Sz.

Bíró Zoltán
Az orosz forradalom emlékezete
ÉS PUBLICISZTIKA - LXI. évfolyam, 44. szám, 2017. november 3.

Nincs abban semmi meglepő, hogy az emberek nagy többségének szinte

fogalma sincs arról, hogy mi történt 1917 februárjában és milyen döntéseket
hozott az Ideiglenes Kormány, mert a megkérdezettek csaknem fele továbbra
is úgy gondolja – a szovjet korszakban tanítottaknak megfelelően –, hogy az
akkor történteknek „önmagukban nincs semmiféle jelentősége”, azok ugyanis
„csupán az októberi forradalom előzetes szakaszát” jelentették

Évtizedeken át november 7. volt a legnagyobb szovjet ünnep. Olyan nagy, hogy

nem is egy, hanem két napon át ünnepelték. Teljesen érthetően, hiszen ha az
„Októberi Szocialista Forradalom új korszakot nyitott az emberiség történetében –
a proletárforradalmak korszakát”, akkor e nagy fordulat emlékének joggal járt ki a
két munkaszüneti nap.

Oroszországban a Szovjetunió felbomlása után még néhány évig ez volt helyzet,

mígnem 1996-ban úgy döntöttek, hogy elég lesz az egynapos ünnep is. Ekkor
azonban nemcsak az ünnep hosszát rövidítették le, de az elnevezését is
megváltoztatták. Ettől kezdve november 7-e az „egyetértés és megbékélés napja”
lett. Az ugyan nem volt teljesen világos, hogy az elnevezés mit is takar, kivel és
miben kell egyetérteni, és főképp megbékélni, ám a döntés megszületett, és
csaknem egy évtizeden át ez lett az ünnep hivatalos neve. Ám érezhette az orosz
politikai osztály, hogy nincs minden rendben az új elnevezéssel, és 2005-ben újra
megváltoztatta az ünnep nevét. Ettől kezdve azt hivatalosan a „népi egység
napjának” hívják, és már nem is november 7-én, hanem 4-én tartják, mégpedig
azért, mert nem 1917-re, hanem egy XVIII. század elejei eseményre – a lengyelek
Moszkvából való kiűzésére – emlékeznek.

Vagyis Oroszországban immár tizenkét éve nem ünnepnap november 7., és ezzel a
legnagyobb szovjet utódállam nincs egyedül. Épp ellenkezőleg. Az egykori szovjet
tagköztársaságok közül ma már csak Fehéroroszországban állami ünnep a „Nagy
Októberi Szocialista Forradalom”. Egy hete még Kirgizisztánban is ünnep volt, de
a távozó elnök október végén úgy rendelkezett, hogy ezentúl a kis közép-ázsiai
köztársaságban november 7-én és 8-án nem az 1917-es forradalomra emlékeznek
majd, hanem a cárizmus elleni 1916-os nagy felkelésükre. A neve is más lett az
ünnepnek: „a történelemnek és az ősök emlékének a napja”.

A putyini vezetés nincs könnyű helyzetben. Úgy kell megemlékeznie a nagy orosz
forradalom centenáriumáról, hogy annak emlékét Oroszországban hivatalosan
immár több mint egy évtizede nem ünneplik. A centenárium azonban mégiscsak
centenárium, úgyhogy az orosz elnök még tavaly decemberben rendelkezett arról,
hogy fel kell állítani egy szervezőbizottságot a forradalom századik évfordulója
méltó megünneplésének előkészítésére. Január végén a bizottság meg is tartotta
alakuló ülését, ahol az Oroszországi Történelmi Társaság elnöke – egyben az orosz
hírszerzés vezetője – nyitó előadásában arra figyelmeztette hallgatóságát, hogy szép
dolog a forradalom, de a stabilitás még szebb, mert látjuk, mit eredményez
manapság a „forradalmi technológiák és színes forradalmak importja”. Szerencsére
azonban „az orosz nemzet genetikai emlékezetében elevenen él a forradalomért
megfizetett ár emléke és a stabilitás értékének megbecsülése”.

Azt, hogy a forradalom emléke miként is él az oroszországi polgárok

emlékezetében, többek között a moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada
Központ felmérései alapján tudhatjuk. Az intézet a kilencvenes évek elejétől végez
a forradalom megítélésével kapcsolatos kutatásokat. Idén két nagyszabású
felmérése is volt. Az elsőre még január végén került sor, és abban a kutatók az iránt
érdeklődtek, hogy az orosz társadalom mit is gondol és tud a februári
forradalomról. Nos, nem sokat. Arra a kérdésre például, miként ítélik meg az akkor
történteket, a megkérdezettek csaknem fele azt válaszolta, hogy soha életében nem
gondolkodott még el ezen vagy hogy erre a kérdésre nem tud válaszolni.
Huszonhárom százalék pedig úgy gondolta, hogy a monarchia összeomlásának
éppúgy voltak pozitív, mint negatív következményei, vagyis lényegében nem
foglalt állást a kérdésben. A megkérdezettek mindössze tizenhárom százaléka
gondolta úgy, hogy a cárizmus vége „progresszív fejlemény” volt.

Nincs abban semmi meglepő, hogy az emberek nagy többségének szinte fogalma
sincs arról, mi történt 1917 februárjában, és milyen döntéseket hozott az Ideiglenes
Kormány, mert a megkérdezettek csaknem fele továbbra is úgy gondolja – a szovjet
korszakban tanítottaknak megfelelően –, hogy az akkor történteknek „önmagukban
nincs semmiféle jelentőségük”, azok ugyanis „csupán az októberi forradalom
előzetes szakaszát” jelentették. Hogy lemondatták a cárt, hogy vége lett a
monarchiának, hogy kikiáltották a köztársaságot, hogy szabadon engedték a
politikai foglyokat, hogy eltörölték a halálbüntetést, hogy felszámolták az etnikai és
felekezeti alapú diszkriminációt, hogy megteremtették a feltételeit az
Alkotmányozó Gyűlés általános, egyenlő, közvetlen és titkos választásainak,
megadván ezzel a választójogot a nőknek is, hogy elismerték a lengyel területek
függetlenségét, hogy helyreállították a birodalomhoz tartozó Finn Nagyhercegség
autonómiáját, nos, minderről – a válaszokból ítélve – a ma élő orosz polgárok
többsége nem tud, különben mégiscsak tulajdonítanának valamilyen fontosságot
annak, ami 1917. februárban történt.

A Levada Központ másik, idén áprilisban végzett kutatása az októberi

forradalommal foglalkozott. Ebből pedig az derül ki – merthogy ezt a kérdést az
intézet kutatói a kilencvenes évek elejétől rendszeresen felteszik –, hogy alig van
változás a forradalom következményeinek megítélésében. Talán csak egyetlen
tekintetben történt némi elmozdulás. Míg a kilencvenes évek végén a
megkérdezettek tizenhat százaléka tartotta az októberi fordulatot az országra
katasztrófát hozó fejleménynek, idén már csak hat százalék. Összességében a
válaszadók csaknem fele véli úgy, hogy az októberi forradalom pozitív vagy
nagyon pozitív szerepet játszott az ország történelmében. Mindeközben 1990-ben
még a megkérdezettek csaknem hetven százaléka gondolta, hogy az októberi
forradalom és annak következményei súlyos sebeket ejtettek az orosz kultúrán. Ma
már a válaszadók kevesebb mint fele tartja ezt így.

Hasonlóképpen vált megbocsátóbbá az orosz társadalom a parasztsággal szemben

elkövetett bűnök tekintetében. Míg 1990-ben a megkérdezettek több mint
kétharmada vélte úgy, hogy a parasztság súlyos veszteségeket szenvedett, addig
manapság a válaszadóknak kevesebb mint a fele. Érdekes módon – amiben nyilván
tükröződik az oroszországi demokratikus átalakulás kudarca is – arra a kérdésre, mi
történt volna, ha 1917-ben nem a bolsevikok győznek, a megkérdezettek mindössze
tizenhat százaléka adta azt a választ, hogy „az ország a nyugati demokráciák útján
haladt volna”. Harminckét százalék pedig meg van győződve arról, hogy akkor más
szélsőségesek és kalandorok jutottak volna hatalomra, akik még a bolsevikoknál is
több bajt hoztak volna az országra. Ezt 2002-ben még jóval kevesebben gondolták
így, és lényegesen több esélyt adtak a demokratikus fejlődés lehetőségének.

Van azonban egy terület, ahol nagyon komoly változás ment végbe az emberek
ítéletében. Ez pedig nem más, mint a forradalmi időszak kulcsalakjainak
megítélése. 1990 őszén még a megkérdezettek kétharmada Lenint tartotta a
forradalmi évek legrokonszenvesebb alakjának. Ma már a megkérdezettek alig
negyedének ez a véleménye, miközben a korábban határozottan elutasított Sztálin –
aki 1990-ben még csak a válaszadók nyolc százalékának volt rokonszenves – az
idei felmérés szerint már csak két százalékkal marad el Lenintől. Érdekes módon a
történelmi bolsevizmus első nemzedékének olyan meghatározó alakjai, mint
Trockij és Buharin, vagy a korszak olyan jelentős liberális politikusa, mint a kadet
párt egyik vezetője, Pavel Miljukov, csak nagyon keveseknek volt szimpatikus.
Ezzel szemben a lemondásra kényszerített uralkodó, II. Miklós – Lenint és Sztálint
követve – dobogós helyen áll Dzerzsinszkijjel együtt. Ezek szerint a Cseka első
vezetője az oroszországi polgárok körében ma éppoly népszerű, mint a családjával
együtt 1918-ban kivégzett utolsó orosz cár.

De nemcsak ebben következetlen a társadalmi ítélet, de abban is, hogy a XIX.

század végétől az orosz történelem mely korszakait tekinti a legtöbb „jót hozónak”.
A Levada Központ tavaly februári felmérése szerint a polgárok a „legtöbb jót”
Putyin idején tapasztalhatták meg. Ezt követi a brezsnyevi „szovjet aranykor”, míg
a harmadik helyen a sztálini évek állnak. A válaszadók szerint mind a forradalmat
követő periódus, mind a Hruscsov-korszak rosszabb volt ezeknél. Nem beszélve a
gorbacsovi és jelcini évekről. Erre a két utóbbi időszakra mint a „legtöbb rosszat
hozóra” emlékeznek az emberek. Arra a kérdésre viszont, hogy melyik korszakban
élnének a legszívesebben, mindössze a megkérdezettek 4 százaléka adta azt a
választ, hogy a sztáliniban.

A kutatók az idei felmérésben, ahogy a korábbiakban is, feltették azt a kérdést is,
hogy amennyiben most zajlana az októberi forradalom, mit tennének. Ma, szemben
1990-nel, amikor még a válaszadók 32 százaléka mondta azt, hogy tevékenyen
támogatná a bolsevikokat, már csak 12 százaléka tenne így. A legtöbben, a
megkérdezettek harmada, kivárnának, vagyis próbálnák magukat távol tartani az
eseményektől. Ezt a magatartást 1990-ben a válaszadók alig tizede preferálta.

A bolsevikoktól való távolságtartás – mint észszerű magatartásforma – talán azért

is lehet manapság ennyire népszerű, mert lényegében ugyanezzel a távolságtartással
ítéli meg Putyin az 1917-ben történteket és magukat a bolsevikokat. Az orosz elnök
tavaly januárban egy tudósokkal folytatott megbeszélésen a Borisz Paszternak
sorait idéző megjegyzésre, hogy tudniillik Lenin „a gondolatoknak adott irányt, s
csak ezáltal az országnak is”, a következőket válaszolta: „Helyes dolog irányt adni
a gondolatoknak, de csak úgy, ha ezek a gondolatok helyes eredményhez vezetnek,
nem úgy, mint Vlagyimir Iljics esetében.” Putyin szerint ugyanis végső soron Lenin
a felelős a Szovjetunió felbomlásáért, „a XX. század eme hatalmas geopolitikai
katasztrófájáért”, mert ő volt az, aki „atombombát helyezett el az Oroszországnak
nevezett épület alá, és az utóbb felrobbant”. Majd hozzátette, hogy
„világforradalomra sem volt nekünk szükségünk”.

Putyin egy későbbi nyilatkozatában meg is magyarázta, hogy mit értett bombán.
Álláspontja szerint a Szovjetunió „szerkezete” volt az a bomba, ami egy adott
pillanatban felrobbant. Annak „szerkezete” ugyanis úgy volt kialakítva, hogy az azt
alkotó köztársaságok egyenjogúak voltak, és jogukban állt kilépni a
Szovjetunióból. „Mindeközben a (belső) határokat önkényesen határozták meg, és
távolról sem mindig megalapozottan. Itt van Ukrajna példája, neki adták a Donyec-
medencét. Tették ezt arra hivatkozva, hogy Ukrajnában meg kell növelni a
proletariátus arányát, hogy ott nagy társadalmi támogatottságunk legyen. Micsoda
agyrém ez!” – fakadt ki Putyin. Az orosz elnök láthatóan máig nem tudja
feldolgozni a Szovjetunió felbomlását, s mindezért Lenint és a bolsevikokat
hibáztatja.

Érdekes módon a bolsevikok tevékenységében Puryinnak nem az elképesztő

méretű és semmivel nem igazolható emberáldozat fáj, a polgárháború, a terror, a
visszatérő éhínség, hanem a szovjet államkeret felbomlása, végső soron a
területvesztés. Mintha a XXI. század elején bármi is egy ország területének
nagyságán múlna. Az is elgondolkodtató, hogy a forradalomról Putyinnak nem jut
eszébe semmi, ami progresszívnak, valamilyen módon mégiscsak előremutatónak
bizonyult volna. Hogy például viszonylag rövid idő alatt sikerült felszámolni az
analfabetizmust, hogy egy idő után általánossá vált a vakcináció, hogy jól-rosszul,
de kiépült egy – a forradalom előtt teljesen ismeretlen – közegészségügyi rendszer,
és hogy emancipálódtak a nők, legalábbis ahhoz képest, amilyen a helyzetük a
forradalom előtt volt. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mindez nem történt volna-e
meg akkor is, ha nem a bolsevikok győznek. De ők győztek és ennyit – még ha
mindezt óriási és meg nem bocsátható áldozatok kísérték is – mégiscsak megtettek.
Ehhez azonban az orosz elnöknek nincs semmi hozzáfűznivalója. Neki
mindenekelőtt a Szovjetunió előre beprogramozott felbomlása miatt van baja a
bolsevikokkal, meg persze azért is, mert miattuk kell konzervatív politikusként és a
stabilitás egyedüli letéteményeseként – a hivatalos ünnepek közül már rég
kitagadott – forradalom centenáriumáról megemlékeznie.