vár rám otthon.
De ahogy lelassítva elhajtottam a házunkhoz vezető zsákutca előtt és
bepillantottam, azt láttam, hogy nincs ott a sötétített üvegű Land Cruiser.
Megtettem a teljes útkanyart a domb lábánál, majd néhány száz méter után
visszafordultam. Az ellenkező irányból is belestem. Sehol sem láttam a
fekete Land Cruisert. Talán kiderítették, hogy nincs otthon senki és
egyszerűen elmentek. A szemben lakó Henderson fiúk, kilenc– és hétéves
komisz kölykök, az apjuk kocsiját mosták a bekötőúton. Martin Henderson
egyszer elmesélte, hogy mivel tudja rávenni őket: játékot csinált az egészből.
A kisebb gyereké az egyik, a nagyobbiké a kocsi másik oldala, és az nyer,
aki szebben lemossa. A leggyönyörűbb, hogy a győztes nem kap semmit,
így Martinnak nem kerül semmibe, hogy makulátlanul tiszta legyen a kocsija.
A meghitten ismerős látványtól elszorult a szívem.
Fékeztem, és pár méterrel a zsákutca bejárata után leállítottam a kocsit,
a hátsó kertünk falával párhuzamosan. Kiszálltam, de járva hagytam a
motort és egy olyan ponthoz mentem, ahonnan elnézhettem a fal fölött, a
borostyánnal befuttatott lugas rácsai közt. Tekintetem végigpásztázta a hátsó
kertet és beláttam a ház mögötti ebédlőbe is. Az ajtaja nyitva állt,
benézhettem a folyosóra a hátsó ajtóig.
Vagy fél percig meresztettem a szemem. Semmi mozgás. A ház üresnek
tűnt. Arra gondoltam, hogy bemegyek és megkeresem Jack számát, de mi
értelme lett volna? Tudtam, hogy úgysem veszi fel a telefont.
Ekkor egy sapkát és szemüveget viselő férfi vágott át a folyosón
célirányos léptekkel és eltűnt a dolgozószobámban. Tiszta feketében volt és
mintha kesztyűt is viselt volna. Csak néhány másodpercig tartózkodott a
látómezőmben, azt is hihettem volna, hogy képzelődtem, de tudtam, hogy
nem.
Egy fekete ruhás férfi van a házamban.
Tovább figyeltem. Nem történt semmi. A hátam mögül hallottam a
kocsim motorjának zúgását. Úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, noha a
saját házamba lestem be. És most először elkapott a méreg. Valami
gazember betört az otthonomba és úgy mászkál benne, mintha az övé lenne.
Miközben magamban átkozódtam, ismét feltűnt a férfi, és megállt a
folyosón. Félretoltam a borostyánt, hogy jobban lássam. Középmagas volt,
átlagos termetű és dossziékat tartott a kezében, amelyeket az
iratszekrényemből vehetett ki. Nem volt bennük semmi érdekes, csak
számlák, régi adóbevallások és hasonlók. Mi az ördögöt kereshet?
Miközben figyeltem, kinyitotta az egyik dossziét, átpörgette a papírokat
és konstatálva, hogy nincs ott semmi hasznavehető, lazán a padlóra dobta.
Az iratok szanaszét repülve beterítettek a szőnyeget, miközben ő már a
következő dossziét böngészte.
– Te rohadék – sziszegtem, és elhatároztam magam.
Visszaugrottam a kocsiba és a 141-es előhívóval, hogy ne tudják
azonosítani a számomat, beütöttem a mobilba a 999-et. A bejelentkező
operátorral közöltem, hogy a rendőrséget kérem, mire kapcsolták az
ügyeletet.
– Egy folyamatban lévő betörést szeretnék bejelenteni – mondtam a
nőnek, aki beleszólt, és megadtam a címet. – A gyanúsítottnak kése van és
megtámadhatta a lakót. – Igyekeztem rémült hangon beszélni, ami az adott
körülmények között nem esett különösebben nehezemre.
– Egyedülálló nő kisgyerekekkel. Azt hiszem, ők is bent vannak a
házban.
A nő kellőképp aggodalmasnak tűnt, ahogy reméltem. Azt akartam,
hogy öt percen belül kijöjjön a rendőrség, nem két óra múlva, amikor a
pasas már lelépett, amire jó esély lett volna, ha nem kezdek el hantázni.
Amikor a nő a nevemet kérte, közöltem, hogy siessenek, mert sikoltást
hallok. Aztán letettem és elindítottam a kocsit.
Meg kellett keresnem Kathyt.
3
T
– UDJUK, MI TÖRTÉNT CALLEY-VEL? – kérdezte Bolt, ahogy
Mo ráhajtott az M25-ös útra; a forgalom meglepően gyér volt a napszakhoz
képest.
Mo megrázta a fejét.
– Még nem ismertek a részletek. Csak azért szóltam oda, hogy biztosan
otthon legyen, amikor megyünk, de egy zsaru vette föl a telefont. Ez öt előtt
néhány perccel volt, és akkor hívtalak téged. Mondom neki, hogy ki
vagyok, és miért keresem, mire közli, hogy pár száz méterre a házától, az
erdőben megtalálták Calley holttestét, a saját övére felakasztva, de úgy
tűnik, hogy némi segítséggel jutott fel arra a fára. Amikor rákérdeztem, hogy
ezt miből gondolják, azt felelte, egyértelműek a dulakodás jelei.
– Nem egészen negyvennyolc órával az után, hogy rejtélyes
körülmények között meghal a legfontosabb ügyfele. Szerinted ez véletlen? –
tudakolta Bolt a kollégája véleményét. Már két éve dolgoztak együtt, és
Bolt után Mo volt a legtapasztaltabb nyomozó a csapatban.
– Több mint gyanús – válaszolta Mo. – Kiderítetted már, milyen munkát
végzett Calley az áldozatunknak?
– Ez volt az egyik dolog, amit ma meg akartam tudni tőle – mondta Bolt.
– Amikor tegnap feltettem neki a kérdést a telefonban, a szokásos ügyvédi
titoktartás rizsával jött nekem, de annyit tudunk, hogy Calley a
befektetésekre specializálódott. Pénzügyi jogtanácsos volt, így arra tippelek,
hogy segített eltüntetni az ügyfél pénzét az adóhivatal elől.
Mo vigyorgott.
– Pénzügyi jogtanácsos. Már az elnevezésről is ordít, hogy sokat lehet
vele keresni.
– Jól látod. De az is benne van a pakliban, hogy ellenségeket szerzel
vele. Most majd beleásunk egy kicsit az üzleti ügyeibe. – Bolt sóhajtott.
– Pedig más terveim voltak ma estére.
– Miss Marple, ha jól sejtem.
– Jól. A Holttest a könyvtárszobában.
– Mozgalmas életet viszel, főnök.
– Csak egyszer élünk, nem igaz? Hát te? Van valami, amit most el kell
halasztanod?
-A szokásos. Veszekedés, pelenkacsere, éjszakai etetés.
– Fogadok, hogy örülsz Calley halálának, mert megvan az ürügy, amivel
kivonhatod magad.
Mo megint elvigyorodott.
– Én nem fogalmaznék ilyen durván, főnök. Mondjuk azt, hogy halvány
derengést észlelek egy nagyon sötét felhő szélén.
A 17-es leágazásnál, Maple Crossnál hagyták el az M25-öst és
mellékutak labirintusában folytatták útjukat Ruislip felé, majd befordultak
egy keskeny, fákkal szegélyezett, ligetek és mezők között kanyargó útra,
ami ritkásan épült családi házak és villák között futott, amíg meg nem
érkeztek egy négy házból álló laza csoportozathoz; a házak egymástól
tisztes távolságra helyezkedtek el a fasor kiszélesedő és kiegyenesedő
szakaszán. Mögöttük fákkal benőtt domboldal húzódott, velük szemben
tágas, zöld mező, amelyen birkanyáj legelt békésen.
Minden az angol vidék báját sugározta, ami ritkaság ennyire közel
Londonhoz. A képbe csak a harmadik ház előtt parkoló rendőrautók és
furgonok rondítottak bele, meg az utat elkerítő sárga kordon. Egy idős
házaspár – feltehetően a szomszédok – a második ház előtt válaszolgatott
két jegyzetelő nyomozónak, miközben a fehér overallos helyszínelők az
egyik furgon körül gyülekeztek.
Mo elhajtott a szomszédok mellett és leparkolt az egyik rendőrautó
mögött.
– Szép ház – mondta elismerően, felmérve Jack Calley kétszintes,
fehérre meszelt ingatlanát a nádfedéllel és a rácsos ablakokkal. A széles,
kavicsos felhajtón, ahol három autó is elfért volna, elegáns fekete BMW 7-
es állt.
– Erre telik egy pénzügyi jogtanácsosnak – jegyezte meg Bolt, kiszállva a
kocsiból.
Fiatal egyenruhás rendőr lépett oda hozzájuk, a sapkájával a hóna alatt.
Bolt konstatálta, hogy a feje tetején már kopaszodik, és szívből szánta a
szegény fiút.
– A rangidőssel szeretnénk beszélni – mondta, miközben mindketten
igazolták magukat és bemutatkoztak.
– Szervezett bűnözéselleniek? Gondolják, hogy a maffia tette?
– Hol van a holttest? – kérdezte Bolt.
Az ifjú zsaru hátrafelé mutatott, a fák közé.
– Kövessék az ösvényt, az pont oda vezet. Ott van a rangidős tiszt is.
Visszamentek az egyik furgonhoz, ahol egy helyszínelőtől overallt,
csuklyát, kesztyűt és lábvédőt kaptak, aztán beöltözve elindultak az
ösvényen, ami megkerülve Calley házát egy bükkös sűrűjébe vezetett.
Furcsa párt alkottak ketten. A negyven felé közelítő Bolt magas és
vékony, széles evezős váltakkal, rövidre nyírt hamvasszőke hajjal, amelyben
már megjelentek az első ősz szálak, és olyan arccal, amelynek láttán inkább
nem kötöttek bele. Az arca is hosszú és vékony volt, markáns vonásai
önfegyelemről tanúskodtak. Egy S alakú sebhely futott végig csaknem az
egész állán, s a bal orcáján is volt két rúnaszerű vágás – egy három évvel
korábbi, sorsdöntő éjszaka emléknyomai. Ezzel együtt inkább jóképűnek
volt mondható. Fő vonzerejét a szeme adta. A felesége azt mondta, hogy
soha életében nem látott még szebbet, persze ő nyilván elfogult volt, de
mások sem tudták kivonni magukat a hatása alól. Szabályos mandula,
ragyogó égszínkékben, és ha elmosolyodott, amire elég gyakran volt példa,
mély nevetőráncok képződtek körülötte.
Mo, vele ellentétben, alacsony, zömök fickó volt, akinek a feje túl
nagynak tűnt a testéhez képest. Göndör haja mintha nem tudta volna
eldönteni, hogy fekete legyen-e vagy ősz, így a kettő rendetlen keveréke
maradt. Pár évvel fiatalabb volt Boltnál, mégis többnyire negyvennek
nézték. Joviális, kerek arcában a nagy kutyaszemek alatti súlyos táskák
csak hangsúlyosabbak lettek az utóbbi években a sok gyerek és a sok gond
miatt. Három fia volt, mindegyik ötévesnél fiatalabb, és egy tízéves lánya,
aki már tinédzsernek képzelte magát. Nem csoda, ha Mo krónikus
kimerültségben szenvedett. A cigarettái és a rengeteg kávé nélkül talán nem
is lett volna működőképes, és az emberek gyakran kérdezték tőle, miért
szúrt ki magával, s hagyott ki annyi évet az elsőszülött után, hogy végül még
három gyereket nemzzen gyors egymásutánban. Mo erre azt felelte, hogy ő
ugyan nem tervezte egyiket sem; jöttek, ahogy akartak, s nem kiszúrásnak
érzi a születésüket, hanem igazi áldásnak. Mo tényleg nagyon szerette a
srácait, és részben ettől volt olyan jó zsaru: a cinikus látszat mögött hitt
abban, amit csinált, és azért dolgozott, hogy a gyerekei egy jobb világban
nőhessenek fel.
Az egész csapatban alighanem ő melózott a legkeményebben, soha nem
ódzkodott a túlóráktól, akár megfizették, akár nem, így Boltnak minden oka
megvolt arra, hogy szeressen vele dolgozni.
A keskeny földút többé-kevésbé egyenes és enyhe emelkedőbe ment át;
a sárban számos töredék vagy egész lábnyom volt kivehető, jó részüket már
körül is kerítették sárga kordonnal. A szalag végig követte az ösvényt, s
csak óvatosan, a szélen haladhattak, nehogy kárt tegyenek a lehetséges
bizonyítékokban. A nyomok sokaságából ítélve legalább három pár cipőnek
kellett lennie. Némelyik elmosódott, ami arra utalt, hogy valaki megcsúszott.
Nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy két ember üldözte Calley-t, a
cipőnyomokból ítélve valószínűleg férfiak.
Egy kanyarulat után az ösvény kiszélesedve egy laposabb bemélyedésbe
torkolt, és itt találták szembe magukat a holttesttel. Egy göcsörtös bükkfa
egyik alacsonyabb ágán lógott, úgy tíz méterrel beljebb, az ösvénytől balra,
bőrövvel a nyakán, a lába alig néhány centire volt a talajtól. Farmert,
edzőcipőt és fehér sporttrikót viselt, amelynek az elejét vérfoltok
szennyezték. Úgy tűnt, az arca sérült meg, de ezt nehéz volt megállapítani a
fejtartása miatt. Ahogy lefelé nyaklott a feje, sűrű, szőke haja az arcába
lógott.
Öt-hat ember, nők és férfiak vegyesen, ugyanolyan fehér kezeslábasban,
tevékenykedett a hulla körül, fotózták és mintákat vettek, minden kegyelet
nélkül, ahogy az a komoly bűncselekmények helyszínén lenni szokott. Bolt
és Mo közeledtére az egyik ember, aki felügyelte a tevékenységet,
megfordult és kérdő arccal nézett rájuk. Magas, ötvenes férfi volt, ápolt
bajusszal és erősen kopaszodó homlokkal; fensőséges modora sejteni
engedte, hogy egykor a katonaságnál szolgálhatott.
– Mit óhajtanak? – kérdezte, elállva előlük az utat. A hangja nem volt
éppen barátságtalan, de véletlenül sem mosolygott.
– Mike Bolt detektívfelügyelő, szervezett bűnözés. Ő a társam, Mo
Khan nyomozó őrmester. – Mo biccentett. – Azért jöttünk, hogy
kikérdezzük Jack Calley-t. De úgy tűnik, elkéstünk.
– Igen. Keith Lambden főfelügyelő, a ruislipi bűnügyisektől, én vagyok itt
a rangidős tiszt. – Kezet ráztak. – Megkérdezhetem, miről akartak beszélni
Mr. Calley-vel?
Bolt röviden összefoglalta az ügyet és Calley kapcsolatát a feltételezett
öngyilkosság áldozatával. Lambden felvonta a szemöldökét, amikor
elhangzott a Legfelsőbb Bíróság elnökének neve, de nem mondott semmit.
– Találtak már valamit, ami összekapcsolhatja a két ügyet, Keith? –
kérdezte Bolt a holttestre pillantva.
– Még túl korai volna bármit is mondani – válaszolta Lambden.
– Csak egy órája fedezte fel egy asszony, aki erre sétáltatta a kutyáját,
ami szerencse, mert nem nagyon járnak errefelé. Mi félórája értünk ki, és
most fejeztük be a nyomok biztosítását. Az orvos előzetes becslése szerint
14.30 és 15.30 között halt meg, tehát nem régen.
– A lábnyomokból úgy tűnik, hogy ketten üldözték – mondta Mo. – Az
az edzőcipő kétszer csúszott meg a sárban fölfelé menet.
– Valójában háromszor, de igaza van, tényleg ketten lehettek. Már
körülnéztünk Mr. Calley házának alsó szintjén, és tárva-nyitva találtuk az
oldalajtót. Van egy friss lábnyomtöredék is a kert végében, a hátsó kapunál,
ami közvetlenül ehhez az ösvényhez vezet. A kapu is nyitva volt. Úgy tűnik,
a gyanúsítottak a házban ütöttek rajta, de sikerült kimenekülnie az oldalajtón
és az üvegházon át, ami a hátsó kertre nyílik. Végig üldözték az ösvényen,
és itt kapták el. A nyomok szerint dulakodtak. Eleredt az orra vére, sebek
vannak az arcán és láthatják, hogy elszakadt az inge. – A holttestre mutatott,
és mindketten felfedezték a kar alatt a hasadást a hosszú ujjú sporttrikón;
nyilván annál fogva ragadták meg. – Arra tippelek, hogy az egyik lefogta,
amíg a másik a nyakára tette az övét, és vagy megfojtották és utána
akasztották fel, vagy még életben volt, amikor felkötötték és ott halt meg.
Mindhárman hallgattak. Bármelyik volt is a kettő közül, mindenképp
csúnya halál.
– Nyilvánvaló, hogy szándékosan ölték meg – mondta Bolt. – Senki nem
látott semmit?
– Közzé fogjuk tenni a szokásos felhívást, hogy tanúk jelentkezését
kérjük, de a kutyasétáltatón kívül eddig senki nem jelentkezett.
– Szegény ördög– mondta Mo, visszatérve a halotthoz. – Gondolom, a
rablást kizárhatjuk. Nem kergették volna végig az ösvényen, ha csak a házat
akarták volna kirámolni.
– Ráadásul úgy tűnik, hogy nem is hiányzik semmi – tette hozzá
Lambden. – Szerintem ismerte a gyilkosait. Nyoma sincs erőszakos
behatolásnak a bejáratnál.
– Profi bérgyilkosok lehettek? – vetette fel Mo.
– Hát, eddig nemigen látok véletlenre utaló jeleket. Maga mit gondol,
Keith?
– Erre is csak azt tudom mondani, hogy túl korai – válaszolta Lambden
némi szemrehányó éllel a hangjában, mintha túlságosan nekilóduló lelkes
újoncokat akarna óvatosságra inteni. – Csak annyit állíthatunk biztosan,
hogy az elkövetők jó erőben voltak és nem riadtak vissza a piszkos
munkától. Nem szívesen találkoznék velük egy sötét éjszaka.
Bolt közelebb lépett a holttesthez. Megvárta, amíg a rendőrségi fotós
készít néhány közelképet Calley hullájáról, aztán mit sem törődve a belőle
áradó bűzzel, pár lépés távolságból vizsgálgatni kezdte.
Fiatalnak tűnt, olyan kora harmincasnak. Jóképű, jól fésült
középosztálybeli figura, erős testalkattal. Sikeres embernek látszott, és
valószínűleg az is volt. Nem az a típus, aki bűncselekmény áldozata szokott
lenni. A halottnak finom arcvonásai voltak, a sarkánál kissé legörbült a szája
széle, mintegy panaszosan, a szeme üresen tekintett Bolt irányába.
A halál, még az öregeké is, mindig megrémítette Boltot. Nem volt
keresztény, miután még kiskamaszként arra a meggyőződésre jutott, hogy a
világ nagy kérdéseire jobb választ ad a tudomány, mint bármilyen
spiritualizmus. Úgy hitte akkor, de ma is, hogy ha valaki meghal, akkor annyi
neki. Eljön az út vége, a nagy alvás. Azért érezte félelmetesnek a halált, mert
nem hitt a túlvilágban. Néha szívből azt kívánta, bár el tudná fogadni a
vallást, mint oly sokan, amikor közelebb kerültek az életük végéhez, de
tudta, hogy neki ez nem megy. Ahhoz túlságosan áthatotta a racionalizmus.
Ahogy itt állt, karnyújtásnyira a hirtelen, váratlan haláltól, újra elfogta a
félelem. Néhány órával ezelőtt Jack Calley még gazdag fiatalember volt,
akinek megvan mindene, amiért élni érdemes. De most már csak egy
gyorsan romló porhüvely, lélek és funkció nélkül.
Valami megragadta Bolt figyelmét, és hunyorogva hajolt közelebb.
– Mi az? – kérdezte Mo a háta mögül.
– Nem baj, ha megmozdítom a holttestet, Keith? – fordult Bolt Lambden
főfelügyelőhöz.
Lambden megkérdezte a fotóst, hogy végzett-e már, és a férfi igennel
válaszolt. – Oké – mondta -, de vigyázzon. Nem szeretném, ha bármi
beszennyeződne.
Bolt nem foglalkozott Lambden idegesítő modorával. Hozzá volt szokva
a helyi detektívek területféltő ösztönéhez, ami mindig feltámadt, ha országos
nyomozószerv jelent meg a színen, mintha ez csorbítaná a hatáskörüket.
Bolt mind a két kesztyűs kezét használva lassan szétválasztotta Calley
combjait. A két másik rendőr is közelebb ment, és azonnal meglátta.
– Mi a fene az? – kiáltott fel Lambden egy oktávval magasabb hangon a
kelleténél. Mo csak fújt egyet. Sok éve nyomozott már bűnszövetkezetek
után és számtalanszor volt alkalma megkínzott élőkkel és holtakkal
találkozni.
Calley farmerének ágyékrésze rondán elfeketedett és megpörkölődött; a
jó néhány égésnyom nagyjából kétpennys méretű volt. A jelek szerint valaki
nyílt lángot tartott a nemiszervéhez, szándékosan, és nem is csak egyszer.
Négyszer vagy talán ötször, de az égésnyomok egymásba folytak.
Jó ideig mindhárman hallgattak. A helyszínelők is odajöttek, hogy
megnézzék, a fotós pedig lefényképezte. Bolt felemelte Calley egyik kezét
és megvizsgálta. Vagy egy centi vastag, halvány, de azért tisztán kivehető
vörös csík futott körbe, mint egy karperec, a csuklóján. Bolt a másik kezet
is megnézte. Kötélnyomok.
– Elszánt ellenségei lehettek – jegyezte meg az egyik helyszínelő.
– Meglehet – mondta Bolt, és sóhajtott. – Vagy nagyon akartak tőle
valamit.
7
E
– GYÉBKÉNT – MONDTAM A MEGMENTŐMNEK, miközben
egy teraszos házakkal szegélyezett csendes utcában hajtottunk, amelyek
mögött egyforma lakótömbök sorakoztak – még mindig magán van a
símaszk.
– Tényleg. – Egyetlen gyors mozdulattal lerántotta a fejéről és ledobta az
ülések közé. Sötét hajú, harmincas férfi tűnt elő egy kisportolt ember
sovány, feszes arcvonásaival; a kinézete alapján nem volt nehéz elhinni, hogy
a fegyveres erőknél szolgál.
– Ha maga rendőr – mondtam az arcát nézve -, akkor hogyan lőhetett
volna rám?
– Nem lőttem volna. Blöfföltem. Soha nem húztam volna meg a ravaszt.
Azért vagyok itt, hogy megvédjem. – Újra belenézett a visszapillantó
tükörbe, hogy nem követnek-e minket, mielőtt befordult a sarkon.
Megkérdeztem a nevét.
– Daniels – válaszolta. – Annak az embernek dolgozom beépített
zsaruként, aki elraboltatta magát. Lench. Csak ezen a néven ismerem, de
annyit tudok róla, hogy hidegvérű gyilkos. Ezért szöktettem el.
– Gyomorszájon vágott az utcán – mondtam felháborodottan, amikor
eszembe jutott, hogyan kaptak el.
– Ez az álcázás része. Csak a szerepemet játszottam. Amely szerint
egykori fegyveres rabló vagyok, aki kinyírta az egyik társát. Nem ájulhatok
el, ha eldurvulnak a dolgok.
– Fájt.
– Sajnálom – mondta, de nem úgy festett, mint aki valóban sajnálja.
Sokkal inkább úgy, mint aki cseppet sem zavartatja magát, hiszen egy kis
emberrablás vagy kínzás hozzátartozik a napi üzletmenethez és a
szerepéhez.
Nem mondhatnám, hogy megbíztam benne. Lehet, hogy tényleg zsaru,
de ugyanilyen erővel bűnöző is lehet. Épp elég gyanús alakkal volt dolgom a
mai napon, hogy tudjam, milyen sokan vannak a rosszfiúk.
– Tudja, ehhez a beépüléshez hónapok kellenek – mondta az utat nézve
maga előtt-, és most befuccsolt az egész. A főnökeim nem fognak örülni. –
A hangjából azt éreztem ki, hogy engem hibáztat érte.
– Elnézést, ha nem mutatok együttérzést – feleltem. – Hat órával
ezelőttig én még normális életet éltem. Most meg, valami számomra
kifürkészhetetlen okból, vadidegen emberek meg akarnak ölni, és a
feleségem is eltűnt.
– Isten hozta a csúnya nagyvilágban, Mr. Meron.
– Honnan tudja a nevemet?
Tompán felkacagott.
– Maga aztán tényleg nincs képben!
Kétségtelenül sok igazság volt ebben a kijelentésben, de vajon ő-e a
megfelelő ember, aki fel tud világosítani? Egy újabb kanyar után puszta
mező tűnt fel balra előttünk. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Nos, hát – mondta a bőrdzsekije zsebébe nyúlva, ahonnan egy
csomag Marlboro Lights került elő én úgy gondolom, hogy igazat mond,
amikor azt állítja, fogalma sincs, mit keresünk. – A szájába tett egy cigarettát
és benyomta a szivargyújtót a műszerfalon.
– Igazat mondok. Kérhetek egy cigit?
Odanyújtotta a paklit, kivettem egyet és a számba tettem.
– Hajlandó volna beavatni, hogy mégis mit keresnek rajtam? Kattant a
szivargyújtó; meggyújtotta róla a cigarettáját, majd átadta nekem. Tíz év
után először gyújtottam rá és nagyot slukkoltam belőle. Megszédültem, de
ettől függetlenül is szédültem. Megismételtem a kérdést.
– Éppen ez a probléma. Hogy én sem tudom, miről van szó. Mantani
sem tudja. Nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy oda vigyük magát a
raktárba, ahol Lench kihallgathatja. Gondolom, ő tudja, mi az, amit keres.
Megráztam a fejem, mert végképp összezavarodtam, és megszívtam a
cigarettát. Fura íze volt.
– És most mi a fenéhez kezdünk?
– Először is – válaszolta zavartalanul -, megkeressük a feleségét. Mert
én mondom magának, ha maga nem tudja is, mi az vagy hol van, ő tudni
fogja.
20
VASÁRNAP
32
É
– S MOST HOVA VIGYEM? – kérdezte.
Gondolkodnom kellett egy pillanatig.
– Haza – mondtam, de nem voltam benne biztos, hogy az a hely még az
otthonom-e. Megkérdeztem, tudja-e, merre kell menni.
Bolt bólintott és kinyitotta nekem az utasülés ajtaját.
– Jártam már ott tegnap este.
– Tiszta a levegő? Valaki, Lench egyik embere tegnap délután betört a
házba. Láttam.
– Most már biztonságos – válaszolta, és beült. – Ott vannak a rendőrök.
Én is beszálltam, és Bolt indított. A műszerfal órája szerint 14.35 volt.
Miközben becsatoltam az övét, kihajtott a parkolóból. Átmentünk
Hambledenen, ahol most több embert láttam, mint korábban – kis
csoportokban beszélgettek a házak előtt -, és két egyenruhás zsarut, akik a
kocsma ajtajában tárgyaltak valakivel. Mozgalmas délelőttje volt ma a
falunak. Egy ilyen idilli kirándulóhelyen ki számítana tűzharcra, de mára
nagyot fordult a világ.
Megkérdeztem, rágyújthatok-e. Korábban kaptam egy csomag Benson
and Hedgest egy barátságos nyomozótól, amikor a Caplinnel történtek után
visszavittek az őrsre, és most úgy éreztem, hogy megveszek egy cigiért.
Rossz jel.
Bolt enyhén megrovó oldalpillantást vetett rám, és sóhajtott.
– Gondolom, azok után, amiken keresztülment, kegyetlenség volna
nemet mondanom. De nyissa ki az ablakot, kérem.
Teljesítettem a kérését, majd rágyújtottam és nagyot slukkoltam.
Jólesett, de láttam, hogy még mindig reszket egy kicsit a kezem. Hosszú volt
ez a huszonnégy óra. Vád és feltétel nélkül egy órával ezelőtt szabadlábra
helyezték Kathyt, aki a saját kocsiján visszament Londonba a gyerekekért.
Azt mondta, hogy később találkozhatunk a házban. Sápadt és nyúzott volt,
az anyja és két szeretője halála mély barázdákat vésett az arcába, de
meglepően józan és nyugodt tudott maradni. Nem mentegette magát, csak
egy kurta biccentéssel jelezte, hogy tisztában van a csalódottságommal,
aztán az ügyvédjével együtt távozott.
Nekem ott kellett maradnom, hogy válaszoljak a Caplin főfelügyelő
halálával kapcsolatos kérdésekre. Hosszú vallomást tettem. A rendőröket,
akik kikérdeztek, jól érzékelhetően megrendítette, hogy egy bajtársuk is
benne volt a véres eseményekben. Csak olaj volt a tűzre, amikor
felvetettem, hogy Caplin társa, Ben Sullivan nyomozó is érintett lehet.
Miközben Caplinncl dulakodtam, váratlanul belém hasított, hogy Sullivan
ugyanolyan magas és hasonló testalkatú, mint az a férfi, aki megtámadott a
könyvtárban, s utóbb a nyaralóban is feltűnt előző este Lench, Mantani és
Caplin társaságában. Nem tudtam, hogy kihallgatták vagy letartóztatták-e
Sullivant, ezért most megkérdeztem Boltot.
– Nem tudhatom – válaszolta. – Felfüggesztettek.
– Sajnálom – mondtam, és így is éreztem. Sokkal tartoztam Boltnak, és
végtére ő volt az egyetlen ember, akinek bizalommal ültem be a kocsijába,
hogy visszavigyen Londonba, akár felfüggesztették, akár nem. A readingi
őrsön nem örültek a dolognak, de én kötöttem az ebet a karóhoz, így
mindkettőnket elfuvaroztak Hambledenbe, ahol a kocsiját hagyta.
Megszívtam a cigarettámat. Muszáj volt beszélnem.
– Fogalmam sincs, mihez fogok most kezdeni, hogy így alakult Kathyvel.
– Úgy gondolja, hogy ez már helyrehozhatatlan? – kérdezte. – Mármint
kettejük között.
– Úgy. Mindazok után, ami történt. Az az érzésem, hogy már nem
ismerem őt. – Sóhajtottam, a megfelelő szavakat keresve. – Furcsa egy
érzés, tudja. Üresség. Mintha az életem, minden, amit ismertem, amit
szerettem, egyszerre véget ért volna.
– Sokkot kapott, Tom. De majd elmúlik.
– Ön könnyen beszél, Mr. Bolt.
– Nem a foglyom. Szólíthat Mike-nak.
– Az a helyzet, Mike, hogy totál padlón vagyok, és nem hiszem, hogy
bárki megértené, milyen ez. Még maga sem.
Bolt egy darabig nem szólt semmit; rátért a főútra, s északnak tartott
High Wycombe és az M40-es felé. Itt már nagyobb volt a forgalom,
vasárnapi vezetők igyekeztek Anglia valamely zöld csücskébe, hogy
élvezzék a napot, ami végre áttört a felhők között.
Amikor a nyomozó elgondolkozva beszélni kezdett, olyan mélabú volt a
hangjában, amit nem vártam volna egy hozzá hasonló embertől.
– Az élet már csak olyan, hogy évekig mehetnek simán a dolgok, annyira
simán, hogy az ember hajlamos lesz mindezt természetesnek venni.
Tragédiák csak valahol messze történnek, ismeretlenekkel. Aztán derült
égből villámcsapásként jön egy éles kanyar az úton, és hirtelen az egész
életünk a feje tetejére áll. Ezt éli át most maga, és pontosan ezt éltem át én is
három évvel ezelőtt. Igen, Tom, higgye csak el nekem, hogy tudom, mit érez
most.
Kínos csend ereszkedett közénk. Végül győzött bennem a kíváncsiság
és megkérdeztem, mi történt vele.
– Meghalt a feleségem autóbalesetben – válaszolta, de nem nézett rám.
– Sajnálom. Nem tudtam.
– Azért beszélek most erről magának, hogy tudja, előbb-utóbb visszatér
az élet a rendes kerékvágásba. Időbe telik és hosszú, magányos út vezet el
odáig, de végül eljut addig, hogy normális életet tudjon élni.
– Sajnálom – ismételtem.
– Én is. Én vezettem.
Ez váratlanul ért.
– Jézsusom, ez kemény lehetett.
– Az volt. Meg most, három év múltán sem emlékszem magára a
balesetre, vagy arra, ami oda vezetett. Egy barátunknál voltunk vacsorázni.
Emlékszem, hogy megérkeztünk, és emlékszem az estének nagyjából az
első félórájára, de onnantól minden kiesett odáig, hogy tizenkét óra múlva
felébredek a kórházban. Súlyos hasüregi sérülésem és belső vérzésem volt,
de a feleségem rosszabb, sokkal rosszabb állapotban volt. A szülei három
nap után beleegyeztek, hogy levegyék a gépekről. Én túl beteg voltam a
döntéshez. Túl beteg ahhoz is, hogy fölkeljek az ágyból és megnézzem.
Négy éve voltunk házasok, és két hónapos terhes volt.
– Istenem, Mike, fogalmam sincs, mit mondjak.
Sóhajtott és láttam, hogy megkeményednek az arcvonásai.
– Maga a poklok poklán ment keresztül tegnap. A legtöbb emberrel
egész életében nem történik ennyi rossz. Örülhet, hogy élve megúszta.
Ahogy én is. Amikor kihúztak a roncsból, minden bizonytalan volt.
Akkor persze nem úgy gondoltam, hogy szerencsés vagyok. Amint
megtudtam, mi történt Mikaelával, azt kívántam, bár meghaltam volna. Bár
halott lennék. Az a hat hét, amíg a kórházban feküdtem tehetetlenül,
miközben lassan begyógyultak a sebeim, életem legrosszabb időszaka volt.
És nem volt sokkal jobb a következő hat hónap sem, amíg beteg–
szabadságon voltam otthon, ahol minden a közös életünkre emlékeztetett.
De aztán visszamentem dolgozni, elköltöztem... továbbléptem, azt hiszem.
Még mindig nem telik cl úgy nap, hogy ne gondolnék Mikaelára. Még
mindig azon töprengek, mi van, ha otthon maradunk aznap este, hogyan
alakult volna az életünk. Család, gyerekek, ház a kertvárosban. De
próbálok nem belemerülni. Az élet megy tovább. Nekünk sincs más
választásunk, mint vele menni.
– Akkor szerezte a sebhelyeit? Az autóbalesetben?
Bólintott, megérintve az ujjával az S alakú rózsaszín heget az állán.
– Állandó emlékeztető – mondta. – Ha túlságosan elbíznám magam.
Megszívtam a cigarettámat és kidobtam a csikket az ablakon.
– Azt hiszem, állást fogok változtatni – jelentettem ki. – Utálok
szoftverértékesítő menedzser lenni.
Felrémlett előttem Wesley zsíros mosolya és motivációs szónoklatai,
eszembe jutott, hogy ma rálőttem egy emberre, ami azt jelenti, hogy Wesley
nem félemlíthet meg soha többé. Már láttam magam, ahogy felállók a jövő
heti értekezleten és ahelyett, hogy azokat a nagyrészt kitalált üzleti
kilátásokat kezdeném el ecsetelni, amelyekről azt remélem, hogy a főnököm
tetszésére lesznek, egyszerűen közlöm, hogy nem adtam el semmit, sőt mi
több, teljesen elégedett vagyok a dolgok ilyetén állásával, majd vigyorogva
leülök. Kész gyönyörűség volt elképzelnem a megdöbbenést az arcán,
amikor felfogja, bog)' valaki gúnyt űzött az Ezyrite Szoftverszolgáltató
értékesítési igazgatóhelyettesének tekintélyt parancsoló hatalmából, és talán
mégsem az a karizmatikus, népszerű és diadalmas vezető, akinek látja
magát.
– Maga szeret zsaru lenni? – kérdeztem Boltot.
Úgy tűnt, hogy elgondolkozik ezen.
– Igen, ha eredményes a munkám, mert ez az mutatja, hogy számít
valamit. De akkor nem szeretek, ha nincs rálátásom egy ügy egészére. Ha
nem sikerül minden szálat elvarrni. Mint ebben az esetben. Mi lenne, ha
elmondaná, amit tud?
– De ha fel van függesztve, akkor úgysem számít. Nem tehet semmit. A
kihallgatásomon már elmondtam mindent, amit tudok.
– Akkor szórakoztasson – javasolta. – Háromnegyed órás út áll
előttünk.
Nem szívesen mentem végig újra az egész történeten. Nem szerettem
volna újra felidézni a részleteket. De Bolt olyan embernek tűnt, akinek nehéz
nemet mondani, és akár a bűntudat jelének is veheti a vonakodásomat.
Ezért hát szép sorban elmeséltem az egészet, miközben ő rendszeresen
félbeszakított, hogy lényeglátó kérdéseket tegyen fel.
Amikor befejeztem, azt akarta tudni, mit gondolok, miért engem hívott
fel Jack Calley, holott négy éve nem beszéltünk, s ráadásul még viszonya is
volt a feleségemmel.
– Azt mondta, hogy szüksége van a segítségemre.
– De milyen segítséget adhatott volna neki? Ne vegye sértésnek, de
hogyan segíthetett volna valakinek, akit üldöznek, tízmérföldes távolságból?
Az ő helyében én a 999-et hívtam volna.
Vállat vontam.
– Én is, de ki tudja, mi jár annak a fejében, aki ilyen helyzetben van?
– Például maga – válaszolta. – Elvégre többször is hasonló helyzetbe
került az elmúlt huszonnégy órában, és azt mondta, hogy amikor faggatták
és kínzással fenyegették, mindent elmondott volna nekik, ha tudta volna,
hogy mit akarnak hallani. De úgy tűnik, hogy Jack nem ezt tette.
– Kathy kiszabadította. És meg tudott szökni.
– De előtte megkínozták. És azt mondja, hogy mit is hallott tőle utoljára
a telefonban? A saját címét, nem igaz? Megadta nekik a maga címét.
Lassan bólintottam.
– Igen.
– De miért? Ha igaz az, amit mond...
– Igaz.
– Ha Calley átadta a feleségének azt a kulcsot, amit ezek az emberek
kerestek, akkor miért nem azt mondta el nekik, hogy a maga felesége ott
volt vele a házban? Miért a lakcímüket adta meg?
Ezen már magam is gondolkoztam.
– Én arra tippelek, hogy így akarta védeni Kathyt. Azzal akarta elterelni
a figyelmüket róla, hogy a házunkba küldte őket. Talán úgy gondolta, hogy
ha engem előre figyelmeztet, hogy veszélyben vagyunk, akkor távol tartom a
házunktól Kathyt.
– Talán – mondta Bolt tűnődve, de volt valami a hangjában, ami azt
sejtette, hogy nem győztem meg.
Újra lejátszottam a fejemben Jack utolsó telefonhívását, azon
morfondírozva, vajon tényleg figyelmeztetni próbált-e, amikor hangosan
megmondta a címemet az üldözőinek. Tudatni velem, hogy jönnek, és tűnjek
el? Az utolsó jó tetteként annak az embernek, aki valaha a legjobb barátom
volt. Szerettem volna ezt hinni, de nem tudhattam biztosan.
Úgy döntöttem, itt az alkalom megkérdezni Boltot, hiszen nyilvánvaló,
hogy őt is foglalkoztatják Jack hívásának indítékai.
– Maga a detektív – mondtam. – Mit gondol erről?
– Azt gondolom – válaszolta rám pillantva a szeme sarkából – , hogy a
felesége titkol valamit.
Szárazon felnevettem.
– En meg azt gondolom, hogy sok mindent titkol.
55