Terry Pratchett

MASZKABÁL

Delta Vision Kft.

Budapest, 2010
 TERRY PRATCHETT
MASZKABÁL

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

TERRY PRATCHETT: MASKERADE

Copyright © Terry and Lyn Pratchett, 1995

First published by Victor Gollancz Ltd., London
Cover art © Kirby, Josh via Agentur Schlück GmbH.
Hungarian translation © Farkas Veronika
All rights reserved!

© Delta Vision Kft., 2010

Fordító: Farkas Veronika
Szerkesztő: Járdán Csaba
Korrektor: Dobos Attila
Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva

Felelős kiadó: Terenyei Róbert

Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina
Nyomtatta és kötötte
a Kaposvári Nyomda Kft. – 100712
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Megjelent 2010-ben, Budapesten,
24 ív terjedelemben.

ISBN 978 963 9890 62 6

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36 (1) 216-7054
www.deltavision.hu
 AJÁNLÁS

Köszönettel tartozom azoknak, akik bebizonyították nekem,

hogy az opera még annál is bizarrabb műfaj, mint
amilyennek valaha is képzeltem.
Kedvességüket leginkább azzal tudom meghálálni, hogy
nem említem meg őket itt név szerint.
Süvített a szél. A vihar a hegyeknek csattant. A villámok úgy
ostromolták a bérceket, mint egy öregember, aki egy makacs
szedermagot próbál kipiszkálni a műfogsorából.
A zörgő rekettyésben lángok csaptak fel, és a
szélrohamok minden irányba terjeszteni kezdték a tüzet.
Hátborzongató hang sipított fel. – Mikor jőjünk össze…
ketten?
Mennydörgés morajlott.
Jóval hétköznapibb hang felelt. – Mi a csudának kell
kiabálnod? Most beleejtettem miattad a pirítósomat a tűzbe.
Ogg Ángyi visszaült a helyére.
– Bocsánat, Eszme! Csak… tudod… a régi szép idők
emléke végett… De ami azt illeti, tényleg nem áll rá az
ember szája.
– És éppen, amikor már kezdett volna szépen
megbarnulni.
– Bocsánat!
– És egyébként is, nem kell kiabálnod.
– Bocsánat!
– Úgy értem, nem vagyok süket. Megkérdezhettél volna
hétköznapi hangon. És akkor azt válaszoltam volna, hogy
„jövő szerdán”.
 – Bocsánat, Eszme!
– Csak vágj nekem egy másik szeletet!
Ogg Ángyi bólintott, és elfordította a fejét. – Magrat,
vágnál Nénének egy má… Ó. Egy pillanatra ki is ment a
fejemből. Majd megcsinálom magam, jó?
– Hahh! – jelentette ki Mállotviksz Néne a tűzbe
meredve. Egy darabig nem hallatszott semmi, leszámítva a
szél üvöltését, és Ogg Ángyi kenyérvágásának a hangjait,
mely művelethez Ángyi körülbelül úgy állt hozzá, mintha
láncfűrésszel kellett volna átvágnia egy matracot.
– Azt hittem, felvidít majd, ha feljövünk ide – jegyezte
meg kis idő múlva.
– Tényleg. – Nem hangzott kérdésnek.
– Hogy kicsit kiszakadsz magadból, vagy ilyesmi… –
folytatta Ángyi, miközben óvatosan figyelte a barátnőjét.
– Hm? – reagált Néne, még mindig rosszkedvűen
bámulva a tüzet.
Ó, te jóságos ég, gondolta Ángyi. Nem lett volna szabad
ezt mondanom.
Arról volt szó… hát, arról volt szó, hogy Ogg Ángyi
aggódott. Erősen aggódott. Nagyon tartott attól, hogy a
barátnője… esetleg… hát… nem kezd-e egy kicsit…
szóval… hogy úgy mondjuk… átállni a sötét oldalra…
Ángyi tisztában volt vele, hogy előfordul ilyesmi, főleg a
szakma legjobbjaival. És Mállotviksz Néne átkozottul jó
volt a szakmában. Mostanára minden bizonnyal még a
hírhedt Fekete Alissz boszorkány-tudományát is
túlszárnyalták a képességei, és hát mindenki tudta, hogy az
említett milyen véget ért. Pár huligán belökte őt a saját
kemencéjébe, és mindenki egyetértett abban, hogy
átkozottul jól tették, még ha egy hétbe is beletelt utána
kipucolni a tűzhelyet.
 De Alissz egészen addig a borzalmas napig rettegésben
tartotta a Kostetőt. Olyan nagy tudású boszorkánnyá vált,
hogy semmi másra nem maradt hely a fejében.
Azt beszélték, fegyverrel nem lehet megsebezni. A
kardok visszapattantak a bőréről. Azt beszélték, egy
mérföldre elhallatszott az őrült vihogása, és bár igaz, hogy
az őrült vihogás általában a boszorkányok bevett szakmai
eszközei közé tartozik, amihez bátran folyamodhatnak, ha
úgy hozza a szükség, a szóban forgó nevetés elmebeteg
módon volt őrült, és ez a legrosszabb fajtája. Alissz továbbá
mézeskaláccsá változtatta az embereket, és volt egy
békákból épült kunyhója. A végére nagyon eldurvult az
egész ügy, mint mindig, amikor egy boszorkány gonosszá
lészen.
Persze az is előfordul, hogy egy boszorkány nem lészen
gonosszá. Egyszerűen csak… megváltozik.
Néne intellektusának feladatokra volt szüksége. Néne
nem adta meg magát könnyen az unalomnak. Hajlamosabb
volt ágyba bújni, és elküldeni az elméjét Kölcsönvevésre
valami erdei lény fejébe, akinek a fülével hallhatott és a
szemével láthatott. Ezzel úgy általánosságban nem is volt
semmi baj, de Néne túl jó volt benne. Tovább bírta, mint
bárki más, akiről Ogg Ángyi valaha is hallott.
Szinte biztos, hogy egy szép napon majd nem veszkődik
a hazatéréssel… És ez az év legrosszabb időszaka, azzal a
rengeteg gágogó libával, amik esténként végigszállnak az
égbolton, és a csípős, hívogató őszi levegővel. Van benne
valami borzasztóan csábító.
Ángyi úgy vélte, tudja, mi a bajok eredete.
Megköszörülte a torkát.
– Találkoztam Magrattal a minap – kockáztatta meg,
lapos oldalpillantást vetve Nénére.
 Nem érkezett válasz.
– Jól néz ki. Jól áll neki a királynősködés.
– Hmm?
Ángyi felmordult magában. Ha Nénének még egy gonosz
megjegyzésre sem futja, akkor valószínűleg nagyon
hiányzik neki Magrat.
Ogg Ángyi soha nem hitte volna, de Magrat
Beléndeknek, aki az idő nagy részében olyan kelekótyán
viselkedett, mint egy szélkakas, egy dologban nagyon is
igaza volt.
A boszorkányoknak három a természetes mennyiségük.
És most az egyikük elveszett. Vagyis hát az „elveszni”
nem a legjobb kifejezés rá. Magratból királynő lett, és a
királynőket nehéz szem elől téveszteni. Ugyanakkor… ez
azt jelentette, hogy most már három helyett csak ketten
maradtak. Ahol hárman vannak, ott mindig van egy, aki
rohangászhat kibékíteni a másik kettőt vitás ügyek esetén.
Magrat nagyon jó volt ebben. Nélküle Ogg Ángyi és
Mállotviksz Néne csak egymás idegeire mentek. Magrattal
együtt ők hárman képesek voltak mindenki más idegeire
menni az égegyadta világon, és az sokkal szórakoztatóbb
volt.
De egyszerűen nem volt rá mód, hogy Magratot
pótolják… vagyis, pontosabban, még nem volt rá mód.
Mert noha a három a jó szám, ha boszorkányokról van
szó… a megfelelő hármasra van szükség. A megfelelő…
típusokra.
Ángyi azon kapta magát, hogy már a gondolattól is
zavarba jön – és ez furcsa volt, mert a zavarba jövetel éppen
annyira volt szerves része Ángyi életének, mint egy
macskáénak az önzetlenség.
 Mint boszorkány, természetesen nem hitt semmiféle
okkult ostobaságban. De lelke mélyének fövenye alatt ott
lapult egy-két olyan igazság, amivel szembe kellett néznie,
és ezek egyike volt az az ügy a szűzzel, az anyával, és a… a
harmadikkal.
Na tessék. Sikerült szavakba öntenie.
Persze az egész nem volt több egy régi babonánál, még a
felvilágosulatlan időkből, amikor a „szűz”, az „anya”, vagy
a… harmadik… csoport magába foglalt körülbelül minden
nőt tizenkét éves kor felett, leszámítva talán olykor kilenc
hónapot az életükből. Manapság minden lány, aki elég okos
ahhoz, hogy számolni tudjon, és elég értelmes ahhoz, hogy
megfogadja Ángyi tanácsait, legalább az egyiket elodázhatja
a három közül meglehetősen hosszú időre.
De ezzel együtt… ez egy ősi babona volt – ősibb a
könyveknél, ősibb az írásnál –, és az ilyesfajta hitek komoly
súlyként nehezednek az emberi megtapasztalás
gumilepedőjére, ahol hajlamosak a vonzáskörükbe csábítani
a népeket.
És Magrat már három hónapja férjnél volt. Ami azt
jelentette, hogy kiesett az első kategóriából. Legalábbis –
kalandozott mellékvágányra Ángyi gondolatmenete –,
valószínűleg kiesett. Ó, biztosan. Az ifjú Verenc elküldetett
egy hasznos kézikönyvért. Ábrák is voltak benne, számozott
részekkel. Ángyi ezt onnan tudta, hogy egyik nap vizitálás
közben besettenkedett a királyi hálóba, és tíz hasznos percet
töltött azzal, hogy bajszot, illetve monoklit rajzoljon a
könyvbéli figurák némelyikére. Kétségtelen, hogy azt még
Magrat és Verenc sem tudja elbaltázni… Nem, biztos
megoldották; bár Ángyi úgy hallotta, hogy Verenc állítólag
afelől érdeklődik több helyen, hol tudna álbajuszt vásárolni.
Nem telik sok időbe, és Magrat minden tekintetben meg fog
felelni a második kategóriának; még akkor is, ha mindketten
lassan olvasnak.
Persze Mállotviksz Néne nagy gonddal ügyelt arra, hogy
végtelenül önállónak és függetlennek tűnjék. De az
ilyesmivel az a gond, hogy szüksége van az embernek
valakire, aki előtt büszkélkedhet az önállóságával és a
függetlenségével. Azoknak, akiknek nincs szükségük
másokra, szükségük van olyanokra, akiknek a tudtára
adhatják, hogy nekik mennyire nincs szükségük másokra.
Olyasmi volt ez, mint a remeteség. Semmi értelme, hogy
az ember hátsója összefagyjon valami hegy tetején,
miközben a Végtelennel társalog, ha ezenközben nem
számíthat arra, hogy időnként felbukkan egy-egy könnyen
lenyűgözhető fiatal nő, aki azt mondja, ahh!
…Elengedhetetlen volt, hogy megint hárman legyenek. A
dolgok sokkal izgalmasabbá válnak, ha hárman van az
ember. Ott vannak a veszekedések, a kalandok, olyan
dolgok, amiken Néne felhúzhatja magát, márpedig ő csak
akkor boldog, ha felhúzhatja magát valamin. Ami azt illeti,
Ángyinak egyenesen úgy tűnt, hogy a barátnője csakis
akkor Mállotviksz Néne, amikor mérgelődik valamin.
Igen. Megint hárman kell legyenek.
Mert ha nem… akkor szürke szárnyak fognak az
éjszakába hasítani, vagy megdöndül a kemence ajtaja…

A kézirat azon nyomban széthullott, amikor Kútember úr

megfogta.
Még csak nem is rendes papírra írták. Hanem használt
cukroszacskókra, borítékok hátoldalára, és lejárt naptárak
lapjaira.
 Kútember úr mordult egyet, és felmarkolt egy adagot a
dohos papírokból, hogy a tűzre vesse azokat.
De a szeme sarkából elkapott egy szót.
Elolvasta, és a tekintetét a mondat végéig nem volt képes
elszakítani a papírról.
Majd végigolvasta az oldalt is, időnként hátrahőkölve,
mert nem teljesen hitt a szemének.
Aztán megfordította a lapot. Visszafordította. Folytatta az
olvasást. Egy ponton kivett a fiókjából egy vonalzót, és
elgondolkozva megnézte magának.
Kinyitotta a röviditalos szekrényét. Az üveg vidáman
meg-megcsendült a pohár peremén, ahogy megpróbált
tölteni magának egy italt.
Ezt követően kibámult az ablakon az utca túloldalán lévő
Operaházra. Amelynek lépcsőit egy kis alak söprögette.
És akkor Kútember úr megszólalt:
– Te jó ég!
Végül odament az ajtóhoz, és kiszólt rajta. – Ide tudna
jönni, Nyisza úr?
A nyomdafőnöke, kezében egy köteg levonattal, belépett.
– Kénytelenek leszünk megkérni Mézretsző urat, hogy
gravírozza újra a tizenegyedik oldalt – jelentette ki
gyászosan. – Nyolc betűvel írta le, hogy éhínség…
– Ezt olvassa el! – mutatta Kútember.
– Éppen ebédelni indultam…
– Ezt olvassa el.
– A céhes megállapodásban az áll…
– Olvasson bele, és meglátjuk, lesz-e még étvágya utána!
Nyisza úr rosszkedvűen leült, és rápillantott az első
oldalra.
Majd lapozott a másodikra.
 Egy idő múlva kihúzta az asztalfiókot, és kivett belőle
egy vonalzót, amit elgondolkozva megnézett magának.
– Most tart a banánleves meglepetésnél? – kérdezte
Kútember.
– Igen!
– Csak várjon, amíg oda nem ér a túrós roládhoz!
– Hát, az én idős nagyanyám sokszor sütött nekem túrós
roládot…
– De nem ebből a receptből – jelentette ki Kútember
megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal.
Nyisza végigtúrta az oldalakat. – Atyavilág! Gondolja,
hogy ezeket tényleg meg lehet csinálni?
– Kit érdekel? Azonnal menjen le a Céhhez, és foglalja le
az összes szabad rézmetszőt! Lehetőleg minél idősebbeket.
– De még a jövő évi Kalendáriomba sincsenek készen a
grúnius, június, augusztus és szprúnius hónapokra szóló
jós…
– Felejtse el! Használja a tavalyiakat.
– Az embereknek fel fog tűnni.
– Eddig se tűnt fel soha – ellenkezett Kútember úr. –
Ismeri a dörgést. Megdöbbentő Curryeső Klaccsban, Ee
Serifjének Elképesztő Halála, Darázsinvázió
Howondaföldön. Ez itt sokkal fontosabb – folytatta,
miközben az ablakon keresztül kifelé bámult a semmibe. –
Igen jelentős mértékben fontosabb.
Majd Kútember úr tovább álmodta minden könyvkiadók
álmát, miszerint oly sok arany húzza le a zsebeit, hogy két
embert kell alkalmaznia csak arra, hogy tartsák a nadrágját.
 Ankh-Morpork Operaházának hatalmas, oszlopokkal
zsúfolt, vízköpők kísértette homlokzata ott meredezett
Ágnes Nitt előtt.
A lány megállt. Legalábbis nagyrészt megállt. Ágnesből
rengeteg volt. Beletelt egy kis időre, amíg a külső területei
is nyugvó pozíciót vettek fel.
Tehát most itt van. Végre. Bemehet, vagy sarkon
fordulhat. Ez olyasmi volt, amit életre szóló döntésnek
szoktak hívni. Neki magának még soha nem kellett
meghoznia egyet sem.
Végül, amikor már elég hosszú ideje állt mozdulatlanul
ahhoz, hogy egy galamb fontolgatni kezdje a lehetőségét
annak, hogy helyet foglaljon hatalmas, meglehetősen
gyászos külsejű, fekete, lecsüngő karimájú kalapján, a lány
elindult felfelé a lépcsőn.
Amit elméletileg egy férfi söprögetett. Gyakorlatban csak
körbekergette rajta a seprűjével a piszkot, hogy az világot
láthasson, és esélye nyíljon új barátokat szerezni. A férfi
hosszú kabátot viselt, ami egy kicsit szűk volt rá, és fekete
micisapka meredezett hozzá nem illően fekete haján.
– Elnézést! – szólította meg Ágnes.
A hatás minden várakozást felülmúló volt. Az illető
megpördült, egyik lábával elgáncsolta a másikat, és ráesett a
seprűjére.
Ágnes keze a szája elé reppent, majd a lány lehajolt.
– Ó, ne haragudjon!
Az ifjú kezének az a fajta nyirkos tapintása volt, amitől
az emberben nosztalgikus vágyakozás ébred a szappan iránt.
De a férfi gyorsan elrántotta, kisimította zsíros haját a
szeméből, és rémült mosolyt vetett Ágnesre; azzal
rendelkezett, amit Ogg Ángyi befejezetlen arcnak hívott.
Vonásai gumiszerűek, sápadtak voltak.
 – Semmi gond kisasszony!
– Jól van?
A férfi összekaparta magát, valamit ügyetlenkedett a lába
közé sikerített seprűvel, és megint elvágódott.
– Ööö… megfogjam esetleg a seprűt? – kérdezte a lány
segítőkészen.
Majd kihúzta az eszközt a veszélyzónából. Az ifjú pár
elvetélt próbálkozás után felállt.
– Az Operaháznak dolgozik? – érdeklődött Ágnes.
– Igen, kisasszony!
– Ööö, meg tudná mondani, hova kell menni
meghallgatásra?
A férfi riadtan körbenézett. – Művészbejáró! – jelentette
ki. – Megmutatom! – A szavak úgy zúdultak ki a szájából,
mintha sorba kellett volna állítania őket, hogy egy menetben
kilőhesse mindet, még mielőtt elég idejük lenne elkószálni
valahova.
Kikapta a seprűjét Ágnes kezéből, majd elindult le a
lépcsőn, az épület sarka felé. Egyéni mozgástechnikával
bírt: úgy lépkedett, mintha a testét valami előrerángatná, a
lábai pedig kénytelenek lennének alatta kalimpálni, ott érve
földet, ahol épp helyet találnak maguknak. Nem is annyira
járásról volt szó, mint inkább egyfajta, a végtelenségig
elodázott összerogyásról.
A férfit szeszélyes léptei egy oldalajtó felé vezették, ami
az épület oldalfaláról nyílt. Ágnes követte őt az épületbe.
Közvetlenül a bejárat mögött valamiféle fülke volt, aminek
az egyik fala hiányzott, és egy pult állt benne, ami mögül
megfigyelés alatt lehetett tartani az ajtót, A pult mögött ülő
személy minden bizonnyal ember kellett legyen, mert a
rozmárok nem hordanak kabátot. Ágnes furcsa kísérője
eltűnt valahol a háttér homályában.
 A lány kétségbeesetten nézett körül.
– Igen, kisasszony? – szólította meg a rozmárember. Az a
bajusz határozottan rendkívüli látványt nyújtott, ráadásul
láthatóan minden növekedésre való képességet elbitorolt a
tulajdonosától.
– Ööö… én a… meghallgatásra jöttem – magyarázta
Ágnes. – Láttam a hirdetést, amiben az állt, hogy felvételt
tartanak…
Gyámoltalan kis mosolyt eresztett meg. Az ajtónálló
arcáról az sugárzott, hogy azt több reménytelen mosoly látta
és hagyta hidegen, mint ahány meleg vacsorát a lány élete
során összesen elfogyaszthatott. A rozmár elővett egy
felírótáblát és egy ceruzacsonkot.
– Itt kell aláírnia – jelentette ki.
– Ki volt az az… ember, aki bejött velem?
A bajusz megmoccant, arra utalva, hogy alatta valahol
mélyen egy mosoly bujdokol. – Mindenki ismeri a mi Gipsz
Jakabunkat.
Úgy tűnt, ez minden információ, ami hajlandó elhagyni a
rozmár ajkait.
Ágnes megmarkolta a ceruzát.
A legfontosabb kérdés az volt: hogyan hívja magát? Az
eredeti nevének kétségkívül rengeteg értékes erénye volt, de
azt nem állíthatnók, hogy legördülne az ember nyelvéről.
Visszacsattan a szájpadlásról, és kattan egyet a fogak között,
de a nyelvről nem gördül le.
Csak az volt a gond, hogy egy olyan név sem jutott
eszébe, ami gördülékenység tekintetében kevesebb
kihívással küszködne.
Talán a Katherina.
Vagy… Perdita. Esetleg újra megpróbálkozhatna a
Perditával. Lancre-ben kínossá vált használnia. Titokzatos
név, sötétséget és cselszövést sejtet, továbbá – mintegy
mellékesen – olyasvalakihez hangzik tartozni, aki
meglehetősen karcsú. Ágnes még a második keresztnév
helyett álló X. kezdőbetűvel is megajándékozta magát, ami
a „kifinomult és izgalmasan előkelő második keresztnévvel
rendelkező személy” rövidítése.
De nem jött be. Lancre népének nyomasztóan semmi
érzéke sem volt a menő dolgok iránt. Ágnest egyszerűen
úgy emlegették, hogy „az az Ágnes, aki Perditaxnak nevezi
magát”.
Soha nem merte elárulni senkinek, hogy azt szeretné, ha a
teljes neve Éteri Perdita X. lenne. Egyszerűen meg sem
értenék. Olyasmit mondanának, mint például „ha úgy érzed,
hogy ez a hozzád illő név, akkor miért van még két polcod
tele plüssjátékokkal?”
Hát, itt tiszta lappal indulhat. Tehetséges volt. És ezt tudta
is magáról.
De az Éteri számára valószínűleg nincs remény.
Kénytelen a Nittnél maradni.

Ogg Ángyi általában korán nyugovóra tért. Végtére is,

nem volt már fiatal. Időnként akár már az igen korai
időpontnak számító hajnali hatkor ágyba bújt.
A lehelete gomolygott a levegőben, miközben végigsétált
az erdőn. A bakancsa alatt ropogott az avar. A szél már
elállt, és tiszta, nyílt eget hagyott maga után az első fagy – a
sziromcsippentő, gyümölcsfonnyasztó kis huligán –
fogadására, ami ráébreszti az embert, hogy a természetet
miért is szoktuk anyánkként emlegetni…
Egy harmadik boszorkány.
 Három boszorkánnyal mondhatni jobban… eloszlik a
teher.
A szűz, az anya, és a… banya. Na.
Csak az volt a baj, hogy Mállotviksz Néne egyesítette
magában mindhármat. Szűz volt, legalábbis Ángyi
tudomása szerint, és kétségkívül benne volt a megfelelő
korcsoportban a banyasághoz; ami pedig a harmadikat
illeti… hát, aki egy rosszabb napján keresztezi Mállotviksz
Néne útját, megtudja, mit érez a virág, amikor megcsípi a
fagy.
De lennie kell olyan jelöltnek, aki alkalmas a
megüresedett pozícióra. Jó néhány fiatal lány él Lancre-ben,
aki többé-kevésbé megfelelő korban leledzik.
Csupán az volt a gond, hogy mindezt Lancre
fiatalemberei is tudták. Ángyi rendszeresen végigbóklászott
a nyári kaszálókon, és tekintete éles, bár megértő volt,
hallása pedig a látóhatáron is átívelően átkozottul jó.
Frottizs Viola az ifjú Kocsis Fondorral járt, vagy legalábbis
csinált valami járáshoz hasonlót plusz-mínusz kilencven
fokban. Kvarni Böbe májusban Lüke Vilmossal
mogyorózott, de szerencsére előre gondolkozott, és
megfogadta Ángyi kis tanácsát, különben februárban a
történtek gyümölcsét szüretelhette volna. A fiatal Bádogos
Margit édesanyja pedig nemsokára intéz pár csendes szót
Bádogos Margit édesapjához, aki intéz pár szót Zsúpos
barátjához, aki intéz pár szót fiához, Döméhez, és meglesz
az esküvő, minden szempontból kulturált és civilizált
módon, leszámítva talán egy vagy két monoklit 1. Kétség
sem férhet hozzá, gondolta Ángyi nosztalgikus mosoly
kíséretében: egy ártatlanság a forró lancre-i nyárban

1
Lancre népe azon az állásponton van, hogy a házasság nagyon komoly lépés,
aminek meg kell adni a módját, ezért rengeteget gyakorolják.
könnyen olyan állapotba kerül, amelyben az ártatlanság
elvész.
Majd egy bizonyos név merült fel a lehetséges jelöltek
sokaságából. Ó, tényleg. Ő. Miért is nem jutott eszébe
hamarabb? De persze soha nem szokott. Lancre fiatal
leányain elmélkedve nem ő szokott az ember eszébe jutni.
Csak utólag teszi hozzá, hogy „ja, persze, ő is ott van. Hát
persze, nagyon rendes lány. És persze gyönyörű a haja”.
Értelmes is, és tehetséges. Sok szempontból. Ott van
például a hangja. A hangja az ő erőssége, ami megpróbál a
felszínre törni. És természetesen nagyon rendes lány, szóval
nincs sok esélye, hogy… diszkvalifikáltatva lett…
Hát, akkor ez is rendben volna. Egy újabb boszorkány,
akivel gonoszkodhat és aki felnéz rá, biztos feldobja Néne
kedélyállapotát. Ágnes pedig a végén be fogja látni, hogy
hálával tartozik a dologért.
Ángyi megkönnyebbült. Egy gyülekezethez legalább
három boszorkányra van szükség. Két boszorkány csak egy
veszekedéshez elég.
Kinyitotta a kunyhója ajtaját, és felmászott a lépcsőn az
ágyához.
Macskája, Csöves kandúr úgy terült el a pehelypaplanon,
mint egy szürke szőrtócsa. Még csak fel sem ébredt, amikor
Ángyi megemelte, hogy úgy, hálóruhában becsusszanhasson
a takarója alá.
Aztán pusztán a rossz álmok távoltartása végett kortyolt
egyet az üvegből, aminek alma- és boldog agyhalálillata
volt. Majd felrázta a párnáját, arra gondolt, hogy „ő az…
igen”, és álomba merült.
Ekkor Csöves felébredt, nyújtózkodott egyet, ásított, és
némán a földre ugrott. Aztán a világ legelvetemültebb és
legálnokabb szőrcsomója, akinek valaha is volt annyi esze,
hogy nyitott szájjal és orrán egy kenyérdarabot
egyensúlyozva kiüljön egy madáretetőre, eltűnt a nyitott
ablakon keresztül.
Pár perccel később a szomszéd kert kakasa felemelte
fejét, hogy köszöntse a hajnalt, ám a „kukurikú” kellős
közepén tragikus hirtelenséggel elhalálozott.

Ágnes előtt végeláthatatlan sötétség terült el, és ezzel

egyidőben félig megvakította a fény. Közvetlenül a színpad
pereme előtt hatalmas, lapos gyertyák úsztak egy hosszan
elterülő víz színén, erős, sárga fénnyel ragyogva, ami
meglehetősen különbözött az otthoni olajlámpások
derengésétől. A fény mögött úgy várakozott a nézőtér, akár
egy nagyon nagy és különösen éhes állat kitátott szája.
Valahol a fények túloldalán egy hang azt mondta: –
Kezdheti, ha gondolja, kisasszony! – Nem volt
különösebben barátságtalan hang. Egyszerűen csak azt
akarta, hogy kezdjen bele, énekelje el a számát, majd
távozzon.
– Én, ööö, hoztam egy dalt, egy…
– Odaadta a kottát Ratartie kisasszonynak?
– Ööö, igazából nincs hozzá kíséret, ez egy…
– Ó, szóval egy népdal, ugye?
Suttogás hallatszott a sötétből, és valaki halkan
felnevetett.
– Akkor hát rajta… Perdita, ugye?
Ágnes belefogott a sündisznós dalba, és körülbelül a
hetedik szónál ráébredt, hogy ez nem a legjobb választás
volt. Ehhez egy kocsmára lett volna szükség, vigyorgó, a
korsójukat az asztalhoz csapkodó férfiakkal. Ez a hatalmas,
ragyogó sötétség csak beszippantotta, a hangjába pedig
bátortalanságot és élt csempészett.
A harmadik versszak végén abbahagyta. Érezte, hogy
elvörösödik, valahol a térdétől kezdve. Beletelik egy kis
időbe, amíg felér az arcáig, mert rengeteg bőrön kell
végigmennie, de addigra málnaszínűvé válik.
Sutyorgás kelt. Olyan szavak, mint például a „hangszín”
hallatszottak ki a homályból, majd, Ágnes számára nem túl
meglepő módon, a „lenyűgöző felépítés”. Tisztába volt vele,
hogy lenyűgöző a testfelépítése. Az Operaháznak is az. De
attól még nem kell örülnie neki.
A hang megszólalt.
– Nem volt sok képzésben része, igaz, kedves?
– Igen. – És ez így is volt. Lancre egyetlen énekese rajta
kívül Ogg Ángyi volt, akinek a daloláshoz való hozzáállását
leginkább ballisztikusnak lehetett nevezni: megcélozta a
hangjával a versszak végét, és lőtt.
Sutyorgás, sutyorgás.
– Skálázzon egy kicsit, kedves!
A pír elérte Ágnes mellmagasságát, és végigviharzott a
tornyosuló lankákon…
– Skálázzak?
Sutyorgás. Elfojtott nevetés.
– Dó-ré-mi? Tudja, kedves? Lent indul? La-la-lá?
– Ó! Igen.
Miközben a szégyenpír seregei a nyakát ostromolták,
Ágnes, amennyire csak tudta, elmélyítette a hangját, és lőtt.
A hangjegyekre összpontosított: szilárdan felküzdötte
magát tengerszintről a hegycsúcsok magasságába, és először
észre sem vette, amikor egy szék végigrezgett a színpadon,
vagy, a vége felé, amikor valahol eltört egy pohár, és több
denevér leesett a plafonról.
 Aztán csend telepedett a nagy ürességre, leszámítva egy
további denevér puffanását, és valahol a távoli
magasságokban némi üvegcsörömpölést.
– Ez… ez a teljes hangtartománya, leányzó?
Az emberek odagyűltek az oldalfolyosókba, és őt
bámulták.
– Nem.
– Nem?
– Amikor magasabbra megyek, az emberek elájulnak –
magyarázta Ágnes. – Ha pedig mélyebbre megyek, akkor
azt szokták mondani, hogy kényelmetlenül érzik magukat.
Sutyorgás, sutyorgás. Sutyorgás, sutyorgás, sutyorgás.
– És, ööö, van még valami…?
– Tudok magammal tercelni. Ogg Ángyi azt mondja, erre
nem mindenki képes.
– Tessék?
Itt fenn is.
– Mint… a do-mi. Csak egyszerre.
Sutyorgás, sutyorgás.
– Mutassa be, leányom!
– ♫ Láááááá ♫.
A színpad oldalánál izgatottan beszélgetni kezdtek az
emberek.
Sutyorgás, sutyorgás.
A sötétből beszélő így szólt: – Szóval, a hangjának a
kiterjedése…
– Ó, az is megy! – vágta rá Ágnes. Kezdett elege lenni. –
Hova terjesszem ki?
– Tessék? Úgy értettük…
A lány összeszorította a fogát. Ő érti a dolgát. És
megmutatja nekik…
 – Ide?
– Vagy oda?
– Vagy ide?
Ez nem túl bonyolult trükk, gondolta. Nagyon hatásos tud
lenni, ha az ember egy közeli bábu szájába ad szavakat,
mint pár vándor mutatványos szokta csinálni, de nem lehet
nagyon messzire elhajítani, és becsapni egy egész
közönséget.
Mivel ekkorra már hozzászokott a homályhoz, ki tudott
venni pár embert, akik döbbenten forgolódtak a székükben.
– Hogy is hívják, kedvesem? – A hang, amiben egykor
leereszkedés nyomai voltak fellelhetőek, most határozottan
legyőzötten csengett.
– Ág… Per… Perdita – jelentette ki Ágnes. – Perdita
Nitt. Perdita Nitt… X.
– Lehet, hogy a Nittel kezdenünk kell valamit, kedvesem.

Mállotviksz Néne házának ajtaja magától kinyílt.

Takács Böngér habozott. Persze Néne boszorkány. Az
emberek mesélik, hogy előfordul az ilyesmi.
Ezzel együtt nem tetszett neki. Viszont a háta sem
tetszett, különösen, amikor ő sem tetszett a hátának. Amikor
a csigolyáid összefognak ellened, az nem kispálya.
Grimaszolva, két boton egyensúlyozva előreevickélt.
A boszorkány egy hintaszékben ült, az ajtónak háttal.
Böngér habozott.
– Gyere be, Takács Böngér – köszöntötte Mállotviksz
Néne –, hadd adjak neked valamit arra a hátadra!
A megdöbbenéstől Böngér felegyenesedett, és ettől
valami izzó fehéren felrobbant benne valahol deréktájékon.
 Mállotviksz Néne az ég felé emelte tekintetét, és
felsóhajtott. – Le tudsz ülni? – kérdezte.
– Nem, kisasszony. De rá tudok roskadni egy székre.
Néne kis fekete üveget vett elő fekete kötője zsebéből, és
vadul megrázta.
Böngér szeme tágra nyílt.
– Már elő is készítette azt nekem? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Néne az igazságnak megfelelően. Már
régen megadta magát a ténynek, hogy az emberek
üvegcsébe töltött, furcsa színű, ragacsos dolgokat várnak
tőle. De nem az orvosság végezte el a munka oroszlánrészét.
Hanem, bizonyos értelemben, a kanál.
– Ez ritka füvek és hasonlók főzete – magyarázta. – Van
benne szaharóz és akva is.
– Azt a mindenit! – méltatta Böngér lenyűgözve.
– És most húzd meg!
A férfi engedelmeskedett. Enyhe ánizsízt érzett.
– Este, lefekvés előtt még egy kortyot kell innod –
folytatta Néne. – Utána háromszor körbesétálnod egy
gesztenyefát.
– …háromszor körbesétálni egy gesztenyefát…
– És… és rakjál egy fenyődeszkát a matracod alá. De
húszéves fenyőnek kell lennie, jegyezd meg!
– …húszéves fenyő… – ismételte utána Böngér. Úgy
érezte, neki is hozzá kell tennie valamit a dologhoz. – Hogy
a csomók a hátamból átmenjenek a fenyőbe? – kockáztatta
meg.
Néne le volt nyűgözve. Ez a népi bugyutaságoknak egy
felháborítóan elmés példánya volt, amit érdemes
megjegyezni a legközelebbi alkalomra.
– Pontosan erről van szó – jelentette ki.
– És ennyi?
 – Mit szeretnél még?
– Én… azt hittem, hogy táncolás is lesz, meg kántálás,
meg minden.
– Azt már elvégeztem, mielőtt ideértél – tájékoztatta a
boszorkány a férfit.
– Azt a mindenit! Igen. Ami a fizetséget illeti…
– Ó, nekem nem kell fizetség! – szögezte le Néne. – Az
szerencsétlenséget hoz, ha az ember pénzt fogad el.
– Ó! Hát, jó… – derült fel Böngér.
– De talán… ha a feleségének akad esetleg némi használt
ruhája, 38-as méret, lehetőleg fekete, vagy süt egy felesleges
tortát, szilvát ne rakjon bele, az szelet csinál, esetleg
félretenne nekem egy adag régebbi mézsört, vagy talán
mostanában levadászol egy vadkant, a hátszín a kedvencem,
esetleg némi sonka, pár köröm… bármi, ami nem fáradság,
tényleg. De ne érezzétek kötelezettségnek! Nem akarnék
folyton mindenkire kötelezettségeket róni, csak mert
boszorkány vagyok. Mindenki jól van nálatok, ugye? Jó
egészséggel vagytok megáldva, remélem?
Majd megvárta, hogy mindez leülepedjen.
– És most engedd meg, hogy kikísérjelek! – tette hozzá.
Takács soha nem tudta teljes bizonyossággal megfejteni,
hogy mi is történt ezután. Néne, aki általában olyan biztosan
állt a lábán, úgy tűnt, mintha útban az ajtó felé megbotlott
volna a férfi egyik botjában, és hanyatt esett Böngér vállába
kapaszkodva, közben pedig az egyik térde valahogy
felemelkedett, és belerúgott a férfi hátába, miközben
megpördült, majd valami reccsent…
– Áááhh!
– Bocsánat!
– A hátom! A hátom!
 Persze, érvelt Böngér később, Néne öregasszony. Aki
lehet, hogy egyre ügyetlenebb, és soha nem volt túl sok
esze, de nagyon jó főzeteket csinál. És nagyon gyorsan is
hatnak. Mire hazaért, már lóbálta a botjait.
Néne nézte, ahogy a férfi elmegy, és megcsóválta a fejét.
Az emberek olyan vakok, gondolta. Szívesebben hisznek
sületlenségekben, mint a csontkovácsokban.
Persze nem is baj, hogy ez így van. Sokkal szívesebben
vette, hogy hűháznak, amikor kiderült, hogy ő tudja, ki
érkezett hozzá, mintha logikusan kikövetkeztették volna,
hogy az ablakából rálátni az ösvény egy kanyarulatára, ami
pedig az ajtóreteszt és a fekete zsinór trükkjét illeti…2
De mit vitt véghez? Egyszerűen csak becsapott egy nem
túl értelmes öregembert.
Élete során szembeszállt varázslókkal, szörnyekkel és
tündékkel… most pedig attól öntötte el az önelégültség,
hogy bolondot csinált Takács Böngérből, abból a férfiból,
akinek két ízben sem sikerült megszereznie a falu bolondja
címet az e területen mutatott túlzott tehetsége okán.
Ingoványos talajon járt. Ha nem vigyáz, egyszer csak
vihorászni kezd, magában motyogni, és kisgyermekeket
csalogat a kemencéjébe. És még csak nem is szereti a
kisgyermekeket.
Mállotviksz Néne hosszú évekig megelégedett azokkal a
kihívásokkal, amelyeket a falusi boszorkánykodás
támasztott elé. Majd kénytelenségből el kellett mennie egy
kicsit világot látni, és ettől feltámadt benne a viszketegség –
különösen ebben a szakában az évnek, amikor vadludak
szálltak odafenn, és az első fagy rablótámadást intézett
ártatlan levelek ellen a mélyebb völgyekben.

2
Nem mintha az ablakon át bámészkodott volna kifelé. Éppen a tüzet nézte,
amikor megérezte, hogy Takács Böngér közeleg. De ez mellékes.
 Körbenézett a konyhában. Ráfért volna egy kis
söprögetés. Mosogatni sem ártott volna. A falak is szurtosak
voltak. Annyi tennivaló akadt, hogy egyikre sem volt képes
rávenni magát.
Messze odafent valami tülkölt, és vadludak szaggatott V-
je suhant át a tisztás felett.
Melegebb tájak felé igyekeztek; olyan helyekre,
amelyekről Mállotviksz Néne legfeljebb hallott.
Nagy volt a kísértés.

A beválogató bizottság Csöbör Ödön úr, az Operaház új

tulajdonosának irodájában ülte körül a tárgyalóasztalt. A
bizottság Csöbör úron kívül Salzellából, a zenei
igazgatóból, és dr. Trepniből, a kórus karnagyából állt.
– Szóval – szólt a tulajdonos –, elérkeztünk… hadd
nézzem… igen, Christine-hez… Nagyszerű színpadi
technika, mi? És jó alakja is van. – Azzal dr. Trepnire
kacsintott.
– Igen. Nagyon csinos – válaszolta a karnagy szárazon. –
De énekelni nem tud.
– Maguk művészlelkek azt nem fogják fel, hogy ez már a
repülőkutya százada – állapította meg Csöbör. – Az opera
egy produkció, nem csak egy csomó dal.
– Maga szerint. De…
– Az a felfogás, hogy a szopránok tizenöt öles
kebelmérettel rendelkező hölgyek kell legyenek szarvakkal
ellátott sisakban, már izé, a múlté.
Salzella és Trepni összenéztek. Szóval ez az a fajta
tulajdonos lesz…
– Sajnálatos módon – szólalt meg a zenei igazgató
savanyú hangon – az a felfogás, hogy egy szopránnak nem
árt némi énekhanggal rendelkeznie, még nem a múlté. Jó
alakja van, igen. Vitathatatlanul van benne valami… tűz.
Azonban nem tud énekelni.
– De meg tudják tanítani, nem? – kérdezte Csöbör. – Pár
év a kórusban…
– Igen, pár év múlva, ha mindent bevetek, akkor már csak
nagyon rossz lesz – válaszolta Trepni.
– Ööö, uraim – köszörülte meg a torkát Csöbör. – Khm.
Hát jó. Játsszunk nyílt lapokkal, rendben? Én magam
egyszerű ember volnék. Semmi kásakerülgetés, ami a
szívemen, az a számon, nevén nevezem a dolgokat…
– Ne tartsa magában az őszinte véleményét! – biztatta
Salzella. Igen, egyértelműen az a fajta tulajdonos, gondolta.
Aki messziről indult, és büszke a két keze munkájára. Aki
összekeveri a szókimondást és az őszinteséget a sima
bunkósággal. Bármikor feltennék rá egy tallért, hogy azt
hiszi, egy férfi kézfogásának határozottságából és a
tekintetének egyenességéből mindent meg tud állapítani az
illető jelleméről.
– Sok mindenen keresztülmentem, az biztos – kezdte
Csöbör –, és a két kezem munkájával váltam azzá, aki ma
vagyok…
Saját szerencséjének a kovásza? – gondolta Salzella.
– …de kénytelen vagyok, ööö, beismerni bizonyos
anyagi érdekeltséget. A lány apja konkrétan, ööö, ami azt
illeti, adott kölcsön nekem egy jókora összeget, hogy
megvásárolhassam ezt a helyet, és egyúttal kifejezte szívből
jövő atyai kívánságát a lányát illetően. Ha sikerül
felidéznem, a pontos szavai, ööö, ezek voltak: „Ne
kényszerítsen arra, hogy el kelljen törnöm a lábait!”. Nem
várom el, hogy maguk művészlelkek ezt megértsék. Ez
üzleti dolog. Segíts magadon, és az istenek is megsegítenek,
ez a mottóm.
Salzella a mellényzsebébe dugta a kezét, hátradőlt, és
halkan fütyörészni kezdett.
– Értem – szólalt meg Trepni. – Hát, nem ez az első eset.
Általában persze balerina az illető.
– Ó, szó sincs semmi ilyesmiről! – vágta rá Csöbör
sietve. – Csak az van, hogy a pénzzel együtt jár ez a lány,
Christine is. És el kell ismerjék, tényleg jól néz ki.
– Nos, hát rendben – válaszolta Salzella. – Ez a maga
Operaháza, kétségkívül. Most pedig… Perdita…?
Egymásra mosolyogtak.
– Perdita! – válaszolta Csöbör megkönnyebbülve, hogy
túlvannak ezen a Christine-ügyön, és folytathatja a
szókimondást meg az őszinteséget.
– Perdita X. – javította ki a zenei igazgató.
– Mit nem fognak még kitalálni ezek a lányok?
– Szerintem ő kifejezetten jó befektetés lenne – jelentette
ki Trepni.
– Igen, ha valaha is színpadra visszük azt az operát az
elefántokkal.
– De mekkora tehetség… milyen terjedelem…
– Az biztos. Láttam, hogy bámulja.
– A hangjára gondoltam, Salzella. Erőt visz majd a
kórusba.
– Ő egy személyben egy kórus. Kirúghatunk mindenki
mást. A teringettét, még duettet is tud énekelni önmagával!
De el tudják képzelni prima donnaként?
– Te jó ég, dehogy! Mindenki rajtunk nevetne.
– Pontosan. De nagyon… jó természetűnek tűnik.
– Kedves személyiség, ez volt az első gondolatom. És
persze a haja is gyönyörű.
 Soha nem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz…
Ágnes mintegy transzban hallgatta, ahogy az emberek
magyaráztak neki a fizetésről (nagyon kevés), a szükséges
gyakorlásról (rengeteg), és a szállásról (a kórus tagjai
magában az Operaházban élnek, odafent a tető alatt).
Utána pedig többé-kevésbé megfeledkeztek róla. Ő csak
állt és bámult a színpad szélénél, miközben reménybeli
balett-táncosokkal végeztették el kecses gyakorlataikat.
– Tényleg elképesztő hangod van – szólalt meg valaki a
háta mögött.
Megfordult. Mint azt Ogg Ángyi egyszer megjegyezte,
tanulságos élmény Ágnest látni, amint megfordul. A járása
meglehetősen könnyed volt, de külső részeinek
tehetetlenségi ereje azt eredményezte, hogy testének
bizonyos darabjai fordulás után még jó ideig próbálták
eldönteni, melyik irányba is álljanak.
A lány, aki megszólította, karcsú testalkatú volt, még az
átlaghoz képest is, és nyilvánvalóan tett is bizonyos
erőfeszítéseket azért, hogy még vékonyabbnak tűnjék.
Hosszú szőke hajat viselt, és azok boldog mosolyát, akik
tisztában vannak vele, hogy vékonyak és szőkék.
– Christine-nek hívnak! – jelentette ki. – Hát nem
izgalmas ez az egész?!
És olyasfajta hangja volt, amin a kérdések is felkiáltó
módban feltetteknek tűntek. Úgy hallatszott, mintha
mindegyikre egy izgatott kis sikoly lett volna rácsavarozva.
– Ööö, de – válaszolta Ágnes.
– Évek óta várok erre a napra!
 Ágnes körülbelül negyvennyolc órája várt rá, konkrétan
azóta, hogy meglátta a hirdetményt az Operaház falán. De
elöntött: kutya legyen, ha ezt elárulja.
– Te hol tanultál?! – kérdezte Christine. – Én három évet
töltöttem madame Venturi keze alatt a Quirmi
Konzervatóriumban!
– Izé. Én meg… – habozott Ágnes, miközben elpróbálta
magában a fejében felmerülő választ. – Én madame Ogg-nál
tanultam. De neki nincs konzervatóriuma, mert nehéz
felvinni az üveget a hegyekbe.
Nem úgy tűnt, mintha Christine reagálni kívánt volna
erre. Amit nem volt képes felfogni, azt általában egyszerűen
figyelmen kívül hagyta.
– A kórusban nem túl jó a fizetés, ugye?! – kérdezte.
– Nem. – Kevesebbet adtak, mint amennyit
padlósikálásért kapott az ember. Ennek az volt az oka, hogy
ha az ember egy mocskos padlót hirdet meg, nem bukkan fel
több száz jelentkező.
– De ez az, amit mindig is csinálni szerettem volna!
Azonkívül ott van a rang is!
– Igen, azt hiszem.
– Elmentem megnézni, milyen szobákat kapunk! Nagyon
nyomorúságosak! Téged melyik szobába raktak?!
Ágnes üres tekintettel pillantott le a kulcsra, amit a
kezébe nyomtak jó pár éles hangnemű instrukció
kíséretében a férfiak fogadásának tilalmasságáról. Amely
szavakat egy ellenszenves „nem mintha ez számítana a te
esetedben” arckifejezés követett a kórus házvezetőjének
ábrázatán.
– Ó… a tizenhetesbe.
Christine tapsikolni kezdett. – Ez csudijó!!
– Tessék?
 – Úgy örülök!! Mellettem fogsz lakni!!
Ágnes elképedt. Már rég beletörődött, hogy ő az a lány,
akit mindig utolsónak választanak be az Élet nevű remek
játék bármelyik csapatába.
– Hát… igen, úgy tűnik… – válaszolta.
– Te olyan szerencsés vagy!! Olyan királynői alakod van
az operához!! És olyan gyönyörű a hajad, ahogy így
feltornyozod!! Egyébként jól áll neked a fekete!!
Királynői, gondolkozott el Ágnes. Ez olyan szó volt, ami
soha az életben eszébe nem jutott volna magával
kapcsolatban. És soha nem kedvelte túlságosan a fehér színt,
mert úgy nézett ki benne, mint a ruhaszárító kötél egy szeles
napon.
Követte Christine-t.
Miközben a lány után ballagott az új szállásuk felé,
felmerült benne, hogy ha az ember sok időt tölt egy
szobában Christine-nel, valószínűleg ki kell nyitnia egy
ablakot, hogy bele ne fulladjon a központozásba.
Valahonnan a színpad végéből valaki, akire az égvilágon
senki ügyet sem vetett, figyelte, ahogy a lányok elmennek.

Az emberek általában örültek, ha Ogg Ángyi

meglátogatta őket. Ő gyakorlott háziasszonyként mindig el
tudta érni, hogy az ember otthon érezze magát a saját
otthonában.
Ugyanakkor Ángyi boszorkány volt, vagyis nagy
szakértelmet tanúsított abban, hogy közvetlenül a sütemény
vagy a kolbász elkészülte után érkezzen. Általában egy
hálós szatyorral indult útnak, melyet buggyos
alsóneműjének egyik szárába gyömöszölt – hátha, ahogy ő
mondta, valaki meg szeretné ajándékozni valamivel.
 – Nos tehát, Nitt asszony – jegyezte meg úgy a harmadik
sütemény és a negyedik csésze tea után –, hogy van
mostanában az a leánya? Ágnes az, akire céloznék.
– Ó, hát nem hallotta, Ogg asszony? Elment Ankh-
Morporkba énekesnek.
Ángyi szíve elnehezült.
– Nagyszerű – mondta. – Emlékszem, mindig is szép
énekhangja volt. Persze adtam neki pár tanácsot. Mindig
szoktam hallani, ahogy az erdőben énekel.
– A helyi levegő teszi – helyeselt Nittné. – Mindig is
megvolt hozzá a mellye.
– Valóban. Figyelemreméltóan. Szóval… ööö… akkor
tehát nincs most itt?
– Ismeri a mi Ágnesünket. Soha nem beszél túl sokat. Azt
hiszem, egy kicsit unalmasnak találta itt.
– Unalmasnak? Lancre-t? – kérdezte Ogg Ángyi.
– Én is ezt mondtam – válaszolta Nittné. – Azt mondtam,
idefenn gyönyörű naplementéket látni. És ott van a vásár
minden Lélekhagyó Kedden, rendszerint.
Ángyi Ágnesen gondolkozott. Meglehetősen nagy
gondolatok kellettek ahhoz, hogy az egész lány beleférjen.
Lancre-ben mindig is erős, munkabíró asszonyok éltek. A
lancre-i földművelőknek olyan feleségre volt szükségük,
akik különösebb hűhó nélkül képesek agyonverni egy
farkast a kötényükkel, ha kimennek tűzifáért. És, bár eleinte
a csókok vonzóbbnak tűnnek a főtt ételnél, egy praktikusabb
gondolkodású lancre-i ifjú menyasszonykeresés közben
észben tartja az apja tanácsát, miszerint a csókok tüze idővel
kialszik, de a főzőtudomány általában csak javulni szokott
az évekkel, és olyan családokra koncentrálja udvarlási
hajlandóságait, akik láthatóan élvezetüket lelik a konyhai
örömökben.
 Ágnest Ángyi egész jó megjelenésűnek tartotta a maga
nagyszabású módján; míves alakjával kitűnő példánya volt
Lancre ifjú leányainak. Ez azt jelentette, hogy
megközelítőleg két leányt is kitett volna bárhol másutt.
Ángyi arra is emlékezett, hogy Ágnes meglehetősen
visszahúzódó és szégyenlős, mintha így próbálná
csökkenteni azt a részt, amit a világból elfoglal.
De megmutatkoztak rajta a bűvtehetség jelei. Erre
számítani is lehetett. Semmi nem stimulálja annyira a jó
öreg varázslóösztönt, mint a kívülállóság; ezért volt Eszme
olyan jó benne. Ágnes esetében ez úgy manifesztálódott,
hogy hajlamos volt giccses, fekete kesztyűt, illetve sápadt
sminket viselni, továbbá Perditának hívni magát, plusz egy
kezdőbetűvel az ábécé sejhajából – de Ángyi bízott benne,
hogy ezeket elhagyja, amint némi komoly boszorkánytudás
kerül szoknyája meglehetősen elgyötört korca alá.
Jobban oda kellett volna figyelnie arra a zenei
hajlandóságra. Az erő mindenféle utakon próbál kitörni…
A zenében és a varázslatban nagyon sok a közös vonás.
Például mindkettőt az ábécé végén kell keresni. És nem
lehet mindkettőt egyszerre csinálni.
A fenébe! Nagyon számított arra a lányra.
– Mindig Ankh-Morporkba küldetett zenéért – folytatta
Nitt asszony. – Látja?
Pár papírlapot nyújtott a boszorkány felé.
Ángyi átnyálazta őket. A daloskották elég megszokottak
voltak a Kostetőn, és a közvélekedés szerint egy nóta a
kocsmában a harmadik legjobb dolog volt, amit az ember a
hosszú, sötét éjszakákon tehetett. De Ángyi látta, hogy ez
nem közönséges zene. Ahhoz túlságosan zsúfolt volt.
– Cosě fan frutti – olvasta. – Die Meistersinger von
Heréd.
 – Ez külföldiül van! – világosította fel Nittné büszkén.
– Az már egyszer biztos – válaszolta Ángyi.
Nitt asszony várakozóan nézett rá.
– Mi az? – kérdezte Ángyi. Majd észbe kapott. – Ja!
Nittné tekintete az üres teáscsészére villant, majd vissza.
Ogg Ángyi felsóhajtott, és félretolta a kottákat. Időnként
megértette Mállotviksz Nénét. Egyesek néha túl keveset
várnak el a boszorkányoktól.
– Igen, valóban – szólalt meg erőltetett mosollyal. –
Akkor lássuk hát, milyen végzet les ránk ezen elszáradt
levéldarabkák formájában!
A helyzethez illő okkult kifejezésbe kényszerítette az
arcvonásait, és belenézett a csészébe.
Ami egy pillanattal később ripityára tört, amikor a földön
csattant.

A szoba elég kicsi volt. Ami azt illeti, igazából csak egy
kicsi szoba fele volt, mivel a közepén egy vékony falat
húztak fel. A kórus legfiatalabb tagjai a díszletmunkások
inasai után következtek az opera rangsorában.
Egy ágynak, egy ruhásszekrénynek, egy
öltözőasztalkának, és – oda nem illő módon – egy ajtó
nagyságú tükörnek volt csak hely a szobában.
– Lenyűgöző, nem?! – kérdezte Christine. –
Megpróbálták leszedni, de úgy tűnik, bele van építve a
falba!! Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fog jönni!!
Ágnes nem válaszolt semmit. A saját félszobájában,
ennek a szobának a másik felében nem volt tükör. Ennek
kifejezetten örült. Nem tartotta a tükröket természetüknél
fogva barátságos dolgoknak. És nem csak a bennük látottak
miatt. Volt valami… ijesztő… a tükrökben. Ezt mindig is így
érezte. Úgy tűnt, mintha néznék őt. Utálta, ha nézik.
Christine belépett a kis térbe a padló közepén, és perdült
egyet. Volt benne valami a szemnek nagyon kedves vonás.
Valami csillogás, gondolta Ágnes. Volt valami Christine-
ben, amitől flitterek jutottak az ember eszébe.
– Hát nem csodálatos?! – kérdezte a lány.
Nem szeretni Christine-t olyan lenne, mint nem szeretni a
kicsi, bolyhos állatokat. A szőke lány pontosan olyan volt,
mint egy pihés kölyökállatka. Mondjuk egy nyuszi.
Határozottan úgy tűnt, képtelen egy egész gondolatot
egyszerre a fejébe juttatni. Előbb fogyasztható kis
darabkákra kellett rágcsálnia őket.
Ágnes ismét a tükörre pillantott. A tükörképe
visszabámult rá. Jólesett volna neki egy kis egyedüllét
ezekben a pillanatokban. Minden olyan gyorsan történt.
Ezen a helyen kényelmetlenül érezte magát. Minden sokkal
jobb lenne, ha legalább egy kicsit egyedül lehetne.
Christine abbahagyta a pörgést. – Jól vagy?!
Ágnes bólintott.
– Mesélj magadról?!
– Ööö… hát… – akarata ellenére lekötelezettnek érezte
magát. – Én a hegyekből jöttem, egy olyan helyről, amiről
valószínűleg még soha nem hallottál…
Elhallgatott. A fény kialudt Christine szemében, és Ágnes
ráébredt, hogy a kérdés nem azért lett feltéve, mintha a
szőke lányt a leghalványabban is érdekelte volna a válasz,
hanem csak azért, hogy mondjon valamit. Így folytatta hát:
– …és az apám Klaccs császára, az anyám pedig egy kis
tálca málnakrém.
– Ez érdekes! – válaszolta Christine, miközben a
tükörben nézegette magát. – Szerinted jó így a hajam?!
 De ha Christine képes lett volna pár másodpercnél
hosszabb ideig odafigyelni bármire, Ágnes ezt mesélte
volna el:
Egyik reggel azzal a rettenetes tudattal ébredt, hogy
kedves személyiséggel verték meg az istenek. Ilyen
egyszerű. Ja, és ne feledkezzünk meg a gyönyörű hajáról
sem.
Nem is annyira a személyisége zavarta, hanem a „de”,
amit az emberek mindig hozzátettek, ha róla beszéltek. De
olyan kedves személyiség, szokták mondani. A választási
lehetőségek hiánya sajgott a legjobban. Senki nem kérdezte
meg, mielőtt megszületett volna, hogy kedves személyiség
szeretne-e lenni, vagy esetleg mondjuk egy borzalmas
személyiség, olyan testtel, ami belefér a 36-os méretű
ruhákba. Ehelyett az emberek mindig igyekeztek őt arról
biztosítani, hogy nem a külső a lényeg, hanem ami belül
van; mintha valaha is lett volna olyan férfi, akit egy vonzó
vese vett le a lábáról.
Ágnes érezte, amint maga alá próbálja gyűrni egy
bizonyos jövő.
Azon kapta magát, hogy olyanokat mond, mint „a cica
rúgja meg!” amikor szitkozódni akar, és rózsaszín írólapot
használ.
Elterjedt róla, hogy vészhelyzet esetén nyugodt és
tettrekész marad.
Ha nem vigyáz, rövidesen éppen olyan jó
teasüteményeket és almás réteseket fog készíteni, mint az
anyja, és akkor végképp oda minden remény.
Úgyhogy kitalálta Perditát. Valahol azt hallotta, hogy
minden kövér nőben van egy sovány nő, aki ki akar
szabadulni3, úgyhogy elnevezte Perditának. Perdita remek
letéteményese volt mindazon gondolatoknak, amiket Ágnes
nem gondolhatott a kedves személyisége miatt. Perdita
fekete írólapot használna, ha hagynák, és gyönyörű sápadt
lenne, nem pedig kínosan pirospozsgás. Perdita egy
figyelemfelkeltően elveszett lélek akart lenni szilvaszín
rúzzsal. De, bár csak időnként, Ágnes úgy gondolta, Perdita
éppen olyan buta, mint ő.
Az egyetlen alternatíva a boszorkányok társasága lett
volna. Ágnes érezte, valami oly módon, amit nem tudott
volna pontosabban meghatározni, hogy érdeklődnek iránta.
Hasonlatos volt ahhoz, mint amikor tudja az ember, hogy
valaki nézi; bár ami azt illeti, időnként konkrétan rajtakapta
Ogg Ángyit azon, hogy a maga kritikus módján méregeti,
mint amikor valaki egy másodkézből való lovat értékel fel.
Ágnes tisztában volt vele, hogy rendelkezik némi
tehetséggel. Néha előre tudta, hogy valami meg fog történni,
bár mindig elég zavaros módon ahhoz, hogy a tudása
teljességgel használhatatlan maradjon az események
bekövetkezte utánig. És ott volt a hangja is. Nyilvánvaló
volt előtte, hogy a hangja nem teljesen természetes. Mindig
is szeretett énekelni, és a hangja valahogy mindent képes
volt megtenni, amit ő szeretett volna, hogy tegyen.
De látta, hogy élnek a boszorkányok. Ó, Ogg Ángyival
semmi baj – ő tényleg egy elég kedves vén szatyor. De a
többiek furák voltak: keresztbe feküdtek a világon, ahelyett,
hogy szépen, párhuzamosan helyezkedtek volna el, mint
mindenki más… az vén Hessegi Szüle, aki látta a múltat és
a jövőt, de a jelenre teljességgel vak volt, vagy Milli
Jókomló odaát Gerezdnekben, aki dadogott és folyt a füle,
ami pedig Mállotviksz Nénét illeti…
3
Vagy legalábbis majd' meghal egy csokiért.
 Ó, igen. A világ legjobb hivatása? Savanyú
vénasszonyként élni, barátok nélkül?
Mindig a furcsa embereket pécézték ki, mint amilyenek
ők maguk is.
Hát, Ágnes Nittet hiába keresik.
Amikor elege lett abból, hogy Lancre-ben él, elege lett a
boszorkányokból, és legfőképpen, elege lett abból, hogy ő,
Ágnes Nitt …megszökött.

Ogg Ángyi egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit

futásra teremtettek, de megtévesztően gyorsan győzte le a
távolságot; hatalmas, nehéz bakancsával avarkupacokat
rúgva az égbe.
Előtte a távolban trombitaszó harsant. Újabb
vadlibacsapat kelt át az égbolton, olyan sebesen kergetve a
nyarat, hogy a szárnyuk alig moccant a ballisztikus
sietségben.
Mállotviksz Néne kunyhója elhagyatottnak tűnt. Ángyi
úgy érezte, hogy hangsúlyozottan üres hangulatot áraszt.
Körbeloholt a hátsó ajtóhoz, berobbant a házba,
feldobogott a lépcsőn, meglátta az ösztövér alakot az ágyon,
azonnali következtetésre jutott, lekapta a vizeskancsót a
helyéről a márvány mosdóállványon, előrevetette magát…
Egy kéz lendült fel, és kapta el a csuklóját.
– Csak szunyókáltam – szólalt meg Néne, miközben
kinyitotta a szemét. – Gytha, esküszöm, egy mérföldről
érezni lehetett, hogy közelegsz…
– Ebben a minutumban csinálnunk kell egy teát! – lihegte
Ángyi, majd' összerogyva a megkönnyebbüléstől.
Mállotviksz Néne annál sokkal okosabb volt, mintsem
kérdezősködni kezdjen.
 De egy jó csésze teát nem lehet siettetni. Ogg Ángyi az
egyik lábáról a másikra táncikált, miközben tüzet csiholtak,
kihalászták a kis békákat a vizesvödörből, felforralták a
vizet, és hagyták, hogy a száraz levelek megszívják
magukat.
– Én nem mondok semmit – jelentette ki Ángyi, amikor
végre leültek. – Csak tölts egy csészével, ennyi.
A boszorkányok nagy általánosságban megvetik a
teafüvekből való jóslást. A teafű nincs különösebb
jövőbemutató képességekkel megáldva. Nem több valami
olyasminél, amin az ember a tekintetét megpihentetheti,
miközben az elméje elvégzi a munkát. Gyakorlatilag
bármivel helyettesíthető. A tócsák irizáló felszínével, a
puding bőrével… bármivel. Ogg Ángyi akár a sör habjából
is ki tudta olvasni a jövőt. Szinte mindig az állt benne, hogy
a közeljövőben egy frissítő italban fogja élvezetét lelni,
amiért szinte biztosan nem kell fizetnie.
– Emlékszel még az ifjú Ágnes Nittre? – kérdezte,
miközben Mállotviksz Néne a tejet keresgélte.
Néne habozott.
– Ágnesre, aki Perditaxnak hívja magát?
– Perdita X.-nek – helyesbített Ángyi. Ő legalább
tiszteletben tartotta az emberek jogát önmaguk
újratervezéséhez.
Néne vállat vont. – Kövér lány. Sok hajjal. Csámpásan
jár. Énekel magában az erdőben. Jó hangja van. Könyveket
olvas. Szitkozódás helyett azt mondja, „a cica rúgja meg!”.
Elpirul, ha bárki ránéz. Fekete csipkekesztyűt hord, aminek
le vannak vágva az ujjai.
– Emlékszel, egyszer beszélgettünk róla, hogy esetleg…
megfelelne.
 – Ó, tényleg van egy csavar a lelkében, szó se róla –
válaszolta Néne. – De… a neve nem túl szerencsés.
– Az apját Terminálnak hívták – mondta Ogg Ángyi
eltűnődve. – Hárman voltak fiúk: Primál, Mediál és
Terminál. Attól tartok, a családban mindig is hadilábon
álltak a szavakkal.
– Az Ágnesre gondoltam – válaszolta Néne. – Mindig egy
porcica jut eszembe arról a névről.
– Valószínűleg ezért nevezte el magát Perditának –
jegyezte meg Ángyi.
– Még rosszabb.
– Előtted van már? – kérdezte Ángyi.
– Igen, gondolom.
– Jó. Akkor most nézd meg azt a teafüvet!
Néne lenézett.
Nem tanúsított különösebben drámai reakciót, talán
amiatt, hogy Ángyi annyira magasra tette a lécet a
viselkedésével. De egyértelműen eleresztett egy füttyöt a
foga között.
– Nahát, nahát. Ez aztán a valami – állapította meg.
– Látod? Látod?
– Aha.
– Olyan, mint egy… koponya?
– Aha.
– És mit szólsz a szeméhez? Én kis híján bepi…
Átkozottul meglepődtem azoktól a szemektől, annyit
mondhatok!
Néne gondosan visszatette a csészéjét.
– Az anyukája megmutatta a leveleket, amiket
hazaküldött – folytatta Ángyi. – Elhoztam őket magammal.
Aggasztó a helyzet, Eszme! Elképzelhető, hogy valami
csúnya dologba keveredett. Lancre-i lány. A mi kutyánk
kölyke. Semmi nem túl nagy fáradság, ha a mieinkről van
szó, mindig is aszontam.
– A teafű nem képes megmutatni a jövőt – válaszolta
Néne csendes hangon. – Ezt mindenki tudja.
– Kivéve a teafüvet.
– Hát, ki lenne olyan ostoba, hogy bármit is közöljön egy
halom kiszáradt levéllel?
Ogg Ángyi lenézett Ágnes hazaküldött leveleire. A
gondos, lekerekített betűk olyan kézre vallottak, melynek
tulajdonosa gyermekkorában palatáblán másolva tanult meg
írni, és felnőttkorában nem írt annyit, hogy változzon a
stílusa. Továbbá, aki papírra vetette őket, az lelkiismeretesen
be is vonalazta előtte halványan, ceruzával a lapot.

Kedves Anya, remélem, ez úgy talál téged,

amilyen jól én is vagyok. Itt vagyok Ankh-
Morporkban, és minden rendben, még nem
követtek el rajtam becstelenséget!! A
Melaszbánya út 4-ben lakom, rendes hely, és…

Néne megpróbálkozott egy másikkal.

Kedves Anyu, remélem, jól vagy. Minden rendben

van, de a pénz úgy elfolyik itt, mint a víz. Néha
fellépek a kocsmákban, de nem keresek sokat,
úgyhogy elmentem a Varrónők Céhéhez, hátha
tudnak adni valami munkát, és elvittem
magammal megmutatni a varrásaimat, és csak
annyit mondok, hogy ELKÉPEDNÉL…

És egy másikkal…
 Kedves Anyám, végre egy kis jó hír! Jövő héten
meghallgatás lesz az Operaházban…

– Mi az az opera? – kérdezte Mállotviksz Néne.

– Olyan, mint a színház, csak énekelnek benne –
válaszolta Ogg Ángyi.
– Hahh! Színház! – horkantotta Néne sötéten.
– A mi Lalink mesélt nekem róla. Az egész csak éneklés
külföldiül, azt mondta. Semmit nem értett belőle.
Néne lerakta a leveleket.
– Igen, de a ti Lalitok rengeteg mindent nem ért.
Egyébként is, mit keresett abban az operaszínházban?
– Az ólmot lovasította meg a tetejéről – felelte Ángyi
meglehetősen vidáman. Ha egy Ogg csinálja, akkor nem
lopás.
– Nem lehet sokat megállapítani a levelekből, azt
leszámítva, hogy művelődik a lány – állapította meg Néne. –
De sokat kell még…
Félénk kopogás hangzott fel az ajtón. Soma Ogg volt az,
Ángyi legkisebb fia, egyben Lancre teljes polgári- és
közszolgálatosa. Pillanatnyilag éppen a postásjelvényt
viselte; Lancre postaszolgálata abból állt, hogy le kellett
venni a postazsákot a szögről, ahol a kocsis hagyta, és
kikézbesíteni a külsőbb részekre, amikor éppen volt egy
szabad perce, bár többen felvették azt a szokást, hogy
lesétáltak a zsákhoz, és addig kotorásztak benne, amíg nem
találtak valami szimpatikus küldeményt.
Soma tisztelettudóan megbökte a sisakját Mállotviksz
Néne láttán.
– Rengeteg levelet kaptál, anyu – közölte Ogg Ángyival.
– Öö. Mindegyik, izé, szóval a címzésük… ööö… inkább
nézd meg, anya!
 Ogg Ángyi elvette a felkínált kupacot.
– „Lancre Boszorkányának” – olvasta fel hangosan.
– Akkor az én lennék – jelentette ki Mállotviksz Néne
határozottan, és elvette a leveleket.
– Ó! Hát, akkor ideje is indulnom… – mondta Ángyi az
ajtó felé hátrálva.
– El nem tudom képzelni, mi okból írna nekem bárki is –
mormogta Néne, miközben felvágott egy borítékot. – De,
feltételezem, terjed a hírem. – Az írásra összpontosított.
– „Kedves Boszorkány” – olvasta –, „csak azt szeretném
mondani, mennyire tetszett a híres répás-kagylós lepény
receptje. A férjem…”
Ogg Ángyinak sikerült az ösvény feléig eljutnia, mielőtt a
bakancsa hirtelen túl nehézzé vált ahhoz, hogy felemelje. –
Gytha Ogg, jössz vissza most azonnal!

Ágnes még egyszer próbálkozott. Nem igazán ismert

senkit Ankh-Morporkban, és muszáj volt már beszélgetnie
valakivel, még akkor is, ha a másik nem figyelt rá.
– Azt hiszem, leginkább a boszorkányok miatt jöttem el –
mondta.
Christine megfordult, és az elragadtatástól tágra nyílt a
szeme. De a szája is. Olyan volt, mint egy szebb fajta
tekegolyó.
– Boszorkányok?! – lehelte.
– Ó, igen – válaszolta Ágnes fáradtan. Igen. Az emberek
mindig extázisba esnek a boszorkányok gondolatára.
Próbálnának csak a közelükben élni, gondolta.
– Tudnak varázsigéket és seprűn lovagolni?!
– Ó, igen.
– Nem csoda, hogy elmenekültél!
 – Hogy mi? Ó… dehogy… nem arról van szó. Úgy
értem, nem gonoszak. Sokkal… rosszabb a helyzet.
– Rosszabb, mint ha gonoszak lennének?!
– Azt hiszik, tudják, hogy mi a jó másoknak.
Christine homloka ráncba szaladt, mint mindig, amikor
annál a kérdésnél összetettebb feladattal került szembe, mint
hogy „mi a neved?”.
– Ez nem hangzik annyira ször…
– Ők… szórakoznak az emberekkel. Azt hiszik, hogy
csak mert igazuk van, helyes is, amit tesznek! És még csak
nem is varázsolnak igazából. Csak bolonddá teszik az
embereket és túljárnak az eszükön! Azt hiszik, hogy azt
csinálhatnak, amit akarnak!
A szavak erejétől még Christine is hátrahőkölt. – Ó, te jó
ég!! Azt akarták, hogy csinálj valamit?!
– Azt akarták, hogy legyek valami. De nem fogok!
Christine rámeredt. Majd automatikusan megfeledkezett
mindenről, amit hallott.
– Gyere – mondta –, nézzünk körül!!

Ogg Ángyi egy széken egyensúlyozva leemelt egy

papírba csavart téglafélét.
Néne szigorúan, karba font kézzel figyelte.
– Az van – fecsegett Ángyi a lézertekintet súlya alatt –,
hogy a megboldogult férjem, egyszer, emlékszem, vacsora
után azt mondta nekem, hogy „tudod, anyjuk, nagy kár
lenne, ha ezek a dolgok, amiket tudsz, veled együtt a sírba
szállnának. Miért nem írod le egyiket-másikat?”. Úgyhogy
időnként lekörmöltem valamelyiket, amikor volt egy szabad
percem, és úgy gondoltam, hogy jó lenne szépre
megcsináltatni az egészet, úgyhogy elküldtem a
kalendáriomosoknak Ankh-Morporkba, akik alig kértek
tőlem valamennyit, majd nem sokkal ezelőtt ezt küldték,
szerintem nagyon szép munka, elképesztő, hogy képesek
ezeket a betűket ilyen ügyesen…
– Te csináltál egy könyvet! – jelentette ki Néne.
– Csak szakácskönyvet – védekezett Ogg Ángyi
bátortalanul, mintha esküdtszék előtt állna.
– Mit tudsz te arról? Szinte soha nem is főzöl – mondta
Néne.
– Az ínyencségekben jó vagyok – válaszolta Ángyi. Néne
megszemlélte a szégyenletes kiadványt.
– „Miért élvezet a keksz?” – olvasta fel hangosan a
borítóról. – „Lancre Boszorkányának Tollából”. Hahh!
Miért nem raktad rá a neved, he? A könyveken rajta kell
legyen az ember neve, hogy mindenki tudja, ki a tettes.
– Ez az én nyomdaplűm4 – jelentette ki Ángyi. –
Kútember úr a Kalendáriomtól azt mondta, hogy ettől
titokzatosabbnak tűnök majd.
Néne a zsúfolt címlap aljára vetette átható tekintetét, ahol
az állt nagyon kis betűkkel, hogy „CXX vii. Kiadáf. Több,
Mint Húsz Ezer Eladoth Példány! Fél tallér”.
– És küldtél nekik pénzt, hogy kinyomtassák? – kérdezte.
– Csak pár tallért – válaszolta Ángyi. – És átkozottul szép
munkát végeztek. És végül még vissza is küldték a pénzt,
csak eltévesztették, és három tallérral többet küldtek.
Mállotviksz Néne mély ellenszenvvel viseltetett a betűk
iránt, de a számokra nagyon ügyelt. Eleve azt feltételezte,
hogy minden, ami le van írva, hazugság, és ez a számokra is
vonatkozik. Számokat azok használnak, akik le akarnak
számolni az emberrel.

4
nom de plume (francia) – „írói álnév” (a szerk.)
 Az ajka némán mozgott, miközben átgondolta a
számokat.
– Ó! – mondta csendben. – És ennyi volt, ugye? Soha
többé nem írtál neki?
– Soha az életben! Három tallér, mondom. Nem örültem
volna, ha visszakéri.
– Azt meghiszem – felelte Néne, még mindig a számok
világában időzve. Eltöprengett azon, mennyibe kerülhet egy
könyv. Valószínűleg nem túl sokba; valamiféle
nyomtatómalmok végzik mostanában a munka
oroszlánrészét.
– Végül is, három tallérral nagyon sok mindent lehet
kezdeni – tette hozzá Ángyi.
– Milyen igaz – helyeselt Néne. – Nincs véletlenül egy
ceruzád kéznél? Neked, mint írófélének?
– Van egy krétám – válaszolta a barátnője.
– Akkor add ide!
– Magamnál tartom egy tokban, arra az esetre, ha éjszaka
felébrednék, és eszembe jutna egy recept, tudod –
magyarázta Ángyi.
– Remek – nyugtázta Néne szórakozottan. A kréta
megcsikordult a szürke táblán. A papír is belekerül
valamennyibe. És valószínűleg annak is kell pár garas
borravalót adni, aki végül árusítja… Szálkás összegek
táncoltak oszlopból oszlopba.
– Csinálok még egy csésze teát, rendben? – kérdezte
Ángyi, megkönnyebbülve, hogy a megbeszélés láthatóan
békés véget kezd érni.
– Hmm? – kérdezett vissza Néne. Rámeredt az
eredményre, és aláhúzta két vonallal. – De élvezted, nem? –
érdeklődött. – Mármint az írást?
 Ogg Ángyi kidugta a fejét a mosogatófülke ajtaján. – Ó,
igen. A pénz nem számított – válaszolta.
– Te soha nem értettél túlságosan a számokhoz, ugye? –
érdeklődött Néne. Közben bekarikázta az utolsó számot.
– Ó, hát ismersz engem, Eszme! – szólt Ángyi vidáman.
– Egy tányér babból sem tudnék kivonni egy szellentést.
– Az jó, mert azt hiszem, Kútember gazda valamivel
többel tartozik neked, mint amennyit kaptál, ha van egy
szemernyi kis igazság ebben a világban – állapította meg
Néne.
– A pénz nem minden, Eszme. Én csak azt mondom, ha
az ember egészséges…
– Azt hiszem, ha van igazság, akkor olyan négy- vagy
ötezer tallérról van szó – folytatta Néne csendes hangon.
Csörömpölés hangzott fel a mosókonyhában.
– Szóval nagy szerencse, hogy neked nem számít a pénz
– folytatta Mállotviksz Néne. – Különben rettenetes volna.
Ez a sok pénz, amint mind számít.
Ogg Ángyi fehér arca jelent meg az ajtóban. – Nem
tehette!
– Esetleg egy kicsit több – jegyezte meg Néne.
– Nem lehet!
– Csak add össze meg vond ki ezt meg azt!
Ángyi elszörnyedve bámult a saját ujjaira.
– De az egy… – Elhallgatott. Az egyetlen szó, ami eszébe
jutott, a „vagyon” volt, az pedig nem volt a legpontosabb. A
boszorkányok nem piacgazdaságban működnek. Nagy
vonalakban az egész Kostető elboldogult a tőke
komplikációi nélkül. Ötven tallér, az egy vagyon. Száz
tallér, az, az, az… hát, az két vagyon, és kész. – Az rengeteg
pénz – fejezte be erőtlenül. – Mit ne tudnék megtenni annyi
pénzzel?
 – Nemt'om – válaszolta Mállotviksz Néne. – Mit tettél a
három talléroddal?
– Felraktam egy konzervdobozban a kéménybe –
válaszolta a barátnője.
Néne helyeslően bólintott. Ez az a fajta értelmes
pénzügyi manőver volt, amit örömmel látott.
– De azt fel nem tudom fogni, miért tülekszenek az
emberek egy szakácskönyvért – tette hozzá. – Úgy értem, ez
nem olyasmi, amit…
A szoba elnémult. Ángyi bakancsa csoszogni kezdett.
Majd Néne szólalt meg, gyanakvással telt hangon, amit
csak még rosszabbá tett az, hogy fogalma sem volt, mire is
gyanakszik. Azt kérdezte: – Ez egy szakácskönyv, ugye?
– Ó, hát persze! – válaszolta Ángyi sietve, kerülve Néne
metsző tekintetét. – Igen. Receptek, meg minden. Igen.
A másik boszorkány rámeredt. – Csak receptek?
– Igen. Ó, igen. És pár… főzős anekdota, igen.
Néne nem vette le róla a tekintetét.
Ángyi megadta magát.
– Ööö… lapozd fel a híres répás-kagylós lepényt! –
mondta. – Huszonötödik oldal.
Néne odalapozott. A szája némán mozgott. Majd: –
Értem. Van még valami?
– Ööö… a fahéjas-pillecukros ujjacskák… Tizenhetedik
oldal…
Néne megnézte.
– És még?
– Ööö… a zelleres döbbenet… Tizedik oldal.
Néne azt is fellapozta.
– Nem állítom, hogy engem túlságosan megdöbbentett
volna – mondta. – És?
 – Ööö… hát többé-kevésbé az összes Vicces puding és
tortadísz. Vagyis az egész hatodik fejezet. Azokhoz
illusztrációkat is csináltam.
Néne a hatodik fejezethez lapozott. Párszor körbe kellett
forgatnia a könyvet.
– Melyiknél tartasz? – érdeklődött Ángyi, mert a szerzők
mindig szomjaznak a visszajelzésre.
– Az epres himbilimbinél – válaszolta Néne.
– Ó! Azon mindig nevetnek.
De úgy tűnt, Nénének nem áll szándékában kacarászni.
Gondosan becsukta a könyvet.
– Gytha Ogg – szólalt meg –, kérdeznék tőled valamit!
Akad ebben a könyvben olyan oldal, vagy akár egyetlen
recept, aminek nincs köze valamely módon a…
himihumihoz?
Ogg Ángyi, olyan vörös arccal, mint egy alma, hosszan
fontolóra vette a kérdést.
– A zabkása – válaszolta végül.
– Tényleg?
– Igen. Izé. Nem, hazudtam, abban is az én különleges
mézes keverékem van.
Néne lapozott egyet.
– És mi van ezzel? Az erényes hölgyekkel?
– Hááát, azok erényes hölgyekként kezdik – mondta
Ángyi izegve-mozogva –, de női szeszély lesz a vége.
Néne megint megnézte a borítót. Miért élvezet a keksz?
– És te azzal a szándékkal…
– Hát, igazából csak így sikerült, de tényleg.
Mállotviksz Néne nem tört lándzsát a szerelem lovagi
tornáin, de mint intelligens megfigyelő, tisztában volt vele,
hogy megy az a játék. Nem csoda, hogy úgy elkapkodták a
könyvet. A receptek fele felolvasta magát. Csoda, hogy a
lapjai nem perzselnek.

A szerzője pedig „Lancre Boszorkánya”. A világ, mint

Mállotviksz Néne szerényen belátta, nagyon is tisztában van
azzal, kicsoda Lancre boszorkánya: hát ő.
– Gytha Ogg – szólalt meg.
– Igen, Eszme?
– Gytha Ogg, nézz a szemembe!
– Sajnálom, Eszme.
– Az áll itt, „Lancre Boszorkánya”.
– Nem gondoltam volna, Eszme!
– Szóval akkor elmész, meglátogatod Kútember urat, és
leállítod ezt az egészet, igaz? Nem akarom, hogy az
embereknek a banánleves meglepetés jusson az eszükbe,
amikor rám néznek. Én még csak nem is hiszek a banánleves
meglepetésben. És nincs kedvem ahhoz, hogy amikor
végigmegyek az utcán, banános pajzánságokat kelljen
hallgatnom.
– Igen, Eszme.
– Én meg veled megyek, hogy meggyőződjek róla, hogy
megteszed.
– Igen, Eszme.
– És beszélünk azzal az emberrel a pénzedről is.
– Igen, Eszme.
– És esetleg benézünk az ifjú Ágneshez, hogy jól van-e.
– Igen, Eszme.
– De diplomatikusosan fogjuk csinálni. Elvégre nem
akarjuk, hogy az emberek azt higgyék, hogy mindenbe
beleütjük az orrunkat.
– Igen, Eszme.
 – Senki nem állíthatja, hogy olyasmibe avatkoznék,
amibe nem kéne. Nem találsz egy lelket sem, aki azt
mondaná rám, hogy minden lében kanál vagyok.
– Igen, Eszme.
– Úgy érted, „Igen, Eszme, nincs olyan, aki minden lében
kanálnak hívna”, igaz?
– Ó, igen, Eszme!
– Biztos?
– Igen, Eszme.
– Akkor jó.
Néne kinézett a tompa, szürke égboltra, és a haldokló
levelekre, és meglepő módon úgy találta, hogy kezd
megjönni az életkedve. Egy napja még nyögvenyelősnek és
sivárnak tűnt a jövője, most pedig olyan benyomást keltett,
mint ami tele van meglepetéssel és szörnyűségekkel és rossz
dolgokkal, amik az emberekkel történnek…
Legalábbis, ha neki is lesz egy kis beleszólása.
A mosókonyhában Ogg Ángyi elvigyorodott magában.

Ágnes tudott egyet s mást a színházról. Lancre-ben

időnként megfordult egy vándortársulat. A színpaduk
körülbelül kétszer akkora volt, mint egy ajtó, a „színfalak”
pedig némi zsákvászonból álltak, ami mögött általában egy
férfi próbált egyszerre nadrágot és parókát váltani, egy
másik pedig, aki királynak volt öltözve, zugdohányzott.
Az Operaház majdnem akkora volt, mint a Patrícius
palotája, és sokkal palotaszerűbb. Háromholdnyi birtokon
terült el. A pincéjében húsz lovat és két elefántot lehetett
elszállásolni. Ágnes elég sok időt töltött ott, mert az
elefántok megnyugtatóan nagyobbak voltak nála. A színpad
mögött olyan nagy helyiségek sorakoztak, hogy teljes
díszletek elfértek bennük. Valahol az épületben egy egész
balettiskola volt elrejtve. Pár lány éppen a színpadon
próbált: csúnya gyapjúmelegítőben csinálták végig a
gyakorlatokat.
Az Operaház belseje – legalábbis a színfalak mögötti rész
– leginkább arra az órára emlékeztette a lányt, amit az öccse
szétszedett, hogy megkeresse benne a tik-takot. Nem igazán
lehetett épületnek nevezni. Sokkal jobban hasonlított egy
gépezetre. Díszletek, függönyök és kötelek lógtak a
sötétben, mint félelmetes dolgok egy elfeledett pincében. A
színpad csak egy kis részét alkotta az egésznek; fényes kis
négyszög a hatalmas, bonyolult sötétségben, ami tele van
jelentős gépekkel…
Egy porcica lebegett alá a távoli sötétségből, odafentről.
Ágnes lesöpörte magáról.
– Mintha hallottam volna valamint fentről – szólalt meg.
– Valószínűleg a Szellem volt az!! – felelte Christine. –
Olyanunk is van, tudod! Ó, azt mondtam, olyanunk!! Hát
nem izgalmas?!
– Egy férfi, akinek arcát fehér maszk takarja – válaszolta
Ágnes.
– Ó?! Szóval akkor már hallottál róla?!
– Mi? Kiről?
– A Szellemről!!
A manóba, gondolta Ágnes. Az ember egy pillanatra sem
engedheti el magát. Pedig már azt hitte, mindezt sikerült
maga mögött hagynia. Egyszerűen tudott dolgokat anélkül,
hogy tudta volna, honnan. Ez nagyon felzaklatta az
embereket. És határozottan felzaklatta őt magát.
– Ó, én… gondolom, valaki említette… – motyogta.
– Azt mondják, hogy láthatatlanul járja be az
Operaházat!! Az egyik pillanatban még a karzaton van, a
másikban meg valahol a színpad mögött!! Senki nem tudja,
hogy csinálja!!
– Tényleg?
– Azt mondják, minden előadást végignéz!! Ezért nem
adnak el soha jegyet a nyolcas páholyba, nem tudtad?!
– Nyolcas páholy? – kérdezte Ágnes. – Mi az a páholy?
– Hát páholy! Tudod? Ahol a legjobbak ülnek?! Gyere,
megmutatom!
Christine odamasírozott a színpad elejéhez, és
nagyvonalúan intett az üres nézőtér felé.
– A páholyok! – mondta. – Arra! Ott fent pedig, az a
karzat!
A hangja visszaverődött a távoli falakról.
– A legjobbak nem a karzaton ülnek? Pedig olyan…
– Ó, dehogy! A legjobbak a páholyokban vannak! Esetleg
a zsöllyékben!
Ágnes lemutatott.
– Odalent kik szoktak lenni? Onnan biztosan nagyon jól
látni…
– Ne butáskodj!! Az a Gödör!! Ott a zenészek vannak!!
– Hát, ennek legalább van értelme. Izé. Melyik a nyolcas
páholy?
– Nem tudom! De azt mondják, hogy ha valaha is
eladnak oda jegyet, akkor szörnyű tragédia következik be!!
Hát nem romantikus?!
Valami oknál fogva Ágnes gyakorlatias tekintetét a
hatalmas csillár vonta magára, ami úgy függött a nézőtér
felett, mint egy fantasztikus tengeri szörnyeteg. Vastag
tartókötele a mennyezet közelében tűnt el a homályban.
Az üvegfüggők megcsendültek.
 Annak a bizonyos képességnek a jóvoltából, amit Ágnes
minden erejével igyekezett elnyomni, újabb sokatmondó
jelenet villant át a lány fején.
– Hát ha ez nem egy szerencsétlenség, ami csak az
alkalomra vár, akkor semmi – dünnyögte.
– Biztos vagyok benne, hogy teljesen biztonságos!! –
trillázta Christine. – Biztos, hogy nem hagynák…
Egy akkord szólalt meg, amibe beleremegett a színpad. A
csillár csilingelt, és még több por szállt alá.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Ágnes.
– Az orgona!! Hatalmas nagy, és a színpad mögött van!!
Gyere, menjünk és nézzük meg!!
A személyzet további tagjai is az orgona felé igyekeztek.
A hangszer közelében felfordított vödör árválkodott,
körülötte terjeszkedő, zöld festéktócsával.
Egy asztalos átnyúlt Ágnes mellett, és felcsippentett egy
borítékot az orgonaszékről.
– A főnöknek szól – állapította meg.
– Amikor nekem jön levél, a postás egyszerűen csak
bekopog – kuncogott az egyik balerina.
Ágnes felnézett. Kötelek himbálóztak lustán a dohos
félhomályban. Egy pillanatra mintha megvillant volna
valami fehér, majd eltűnt.
A kötelekbe gabalyodott alakot alig lehetett észrevenni.
Valami ragacsos, nedves dolog hullott le és csöppent a
billentyűzetre.
Az emberek már belekezdtek a kiabálásba, amikor Ágnes
odanyúlt, belemártotta az ujját a növekvő tócsába, majd
megszagolta.
– Vér! – jelentette ki az asztalos.
– Vér az, ugye? – kérdezte az egyik zenész.
– Vér!! – sikoltozott Christine. – Vér!!
 A végzet Ágnesre azt a rettenetes fátumot rótta, hogy
képes legyen megőrizni a hidegvérét
katasztrófahelyzetekben is. Ismét megszagolta az ujját.
– Terpentin – állapította meg. – Ööö. Izé. Az baj?
Odafent a kötelek szorításában az alak felnyögött.
– Nem kellene leszednünk? – javasolta Ágnes.

Apri Tóni egy szerény favágó volt. Nem azért volt

szerény, mert favágó volt. Ugyanilyen szerény maradt volna
akkor is, ha lett volna öt fűrészmalma. Természeténél fogva
volt szerény.
És éppen különösebb fennhéjázás nélkül pakolta a
rönköket azon a helyen, ahol a Lancre-be vezető út
keresztezi a hegyi főutat, amikor meglátta a szekeret, ami
nagy robajjal megállt, és két feketébe öltözött idős hölgy
szállt le róla. Mindkettőjüknek seprű volt a bal kezében, és
zsák a másikban.
Éppen veszekedtek. Nem úgy, mint amikor az emberek
felemelik a hangjukat, hanem mint amikor valami idült
nézeteltérést vitatnak meg századszorra, ami eltart még az
elkövetkezendő évtizedben is.
– Neked nem számít, de most az én három talléromról
van szó, úgyhogy nem értem, miért ne mondhatnám én meg,
hogy utazunk!
– Én a repülést szívelem.
– Én meg azt mondom neked, hogy az évnek ebben a
szakában túl huzatos a seprű, Eszme. A fuvallatok olyan
helyekre is bejutnak, amiket álmomban sem említnék.
– Tényleg? Mert akkor el nem tudom képzelni, azok hol
lehetnek.
– Jaj, Eszme!
 – Te csak ne jaj, Eszmézzél nekem! Nem én találtam ki a
játékos menyegzői huncutságot különleges
piskótarudacskákkal.
– És egyébként is, Csöves nem szeret a seprűn. Olyan
érzékeny a gyomra szegénynek.
Tóni észrevette, hogy az egyik zsák lustán megmozdul.
– Gytha, én láttam, ahogy megeszik egy fél görényt,
úgyhogy ne magyarázz nekem az ő érzékeny gyomráról! –
jelentette ki Néne, aki elvből utálta a macskákat. –
Egyébként is… mostanában megint azt csinálja.
Ogg Ángyi könnyedén legyintett.
– Ó, azt csak akkor csinálja néha, amikor sarokba
szorítják – mondta.
– Az öreg Taper asszony tyúkóljában is csinálta a múlt
héten. Taperné bement megnézni, mi az a nagy zűrzavar, az
meg azon nyomban azt csinálta ott, előtte. Taper asszonynak
utána le is kellett dőlnie egy kicsit.
– Csöves valószínűleg jobban megijedt, mint Taperné –
védekezett Ángyi.
– Hát ez sül ki abból, ha a külföldeken ostoba ötletei
támadnak az embernek! – szögezte le Néne. – Most van egy
macskád, aki… Igen, mi az?
Tóni bátortalanul megközelítette őket, és most olyasfajta
félig guggoló pózban görnyedt, mintha egyrészt szeretné, ha
észrevennék, másrészt viszont a világért sem akarna zavarni.
– A hölgyek a postakocsira várnak?
– Igen – válaszolta a magasabbik hölgy.
– Izé, attól tartok, hogy a következő kocsi nem áll meg
itt. Az legközelebb csak Zsomborséden áll meg.
A hölgyek udvariasan bámulták egy darabig.
– Köszönjük – jegyezte meg végül a magasabbik. A
társához fordult.
 – Taper asszony mindenesetre nagyon megijedt. Bele sem
merek gondolni, ezúttal mit tanul meg az az állat.
– Csüggedésnek indul, ha otthon hagyom. Senki mástól
nem fogad el ennivalót.
– Ez csak azért van, mert mindig meg akarják mérgezni,
amit nem is csodálok.
Tóni szomorúan megcsóválta a fejét, és visszabattyogott
a farakásához.
A kocsi öt perccel később tűnt fel, teljes sebességgel véve
be a kanyart. A hölgyek mellé ért…
…és megállt. Pontosabban a lovak megpróbáltak
mozdulatlanná dermedni, a kocsi kerekei meg felhagytak a
forgással.
Inkább csúszott, mint pörgött, és az egész szerkezet olyan
huszonöt ölnyivel távolabb állapodott meg szép
fokozatosan, miközben a kocsis egy fa lombjai közé került.
A hölgyek kényelmesen megindultak felé, miközben
folytatták a vitájukat.
Majd az egyik megböködte a kocsist a seprűjével. – Két
jegyet Ankh-Morporkba, legyen szíves!
A kocsis leesett az útra.
– Hogy értik, hogy két jegyet Ankh-Morporkba? Itt nem
áll meg a kocsi!
– Nekem nagyon olyannak tűnik, mint ami megállt.
– Maguk csináltak vele valamit?
– Hogyan, már hogy mi?
– Ide figyeljen, hölgyem, még ha meg is állnék itt, a
jegyeknek nyavalyás negyven tallér darabja!
– Ó!
– Miért van maguknál seprű? – kiabálta a kocsis. –
Boszorkányok?
 – Igen. Miért, a boszorkányok kapnak valami személyre
szóló ajánlatot?
– Hát, mit szólnának egy máglyarakáshoz?
Tóni úgy vélte, hogy a társalgás egy részét valószínűleg
nem hallhatta meg, mert a következő pár szó ez volt:
– Megismételné, fiatalember?
– Két ingyenjegy Ankh-Morporkba, hölgyem. Nagyon
szívesen!
– De belső helyekre ám! Én nem utazom a tetőn.
– Természetesen, hölgyem. Elnézést, hadd térdeljek ide a
sárba, hogy könnyebb legyen fellépnie a kocsiba!
Tóni elégedetten biccentett egyet magában, miközben a
kocsi újból útnak eredt. Jó érzés látni, hogy nem halt még ki
a jómodor és lovagiasság a világból.

Nagy erőlködés, sok kiabálás és kötéligazgatás közepette

leeresztették az alakot a színpadra.
Úszott a festékben és a terpentinben. A dologtalan
kollégák és a próbák lógósainak egyre növekvő tömege
körülvette.
Ágnes letérdelt mellé, meglazította a gallérját, és
megpróbálta kibogozni a kötelet, ami az áldozat nyaka és
válla köré hurkolódott.
– Felismeri őt valaki? – kérdezte.
– Ez Pemzli Tamás – válaszolta egy zenész. – Ő festi a
háttereket.
Tamás felmordult, és kinyitotta a szemét.
– Láttam őt! – nyögte ki. – Rettenetes volt!
– Mit látott? – kérdezte Ágnes. Hirtelen olyan érzése
támadt, mintha valami magánbeszélgetésbe avatkozott volna
bele. Körülötte mindenkiből dőlt a szó.
 – Giselle azt mondta, múlt héten látta őt!
– Itt van!
– Megint kezdődik!
– El vagyunk átkozva?! – nyüszítette Christine. Pemzli
megragadta Ágnes karját.
– Olyan az arca, mint a halál!
– Kinek?
– A Szellemnek!
– Milyen szel…?
– Fehér csont! Nincs orra!
Pár balett-táncos elájult, de persze óvatosan, hogy ne
piszkolják össze a ruhájukat.
– De akkor hogyan… – kezdett bele Ágnes.
– Én is láttam!
A közönség, mintegy végszóra, a beszélő felé fordult.
Egy idősebb férfi battyogott keresztül a színpadon.
Ősrégi keménykalapot viselt, és egy zsákot cipelt az egyik
vállán átvetve, míg a másik kezével olyasfajta
szükségtelenül lendületes mozdulatokat tett, mint akinek a
tudomására jutott valami szörnyűség, és alig várja, hogy
megfagyaszthassa vele a hallgatósága vérét. A zsákban
valami élő dolog lehetett, mert hányta-vetette magát.
– Láttam őt! Óóóóóó, igen! Avval a nagy fekete
köpenyével, és a fehér arcával, amin nincsenek szemek,
csak lyukak a szemek helyén! Óóóóó! És…
– Álarc volt rajta? – kérdezte Ágnes.
Az öregember elhallgatott, majd olyan pillantást vetett a
lányra, amelyet azoknak tartogatnak, akik ragaszkodnak a
logikus megközelítéshez, amikor pedig már kezdenének
izgalmasan kísértetiessé válni a dolgok.
– És nem volt orra! – folytatta, válaszra sem méltatva
Ágnest.
 – Én is ezt mondtam! – motyogta Pemzli felháborodott
tónusban. – Már mondtam nekik. Ezt már tudták.
– Ha nincs orra, akkor hogyan sza… – kezdte volna ismét
Ágnes, de senki nem figyelt rá.
– A szeméről beszéltél? – kérdezte az öregember.
– Éppen belekezdtem volna a szemébe! – csattant fel
Pemzli. – Igen, olyan szeme volt, mint…
– Most valami álarcról van szó? – kérdezte Ágnes.
Ekkor már mindenki úgy nézett rá, mint arra, aki
megjegyzi az ufológusok gyűlésén: „Hé, ha az ember kicsit
hunyorít, akkor azért látszik, hogy ez csak egy
vadlibacsapat!”.
A zsákos ember köhécselt, és összeszedte a tartalékait. –
Mint mély gödrök, olyanok voltak… – kezdte, de látszott
rajta, hogy elrontották az örömét. – Mély gödrök – ismételte
meg savanyúan. – Azt láttam. És nem volt orra, tenném
hozzá, köszönöm szépen.
– Megint a Szellem az! – kiáltott fel egy díszletmunkás.
– Az orgona mögül ugrott elő – mondta Pemzli. – A
következő pillanatban már ott volt a kötél a nyakam körül,
és fejjel lefelé lógtam!
A társaság a zsákos emberre nézett, hogy tudja-e emelni a
tétet.
– Nagy, fekete gödrök – ragaszkodott a bevált dolgokhoz
az öreg.
– Jól van, emberek, mi folyik itt?
Impozáns alak masírozott ki az oldalszárnyból. Lobogó
fekete haját gondosan formára fésülte, hogy hanyagul
nemtörődöm látszatot keltsen, de alatta egy született
szervező arcvonásait viselte.
A férfi biccentett a zsákos öregember felé.
– Mit bámul, Tiló? – kérdezte.
 Az öreg lesütötte a szemét. – Láttam, amit láttam,
Salzella úr – jelentette ki. – Én sok mindent meglátok, meg
én!
– Már amennyit, gondolom, egy palack alján át látni
lehet, maga vén csirkefogó. Mi történt Pemzlivel?
– A Szellem volt az! – válaszolta az említett örömmel,
hogy visszakerült a rivaldafénybe. – Lecsapott rám, Salzella
úr! Szerintem eltört a lábam – tette hozzá gyorsan egy olyan
ember hangján, aki abban a pillanatban ébredt rá a helyzet
betegszabadsággal kecsegtető lehetőségeire.
Ágnes valami olyasmire számított az újonnan érkezettől,
hogy: „Szellem? Olyasmi nem létezik.” Salzellának
ilyesfajta arca volt.
Ehelyett a férfi azt felelte:
– Hát visszajött? És hova ment?
– Nem láttam, Salzella úr. Egyszerűen kirepült!
– Valaki segítse le Pemzlit a kantinhoz! – adta ki az
utasítást a zenei igazgató. – És valaki hívjon egy orvost…
– Nem tört el a lába! – biztosította Ágnes. – De a kötél
nagyon kidörzsölte a nyakát, és sikerült teleöntenie a fülét
festékkel.
– Mit tud maga, kisasszony? – kérdezte Pemzli. A
festékes fül nem úgy hangzott, mint ami versenyre kelhetne
lehetőségek tekintetében egy törött lábbal.
– Én… hát… van egy kis előképzettségem – magyarázta
a lány, majd gyorsan hozzátette: – De persze az a
hámsérülés nagyon csúnya, és nem kizárt a késleltetett
sokkreakció sem.
– A brandy nagyon jót tesz ilyenkor, ugye? – érdeklődött
Pemzli. – Nem próbálna meg esetleg pár cseppet az ajkaim
közé erőltetni?
 – Köszönjük, Perdita. A többiek menjenek vissza, és
folytassák, amit csináltak! – adta ki az utasítást Salzella.
– Nagy, fekete gödrök – kötötte az ebet a karóhoz Tiló. –
Jó nagyok.
– Igen, köszönjük, Tiló úr. Segítsen Ronnak Pemzli úrral
kapcsolatban, rendben? Perdita, jöjjön ide! És maga is,
Christine.
A két lány odaállt a zenei igazgató elé.
– Láttak valamit? – kérdezte Salzella.
– Egy hatalmas lényt láttam hatalmas, csapkodó
szárnyakkal és óriási gödrökkel a szeme helyén!! –
válaszolta Christine.
– Attól tartok, én csak valami fehéret láttam a
mennyezeten – mondta Ágnes. – Sajnálom.
Elpirult, mert érezte, milyen szánalmasan hangzik ez.
Perdita biztos egy titokzatos, köpenyes alakot látott volna,
vagy valami… valami érdekeset…
Salzella rámosolygott. – Úgy érti, maga csak olyasmit
vesz észre, ami tényleg ott van? – kérdezte. – Látszik, hogy
nem sok időt töltött még az operában, kedvesem. De hadd
mondjam meg, mennyire örülök, hogy józan gondolkodású
emberekkel is találkozom néha…
– Jaj, ne! – kiáltott fel valaki.
– A Szellem!! – sikoltotta Christine automatikusan.
– Ööö. Csak a fiatalember az orgona mögött –
helyesbített Ágnes. – Sajnálom.
– A megfigyelőképessége is éppen olyan jó, mint amilyen
józan a gondolkodása – állapította meg az igazgató. – Ezzel
szemben úgy látom, Christine, hogy magának nagyon
könnyű lesz beilleszkednie. Mi a gond, André?
Szőke fiatalember kukucskált ki az orgona sípjai mögül.
 – Valaki tört-zúzott itt, Salzella úr – közölte gyászosan. –
Összetörtek a billentyűrugók, a támasztékok, meg minden.
Kész, vége van. Biztosra veszem, hogy egy hangot sem
tudok már kicsalni ebből. És ez a készülék megfizethetetlen.
Salzella felsóhajtott. – Rendben. Szólok Csöbör úrnak –
válaszolta. – Mindenkinek köszönöm az együttműködést!
Vetett egy gyászos pillantást Ágnesre, majd távozott.

– Nem kéne ilyesmit tenned az emberekkel! – jelentette

ki Ogg Ángyi homályosan, miközben a kocsi gyorsulni
kezdett.
Majd széles, barátságos vigyorral tekintett végig az
immár elég csapzott utastársain.
– Jó reggelt! – mondta, miközben beletúrt a zsákjába. –
Gytha Oggnak hívnak, tizenöt gyermekem van, ez pedig a
barátnőm, Eszme Mállotviksz, Ankh-Morporkba tartunk,
kér valaki egy tojásos szendvicset? Rengeteget hoztam. A
macska rajtuk feküdt, de semmi bajuk, nézzék, simán vissza
lehet hajtani. Nem? Hát, ahogy tetszik. Lássuk, mink van
még… Ó, nincs valakinél egy sörnyitó?
Egy férfi a sarokban jelezte, hogy nála esetleg akad.
– Remek – állapította meg Ángyi. – És pohár van
valakinél a sörhöz?
Egy másik férfi biccentett segítőkészen.
– Nagyszerű! – nyugtázta Ángyi. – Hát akkor, sört hozott
valaki?
Néne, aki kivételesen nem volt a figyelem
középpontjában, mert minden elszörnyedt tekintet Ángyira
és a zsákjára szegeződött, végignézett a kocsi utasain.
Az expresszjárat átment a Kostetőn, és végigcikázott egy
sor apró kis országon alatta. Ha Lancre-ből negyven tallér
az út, akkor ezeknek itt bizonyára sokkal többet kellett
fizetniük. Miféle emberek költik kéthavi bérüket arra, hogy
gyorsan és kényelmetlenül utazzanak?
A vékony férfi, aki a csomagját szorongatva üldögél,
minden bizonnyal egy kém, állapította meg. A kövér ember,
aki a poharat kínálta, úgy nézett ki, mint aki dolgok
árusításából él; a beteges színe olyasvalakire utalt, aki túl
sok üveget bontott fel, de túl sok étkezést is kihagyott.
Ők eléggé szorongtak az ülésükön, mert annak a többi
részét egy már-már varázslói testalkatú férfi foglalta el. Úgy
tűnt, fel sem ébredt, amikor megállt a kocsi. Egy zsebkendő
volt az arcára terítve, és egy gejzír ütemérzékével horkolt.
Olyannak nézett ki, mint akinek a világon semmi gondja
nem lehet, leszámítva talán csak azt, hogy vonzza az apróbb
tárgyakat és esetenként árapályt kelt.
Ogg Ángyi tovább kotorászott a zsákjában, és mint
mindig, amikor el volt foglalva, a szája közvetlen
kapcsolatot teremtett a szemével, az agya közbeiktatása
nélkül.
Ángyi valójában a seprűs közlekedéshez szokott. A
hosszú távú földi utazás újdonság volt számára, úgyhogy
gondosan felkészült rá.
– …lássuk akkor… rejtvénykönyv a hosszú utazásokra…
párna… lábpúder… szúnyogcsapda… kisszótár… hányós-
zacskó… ó, jaj…
A közönség, amelynek minden valószínűség ellenére
sikerült még távolabb szuszakolnia magát Ángyitól a litánia
alatt, rémült kíváncsisággal várakozott.
– Mi az? – kérdezte Néne.
– Szerinted milyen gyakran áll meg ez a kocsi?
– Mi a gond?
 – Ki kellett volna mennem, mielőtt elindultunk. Ne
haragudj! A rázkódás miatt van. Nem tudja valaki, nincs
ezen az izén egy árnyékszék? – tette hozzá derűsen.
– Ööö – válaszolta a valószínűsíthető kém –, mi általában
megvárjuk a következő megállót, vagy… – Elhallgatott.
Azzal akarta folytatni, hogy „az ablak mindig kéznél van”,
ami férfias kihívást biztosított a göröngyösebb vidéki
szakaszokon, de a rettenetes gondolat, hogy ez a szörnyű
öregasszony komolyan is megfontolhatja a lehetőséget,
belefojtotta a szót.
– Óhulán már itt van nem messze – szólt közbe Néne, aki
szunyókálni próbált. – Várd csak meg!
– Ez a kocsi nem áll meg Óhulánban – jegyezte meg a
kém segítőkészen.
Mállotviksz Néne megemelte a fejét.
– Vagyis mostanáig nem állt meg – helyesbített a férfi.

Csöbör úr az irodájában ült, és megpróbált eligazodni az

Operaház főkönyvében.
De semmi logikát nem talált benne. Úgy gondolta, ő
éppen annyira el tud olvasni egy kiadás-bevételi listát, mint
bárki más, de ez úgy aránylott a könyveléshez, mint a
homok az óraműhöz.
Csöbör Ödön mindig is szerette az operát. Érteni ugyan
nem értette, de az óceánt sem értette, ugyanakkor azt is
szerette. Úgy tekintett a beszerzésére, mint valami
tennivalóra, egyfajta munkás visszavonulásra. Az ajánlat
túlságosan jó volt ahhoz, hogy visszautasítsa. A dolgok
kezdtek keménnyé válni a sajt- és tejtermékiparban, és
Csöbör örömmel fordította arcát a művészvilág csendesebb
szellői felé.
 Az előző tulajdonosok létrehoztak pár jó előadást. Kár,
hogy a zsenijüket a könyvelés során már nem kamatoztatták.
Úgy tűnt, akkor vettek ki pénzt a számláról, amikor kedvük
szottyant. Az üzleti jegyzetek nagy része papírfecnikből állt,
amikre olyasmiket írtak, hogy „kivettem 30 tallért Q.-nak.
Hétfőn találkozunk. R.”. Ki az az R.? Ki az a Q.? Mire
kellett a pénz? A sajt világában ilyesmit nem engedhetett
meg magának az ember.
Felnézett, amikor az ajtó kinyílt.
– Ó, Salzella! – állapította meg. – Köszönöm, hogy
benézett. Nem tudja véletlenül, ki az a Q.?
– Nem, Csöbör úr.
– Vagy R.?
– Attól tartok, nem – húzott oda a zenei igazgató egy
széket.
– Egész reggel ezzel foglalkoztam, de csak annyi derült
ki, hogy évi bő ezerötszáz tallért költünk balettcipőkre –
jelentette ki Csöbör egy papírt lobogtatva.
Salzella bólintott. – Igen, a lábujjnál hamar elvásnak.
– Úgy értem, ez nevetséges! Én még mindig azt a
bakancsot hordom, ami az apámé volt!
– De a balettcipő, uram, sokkal inkább hasonlít egyfajta
lábkesztyűre – magyarázta az Operaház zenei vezetője.
– Nekem mondja?! Hét tallér egy pár, és alig bírnak
valamennyit! Csupán pár előadást! Nincs valami módja,
hogy spóroljunk ezen…?
Salzella hosszú, hűvös pillantást vetett új főnökére.
– Esetleg megkérhetnénk a lányokat, hogy töltsenek több
időt a levegőben? – vetette fel. – Hogy csináljanak több
grand jeté-t5?

5
grand jeté (francia) – a klasszikus balett hosszú, ollós ugrása (a szerk.)
 Csöbör láthatóan meghökkent. – Az segítene? – kérdezte
gyanakodva.
– Hát, a lábuk kevesebbet érintkezne a padlóval, nem? –
kérdezett vissza Salzella olyan hangon, mint aki biztosan
tudja, hogy sokkal intelligensebb bárkinél a helyiségben.
– Úgy bizony. Úgy bizony. Beszéljen a balett-tanárnővel,
rendben?
– Persze. Biztos vagyok benne, hogy örülni fog a
javaslatnak. Elképzelhető, hogy ezzel egy csapásra felére
mennek le a költségek.
Csöbör arca ragyogott.
– Ami talán jól is jön most – folytatta a zenei igazgató. –
Igazából van még egy oka a látogatásomnak…
– Igen?
– A volt orgonánkról lenne szó.
– Volt? Hogy érti, hogy „volt”? – kérdezte Csöbör, majd
hozzátette: – Valami drága dologról akar beszélni, igaz? Mi
az?
– Egy csomó síp és némi billentyűzet – válaszolta a zenei
igazgató. – A többi részét összetörték.
– Összetörték? Kicsoda?
Salzella hátradőlt. Őt nem volt könnyű mosolyra bírni, de
ekkor ráébredt, mennyire élvezi a helyzetet.
– Mondja – fogott bele –, amikor Pnigeus és Cavaille
urak eladták önnek az Operaházat, nem említettek valami…
természetfelettit?
Csöbör megvakarta a fejét. – Hát… de. Miután mindent
aláírtunk és kifizettünk. Valamit viccelődtek. Azt mondták,
„ó, egyébként meg az a hír járja, hogy van valami frakkos
férfi, aki itt kísért, haha, nevetséges, hát nem, ezek a
színházi emberek, tisztára, mint a gyerekek, haha, de lehet,
hogy boldoggá tenné őket, ha a nyolcas páholyt üresen
hagyná a premiereken, haha”. Erre pontosan emlékszem. Ha
az ember éppen harmincezer tallért nyújt át, az megélesíti a
memóriáját. Utána meg elhajtottak. Egy meglehetősen gyors
kocsiban, most így belegondolva.
– Ó! – mondta Salzella, szinte már mosolyogva. – Hát,
most, hogy már megszáradt a tinta, szerintem ideje
felvilágosítanom a finomabb részletekkel kapcsolatban…

A madarak daloltak. A szél lelkesen rázta a fenyér

elszáradt terméstokjait.
Mállotviksz Néne belepiszkált a gödrökbe, hátha talál
valami érdekes gyógynövényt.
Magasan a hegyek felett szélvész sikoltott és kavargott.
A kocsi az út mellett állt, annak ellenére, hogy legalább
húsz mérföldre onnan kellett volna éppen tovarobognia.
Néne végül elunta magát, és odaoldalgott egy csoport
tövises rekettyebokorhoz.
– Hogy haladsz, Gytha? – érdeklődött.
– Jól, jól – felelte egy fojtott hang.
– Csak mert úgy érzem, a kocsis kezd türelmetlenkedni.
– A természetet nem lehet siettetni! – válaszolta Ogg
Ángyi.
– Hát, ne engem hibáztass! Te mondtad, hogy a seprű túl
huzatos.
– Tedd magad hasznossá, Eszme Mállotviksz – mondta a
hang a bokorban –, és keress nekem szépen egy réti lórom-
vagy lapubokrot arrafelé, köszönöm szépen!
– Gyógynövényeket? Mit akarsz te azokkal?
– Azt akarom mondani nekik, hogy „micsoda szerencse,
nagy levelek, pont erre van most szükségem”.
 Valamivel távolabb a bokroktól, ahol Ángyi a
Természettel egyezkedett, az őszi égbolt alatt sima tükrű tó
terült el.
A nádasban egy hattyú haldoklott. Vagyis egy hattyú
halálának jött el az ideje. De akadt egy előre nem látható
bibi.
A Halál a parton üldögélt.
NÉZD, mondta, TUDOM, HOGY MENNEK EZEK A DOLGOK.
A HATTYÚK CSAK EGYSZER ÉNEKELNEK EGY GYÖNYÖRŰ
DALT, MIELŐTT MEGHALNAK. INNEN ERED A „HATTYÚDAL”
KIFEJEZÉS. NAGYON MEGHATÓ DOLOG. NOS, AKKOR
PRÓBÁLJUK MEG MÉG EGYSZER…
Előhúzott egy hangvillát a köpenye árnyékos redői közül,
és a kaszája oldalán megpendítette.
MEGADOM A HANGOT…
– Mm-mmm – rázta a fejét a hattyú.
MIÉRT NEHEZÍTED MEG A DOLGOT?
– Én szeretek itt lenni – válaszolta a madár.
AZ MOST NEM SZÁMÍT.
– Tudta, hogy egy szárnycsapással el tudom törni egy
ember karját?
MI LENNE, HA SEGÍTENÉK ELKEZDENI? ISMERED A
KISKACSA FÜRDIKET?
– Az csak egy buta kis dalocska! Én hattyú vagyok, ha
nem tudná!
A SZÁRAZ TÓNAK NEDVES PARTJÁNT? – A Halál
megköszörülte a torkát.
„SEJ, HAJ, DENEVÉR…”
– Ez egy dal? – szisszent fel a hattyú dühösen, majd
egyik gacsos lábáról a másikra állt. – Nem tudom, ki maga,
jó uram, de ahonnan én jöttem, ott valamivel jobb zenei
ízlésük van a népeknek!
TÉNYLEG? MUTATNÁL RÁ EGY PÉLDÁT?
– Mm-mmm.
A FENÉBE.
– Azt hitte, sikerül beugratnia, ugye? – mondta a hattyú.
– Azt hitte, bedőlök, mi? Hogy gondolkodás nélkül előadok
pár taktust a Házaló dalából a Lohenshaakból, mi?
AZT NEM ISMEREM.
A hattyú vett egy mély, kimunkált levegőt.
– Az úgy van, hogy „Schneide meinen eigenen Hals…”.
KÖSZÖNÖM, szólt a Halál. Megvillant a kasza.
– A fenébe!
Egy pillanattal később a hattyú kilépett a testéből, és
felborzolta új, bár enyhén áttetsző szárnyait.
– És most mi lesz? – kérdezte.
AZ TŐLED FÜGG. AZ MINDIG TŐLED FÜGG.

Csöbör hátradőlt a nyikorgós bőrfoteljében, és lehunyt

szemmel hallgatott, amíg a zenei igazgatója be nem fejezte.
– Szóval – szólalt meg akkor –, lássuk, jól értettem-e!
Van ez a Szellem. Bármikor bárki elhagy errefelé egy
kalapácsot, azt a Szellem lopta el. Bármikor hamis hangot
ad valaki, az a Szellem miatt van. De ugyanakkor bármikor
bárki megtalál egy elveszett tárgyat, arról is a Szellem tehet.
Bármikor bárki jó szerepet kap, a Szellem miatt van. Ő az
épülettel jár, mint a patkányok. Időnként megpillantja
valaki, de nem túl hosszan, mert úgy jár-kel, mint egy… hát,
mint egy szellem. Mint kiderült, ingyen átengedjük neki a
nyolcas páholyt a premiereken. És azt mondja, az emberek
kedvelik?
 – Nem a „kedvelik” a legjobb szó erre – válaszolta
Salzella. – Pontosabb kifejezés lenne a… hát, ez
természetesen puszta babona, de úgy gondolják, szerencsét
hoz. Legalábbis eddig így gondolták.
És ebből te egy kukkot sem értesz, te hitvány kis
sajtkukac, tette, hozzá magában. A sajt az sajt. A tej magától
megromlik. Nem kell azzal elősegíteni, hogy hétszáz főt
felspannol az ember, amíg az idegeiken gitározni nem
lehetne…
– Szerencsét – ismételte meg Csöbör szárazon.
– A szerencse nagyon fontos – magyarázta a zenei
igazgató olyan hangon, amiben jégkockaként úszkált az
erőltetett türelem. – Úgy képzelem, a sajtiparban nincs túl
nagy szerepe az emberi temperamentumnak, igaz?
– Mi az oltóanyagokra támaszkodunk – felelte Csöbör.
Salzella felsóhajtott. – Mindegy, szóval a társulat úgy
gondolja, hogy a Szellem… szerencsét hoz. Kis, biztató
üzeneteket szokott küldözgetni embereknek. Az igazán jó
előadások után a szopránok csokoládésdobozokat találnak
az öltözőjükben, meg ilyesmi. És halott virágokat, valami
oknál fogva.
– Halott virágokat?
– Hát, nem igazán virágokat, ami azt illeti. Csak egy
csokor rózsaszárat rózsa nélkül. Ez a védjegye, vagy valami
ilyesmi. Szerencsés dolognak tartják.
– A halott virág szerencsés dolog?
– Úgy vélik. Az élő virág igen nagy balszerencsét jelent a
színpadon. Vannak énekesek, akik még az öltözőjükben sem
tűrik meg őket. Szóval… a halott virágok biztonságosak,
vagy hogy mondjam. Furcsák, de biztonságosak. És az
emberek nem aggódnak a dolog miatt, mert úgy gondolják,
a Szellem az ő oldalukon áll. Legalábbis így gondolták.
Egészen hat hónappal ezelőttig.
Csöbör megint lehunyta a szemét. – Beszéljen – mondta
végül.
– Történtek bizonyos… balesetek.
– Milyen balesetek?
– Olyan balesetek, amelyeket az ember szeretne…
balesetnek nevezni.
Csöbör szeme csukva maradt. – Mint… mint amikor
Rakás Reg és Vésött Frédi késő estig dolgoztak az egyik
nap az aludttejes kondérok mellett, és mint kiderült, Reg
Frédi feleségével találkozgatott, és valahogy… – nyelt egyet
Csöbör – valahogy megbotolhatott, ahogy Frédi mesélte, és
beleesett…
– Nem ismerem ugyan az említett úriembereket, de…
erről a fajta balesetről beszéltem. Igen.
Csöbör felsóhajtott. – Az volt az egyik legjobb diós
háziérlelésűnk.
– Szeretné, ha mesélnék a mi baleseteinkről?
– Biztos vagyok benne, hogy megteszi.
– Egy varrónő odaöltötte magát a falhoz. Az egyik
helyettes ügyelőt leszúrták egy játék karddal. Ó, és hadd ne
mondjam el, mi történt azzal az illetővel, aki a süllyesztő
ajtaját kezelte! És rejtélyes módon az összes ólom eltűnt a
tetőről, bár személy szerint kétlem, hogy ez a Szellem műve
lett volna.
– És ezeket… mindenki… balesetnek nevezi?
– Hát, maga is el akarta adni a sajtját, nem? El nem tudok
képzelni semmit, ami annyira lecsökkentené a látogatók
számát, mint egy olyan hír, hogy úgy hullanak a hullák,
mint ősszel a legyek.
 Salzella egy borítékot húzott elő a zsebéből, és az asztalra
rakta.
– A Szellem szeret kis üzeneteket hagyni – magyarázta. –
Ez az orgona mellett volt. Egy díszletmunkás vette észre, és
majdnem… baleset áldozatává vált.
Csöbör megszaglászta a borítékot. Terpentintől bűzlött. A
benne lévő levelet az Operaház saját levélpapírjára írták.
Rendezett, olvasható kézírással a következő állt rajta:

Ahahahahaha! Ahahahaha! Aahahaha!

ÓVAKODJATOK!!!!
Őszinte Tisztelettel,
Az Operaház Szelleme

– Miféle ember lehet az – kérdezte Salzella higgadtan –,

aki leül, és leír egy őrült kacajt? És észrevette azokat a
felkiáltójeleket? Mind az ötöt? Az ilyesmi kétségkívül
olyasvalakire utal, aki a fején hordja az alsóneműjét. Az
opera ilyen hatással van egyesekre. Nézze, legalább
kutassuk át az épületet! A pincerendszere végeláthatatlan.
Szükségem lenne egy csónakra…
– Egy csónakra? A pincében?
– Ó, hát az alsó pincéről sem meséltek magának?
Csöbör arcán olyasfajta széles, elmebeteg mosoly
ragyogott fel, mintha már ő sem állna túl távol a dupla
felkiáltójelek használatától.
– Nem – válaszolta. – Nem meséltek az alsó pincéről.
Ehhez túlságosan is lefoglalta őket az, hogy ne meséljenek a
gyilkosról, aki a társulatot öldösi. Emlékeim szerint senki
nem mondott semmi olyasmit, hogy: „Ó, egyébként meg
sorra halnak az emberek, és bizonyos jelek arra utalnak,
hogy el fog minket önteni a mocsár…”
 – Beázott.
– Ó, remek! – állapította meg a tulajdonos. – Mitől,
vértől?
– Nem nézte meg?
– Azt mondták, hogy a pincék rendben vannak!
– És elhitte nekik?
– Hát, meglehetősen sok pezsgő volt ott…
Salzella felsóhajtott.
Csöbör felhúzta az orrát. – Ami azt illeti, büszke vagyok
a jó emberismeretemre – jelentette ki. – Ha az ember
mélyen a másik szemébe néz, és erősen megszorítja a kezét,
minden kiderül az illetőről.
– Igen, valóban – nyugtázta Salzella.
– Ó, a fenébe… señor Enrico Basilica holnapután
érkezik! Gondolja, hogy esetleg baja eshet?
– Nem igazán. Legfeljebb, ha átvágják a torkát.
– Mi? Tényleg ezt hiszi?
– Honnan tudhatnám?
– Mit szeretne, mit tegyek? Zárjam be a házat? Ahogy
látom, így sincs túl sok bevételünk! Miért nem szólt senki az
őrségnek?
– Az még rosszabb lett volna – válaszolta a zenei
igazgató. – Nagydarab, rozsdás láncinges trollok trappoltak
volna össze mindent, és zaklatták volna a társulatot az
ostoba kérdéseikkel. Be is zárták volna a házat.
Csöbör nyelt egyet. – Ó, azt nem engedhetjük meg! –
jelentette ki. – Nem hagyhatjuk, hogy… mindenkit
felidegesítsenek.
Salzella hátradőlt. Úgy tűnt, kezd megnyugodni. –
Felidegesítsenek? Csöbör úr – magyarázta –, ez itt az
opera! Mindenki mindig ideges. Hallott már a
katasztrófagörbéről, Csöbör úr?
 A tulajdonos próbálta összeszedni magát. – Hát, van ugye
az a halálkanyar ott a…
– A katasztrófagörbe, Csöbör úr, az opera üzemi képlete.
Az opera úgy lesz, hogy egy csomó dolog váratlanul
mégsem romlik el, Csöbör úr. A gyűlölettől, a szeretettől és
az idegességtől működik. Mindig. Ez nem sajt. Ez opera. Ha
csendes visszavonulásban reménykedett, Csöbör úr, akkor
nem lett volna szabad megvennie az Operaházat. Akkor
valami békés elfoglaltságot kellett volna választania, mint
például a krokodilfogászat.

Ogg Ángyi könnyen elunta magát. Másrészről viszont

nem volt nehéz elszórakoztatni.
– Ez tényleg nagyon érdekes módja az utazásnak –
állapította meg. – Az ember lát egy kis világot.
– Igen – helyeselt Néne. – Tíz mérföldenként, ha jól
számolom.
– Fogalmam sincs, mi üthetett belém.
– Nem hinném, hogy a lovaknak sikerült volna a
poroszkálásnál gyorsabb tempót elérniük ma.
Immár egyedül maradtak a kocsiban, leszámítva a
nagydarab, horkoló férfit. A másik kettő kiszállt, és
csatlakozott a tetőn ülőkhöz.
Ennek Csöves volt a legfőbb oka, A macskák
tévedhetetlen ösztönével választotta ki azokat, akik nem
szeretik a macskákat, és ugrott az ölükbe, hogy ott előadja a
„tékozló fiú hazatér” című magánszámát. Kérlelhetetlenül
kidagasztott belőlük minden ellenállást, majd
elhelyezkedett, és álomba merült, karmait olyan stratégiai
pozícióban elhelyezve, hogy vér egyelőre ne folyjon, de
nyilvánvaló legyen, hogy még az is megtörténhet,
amennyiben az illető megmozdul vagy levegőt vesz. Utána
pedig, amikor úgy érezte, hogy már belenyugodtak a
szituációba, elkezdett bűzleni.
Senki nem tudta, honnan jön a szag. Nem lehetett
semmilyen ismert forráshoz kötni. Egyszerűen csak öt perc
szunyókálás után a levegő Csöves felett olyan penetráns
szagú lett, mint egy rothadó szőnyeg.
Most a nagyon kövér férfival próbálkozott. De nem
működött. Csövesnek végre sikerült egy akkora hasat
találnia, ami még számára is túl nagynak bizonyult. És a
folyamatos le-fel mozgástól kezdett tengeribeteg lenni.
A horkolások visszhangoztak a kocsiban.
– Hát, nem állnék közé és a pudingja közé – jegyezte meg
Ogg Ángyi.
Néne kifelé bámult az ablakon. Legalábbis az arca
arrafelé fordult, de a tekintete a végtelenre szegeződött.
– Gytha?
– Igen, Eszme?
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Általában nem szoktak fenntartásaid lenni – válaszolta
Ángyi.
– Téged soha nem lomboz le, hogy az emberek
képtelenek normálisan gondolkozni?
Ajaj, gondolta Ángyi. Azt hiszem, még éppen időben
kaptam el. Az isteneknek hála a könyvkiadás intézményéért!
– Hogy érted? – kérdezett vissza.
– Úgy értem, hogy folyton belezavarodnak.
– Nem mondhatnám, hogy valaha is elgondolkoztam
ezen, Eszme.
– Mint hogy… mondjuk, ha azt mondanám neked, Gytha
Ogg, hogy ég a házad, mit próbálnál tenni legelőször?
 Ángyi az ajkába harapott. – Ez egy olyan személyiséges
kérdés, úgy-e? – érdeklődött.
– Pontosan.
– Hogy megpróbálod kitalálni, milyen vagyok, abból,
amit mondok…
– Gytha Ogg, egész életemben ismertelek, pontosan
tudom, milyen vagy. Nem kell találgatnom. De azért csak
válaszolj nekem!
– Azt hiszem, kimenekíteném Csövest.
Néne bólintott.
– Mert ez azt mutatja, milyen szerető és önzetlen
természetem van – folytatta Ángyi.
– Nem, ez azt mutatja, hogy azok közé tartozol, akik
megpróbálják kitalálni, mi a helyes válasz – torkolta le
Néne. – Megbízhatatlan vagy. Ez boszorkányos válasz volt,
abbiza. Furmányos.
Ángyi önelégült arcot vágott.
A horkolást puff-puff-szerű hang váltotta fel, és a
zsebkendő megremegett.
– …szirupos pudingot rengeteg szósszal…
– Hé, mondott valamit – jegyezte meg Ángyi.
– Álmában beszél – magyarázta Mállotviksz Néne. –
Folyamatosan ezt csinálta.
– Én egyszer sem hallottam!
– Te nem voltál a kocsiban.
– Ja.
– Az előző megállónknál citromos palacsintáról beszélt –
mondta Néne. – És krumplipüréről vajjal.
– Megéhezem csak attól, hogy hallgatom – ábrándozott el
Ángyi. – Van valahol egy sertéssültem a csomagban…
A horkolás váratlanul abbamaradt. Egy kéz emelkedett
fel, és húzta félre a zsebkendőt. A mögüle előbukkanó arc
barátságos volt, szakállas és kicsi. Szégyenlős mosolyt
vetett a boszorkányokra, majd kérlelhetetlenül a sertéssült
felé fordult.
– Szeretne egy szeletet, jó uram? – kérdezte Ángyi. –
Mustár is akad itt valahol.
– Ó, kaphatnék, drága hölgyem? – válaszolta a férfi
sípoló hangon. – Nem is tudom, mikor ettem utoljára
sertéssültet… ó, te jó ég…
Olyan arcot vágott, mintha valami rosszat szólt volna,
majd megnyugodott.
– Van egy üveg söröm is, ha inna egy kortyot – folytatta
Ángyi. Azok közé a nők közé tartozott, akik majdnem
annyira élvezik nézni, ahogy mások esznek, mint amennyire
enni szeretnek.
– Sör? – kérdezett vissza a férfi. – Sör? Tudja, engem
soha nem hagynak sört inni. Hahh, azt mondják, az alpári
dolog. Bármit megadnék egy korsó sörért…
– Elég lesz egy „köszönöm” – nyújtotta át Ángyi.
– Kik ezek az „ők”, akikről beszél? – kérdezte Néne.
– 'Zén hibám, igazából – válaszolta a férfi a
sertésmorzsák halvány függönye mögül. – Jól belekevertem
magam, azt hiszem…
Odakint megváltoztak a zajok. Városi fények haladtak el
mellettük, és a kocsi lassítani kezdett.
A férfi leerőltette a sertéssült utolját is a torkán, majd az
utolsó cseppig felhajtotta a sört.
– Óó, de remek! – állapította meg. Majd hátradőlt, és
visszarakta a zsebkendőt az arcára.
Aztán felhajtotta az egyik csücskét. – El ne mondják
senkinek, hogy beszéltem magukkal! – kérte – De Csiggás
Henrik mostantól a barátjuk.
 – És mivel foglalkozik, Henrik? – kérdezte Néne
óvatosan.
– Én… én egy nagy volumenű ember vagyok.
– Igen. Azt látjuk – jegyezte meg Ogg Ángyi.
– Nem, úgy értem…
A kocsi megállt. Kavics csikordult, ahogy az emberek
leszálltak. Kitárult az ajtó. Néne észrevette, hogy emberek
egy csoportja izgatottan kukucskál be az ajtón, és
ösztönösen felnyúlt, hogy megigazítsa a kalapját. De egy
csomó kéz nyúlt be, hogy kisegítse Csiggás Henriket, aki
felegyenesedett, idegesen elmosolyodott, és hagyta, hogy
kitámogassák. És rengeteg ember kiabált egy nevet, de az
nem a Csiggás Henrik volt.
– Ki az az Enrico Basilica? – kérdezte Ogg Ángyi.
– Nem tudom – válaszolta Néne. – Talán ő az, akitől
Csiggás úr annyira tart.
A postakocsi-fogadó lepusztult kalyibának bizonyult,
csak két vendégszobával. Mint kiszolgáltatott idős hölgyek,
akik egyedül utaznak, az egyiket megkapták a
boszorkányok; egyszerűen azért, mert elszabadult volna a
pokol, ha nem így történik.

Csöbör úr arcán szenvedés tükröződött.

– Lehet, hogy magának én csak egy sajtipari nagykutya
vagyok – mondta. – Elképzelhető, hogy azt hiszi, valami
tökkelütött üzletember vagyok, aki akkor sem ismerné fel a
kultúrát, ha az a teája tetején úszkálna, de én itt is és más
helyeken is hosszú évek óta támogatom az operát. El tudom
dúdolni majdnem az egész…
 – Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok operát látott –
nyugtatta meg Salzella. – De… mennyit tud a darabok
színpadra állításáról?
– Rengeteg színházban jártam már a színfalak mögött…
– Ó, a színházak! – sóhajtott fel a zenei igazgató. – A
színházak ezt meg sem közelítik. Az opera az nem olyan
színház, ahol énekelnek és táncolnak. Az opera az opera.
Lehet, hogy azt hiszi, egy olyan darab, mint a Lohenshaak,
tele van szenvedéllyel, de maga a darab csupán egy
homokozó bölcsisekkel ahhoz képest, ami a színfalak
mögött megy. A szólisták látni sem bírják egymást, az
énekkar utálja a szólistákat, mindannyian gyűlölik a
zenekart, és mindenki retteg a karmestertől; a rendezői jobb
oldal nem beszél a rendezői bal oldallal, a táncosok
folyamatosan félőrültek az éhségtől, és ez csak az
alaphelyzet, mert ami tényleg…
Az ajtón egy sor kopogás hangzott fel. Fájdalmasan
ritmustalan volt, mintha a kopogtatónak nagyon nehezére
esne összpontosítania.
– Gyere be, Jakab! – szólt ki Salzella.
Egy-egy vödröt lóbálva a két kezében a mindenes
becsoszogott. – Azért jöttem, hogy feltöltsem a
szenesvödrét, Csöbör úr!
A tulaj bizonytalanul intett, majd visszafordult a zenei
igazgatóhoz. – Arról beszélt, hogy…?
Salzella Jakabot bámulta, miközben a fiú gondosan
szenet pakolt a vödörbe, egyesével.
– Salzella?
– Mi? Ó, igen. Igen… szóval tudja, a színészeknél ez
működik. Rengeteg öregemberszerep létezik. A színészet
olyasmi, amit élete végéig csinálhat az ember. És egyre
ügyesebb lesz. De ha valakinek az énekléshez vagy a
tánchoz van tehetsége… az idő úgy szalad el az ember
fölött, mint… – Megpróbálta megtalálni a megfelelő
kifejezést, majd vállat vont. – Az idő. Az idő méreg. Ha az
ember bemegy a színfalak mögé, azt látja, hogy a táncosok
folyamatosan a tükröket figyelik, mikor jelenik meg rajtuk
az első kis tökéletlenség. Nézze meg a szólistákat! Mindenki
halálosan feszült, mindenki tudja: lehet, hogy ez az utolsó
tökéletes estéje, hogy a holnap már a vég kezdete. Ezért
olyan fontosak nekik a babonák, érti? Az a sok hülyeség a
balszerencsét hozó virágokról, emlékszik? Hát, a zöld szín
is balszerencsés. És a valódi ékszer a színpadon. És a valódi
tükrök a színpadon. És a fütyörészés a színpadon. És az új
smink a premier estéjén. És a kötögetés a színpadon, még a
próbák alatt is. A zenekarban a sárga klarinét balszerencsés,
meg ne kérdezze, miért. És leállítani egy előadást, mielőtt
vége lenne, az a legrosszabb mind közül. Akkor már inkább
üljön egy létra alá az ember tükröket törögetni.
A zenei igazgató mögött Jakab gondosan elhelyezte az
utolsó széndarabot a kupacon, majd körültekintően
leporolta.
– Jóságos ég! – szólalt meg végül Csöbör. – És én még az
hittem, a sajtkészítés kemény világ.
Odaintett a könyvelést helyettesítő papírkupac felé. –
Harmincezret fizettem ezért a helyért – jelentette ki. – A
város közepén van! Elsőrangú helyen! Azt hittem, nagyon
keményen sikerült lealkudnom!
– Valószínűleg huszonötöt is elfogadtak volna.
– Meséljen még egy kicsit a nyolcas páholyról! Azt
átengedik a Szellemnek?
– A Szellem kisajátítja a premiereken, igen.
– Hogy jut be?
 – Azt senki sem tudja. Keresztül-kasul átkutattuk titkos
bejáratok után…
– Tényleg nem fizet?
– Nem.
– De az a páholy ötven tallérba kerül egy estére!
– Ha megpróbálja eladni, abból baj lesz – figyelmeztette
a zenei igazgató.
– Jóságos ég, Salzella, maga egy művelt ember! Hogy
ülhet ott ilyen nyugodtan, és fogadhatja el az ilyen
őrültségeket? Valami álarcos szörnyeteg irányítja itt a
dolgokat, szerzi meg a legjobb páholyt magának, öldösi az
embereket, és maga csak ül, és olyanokat mond, hogy baj
lesz?
– Mondtam már: az előadásnak folytatódnia kell.
– Miért? Mi soha nem mondtunk olyanokat, hogy „a
sajtnak folytatódnia kell”. Mi olyan különleges az előadás
folytatásában?
A zenei igazgató elmosolyodott. – Már amennyiben jól
értelmezem – válaszolta –, az… előadás mögött álló erő, az
előadás lelke, minden erőfeszítés, amit belefektetnek, vagy
hívja, ahogy akarja… az kifolyik, és szétárad mindenütt.
Ezért mondogatják folyamatosan, hogy „az előadásnak
folytatódnia kell”. Folytatódnia kell. De a társulat
legnagyobb része nem is értené, hogy jut bárkinek eszébe
ilyet kérdezni.
Csöbör rámeredt arra a kupacra, ami az Operaház
könyvelését helyettesítette.
– A könyvelést viszont egészen biztosan nem értik! Ki itt
a pénzügyes?
– Igazából mi mindannyian – válaszolta Salzella.
– Mindannyian?
 – Pénz folyik be, pénz megy ki… – legyintett Salzella
nagyvonalúan. – Fontos ez?
Csöbör álla leesett. – Hogy fontos-e?
– Mivel – folytatta a zenei igazgató rezzenéstelenül – az
operával nem lehet pénzt csinálni. Operával senki nem tud
pénzt csinálni.
– Jóságos ég, ember! Hogy fontos-e? Mit értem volna el
valaha is a sajtiparban, azt szeretném tudni, ha úgy
gondolnám, hogy a pénz nem fontos?
Salzella humortalanul elmosolyodott. – Van pár ember
odakint a színpadon, uram – válaszolta –, aki azt mondaná,
hogy valószínűleg jobb sajtokat csinált volna. – Sóhajtott, és
áthajolt az asztalon. – Nézze – magyarázta –, a sajtból lehet
pénzt csinálni. Az operából nem. Az opera olyasmi, amire
költi a pénzét az ember.
– De… mit kap érte cserébe?
– Operát. Tudja, bemegy a pénz, kijön az opera –
magyarázta Salzella kimerülten.
– Nincs benne profit?
– Profit… profit – dünnyögte a zenei igazgató, miközben
megvakargatta a homlokát. – Nem, nem hinném, hogy ezzel
a szóval találkoztam volna errefelé.
– Akkor miből élünk?
– Valahogy csak elboldogulunk.
Csöbör a tenyerébe temette az arcát. – Úgy értem –
motyogta félig magának –, én tudtam, hogy ez a hely nem
hozott sok pénzt, de azt hittem, csak azért, mert rosszul
gazdálkodtak vele. Nagy közönségünk szokott lenni! Egy
vagyonba kerülnek a jegyek! Most meg azt kell hallanom,
hogy egy Szellem rohangál itt embereket öldösve, és semmi
pénzünk!
Salzella arca felragyogott. – Ahá, opera! – helyeselt.
 Csöves a fogadó tetőcserepein settenkedett.
A legtöbb macska ideges lesz, és lebetegszik, ha távol
kerül a territóriumától, ezért van tele az összes macskás
könyv azzal, hogy be kell vajazni a mancsukat, meg ilyesmi.
Valószínűleg amiatt, mert egy olyan állatnak, aki
folyamatosan lecsúszik a falakról, nincs ideje azon
gondolkozni, hol is vannak azok a falak.
De Csövest nem viselte meg az utazás; egyszerűen azért,
mert meg volt győződve róla, hogy az egész világ az ő
külön bejáratú almostálcája.
Nagy puffanással lepottyant a melléktetőre, és egy kis,
nyitott ablak felé igyekezett. Csöves a tulajdonjog fogalmát
is macskalogikával közelítette meg, vagyis meggyőződése
volt, hogy ami ehető, azt nem birtokolhatják mások.
Az ablakból különféle, sertéssültre és tejszínre utaló
szagok érkeztek. A macska beszuszakolta magát, és
lepottyant a kamrapolcra.
Persze időnként el szokták kapni. Pontosabban néha
felfedezték a jelenlétét.
Tejszínre lelt. Kényelembe helyezte magát.
A tál felénél tartott, amikor kinyílt az ajtó.
Csöves hátracsapta a fülét. A jó szemével elkeseredetten
kutatott menekülő útvonal után. Az ablak túl magas volt, az
ajtót kinyitó személy földig érő ruhát viselt, ami
ellehetetlenítette a jó öreg „ki a lába között” mutatványt,
és… és… és… nem volt menekvés…
A körme megcsikordult a padlón…
Jaj, ne… Már megint…
 Valami átkattant a teste morfogenikus mezejében. Olyan
problémával találta magát szemben, amit macska alakjában
nem tudott megoldani. Hát, sebaj, van másik…
Cserépedények törtek össze csörömpölve körülötte.
Polcok szakadtak le, ahogy a feje egyre magasabbra
emelkedett. Egy liszteszsák robbant szét, helyet adva a
szélesedő vállának.
A szakácsnő felbámult rá. Majd lenézett. Megint fel.
Majd, mintha valami súly húzná le a tekintetét, ismét le.
Felsikoltott.
Csöves is felordított.
Maga elé rántott egy tálkát, hogy eltakarja azt a részét,
amit a macskák különösebb aggodalom nélkül a világ elé
tárnak.
És ismét felordított, ezúttal azért, mert langyos zsír
csöpögött végig rajta.
Markolászó ujjai rátaláltak egy nagy pudingformára. Az
ágyéka elé kapva előrevetette magát, és kiszáguldott a
kamrából, ki a konyhából, ki az ebédlőből, ki a fogadóból,
bele az éjszakába.
A kém, aki a házaló ügynökkel vacsorázott, lerakta a
kését.
– Ilyet nem lát túl gyakran az ember – jegyezte meg.
– Milyet? – kérdezte az ügynök, aki háttal ült a
történéseknek.
– Olyan régi fajta réz pudingformákat. Most már elég
sokat érnek. A nagynénémnek is volt egy szép darabja.
A hisztérikus szakácsnő kapott egy nagy pohár italt, és a
személyzet több tagja kiment az éjszakába kideríteni, mi
történt.
De csak az elhagyottan heverő pudingformát találták meg
az udvarban.
 Otthon Mállotviksz Néne nyitott ablaknál és bezáratlan
ajtók mögött szokott aludni, azzal a megnyugtató tudattal,
hogy a Kostető éjszakai teremtményei inkább lerágnák a
saját fülüket, minthogy rátörjenek. De a veszélyes, civilizált
vidékeken másképp állt a dolgokhoz.
– Tényleg nem hinném, hogy mindenképpen az ajtó elé
kell tolnunk az ágyat, Eszme! – próbálkozott Ogg Ángyi a
saját oldalán, erőlködés közben.
– Az ember sose lehet túl óvatos! – torkolta le Néne. – Mi
van, ha valami férfi zörgetni kezdi a kilincset az éjszaka
közepén?
– Nincs nekünk olyan szerencsénk – válaszolta Ángyi
kicsit búsan.
– Gytha Ogg, te vagy a leg…
Nénét félbeszakította valami vizes jellegű hang. A fal
mögül érkezett, és abba sem maradt egy darabig.
Majd leállt, de azután folytatódott – kitartó csobogás, ami
fokozatosan csöpögésbe ment át.
Ángyi vigyorogni kezdett.
– Valaki vizet enged egy kádba? – kérdezte Néne.
– …és persze az is lehet, hogy valaki vizet enged egy
kádba – adta meg magát Ángyi.
Egy harmadik korsót is kiürítettek a szomszédban. Aztán
távolodó léptek zaja hallatszott a helyiség irányából. Pár
másodperccel később kinyílt egy ajtó, és belépett valaki, aki
jóval erőteljesebben trappolt, majd rövid szünet után pár
csobbanás és egy nyögés hangzott fel.
– Igen, egy férfi fürdik – állapította meg Néne. – Mit
művelsz, Gytha?
 – Azt nézem, nincs-e egy szúrágta rész ebben a fában
valahol – válaszolta Ángyi. – Ó, találtam egyet…
– Ide gyere, de tüstént!
– Ne haragudj, Eszme!
És akkor felcsendült az éneklés. Nagyon kellemes tenor
adott elő valamit, és a hang csak még szebben rezgett a kád
víztől.
„Mutasd az utat hazafelé, fáradt vagyok, pihenni
vágyom…”
– Valaki jól érzi magát, az a lényeg – jegyezte meg
Ángyi.
„Bármerre is barangolok…”
Kopogás hangzott fel a távoli fürdőszobaajtón, mire az
énekes átmenet nélkül másik nyelvre váltott:
„…per via di terra, mare o schiuma…”
A boszorkányok egymásra néztek.
Fojtott hang szólt:
– Felhoztam a forró vizes palackját, uram.
– Mucha köszönöm! – válaszolta a fürdőző vastag
akcentussal.
A léptek elhaltak a távolban.
„…Indicame la strada… hazafelé.” Liccs, loccs. „Jó
estéééééét, baráááátaim…”
– Nocsak, nocsak, nocsak – dünnyögte Néne leginkább
csak magának. – Ismét úgy tűnik, hogy a mi Csiggás urunk
egy titkos poliglott.
– Azt a betyárját! És te még csak át sem kukucskáltál –
válaszolta Ángyi.
– Gytha, létezik olyan dolog a világon, amit a te szádból
ne hangzana mocskosnak?
– Még nem találtam ilyet, Eszme – válaszolta Ángyi fülig
érő szájjal.
 – Arra gondoltam, hogy amikor álmában motyog, és a
kádban énekel, úgy beszél, mint mi, de amikor tudja, hogy
mások is hallják, akkor tisztára külföldies lesz.
– Valószínűleg azért, hogy megtévessze azt a Basilicát –
tippelt Ángyi.
– Ó, én azt hiszem, hogy Basilica úr nagyon közel áll
Csiggás Henrikhez – válaszolta Néne. – Ami azt illeti,
lefogadom, hogy ők ketten egy és…
Valaki finoman kopogott az ajtón.
– Ki van ott? – csattant fel Néne.
– Én vagyok az, hölgyem, Horony. A fogadó tulajdonosa.
A boszorkányok arrébb tolták az ágyat, és Néne résnyire
kinyitotta az ajtót.
– Igen? – kérdezte gyanakodva.
– Ööö… a kocsis azt mondta, hogy önök…
boszorkányok?
– Igen?
– Nem tudnának rajtunk segíteni?
– Mi a gond?
– A fiamról van szó…
Néne szélesebbre tárta az ajtót, és meglátta a Horony úr
mögött álló nőt. Elég volt egy pillantást vetnie az arcára. A
nő egy kis batyut szorított magához.
Néne hátralépett. – Hozzák be, és megnézem!
Majd átvette a nőtől a kisbabát, leült az egyik fotelbe, és
hátrahúzta a takarót. Ogg Ángyi a válla felett kukucskált.
– Hmm – szólalt meg Néne egy kicsivel később. Ángyira
pillantott, aki szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét.
– Átok ül ezen a házon, úgy bizony! – mondta Horony. –
A legjobb tehenemet is halálos kór támadta meg.
 – Ó? Szóval van tehénistállója? – kérdezte Néne. – Az
nagyon jó hely a betegeknek, a tehénistálló. A meleg miatt.
Gyorsan mutassa meg, merre van!
– Oda akarja vinni a fiút?
– Most azonnal.
A férfi a feleségére nézett, és vállat vont. – Hát, biztos
vagyok benne, hogy tudja, mit csinál – szólalt meg. – Erre
van.
Levezette a boszorkányokat pár lépcsőn, át az udvaron,
majd be az istálló bűzös, édes levegőjébe. Egy tehén feküdt
kiterülve a szalmán. Dühösen forgatta a szemét, amikor az
emberek beléptek, és próbált bőgni egyet.
Néne felmérte a környezetet, és egy pillanatig
elgondolkozva álldogált.
Majd azt mondta: – Ez megteszi.
– Mire van szüksége? – kérdezte Horony.
– Csak nyugalomra és csendre.
A férfi megvakargatta a fejét. – Azt hittem, kántálni fog,
vagy csinál valami főzetet, vagy ilyesmi – mondta.
– Néha szoktam.
– Úgy értem, láttam egy varangyot…
– Csak egy gyertyára van szükségem – jelentette ki Néne.
– Egy újra, ha lehet válogatni.
– Ennyi?
– Igen.
Horony úr egy kicsit csalódottnak tűnt. Zaklatottsága
ellenére valami a modorában azt sugározta, hogy
Mállotviksz Néne valószínűleg nem lehet túl nagy szám a
boszorkányok között, ha még csak varangy sem kell neki.
– És pár gyufát – tette hozzá Néne, aki észrevette a
dolgot. – Továbbá egy csomag kártya is a hasznomra lenne.
 – Nekem pedig három hideg ürücombra van szükségem,
és pontosan két pint sörre – tette hozzá Ogg Ángyi.
A férfi bólintott. Ez nem hangzott túl varangyosan, de
jobb volt, mint a semmi.
– Azokat meg miért kérted? – sziszegte Néne, amint a
férfi elsietett. – El nem tudom képzelni, mit kezdesz velük!
Egyébként is, már bőségesen megvacsoráztál.
– Hát, én bármikor hajlandó vagyok feláldozni magam,
ha evésről van szó. Te nem akarod, hogy itt legyek, és csak
unatkoznék – válaszolta Ángyi.
– Mondtam én, hogy nem akarom, hogy itt legyél?
– Hát azt még én is látom, hogy a kicsi kómában van, a
tehén meg bekapta a vörös legyet, ha bízhatok az
ítélőképességemben. Ezért úgy vélem… közvetlen
támadásra készülsz.
Néne vállat vont.
– Ezekben a percekben a boszorkányoknak magányra van
szükségük – jelentette ki Ángyi. – De észnél legyél, mit
teszel, Eszme Mállotviksz!
A gyermeket lehozták egy takaróban, és a lehető
legkényelmesebben elhelyezték. A fogadós egy tálcával a
kezében követte a feleségét.
– Ogg asszony a szobájában szándékozik elvégezni a
szükséges rítusokat a tálcával – közölte vele Néne gőgösen.
– Ma éjjel hagyjanak minket magunkra! És senki nem jöhet
be, értik? Bármi is történjék.
Az anya aggodalmasan pukedlizett egyet. – De úgy
gondoltam, hogy majd benézek úgy éjfé…
– Senki! És most távozzanak.
Miután sikerült őket gyengéden, de határozottan
kitessékelnie, Ángyi visszadugta a fejét az ajtónyílásba. –
Pontosan mit tervezel, Eszme?
 – Te éppen elégszer virrasztottál haldoklókkal, Gytha.
– Ó, igen, az… – Ángyinak leesett az álla. – Ó, Eszme…
ugye nem arra készülsz…?
– Jó étvágyat, Gytha!
Néne becsukta az ajtót.
Átrendezett pár ládát és hordót, hogy legyen egy
rögtönzött asztalkája, és valami, amire leülhet. A levegő
meleg volt, és a szarvasmarhák bélgázától szaglott. Néne
időről időre ellenőrizte mindkét páciense állapotát, bár ezzel
nem volt túl sok dolga.
A háttérben lassan elhaltak a fogadó zajai. Az utolsó hang
a fogadós kulcsainak csörömpölése volt, amikor bezárta az
ajtót. Néne hallotta, hogy odasétál az istállóhoz, majd
habozva megáll. Utána elment, és felfelé indult a lépcsőn.
Néne várt még egy kicsit, majd meggyújtotta a gyertyát.
A vidám kis lángocskától meleg, megnyugtató fény öntötte
el a helyet.
A deszkalapon kiterítette a kártyákat, és pasziánszozni
kezdett, bár a türelemjátékokban soha nem tanúsított túl
nagy tehetséget.
A gyertya egyre fogyott. Néne odébb tolta a kártyákat, és
a lángba meredt.
Meghatározhatatlan hosszúságú időintervallummal
később a láng megremegett. Ezt észre sem vette volna senki,
aki nem nézi figyelmesen már egy ideje.
Néne mély levegőt vett, majd…
– Jó reggelt! – köszönt.
JÓ REGGELT, szólalt meg egy hang a füle mellett.
 Ogg Ángyi már rég végzett az ürüvel és a sörrel, de még
nem bújt ágyba. Rajta feküdt, teljesen felöltözve, a kezével
a tarkója mögött, és a mennyezetet bámulta.
Kis idő múlva valami megkapargatta a spalettát. Ángyi
felkelt, és kinyitotta.
Hatalmas alak ugrott a szobába. A holdfény egy pillanatra
megvilágította fénylő testét, és loboncos, fekete haját. Majd
a teremtmény az ágy alá vetette magát.
– Te jóságos ég! – sóhajtott fel a boszorkány.
Várt egy kicsit, majd lehalászott egy ürücsontot a
tálcájáról. Még egy kis hús is maradt rajta. A padló felé
nyújtotta.
Az ágy alól kivágódott egy kéz, és elragadta.
Ángyi hátradőlt.
– Szegény kis lelkecském! – mondta.
Ángyi egyéb tekintetben éleslátó elméje csak a Csövessel
kapcsolatos témakörökben tompult el. Számára a macska
csupán testesebb változata volt annak az egykori, bolyhos
kiscicának. Mindenki más azonban leleményes
rosszindulatból álló sebhelyes ágyúgolyóként tekintett
Csövesre.
De az említettnek most egy olyan problémával kellett
szembenéznie, amivel más macskák ritkán kerülnek
szemközt. A boszorkányok egy évvel korábban emberré
változtatták, olyan okokból, amelyek tökéletesen logikusnak
tűntek az adott pillanatban. Rengeteg erőfeszítésbe került a
dolog, és Csöves morfogenikus mezője pár óra alatt
visszaállította önmagát, mindenki nagy
megkönnyebbülésére.
De a mágia soha nem olyan egyszerű, mint amilyennek
az emberek hiszik. Muszáj engedelmeskednie bizonyos
egyetemes törvényeknek. És ezek egyike az, hogy
bármilyen nehéz is megtenni valamit, amint egyszer
sikerült, sokkal könnyebbé válik, ezért újból és újból meg
fog történni. Előfordul, hogy egy hatalmas hegyet erős
férfiak csak évszázadok kudarcba fulladt kísérletei után
tudnak meghódítani, de pár évtizeddel később nagymamik
andalognak majd fel rá teázni, később pedig visszamennek
megkeresni a szemüvegüket.
Ennek a törvénynek a folyományaként Csöves lelke
észrevette, hogy egy új lehetősége támadt a húzós
helyzetekre (a macskák szokásos készletén kívül, miszerint
fuss, harcolj, üríts, vagy tedd mindhármat egyszerre),
mégpedig az Emberré Válás.
Általában rövid időbe telt, hogy elmúljon a dolog, mely
idő legnagyobb részét Csöves elkeseredett nadrágkereséssel
töltötte.
Horkolás hangzott fel az ágy alól, ami Ángyi
megkönnyebbülésére fokozatosan dorombolásba ment át.
A boszorkány hirtelen felült. Nem volt ugyan túl közel a
tehénistálló, de…
– Megjött – állapította meg.

Néne lassan kiengedte a levegőt.

– Jöjjön, és üljön oda, ahol látom! Az úgy illendő. És
hadd mondjam meg most rögtön, hogy egyáltalán nem félek
magától!
A magas, fekete köpenyes alak végigsétált a padlón, és
leült egy kéznél levő hordóra, miután a kaszáját a falnak
támasztotta. Majd hátratolta a csuklyáját. Néne karba fonta a
kezét, és higgadtan a látogatójára meredt; farkasszemgödröt
néztek egymással.
LE VAGYOK NYŰGÖZVE.
 – Én hiszek.
VALÓBAN? MELYIK KONKRÉT ISTENSÉGBEN?
– Simán csak hiszek, tudja. Úgy általánosságban.
A Halál előrehajolt. A gyertyafény új árnyékokat csalt a
koponyájára.
GYERTYAFÉNYNÉL KÖNNYŰ BÁTORNAK LENNI.
GYANÍTOM, LEGINKÁBB A LÁNGBAN HISZ. És elvigyorodott.
Néne előrehajolt, és elfújta a gyertyát. Majd ismét
összefonta a karját, és harciasan maga elé meredt.
Bizonyos idő múlva valaki azt mondta: RENDBEN, ÉRTEM,
MIRE CÉLOZ.
Néne meggyújtott egy gyufát. A fény megvilágította a
szemben lévő, mozdulatlan koponyát.
– Hát, akkor rendben – válaszolta a boszorkány,
miközben újra meggyújtotta a gyertyát. – Egyikünk sem
akar egész éjjel itt ücsörögni, jól gondolom? Mennyiért jött?
EGYÉRT.
– A tehénért?
A Halál megrázta a fejét.
– Legyen inkább a tehén.
NEM. AZZAL MEGVÁLTOZTATNÁM A TÖRTÉNELMET.
– A történelem arról szól, hogy mindenféle dolgok
megváltoznak.
NEM.
Néne hátradőlt.
– Akkor kihívom egy játékra! Az megfelel a
hagyományoknak. Azt szabad.
A Halál egy pillanatig hallgatott.
EZ IGAZ.
– Remek.
EGY JÁTÉK FORMÁJÁBAN MEG SZABAD VELEM VÍVNI.
– Így van.
 UGYANAKKOR… UGYE TISZTÁBAN VAN AZZAL, HOGY HA
NYERNI AKAR, MINDENT KOCKÁRA KELL TENNIE?
– Dupla vagy semmi? Igen, tudom.
DE SAKKOZNI NEM FOGOK.
– Ki nem állhatom a sakkot.
VAGY CSONKA MISZTER TÖKFEJT JÁTSZANI. SOHA NEM
ÉRTETTEM, AZT HOGY KELL.
– Rendben. Mit szólna az egy leosztásos pókerhez?
Fejenként öt lap, nem lehet újat húzni? Hirtelen halál, ahogy
mondani szokták.
A Halál ezen is elgondolkozott.
ISMERI EZT A CSALÁDOT?
– Nem.
AKKOR MIÉRT?
– Most beszélgetünk vagy játszunk?
HÁT JÓ, LEGYEN.
Néne elvette a kártyapaklit, oda se nézve megkeverte,
miközben végig a Halálra mosolygott. Kiosztott
mindkettejüknek öt lapot, majd lenyúlt…
Csontos kéz fonódott az övére.
DE ELŐBB, MISTRESS MÁLLOTVIKSZ… LAPOT
CSERÉLÜNK.
A Halál fogta a két kis kupacot, áttolta mindkettőt a
túloldalra, majd Nénére bólintott.
HÖLGYEM?
Néne megnézte a lapjait, majd ledobta őket.
NÉGY KIRÁLYNŐ. HMM. AZ NAGYON MAGAS.
A Halál megnézte a saját lapjait, majd visszapillantott
Néne rendíthetetlen, kék tekintetébe. Egy darabig egyikük
sem moccant.
Aztán a Halál az asztalra fektette a kezét.
VESZTETTEM, mondta. CSAK NÉGY EGYESEM VAN.
 Egy pillanatra visszanézett a boszorkány szemébe.
Mindkét szemgödre mélyén kék fény ragyogott. Lehetséges,
hogy egy másodperc töredékére, még a legfigyelmesebbek
által is alig észrevehetően, az egyik pislantott egyet.
Néne bólintott, és kinyújtotta a kezét.
Büszke volt arra a képességére, hogy meg tudja ítélni az
embereket a tekintetük és a kézfogásuk alapján; mely utóbbi
ebben az esetben elég jegesnek bizonyult.
– Vigye a tehenet! – mondta.
AZ EGY ÉRTÉKES ÁLLAT.
– Ki tudja, mi lesz ebből a gyerekből?
A Halál felállt, és a kaszájáért nyúlt.
Majd azt mondta, AU.
– Ó, igen. Nem tudtam nem észrevenni – mondta
Mállotviksz Néne, miközben a feszültség maradéka is eltűnt
a levegőből –, hogy mintha jobban kímélné azt a karját.
NOS, HÁT TUDJA, HOGY MEGY EZ. AZONOS MOZDULATOK
SOKSZOR EGYMÁS UTÁN, MEG MINDEN…
– Komoly baj is lehet belőle, ha nem ügyel rá.
MENNYIRE KOMOLY?
– Szeretné, ha megnézném?
MEGTENNÉ? HIDEG ÉJSZAKÁKON HATÁROZOTTAN
HASOGAT.
Néne felállt, és odanyúlt, de a keze átcsúszott a Halálon.
– Nézze, próbáljon meg egy kicsit szilárdabbá válni, ha
azt akarja, hogy csináljak valamit…
ESETLEG EGY ÜVEG SZUKRÓZT ÉS AKVÁT?
– Cukros vizet? Úgy vélem, tudja, hogy az csak a
nehézfejűeknek kell. Gyerünk, tűrje fel a köpenye ujját! Ne
gyerekeskedjen. Mi lehet a legrosszabb, amit tehetek?
Néne keze sima csontot ért. Rosszabb élményben is volt
már része. Ezen legalább soha nem volt hús.
 Megtapogatta, elgondolkozott, megragadta,
megcsavarta…
Valami kattant.
AU .
– Most próbálja a válla fölé emelni!
ÖÖÖ. HMM. IGEN. TÉNYLEG SOKKAL SZABADABBNAK
TŰNIK. IGEN, VALÓBAN. SZAVAMRA, ÍGY VAN. NAGYON
SZÉPEN KÖSZÖNÖM.
– Ha megint baja lenne, tudja, hol lakom.
KÖSZÖNÖM. NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM.
– Mindenkiről tudja, hol lakik. A kedd reggelek
alkalmasak. Általában otthon szoktam lenni.
IGYEKSZEM MEGJEGYEZNI. KÖSZÖNÖM.
– De jobb szeretném, ha előre bejelentkezne. Már ne
vegye sértésnek.
KÖSZÖNÖM.
A Halál elsétált. Egy pillanattal később a tehén halkan
felsóhajtott. Láthatóan ez, és a bőre alig észrevehető
elernyedése választotta el az élő állatot a hűlő hústól.
Néne felemelte a kisbabát, és a homlokára tette a kezét.
– Elmúlt a láza – állapította meg.
MISTRESS MÁLLOTVIKSZ? – szólalt meg a Halál az
ajtóban.
– Igen, uram?
MUSZÁJ MEGTUDNOM, MI TÖRTÉNT VOLNA, HA NEM…
VESZÍTEK?
– Mármint a kártyában?
IGEN. MIT TETT VOLNA?
Néne gondosan visszafektette a gyereket a szalmára, és
elmosolyodott.
– Hát – mondta –, először is… eltörtem volna azt a
ragyaverte karját.
 Ágnes sokáig fent maradt, pusztán a nagyvilágiság
kedvéért. Lancre-ben a legtöbben, ahogy mondani szokás, a
tyúkokkal feküdtek, és a tehenekkel keltek6. De a lány
ezúttal végignézte az esti előadást, utána végignézte, hogyan
bontják le a díszleteket, utána végignézte, ahogy a színészek
távoznak, avagy a fiatalabb kórustagok esetében, elindulnak
az épület különböző zugaiban található hajlékaik felé. Ezek
után már nem maradt senki, leszámítva Gipsz Jakabot és az
anyját, akik még felsepertek.
Ágnes elindult a lépcső felé. Itt hátul mintha egy gyertya
sem lett volna, de azok, amelyek a nézőtéren világítottak,
éppen elég fényt adtak ahhoz, hogy a sötétség gazdagodjon
pár árnyalattal.
A lépcső a színpad hátuljánál lévő fal mellett haladt
felfelé, és csak egy rozoga kapaszkodó választotta el a rajta
haladót a mélységtől. Azon kívül, hogy felvezetett a
padlásra, és a felsőbb szinteken lévő raktárhelyiségekbe,
rajta keresztül lehetett a zsinórpadlásra és egyéb titokzatos
függőfolyosókra eljutni, ahol lapos sapkát és szürke
kezeslábast viselő férfiak keltették életre a színházi
varázslatokat, általában emelőcsigák segítségével…
Az egyik állványzaton a színpad felett egy alak állt.
Ágnes csak azért vette észre, mert finoman megmoccant.
Térden állva bámult valamit. A sötétben.
A lány hátralépett. A lépcső megnyikordult.
Az alak azon nyomban hátraperdült. Négyzet alakú sárga
fény szelte át a sötétséget, a sugara a téglafalhoz szegezte a
lányt.
6
Izé. Ez azt jelenti, hogy akkor feküdtek le, amikor a tyúkok, és akkor keltek
fel, amikor a tehenek. A pontatlan megfogalmazás komoly félreértéseket tud
okozni.
 – Ki van ott? – kérdezte Ágnes, a kezével árnyékolva a
szemét.
– Ki az? – kérdezte egy hang. Majd egy pillanattal
később: – Ó, csak… Perdita, ugye?
A világító négyzet a lány felé lendült, miközben az alak
elindult a színpad felett.
– André? – kérdezte Ágnes. Késztetést érzett, hogy
hátrálni kezdjen, csak a téglafal nem engedte.
És a férfi hirtelen már a lépcsőn is termett, a maga
köznapi valójában, árnyékok nélkül, a kezében egy hatalmas
olajlámpással.
– Mit keres itt? – szegezte a lánynak a kérdést az
orgonista.
– Én… csak lefeküdni indultam.
– Ó! Tényleg. – André egy kicsit megnyugodni látszott. –
Pár lánynak itt van a szobája. A vezetőség úgy gondolta,
hogy ez így biztonságosabb, mintha a városban
kóricálnának egyedül éjszaka.
– És maga mit keresett odafent? – kérdezett vissza Ágnes,
aki hirtelen ráébredt, hogy kettesben maradtak.
– Én… csak azt a helyet vizsgáltam meg, ahol a Szellem
megpróbálta megfojtani Pemzli urat – hangzott André
válasza.
– Miért?
– Természetesen meg akartam győződni arról, hogy most
már minden biztonságos.
– A díszletmunkások nem nézték meg?
– Ó, tudja, milyenek azok… Csak úgy gondoltam, jobb,
ha biztosra megyek.
Ágnes lenézett a lámpásra.
– Ilyet még soha nem láttam. Hogy tudta ilyen gyorsan
meggyújtani?
 – Ööö. Ez egy sötétlámpa. Itt van ez a fül, látja – mutatta
–, ezzel lehet lezárni, majd egy mozdulattal kinyitni…
– Nagyon hasznos lehet, amikor az ember fekete
hangjegyeket keres.
– Ne gúnyolódjon! Én csak el akarom kerülni a további
bajokat. Maga is azon fogja kapni magát, hogy körbenéz,
amikor…
– Jó éjt, André!
– Nos, jó éjszakát!
Ágnes felrohant a lépcső maradékán, és bevetette magát a
hálószobájába. Senki nem követte. Amikor sikerült
megnyugodnia – ami beletelt némi időbe –, átöltözött
nagyszabású, sátorszerű vörös flanell hálóingébe, és ágyba
bújt, ellenállva a kísértésnek, hogy a fejére húzza a
takaróját.
A sötét mennyezetre meredt.
Ez ostobaság, gondolta végül. Reggel ott állt a
színpadon. Senki sem képes olyan sebesen mozogni…
Soha nem tudta meg, hogy sikerült-e aludnia is
valamennyit, vagy abban a pillanatban történt, amikor
félálomba merült, de az ajtón nagyon halkan kopogtattak.
– Perdita?!
Csak egyvalakit ismert, aki képes volt felkiáltójelekben
suttogni.
Felkelt, és odabotorkált az ajtóhoz. Résnyire kinyitotta,
csak az óvatosság kedvéért, mire Christine félig beesett a
szobájába.
– Mi a gond?
– Félek!!
– Mitől?
– A tükörtől!! Beszél hozzám!! Alhatok a szobádban?!
 Ágnes körbenézett. Már így is túlzsúfoltnak tűnt, hogy
mindketten álltak.
– A tükör beszél?
– Igen!!
– Biztos vagy benne?
Christine bevetette magát Ágnes ágyába, és magára húzta
a takarót. – Igen!! – válaszolta tompán.
Ágnes magára maradt a sötétségben.
Az emberek mindig azt feltételezték róla, hogy bármivel
meg tud birkózni, mintha a megbirkózás képessége a
gravitációhoz hasonlóan a tömeg függvénye lenne. És ha
egyszerűen határozottan annyit mondott volna, hogy
„ostobaság, a tükrök nem tudnak beszélni!” az valószínűleg
nem lett volna nagy segítség, különösen, amikor a párbeszéd
egyik fele a takaró alá van temetve.
Betapogatózott a másik szobába, és közben sikerült
bevernie a lábát az ágyba.
Lennie kell egy gyertyának itt valahol. Körbetapogatta a
kis éjjeliasztalkát, egy gyufásdoboz megnyugtató
zörgésében reménykedve.
Az éjféli város halvány ragyogása beszűrődött az
ablakon. A tükör mintha felragyogott volna.
Ágnes leült az ágyra, ami baljóslatúan megnyikordult
alatta.
Hát, végül is… az egyik ágy éppen olyan, mint a másik…
Már majdnem végigfeküdt rajta, amikor a sötétségben
megpendült valami.
Egy hangvilla volt az.
És egy hang így szólt: – Christine… kérem, működjön
együtt!
Ágnes azon nyomban felült, és a sötétségbe meredt.
 Majd elöntötte a megvilágosodás. Semmi férfi, azt
mondták. Ezzel kapcsolatban nagyon szigorúak voltak,
mintha az opera valamiféle vallás lenne. Az ő esetében ez
nem volt probléma, legalábbis nem olyan értelemben, de
olyasvalaki, mint Christine… Azt mondják, a szerelem
mindig megtalálja a maga útját, és természetesen a
szerelemmel kapcsolatos tevékenységek is így vannak ezzel.
Ó, te jó ég! Érezte, hogy elvörösödik. A sötétben! Ez meg
milyen ostoba reakció? Az élete peregni kezdett előtte. Nem
olyannak tűnt, mint aminek túl sok emelkedett része lesz.
De olyan évek hosszú sorának ígérkezett, melyek közben
bármivel megbirkózik, és kedves lány marad. Szinte
biztosan több csokoládét tartogat a számára, mint szexet, és
bár nem volt abban a helyzetben, hogy a közvetlen
összehasonlítás eszközével élhessen, továbbá tekintet nélkül
arra, hogy egy tábla csokoládé akár egy egész napig
kitarthat, ez nem tűnt igazságosnak.
Ugyanaz az érzés öntötte el, ahogy otthon érezte magát.
Az élet néha elér arra a reménytelen pontra, amikor a rossz
döntés lehet a legjobb döntés.
Mindegy, merre indul az ember. Néha muszáj egyszerűen
csak elindulni.
Megragadta a takaróját, és felidézte magában, hogy
beszél a barátnője. Van az a kis nyelet, az a légszomjra utaló
csengés azoknak az embereknek a hangjában, akiknek az
elméje az idejük felét a tündérek világában tölti. Ágnes
kipróbálta a dolgot a fejében, majd leküldte a hangszálainak.
– Igen?! Ki van ott?!
– Egy jó barát.
A lány magasabbra húzta a takarót. – Az éjszaka
közepén?!
 – Az éjszaka semmit nem jelent nekem. Én az éjszakáé
vagyok. És tudnék önnek segíteni.
Kellemes hang volt. Úgy tűnt, a tükör felől érkezik.
– Miben tudna segíteni?!
– Szeretne ön lenni a legjobb énekes az operában?
– Ó, Perdita sokkal jobb nálam!!
Egy pillanatra csend lett, majd a hang azt mondta: – De őt
nem tudom megtanítani, hogy úgy nézzen ki, és úgy
mozogjon, mint ön, önt viszont meg tudom tanítani úgy
énekelni, mint ő.
Ágnes a sötétségbe meredt, miközben gőzként szállt fel
belőle a döbbenet és a megaláztatás.
– Holnap ön fogja előadni Iodine szerepét. Megtanítom,
hogyan énekelheti el tökéletesen…

Másnap reggelre a boszorkányok majdnem teljesen a

magukénak tudhatták a kocsi belső terét. Az olyan hírek,
mint Csöves, gyorsan terjedtek. De Csiggás Henrik – már ha
tényleg így hívták – is bent ült, egy nagyon jól öltözött,
vékony kis ember mellett.
– Hát, megint itt volnánk – jelentette ki Ogg Ángyi.
Henrik idegesen mosolygott.
– Az egy szép dal volt tegnap este – folytatta Ángyi.
Henrik arcára udvarias grimasz ült ki. De a szemében a
rettegés bontotta fehér zászlaját.
– Attól tartok, señor Basilica nem beszél morporkiul,
hölgyem! – szólalt meg a vékony kis ember. – De majd én
tolmácsolok, ha szeretné.
– Mi? – kérdezte Ángyi. – Akkor hogy lehet, hogy… Au!
– Bocsánat! – mentegetőzött Mállotviksz Néne. –
Valahogy megcsúszott a könyököm.
 Ángyi megdörzsölgette az oldalát. – Csak azt akartam
mondani – folytatta –, hogy tegnap ő még… Au!
– Jóságos ég, hát nem megtörtént megint? – csodálkozott
Néne. – Ez az úr itt azt mondja, hogy a barátja nem beszél a
mi nyelvünkön, Gytha.
– He? De… Mi? Ó! De… Á. Tényleg? Ó! Hát jó –
válaszolta Ángyi. – Ó, igen. De a sertéssültünket azért meg
tudja enni, ha… Au!
– Elnézést, a barátnőm már nem fiatal! Néha
összezavarodik – szólt Néne. – Nagyon élveztük az úr
énekét. Áthallatszott a falon.
– Nagyon szerencsés teremtések maguk – válaszolta a kis
ember fennhéjázóan. – Az emberek akár éveket is várnak,
hogy meghallgathassák señor Basilicát.
– …gondolom, azt kell kivárniuk, hogy befejezze a
vacsoráját…
– …ami azt illeti, a génuai La Scaldában az elmúlt
hónapban tízezer embernél is többnek csalt könnyet a
szemébe az éneke.
– …hahh, azt én is meg tudom csinálni. Nem értem, mi
abban a nagy szám…
Néne le nem vette volna a tekintetét „señor Basilica”
Csiggás arcáról. A férfi olyan képet vágott, mint akinek a
mérhetetlen megkönnyebbülését borzalmasan lecsökkenti a
kilátás, miszerint nem fog sokáig tartani.
– Señor Basilica híre széles körben elterjedt – jelentette
ki az énekes menedzsere gőgösen.
– …csakúgy, mint señor Basilica – dünnyögte Ángyi. –
Más emberek sertéssültje segítségével, gondolom. Ó, igen,
most már túl fent hordja az orrát hozzánk, csak azért, mert ő
az egyetlen ember, aki látszana egy térképen… Au!
 – Nahát, nahát – mondta Néne olyan mosollyal, amit Ogg
Ángyin kívül mindenki ártatlannak vélt volna. – Génuában
jó meleg van. Gondolom, señor Basilicának nagyon
hiányzik az otthona. És magának mi a feladata, fiatalúr?
– Én vagyok a menedzsere és a tolmácsa. Ööö. Maga
előnyben van velem szemben, hölgyem.
– Igen, valóban – bólintott Néne.
– Van pár jó énekes ott is, ahonnan mi jövünk – szólalt
meg Ogg Ángyi lázadó hangon.
– Tényleg? – kérdezte a menedzser. – És honnan jöttek,
hölgyeim?
– Lancre-ből.
A férfi udvariasan igyekezett elhelyezni Lancre-t a nagy
zenei fővárosokból álló mentális térképén. – Van önöknek
ott konzervatóriumuk?
– Hát hogyne – válaszolta Ángyi büszkén, majd csak a
biztonság kedvéért hozzátette: – Látnia kellene, mekkorára
megnőnek a paradicsomaim!
Néne a szemét forgatta. – Gytha, neked nincs
konzervatóriumod. Az csak egy nagyobb ablakpárkány.
– Igen, de szinte egész végig odasüt a nap… Au…
– Feltételezem, señor Basilica Ankh-Morporkba tart,
ugye? – kérdezte Néne.
– Mi – válaszolta a menedzser öntelten –
beleegyezésünket adtuk ahhoz, hogy az Operaház
foglalkoztasson minket az évad végéig…
Elhalt a hangja. A felső csomagtartó hálóra bámult. – Ez
meg mi volt?
Néne felpillantott. – Ó, csak Csöves – felelte.
– És Basilica úr nem eheti meg – tisztázta Ángyi.
– Az meg mi?
– Ő egy macska.
 – Rám vigyorgott. – A menedzser zavartan fészkelődni
kezdett. – És valami szagot is érzek.
– Ez fura – válaszolta Ángyi. – Én semmilyen szagot nem
érzek.
Odakint megváltozott a patkók hangja, és a kocsi rándult
egyet, ahogy lassítani kezdett.
– Á – szólalt meg a menedzser félszegen –, én… ööö…
megállunk lovakat váltani. Olyan, olyan szép napunk van.
Azt hiszem, hogy esetleg, ööö, megnézem, van-e odafent
hely.
Amikor a kocsi megállt, kiszállt. Pár perccel később,
amikor a kocsi megint elindult, nyoma sem volt.
– Nahát, nahát – szólalt meg Néne, miközben
tovazötyögtek –, úgy tűnik, hogy csak én meg te maradtunk,
Gytha. Illetve señor Basilica, aki nem beszéli a nyelvünket.
Ugye, Csiggás úr?
Csiggás Henrik előhúzott egy zsebkendőt, és
megtörölgette a homlokát.
– Hölgyeim! Drága hölgyeim! Az istenek szerelmére,
könyörgöm…
– Valami rosszat tett, Csiggás úr? – kérdezte Ángyi. –
Kihasználta olyan nők helyzetét, akik nem akarták, hogy
kihasználják a helyzetüket? Vagy lopott? (Leszámítva
persze az olyasmit, mint az ólmot a tetőről, vagy az egyéb
olyan dolgokat, amik nem hiányoznak az embereknek.)
Megölt valakit, aki nem érdemelte meg?
– Nem!
– Igazat mond. Eszme?
Henrik összement Mállotviksz Néne pillantása súlyától.
– Igen.
 – Hát, akkor ez rendben van – nyugodott meg Ángyi. –
Megértem. Nekem magamnak nem kell adót fizetnem, de
tudom, hogy a többi ember mennyire nem szereti csinálni.
– Ó, nem arról van szó, erről biztosíthatom! – mondta
Henrik. – Vannak embereim, akik gondoskodnak arról, hogy
az adóm be legyen fizetve…
– Ez egy jó trükk – jegyezte meg Ángyi.
– Csiggás úr egy másik trükkben utazik – szólalt meg
Néne. – Azt hiszem, ismerem azt a trükköt. Olyan, mint a
cukros víz.
Henrik bizonytalanul széttárta a kezét. – Csak arról van
szó, hogy ha tudnák… – kezdte.
– Minden jobbnak tűnik, ha messziről érkezik. Ez a titka
– magyarázta Néne.
– Hát… igen, részben így van – helyeselt Henrik. – Senki
nem akarna egy Csiggást hallgatni.
– Honnan származik, Henrik? – kérdezte Ángyi.
– De most őszintén! – tette hozzá Néne.
– A Bérkaszárnya telepen nőttem fel, az Gyehennában.
Ezek Ankh-Morporkban vannak – válaszolta Henrik. – Az
borzasztó kemény környék. Csak három út vezetett ki
onnan. Vagy kiénekelte onnan magát az ember, vagy
kiverekedte.
– És mi volt a harmadik? – kérdezte Ángyi.
– Ó, hát végig lehetett menni azon a kis sikátoron az
Iszkol utcára, utána meg átvágni a Melaszbánya útra –
magyarázta Henrik. – De senki nem ért el soha semmit, aki
ezt a megoldást választotta.
Felsóhajtott. – Kerestem pár garast azzal, hogy
kocsmákban énekeltem, meg ilyesmi – folytatta –, de
mindig, amikor valami jobb helyre próbáltam bejutni, azt
kérdezték, „mi a neve?”, én meg azt válaszoltam, hogy
Csiggás Henrik, és akkor nevettek. Gondoltam arra, hogy
megváltoztatom a nevem, de mindenki tudta Ankh-
Morporkban, hogy ki vagyok. És senki sem akart
olyasvalakit hallgatni, akit egyszerűen csak Csiggás
Henriknek hívnak.
Ángyi bólintott. – Ez olyan, mint a bűvészekkel –
mondta. – Őket sem hívják soha Mittudomén Ödönnek.
Mindig valami olyan nevük van, hogy a Felülmúlhatatlan
Ármándó, Egyenesen a Klaccsi Királyi Udvarból, és Viky.
– És mindenkinek feltűnik – tette hozzá Néne –, de
mindig vigyáznak, hogy meg ne kérdezzék maguktól: ha a
klaccsi királyi udvarból érkezett, akkor mi a fenét keres itt
Gerezdnekben, lakosainak száma hét fő.
– Az a trükkje, hogy akárhova is megy az ember, oda kell
figyelnie arra, hogy máshonnan származzon – magyarázta
Henrik. – És akkor híres lettem, de…
– Beleragadt Enrico szerepébe – fejezte be Néne.
A férfi bólintott. – Csak azért kezdtem bele, hogy egy kis
pénzt szerezzek. Vissza akartam jönni, és elvenni az én kis
Angélámat…
– Ő meg ki volt? – kérdezte Néne.
– Csak egy lány, akivel együtt nőttem fel – válaszolta
homályosan Henrik.
– Egyazon szennyvízcsatornán osztoztak Ankh-Morpork
nyomornegyedében, meg ilyesmi? – kérdezte Ángyi
megértő hangon.
– Szennyvízcsatornán? Azokban az időkben fel kellett
iratkozni, és öt évet várni egy-egy szennyvízcsatornára –
felelte Henrik. – Mi társadalmilag felnéztünk azokra, akik
szennyvízcsatornában laktak. Nekünk csak egy lefolyócső
jutott. Amin két másik családdal kellett osztoznunk. És egy
emberrel, aki angolnával zsonglőrködött.
 Felsóhajtott. – De én továbbléptem, és mindig menni
kellett valahova, és akkor nagyon tetszettem nekik
Brindiziben… és… és…
Belefújta az orrát a zsebkendőjébe, gondosan
összehajtogatta, majd előhúzott egy újat a zsebéből.
– Nincs bajom a tésztával meg a rákkal – folytatta. –
Vagyis hát, kibírom… De az ember nem ihat egy rendes
korsó sört sem pénzért, sem a szép szeméért, és mindenre
olívaolajat raknak, és a paradicsomtól kiütéseim lesznek, és
az egész országban nincs egy darab tisztességes keménysajt.
Zsebkendőjével megtörölgette az arcát.
– És az emberek olyan kedvesek! – panaszolta. – Azt
hittem, leesik egy-két bifsztek utazás közben, de bárhol is
járok, külön nekem csinálnak tésztát. Paradicsomszósszal!
Néha még meg is sütik! És amit a rákkal művelnek… –
Megborzongott. – Utána meg vigyorogva nézik, ahogy
eszem. Azt hiszik, élvezem! Mit nem adnék egy tál finom
birkasültért, rongyos galuskával…
– Miért nem szól? – kérdezte Ángyi.
A férfi vállat vont. – Enrico Basilica tésztát eszik –
jelentette ki. – Ezzel már nem tudok mit tenni.
Hátradőlt. – Maga szereti a zenét, Ogg asszonyság?
Ángyi büszkén bólintott. – Szinte bármiből elő tudok
csalni egy dallamot, ha öt percig tanulmányozhatom –
jelentette ki. – És Jászónunk tud hegedülni, Palink meg
trombitálni, és minden gyerekem énekel, és Sománk
elszellent bármilyen éneket.
– Valóban nagyon tehetséges család! – bólogatott Enrico.
Majd belekotort a mellényzsebébe, és előhúzott két téglalap
alakú kartondarabot. – Szóval, hölgyeim, legyenek szívesek
elfogadni ezeket, olyasvalaki hálájának zálogául, aki mások
sertéssültjét eszi! A mi kis titkunk marad, ugye? – kacsintott
kétségbeesetten Ángyira. – Két tiszeteletjegy az operába.
– Hát, ez nagyszerű – válaszolta Ángyi – mert arra
készültünk… Au!
– Ó, nagyon szépen köszönjük! – mondta Néne,
miközben elvette a jegyeket. – Milyen borzasztó nagylelkű
öntől. Mindenképpen ott leszünk.
– És ha most megbocsátanának… – mondta Enrico. –
Muszáj utolérnem magam alvásban.
– Ne aggódjon, szerintem nem maradhatott le olyan
nagyon! – vigasztalta Ángyi.
Az énekes hátradőlt, az arca elé húzta a zsebkendőt, és
pár perc múlva felhangzott egy olyan ember elégedett
horkolása, aki megtette a kötelességét, és ha van egy kis
szerencséje, soha többé nem kell ezekkel a zavarba ejtő
nőszemélyekkel találkoznia.
– Most már elég messze jár – mondta Ángyi kicsivel
később. Ránézett a Néne kezében lévő jegyekre. – El akarsz
menni az operába? – kérdezte.
A szólított maga elé meredt.
– Azt kérdeztem, el akarsz menni az operába?
Néne a jegyekre pillantott. – Amit én akarok, az nem
számít, úgy érzem – válaszolta.
Ogg Ángyi bólintott.
Mállotviksz Néne határozottan ellenezte a kitalált
történeteket. Az élet éppen elég nehéz anélkül, hogy
hazugságok merülnének fel egyre-másra, és változtatnák
meg az emberek gondolkodását. És mivel a színház az
kitalált történetek életre keltéséből állt, legjobban a
színházat gyűlölte. De szó szerint. A gyűlölet pedig a vonzás
egyik ereje. A gyűlölet az olyan szeretet, ami a hátát
mutatja.
 Néne nem utálta a színházat, mert ha arról lett volna szó,
akkor egyszerűen elkerülte volna. Ellenkezőleg: minden
lehetőséget megragadott, hogy elmenjen megnézni a
vándorkomédiásokat, akik Lancre-be látogattak, és minden
egyes előadáson az első sorban ült, és harciasan meredt a
színpadra. Még a Paprikajancsi bábjátékosai is ott találták a
gyerekek között, ahol olyan jellegű megjegyzéseket tett
hangosan, hogy „az nem is úgy van”, meg „hát micsoda
viselkedés ez?”. Ennek eredményeképpen Lancre mint
különösen nehéz pálya híresült el szerte a Sto-síkságon.
De nem számított, hogy Néne mit akar. Tetszik vagy sem,
a boszorkányok vonzódnak a dolgok pereméhez, ahol két
birodalom ütközik. Nem tudnak ellenállni az ajtók, a
körívek, a határok, a kapuk, a tükrök, a maszkok…
…és a színpadok hívásának.

A reggelit fél tízkor szolgálták fel az Operaház

ebédlőjében. A színészek nem a korán kelésről híresek.
Ágnes épp előrebukott volna a szalonnás tojásába, de
még idejében megfékezte magát.
– Jó reggelt!!
Christine ült le mellé egy tálcával, amin Ágnes nem túl
nagy meglepetésére egy zellerdarab, egy szem mazsola, és
körülbelül egy evőkanálnyi tej volt. A lány Ágnes felé
hajolt, és az arcán nagyon rövid időre némi aggodalom
jelent meg.
– Jól vagy?! Egy kicsit kimerültnek tűnsz!!
Ágnes egy horkantással felriadt.
– Semmi bajom – válaszolta. – Csak egy kicsit fáradt
vagyok…
 – Ó, akkor jó!! – Mivel ez a beszélgetés teljesen
kimerítette Christine mentális tartalékait, visszaállt
robotpilótára. – Tetszik az új ruhám?! – kiáltott fel. – Hát
nem elbűvölő?!
Ágnes végignézett rajta. – De igen – válaszolta. –
Nagyon… fehér. Nagyon csipkés. Nagyon testhez álló.
– És tudod, mit?!
– Nem. Mit?
– Már most van egy titkos imádóm!! Hát nem csuda
izgi?! Tudod, az összes nagy énekesnek van ilyenje!!
– Titkos imádód…
– Igen!! Ez a ruha!! Ez most érkezett a
művészbejáróhoz!! Hát nem izgi?!
– Elképesztő – válaszolta Ágnes rosszkedvűen. – És még
csak énekelned sem kellett hozzá. Izé. Ki küldte?
– Természetesen nem derült ki!! Mert ez egy titkos
imádó!! Majd biztos virágokat akar nekem küldeni, és
pezsgőt inni a cipőmből!!
– Tényleg? – fintorgott Ágnes. – Az emberek ilyet
csinálnak?
– Ez hagyomány!!
Christine, aki majd szétrobbant a boldogságtól, szeretett
volna másoknak is adni belőle.
– Tényleg nagyon fáradtnak nézel ki! – mondta. Majd a
szája elé kapta a kezét. – Ó!! Hát szobát cseréltünk, ugye!!
Olyan buta voltam!! És, tudod – tette hozzá azzal a félig
üres, félig ravaszkás arccal, amely arról árulkodott, hogy a
szőke lány képességei szerint a lehető legközelebb került a
fortélyossághoz –, megesküdtem volna, hogy énekszót
hallottam az éjszakában… valaki skálázott, meg ilyenek?!
 Ágnest úgy nevelték, hogy meg kell mondania az igazat.
Tudta, hogy azt kellene felelnie: „Sajnálom, úgy tűnik, hogy
véletlenül a te életedet kaptam! Volt egy kis keveredés…”
De úgy döntött, hogy úgy is nevelték, hogy azt tegye,
amit mondanak neki. Ne tolakodjon az előtérbe, legyen
tisztelettudó az idősebbekkel, és ne használjon annál
durvább kifejezéseket, mint „a manóba!”.
Most kölcsönözhet magának egy érdekesebb életet.
Csupán egy estére, vagy kettőre. Bármikor feladhatja, ha azt
szeretné.
– Tudod, ez érdekes – válaszolta –, mert én közvetlenül a
szomszédban aludtam, és nem hallottam semmit.
– Ó?! Hát akkor ez rendben van!!
Ágnes rámeredt a Christine tálcáján lévő szűkös kis
reggelire. – Te nem eszel mást?
– Ó, dehogy!! Úgy felfújódnék, mint egy lufi!! Te
szerencsés vagy, hogy akármit megehetsz!! Ne felejtsd el,
hogy fél óra múlva próba!!
Ezzel elugrándozott.
Teljesen üres a feje, gondolta Ágnes. Biztos vagyok
benne, hogy nem akart szándékosan megbántani.
De a lelke mélyén Perdita X. egy nagyon csúnya szóra
gondolt.

Gipsz asszonyság előhúzta a seprűjét a takarítókamrából,

és megfordult.
– Jakab!
A hangja végigvisszhangzott az üres színpadon.
– Jakab?
Idegesen dobolt a seprűnyélen. A fia tudta, hogy milyen
feladatokat kell nap mint nap elvégeznie. Évekbe telt, amíg
sikerült erre megtanítania. Nem volt Jakabra jellemző, hogy
ne a jó helyen legyen az adott időben.
Az asszony megrázta a fejét, majd dolgozni kezdett.
Előre látta, hogy majd fel is kell mosnia. Valószínűleg
évekbe telik, amíg sikerül eltüntetni a terpentinszagot.
Valaki átsétált a színpadon. Az illető fütyörészett.
Gipsz asszonyság megdöbbent.
– Tiló úr!
Az Operaház hivatásos patkányfogója megállt, és lejjebb
engedte vergődő zsákját. A férfi kopott cilindert viselt –
hogy mutassa, ő egy szinttel felette áll az átlagos
rágcsálóipari munkásoknak –, aminek a karimáját vastagon
borította a viasz, és a régi gyertyavégek, melyekkel a sötét
pincékben világított.
Tiló olyan régóta dolgozott patkányokkal, hogy kezdett ő
maga is patkányszerűvé válni. Úgy tűnt, az arca pusztán az
orra hátsó kinövése. A bajusza büszkén szétállt. A
metszőfogai feltűnően meredeztek. Az emberek időnként
azon kapták magukat, hogy farkat keresnek rajta.
– Mi a gond, Gipsz asszonyság?
– Tudja, hogy nem szabad a színpadon fütyülni! Az
elviszi a szerencsét!
– Hát, nos, ippeg hogy a jószerencse miatt csinálom,
Gipsz asszonyság. Abbiza! Ha maga is tudná, amit én tudok,
maga is boldog ember lenne. Persze a maga esetében boldog
asszony, mert mivelhogy maga asszony. Á! Azok a dolgok,
amiket én látok, Gipsz asszonyság!
– Aranyat talált odalent, Tiló úr?
Az asszony óvatosan letérdelt, hogy felsikáljon egy
festékfoltot.
Tiló felvette a zsákját, és folytatta az útját.
 – Még arany is lehet, Gipsz asszonyság. Á! Akár még
arany is lehet…
Beletelt pár pillanatba, amíg az asszonynak sikerült
rávennie a reumás térdeit, hogy engedjék felállni, és
megfordulni.
– Hogy mondta, Tiló úr? – kérdezte.
Valahonnan a messzeségből halk puffanás hallatszott,
ahogy egy kupac homokzsák puhán a deszkákra esett.
A színpad nagy volt, csupasz és üres, leszámítva egy
zsákot, ami elszántan küzdött a szabadulásért.
Gipsz asszonyság nagyon óvatosan elnézett mindkét
irányba.
– Tiló úr? Ott van?
Hirtelen úgy tűnt, mintha a színpad még nagyobbá, és
még üresebbé vált volna.
– Tiló úr? Hahó?
Az asszony lábujjhegyről is körbenézett.
– Hahó? Tiló úr?
Valami lelibegett odafentről, és mellette ért földet. Egy
viseltes fekete kalap volt, gyertyavégekkel a karimáján.
Gipsz asszonyság felnézett.
– Tiló úr? – szólt fel.

Tiló már megszokta a sötétséget. Nem keltett benne

félelmet. És mindig is büszke volt az éles szemére.
Bármilyen kevés fény akadt valahol, egy csillanás, valami
rothadó anyag foszforeszkálása, azt már fel tudta használni.
A gyertyás kalapot leginkább csak a látszat kedvéért hordta.
A gyertyás kalap… úgy emlékezett, elvesztette, de furcsa
módon most újból ott volt a fején. Igen, valóban.
Elgondolkozva megvakargatta a torkát. Volt valami fontos,
ami egyszerűen nem jutott eszébe…
Nagyon sötét volt.
CIN?
Felnézett.
A levegőben, szemmagasságban egy körülbelül hat
hüvelyk magas, köpenyes alak állt előtte. Az alak
csuklyájának rejtekéből csontos orr nyúlt előre, görbe,
szürke bajusszal. Apró csontujjacskák markoltak egy
nagyon pici kaszát.
Tiló elgondolkozott, majd bólintott magában. Az ember
nem juthat be anélkül a Patkányfogók Céhének belső
köreibe, hogy ne hallana pár elsuttogott pletykát. Azt
mondják, a patkányoknak van saját Haláluk, éppen úgy,
ahogy saját királyaik, parlamentjeik és nemzeteik is vannak.
De nincs ember, aki látta volna.
Egészen mostanáig.
Megtisztelve érezte magát. Az elmúlt öt évben minden
alkalommal ő nyerte el a legtöbb elfogott patkányért járó
Arany Tagló-díjat, de tisztelte a rágcsálókat, ahogy egy
katona tiszteli a ravasz és bátor ellenséget.
– Ööö… Meghaltam, ugye…?
CIN.
Tiló lelke a kezére tekintett. Úgy tűnt, egyre hosszabbá és
szőrösebbé válik. Érezte, ahogy a füle is nőni kezd, és egy
bizonyos kínos kitüremkedés is megindul a gerince aljánál.
Ugyan az élete legnagyobb részét gondolkodást nem igénylő
tevékenységekkel töltötte sötét helyeken, ám akkor is…
– De én nem hiszek a reinkarnációban! – tiltakozott.
CIN.
És ez, mint azt Tiló egy rágcsálóelme tisztaságával
felfogta, azt jelentette: a reinkarnáció viszont hisz benned.
 Csöbör úr nagyon gondosan végignézte a postáját, és
csak a végén fújta ki a levegőt, amikor nem bukkant elő
újabb levél az Operaház címerével.
Hátradőlt, és kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegyen egy
tollat.
Ott is volt egy boríték.
Rámeredt, majd lassan felemelte a papírvágó kést.
Nyiiiiissz…
…suss…

Nagyon lekötelezne, ha Christine énekelné

Iodine szerepét a Triviátában ma este.
Az idő remek. Remélem, jól van!
Híve,
Az Operaház Szelleme

– Salzella úr! Salzella úr!

Csöbör hátratolta a székét, és az ajtóhoz sietett, amit még
éppen időben nyitott ki ahhoz, hogy egy balerinával
kerüljön szembe, aki rásikított.
Mivel a tulajdonos idegei már amúgy is ki a végsőkig
feszültek, úgy reagált erre, hogy visszaüvöltött a táncosnőre.
Ez láthatóan megtette azt a hatást, amihez általában egy
nedves rongy, vagy egy pofon szükségeltetik.
A lány abbahagyta a sikítozást, és sértett pillantást vetett
Csöbörre.
– Megint lecsapott, ugye? – nyögte a férfi.
– Itt van! A Szellem az! – válaszolta a balerina, aki
mindenképpen el akarta mondani a szövegét, noha erre már
nem volt szükség.
 – Igen, igen, asszem már tudom – motyogta Csöbör. –
Csak azt remélem, hogy nem valami sok pénzbe kerülő
illető volt az.
A folyosó felénél megtorpant, és hátrafordult. A lány
rettegve húzódott el a férfi támadásba lendült mutatóujja
elől.
– Legalább álljon lábujjhegyre! – kiabált rá Csöbör. –
Valószínűleg egy talléromba került csak az, hogy felszaladt
ide!
A színpadon egy csoport ember hajolt valami fölé. A
közepén az új lány térdelt, a kövér, aki egy öregasszonyt
vigasztalt. Csöbörnek az utóbbi ismerősnek tűnt. Az egyik
alkalmazottnak bizonyult, aki együtt járt az Operaházzal, és
éppen annyira hozzátartozott a létesítményhez, mint a
patkányok, vagy a tetőn elszaporodott vízköpőszörnyek.
Valamit tartott maga előtt. – Egyszerűen leesett a
zsinórpadlásról – magyarázta. – Szegény kalapja!
Csöbör felnézett. Ahogy a szeme hozzászokott a
sötétséghez, odafent a gerendák között sikerült kivennie egy
lassan forgó alakot…
– Te jó ég! – mondta. – Én meg úgy éreztem, milyen
udvarias kis levelet írt…
– Tényleg? Akkor most olvassa el ezt! – szólalt meg
mögötte Salzella.
– Muszáj?
– Magának címezték. Csöbör széthajtogatta a
papírdarabot.

Ahahahaha!
Híve,
Az Operaház Szelleme.
Ui: Ahahahaha!!!!!
 A tulaj szenvedő pillantást vetett Salzellára. – Ki az a
szegény ördög odafent?
– Tiló úr, a patkányfogó. A kötél a nyaka köré hullott, a
másik végén pedig homokzsákok voltak. Amik leestek. Tiló
pedig… felkerült.
– Nem értem! Ez egy őrült?
Salzella átkarolta Csöbör vállát, és elvezette a tömegtől. –
Nos hát… – mondta olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. –
Olyasvalakiről van szó, aki folyamatosan frakkot visel, a
sötétben bujkál, és időnként megöl valakit. Majd kis
üzenetkéket küld, amelyekben tébolyodott kacajt ír le. Ismét
öt felkiáltójellel, ha jól láttam. Kénytelenek vagyunk
feltenni magunknak a kérdést: ez egy épelméjű személyre
vall?
– De miért csinálja? – siránkozott Csöbör.
– Ez csak akkor jogos kérdés, ha épelméjű emberről van
szó – válaszolta a zenei igazgató higgadtan. – Lehet, hogy
azért csinálja, mert a kis sárga tündérkék ezt parancsolták
neki.
– Épelméjű? Hogy lehetne épelméjű? – kérdezte Csöbör.
– Tudja, igaza volt. Ennek a helynek a hangulatától bárki
megőrülne! Nagyon valószínű, hogy én vagyok itt az
egyetlen, aki két lábbal áll a földön! – Megfordult. A szeme
elkeskenyedett, amikor észrevett egy csoport idegesen
sugdolózó kóristalányt.
– Maguk, lányok! Ne csak ácsorogjanak ott! Lássam,
ahogy fel-le ugrálnak! – csikorogta. – Egy lábon!
Majd visszafordult Salzellához. – Miről is beszéltem?
– Azt fejtegette – válaszolta a zenei direktor –, hogy
maga mindkét lábával szilárdan áll a földön. Ellentétben a
corps de ballet-vel. És Tiló úr korpuszával.
 – Szerintem ez a megjegyzés nem volt túl ízléses –
állapította meg Csöbör hidegen.
– Úgy vélem – mutatott rá Salzella –, be kellene zárnunk,
össze kellene gyűjtenünk az épkézláb férfiakat, fáklyákat
osztanunk nekik, és végigmennünk az épületen a pincétől a
padlásig, hogy kiűzzük a tettest, végigkergessük a városon,
elkapjuk, péppé verjük, majd ami megmaradt belőle, a
folyóba vessük. A biztonság kedvéért.
– Tudja, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy
bezárjunk! – tiltakozott Csöbör. – Úgy tűnik, mintha több
ezer tallér lenne a heti bevételünk, de több ezret el is
költünk hetente. És egyáltalán nem látom át, hova folyik el a
pénz. Azt hittem, ennek a helynek az üzemeltetése annyiból
áll, hogy ülepeket kell juttatnom az ülésekre, de ahányszor
csak felnézek, valami szerencsétlen forog kecsesen a
levegőben… Mi lesz a következő húzása, kérdezem
magamtól…
Egymásra néztek, majd mintha valami állati ösztön
irányítaná, egyszerre fordult tekintetük a nézőtér felé, hogy
a hatalmas, csillogó csillárkolosszuson állapodjon meg.
– Jaj, ne…! – nyögte Csöbör. – Ilyet nem tenne, ugye?
Akkor tényleg bezárhatnánk.
A zenei igazgató felsóhajtott. – Nézze, az több mint egy
tonna! – magyarázta. – A tartókötele vastagabb, mint a maga
karja. A csigája le van lakatolva, amikor nincs használatban.
Biztonságos darab.
Egymásra néztek.
– Majd őrt állítok mellé az előadások teljes ideje alatt –
szólt Salzella. – Személyesen vigyázok rá, ha azt szeretné.
– És azt akarja, hogy ma este Christine énekelje Iodine-t!
Annak a lánynak olyan a hangja, mint egy síp!
 A zenei igazgató megemelte a szemöldökét. – De ez
legalább nem probléma, igaz? – kérdezte.
– Hogy nem-e? A főszerepről van szó!
A direktor átkarolta a tulajdonos vállát. – Szerintem itt az
ideje, hogy megismerkedjen annak a csodálatos világnak,
amit operának nevezünk, pár újabb, kevéssé ismert szakmai
titkával – közölte vele.

A postakocsi szép lassan leállt Ankh-Morpork Sator

terén. A kocsiügynök türelmetlenül várta.
– Tizenöt órát késett, Sarogly úr! – kiabálta.
A kocsis egykedvűen bólintott. Lerakta a gyeplőt,
leugrott a bakról, és megvizsgálta a lovakat. Volt valami
merevség a mozgásában.
Az utasok magukhoz ragadták a csomagjaikat, és
elszáguldottak.
– Nos? – kérdezte az ügynök.
– Piknikeztünk – tájékoztatta a hajtó szürke arccal.
– Megálltak piknikezni?
– És dalolni egy cseppet – folytatta Sarogly úr, miközben
kihúzta a lovak zaboszsákját az ülés alól.
– Azt akarja mondani, hogy megállította a postakocsit,
hogy piknikezzenek és énekelgessenek?
– Ó, és a macska fent ragadt egy fán. – A kocsis szívott
egyet a kezén, és az ügynök észrevette, hogy egy zsebkendő
van rákötve.
Majd Sarogly tekintete felhőssé vált a feltoluló
emlékektől. – És akkor jöttek a történetek – folytatta.
– Milyen történetek?
– A kicsi kövér azt mondta, hogy mindenkinek mesélnie
kell egy történetet, hogy jobban teljen az idő.
 – Igen? És? Nem értem, hogy ez miért akadályozta a
gyors haladásban!
– Hallania kellett volna az ő történetét! A nagyon magas
férfiról és a zongoráról? Annyira elszégyelltem magam,
hogy leestem a kocsiról. Még a saját drága nagymamámmal
szemben sem használnék olyan szavakat!
– És persze – szólt az ügynök, aki egyébként büszke volt
a gúnyos modorára – a „menetrend” szó egy pillanatra sem
jutott eszébe mindezek alatt?
A kocsis most először fordult közvetlenül felé. Az
ügynök hátralépett. Egy olyan ember állt előtte, aki a pokol
felett kelt át egy kötélen.
– Mondja meg nekik maga! – szólította fel Sarogly, és
sarkon fordulva távozott.
Az ügynök utána bámult, majd körbesétált az ajtóhoz.
Azon kis, rémült arcú emberke mászott ki egy nagy,
kövér férfit húzva maga után, és egy az ügynök által nem
ismert nyelven hadovált sürgető hangsúllyal.
Ezután az ügynök magára maradt a kocsival, a lovakkal,
és a menekülő utasok egyre táguló körével.
Végül kinyitotta az ajtót és bekukucskált rajta.
– Jó reggelt, uram! – köszöntötte Ogg Ángyi.
Az ügynök némileg meghökkenve Mállotviksz Nénére
nézett.
– Minden rendben van, hölgyeim?
– Nagyon kellemes volt az út – karolt bele Ogg Ángyi. –
Mindenképpen le fogunk még ereszkedni magukhoz.
– A kocsis mintha úgy gondolta volna, hogy akadt egy kis
gond…
– Gond? – kérdezett vissza Néne. – Nekem semmilyen
gondom nem volt. És neked, Gytha?
 – Hozhatta volna gyorsabban is a létrát – tűnődött el
Ángyi, miközben lefelé mászott. – És biztos vagyok benne,
hogy morgott valamit a bajsza alatt, mikor megálltunk
megcsodálni a kilátást. De hajlandó vagyok ezeket
nagyvonalúan elnézni.
– Megálltak megcsodálni a kilátást? – kérdezte az
ügynök. – Mikor?
– Hát, többször is – válaszolta Ángyi. – Nincs értelme
folyamatosan csak száguldani, nem? Lassan járj, tovább
érsz, ésatöbbi. Megmutatná, merre van a Szilfa utca? Mrs.
Maroknál van a szállásunk. A mi Lalink csupa jót mesélt
arról a helyről, azt mondta, ott még soha nem kereste
senki…
Az ügynök hátralépett, mint az az emberekre jellemző
volt, amikor szembekerültek Ogg Ángyi tűzoltófecskendő
erejével bíró társalgási képességeivel.
– A Szilfa utca? – dadogta. – De… tiszteletreméltó
hölgyek nem szoktak arra járni…
Ángyi megveregette a vállát. – Az jó! – biztosította. –
Legalább nem fogunk összefutni egy ismerősünkkel sem.
Amikor Néne elsétált a lovak mellett, azok megpróbáltak
a kocsi mögé bújni.

Csöbör szélesen elmosolyodott. Kis izzadságcseppek

gyöngyöztek az arcán.
– Ó, Perdita – mondta. – Üljön le, leányom! Ööö. Jól érzi
magát itt nálunk?
– Igen, köszönöm, Csöbör úr – válaszolta Ágnes
illemtudóan.
– Jó. Az jó. Hát nem nagyszerű, Salzella úr? Nem
gondolja, hogy ez remek, Trepni úr?
 Ágnes végignézett a három ideges arcon. – De igen? –
válaszolta óvatosan.
– Tudom, hogy maga, ööö, még csak nagyon rövid ideje
van itt, de úgy döntöttünk, hogy, ööö… – Csöbör nyelt
egyet, és a másik kettőre pillantott erkölcsi támogatásért –
maga fogja énekelni Iodine szerepét a ma esti Triviáta
előadáson.
– Igen?
– Izé. Az nem a főszerep, de természetesen része a híres
Útnak indulok ária…
– Ó! Igen?
– Ööö… de van egy, ööö… mármint, ööö… – Csöbör
feladta, és gyámoltalanul a zenei igazgatóra nézett. –
Salzella úr?
A megszólított előrehajolt. – Konkrétan azt szeretnénk,
ha maga… Perdita… elénekelné a szerepet, persze, de
nem… nem maga játszaná.
Ágnes hallgatott, miközben elmagyarázták neki a dolgot.
Az énekkarban kellene állnia, közvetlenül Christine mögött.
Akit utasítanak, hogy nagyon halkan énekeljen. Már több
tucatszor előfordult ilyen, mesélte Salzella. Sokkal
gyakrabban előfordul, mint a közönség gondolná – ha az
énekesnek megfájdul a torka, vagy teljesen kiszárad, vagy
olyan részegen jelenik meg, hogy állni is alig bír, vagy, mint
egy sok évvel ezelőtti emlékezetes esetben, meghal két
felvonás között, és utána úgy énekli el a híres áriáját, hogy
seprűnyéllel támasztják hátulról, és egy darab zsineggel
mozgatják az állkapcsát.
Ez nem csalás. Az előadásnak folytatódnia kell.
Az idegesen vigyorgó arcok gyűrűje Perditát bámulta.
 Egyszerűen el is sétálhatnék, gondolta a lány. Itt
hagyhatnám ezeket a vigyorgó arcokat és a Szellemet. Nem
állíthatnának meg.
De nem volt hova mennie, csak vissza, haza.
– Igen, ööö, igen – válaszolta. – Én nagyon… ööö… de
miért van erre szükség? Nem vehetném át a helyét, és
énekelhetném el egyszerűen a szerepet?
A férfiak egymásra néztek, majd egyszerre kezdtek el
beszélni.
– Igen, de tudja, Christine-nek… több… színpadi
tapasztalata van…
– …a technikai megközelítése…
– …színpadi jelenlét…
– …látható lírai képessége…
– …jó rá a jelmez…
Ágnes lenézett húsos tenyerére. Érezte, hogy a vörösség
úgy halad a bőrén felfelé, mint egy barbár horda, ami feléget
mindent menet közben.
– Azt szeretnénk, ha maga – mondta Csöbör – lenne a
szerep szelleme…
– Szelleme? – kérdezett vissza a lány.
– Ez egy színpadi szakszó – magyarázta Salzella.
– Ó, értem – válaszolta Ágnes. – Igen. Hát persze.
Mindent megteszek, ami tőlem telik.
– Nagyszerű! – válaszolta a tulajdonos. – Nem fogjuk
elfelejteni. És biztos vagyok benne, hogy hamarosan
találunk magának valami testhezálló szerepet! Látogasson el
doktor Trepnihez ma délután, és vele majd végigveszik az
előadást.
– Ööö. Azt hiszem, már elég jól ismerem – mondta a lány
bizonytalanul.
– Tényleg? Honnan?
 – Én… vettem pár órát.
– Ez remek, leányom! – dicsérte meg Csöbör. – Ez
mutatja, mennyire elhivatott. Le vagyunk nyűgözve! De
mindenesetre azért nézzen el dr. Trepnihez…
Ágnes felállt, és továbbra is lesütött szemmel kivonult.
A karnagy felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Szegény gyermek! – szólalt meg. – Túl későn született.
Régen az opera a hangokról szólt. Tudják, én még
emlékszem a nagy szopránok korára. Violetta Gigli
úrhölgyre, Clarissa Extendo úrhölgyre… mi történhetett
vajon velük, néha eltöprengek ezen.
– Nem változott meg azóta az éghajlat? – gonoszkodott
Salzella.
– Ott megy egy alak, aki miatt érdemes lenne újra
színpadra állítani A Nibelungingung gyűrűjét – folytatta
Trepni. – Az tényleg opera volt!
– Amiben istenek három napig üvöltöznek egymással, és
van benne húszpercnyi emlékezetes dallam? – kérdezte
Salzella. – Hát köszönöm, de inkább nem.
– Nem látja maga előtt Hildabrünnek, a valkűrök
vezetőjének szerepében?
– Dehogynem. De még mennyire. Viszont sajnos azt is
hallom, ahogy Nobbót, a törpét énekli, vagy Iót, az istenek
urát.
– Azok voltak a szép idők – csóválta meg a fejét Trepni
szomorúan. – Akkor még volt rendes opera. Emlékszem,
amikor Veritasi úrhölgy betuszkolt egy zenészt a saját
tubájába, csak mert ásításon kapta…
– Igen, igen, de ez már a repülőkutya évszázada –
jelentette ki Salzella, miközben felállt. Ismét az ajtóra
pillantott, és megcsóválta a fejét.
 – Elképesztő – állapította meg. – Maguk szerint tisztában
van azzal, hogy mennyire kövér?

Mrs. Marok diszkrét hajlékának az ajtaja kinyílt Néne

kopogására.
A túloldalán lévő személy egy fiatal nő volt. Nagyon
egyértelműen fiatal nő. Egyszerűen semmilyen nyelven sem
lehetett volna összetéveszteni egy fiatalemberrel. Különösen
Braille-ben nem.
Ángyi bekukucskált az ifjú hölgy válla felett a vörös
bársonnyal és aranyozással fedett belső térbe, felnézett
Mállotviksz Néne kifejezéstelen arcára, majd vissza az ifjú
hölgyre.
– El fogom nadrágolni Lalit, ha hazaérünk – dünnyögte. –
Gyerünk, Eszme, ide te nem akarsz bemenni! Túl hosszú
lenne most elmagyaráznom…
– Jé, Mállotviksz Néne! – örült meg a lány. – Ő pedig
kicsoda?
Ángyi felnézett Nénére, akinek semmit sem változott az
arckifejezése.
– Ogg Ángyi – mutatkozott be végül. – Igen, Ogg Ángyi
vagyok. Lali anyukája – tette hozzá sötéten. – Igen, így van.
Igen. Mivel én… – a „tiszteletreméltó hölgy” kifejezés
próbálta a hangszálaira illeszteni magát, de feladta a
küzdelmet, mert ez már-már kivitelezhetetlen torzítása lett
volna az igazságnak, így végül beérte azzal: – …az anyja
vagyok őneki, Lalinak. Igen. Lali anyukája.
– Szervusz, Colette! – köszönt Néne. – Milyen lenyűgöző
a fülbevalód! Mrs. Marok itthon van?
 – Fontos látogatóknak mindig itthon van – felelte Colette.
– Jöjjenek be, mindenki nagyon fog örülni a
viszontlátásnak!
Amikor Néne belépett a skarlát homályba, boldogan
üdvözölték mindenfelől.
– Mi? Te már jártál itt? – kérdezte Ángyi, le nem véve a
szemét a rózsaszín bőrről és a fehér csipkéről, melyek a
látvány túlnyomó részét alkották.
– Hát persze. Mrs. Marok régi barátnőm. Szinte már
boszorkánynak vehető.
– De… ugye tudod, miféle hely ez, ugye, Eszme? –
kérdezte Ogg Ángyi. Furcsamód zavarta a dolog. Boldogan
alávetette magát Néne szakmai fölényének, ha az emberi
elméről és a mágiáról volt szó, ugyanakkor nagyon erős
meggyőződése volt, hogy vannak bizonyos speciálisabb
területek, amelyek az Ogg birodalomhoz tartoznak, és
Mállotviksz Nénének még ahhoz sincs sok köze, hogy
pontosan melyek is ezek.
– Hát persze – felelte a barátnője higgadtan.
Ángyinak elfogyott a türelme. – Ez egy rosszhírű ház, az
bizony!
– Éppen ellenkezőleg – vetette ellen Néne. – Úgy tudom,
az emberek nagyon jókat mondanak róla.
– Te tudtad? És nem is szóltál nekem?
Néne gunyorosan megemelte a fél szemöldökét. –
Mármint annak a nőnek, aki feltalálta az epres himbilimbit?
– Hát, igen, de…
– Mi mind a legjobb tudásunk szerint éljük az életünket,
Gytha. És rengeteg olyan ember van, akik szerint a
boszorkányok rosszak.
– Igen, de…
 – Ne kritizálj olyanokat, Gytha, akikkel soha nem jártál
hasonló cipőben! – mosolyodott el Néne halványan.
– Abban a cipőben, amiben az a lány jár, nekem
kifordulna a bokám! – csikorgatta a fogát Ángyi. – Létrára
lenne szükségem ahhoz, hogy bele tudjak bújni. – Dühítő,
ahogy Néne rá tudja venni az embert, hogy az ő szerepét
játssza egy beszélgetésben. És ahogy megnyitja az ember
elméjének ismeretlen zugait önmaga előtt.
– Itt szívesen látnak, és puha az ágyuk – foglalta össze
Néne.
– Gondolom, meleg is – adta meg magát Ángyi. – És
mindig hívogató fény világít az ablakban.
– Jóságos ég, Gytha Ogg, én azt hittem, téged semmivel
nem lehet megdöbbenteni!
– Megdöbbenteni nem is – válaszolta Ángyi. – De
meglepni igen.

Trepni doktor, a kórusvezető Ágnesre sandított félhold

alakú szemüvege felett.
– A, hmm, Útnak indulok ária, mint olyan – magyarázta
neki – egy kis mestermű. Nem tartozik az opera
legnevezetesebb darabjai közé, ezzel együtt nagyon
emlékezetes.
Ködössé vált a tekintete. – „Questa maledetta”, énekli
Iodine, amikor elmondja Diarlónak, milyen nehéz őt
elhagynia… „Questa maledetta porta si blocccccca, si
blocca comunque diavolo to faccccc-cio…!”
A karnagy elhallgatott, majd aprólékos gondossággal
megtörölgette a szemüvegét a zsebkendőjével.
– Amikor Gigli énekelte, szem nem maradt szárazon a
házban! – motyogta. – Ott voltam. Akkor döntöttem el, hogy
egyszer majd… ó, csodás idők voltak azok! – Visszatette a
szemüvegét, és kifújta az orrát.
– Végigmegyek rajta egyszer – mondta –, csak hogy
megértse, hogy kell csinálni. Mehet, André!
A fiatalember, akit a zongora mellé ültettek a
próbateremben, bólintott, és többször Ágnesre kacsintott.
A lány úgy tett, mintha észre sem vette volna, és
elmélyült figyelemmel az arcán hallgatta, ahogy az
öregember végighalad a darabon.
– És most – mondta végül Trepni –, lássuk, mihez kezd
vele!
Átadta a kottát, és odabiccentett a zongoristának.
Ágnes elénekelte a dalt, vagy legalábbis pár taktust
belőle. André abbahagyta a zongorázást, és a hangszerre
borulva próbálta visszafojtani a nevetést.
– Khmm – szólalt meg Trepni.
– Valamit rosszul csinálok?
– Tenorban énekelt – válaszolta a férfi, szigorú pillantást
vetve Andréra.
– A maga hangján énekelt, uram!
– Megpróbálná esetleg úgy énekelni, ahogy Christine
tenné?
Újból belevágtak.
– Kveszta!? Maledetta!!
Trepni mindkét kezét felemelte. André válla rázkódott az
erőfeszítéstől, hogy ne nevesse el magát.
– Igen, igen. Nagyon jól megfigyelte. Mondhatnám, igaza
van. De nem kezdhetnénk el újból, és nem énekelné úgy,
ahogy maga szerint kellene?
Ágnes bólintott.
Újból nekikezdtek…
…és be is fejezték.
 Trepni, aki közben leült, félig elfordult a lánytól. Nem
volt hajlandó Ágnesre pillantani.
Aki csak állt ott, és bizonytalanul nézte a karnagyot. –
Ööö. Ez most jó volt? – kérdezte.
André lassan felállt, és kézen fogta. – Szerintem jobb
lesz, ha most kimegyünk! – szólt halkan, és az ajtó felé
húzta.
– Ennyire rossz volt?
– Nem… nem egészen.
Trepni felemelte a fejét, de nem fordult Ágnes felé. –
Gyakorolja még egy kicsit azokat az r-eket, hölgyem, és
törekedjen nagyobb magabiztosságra a magasabb
regiszterekben! – tanácsolta rekedten.
– Rendben. Rendben, azt teszem.
A zongorista kivezette a lányt a folyosóra, becsukta az
ajtót, és felé fordult.
– Ez lenyűgöző volt! – jelentette ki. – Hallotta már valaha
a nagyszerű Giglit énekelni?
– Azt se tudom, ki az a Gigli. Mit énekeltem?
– Hát ezt sem tudja?
– Nem, nem tudom, hogy mit jelentettek a szavak.
André lenézett a kezében lévő kottára. – Hát, én nem
vagyok egy nyelvzseni, de azt hiszem, a nyitány valami
ilyesmi:

„Ez az átkozott ajtó beszorult

Ez az átkozott ajtó beszorult
Úgy marad, bármit is csinálok
Az van ráírva, »húzni«, és én húzom is
Talán azt kellene ráírni, »tolni«?”

Ágnes pislogott. – Ennyi?

 – Igen.
– De azt hittem, ez valami nagyon megható és romantikus
szöveg!
– Az is! – biztosította André. – Az volt. Ez nem a való
élet, ez opera. Nem számít, mit jelentenek a szavak. Az
érzés számít. Nem mondta még senki…? Nézze, ma délután
végig a próbákon leszek, de nem találkozhatnánk holnap?
Talán reggeli után?
Jaj, ne, gondolta Ágnes. Már megint. A vörösség
feltartóztathatatlanul elindult felfelé. Elgondolkozott, hogy
esetleg egy szép napon nem folytatja-e az útját, miután
elérte az arcát, hogy végül egy nagy, rózsaszín felhőbe
gyűljön a feje felett.
– Ööö, de – válaszolta. – Igen. Az nagyon… nagy
segítség lenne.
– Most mennem kell. – Az ifjú erőtlen kis mosolyt
villantott Ágnesre, és megveregette a kezét. – És… Nagyon
sajnálom, hogy így kellett történnie! Mert… ez igazán
lenyűgöző volt.
Elsétált, majd visszafordult. – Izé… elnézést, ha
megijesztettem tegnap este! – tette hozzá.
– Mi?
– A lépcsőn.
– Ja, hogy ott. Nem ijedtem meg.
– És ugye… ööö… nem említette senkinek, igaz?
Nagyon utálnám, ha az emberek azt hinnék, hogy ok nélkül
aggodalmaskodom.
– Az igazat megvallva, eszembe sem jutott. Tudom, hogy
nem maga a Szellem, ha emiatt aggódik. Ugye?
– Én? A Szellem? Haha!
– Haha – válaszolta Ágnes.
– Szóval, ööö, akkor holnap találkozunk…
 – Rendben.
Ágnes mélyen a gondolataiba merülve indult vissza a
szobájába.
Christine már ott volt, és kritikusan bámulta magát a
tükörben. Amikor Ágnes belépett, megpördült; még
mozogni is felkiáltójelekben mozgott.
– Ó, Perdita!! Hallottad?! Én fogom Iodine-t énekelni ma
este!! Hát nem csodálatos?! – keresztülszáguldott a szobán,
és megkísérelte felkapni Ágnest, hogy megölelje, majd
megelégedett azzal, hogy megölelte.
– És úgy hallottam, hogy te is benne leszel a kórusban!?
– Igen, valóban.
– Hát nem csodálatos?! Egész délelőtt Salzella úrral
gyakoroltam. Keszta!? Mallidetta!! Porter szí blóker!! –
pörgött boldogan. Láthatatlan flitterek töltötték be a levegőt
a ragyogásukkal.
– Amikor nagyon híres leszek – folytatta –, nem fogod
megbánni, hogy a barátod vagyok!! Mindent elkövetek
majd, hogy segítsek neked!! Biztos, hogy szerencsét hozol
nekem!!
– Igen, valóban – válaszolta Ágnes beletörődőn.
– Mert az apukám azt mondta, hogy egy szép napon egy
drága kicsi tündér jön majd, hogy segítsen elérni az életem
célját, és tudod, azt hiszem, hogy az a kicsi tündér te vagy!!
Ágnes boldogtalanul elmosolyodott. Aki már ismerte
Christine-t egy ideje, abban előbb-utóbb nehezen leküzdhető
késztetés támadt, hogy bekukucskáljon a lány fülébe, és
ellenőrizze, tényleg átdereng-e a napfény a túloldalról.
– Ööö. Nem úgy volt, hogy szobát cserélünk?
– Ja, igen!! – válaszolta Christine mosolyogva. – Milyen
butuska voltam, nem?! Mindegy, most már mindenképpen
nagy tükörre van szükségem, hogy prima donna lettem!
Nem bánod, ugye!?
– Mi? Ja. Nem. Persze, hogy nem. Ööö. Ha biztos vagy
benne…
Ágnes a tükörre pillantott, majd az ágyra. Utána
Christine-re.
– Nem – ismételte meg, megdöbbenve a fejében
felmerülő gondolat erejétől, ami a lelkének Perdita
csücskéből érkezett. – Tényleg semmi gond.

Dr. Trepni kifújta az orrát, és megpróbálta rendbe szedni

magát.
Hát, neki nem kell az ügy mellé állnia. Lehet, hogy a
gyermek egy kicsit valóban termetes, de Gigli például
egyszer agyonnyomott egy tenort, és senki nem tartotta
kevesebbre ettől.
Ellent fog mondani Csöbör úrnak.
A karnagy egyenes észjárású ember volt. Hitt a
hangokban. Nem érdekelte, ki hogy néz ki. Soha nem nézte
nyitott szemmel az operákat. Csak a zene számított neki,
nem a színészi játék, és semmiképpen sem az énekesek
alakja.
Nem mindegy, hogy néz ki a lány? Tessitura úrhölgynek
olyan borostája volt, hogy gyufát lehetett volna rajta
gyújtani, és az orra a fél arcára rálapult, mégis ő volt az
egyik legjobb basszus, aki valaha is képes volt kinyitni egy
sört a hüvelykujjával.
Salzella persze azt mondja, hogy bár mindenki elfogadja,
ha ötvenéves, nagydarab nők vékony, tizenhét éves lányokat
játszanak, az emberek nem fogadnák el, hogy egy kövér
tizenhét éves lány is képes erre. Azt mondja, boldogan
lenyelnek bármilyen nagy hazugságot, de egy kis füllentés
megakad a torkukon. Salzella mindig ilyeneket mond.
Valami nem volt rendben mostanában. Az egész hely…
betegnek tűnt, mintha egy épület lehetne beteg. Még mindig
teltházasan mentek az előadások, de olyan volt, mintha a
pénz egyszerűen nem lenne sehol; minden olyan drágának
tűnt… És most egy sajtkészítő vette meg őket, az ég
szerelmére, egy semmi kis pénztáros, aki valószínűleg előáll
majd mindenféle légbőlkapott ötletekkel. Itt egy
üzletemberre lett volna szükség, egy könyvelőre, aki gond
nélkül össze tud adni számoszlopokat, én nem szól bele a
dolgokba. Az összes általa ismert tulajdonossal ez volt a baj;
elkezdtek üzletemberként gondolni magukra, utána meg
hirtelen azt hitték, hogy a művészetben is otthon vannak.
Ezzel együtt valószínűleg a sajtkészítőknek is meg kell
számolniuk a sajtokat. Nincs is baj, amíg ez a példány az
irodájában marad a főkönyvvel, és nem kezd el úgy
viselkedni, mintha az egész hely az övé lenne, csak mert
véletlenül az övé…

Trepni pislogott egyet. Már megint rossz irányba ment.

Bármilyen hosszú időt is tölt el itt az ember, ez a hely
útvesztő marad. A színpad mögött volt, a zenekari
helyiségben. Hangszerek és összecsukható székek álltak
halomban mindenütt. Egy sörösüveget érzett a talpa alatt.
Megpendült egy húr, mire a karnagy körbenézett.
Tönkrement hangszerek kupaca borította a padlót. Legalább
fél tucat összetört hegedű. Több használhatatlanná vált
oboa. Egy trombitából konkrétan kihúzták a tromot.
Felnézett az előtte álló arcába.
– De… miért…
 A félhold alakú szemüveg csak pörgött és pörgött, majd
összetört a deszkán.
Utána a támadó leeresztette az álarcát, ami olyan sima és
fehér volt, akár egy angyal koponyája, és eltökélten
előrelépett…
Dr. Trepni pislogott.
Sötét volt. Egy csuklyás alak emelte fel a fejét, és nézett
rá csontos szemgödreivel.
A karnagy emlékei a közelmúltról nem voltak túl tiszták,
de egy dolgot biztosan tudott.
– Aha – állapította meg. – Megvagy! Te vagy a Szellem!
TUDJA, VALÓJÁBAN ELÉG MULATSÁGOS
MÓDON TÉVED.
Dr. Trepni végignézte, ahogy egy másik, álarcot viselő
alak felemeli… dr. Trepni holttestét, és bevonszolja az
árnyékba.
– Ja, értem. Meghaltam.
A Halál bólintott.
ÚGY TŰNIK, EZ A HELYZET.
– Ez gyilkosság volt! Tud róla bárki?
A GYILKOS. ÉS PERSZE MAGA.
– De ő? Hogy tehette…? – kezdte a karnagy.
MENNÜNK KELL, közölte vele a Halál.
– De épp az imént ölt meg! Puszta kézzel megfojtott!
IGEN. VEGYE ÚGY, MINT EGY ÚJABB TAPASZTALATOT.
– Úgy érti, nem tehetek semmit?
AZT HAGYJA MEG AZ ÉLŐKNEK. A DOLGOK ÁLTALÁBAN
NAGYON KELLEMTLENNÉ VÁLNAK, AMIKOR AZ ELHUNYTAK
MEGPRÓBÁLNAK KONSTRUKTÍV SZEREPET VÁLLALNI EGY
GYILKOSSÁG FELDERÍTÉSÉBEN. HAJLAMOSAK ELVESZÍTENI
AZ ÍTÉLŐKÉPESSÉGÜKET.
– Tudja, magának gyönyörű basszusa van.
 KÖSZÖNÖM.
– Lesznek ott… kórusok, meg ilyesmi?
SZERETNÉ?

Ágnes kislisszolt a művészbejárón, és elindult Ankh-

Morpork utcáin. Pislognia kellett a fénytől. A levegő kicsit
csípősnek tűnt, élesnek és túl hidegnek.
Amit tenni készült, az helytelen volt. Nagyon helytelen.
És ő egész életében csak helyes dolgokat tett.
Rajta, biztatta Perdita.
Ami azt illeti, valószínűleg nem is fogja megtenni. De
nincs abban semmi rossz, ha az ember megérdeklődi, merre
van egy gyógynövénybolt, úgyhogy megérdeklődte.
És abban sincs semmi rossz, ha bemegy az ember,
úgyhogy bement.
Az meg egészen biztos, hogy semmilyen törvény nem
tiltja azoknak az összetevőknek a megvásárlását, amiket
megvásárolt. Végtére is lehetséges, hogy később fájni fog a
feje, vagy nem tud majd elaludni.
És semmit nem jelent, ha visszaviszi a zsákmányt a
szobájába, és a matraca alá dugja.
Pontosan, nyugtatta meg Perdita.
Igazából, ha az ember átlagolta a morális súlyát annak,
amit tenni készült, a kis lépésekre, amelyeket el kellett
végeznie hozzá, akkor valószínűleg jelentéktelen értékeket
kapott; az egészben semmi rossz nem volt, de tényleg…
Ilyesfajta megnyugtató gondolatok keringtek a fejében,
miközben visszafelé indult. Befordult a sarkon, és majdnem
beleütközött Ogg Ángyiba meg Mállotviksz Nénébe.
A falhoz lapult, és visszafojtotta a lélegzetét.
 Nem látták meg, bár Ángyi hamis macskája rávicsorgott
a tulajdonosa válláról.
Vissza akarják vinni! Pont, ahogy megjósolta!
Az, hogy ő szabadúszó, és a maga úrnője, és jogában áll
bármikor Ankh-Morporkba költözni, nem számít nekik
semmit. Beleütik az orrukat. Mindig ezt csinálják.
Visszaiszkolt a sikátorba, és amilyen gyorsan csak tudott,
az Operaház hátuljához rohant.
A művészbejáró portása ügyet sem vetett rá.

Néne és Ángyi végigvonultak a városon az Istenek

szigete néven ismert rész felé. Az nem volt már egészen
Ankh, és még nem volt egészen Morpork, mivel a folyónak
abban a kanyarulatában helyezkedett el, ahol a víz egy
szigetet hozott létre. Ide pakolta a város azokat a dolgait,
amelyekre időnként szüksége volt, de amiket kínosnak
tartott, mint például az őrséget, a színházakat, a börtönt és a
kiadókat. Ez azoknak a dolgoknak a helye volt, amelyek
váratlanul és előre nem látható módokon okozhattak
botrányokat.
Csöves mögöttük andalgott. A levegő telve volt új
szagokkal, és a macska mohón kereste, tartozik-e bármelyik
valamihez, amit megehet, megverhet vagy meggyalázhat.
Ogg Ángyi azon kapta magát, hogy egyre
aggodalmasabbá válik. – Ezek nem mi vagyunk, Eszme! –
jelentette ki.
– Hát akkor kik ezek?
– Úgy értem, a könyv csak egy kis szórakozás volt.
Semmi értelme, hogy népszerűtlenné tegyük magunkat,
nem?
 – Nem hagyhatom, hogy boszorkányokat becsapjanak,
Gytha.
– Én nem érzem úgy, hogy becsaptak volna. Teljesen jól
voltam, amíg nem közölted velem, hogy becsaptak – felelte
Ángyi, rámutatva ezzel egy fontos szociológiai tényre.
– Kihasználtak – jött az ellentmondást nem tűrő válasz.
– Nem is.
– Dehogynem. Te egy elnyomott tömeg vagy.
– Nem is.
– Kicsalták tőled az életed során megtakarított
vagyonodat – érvelt Néne.
– Két tallért?
– Hát, te ennyit takarítottál meg – válaszolta Néne az
igazsághoz híven.
– De csak mert minden mást elköltöttem – mutatott rá
Ángyi. Más emberek pénzt tettek félre idős napjaikra, ő
viszont inkább emlékeket gyűjtött.
– Hát, erről van szó.
– Abból pár új csövet akartam venni a lepárlómba, fent a
Rézsiklóban – merengett el Ángyi 7. – Tudod, hogy megeszi
a kerítésszaggató a fémet…
– Félreraktál pár garast, hogy öregkorodban meglegyen a
biztonságod és a lelki békéd – fordította Néne.
– A kerítésszaggatónak semmi köze a lelki békéhez –
ellenkezett Ángyi vidáman. – A békákhoz igen; a békéhez

7
Az alkohollepárlás Lancre-ben illegális tevékenységnek minősült. Másrészről
Verenc király már rég feladta a reményt, hogy valaha is sikerül lebeszélnie egy
boszorkányt arról, amit az tenni akar, úgyhogy egyszerűen csak annyit írt elő
Ángyinak, hogy olyan helyen szabad csupán szeszt főznie, ahol nem látja
senki. Ángyi teljes mértékben egyetértett az alkoholtilalommal, mert ezáltal
konkurencia nélkül dobhatta piacra termékét, amit mindazokon a helyeken,
ahol férfiak estek hanyatt különféle árkokba, „krepálesz” néven emlegettek.
nem. Tudod, a legjobb almából csinálom – tette hozzá. –
Vagyis hát főleg almából.
Néne megállt egy díszes kapualj előtt, és a ráerősített
réztáblára sandított.
– Ez az a hely – mondta. Az ajtóra néztek.
– Soha nem kedveltem a főbejáratokat – jegyezte meg
Ángyi, egyik lábáról a másikra állva.
Néne bólintott. A boszorkányok nem szívelhetik a
főbejáratokat. Gyors felderítést követően rábukkantak egy
sikátorra, ami az épület hátuljához vezetett. Ott egy sokkal
nagyobb kétszárnyú ajtót találtak, tárva-nyitva. Törpék
pakoltak könyvcsomagokat egy kézikocsira. Ritmikus
dobogás szűrődött ki valahonnan a bejárat mögül.
Senki ügyet sem vetett a boszorkányokra, amikor
beőgyelegtek.
A mozgatható nyomóelemes nyomdagépeket ismerték
Ankh-Morporkban, de ha a varázslók ráleltek egy ilyenre,
azonnal elmozgatták oda, ahol senki sem találhatta meg. A
varázslók általában véve nem avatkoztak bele a város
ügyeibe, de ha a mozgatható nyomóelemekről volt szó,
azonnal a hegyes orrú cipőik sarkaira álltak. Soha nem
magyarázták meg, miért, és a népek nem is erőltették, mert
az ember nem próbál kényszeríteni varázslókat dolgokra, ha
olyan alakban szeretne ébredni, ahogy lefeküdt. Az iparosok
egyszerűen megkerülték a problémát, és inkább mindent
réznyomatokkal oldottak meg. Ez sok időbe telt, és azt
jelentette, hogy Ankh-Morporkban például újságok sem
jelentek meg, minek következtében a nép kénytelen volt
saját maga bolondot csinálni magából.
Nyomdagép zakatolt tompán a raktárépület végében.
Mellette, hosszú asztalok előtt jó pár törpe és ember fűzte
össze a lapokat, és ragasztottak rá borítót. Ángyi elvett egy
könyvet a kupacról. A Miért élvezet a keksz? volt az.
– Segíthetek, hölgyeim? – kérdezte egy hang.
Egyértelműen kihallatszott a hangsúlyából, hogy a
tulajdonosának esze ágában sincs semmiféle segítséget
felajánlani, kivéve, ha a címzettek nagyon gyorsan
szeretnének kijutni az utcára.
– Emiatt a könyv miatt jöttünk – válaszolta Néne.
– Ogg asszonyság vagyok – mutatkozott be Ángyi.
A férfi végigmérte.
– Ó, valóban? Tudja azonosítani magát?
– Igen. Bárhol felismerném magam.
– Hahh! Hát, az a helyzet, hogy én tudom, hogy néz ki
Gytha Ogg, és egyáltalán nem hasonlít magára!
Ángyi kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd azt
mondta, olyan hangon, mint aki boldogan kilépett az útra, és
csak most jut eszébe az a sebesen robogó kocsi, hogy:
– Ó!
– És honnan tudja, hogy néz ki Ogg asszonyság? –
kérdezte Néne.
– Ó, már ilyen késő van? Mennünk kéne… – vágott
közbe Ángyi.
– Onnan, ami azt illeti, hogy küldött nekem egy képet –
válaszolta Kútember, miközben előhúzta a tárcáját.
– Biztos vagyok benne, hogy ez egyáltalán nem érdekel
minket! – vágott közbe Ángyi gyorsan, Néne karját
rángatva.
– Engem nagyon is érdekel – ellenkezett Néne. Kirántott
egy papírdarabot Kútember kezéből, és rásandított.
– Hahh! Igen… ez valóban Gytha Ogg – állapította meg.
– Igen, tényleg. Emlékszem, amikor az a fiatal művész
Lancre-be jött nyaralni.
 – Akkoriban hosszabb volt a hajam – motyogta Ángyi.
– Rosszabb is lehetett volna – jelentette ki Néne. – De azt
nem tudtam, hogy több képet is kaptál.
– Ó, hát tudod, hogy megy ez, amikor az ember fiatal! –
válaszolta Ángyi ábrándosan. – Egész nyáron dolgozott az
ecsete. – Visszatérve az álmodozásból, hozzátette: – És még
mindig ugyanannyi a súlyom, mint akkor volt.
– Csak azóta átrendeződött – gonoszkodott Néne. Majd
visszaadta a képet Kútembernek. – Ez valóban ő – értett
egyet. – De azóta eltelt pár év, és rákerült pár réteg ruha. Ez
itt Gytha Ogg.
– Azt akarja mondani, hogy maga találta ki a banánlevest
meglepetéssel?
– Kipróbálta? – kíváncsiskodott Ángyi.
– Nyisza úr, a nyomdafőnök igen.
– Meglepődött?
– Feleannyira sem, mint a kedves felesége.
– Ez elő szokott fordulni – tűnődött el Ángyi. – Lehet,
hogy egy kicsit túlzásba estem a szerecsendióval.
Kútember rámeredt. Kétely kezdte ostromolni. Elég
ránézni Ogg Ángyi vigyorgó arcára ahhoz, hogy az ember
elhiggye, kitelik tőle egy Miért élvezet a keksz? jellegű
iromány.
– Ezt tényleg maga írta?
– Emlékezetből – vágta rá büszkén Ángyi.
– És most szeretne érte némi pénz kapni – tette hozzá
Néne.
Kútember úr olyan arcot vágott, mintha megevett volna
egy egész citromot, majd leöblítette volna ecettel.
– De visszaküldtem a pénzét! – jelentette ki.
– Látod? – mondta bánatosan Ángyi. – Én megmondtam,
Eszme…
 – Többet szeretne – jelentette ki Néne.
– Nem, én nem…
– Nem, nem szeretne! – helyeselt Kútember.
– Dehogynem! – vágta rá Néne. – Minden egyes eladott
könyv után szeretne kapni valamicskét.
– Nem várom el, hogy úgy bánjanak velem, mint egy
uralkodóval8 – szólt közbe Ángyi.
– Te fogd be! – szólt rá Néne. – Én jobban tudom, hogy
mit akarsz. Pénzt akarunk, Kútember úr.
– És mi lesz, ha nem adok maguknak?
Néne rámeredt.
– Akkor elmegyünk, és elgondolkozunk azon, hogy mit
tegyünk – válaszolta.
– És ez nem üres fenyegetés! – tette hozzá Ángyi. –
Rengeteg ember megbánta már, hogy hagyta Eszmét
elgondolkozni azon, hogy mit tegyen.
– Akkor majd jöjjön vissza, ha kigondolkozta magát! –
csattant fel Kútember. Kiszáguldott, de közben még azt
motyogta: – Nem is értem; szerzők, akik pénzt akarnak, te
jó ég…
Ezzel eltűnt egy kupac könyv mögött.
– Ööö… nem gondolod, hogy ez jobban is mehetett
volna? – kérdezte Ángyi.
Néne a mellettük lévő asztalra pillantott. Az meg volt
pakolva nagy papírívekkel. Néne megböködött egy törpét,
aki lenyűgözve figyelte a vitát.
– Ezek mik? – kérdezte.
– Azok a Kalendáriom kefelevonatai. – Mivel látta, hogy
a boszorkány értetlenül néz, folytatta: – Olyan, mintha a

8
Ami szigorú értelemben véve azt jelenti, hogy az embert lépten-nyomon
fotóriporterek üldözik abban reménykedve, hátha sikerül megörökíteniük
alsóruha nélkül.
könyv próbakiadása lenne, hogy megkereshessük benne az
összes nyomdahibát.
Néne elvett egyet. – Gyerünk, Gytha! – mondta.
– Én nem akarok bajt, Eszme! – siránkozott Ogg Ángyi,
miközben barátnője után sietett. – Csak pénzről van szó.
– Ez már nem a pénzről szól – válaszolta Néne. – Hanem
az egyenlítésről.

Csöbör úr felvett a földről egy hegedűt. Két darabban

volt, csak a húrok tartották össze. Az egyik azok közül is
elpattant.
– Ki tehette ezt? – kérdezte. – De most őszintén,
Salzella… mi a különbség az opera és az őrület között?
– Ez beugratós kérdés?
– Nem!
– Akkor a válaszom: szebbek a díszletek. Ó…
sejtettem…
Majd a zenei igazgató beletúrt a romok közé, és egy
levéllel a kezében állt fel.
– Szeretné, ha én nyitnám ki? – kérdezte. – Magának
címezték.
Csöbör lehunyta a szemét.
– Csak rajta! – válaszolta. – Ne törődjön a részletekkel.
Csak annyit mondjon, hány felkiáltójel van benne?
– Öt.
– Ó!
Salzella átnyújtotta a papirost.
Csöbör azt olvasta:

Kedves Csöbör,
Hoppá!
 Ahahahahahahahaha!!!!!
Híve,
Az Operaház Szelleme

– Most mit tegyünk? – kérdezte utána. – Az egyik

pillanatban udvarias kis üzeneteket küld, a másikban meg
papíron önti el az elmebaj!
– Herr Beukeweroeh mindenkit elzavart új hangszerekre
vadászni – mondta Salzella.
– A hegedűk drágábbak, mint a balettcipők?
– Van pár dolog a világon, ami drágább, mint egy
balettcipő. Ezek egyike történetesen a hegedű – tájékoztatta
Salzella.
– Még több kiadás!
– Nagyon úgy tűnik, igen.
– De én azt hittem, a Szellem szereti a zenét! Herr
Beukeweroeh úgy tájékoztatott, hogy az orgonát már nem is
lehet megjavítani!!!
A tulajdonos hirtelen elhallgatott. Ráébredt, hogy egy
kicsit nagyobb lendülettel méltatlankodott, mint az épeszű
emberek közt szokás.
– Hát jó – folytatta csüggedten. – Gondolom, az
előadásnak folytatódnia kell.
– Így van – helyeselt Salzella.
Csöbör megcsóválta a fejét. – Hogy áll a mai előadás?
– Szerintem menni fog, ha erre gondol. Úgy tűnik,
Perdita nagyon átérzi a szerepet.
– És Christine?
– Ő elképesztően átérzi, hogy kell egy ruhát viselni.
Ketten együtt kitesznek egy prima donnát.
Az Operaház büszke tulajdonosa lassan felkászálódott. –
Olyan egyszerűnek tűnt az egész! – siránkozott. – Úgy
véltem: opera, az meg mennyire lehet nehéz? Dalok. Csinos
táncoslányok. Szép háttér. Egy csomó ember, aki fizet. Ez
csak jobb lehet, mint a joghurt gyilkos világa, gondoltam.
Most pedig akárhova megyek, mindig…
Valami megcsikordult a talpa alatt. Egy félhold alakú
szemüveg roncsait emelte fel a földről.
– Ez itt dr. Trepnié, nemdebár? – kérdezte. – Mit keres
ezen a helyen?
A pillantása rátalált Salzella mozdulatlan tekintetére.
– Ó, ne! – nyögött fel.
A zenei igazgató kicsit arrébb fordult, és továbbra is
meredten bámulta a falnak támasztott nagybőgő tokját.
Majd megemelte a szemöldökét.
– Jaj, ne! – ismételte meg Csöbör. – Hát rajta. Nyissa ki!
A tenyerem teljesen leizzadt…
Salzella a tokhoz vonult, és megmarkolta a tetejét. –
Felkészült?
Csöbör csüggedten bólintott.
A tető felnyílt.
– Jaj, ne!
A zenei igazgató odahajolt, hogy belenézzen.
– Hát igen – reagált. – Eltört a nyaka, és a testét is
alaposan megrugdosták. Ennek bele fog kerülni egy-két
tallérba a javítása, az biztos.
– És az összes húrját letépték! A nagybőgőket nehezebb
megjavítani, mint a hegedűket?
– Attól tartok, hogy minden hangszert rendkívül nehéz
javítani, leszámítva talán a hangvillát – válaszolta Salzella.
– De rosszabb is történhetett volna, nem?
– Mi?
– Például előfordulhatott volna, hogy dr. Trepni van
benne, nemde?
 Csöbör eltátotta, majd becsukta a száját. – Ó, igen.
Persze. Ó, valóban. Az rosszabb lett volna. Igen. Hát, ez
szerencsésebb így, gondolom. Igen. Izé.

– Szóval ez az Operaház, mi? – kérdezte Néne. –

Olyannak tűnik, mintha valaki csinált volna egy nagy
dobozt, és utána ráragasztotta volna az építészetet.
Köhécselt egyet, majd olyan benyomást keltett, mint aki
vár valamire.
– Nem nézhetnénk meg? – kérdezte Ángyi
kötelességtudóan, tudatában annak, hogy Néne
kíváncsiságát csak az a vágya múlja felül, hogy az előbbi
meg ne látsszon rajta.
– Abból még nem lehet baj, gondolom – válaszolta Néne,
mintha valami nagy szívességet tenne. – Mivel hogy nincs
más dolgunk pillanatnyilag.
Az Operaház valóban a leghatékonyabban
multifunkcionális építészeti képződmények közé tartozott.
Kocka alakú volt. De, mint ahogy Néne rámutatott, az
építész hirtelen rádöbbent a nap vége felé, hogy kellene rá
valami kis dekoráció, és gyorsan rádobált egy csomó frízt,
oszlopot, táncost és kacskaringót. A magasabb régiókat
benépesítették a vízköpőszörnyek. Ez így együtt olyan
hatást keltett a főbejárat felől nézve, mint egy hatalmas,
nagyon elkínzott fal.
Hátul persze megvolt a szokásos ablakokból, csövekből
és átázott falakból álló rendetlen összevisszaság. Egy
bizonyosfajta középületi építészeti stílus egyik szabálya,
hogy csak a főbejáratnál alkalmazandó.
Néne megtorpant egy ablak alatt. – Valaki énekel –
mondta. – Hallgasd!
 – Lá-lá-lá-lá-lá-LÁÁ – trillázta valaki. – Dó-ré-mi-fá-
szó-lá-ti-dó…
– Ez tényleg opera – állapította meg Néne. – Hallani,
hogy külföldiül van.
Ángyinak furcsa módon jó érzéke volt a nyelvekhez; egy-
két óra alatt bármelyiken képes volt érthetően halandzsázni.
Amit mondott, azt csak egy hajszál választotta el az
értelmetlen gagyogástól, de autentikus, külföldi gagyogás
volt. És tudta, hogy Mállotviksz Néne, tekintet nélkül a
többi tulajdonságára, még botfülűbb a nyelvekhez, mint ő a
zenéhez.
– Ööö. Lehet – mondta. – Mindig egy csomó megy, azt
tudom. A mi Lalink azt mesélte, hogy néha minden este
másik operációt csinálnak.
– És ezt ő honnan tudja? – kérdezte Néne.
– Hát, egy csomó ólom volt ott fenn. Jó sokáig tartott
mind elhordani. Lalink azt mesélte, a hangosabbakat
szerette. Azokat tudta dúdolni, és a kalapálást sem hallotta
meg senki.
A boszorkányok továbbvonultak.
– Észrevetted, hogy Ágnes majdnem belénk szaladt ott
hátul? – kérdezte Néne.
– Igen. Mindent elkövettem, hogy véletlenül arra ne
forduljak.
– De nem örült nekünk túlságosan, ugye? Szinte
hallottam, ahogy levegő után kapkod.
– Ez nagyon gyanús, ha engem kérdezel – jelentette ki
Ángyi. – Úgy értem, meglát két barátságos arcot a távoli
hazájából, és az ember arra számítana, hogy lelkesen
odaszalad…
 – Végtére is régi jó barátai vagyunk. Vagy legalábbis az
anyukája és a nagymamája régi jó barátai, ami majdnem
ugyanaz.
– Emlékszel azokra a szemekre a teáscsészében? –
kérdezte Ángyi. – Lehet, hogy figyeli őt valami fura, okkult
erő! Óvatosnak kell lennünk. Nagyon nehéz azokkal, akiket
fura, okkult erők kerítenek a hatalmukba. Emlékszel Aggály
úrra odaát Gerezdnekben?
– Az nem fura, okkult erő volt. Az gyomorsavtúltengés
volt.
– Hát, jó darabig határozottan furának és okkultnak tűnt.
Különösen, amikor be voltak csukva az ablakok.
Andalgás közben odaértek az Operaház
művészbejárójához.
Néne felnézett a poszterek sorára.
– La Triviáta – olvasta fel hangosan. – A Nibelungingung
gyűrűje…?
– Hát, alapjában véve kétfajta opera létezik – magyarázta
Ángyi, akinek többek között megvolt az a boszorkányokra
jellemző képessége, hogy bennfentes szakértője legyen
bármilyen általa nem gyakorolt tevékenységnek. – Van a
nehéz opera, amikor az emberek alapvetően külföldiül
énekelnek, és az megy, hogy „ó, ó, ó, haldoklom, ó,
haldoklom, ó, ó, ó, biza, halok megfele”, és van a könnyű
opera, ahol külföldiül énekelnek, és általában olyasmit,
hogy „Sör! Sör! Sör! Sör! Rengeteg sört szeretek inni!”, bár
néha inkább pezsgőt isznak. Alapvetően ilyen az opera, de
tényleg.
– Micsoda? Vagy haldokolnak, vagy sört isznak?
– Alapvetően igen – válaszolta Ángyi, miközben
valahogy sikerült azt sugallnia, hogy az emberi élet, mint
olyan összefoglalása ez.
 – És ez az opera?
– Há-át… lehet, hogy van benne más is. De leginkább
csak ivászat meg gyilkolászat.
Néne megérezte valakinek a jelenlétét.
Megfordult.
Egy alak lépett ki a művészkijáraton, kezében egy
plakáttal, egy vödör ragasztóval és egy ecsettel.
Különös alak volt, leginkább egy jól öltözött
madárijesztőre hasonlított, akire túl szűkek a ruhái. Bár az
igazsághoz az is hozzátartozott, hogy valószínűleg nem
létezik olyan ruha, ami illett volna arra a testre. A csuklója
és a bokája végeérhetetlenül hosszúnak tűnt, és mintha
külön irányítás alatt állt volna.
Amikor az illető odaért a hirdetőtábla mellett álló két
hölgyhöz, udvariasan megállt. Látni lehetett a mondatot,
ami próbálta összeszedni magát a kifejezéstelen tekintet
mögött.
– Elnézést hölgyeim! A műsornak folytatódnia kell!
A szavak mind ott voltak, és mindnek volt értelme, de
mindkét mondat egy egységként robbant ki a világba.
Néne félrehúzta Ángyit.
– Köszönöm!
Némán figyelték, ahogy a férfi elhivatott, aprólékos
gonddal felken egy szabályos téglalapnyi ragasztót, majd
felhelyezi rá a plakátot, és minden ráncát gondosan
kisimítja.
– Mi a neve, fiatalember? – kérdezte Néne.
– Jakab!
– Nagyon szép a micisapkája!
– Az anyukám vette nekem!
Jakab kiűzte az utolsó légbuborékot is a papír alól, és
hátralépett. Majd, miközben a feladatára összpontosítva
tudomást sem vett a boszorkányokról, felvette a
ragasztósvödröt, és bement.
A boszorkányok némán meredtek az új plakátra.
– Tudod, én nem bánnám, ha megnéznénk egy operációt
– szólalt meg Ángyi valamivel később. – Elvégre kaptunk
jegyet señor Basilicától.
– Hát, ismersz engem – jelentette ki Néne. – Ki nem
állhatom az ilyesfajta dolgokat.
Ángyi oldalról rásandított, és magában elvigyorodott. Ez
a híres Mállotviksz nyitómondatok egyike volt. Azt
jelentette: természetesen meg akarom tenni, de rá kell
beszélned.
– Persze, igazad van – válaszolta. – Ez azoknak a
népeknek való azokban a puccos hintókban. Nem pedig a
mifajtánknak.
Néne egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna.
– Gondolom, nem szabad többet akarnunk, mint ami
nekünk jár – folytatta Ángyi. – Ha bemennénk, alighanem
azt mondanák: távozzanak innen, randa vén banyák…
– Ó, ezt mondanák, mi?
– Nem hinném, hogy tetszene nekik, ha az ilyen köznép,
mint mi, bemenne azok közé a puccos nemesemberek közé.
– Ó, hát ez így megy? Hát ez így megy? Na, gyere csak
velem!
Körbemasíroztak az épület elejéhez, ahol az előadásra
érkező emberek már kezdtek kiszállni a kocsijaikból. Néne
feltülekedett a lépcsőn, és odanyomakodott a tömegben a
pénztárhoz.
Előrehajolt. A rács mögött ülő férfi hátrahőkölt.
– Randa vén banyák, mi? – csattant fel a boszorkány.
– Elnézését kérném…?
 – Azt nagyon jól teszi! Ide süssön, itt a jegyünk a… –
nézett le a két kartondarabra, majd húzta Ángyit félre. – Azt
mondja, zsömlye. Micsoda pimaszság! Zsömlyébe? Mi? –
Visszafordult a jegypénztároshoz. – Nézze, nekünk a
zsömlye nem elég jó, úgyhogy kérünk két jegyet a… –
nézett fel a jegypénztár melletti falra tűzött táblázatra – jobb
karzatra. Igen, ez már jobban hangzik.
– Hogy tetszett mondani? A zsöllyékbe kaptak jegyet, és
inkább a karzatra szeretnének ülni?
– Igen, és ne is számítson arra, hogy külön fizetünk érte!
– Eszembe sem volt pénzt…
– Hát ne is! – mosolyodott el Néne győzedelmesen.
Elégedetten pillantott az új jegyeikre. – Gyere, Gytha!
– Ööö, elnézést – szólt utánuk a férfi, miközben Ogg
Ángyi megfordult –, de mi az ott a vállán?
– Ez… egy szőrmegallér – vágta ki magát Ángyi.
– Már ne haragudjon, de úgy láttam, mozgott a farka!
– Igen. Én történetesen az állatkínzásmentes divatban
hiszek.

Ágnes észrevette, hogy valami történik a színfalak

mögött. Kisebb csoportok gyűltek össze, majd bomlottak
fel, ahogy az emberek elsiettek titokzatos dolgaikra.
Odakint elöl már hangolt a zenekar. Az énekkar lassan
kezdett Nyüzsgő Piactérré alakulni, melynek keretében
különböző zsonglőrök, cigányok, kardnyelők és tarka ruhás
parasztok fognak a legkevésbé sem meglepődni egy
nyilvánvalóan ittas baritonon, aki hosszú bevezetőt énekel
majd egy mellette elhaladó tenornak.
Ágnes meglátta Csöbör és Salzella urakat, akik heves
vitába merültek az ügyelővel.
 – Hogy kutathatnánk át az egész épületet? Ez egy
labirintus!
– Lehet, hogy egyszerűen csak eltévedt valahol?
– A szemüvege nélkül olyan vaksi, mint egy denevér.
– De nem lehetünk biztosak abban, hogy történt vele
valami.
– Ó, tényleg? Amikor kinyitottuk a nagybőgő tokját, még
nem így gondolta. Biztos volt abban, hogy ott lesz benne.
Ismerje be!
– Én… valóban nem arra számítottam, hogy csak egy
összetört nagybőgőt találunk. De abban a pillanatban egy
kicsit zaklatott voltam.
Egy kardnyelő megbökte Ágnest.
– Mi az?
– Egy perc múlva felmegy a függöny, kedvesem –
válaszolta a mutatványos, miközben mustárt kent a kardjára.
– Történt valami dr. Trepnivel?
– Fogalmam sincs, aranyoskám. Nincs véletlenül egy kis
só magánál?

– Elnézést! Elnézést. Bocsánat! Elnézést. Az a lába volt?

Elnézést…
Ideges és sebzett operalátogatók sorát hagyva maguk
mögött, a boszorkányok odatrappoltak a székükhöz.
Néne kikönyökölt magának egy kényelmes fészket, majd,
mivel bizonyos dolgokban nem volt magasabb a
tűrésküszöbe egy négyévesénél, megkérdezte: – És most mi
következik?
Ángyi hézagos operajártassága nem jelentett túl nagy
segítséget. Kénytelen volt hát a mellette ülő hölgyhöz
fordulni.
 – Elnézést, elkérhetném a műsorfüzetét? Köszönöm.
Elnézést, elkérhetném a szemüvegét? Nagyon kedves.
Pár percig gondosan tanulmányozta a műsort.
– Ez a nyitány – jelentette ki. – Ez afféle ingyenes minta
abból, ami majd jön. És benne van a történet összefoglalója
is. La Triviáta.
A szája mozgott, ahogy olvasott. Időnként összeráncolta
közben a szemöldökét.
– Hát, igazándiból ez meglehetősen egyszerű – mondta
végül. – Egy csomó ember szerelmes egymásba, elég sokan
másnak öltöznek, mint akik, és minden csupa félreértés, van
egy kotnyeles szolgáló, aki nem igazán ismer fel senkit, pár
vén herceg megőrül, cigányok kórusa satöbbi. Mint az
összes operában. Valószínűleg kiderül valakiről, hogy
valakinek a rég elvesztett fia, vagy lánya, vagy felesége,
vagy valami.
– Csss! – szólalt meg mögöttük egy hang.
– Bárcsak hoztunk volna valamit enni! – dünnyögte
Néne.
– Szerintem van egy kis borsmentás cukorka az
alsóneműmben.
– Csss!
– Visszaadná a szemüvegem, kérem?
– Parancsoljon, hölgyem. Nem túl jó, igaz?
Valaki megveregette Ogg Ángyi vállát. – Hölgyem, a
szőrmestólája a csokoládémat eszi!
És valaki megveregette Mállotviksz Néne vállát is. –
Hölgyem, lenne szíves levenni a kalapját?
Ogg Ángyi félrenyelte a cukorkát.
Mállotviksz Néne a mögötte ülő vörös arcú úriemberhez
fordult. – Maga tudja, kik azok a nők, akik csúcsos kalapot
viselnek, igaz?
 – Igen, hölgyem. Azok, akik előttem ülnek.
Néne rámeredt. Utána, Ángyi meglepetésére, levette a
kalapját.
– Elnézését kérem! – mondta, – Belátom, hogy
figyelmetlenségből udvariatlanul viselkedtem. Kérem,
bocsásson meg!
Majd visszafordult a színpad felé.
Ogg Ángyi újra levegőt vett. – Jól érzed magad, Eszme?
– Soha jobban.
Mállotviksz Néne végignézett a termen, oda sem figyelve
a hangokra maga körül.
– De ha mondom, hölgyem, hogy a szőrméje a
csokoládémat eszi! Már a második szintnél tart!
– Ó, te jó ég! Megmutatná neki a kis magyarázatot a
doboz tetején? Csak a krémeseket szereti, a többiről meg
utána simán le tudja törölni a nyálat.
– Nem maradnának csendben?
– Én igen, ez a férfi zajong a csokoládéjával…
Egy nagy terem, gondolta Néne. Egy hatalmas terem,
ablakok nélkül…
Bizseregni kezdtek a hüvelykujjai.
A csillárra nézett. A kötél egy alkóvban tűnt el a
mennyezeten.
Néne pillantása végigvándorolt a páholyokon. A
közönség legnagyobbrészt emberekből állt. Itt-ott egy-egy
troll alakja tornyosult, noha a trollok operaféleségei
általában évekig tartottak. Pár törpesisak is megcsillant, bár
a törpéket általában nem érdekli semmi, amiben nincsenek
törpék. Úgy tűnt, rengeteg madártoll van odalent, és
helyenként ékszer villant. A vállakat fedetlenül hagyták
ebben az idényben. Nagy gondot fordítottak a megjelenésre.
Az emberek azért jöttek ide, hogy kinézzenek, nem azért,
hogy nézzenek. Néne lehunyta a szemét.
Ettől lesz boszorkány az ember. Nem a kobakológiától,
amit ostoba vénembereken alkalmaz, vagy a főzetek
elkészítésétől, vagy attól, hogy kiáll magáért, vagy hogy
meg tudja különböztetni az egyik gyógynövényt a másiktól.
Hanem attól, hogy kinyitja az elméjét a világra, és
gondosan megvizsgál mindent, ami elé kerül.
Néne bezárta a füleit, amíg a közönség hangjai távoli
zsongássá nem olvadtak össze.
Vagy legalábbis olyan távoli zsongássá, amit csak Ogg
Ángyi hangja tört meg.
– Aszongya itt, Timpani úrhölgy, aki Quizella szerepét
énekli, külföldi bulvárlapokban szerepel – mondta Ángyi. –
Szóval ezek szerint ez csak egy mellékállás neki.
Valószínűleg jó párosítás, mert mindkettőben sokáig vissza
kell tartania a lélegzetét. A bulvárkodás jó edzés az
énekléshez.
Néne bólintott, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
Akkor is csukva tartotta, amikor az opera elkezdődött.
Ángyi, aki tudta, mikor kell békét hagynia a barátnőjének,
próbált ugyan csendben maradni, de végül úgy érezte,
muszáj folyamatosan kommentálnia a történéseket.
Egyszer csak azt mondta: – Ott van Ágnes! Hé, az ott
Ágnes!
– Ne integess, és ülj vissza! – dünnyögte Néne, miközben
megpróbált megkapaszkodni az éber álmában.
Ángyi kihajolt a karzaton.
– Cigány lánynak öltözött – jelentette. – És most ott jön
egy lány előre elénekelni – pillantott le a lopott
műsorfüzetére –, a híres Útnak indulok áriát, azt mondja.
Nahát, ezt nevezem én szép hangnak…
 – Ágnes énekel – tájékoztatta Néne.
– Nem, ez az a lány, Christine.
– Hunyd le a szemed, te bolond vénasszony, és úgy
mondd azt nekem, hogy nem Ágnes énekel! – pirított rá
Néne.
Ogg Ángyi engedelmesen lehunyta a szemét egy
pillanatra, majd ismét kinyitotta. – Ágnes énekel!
– Igen.
– De ott van előtte az a lány a nagy mosollyal, és
mozgatja a száját, meg minden!
– Igen.
Ángyi megvakargatta a fejét. – Valami nincs ezzel
teljesen rendben, Eszme. Nem hagyhatjuk, hogy az emberek
ellopják a mi Ágnesünk hangját!
Néne még mindig csukva tartotta a szemét. – Mondd meg
nekem, megmozdult-e a függöny azon a páholyon ott jobbra
előre! – mondta.
– Úgy láttam, meglebbent, Eszme.
– Ó!
Néne ismét ellazult. Belesüppedt az ülésébe, miközben
végigömlött rajta az ária, és ismét megnyitotta az elméjét…
Peremek, falak, ajtók…
Amint egy területet körbezárnak, az külön kis
univerzummá válik. Pár dolog csapdába esik benne.
A zene a feje egyik oldalán bement, a másikon ki, de
egyéb dolgok is jöttek vele, dolgok szálai, régi sikolyok
visszhangjai…
Néne továbsodródott, a tudatosság alá, a tűz fényköre
mögötti sötétségbe.
Ahol félelem tanyázott. Úgy settenkedett arra, akár egy
nagy, sötét ragadozó. Minden sarokban ott leselkedett.
Benne volt a kövekben. Vén rettegés kuporgott az
árnyékokban. A legősibb rettegések egyike, amelytől amint
megtanult az emberiség két lábra állni, rögtön térdre is
roskadt. A végesség rettegése volt, a tudásé, hogy ez mind el
fog múlni, hogy a gyönyörű hang vagy a nagyszerű külső
olyasmi, aminek az érkezése felett nincs hatalmunk, és
aminek a távozását nem tudjuk késleltetni. Néne nem ezt
kereste ugyan, de talán ez volt az a tenger, amiben az a
valami úszott.
Mélyebbre ereszkedett.
És ott is volt; úgy száguldott végig a hely lelkének
éjszakáján, mint egy mély, hideg áramlat.
És ahogy Néne közelebb ment, ráébredt: nem is egy
dologról van szó, hanem kettőről, amelyek egymás köré
fonódtak.
Odanyúlt…
Trükkök. Hazugságok. Csalás. Gyilkosság.
– Nem!
Pislogott.
Mindenki felé fordult.
Ángyi megrángatta a ruháját. – Ülj le, Eszme!
Néne csak bámult. A csillár békésen lógott a tömött sorok
felett.
– Agyonverték!
– Mit mondasz, Eszme?
– És a folyóba dobták!
– Eszme!
– Csss!
– Hölgyem, most azonnal üljön vissza!
– …És most már megkezdte a nugátos szivecskéket is!
Néne felragadta a kalapját, és egy remeterákéhoz hasonló
stílusban végigsietett a soron, útközben széttiporva Ankh-
Morpork pár legszebb cipőremekét a maga ormótlan lancre-i
bakancsával.
Ángyi vonakodva hátradőlt. Élvezte a műsort, és
mindenképpen szeretett volna tapsolni. De az ő kezére nem
volt szükség. A közönség robbanásszerűen reagált abban a
pillanatban, amikor elhalt az utolsó akkord.
Ogg Ángyi a színpadra nézett, észrevett valamit, és
elmosolyodott. – Ez tetszik, mi?
– Gytha!
Ángyi felsóhajtott. – Megyek már, Eszme. Elnézést.
Elnézést! Bocsánat. Elnézést!
Mállotviksz Néne kinn állt a vörös bársonnyal bevont
előtérben, és fejét a falnak támasztotta.
– Ez nagyon rossz, Gytha! – motyogta. – Az egész össze
van gabalyodva. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy
helyre tudom hozni. Az a szegény lélek…
Felegyenesedett. – Nézz rám, Gytha, rendben?
A barátnője engedelmesen tágra nyitotta a szemét. Egy
kicsit megrándult az arca, amikor Mállotviksz Néne tudata
belopózott a tekintete mögé.
Néne felvette a kalapját, begyűrte alá a pár elszabadult
tincsét, majd fogta a nyolc kalaptűjét, és egyesével a
helyükre döfte őket ugyanolyan elszánt arckifejezéssel,
amivel egy zsoldoskatona ellenőrzi a fegyvereit.
– Rendben – szólt végül.
Ogg Ángyi elengedte magát. – Nem mintha zavarna,
Eszme – szólalt meg –, de jobb szeretném, ha a tükröt is
vennél ehhez!
– Csak pénzkidobás lenne – jelentette ki Néne.
Immár teljes fegyverzetben végigvonult a folyosón.
 – Örömmel láttam, hogy nem veszítetted el az önuralmad,
amikor az a férfi szólt a kalapod miatt – jegyezte meg Ángyi
mögötte loholva.
– Nem lett volna értelme. Holnapra meghal.
– Ó, te jó ég! Miben?
– Elüti egy kocsi, azt hiszem.
– Miért nem szóltál neki?
– Mert lehet, hogy tévedek.
Néne odaért a lépcsőhöz, és leviharzott rajta.
– Hova megyünk?
– Látni akarom, ki van a függöny mögött.
Távolról érkező tapsvihar hangja töltötte be a
lépcsőházat.
– Határozottan tetszik nekik Ágnes hangja – jegyezte
meg Ángyi.
– Igen. Remélem, időben odaérünk!
– Ó, a fenébe!
– Mi van?
– Ott felejtettem Csövest.
– Hát, ő szeret új emberekkel ismerkedni. Jóságos ég, ez
a hely egy útvesztő!
Néne kilépett az íves folyosóra, ami még
hangsúlyosabban bársonyozott volt, mint ahonnan jöttek.
Egy sor ajtó nyílt róla.
– Ó! Hát akkor most…
Végigsétált a soron, közben számolt, majd megfogott egy
kilincset.
– Segíthetek, hölgyeim?
Megfordultak. Kicsi, idős hölgy közelítette meg őket
halkan, kezében egy tálca itallal.
Néne rámosolygott. Ogg Ángyi a tálcára mosolygott.
 – Csak kíváncsiak lettünk – szólalt meg Néne –, hogy ki
az ezekben a páholyokban, aki behúzott függöny mögött
szeret ülni?
A tálca remegni kezdett.
– Adja ide, megfogom egy kicsit! – ajánlotta fel Ángyi. –
Mindjárt kiömlik valami, ha nem vigyáz.
– Mit tudnak a nyolcas páholyról? – kérdezte az
öregasszony.
– Ó, a nyolcas páholy – ismételte utána Néne. – Az lesz
az, igen. Ez az itt, ugye…?
– Ne, kérem…
Néne odamasírozott, és megragadta a kilincset.
Az ajtó be volt zárva.
A tálcát Ángyi hívogató tenyerébe nyomták. – Hát,
köszönöm, én szívesen… – mondta a boszorkány.
A nő megragadta Néne karját. – Ne! Ez borzasztó
szerencsétlenséget jelent!
A boszorkány kinyújtotta a tenyerét. – A kulcsot,
hölgyem! – Mögötte Ángyi tüzetesebben megvizsgált egy
pohár pezsgőt.
– Ne bosszantsák fel! Már így is elég baj van! – Az idős
hölgy láthatóan halálra rémült.
– Vas – állapította meg Néne a kilincset rángatva. – A
vasat nem lehet megbűvölni…
– Majd én – mondta Ángyi, miközben egy kicsit
ingatagon előrelépett. – Add ide az egyik kalaptűdet! A mi
Lalink tanított nekem pár trükköt…
Néne keze a kalapjához vándorolt, majd a boszorkány
Gipsz asszonyság ráncos arcára pillantott. És leeresztette a
kezét.
– Nem – mondta. – Nem, azt hiszem, ezt most inkább
hagyjuk…
 – Nem tudom, mi folyik itt – hüppögte Gipsz asszonyság.
– Még soha nem volt ilyen…
– Használja csak bátran! – javasolta Ángyi, miközben
átnyújtott neki egy piszkos zsebkendőt, és kedvesen
megveregette a hátát.
– …nem volt ilyen gyilkolászás… csak egy helyet
szeretett volna, ahonnan nézheti az operát. …Attól jobban
érezte magát…
– Kiről van szó? – kérdezte Néne. Ogg Ángyi
figyelmeztető pillantást vetett a barátnőjére az idős asszony
feje felett. Vannak dolgok, amelyeket a legjobb Ángyira
hagyni.
– …minden pénteken kinyitotta egy órára, hogy
kitakaríthassam, és mindig volt egy kis cetli, amin az állt,
hogy köszönöm, vagy elnézést a csokoládéfoltokért a
széken… és mit ártott ez bárkinek is, azt szeretném én
tudni…
– Fújja ki még egyszer! – javasolta Ángyi.
– …most meg úgy hullanak az emberek, mint ősszel a
legyek… azt mondják, ő csinálja, de én tudom, hogy ő soha
nem akart semmi rosszat…
– Persze, hogy nem! – nyugtatgatta Ángyi.
– …szoktam látni, ahogy felnézegetnek a páholyra.
Mindig jobban érzik magukat, ha látják, hogy ott van… és
akkor megfojtották szegény Tiló urat. Körbenéztem, és
egyszer csak ott volt a kalapja…
– Rettenetes az ilyesmi – vigasztalta Ogg Ángyi. – Mi a
neve, kedveském?
– Gipszné – szipogta az asszonyság. – Egyenesen előttem
hullott le. Bárhol felismertem volna…
– Szerintem jó ötlet lenne, ha most hazavinnénk, Gipsz
asszonyság – javasolta Néne.
 – Ó, istenek! Nekem még ki kell szolgálnom ezt a sok
hölgyet és urat! És egyébként is, veszélyes dolog ilyen
későn az utcán járkálni… Jakab szokott hazakísérni, de ma
sokáig kell maradnia… te jó ég…
– Fújjon bele még egyszer! – ajánlotta Ángyi. – Keressen
egy olyan részt, ahol nincsen még átázva.
Egy sor éles roppanás hangzott fel. Mállotviksz Néne
összefonta az ujjait, és kartávolságra nyújtotta maga elé,
megropogtatva az ízületeit.
– Veszélyes, he? – kérdezte. – Hát, nem szívesen látjuk
ilyen feldúltnak. Én majd hazakísérem, Ogg asszonyság
meg ellátja az itteni feladatokat.
– De még ki kell szolgálnom a páholyokat… itt van ez a
sok ital, amit… megesküdtem volna, hogy egy pillanattal
ezelőtt még…
– Ogg asszonyság pontosan tudja, hol vannak az italok –
nézett Néne csúnyán a barátnőjére.
– Nincs, amit én ne tudnék az italokról – értett egyet
Ángyi, szégyentelenül kiürítve az utolsó poharat is. –
Különösen ezekről.
– …és mi lesz a mi Jakabunkkal? Betegre fogja magát
aggódni…
– Jakab a maga fia? – érdeklődött Néne. – Micisapkát
visel?
Az idős hölgy bólintott.
– Csak az van, hogy mindig visszajövök érte, ha későig
dolgozik… – kezdte.
– Maga visszajön érte… de ő kíséri magát haza? –
kérdezte Néne.
– Ez… ő… ő… – dadogta Gipsz asszonyság. – Ő jó fiú!
– jelentette ki végül megfellebezhetetlenül.
 – Ebben biztos vagyok, Gipsz asszonyság – válaszolta
Néne.
Óvatosan leemelte a kis, fehér főkötőt az idős hölgy
fejéről, és átnyújtotta Ángyinak, aki felöltötte, és a kis, fehér
köténykét is elvette. Ez a jó a fekete ruhában. Feketében
szinte bárminek elmegy az ember. Lehet apácafőnöknő,
vagy madame, az egész csak a stílus kérdése. Csupán a
részleteken múlik.
Valami kattant. A nyolcas páholy bereteszelte magát. És
nagyon halkan megcsikordult egy szék, ahogy a kilincs alá
tolták.
Néne elmosolyodott, és belekarolt Gipsz asszonyságba. –
Visszajövök, amint csak tudok! – mondta.
Ángyi biccentett, és figyelte, ahogy elmennek.
A folyosó végén kis szekrény állt. Egy zsámoly volt
benne, Gipsz asszonyság kötése, és egy kicsi, de nagyon jól
ellátott bár. Illetve lakkozott mahagóni deszkalapon egy sor
csengettyű nagy, feszes rugókhoz csatlakozva.
Ezek közül jó pár mérgesen ugrált fel-alá.
Ángyi töltött magának egy gin-gint – leheletnyi ginnel –,
majd fokozott érdeklődéssel megvizsgálta az üvegek sorait.
Újabb csengő szólalt meg.
Volt ott egy hatalmas üveg töltött olajbogyó. Ángyi
hozzásegítette magát egy maréknyihoz belőle, és lefújta a
port egy üveg portóiról.
Az egyik csengettyű leesett a rugójáról.
Valahol a folyosón kinyílt egy ajtó, és egy fiatalember
hangja süvöltött fel: – Hol vannak már azok az italok,
jóasszony!?
Ángyi megkóstolta a portóit.
Nem volt újdonság számára a szobaszervíz fogalma. Ifjú
korában Lancre kastélyában dolgozott szobalányként, ahol a
király hajlamos volt ráerőltetni a környezetére nem csak az
akaratát, de olykor saját személyét is. Az ifjú Gytha Ogg
ekkorra már elveszítette az ártatlanságát9, de erős ellenszenv
élt benne a nem szívesen látott közeledésekkel
kapcsolatban, és amikor a király ráugrott a mosókonyhában,
a boszorkány szó szerint felségsértést követett el egy nagy
báránycombbal, amit mindkét kézzel fogva lendített meg.
Ettől kezdve vége szakadt a a kastély személyzeti
szárnyában folytatott életének, ugyanakkor tettével jó időre
az uralkodó egyéb irányú ténykedéseinek is gáncsot vetett.
E rövid intermezzo beleplántált bizonyos nézeteket,
amelyek soha nem emelkedtek a politikai elvek szintjére, de
határozottan oggizmusnak lehetett őket nevezni. És Gipsz
asszonyság olyannak tűnt, mint aki nem eszik túl sokat, és
nincs sok ideje aludni sem. A keze vékony volt, és vörös.
Ángyinak temérdek ideje volt a világ Gipsz asszonyságai
számára.
Vajon a portói illik a sherryhez? Hát, az mindenesetre
nem árthat, ha megkóstolja az ember…
Ekkor már az összes csengettyű csilingelt. Biztos
közeledett a szünet.
Ángyi módszeresen lecsavarta a marinált hagymás üveg
tetejét, és elgondolkozva elrágcsált párat a savanyúságok
közül.
Aztán miközben az emberek egyre-másra kidugták a
fejüket az ajtókon, és mérgesen követelőzni kezdtek, a
pezsgőspolchoz vonult, és levett pár Magnumot. Fene
alaposan felrázta őket, egyet-egyet a hónalja alá dugott, a
hüvelykujját a dugókra szorította, majd kilépett a folyosóra.
Ángyi életfilozófiája annyiból állt, hogy mindig azt tette,
amire kedve szottyant, és olyan keményen csinálta, ahogy
9
Amit nem is bánt meg különösebben, mivel semmi hasznát nem vette.
csak tudta. Ebben a módszerben még soha nem kellett
csalódnia.

A függöny összezárult. A közönség még mindig állva

tapsolt.
– Most mi következik? – suttogta Ágnes a vele
szomszédos cigánylegénynek.
Az illető lehúzta a fejkendőjét. – Hát, kedvesem,
általában gyorsan kiugrunk egy… Jaj, ne, vissza akarnak
minket tapsolni!
A függöny ismét szétnyílt. A fény Christine-re esett, aki
pukedlizett és integetett és ragyogott.
Mutatványostársa megbökdöste Ágnest. – Timpani
úrhölgyet figyeld! – súgta. – Ennél magasabban már nem is
hordhatná az orrát.
Ágnes a prima donnára, meredt.
– De mosolyog – állapította meg.
– A tigrisek is, kedvesem.
A függöny ismét összezárult, olyan végleges jelleggel,
ami azt sugallta, az ügyelő mindenkit a díszletekre uszít, és
nagyon fog kiabálni, ha bárki is megint ahhoz a kötélhez
próbál nyúlni…
Ágnes elrohant a többiekkel. A következő felvonásban
nem akadt sok dolga. Korábban próbálta megtanulni a
cselekményt – bár a többi kórustag mindent megtett, hogy
lebeszélje őt erről, azon az alapon, hogy az ember vagy
énekelni tudja ezeket a darabokat, vagy érti őket, de a kettő
együtt nem megy.
Ennek ellenére Ágnes lelkiismeretesen próbálkozott.
…úgyhogy Pecadillo (tenor), Tagliatella herceg (basszus)
fia titokban kondáslegénynek öltözött, hogy megnyerje
magának Quizellát, nem tudván, hogy Bufola doktor
(bariton) eladta az elixírt Ludinak, a szolgálónak, anélkül,
hogy ráébredt volna, a lány valójában Iodine (szoprán), csak
fiúnak öltözött, mert Artaud gróf azt állítja…
Az ügyelő helyettese arrébb húzta Ágnest az útból, és
intett valakinek az oldalszárnyban.
– Tüntesd el a vidéket, Ron!
Egy sor füttyszó hangzott fel a színpad mögül, amire
válasz érkezett felülről.
A fekete szövet megemelkedett. A fenti homályból
ereszkedni kezdtek az ellensúlyként használt homokzsákok.
…utána Artaud közli, hogy, izé, Zibeline-nek el kell
vennie Fidelit, úgy értem, Fiabét, mert nem tudja, hogy, ööö,
a családi örökség…
A homokzsákok földet értek. Legalábbis az egyik
oldalon. A másikon Ágnes reménytelen küldetését sikoltozás
szakította félbe, és a lány dr. Trepni fejjel lefelé fordított,
egyáltalán nem jó egészségre utaló vonásaival nézett
farkasszemet.

Ángyi beslisszolt egy közeli ajtón, becsapta maga

mögött, és nekidőlt. Pár másodperccel később rohanó lábak
dobogtak tova a közelben.
Hát, ez jó móka volt.
Levette a csipkés főkötőt meg a kötényt, és mivel
alapvetően becsületes természettel bírt, beletömte őket az
egyik zsebébe, hogy majd később visszaszolgáltassa Gipsz
asszonyságnak. Aztán előhúzott egy lapos, kerek, fekete
valamit, és a karjához ütögette, A valamiből kipattant egy
csúcs. Némi igazgatás után a hivatali kalapja szinte olyan
lett, mint újkorában.
 Körbenézett. A világítás és a szőnyeg határozott hiánya, a
por jelenlétével egyetemben arra utalt, hogy ez olyan része
az épületnek, amit nem a közönség szemének szántak.
Ó, a fenébe! Úgy gondolta, legjobb, ha keres egy másik
ajtót. Ez persze azt jelentette, hogy ott kell hagynia Csövest,
bárhol is legyen éppen, de a macska úgyis előkerül. Mindig
elő szokott, ha enni akar.
Talált egy lefelé vezető lépcsősort. Lement rajta a
folyosóra, ami egy kicsit jobban meg volt világítva, és elég
hosszan előrekószált. De egy idő után már nem kellett mást
tennie, csak a sikítozás felé haladnia.
A színfalak mögött mászott ki a díszletek rendetlen
halmai közé.
Ügyet sem vetett rá senki. Egy kicsi, barátságos néni
megjelenése ebben a pillanatban nem tudott különösebb
érdeklődést kelteni.
Az emberek kiáltozva szaladgáltak összevissza. A
befolyásolhatóbbak egy helyben állva sikoltoztak. Egy
nagydarab, két széken elterülő hölgy épp hisztériás rohamot
kapott, miközben pár másfelé figyelő díszletmunkás
próbálta egy műsorfüzettel legyezni.
Ángyi nem tudta biztosan megállapítani, hogy valami
figyelemre méltó dolog történt, vagy ez csak az opera
szokásos folytatása más eszközökkel.
– A maguk helyében meglazítanám a fűzőjét! – javasolta
menet közben.
– Jóságos ég, asszonyom, már így is elég nagy itt a pánik!
Ángyi továbbment egy érdekes, vándorcigányokból,
nemesemberekből és díszletmunkásokból álló csoport felé.
A boszorkányok definíció szerint kíváncsiak, és
természetüknél fogva érdeklődőek. Az összegyűltek közé
furakodott.
 – Engedjenek, én egy mindenlébenkanál vagyok! –
hangoztatta, miközben mindkét könyökét bevetette.
Működött a dolog, mint ahogy általában az ilyesfajta
megközelítés szokott.
Egy halott ember feküdt a földön. Ángyi a halál sokféle
arcával találkozott már, és egyértelműen felismerte a
fojtogatás nyomait, ha látta. Nem a legszebb vég, bár elég
színes tud lenni.
– Ó, istenek! – sóhajtotta. – Szegény ember. Mi történt?
– Csöbör úr azt mondja, biztos belegabalyodott a… –
kezdte valaki.
– Nem gabalyodott bele semmibe! Ez a Szellem
munkája! – vágott közbe valaki más. – Lehet, hogy még
mindig odafent van!
Az összes szempár felfelé fordult.
– Salzella úr odaküldött pár díszletmunkást, hogy
kergessék ki.
– Van náluk égő fáklya? – kérdezte Ángyi.
Többen rámeredtek, mintha most támadt volna csak fel
bennük a kíváncsiság, hogy ki is ez a nő.
– Mi?
– A gonosz szörnyetegek üldözéséhez égő fáklya kell –
magyarázta Ángyi. – Ezt mindenki tudja.
Eltelt pár másodperc, amíg ezen elgondolkoztak, majd
valaki megszólalt:
– Ez igaz.
– Tudjátok, igaza van.
– Ez közismert tény, kedvesem.
– Volt náluk égő fáklya?
– Nem hinném. Csak sima lámpások.
 – Jaj, azok nem jók – válaszolta Ángyi. – Azokat a
csempészek használják, a lámpásokat. Gonosz szörnyetegek
ellen égő…
– Elnézést, fiúk-lányok!
Az ügyelő felállt egy ládára.
– Nos – szólt kicsit sápadt arccal –, tudom, hogy
mindannyian ismeritek az „előadásnak folytatódnia kell”
kifejezést…
A kórusból jajkórus tört fel.
– Nagyon nehéz vidáman énekelni sünevésről, amikor az
ember attól retteg, mikor éri baleset! – kiáltotta a
vándorcigányok királya.
– Vicces, hogy a sünös dalokat említi, mert jómagam is…
– kezdte Ángyi, de senki nem figyelt rá.
– Nos, igazából nem tudjuk, hogy mi történhetett…
– Tényleg? Adjak egy tippet? – kérdezte egy
vándorcigány.
– …de már felment pár ember a zsinórpadlásra…
– Csakugyan? Hátha még több baleset történik?
– …és Csöbör úr felhatalmazott arra, hogy közöljem, két
tallérral többet fizet ma este elismerésül, amiért bátran
beleegyeztek, hogy folytatják az előadást…
– Pénz? Egy ilyen sokk után? Pénz? Azt hiszi, hogy ha
pár tallérral többet ajánl, akkor beleegyezünk, hogy fent
maradunk ezen az elátkozott színpadon?
– Szégyen!
– Szívtelenség!
– Kizárt!
– Legalább négyet kell adnia!
– Úgy van! Úgy van!
 – Az istenek szerelmére, barátaim! Pár talléron
alkudozzunk, amikor ott fekszik egy ember holtan… Hát
nincs magukban semmi tisztelet az emléke iránt?
– Erről van szó! Pár tallér, az tiszteletlenség. Öt tallér,
vagy semmi!
Ogg Ángyi biccentett, majd elsétált, és keresett egy elég
nagy textíliát ahhoz, hogy letakarja vele a néhai dr. Trepni
tetemét.
Ángyi meglehetősen kedvelte a színházi világot. Annak is
megvan a maga varázsa. Úgy sejtette, Eszme ezért gyűlöli
annyira. A színházé az illúziók, az alakoskodás és a lóvá
tevés mágiája, amivel Ángyinak alapjában véve nem volt
semmi baja, mert nem lehet háromszor férjhez menni némi
kis alakoskodás nélkül. De ez elég közel állt Néne saját
mágiájához, hogy ő kényelmetlenül érezze magát tőle. Ami
azt jelentette, hogy képtelen volt nem foglalkozni vele.
Olyan volt számára, akár egy viszkető seb.
Az emberek nem foglalkoztak olyan kis nénikkel, akik
úgy néztek ki, mintha a helyhez tartoznának, és Ogg Ángyi
gyorsabban be tudott illeszkedni, mint egy tyúktetem a
kukacgyárban.
Ráadásul rendelkezett még egy kis mellékes tehetséggel
is, ami az aszalt almához hasonlatos arca mögött működő
fűrészéles elmében nyilvánult meg.
Valaki sírt.
Furcsa alak térdelt a néhai kórusvezető mellett. Úgy
nézett ki, mint egy színpadi bábu, akinek elvágták a
zsinegeit.
– Segítene nekem ezzel a lepedővel, uram? – kérdezte
tőle Ángyi csendesen.
Az illető felnézett. Két nedves, könnyáztatta szem
pislogott a boszorkányra. – Nem akar felébredni!
 Ángyi mentális sebességet váltott. – Így van, gyerekem –
erősítette meg. – Te Jakab vagy, igaz?
– Ő mindig nagyon jó volt hozzám és az anyukámhoz!
Soha nem rugdosott meg!
Ángyi számára nyilvánvalóvá vált, hogy innen nem
várhat segítséget. Letérdelt, és igyekezett a képességei
legjavát bevetni az elhunyt érdekében.
– Kisasszony azt mondják hogy a Szellem volt az
kisasszony! De ő soha nem csinálna ilyesmit! Ő mindig jó
volt hozzám és az anyukámhoz!
Ángyi agya ismét sebességet váltott. Gipsz Jakabhoz le
kellett lassítani.
– Az anyukám biztos tudja, mit kell csinálni!
– Igen, de… ő ma korábban hazament, Jakab.
A másik viaszarca kezdett szélsőségesen rémült
kifejezésbe torzulni.
– Neki nem szabad úgy hazasétálnia, hogy Jakab nem
vigyáz rá! – kiáltotta.
– Fogadok, hogy mindig ezt mondja – nyugtázta Ángyi. –
Lefogadom, hogy soha nem indul haza, amíg Jakab nincs
mellette. De úgy gondolom, hogy most azt szeretné, ha
Jakab egyszerűen csak tenné a dolgát, hogy az anyukája
büszke lehessen rá. Az előadás még a felénél sem tart.
– De az anyukánk veszélyben van!
Ángyi megveregette a kezét, majd ösztönösen beletörölte
a sajátját a szoknyájába.
– Légy jó fiú! – mondta. – Most viszont mennem kell…
– A Szellem senkit se bántana!
– Igen, Jakab, de most mennem kell. Mindjárt keresek
valakit, aki segít neked, és el kell tennetek szegény Trepni
doktort valami biztonságos helyre az előadás végéig.
Megértetted? És a nevem Ogg asszonyság.
 Jakab tátott szájjal bámult rá, majd hevesen bólintott.
– Jó fiú vagy.
Ángyi otthagyta a holttestet bámuló Jakabot, és elindult
beljebb, a színpad mögé.
Egy fiatalember, aki mellette sietett el, hirtelen azon
kapta magát, hogy egy Oggja támadt.
– Elnézést, fiataluram – mondta Ángyi anélkül, hogy
elengedte volna a karját –, de nem ismer valakit errefelé,
akit Ágnesnek hívnak? Ágnes Nittnek?
– Sajnos nem, hölgyem. Mivel foglalkozik az illető? –
próbált az ifjú a lehető legudvariasabban továbbsietni, de
Ángyinak acélmarka volt.
– Énekelget. Nagydarab lány. A hangja mindkét irányban
hajlik. Feketében jár.
– Ja, nem Perditára gondol?
– Perditára? De igen. Az biztosan ő lesz.
– Azt hiszem, Christine-t támogatja. Most Salzella úr
irodájában vannak.
– Christine az a vékony lány fehérben?
– Igen, hölgyem.
– És, gondolom, hajlandó megmutatni, merre van ennek a
Salzella úrnak az irodája?
– Ööö, én… Ööö, igen. Végig kell menni a színpad
mellett, és az első ajtó jobbra.
– Milyen rendes fiú, hogy segít egy idős hölgynek! –
Ángyi szorítása még erősebbé vált: már csak hajszálnyira
volt attól, hogy keringési problémákat okozzon. – És nem
gondolja, hogy szép dolog lenne, ha segítene az ifjú
Jakabnak amott tenni valamit, amivel megőriznék a szegény
halott méltóságát?
– Hol amott?
 Ángyi megfordult. A néhai dr. Trepni maradt, ahol volt,
de Jakab eltűnt.
– Szegény fickó, egy kicsit felzaklatta magát, nem csoda
– konstatálta a boszorkány. – Ez várható volt. Szóval… mi
lenne, ha keresne helyette egy másik jó kötésű fiatalembert,
aki segíthetne?
– Ööö… rendben.
– Milyen rendes fiú! – ismételte meg a boszorkány.

Az este közepe felé jártak. Néne és Gipsz asszonyság

végignyomakodtak a tömegen az Gyehenna felé, ami egy
olyan zsúfolt része volt a városnak, mint egy tyúkól, és
olyan büdös, mint egy emésztőgödör, illetve vice versa.
– Szóval – szólalt meg Néne, miközben beértek a bűzös
sikátorok hálózatába –, a fia, Jakab, általában hazakíséri,
ugye?
– Ő jó fiú, Mistress Mállotviksz! – vágta rá Gipsz
asszonyság védekezően.
– Biztosra veszem, hogy hálás, amiért egy erős fiúra
támaszkodhat – vélte Néne.
Gipsz asszonyság felpillantott. Néne szemébe nézni olyan
volt, mintha tükörbe bámulna az ember. Amit olyankor lát,
az önmaga, aki elől nincs menekvés.
– Annyit piszkálják – motyogta. – Bökdösik, és eldugják
a seprűjét. Nem rosszak azok a fiúk, de piszkálják Jakabot.
– Haza szokta vinni a seprűjét, igaz?
– Ő vigyáz a dolgokra – magyarázta Gipsz asszonyság. –
Úgy neveltem, hogy vigyázzon a dolgaira, és ne legyen
útban. De az emberek csak bökdösik szegény párát, és
kicsúfolják…
 A sikátor egy udvarba vezetett, ami mintha a magas
épületek között lévő kút lett volna. Szárítókötelek
szabdalták a holdfényes égbolt négyzetét.
– Itt is volnánk – mondta Gipsz asszonyság. – Nagyon
lekötelezett.
– Hogy fog Jakab hazajönni maga nélkül? – kérdezte
Néne.
– Ó, az Operaházban rengeteg helyen lehet aludni. Tudja,
hogy ha nem megyek érte, akkor ott kell maradnia
éjszakára. Ő azt teszi, amit mondanak neki, Mistress
Mállotviksz. Soha nem okoz gondot.
– Nem is állítottam ilyet.
Gipsz asszonyság kotorászni kezdett a táskájában,
legalább annyira azért, hogy elkerülje Néne pillantását, mint
a kulcsáért.
– Úgy gondolom, Jakab sok mindent lát, ami az
Operaházban történik – szólt Néne, miközben megfogta
Gipsz asszonyság egyik csuklóját. – Kíváncsi vagyok, mit…
láthatott?
A pulzus ugyanabban a pillanatban ugrott fel, mint a
rablók. Árnyékok bontakoztak ki a sötétből. Fém csikordult.
Egy mély hang azt mondta: – Maguk ketten vannak,
hölgyeim, mi pedig hatan. Semmi értelme a sikoltozásnak.
– Ó, jóságos ég! – jegyezte meg Néne.
Gipsz asszonyság térdre rogyott. – Ó, kérem, ne
bántsanak minket, jó uraim, ártalmatlan öregasszonyok
vagyunk! Hát maguknak nincsen édesanyjuk?
Néne a szemét forgatta. Fenébe, fenébe és francba! Ő jó
boszorkány volt. Ez volt a szerepe az életben. Ez volt az ő
keresztje. A Jóra és a Rosszra nincs túl nagy szükség,
amikor az ember úgy nő fel, hogy élesen meg tudja
különböztetni a Helyest és a Helytelent. Azt remélte, de még
mennyire nagyon remélte, hogy ezek bármilyen fiatalok is,
azért megrögzött, javíthatatlan bűnözők…
– Nekem vót anyám – válaszolta a legközelebbi rabló. –
Csak asszem, megettem…
Á, a krémek krémje! Néne mindkét kezét felemelte, hogy
kihúzzon két hosszú kalaptűt…
Egy cserép csúszott le a tetőről, és placcsant az alanti
tócsában. Felnéztek.
Csuklyás alak körvonalai rajzolódtak ki egy pillanatra a
holdfényben. Kinyújtott karjában kardot tartott. Majd
aláereszkedett, könnyedén talpra érkezve az egyik döbbent
férfi előtt.
A penge körbevillant.
Az első rabló megfordult, és az előtte álló árnyékos alak
felé szúrt, aki, mint kiderült, egyik társának bizonyult, aki
viszont felrántotta a karját, és ezzel a mozdulattal
végigvágott a kezében lévő késsel a mellette álló rabló
mellkasán.
Az álarcos alak végigtáncolt a bandán, a kardja szinte
nyomot hagyott a levegőben. Néne később rádöbbent, hogy
egyszer sem ért vele hozzá semmihez, ugyanakkor erre nem
is volt szükség – ha hatan verekednek egyetlen ellenféllel
egy árnyékos helyen, és különösen, ha az a hat nem szokott
hozzá olyan célpontokhoz, amiket nehezebb eltalálni, mint
egy darazsat, és még különösebben, ha más amatőröktől
tanultak késpárbajt vívni, akkor hat az egyhez az esélye,
hogy a haverjukat fogják megszúrni, és körülbelül egy a
tizenkettőhöz, hogy a saját fülcimpájukat vágják le.
Az a két rabló, amelyik nem sebesült meg, tíz
másodperccel később egymásra nézett, megfordult, és
elszaladt.
És ezzel vége is volt.
 Az egyetlen álló helyzetű túlélő mélyen meghajolt
Mállotviksz Néne előtt. – Ah! Bella donna!
A fekete köpeny és a vörös selyem örvénylett egyet, majd
eltűnt. Pár másodpercig halk, gyors léptek hangja hallatszott
még.
Néne keze még mindig félúton volt a kalapja felé.
– Hát, az istenekre! – jelentette ki.
Lenézett. Körülöttük különböző testek nyögdécseltek,
vagy adtak halk, bugyborékoló hangokat.
– Jóságos ég! – szólt ismét a boszorkány. Majd
összeszedte magát.
– Azt hiszem, szükségünk lesz némi jó meleg vízre, pár
kötésre, és egy hegyes tűre a varráshoz, Gipsz asszonyság –
mondta. – Nem hagyhatjuk, hogy ezek a szegény férfiak
elvérezzenek, ugye, még akkor sem, ha idős hölgyeket
próbáltak kirabolni…
A nevezett elszörnyedve nézett.
– Nagylelkűnek kell lennünk, Gipsz asszonyság! –
győzködte Néne.
– Felszítom a tüzet, és felhasogatok egy lepedőt –
hangzott a válasz. – Azt nem tudom, hogy tűt találok-e…
– Ó, szerintem nálam akad tű – nyugtatta meg Néne,
miközben kihúzott egyet a kalapja karimájából.
Majd letérdelt az egyik elesett rabló mellé. – Kicsit
rozsdás és tompa – tette hozzá –, de ez van, ezt kell szeretni.
A tű megcsillant a holdfényben. A rabló elkerekedett,
rémült tekintete a tárgyra szegeződött, majd Néne arcára.
Nyifogó hangot hallatott, aztán lapockájával próbálta beásni
magát a macskakövek közé. Talán szerencse, hogy senki
más nem látta Néne árnyékban rejtőző arcát.
– Nosza, tegyünk valami jót! – mondta a boszorkány.
 Salzella az ég felé lendítette a kezeit. – És mi lett volna,
ha a felvonás kellős közepén ereszkedik le? – kérdezte.
– Rendben, rendben! – felelte Csöbör, aki úgy
gubbasztott az asztala mögött, akár katona a lövészárokban.
– Egyetértek. Az előadás után szólunk az őrségnek. Nincs
több kifogás. De fel kell szólítanunk őket a diszkrécióra.
– Diszkrécióra? Találkozott már az őrség bármelyik
tagjával? – érdeklődött a zenei igazgató.
– Nem mintha bármit is találnának. A pasas már a
háztetőkön fog tovalibbenni, erre mérget vehet. Bárki is
legyen az. Szegény dr. Trepni! Ő soha nem állt két lábbal a
földön.
– Ma különösen nem – jegyezte meg Salzella.
– Ez ízléstelen volt!
A zenei vezető az asztalra hajolt. – Ízléstelen vagy sem, a
társulat színházi emberekből áll. Babonásak. Elég egy ilyen
apróság, mint hogy például valakit meggyilkolnak a
színpadon, és darabjaikra esnek szét.
– Nem a színpadon gyilkolták meg, hanem a színpad
mellett. És nem lehetünk biztosak benne, hogy gyilkosság
volt! Mostanában nagyon… levertnek tűnt.
Ágnes megdöbbent, de a döbbenetét nem dr. Trepni
halála okozta. A saját reakcióján képedt el. Ijesztő és
kellemetlen volt megtalálni a holttestet, de még rosszabb
volt, hogy mennyire érdekelte, mi történik – hogyan
reagálnak az emberek, mit csinálnak, miket mondanak.
Szinte úgy tűnt, mintha valahol önmagán kívül álldogállna,
és figyelné az egészet.
Másrészről viszont Christine egyszerűen csak összeesett.
Timpani úrhölgy is. Jóval több ember nyüzsgött Christine
körül, mint a prima donna körül, annak ellenére, hogy
Timpani úrhölgy több ízben magához tért, és látványosan
elájult ismét, sőt végül kénytelen volt hisztériához
folyamodni. Azt egy pillanatig sem tételezte fel senki, hogy
Ágnes ne birkózna meg a helyzettel.
Christine-t bevitték Salzella irodájába a színfalak mögé,
és lefektették egy kanapéra. Ágnes szerzett egy tál vizet és
egy rongyot, amivel a törékeny lány homlokát törölgette –
mert vannak olyan emberek, akik arra születtek, hogy
karban vigyék őket kényelmes kanapékra, és vannak,
akiknek az a sorsuk, hogy hideg vizet szerezzenek.
– A függöny két perc múlva felmegy – jelentette ki
Salzella. – Most indulok, és összeterelem a zenekart.
Valószínűleg mindannyian a Kés A Hátban lesznek, az út
túloldalán. Azok a disznók fél korsóval végeznek, még
mielőtt befejeződne a taps.
– És képesek lesznek játszani?
– Soha nem is voltak, úgyhogy nem tudom, miért pont
most lennének – jelentette ki a zenei igazgató. –
Zenészekről van szó, Csöbör! Csak akkor zaklatná fel őket
egy holttest, ha a sörükbe esne, és még akkor is játszanának,
amennyiben kapnának érte holttestpótlékot.
A tulajdonos odasétált a fekvő Christine-hez. – Hogy
van?
– Valamit motyog… – kezdte Ágnes.
– Egy csésze teát? Teát? Kér valaki egy csésze teát?
Nincs jobb egy csésze teánál, vagyis most hazudok, de úgy
látom, a kanapé már foglalt, csak viccelek, nehogy sértődés
legyen belőle, kér valaki egy csésze finom teát?
Ágnes elszörnyedve nézett körbe.
– Hát, én nem bánnék egyet – szólalt meg Csöbör
hamisan csengő kedélyességgel.
– És maga, kisasszony? – kacsintott Ángyi Ágnesre.
 – Ööö… nem, köszönöm… maga itt dolgozik? –
kérdezett vissza a lány.
– Csak Gipsz asszonyságot segítem ki, mert rosszul lett –
válaszolta Ángyi egy újabb kacsintás kíséretében. – Ogg
asszonyság vagyok. Ne is törődjön velem!
Úgy tűnt, ez kielégíti az Operaház tulajdonosának
kíváncsiságát, még ha csak azért is, mert pillanatnyilag a
véletlenszerűen felbukkanó teaosztogatók tűntek a
legkevésbé veszélyesnek.
– Ma este ez itt sokkal inkább grand guignol, mint opera
– tűnődött el Ángyi. Majd megböködte Csöbört. – Ez azt
jelenti külföldiül, hogy „csupa vér a színpad” – tette hozzá
segítőkészen.
– Csak nem.
– De. Azt jelenti… nagy ginyol.
A távolban zene csendült fel.
– Ez a második felvonás nyitánya – állapította meg a
tulajdonos. – Hát, ha Christine még mindig rosszul van,
akkor…
Elkeseredetten pillantott Ágnesre. Ebben a helyzetben az
emberek biztosan meg fogják érteni.
A lány keble még nagyobbra dagadt a büszkeségtől. –
Igen, Csöbör úr?
– Talán találunk magának egy fehér…
Christine, még mindig csukott szemmel fekve, csuklóját a
homlokához emelte, és felnyögött.
– Ó, kedvesem, mi történt?
A tulajdonos azonnal letérdelt. – Jól van? Szörnyű sokkot
kellett átélnie! Gondolja, hogy esetleg tudná folytatni a
művészet kedvéért, és azért, hogy az emberek ne kérjék
vissza a pénzüket?
 Christine bátor mosolyt vetett rá. Szükségtelenül bátrat,
legalábbis Ágnes szerint.
– Nem okozhatok csalódást a közönségnek!! – jelentette
ki a szőke lány.
– Nagyszerű! – válaszolta Csöbör. – Akkor siessen is ki
oda! Perdita majd segít… igaz, Perdita?
– Igen. Természetesen.
– És ott lesz az énekkarban a duettnél – tette hozzá a
tulajdonos. – Valahol a közelben.
Ágnes felsóhajtott. – Igen, tudom. Gyere, Christine!
– Drága Perdita… – sóhajtotta a szőke lány.
Ángyi figyelte, ahogy elmennek. Majd azt mondta: –
Elvinném azt a csészét, ha végzett vele.
– Ó, igen. Igen, nagyon finom volt – válaszolta Csöbör.
– Ööö… történt egy kis baleset a páholyoknál – közölte
vele Ángyi.
A férfi a szívéhez kapott. – Hányan haltak meg?
– Ó, senki sem halt meg, senki sem halt meg! Csak egy
cseppet megáztak, mert kiöntöttem egy kis pezsgőt.
A tulajdonos megkönnyebbülten hátradőlt. – Ó, amiatt én
nem aggódnék – mondta.
– Amikor azt mondtam, hogy kiömlött a pezsgő… úgy
értettem, hogy elég hosszan csinálta…
Csöbör csak intett, hogy menjen. – Az kijön a
szőnyegekből – jelentette ki.
– És a plafonból?
– Hogy is…?
– Ogg.
– Kérem, most már távozzon!
Ángyi biccentett, összeszedte a teáscsészéket, és kisétált
az irodából. Ha senki nem állít meg egy tálcányi teáscsészét
hurcoló nőt, akkor egy mosatlannal megrakott miatt sem
fogják zavartatni magukat. A szennyes edény a klubtagság
jelvénye mindenhol.
Ángyi világában a mosogatás olyasmi volt, ami másokkal
szokott történni, de úgy érezte, lehet, hogy jó ötlet lenne, ha
a szerepében maradna. Talált egy beugrót, ahol pumpa és
dézsa is volt: feltűrte az ingujját, és munkához látott. Valaki
megveregette a vállát.
– Ezt nem lenne szabad csinálnia, tudja! – mondta egy
hang. – Szerencsétlenséget jelent.
Ángyi a díszletmunkásra pillantott.
– Micsoda, a mosogatás hét év balszerencsét okoz? –
kérdezte.
– Fütyült közben.
– És? Mindig fütyürészek, amikor gondolkozom.
– Úgy értem, nem lenne szabad a színpadon fütyülnie.
– Az balszerencsét okoz?
– Így is lehet mondani. Amikor díszletet cserélünk, akkor
füttyel jelzünk egymásnak. És ha az emberre rázuhan egy
nagy homokzsák, az határozottan balszerencsés dolog.
Ángyi felpillantott. A férfi pillantása követte az övét. A
beugró mennyezete úgy egykönyöknyire lehetett tőlük.
– A biztonság kedvéért azért ne fütyüljön! – dünnyögte a
díszletmunkás.
– Majd megjegyzem – válaszolta Ángyi. – Semmi
fütyülés. Érdekes. Jó pap is holtig tanul, he?

A függöny felment a második felvonás elején. Ángyi az

oldalszárnyból nézte az előadást.
A legérdekesebb része az volt, ahogy az emberek
folyamatosan igyekeztek egyik kezüket a nyakuk felett
tartani, hátha baleset történik. Úgy tűnt, ezen az előadáson
sokkal több a tisztelgés, az integetés és a drámai
gesztikuláció, mint amennyit az opera szigorúan
megkövetel.
A boszorkány végignézte Iodine és Bufola áriáját, ami
valószínűleg az első olyan volt a világtörténelemben,
melynek során mindkét énekes eltökélten fürkészte a
mennyezetet.
Ángyi a zenét is szerette. Ha a zene a szerelem étke,
akkor bármikor benevezett volna egy szonátára sült
krumplival. De nyilvánvaló volt, hogy a szikra már eltűnt a
dolgokból aznap estére.
A boszorkány megcsóválta a fejét.
Egy alak kelt át mögötte az árnyakon, és nyújtotta ki a
kezét. Ángyi megfordult, és egy félelmet keltő arcot látott
maga előtt.
– Jaj, üdv, Eszme! Hogy jutottál be?
– Még mindig nálad vannak a jegyek, úgyhogy kénytelen
voltam beszélni azzal az alakkal a bejáratnál. De hamar
rendbe fog jönni. Mi történt?
– Hát… a herceg énekelt egy hosszú dalt arról, hogy
mennie kell, a gróf elénekelt egy dalt arról, hogy milyen
szép a tavasz, és egy holttest esett le a plafonról.
– Az operákban gyakran van ilyesmi, nem?
– Nem hinném.
– Ó, a színdarabokban, azt figyeltem meg, ha elég sokáig
nézi az ember a holttesteket, látszik, hogy mozognak.
– Kétlem, hogy ez megmozdulna. Valaki gyilkolássza az
operásokat. Elcsevegtem egy kicsit a balettos lányokkal.
– Valóban?
– Folyamatosan arról a Szellemről beszélnek.
– Hmm. Fekete frakkot, és fehér álarcot visel?
– Ezt meg honnan tudod?
 Néne önelégült arcot vágott.
– Úgy értem, el nem tudom képzelni, ki akarhatja
meggyilkolni az operásokat… – Ángyinak eszébe jutott
Timpani úrhölgy arckifejezése. – Leszámítva persze a többi
operást. És pár zenészt. És talán a közönség egy részét.
– Én nem hiszek a szellemekben – jelentette ki Néne
megfellebbezhetetlenül.
– Jaj, Eszme! Tudod, hogy nálam otthon legalább egy
tucat van!
– Ja, a szellemekben hiszek – magyarázta Néne. –
Azokban a szerencsétlenekben, akik huhogva mászkálnak a
házban… de azt nem hiszem, hogy tudnának embert ölni,
vagy kardozni. – Egy kicsit arrébb sétált. – Itt már amúgy is
túl sok szellem van.
Ángyi csendben maradt. Ez volt a legjobb, amit az ember
tehetett, amikor Néne a füle nélkül hallgatózott.
– Gytha?
– Igen, Eszme?
– Mit jelent az, hogy „bella donna”?
– Az a maszlagos nadragulya puccos neve, Eszme.
– Sejtettem. Ha! Hogy volt képe!
– De az operában azt jelenti, hogy „gyönyörű nő”.
– Tényleg? Ja. – Néne keze felemelkedett, és
megpaskolta vaskeménységű kontyát. – Micsoda bolondság!
…Úgy mozgott, mint a zene, mint olyasvalaki, aki a
fejében szóló ritmusra táncol. És az arca egy pillanatra egy
angyal koponyájának tűnt a holdfényben…
A duett újabb vastapsot kapott.
Ágnes észrevétlenül visszahátrált a kórusba. Ezt
leszámítva nem sok mindent kellett tennie a felvonás többi
részében, csak táncolnia, vagy legalábbis amennyire telt
tőle, ritmikusan mozognia a kórus többi tagjával a
vándorcigányok vására alatt, és meghallgatni a herceget, aki
arról énekelt, milyen gyönyörű a vidék nyáron. Drámaian a
feje fölé nyújtott karral.
Ágnes folyton az oldalszárny felé pislogott.
Ha Ogg Ángyi itt van, akkor a másiknak is a közelben
kell lennie. Azt kívánta, bárcsak ne írta volna meg haza
azokat az átkozott leveleket. Hát… nem fogják tudni
magukkal rángatni, bárhogy is próbálkozzanak…

Az opera hátralévő része anélkül telt el, hogy bárki is

meghalt volna, kivéve, amikor a szövegkönyv ezt egy
hosszasabb folyamat keretében megkívánta. Akadt egy
kisebb felfordulás, amikor az énekkar egyik tagját majdnem
agyonvágta egy homokzsák, amit a további balesetek
elkerülése érdekében az állványzaton állomásozó
díszletmunkások egyike vert le véletlenül.
A végén újabb tapsorkán hangzott fel. A nagyját Christine
kapta.
Majd összezáruk a függöny.
És kinyílt, majd megint összezárult párszor, miközben
Christine hajbókolt egy sort.
Ágnes úgy érezte, hogy mintha eggyel többször hajolt
volna meg, mint amit a taps valóban megkövetelt. Perdita,
aki az ő szemén keresztül figyelte az eseményeket, azt
mondta: persze, hogy így volt.
Majd végleg összehúzták a függönyöket.
A közönség hazament.
Az oldalszárnyakban és fent a zsinórpadláson a
díszletmunkások utasításokat füttyöngettek egymásnak. A
világ egyes részei eltűntek a légies sötétben. Valaki
körbement, és eloltotta a lámpák nagy részét. A születésnapi
tortaként megemelkedő csillárt felhúzták a padlásra, hogy
kiolthassák rajta a gyertyákat…
A tapsvihar utolsó hangját követő húsz percen belül
kiürült és elsötétedett a nézőtér, leszámítva pár lámpát.
Megzördült egy vödör.
Gipsz Jakab sétált a színpadra, már amennyiben ez a
kifejezés használható a helyváltoztatási módszerének
leírására.
Úgy mozgott, mint egy rugalmas zsinegeken lógó bábu,
miáltal szinte csak véletlen egybeesésnek tűnt, hogy a lába
egyáltalán hozzáér a padlóhoz.
Nagyon lassan és nagyon lelkiismeretesen elkezdte
felmosni a deszkákat.
Pár perc múlva egy árnyalak vált el a függönytől, és sétált
oda hozzá. Jakab lepillantott.
– Jó estét, cicamica úr! – mondta.
Csöves a lábához dörgölőzött. A macskák ösztönösen
megtalálják azokat, akik elég együgyűek ahhoz, hogy enni
adjanak nekik, és Jakab egyértelműen megfelelt ennek a
követelménynek.
– Megyek, és keresek neked egy kis tejecskét, rendben,
macska uraság?
Csöves mennydörgésszerűen dorombolt.
A maga furcsa járásával – szinte csak hozzávetőleges
értelemben haladva előre –, Jakab eltűnt az oldalszárnyban.
Két sötét alak üldögélt az erkélyen.
– Szomorú – szólalt meg Ángyi.
– Jó munkája van, melegben lehet, és az anyukája rajta
tartja a szemét – mutatott rá Néne. – Nagyon sok ember van
rosszabb helyzetben.
– De nem várja nagy jövő – gondolkozott el Ángyi. – Ha
belegondolsz.
 – Néhány hideg krumpli és egy fél hering várta őket
vacsorára – mondta Néne. – És bútoruk is alig van.
– Milyen kár!
– De most már egy kicsit gazdagabbak, ha már itt tartunk
– folytatta Néne. – Különösen, ha eladja azokat a késeket és
a csizmákat – tette hozzá magának.
– Ez a világ kegyetlen az öreg hölgyekhez – foglalta
össze Ángyi, egy hatalmas, kiterjedt klán matriarchája, és a
fél Kostető koronázatlan zsarnoka.
– Különösen azokhoz, akik olyan rémültek, mint Gipsz
asszonyság – mondta Néne.
– Hát, én is megijednék, ha öreg lennék, és Jakabra is
gondolnom kellene.
– Nem arról beszélek, Gytha. Én tudom, milyen a
félelem.
– Ez így van – ismerte el Ángyi. – A legtöbb ember,
akivel találkozol, általában rettenetesen fél.
– Gipsz asszonyság félelemben él – tett úgy Néne, mintha
ezt nem hallotta volna. – Az elméjét agyonnyomja a félelem.
Alig tud gondolkozni a rettegéstől. Úgy árad belőle, mint a
pára.
– Miért? A Szellem miatt?
– Még nem tudom. Legalábbis nem az egészet. De ki
fogom deríteni.
Ángyi kutakodni kezdett a ruhája ráncai között.
– Kérsz egy italt? – kérdezte. Valami tompán
megcsendült az alószoknyái között. – Van nálam pezsgő,
brandy és portói. Meg némi sörkorcsolya és keksz.
– Gytha Ogg, te egy tolvaj vagy.
– Nem is! – tiltakozott Ángyi, és hozzátette, azzal a fajta
kifinomult erkölcsi érzékkel, ami a boszorkányok sajátja: –
Csak mert néha a gyakorlatban ellopok valamit, attól még
nem vagyok tolvaj. Nem úgy gondolkozom, mint egy tolvaj.
– Menjünk vissza Mrs. Marokhoz.
– Rendben – mondta Ángyi. – De ehetnénk előtte
valamit? Nem főznek rosszul, de amit ott kapunk, az
amolyan husszonnégy órás reggeli, ha érted, mire
gondolok…
A színpad felől zaj hallatszott, miközben felálltak. Jakab
tért vissza, akit egy valamivel kövérebb Csöves követett.
Észre sem véve, hogy figyelik, a fiú folytatta a színpad
felmosását.
– Holnap először is – szólalt meg Néne – elmegyünk
meglátogatni Kútember urat, a Kalendáriom emberét. Volt
időm elgondolkozni azon, mit tegyek. És utána elrendezzük
ezt is.
Rámeredt az ártatlan alakra, aki a színpadot tisztogatta,
majd halkan hozzátette: – Mi az, amit megtudtál, Gipsz
Jakab? Mit láttál?

– Ez csodálatos volt, nem?! – kérdezte Christine az

ágyban ülve. A hálóinge, mint Ágnes észrevette, fehér volt.
És nagyon csipkés.
– De igen, valóban – válaszolta Ágnes.
– Ötször visszatapsoltak!! Csöbör úr azt mondta, ez több,
mint amit bárki kapott Gigli úrhölgy óta!! Biztos vagyok
benne, hogy aludni sem tudok majd az izgalomtól!!
– Akkor idd csak meg szépen ezt a finom meleg tejet,
amit csináltam nekünk! – mondta Ágnes. – Borzasztóan
sokáig tartott felhozni a kislábast a lépcsőn.
 – És a virágok!! – folytatta Christine, észre sem véve a
csészét, amit Ágnes mellé rakott. – Csöbör úr azt mondta,
rögtön az előadás után érkezni kezdtek!! Azt mondta…
Halk kopogás hangzott fel az ajtón.
A szőke lány megigazította az öltözékét.
– Szabad!!
Az ajtó kinyílt, és Gipsz Jakab csoszogott be rajta
virágcsokrok mögé bújva.
Pár lépés után megbotlott a saját lábában, előreesett, és
elejtette a virágokat. Majd néma zavarral meredt a két
lányra, hirtelen megfordult, és belesétált az ajtóba.
Christine felkuncogott.
– Elnézést kisa-kisasszony! – mondta Jakab.
– Köszönjük, Jakab – válaszolta Ágnes.
Az ajtó becsukódott.
– Hát nem furcsa egy fickó?! Láttad, hogy bámul rám?!
Szerinted tudnál szerezni azoknak egy kis vizet, Perdita?!
– Kétségkívül, Christine. Csak hét emeletet kell hozzá
lépcsőznöm.
– És jutalmul megiszom ezt a finom italt, amit nekem
csináltál!! Vannak benne fűszerek?
– Ó, igen. Fűszerek vannak benne – válaszolta Ágnes.
– De ez nem olyan varázsfőzet, amilyet a boszorkányaid
szoktak kotyvasztani, igaz?!
– Ööö, nem – felelte Ágnes. Végtére is Lancre-ben
mindenki friss füveket használt. – Ööö… messze nem lesz
elég váza az összesnek, még ha a beodát is felhasználom…
– A mit?!
– A… tudod. Rakd be-oda… az ágy alá. Beoda.
– Te olyan vicces vagy!!
– Mindenesetre nincs elég – öntötte el a forróság Ágnest.
A homloka mögött Perdita gyilkosságot követett el.
 – Akkor rakd be azokat, amiket a grófok és a lovagok
küldtek, a többit megnézem holnap! – döntötte el a szőke
lány, miközben felemelte a bögrét.
Ágnes megfogta a lábast, és az ajtó felé indult.
– Perdita, drágám? – szólt utána Christine, amikor a
csésze félúton járt az ajka felé.
Ágnes megfordult.
– Úgy tűnt, mintha egy icike-picikét túl hangosan
énekelnél, kedvesem!! Úgy éreztem, hogy kicsit nehéz
lehetett az embereknek meghallaniuk engem!!
– Ne haragudj, Christine! – mondta Ágnes.
Végigsétált a sötétben. Aznap este egy gyertya égett a
falifülkében minden második lépcsőfoknál. Nélkülük
egyszerűen csak sötét lett volna; de így minden sarkon
árnyékok settenkedtek és vártak ugrásra készen.
Ágnes odaért az ügyelő irodája melletti kis alkóvban lévő
csaphoz, és megtöltötte az edényt.
Valaki énekelni kezdett odakint a színpadon.
A három órával azelőtti duett Pecadillo része csendült fel,
zene nélkül, de olyan telt és tiszta tenor hangon, hogy a
lábas kiesett Ágnes kezéből, és hideg víz csorgott a lábára.
Egy ideig hallgatta, majd ráébredt, hogy halkan aláénekli
a szoprán szólamot.
Aztán a dal véget ért. Ágnes hallotta a messzeségből a
távozó léptek kongó zaját.
A színpad ajtajához rohant, egy pillanatra megtorpant,
majd kinyitotta, és kiment a nagy, homályos ürességbe.
Az égve hagyott gyertyák nem adtak több fényt, mint a
csillagok egy derült éjszakán. Senki nem volt ott.
A lány a színpad közepére sétált, majd megtorpant, és
megdöbbenésében elállt a lélegzete.
 Érezte maga előtt a nézőteret; azt a nagy, üres teret, ami
olyan hangot adott, mint a selyem tenné, ha tudna horkolni.
Nem csend volt. A színpad sosem csendes. Az a hang volt,
ami milliónyi más hangból áll össze, amelyek soha nem
halnak el teljesen – a tapsviharból, a nyitányokból, az
áriákból. Ezek áradtak lefelé… zenerészletek, elveszett
akkordok, dalok pillanatai.
Ágnes hátralépett, és rátaposott valakinek a lábára.
Megpördült. – André, itt nincs…
A másik személy összegörnyedt. – Elnézést, kisasszony!
– Jakab? – lehelte a lány.
– Elnézést, kisasszony!
– Semmi baj! Csak megijesztettél.
– Nem láttam magát, kisasszony!
Jakab tartott valamit a kezében. Ágnes elképedésére a
sötétben megbúvó még sötétebb dolog egy macska volt, ami
úgy csüngött a férfi kezében, mint egy öreg rongyszőnyeg,
és boldogan dorombolt. Olyan volt, mint végignézni, ahogy
valaki bedugja a kezét a húsdarálóba, hogy kiderítse, mi
dugítja el.
– Az Csöves, nem?
– Ez egy boldog kiscica! Jóllakott tejjel!
– Jakab, miért állsz a színpad közepén a sötétben, amikor
már mindenki hazament?
– Maga mit csinált, kisasszony?
Ágnes most először hallotta Jakabot bármit is kérdezni.
És végtére is ő egyfajta takarítószemélyzet, mondta
magának. Ő bárhova mehet.
– Én… eltévedtem – válaszolta, elszégyelve magát a
hazugság miatt. – Én… most felmegyek a szobámba. Ööö.
Nem hallottál valakit énekelni?
– Egész este, kisasszony!
 – Úgy értem, most.
– Most magával beszélgetek, kisasszony!
– Ó…
– Jó éjt, kisasszony!
Ágnes végigsétált a lágy, meleg homályon a színpad
hátsó ajtajáig, minden lépésnél ellenállva a kísértésnek,
hogy körbenézzen. Magához vette a lábast, és felsietett a
lépcsőn…
Mögötte, a színpadon Jakab óvatosan lerakta Csövest a
padlóra, levette a micisapkáját, és kivett belőle valami fehér,
papírszerű dolgot.
– És most mit hallgassunk, macska uraság? Tudom már,
hallgassuk meg a Die Flederleiv nyitányát J. Q. Bubblától,
vezényel Vochua Doinov.
Csöves az ennivalóért szinte bármit elviselő macskák
pufók képű pillantását vetette rá.
Jakab pedig leült mellé, és hallgatta a falakból kiáradó
zenét.

Amikor Ágnes visszaért a szobába, Christine már mélyen

aludt, a gyógyfüvek paradicsomában élők boldog horkolása
kíséretében. A bögre az ágy mellett hevert.
Ez nem volt csúnya dolog, nyugtatgatta magát Ágnes.
Christine-re valószínűleg ráfért, hogy jól kialudja magát.
Gyakorlatilag szívességet tett neki.
A virágokra fordította a figyelmét. Rengeteg rózsa és
orchidea volt köztük. A legtöbbre kártyát erősítettek.
Láthatóan sok arisztokrata becsülte meg a szép énekhangot,
vagy legalábbis azt a szép énekhangot, ami szerintük egy
Christine-éhez hasonló arc felől érkezett.
 Ágnes a lancre-i módi szerint rendezgette el a virágokat,
vagyis az egyik kezével az edényt fogta, a másikkal a
csokrokat, majd egymásba erőltette őket.
Az utolsó bukéta volt a legkisebb, vörös papírba tekerték.
Nem volt benne névkártya. Sőt, ami azt illeti, virág sem volt
benne.
Valaki egyszerűen becsomagolt fél tucat fekete, szúrós
rózsaszárat, utána pedig valami oknál fogva befújta
parfümmel. Buja, kellemes illata volt, de így is csak egy
rossz tréfa maradt az egész. Ágnes a kukába dobta a többi
szeméttel együtt, elfújta a gyertyát, és leült várakozni.
Nem volt benne biztos, kire vár. Vagy mire.
Egy vagy két perc múlva észrevette, hogy valami fény
támadt a szemetesben. Halvány ragyogás csupán, egy beteg
szentjánosbogáréhoz hasonló, de határozottan létezett.
A lány végigmászott a padlón, és belepillantott a kukába.
A halott kórókból rózsabimbók nőttek, olyan átlátszóak,
mint az üveg, úgyhogy csak a szirmok szegélyének fényéből
lehetett őket észrevenni. Úgy pislákoltak, akár a mocsári
fények.
Ágnes gondosan kiemelte őket, és kotorászni kezdett az
üres csésze után. Nem ez volt a legjobb váza, de ez is
megteszi. Utána leült, és csak nézte a kísérteties virágokat,
amíg…
…valaki el nem köhögte magát. Akkor felkapta a fejét, és
ráébredt, hogy elszunyókált.
– Hölgyem?
– Uram?!
Dallamos férfihang volt. Olyan, mint ami bármelyik
percben dalra fakadhat.
– Figyelem! Holnap Laura szerepét kell énekelnie az Il
Truccatoréban. Rengeteg dolgunk van. Egy éjszaka alig lesz
elég rá. Az első felvonásban lévő ária viszi el az időnk nagy
részét.
Rövid hegedűszó hangzott fel.
– A ma esti teljesítménye… jó volt. De akadnak még
fejlesztést igénylő területek. Figyelem!
– Maga küldte a rózsákat?!
– Tetszenek a rózsák? Csak sötétben nyílnak ki.
– Ki maga?! Magát hallottam az imént énekelni?!
Egy pillanatra csend támadt.
– Igen.
Utána:
– Nézzük át Laura szerepét az Il Truccatoréban, azaz „Az
álöltözetek mesteré”-ben, vagy ahogy a köznyelv emlegeti
néha, „Az ezerarcú ember”-ben…

Amikor a boszorkányok másnap reggel megérkeztek

Kútember úr irodájába, egy nagyon nagydarab trollt találtak
a lépcsőn. Egy furkósbot volt keresztbe vetve a térdén, és
lapátméretű tenyerét feltartva próbálta elejét venni annak,
hogy a boszorkányok továbbmenjenek.
– Senkinek nem szabad bemennie! – jelentette ki. –
Kútember úr tárgyal.
– Milyen hosszú lesz ez a tárgyalás? – érdeklődött Néne.
– Kútember úr nagyon hosszú tárgyaló.
Néne elismerő pillantást vetett a trollra. – Régóta van a
kiadói szakmában? – kérdezte.
– Már reggel óta – válaszolta a kapuőr büszkén.
– Kútember úrtól kapta az állást?
– Aha. E'jött a Kőfejtő sikátorba, és személyesen engem
választott a… – szaladt össze troll szemöldöke, miközben
megpróbált visszaemlékezni a számára ismeretlen szavakra
– a „fiatal, dinamikus csapatába”.
– És pontosan mi a feladata?
– Itten ülni.
– Elnézést – szólalt meg Ángyi, miközben előrébb lépett.
– Bárhol felismerném ezt a fajta rétegződést. A lancre-i
Rézsikló-hegységből származik, nem?
– És akkor?
– Mi is Lancre-be valósiak lennénk.
– Igen?
– Tudja, ezt itt Mállotviksz Néne.
A troll hitetlenkedve elvigyorodott, majd ismét
összetorlódott a szemöldöke, és a nevezett személyre nézett.
Néne bólintott.
– Ő az, akit maguk, fiúk, Aaúgraha hoának hívnak,
tudja? – folytatta Ángyi. – Úgy, hogy „Akit El Kell
Kerülni”?
A troll úgy pillantott a furkósbotjára, mintha azt
latolgatná, ne verje-e önmagát halálra vele.
Néne megveregette a zuzmóval benőtt vállát. – Mi a
neve, fiam?
– Karborundum, kisasszony – motyogta a troll. Az egyik
lába remegni kezdett.
– Hát, biztos vagyok benne, hogy megtalálja majd a
számítását itt a nagyvárosban – jelentette ki Néne.
– Igen, úgyhogy akár el is indulhatna keresni! – javasolta
Ángyi.
A troll hálás pillantást vetve rá elmenekült, anélkül, hogy
zavartatta volna magát az ajtó kinyitásával.
– Tényleg így hívnak? – kérdezte Néne.
– Ööö. Igen – válaszolta Ángyi, gondolatban
megrugdosva magát. – Ez természetesen csak a tisztelet jele.
 – Ó!
– Ööö…
– Mindig megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jóban
legyek a trollokkal, te is tudod.
– Ó, igen.
– És a törpék? – kérdezte Néne, mintha olyasvalaki lenne,
aki talált egy eddig felfedezetlen sebet, és nem tudja
megállni, hogy meg ne piszkálja. – Nekik is van rám valami
nevük?
– Menjünk és nézzünk be Kútember úrhoz, mit szólsz
hozzá? – kérdezte Ángyi lelkesen.
– Gytha!
– Ööö… nos… azt hiszem, a K'ez'rek d'b'duz az – felelte
Ángyi.
– És az mit jelent?
– Ööö… azt, hogy „Kerüld Meg A Hegyet A Másik
Oldalról” – válaszolta Ángyi.
– Ó!
Néne tőle szokatlan csendben lépkedett fel a lépcsőn.
Ángyi nem fáradt kopogtatással. Benyitott, és így szólt: –
Hahó, Kútember úr! Megint itt vagyunk, ahogy tanácsolta
nekünk. Ó, én nem próbálnék kimászni azon az ablakon;
háromemeletnyi magasan vagyunk, és azzal a pénzes
zsákkal elég nehéz falat mászni!
A férfi körbeoldalazott a szobában úgy, hogy az íróasztala
közé és a boszorkányok közé kerüljön.
– Nem volt egy troll a földszinten? – kérdezte.
– Úgy döntött, kitör a kiadói szakmából – válaszolta
Ángyi. Leült, és széles mosolyt vetett a férfira. – Úgy
sejtem, némi pénzt szeretne adni nekünk.
Kútember ráébredt, hogy csapdába esett. Az arca egy sor
szélsőséges kifejezésbe torzult, miközben magában
végigvett pár lehetséges választ. Utána éppen olyan szélesen
elmosolyodott, mint Ángyi, és leült vele szemben.
– Természetesen pillanatnyilag nagyon bonyolult a
helyzet – mondta. – Ami azt illeti, a tisztázására
alkalmatlanabb időpontot nem is tudnék mondani – tette
hozzá meglehetősen őszintén.
Nénére nézett. A vigyora ott maradt, ahol volt, de az arca
többi része hátrálni kezdett.
– Úgy tűnik, mintha az emberek nem akarnának
könyveket vásárolni – magyarázta. – És a rézkarcok ára,
nos, az rettenetes!
– Mindenki, akit ismerek, megveszi a Kalendáriomot –
mondta Néne. – Úgy vélem, Lancre-ben mindenki megveszi
a Kalendáriomját. Az egész Kostetőn mindenki
megvásárolja a Kalendáriomot, még a törpék is. Az
rengetegszer fél tallér. És úgy tűnik, Gytha könyve is
nagyon jól fogy.
– Hát, természetesen nagyon örülök, hogy ennyire
népszerű, de a terjesztése, az árusok fizetése, a rongálódás…
– A maga Kalendáriomja egy egész háztartásnak elég
télre, ha takarékoskodnak vele – jelentette ki Néne. – Már
ha senki nem betegszik meg, és szép vékony papírra
nyomják.
– A fiam, Jászón, két példányt szokott venni – tette hozzá
Ángyi. – Persze neki nagy családja van. A budi ajtaja szinte
folyamatosan nyílik meg csukódik.
– Igen, de az a helyzet… hogy igazából nekem semmit
nem kell fizetnem – jelentette ki Kútember úr,
megpróbálván az előzményeket figyelmen kívül hagyni. A
mosolya ekkorra teljesen magára maradt az arcán. – Maga
fizetett azért, hogy kinyomtassam, én pedig visszaadtam a
pénzét. Ami azt illeti, szerintem a könyvelésünk tévedett is
egy kicsit a maga javára, de nem fogok…
Elhalt a hangja.
Mállotviksz Néne egy papírlapot hajtogatott ki. – Ezek a
következő évre vonatkozó jóslatok… – szólalt meg.
– Azt meg honnan szerezte?
– Kölcsönvettem. Visszaadom, ha azt szeretné…
– Nos, mi van velük?
– Tévesek.
– Hogy érti, hogy tévesek? Ezek a jövőre vonatkozó
jóslatok!
– Szerintem jövő májusban nem lesz curryeső Klaccsban.
Olyan korán nem szokott még curry esni.
– Tud maga bármit is a jóslatok iparágáról? – kérdezte
Kútember. – Maga? Én évek óta adok ki jóslatokat.
– Én nem csinálok ilyen okosságokat évekkel előre, mint
maga – ismerte be Néne. – De ha kíváncsi rá, harminc
másodpercre előre meglehetősen tévedhetetlen vagyok.
– Valóban? Nos, mi fog történni harminc másodperc
múlva?
Néne felvilágosította.
Kútemberből kitört a nevetés. – Ó, ez nagyon jó,
magának kéne írnia ezeket nekünk! – kiáltott fel. –
Szavamra! A nagyravágyásunkra nem panaszkodhatunk,
igaz? Ez jobb, mint a quirmi püspök spontán felrobbanása,
és az ráadásul be sem következett! Harminc másodperc
múlva, mi?
– Nem.
– Nem?
– Most már csak huszonegy – válaszolta Néne.
 Csöbör úr korán beérkezett az Operaházba, hogy minél
hamarabb megtudja, halt-e már meg aznap valaki. Egészen
az irodájáig eljutott anélkül, hogy akár egyetlen egy holttest
kiesett volna elé az árnyékok közül. Tényleg nem számított
arra, hogy ez ilyen lesz. Szerette az operát. Annyira
művészies dolognak tűnt. Több száz operát látott már, és
soha nem halt meg közben senki, kivéve egyszer a La
Triviáta balettes részében, amikor egy balerinát túlságosan
lelkesen dobtak bele egy karzat első sorában ülő idős férfi
ölébe. A lánynak nem esett baja, de az öregember azonnal és
rendkívül boldogan elhunyt.
Valaki kopogott az ajtón.
A tulajdonos körülbelül félhüvelyknyire kinyitotta az
ajtót. – Ki halt meg? – kérdezte.
– Se-senki, Csöbör úr! A leveleit hoztam meg!
– Ó, te vagy az, Jakab. Köszönöm.
Elvette a csomagot, és becsukta az ajtót.
Voltak a számlák. Számlák mindig voltak. Az Operaház
gyakorlatilag önműködő, ezt mondták neki. Nos, valóban,
de a pénztől működik ön. Csöbör végiglapozott a leve…
Volt ott egy boríték az Operaház címerével.
A tulajdonos úgy meredt rá, ahogy az ember a nagyon
vékony pórázon tartott nagyon harcias kutyákra szokott
meredni.
A boríték nem csinált semmit, csak hevert ott, és olyan
leragasztottnak tűnt, amennyire egy boríték erre csak képes.
Végül Csöbör kibelezte a papírvágó késsel, majd ismét az
asztalra dobta, mintha harapna.
Amikor mégsem harapott, habozva odanyúlt érte, és
kihúzta belőle az összehajtott levelet. Amelyben a
következők álltak:
 Kedves Csöböröm,
Igen hálás lennék, ha Christine énekelné ma
este Laura szerepét! Biztosítom, hogy a lány
több mint alkalmas a feladatra!
A másodhegedűs egy kicsit lassú, úgy érzem,
és tegnap este a második felvonás kimondottan
fád volt. Ez így nem lesz jó!
Hadd fejezzem ki mélységes örömömet señor
Basilica megérkezése alkalmából; gratulálok
Önnek a vendégéhez!
A legszívélyesebb üdvözlettel,
Az Operaház Szelleme

– Salzella úr!
A zenei igazgató végül előkerült. Elolvasta a levelet. –
Ugye nem szándékozik megfelelni neki? – kérdezte.
– Tényleg gyönyörűen énekel, Salzella.
– Úgy érti, a Nitt lány?
– Hát… igen… tudja, mire gondolok.
– De ez színtiszta zsarolás!
– Tényleg? Egy szál fenyegetést nem látok benne.
– Maga hagyta, hogy az a lány… vagyis hát azok a
lányok, természetesen… hogy ők énekeljenek tegnap este,
és ez tényleg nagyon jót tett szegény dr. Trepninek,
mondhatom.
– Akkor mit javasol?
Egy újabb sor összefüggéstelen kopogás hangzott fel az
ajtón.
– Gyere be, Jakab! – szólt ki Csöbör és Salzella
egyszerre.
Az említett beesett, kezében a szenesvödörrel.
 – Meglátogattam Kadar kapitányt a Városőrségtől –
mesélte Salzella. – Azt mondta, ma ideküldi a legjobb
embereit. Álruhában.
– Úgy emlékszem, azt mondta rájuk, hogy
használhatatlanok.
A zenei vezető vállat vont. – Szabályosan kell eljárnunk.
Tudta, hogy dr. Trepnit megfojtották, mielőtt fellógatták
volna?
– Felakasztották volna – helyesbített Csöbör
automatikusan. – Az embereket felakasztják. A holt húst
szokták fellógatni.
– Valóban? – kérdezte Salzella. – Köszönöm az
információt. Hát, szegény öreg Trepnit a dolgok állása
szerint megfojtották. Utána pedig fellógatták.
– Komolyan, Salzella, magának nagyon morbid a…
– Befejeztem Csöbör úr!
– Igen, köszönöm, Jakab. Elmehetsz.
– Igenis Csöbör úr!
Jakab nagyon gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
– Attól tartok, az illető itt dolgozik – folytatta a zenei
igazgató. – Ha nem talál módot arra, hogy megoldja… Jól
van, Csöbör úr?
– Mi? – a tulaj, aki eddig a csukott ajtót bámulta,
megrázta a fejét. – Ó, igen. Ööö. Jakab…
– Mi van vele?
– Vele nincs baj, igaz?
– Ó, hát… vannak furcsa kis szokásai. De meglehetősen
ártalmatlan, ha erre kíváncsi. A díszletmunkások és a
zenészek néha kicsit kegyetlenül bánnak vele… tudja,
kiküldik egy vödör láthatatlan festékért, vagy egy zacskó
szöglyukért, meg ilyesmi. A fiú mindent elhisz, amit
mondanak neki. Miért kérdezi?
 – Ó… csak felmerült bennem valami. De buta dolog,
tényleg.
– Hát, így is lehet őt jellemezni.
– Nem, úgy értettem… Na, mindegy.

Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi elhagyták Kútember

irodáját, és illedelmesen sétáltak végig az utcán. Legalábbis
Néne illedelmesen sétált. Ángyi egy kicsit furcsán tartotta
magát.
Minden fél percben újra megkérdezte: – Szóval akkor
mennyi is?
– Háromezer-kétszázhetven tallér, és nyolcvanhét garas –
felelte Néne elgondolkodva.
– Úgy gondolom, elég rendes dolog volt tőle, hogy még a
hamusládát is feltúrta, hátha talál benne egy-két elgurult
rézpénzt – vélte Ángyi. – Már ameddig elért benne a keze,
persze. Szóval akkor mennyi is?
– Háromezer-kétszázhetven tallér, és nyolcvanhét garas.
– Még soha nem láttam hetven tallért egyben – merengett
el Ángyi.
– Nem hetven tallért mondtam, azt mondtam…
– Igen, tudom. De fokozatosan próbálok felfelé haladni.
Egyet meg kell mondanom a pénzről: eléggé kidörzsöli az
embert.
– Nem értem, miért kell az alsóneműdben tartanod a
tárcádat – csóválta a fejét Néne.
– Az az utolsó hely, ahol bárki is keresné – sóhajtott fel
Ángyi. – Mit is mondtál, mennyi?
– Háromezer-kétszázhetven tallér, és nyolcvanhét garas.
– Nagyobb perselyre lesz szükségem.
– Nagyobb kéményre lesz szükséged.
 – Egy méretesebb alsóneművel határozottan tudnék mit
kezdeni. – Ángyi megböködte Nénét. – Tisztelettel kell
velem bánnod, most, hogy gazdag lettem! – jelentette ki.
– Igen, valóban – válaszolta Néne ködös tekintettel. – Ne
hidd, hogy ezt nem vettem számításba.
Megtorpant. Ángyi beleütközött, és megcsörrent az
alsóneműje.
Az Operaház homlokzata tornyosult föléjük.
– Vissza kell mennünk arra a helyre! – jelentette ki Néne.
– A nyolcas páholyba.
– Feszítővas – javasolta Ángyi határozottan. – Egy
hármas méretű, lapított végű pont jó lesz.
– Mi nem Lali vagyunk – torkolta le Néne. – És
egyébként is, ha betörnénk, az nem lenne olyan. Úgy kell
csinálni, hogy jogunk legyen bent lenni.
– Takarítók – vágta rá Ángyi. – Lehetnénk takarítók, és…
nem, nem lenne helyes, ha takarítóvá válnék most, az én
helyzetemben.
– Nem, azt nem tehetjük, most, hogy a te helyzetedben
vagy.
Néne lepillantott Ángyira, miközben egy kocsi állt meg
az Operaház előtt. – Persze – szólalt meg, miközben
hangjából karamellaként csöpögött a ravaszság –, megvenni
megvehetnénk a nyolcas páholyt.
– Az nem menne – válaszolta Ángyi. Mandzsettájukat
igazgató emberek siettek le a lépcsőn, olyan kínos
benyomást keltve, amilyet a fogadóbizottságok szoktak
árasztani. – Nem merik eladni.
– Miért ne mernék? – kérdezett vissza Néne. – Emberek
halnak meg, de az opera megy tovább. Azaz valaki odabent
a nagyanyját is hajlandó eladni, ha elég pénzt kap érte.
– De amúgy is egy vagyonba kerülne – mérlegelte Ángyi.
 Majd Néne győzelemittas arckifejezésére nézett, és
felnyögött. – Ó, Eszme! Azt a pénzt öregkoromra akartam
félretenni! – Egy pillanatra elgondolkozott. – De ez
egyébként sem működne. Úgy értem, nézz csak ránk, mi
nem úgy nézünk ki, mint az olyasfajták…
Enrico Basilica szállt ki a kocsiból.
– De ismerjük az olyasfajtákat – válaszolta Néne.
– Jaj, Eszme!

Az üzlet bejáratának kis csengője kifinomult dallamot

játszott le, mintha szégyellne olyan közönséges dolgot
művelni, mint a csilingelés. Mintha sokkal szívesebben
köhintene egyet udvariasan.
Ez számított Ankh-Morpork legtiszteletreméltóbb
ruhaüzletének, amit többek között abból lehetett
megállapítani, hogy nem akadtak benne olyan lealacsonyító
dolgok, mint például áruk. Az itt-ott gondosan elhelyezett
drága szövetek csak célozgattak az esetleges lehetőségekre.
Nem olyan üzlet volt, ahol dolgokat szoktak vásárolni.
Inkább szalon, ahol az ember iszik egy csésze kávét, és
cseverészik kicsit. Elképzelhető, hogy a halk társalgás során
négy vagy két öl különleges kelme is gazdát cserél
valamilyen éteri módon, de semmiféle adásvétel, vagy
hasonló ízléstelenség nem történik közben.
– Vásárolnánk! – kiabálta Ángyi.
Egy hölgy lépett elő egy függöny mögül, és mérte végig a
látogatókat, a jelek szerint az orrával.
– Jó bejáraton jöttek be? – kérdezte. Madame Hajnalt úgy
nevelték, hogy legyen udvarias a szolgákkal és a házalókkal,
még azokkal is, akik ilyen szedett-vedetten néznek ki, mint
ez a két vénasszony.
 – A barátnőm egy új ruhát szeretne – szólalt meg a
köpcösebbik. – Egy olyan puccosat, uszállyal és kitömött
hátsóval.
– Feketében – tette hozzá a vékonyabbik.
– És kérjük hozzá az összes mütyürt! – folytatta a köpcös.
– A kis táskát madzagon, a nyeles szemüveget, az egész
mindenséget.
– Szerintem az leheletnyit többe kerülne, mint amennyit
önök költeni szeretnének – jelezte madame Hajnal.
– Mennyi az a leheletnyi? – kérdezte a köpcös.
– Úgy értem, ez egy nagyon előkelő ruhaüzlet.
– Pontosan ezért vagyunk itt. Nem akarunk szemetet. Az
én nevem Ogg Ángyi, ez itt pedig… Lady Eszmeralda
Mállotviksz.
Madame Hajnal kételkedve méregette Eszmeralda
őfenségét. Kétség sem fért hozzá, hogy a nőnek van tartása.
És olyan pökhendien nézett, akár egy hercegnő.
– Lancre-ből – tette hozzá Ogg Ángyi. – És lehetne
konzervatóriuma, ha szeretné, de nem akar.
– Ööö… – Madame Hajnal úgy döntött, egy időre
belemegy a játékba. – Milyen stílusban gondolkozott?
– Valami puccosat szeretne – világosította fel Ogg Ángyi.
– Attól tartok, ennél leheletnyivel pontosabban tudnom
kellene…
– Esetleg mutathatna pár darabot – foglalt helyet Lady
Eszmeralda. – Az Operába lenne.
– Ó, ön támogatja az operát?
– Eszmeralda őfensége mindenkivel nagyon támogatós –
világosította fel Ogg Ángyi gőgösen.
Madame Hajnal modorát a származása és a neveltetése
határozta meg. Úgy tanították, hogy egy bizonyos módon
lássa a világot. Amikor a világ nem viselkedett azon a
bizonyos módon, a madame egy kicsit megingott, de, akár
egy giroszkóp, végül egyensúlyi helyzetbe állt, és úgy
folytatta az életét, mintha a világgal minden rendben lenne.
Ha összeomlott volna a civilizáció, és a túlélőknek
csótányevéshez kellett volna folyamodniuk, madame Hajnal
akkor is használt volna szalvétát, és lenézte volna azokat,
akik az illemszabályok semmibe vételével fogyasztják el a
csótányukat.
– Akkor én, ööö, mutatnék pár mintadarabot – mondta. –
Bocsássanak meg egy pillanatra!
Hátrasietett a hosszú munkatermek felé, amelyeket az
utcafronti szobánál jelentősen kevesebb aranyozás díszített,
majd a falnak támaszkodott, és odahívatta a szabászat
vezetőnőjét.
– Margit, két nagyon furcsa…
Ekkor elakadt a szava. Ezek utána jöttek!
Éppen a varrónők sorai között húzódó ösvényen
andalogtak végig, oda-odabiccentve az embereknek, és
megvizsgálva némelyik ruhát a próbababákon.
Visszasietett hozzájuk. – Biztos vagyok benne, hogy
kényelmesebb lenne…
– Ez mennyibe kerül? – kérdezte Lady Eszmeralda, egy
Quirm anyahercegnőjének szánt öltözéket fogdosva.
– Attól tartok, az nem eladó…
– Mennyibe kerülne, ha eladó lenne?
– Úgy hiszem, háromszáz tallérba – válaszolta madame
Hajnal.
– Ötszáz tallér nem tűnik érte soknak – jelentette ki
Eszmeralda őfensége.
– Tényleg? – kérdezte Ogg Ángyi. – Hát nem, ugye?
A ruha fekete volt. Legalábbis elméletileg. Ugyanúgy
volt fekete, mint egy seregély szárnya. Fekete selyemből
készült, ónixgyöngyök és flitterek borították. Olyan
benyomást keltett, mint amikor a fekete szabadságra utazik.
– Az én méretemnek tűnik. Elvisszük. Fizesd ki a
hölgyet, Gytha!
A madame giroszkópikus mutatványa gyorsan
végbement. – Elviszik? Most? Ötszáz tallérért? Fizetnek?
Most kifizetik? Készpénzben?
– Gondoskodj róla, Gytha!
– Jaj, jól van már!
Ogg Ángyi szemérmesen elfordult, és megemelte a
szoknyáját. Némi zörgés és elasztikus csattogás hallatszott,
majd a kezében egy zacskót tárva a boszorkány
visszafordult a többiek felé.
Aztán ötven darab meglehetősen meleg tíztallérost
számolt le madame Hajnal ellenkezést nem tanúsító
tenyerébe.
– És most visszamegyünk az üzlethelyiségbe, és
körülnézünk a többi dolog után – jelentette ki Lady
Eszmeralda. – A magam részéről strucctollban
gondolkozom. És egy olyan nagy köpenyben, amit az úri
hölgyek hordanak. És egy olyan csipkés szélű legyezőben.
– Miért nem veszünk pár nagyobb gyémántot is, ha már
vásárolunk? – kérdezte Ogg Ángyi csípősen.
– Jó ötlet.
Madame Hajnal végighallgatta a cívódásukat, miközben
végigsétáltak a soron.
Majd lenézett a kezében tartott pénzre.
Ismerte a régi pénz fogalmát, amit valahogy megszentelt
az a tény, hogy az emberek hosszú évekig gyűjtögették, és
ismerte az új pénzt, amit azok az újgazdagok szereztek, akik
mintha elárasztanák a várost manapság. De a madame
rizsporos keble alatt ankh-morporki kereskedőszív dobogott,
és tisztában volt vele, hogy a legjobb fajta pénz az, ami az ő
kezében van, nem pedig valaki máséban. A legjobb pénz az
enyém, nem a tiéd.
Ezenkívül a madame elég sznob volt ahhoz, hogy
összetévessze az udvariatlanságot az előkelőséggel.
Ugyanúgy, ahogy a gazdagok soha nem lehetnek őrültek
(legfeljebb excentrikusak), soha nem lehetnek udvariatlanok
sem (csak szókimondóak és egyenesek).
Eszmeralda őfensége és a kissé különös barátnője után
sietett. A föld sója, gondolta magában.
Épp időben érkezett ahhoz, hogy fültanúja legyen egy
némiképp rejtélyes párbeszédnek.
– Büntetésben vagyok, igaz, Eszme?
– El nem tudom képzelni, miről beszélsz, Gytha.
– Csak mert szórakoztam egy kicsit.
– Komolyan nem tudlak követni. Egyébként is azt
mondtad, hogy fogalmad sincs, mit kezdjél ennyi sok
pénzzel.
– Igen, de sokkal jobban szerettem volna, ha egy nagy,
kényelmes rökkamén lehetne fogalmam sem, miközben sok
erős férfi vásárol nekem csokoládét, és ostromol a
rajongásával.
– Pénzért nem lehet boldogságot venni, Gytha.
– Én csak bérelni szerettem volna pár hétre.

Ágnes későn kelt – a zene még mindig a fülében csengett

–, és félálomban öltözött fel. De előtte egy lepedőt terített a
tükörre, csak a biztonság kedvéért.
Az ebédlőben fél tucat tánckaros lány osztozott vihogva
egy zellerszáron.
 És ott volt André is. Elgondolkozva evett valamit,
miközben egy kottalapra meredt. Időnként ködös tekintettel
meglóbálta a kanalát a levegőben, majd lerakta, és felírt
valamit.
Két mozdulat között észrevette Ágnest, és elvigyorodott.
– Hahó! Fáradtnak tűnik.
– Ööö… igen.
– Lemaradt a nagy izgalomról.
– Tényleg?
– Itt járt az őrség, beszéltek mindenkivel, rengeteget
kérdezősködtek, aztán nagyon lassan leírtak dolgokat.
– Miket kérdeztek?
– Hát, ismerve az őrséget, valószínűleg olyanokat, hogy
„maga vót az, aki ezt tette?”. Meglehetősen lassan forog az
agyuk.
– Ó, te jó ég! Ez azt jelenti, hogy a ma esti előadás
elmarad?
André felnevetett. Meglehetősen kellemes nevetése volt.
– Szerintem Csöbör úr képtelen lenne visszamondani! –
jelentette ki. – Még ha hullanak is az emberek, mint a
legyek.
– Miért nem?
– A népek sorban állnak a jegyekért!
– Miért?
André megmondta.
– Ez undorító! – kiáltott fel Ágnes. – Úgy érti, azért
jönnek ide, mert lehet, hogy veszélyes?
– Attól tartok, ilyen az emberi természet. Persze
néhányan Enrico Basilicát akarják hallani. És… hát… úgy
tűnik, Christine is elég népszerű – vetett az ifjú Ágnesre
sajnálkozó pillantást.
 – Ezt egyáltalán nem bánom, de tényleg – hazudta a lány.
– Izé… mióta dolgozik itt, André?
– Ööö… csak pár hónapja. Azelőtt… zenét tanítottam a
klaccsi serif gyerekeinek.
– Izé… mi a véleménye a Szellemről?
André vállat vont. – Csak valami elmebeteg, gondolom.
– Izé… nem tudja, hogy énekel-e? Úgy értem, tud-e
énekelni?
– Úgy hallottam, kisebb kritikai megjegyzéseket küld az
igazgatónak. Néhány lány mesélte, hogy éneklést hallottak
éjszaka, de ők mindig összebeszélnek minden butaságot.
– Izé… vannak erre titkos folyosók?
Az ifjú félrebillentett fejjel nézett végig Ágnesen. – Kivel
beszélt?
– Tessék?
– A lányok azt beszélik, vannak. Persze ők azt is
mondják, hogy folyamatosan látják a Szellemet. Néha két
helyen egyszerre.
– Miért látnák ők gyakrabban?
– Lehet, hogy az illető szeret fiatal lányokat nézegetni. És
mindig eldugott sarkokban gyakorolnak. Egyébként meg
folyamatosan félőrültek az éhségtől.
– Maga szerint a Szellem érdekes? Itt emberek haltak
meg!
– Hát, egyesek úgy vélik, elképzelhető, hogy dr. Trepni
volt az.
– De őt megölték!
– Lehet, hogy felakasztotta magát. Az utóbbi időben
nagyon levert volt. És mindig is egy kicsit furán viselkedett.
Idegesen. De nélküle nehéz dolgunk lesz. Tessék, hoztam
egy csomó régi műsorfüzetet! Lehet, hogy a jegyzetek
segítenek magának, mivelhogy még nem töltött sok időt az
operában.
Ágnes a lapokra meredt, de nem látta őket.
Emberek tűntek el, és mindenkinek az volt az első
gondolata, hogy mennyivel bonyolultabb lesz nélkülük.
Az előadásnak folytatódnia kell. Mindenki ezt mondja.
Az emberek folyamatosan ezt mondogatták. Általában
mosolyogtak, amikor kimondták, de a mosolyuk mögött
komolyan gondolták. Soha senki nem árulta el, hogy miért.
De tegnap, amikor a kórus a pluszpénzen alkudozott,
mindenki tudta, hogy mindenképpen énekelni fognak. Az
egész csak színjáték volt.
Az előadás ment tovább. Ágnes hallotta az összes
történetet. Hallotta, hogy folytatták az előadást, miközben
tűz emésztette a várost, mialatt egy sárkány fészkelt a tetőn,
miközben odakint az utcán zendülés tört ki. Összedőlt a
díszlet? Az előadás folytatódott. Meghalt a tenor szólam?
Kerestek a közönségben egy olyan énekestanulót, aki tudta a
szerepet, és az illető megkapta a nagy kiugrási lehetőséget,
miközben az elődje holtteste szépen hűldögélt kifelé az
oldalszárnyban. Miért? Csak egy fellépésről volt szó, az
istenek szerelmére! Nem valami fontos dologról. De… az
előadás folytatódik. Ezt mindenki annyira biztosra vette,
hogy már nem is gondolkoztak rajta, mintha csak valami
elködösítette volna a fejüket.
Másrészről viszont… valaki énekelni tanítgatta őt
éjszakánként. Egy titokzatos illető dalokat adott elő a
színpadon, miután mindenki hazament. Ágnes próbált úgy
gondolni a hangra, mint olyasvalakiére, aki embereket öl.
Nem ment. Lehet, hogy ő is elkapta a ködöt, és ezért nem
akarja elhinni, hogy ez lehetséges. Miféle embernek lehet
ilyen érzéke a zenéhez, és követhet el ugyanakkor
gyilkosságokat?
Szórakozottan lapozgatta a régi műsorfüzetet, majd
megakadt a tekintete egy néven. Gyorsan végigböngészte a
többi lapot is. Ott is akadt belőle. Nem minden előadáson, és
soha nem főszerepben, de ott volt. Általában fogadóst
játszott, vagy egy szolgát.
– Gipsz Jakab? – kérdezte fennhangon. – Jakab? De… ő
nem énekel, vagy igen?
Feltartott egy műsorfüzetet, és a névre mutatott.
– Mi? Jaj, nem! – nevetett André. – Te jó ég… az csak…
csak egy hasznos név, azt hiszem. Néha van úgy, hogy
valakinek egy nagyon kis szerepet kell elénekelnie… nos,
ők ilyenkor egyszerűen csak Gipsz Jakab néven kerülnek be
a műsorfüzetbe. Mindenkinek így a legjobb.
– De… Gipsz Jakab?
– Hát, gondolom, az elején csak viccnek indult. Úgy
értem, el tudja képzelni Jakabot egy színpadon? – vigyorgott
André. – Abban a kis micisapkájában?
– És ő mit gondol erről?
– Nem hinném, hogy bánja. Nem könnyű megállapítani,
igaz?
Csörömpölés hangzott fel a konyhából, crescendo
modorban; az a hosszú, elnyújtott csattanássorozat, ami
azzal kezdődik, hogy egy tányérhalom elkezd lefelé csúszni,
azzal folytatódik, hogy valaki megpróbálja elkapni őket,
majd elindul a kétségbeesett aláfestés, amikor az illető
ráébred, hogy nincs három keze, és az egyetlen, csodával
határos módon sértetlenül maradt tányér padlón pörgésének
roinroinroinjával zárul le.
Ingerült női hang csattant fel.
– Gipsz Jakab!
 – Elnézést, Kapocs asszony!
– Ez az átkozott teremtmény belekapaszkodott a serpenyő
peremébe! Engedd el, te nyomorult féreg…
Olyan hang hallatszott, mintha végigsepertek volna a
kamrán, majd egy gumicsattanást idéző zaj, amit leginkább
szpoingként lehetne leírni.
– És most hova tűnt?
– Nem tudom, Kapocs asszony!
– Az a macska meg mit keres itt?
André visszafordult Ágneshez, és szomorúan
rámosolygott. – Ez egy kicsit kegyetlen, azt hiszem –
jegyezte meg. – Az a szegény fickó nem túl okos.
– Egyáltalán nem vagyok benne biztos – felelte Ágnes –,
hogy találkoztam volna itt bárkivel, aki igen.
Az ifjú megint elvigyorodott. – Tudom – mondta.
– Úgy értem, mindenki úgy tesz, mintha csak a zene
számítana! A cselekményekben semmi logika nincsen! A
történetek felének az a kulcsmozzanata, hogy az emberek
nem ismerik fel a feleségüket vagy a szolgájukat, csak mert
van rajtuk egy icipici álarc! Nagy, kövér nők játszanak
törékeny lányokat! Senki nem ért a színészethez! Nem
csoda, hogy mindenki természetesnek találja, hogy én
énekelek Christine helyett – az operához képest ez
gyakorlatilag szokványos! Teljesen operás ötlet! Egy
figyelmeztetést kellene kiírni az ajtóra, miszerint „Hagyja
kívül a józan eszét”! Ha nem nézzük a zenét, az egész dolog
kész nevetség! – Ágnes ráébredt, hogy André operás arccal
nézi őt.
– Persze pont erről van szó, ugye? A látszat a fontos,
igaz? – folytatta a lány. – Az egész csak látszat.
– Nem szánták igaznak az egészet – magyarázta az ifjú. –
Nem olyan, mint a színház. Senki nem mondja, hogy „úgy
kell tenni, mintha ez tényleg egy csatamező lenne, a
papírkoronás alak pedig egy király”. A cselekmény csak
azért van, hogy valamivel kitöltsék az időt a következő
dalig.
Majd előrehajolt, és megfogta a lány kezét. – Ez szörnyű
lehet magának – mondta.
Senki hímnemű nem ért még Ágneshez soha, hacsak nem
azért, hogy fellökje, és elvegye tőle a cukorkát.
Elhúzta a kezét.
– Én, ööö, jobb, ha elindulok gyakorolni – mondta,
miközben érezte, hogy kezd vörösödni.
– Tényleg nagyon jól elkapta Iodine szerepét – jegyezte
meg André.
– Nekem, ööö, van egy magántanárom – tájékoztatta a
lány.
– Akkor az illető nagyon ért az operához; ennyit tudnék
róla mondani.
– Szerintem… így van.

– Eszme?
– Igen, Gytha?
– Nem mintha panaszkodnék, vagy akármi…
– Igen?
– …de miért nem én vagyok a puccos operatámogató?
– Mert te olyan földhözragadt vagy, akár a sár, Gytha.
– Ó! Valóban. – Ángyi némi megfontolásnak vetette alá
az állítást, és nem talált benne olyan pontatlanságot, ami
megingatna egy esküdtszéket. – Ez igaz.
– Nem mintha nekem kedvemre való lenne ez a dolog.
 – Megcsináljam a hölgy lábát is? – kérdezte a manikűrös.
Néne bakancsára pillantott, és elgondolkozott azon, hogy
szükség lesz-e kalapácsra.
– El kell ismerjem, szép frizura lett – ismerte el Ángyi.
– Csodálatos haja van a hölgynek! – állapította meg a
fodrász. – Mi a titka?
– Meg kell győződni róla, hogy nincs gőte a
hajmosóvízben – válaszolta Néne. A képmására nézett a
mosdótál feletti tükörben, és elkapta a tekintetét… majd
megkockáztatott még egy lopott pillantást.
Összecsücsörítette a száját. – Hmm – mondta.
A másik végén a manikűrösnek sikerült levennie Néne
bakancsát és zokniját. Nagy elképedésére az általa várt
bütykös, tyúkszemes förmedvények helyett egy pár
tökéletes lábfej bukkant ki alóluk. Nem tudta, hol kezdje a
munkát, mert nem volt hol kezdeni, de ez a manikűr húsz
tallérba került, és ilyen körülmények között az ember bizony
kénytelen találni valami teendőt.
Ángyi a csomagjaik halma mellett ült, és próbált mindent
összegezni egy papírfecnin. Benne nem volt meg Néne
számok iránt tanúsított tehetsége, a számjegyek általában
reszketni kezdtek a pillantásától, és rosszul adták össze
magukat.
– Eszme? Azt hiszem… több mint ezer tallért költöttünk
idáig, és ebben nincs benne a kocsibérlet, és Mrs. Marokot
sem fizettük még ki.
– Azt mondtad, semmi sem túl nagy áldozat, ha egy
lancre-i lányon kell segíteni – emlékeztette Néne.
De azt nem állítottam, hogy nincs az a pénz, amit túlzás
lenne erre költeni, gondolta Ángyi, majd ledorongolta
magát, amiért ilyeneket gondol. De határozottan
könnyebbnek érezte magát az alsóneműje tájékán.
 Úgy tűnt, a szépség mesteremberei arra az általános
következtetésre jutottak, hogy megtettek mindent, amit
lehetett. Néne körbefordult a székkel.
– Mit szólsz? – kérdezte.
Ogg Ángyi csak bámult. Sok furcsa dolgot látott már
életében, volt, amit kétszer is. Látott tündéket, és sétáló
köveket, és unikornispatkolást. Egyszer egy tanyaház is a
fejére esett. De még soha nem látta Mállotviksz Nénét
kirúzsozva.
A meglepődés és döbbenet összes általa megszokott
kifejezésmódja azonnal csütörtököt mondott, és Ángyi azon
kapta magát, hogy egy nagyanyja által használt ősi
szóláshoz folyamodik.
– Az árgyélusát neki! – mondta.
– A hölgynek rendkívül szép bőre van – jegyezte meg a
kozmetikuslány.
– Tudom – ismerte el Néne. – Nem lehet vele mit tenni.
– Az árgyélusát! – ismételte meg Ángyi.
– Púder és festék – gondolkozott el Néne. – Huhh. Ez is
egyfajta álarc. Hát jó – vetett egy félelmetes mosolyt a
fodrászra. – Mennyivel tartozunk? – kérdezte.
– Ööö… harminc tallérral? – válaszolta a fodrász. – Az…
– Adj a hö… úrnak harminc tallért, és még húszat a
bonyodalmak miatt! – szólította fel a frizuráját tapogató
Néne a barátnőjét.
– Ötven tallért? Ötven tallérért egy egész szalont…
– Gytha!
– Jaj, jól van már! Elnézést, csak elszaladok a bankba.
Ezzel illedelmesen elfordult, és megemelte a szoknyája
szegélyét…
…tvingtvengtvangtvang…
…majd egy marék érmével a kezében fordult vissza.
 – Parancsoljon jóasszo… uram – mondta savanyúan.
Odakint egy kocsi várakozott. A legjobb, amit Néne
Ángyi pénzéért kapott. Egy inas tartotta az ajtaját, miközben
Ángyi felsegítette a barátnőjét.
– Egyenesen Mrs. Marokhoz megyünk, hogy át tudjak
öltözni – jelentette ki Néne, miközben elindultak. – Utána az
Operaházhoz. Nincs sok időnk.
– Jól vagy?
– Soha jobban – tapogatta meg Néne a frizuráját. – Gytha
Ogg, te nem is lennél boszorkány, ha nem vonnál le
elhamarkodott következtetéseket, igaz?
Ángyi bólintott. – Ó, igen. – Nem volt benne szégyen.
Néha nincs idő másra, csak egy nagy ugrásra. Néha az
ember meg kell bízzon a tapasztalatában, az intuíciójában és
a felfogóképességében, és nekifutásból kell ugrania. Ángyi a
maga részéről képes volt álló helyzetből több emeletes
logikai ugrásokat végrehajtani.
– Szóval kétségem sincs, miszerint már formálódik
benned valamiféle elmélet ezzel a Szellemmel
kapcsolatban…
– Hát… amolyan elméletféleség, igen…
– Egy név esetleg?
Ángyi zavartan fészkelődött, és nem csak a ruhája alatt
tárolt pénzes zacskók miatt.
– Be kell ismernem, hogy valami átfutott az agyamon.
Egy olyan… megérzésféleség. Úgy értem, az ember soha
nem lehet biztos benne…
Néne bólintott. – Igen. Olyan világos az egész, nem?
Minden hazugság.
– Azt mondtad, hogy tegnap végignézted az egészet!
– Akkor is hazugság. Mint az álarcok hazugsága.
– Milyen hazugsága?
 – Ahogy azt tartják róluk, hogy elrejtik az ember igazi
arcát.
– De tényleg elrejtik az ember arcát.
– Csak azt, ami kívül van.

Senki nem fordított különösebb figyelmet Ágnesre. Épp

az esti új előadásra rendezték át a színpadot. A zenekar
gyakorolt. A balerinákat beterelték a próbatermükbe. Más
termekben mindenféle okokból kifolyólag énekeltek. De
úgy tűnt, senki nem akarta, hogy Ágnes bármit is tegyen.
Én csak egy kóbor hang vagyok, gondolta a lány.
Felsétált a lépcsőn a szobájához, és leült az ágyra. A
függönyök még mindig össze voltak húzva, és a sötétben
ragyogtak a különös rózsák. Ágnes azért menekítette ki őket
a szemetesből, mert gyönyörűek voltak, de bizonyos
szempontból jobban érezte volna magát, ha nincsenek ott.
Akkor képes lett volna elhitetni magával, hogy az egészet
csak képzelte.
Semmi nesz nem szűrődött ki Christine szobájából.
Ágnes győzködni kezdte magát, hogy az igazából az ő
szobája, a szőke lány csupán kölcsönvette, és besétált.
Nagy rendetlenség volt benne. Christine felkelt, és vagy
felöltözött – vagy egy alapos, de túlfűtött lelkesedéssel bíró
betörő ment végig a fiókokon –, majd távozott. A csokrok,
amelyeket Ágnes az innen-onnan összeszedegetett
edényekben helyezett el, ott voltak, ahol hagyta őket. Ahogy
a többi, már hervadásnak indult bukéta is.
Azon kapta magát, hogy eltűnődik, hol találhatna nekik
valami csuprot vagy kaspót, és megvetette magát érte. Ez
éppen olyan rossz volt, mint azt mondani, hogy „a
manóba!”. Akár ki is írhatná magára, hogy „töröld belém a
cipődet!”, és lefeküdhetne az univerzum ajtaja elé.
Egyáltalán nem jó érzés, ha az ember kedves személyiség.
Ja… és gyönyörű a haja.
De utána ennek ellenére elment edényt keresni.
A szobát a tükör uralta. Úgy tűnt, mintha mindig nőtt
volna egy kicsit, ahányszor csak Ágnes belenézett.
Hát jó. Muszáj megtudnia, nem?
Zakatoló szívvel körbetapogatta a peremét. Volt rajta egy
kis kidudorodó szakasz, amit akár a keret részének is
lehetett nézni, de ahogy végighúzta rajta az ujját, kattant
egyet, és a tükör hajszálnyival beljebb fordult. Amikor
Ágnes megtolta, megmozdult. A lány kifújta a levegőt. Majd
belépett.

– Ez gusztustalan! – háborgott Salzella. – Ez a

legalantasabb emberi ösztönök kihasználása!
Csöbör úr vállat vont. – Nem arról van szó, hogy ráírjuk a
plakátokra, hogy „Nagy Esélye Van, Hogy Valakit
Megfojtanak A Színpadon” – magyarázkodott. – De a
híreknek szárnya kelt. Az emberek szeretik a… drámát.
– Úgy érti, az őrség nem záratta be a helyet?
– Nem. Csak azt mondták, hogy állítsunk mindenhova
őröket, mint tegnap, és ők majd megteszik a szükséges
lépéseket.
– A legközelebbi biztonságos hely felé, kétségkívül.
– Nekem sem tetszik ez az egész jobban, mint magának,
de már túl messzire ment. Szükségünk van az őrségre. És
egyébként is, felkelés törne ki, ha bezárnánk. Ankh-
Morpork mindig is szerette az… izgalmakat. Minden jegy
elkelt. Az előadásnak folytatódnia kell.
 – Ó, igen – mondta Salzella gonoszul. – Szeretné, ha a
második felvonásban elvágnék pár torkot? Csak hogy senki
ne érezze csalódottnak magát?
– Természetesen nem – válaszolta Csöbör. – Nem
akarjuk, hogy bárki is meghaljon. De…
A „de” úgy lógott a levegőben, akár a néhai dr. Trepni.
A zenei igazgató az ég felé lendítette a kezeit.
– Egyébként is, úgy érzem, a legrosszabbon már
túlvagyunk – jelentette ki a tulajdonos.
– Nagyon remélem – válaszolta Salzella.
– Hol van señor Basilica? – kérdezte Csöbör.
– Gipsz asszonyság most kíséri az öltözőjébe.
– Gipsz asszonyságot nem gyilkolták meg?
– Nem, ma még senkit nem találtak holtan – közölte a
zenei direktor.
– Ez jó hír.
– Igen, és most már legalább, nos, legalább tíz perccel
elmúlt dél – tette hozzá Salzella olyasfajta iróniával,
amelynek érzékelése meghaladta Csöbör úr képességeit. –
Megyek, és idehívom, hogy ebédelhessünk, jó? Már
legalább fél órája, hogy utoljára harapott valamit.
A tulajdonos bólintott. Miután az igazgató távozott, még
egyszer gondosan végignézett az asztalfiókjain.
Nem talált levelet. Talán most már vége… Lehet, hogy
mégis igaz, amit a néhai doktorról beszélnek.
Valaki kopogott az ajtón, négyszer. Csak egy olyan
embert ismert, aki mindenféle ritmust nélkülözve képes
négyet kopogni bármilyen felületen.
– Gyere be, Jakab!
A fiú bebotladozott a szobába. – Egy hölgy van itt! –
jelentette ki. – Csöbör úrral szeretne találkozni!
 Ogg Ángyi dugta be a fejét az ajtón. – Hahó! – mondta. –
Csak én vagyok az.
– Ön… Ogg asszonyság, igaz? – kérdezte a tulajdonos.
Volt valami enyhén idegesítő ebben a nőben. Csöbör nem
emlékezett, hogy látta volna a nevét az alkalmazottak
listáján. Másrészről viszont egyértelműen feltalálta magát az
épületben, nem volt halott, és nagyon jó teát főzött, szóval
tényleg olyan nagy baj, ha nem kap fizetést?
– Jóságos ég, nehogy azt higgye, hogy én vagyok a
hölgy! – tájékoztatta Ángyi. – Én olyan földhözragadt
vagyok, mint az út pora, a legilletékesebb szakértők szerint.
Nem, az illető lent várja a hallban. Úgy gondoltam, jobb, ha
felszaladok ide, és figyelmeztetem magát.
– Figyelmeztet? Mire akar figyelmeztetni? Nem volt ma
reggelre egy találkozóm sem megbeszélve. Ki ez a hölgy?
– Hallott már valaha Mállotviksz Eszmeralda
őfenségéről?
– Nem. Kellett volna?
– Az opera híres támogatója. Mindenfelé
konzervatóriumai vannak – magyarázta Ángyi. – Meg
pénzes dobozai.
– Tényleg? De nekem most…
Csöbör kinézett az ablakon. Odakint egy négylovas hintó
állt olyan sok rokokó díszítéssel borítva, hogy csoda volt,
hogy egyáltalán mozogni képes.
– Hát, én… – szólalt meg ismét az Operaház tulajdonosa.
– Most nagyon nem alkal…
– Ő nem az a fajta ember, aki szereti, ha
megvárakoztatják – jelentette ki Ángyi az igazsághoz híven.
Utána pedig, mivel Néne egész reggel az idegeire ment, és
mivel a Mrs. Maroknál elszenvedett eredendő szégyenérzet
még mindig tartott, és mivel ő maga amúgy is hétpróbás
bajkeverő volt, hozzátette: – Azt mondják, fiatalabb korában
híres kurtizán volt. Hogy már akkoriban sem szerette, ha
megvárakoztatták. Most már természetesen visszavonult.
Azt mondják.
– Tudja, én jártam a legtöbb híres operaházban, és soha
nem hallottam még róla – csodálkozott Csöbör.
– Ó, úgy hallottam, szereti titokban tartani az adományait
– magyarázta Ángyi.
A tulajdonos mentális iránytűje ismét a Pénz irányába
lendült.
– Akkor hát vezesse fel! – szólította fel Ángyit. – Talán
kaphat tőlem pár percet…
– Eszmeralda őfenségének senki nem szokott fél óránál
kevesebbet adni – jelentette ki Ángyi, és Csöbörre
kacsintott. – Elmegyek, és idehozom, jó?
Ezzel elviharzott, magával sodorva Jakabot.
A ház gazdája utána bámult. Aztán egy pillanatra
elgondolkozott, majd felállt, és ellenőrizte a kandalló feletti
tükörben, hogy áll a bajsza.
Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és a legelragadóbb
mosolyával fordult oda.
A mosoly csak egy icipicit halványult el Salzella
látványától, aki Basilica lehengerlő tömegét görgette maga
előtt. A kis menedzser és tolmács az énekes mellett
fontoskodott, akár egy révhajó.
– Ó, señor Basilica! – köszönt Csöbör. – Remélem, meg
van elégedve az öltözőjével, ugye?
Basilica üres mosolyt vetett rá, miközben a tolmács
brindiziül magyarázott neki, utána pedig válaszolt.
– Señor Basilica azt mondja, tetszik neki, csak az
éléskamra nem elég nagy benne – hangzott a felelet.
 – Haha – kaccantotta el magát a tulajdonos, de amikor
senki nem nevetett vele, abbahagyta.
– Ami azt illeti – tette hozzá gyorsan –, señor Basilica
bizonyára nagy örömmel hallja, hogy a konyhán külön csak
miatta…
Újabb kopogtatás hangzott fel az ajtón. Csöbör odasietett,
és kinyitotta.
Mállotviksz Néne állt előtte, de nem sokáig. Tétovázás
nélkül félretolta a férfit, és bevonult a helyiségbe.
Enrico Basilica olyan hangot adott ki, mintha a torkán
akadt volna valami.
– Melyikük Csöbör? – követelt választ Néne.
– Ööö… én…
Néne levette a kesztyűjét, és kinyújtotta a kezét. –
Nagyon sajnálom – szólt. – Nem szoktam hozzá, hogy a
fontos emberek maguk nyissanak ajtót. Mállotviksz
Eszmeralda vagyok.
– Nagyon örülök, már annyit hallottam magáról! –
hazudta az Operaház gazdája. – Engedje meg, hogy
bemutassam! Señor Basilicát minden bizonnyal már ismeri,
ugye?
– Természetesen – nézett Néne Csiggás Henrik szemébe.
– Biztos vagyok benne, hogy señor Basilica emlékszik arra
a rengeteg kellemes alkalomra, amikor más operaházakban
találkoztunk, amelyek nevét pillanatnyilag nem tudom
felidézni.
Henrik arca mosolyba torzult, és mondott valamit a
tolmácsnak.
– Elképesztő! – jelentette ki a tolmács. – Señor Basilica
éppen azt mondta, milyen örömmel emlékszik arra a
rengeteg kellemes alkalomra, amikor más operaházakban
találkoztak, melyek nevére pillanatnyilag képtelen
visszaemlékezni.
Henrik megcsókolta Néne kezét, és közben könyörgő
pillantást vetett rá.
Szavamra, gondolta Csöbör, ahogy ránéz… Kíváncsi
vagyok, hogy ők ketten valaha is…
– Ja, ó, ez pedig Salzella úr, a mi zenei igazgatónk! –
szedte össze magát.
– Enyém a megtiszteltetés – köszönt a zenei igazgató
férfiasan megrázva Néne kezét, miközben egyenesen a
szemébe nézett. Néne biccentett.
– És mi az első dolog, amit tenne egy égő házban,
Salzella úr? – érdeklődött.
A férfi udvariasan elmosolyodott. – Mit szeretne, mit
tegyek, hölgyem?
Néne elgondolkozva bólintott, majd elengedte a kezét.
– Hozhatok egy italt magának? – érdeklődött Csöbör.
– Egy kis sherryt – hangzott a felelet.
Salzella odaoldalgott az italt töltő Csöbör mellé. – Ki az
ördög ez? – kérdezte.
– Azt mondják, dől belőle a pénz! – súgta a tulajdonos. –
És nagyon szereti az operát.
– Még sohasem hallottam róla.
– Hát, señor Basilica viszont igen, és ez elég nekem.
Menjen, tegye nekik a szépet, kérem, amíg én intézkedem
az ebéd ügyében!
Azzal kinyitotta az ajtót és megbotlott Ogg Ángyiban.
– Elnézést! – mondta Ángyi, majd felállt, és vidáman
Csöbörre vigyorgott. – Ezeket az ajtókilincseket nem
könnyű kifényesíteni, mi?
– Ööö, hogy is…
– Ogg asszonyság.
 – …Ogg asszonyság, nem szaladna le a konyhába szólni
Kapocs asszonynak, hogy eggyel többen leszünk ebédre?
– Rohanok.
És elviharzott. Csöbör helyeslően bólogatott. Micsoda
megbízható egy nő, gondolta.

Nem volt éppen akkora titok. Amikor a szobát

kettéosztották, maradt egy kis rész a falak között. A
túloldalán egy lépcső indult, egy teljesen hétköznapi lépcső,
amire még egy kis nappali fény is vetődött egy igen koszos
ablakon keresztül.
Ágnest homályos csalódottság töltötte el. Nem erre
számított, hanem, nos, egy valódi titkos folyosóra, talán pár
titkosan pislákoló fáklyával drágának tűnő, titkos
kovácsoltvas fáklyatartókban. De ezt a lépcsőt egyszerűen
csak befalazták valamikor. Nem titkos volt, hanem simán
csak megfeledkeztek róla.
Pókhálók feszültek a sarkokban. Elhunyt legyek bábjai
lógtak le a plafonról. A levegőnek döglöttmadár-szaga volt.
De határozott lábnyomok sora rajzolódott ki élesen a
porban. Valaki elég sokszor használta ezt a lépcsőt.
Ágnes habozott a felfelé és a lefelé között, majd végül
felfelé indult. Nem volt hosszú az útja – egy emelettel
feljebb a lépcső egy csapóajtóban végződött, amit még csak
le sem lakatoltak.
Felnyomta, majd pislogni kezdett a szokatlan fénytől.
Szél kapott a hajába. Egy galamb bámult rá, majd elrepült,
amikor a lány kidugta a fejét a friss levegőre.
Az ajtó az Operaház tetejére nyílt ki, és csak egy volt a
világítóablakok és szellőzőnyílások rengetegében.
 Ágnes visszament az épületbe, és elindult lefelé.
Miközben ezt tette, észrevette a hangokat…
A régi lépcsőt nem felejtették el teljesen. Valaki legalább
szellőzőcsatornaként hasznosította. Hangok szűrődtek fel.
Skálázások, távoli zene, beszélgetéstöredékek. Miközben
lefelé haladt, a lány zajrétegeken sétált keresztül, mintha
egy nagyon gondosan elkészített tortában gyalogolt volna.

Csöves elhelyezkedett a konyhaszekrény tetején, és

érdeklődve figyelte az előadást.
– A merőkanalat kellene használni, nem? – kérdezte egy
díszletmunkás.
– Az nem ér el odáig! Jakab!
– Igen, Kapocs asszony?
– Add ide azt a seprűt!
– Igenis, Kapocs asszony!
Csöves felnézett a magas plafonra, amelyre egyfajta
vékony, tízágú csillag tapadt. A közepén egy nagyon rémült
szempárral.
– „Dobja forrásban lévő vízbe!” – mondta Kapocs
asszony –, ez állt a szakácskönyvben. Sehol nem volt benne
olyasmi, hogy „vigyázz, mert megkapaszkodik a lábas
peremében, és feldobja magát a levegőbe”.
Kaszált egyet a seprűnyéllel. A rák a falhoz lapult.
– És a tészta is rossz lett – dünnyögte az asszonyság. –
Órák óta grillezem, de kemény, mint a kő, az átkozottja!
– Hahó, csak én vagyok az – dugta be a fejét az ajtón Ogg
Ángyi, akinek olyan mindent befogadó természete volt,
hogy még azok is, akik egyáltalán nem ismerték, elhitték ezt
neki. – Egy kis kavarodás támadt, ugye?
 Végignézett a helyiségen, a mennyezetet is beleértve. A
levegőben égett tészta szaga terjengett.
– Ó! – nyugtázta. – Ez señor Basilica különleges ebédje
lesz, igaz?
– Az lett volna – válaszolta a szakácsnő, továbbra is
eredménytelenül hadonászva a seprűjével. – De az az
átkozott izé nem hajlandó lejönni onnan.
További edények fortyogtak a hosszú vas tűzhelyen.
Ángyi feléjük intett a fejével. – A többiek mit kapnak? –
kérdezte.
– Birkát, és rongyos galuskát szósszal – válaszolta a
szakácsnő.
– Ó! Tisztességes, józan ételeket – foglalta össze Ángyi,
miközben a faltól falig érő, disznózsírral elegy faggyúval
teli tálakkal szemezett.
– És puding helyett lekváros linzert terveztem, de annyi
bajom volt ezzel az átkozott dologgal, hogy még neki sem
tudtam kezdeni!
Ángyi óvatosan kivette a seprűt a szakácsnő kezéből. –
Megmondom, mi legyen! – javasolta. – Csináljon elég
galuskát és szószt öt főre, én meg segítek összedobni egy
gyors pudingot, mit szól?
– Hát, ez nagyon csábító ajánlat, kedves…
– Ogg asszonyság.
– A lekvár abban az üvegben van, ott a…
– Ó, én nem vacakolok lekvárral! – válaszolta Ángyi.
Végignézett a fűszertartókon, elvigyorodott, majd egy asztal
mögé lépett az illendőség kedvéért…
…tvingtvengtvongtvang…
– …csokoládéja van? – kérdezte, miközben előhúzott egy
vékony könyvet. – Van itt valahol egy receptem, ami jó
lehet…
 Megnyalta az ujját, és kinyitotta a könyvet az
ötvenharmadik oldalon. Csokoládécsoda különleges, titkos
öntettel.
Igen, gondolta Ángyi, ez jó lesz.
Ha az emberek másokat meg akarnak leckéztetni, akkor
érdemes őket emlékeztetni arra, hogy azok a más emberek
tudnak egy-két dolgot az emberekről.

Beszélgetéstöredékek szűrődtek át a falakon, miközben

Ágnes titkos útját folytatta az elfeledett lépcsősoron lefelé.
Ez… izgalmas volt.
Senki nem mondott semmi fontosat. Nem derültek ki
felhasználható bűnös titkok. Csak a napi munkájukat végző
emberek hangja hallatszott. De ezek titokban hallott hangok
voltak. És természetesen helytelen volt kihallgatni őket.
Ágnes abban a tudatban nevelkedett, hogy egy csomó
dolog helytelen. Helytelen ajtóknál hallgatózni, közvetlenül
az emberek szemébe nézni, mások szavába vágni,
visszafeleselni, előtérbe tolakodni…
De a falak mögött az a Perdita lehetett, aki mindig is
akart lenni. Perdita nem törődött semmivel. Perdita megtette
a dolgokat. Perdita azt vett fel, amit csak akart. Perdita X.
Nitt, a sötétség úrnője, a vagányság megtért magdalénája
kihallgathatta mások életét. És soha, de soha nem kellett
kedves embernek lennie.
Ágnes tudta, hogy vissza kellene mennie a szobájába.
Akármi is rejtőzik az egyre sötétebb mélységben, biztos,
hogy olyasmi, amit jobb nem megtalálni.
Perdita folytatta az útját. Ágnes pedig vele tartott.
 Az aperitif fogyasztása jól ment, gondolta Csöbör.
Mindenki udvariasan társalgott, és egyáltalán senkit nem ölt
meg senki mind ez idáig.
És nagyon jólesett a hála könnyeit látni señor Basilica
szemében, amikor a tudtára adták, hogy a szakácsnő egy
különleges brindizi fogással készült csak miatta. Úgy tűnt,
szóhoz sem jut az örömtől.
Megnyugtató volt, hogy ismeri Eszmeralda őfenségét.
Volt valami abban a nőben, amitől Csöbör úr rettenetesen
zavarba jött. Egy kicsit nehéznek találta a vele való
társalgást. Úgy vélte, egy „üdv, úgy hallottam, rengeteg
pénze van, lenne szíves nekem is adni belőle?” jellegű
nyitás talán nem lenne elég visszafogott.
– Szóval, ööö, hölgyem – szólalt meg –, mi szél hozta a
mi, ööö, városunkba?
– Úgy gondoltam, hogy esetleg eljöhetnék egy kicsit
pénzt szórni – válaszolta Néne. – Elég sok van ugyanis
belőle, tudja. Mindig bankot kell váltanom, mert megtelnek.
Valahol Csöbör elkínzott agyában az elméje egy része
felkiáltott, hogy „juhééé!”, és összeütötte a sarkát.
– Biztosíthatom, hogy ha bármi van, amivel segíthetek…
– motyogta.
– Ami azt illeti, lenne valami – válaszolta Néne. – Azon
gondolkoztam…
Megcsendült egy gong.
– Ah! – szólt Csöbör úr. – Elkészült az ebéd.
Odanyújtotta a karját Nénének, aki döbbent pillantást
vetett rá, mielőtt eszébe jutott, hogy ki is ő, és elfogadta.
A tulajdonos irodájában volt egy kis exkluzív ebédlő. Öt
személyre megterített asztal állt benne, és Ogg Ángyi,
akinek a fején díszelgő fityula meglehetősen elragadó
megjelenést kölcsönzött.
 Ángyi pukedlizett egyet.
Enrico Basilica torkából kis, fuldokló hang tört fel.
– Elnézést, de van egy kis gond! – tájékoztatta őket
Ángyi.
– Ki halt meg? – kérdezte Csöbör.
– Ó, nem, senki nem halt meg! – válaszolta Ángyi. – Az
ebédről van szó, ami még mindig él, és a mennyezetbe
kapaszkodik. És tudja, a tészta meg feketére égett. Ahogy
mondtam is Kapocs asszonynak, azt mondtam neki, hogy
lehet, hogy ez külföldi, de szerintem nem kell ilyen
ropogósnak lennie.
– Ez rettenetes! Hogy bánhatunk így egy díszvendéggel!
– kiáltott fel Csöbör. A tolmácshoz fordult. – Kérem,
biztosítsa señor Basilicát, hogy azonnal elküldetünk friss
tésztáért! És mi mit kapunk, Ogg asszonyság?
– Birkasültet rongyos galuskával – válaszolta Ángyi.
Señor Basilica arca mögött Csiggás Henrik torkából
újabb korgó hang szűrődött fel.
– És akad egy kis finom vajas szósz is – folytatta Ángyi.
Csöbör elképedten nézett körbe. – Beszökött egy kutya?
– kérdezte.
– Hát, én a magam részéről nem hiszek az énekesek
elkényeztetésében – jelentette ki Mállotviksz Néne, –
Puccos fogások, na ja! Ilyet még soha nem hallottam! Miért
ne ehetne birkasültet, mint mi, többiek?
– Ó, fenség, így nem bánhatunk egy… – kezdte Csöbör.
Enrico a könyökével megbökte a tolmácsot, annak a
férfinak a stílusában, aki látja a rongyos galuskát elveszni,
amennyiben nem vigyáz. Nagyon határozottan dörgött
valamit.
– Señor Basilica boldogan megkóstolná Ankh-Morpork
híres fogásait – jelentette ki a tolmács.
 – Nem, tényleg nem várhatjuk el…
– Señor Basilica kimondottan ragaszkodik hozzá, hogy
megkóstolhassa Ankh-Morpork híres fogásait! – közölte
vele a tolmács.
– Ítyvan. Si – tette hozzá Basilica.
– Rendben – zárta le Néne. – És adjanak neki egy kis sört
is, ha már így alakult! – Viccelődve megbökte a tenor hasát,
amibe a második ízületig beleveszett az ujja. – Meglátja,
egy vagy két nap, és meg sem lehet magát különböztetni egy
helyi lakostól!

A falépcsőket kő váltotta fel.

Perdita azt mondta: biztos van egy nagy barlangja valahol
az Operaház alatt. Több száz gyertya lesz ott, amelyek
izgalmas, ugyanakkor romantikus fénybe borítják a, igen, a
tavat, és lesz egy ebédlőasztal, amin kristályüvegek
csillognak, és természetesen hatalmas zene-…
Ágnes forrón elvörösödött a sötétben.
…szerszáma, egy hatalmas orgona, amin, ezt meg kell
mondani, virtuóz stílusban játszik sok operaklasszikust.
Ágnes azt mondta: nyirkos hely lesz. Sok patkánnyal.

– Még egy adag rongyos galuskát, uram? – kérdezte Ogg

Ángyi.
– Mmfmmfmmf!
– Akkor már vegyen rögtön kettőt!
Tanulságos volt nézni, ahogy Enrico Basilica
táplálkozott. Nem zúdította magába az ételt, de
folyamatosan evett, mint egy olyan ember, aki terve szerint
szalvétáját gondosan a gallérjába tűrve ezt a tevékenységet
fogja űzni egész nap, ipari méretekben. A villája meg volt
rakva, míg az aktuális falatot dolgozta fel alaposan, így a két
harapás között eltelt idő a legminimálisabbra csökkent. Még
Ángyi is, aki előtt nem volt ismeretlen a felfokozott
anyagcsere fogalma, le volt nyűgözve. Enrico Basilica úgy
evett, mint aki végre felszabadult a paradicsomos
mindenfélék zsarnoksága alól.
– Kérek egy újabb mentaszószos edényt, jó? – kérdezte
Ángyi.
Csöbör úr Mállotviksz Néne felé fordult. – Mintha azt
említette volna, hogy hajlandó lenne támogatni az
Operaházunkat… – dünnyögte.
– Ó, igen – válaszolta Néne. – Señor Basilica fog ma este
énekelni?
– Mmfmmf.
– Remélem – motyogta Salzella. – Ha fel nem robban.
– Akkor mindenképpen itt szeretnék lenni – jelentette ki
Néne. – Kérek még egy kis bárányt, jóasszony!
– Igenis, hölgyem! – válaszolta Ogg Ángyi, gúnyos arcot
vágva Néne háta mögött.
– Ööö… attól tartok, hogy ma estére már nincs… –
kezdte Csöbör.
– Egy páholy is megteszi – válaszolta Néne. – Nem
vagyok válogatós.
– Ami azt illeti, még a páholyok is…
– Mi van a nyolcas páhollyal? Úgy hallottam, az mindig
üres.
Csöbör kése megzörrent a tányérján. – Ööö, a nyolcas
páholyt, tudja, azt nem szoktuk…
– Arra gondoltam, hogy adományozok egy kis
semmiséget – tűnődött el Néne.
– De tudja, a nyolcas páholy, bár gyakorlatilag senkié…
 – Kétezer tallérra gondoltam – folytatta Néne. – Ó, te jó
ég, a pincérnője mindenfelé szétszórta a galuskáit! Olyan
nehéz manapság megbízható, ügyes kezű személyzetet
találni, nemdebár…?
Salzella és Csöbör egymásra meredtek az asztal felett.
Majd a tulajdonos megszólalt: – Elnézést, hölgyem!
Gyorsan meg kell beszélnem valamit a zenei igazgatónkkal.
A két férfi a helyiség túlsó végébe sietett, ahol suttogó
vitába kezdtek.
– Kétezer tallér! – sziszegte Ángyi, őket figyelve.
– Lehet, hogy nem lesz elég – gondolkozott el Néne. –
Mindkettőnek nagyon vörös az arca.
– Igen, de kétezer tallér!
– Az csak pénz.
– Igen, de az én pénzem csak, nem a te pénzed csak –
mutatott rá a barátnője.
– Mi, boszorkányok mindig megosztoztunk mindenen,
ezt te is tudod! – torkolta le Néne.
– Nos, valóban – válaszolta Ángyi, majd ismét rátapintott
a szociálpolitikai vita érzékeny pontjára. – Úgy könnyű
mindenen megosztozni, ha az embernek nincs semmije.
– Egek, Gytha! – sóhajtott fel Néne. – Én azt hittem, te
megveted a gazdagokat!
– Így van, éppen ezért szeretném, ha lenne esélyem egy
kicsit közelebbről is megvetni őket.
– De én ismerlek, Gytha Ogg. A pénz elvenné az eszed.
– Én csak szeretném, ha lenne esélyem bebizonyítani,
hogy nem is, ennyi.
– Csitt, jönnek visszafelé…
Csöbör úr visszaért, zavartan elmosolyodott, és helyet
foglalt. – Ööö – kezdte –, mindenképpen a nyolcas
páholynak kell lennie? Csak mert talán meggyőzhetnénk
valakit a többi…
– Szó sem lehet róla! – válaszolta Néne. – Úgy hallottam,
hogy a nyolcas páholyban soha nincs senki.
– Ööö… haha… ez nevetséges, tudom, de van pár régi
színházi tradíciónk a nyolcas páhollyal kapcsolatban, persze
csupa butaság, de…
Reménykedve lógva hagyta a „de”-t a levegőben. Ami
Néne pillantása alatt megfagyott.
– Tudják, kísértenek benne – motyogta a férfi.
– Ó, a csudába! – szólalt meg Ángyi, akinek felrémlett,
hogy illene szerepben maradnia. – Még egy adag galuskát,
señor Basilica? És mit szólna egy újabb liter sörhöz?
– Mmfmmf – válaszolta a tenor bátorítólag, annyi időre
felfüggesztve az evést, hogy az üres korsója felé bökjön a
villájával.
Néne nem hagyta abba a nézést.
– Elnézését kérem! – mondta ismét Csöbör.
Újra összedugták a fejüket Salzellával, és olyan
beszédfoszlányok érkeztek felőlük, mint például hogy „…de
kétezer tallér! Az rengeteg cipő!”
Csöbör ismét felmerült. Szürke volt az arca. Néne
pillantása ilyen hatást tudott elérni.
– Ööö… a veszély miatt, ööö, ami természetesen nem
létezik, haha, mi… mármint a vezetőség…
kötelességünknek érezzük, hogy ragaszkodjunk hozzá,
mármint hogy udvariasan felkérjük önt, hogy amennyiben
megjelenik a nyolcas páholyban, akkor azt egy… férfi
társaságában tegye.
Behúzta a fejét.
– Egy férfi társaságában? – kérdezett vissza Néne.
– Aki megvédheti – magyarázta Csöbör vékony hangon.
 – Bár azt, hogy őt ki védi meg, nem tudnánk
megmondani – dörmögte Salzella maga elé.
– Úgy gondoltuk, hogy talán a személyzet valamelyik
tagja… – motyogta a tulaj.
– Teljességgel képes vagyok férfit találni magamnak, ha
úgy követeli a helyzet – felelte Néne hófedte hangon.
Csöbör udvarias válasza a torkára forrt, amikor
észrevette, hogy közvetlenül Eszmeralda őfensége mögött
Ogg Ángyi úgy vigyorog, mint a telihold.
– Kér valaki pudingot? – kérdezte a gömbölyded
boszorkány.
Egy tálcán nagy tálat emelt fel. Úgy tűnt, mintha forrna
felette a levegő.
– Szavamra – mondta Csöbör –, ez ínycsiklandóan néz
ki!
Enrico Basilica egy olyan férfi arckifejezésével nézett
oda a megrakott tányérja felett, mint akinek sikerült még
életében a mennyországba kerülnie.
– Mmmf!

Tényleg nyirkos volt. És Tiló úr elhunyta következtében

tényleg akadtak patkányok is.
A kő ugyancsak öregnek tűnt. Persze, minden kő öreg,
magyarázta Ágnes magának, de ez a falban öregedett meg.
Ankh-Morpork több ezer éve itt áll. Ahogy a többi város
agyagra vagy kőre vagy lápra épült, Ankh-Morpork Ankh-
Morporkra épült. Az emberek új épületeket húztak fel a
régiek romjaira, itt-ott bejáratokat ütve rajtuk, hogy a régi
hálószobákból pincehelyiséget csináljanak.
A lépcső végül nyirkos járólapokban ért véget, szinte
koromfekete sötétségben.
 Perdita úgy vélte, ez romantikus és gótikus.
Ágnes szerint csak nyomasztó.
Ha valaki használja ezt a helyet, annak szüksége van
világításra, nem? Ezt egy gyors keresgélés igazolta is. Egy
falfülkébe rejtve gyertyát és pár gyufát talált. Ez rá és
Perditára is kijózanító hatással volt. Valaki használta ezt a
prózai levélgyufát a vigyorgó trollal a fedelén, és ezt a
teljesen köznapi gyertyát. Perdita szívesebben látott volna
egy lángoló fáklyát. Ágnes nem volt benne biztos, mit látott
volna szívesebben. Csak hát, ha létezik egy rejtélyes illető,
aki a falak mögött énekel, és úgy közlekedik, mint egy
szellem, és esetleg embereket öl… hát, attól több
stílusérzéket várna az ember, mint amennyiről egy vigyorgó
trollal ékesített levélgyufa tanúskodik. Ez olyasmi, amit egy
rablógyilkos használna.
A lány meggyújtotta a gyertyát, és két emberként elindult
a sötétben.

A csokoládécsoda különleges, titkos öntettel nagy

sikernek bizonyult, és olajozott istennyilaként indult lefelé a
hírnév tűzvörös útján.
– Kér még, Salzella úr? – kérdezte Csöbör. – Ez valóban
első osztályú, nem? Ne felejtsek el gratulálni Kapocs
asszonyságnak!
– Határozottan pikáns, azt kell mondjam – válaszolta a
zenei igazgató. – Ön mit szól, señor Basilica?
– Mmmf.
– Fenség?
– Nem bánom – válaszolta Néne, odanyújtva a tányérját.
– Határozottan érzek benne egy kis fahéjat – jelentette ki
a tolmács, szája körül barna bajusszal.
 – Igen, és talán egy egész kevés szerecsendiót – tette
hozzá Csöbör úr.
– Azt hittem… kardamom? – tűnődött Salzella.
– Krémes, de fűszeres – állapította meg a tulajdonos. A
tekintete kissé ködössé vált. – És furcsán… meleg.
Néne abbahagyta a rágást, és gyanakodva pillantott a
tányérjára.
Majd megszagolta a kanalát.
– Csak… csak én érzem úgy, vagy tényleg egy kicsit…
meleg van idebent? – kérdezte Csöbör.
Salzella megragadta a széke karfáját. Csillogni kezdett a
homloka. – Nem bánnák, ha kinyitnánk egy ablakot? –
kérdezte. – Egy kicsit… furán érzem magam.
– Nem, mindenképpen nyissa ki! – biztatta a házigazda.
A zenei igazgató félig felállt, majd nagyon elmélyültté
vált az arckifejezése. Hirtelen visszaült.
– Nem, azt hiszem, mégis inkább csak ülök itt egy kicsit
csendben – jelentette ki.
– Ó, istenek! – nyögte a tolmács.
Csöbör úr igazgatni kezdte a gallérját. Veríték csorgott
végig az arcán.
Basilica lemondott munkaképtelenné vált kollégája
segítségéről, és áthajolt az asztalon, hogy villájával
elszántan magához húzza a tálat.
– Ööö… Igen – mondta Csöbör, miközben megpróbált
véletlenül sem Nénére pillantani.
– Igen… valóban – kontrázott Salzella nagyon távoli
hangon.
– Ó, istenek! – mondta könnyes tekintettel a tolmács.
– Ai! Meu Deus! Dio Mio! O Goden! D'zuk f't!
Aagorahaa!
 Señor Basilica átnavigálta a különleges, titkos öntet
maradékát a tányérjára, és gondosan kikapargatta a tálat a
kanalával, fejjel lefelé fordítva, hogy minden átkerüljön
belőle.
– Az időjárás mostanában egy kicsit… hűvös volt –
nyögte ki Csöbör. – Sőt, kimondottan hideg, ami azt illeti.
Enrico a fény felé tartotta a mártásostálat, és kritikusan
végigpillantott rajta, hátha elbújt még egy csepp valamelyik
sarkában.
– Hó, jég, fagy… ilyesmi – válaszolta Salzella. – Igen,
valóban! Mindenféle és fajta hidegség, tényleg!
– Igen, igen! – helyeselt Csöbör hálásan. – És szerintem
az ehhez hasonló időkben nagyon fontos, hogy az ember
emlékezzen az összes unalmas, és lehetőleg hűvös dolog
nevére!
– Szél, gleccserek, jégcsapok…
– Jégcsapokat ne!
– Ó! – mondta a tolmács, és előreborult a tányérjába. A
feje egy kanálra esett, ami felrepült a levegőbe, és Enrico
fejéről pattant vissza.
Salzella halkan fütyörészni kezdett, miközben a széke
karfáját ütögette.
Csöbör pislogott. Előtte állt a vizeskancsó. A hideg vizes
kancsó. Odanyúlt…
– Ó, ó, ó, te jó ég, nincs mentségem, úgy tűnik, sikerült
magamra öntenem! – mentegetőzött a gőzfelhők mögött. –
Milyen kis ügyetlen vagyok. Mindjárt csengetek Ogg
asszonyságnak, hogy hozzon egy másikat.
– Azt jól teszi! – válaszolta Salzella. – És nem lehetne,
hogy ezt minél hamarabb megtegye? Én is nagyon…
ügyetlennek érzem magam.
 Basilica a rágást egy pillanatra sem szüntetve felemelte a
tolmács fejét az asztalról, és óvatosan áthelyezte a férfi
félbemaradt desszertjét a saját tányérjára.
– Valójában, valójában, valójában – szólalt meg Salzella
– azt hiszem, csak egy… hűvös… egy jó hideg… ha
megbocsátanak egy pillanatra…
Hátratolta a székét, és egyfajta görnyedt igyekezettel
elhagyta a helyiséget.
Csöbör úr arca fénylett. – Én csak, én csak, én csak…
mindjárt jövök! – mondta, majd elrohant.
Csend volt, amit csak señor Basilica kanalának
kaparászása tört meg, és a tolmács felől hallatszó sistergés.
Azután a tenor böfögött egyet baritonban. – Hoppá,
bocsássák meg a klaccsi modorom! – szólalt meg. – Ó… a
fenébe!
Úgy tűnt, végre feltűnik neki, mennyire kiürült a
helyiség. Vállat vont, és reménykedve Nénére mosolygott. –
Nem tudja, sajttál nem lesz? – kérdezte.
Kivágódott az ajtó, és Ogg Ángyi vetette be magát rajta,
mindkét kezében egy-egy vödör vízzel. – Rendben, rendben,
ez… – szólalt meg, majd hallgatott el.
Néne finomkodva odanyomogatta a szalvétát a szája
sarkához. – Mit mondott, Ogg asszonyság? – kérdezte.
Ángyi a Basilica előtt heverő üres tálat nézte.
– Vagy egy kis gyümölcs? – kérdezte a tenor. –
Csonthéjasok?
– Mennyit evett belőle? – suttogta Ángyi.
– Majdnem a felét – válaszolta Néne. – De szerintem nem
lesz baja tőle, mert a széléhez nem nyúlt.
Ángyi Néne tányérjára nézett. – És te? – kérdezte.
– Kétszer vettem – hangzott a felelet. – Jó sok szósszal,
Gytha Ogg, hogy az istenek bocsássák meg neked.
 Ángyi szemében mintha elismerés csillant volna. – Te
még csak nem is izzadsz! – állapította meg.
Néne felemelte a vizespoharát, és maga elé tartotta.
Pár másodperccel később a víz forrni kezdett.
– Rendben, egyre ügyesebb vagy, ezt el kell ismernem –
állapította meg Ángyi. – Valószínűleg nagyon korán kellene
ahhoz felkelnem, hogy a te eszeden túljárjak.
– Azt hiszem, ahhoz akár lefeküdnöd sem lenne szabad –
helyesbített Néne.
– Ne haragudj, Eszme!
Basilica, aki nem igazán tudta követni a párbeszédet,
kénytelen-kelletlen belátta: az ebédnek valószínűleg vége.
– Egyszerűen fenséges volt – mondta. – Nagyon ízlett a
desszert, Ogg asszonyság!
– Azt meghiszem, Henrik – válaszolta Ángyi.
Az énekes gondosan elővett egy tiszta zsebkendőt a
zsebéből, az arcára terítette, és hátradőlt a székében. Az első
horkantás pár másodperccel később tört elő belőle.
– Nem túl nehéz ember – állapította meg Ángyi. – Eszik,
alszik, énekel. Nem az a kiszámíthatatlan típus. Egyébként
megtaláltam Csövest. Még mindig Gipsz Jakabot követi. –
Az arckifejezése egy kicsit dacossá vált. – Mondj, amit
akarsz, az ifjú Jakabbal szerintem semmi baj, ha Csöves
kedveli!
Néne felsóhajtott. – Gytha, Csöves Norriszt, a quirmi
szemgolyóevő őrültet is kedvelné, ha az képes lenne ételt
rakni egy tálkába.

És most még el is tévedt. Pedig mindent elkövetett azért,

hogy ez ne történjen meg. És miközben végigsétált egyik
nyirkos szobán a másik után, gondosan megfigyelte a
részleteket. Ügyelt arra, hogy megjegyezze, hol fodult balra,
és hol jobbra. És mégis eltévedt.
Itt-ott lépcső vezetett a még mélyebb pincékbe, de olyan
magas volt a vízszint, hogy a legfelső lépcsőfokokat
nyaldosta. És bűzlött. A gyertya lángja némi zöldeskék
beütéssel égett.
Valahol, mondta Perdita, kell lennie egy titkos teremnek.
Ha nincs itt egy hatalmas, csillogó, titkos, barlangszerű
helyiség, akkor mit várjon az ember az élettől? Kell lennie
egy titkos teremnek. Egy teremnek, ami tele van… óriási
gyertyákkal, és hatalmas sztalagmitokkal…
De itt ilyen határozottan nincsen, állapította meg Ágnes.
Komplett idiótának érezte magát. Bement a tükör mögé,
hogy megkeresse a… hát, azt nem tudta pontosan
megfogalmazni, hogy mit is keresett, de bármi is legyen az,
határozottan nem ilyen.
Kénytelen lesz segítségért kiabálni.
Persze előfordulhat, hogy valaki meghallja, de ezzel
mindig számolni kell, ha segítségért kiabál az ember.
Köhintett egyet.
– Ööö… hahó?
Vízbugyogás.
– Ööö… segítség? Van itt valaki?
Egy patkány szaladt át a lábfején.
Ó, igen, gondolta Ágnes keserűen az agyának a perditás
részével, ha Christine jött volna le ide, akkor valami
hatalmas, csillogó barlang lenne itt, ínycsiklandó
veszedelmekkel. A világ Ágnesnek tartogatta a patkányait és
a büdös pincét, mert ő a kedves személyiség.
– Izé… valaki?
További patkányok igyekeztek tova a padlón. Halk
cincogás hangzott fel az oldalfolyosókból.
 – Hahó!
Eltévedt egy pincerendszerben, és a gyertyája
másodpercről másodpercre fogyott. A levegő bűzlött, a
kövek csúsztak, senki nem tudja, hol van, itt akár meg is
halhat, vagy akár…
Egy szempár villant meg a sötétben.
A fele zöldessárga volt, a másik fele gyöngyszürke.
Fény jelent meg mögötte.
Valami közeledett a folyosón, hosszú árnyékokat vetve.
Patkányok estek egymáson keresztül, pánikszerűen
menekülve…
Ágnes megpróbált a falba olvadni.
– Hahó, Perdita X. Nitt kisasszony!
Ismerős alak vonaglott elő a sötétből közvetlenül Csöves
mögött. Csupa térd és könyök volt; egyik vállán egy zsákot
cipelt, a másik kezében lámpást tartott.
Valami elmenekült a sötétből. Rettegés áradt belőle…
– Magának nem jó idelent lennie, Nitt kisasszony, a
patkányok között!
– Jakab!
– Nekem kell Tiló úr munkáját elvégeznem most, hogy
szegény ember elhunyt! Én sokoldalú illető vagyok! Cini-
cini kisegér, minden lyukba belefér! De Csöves uraság csak
megcsapja őket a mancsával, és egy szempillantás alatt a
patkánymennyországban vannak!
– Jakab! – ismételte meg Ágnes merő
megkönnyebbülésből.
– Felfedezőútra jött le, igaz? Ezek a vén alagutak egészen
a folyóig elvezetnek! Össze kell szednie magát annak, aki
nem akar idelent eltévedni! Szeretne visszamenni velem?
 Lehetetlen volt megijedni Gipsz Jakabtól. Az ifjú sokfajta
érzelem kiváltására alkalmas volt, de a rettegés nem
tartozott ezek közé.
– Ööö… igen – válaszolta Ágnes. – Eltévedtem.
Bocsánat.
Csöves letelepedett, és mosakodni kezdett, olyan
modorban, amit Ágnes fennhéjázónak mondott volna. Ha a
macskák tudnának kárörvendően vihogni, akkor Csöves
kárörvendően vihogott volna.
– Most, hogy tele a zsákom, el kell vinnem Furdancs úr
boltjába! – jelentette be Jakab, miközben megfordult és
elindult kifelé a pincéből, anélkül, hogy ellenőrizte volna,
Ágnes követi-e. – Darabjáért fél garast kapunk, ami nem kis
pénz! A törpék úgy gondolják, hogy a patkány jó fogás, ami
csak azt bizonyítja, hogy nagyon fura lenne ez a világ, ha
mind egyformák lennénk!
Úgy tűnt, mintha nevetségesen rövid utat tettek volna
csak meg egy újabb lépcsősor aljáig, ami elég kopottnak
tűnt.
– Te láttad valaha a Szellemet, Jakab? – kérdezte Ágnes,
amikor vezetője az első lépcsőfokra lépett.
Jakab nem fordult meg. – Hazudni csúnya dolog!
– Ööö… igen, én is így tudom. Szóval… mikor láttad a
Szellemet utoljára?
– Utoljára a nagyteremben láttam a Szellemet a
balettiskolában!
– Tényleg? Mit csinált?
Jakab egy pillanatra megállt, majd egyben buktak ki
belőle a szavak. – Elrohant gyorsan!
Majd olyan módon trappolt fel a lépcsőn, ami nagyon
arra utalt, hogy a témának ezzel vége.
 Csöves a lányra vicsorgott, és követte a fiút. A lépcső
csak egy emelettel ment feljebb, és a színpad mögött ért
véget egy csapóajtónál. Ágnes csak egy vagy két ajtónyira
tévedt el a való világtól.
Senki nem vette észre, ahogy kimászik. De őt amúgy sem
szokta senki észrevenni. Egyszerűen csak feltételezik, hogy
a közelben van, amikor szükség van rá.
Gipsz Jakab már el is ügetett, láthatóan sietve.
A lány habozott. Valószínűleg észre sem vették volna,
hogy nincs itt, egészen addig, amíg Christine ki nem nyitja a
száját…
Nem akart ugyan válaszolni, de Gipsz Jakab felelt, ha
kérdezték, és Ágnesnek volt egy olyan érzése, hogy nem tud
hazudni. Hazudni csúnya dolog.
Ágnes még soha nem látta a balettiskolát. Nem
helyezkedett el messze a színpadtól, de külön kis világnak
számított. A táncosokat mindennap úgy terelték ki onnan,
mint megannyi karcsú, csivitelő birkát, idős hölgyek oltalma
alatt, akik úgy néztek ki, mintha savanyított citromott
reggeliztek volna, Ágnesnek fel kellett tennie pár bátortalan
kérdést a díszletmunkásoknak ahhoz, hogy rájöjjön, a
lányok szabad akaratukból álltak be balettozni.
Látta a táncosok öltözőjét is, ahol harminc lány
mosakodott és öltözött át egy Csöbör irodájánál kisebb
helyiségben. Az a rész ugyanolyan viszonyban volt a
balettel, mint a komposzt a rózsákkal.
Megint körbenézett. Még mindig senki nem figyelt rá.
Elindult az iskolába. Pár lépéssel odébb egy mocskos
folyosó nyílt, amit hirdetőtáblák határoltak és ami romlott
zsírtól bűzlött. Néhány lány rebbent el mellette. Ezeket soha
nem lehetett egyedül látni; mindig csoportban közlekedtek,
mint a muslicák. Kinyitotta az ajtót, és belépett a terembe.
 Tükörképek, tükörképek, tükörképek…
A falak tele voltak tükörrel.
Néhány lány, aki a helyiség szélén húzódó rudaknál
gyakorolt, felnézett, amikor Ágnes belépett.
Tükrök…
Odakint a folyosón a lány a falnak dőlt, és megpróbált
nyugodtan lélegezni. Soha nem szerette a tükröket. Mindig
úgy tűnt, mintha kinevetnék őt. De nem azt mondják, hogy
ez a boszorkányok egyik jellegzetes ismérve, hogy nem
szeretnek két tükör közé kerülni? Mert kiszippantják az
ember lelkét, vagy valami ilyesmi. Egy boszorkány soha
nem áll két tükör közé, ha rajta múlik…
De ő természetesen egészen biztosan nem boszorkány.
Vett egy mély levegőt, és visszament a terembe.
A saját képmásai sorakoztak mindenfelé.
Nagy erőfeszítéssel megtett pár lépést, majd szélsebesen
sarkon fordult, és kivetette magát az ajtón a meglepett
táncosok szeme láttára.
Az alváshiány, mondta magának. És az a sok izgalom. De
mindegy, úgysem kell visszamennie a terembe most már,
hogy tudja, ki a Szellem.
Annyira egyértelmű. A Szellemnek nincs szüksége
mindenféle rejtélyes, nem létező barlangokra, amikor nem
kell mást tennie, csak elrejtőznie ott, ahol mindenki látja.

Csöbör úr bekopogtatott Salzella irodájának ajtaján. Egy

fojtott hang azt mondta, szabad.
Senki nem volt a helyiségben, de a túlsó végén egy másik
csukott ajtó állt. Csöbör azon is bekopogott, és a kilincset is
megzörgette.
– A fürdőszobában vagyok – közölte vele Salzella.
 – Illendően?
– Fel vagyok öltözve, ha ez a kérdés. Nincs odakint egy
vödör jég?
– Maga volt az, aki rendelte? – kérdezte Csöbör
bűntudatosan.
– Igen!
– Csak mert én, ööö, bevittem az irodámba, hogy
beledughassam a lábam…
– A lábát?
– Igen. Ööö… elmentem futni egyet gyorsan a városba,
nem is tudom miért, hirtelen olyan kedvem támadt…
– És?
– A bakancsom a második lépésnél kigyulladt.
Valami loccsant, sotto voce motyogás hangzott fel, majd
kitárult az ajtó, és mögötte Salzella állt lila köntösben.
– Señor Basilicát biztonságba terelték? – kérdezte,
miközben a padlóra csöpögött.
– Éppen a zenét veszi végig Herr Beukeweroeh-vel.
– És ő… jól van?
– Leküldetett a konyhába valami kis rágcsálnivalóért.
Salzella megcsóválta a fejét. – Elképesztő.
– A tolmácsot meg berakták egy szekrénybe.
Kihajtogatniuk, úgy tűnik, nem sikerült.
Csöbör óvatosan leült. Szövetpapucsot viselt.
– És… – kezdte a zenei igazgató.
– És mi?
– Hova ment az a szörnyűséges nőszemély?
– Ogg asszonyság vezeti éppen körbe. De mit tehettem
volna? Kétezer tallér, ne felejtse!
– De, igyekszem elfelejteni – felelte Salzella. – Ígérem,
soha többé nem beszélek arról az ebédről, ha maga sem.
– Milyen ebédről? – kérdezte Csöbör ártatlan hangon.
 – Ügyes.
– De úgy tűnik, az a nő elképesztő hatással van, nem…
– Nem tudom, miről beszél.
– Úgy értem, nem nehéz kitalálni, miből lett gazdag.
– Jóságos ég, ember, annak a nőnek olyan az arca, mint
egy csatabárd!
– Azt mondják, a klaccsi Ezeriel királynő bandzsított, de
ez nem akadályozta meg abban, hogy tizennégy férjet
elfogyasszon, és ez csak a hivatalos lista. Egyébként is,
mindjárt jön…
– Azt hittem, már kétszáz éve halott!
– Én Eszmeralda őfenségéről beszéltem.
– Én is.
– Legalább próbáljon meg udvariasan bánni vele az
előadás előtti szoárén ma este!
– Megpróbálok.
– A kétezer remélhetőleg csak a kezdet. Minden egyes
alkalommal, amikor kihúzok egy fiókot, újabb számlákat
találok! Úgy tűnik, mintha mindenkinek tartoznánk!
– Az opera drága dolog.
– Na ne mondja! Ahányszor nekiállnék átnézni a
könyvelést, valami borzalmas történik. Gondolja, lesz most
pár szabad órám anélkül, hogy valami rettenetes következne
be?
– Egy operaházban?

A hangot a félig szétszedett orgona tompította.

– Rendben. Adjon egy normál Á-t!
Egy szőrös ujj lenyomott egy billentyűt. Az puffant egyet,
és valahol a szerkezetben valami más voingozott.
– A fenébe, lejött a kalapácsról… nyomja meg ismét…
 A hang tisztán és édesen szólalt meg.
– Nacc-cerű – szólalt meg az orgona kipakolt belső részei
között bujkáló illető. – Várjon, amíg megerősítem a
kalapácsot…
Ágnes közelebb lépett. Az orgona előtt ülő behemót alak
megfordult, és barátságos vigyort vetett rá, ami sokkal
szélesebb volt egy átlagos vigyornál. A tulajdonosát vörös
szőr fedte, és bár lábak terén kicsit megrövidítették, karokért
egyértelműen elsőként állt sorba. És szájból valószínűleg
többször is kapott.
– …most próbálja!
– André? – szólalt meg a lány erőtlenül.
Az orgonista előkaparta magát a gépezetből. Bonyolult
szerkezetű, rugós farudat tartott a kezében. – Ó, üdv! –
mondta.
– Ööö… ez kicsoda? – kérdezte Ágnes, elhátrálva az
emberszabású orgonistától.
– Ó, ez a Könyvtáros. Nem hinném, hogy van neve. Ő a
Láthatatlan Egyetem Könyvtárosa, de ami még fontosabb, ő
az orgonistájuk is, és mint kiderült, a mi orgonánk is
Jonatán10, mint az övék. Nekünk adott pár felesleges
alkatrészt…
– Úúk.

10
Irtássy Halmos („Igen Hülye”) Jonatánt mint Ankh-Morpork leghíresebb –
jobban mondva leghírhedtebb – feltalálóját emlegették. Közismert volt arról,
hogy sem a számokkal kapcsolatban tanúsított vaksága, sem a bármiféle
területen mutatott készségeinek tökéletes hiánya, sem pedig az, hogy
teljességgel képtelen volt bármilyen probléma lényegét megragadni, soha nem
gátolta azon derűs törekvésében, hogy az első antireneszánsz emberré váljon.
Röviddel azután, hogy megépíttette a híres quirmi összeomlott tornyot,
figyelmét a zene világa – azon belül is a hatalmas orgonák és gépzenekarok –
felé fordította. Munkásságának gyümölcsei azóta is rendre felbukkantak
vásárokon, árveréseken és – meglehetős gyakorisággal – romhalmok
középpontjában.
 – Bocsánat, kölcsönadott pár felesleges alkatrészt.
– Ő tud játszani az orgonán?
– Ráadásul elképesztően hajlékony módon, igen.
Ágnes megkönnyebbült. Nem úgy tűnt, mintha az állat
támadni akarna.
– Ó! – válaszolta. – Nos… ez valószínűleg természetes,
mert néha jönnek verklisek a falunkba, és gyakran van náluk
egy kedves kis maj…
Dübörgő akkord hangzott fel. Az orangután felemelte a
másik kezét, és udvariasan meglóbálta a mutatóujját Ágnes
arca előtt.
– Nem szereti, ha lemajmozzák – magyarázta André. –
De magát kedveli.
– Azt honnan lehet tudni?
– Általában nem vesztegeti az idejét figyelmeztetésekre.
Ágnes gyorsan hátralépett, és megragadta a fiú karját. –
Beszélhetnék magával egy pillanatra? – kérdezte.
– Csak néhány óránk van, és én nagyon szeretném ezt
befe…
– Fontos lenne.
André követte a lányt az oldalszárnyba. Mögöttük a
Könyvtáros megütögetett pár billentyűt a félig megjavított
hangszeren, majd lebukott alá.
– Tudom, ki a Szellem! – suttogta Ágnes.
André rámeredt. Majd még beljebb húzta az árnyékok
közé. – A Szellem senki sem – mondta halkan. – Ne
butáskodjon! Az csak egy szellem.
– Úgy értem, ő valaki más, amikor leveszi az álarcát.
– Ki?
– Megmondjam Csöbör úrnak és Salzella úrnak?
– Mit? Ki a Szellem?
– Gipsz Jakab.
 André ismét a lányra meredt.
– Ha kinevet, akkor… megrúgom magát! – fenyegette
meg Ágnes.
– De Jakab még csak nem is…
– Én sem akartam elhinni, de azt mondta, látta a
Szellemet a balettiskolában, ami pedig tele van tükrökkel, és
Jakab egész magas lenne, ha rendesen felegyenesedne, és
folyamatosan a pincében kóborol…
– Jaj, ne már…
– Valamelyik éjszaka azt hiszem, hallottam a színpadon
énekelni, amikor mindenki hazament.
– Látta is?
– Sötét volt.
– Hát akkor… – kezdte André elutasítóan.
– De utána biztos, hogy őt hallottam a macskához
beszélni. Mármint úgy értem, közönséges hangon. Úgy
értem, úgy, mint egy átlagos ember. És azt magának is el
kell ismernie… hogy Jakab elég furcsa. Nem az a fajta, aki
legszívesebben álarcot venne, hogy elrejtse, ki is ő
igazából? – Ágnes magába roskadt. – Figyeljen, látom, hogy
magát ez nem érdekli…
– Dehogynem! De szerintem… hát…
– Csak úgy gondoltam, hogy jobban fogom érezni
magam, ha elmondom valakinek.
André elmosolyodott a sötétben. – De a maga helyében
másnak azért nem említeném.
A lány lesütötte a szemét. – Azt hiszem, tényleg egy
kicsit merész ötletnek hangzik…
A fiú a karjára tette a kezét. Perdita érezte, ahogy Ágnes a
háttérbe húzódik. – Jobban érzi magát? – kérdezte André.
 – Én… nem is tudom… úgy értem… nem tudom… Úgy
értem, el nem tudom képzelni, hogy ő bárkit is bántana…
Olyan butának érzem magam…
– Mindenki ideges mostanában. Ne is törődjön vele!
– Én… nagyon nem szeretném, ha maga azt gondolná,
hogy buta vagyok…
– Majd rajta tartom a szemem Jakabon, ha ezt szeretné –
mosolygott a fiú Perditára. – De most jobban tenném, ha
folytatnám a munkát – tette hozzá. Még egy mosolyt vetett a
lányra, olyan gyorsat és rövidet, akár a nyári villám.
– Köszö…
De André már úton volt az orgona felé.

Ez az üzlet egy férfiszabászat volt.

– Nem nekem kell – magyarázta Ogg Ángyi. – Egy
barátomnak. Hat könyök magas, nagyon széles vállakkal.
– Láb belső oldala?
– Az is van neki.
Ángyi körbenézett a boltban. Akkor már csinálhatja
rendesen is. Végtére is az ő pénzéről van szó.
– És egy fekete szmokingot, hosszú fekete harisnyát, egy
pár cipőt olyan fényes csattal, egy olyan cilindert, egy nagy
köpenyt vörös selyemszegéllyel, egy csokornyakkendőt, a
legpuccosabb fekete botot egy nagyon csicsás
ezüstgombbal… és… egy fekete szemkötőt.
– Szemkötőt?
– Igen. Esetleg flitterekkel, vagy ilyesmi, mivelhogy az
operába lesz.
A szabó Ángyira meredt. – Ez kissé szokatlan – jegyezte
meg. – Miért nem tud személyesen befáradni az úriember?
– Ő még nem egészen úriember.
 – De, hölgyem, úgy értettem, hogy valahogy rá kellene
igazítanunk a pontos méretet.
Ogg Ángyi körbenézett az üzletben. – Megmondom, mi
legyen! – javasolta – Maga elad nekem valamit, ami
nagyjából jónak néz ki, mi pedig majd ráigazítjuk.
Elnézést…
…szemérmesen elfordult…
…tvingtvengtvong…
…majd kezében egy bőrzacskóval visszafordult, és
lesimítgatta a ruháját.
– Mennyi lesz? – kérdezte.
A szabó üres tekintettel meredt a zacskóra. – Attól tartok,
legalább jövő szerdáig nem tudjuk elkészíteni azt a sok
mindent – válaszolta.
Ángyi felsóhajtott. Úgy érezte, kezdi mélyrehatóan
megismerni a fizika egyik alaptörvényét. Az idő pénz. Ebből
kifolyólag a pénz idő.
– Abban reménykedtem, hogy esetleg egy kicsit
gyorsabban fog menni – jegyezte meg látványosan lóbálva a
zacskót.
A szabó az orra mentén lenézett rá. – Mi a szakma
művészei vagyunk, hölgyem. Maga szerint mennyi idő alatt
kellene elkészülnünk?
– Mit szólna tíz perchez?
Tizenkét perccel később Ángyi egyik karja alatt egy nagy
csomaggal, a másik alatt egy kalapdobozzal, foga között
pedig egy ébenfa bottal hagyta el az üzletet.
Néne odakint várta. – Minden megvan?
– Ügün.
– Megfogom a szemkötőt, jó?
 – Szükségünk van egy harmadik boszorkányra – jegyezte
meg Ángyi, miközben átrendezgette a csomagokat. – Az ifjú
Ágnesnek jó erős karjai vannak.
– Tudod, ha mi rángatnánk ki onnan a gallérjánál fogva,
akkor életünk végéig hallgathatnánk a szemrehányásait –
mutatott rá Néne. – Belőle akkor lesz boszorkány, amikor
majd ő akarja.
Elindultak az Operaház művészbejárója felé.
– 'Napot, Les! – köszönt Ángyi vidáman, amikor
beléptek. – Megszűnt a viszketés, igaz?
– Csodálatos egy kenőcsöt adott, Ogg asszonyság! –
válaszolta a művészbejáró őre, miközben a bajusza
mosolyhoz hasonlatos ívbe görbült.
– Lesné is jól van? Hogy van a nővére lába?
– Remekül van, Ogg asszonyság, köszönjük az
érdeklődést!
– Ez csak Eszme Mállotviksz, aki segít nekem –
magyarázta Ángyi.
A kapuőr bólintott. Egyértelműen látszott rajta, hogy aki
Ogg asszonyság barátja, az az ő barátja is. – Semmi gond,
Ogg asszonyság.
Miközben végigmentek a folyosók poros labirintusán,
Néne elgondolkozott magában azon, nem először, hogy
Ángyi saját, külön bejáratú mágiával bír.
Barátnője nem is annyira bement helyekre, mint inkább
beférkőzött; nem tudatosan bár, de fogta a természetes
hajlamát arra, hogy kedvelje az embereket, és okkult
tudománnyá változtatta. Mállotviksz Nénének kétsége sem
volt afelől, hogy a barátnője már ismeri legalább az itteni
emberek felének nevét, családfáját, születésnapját és hogy
miről szeretnek társalogni, továbbá azt a kulcsot, ami a
lelkük zárját nyitja. Ez lehet a gyerekeik hogyléte felől való
érdeklődés, vagy valami kenőcs a beteg lábukra, esetleg
Ángyi legsikamlósabb történeteinek egyike; a lényeg, hogy
Ángyi minden gátat képes áttörni, és huszonnégy óra alatt
bárkiben azt a benyomást kelteni, hogy egész életükben
ismerték egymást. És az emberek elmondanak neki
dolgokat. Szabad akaratukból. Ángyi Kijött Az Emberekkel.
Egy szobrot is képes lett volna rávenni arra, hogy az ő
vállán sírja ki magát, és elmondja neki, hogy igazából mi is
a véleménye a galambokról.
Ez egy adottság, Nénének soha nem volt elég türelme
ahhoz, hogy elsajátítsa, de időnként elgondolkozott azon,
hogy nem lenne-e hasznos a számára.
– A függöny másfél órán belül felmegy – közölte vele
Ángyi. – Megígértem Giselle-nek, hogy segítek neki…
– Ki az a Giselle?
– Ő a sminkes.
– Te nem is tudsz sminkelni!
– Én meszeltem ki a budinkat, nem? – kérdezte Ángyi.
– Én pedig arcot festek tojásokra minden Lélekhagyó
Kedden. Más dolgod nincs? – érdeklődött Néne gúnyosan. –
A függönyt nem neked kell elhúznod? Vagy helyettesítened
egy betegszabadságon lévő balett-táncost?
– Azt tényleg felajánlottam, hogy segítek az italokkal a
szajrén – válaszolta Ángyi, akiről úgy pergett le az irónia,
mint vízcseppek az izzó tűzhelyről. – Mivel a személyzet
nagy része lelépett a Szellem miatt. A nagycsarnokban lesz
egy óra múlva. Gondolom, te is részt veszel rajta, mint
támogató.
– Mi az a szajré? – kérdezte Néne gyanakodva.
– Az valamiféle puccos összejövetel az opera előtt.
– És mit kell ott csinálnom?
 – Sherryt innod, és udvariasan beszélgetned – hangzott a
felelet. – Vagy legalább beszélgetned. Láttam, milyen kaját
csinálnak oda. Még olyan kis sajtkockák is lesznek
botocskákra húzva és grapefruitba szúrva, pedig annál
felvágósabb dolog nincs is!
– Gytha Ogg, ugye nem… készítettél semmilyen
különleges fogást?
– Nem, Eszme – válaszolta Ángyi jámbor hangon.
– Csak mert te soha nem bírsz magaddal.
– Túl sok dolgom volt ahhoz, hogy ilyenekkel
foglalkozzak – válaszolta Ángyi.
Néne bólintott. – Akkor most keressük meg Csövest! –
adta ki az utasítást.
– Biztos vagy benne, Eszme? – kérdezett rá a barátnője.
– Rengeteg dolgunk lesz ma este – válaszolta Néne. – Jól
jön majd plusz egy pár segítő kéz.
– Mancs.
– Egyelőre legalábbis.

Jakab volt az. Ágnes ezt biztosra vette. Nem az

elméjében tárolta ezt a tudást. Inkább belélegezte. Úgy
érezte, ahogy a fák érzik a napot.
Minden egybevágott. A fiú akárhova mehetett, mert senki
nem figyelt oda Gipsz Jakabra. Bizonyos értelemben
láthatatlanná vált, mivel mindig szem előtt volt. És aki
olyan, mint Gipsz Jakab, nem arra vágyik, hogy olyan
elegáns és lenyűgöző legyen, mint a Szellem?
Aki egy Ágnes Nitt, az nem olyan sötéten titokzatos
szeretne lenni, mint Éteri Perdita X.?
 Az áruló gondolat még azelőtt megjelent, mielőtt
elfojthatta volna. Gyorsan hozzátette: de én soha nem öltem
meg senkit.
Mert kénytelen ezt hinni, igaz? Ha a férfi a Szellem,
akkor ő ölt. Ugyanakkor… valóban furcsán néz ki, és úgy
beszél, mintha a szavak szökni próbálnának tőle…
Egy kéz ért a vállához. Ágnes megpördült.
– Csak én vagyok az!! – mondta Chrstine.
– Ó!
– Szerinted nem gyönyörű ez a ruha?!
– Mi?
– Ez a ruha, butuskám!!
Ágnes végigmérte. – Ó, igen. Gyönyörű – válaszolta, és a
hangját úgy vonta be a közöny, mint a kockaköveket
éjfélkor az eső.
– Nem úgy tűnik, mintha tetszene!! Komolyan, Perdita,
nem kellene ennyire féltékenynek lenned!!
– Nem vagyok féltékeny, csak elgondolkoztam…
Ágnes csupán egy pillanatra látta a Szellemet, de az
operaházi kísértet határozottan nem úgy mozgott, mint
Jakab. A fiú úgy sétált, mintha a testét a feje vonszolná
maga után. De a lány érezte: a bizonyosság immár
márványkeménységűvé szilárdult benne.
– Hát, pedig határozottan nem úgy tűnik, mintha
tetszene!!
– Azon gondolkozom, hogy nem Gipsz Jakab-e a Szellem
– válaszolta Ágnes, és azon nyomban szidalmazni kezdte
magát, vagy legalábbis leejnye-bejnyézte. Már André
reakciójától is elég kínosan érezte magát.
Christine szeme tágra nyílt. – De ő egy bohóc!!
– Furcsán jár és furcsán beszél – ismerte be Ágnes –, de
ha kiegyenesedne…
 A szőke lány nevetett. Ágnes érezte, hogy egyre
mérgesebb lesz. – És gyakorlatilag beismerte, hogy ő az!
– Te pedig hittél neki, ugye?! – Christine finomkodva
cöcögött, amit Ágnes meglehetősen sértőnek talált. – Most
komolyan, ti lányok a legfurább dolgokat is elhiszitek!!
– Hogy érted, hogy mi, lányok?
– Ó, hát tudod!! A táncosok mindig azt mondják, hogy itt
meg ott látták a Szellemet…
– Te jó ég! Azt hiszed, hogy én egy befolyásolható idióta
vagyok? Gondolkozz el egy pillanatra, mielőtt válaszolsz!
– Hát, természetesen nem, de…
– Huhh!
Ágnes kivonult az oldalszárnyak egyikébe, inkább a
hatásra ügyelve, mint az irányra. A háttérzajok lassan
elcsendesültek mögötte, miközben besétált a díszletraktárba.
Az nem vezetett sehová, leszámítva egy nagy duplaajtót,
ami a külvilágra nyílt. A raktár tele volt kastélydarabokkal,
erkélyekkel és romantikus börtöncellákkal, egymás hegyire-
hátára hányva.
Christine viharzott be mögötte.
– Nem úgy gondoltam… figyelj, Jakab nem… ő csak egy
nagyon fura mindenes!!
– Mindenféle munkát rábíznak! Soha senki nem tudja,
hogy hol van éppen… csak azt feltételezik, hogy valahol a
közelben!
– Rendben, de ne húzd fel magad ennyire…
Nagyon halk nesz hallatszott mögöttük.
Megfordultak.
A Szellem meghajolt.
 – Na ki a jó kiscica? Ángyinál van egy tálka halikra egy
jó kisfiú számára – mondta Ángyi, miközben megpróbált
benézni a nagyszekrény alá a konyhában.
– Halikra? – kérdezte Néne hűvösen.
– Abból a cuccból kölcsönöztem, amit a szajréra
csináltak – magyarázta a barátnője.
– Kölcsönözted? – kérdezett vissza Néne.
– Pontosan. Gyere ki, Csöves! Na ki az én jó kisfiam?
– Kölcsönözted. Úgy érted… amikor a macska végzett
vele, vissza fogod adni?
– Ez csak amolyan szófordulat, Eszme – válaszolta Ángyi
vékony, megbántott hangon. – Nem ugyanaz, mint a lopás,
ha nem annak szánja az ember. Gyere elő, kiscicám, itt van
neked egy kis finom halikra…
Csöves még mélyebben az árnyékok közé húzódott.

Christine irányából elhaló sóhaj hallatszott, majd a lány

elájult. De sikerült, mint azt Ágnes savanyúan megjegyezte
magában, úgy összeesnie, hogy ne sérülhessen meg, amikor
földet ér, és a ruhája is a lehető legvonzóbb benyomást
keltse. Ágnes kezdett ráébredni, hogy Christine bizonyos
különleges területeken bámulatra méltó intelligenciáról tesz
tanúbizonyságot.
Visszanézett az álarcra.
– Semmi baj – szólalt meg olyan hangon, ami még neki
magának is rekedtesnek tűnt. – Tudom, miért csinálod. De
tényleg.
Az elefántcsontszín arc kifejezésre képtelen maradt, de a
szemek megrebbentek.
 Ágnes nyelt egyet. A Perdita része most azonnal meg
akarta adni magát, mert az sokkal izgalmasabb, de ő nem
engedett.
– Te valami más szeretnél lenni, viszont kénytelen vagy
akként élni, ami vagy – mondta. – Ezt én is jól ismerem. Te
szerencsés vagy. Nem kell mást tenned, csak felvenned egy
álarcot. Neked legalább a formádban nincs hiba. De miért
kell embereket ölnöd? Miért? Tiló úr biztosan nem tett
ellened semmi rosszat! Csak… elhagyott helyeken
kódorgott, és… meglátott valamit?
A Szellem alig észrevehetően biccentett, majd maga elé
nyújtotta ébenfa botját. Mindkét végét megfogta, és
széthúzta, mire hosszú, vékony penge csusszant ki a
sétapálca belsejéből.
– Tudom, ki vagy! – tört ki Ágnesből, miközben
előrelépett. – Én… én valószínűleg tudnék rajtad segíteni!
Lehet, hogy nem a te hibád volt! – Visszahátrált. – Én nem
tettem ellened semmit! Nem kell félned tőlem!
Még hátrébb lépett, amikor az alak elindult felé.
A szemek az álarc sötét üregeiben apró drágakövekként
csillogtak.
– A barátod vagyok, hát nem érted? Kérlek, Jakab!
Jakab! – A válasz – egy vödörfül zörrenése – valahonnan
messziről érkezett, és olyan hangosnak tűnt, mint a
mennydörgés, továbbá a körülményeket tekintve olyan
bizarrnak, akár egy csokoládéüst.
– Mi a gond, Perdita X. Nitt kisasszony?
A Szellem habozott.
Léptek csosszantak. Szabálytalan léptek.
A Szellem leeresztette a kardját, kinyitott egy ajtót a
kastélyfalnak festett díszletdarabon, gúnyosan meghajolt,
majd átcsusszant rajta.
 Jakab fordult be a sarkon.
Egy mentésre siető lovaghoz képest nagyon szokatlan
megjelenésű volt. Egyrészt a frakkját határozottan egy
másfajta testalkatú emberre szabták. Még mindig rajta volt a
micisapkája. Ráadásul kötényt viselt, és egy felmosóvödröt
tartott a kezében, meg egy partvist. De nincs az a hősies,
lándzsáját szegező bajnok, aki nála vidámabban lovagolt
volna fel egy felvonóhídra. Gyakorlatilag aranyszínű
ragyogás ölelte körbe.
– …Jakab?
– Mi a baja Christine kisasszonynak?
– Ő… ööö… elájult – válaszolta Ágnes. – Ööö…
Valószínűleg… igen, biztosan az izgalom miatt. Az opera
miatt. Ami este lesz. Igen. Biztosan. Az izgalom. A ma esti
opera miatt.
Jakab enyhén aggódó pillantást vetett rá. – Igen –
válaszolta, majd türelmesen hozzátette: – Tudom, hol van az
elsősegélydoboz, idehozzam?
Christine felnyögött, és megrebbentette a szempilláit. –
Hol vagyok?
Perdita csikorgatni kezdte Ágnes fogait. Hol vagyok? Ez
nem úgy hangzik, mint amit egy ájulásból magához térő
ember mond; sokkal inkább úgy, mint amit azért mond az
illető, mert másoktól azt hallotta, hogy ezt szokták mondani.
– Elájultál – közölte vele. Szigorú pillantást vetett
Jakabra. – Miért voltál idebent, Jakab?
– Ki kellett takarítanom a díszletmunkások mosdóját, Nitt
kisasszony. Mindig csak a baj van vele már hónapok óta
dolgozom rajta!
– De hát frakkot viselsz!
 – Igen utána pincérkednem kell mert kevés az ember és
senki más nem tud pincérkedni amikor italok és pálcikára
húzott virslik lesznek az opera előtt.
Ilyen gyorsan senki sem képes mozogni. Igaz, a Szellem
és Jakab nem voltak egyszerre egy helyiségben, de Ágnes
hallotta a fiú hangját. Senkinek nem lett volna ideje arra,
hogy bevesse magát a díszlethalmok mögé, majd pár
másodperc múlva a szoba túlsó oldalán jelenjen meg, hacsak
nem varázsló az illető. Néhány lány azt mondta, hogy a
Szellemet időnként akár két helyen is látni egyszerre. Lehet,
hogy vannak más titkos járatok is, mint az a régi lépcsőház.
Lehet, hogy…
Ágnes leállította magát. Akkor Gipsz Jakab nem a
Szellem. Nincs értelme, hogy az ember mindenféle izgalmas
magyarázatot keressen azért, hogy bebizonyítsa a
helytelenről, hogy az helyes.
Elmondta Christine-nek. Nos, a szőke lány némileg
zavart pillantást vetett rá, miközben Jakab felsegítette. És
elmondta Andrének is, de a férfi láthatóan nem hitt neki,
szóval az nem baj.
Ami azt jelenti, hogy a Szellem…
…valaki más.
Pedig olyan biztos volt benne!

– Tetszeni fog, anya! Tényleg.

– Ez nem a mi fajtánkank való, Henrik. Nem értem, hogy
Kaptárossy úr miért nem tudott inkább Schneider Fánira
jegyet adni neked a koncertcsarnokba. Azt tényleg zenének
lehet nevezni. Rendes dalok vannak benne, amiket meg
lehet érteni.
 – Az olyan dalokat, mint például a Már minálunk babám,
nem nevezném kultúrának, anyám.
Két alak haladt a tömegben az Operaház felé. Ez az ő
párbeszédük volt.
– De legalább lehet rajta nevetni egy jót. És nem kell
hozzá estélyit kölcsönözni. Nekem butaságnak tűnik, hogy
külön ki kelljen öltözni a zenehallgatáshoz.
– Az az élmény része – válaszolta az ifjú Henrik, aki ezt
olvasta valahol.
– Úgy értem, honnan tudná a zene? – folytatta az anyja. –
Na már most, Schneider Fáni…
– Haladjunk, anyám!
Ez is egy olyan este lesz, ezt már most tudta a fiú.
Törvély Henrik a lehető legjobban iparkodott. És ha azt
vesszük, honnan indult, nem is csinálta rosszul.
Hivatalnokként dolgozott a Kaptárossy, Sanda & Lépesh
cégnél, ami egy régivágásúnak nevezhető ügyvédi iroda
volt. Részben azért is nem a legmodernebb üzleti
hozzáállást választották, mert Kaptárossy és Lépesh urak
vámpírok voltak, Sanda úr pedig egy zombi. Vagyis a három
tulajdonos gyakorlatilag halott volt, bár ez nem akadályozta
őket abban, hogy rendesen végigdolgozzák a napot –
általában éjszaka, Kaptárossy és Lépesh urak esetében.
Henrik úgy vélte, a munkaidő méltányos, és a feladatok
sem túl megterhelőek, de egy kicsit aggódott az előrelépési
lehetőségei miatt, mert ugyebár kihalásos alapon nem
számíthatott semmire. Arra a következtetésre jutott, hogy az
egyetlen módja a sikernek, ha folyamatosan Csiszolja Az
Elméjét, amire minden alkalmat meg is ragadott.
Valószínűleg azzal lehetne a legjobban jellemezni Törvély
Henrik elméjét, hogy ha kapna egy könyvet, aminek az a
címe, Hogyan Csiszoljuk Az Elménket Öt Perc Alatt, azt
valószínűleg stopperrel olvasná el. Az életben való
előrejutását leginkább a saját tudatlanságának felismerése
akadályozta, mely hátrány mindent egybevetve sajnos túl
kevés embert sújt.
Kaptárossy úr két jegyet adott neki az operába jutalmul,
amiért megoldott egy különösen bonyolult károkozási
ügyet. Henrik azért az anyját hívta el rá, mert az idős hölgy
képviselte az általa ismert nők 100%-át.
Az emberek általában óvatosan rázták meg Henrik kezét,
nehogy leessen.
Vett egy könyvet az operáról, és gondosan végigolvasta,
mert úgy hallotta, hogy megbocsáthatatlan dolog a történet
ismerete nélkül operába menni, és a történet megismerésére
az előadás alatt vajmi kevés remény van. A könyv
megnyugtató súllyal húzta le a zsebét. Az este
tökéletességéhez már csak egy kevésbé kínos szülőre lett
volna szüksége.
– Nem vehetnénk egy kis földmogyorót, mielőtt
bemegyünk? – kérdezte az édesanyja.
– Anyám, az operában nem árulnak földimogyorót.
– Nincs földimogyoró? Hát akkor mit csinálnak azok,
akiknek nem tetszenek a dalok?

Csöves gyanakvó tekintete két fénypontként égett a

homályban.
– Bökdösd meg a seprűnyéllel! – javasolta Néne.
– Nem – válaszolta Ángyi. – Olyasvalakivel szemben,
mint Csöves, kedvességre van szükség.
Néne lehunyta a szemét, és legyintett.
Éles nyávogás hangzott fel a konyhaszekrény alól, majd
elkeseredett kaparászás.
 Utána, karmaival árkokat húzva a padlóba, farral előre és
szüntelenül harcolva előbukkant Csöves.
– De ha már itt tartunk, egy jó adag kegyetlenkedéssel
éppen úgy célt lehet nála érni – ismerte be Ángyi. – Te soha
nem voltál túlságosan odáig a macskákért, Eszme, ugye?
Csöves legszívesebben Nénére fújt volna, de még az ő kis
macskaelméjébe is elég értelem szorult ahhoz, hogy
ráébredjen, ez nem lenne a legjobb húzás.
– Add oda neki a halikrákat! – tanácsolta Néne. –
Mindegy, hogy most eszi-e meg, vagy később.
A macska megvizsgálta a tálkát. Ó, akkor ez rendben is
van. Enni akartak adni neki.
Néne Ángyi felé biccentett. Tenyérrel előre maguk elé
nyújtották a kezüket.
Csöves már a kaviár felénél tartott, amikor megérezte, mi
történik.
– Vvrrrooovvlllll – tiltakozott, majd elmélyült a hangja,
ahogy kiöblösödött a mellkasa, és magasabbról kezdett
jönni, miközben a hátsó lábai megnyúltak alatta.
A füle a koponyájához lapult, majd lekúszott oldalra.
– …llllvvvvaaaa…
– A szmoking mellbősége száztizenkettes – jegyezte meg
Ángyi.
Néne bólintott.
– …aaaaoooo…
Csöves arca belapult. A bajusza széthúzódott. Az orra
önálló életet kezdett élni.
– ooooooaaff… frrancba!
– Mostanság már határozottan hamarabb belejön –
állapította meg Ángyi.
– Most azonnal felveszel valami ruhát, fiam! – adta ki az
utasítást Néne csukott szemmel.
 Nem mintha ez sokat számított volna, mint azt később
belátni kényszerült. Csövesnek teljesen felöltözve is sikerült
egyértelműen a környezete tudtára adnia, hogy a ruhája alatt
meztelen. Nemtörődöm bajszával, hosszú pofaszakállával és
zilált fekete hajával, melyekhez fejlett izomzat párosult,
sikerült züllött kalóz benyomását keltenie, vagy egy
romantikus költőét, aki leszokott az ópiumról, és elkezdett
vörös húst enni. Sebhely futott végig az arcán, és fekete
szemkötő takarta a szemét, ahol azt a heg keresztezte.
Amikor elmosolyodott, finomítatlan, izgalmasan veszélyes
bujaság lengte körül. Álmában is fesztelenül fölényes
benyomást keltett. Csöves úgy is képes lett volna szexuális
zaklatást elkövetni, hogy a szomszéd szobában ül teljes
csendben.
Leszámítva a boszorkányokat. Néne számára egy macska
csak egy átkozott macska maradt, bármilyen formát is
öltsön, Ogg Ángyi meg mindig is úgy gondolt rá, mint az ő
huncut kis cicuskájára.
Megigazította Csöves csokornyakkendőjét, és kritikus
tekintettel hátralépett. – Mit gondolsz? – kérdezte.
– Úgy néz ki, mint egy orgyilkos, de jó lesz – válaszolta
Néne.
– Ó, milyen csúnya dolog ilyet mondani!
Csöves kísérletképpen meglóbálta a karját, és
ügyetlenkedett egy kicsit az ébenfa bottal. Az ujjakhoz
hozzá kellett szoknia, de a macskareflexek gyorsan tanultak.
Ángyi játékosan meglóbálta az ujját az orra alatt. Csöves
különösebb beleélés nélkül utána kapott.
– Mostantól csak maradj mindig Néne mellett, és tedd
azt, amit mond, mint a jó kiscicák! – utasította Ángyi.
– Iigren, Ángyi – válaszolta Csöves beletörődve. Sikerült
rendesen megmarkolnia a botot.
 – És semmi bunyó!
– Nem, Ángyi.
– És nem hagyhatod szétcincált emberek darabjait a
lábtörlőn!
– Nem, Ángyi.
– Nem akarok megint olyan botrányt, mint azokkal a
betörőkkel a múlt hónapban.
– Nem, Ángyi.
Csöves letörtnek tűnt. Az emberek nem tudják élvezni az
életet. Elképesztő nehézségekbe ütköznek náluk még a
legalapvetőbb tevékenységek is.
– És nem változhatsz vissza macskává, amíg mi azt nem
mondjuk.
– Iigren, Ángyi.
– Ha ügyes leszel, lehet, hogy kapsz még egy heringet is!
– Iigren, Ángyi.
– Minek fogjuk hívni? – kérdezte Néne. – Nem lehet
egyszerűen csak Csöves, amiről egyébként eddig is úgy
gondoltam, hogy átkozottul ostoba név egy macskának.
– Hát, elég arisztokratikusnak néz ki… – kezdte Ángyi.
– Úgy néz ki, mint egy rendkívül jóképű, agyatlan bunkó
– javította ki Néne.
– Arisztokratikus – ismételte meg Ángyi. – Ugyanazt
jelenti.
– Mindenesetre nem hívhatjuk Csövesnek.
– Majd kitalálunk valamit.

Salzella vigasztalanul az előcsarnok nagylépcsője

márványkorlátjának dőlt, és búsan bámulta a poharát.
Mindig úgy tűnt számára, hogy az egész operaipar
legrosszabb része a közönség. Teljeséggel alkalmatlan a
feladatára. Azoknál, akik semmit nem tudnak a zenéről, és
akik szerint a szellemes kritikai megjegyzések csúcsa
valami olyasmi, hogy „nekem az a rész tetszett a végén,
ahol a hangja kacsázni kezdett”, csak azok rosszabbak, akik
azt hiszik, hogy értenek hozzá…
– Szeretne egy italt Salzella úr? Tudja rengeteg van!
Gipsz Jakab közeledett felé, aki a fekete frakkjában úgy
nézett ki, mint egy nagyon elegáns madárijesztő.
– Gipsz, csak azt kell mondanod, hogy „egy italt, uram”?
És kérlek, vedd le azt a nevetséges micisapkát!
– Azt az anyukám csinálta nekem!
– Elhiszem, de…
Csöbör oldalgott oda hozzá. – Úgy emlékszem, szóltam,
hogy tartsa távol señor Basilicát a zsúrszendvicsektől! –
sziszegte.
– Ne haragudjon, de nem találtam ehhez elég nagy
feszítővasat – válaszolta a zenei igazgató, miközben intett
Jakabnak és a micisapkájának, hogy távozzanak. –
Egyébként is, nem a múzsájával kellene éppen konzultálnia
az öltözőben? Húsz perc múlva felmegy a függöny!
– Azt mondja, jobban énekel tele hassal.
– Akkor ma este nagyszerű élményben lesz részünk. –
Csöbör megfordult, és végignézett a sokaságon. –
Mindenesetre egyelőre jól megy – állapította meg.
– Úgy tűnik.
– Az őrség is itt van, tudja. Titokban. Elvegyültek.
– Ó… hadd találjam ki…
Salzella végignézett a tömegen. Tényleg volt ott egy
alacsony kis ember egy olyan szmokingban, amit egy
magasabb valakire szabtak; különösen a köpenyét, amit szó
szerint maga után húzott a földön, olyan benyomást keltve,
mint egy szuperhős, aki túl sok időt töltött kriptonit
közelében. Formátlan szőrmekalapot viselt, és egy cigarettát
próbált titokban elszívni.
– Úgy érti, az a kis ember, akinek a „Városőr Álruhában”
felirat villog a feje felett?
– Hol? Azt nem is láttam!
Salzella felsóhajtott. – Nobby Nobbs tizedesről van szó –
magyarázta fáradtan. – Ő az egyetlen személy, akinek fajra
szóló igazolást kell tartania magánál. Láttam, ahogy
elvegyül három nagy sherry között.
– De nem ő az egyetlen – válaszolta Csöbör úr. –
Komolyan veszik a dolgukat.
– Ó, igen – helyeselt a zenei igazgató. – Például ha
odanézünk, akkor Detritus őrmestert láthatjuk, aki egy troll,
és aki egy, a körülményekhez képest egészen testre szabott
szmokingot visel. Ugyanakkor úgy érzem, kicsit kár, hogy
elfelejtette levenni a sisakját. És ezek azok, ha érti, akiket az
őrség az elvegyülési képességük miatt választott a feladatra.
– Hát, viszont biztosan jól jönnek majd, ha a Szellem
ismét lecsap – védekezett a tulajdonos reményvesztetten.
– A Szellemnek… – akadt el Salzella szava. Pislogni
kezdett. – Ó, te jó ég! – suttogta. – Ez meg kit talált?
Csöbör megfordult. – Az Eszmeralda őfensége… ó!
Csöves lejtett be a hölgy mellett azzal a fajta nemesi
pimaszsággal, amitől a nők gondolkodóba esnek, a férfiak
ökölbe szorított ujjai pedig elfehérednek. A beszélgetés
zsivalya ideiglenesen elhalkult, majd megint felerősödött –
ezúttal kicsit élesebb tónusban.
– Le vagyok nyűgözve! – ismerte be a zenei vezető.
– Határozottan nem tűnik úriembernek – állapította meg
Csöbör. – Nézze, milyen színű a szeme!
Reményei szerint mosolyra igazította az arcát, és
meghajolt.
 – Fenség! – köszönt. – Mennyire örülök, hogy újra látom!
Bemutatná nekünk a… vendégét?
– Ő Hobeau gróf – válaszolta Néne. – Csöbör úr, a
tulajdonos, és Salzella úr, aki a főnöknek tűnik itt.
– Haha – reagált a zenei igazgató.
Hobeau félrehúzta a száját, hosszabb metszőfogakat
villantva meg, mint amilyeneket Csöbör állatkerten kívül
valaha is látott. És ilyen zöldessárga szemhez sem volt még
soha szerencséje. A gróf pupillájával sem volt minden
rendben…
– Ahaha… – mondta az Operaház tulajdonosa. –
Rendelhetek önöknek valamit?
– Az úr tejet iszik – jelentette ki határozottan Néne.
– Csupa erő, csupa izom – jegyezte meg Salzella.
Néne megperdült. Az arckifejezésével acélt lehetett volna
metszeni.
– Kér valaki egy italt? – kérdezte a semmiből előbukkanó
Ángyi egy tálcával a kezében, ügyesen közéjük lépve, akár
egy nagyon kicsi békefenntartó erő. – Itt mindenből van egy
kevés…
– Beleértve egy pohár tejet is, ha jól látom – jegyezte
meg Csöbör.
Salzella egyikükről a másikukra nézett. – Ez rendkívüli
előrelátásról tanúskodik – állapította meg.
– Hát, soha nem lehet tudni – válaszolta Ángyi.
Hobeau gróf két kezébe fogta a poharat, és lefetyelni
kezdett belőle a nyelvével. Utána az igazgatóra nézett.
– Maga meg miit bámul? Soha nem látott még emberrt
tejet innii?
– Be kell ismerjem, hogy… így még soha.
Ángyi Mállotviksz Nénére kacsintott, miközben elfordult,
hogy elsiessen.
 A barátnője elkapta a karját. – Nem felejtsd – suttogta –,
miközben bemegyünk a páholyba… tartsd Gipsz
asszonyságon a szemed! Tud valamit. Nem tudom, mi fog
történni. De meg fog történni.
– Rendben – felelte Ángyi. Eltrappolt, az orra alatt
szüntelenül morogva. – Hát persze… csináld ezt, csináld
azt…
– Egy italt ide, kérem, hölgyem!
Ángyi lenézett. – Te jóságos ég! – mondta. – Maga meg
micsoda?
A szőrmesapkás jelenség rákacsintott. – Nobbs báró
vagyok – válaszolta –, ez itt pedig – tette hozzá egy mozgó
falra mutatva – Báró De'Tritus.
Ángyi a trollra pillantott. – Még egy báró? Bár a bárnál is
rengeteg báró vár már. És mit hozhatok önöknek, biztos
urak? – kérdezte.
– Biztos urak? Mi? – kérdezte Nobbs báró. – Miből
gondolja, hogy városőrök lennénk?
– Ő magán hagyta a sisakját – mutatott rá Ángyi. –
Továbbá ott van a jelvénye a szmokingján.
– Mondtam neked, hogy azt rakd el! – sziszegte Nobby.
Majd Ángyira pillantva zavartan elmosolyodott.
– Szereti a katonás külsőt – magyarázta. – Az csupán egy
divatos kiegészítő. Mi igazából vagyonos úriemberek
vagyunk, és az égvilágon semmi közünk az őrséghez.
– Nos akkor, uraim, nem kérnek egy kis bort?
– Szó'gálatban nem iszunk, kösz! – válaszolta a troll.
– Ó, ez az, köszönöm, báró De'Tritus! – szólt Nobby
keserűen. – Ó, igen, ez nagyon inkognitós valóban! Miért
nem lóbálod meg rögtön a botodat, hogy mindenki lássa?
– Hát, ha szerinted az segítene…
– Teszed el rögtön!
 Báró De'Tritus elgondolkozott, és a szemöldökei
összeszaladtak a nagy erőfeszítéstől.
– Akkó' ez irónija vót, mi? A rangidős tiszttel szemben?
– Nem lehetsz rangidős tiszt, mert mi nem vagyunk
városőrök. Figyelj, Kadar parancsnok háromszor
elmagyarázta…
Ogg Ángyi diszkréten elfordult. Már azt is elég rossz volt
látni, hogy lebuknak, nemhogy ilyen ostobán.
Ez valóban egy más világ volt. Ángyi ahhoz szokott,
hogy a férfiak viselnek színes öltözéket, a nők pedig feketét.
Ettől sokkal egyszerűbbé vált reggel eldönteni, hogy mit
vegyen fel az ember. De az Operaházon belül pont a fejük
tetejére álltak az öltözködési szabályok, csakúgy, mint a
józan ész. Itt a nők öltöztek úgy, mint a festett pávakakasok,
és a férfiak néztek ki pingvinszerűen.
Tehát… itt vannak a zsaruk. Ángyi alapvetően
törvénytisztelő ember volt, amikor nem volt rá oka, hogy
áthágja a törvényt, ennek következtében olyasfajta
érzelemmel viseltetett a hatósági személyekkel szemben,
amit mély és tántoríthatatlan bizalmatlanságnak lehetett
volna nevezni.
Ott volt például a lopáshoz való hozzáállásuk. Ángyi úgy
tekintett a lopásra, ahogy a boszorkányok, vagyis sokkal
összetettebb módon, mint a törvénykezés, és alkalmasint
azok az emberek, akiknek ellopásra érdemes tárgyak vannak
a birtokában. Ez utóbbiak hajlamosak a törvény hatalmas,
tompa bárdját lóbálni olyan körülmények között is, amelyek
csupán a józan paraszti ész finom szikéjét kívánják meg.
Nem, gondolta Ángyi. Városőrökre a nagy, drabális
csizmájukkal nincs szükség egy ilyen estén. Jó lenne
rajszöget tenni az Igazság esetlen lábai alá.
 Lebukott egy mellszobor mögé, és kotorászni kezdett a
ruhája ráncai között, mialatt a közelben tartózkodó emberek
zavartan nézegettek körbe, hogy honnan származik az a
szüntelen gumicsattogás. Ángyi biztos volt benne, hogy kell
nála lennie egynek – a biztonság kedvéért magához vette…
Megcsendült egy kis üveg. Ó, igen.
Egy pillanattal később illedelmesen felegyenesedett, majd
két kis pohárral a tálcáján elszántan odamasírozott az
őrökhöz.
– Egy gyümölcsitalt, biztos urak? Ó, de buta vagyok,
miket nem beszélek, nem úgy értettem, hogy biztos urak.
Egy kis házi gyümölcsitalt?
Detritus gyanakodva megszaglászta a felkínált innivalót,
amitől rögtön kitisztultak az arcüregei. – Mi van benne? –
érdeklődött.
– Alma – vágta rá Ángyi. – Vagyis hát… főleg alma.
A keze mellett pár eltévedt cseppnek sikerült átrágnia
magát a fémtálcán, és lehullottak a padlóra, ahol füstölni
kezdtek.

A nézőtér zsivalygott a helyet foglaló operalátogatók

hangjától, és Törvélynéétől, aki a cipőjét kereste.
– Tényleg nem kellett volna levenned, anyám!
– Hasogat a lábam.
– Elhoztad a kötésedet?
– Azt hiszem, a mosdóban felejtettem.
– Jaj, anyám!
Törvély Henrik megjelölte, hol tartott a könyvben, és a
mennyek felé emelte a tekintetét, majd pislogni kezdett.
Közvetlenül fölötte – jóval fölötte – egy csillogó fénykör
volt látható.
 Édesanyja követte a pillantását. – Mi az?
– Szerintem egy csillár, anyám.
– Elég nagydarab. Mi tartja ott?
– Biztos vagyok benne, hogy vannak erre külön köteleik,
meg minden, anyám.
– Szerintem elég veszélyesnek tűnik.
– Biztos vagyok benne, hogy teljesen biztonságos,
anyám.
– Mit tudsz te a csillárokról?
– Biztos vagyok abban, hogy nem járnának emberek az
Operaházba, ha bármi esélye volna annak, hogy egy csillár
esik a fejükre, anyám – válaszolta Henrik, miközben a
könyvét próbálta olvasni.

Il Truccatore, az álruhák mestere

Il Truccatore (ten.), egy titokzatos nemesember botrányt
kelt a városban, amikor magasrangú hölgyeknek udvarol a
férjüknek öltözve. De Laura (szopr.), Capriccio (bar.) új
menyasszonya nem hajlandó engedni a
kellemkedéseinek…

Henrik könyvjelzőt rakott a könyvbe, elővett egy még

kisebb könyvet, és gondosan kikereste a „kellemkedés”
kifejezést. Olyan világban mozgott, amiben nem állt biztos
talajon; megszégyenülés leselkedhetett minden kanyarban,
és Henrik nem volt hajlandó egy szón megcsúszni. Egész
életét abban az állandósult félelemben élte, hogy Később
Majd Dolgozatot Írunk Belőle.

…és szolgája, Wingie (ten.) alteregójává válik…

Megint előkerült az értelmező szótár egy pillanatra.

 …és az események a híres Maszkabál jelenetben
kulminálnak…

És megint.

…a hercegi palotában. De Il Truccatore nem számol

nemezisével, a grófi…

– Nemezis – sóhajtott fel Henrik, és a zsebéhez nyúlt.

– A függöny öt perc múlva felmegy…

Salzella végigpillantott a seregén, ami
díszletmunkásokból, festőkből, és mindazokból állt, akik
ráértek aznap este. A sor végén Gipsz Jakabnak körülbelül a
fele sikeresen vigyázzba vágta magát.
– Nos, mindannyian tudjátok, hova kell mennetek –
jelentette ki az igazgató. – És ha bármit is láttok, bármit az
égvilágon, azonnal jelentsétek nekem! Érthető?
– Salzella úr!
– Igen, Jakab?
– Nem állíthatjuk le az operát Salzella úr!
Az igazgató megrázta a fejét. – Az emberek meg fogják
érteni, ebben…
– Az előadásnak folytatódnia kell Salzella úr!
– Jakab, azt teszed, amit mondtam neked!
Valaki felemelte a kezét. – De van abban valami, amit
mond, Salzella úr…
Az igazgató a szemét forgatta. – Csak kapjátok el a
Szellemet! – mondta. – Ha ez elintézhető anélkül, hogy egy
csomót kiabálnátok, annál jobb. Természetesen én sem
szeretném, ha le kellene állítani az előadást. – Látta, hogy
ettől megnyugszanak.
 Mély akkord dübörgött végig a színpadon.
– Ez meg mi az ördög volt?
Salzella bevonult a színpad mögé, és az izgatottnak tűnő
Andréval találkozott.
– Mi folyik itt?
– Megjavítottuk, Salzella úr! Csak… hát, szóval nem
akarja átadni a helyét…
A Könyvtáros biccentett a zenei igazgató felé. Salzella
ismerte az orangutánt, és többek között azt is tudta, hogy ha
a Könyvtáros ülni akar valahol, akkor pontosan ott fog ülni.
De első osztályú orgonista volt, ezt el kellett ismerni. A déli
előadásai a Láthatatlan Egyetem nagytermében rendkívül
népszerűek voltak, különösen, mivel az egyetem
orgonájának minden hangeffektus a rendelkezésére állt, ami
„Igen Hülye” Jonatán kifordult zsenialitása csak ki tudott
találni. Senki nem hitte volna, mielőtt egy pár szőrös mancs
hozzá nem ért a hangszerhez, hogy Doinov romantikus
Prelúdium G-dúrban című művét át lehet hangszerelni
Szellentőpárnára és Lecsapott Nyulakra.
– Ott van a nyitány – magyarázta André –, és a báli
jelenet…
– Legalább egy csokornyakkendőt kerítsenek neki! –
kérte az igazgató.
– Senki nem látja, Salzella úr, és igazából nincs is
nyaka…
– De vannak elvárásaink, André.
– Igenis, Salzella úr.
– Mivel úgy tűnik, ma estére mentesül a munka alól,
esetleg segíthetne nekünk fülön csípni a Szellemet.
– Természetesen, Salzella úr.
– Akkor szerezzen neki egy csokornyakkendőt, majd
jöjjön velem!
 Egy kicsit később, miután magára hagyták, a Könyvtáros
kinyitotta a kottát, és gondosan elhelyezte az állványon.
Aztán lenyúlt a széke alá, és kihúzott egy nagy, barna
papírzacskót tele földimogyoróval. Nem volt teljesen biztos
benne, hogy André, aki rábeszélte, hogy aznap este ő
játsszon, miért mondta a másik férfinak azt, hogy ő, a
Könyvtáros nem engedett. Valójában némi érdekes
katalogizálási feladat várt volna rá, aminek már előre örült.
Ehelyett, úgy tűnt, itt kell töltenie az egész estét, bár egy fél
kiló megpucolt földimogyoró az emberszabásúak körében
gáláns fizetségnek számított. Az emberi elme mély,
múlhatatlan rejtély, és a Könyvtáros boldog volt, hogy neki
már nincs ilyenje.
Megvizsgálta a csokornyakkendőt. Mint azt André előre
látta, a ruhadarab bizonyos nehézségeket támasztott
olyasvalaki elé, aki az ajtó mögött állt, amikor a nyakakat
osztogatták.

Mállotviksz Néne megállt a nyolcas páholy előtt, és

körbenézett. Gipsz asszonyság sehol nem volt látható. Néne
kinyitotta az ajtót a kulccsal, ami valószínűleg a világ
legdrágább ilyen eszköze volt.
– És viselkedni ám! – figyelmeztetett.
– Iigren, Néijnee – nyávogta Csöves.
– Nem végezheted a dolgodat a sarokban!
– Nem, Néijnee.
Néne a kísérőjére meredt. Még csokornyakkendőben,
kifényesített bajusszal is csak egy macska maradt. Az ember
nem bízhat abban, hogy a macskák bármit megtesznek,
leszámítva, hogy vacsoraidőben felbukkannak.
 A páholy belseje gazdagon volt borítva vörös bársonnyal,
amit aranyozás díszített. Az egész úgy festett, mint valami
puha kis magánszoba.
Két oldalán egy-egy vastag oszlop tartotta a felettük lévő
erkély súlyának egy részét. Néne lenézett a korlát alá, és
feltűnt neki, milyen magasan van. Persze valaki esetleg át
tudna mászni az egyik szomszédos páholyból, de azt az
egész nézőtér szeme láttára kellene megtennie, és ezzel
biztosan kiváltana pár megjegyzést. Bekukucskált az ülések
alá. Felállt egy székre, és körbetapogatta a mennyezetet,
amit aranyozott csillagok díszítettek. Alaposan megvizsgálta
a szőnyeget is.
Amit látott, az mosolyt váltott ki belőle. Korábban akár
fogadott is volna arra, hogy tudja, hogy került be a Szellem,
és most megerősítést nyert.
Csöves a markába köpött, és próbálta – eredménytelenül
– megmosni a haját.
– Te csak ülj csendben, és eszegesd a halikrádat! –
utasította Néne.
– Iigren, Néijnee.
– És nézd az operát, az jót tesz neked.
– Iigren, Néijnee.

– 'Stét, Gipsz asszonyság! – szólt Ángyi vidáman. – Hát

nem izgalmas? A közönség zsibongása, a várakozással teli
hangulat, a zenekari fickók, akik azt keresik, hova
dughatnák el az üvegeiket, és megpróbálnak
visszaemlékezni arra, hogy kell játszani… a kibontakozásra
váró operaélmény minden vidámsága és drámaisága…
– Ó, üdvözlöm, Ogg asszonyság! – válaszolta Gipsz
asszony, aki a poharakat fényesítette a kis bárjában.
 – Látom, jól meg van pakolva – jegyezte meg Ángyi.
Vetett egy oldalpillantást az idős nőre 11. – Minden hely
elkelt, úgy hallottam.
Ez nem váltotta ki azt a reakciót, amire számított.
– Segítsek kitakarítani a nyolcas páholyt? – folytatta.
– Ó, azt már múlt héten kitakarítottam – felelte Gipsz
asszonyság. A fény felé emelte a poharát.
– Igen, de úgy hallottam, hogy a hercegnő nagyon
finnyás – magyarázta Ángyi. – Nagyon kényes bizonyos
dolgokra.
– Milyen hercegnő?
– Tudja, Csöbör úr eladta a nyolcas páholyt – tájékoztatta
Ángyi.
Halk pohárcsendülés hangzott fel. Á.
Gipsz asszonyság a fülkéje bejáratánál termett. – De ezt
nem teheti!
– Ez az ő Operaháza – vonta meg a vállát Ogg Ángyi,
miközben gondosan figyelte az idős hölgyet. – Szerintem ő
úgy gondolja, megteheti.
– Az a Szellem páholya!
Operalátogatók jelentek meg a folyosón.
– Nem gondolom, hogy bánja, hisz csak egy estéről van
szó – mondta Ogg Ángyi. – Az előadásnak folytatódnia kell,
nem? Jól van, kedvesem?
– Szerintem most jobb lenne, ha mennék, és… – lépett
előre Gipsz asszonyság.
– Nem, üljön inkább le, és pihenjen! – javasolta Ángyi,
miközben gyengéden, de ellenállhatatlan erővel visszatolta
az asszonyt.
– De mennem kellene, hogy…
11
Ogg Ángyi világképében fontos szerepe volt annak, hogy magát soha nem
tartotta idős nőnek, bár természetesen minden olyan előnyt kihasznált, ami
abból fakadt, hogy mások esetleg annak látták őt.
 – Hogy mi, Gipsz asszonyság? – kérdezte Ángyi.
Az idős nő elsápadt. Mállotviksz Néne tudott gonosz
lenni, de az ő gonoszsága kint volt a kirakatban; az ember
számíthatott arra, hogy felbukkan a menüben. Ogg Ángyi
éles szavai azonban olyanok voltak, mint amikor egy
barátságos kutya harapja meg az embert. Sőt, annál is
rosszabb volt, mivel nem lehetett rá számítani.
– Gyanítom, azért akar elsietni, hogy váltson valakivel
egy-két szót, igaz, Gipsz asszonyság? – kérdezte Ángyi
kedvesen. – Valakivel, aki esetleg túlságosan meg fog
döbbenni azon, hogy mások tartózkodnak a páholyában?
Azt hiszem, nevet is tudnék adni annak a valakinek,
asszonyom. Nos, ha…
Az öreg hölgy keze felfelé lendült egy üveg pezsgővel,
majd lecsapott azzal a szándékkal, hogy elindítsa a Gytha
Ogg cirkálót az öntudatlanság óceánja felé. A palack
azonban visszapattant.
Ezután Gipsz asszonyság kiszökkent Ángyi mellett, és
csillogó kis fekete cipőiben elszaladt. Ángyi elkapta az
ajtófélfát, és egy kis ideig tántorgott, miközben kék és lila
petárdák robbantak a szeme mögött. De az Oggok ősei
között egy törpe is szerepelt, ami akár bányászatra is
alkalmas koponyacsontozatot jelentett.
Kábán az üvegre meredt. – A sértett kecske éve –
motyogta. – Az jó évjárat.
A tudatosság erőre tört benne.
Elvigyorodott, miközben a távolodó alak után ügetett.
Gipsz asszonyság helyében ugyanezt tette volna, csak
sokkal erősebben.
 Ágnes a többiekkel együtt várta, hogy felgördüljön a
függöny. A városlakók nagyjából ötven főből álló
tömegének egyik tagját alakította, aki meghallgatta, amint
Enrico Basilica arról énekel, milyen sikert aratott az álruhák
mestereként. Fontos része volt a folyamatnak, hogy bár a
kórus végighallgatja, miről szól a történet, és még együtt is
énekel a szereplővel, közvetlenül utána emlékezetkiesést
szenved el, és emiatt az álarcok levétele teljes meglepetést
okoz majd mindenki számára.
Valami oknál fogva, minden összebeszélés nélkül az
emberek nagy része hirtelen igen széles karimájú
kalapokban kezdett megjelenni. Azok, akik nem, minden
lehetőséget megragadtak, hogy felfelé sandítsanak.
A függöny mögött Herr Beukeweroeh intésére felcsendült
a nyitány.
Enrico, aki egy csirkecombot majszolt, gondosan egy
tányérra tette a csontot, és biccentett. A mellette várakozó
díszletmunkás elszaladt.
Elkezdődött az opera.

Gipsz asszonyság odaért a nagy lépcsősor aljára, és

lihegve a korlátnak támaszkodott. Az opera elkezdődött.
Senki nem volt a közelben. És úgy hallotta, nem is üldözik.
Felegyenesedett, és megpróbálta visszanyerni a lélegzetét.
– Kukucs, Gipsz asszonyság!
Ogg Ángyi, aki úgy lóbálta a pezsgősüveget, mint egy
bunkósbotot, már eleve nagy sebességgel közeledett, amikor
a lépcsőkorlát első kanyarulatához ért, de profi módon
behajolt, és megőrizte az egyensúlyát, ahogy ismét
egyenesbe jött, majd a következő kanyarban megint
behajolt…
 …és már csak a nagy, aranyozott szobor volt hátra az
alján. Az összes lecsúszásra érdemes lépcsőkorlát átka ez,
hogy valami kegyetlen dolog várakozik a végén. De Ángyi
reakciója felülmúlhatatlan volt. Miközben lefelé siklott, az
egyik lábát átvetette a túloldalra, és letolta magát. Szöges
bakancsa vájatokat karcolt a márványba, mielőtt meg tudta
volna fékezni a csúszását közvetlenül az idős nő előtt.
Gipsz asszonyságot felkapták a levegőbe, és becipelták az
árnyékok közé, egy másik szobor mögé.
– Ne akarjon versenyfutásban legyőzni, Gipsz
asszonyság! – suttogta Ángyi, miközben fél kezével
betapasztotta az asszony száját. – Akarjon inkább itt
várakozni velem, szép csendben. És ne gondolja, hogy én
kedves ember vagyok! Csak Eszméhez képest vagyok
kedves, de hozzá képest gyakorlatilag mindenki az…
– Mmf!
Egyik kezével Gipsz asszonyság karját szorítva, a
másikat pedig a száján tartva Ángyi kikukucskált a szobor
mögül. Hallotta, ahogy valahol messze énekelnek.
Semmi más nem történt. Egy idő múlva mérgelődni
kezdett. Lehet, hogy a Szellem beijedt. Lehet, hogy Gipsz
asszonyság hagyott neki valami jelet. Lehet, hogy arra a
következtetésre jutott, hogy a világ pillanatnyilag túl
veszélyes hely a Szellemek számára, bár Ángyi nem hitt
abban, hogy valaha is úgy döntene, hogy…
Ha így haladnak, az első felvonás befejeződik, mielőtt…
Ajtó nyílt ki valahol. Frakkot és nevetséges micisapkát
viselő hórihorgas alak kelt át az előcsarnokon és indult el
felfelé. Látták, ahogy a lépcső tetején a páholyok felé
fordul, majd eltűnik.
 – Látja – mondta Ángyi, miközben megpróbálta kirázni a
végtagjaiból a merevséget – az van Eszmével, hogy ő
buta…
– Mmf?
– …éppen ezért úgy gondolja, hogy a legnyilvánvalóbb
módszer, amivel a Szellem be- vagy kijuthat, az az ajtón
keresztül. Ha nem találunk titkos ajtót, úgy véli, az azért
van, mert nincs olyan. Az a legjobb fajta titkos ajtó, ami
nincsen is ott, mert azt emberfia meg nem találja. Látja,
ebben gondolkoznak maguk mind túl operásan. Folyton itt
lébecolnak, ostoba történeteket hallgatnak, amiknek semmi
értelme, és szerintem ez csinál valamit az agyukkal. A
népek, ha nem találnak egy titkos ajtót, azt mondják, te jó
ég, milyen jól eldughatták. De a normális emberek, mint én
vagy Eszme, mi azt mondjuk: lehet, hogy akkor nincs is ott.
És a Szellem úgy tud a legkönyebben itt mászkálni anélkül,
hogy észrevennék, ha szem előtt van, és észrevéteti magát.
Különösen, ha kulcsokhoz is hozzájuthat. Az emberek nem
figyelnek oda Jakabra. Elnéznek a feje fölött.
Ángyi finoman lazított a szorításán. – Na már most, én
nem hibáztatom magát, Gipsz asszonyság, mert én is
ugyanezt tenném, ha az enyéimről lenne szó, de jobban tette
volna, ha már elejétől fogva megbízik Eszmében. Ő segíteni
fog, ha tud.
Ángyi elengedte az öreg hölgyet, de továbbra is szorosan
markolta a pezsgősüveget; biztos, ami biztos.
– És mi van, ha nem tud? – kérdezte az idős nő keserűen.
– Maga szerint Jakab követte el azokat a gyilkosságokat?
– Ő jó fiú!
– Biztosra veszem, hogy ez nem ugyanaz, mint a „nem”,
ugye?
– Börtönbe fogják zárni!
 – Ha ő követte el a gyilkosságokat, akkor Eszme ezt nem
fogja hagyni! – biztosította Ángyi.
Valami szöget ütött Gipsz asszonyság nem túl éles
elméjébe. – Hogy érti, hogy azt nem fogja hagyni? –
kérdezte.
– Úgy értem – válaszolta Ángyi –, hogy aki Eszme
kegyelmére bízza magát, az előtte vessen számot azzal,
érdemes-e a kegyelemre.
– Ó, Ogg asszonyság!
– Na már most, maga csak ne aggódjon semmin! –
jelentette ki Ángyi, talán egy kicsit későn, a körülményeket
tekintve. Felmerült benne, hogy a közvetlen jövő mindenki
számára egy kicsit könnyebb lenne, ha Gipsz asszonyság
megkapná a jól megérdemelt pihenését. Kotorászott egy sort
a ruhája ráncai között, majd előhúzott egy üveget, ami félig
volt valami opálos, narancsszínű folyadékkal. – Csak egy
kis kortyot, hogy lecsillapodjanak az idegei…
– Mi az?
– Egyfajta tonik – válaszolta Ángyi. Kipattintotta a dugót
a hüvelykjével; felette, a mennyezeten pattogzani kezdett a
festék. – Almából készült. Vagyis hát, főleg almából…

Gipsz Jakab megállt a nyolcas páholy előtt, és

körülnézett.
Majd levette a micisapkáját, és előhúzta az álarcot. A
micisapka a zsebébe vándorolt.
Felegyenesedett, és nagyon úgy tűnt, mintha az álarcos
Gipsz Jakab több hüvelykkel magasabb lenne.
Elővett egy kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, és az
az alak, aki belépett a páholyba, nem úgy mozgott, mint a
mindenes. Úgy mozgott, mintha minden idegét és izmát
teljes mértékben uralná, ahogy a sportolók.
Az opera hangjai betöltötték a páholyt. A falakat vörös
bársony borította, és függönyök lógtak rajta. A székek
magasak voltak, és dúsan párnázottak.
A Szellem leereszkedett az egyikre, és elhelyezkedett
rajta.
Egy alak hajolt előre a másik székből és azt mondta: –
Nem ehhheted meg a hhhaliikrráimat!
A Szellem felugrott. Az ajtózár kattant egyet mögötte.
Néne előlépett a függönyök mögül.
– Nocsak, nocsak, hát ismét találkoztunk! – mondta.
A Szellem a páholy széléig hátrált.
– Nem hinném, hogy le tudnál ugrani – állapította meg a
boszorkány. – Hosszú az út lefelé. – A legprofibb metsző
pillantását vetette a fehér álarcra. – Most pedig, Szellem
úr…
A Szellem hátraugrott a páholy korlátjára, színpadiasan
tisztelgett Nénének, majd felfelé szökellt.
Néne pislogott.
Egészen mostanáig mindig működött a Tekintet…
– Ez az átkozott sötétség – dünnyögte. – Csöves!
A kaviárostálka kirepült Csöves ideges ujja közül, és
paranormális jelenség formájában tűnt fel valahol a
nézőtéren.
– Iigren, Néijnee!
– Kapd el! Ha ügyes leszel, kapsz egy heringet!
Csöves boldogan vicsorgott. Ez már döfi! Az opera attól a
pillanattól fogva untatta, amikor ráébredt, hogy senki nem
fog egy vödör hideg vizet loccsintani az énekesekre. A
dolgok kergetését viszont értette.
Egyébként is, szeretett a barátaival játszani.
 Ágnes észrevette a mozgást a szeme sarkából. Egy alak
ugrott ki az egyik páholyból, és kezdett felfelé mászni az
erkélyre. Majd egy másik alak eredt a nyomába,
végigkúszva az aranyozott kerubokon.
Az énekeseknek a sor közepén elhalt a hangjuk. Az első
alakot eltéveszteni sem lehetett volna. A Szellem volt az.

A Könyvtárosnak feltűnt, hogy a zenekar abbahagyta a

játékot. Valahol a hátsó függöny túloldalán az énekesek is
leálltak. Izgatott beszélgetés moraja hallatszott át, és egy
vagy két sikoltás.
Egész testén égnek meredtek a szőrszálak. Érzékszervei,
melyek úgy fejlődtek ki, hogy megvédjék a fajtáját az
őserdők mélyén, ügyesen alkalmazkodtak a nagyvárosi
körülményekhez, mert a civilizált világ egyszerűen csak
szárazabb volt, több ragadozóval.
Felvette a használhatatlannak minősített
csokornyakkendőt, és komoly eltökéltséggel a homlokára
kötötte, minek következtében olyan lett, mint egy különösen
elegáns kamikáze harcos. Utána eldobta az opera kottáját, és
egy pillanatra üres tekintettel a levegőbe meredt.
Ösztönösen tudta, hogy bizonyos helyzetek megkívánják a
zenei aláfestést.
Ebben az orgonában nem volt meg mindaz, amit alapvető
felszereltségnek tartott, mint például a mennydörgés pedál, a
húsz öles földrengés síp, és egy egész sornyi állathang, de
megvigasztalta annak tudata, hogy a mélyebb regiszterekből
egészen biztosan ki tud majd hozni valamit.
 Kinyújtotta a karjait, és megropogtatta az ízületeit. Ez
beletelt némi időbe.
Majd játszani kezdett.

A Szellem végigtáncolt az erkély peremén, kalapok és

színházi szemüvegek romjait hagyva maga után. A közönség
elképedten figyelte, majd tapsolni kezdett. Azt nem értették
teljesen, hogy kapcsolódik ez az opera cselekményéhez – de
végtére is operáról volt szó.
A Szellem odaért az erkély közepéhez, pár lépésnyit
feltrappolt a folyosón, majd megfordult, és nekifutott.
Odaért a korláthoz, elugrott, még egyet ugrott, felrepült a
nézőtér fölé…
És a csilláron landolt, ami megcsörrent, majd finoman
himbálózni kezdett.
A közönség felállt, és tapsolni kezdett, miközben a
Szellem felmászott a csilingelő függelékek között a fő
tartókötél felé.
Majd egy másik alak mászott ki az erkély peremére, és
vetette magát az előző után. Az illető szögletesebb volt, mint
az előző férfi, félszemű, széles vállú és keskeny csípőjű;
érdekesen gonosznak nézett ki, akár egy olyan kalóz, aki
otthonosan mozog a koponyák és lábszárcsontok világában.
Még csak nem is szaladt, hanem amikor odaért a csillárhoz
legközelebb lévő részhez, egyszerűen a levegőbe vetette
magát.
Nyilvánvaló volt, hogy nem fogja elérni.
Utána viszont nem volt nyilvánvaló, hogyan sikerült neki
mégis.
Azok, akik a színházi látcsövükön keresztül figyelték,
később megesküdtek, hogy a férfi előrenyújtotta a kezét,
ami látszólag éppen csak súrolta a csillárt, de utána mégis
képes volt valahogy az egész testét a levegőben tartani.
Pár ember még erősebben esküdött arra, hogy amikor a
pasas kinyújtotta a kezét, mintha többhüvelyknyit nőttek
volna a körmei.
A hatalmas üveghegy esetlenül himbálózott a kötelén, és
amikor a legmagasabb pontra ért, Csöves még előrébb
lendült, akár egy légtornász. A közönség elismerően „óóó”-
zott.
Majd a félszemű alak megint megfordult. A csillár egy
pillanatra habozott a pályája csúcsán, majd visszalendült.
Miközben csikorogva himbálózott az erkély felett, a rajta
lógó alak felfelé lendült, elengedte, és egy hátraszaltóval a
kristályok közepébe vetette magát. Gyertyák és
üvegprizmák hullottak az alanti ülésekre.
Utána pedig, a nézőközönség éljenzése közepette mászni
kezdett felfelé a kötélen a menekülő Szellem nyomában.

Törvély Henrik próbálta mozdítani a karját, de egy

lehullott kristály a szék karfájához szegezte a szmokingja
ujját.
Bizonytalan érzés öntötte el. Meglehetősen biztosra vette,
hogy ez nem a műsor része, de ott volt a lehetősége annak,
hogy mégis.
Hallotta, ahogy körülötte kérdéseket sziszegnek
egymásnak az emberek.
– Ez része volt a cselekménynek?
– Biztos vagyok benne, hogy igen.
– Ó, igen! Igen. Határozottan így van – mondta valaki
valahol távolabb a sorban, megfellebbezhetetlen hangon. –
Igen. Igen. A híres üldözési jelenet. Nos, valóban. Ó, igen.
Quirmben is eljátszották, tudják.
– Ó… tényleg. Hát persze. Biztos vagyok benne, hogy
már hallottam róla…
– Szerintem átkozottul jó rész volt! – jelentette ki
Törvélyné.
– Anya!
– Ideje volt már, hogy valami érdekes is történjen.
Figyelmeztethettél volna! Akkor feltettem volna a
szemüvegem.

Ogg Ángyi feltrappolt a hátsó lépcsőn a zsinórpadláshoz.

– Valami nincs rendben! – motyogta maga elé, miközben
kettesével vette a lépcsőket. – Azt hiszi, hogy csak rájuk
mered, és azok karamellává olvadnak a kezei között, de
utána kinek kell mindent megoldania, he? Rajta, lehet
találgatni…
A lépcső tetejénél lévő ősrégi faajtó megadta magát Ogg
Ángyi bakancsának, amit Ángyi lendülete támogatott, és
recsegve feltárta a mögötte lévő nagy, árnyékos területet.
Ami tele volt szaladgáló alakokkal. Lábak villogtak a
lámpások fénye előtt. Emberek kiabáltak.
Egy alak rohant egyenesen felé.
Ángyi ugrásra kész testhelyzetet vett fel, és mindkét
hüvelykujját az alaposan felrázott pezsgősüveg dugójára
helyezte, amit a hóna alatt tartott.
– Ez egy Magnum – jelentette ki –, és nem félek meginni!
Az alak megtorpant. – Ja, maga az, Ogg asszonyság…
Ángyi személyes adatokban tévedhetetlen emlékezete
kidobta a megfelelő kártyát. – Péter, ugye? – kérdezte
megnyugodva. – Akinek rossz a lába?
 – Így van, Ogg asszonyság.
– Használt a por, amit adtam?
– Sokkal jobban érzem, magam, Ogg asszonyság…
– Szóval, mi a helyzet?
– Salzella úr elkapta a Szellemet!
– Tényleg?
Most, hogy Ángyi szemének sikerült némi rendszert
találnia a káoszban, észrevett egy embercsoportot a padló
közepén, a csillár körül.
A zenei igazgató a deszkákon üldögélt. A gallérja
elszakadt, és a frakkja egyik ujja levált, de a tekintete
győzelemittas volt.
Meglóbált valamit a levegőben.
Valami fehéret. Ami úgy nézett ki, mint egy
koponyadarab.
– Gipsz volt az! – mondta. – Gipsz Jakab volt az, ha
mondom! Miért ácsorognak itt? Nyomás utána!
– Jakab? – kérdezte az egyik férfi kétkedve.
– Igen, Jakab!
Egy másik férfi sietett oda a lámpását lóbálva.
– Láttam, hogy a Szellem a tető felé indul! És valami
nagy szemű szörnyeteg ment utána, aki úgy nézett ki, mint
egy leforrázott macska.
Ez nincs rendben, gondolta Ángyi. Valami nincs rendben.
– A tetőre! – kiáltotta Salzella.
– Nem kellene először elmennünk égő fáklyákért?
– Az égő fáklya nem elengedhetetlenül szükséges!
– Vasvilláért és kaszáért?
– Az csak vámpírok ellen kell!
– Mi lenne, ha csak egy fáklyát hoznánk?
– Most azonnal fel oda, mindenki! Érthető?
 Összezárult a függöny. Felhangzott némi taps, amit alig
lehetett hallani a közönség morajától.
A kórustagok egymás felé fordultak. – Ez így van a
darabban?
Porfelhő hullt lefelé. Messze felettük díszletmunkások
rohangáltak az állványzaton. Kiáltások visszhangoztak a
kötelek és a poros háttérfüggönyök között. Egy
díszletmunkás, kezében égő fáklyával, a színpadon is
keresztülrohant.
– Hé, mi történk? – kérdezte a tenor.
– Elkapták a Szellemet! A tető felé tart! Gipsz Jakab az!
– Mi, Jakab?
– A mi Gipsz Jakabunk?
– Igen!
A díszletmunkás üstökösként robogott végig a többiek
között, a pletyka élesztőgombáját hagyva maga után, hogy
aztán az keleszteni kezdje a kórus tésztáját.
– Jakab? Biztos, hogy nem!
– Hááááát… egy kicsit tényleg furcsa a fiú, nem…?
– De pont ma reggel mondta nekem, hogy „szép napunk
van Zsindelyes úr!”. Csak így egyszerűen. Normálisan.
Mármint… Jakabhoz képest normálisan…
– Ami azt illeti, nekem mindig is gyanús volt amiatt,
ahogy a két szeme mozog, mintha külön életet élnének…
– És mindig itt van valahol!
– Igen, de végtére is ő a mindenes…
– Ezzel nem is vitatkoznék!
– Nem Jakab az – jelentette ki Ágnes.
Ránéztek.
– Azt mondták, őt üldözik, kedvesem.
 – Nem tudom, kit üldöznek, de nem Jakab a Szellem.
Hogy képzelhet bárki is róla, hogy ő a Szellem! – folytatta
Ágnes hevesen. – A légynek sem tudna ártani! Egyébként is,
láttam…
– De mindig is olyan nyálkásnak tűnt számomra.
– És azt mondják, rengeteget mászkál a pincébe. Miért,
kérdezem én? Nézzünk szembe a tényekkel! Ami igaz, az
igaz. A fiú őrült.
– Nem úgy viselkedik, mint egy őrült! – kiáltotta Ágnes.
– Hát, mindig úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban
elkezdhetné, ezt el kell ismerned. Megyek megnézni, mi
történik. Jön még valaki?
Ágnes feladta. Rettenetes dolog szembesülni a ténnyel,
hogy vannak alkalmak, amikor a bizonyítékokon
végigtaposnak, és indul a vadászat.

Kivágódott egy csapóajtó. A Szellem mászott ki alóla,

majd csapta le maga mögött ismét a nyílászárót.
Lentről éles nyávogás hangzott fel.
Utána a Szellem végigtáncolt a bádogon, amíg oda nem
ért a vízköpőszörnyekkel zsúfolt mellvédhez, ami fekete és
ezüst volt a holdfényben. A szél belekapott a köpenyébe,
ahogy a tető legszélén szaladt, és ismét leugrott egy másik
ajtó közelében.
És a vízköpőszörny hirtelen már nem vízköpőszörny volt,
hanem egy alak, ami hirtelen lehajolt, és lerántotta a
Szellem álarcát.
Olyan volt, mint amikor elvágják a zsinórokat.
– Jó estét, Jakab! – mondta Néne, miközben a fiú térdre
omlott.
– Üdv, Mállotviksz asszony!
 – Kisasszony – javította ki Néne. – És most állj fel! –
Valami felmordult a tetőn valahol távolabb, majd egy
puffanás hangzott fel. Csapóajtó darabjai repkedtek a
holdfényben.
– Szép idefent, igaz? – kérdezte Néne. – Friss a levegő, és
csillagok… Azon gondolkoztam: le vagy fel? De odalent
csak patkányok vannak.
Egy újabb gyors mozdulattal megragadta Jakab állát, és
félrebillentette, pont, amikor Csöves – szívében felajzott,
gyilkos indulattal – felhúzta magát a tetőre.
– Hogy működik a te észjárásod, Gipsz Jakab? Ha
kigyulladna a házad, legelőször mit tennél?
Csöves morogva végigosont a tetőn. Általában szerette a
háztetőket, és a legkedvesebb emlékei némelyike is
háztetőkhöz kötődött, de az imént vágtak egy csapóajtót a
fejére, és most keresett valamit, amit kibelezhet.
Aztán Gipsz Jakabban felismerte egy olyan ember
alakját, aki ételt adott neki.
És közvetlenül a fiú mellett Mállotviksz Néne sokkal
kevésbé szívesen látott alakja állt. Azé a személyé, aki
egyszer rajtakapta, hogy a kertjében ás, és hátsó fertályon
rúgta.
Jakab mondott valamit. Csöves nem igazán figyelte, hogy
mit.
Mire Néne azt felelte: – Ügyes. Jó válasz. Csöves!
A szólított erőteljesen hátbaböködte Jakabot.
– Tejjet akarrok mosst rrrögtön! Doromb, doromb!
Néne a macskához vágta az álarcot. A távolban kiabáló
emberek rohantak fel a lépcsőn.
– Ezt vedd fel! Te meg bukj le, de nagyon mélyre, Gipsz
Jakab! Végtére is az egyik álarcos férfi éppen olyan, mint a
másik. És amikor kergetni kezdenek téged, Csöves… hát ne
hagyd őket lazsálni. Ha ügyes leszel, kaphatsz egy…
– Iiigren, tudomm – válaszolta Csöves csüggedten,
miközben elvette az álarcot. Úgy tűnt, nagyon meg kell
dolgozni azért a heringért.
Valaki kidugta a fejét a csapóajtó romjai közül. A fény
megcsillant Csöves álarcán… és még Nénének is el kellett
ismernie, hogy remek Szellem vált belőle. Először is, a
morfogenikus mezeje megpróbálta visszaalakítani magát. A
karmai már távolról sem emlékeztettek emberi körmökre.
Köpött egyet a lépcsőn felfelé áradó üldözői felé, aztán
drámaian homorított a tető legszélén, majd lelépett róla.
Egy emelettel lejjebb kinyújtotta a karját, elkapott egy
ablakpárkányt, és egy vízköpőszörny fején landolt, aki
sértődötten azt mondta: – Háh köh héhen!
Az üldözői lenéztek utána. Néhánynak közülük sikerült
égő fáklyát szereznie, mivel időnként a megszokás túl nagy
úr ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyják.
Csöves harciasan elvigyorodott, és ismét lejjebb vetette
magát: az ablakpárkányról egy ereszcsatornára, majd egy
erkélyre ugrott, újra és újra megtorpanva, hogy végül ismét
drámai pózba vágja magát, és az üldözőire vicsorogjon.
– Jobb lenne, ha utána mennénk, báró Nobbs tizedes! –
javasolta utóbbiak egyike, aki hátul sántikált.
– Jobb lenne, ha utána mennénk óvatosan a lépcsőn
keresztül, ezt akarta mondani, ugye? Csak mert valami, amit
megittam, nem akar lent maradni. Ha még sokat futunk, én
biza' kidobom a rókát, aszondom!
A csődület többi tagja is láthatóan arra a következtetésre
jutott, hogy nincs sok értelme valakit egy függőleges
házfalon kergetni. Egy csőcselékként fordultak sarkon, hogy
aztán kiabálva és fáklyákkal hadonászva visszainduljanak a
lépcsőn.
A szétszéledő tömegből Ogg Ángyi bukkant elő. Egyik
kezében egy vasvillát, a másikban egy fáklyát tartott.
Mindkettőt a levegőbe emelte, miközben azt motyogta,
„rebarbara, rebarbara”.
Néne odasétált hozzá, és megveregette a vállát. –
Elmentek, Gytha.
– Reba… Ó, üdv, Eszme! – válaszolta Ángyi, felhagyva a
jogos bosszúvágytól égő hanghordozással.
– Gondoltam, velük megyek, nehogy elfajuljanak a
dolgok. Az előbb Csövest láttam?
– Igen.
– Óóó, a kis aranyos! – lágyult el Ángyi. – De egy kicsit
zaklatottnak tűnt. Remélem, nem történik semmi baja!
– Hol van a seprűd? – kérdezte Néne.
– A takarítószekrényben, a színpad mögött.
– Akkor most kölcsönveszem, és rajta tartom a szemem a
dolgokon – jelentette ki Néne.
– Hé, az én macskámról van szó, nekem kellene
vigyáznom rá… – kezdte Ángyi.
Néne oldalra lépett, hogy Ángyi megpillanthassa a nagy,
a saját térdét kulcsoló, kuporgó alakot. – Te vigyázz Gipsz
Jakabra! – adta ki az utasítást. – Ebben jobb vagy nálam.
– Üdv, Ogg asszonyság! – szólt Jakab gyászosan.
Ángyi rápillantott.
– Szóval ő a…?
– Igen.
– Úgy érted, ő a felelős a gyil…?
– Szerinted? – kérdezte Néne.
– Hát, ha már erről van szó, azt mondanám, nem ő a
tettes – válaszolta Ángyi. – Válthatnék veled egy szót
kettesben, Eszme? Szerintem ezt az ifjú Jakabnak nem
kellene hallania.
A boszorkányok összedugták a fejüket. Rövid, suttogó
beszélgetés hangzott fel.
– Minden olyan egyszerű, ha az ember tudja a választ –
mondta Néne. – Mindjárt visszajövök.
Ezzel elsietett. Ángyi hallotta, hogy kopog a cipője a
lépcsőn.
Ő lenézett a fiúra, és kinyújtotta a kezét. – Kelj fel,
Jakab!
– Igenis Ogg asszonyság!
– Gondolom, most jó lenne, ha keresnénk egy helyet,
ahol elbújhatsz, igaz?
– Tudok egy rejtekhelyet Ogg asszonyság!
– Tudsz, mi?
Jakab előrevetette magát a tetőn egy másik csapóajtó felé,
és büszkén rámutatott.
– Az? – kérdezte Ángyi. – Az nem tűnik számomra túl
rejtettnek.
A fiú zavart pillantást vetett rá, majd olyan vigyor öntötte
el az arcát, mint egy tudósét közvetlenül azután, hogy
megoldott egy különösen nehéz egyenletet. – Oda rejtették
ahol mindenki láthatja Ogg asszonyság!
Ángyi éles pillantást vetett rá, de az enyhén kába
ártatlanságon kívül semmi nem volt Jakab tekintetében.
A fiú felemelte a csapóajtót, és udvariasan lemutatott. –
Menjen maga előre hogy ne lássam meg az alsóneműjét!
– Hát ez nagyon… kedves tőled – válaszolta Ángyi. Ez
volt az első alkalom, hogy bárki is ilyet mondott neki.
A fiú türelmesen megvárta, hogy a boszorkány leérjen a
létra aljára, majd körülményesen utána mászott.
 – Ez csak egy régi lépcsőház, nem? – kérdezte Ángyi a
sötétséget böködve a fáklyájával.
– Igen! Teljesen lemegy! Kivéve az alján ahol teljesen
felmegy!
– Tud róla bárki más?
– A Szellem, Ogg asszonyság! – válaszolta Jakab,
miközben lesétált.
– Ja, tényleg – felelte Ángyi elgondolkodva. – És hol van
most a Szellem, Jakab?
– Elszaladt!
Ángyi felemelte a fáklyát. Még mindig nem volt semmi
kiolvasnivaló a fiú arckifejezésében. – Mit csinál itt a
Szellem, Jakab?
– Ő vigyáz az Operára!
– Ez nagyon kedves tőle, az biztos.
Ángyi elindult lefelé, és ahogy körbetáncolták az
árnyékok, hallotta, hogy a fiú azt mondja:
– Tudja ő egy nagyon buta kis kérdést tett fel nekem Ogg
asszonyság! Buta kis kérdés volt amire minden bolond tudja
a választ!
– Ó, igen – válaszolta Ángyi a falra meredve. – Az égő
házakról, gondolom…
– Igen! Hogy mit csinálnék ha kigyulladna a házam!
– Gondolom, jó fiú voltál, és azt felelted, hogy kivinnéd
az anyukádat – mondta Ángyi.
– Nem! Az anyukám tud vigyázni magára!
Ángyi végighúzta a kezét a legközelebbi falon. Az ajtókat
beszögelték, amikor a lépcsőházat megszüntették. Valaki,
aki itt mászkál fel s alá, sok mindent meghallhat…
– Akkor mit csinálnál, Jakab? – kérdezte.
– Kioltanám a tüzet!
 Ángyi üres tekintettel a falra meredt, majd lassú vigyor
öntötte el az arcát.
– De egyszerű vagy, Gipsz Jakab! – jegyezte meg.
– Olyan egyszerű mint a seprűnyél! – válaszolta a fiú
vidáman.
De nem vagy őrült, gondolta a boszorkány. Egyszerű
vagy, de normális. Legalábbis Eszme ezt mondaná. És ennél
akad rosszabb is.

Csöves végigtrappolt a Széles úton. Hirtelen kezdte

furcsán érezni magát. Az izmai különös módon csavarodtak.
A gerince aljának bizsergése arra utalt, hogy a farka ki akar
nőni, a fülei pedig egyértelműen fel akartak kúszni a feje
tetejére, ami mindig kínos élmény, ha társaságban történik.
Ebben az esetben a társaság nagyjából ötvenölnyivel
mögötte tartózkodott, és határozottan úgy tűnt, hogy
szándékukban áll a füleit a lehető legmesszebb elmozdítani
a jelen helyzetükből, bármilyen kínos legyen is az.
És kezdték utolérni. Csöves általában legendás
sebességgel bírt, de nem akkor, amikor a térdei pár
másodpercenként megpróbáltak irányt váltani.
A szokásos terve üldözés esetére az volt, hogy felugrik a
vizeshordóra Ogg Ángyi kunyhója mögött, és végigvág a
karmaival az üldözője orrán, amikor az befordul a sarkon.
Mivel ez jelenleg egy ötszáz mérföldes ugrást követelt volna
tőle, kénytelen volt alternatív megoldást találni.
Az egyik ház előtt egy kocsi várakozott. Odaugrott,
felhúzta rá magát, megragadta a gyeplőt, és a kocsisra
pillantott.
– Ugrrrás! – Fogai megvillantak a holdfényben. A kocsis
tiszteletre méltó lélekjelenléttel és tetemes testnemjelenlét
utáni vággyal egy hátraszaltóval belevetette magát az
éjszakába.
A lovak felágaskodtak, és megpróbáltak vágtában törni ki
álló helyzetükből. Az állatokat kevésbé lehet bolonddá
tenni, mint az embereket; ők tisztában voltak vele, hogy ami
mögöttük van, az egy nagyon nagy macska, és az a mellékes
tény, miszerint emberi alakja van, egyáltalán nem nyugtatta
meg őket.
A kocsi döcögve elindult. Csöves rángatózó válla felett
hátranézett a fáklyával megvilágított tömegre, és gúnyosan
intett nekik a mancsával. A hatás annyira tetszett neki, hogy
felmászott a mozgó alkotmány tetejére, és folytatta a
gúnyolódást.
Jellegzetes macskatulajdonság kihívóan parádézni az
ellenség szeme láttára egy biztonságos helyen. De a
körülményeket tekintve Csöves jobban járt volna, ha a lovak
kormányzásának képessége is a jellegzetes
macskatulajdonságok közé tartozik.
Az egyik kerék a Rézhíd korlátjának ütközött, majd
vasalt peremével szikrákat hányva végigsúrolta azt. Az
ütközéstől Csöves mutogatás közben lepottyant a
kakasülőről. A talpára esett az út közepén, miközben a
halálra rémült lovak folytatták az útjukat a veszedelmesen
imbolygó kocsival.
Az üldözők megtorpantak.
– Most meg mit csinál?
– Csak áll ott.
– Belőle csak egy van, belőlünk viszont sok, nem?
Könnyedén le tudjuk győzni.
– Jó ötlet. Háromra lerohanjuk, jó? Egy… két… há… –
Csend. – Nem rohantátok le!
– Hát, te sem.
 – Igen, de én mondtam, hogy „egy, két, há”.
– Jusson eszetekbe, mit tett Tilóval!
– Igen, nos, én soha nem kedveltem túlzottan azt az
öregembert…
Csöves vicsorgott. Csiklandós dolgok mentek végbe a
testében. Hátravetette a fejét, és felüvöltött.
– Nézd, legrosszabb esetben is legfeljebb két emberrel
tudna végezni közülünk.
– Ó, és az jó, igaz?
– Figyeljetek, miért hányja-veti úgy magát?
– Lehet, hogy megütötte magát, amikor leesett a
kocsiról…
– Kapjuk el!
A csőcselék körbevette. Csöves, aki erősen küzdött a
fajok között vadul váltogató morfogenikus mezejével, a
kezével orrba vágta az egyik férfit, és lekarmolta az inget a
másikról valami olyasmivel, ami sokkal inkább tűnt egy
hatalmas mancsnak.
– Ó, afffeee…
Húsz kéz kapott utána. Majd a sötétben folyó csetepaté
közepette húsz kéz markolt ruhadarabokat, vagy a semmit.
Bosszúszomjas bakancsok rúgták a levegőt. Vicsorgó arc
felé lendülő furkósbotok keltek át az üresen maradt téren, és
kanyarodtak vissza fültövön vágni a tulajdonosukat.
– eeeááááuuu!
A kavarodásban észrevétlenül lapos fülű, szürke prémes
lövedék vágódott ki a lábak közül.
A rugdosás és a csapkodás csak akkor szűnt meg, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a gyülevész tömeg önmagát
támadja. És mivel egy csőcselék intelligenciahányadosa a
legbutább tagjának az intelligenciahányadosával egyenlő,
osztva a csőcselék tagjainak számával, soha senki nem jött
rá, hogy végül is mi történhetett. Egyértelműen bekerítették
a Szellemet, aki semmiképpen nem menekülhetett. Nem
maradt belőle más, csak egy álarc, és pár tépett ruhadarab.
Szóval, érvelt a tömeg, bizonyára a folyóban végezte. És
úgy is kell neki!
A jól végzett munka örömével megcélozták a
legközelebbi kocsmát.
Nem maradt a híd közepén más, csak báró De'Tritus
őrmester, továbbá báró Nobby Nobbs tizedes, akik pár
ruhafoszlányt vizsgáltak.
– Kadar parancsnok nem… nem… nem fog örülni –
állapította meg Detritus. – T'od, hogy ő élve szereti a
foglyokat.
– Igen, de ezt úgyis felakasztották volna – válaszolta
Nobby, aki próbált megmaradni a lábán. – Ez így csak egy
kicsit… demokratikusabb volt. És takarékosabb kötél
szempontjából, nem beszélve a kulcsok és zárak kopásáról.
Detritus megvakarta a fejét. – Nem kéne némi vérnek is
lennie? – kockáztatta meg a feltételezést.
Nobby savanyú pillantást vetett rá. – Nem menekülhetett
el – felelte. – Úgyhogy ne kérdezz ilyeneket!
– Csak mer' az emberek, ha elég erősen megcsapják őket,
összevissza kennek mindent – folytatta Detritus.
Nobby felsóhajtott. Manapság tele az őrség az
ilyesfajtákkal. Mindenből rejtélyt kell gyártaniuk. A régi
szép időkben, amikor csak a csapat volt, meg a „ne szólj rá,
nem fáj fejed” íratlan szabálya, akkor csak annyit mondtak
volna szívből az önjelölt rendfenntartóknak, hogy „szép
volt, fiúk!” és korán hazamennek. De most, hogy a jó öreg
Kadart előléptették kapitánnyá, úgy tűnt mintha csak
olyanokat venne fel, akik folyton kérdezősködnek. Ez még
Detritusra is hatással volt, akit a többi troll sem tartott
eszesebbnek egy döglött meztelen csigánál.
Az őrmester lehajolt, és felvett egy szemkötőt.
– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Nobby lenézően. –
Szerinted denevérré változott, és elrepült?
– Hahh! Nem hinném, mert az in… konzisz… tens lenne
a modern rendőrködéssel – válaszolta Detritus.
– Hát, én úgy gondolom – magyarázta Nobby –, hogy ha
kizárjuk a lehetetlent, akkor ami marad, bármily
valószínűtlen, nem éri meg, hogy egy hideg éjszakán idekint
töprengjünk rajta, amikor egy nagy pohár italra is
rávethetnénk magunkat. Gyerünk! Bele akarok kóstolni
annak az kutyának a szőrébe, amelyik megharapott.
– Ez irónia vót?
– Ez metafora volt.
Detritus, akinek azért tovább csikorogtak a fogaskerekek
abban a részében, ami technikailag az agya volt,
megbökdöste a szakadt ruhadarabokat. Valami a lábához
dörgölőzött. Egy macska. Cafatos füle volt, fél szeme, és
olyan arca, mint egy szőrös ököl.
– Üdv, kiscica! – köszönt neki az őrmester.
A macska nyújtózott egyet, és elvigyorodott. – Tűűnjáu
ell, zzsarááu…
Detritus pislogott. Nem létezik olyasmi, hogy troll-
macska, az őrmester pedig soha nem látott még macskát,
mielőtt Ankh-Morporkba érkezett, és fel nem fedezte, hogy
nagyon, nagyon nehéz őket megenni. És soha nem hallott
olyanról, amelyik beszélni tudott volna. Másrészt viszont
nagyon is tisztában volt azzal, hogy mindenki szerint ő a
legostobább személy a városban, és nem akarta felhívni a
figyelmet egy beszélő macskára, mert talán kiderülne, hogy
rajta kívül mindenki tisztában van azzal, hogy folyamatosan
dumálnak.
Pár ölnyivel odébb, a csatornában valami fehér hevert. A
troll óvatosan felvette. Úgy nézett ki, mint a Szellem álarca.
Ez valószínűleg egy Nyom.
Fontoskodva meglóbálta. – Hé, Nobby…
– Köszönöm! – suhant oda valami a sötétből, kapta ki az
álarcot a troll kezéből, majd szállt el az éjszakában.
Nobbs tizedes megfordult. – Igen? – kérdezte.
– Ööö… mekkorák a madarak? Úgy általába'?
– Ó, a fenébe is, nem tudom. Vannak nagyobbak, és
vannak kisebbek. Kit érdekel?
Detritus a szájába vette az ujját. – Hát engem aztán nem –
válaszolta. – Én túl okos vagyok ahho', hogy meglepődjek
teljesen normális dolgokon.

Valami szörcsögött a lábuk alatt.

– Itt elég nedves minden, Jakab – jegyezte meg Ángyi.
A levegő is pállott volt és súlyos, úgy tűnt, mintha
összenyomná a fáklya fényét.
A láng peremét valami sötétre színezte.
– Most már nincs messze Ogg asszonyság!
Kulcsok csilingeltek a sötétben, és sarokvas csikordult.
– Megtaláltam Ogg asszonyság! Itt a Szellem titkos
barlangja!
– Titkos barlang, mi?
– Be kell csuknia a szemét! Be kell csuknia a szemét! –
győzködte a fiú.
Ángyi engedelmeskedett, de, bár egy kicsit szégyellte
magát ezért, továbbra is szorongatta a fáklyát a biztonság
kedvéért. Azt mondta:
 – És a Szellem odabent van, Jakab?
– Nem!
Gyufásdoboz zörgött, majd csoszogás hangzott fel.
– Most már kinyithatja Ogg asszonyság!
Ángyi úgy is tett.
Színek és fények kavarogtak, majd álltak össze egy
képpé, először a szemében, majd végül az agyában is. – Ó,
te jó ég! – dünnyögte. – Ó, a mindenit…
Gyertyák égtek mindenfelé, olyan terebélyesek,
amilyeneket lapos kis tálakban úsztatva a színpad
megvilágítására használnak. A fényük lágy volt, és úgy
hullámzott a teremben, mint a víz lelke.
A fény emitt egy hatalmas hattyú csőrén csillant. Amott
egy roppant, kuporgó sárkány szemében.
Ogg Ángyi lassan megfordult. Az operával kapcsolatos
tapasztalatainak listája nem volt hosszú, de a boszorkányok
gyorsan tanulnak, és ott volt a szárnyas sisak, amit
Hildabrün viselt a Nibelungingungban, és itt volt a csíkos
oszlop A pszeudopoliszi borbélyból, és ott volt a
pantomimló a vicces rejtekajtóval A varázspikolóból, és
itt…
Itt volt az opera egész műfaja, egy kupacban. Amint
megszokta az ember szeme a látványt, kezdtek feltűnni a
pattogzó festékek, a málló gipsz, és érződött a visszafogott
penészedés mindent beterítő hangulata. Az elaggott
díszleteket és a foszladozó jelmezeket ide dobálták be, mert
sehol máshol nem akarták őket látni.
De valaki itt örült nekik. Miután a szem észrevette a
romlás nyomait, lassan feltűntek neki a közelmúltbéli javítás
foltjai is, a friss festék gondos rétegei.
Egy íróasztalra emlékeztető tárgy állt a talaj díszletektől
mentes kis darabján. És Ángyi ráébredt, hogy billentyűi is
vannak, illetve egy szék mellette, és rendezett papírkupacok
a tetején.
Jakab széles, büszke vigyorral figyelte a boszorkányt. Aki
odaballagott a bútorféleséghez. – Ez egy harmónium, nem?
Egy apró orgona?
– Így van, Ogg asszonyság!
Ángyi megfogta az egyik papírlapot. Mozogtak az ajkai,
miközben elolvasta a rajta lévő gondos kézírást.
– Egy opera macskákról? – kérdezte. – Soha nem
hallottam még macskákról szóló operáról…
Egy pillanatra elgondolkozott, majd magában hozzátette:
de miért is ne? Ez átkozottul jó ötlet. A macskák élete éppen
olyan, mint az operák, ha belegondol az ember.
Végiglapozott a többi kupacon is. – A padlat? István, a
sirály? A nyomorult Tak? Ő meg kicsoda? A két szakállú
henceg? Mik ezek, Jakab?
Leült a székre, és lenyomott párat a repedezett, sárga
billentyűk közül, amelyek hallhatóan nyikorogtak mozgás
közben. Akadt pár nagyobb pedál is a harmónium alatt. Az
ember rájuk tapos, azok működésbe hozzák a fújtatókat, és
ezek a szivacsos billentyűk létrehoznak valamit, ami úgy
aránylik a zenéhez, mint az „a manóba!” a káromkodáshoz.
Szóval ez az a hely, ahol Jak… ahol a Szellem ül,
gondolta Ángyi. Mélyen a színpad alatt, régi előadások
eldobott roncsai között; lent a hatalmas, ablaktalan terem
alatt, ahol estéről estére zene és dalok és felfokozott
érzelmek visszhangoznak a falak között, ahonnan sem
kiszökni nem tudnak, sem teljesen elhalni. A Szellem idelent
dolgozik, olyan nyitott elmével, akár egy kút, amit megtölt
az opera. Opera megy be a füleken, és valami egészen más
jön ki az elméből.
 Ángyi pumpált párat a pedálokon. Levegő szisszent ki a
hatékonyságukat vesztett varratok közül. Megpróbálkozott
pár hanggal. Eléggé sípoltak. De belegondolt, hogy néha a
régi hazugságok mégis igazak, és a méret tényleg nem
számít. Hanem tényleg csak az, amit csinál vele az ember.
Jakab várakozó tekintettel nézte.
Ángyi levett egy újabb papírcsomót, és az első oldalra
pillantott. De a fiú odahajolt, és kikapta a kezéből.
– Az még nincs készen Ogg asszonyság!

Az Operaház még mindig forrongott. A közönség fele

kiment, a másik fele viszont bent maradt, hátha további
érdekes események következnek be. A zenekar tagjai
összedugták a fejüket, hogy megfogalmazzák a rendkívüli,
„Szellem okozta zaklatottság” jogcímen igényelt pótlékra
vonatkozó kérelmüket. Összezárult a függöny. A kórus egy
része a színpadon maradt; a többiek elsiettek, hogy részt
vegyenek az üldözésben. A levegőben olyasfajta izgatott
elektromosság izzott, mint akkor szokott, amikor a
mindennapos, civilizált élet átmenetileg rövidzárlatot kap.
Ágnes nyughatatlanul bóklászott pletykától pletykáig. A
Szellemet elkapták, és Gipsz Jakab volt az. A Szellemet
Gipsz Jakab kapta el. A Szellemet valaki más kapta el. A
Szellem megszökött. A Szellem meghalt.
Mindenfelé viták robbantak ki.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy Jakab volt az!
Úgy értem, te jó ég… Jakab?
– És mi lesz az előadással? Nem állhatunk le! Az előadás
soha nem áll le, akkor sem, ha valaki meghal!
– Ó, le szoktunk állni, ha valaki meghal…
 – Igen, de csak addig, amíg leviszik a holttestét a
színpadról!
Ágnes visszalépett az oldalszárnyba, és rátaposott
valamire. – Bocsánat! – mondta ösztönösen.
– Csak az én lábam volt az – közölte vele Mállotviksz
Néne. – Szóval… hogy tetszik a nagyvárosi élet, Ágnes
Nitt?
A lány megfordult. – Ó… jó estét, Néne… – motyogta. –
És én itt nem Ágnes vagyok, köszönöm szépen! – tette
hozzá egy árnyalattal dacosabban.
– Ez jó állás, valaki más hangjának lenni?
– Azt csinálom, amit csinálni akarok! – válaszolta Ágnes.
Teljes szélességére felfújta magát. – És maga nem állíthat
meg!
– De nem vagy a része, igaz? – kérdezte Néne társalgási
modorban. – Próbálsz azzá válni, de mindig azon kapod
magad, hogy figyeled, amint másokat figyelsz, nem? Hogy
soha nem hiszel el teljesen semmit? Helytelen dolgokra
gondolsz?
– Fogja be!
– Á, tudtam.
– Nincs szándékomban boszorkánnyá válni, köszönöm
szépen!
– Nos, ne kezdj el kiborulni, csak mert tudod, hogy be
fog következni! Azért leszel boszorkány, mert boszorkány
vagy, és ha most hátat fordítasz neki, akkor nem tudom, mi
fog Gipsz Jakabbal történni.
– Nem halt meg?
– Nem.
Ágnes habozott. – Tudtam, hogy ő a Szellem – kezdte. –
De utána láttam, hogy ő nem lehet.
 – Ó! – konstatálta Néne. – Elhitted, amit a saját
szemeddel láttál, mi? Egy ilyen helyen?
– Az egyik díszletmunkás az imént mesélte el nekem,
hogy felkergették a tetőre, majd végig az utcán, utána meg
agyonverték!
– Hát, jó – válaszolta Néne –, de te soha nem fogsz
egyről a kettőre jutni, ha mindent elhiszel, amit hallasz. Mit
tudsz?
– Hogy érti, hogy mit tudok?
– Ne próbálj velem okoskodni, kisasszony!
Ágnes ránézett Néne arcára, és tudta, mikor kell feladni.
– Tudom, hogy ő a Szellem – válaszolta.
– Igen.
– De tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet ő.
– Igen?
– És azt tudom… meglehetősen biztos vagyok benne,
hogy nem lenne képes ártani senkinek.
– Jó. Szép munka. Lehet, hogy Jakab azt sem tudja,
melyik a jobb és melyik a bal keze, de a helyest meg tudja
különböztetni a helytelentől. – Néne összedörzsölte a
tenyerét. – Hát, szóval haza is értünk, és most már csak egy
tiszta törülközőt kell találnunk, he?
– Mi? Nem is oldott meg semmit!
– Dehogynem oldottunk meg. Tudjuk, hogy nem Jakab
követte el a gyilkosságokat, szóval most már csak azt kell
kiderítenünk, hogy akkor ki volt. Könnyű.
– Hol van most Jakab?
– Ángyi elrakta valahova.
– Ángyi egyedül van?
– Mondtam már, hogy vele van Jakab.
– Úgy értettem… szóval az a fiú tényleg furcsa egy
kicsit.
 – Csak annak látszik.
Ágnes felsóhajtott, és el akarta kezdeni magyarázni, hogy
ez nem az ő problémája. Utána ráébredt, hogy hiábavaló
próbálkozás lenne. Ennek tudata kárörvendő behatolóként
kuporgott a fejében. Bármiről is legyen szó, az az ő
problémája.
– Rendben – jelentette ki. – Segítek, ha tudok, mert itt
vagyok. De utána… ennyi! Utána békén hagynak.
Megígéri?
– Semmi akadálya.
– Hát… akkor rendben… – Ágnes elhallgatott. – Jaj, ne!
– szólalt meg ismét. – Ez túl könnyű volt. Nem bízom
magában.
– Nem bízol bennem? – kérdezett vissza Néne. – Azt
mondod, bennem nem bízol?
– Igen. Nem. Meg fogja találni a módját, hogy hogyan
csavarja ki a dolgot.
– Én nem szoktam csavargatni! – szögezte le Néne. –
Ogg Ángyi az, aki szerint ránk férne egy harmadik
boszorkány. Én úgy vélem, az élet éppen elég nehéz anélkül
is, hogy valami kislány csetlene-botlana körülöttünk, csak
mert úgy gondolja, jól áll neki a csúcsos sapka.
Csend lett. Utána Ágnes azt felelte: – Ennek se dőlök be!
Ez az, amikor maga azt mondja, én túl buta vagyok
boszorkánynak, én meg azt válaszolom, nem is, és végül
megint maga nyer. Én inkább leszek valaki másnak a
hangja, mint valami vén boszorkány, akinek nincsenek
barátai, hogy mindenki féljen tőlem, és ne legyek több
olyasvalakinél, csak egy kicsit okosabb a többi embernél,
aki igazából nem is varázsol…
Néne félrebillentette a fejét.
 – Úgy látom, olyan éles elméjű vagy, hogy mindjárt
megvágod magad – állapította meg. – Rendben. Amikor
mindennek vége, hagyom, hogy menj a magad útján. Nem
foglak megállítani. Most pedig mutasd meg, merre van
Csöbör úr irodája…

Ángyi felöltötte a nevetőráncos-vén-alma mosolyát. –

Add csak ide, Jakab! – szólította fel a fiút. – Abból nem
lehet baj, ha megnézem, nem? Én csak a jó öreg Ángyi
vagyok.
– Nem szabad megnézni amíg nincs készen!
– Hát – válaszolta Ángyi, előre utálva magát, amiért
beveti az atombombát –, biztos vagyok benne, hogy a
mamád nem szeretné meghallani, hogy rossz fiú voltál,
ugye?
Vegyes kifejezések futottak át Jakab viaszarcán, ahogy
több gondolattal is küzdött egyszerre. Végül feszültségtől
reszkető karral, egyetlen szó nélkül Ángyihoz vágta a
csomagot.
– Jó fiú – konstatálta a boszorkány.
Az első pár oldalra pillantott, majd közelebb emelte őket
a fényhez. – Hmm.
Egy darabig pedálozgatta a harmóniumot, és lejátszott pár
hangot a bal kezével. Ezek képviselték azoknak a zenei
hangoknak a nagy részét, amelyeket le tudott olvasni
kottáról. Nagyon egyszerű kis dallam volt, olyasmi, amit
egy ujjal is ki lehet pötyögni egy billentyűzeten. – Hé…
Mozogtak az ajkai, ahogy a szövegkönyvet olvasta.
– Szóval, Jakab – szólalt meg –, ez nem valami
operaféleség egy szellemről, aki egy operaházban él? –
Lapozott. – Nagyon okos és nyalka, az ám! Úgy látom, van
egy titkos barlangja is…
Lejátszott egy újabb futamot.
– És a zenéje is fülbemászó.
Tovább olvasta, és időnként olyanokat mondott, hogy
„nocsak, nocsak”, meg „azt a mindenit!”. Időről időre
elismerő pillantást vetett Jakabra.
– Azon töprengek, miért írhatta ezt a szellem? – kérdezte
valamivel később. – Olyan csendes fajta lehet, mi? És a
zenében éli ki magát.
Jakab a cipőjét bámulta. – Nagy baj lesz, Ogg
asszonyság.
– Ó, majd mi Nénével megoldjuk! – biztosította Ángyi.
– Hazudni csúnya dolog – jelentette ki a fiú.
– Ez valószínűleg így van – állapította meg Ángyi, aki
emiatt egészen addig soha nem aggódott.
– Nem lenne igazságos ha az anyukám elveszítené a
munkáját, Ogg asszonyság.
– Tényleg nem lenne igazságos.
Az az érzés öntötte el Ángyit, hogy a fiú közölni próbál
vele valamit.
– Ööö… milyen hazugságokra gondoltál, Jakab?
A fiú szeme kiguvadt. – Hazugságokra… azokról a
dolgokról amiket lát az ember, Ogg asszonyság! Még akkor
is ha tényleg látta őket!
Ángyi úgy vélte, eljött az ideje, hogy bemutassa az oggi
nézőpontot. – Szabad hazugságokat mondani, ha az ember
nem gondol hazugságokat – jelentette ki.
– Azt mondta az anyukám el fogja veszíteni az állását és
engem bezárnak ha elmondom, Ogg asszonyság!
– Azt mondta? És ki volt az, aki ezt mondta?
– A Szellem, Ogg asszonyság!
 – Azt hiszem, jobb, ha Néne megnéz téged magának,
Jakab – állapította meg Ángyi. – Látom, úgy
összekuszálódott az agyad, mint egy eldobott
fonálgombolyag. – Elgondolkozva pedálozta a harmóniumot
egy darabig. – A Szellem írta azt a zenét, Jakab?
– Csúnya dolog hazudozni a teremről a zsákokkal, Ogg
asszonyság!
Ó, gondolta Ángyi. – Az idelent van, igaz?
– Azt mondta nem mondhatom el senkinek!
– Ki mondta?
– A Szellem, Ogg asszonyság!
– De te… – kezdte Ángyi, majd megpróbálta másképp. –
Ó, de én nem vagyok senki – jelentette ki. – Egyébként is,
ha te bemennél abba a terembe a zsákokkal, én pedig
követnélek, az nem ugyanaz lenne, mintha elmondanád
valakinek, nem? Nem a te hibád lenne, ha valami
öregasszony követne téged, ugye?
Jakab arcán a döntésképtelenség kínja tükröződött, de
bármilyen szeszélyes is volt az agya járása, Ogg Ángyi
agyafúrt kettős mércéivel nem vehette fel a versenyt. Egy
olyan elme ellen küzdött, ami biztos pontként tekintett az
igazságra, de távolról sem hagyta magát megbéklyózni
általa. Ángyi képes volt egy tornádóban dugóhúzózva
végiggondolni bármit, anélkül, hogy elszédült volna.
– De egyébként sem gond, ha rólam van szó – egészítette
ki a miheztartás végett. – Ami azt illeti, a Szellem
valószínűleg hozzá is akarta tenni, hogy „kivéve Ogg
asszonyságnak”, csak elfelejtette.
Jakab lassan előrenyúlt, és felvett egy gyertyát. Anélkül,
hogy egy szót szólt volna, kisétált az ajtón, és bevetette
magát a pincerendszer nyirkos sötétjébe.
Ángyi sárban cuppogó bakancsokkal követte.
 Nem tűnt nagy távolságnak. Amennyire ki tudta venni,
már nem voltak az Operaház alatt, de erről nehéz lett volna
meggyőződni. Az árnyékuk körültáncolta őket, amint
további termeken sétáltak végig, még sötétebbeken és
nyirkosabbakon, mint az előzőek. Jakab megállt egy
korhadástól csillogó farakás előtt, és félrehúzott pár
szivacsos deszkát.
Alatta gondosan elhelyezett zsákok halmozódtak.
Ángyi belerúgott az egyikbe, és az szétszakadt.
A pislákoló gyertyafénynél igazából csak fénycsillámokat
látott, miközben a kiömlött a zsák tartalma, de a rengeteg
pénz lágy, fémes csendülését eltéveszteni sem lehetett volna.
Nagyon, nagyon sok pénzről volt szó. Elég sokról ahhoz,
hogy nyilvánvalónak tűnjön, miszerint vagy egy tolvaj,
vagy egy könyvkiadó tulajdona, viszont könyvek nem
voltak a környéken.
– Mi ez, Jakab?
– Ez a Szellem pénze, Ogg asszonyság!
A helyiség túlsó sarkában szögletes lyuk ásított. Néhány
hüvelyknyivel alatta víz csillogott. A lyuk mellett fél tucat
különböző tartály sorakozott – régi fém kekszesdobozok,
csorba edények és hasonlók. Mindegyikben egy bot, vagy
esetleg egy halott palánta díszelgett.
– És azok, Jakab? Azok micsodák?
– Rózsabokrok, Ogg asszonyság!
– Idelent? De semmi sem képes kihaj…
Ángyi elhallgatott.
Odacuppogott az edényekhez. A padlóról összekapart sár
volt bennük. A halott kórók csillogtak a nedvességtől.
Természetesen idelent semmi sem hajthat ki. Itt nincs
fény. Mindennek, ami nő, táplálkoznia kell valamiből. És…
Ángyi közelebb vitte a gyertyát, majd megszagolta a
töveket. Igen. Alig érezhetően, de ott volt. Rózsák a
sötétben.
– Szavamra, Gipsz Jakab! – jelentette ki. – Te mindig
meg tudod lepni az embert valamivel, igaz?

Könyvkupacok tornyosultak Csöbör úr asztalán.

– Amit maga csinál, az helytelen, Mállotviksz Néne! –
közölte Ágnes az ajtóban állva.
Néne felpillantott. – Éppen olyan helytelen, mint mások
életét élni helyettük? – kérdezte. – Ami azt illeti, ennél van
rosszabb is, mégpedig az, ha a magáé helyett éli az ember
mások életét. Ilyesfajta helytelenségre céloztál?
Ágnes semmit nem szólt. A vénasszony nem tudhatja.
Néne visszafordult a könyvekhez. – Egyébként is, ez csak
helytelennek tűnik. A látszat csal. Te csak figyeld a folyosót,
ifjú hölgy!
Átnézte egy széttépett boríték darabjait és pár
macskakaparásos cetlit, amelyek láthatóan az Operaház
könyvelését helyettesítették. Összevisszaság volt az egész.
Sőt, több mint összevisszaság. Túl zavaros volt ahhoz, hogy
valódi összevisszaság legyen, mert a valódi
összevisszaságban akadnak összefüggő részletek; olyan
darabok, amelyeket véletlen rendezettségnek lehet nevezni.
Ez inkább az a fajta összefüggéstelen összevisszaság volt,
ami azt sugallta, hogy valakinek szándékában állt
összekavarni a dolgokat.
Vegyük például a számlakönyveket. Tele voltak apró
sorokkal és oszlopokkal, de valaki úgy gondolta, nem
érdemes vonalas papírba befektetni, és meglehetősen girbe-
gurba kézírással rendelkezett. Baloldalt negyven sor indult,
de a jobboldalt már csak harminchat érte el. Nehéz volt
észrevenni, mert az embernek könnybe lábadt tőle a szeme.
– Mit csinál? – érdeklődött Ágnes, elszakítva a tekintetét
a folyosótól.
– Elképesztő – állapította meg Néne. – Pár dolgot kétszer
is beleírtak! És azt hiszem, találtam egy oldalt, ahol valaki
hozzáadta a hónapot, és kivonta a napi dátumot!
– Azt hittem, maga nem szereti a könyveket – mondta a
lány.
– Így van – válaszolta a boszorkány, miközben lapozott
egyet. – Úgy is képesek hazudni, hogy egyenesen az ember
szemébe néznek. Hány nyirettyűs van a bandában?
– Ha jól emlékszem, kilenc hegedűs van a zenekarban.
Úgy tűnt, Néne észre sem veszi, hogy kijavítják.
– Nos, ez sem stimmel – magyarázta anélkül, hogy
megmozdította volna a fejét. – Úgy tűnik, tizenkettő kap
fizetést, de hárman a túloldalon vannak, úgyhogy nehéz őket
észrevenni – nézett fel, és dörzsölte össze a tenyerét
boldogan. – Hacsak az embernek nincs különösen jó
emlékezőtehetsége.
Csontos ujját végigfuttatta egy másik hektikus oszlopon.
– Mi az a repülőpecek?
– Nem tudom!
– Hogy aszongya, „repülőpecek javítása, új rugók a
forgócsap összeállításához és üzembe helyezéséhez.
Százhatvan tallér és hatvanhárom garas”. – Hahh!
Megnyalta az ujját, és a következő oldalra lapozott…
– Ennél még Ángyi is jobban tud számolni – állapította
meg. – Ahhoz, hogy valaki ilyen rosszul tudjon számolni,
nagyon jónak kell lennie. Hahh! Nem csoda, hogy semmi
bevételük. Mintha egy szitát akarnának megtölteni.
Ágnes bevágódott a szobába. – Valaki jön!
 Néne felállt, és elfújta a lámpát. – Bújj be a függöny
mögé! – parancsolta.
– Maga mit fog csinálni?
– Ó… hát én kénytelen leszek majd valahogy elkerülni a
feltűnést…
Ágnes odarohant a túlsó oldalon lévő nagy ablakhoz,
majd Néne felé fordult, aki a kandalló mellett állt.
Az öreg boszorkány elhalványult. Nem tűnt el.
Egyszerűen csak beleolvadt a háttérbe.
A karja fokozatosan a kandallópárkány részévé vált. A
ruhája egyik ránca egy árnyékhoz csatlakozott. A könyöke a
mögötte álló szék teteje lett. Az arca eggyé vált egy hervadt
virágokat tartalmazó vázával.
Még mindig ott volt, mint az öregasszony a trükkös
képeken, amiket néha beraktak az Kalendáriomba; azokon,
amiken egy öregasszony vagy egy fiatal lány látszott, de
soha nem egyszerre, mert az egyik a másik árnyékaiból állt
össze. Mállotviksz Néne a kandalló mellett ácsorgott, de
csak az vette volna észre, aki tudja, hogy ott van.
Ágnes pislogott. És nem maradt semmi, csak az
árnyékok, a szék és a tűz.
Kinyílt az ajtó. A lány beugrott a függöny mögé, olyan
feltűnőnek érezve magát, mint egy eper a pörköltben, és
biztos volt benne, hogy a szívdobogása elárulja.
Az ajtót becsukták; óvatosan, hogy alig kattant.
Végiglépkedtek a padlón. Fa csikordult, mintha egy széket
toltak volna kicsit arrébb.
A zörgés és a szisszenés arra utalt, hogy valaki gyufát
gyújtott. A csörrenés arra, hogy felemelt egy lámpát…
Minden nesz elhalt.
Ágnes guggolt, és hirtelen minden izom a testében
üvölteni kezdett az erőfeszítéstől. A lámpát nem gyújtották
meg – látta volna a fényt a függöny mögül. Valaki odakint
teljesen csendben volt. Valaki odakint hirtelen gyanakodni
kezdett. Padlódeszka nyikordult meg naggggyon lassssan,
ahogy valaki áthelyezte a súlypontját.
Ágnes úgy érezte, hogy mindjárt sikítani kezd, vagy
felrobban az erőfeszítéstől, hogy csendben maradjon. A
mögötte lévő ablak kallantyúja, ami néhány pillanattal
korábban még csak egy kicsit nyomta, ekkor már egészen
komolyan igyekezett az élete részévé válni. A szája annyira
kiszáradt, hogy tudta: zsanérhangon csikorogna, ha nyelni
próbálna.
Az illető nem lehetett olyasvalaki, akinek joga volt ott
tartózkodni. Azok az emberek, akiknek joguk van valahol
tartózkodni, hangosan mászkálnak.
Az ablakkilincs kezdett tényleg nagyon személyessé
válni.
Próbálj valami másra gondolni…
A függöny megmozdult. Valaki ott állt a másik oldalán.
Ha Ágnes torka nem olyan száraz, akkor talán képes lett
volna sikítani.
Érezte a másik illető jelenlétét az anyagon keresztül.
Most már bármelyik pillanatban félreránthatja az a valaki a
függönyt.
Ugrott egyet, vagy legalábbis a lehető legjobban
megközelítette az ugrást egyfajta függőleges imbolygással,
miközben félrerántotta a függönyt, majd összeütközött a
mögötte lévő karcsú testtel, akivel végül a padlón kötöttek
ki összekuszálódott végtagokkal, szakadó bársony hangjától
kísérve.
A lány levegő után kapkodott, miközben leszorította az
alatta ficergő kupacot.
 – Sikítani fogok! – mondta. – És akkor a dobhártyád az
orrodon jön ki!
A vergődés abbamaradt.
– Perdita? – kérdezte egy tompa hang.
Felettük a karnis egyik vége lesüllyedt, és a rézkarikák
egyenként a padló felé csúsztak róla.

Ángyi visszament a zsákokhoz. Mindegyik kerek,

kemény tárgyaktól dagadozott, amik lágyan csengtek-
bongtak a boszorkány kutakodó keze alatt.
– Ez rengeteg pénz, Jakab – mondta óvatosan.
– Igen, Ogg asszonyság!
Ángyi elég könnyen összezavarodott, ha pénzről volt szó,
bár ez nem azt jelentette, hogy ne érdekelte volna a téma;
egyszerűen csak egy bizonyos ponton túl álomszerűnek
kezdett tűnni számára. Csupán abban volt biztos, hogy az
előtte heverő mennyiségtől bárkinek leesne az alsóneműje.
– Feltételezem – szólalt meg –, hogy ha megkérdezném,
hogy került ez ide, azt válaszolnád, hogy a Szellem volt az,
igaz? Mint a rózsákkal?
– Igen, Ogg asszonyság!
Ángyi aggodalmas pillantást vetett rá. – Ugye rendben
leszel idelent? – kérdezte. – Elüldögélsz szép csendben? Azt
hiszem, beszélnem kellene pár emberrel.
– Hol az anyukám, Ogg asszonyság?
– Mélyen alszik, Jakab.
Úgy tűnt, a fiút ez kielégíti.
– Te ugye csendben elüldögélsz… abban a szobában,
igaz?
– Igen, Ogg asszonyság!
– Jó fiú vagy!
 Ángyi még egy pillantást vetett a pénzes zsákokra. A
pénz bajt jelent.

Ágnes hátradőlt.
André könyékre emelkedett, és lehúzta a függönyt az
arcáról. – Mi az ördögöt keres itt? – kérdezte.
– Én csak… hogy érti, hogy mit keresek itt? Maga
lopakodott be ide!
– Ön meg a függöny mögött bujkált! – vágott vissza
André, miközben talpra állt, és megint gyufát kezdett
keresni. – Legközelebb, ha elfúj egy lámpást, jusson eszébe,
hogy attól az még meleg marad!
– Mi csak… nekünk fontos dolgunk volt…
A lámpa felragyogott. André megfordult. – Mi? –
kérdezte.
Ágnes bólintott, és Nénére nézett. A boszorkány nem
mozdult, és elég sok erőfeszítésbe került kivenni őt a
formák és árnyékok között.
André felvette a lámpát, és előrelépett.
Az árnyékok átrendeződtek.
– Nos? – kérdezte a férfi.
Ágnes határozott léptekkel átkelt a szobán, és
meglengette a kezét a levegőben. Ott volt a szék támlája, ott
volt a váza, és… semmi más.
– De itt volt!
– Egy szellem, ugye? – kérdezte André szarkasztikusan.
A lány hátrálni kezdett.
Van valami fura abban, amikor egy lámpást lejjebb
tartanak az ember arcánál. Az árnyékok rosszul esnek.
Szerencsétlen helyeken jelennek meg. A fogak jobban
kirajzolódnak.
 Ágnes kezdett ráébredni, hogy gyanús körülmények
között egyedül maradt egy szobában egy olyan férfival,
akinek az arca hirtelen sokat veszített a vonzerejéből.
– Azt javaslom – szólalt meg André –, hogy most azonnal
menjen vissza a színpadra, jó? Az lenne a legjobb, amit
tehet. És ne avatkozzon olyasmibe, amihez semmi köze!
Már így is túlságosan beleütötte az orrát.
A félelem ugyan nem párolgott el Ágnesből, de talált
magának egy helyet, ahol haraggá változhatott.
– Nekem nem kell ezt eltűrnöm! Még az is lehet, hogy
maga a Szellem!
– Tényleg? Nekem azt mondták, hogy Gipsz Jakab a
Szellem – válaszolta az ifjú. – Hány embernek is mondta el?
És most úgy hallom, meghalt…
– Nem halt meg!
Kint volt, mielőtt Ágnes magába tudta volna fojtani. Csak
azért mondta, hogy letörölje a gúnyos vigyort André arcáról.
Ezt elérte. De az arckifejezéstől, ami átvette a helyét, nem
lett boldogabb.
Megnyikordult egy padlódeszka.
Mindketten odafordultak.
Egy kalapfogas állt a sarokban, a könyvespolc mellett.
Pár kabát és sál lógott le róla. Biztos csak az árnyékok esése
miatt tűnt úgy, mintha egy öregasszony állna a helyén.
Vagy…
– Átkozott deszkák! – szólalt meg Néne, miközben
kirajzolódott az előtérben. Arrébb lépett a kabátoktól.
Ahogy Ágnes később megfogalmazta: Néne nem
láthatatlan volt. Egyszerűen csak beleolvadt a háttérbe, amíg
újból előtérbe nem helyezte magát; ott volt, és mégsem.
Egyáltalán nem tűnt fel. Olyan észrevétlenné vált, mint a
komornyikok legjobbjai.
 – Hogy került ide? – kérdezte André. – Az egész szobát
végignéztem!
– Erre illik a mondás, miszerint „hiszem, ha látom” –
válaszolta Néne higgadtan. – Persze ez megfordítva „látom,
ha hiszem”, és az ilyesmi túl sokszor előfordult errefelé
mostanában. Nos, azt tudom, hogy nem maga a Szellem…
szóval akkor mi maga, és miért kujtorog ott, ahol semmi
keresnivalója?
– Én ugyanezt kérdezhetném magá…
– Tőlem? Én boszorkány vagyok, és nem kezdő a
szakmában.
– Ő, izé, Lancre-ből származik. Ahonnan én is –
motyogta Ágnes, miközben megpróbálta a cipőjét nézni.
– Ó? Az, aki azt a könyvet írta? – kérdezte André. – Az
emberek másról sem beszélnek…
– Nem! Én sokkal rosszabb vagyok nála, érti?
– Ez így van – dünnyögte Ágnes.
A fiú hosszú pillantást vetett Nénére, mint aki
megpróbálja felmérni az esélyeit. Végül valószínűleg arra a
következtetésre jutott, hogy a plafonon pattognak.
– Én… sötét helyeken kódorgok, és a bajt keresem –
válaszolta.
– Tényleg? Az ilyenekre ismerek egy csúnya szót! –
vágta rá Néne.
– Én is – helyeselt André. – Azt, hogy „rendőr”.

Ogg Ángyi kimászott a pincéből, közben elgondolkozva

dörzsölgette az állát. A zenészek és az énekesek még mindig
ott nyüzsögtek a környéken, teljes bizonytalanságban afelől,
hogy most mi következik. A Szellem volt annyira előzékeny,
hogy a szünet alatt intézte az üldöztetését és a
meggyilkoltatását. Ez elméletben azt jelentette, hogy akár
neki is láthatnak a harmadik felvonásnak, amint Herr
Beukeweroeh végigjárta a közeli kocsmákat, és összeszedte
a zenekar tagjait. Az előadásnak folytatódnia kell.
Igen, gondolta Ángyi, folytatódnia kell. Ez olyan, mint a
vihar előtti felhősödés… nem… sokkal inkább olyan, mint a
szerelmeskedés. Igen. Ez sokkal oggosabb metafora. Az
ember mindent beletesz, amije van, és előbb vagy utóbb
eljön az a pont, amikor egyszerűen folytatódnia kell a
dolognak, mert az ember el sem tudja képzelni, hogy
abbamaradjon. Az ügyelő akár le is vonhatna pár tallért a
bérükből, akkor is folytatnák, ezt mindenki tudta. De akkor
is folytatnák.
Ángyi odaért egy létrához, és lassan felmászott a
zsinórpadlásra.
Még nem volt biztos a dolgában. De muszáj
megbizonyosodnia.
A zsinórpadlás üresen állt. A boszorkány óvatosan
végiglépkedett a függőfolyosón, amíg a nézőtér fölé nem
ért. A közönség zsongása tompán átszűrődött az alatta lévő
mennyezeten.
Fény sugárzott be azon a helyen, ahol a csillár vastag
kábele eltűnt a lyukban. Ángyi kilépett a nyikorgó
csapóajtóra, és lekukucskált.
A rettenetes hőségtől majdnem megperzselődött a haja.
Pár ölnyivel alatta több száz gyertya égett.
– Borzalmas lenne, ha ez itt leesne – szólalt meg Ángyi
halkan. – Gyanítom, a hely úgy belobbanna, mint egy
szénakazal…
Hagyta, hogy a tekintete egyre feljebb vándoroljon a
kábelen addig a pontig, ahol – nagyjából csípőmagasságban
– az félig át volt vágva. Észre sem lehetett volna venni, ha
nem számít valami ilyesmire az ember.
Majd ismét lenézett, és addig vizslatta a félhomályos,
poros padlót, amíg észre nem vett egy félig eldugott valamit
a porban.
Mögötte az egyik árnyék talpra állt a többi árnyék között,
gondosan visszanyerte az egyensúlyát, majd nekiiramodott.

– Ismerem a rendőröket – jelentette ki Néne. – Nagy

sisakjuk van meg nagy lábuk, és egy mérföldről ki lehet
őket szagolni. Páran ott szimatolnak éppen a színfalak
mögött. Bárki meg tudja állapítani róluk, hogy rendőrök.
Maga nem hasonlít rájuk. – Újból és újból megforgatta a
jelvényt a tenyerében. – Nekem nagyon nem tetszik a titkos
rendőrök gondolata – folytatta. – Miért van szükség titkos
rendőrökre?
– Mert – válaszolta André – időnként a bűnözők is
titkosak.
Néne majdnem elmosolyodott. – Ez így van – válaszolta.
Vetett egy pillantást a jelvény hátoldalán lévő gravírozott
feliratra. – Itt az áll, „Sodrony Utcai Különlegesek”…
– Nem vagyunk sokan – magyarázta André. – Még csak
most kezdtünk. Kadar parancsnok azt mondta, hogy mivel a
Tolvajok Céhével és az Orgyilkosok Céhével nem tehetünk
semmit, keressünk inkább másfajta bűncselekményeket.
Rejtett bűnügyeket. Amelyekhez… különleges
képességekkel rendelkező őrökre van szükség. És én elég jól
zongorázom…
– Milyen különleges képessége van annak a trollnak és a
törpének? – kérdezte Néne. – Nekem úgy tűnik, hogy semmi
máshoz nincs tehetségük, csak hogy feltűnően és
látványosan ostoba… Hahh! Igen…
– Pontosan. És még csak különösebb betanítást sem
igényeltek – erősítette meg André. – Kadar parancsnok azt
mondja, ők a legfeltűnőbb rendőrök a világon. Egyébként
Nobbs tizedesnek papírja van arról, hogy ő ember.
– Hamisított?
– Nem hinném…
Mállotviksz Néne félrebillentette a fejét. – Ha
kigyulladna a háza, mit tenne legelőször?
– Jaj, Néne… – szólalt meg Ágnes.
– Hmm. Ki gyújtotta fel? – kérdezte André.
– Maga valóban rendőr – adta vissza neki a boszorkány a
jelvényt. – Azért jött, hogy letartóztassa azt a szegény
Jakabot? – kérdezte.
– Tudom, hogy nem ő gyilkolta meg dr. Trepnit. Egész
délután a vécéket próbálta kidugítani…
– Nekem bizonyítékom van rá, hogy nem Jakab a
Szellem – jelentette ki Ágnes.
– Szinte biztos voltam benne, hogy Salzella az – folytatta
André. – Tudom, hogy időnként leoson a pincébe, és tudom,
hogy sikkaszt. De a Szellemet olyankor is látták, amikor
Salzella tökéletesen szem előtt volt. Szóval azt gondolom…
– Gondolja? Gondolja? – vágott közbe Néne. – Végre
valaki gondolkozik is itt? Miről ismeri fel a Szellemet,
rendőr uraság?
– Hát… álarc van rajta…
– Valóban? Most ismételje meg, és figyeljen oda arra,
hogy mit mond! Te jó ég! Arról ismeri meg, hogy álarc van
rajta? Arról ismeri meg, hogy nem tudja, ki az? Az élet nem
ilyen egyszerű. Ki mondta, hogy csak egy Szellem van?
 Az alak lobogó köpennyel végigrohant a zsinórpadlás
árnyékai között. Ogg Ángyi lefelé kukucskáló alakja
kirajzolódott a fényben.
A boszorkány anélkül, hogy odafordult volna, így szólt: –
Jó estét, Szellem úr! Visszajött a fűrészéért, igaz?
Majd bevetette magát a kábel mögé, és az árnyék felé
fordult. – Több millió ember tudja, hogy itt vagyok! Ugye
nem bántana egy kicsi öregasszonyt? Ó, jaj… szegény vén
szívem!
Hanyatt esett, amibe eléggé beleremegett a padló ahhoz,
hogy himbálózni kezdjen a kábel.
Az alak habozott. Majd elővett a zsebéből egy darab
vékony kötelet, és óvatosan elindult a földön heverő
boszorkány felé. Letérdelt, a két keze köré csavarta a kötél
két végét, majd előrehajolt.
Ángyi térde hirtelen felvágódott.
– Most már sokkal jobban érzem magam, uram –
jelentette ki, amikor az alak hátratántorodott. Aztán
feltápászkodott, és megragadta a fűrészt.
– Visszajött, hogy befejezze a munkát, mi? – kérdezte,
miközben a szerszámmal a levegőben hadonászott. –
Kíváncsi vagyok, ezt hogyan tudta volna Jakabra kenni!
Boldoggá tette volna, ugye, ha az egész ház leég?
Az alak esetlenül hátrálni kezdett, amikor Ángyi elindult
felé. Majd megfordult, végigtántorgott az imbolygó
függőfolyosón, és eltűnt a homályban.
Ángyi utána trappolt, és látta, ahogy az alak lemászik egy
létrán. Gyorsan körbenézett, elkapott egy kötelet, hogy
utána csússzon, és hallotta, hogy valahol odafent egy csiga
kattogni kezd.
 Lobogó szoknyarengeteg közepette leereszkedett. Amikor
félútig ért, egy jó nagy fürt homokzsák rohant el mellette
felfelé.
Miközben továbbzakatolt, a bakancsa között lenézve
észrevette, hogy valaki a pincébe vezető csapóajtóval
küszködik.
Az illető közelében ért földet, még mindig a kötelet
markolászva.
– Salzella úr?
Ángyi két ujját a szájába dugta, és eleresztett egy olyan
füttyöt, amitől a fülzsír is megolvadt volna.
Aztán elengedte a kötelet.
Salzella felpillantott rá, miközben megemelte a
csapóajtót, majd észrevette a tetőről lezuhanó alakot.
Nyolcvan kilogrammnyi homokzsák zuhant az ajtóra, és
csapta be azt.
– Vigyázat! – kiáltotta Ángyi vidáman.

Csöbör idegesen várakozott az oldalszárnyban.

Természetesen alaptalanul idegeskedett. A Szellem meghalt.
Aggodalomra semmi ok nem volt. Az emberek azt mondták,
látták, amikor megölték az illetőt, bár azt az Operaház
tulajdonosa kénytelen volt beismerni, a részleteket illetően a
beszámolók egy kissé zavarosaknak tűntek.
Aggodalomra semmi ok.
Egy szál se.
Egyáltalán semmi, semmilyen formában.
Minden olyan volt, ami miatt egyáltalán nem kell
aggódni semmiképpen.
Csöbör ujjával meglazította a gallérját. Nem is volt olyan
rossz élete a nagybani tejtermékipar világában. Nem kellett
más miatt aggódni, csak olyasmin, hogy szegény vén Rakás
Reg nadrággombja bekerült a diós háziérlelésűbe, vagy
hogy egyszer az ifjú Szőttes ledarálta az ujját a
keverőgéppel, és csak az volt a szerencse, hogy akkor éppen
epres joghurtot csináltak…
Egy alak tornyosult fel mellette. Csöbör ijedtében
megragadta a függönyt, majd odafordult: nagy
megkönnyebbülésére Enrico Basilica fenséges, megnyugtató
hasát ismerte fel a jelenésben. A tenor lenyűgözően festett
hatalmas kakasjelmezében, az óriási csőrrel, az áll alatti
bőrlebennyel és a taréjjal.
– Ó, señor! – hörögte Csöbör. – Engedje meg, hogy
megjegyezzem, mennyire jól néz ki!
– Si – válaszolta egy tompa hang valahonnan a csőr
mögül, miközben a társulat többi tagja elsietett mellettük a
színpad felé.
– Hadd kérjek bocsánatot amiatt a korábbi dolog miatt!
Biztosíthatom arról, hogy az ilyesmi nem mindennapos
nálunk, hahaha…
– Si?
– Valószínűleg csak az este szellemisége miatt…
A csőr felé fordult. Csöbör hátrahőkölt.
– Si!
– …igen… nos, örülök, hogy ennyire megértő…
Temperamentumos, gondolta, miközben a tenor a
színpadra vonult, és a harmadik felvonás nyitánya lassan
befejeződött. Ezek ilyenek, az igazi művészlelkek. Olyanok
az idegeik, mint a kifeszített gumiszalagok. Ez olyasmi,
mint amikor a sajtra vár az ember. Elég feszült bír lenni a
hangulat, amíg ki nem derül, hogy a kondérban fél tonna
első osztályú kéksajt van, vagy csak egy nagy adag moslék.
Valószínűleg az is ilyen, amikor egy ária kibontakozik…
 – Hova ment? Hova ment?
– Mi? Ó… Ogg asszonyság…
Az idős hölgy egy fűrésszel hadonászott az arca előtt.
Csöbör úr pillanatnyi lelkiállapotán ez nem igazán segített.
Hirtelen további alakok kezdték körülvenni, akik nem
kevésbé hajlamosították többszörös felkiáltójelek
használatára.
– Perdita? Miért nem vagy a színpadon… ó, Eszmeralda
hercegnő, önt nem is láttam, természetesen ha be akar jönni
a színfalak mögé, nem kell mást tennie, csak…
– Hol van Salzella? – kérdezte André.
Csöbör zavartan körbenézett. – Pár pillanattal ezelőtt még
itt volt… Vagyis – szedte össze magát –, Salzella igazgató
úr valószínűleg a feladatait látja el valahol, amit, ifjú
barátom, magáról nem…
– Követelem, hogy azonnal állítsa le az előadást! – vágott
közbe André.
– Ó, csak nem? És milyen jogon, ha szabad kérdeznem?
– Félig átvágta a kötelet! – szólalt meg Ángyi.
André előhúzott egy jelvényt. – Ezen a jogon!
Csöbör közelebb hajolt. – „Az Ankh-Morporki Zenészek
Céhének 224. sz. tagja”?
Az ifjú rámeredt, majd a jelvényre, és sietve lapogatni
kezdte a zsebeit. – Nem! A fenébe, tudom, hogy az előbb
még nálam volt a másik… Nézze, ki kell ürítenünk az
Operaházat, át kell kutatnunk, és ez azt jelenti…
– Ne állítsák le az előadást! – vetette közbe Néne.
– Nem fogom leállítani az előadást – jelentette ki Csöbör.
– Mert szerintem azt szeretné, hogy félbemaradjon az
előadás. Az előadásnak folytatódnia kell, nem? Maguknak
nem ez a jelmondatuk? Ki tudott jutni az épületből?
 – Odaküldtem Nobbs tizedest a művészbejáróhoz,
Detritus őrmester pedig az előcsarnokban van – tájékoztatta
André. – Ha ajtónállásról van szó, náluk jobbat nem is lehet
találni.
– Elnézést, de mi folyik itt? – kérdezte Csöbör.
– Bárhol lehet! – mondta Ágnes. – Több száz búvóhely
van itt!
– Kicsoda? – kérdezte Csöbör.
– Mi van azzal a pincerendszerrel, amiről mindenki
beszél? – kérdezte Néne.
– Hol?
– Csak egy bejárata van – válaszolta André. – Az az
ember nem hülye.
– Nem tud bejutni a pincébe – vetette közbe Ángyi. –
Elszaladt? Valószínűleg egy szekrényben rejtőzködik
mostanára!
– Nem, a tömegben fog maradni – vetette ellen Néne. –
Én is ezt tenném.
– Mi? – kérdezte Csöbör.
– Bejuthatott a közönség közé innen? – kérdezte Ángyi.
– Ki? – érdeklődött Csöbör.
Néne a színpad felé intett a hüvelykujjával. – Valahol
odafent van. Érzem.
– Akkor megvárjuk, amíg lejön!
– Nyolcvan másik emberrel együtt? – kérdezte Ágnes. –
Tudja maga, milyen, amikor lemegy a függöny?
– És nem akarjuk leállítani az előadást – töprengett Néne.
– Nem, nem akarjuk leállítani az előadást – ismételte
utána Csöbör, belekapaszkodva az ismerős gondolatba,
miközben átcsapott felette az érthetetlen dolgok hulláma. –
Vagy bármi más okból visszaadni az emberek pénzét. Miről
is van szó, elmondaná valaki?
 – Az előadásnak folytatódnia kell – dünnyögte
Mállotviksz Néne, még mindig kifelé bámulva az
oldalszárnyból. – A dolgoknak a megfelelő módon kell
befejeződniük. Ez egy operaház. Itt… operás befejezésre
van szükség…
Ogg Ángyi izgatottan fel-le szökdécselt. – Óóó, én
tudom, mit forgatsz a fejedben, Eszme! – vinnyogta. – Óóó,
igen! Szabad? Csak hogy elmondhassam, ilyet is csináltam!
He? Szabad? Menjünk! Rajta!

Törvély Henrik közelebbről is megszemlélte az

operajegyzeteit. Természetesen nem értette meg teljes
mértékben az első két felvonás cselekményét, de tudta, hogy
ezzel semmi gond nincsen, mert csak a naivak várnak éppen
olyan logikus történetet, mint amilyen jók a dalok. És
egyébként is mindent megmagyaráznak majd az utolsó
felvonásban, ami a jelmezbál lesz a hercegi palotában.
Szinte biztosan ki fog derülni, hogy az egyik nő, akinek
valamelyik férfi igen hevesen udvarolt, a saját felesége, de
olyan ravaszul elfedte a kilétét egy nagyon kicsi álarccal,
hogy a férje észre sem vette, miszerint ugyanolyan ruhát és
frizurát visel, mint a neje. Egy másik illető szolgája
valakinek a lánya lesz álöltözetben; valaki meg fog halni
valamiben, ami nem akadályozza meg abban, hogy percekig
énekeljen; és a bonyodalmakat pár véletlen egybeesés fogja
megoldani, ami a való életben pont annyira lenne hihető,
mint egy kartonkalapács.
Ezekről nem volt előzetes tudomása. Csak a
tapasztalataira építve találgatott.
 Időközben elkezdődött a harmadik felvonás a
hagyományos balettel, ezúttal valami néptánccal az
udvarhölgyek előadásában.
Henrik elfojtott nevetést hallott maga körül.
Ennek az volt az oka, hogy ha az ember tekintete
végigszaladt a balerinákon fejmagasságban, ahogy azok
karonfogva kiszökelltek a színpadra, egy helyen látható rés
tátongott közöttük.
Ami csak úgy került betöltésre, ha az ember tekintete
lefelé vándorolt vagy tizenöt hüvelyknyivel, egy alacsony,
kövér balerinára, aki fülig érő vigyorral, feszülő tütüben,
hosszú, fehér alsóneműben és… bakancsban járta.
Henrik csak bámult. Nagy bakancsok voltak. Elképesztő
sebességgel mozogtak előre-hátra. A többi balerina szatén
cipellője fel-felcsillant, miközben végigszálltak a színpadon,
de a bakancsok úgy villogtak és csattogtak, mint egy
konyhai sztepptáncos lábai, aki nem akar beleesni a
mosdókagylóba.
A piruettek is látványosak voltak. Míg a többi táncosnő
úgy pörgött, akár a hópelyhek, a kis kövér úgy forgott, mint
egy búgócsiga, és úgy is táncolt, miközben a testrészei
megpróbáltak a saját körpályájukon mozogni.
Henrik körül a közönség tagjai sugdolózni kezdtek.
– Ó, igen – hallott egy határozott hangot –, ezzel
Pszeudopoliszban is megpróbálkoztak…
Az anyja megböködte. – Ezt szándékosan csinálják?
– Ööö… nem hinném…
– Pedig fene mulatságos! Nagyon vicces!
Miközben a kövér balerina beleütközött egy frakkos
szamárba, megbotlott, és az illető álarcába kapaszkodott,
ami leesett…
 Herr Beukeweroeh, a karnagy mozdulatlanná dermedt
rémületében és elképedésében. Körülötte a zenekar
kornyikálva leállt, leszámítva a tubást…
– …umm-PA-umm-PA-umm-PA…
…aki évekkel azelőtt betanulta a szólamát, és soha nem
vetett különösebben ügyet az aktuális eseményekre.
Két alak állt fel közvetlenül Beukeweroeh előtt. Egy kéz
ragadta meg a pálcáját.
– Elnézést, uram – szólt André –, de az előadásnak
folytatódnia kell, ugye? – nyújtotta át a pálcát a másik
alaknak.
– Tessék hát – mondta. – És ne hagyd, hogy leálljanak!
– Úúk!
A Könyvtáros fél karral gondosan félretette Herr
Beukeweroeh-t, elgondolkozva megnyalta a pálcát, majd a
tubajátékosra meredt.
– umm-PA-umm-PAAA… umm… um…
A tubás megveregette a trombitás vállát.
– Hé, Feri, egy majom áll ott, ahol a vén Bajkeverőnek kellene lennie…
– fogdbefogdbefogdbe!
Az orangután elégedetten a magasba emelte a karjait.
A zenekar felnézett. Majd még feljebb nézett. Nincs az a
karmester a világtörténelemben – beleértve azt is, aki
egyszer egy cintányéron kisütötte és megette egy fuvolás
máját, csak mert az illető eggyel több hangot rontott el a
kelleténél, és azt is, aki három zűrös hegedűst nyársalt fel a
pálcájával, de még azt is, aki fennhangon igazán bántó
szarkasztikus megjegyzésekre ragadtatta magát –, aki ilyen
megilletődött csendet lett volna képes teremteni egy zenekar
tagjai között.
A színpadon Ogg Ángyi arra használta fel a pillanatnyi
szünetet, hogy lehúzza egy békáról az álarcát.
– Na de, hölgyem!
 – Elnézést, azt hittem magáról, hogy valaki más…
A hosszú karok aláhulltak. A zenekar egy hatalmas, kusza
akkord kíséretében ismét életre kelt.
A táncosok pillanatnyi zavarodottság után – miközben
Ángyi, élve a lehetőséggel lefejezett egy bohócot és egy
főnixet – megpróbálták folytatni az előadást.
A kórus álmélkodva bámult.
Christine érezte, hogy valaki megveregeti a vállát, és
megfordulva Ágnest látta maga előtt. – Perdita!! Hol
voltál?! – sziszegte. – Mindjárt következik a duettem
Enricóval!!
– Segítened kell! – sziszegte vissza Ágnes. De lelke
mélyén Perdita azt mondta: Enrico, mi? Mindenki más
señor Basilicának hívja…
– Miben!? – kérdezte Christine.
– Vedd le az emberek álarcát!
Christine homloka bájos ráncokba szaladt. – Annak nem
lenne szabad megtörténnie az opera végéig, nem?!
– Ööö… változott a műsor! – válaszolta Ágnes sürgetően.
Egy zebraálarcos nemesemberhez fordult, és elkeseredetten
lerántotta róla a maszkot. Az alatta lévő énekes csúnyán
nézett rá.
– Bocsánat! – suttogta Ágnes. – Azt hittem, maga valaki
más!
– Nem szabad levennünk az előadás végéig!
– Változott a műsor!
– Tényleg? Nekem senki nem szólt!
Egy rövid nyakú zsiráf, aki mellette állt, félrebillentette a
fejét. – Mi az?
– A nagy álarclevevős jelenetet előrehozták, úgy tűnik!
– Nekem senki nem szólt!
 – Igen, de szólnak ezek nekünk valaha is bármiről? Mi
csak egyszerű kórustagok vagyunk… hé, az öreg Bajkeverő
miért visel majomálarcot?
Ogg Ángyi piruettezett el mellettük, csapódott bele egy
frakkos elefántba, majd fejezte le az ormányánál fogva. Azt
suttogta: – A Szellemet keressük, érti?
– De… a Szellem meghalt, nem?
– Ezeket nem könnyű megölni, a szellemeket – szögezte
le Ángyi.
A suttogás abból a pontból terjedt szét. Pletyka
szempontjából nincs, ami egy kórushoz lenne mérhető.
Azok az emberek, akik akkor sem hinnék el a főpapnak,
hogy az ég kék, ha az ősz hajú édesanyjától és három Vesta-
szűztől hozna erről hiteles, írásos igazolást, bármit
készpénznek vesznek, amit egy idegen suttog el nekik
titokzatosan a kezével eltakart szája sarkából a kocsmában.
Egy kakadu megpördült, és lerántotta az álarcot egy
papagájról…

Csöbör zokogott. Ez rosszabb volt, mint az a nap, amikor

felrobbant a tejkaramella. Ez rosszabb volt, mint az a
hirtelen hőhullám, amitől egy egész raktárkészletnyi lancre-i
extra erős megromlott.
Az opera pantomimba ment át.
A közönség nevetett.
Az egyetlen szereplő, aki még mindig álarcot viselt,
señor Basilica volt, aki olyan mértékű távolságtartó
elképedéssel bámulta a küszködő kórust, amilyet csak az
álarca közvetíteni tudott – ami meglepően soknak bizonyult.
– Jaj, ne! – nyögte Csöbör. – Ezt soha nem mossuk le
magunkról! Soha nem fog visszajönni hozzánk! Ez a hír
körbejár majd az összes operában, és soha senki nem akar
többé idejönni!
– Soha többé mia'? – motyogta valaki mögötte.
Csöbör megfordult. – Ó, señor Basilica! – mondta. –
Nem látta… Éppen azon gondolkoztam, hogy remélem, nem
hiszi azt, hogy ez nálunk mindennapos!
Señor Basilica keresztülnézett rajta, miközben enyhén
imbolyogva egyik oldaláról a másikra dőlt. A rajta lévő ing
szakadt volt.
– Va'aki…
– Mit mond?
– Va'aki kupán vá'ott – tájékoztatta a tenor. – E'ppohár
vize' nékem…
– De maga… mindjárt… énekelni fog… nem? – kérdezte
Csöbör. Megragadta a zavart férfi gallérját, hogy közelebb
húzza, de ennek nem volt más eredménye, mint hogy ő
maga felemelkedett a talajról annyira, hogy a cipője Basilica
térdével került egy vonalba. – Mondja azt… hogy kint
van… a színpadon… kérem!!!
Enrico Basilica, alias Csiggás Henrik még ebben a kába
állapotában is felismerte az állításban rejlő önellentmondást.
Inkább megpróbált biztos talajon maradni.
– Va'aki kupán vágott a folosón… – vetette fel ismét.
– Az nem maga odakint?
Basilica erős pislogásba kezdett. – Hogy nem én?
– Maga pillanatokon belül belekezd a híres duettbe!!!
Újabb gondolat vánszorgott végig Basilica megviselt
koponyájában. – Hogy é'? – kérdezte. – Ajjó… má' nagyon
várom. Eddig sose nem vót esélyem meghallga'ni maga…
Ezzel boldog kis sóhaj kíséretében hanyatt zuhant.
Csöbör kétségbeesésében egy oszlopnak támaszkodott.
Kisvártatva összeráncolódott a homloka, és a késleltetett
reakciók legnemesebb hagyományait követve meredt a
fekvő tenorra, majd számolt el egyig az ujjain. Aztán a
színpad felé fordult, és kettőig számolt.
Érezte, hogy most már bármelyik pillanatban
felbukkanhat a negyedik felkiáltójel is.

A színpadon álló Enrico Basilica egyik irányból a

másikba forgatta az álarcát. A rendezői jobb oldalon Csöbör
sutyorgott pár díszletmunkással. A rendezői bal oldalon
André, a titkos zongorista várakozott. Egy nagydarab troll
tornyosult mellette.
A kövér, vörös énekes a színpad közepére sétált, amikor a
duett felvezetése megkezdődött. A közönség ismét
megnyugodott. A kórus viccelődése és játéka nagyon
szórakoztató – még az is lehet, hogy a cselekmény része –,
de fizetni ezért fizettek. Erről szólt a dolog.
Ágnes a férfira meredt, miközben Christine elindult felé.
Most már észrevette, hogy valami nincs rendben a tenorral.
Persze kövér volt, amolyan párnát-dugtam-az-ingem-alá
módon, de nem úgy mozgott, mint Basilica. Aki – mint a
kövér emberek oly gyakran – könnyed lépésekkel járt,
amitől egy lazán kikötött lufi benyomását keltette.
Ágnes Ángyira pillantott, aki szintén erősen figyelte az
énekest. Mállotviksz Nénét sehol nem látta. Ez valószínűleg
azt jelentette, hogy valahol igen közel tartózkodik.
A közönség izgatott várakozása mindannyiukat magával
ragadta. A fülek virágszirmokként nyíltak meg. A színpad
negyedik fala, a külvilág nagy, fekete, mohó sötétsége
csendkúttá változott, ami szinte könyörgött azért, hogy
feltöltsék. Christine meglehetősen gondtalanul sétált az
énekes felé. A szőke lány egy sárkány torkába is besétált
volna, ha azon van egy „Teljesen ártalmatlan, de tényleg!”
felirat… legalábbis ha könnyen olvasható, nyomtatott
nagybetűkkel van ráírva.
Úgy tűnt, senki nem szándékozik tenni semmit.
A közelgő duett híres volt és gyönyörű. Ágnes már csak
tudta. Egész előző éjszaka azt énekelgette.
Christine megfogta az ál-Basilica kezét, és ahogy
felcsendültek a duett nyitó taktusai, kinyitotta a száját.
– Álljon meg a menet!
Ágnes beleadott apait-anyait. A csillár csörömpölni
kezdett.
A zenekar pengve-csikorogva elnémult.
Elhalkuló, visszhangzó akkordok kíséretében leállt az
előadás.

Gipsz Jakab a színpad alatt ücsörgött a gyertyafény

homályában, a kezét az ölében nyugtatta. Elég ritkán esett
meg, hogy semmi tennivalója nem akadt, de amikor nem
akadt tennivalója, akkor nem tett semmit.
Szeretett idelent lenni. Otthonosan érezte magát. Az
opera hangjai átszűrődtek ide. Tompán hallatszottak csak, de
az nem számított. Ő tudta az összes szöveget, ismert minden
egyes dallamot, minden tánc minden lépését. Csak annyira
kellett neki a tényleges előadás, mint az óráknak az ingájuk:
attól ketyegett szépen tovább.
Az anyukája a régi műsorfüzetekből tanította meg
olvasni. Azokból tudta meg, hogy ő mindenben benne van.
De ezzel amúgy is tisztában volt. Amikor fogzani kezdett,
egy szarvas sisakot rágcsált. Az első ágya ugyanaz a
trambulin volt, amit Gigli úrhölgy használt a híres „Pattogó
Gigli incidens”-nél.
 Jakab élete az opera volt. A dalait lélegezte be, a díszleteit
festette, a tüzeit gyújtotta, a padlóit súrolta és a cipőit
fényesítette. Az opera olyan helyeket töltött ki benne,
amelyek máskülönben üresen maradtak volna.
És most leállt az előadás.
De mindaz az energia, mindaz a nyers, feltorlódott erő,
ami egy előadás mögött van – a sok kiabálás, a félelmek, a
remények, a vágyak – továbbszáguldott, mint karambolnál
az emberi testek.
A rettenetes tehetetlenségi erő úgy csapódott Jakabba,
mint árapály egy teáscsészébe.
Kisodorta a székéből, és nekivágta a málladozó
díszleteknek.
Jakab lecsúszott, és rángatózó kupacba gördült a padlón,
kezét a fülére szorítva, hogy kizárja a váratlan,
természetellenes csendet.
Egy alak lépett elő az árnyékok közül.
Mállotviksz Néne az életben nem hallott a pszichiátriáról,
és akkor sem folyamodott volna hozzá, ha hallott volna róla.
Léteznek olyan ösvények, amelyek még egy boszorkány
számára is túl sötétek. Ő a kobakológiát gyakorolta –
egészen pontosan addig gyakorolta, amíg mesterévé nem
vált. És bár lehet, hogy van némi felszínes hasonlóság egy
kobakológus és egy pszichiáter között, van egy hatalmas
technikai különbség is. Egy pszichiáter azt az embert, aki
attól tart, hogy egy hatalmas, rettenetes szörnyeteg van a
nyomában, meggyőzné, hogy szörnyek márpedig nem
léteznek. Mállotviksz Néne pedig egyszerűen adna neki egy
széket, amire felállhat, és egy nagyon vastag botot.
– Állj fel, Gipsz Jakab! – szólalt most meg.
 A fiú felállt, és maga elé meredt. – Megszakadt!
Megszakadt! Balszerencsét hoz ha az előadás megszakad! –
mondta rekedten.
– Akkor jó lenne, ha valaki minél hamarabb újraindítaná
– válaszolta Néne.
– Az előadást nem lehet leállítani! Az az előadás!
– Igen. Jó lenne, ha valaki minél hamarabb újraindítaná,
Jakab.
Úgy tűnt, a fiú észre sem veszi Nénét. Céltalanul
kotorászott a kottakupacai között, és simította végig a régi
műsorfüzetek sorát. Az egyik keze hozzáért a harmónium
billentyűzetéhez, és lejátszott pár neurotikus hangot.
– Nem szabad leállni! A műsornak folytatódnia kell…
– Salzella úr próbálja leállítani a műsort, nem? Jakab?
A fiú felkapta a fejét. Egyenesen maga elé meredt.
– Nem láttál semmit, Jakab! – szólt hirtelen Salzelláéhoz
annyira hasonló hangon, hogy még Néne is felvonta a fél
szemöldökét. – És ha hazudozni kezdesz, akkor bezárnak, és
gondoskodom arról, hogy az anyád nagy bajba kerüljön!
Néne bólintott.
– Megtudta, ki a Szellem, igaz? – kérdezte. – A Szellem,
aki csak akkor jön elő, ha álarc van rajta… igaz, Jakab? És a
pasas azt gondolta: ezt felhasználhatom. És amikor eljön az
ideje, hogy a Szellemet elkapják… hát, lesz egy Szellem,
akit elkaphatnak. És az a legjobb, hogy mindenki el fogja
hinni. Lehet, hogy lelkifurdalásuk lesz, de elhiszik. Még
Gipsz Jakab sem lesz biztos a dolgában, mert neki hiányzik
egy kereke. – Néne mély levegőt vett. – Lehet, hogy
hiányzik egy, de a többi pont a helyén van. – Sóhaj. – Nos, a
dolgoknak meg kell oldaniuk magukat. Nincs más
lehetőség.
 Levette a kalapját, és kotorászni kezdett a csúcsában. –
Szívesen megosztom ezt veled, Jakab – mondta –, mert sem
megérteni nem fogod, sem emlékezni nem fogsz rá. Élt
egyszer egy gonosz, vén boszorkány, akit Fekete Alissznak
hívtak. Szentségtelen egy rémség volt. Soha nem létezett
nála gonoszabb vagy hatalmasabb. Egészen mostanáig. Mert
tudod, én képes lennék szemen köpni és kilopni a fogait.
Mivel nem tudta megkülönböztetni a Helyest a Helytelentől,
teljesen megzavarodott, és ez lett a vége.
Tudod, az a baj, hogy ha az ember meg tudja
különböztetni a Helyest a Helytelentől, akkor nem képes a
Helytelent választani. Egyszerűen nem tudna tovább élni, ha
megtenné. Úgyhogy… ha én gonosz boszorkány lennék,
akkor el tudnám érni, hogy Salzella úr izmai
összeroppantsák a csontjait álltó helyében… ha gonosz
lennék. Belenyúlhatnék a fejébe, megváltoztathatnám azt az
alakot, amilyennek magát gondolja, és egy pillanat alatt
térdre esne, vagy arra, ami a térde volt, és azért könyörögne,
hogy változtassam békává… ha gonosz lennék. Úgy
összezagyválhatnám az agyát, mint egy rántottát, hogy
színeket hallgasson és szagokat halljon… ha gonosz lennék.
Ó, igen. – Újabb sóhaj, ezúttal mélyebb és szívből jövőbb. –
De képtelen lennék ezek bármelyikét megtenni: az nem
volna Helyes.
Öntelt kis kaccantás hagyta el Néne ajkát. És ha Ogg
Ángyi hallgatózott volna, erre a következtetésre jutott volna:
sem a hírhedt emlékű Fekete Alissz őrült vihogása, sem
bármelyik eszeveszett, az erkölcsnél csak a helyesírásra
kevesebbet adó vámpír gonosz kis kuncogása, sem a
legtalálékonyabb kínzómesterek öblös hahotázása nem
olyan ijesztő, mint a Helyes dologra készülő Mállotviksz
Néne boldog kis kacaja. A kalapja csúcsából a boszorkány
egy papírvékonyságú álarcot húzott elő. Egyszerű arc volt –
sima, fehér, semmi különös. Félhold alakú lyukak alkották a
szemeit. Sem vidám nem volt, sem szomorú.
Néne megforgatta a kezében. Jakab láthatóan felhagyott a
lélegzéssel.
– Egyszerű kis holmi, nem? – kérdezte Néne. –
Gyönyörűen néz ki, de igazából nem több egy egyszerű kis
akárminél, mint bármelyik másik álarc. A varázslók akár
egy évig is bökdöshetnék, és akkor is azt mondanák, hogy
semmi mágikus nincs benne, ugye? Amiből pontosan
látszik, mennyire értenek bármihez is.
Odadobta az álarcot a fiúnak. Az éhesen elkapta, és az
arcára húzta.
Majd akár egy táncos, egyetlen kecses mozdulattal
felegyenesedett.
– Nem tudom, mi lesz belőled, amikor az álarc mögé
kerülsz – mondta Néne –, de a „szellem” ugyanazt jelenti,
mint a „lélek”. És most indulás, Gipsz Jakab!
Az álarcos alak nem mozdult.
– Úgy értem, indulás, Szellem! Az előadásnak
folytatódnia kell.
Az álarc bólintott, majd elrohant.
Néne összeütött tenyereinek csattanásában a végzet
dübörgött.
– Rendben! Tegyünk valami jót! – mondta úgy általában
a mindenségnek.

Mindenki őt bámulta.
Ez egy olyan pillanat volt az időben, egy olyan pont a
múlt és a jelen között, amikor egy másodperc örökkön-
örökké tarthat…
 Ágnes érezte, hogy megint elvörösödik. A pírhullám úgy
nyomult az arca felé, mint egy vulkánisten bosszúja. Amikor
odaér, ebben biztos volt, neki vége.
Bocsánatot fogsz kérni, gúnyolódott Perdita.
– Fogd be! – kiabálta Ágnes.
Előrevonult, még mielőtt a visszhangnak lett volna ideje
visszatérni a nézőtér távolabbi zugaiból, és lerántotta a
vörös álarcot.
Az egész kórus belépett, mintegy végszóra. Végtére is
operáról volt szó. Az előadás megállt, de az opera
folytatódott…
– Salzella!
A férfi megragadta a lányt, és a szájára tapasztotta a
kezét. A másik keze az övéhez repült, és előhúzta a kardját.
Ami nem színházi kellék volt. A penge keresztülhussant a
levegőn, ahogy Salzella a kórus felé fordult.
– Ó, te jó ég! – szólalt meg. – Mily rendkívül színpadias
is ez tőlem. Most pedig, attól tartok, túszul kell ejtenem ezt
a szegény lányt. Ilyenkor így illik, nem?
Győzedelmes pillantással nézett körbe. A közönség
lenyűgözve, némán hallgatta.
– Senki nem szándékozik azt mondani, hogy „ezt nem
úszod meg szárazon”? – kérdezte.
– Ezt nem úszod meg szárazon! – vágta rá André az
oldalszárnyból.
– Körbevették az épületet, jól sejtem? – kérdezte Salzella
vidáman.
– Igen, körbevettük az épületet.
Christine felsikoltott, és elájult.
Salzella még szélesebben elmosolyodott.
– Ó, még egy színpadias illető! – nyugtázta. – De az a
helyzet, hogy meg fogom úszni szárazon, mert én nem
színpadiasan gondolkozom. Jómagam és ez az ifjú hölgy itt
le fogunk menni a pincébe, ahol elképzelhető, hogy
sértetlenül elengedem. Nagyon kétlem, hogy a
pincerendszert is körbezárták volna. Még én sem ismerem a
összes járatát, és higgyék el, az én ismereteim nem
lebecsülendőek!
Elhallgatott. Ágnes megpróbált kiszabadulni, de a férfi
szorítása felerősödött a nyakán.
– Mostanra – folytatta a zenei igazgató –, valakinek meg
kellett volna kérdeznie, hogy „de miért, Salzella?”. Most
komolyan, mindent én csináljak?
Csöbör ráébredt, hogy tátva maradt a szája. – Pontosan
ezt akartam kérdezni! – jelentette ki.
– Akkor jó. Nos, ha így áll a helyzet, valami olyasmit
kellene válaszolnom: mert ilyen kedvem volt. Mert
meglehetősen szeretem a pénzt, tudja. De ami még
fontosabb – vett egy mély levegőt –, nagyon utálom az
operát. Nem akarok szükségtelenül indulatos hangnemre
váltani, de attól tartok, az opera egyszerűen rettenetes. És
elegem van belőle. Úgyhogy, amíg enyém a színpad, hadd
mondjam el, milyen nyomorult, önimádó, végtelenül
életszerűtlen, értéktelen művészi ágazat ez, micsoda
pazarlása a minőségi zenének, milyen…
Valami suhogni kezdett a színpad túloldalán. A jelmezek
szoknyái meglebbentek. Por szállt fel.
André körbenézett. Mellette elindult a szélgép. A
fogantyúja magától forgott.
Salzella odafordult, hogy megnézze, mit bámul mindenki.
A Szellem könnyedén leugrott a színpadra. Az
operaköpenye hullámzott körülötte… operásan.
Kecsesen fejet hajtott, és kihúzta a kardját.
 – De te ha… – kezdte Salzella. – Ó, igen! Egy Szellem
szelleme! Teljességgel hihetetlen, egyben támadás a józan
ész ellen, az opera legnemesebb hagyományai értelmében!
Ez tényleg több, mint amit remélhet az ember!
Félrelökte Ágnest, és vidáman bólintott.
– Ezt teszi az opera az emberrel – jegyezte meg. –
Tönkreteszi az agyat, tudják, és kétlem, hogy abból eleve
sok lett volna erre. Megőrjíti az embert. Megőrjíti, hallanak
engem, megőrjíti!! Khömm. Értelmetlenül kezdenek
viselkedni tőle. Mit gondolnak, nem figyeltem magukat az
évek során? Ez az egész az elmebaj melegágya!! Hallanak
engem? Az elmebajé!!
A Szellemmel körözni kezdtek egymás körül.
– Nem tudják, ebben biztos vagyok, milyen érzés volt az
egyetlen józan emberként élni ebben az őrültekházában!!
Maguk bármit elhisznek!! Inkább gondolják azt, hogy egy
szellem két helyen tud lenni egyszerre, mint hogy
egyszerűen csak két különböző emberről van szó!! Még Tiló
is azt hitte, hogy megzsarolhat engem!! Olyan helyekre
dugta az orrát, ahol semmi keresnivalója nem volt!! Nos,
természetesen kénytelen voltam megölni, a saját érdekében.
Ez a hely még a patkányirtókat is megőrjíti!! Trepni pedig…
hát, miért nem tudta ottfelejteni valahol a szemüvegét,
ahogy szokta, mi?
Csapott egyet a kardjával. A Szellem hárított.
– És most legyőzöm ezt a maguk Szellemét – jelentette ki
Salzella, miközben heves vagdalkozás közepette előretört –,
és észre fogják venni, hogy ez a Szellem igazából nem is tud
vívni… mert, tudják, csak a színpadi vívást ismeri… aminek
az a lényege, hogy minél hatásosabb fémes hangok
kíséretében csapkodja az ember a másik fickó kardját…
hogy azután drámaian meghalhasson, pusztán attól, hogy a
másik óvatosan a hóna alá döfte a kardot…
A Szellem kénytelen volt meghátrálni a roham elől, amíg
hanyatt nem esett Christine öntudatlan testében.
– Látják? – kérdezte Salzella. – Ide vezet, ha hinni
kezdenek az operában!!!
Gyors mozdulattal lenyúlt, és lerántotta az álarcot Jakab
arcáról.
– Ejnye, Jakab!!! Nagyon rossz fiú voltál!!!
– Bocsánat, Salzella úr!
– Nézd csak meg, hogy bámul téged mindenki!!!
– Bocsánat, Salzella úr!
Az álarc darabokra szakadt az igazgató ujjai között. Aki
hagyta, hogy a maszk cafatai a földre hulljanak. Majd talpra
állította Jakabot.
– Látják, társulat? Ez a maguk szerencsehozója!!! Ez a
maguk Szelleme!!! Az álarca nélkül csak egy idióta, aki a
cipőjét is alig tudja bekötni!!! Ahahaha!!!! Khm. Az egész a
te hibád, Gipsz Jakab…
– Igen, Salzella úr!
– Nem.
Az igazgató körbenézett.
– Senki nem hitt volna Jakabnak. Még maga Jakab is
összezavarodik annak kapcsán, hogy mit is látott ő maga.
Még az anyukája is attól félt, hogy esetleg ő volt az, aki
embereket ölt. Az emberek egyszerűen bármit elhinnének
egy Gipsz Jakabról.
Valami kitartóan kopogott.
Salzella mellett kinyílt egy csapóajtó.
Csúcsos kalap emelkedett ki fokozatosan a padlóból, amit
a karba font kezű Mállotviksz Néne többi része követett. A
boszorkány Salzellára meredt, miközben a padló a helyére
kattant. Néne bakancsos lába abbahagyta a dobogást.
– Nocsak, nocsak – szólalt meg a zenei igazgató. –
Eszmeralda hercegnő, igaz?
– Az úrihölgyködés részemről véget ért, Salzella úr.
A férfi felpillantott a csúcsos kalapra. – Szóval mostantól
már csak boszorkány?
– Így van.
– Gondolom, gonosz boszorkány?
– Még annál is rosszabb.
– De ez – jelentette ki Salzella – egy kard. Mindenki
tudja, hogy a boszorkányok nem képesek megbűvölni a
vasat és az acélt. Tűnjön az utamból!!!
A kard suhogva lecsapott.
Néne keze előrelendült. Hús és acél villant, majd…
…Néne a kezében tartotta a kardot, a pengéjénél fogva.
– Megmondom, mi legyen, Salzella úr – szólalt meg
higgadt hangon. – Ezt Jakabnak kell befejeznie, nem? Ő az,
akinek elszámolnivalója van magával, persze azokon kívül,
akiket meggyilkolt. Amiket nem kellett volna. De álarcot
viselt közben, igaz? Az álarcoknak is van egyfajta mágiájuk.
Az egyik arcot eltakarják, a másikat viszont felfedik. Azt,
amelyik sötétben bújik elő. Gondolom, azt tehette, amit csak
akart az álarc mögött…?
Salzella csak pislogott. Aztán megrántotta a kardot;
erősen húzni kezdte az éles pengét a védtelen kézben.
A kórus több tagja felnyögött. Néne vigyorgott. Az
ízületei elfehéredtek, ahogy még jobban rászorított a
pengére.
Gipsz Jakab felé fordította a fejét. – Tedd fel az álarcot,
Jakab!
Mindenki a színpadon szétszórt kartondarabokra nézett.
 – De már nincs álarcom Mállotviksz kisasszony!
Néne követte a pillantását. – Nocsak, nocsak – mondta. –
Nos, úgy látom, hogy ez ügyben bizony tennünk kell
valamit. Nézz rám, Jakab!
A fiú engedelmeskedett. Néne szeme félig lecsukódott. –
Te… megbízol Perditában, igaz, Jakab?
– Igen Mállotviksz kisasszony!
– Az jó, mert nála van egy másik álarc számodra. Egy
mágikus álarc. Tudod, éppen olyan, mint a régi, de a bőröd
alatt kell viselned, és nem kell levenned, és rajtad kívül
senki nem fogja tudni, hogy ott van. Megvan, Perdita?
– De én… – szólalt meg Ágnes.
– Megvan?
– Ööö… ó, igen. Itt van. A kezemben van – lengette meg
bizonytalanul az üres kezét.
– Fejjel lefelé tartod, leányom!
– Ó! Bocsánat.
– Mire vársz? Add oda neki!
– Ööö. Igenis.
Ágnes elindult Jakab felé.
– Vedd el tőle, Jakab! – folytatta Néne, még mindig
markolva a kardot.
– Igenis Mállotviksz kisasszony…
A fiú kinyújtotta a kezét Ágnes felé. Eközben a lány
biztos volt benne, hogy ha csak egy pillanatra is, de enyhe
nyomást érzett az ujjain.
– Mire vársz? Vedd fel!
Jakab bizonytalannak tűnt.
– Elhiszed, hogy ott van egy álarc, ugye? – dörögte Néne.
– Perdita okos lány, aki felismer egy láthatatlan álarcot, ha a
szeme elé kerül.
Jakab lassan bólintott, majd az arcához emelte a kezeit.
 Ágnes pedig egyértelműen azt látta, hogy valahogy
élesebbé válnak a fiú körvonalai. Szinte biztosan nem
történt semmi, amit bármilyen műszerrel meg lehetett volna
mérni, akárha egy ötlet súlyát vagy a szerencse hosszát. De
Jakab, száján halvány mosollyal, felállt.
– Rendben – szólalt meg Néne. Majd Salzellára meredt.
– Azt hiszem, maguknak megint össze kellene csapniuk –
mondta. – De senki nem foghatja rám, hogy igazságtalan
lennék. Feltételezem, van magánál valahol egy Szellem
álarc? Tudja, Ogg asszonyság látta, ahogy lobogtatja. És ő
nem olyan ostoba, mint amilyennek kinéz…
– Köszönöm – vetette közbe a kövér balerina.
– …úgyhogy arra gondolt, honnan tudják az emberek
utólag, hogy a Szellemet látták? Onnan, hogy az álarcáról
ismerik fel a Szellemet. Szóval két álarc van.
A boszorkány pillantásának súlya alatt, azt magyarázva
magának, hogy bármikor ellen tudna állni, ha akarna,
Salzella a frakkjába nyúlt, és előhúzta a saját álarcát.
– Akkor most tegye fel! – Néne elengedte a kardot. – És a
maga valódi énje megküzdhet az ő valódi énjével.
Lent a zenekari árokban a dobos az ütőire meredt, majd
pergetni kezdte őket egy dobon.
– Ezt te csináltad, Gytha? – kérdezte Mállotviksz Néne.
– Azt hittem, te voltál az.
– Akkor az opera. Az előadásnak folytatódnia kell.
Gipsz Jakab felemelte a kardját. Az álarcos Salzella róla
Nénére pillantott, majd előrevetette magát. A pengék
összecsaptak.
Ez, állapította meg Ágnes, színpadi vívás. A kardok
csattogtak és csörömpöltek, miközben a vívók előre-hátra
táncoltak a színpadon. Jakab nem próbálta megszúrni
Salzellát. Minden döfés elől kitért. Minden visszavágási
lehetőséget kihagyott, és a zenei igazgató egyre dühösebbé
vált.
– Ez nem vívás! – kiabálta Salzella hátralépve. – Ez…
Jakab döfött.
A zenei igazgató tántorogni kezdett, és Ángyiba ütközött.
Oldalra dőlt. Majd előrebotladozott, fél térdre esett,
bizonytalanul ismét talpra állt, és a színpad közepére
vánszorgott.
– Bármi is történjék – kapkodott levegő után, miközben
lerántotta az álarcát –, nem lehet rosszabb egy
operaévadnál!!!! Mindegy, hova megyek, ha ott nem lesznek
kövér férfiak, akik karcsú ifjakat játszanak, és hatalmas,
hosszadalmas dalok, amikről mindenki azt mondja, milyen
szépek, csak mert nem értik, hogy mi a fenéről szólnak!!!!
Ah… Ahargh…
A földre rogyott.
– De Jakab nem… – szólalt meg Ágnes.
– Fogd be! – szólt rá Ogg Ángyi a szája sarkából.
– De ő nem… – kezdte Csöbör.
– Egyébként van még valami az operával kapcsolatban,
amit nem állhatok – szólalt meg ismét Salzella, miközben
felállt, és rák módjára araszolt a függöny felé. – A
cselekmények. Semmi logika nincs bennük!! És ezt soha
senki nem meri kimondani!!! És a színészi játék? Nem
létező!!! Mindenki csak ácsorog, és azt nézi, aki énekel. Te
jó ég, milyen megkönnyebbülés lesz ezt magam mögött
hagyni… ah… argh…
A padlóra rogyott.
– Ennyi? – kérdezte Ángyi.
– Nem hinném – válaszolta Mállotviksz Néne.
– Ami pedig az operalátogatókat illeti – mondta Salzella
ismét felállva és oldalra tántorogva –, azt hiszem, őket még
jobban utálom!!! Annyira műveletlenek!!! Szinte egy sincs
közöttük, aki bármit is tudna a zenéről!!! Dallamokról
locsognak!!! Az egész napjukat azzal töltik, hogy értelmes
emberi lényeknek próbálnak látszani, utána meg besétálnak
ide, és szögre akasztják az intelligenciájukat a bejárat
mellett…
– Akkor miért nem mondott fel? – csattant fel Ágnes. –
Ha annyi pénzt elsikkasztott, akkor miért nem ment
valahova máshova, ha már ennyire utálta ezt itt?
Az igazgató rámeredt, miközben előre-hátra imbolygott.
Egyszer vagy kétszer kinyitotta, majd becsukta a száját,
mintha valami tőle idegen kifejezéssel próbálkozna.
– Itthagyni? – nyögte ki. – Itthagyni? Itthagyni az
operát…? Argh… argh… argh…
Ismét a földre rogyott.
André megböködte az elesett igazgatót. – Meghalt már? –
kérdezte.
– Hogy halhatott volna meg? – válaszolta Ágnes. – Te jó
ég, hát senki nem látja?
– És tudják, azt találom a legidegesítőbbnek – folytatta
Salzella térdre emelkedve –, hogy az operában mindenki
olyan…!!!!! hosszú…!!!!! ideig…!!!!! Argh… argh…
argh…
Elvágódott.
A társulat várt egy darabig. A közönség visszatartotta a
kollektív lélegzetét.
Ogg Ángyi megböködte a testet a bakancsával. – Aha,
kész, ennyi. Úgy tűnik, utoljára tapsolták vissza – jelentette
ki.
– De Jakab nem is szúrta le! – szólalt meg Ágnes. – Miért
nem figyel ide senki? Nézzék, a kard még csak meg sem
bökte! Ott van a karja és a teste között, az istenek
szerelmére!
– Igen – állapította meg Ángyi, – Valóban kár, hogy ezt ő
nem vette észre. – Megvakargatta a vállát. – Jaj, ezek a
balettruhák nagyon csiklandósak…
– De hát meghalt!
– Biztos túlságosan felizgatta magát – válaszolta Ángyi
az egyik pántját babrálva.
– Felizgatta?
– Túlpörgött. Tudod, milyenek ezek a művészlelkek.
Vagyis hát te is közéjük tartozol.
– Tényleg meghalt? – kérdezte Csöbör.
– Nagyon úgy tűnik – válaszolta Néne. – A valaha volt
egyik legjobb operahalál, azt lefogadom.
– Ez rettenetes!! – ragadta meg, majd rántotta gallérjánál
fogva ülő helyzetbe Csöbör a néhai Salzellát. – Hol a
pénzem? Gyerünk, ki vele, árulja el, mit tett a pénzemmel!!!
Nem hallom magát!!!! Nem mond semmit!!!
– Ez azért van, mert meghalt – világosította fel Néne. –
Az elhunytak nem túl beszédesek. Úgy általában.
– De maga boszorkány!!! Nem tudná megcsinálni azt a
trükköt a kártyákkal meg az üvegekkel?
– Nos, hát… játszhatunk egy kör pókert – egyezett bele
Ángyi. – Jó ötlet.
– A pénz a pincében van – mondta Néne. – Jakab majd
megmutatja.
Az említett összeütötte a sarkát. – Mindenképpen – szólt.
– Boldogan.
Csöbör rámeredt. Gipsz Jakab hangja volt az, ami Gipsz
Jakab arcából jött ki, de az arc és a hang is megváltozott.
Alig észrevehetően, de megváltozott. A hangnak megszűnt
az a bizonytalan, rettegő éle. Az arcról eltűnt a lesütött
tekintetűség.
– Te jó ég! – motyogta a tulajdonos, majd elengedte
Salzella kabátját. Puffanás hangzott fel.
– És mivel most új zenei igazgató után kell néznie –
folytatta Néne –, rosszabbat is találhatna, mint Jakabot itt.
– Jakabot?
– Mindent tud, amit az operáról tudni érdemes – jelentette
ki a boszorkány. – És az Operaházról is.
– Látnia kéne a zenét, amit szerzett… – szólt közbe
Ángyi.
– Jakab? Mint zenei igazgató? – kérdezte Csöbör.
– …olyasmi, amit lehet dúdolgatni…
– Igen, szerintem meg fog lepődni – mondta Néne.
– …van egy, amiben rengeteg tengerész táncol, és arról
énekelnek, hogy mennyire nincsenek nők…
– Ez a Jakab, igaz?
– …és van az a Tak nevű ürge, aki mindig olyan
nyomorult…
– Igen, ez a Jakab – válaszolta Néne. – Ugyanarról
beszélünk.
– …és van az, hah, amiben az a sok macska ugrándozik
és énekel, az nagyon jó! – csacsogott Ángyi. – El nem
tudom képzelni, hogy juthatott ilyesmi az eszébe…
Csöbör megvakarta az állát. Már így is eléggé szédült.
– És ő megbízható – folytatta Néne. – És őszinte. És
mindent tud az Operaházról, mint azt említettem. Illetve
arról, hogy… mi hol van…
Ez elég volt az Operaház tulajdonosának. – Szeretnél
zenei igazgató lenni, Jakab? – kérdezte.
– Köszönöm, Csöbör úr! – válaszolta a kérdezett. – Az
nagyon jó lenne. De mi lesz a vécépucolással?
 – Hogy micsoda?
– Azt nem kell abbahagynom, ugye? Már majdnem
sikerült teljesen megcsinálnom.
– Ó! Igen. Tényleg? – Csöbör tekintete a semmibe révedt
egy pillanatra. – Hát, rendben. Még énekelhetsz is közben,
ha szeretnél – tette hozzá nagylelkűen. – És még a béredből
sem fogom levonni! Sőt… sőt, megemelem! Hat… nem, hét
fényes tallérra!
Jakab elgondolkozva megdörzsölte a homlokát. – Csöbör
úr…
– Igen, Jakab?
– Úgy emlékszem… Salzella úrnak negyven fényes
tallért fizetett…
Csöbör Nénehez fordult. – Szörnyeteg lett belőle?
– Csak hallgassa meg, miket ír! – javasolta Ángyi. –
Elképesztő nóták, és még csak nem is külföldiül vannak.
Csak nézzen rá erre… elnézést…
Hátat fordított a közönségnek…
…tvingtvengtvong…
…majd egy köteg kottával a kezében fordult vissza.
– Én felismerem a jó zenét, ha látom – jelentette ki,
miközben átnyújtotta a paksamétát, izgatottan mutogatva a
kiemelt részekre. – Pacák és cikornyák mindenütt, látja?
– Te írtad ezt a zenét? – kérdezte Csöbör Jakabtól. – Ami
megmagyarázhatatlanul meleg?
– Így van, Csöbör úr.
– Munkaidőben?
– Van benne egy gyönyörű dal – magyarázta Ángyi. –
Miért kell hogy sírj, Génua? Nagyon szomorú. Erről jut
eszembe, el kéne mennem megnézni, hogy Gipsz
asszonyság magához… felébredt-e már. Lehet, hogy egy
kicsit túlzásba vittem a dolgot. – Ezzel a ruházata különböző
részeit igazgatva elkacsázott, miközben megbökdösött egy
elképedt balerinát. – Ettől a balettezéstől le se izzad igazán
az ember, nem gondolja?
– Elnézést, van itt valami, amit nem igazán tudok elhinni
– mondta André. Kihúzta Salzella kardját, és gondosan
megvizsgálta a pengéjét. – Au! – kiáltott fel.
– Éles, mi? – kérdezte Ágnes.
– Igen! – szopogatta André a hüvelykujját. – Ő meg
puszta kézzel kapta el.
– De ő boszorkány – világított rá Ágnes.
– Viszont ez acél! Azt hittem, az acélt nem lehet
megbűvölni! Ezt mindenki tudja.
– Én nem esnék ennyire hasra tőle a maga helyében –
válaszolta Ágnes savanyúan. – Valószínűleg csak valami
trükk volt…
André Nénéhez fordult. – Még csak meg sem karcolta a
kezét! De… hogyan…
A boszorkány tekintete egy pillanatra zafír satuba
szorította. Amikor az idős nő elfordult, André enyhén
zavartnak tűnt, mint egy olyan ember, aki nem emlékszik,
hová is tett valamit.
– Remélem, az a szörnyeteg nem bántotta Christine-t! –
mondta. – Miért nem foglalkozik vele senki?
– Valószínűleg azért, mert Christine soha nem felejt el
sikítani és elájulni, mielőtt bármi történne – válaszolta
Perdita, Ágnesen keresztül.
André elindult a színpad túlsó végébe. Ágnes követte. Pár
balerina Christine mellett térdelt.
– Rettenetes volna, ha bármi történne vele! – szólt André.
– Ó… igen.
– Mindenki azt mondja, hogy nagyon tehetséges…
 Jakab odalépett mellé. – Igen. El kell vinnünk valahova –
jelentette ki. A hangja kimért volt és tettre kész.
Ágnes úgy érezte, mintha a világának az alja kezdene
kiszakadni. – Igen, de… tudják, hogy én énekeltem helyette.
– Ó, igen… igen, persze… – válaszolta André zavartan. –
De… hát… ez az opera… tudja…
Jakab megfogta a kezét.
– De te engem tanítottál! – kiáltott fel Ágnes
elkeseredetten.
– Akkor ön nagyon tehetséges – nyugtázta Jakab. –
Gyanítom, Christine soha nem lesz ilyen ügyes, még akkor
sem, ha hónapokig gyakorlok vele. De, Perdita, hallotta már
valaha azt a kifejezést, hogy „sztáralapanyag”?
– Az ugyanaz, mint a tehetség? – csattant fel Ágnes.
– Ritkább.
A lány rámeredt. Jakab, bármilyen hivatalos képet is
vágott, egész jóképűnek tűnt a színpadi lámpák fényében.
A lány kihúzta a kezét az övéből. – Jobban szerettelek,
amikor még Gipsz Jakab voltál! – közölte vele.
Ezzel elfordult, végig magán érezve Mállotviksz Néne
pillantását. Biztos volt benne, hogy gúnyos pillantásról van
szó.
– Ööö… át kellene vinnünk Christine-t Csöbör úr
irodájába – jelentette ki André.
Úgy tűnt, ezzel sikerül megtörnie a varázst.
– Igen, így van!!! – helyeselt Csöbör. – És Salzellát sem
hagyhatjuk hulláskodni a színpadon. Ti ketten vigyétek
hátra a színfalak mögé! A többiek… hát, amúgy is már
majdnem vége volt… ööö… ennyi. Az… operának vége…
– Gipsz Jakab!
 Ogg Ángyi lépett be, Gipsz asszonyságot támogatva.
Jakab anyja le nem vette gombszemét a fiáról. – Rossz fiú
voltál?
Az Operaház tulajdonosa odasétált hozzá, és
megveregette a kezét. – Szerintem jöjjön be maga is az
irodámba! – javasolta.
Odaadta a kottakupacot Andrénak, aki véletlenszerűen
kinyitotta valahol. Egy pillantást vetett rá, és tágra nyílt a
szeme. – Hé… ez jó! – jelentette ki.
– Tényleg?
André megnézett egy másik lapot is. – Te jó ég!
– Mi az? Mi az? – firtatta Csöbör.
– Csak annyi, hogy én még soha… úgy értem, még én is
látom, hogy… tum-ti TUM tum-tum… igen… Csöbör úr,
ugye tudja, hogy ez nem opera? Van benne zene, és…
igen… táncolás és éneklés, persze, de ez nem opera.
Egyáltalán nem opera. Távol áll az operától!
– Mennyire távol? Csak nem azt akarja mondani… –
habozott Csöbör, ízlelgetve a gondolatot –, hogy lehetséges
zenét beletenni, és pénz fog kijönni belőle?
André eldúdolt pár sort. – Ez nagyon is lehetséges,
Csöbör úr.
A tulajdonos arca felragyogott. Az egyik karjával Andrét,
a másikkal Jakabot karolta át. – Remek!!!!! – kiáltott fel. –
Erre innunk kell egy na… egy közepes pohárral…!!!!!
Az énekesek és a táncosok lassan kiszállingóztak a
színpadról. A boszorkányok és Ágnes magukra maradtak.
– Ennyi? – kérdezte a lány.
– Még nem egészen – válaszolta Néne.
Valaki kitántorgott a színpadra. Egy gondos kéz bekötötte
Enrico Basilica fejét, és feltételezhetően egy másik gondos
kéz nyomta a kezébe azt a tányér spagettit. Úgy tűnt, még
mindig viseli az enyhe agyrázkódásának a következményeit.
Rákacsintott a boszorkányokra, majd megszólalt, olyan
hangon, mint aki nem igazán biztos a közelmúltjában, ezért
inkább a régebbi dolgokba kapaszkodik.
– Va'aki atta nekem ezt a 'gettit – közölte.
– Ez kedves – válaszolta Ángyi.
– Hah! A 'getti jó annak, aki bírja… de nem nekem! Hah!
Igen! – Ezzel megfordult, és bizonytalanul a nézőtér
sötétjébe bámult.
– Tuggyák, micsinálok most? Tuggyák, micsinálok most?
Elbúcsúzok Enrico Basilicától! Úgy biza! Befalta az utolsó
polipját is! Én meg azon nyomban megyek, és megiszok
nyolc korsóval Turbó Nagyon Fura Söréből! Abbiza! És
eszek egy kolbászt kiflibe'! Utána meg megyek, és
meghallgatom Schneider Fánitól a Kislány, vigyázz, el ne
hibázdot, és ha még eccer itt éneklek, azt a büszke Csiggás
Henrik néven fogom tenni, hallják?
Valaki felsikoltott a közönség soraiban. – Csiggás
Henrik?
– Ööö… igen?
– Rögtön tudtam, hogy te vagy az! Szakállat növesztettél,
és egy szalmakazlat tömtél a nadrágodba, de gondoltam,
hogy az alatt a kis álarc alatt ez az én Henrikem, az ám!
Csiggás kezével beárnyékolta a tekintetét, hogy ne
zavarják a színpadi fények.
– …Angéla?
– Jaj, ne! – sóhajtott Ágnes csüggedten. – Ilyesmi nem
szokott történni!
– A színházakban folyamatosan ilyenek történnek –
jegyezte meg Ogg Ángyi.
– Az biztos – tette hozzá Néne. – Csak az a szerencse,
hogy elcserélt ikertestvére nincsen.
 A közönség soraiból csoszogás hangzott fel. Valaki
végigmászott egy soron, egy másik illetőt húzva maga után.
– Anyám! – tiltakozott egy hang a homályban. – Mégis,
mit képzelsz?
– Te gyere csak velem, ifjú Henrik!
– Anyám, nem mehetünk fel a színpadra…!
Csiggás Henrik az oldalszárnyba röpítette a tányérját,
leereszkedett a színpadról, és pár vonós segítségével
felcsimpaszkodott a zenekari árok peremén. Az első sor
magasságában találkoztak. Ágnes éppen hogy csak hallotta,
mit beszélnek.
– Vissza akartam jönni. Ezt te is tudod!
– Meg akartalak várni, de történt egy s más… különösen
az egy. Gyere ide, ifjabbik Henrik…
– Anyám, mi folyik itt?
– Fiam… ugye emlékszel, hogy mindig azt mondtam
neked, Törvély úr, az angolnazsonglőr az apád?
– Igen, per…
– Kérlek, gyertek hátra az öltözőmbe! Látom, hogy
nagyon sok mindent meg kell beszélnünk.
– Ó, igen. Rengeteg mindent…
Ágnes figyelte, ahogy elmennek. A közönség, aki
felismerte az operát még akkor is, ha nem énekeltek benne,
tapsolni kezdett.
– Rendben – mondta. – Szóval akkor most van vége?
– Majdnem – válaszolta Néne.
– Csináltak valamit az emberek fejével?
– Nem, bár szívesen megcsapkodtam volna párat –
válaszolta Ángyi.
– De senki nem mondta, hogy „köszönöm”, vagy akármi!
– Ez gyakran előfordul – nyugtázta Néne.
 – Túlságosan lefoglalja őket, hogy megtervezzék a
következő fellépést – magyarázta Ángyi. – Az előadásnak
folytatódnia kell – tette hozzá.
– Ez… ez őrület!
– Ez opera. Észrevettem, hogy még Csöbör úr is elkapta –
mondta Ángyi. – És az az ifjú André is megmenekült attól,
hogy rendőr legyen belőle, ha jól sejtem.
– De velem mi lesz?
– Ó, hát akik elrendezik a dolgokat, azokat nem rendezi
el senki – válaszolta Néne. Majd lesepert egy láthatatlan
porszemet a válláról.
– Azt hiszem, jobb, ha most megyünk, Gytha – mondta
hátat fordítva Ágnesnek. – Holnap korán kezdünk.
Ángyi előresétált, és kezével beárnyékolta a szemét,
miközben a nézőtér sötét gyomrába meredt.
– Tudjátok, a közönség még nem ment el – állapította
meg. – Még mindig itt ülnek.
Néne csatlakozott hozzá, és ő is a homályt kezdte
fürkészni. – El nem tudom képzelni, miért – jelentette ki. –
Megmondták, hogy az operának vége…
Megfordultak, és mindketten Ágnest kezdték bámulni,
aki a színpad közepén állt, és haragos pillantással meredt a
semmibe.
– Egy kicsit dühösnek érzed magad? – kérdezte Ángyi. –
Ez ilyen.
– Igen!
– Úgy érzed, hogy minden csak másokért történik, nem
érted?
– Igen!
– De – mondta Mállotviksz Néne –, nézd ilyen szemmel:
mit várhat Christine az élettől? Nem lesz belőle több, csak
egy énekesnő. Beleragad a kis világába. Ó, persze lehet,
hogy elég ügyes ahhoz, hogy szert tegyen némi hírnévre, de
egy szép napon elcsuklik a hangja, és ott vége az életének.
Neked van választásod. Maradhatsz a színpadon, egyszerű
előadóként, aki felmondja a szöveget… vagy lekerülhetsz
róla, és megtudhatod, miről szól a forgatókönyv, honnan lóg
a díszlet és hol vannak a csapóajtók. Hát nem sokkal jobb?
– Nem!
Ogg Ángyiban és Mállotviksz Nénében az a legrosszabb,
gondolta később Ágnes, ahogy időnként összehangolva
dolgoznak, anélkül, hogy egy szót is váltanának egymással.
Persze akad rengeteg egyéb dolguk is – ahogy soha nem
ismernék el, hogy az orrbeleütés az orrbeleütés, ha ők
csinálják; ahogy automatikusan azt feltételezik, hogy a más
dolga az ő dolguk is; ahogy egy egyenes vonalban kelnek át
az életen; és persze az, ahogy megérkeznek valamilyen
helyzetbe, azonnal próbálják megváltoztatni. Ezekhez
képest az, amikor kimondatlan összeesküvés alapján
cselekszenek, csupán apró bosszúság, de most éppen erről
volt szó.
Odasétáltak hozzá, és mindketten Ágnes vállára tették a
kezüket.
– Mérges vagy? – kérdezte Néne.
– Igen!
– Én a helyedben kiengedném – javasolta Néne.
Ágnes lehunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét,
kinyitotta a száját, és sikítani kezdett.
Mélyről indult. Gipszpor szállingózott a mennyezetről. A
csillár kristályfüggelékei halkan csilingeltek, ahogy
megremegtek.
A hang emelkedni kezdett, és gyorsan áthaladt azon a
titokzatos hangtartományon, ahol az emberi lélek
határozottan kényelmetlenül kezdi érezni magát az
univerzumban, és a belek abban elrendeltetett helyében. Az
Operaházban az apróbb tárgyak lerezegtek a polcokról, és
összetörtek a padlón.
A hang feljebb tornászta magát, kicsengett, mint egy
harang, majd tovább kapaszkodott. A zenekari árokban az
összes hegedűhúr egyenként elpattant.
Ahogy a hang tovább emelkedett, a csillár összes
kristálya remegni kezdett. A bárban a pezsgősüvegek
díszsortüzet adtak a dugóikkal. Egy sor borospohár is
csatlakozott a kórushoz; rezegni kezdett a peremük, majd
szétrobbantak, mint megannyi öntelt, kockázatkereső
bogáncstermés.
Olyan összhangzatok és visszhangok jöttek létre,
amelyek fura effektusokat okoztak. Az öltözőkben elolvadt
a 3-as számú alapozó. Tükrök repedtek meg, megtöltve a
balettiskolát többmillió képszilánkkal.
Por szállt fel, rovarok hullottak le. Az Operaház köveiben
apró kvarcrészecskék kaptak táncra…
Majd csend lett, amit csak egy-egy puffanás vagy
csörrenés tört meg.
Ángyi elvigyorodott.
– Á! – mondta. – Na, most van vége az operának.

Salzella kinyitotta a szemét.

A színpad üres volt, sötét, ugyanakkor ragyogó fényben
úszott. Pontosabban egy hatalmas, árnyéktalan fénysugár
áradt valami láthatatlan forrásból, de a zenei igazgatót
magát leszámítva nem volt semmi, amit megvilágíthatott
volna.
Léptek hangzottak fel a távolban. A tulajdonosuknak
beletelt egy kis idejébe, hogy odaérjen, de amikor a Salzellát
körülvevő folyékony légtérbe lépett, úgy tűnt, mintha
lángok csaptak volna fel belőle.
Vöröset viselt; vörös frakkot vörös csipkével, vörös
köpenyt, vörös cipőt rubintcsatokkal, és egy széles karimájú
vörös kalapot hatalmas, vörös tollal. Ráadásul egy hosszú,
vörös szalagos, vörös sétapálcát tartott a kezében. De
olyasvalakihez képest, aki ilyen aprólékosan válogatta össze
a jelmezét, az álarcának kiválasztásában elég hanyagnak
bizonyult. Egy elnagyolt koponyát viselt, olyat, amilyet
bármelyik trafikban meg lehet venni – Salzella még a
zsineget is látta.
– Hová tűnt mindenki? – háborgott a zenei igazgató.
Kellemetlen közelmúltbéli emlékek bugyborékoltak fel a
tudatában. Pillanatnyilag nem tudott rájuk tisztán
visszaemlékezni, de rossz ízt hagytak a szájában.
Az alak nem válaszolt.
– Hol van a zenekar? Mi történt a közönséggel?
A magas, vörös alak alig észrevehetően megvonta a
vállát.
Salzellának további apróságok is kezdtek feltűnni. Amiről
azt gondolta, hogy a színpad, az kicsit túl murvásnak
érződött a talpa alatt. A mennyezet nagyon messze volt
felette, talán messzebb, mint bármi lehetne, és tele volt apró,
kemény fénypontokkal.
– Kérdeztem valamit!
HÁRMAT IS, HA MÁR ITT TARTUNK.
A szavak egyszerűen megjelentek Salzella fülében, annak
jele nélkül, hogy közönséges hangként érkeztek volna.
– Nem válaszolt nekem!
VANNAK DOLGOK, AMELYEKRE EGYEDÜL KELL
RÁJÖNNIE, ÉS HIGGYE EL NEKEM, EZ IS AZOK KÖZÉ
TARTOZIK.
 – Ki maga? Nem a társulat tagja, azt tudom! Vegye le azt
az álarcot!
AHOGY ÓHAJTJA. SZERETEK STÍLUSOSAN MEGJELENNI.
Az alak levette az álarcát.
– És most vegye le azt a másikat is! – szólt rá Salzella,
miközben megérintették a rettegés jeges ujjai.
A Halál megnyomott egy titkos rugót a sétapálcáján. Egy
penge csúszott elő, ami már-már áttetszően vékony volt, és
az éle kéken csillogott, ahogy a levegő molekuláit atomjaira
hasította.
Ó, mondta, miközben felemelte a kaszát. ATTÓL TARTOK,
MOST MEGFOGOTT.

A pincében sötét volt, de Ogg Ángyi járt már egyedül

Lancre furcsa barlangjaiban és az éjszakai erdőben
Mállotviksz Nénével. Egy Ogg nem fél a sötétben.
Meggyújtott egy gyufát.
– Csöves?
Emberek trappoltak fel s alá itt órákon keresztül. A
sötétség már nem volt intim. Először is, elég sok ember
kellett hozzá, hogy azt a sok pénzt mind felcipeljék.
Egészen az opera végéig volt valami titokzatos ebben a
pincében. Most meg csak… hát… nem tűnt másnak, csupán
pár nyirkos, föld alatti teremnek. Valami, ami itt élt,
elköltözött.
A lába alatt megzörrent egy törött cserép.
Ángyi nyögdécselve fél térdre ereszkedett. Kiömlött föld
és törött cserépdarabok hevertek szanaszét a padlón. Imitt-
amott gyökerüket vesztett, kettészakadt kórók voltak
szerteszórva.
 Csak egy bolond tűzne fadarabokat sárral teli edényekbe
mélyen a föld alatt, és reménykedne abban, hogy bármi is
történik.
Ángyi felvette az egyiket, és óvatosan megszagolta.
Földszaga volt. Semmi más.
Szerette volna tudni, hogy működött a dolog.
Természetesen csak szakmai kíváncsiságból. De tisztában
volt vele, hogy soha nem fogja megtudni. Jakab most már
elfoglalt ember, fent a fényben. És ahhoz, hogy valami
elkezdődjön, valami másnak véget kell érnie.
– Mi mind álarcot viselünk, ilyet vagy olyat – jelentette
ki a fülledt levegőbe. – Most már nincs értelme felforgatni a
dolgokat, eh…

A kocsi reggel hétkor indult. Ami Lancre-ben

gyakorlatilag délnek számított. A boszorkányok korán
odaértek.
– Reméltem, hogy vásárolhatok még pár szuvenírt –
jegyezte meg Ángyi, miközben a macskaköveken toporgott,
hogy kimelegedjen. – A gyerkőcöknek.
– Nincs rá időnk – válaszolta Mállotviksz Néne.
– Nem mintha ez számítana, amikor pénzem sincs arra,
hogy bármit is vegyek – folytatta Ángyi.
– Nem az én hibám, ha elszórod a pénzed – mutatott rá
Néne.
– Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor alkalmam
nyílt volna pénzt szórni.
– A pénz csak annyit ér, mint amennyit tenni lehet vele.
– No, igen. Tudtam volna mit kezdeni például egy új
bakanccsal.
 Ángyi álltó helyében toporgott egy darabig, miközben
fütyörészett a fogai között.
– Kedves volt Marok asszonytól, hogy ingyen
megszállhattunk nála – jegyezte meg.
– Igen.
– Persze én segítettem nekik zongorázni, meg vicceket
mesélni.
– Még az is – bólogatott Néne.
– És persze ott volt az a kis ez-az, amit a konyhában
összedobtam. A különleges partiszósszal.
– Valóban – felelte Néne pókerarccal. – Mrs. Marok azt
mondta ma reggel, hogy jövőre valószínűleg visszavonul.
Ángyi ismét végignézett az utcán mindkét irányban.
– Ágnes valószínűleg bármelyik percben itt lehet –
jegyezte meg.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolta Néne
gőgösen.
– Hát, itt nem terem számára sok babér.
A barátnője szipákolt. – Úgy gondolom, ez teljes
mértékben az ő dolga.
– Mindenkit nagyon lenyűgözött szerintem, amikor
puszta kézzel elkaptad azt a kardot…
Néne felsóhajtott. – Hah! Szerintem is. Az emberek
egyszerűen képtelenek gondolkozni, nem? Lusták hozzá.
Soha eszükbe nem jutna, hogy lehet, hogy volt valami a
kezemben, egy fémdarab, vagy akármi. Egy pillanatra sem
jut eszükbe, hogy csak egy trükk volt. Nem jut eszükbe,
hogy mindenre van egy tökéletesen logikus magyarázat, ha
az ember gondolkozik egy kicsit. Valószínűleg azt hitték,
hogy valami varázslat volt.
– Igen, de… neked nem is volt semmi a kezedben, ugye?
 – Nem az a lényeg. Lehetett volna – nézett végig Néne a
téren. – Egyébként is, a vasat nem lehet megbűvölni.
– Ez igaz. A vasat nem. De az olyanok, mint a vén Fekete
Alissz, erősebbé tudták változtatni a bőrüket az acélnál…
bár ez szerintem csak egy régi mendemonda…
– Tényleg képes volt rá – válaszolta Néne. – De az ember
nem szórakozhat az ok-okozati dolgokkal. Ebbe őrült bele a
végén. Azt hitte, hogy ő felül tud emelkedni az okokon és az
okozatokon. Hát, nem. Aki elkap egy éles kardot a
pengéjénél fogva, az megsérül. A világ borzalmas egy hellyé
válna, ha az emberek megfeledkeznének erről.
– De te nem sérültél meg.
– Az nem az én hibám. Nem volt rá időm.
Ángyi a kezét fújkálta. – De egy dolog jól alakult –
gondolkozott el. – Igazán nagy szerencse, hogy a csillár
végül nem esett le. Emiatt aggódtam azóta, hogy először
megláttam. Túl drámaian néz ki ahhoz, hogy túléljen, ezt
gondoltam. Azt dobnám le elsőként, ha dilis lennék.
– Igen.
– Tegnap este óta nem találom Csövest.
– Remek.
– De mindig elő szokott bukkanni.
– Sajnálatos módon.
A kocsi zörögve befordult a sarkon.
Megállt.
Majd a kocsis megrántotta a gyeplőt, helyből megfordult
a járművel, és ismét eltűnt.
– Eszme? – szólalt meg Ángyi valamivel később.
– Igen?
– Egy férfi és két ló kukucskálnak a sarok mögül. –
Felemelte a hangját. – Ne csinálja már, tudom, hogy ott van!
Hét óra, a kocsinak indulnia kell! Megvetted a jegyeket,
Eszme?
– Én?
– Á! – válaszolta Ángyi bizonytalanul. – Szóval… akkor
nem maradt nyolcvan tallérunk a jegyekre?
– Mi maradt az alsóneműdben? – kérdezte Néne,
miközben a kocsi óvatosan közeledni kezdett feléjük.
– Semmi olyasmi, ami törvényes fizetőeszköznek
számítana, attól tartok.
– Akkor… nem, nem telik jegyre.
Ángyi felsóhajtott. – Ó, hát akkor marad a személyes
varázsom.
– Hosszú séta lesz – jegyezte meg Néne.
Odaért melléjük a kocsi. Ángyi felnézett a kocsisra, és
ártatlanul elmosolyodott. – Jó reggelt, jó uram!
A férfi némileg rettegő, de leginkább gyanakvó pillantást
vetett rá. – Tényleg?
– Minden vágyunk, hogy Lancre-be utazhassunk, de
sajnálatos módon kissé alul van tömve az alsóneműnk.
– Valóban??
– De boszorkányok vagyunk, és valószínűleg például
azzal is tudnánk fizetni az útért, hogy meggyógyítjuk egy
kínos kis kórságát.
A kocsis összeráncolta a homlokát. – Nem fogom ingyen
utaztatni, maga vén banya! És egy kínos kis kórságom
sincsen!
Néne előrelépett. – Hányat szeretne? – kérdezte.

A síkságot eső áztatta. Nem egy lenyűgöző kostetői

zivatar, csak egy lusta, kitartó, vastag felhőtakarós eső, mint
egy sűrűbb köd. Az egész napjukat végigkövette.
 A boszorkányok egyedül ültek a kocsiban. Többen rájuk
nyitották az ajtót, miközben az indulásra vártak, de valami
oknál fogva végül arra a következtetésre jutottak, hogy az
aznapi terveikben nem szerepel postakocsizás.
– Jó időt futunk – jegyezte meg Ángyi, miközben elhúzta
a függönyt és kikukucskált az ablakon.
– Úgy veszem észre, sietős a kocsisnak.
– Igen, azt látom.
– De csukd be az ablakot! Beázunk.
– Üstöllést.
Ángyi megragadta a zsinórt, majd hirtelen kidugta a fejét
az esőbe.
– Állj! Állj! Szólj a pasasnak, hogy álljon meg!
A kocsi lassan leállt a sárfolyamban.
Ángyi kitárta az ajtót. – Nem értem, miért gyalog
próbálsz hazamenni, ráadásul ebben az időben! Meg is
halhattál volna!
Eső és köd ömlött be a nyitott ajtón. Majd egy sáros alak
kúszott fel a küszöbön, és vetette be magát az ülések alá, kis
tócsákat hagyva a nyomában.
– Megpróbálta önállóan megoldani – mondta Ángyi. – A
kis drága.
A kocsi folytatta az útját. Néne a végtelen, sötétedő
mezőket bámulta, és a fáradhatatlan csepegést, amikor
meglátott egy másik alakot gázolni a sárban az úton, ami
végül eléri Lancre-t. Amikor a kocsi elszáguldott mellette,
sárfelhővel fröcskölte be.
– Igen, így van. Az önállóság dicséretre méltó erény –
nyugtázta, miközben behúzta a függönyt.
 A fák már kopaszon meredeztek, mire Mállotviksz Néne
visszaért a kunyhójához.
Ágakat és magokat fújt be a szél az ajtó alatt. Korom
hullott le a kéményből. Az otthona, ami némileg mindig is
egy élő szervezet benyomását keltette, egy kicsit közelebb
nőtt agyagba ágyazódott gyökereihez.
Sok tennivaló akadt, úgyhogy Néne elvégezte őket. A
leveleket össze kellett seperni, a farakást fel kellett halmozni
az eresz alatt. A kaptárak mögött lévő szélzsákot, ami
elrongyolódott az őszi viharokban, meg kellett foltozni; A
kecskéknek szénát kellett behordani. Az almákat el kellett
tenni a padláson. A falakra is ráfért egy meszelés.
Volt azonban valami, amit minden másnál előbb el kellett
végeznie. Ez a többi feladatot egy kicsit meg fogja
nehezíteni, de nincs mit tenni. A vasat nem lehet
megbűvölni. És egy kard pengéjét nem lehet elkapni
anélkül, hogy megsérülne az ember. Ha ez nem így lenne, a
világ a feje tetejére állna. Néne csinált magának egy kis teát,
majd ismét felforralt egy kanna vizet. Maréknyi
gyógynövényt vett elő a szekrényben lévő dobozból, és
beledobta őket egy edénybe, majd ráöntötte a gőzölgő vizet.
Aztán kötésnek való tiszta gyolcsot kerített egy fiókból, és
gondosan letette az asztalra a tál mellé. Cérnát fűzött egy
különösen hegyes tűbe, és odafektette a tűt és a cérnát a
kötés mellé. Az ujjával kiügyeskedett némi zöld kenőcsöt
egy kis fémdobozból, és bekent vele egy gézdarabot.
Úgy tűnt, mindennel megvan.
Leült, és tenyérrel felfelé az asztalra tette a kezét.
– Nos – szólalt meg az üres házban –, azt hiszem, most
már van rá időm.
 A budit odébb kellett tenni. Ez olyan feladat volt, amit
Néne maga szeretett elvégezni. Volt valami mérhetetlenül
kielégítő egy mély gödör megásásában. Ez a feladat
nélkülözött minden bonyodalmat. A földnek nem támadnak
furcsa gondolatai, és nem hiszi azt, hogy valaki őszinte,
csak mert egyenes a pillantása és erős a kézfogása. A föld
egyszerűen csak ott hever, arra várva, hogy elmozdítsák. És,
miután ezt megtette az ember, elüldögélhet annak boldog
tudatában, hogy legközelebb csak hónapok múlva kell
megismételnie a műveletet.
Néne a gödör legmélyén állt, amikor árnyék vetült rá.
– 'Napot, Perdita! – köszönt anélkül, hogy felnézett
volna. Felemelt még egy lapátnyi földet a feje fölé, és
átdobta a gödör szélén.
– Látogatóba jöttél haza? – kérdezte.
Ismét bevágta az ásót az agyagba, elfintorodott, majd a
lábával rásegített.
– Azt hittem, jól elboldogulsz az operában! – folytatta. –
Persze én nem vagyok szakértője az ilyesminek. De jó látni,
hogy a fiatalok a nagyvárosban keresik a szerencséjüket.
Ragyogó, barátságos mosollyal felnézett.
– Látom, fogytál is egy kicsit. – Az ártatlanság
karamellaként csöpögött a hangjából.
– Én… tornázom – szólalt meg Ágnes.
– A torna tényleg jó dolog – folytatta Néne az ásást. – Bár
azt mondják, túlzásba is lehet vinni. Mikor mész vissza?
– Én… még nem döntöttem el.
– Hááát, nem mindig kifizetődő túlságosan előre tervezni.
Az ember ne kösse le az összes idejét, mindig is ezt
mondtam. Az anyukádnál laksz, igaz?
– Igen – válaszolta Ágnes.
 – Á? Csak mert Magrat régi kunyhója még mindig üres.
Mindenkinek szívességet tennél azzal, ha egy kicsit
kiszellőztetnéd. Tudod… csak amíg itt vagy.
Ágnes nem mondott semmit. Semmi nem jutott eszébe,
amit mondhatott volna.
– Mulatságos, régi kis semmiség – folytatta Néne,
miközben egy különösen szívós gyökeret csapkodott. – Nem
szeretném, ha bárki is megtudná, de a minap eszembe jutott
az, amikor fiatal koromban Endemonídiának hívtam
magam…
– Tényleg? Meddig?
A boszorkány megdörzsölte a homlokát a bekötött
kezével, és agyagvörös nyomot hagyott rajta.
– Ó, olyan három-négy órán keresztül – válaszolta. –
Vannak nevek, amik egyszerűen képtelenek az emberen
ragadni. Soha ne válassz magadnak olyan nevet, amiben
nem lehet padlót sikálni!
Kidobta az ásót a gödörből. – Segítenél kimászni?
Ágnes segített. Néne leveregette a földet és a
levéldarabokat a kötényéről, és megpróbálta lerázni az
agyagot a bakancsáról.
– Itt az ideje egy finom teának, mi? – kérdezte. –
Szavamra, de jól nézel ki! A friss levegő miatt. Az az
Operaház túlságosan fülledt, mindig is ez volt a
véleményem.
Ágnes hiába próbált bármit is felfedezni Mállotviksz
Néne szemében a makulátlan őszinteségen és jóindulaton
kívül.
– Igen, én is úgy véltem – mondta. – Ööö… megvágta a
kezét?
– Be fog gyógyulni. Mint a dolgok általában.
 A vállára vetette az ásóját, és a kunyhó felé indult; majd
félúton megfordult, és visszanézett.
– Csak megkérdezném, érted, tekintettel a jószomszédi
viszonyra, merő érdeklődésből, nem is lennék ember, ha
nem tenném…
A lány felsóhajtott. – Igen?
– …sok dolgod van mostanában esténként?
Ágnesben éppen elég lázadó szellem maradt ahhoz, hogy
némi szarkasztikus éle legyen a hangjának. – Tanítani
szeretne nekem valamit?
– Tanítani? Nem – felelte Néne. – Ahhoz nekem nincs
türelmem. De lehet, hogy hagyom, hogy megtanulj pár
dolgot.

– Mikor jőjünk össze hárman ismét?

– Még egyszer sem jöttünk össze.
– Dehogynem, Személyesen ismerlek legalább…
– Úgy értem, hárman nem jöttünk még össze. Tudod…
hivatalosan…
– Rendben… Mikor jőjünk össze?
– Most jöttünk össze.
– Rendben. Mikor…?
– Csak fogd be, és vedd elő mályvacukrot! Ágnes, add
oda Ángyinak a mályvacukros táskát!
– Igen, Néne.
– És vigyázz, hogy az én pirítósomat ne égesd oda! –
Néne hátradőlt. Felhőtlen éjszaka volt, bár a Tengely
irányában gyülekező felhők hóesés ígéretét hordozták
magukban. Pár szikra repült a csillagok felé. Mállotviksz
Néne büszkén körbenézett.
– Milyen nagyszerű! – állapította meg.
 Kedves Olvasó!

Mint bizonyára észrevetted, Terry Pratchett e regényében a

korongvilági nevek egy része megváltozott, illetve módosult.
Tudjuk, hogy sosem szerencsés egy könyvsorozat már
megszokott kifejezésein és nevein menet közben változtatni, és
szívünk szerint nem is tettük volna, ám ez sajnos – szerzői jogi
okok miatt – elkerülhetetlennek bizonyult.
Az alábbiakban segítségképp megadjuk az említett
kifejezések eredeti alakjait, valamint régi és új fordításait.
Reméljük, hogy e változásoktól függetlenül Pratchett zseniális
művei továbbra is legalább olyan sok örömet, élvezetet és
tartalmas szórakozást nyújtanak majd, mint eddig tették!

Eredeti alak Új fordítás Régi fordítás

Black Aliss Fekete Alisz Fekete Alissz
bun buci kifli
Century of the Gyümölcsdenevér Repülőkutya
Fruitbat Százada Százada
Creel Springs Rekesztek Zsomborséd
Hámozzuk Meg Csonka Miszter
Cripple Mr. Onion
Hagyma Urat! Tökfej
Detritus Törmelék Detritus
Dollar Dollár Tallér
Esmeralda Wiharvész Eszmeralda
Weatherwax Eszmeralda Mállottviksz
(Granny) (Anyó) (Néne)
Genua Genuva Génua
Greebo Hobó Csöves
Gytha Ogg Ogg Gitta Gytha Ogg
(Nanny) (Ángyi) (Ángyi)
headology ésszerészet kobakológia
Klatch Kleccs Klaccs
Magrat Garlick Póré Magrat Magrat Beléndek
Millie Hopgood Komlós Mili Milli Jokomlo
Mrs Palm Madám Marok Mrs. Marok
Nobby Nobbs Göcsört Görcsi Nobby Nobbs
Ohulan Ohulan Óhulán
Old Mother az öreg
Hessegi Szüle
Dismass Kihagy Mamó
penny/pence penny garas
Quirm Kvirm Quirm
Samuel Vimes Vinkó Szilárd Samuel Kadar
Sator Square Négyszög körtér Sator tér
Shades Árnyak Gyehenna
Shawn Ogg Ogg Soma Soma Ogg
Slice Szeglet Gerezdnek
Verence Verensz Verenc

Kíváncsi vagy mindarra, amiről még a lábjegyzetek sem

árulkodnak?

A Korongvilággal és a kezedben tartott könyvvel

kapcsolatos érdekességekről, idézetekről és utalásokról a
www.terrypratchett.hu oldalon olvashatsz!
 A Visszafordításról

Kedves Olvasó!
Mint bizonyára észrevetted, ebben a változatban bizony a
Sohár Anikó féle terminológia szerepel. Nekem jobban
tetszett. Ha mégis a "modern" fordítást szeretnéd élvezni,
keresd föl kedvenc könyvesboltodat egy kisebb
készpénzösszeggel.
Sok szeretettel,
Az U Kanyar Munk Acsoport