A

Liliom Kora

© Holló-Vaskó Péter, 2015
Ezen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem tárolható
visszakereshető rendszerben, nem tehető át semmilyen formátumba,
sem elektronikus, sem mechanikus, sem fénymásolt, sem más fotóeljárással
rögzített formában a jogtulajdonos és a kiadó írásos engedélye nélkül.

Főnix Könyvműhely
Felelős kiadó: Farkas Zoltán
Főmunkatárs: Hudácskó Brigitta
Média: Kiss Alexandra
Szerkesztés, korrektúra: Hertelendy Anna
Borítókép: Kovács Anett

„Figyeljetek szavaimra. örök megváltástokra szolgálnak azok!

Három osztályt teremtett Los Pörölye és szőtt
Enitharmon Szövőszéke.
Három Osztály, három Parancs, nyolc Oszlop.
Nemes, Bankár, Mérnök, kiket uraljon
Fegyelem, Rend, Éberség & világítsa
Éjüket a nyolc oszlop: négy Zoa& négy emanáció.
Így lesz a Város, és így lesz a Város örök,
Ti pedig örökre megválttattok.”
- A Próféta: Milton, Harmadik Könyv a Városnak

1. Lily – Szembeszállni a sötétséggel
3E499, 350. nap

– Nem muszáj félnie tőlünk.
Lilyt nem igazán nyugtatta meg ez a mondat. Talán mert elméje azonnal folytatta a
fejében: „… de ha úgy gondolja, nyugodtan féljen csak.”
Hát félt.
A hajnali hűvös dacára érezte, hogy tenyere beleizzad sötétkék bársonykesztyűjébe.
Háta mögött már halkan sziszegett, dorombolt a házacska gőzgenerátora, a lány feje
felett sárga lánggal izzott egy gőzlámpa, fénye úgy táncolt végig vörös haján, mint a
vörösrézdrót huzalain.
Lily nagyon örült volna, ha van még valaki a környéken, de ameddig csak a köd
engedte látni, a TharmasSquare kockaköveit egy lélek sem tapodta. Még Freddyvel
sem találkozott aznap, pedig a legtöbb reggelen a vén utcaseprő már rég a teret
takarította, amikor a lány megérkezett, hogy kinyissa a kis faházat.
Most azonban csak a két magas fickó ácsorgott a pult túloldalán, kitakarva a
Felügyeleti Gárda székházát. A legújabb, sötét színeket és egyszerű fémdíszeket
kedvelő divatirányzattal szemben ők egyszerű szürke kabátot viseltek, amit
derekukon övvel fogtak össze. A férfi, aki beszélt, egy fekete sálat tekert nyaka köré,
sötét keménykalapja árnyékot vetett arcára. Az első furcsaság, amit Lily észrevett
rajta az volt, hogy sehol sem látta az óraláncot a férfi öltözékén. Senki sem mozdul ki
az utcára óra nélkül, gondolta a lány, legalábbis tisztességes ember nem.
Azt kívánta, bárcsak kilépne a Felügyeleti Gárda hivatalából Vincent nyomozó és
mély, erős hangján felelősségre vonná ezt a népséget, hogy mit akarnak.
– Nem félek – hazudta a lány, és folytatta a reggeli előkészületeket, ahogy már
olyan sokszor korábban: vizet töltött a kávéfőző tartályába, majd kávébabot szórt a
bronzmozsarába, és gyakorlott mozdulatokkal nekilátott összetörni. – De azért azt
bevallom, szeretném tudni, mit akarnak. Nem szoktak az emberek már nyitás előtt
sorban állni a bódémnál.
– Kíváncsiak vagyunk, ennyiről van szó – mosolyodott el a férfi, aki beszélt. Nagy
sasorra és fekete körszakálla volt, Lily szívesen pihentette a szemét ilyen férfiak arcán.
– Mire volnának kíváncsiak? – Már azért is fenntartotta az érdeklődés látszatát,
hogy saját idegességét leplezze. Beleöntötte a porrá zúzott kávét a szelencébe, és
nekiesett az újabb adagnak.
– Nem a fogát húzzuk – jegyezte meg halkan a hátrébb álló férfi, zsebre dugott
kézzel. – Lehetne egy kicsit készségesebb is. Egy rendszeres vendégéről szeretnénk
többet megtudni.
– Rendszeres vendégemről? – A lány megzavarodott. Nyomozók lennének tán?
Nem, a nyomozók mindig viselik a nyolcágú ezüst fogaskereket a szívük fölött. Mindig.
És az ő egyenruhájuk kék. A nyomozóknak mindenki engedelmeskedik, főleg a
Szabadok, akik közé Lily is tartozott, hiszen mindenki érdeke, hogy ők jól végezzék a
munkájukat. – Lesznek szívesek megnézni a kínálatomat, ezen a kis táblán. Látnak
ezen olyat, hogy „Tények visszatérő vendégeimről”? Nem? Akkor sajnálom, nem
segíthetek.
– Csak beszélgetni szeretnénk – visszakozott a szép férfi.
– Nem árulok beszélgetést…
A második ember odalépett, és kesztyűs kezével nagy, visszhangzó csattanással egy
érmét helyezett a fa pultra.
– Már árul.
Lily összevont szemöldökkel bámult az érmére. Egy arany-william volt. Gyors
fejszámolás után rájött, hogy ennyi pénz még soha, összesen sem volt a birtokában. A
kis ház a TharmasSquare-en mindössze tíz ezüst volt öt évre. Most pedig, ez az ember
a furcsa szürke kabátban, a pultra helyezett száz ezüstnyi pénzt.
Lily megnyalta keskeny ajkát, és érezte, hogy szeplői kigyúlnak, ahogy a pénzért
nyúlt. Nem csaptak a kezére.
– Mire kíváncsiak? – kérdezte. Talán valamelyik Nemes után szaglásznak. Igen,
valamelyik uraság neje attól tart, hogy a férje a kikötő felé veszi az útját időnként, és
ezeket bérelte fel, hogy megerősítsék gyanúját. Talán a rendszeresen itt kávézó Lord
Robert Compton, vagy Lord Henry Threeston volna az? Igen, ők mindig is olyan
furcsák voltak…
Anélkül, hogy belegondolt volna, máris egy-egy csésze kávét nyújtott a férfiaknak.
Azok elvették, de nem ittak bele.
– Lord Rupert Fuzon érdekelne minket – köszörülte meg a torkát a szép férfi. –
Szeretnénk tudni, miket beszél magával.
– Ó! – A lány érezte, hogy fülig vörösödik. Lord Ruperttel nagyon, nagyon sok
mindenről beszélgettek. A férfi egy lánglelkű ember benyomását keltette Lilyben, és az
arcán majdnem ugyanolyan szívesen elidőzött a tekintetével, mint Vincent
nyomozóén.
De csak majdnem.
– Hát, én és Lord Rupert… nem tudom, mit akarnak tudni? Attól tartok, az úrral a
beszélgetéseink leginkább olyasmik, melyek magukat aligha érdekelhetik.
Magánjellegűek. – Legalábbis, ha egy házassági ajánlat magánjellegű, mert Fuzon
uraság leginkább arról akart beszélni Lilyvel.
Az Óratorony nagyharangja hatot ütött. Hamarosan világosodni fog végre.
– Megkérte-e Lord Rupert valaha is, hogy titokban, kettesben találkozzon vele? –
kérdezte a szép férfi.
– Mi…micsoda? Na, de kérem! Én egy úrinő vagyok, hiszen…
 – Esetleg rákérdezett-e valaha Lord Rupert – köszörülte meg a torkát a másik alak –
arra a kedves kis kulcslyukra, amit a bal szemöldöke fölött hord, kisasszony?
Lily a tükörképére bámult a kávéfőző bronzkupolácskát formázó tetejében.
Bal szemöldöke fölött valóban volt egy apró anyajegy. Pont elég ahhoz, hogy egész
gyerekkorában ezzel csúfolja a többi gyerek. Zárfejű! Kulcsfejű! Egy ideje nem is
gondolt már rá…
… amíg Lord Rupert szóvá nem tette, hogy neki mennyire tetszik.
A lány arca mindent elárult, ahogy barna szemét lesütötte és beharapta ajkát. Most
már határozottan rettegett. Kik ezek? Miért tudnak ennyi mindent? Miért érdekli őket
egyáltalán?
Erős szúrást érzett hátul, a nyakán. Felkapta a fejét, ahogy lába kiszaladt alóla.
Látta, hogy a két férfi alkarnyi, aranyozott revolvert ránt, és a teret méregetik.
Valaki elkapta a lányt, és erős kézzel, de gyengéden a székére ültette. Egy
öregasszony suttogott a fülébe, ahogy pislákoló tudata kihunyt. Vagy már utána?
– Valakinek szembe kell szállni a sötétséggel! Miért ne lehetnél az pont te?

2. Gregor – A Lángok közé
4E1, 1. nap, 15 nappal később

– Nem tudjuk, mennyire rossz a helyzet.
Gregor Heathcliff tizedes semmit nem utált még annyira életében, mint ezt a
mondatot, amit az ezredes éppen kiejtett a száján. Szabadnak született, és ő a lehető
legtöbbet szerette volna kihozni ebből a szabadságból. Nem fért bele neki egy „nem
tudjuk, mennyire rossz” helyzet. A Városban jó karriert kínált a hadsereg: húsz-
harminc évnyi nyugodt őrszolgálat után adtak egy kellemes lakást, akár egy egész
házat a Greenfern-negyedben, a temető mellett.
Gregor szeretett volna a temető mellett lakni. Azoknál nyugalmasabb szomszédokat
keresve sem találna.
Csakhogy most történt valami, valami szokatlan és ijesztő.
Osztaga feszült figyelemmel bámult az ezredesre, aki kackiás bajszát pederve
folytatta.
– A Gróf csapatai elfoglalták a TharmasSquare-t, a Felügyeleti Gárda székháza
elesett. A Gárda visszavonult a Négy Zoa Temploma előtt felhúzott barikádokra, és
tartják az állásaikat. A gróf szüntelenül ágyúzza őket, és csak idő kérdése, mikor töri
át a vonalakat. Ezért jöttünk ide mi.
– Újév napján – morgolódott Jack Kernferry, és szétroppantott egy kávébabot. –
Mekkora szívás!
– Kernferry közlegény, csönd! – sziszegte Gregor, és megdörgölte arcát. Sehol
semmi borosta. Ő sem csatatérre készült ma, hanem a tűzijátékot akarta megnézni a
húgaival, egyszóval osztozott Kernferry idegességében.
– Újév? – hördült föl Aaron Thornfrey. – Ma egy új Korba léptünk, a rosseb egye
meg. Ezer-kicseszett-ötszáz éves lett a Város, mi meg…
– Mi meg megpróbáljuk megakadályozni, hogy a Gróf szétlője! – rúgta bokán
Gregor. – Csönd legyen már, hallgassátok az ezredest, idióták!
–… bevetünk – magyarázta éppen a tiszt. – Maguknak is mindenre engedélyt adok.
Takarítsák el azt a mocskos hazaárulót a TharmasSquare-ről. Sőt, akár Nemes, akár
nem, azt se bánom, ha netalántán egy kósza golyó megkarcolja a méltóságos Gróf úr
koponyáját. Belülről! Semmi kedvem hetekig a rohadék tárgyalására járni, szóval…
ötven ezüst annak a katonának, aki golyóvégre vagy bajonettre kapja a Grófot!
– Abból már vehetnék magamnak egy kis házat valami faluban – sóhajtotta Ben
Westrock.
– Folyton ezekkel a falvakkal jöttök – bosszankodott Gregor –, de látott már
egyikőtök is ilyen falut, hogy ennyire ott akartok lakni?
 – A városnál csak jobb lehet – vont vállat sértődötten Ben, és durcásan századszor is
ellenőrizte a felszerelését. Gregor már rég kidobatta volna a csapatból, ha nem lett
volna ő a leghatékonyabb gránátos az egész seregben. Ez a srác úgy viselkedett, mint
valami primadonna az Operaházban.
– Kérdések. – Az ezredes várakozón futtatta végig szemét a harminc katonán.
Gregor jelentkezett.
– Heathcliff tizedes! Hallgatom.
– Uram, mi oka lehet Fuzon Grófnak arra, hogy ráuszítsa a katonáit és az
automatonjait a Városra?
– Nagyon logikus és teljesen lényegtelen kérdés. Úgy tudjuk, van egy eltűnt lány a
dologban. Nem értem teljesen, mit akar Rupert Fuzon elérni azzal, hogy felborítja a
Város ezerötszáz éves rendjét. Lehet, hogy csak annyit, hogy rá figyeljenek. Figyelünk.
Ezért mennek maguk, fejenként kétszáz kiló acélba öltözve, fenékbe rúgni Rupert
Fuzont. Nem érdekel, hogy valaki gyűlöletből vagy szerelemből lobbantja lángra a
Várost, ha megteszi, mi elintézzük, értve vagyok? Na, urak, ha…
Felcsapódott a nagy fémajtó, és egy egyenruhás tiszt lépett az ezredeshez. A fülébe
súgott valamit. A bajuszos férfi bólintott.
– Ennyi kérdésre volt időnk – jegyezte meg. – Megérkeztünk. Felfejlődni! Heathcliff,
öné a nyíl hegye.
– Boldog új évet! – morogta Kernferry, ahogy felpattant, és a fejébe húzta a sisakot.
A mögötte álló Thornfrey rácsattintotta a szelepeket a tarkójára, mire a ruhája
légmentes zárásba kezdett.
V alakba álltak a terem hosszában. Csattogó léptekkel igazították be acélcsizmáikat
a kijelölt helyre, és felcsatolták egymást a mennyezetről lógó fémkarikákra a hátukon
található karabinerrel. Az utolsó kettőnek maga az ezredes zárta le támadóöltözetét,
és kattintotta be karabinerét.
– Lőjék ki azt a görény Grófot, és fél napon belül már otthon is lehetnek szívük
választottjával – biztatta őket az ezredes. Hangja tompán, gépiesen jutott el hozzájuk a
sisak fémjén keresztül. Gregor ellenőrizte a gőznyomást és az üzemanyagszintjét,
aztán betárazta a Pebble Mark 3-as puskáját, és rutinszerűen rácsatolta a Clod
szuronyt.
Gőzpáncélzatban édes mindegy volt a súlya, le se kellett szednie a pengét, ha nem
akarta.
Az ezredes mögött nagy dördüléssel záródott be az ajtó.
– Figyelem! – üvöltötte Gregor. – Gőznyomás! Üzemanyag! Lőszer!
– Mézeskalács, kismacska, kabalák! – vigyorogta a háta mögött Thornfrey. Hallani
lehetett a hangján, hogy mosolyog. Bámulatra méltó alak, akinek ilyen körülmények
között van kedve mosolyogni.
Gregornak is volt. Szinte csak ilyenkor, de ilyenkor mindig.
 A padlózat megremegett, és eget rengető dübörgéssel szétnyílt alattuk. A harminc
katonát semmi sem tartotta, csak a hátukon a felcsatolt karabiner.
Alattuk feltárult a Város.
– A Négy Zoa nevére! – hörögte maga elé Gregor.
A Belsőváros java része lángokban állt. Sűrű, olajos fekete füst fedte az utcákat,
körbegomolyogta a Négy Zoa Templomának nyolc égigérő tornyát, a Próféta
Obeliszkjét a Főtéren…és még ijesztőbb: a sötétséget vörös, villódzó fényfoltok törték
csak át.
Tüzek. A TharmasSquare környéke több háztömbnyire lángokban állt. Fuzon lángba
borította a Belsővárost.
Gregor a fejét csóválta. Ilyesmire a Város ezerötszáz éve alatt soha nem volt példa.
Thornfrey mögötte láthatta a mozdulatot, mert meglóbált a parancsnok arca
mellett egy Pebble dobtárat. Gregor nevetett. Olyan jól ismerte már beosztottját, hogy
tudta, mit mondana.
„Főnök, ezek sokan vannak! Hoztunk mi ennyi lőszert?”
Vörös fény gyulladt a fejük fölött. Gregor nagy levegőt vett és próbált arra
gondolni, hogy egyáltalán nem rossz érzés, amikor hirtelen a gyomra felugrik az
agyáig a zuhanás elején.
Aztán a gyomra az agyáig ugrott, ahogy a kioldó elengedett és a tizedes kizuhant a
HisThunder Zeppelinből. A férfi kattanásig nyomta csuklóján az egyik tolókapcsolót,
mire a sisakjának és mellkaspáncéljának üregeit elöntötte a higany, így fejjel előre
fordult a Város felé. Azonnal berobbantotta az üzemanyagot is, mire háta mögött
méteres lángcsóva gyulladt, tovább fokozva őrült száguldását a TharmasSquare
macskakövei felé.
Tudta, hogy mögötte a tűzcsíkok V alakot formáznak, ahogy a többiek is beizzítják
utánégetőiket. Orc Nyilának hívták ezt a formációt, lángoló nyílhegynek, amely
messziről látszik, és az ellenség szíve megremeg, ha feltűnik az égen.
A talaj veszedelmesen közelgett. Gregor átkapcsolta a tolóműszert, mire a higanyt a
magasnyomás a páncélja aljába lökte. A parancsnok csak egy pillanatra kapcsolta ki a
tűzcsóváját, amíg vízszintesbe állt, aztán azonnal ismét feldübörögtette, hogy lassítsa
a becsapódást. Magát a higanyt is kilökte a páncéljából, méterhosszan végigloccsantva
a felforrósodott fémet az ellenség harcosain. Akkora erővel ért földet, hogy körülötte
szétröpültek a kockakövek, de ő még csak térdre sem esett. Gőzzel hajtott harci
páncélzata ismét megvédte.
Mögötte pokoli dördülés. Hátrapillantott és látta, hogy a tér kövezetéből másfél
méter mély krátert kiharapva csapódott be az egyik katonája, valószínűleg a
higanyszelep nem állt át, és fejjel előre érkezett, teljes sebességgel az ellenség
barikádjába. Emberek röpültek szét körülötte, sőt, a Gróf egyik automatonja is több tíz
méteres körben potyogtatta saját alkatrészeit, ahogy a becsapódás ereje szétzúzta.
Máris van egy fiú, aki nem megy haza a szíve választottjához, ezredes úr.
 Gregor lekattintotta páncélzata oldaláról a Pebble golyószórót, és eleresztett egy
sorozatot a füstbe. A hangokból ítélve talált. Alig tett néhány sziszegő lépést előre,
máris körbevette a csata. A Gróf emberei minden irányból rárontottak, ő pedig kilőtte
a maradék töltényt a Pebble-jéből, majd hátranyúlt és előkattintotta páncéljából a
kardot.
Mert úriember kard nélkül nem megy harcba, akárki megmondhatja.
Egyetlen vágással négy katonát terített le, a gőzpáncél ereje emberfelettivé tette
mind sebesség, mind erő terén. Karjai végén a szelepek forró gőzt okádtak a
rohamozók közé, ahogy bal kezében szuronyos puskájával, jobban kardjával
vagdalkozva ritkította soraikat. Mögötte harcosai követték, tartva a V alakzatot, éket
ütve a lázadók csapatának testébe. Hátuk mögött a Felügyeleti Gárda üdvrivalgásban
tört ki, és bátor rohamra indult saját barikádjáról. A Gróf emberei máris menekültek,
amerre láttak.
Még egy lépés…és a fekete füst mögül Fuzon Gróf automatonjai kúsztak elő. Még
Gregor páncélos katonáinál is magasabbak voltak, tucatnyi karjuk végén különböző
szúró-vágó fegyverzettel. Egy ötméteres nyélen ülő körfűrész, egy skorpiótestű
gőzlény farka máris Gregor feje felé vágott egy szélsebes mozdulattal. A férfi az utolsó
pillanatban hajolt le, és suhintott feje fölé kardjával. A körfűrész élettelenül zuhant a
kövezetre.
A több tucatnyi automaton lassú vonulásban megindult a katonák felé.
Ez az este még az eddigieknél is sokkal kellemetlenebb lett.

3. Vincent – Gyónási titok
3E499 353. nap

A gigantikus bronz fogaskerék négyfelé vált az ámuldozó nyomozó szeme láttára,
pedig korábban megesküdött volna rá, hogy egyetlen darabból áll csupán. Nyolcat
ütött éppen a Négy Zoa Templomának harangtornya amint a templom gigászi,
nyolcágú fogaskereket formáló kapuja négy részre szétválva, egy hatalmas óramű
kattogásával és csikorgásával mindenféle rejtett emeltyűk, huzalok és erőkarok
segítségével nyom nélkül behúzta magát a falba, feltárva a templom kör alakú
bejáratát. A Mérnökök tudása és alkotásai még mindig képesek voltak arra, hogy lelke
mélyéig megrendítsék a férfit.
Vincent Caege nyomozó hüvelykujjával elgondolkodva ütögette meg ajkát. Ezt a
pótcselekvést találta ki magának. Lily nem szerette, ha dohányzott, és mindig
megszólta, ha a körszakállát piszkálta. Neki pedig sokat számított Lily véleménye, még
ha a lánynak ezt nem is kötötte soha az orrára.
Ha végre előkerül, nem múlik el többé úgy nap, hogy ne mondaná el neki.
Az érkező látogatókat egy szabályos nyolcszög alakú teremben egy Mérnök fogadta,
rozsdabarna ceremoniális köntösben, amelyet gazdagon átszőttek ezüstszálakkal,
mindenféle titokzatos, kétségkívül szent ábrával díszítve a ruhát. A Mérnök csuklyáját
mélyen arcába húzta, száját a szentségre utaló vörös kendő fedte. Vincent
türelmetlenül, de tiszteletteljesen megállt a padló márványába épített bronz vonalon,
ahogy a többi látogató is.
A Mérnök az övén lógó nagy fémtarsolyhoz nyúlt, felpattintotta a zárat és egy apró,
barna, bőrkötésű könyvet emelt ki belőle. Tiszteletteljesen az arca elé emelte,
felnyitotta és nehéz, fémes hangon olvasni kezdte.
– Figyeljetek szavaimra, örök megváltástokra szolgálnak azok! Legyen áldott a vas,
mely a Város csontjait adja és legyen áldott a kő, amely az ő megszentelt húsa! Legyen
áldott a fa, amely keretbe foglalja az álmokat és legyen áldott a szög, amely erőt ad a
keretnek! Ti pedig, kedves zarándokok, ti vagytok a vér, ami élteti ezt a Várost, ti
vagytok a fogaskerekek, amik hajtják szívét. Áldott legyen Los Pörölye és Enitharmon
Szövőszéke, hogy megalkottak benneteket!
Vincent térdre ereszkedett a többi harminc-negyven látogatóval együtt.
– És áldott legyen a Próféta – adták meg a szokásos választ a köszöntésre. – Áldott
legyen a Négy Zoa és a négy emanáció. Áldott legyen a Három Osztály és uralkodjon
örökké a Fegyelem, Rend és Éberség fölöttük. Legyen örök a Város!
– Legyen örök a Város, gyermekeim – bólintott a Mérnök, becsukta a könyvet. Meg
se várva, hogy felkeljenek, megperdült, és elindult a templom belseje felé. Vincent
összefogta mellkasán fekete kabátját, ahogy meglódult, hogy utolérje.
Amint melléje ért, a Mérnök kérdőn végigmérte, de nem lassította meg lépteit.
 – Mérnök testvér – hajtott fejet tiszteletteljesen a férfi, majd előhúzta jelvényét, egy
tenyérnyi, nyolcágú acél fogaskereket, melybe a nevén kívül összes fontosabb adatát
és a beosztását is belevésték. A Mérnök felvonta a szemöldökét.
– Csak nem a munkája szólította ide, nyomozó? – kérdezte gépies hangon, szürke
szeme kutatón vizslatta Vincent arcát. – A Négy Zoa így is boldog, de valljuk be, egy kis
önzetlenség mindig jól esik.
– Egy eltűnés ügyében nyomozok – magyarázta a férfi, igyekezve figyelmen kívül
hagyni a Mérnök hangjából kihallatszó helytelenítést. – Azt remélem, itt segítséget
kaphatok.
– Igazán? Kit keres?
– Az eltűnt Lilianne Locke. Itt működtetett a TharmasSquare-en egy kis
kávésstandot.
– Egy lány. – A Mérnök hangjából kicsengő megvetés szíven ütötte a nyomozót, de
igyekezett ebből semmit nem mutatni.
– Igen, testvér, egy lány. Egy mélyen vallásos lány, a Négy Zoa és a négy emanáció
nagy tisztelője…
– Ki a főpatrónusa? – A Mérnök jelen időben beszélt Lilyről, amiért cserébe Vincent
hajlandó volt mindent megbocsátani.
– Urizen – felelte a nyomozó. – Csak úgy, mint az enyém.
– Inkább Luvah és az ő végtelen szeretete, gyengédsége illene egy lányhoz, mint
Urizen logikája és esze, nem? – kérdezte a Mérnök, de nem várt választ, azonnal
folytatta. – Ez mindhármunkban közös, Caege nyomozó, az én patrónusom is Urizen.
Magától értetődő, hogy segítenem kell.
– Köszönöm, Mérnök testvér… igazából egyetlen kérésem van csupán.
– Éspedig?
– Beszélnem kell Lilianne gyóntatójával.
– Aki nem fog magának gyónási titkot kiadni, efelől biztosítom…
– Nem is kell. Egyszerűen olyan embereket keresek, akik a legjobban ismerték a
lányt, hogy meghatározhassam, eltűnése a saját műve, vagy feltételeznem kell…
idegenkezűséget benne.
– Ha embereket keres, rossz helyre jött – jegyezte meg a Mérnök, szemében huncut
villanással. – Ide az istenekkel beszélni jönnek az emberek.
– A Zoák segítségét is kérni fogom, természetesen…
– Ki mondta, hogy aZoákra gondolok? – nevetett színtelen hangon a Mérnök. –
Üljön le Urizen szentélyében. Előkerítem a Mérnököt, akire szüksége van.
Vincent hálásan fejet hajtott, és magányosan folytatta útját a templom folyosóján,
miután a Mérnök egy oldalajtóhoz lépett, és suhogó köpennyel eltűnt egy
csigalépcsőn.
 Ahogy mindig, most is megdöbbentette a Négy Zoa Templomának egyszerű
tökéletessége. A gigantikus terem felülnézetből a város legfőbb motívumát idézte, a
nyolcágú fogaskereket, minden fog egy-egy szentély volt: a Zoáké egymással szemben
helyezkedett el, az emanációiké pedig ezek között. A középső, óriási, kör alakú térség
üresen tátongott, ünnepekkor azonban százezrek fértek be ide, hogy részt vegyenek
az imádságban.
Vincent átvágott a fekete és fehér márvány borította csarnokon, besétált Urizen
szentélyébe, és leült a leghátsó padsorban.
Vele szemben egy több tucat méter magas óriási szobor nőtt ki a kőfalból: egy
ősöreg, szakállas férfi guggolt egy nyitott könyvön, kezeiből végtelen márványhálók
omlottak alá a falon, és olvadtak bele a padló fekete-fehér mintázatába. A kápolna
falában két hálószem között volt a szószék nyitható ablaka is, de olyan tökéletesen
faragták ki, hogy Vincent nem tudta volna megmondani, pontosan hol is lehet.
Ilyen volt Urizen. Ősi, bölcs, az egész világot átható logika és a hagyomány
felfoghatatlan hatalma. Az ő patrónusa. A Város alapja.
Lily védelmezője.
Vincent még nem tudta, mit gondoljon, ahhoz kevés konkrétumot ismert. Nem
hagyhatta, hogy irracionális félelem, aggódás költözzön a szívébe.
Mégse bírta megállni, hogy ütögesse ajkát a hüvelykujjával.
Szinte hangtalanul ült le mellé egy Mérnök, a gyóntatók fekete-fehér köntösében. Ő
nem viselt kendőt szája előtt, nem csinált titkot abból, hogy teste már nem teljesen
emberi: a vörösréz gépezet egész nyakát beborította, egészen alsó ajkáig ért. Minden
apró mozdulatára alig hallható szisszenéssel egy kis gőzt bocsátott ki.
– Mérnök testvér – biccentett tiszteletteljesen Vincent, és megmutatta jelvényét.
– Vincent Caege nyomozó, én Sivateenkonfesszor vagyok – recsegte géphangon a
Mérnök, sötét szeme megértőn csillogott. Kint egyre világosabb lett, a tükrök már
rávetítették fényüket a templom ablakaira. Az óriási Urizen alak melletti magas
ablakokon tejszerű ragyogás áradt be. – Szóltak nekem, hogy tőlem remél válaszokat
Lilianne Locke eltűnésének ügyében.
– Csak egy pár kérdést akarok feltenni, testvér – tiltakozott a nyomozó, és előhúzta
bőrkötésű jegyzetfüzetét. – Természetesen nem várom, hogy megoldja helyettem az
ügyet.
– Hallgatom. – A Mérnök egymásnak támasztotta ujjait. Ujjbegyei feketék voltak a
tintától. Bizonyosan most is egy tervezőasztal mellől rángatták el, hogy
válaszolhasson a kérdéseire. Bár ők látták el a papi teendőket a Városban, a Mérnökök
továbbra is elsősorban tervezők és feltalálók, építészek és gépészek, matematikusok és
statikusok voltak.
– Testvér, beszélt önnek Lilianne a terveiről?…
– Mint a gyóntatójának, igen, sok mindenről beszélt nekem. – A Mérnök
figyelmeztető pillantást vetett a nyomozóra. – Ugye mondanom sem kell, hogy a
gyónási titokra hivatkozva semmit nem árulhatok el ezek közül?
– Utánanéztem, mielőtt eljöttem ezért – sóhajtotta Vincent –, és úgy tudom,
konkrétumokat valóban nincs joga megosztani, de általánosságokban válaszolhat a
kérdéseimre. Így van?
– A kérdések természetétől függ, de valóban.
– Rendben. Szóval Lilianne beavatta önt a terveibe. – Féltékenység öntötte el a
gondolatra, hogy az a gyönyörű, életteli, vörös lány, életének minden részletébe
beavatja ezt a humana abstractumot, míg ő szinte semmit sem tud róla.
– Valóban, kikérte a véleményemet egyes jövőbeli döntések erkölcsi vonzatáról.
– Szerepeltek-e ezek között a jövőbeli döntések közt esetleges költözési tervek?
A Mérnök zavartan vakargatta a homlokát.
– Igen – nyögte ki nagy nehezen.
– Ha nem tévedek, valamiféle kis faluról beszélt a lány – bólintott Vincent, majd
magyarázólag hozzátette – nekem is mondta. Így ez nem olyan nagy titok.
– Igen – folytatta némileg szabadabban a Mérnök. – De azt is mondta, hogy ez a
falura költözés még nagyon távoli alternatíva csupán, hiszen előbb pénzre volt
szüksége hozzá.
– Értem. A…beszélgetéseik folyamán említett Lilianne olyan személyeket, akiknek
az ön belátása szerint hatalmában lehet a lányt úgy befolyásolni, hogy hirtelen döntés
alapján végrehajtsa ezt a költözést?
A Mérnök eltöprengett. A nyomozó türelmetlenül hozzáfűzte:
– Esetleg olyan személyek, akik kapcsán a, khm, nos, a házasság gondolata
környékezte őt?
– Erre természetesen nem válaszolhatok – mérte végig sötéten a Mérnök.
– Természetesen. Elnézést.
– De ha úgy teszi fel a kérdést, hogy vannak-e olyanok, akik a jövőtervezésére
kihatással bíró, általa kedvelt személyek, akkor máris más a helyzet.
– Nos, igen?
– Magát említette ilyen összefüggésben több alkalommal is. Valamint egy Nemest,
bizonyos Rupert Fuzon urat.
Vincent gyomra öklömnyire zsugorodott. Hát persze, hogy egy Nemes. A legszebb
lány a városban, nyilván felhívja magára egy gazdag ficsúr figyelmét is… És hát kit is
választana a majdnem nincstelen Lily? Egy átlagos fizetésű, veszélyes munkát űző
nyomozót, vagy egy dúsgazdag nemest, aki már talán holnap le is költöztetné az általa
annyira vágyott falura?
Mit is képzelt?
Megpróbálta magában felidézni ennek a Fuzonnak a hátterét.
 – Fuzon… ez egy gróf, ugyebár?
– Igen. Maga is vallásos ember, Luvah pártfogoltja.
Még szép, hogy a szerelem, szeretet és odaadás Zoája pártfogolja. Amellé, hogy
dúsgazdag, nyilván még jóképű is. A nyomozó a hüvelykjével ütögette ajkát, de kedve
lett volna ököllel tenni ugyanezt.
– Ez a Fuzon…
– Róla nem sokat tudok, fiam – sóhajtotta a Mérnök, aztán kemény tekintettel a
nyomozó szemébe nézett. – Tudja, miért a Négy Zoa és a négy emanáció hitünk alapja?
Vincent meglepetten kapta fel a fejét.
– Nem, testvér…
– Akkor azt tudja, miért van Három Osztály? Miért különül társadalmunk
Nemesekre, Bankárokra és Mérnökökre?
– Hát, a Próféta határozta meg vallásunkat. A Próféta alapította meg a társadalmat.
– Igen, de miért így? Miért a nyolc istenség? Miért a Három Osztály? Miért a három
parancs: a Fegyelem, a Rend, az Éberség?
– Nem vagyok teológus, testvér, nem tudom. Miért?
– Egyetlen okból kifolyólag – bólintott elégedetten Sivateenkonfesszor. – Stabilitás,
fiam. Egyensúly. A legalapvetőbb, de legstabilabb állványzatok három lábon állnak. A
mai napig, minden építkezésen eszerint dolgozunk. A Nemesség, a Bankárok és a
Mérnökök hármasára épült a Város. Három parancsra épült a Három Osztály
társadalma. Fegyelem: mindenki tudja, mi a dolga, és teszi is azt. Rend: nem térünk el
a működő dolgoktól, nem vétünk a törvény ellen. Éberség: ha valaki megteszi, őt és az
általa vétett hibát is helyretesszük. Azonban ahogy a Város történelme mutatja, az
emberi elme gyakran kevés ahhoz, hogy mindössze három egyszerű pontban
gondolkozzon. Így jött létre a maguk osztálya, a Szabadok. De tudja, mit hoztak maguk
a Városba, Vincent Caege nyomozó?
A Mérnök, ujjával megbökte a férfi mellkasát.
– Instabilitást. Az egyensúly megbomlott. Az a rengeteg vágyódás, ami a Szabadokra
jellemző, az a sok fölösleges…érzelem, ezek mind-mind destabilizálják a mi Városunkat.
Nem állítom, hogy maguk másodrangú vagy rossz polgárok lennének, de egy kicsit
féltem a Várost. A szálak összekuszálódnak. A rengeteg érzelem tükrében torzul az
örök logika. Ezer éve lehetetlen lett volna kettőnk beszélgetése, Vincent Caege, mert
nem tűntek el állampolgárok. A Próféta idejében nem volt Felügyeleti Gárda és nem
voltak nyomozók. Nem voltak ugyan csinos, vöröshajú lányok sem, akik kávét árultak
a ThasmasSquare-en, dehát valamit valamiért.
– De a Zoák, testvér – ellenkezett Vincent. – A Zoák négyen vannak. Az emanációk
száma négy. Abban hol az ön vágyva vágyott stabilitása?
– Egyensúly, nyomozó, erre gondoljon. A Négy Zoa, az ösztönös, hatalmas Tharmas,
a logikus, hagyományőrző Urizen, a szerető, szenvedélyes Luvah és az ihlető erő ura,
Urthona valójában egyetlen egészet alkot, ha személyekben gondolkodunk.
Emanációik mindössze saját maguk női oldalát mutatják be. Ez a nyolc személy a
valóságban egyetlen, önmagával tökéletes harmóniában létező személy lenne, akit a
teológia Albionként ismer. Mivel azonban ilyen ember nincs, nyolc arccal jön elénk az
isteni szféra, Albion, hogy megértsük az üzenetet: stabilitás, egyensúly. Erre van
szükségünk. Egy érték ez, ami a maga Lilianne-jából hiányzott, szemben a Próféta
korában élőkkel. Ezért tűnhetett el.
– Még egy kérdés konfesszor, aztán… magára hagyom a stabilitással. – Vincent nem
bírta ki, hogy ne szóljon vissza, a hangja kicsit meg is remegett a visszafojtott
indulattól. – Maga szerint… és most nagyon általános értelemben kérdezek… maga
szerint Lilianne magától ment el, vagy kényszer hatására szívódott fel?
A Mérnök alaposan megrágta magában a kérdést, mielőtt válaszolt volna.
– Annak a valószínűsége, hogy saját döntéséből kifolyólag tűnt el, véleményem
szerint a nullához konvergál. Meg merem kockáztatni, hogy nálam jobban senki nem
ismeri a lány lelkének rezdüléseit és legféltettebb titkait. Mindez alapján kétlem, hogy
magától ment volna el valahova.
– Köszönöm a segítségét – hajtott fejet Vincent. Felállt, és zsebre tette
jegyzetfüzetét. Még mindig elszörnyedt a gondolatra, hogy az, aki a leginkább ismeri
azt a csodálatos lányt, ennyire nem…nem emberi.
– Mielőtt menne – emelte fel ujját figyelmeztetően Sivateenkonfesszor. – A neve,
Caege… ismeri az eredetét?
– Nagyapám a Millenium idejéig vezette vissza a családfánkat, akkor váltunk ki egy
elszegényedett nemesi családból. – Vont vállat Vincent.
– Értem, értem, de melyik eónban? Még a másodikban, vagy már a harmadikban?
– A harmadikban, konfesszor. A Város alapítása után, ezeröt évvel. Miért?
– Csak kérdezem. – A Mérnök arca gépies mosolyra húzódott, állkapcsa jobb és bal
oldalán kis gőzfelhőt eresztett magából az óraműre emlékeztető gépezet. – Gondolom,
akkor Lord Fuzont fogja felkeresni utánam. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja
találni a lányt, nyomozó. Magukat összeköti valami mély és ősi kapocs, még én is
érzem. Pedig én már nem vagyok egészen ember, nem igaz?
Megveregette a nyomozó vállát, és energikus léptekkel elindult, keresztül a nagy
csarnokon.
A férfi döbbenten csóválta a fejét. Úgy érezte, mintha a gyóntató Mérnök a
gondolataiban olvasott volna, pedig tudta, hogy az lehetetlen.
De egy dologban nagyon is igaza volt Sivateenkonfesszornak.
Ideje megismerkedni Lord Rupert Fuzonnal.

4. Lily – Gyilkos vagy
3E499 351. nap

– Nem muszáj félned tőlünk, csak ha a szíved sötét és gonosz, mert akkor
biztosíthatlak, hogy ha innen meg is szöknél, pincétől padlásig szétszednénk a Várost,
hogy kibelezhessünk.
Az idős hölgy arca kemény volt, mint a márványból faragott Enitharmoné a Négy
Zoa Templomában. Akár róla is mintázhatták volna a szigorú emanáció szobrát. Lilyt
akkor is halálra rémítette volna, ha történetesen nincs egy székhez kötözve egy sötét
szobában, amit csak egyetlen gyertyaszál tétova fénye világított be.
Csizmáit levették, bokájába belevágott a kötél, lábfeje zsibbadt.
– Szomjas vagyok – motyogta a lány zavartan, száraz ajkakkal. Nem rég tért
magához a kábulatból, amibe az elrablói taszították. A tünetek alapján mákony
lehetett, vagy valami hasonló szer. Lily dolgozott a kórházban egy darabig, ott látta,
mit tesznek a tompítószerek az emberekkel, bár magán még sosem tapasztalta a
hatásukat.
Az idős nő türelmetlenül intett. Az árnyak közül megelevenedett egy, és a szép férfi
lépett oda, kezében egy aranyszínű kehellyel. A lány szájához emelte, Lily pedig
mohón ivott. Ha kevertek is valamit abba a vízbe, ő nem érezte ki belőle.
– Tudsz figyelni? – tudakolta lágy hangon az öregasszony. – Nincs sok időnk, neked
pedig sokat kell tanulnod.
– Nem lehetne…? – A lány megrázogatta csuklóit. A kötél alig engedte elmozogni a
fotel karjától.
– Még nem.
Lily kirázott egy vörös tincset az arcából.
– Mit…mit akarnak tőlem…?
– Ez egyszerű, kis hölgy. Mentsd meg a Várost.
Lily szeme hitetlenkedve kitágult.
– Én?! Mitől?
Az idős asszony elégedetten elmosolyodott. Pontosan ezt a hatást akarta kiváltani
belőle.
– Ahogy mindenki tudja – kezdte –, a Várost ezernégyszászkilencvenkilenc éve és
háromszázötvenegy napja alapította a Próféta.
– Jóságos ég, Urizen születését nem akarja elmesélni?
– Történelmünket éonokra osztjuk – folytatta a nő, mintha mi sem történt volna,
jeges kék szemében határozott izzással. – Mindegyik ötszáz évig tart, most a harmadik
éon végnapjait éljük. Az első éon volt az Építés Kora, a második a Fejlődés Kora, a
harmadik a Szabadság Kora, hiszen ekkor emelkedett fel igazán a negyedik kaszt, a
Szabadok.
– Itt őszülünk meg – nyögte rezignáltan Lily.
– Tizennégy nap, és a harmadik eónnak vége. Új Korszakba lépünk, Lilianne. A
Sötétség Korába.
Ez elég baljósan hangzott, hogy a lány ismét fenyegetve érezze magát.
– Miért… miért is lenne ez a Sötétség Kora?
– A Várost a Próféta alapította és az ő utasításai alapján épült meg és működik a mai
napig – ismételte az idős hölgy, és beleivott teájába. – Mindenki a hogyanra figyel.
Fegyelem, rend, éberség, tedd a dolgod, fogd be a szád, és ne kérdezősködj, ne
gondolkodj. A miért kérdése fel se merül senkiben. Miért alapította a Várost a Próféta?
Miért a nagy fegyelem? Miért a nagy egyensúly? Ezért vagy most itt, Lilianne. Meg kell
értened valami nagyon fontosat, mielőtt életed új értelmet nyer.
A lány megrettent. A kórházban, a nővérszobában suttogtak a lányok ilyesmiről: a
Felügyelet nyomozói időnként kibelezett holttesteket hoztak be, amiket bizarr
pincékben, levágott állatok tetemei és mindenféle visszataszító dolog között
elrendezve találtak. Nevük is volt erre: tagadók tették, sötét szívű emberek, akik
eltaszították maguktól a Négy Zoát és elvetették, tagadták a Mérnökök által nyújtott
technológia hatásait. Egy szekta, akik azt állították, hogy visszatérnek valami ősi
hatalomhoz, valamihez, ami mélyen az emberben rejtezik, és amihez nincs szükség
fémre és kőre.
Persze, a nővérkék honnan tudtak volna ilyesmiről – az más kérdés. Mégis olyan
szörnyen és valóságosan hangzott, hogy Lily egy pillanatig sem kételkedett benne,
hogy a tagadók léteznek.
Most pedig itt ül, szinte biztosan egy tagadó társaságában, aki az életének
valamiféle új célt akar adni.
– A Város nyugodt, vas és kő bőre alatt háború dúl, Lilianne – búgta az idős hölgy. –
Egy háború, ami idősebb a Városnál, idősebb a Prófétánál, idősebb az első gőzgépnél.
Ennek a háborúnak vagyok én a veteránja, ha úgy tetszik. És ennek a háborúnak vagy
te magad is a harcosa.
– Én? Harcos? Hagyjuk már! – Lily még valami hisztérikus nevetésfélét is kipréselt
magából. – Nem vagyok én harcos…
– Akkor azzá fogsz válni – az idős hölgy a hangját sem emelte fel, úgy pofozta fel
visszakézből a lányt. – Sajnos neked és nekem ez nem lehetőség, hanem sors. Sors,
amit el kell fogadni, különben a Város kialszik, mint egy gyertya, amit elfúj a szél, és
semmi sem marad belőle.
Lily megnyalta a száját. Csípett. Dühösen meredt a nőre, félelmét felfalta a harag.
Még soha, senki nem ütötte meg, ez a nő meg minden lelkifurdalás nélkül képes volt
rá? Kinek képzeli ez magát?
 – Immár majdnem ezerötszáz éve mi vigyázzuk a Város álmát – magyarázta az
öregasszony. – Lilianne, a homályban, az ősi csatornákban olyan lények és emberek
élnek és álmodják gonosz álmaikat, amik legszívesebben az egész Várost vérbe
fojtanák és felfalnák. Ősi isteneket tisztelnek, fekete szertartásaik során démonokkal
tárgyalnak és embereket ölnek meg.
– A tagadók – suttogta Lily.
– Akkor valamilyen formában hallottál róluk – bólintott az idős nő. – Hosszú életem
legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy ezek ellen a szörnyetegek ellen harcoltam.
Árnyékról árnyékra osontam, és olyan dolgokat öltem meg, amik puszta létezése is
fenyegette az én Városomat. Elvesztettem mindenkit, akit szerettem: a családomat, a
barátaimat, mindenkit. Most van egy rossz hírem, Lilianne. Ez a titkos háború elért
téged is.
– De miért? – Lily érezte, hogy szemébe könnycseppek gyűlnek.
– Mert gyilkos vagy – felelte magától értetődően az öregasszony. – Mert annak
születtél, akinek. Tizennégy napon belül te leszel az, aki az útjába kell, hogy állj a
sötétség áradatának. És akkor nem habozhatsz majd. Te vagy a Zár, Lilianne. És
mindennek hála, ami szent, mi találtunk rád először, nem azok, akik a Város
pusztulására szomjaznak. Ha mi nem hozunk el, valószínűleg már halott lennél.
– De…na de… ez ostobaság.
– Nem az, és be is tudom bizonyítani. – Az idős nő felkelt ültéből, és kinyújtózott. –
Mondd el nekem, mekkora a Város.
– A Város óriási. Százezrek lakóhelye. Százezrek munkahelye.
– Így van, de mégis, mekkora? Méretre. Mettől meddig terjed?
Lily próbálta maga elé képzelni a Város térképét.
– Nyugaton az Orava-hegység oldalába húzódik fel a Noblevale, itt állnak a Nemesek
palotái – magyarázta Lily. – Dél felé a Gwendolyn’s Gate-ig húzódik, ahol a falvak felé
lehet kimenni az országúton. Északon a Jordana-mocsár határolja, keleten pedig a
Végtelen Óceán.
– Így igaz, látom, jó tanuló voltál az iskolában – mosolyodott el színtelenül az idős
nő. – És mi van ezeken túl?
– Hogy-hogy mi van ezeken túl?
– Mi van az Orava-hegység túloldalán? Mi van a mocsáron túl? Hogy hívják a
Városhoz legközelebb eső falut délen?
Lily zavartan összevonta a szemöldökét.
– Mit számít ez?
– Mindent, Lilianne. Ennél semmi sem fontosabb.
– Nem tudom.
– Pontosan. Nem tudod. Senki nem tudja. Alfred, Astor, oldozzátok el a lányt.
 A két férfi odalépett és finom kezekkel eloldozták Lily kötelékeit, előbb a lábáról,
majd a kezéről.
Az idős nő előhúzta az övébe tűzött pisztolyt, és ellenőrizte, meg van-e töltve a
hatlövetű forgótár.
– Most mutatni fogok neked valamit, Lilianne, utána pedig a kezedbe adom ezt a
fegyvert, és ha akarod, lelőhetsz. Hat golyó van benne, így mindhármunkkal
végezhetsz, ha szeretnél.
– Én…
– Gyere. – A nő a karját nyújtotta neki. Kellett is, zsibbadt lábán bizonytalanul állt.
Talpával sima követ érzett maga alatt.
– A Város legmagasabb pontján vagyunk – magyarázta a nő, és egy sötét fal felé
vezette Lilyt. – Innen az egészet be lehet látni. Most megismerheted a Város igazi
természetét. A Városét, amiről kevesebbet tudsz, mint gondolnád.
Egy intésére a szép férfi, Astor, egy fali kapcsolóhoz lépett, és meghúzta a kart.
Feldübörgött körülöttük a szoba, és a falat fedő fémlapok éktelen csattogással
félrehúzódtak a sarkokra, onnan pedig felfelé kikúsztak a látómezejükből.
Szabadon maradtak a padlótól a mennyezetig érő hatalmas üvegablakok, melyeken
túl valóban csak a Város terült el.
Lily tátott szájjal állt. Még lélegezni is elfelejtett a döbbenettől, ahogy szeme
megpróbálta befogadni, agya pedig felfogni a látványt.
Az idős nő a lány ernyedt kezébe nyomta a pisztoly markolatát, és a saját
homlokára irányozta a fegyver csövét.
Lily megcsóválta a fejét, és leeresztette a fegyvert.
– Tudtam, hogy ezek után szomjazni fogsz a válaszokra – mosolyogta a nő.
– Nem is tudnám megtenni – suttogta Lily.
– Dehogynem, hisz mondtam, hogy gyilkos vagy. De, legalábbis ma éjjel, már az
leszel. Velem jössz. Astor talált egy fészeknyit azokból, akiket te tagadóknak nevezel.
Ma farkasszemet nézel a sötétséggel, és megszületik benned a harcos. Te vagy a Zár,
Lilianne, a szemed fölött a jel.
Az idős nő feltűrte fekete blúza ujját. Csuklóján egy ugyanolyan kulcslyuk formájú
anyajegy látszott, mint ami Lily szemöldöke fölött is volt.
– Hívj engem Jégnek. Tarts velem. És ne légy szégyenlős, kérdezz. Mindenre
válaszolok.

5. Vincent – Ennyire szerelmes
3E499 354. nap

Nem volt olyan nehéz felkeresni Lord Rupert Fuzont, mint elsőre gondolta. Már a
lakása előtt sikerült leintenie egy gőzfiákert. A hajtó szótlanul elpöfögött vele a
Noblevale negyedig, ahol a kapunál kiszállították. Innen csak a Nemesek gőzkocsijai
mehettek tovább, egy egyszerű Szabadnak gyalog kellett folytatni az útját, akkor is, ha
nyomozó az illető.
Be se engedték volna a negyedbe, ha nem az.
A két automatonból, és két emberi katonából álló őrség így is szabódott egy ideig,
de a tiszt kezébe csúsztatott teli gines üveg megoldotta a dolgot, és Vincent már bent
is járt a Nemesek városrészében.
Ősöreg fák szegélyezték a fiákerek százai által simára koptatott kőutat, és a fákkal
egyidős, régi villák meredeztek az ég felé. Rengeteg még a legősibb, csúcsíveket és
támpilléreket kedvelő korból, a Próféta idejéből származott, ám újabb és újabb
hozzátoldásokkal bővítették ki őket. Legújabban vörös téglával, ami a Mérnökök
legfrissebb találmánya volt. A nemesek be se vakolták, le se festették, hogy ezzel is
megmutassák, ők a legújabb irányzatokkal is tisztában vannak. Vincent gúnyosan
mosolygott magában. Ő tudta, hogy a vörös tégla olcsóbb a terméskőnél, és hamarosan
olyan ütemben kezdhetik gyártani, hogy lecseréljék a belsőváros régi faépületeit is
vele, azaz a szegények is vörös téglaházakban laknak majd. Akkor lesz csak nagy
festegetés Noblevale-ben! Ha lett volna türelme a kereskedelemhez, már most
elkezdett volna festéket vásárolni.
Rupert Fuzon Gróf palotája a visszafogottabb, jó ízléssel megépített házak közé
tartozott. A Próféta korának stílusát képviselte, szürke köveit simára csiszolták,
vízköpők, kőcsipkék és díszes bástyák tengere borította. Kertje rendezett, de azok
elhanyagoltsága jellemezte, akik sajnálják az időt a bokorszobrászkodásra. Vincent,
akarata ellenére is kedvelni kezdte a Grófot. Beszalasztotta a kapuőrt, hogy bejelentse.
Öt perc sem telt el, és már egy elegáns berendezésű nappaliban ült egy
karosszékben, és egy inas állt mellette, aki úgy szavalta neki az italkínálatot, mint
iskolásgyerek a memoritert a Próféta valamelyik verséből. Vincent az egyik, számára
teljesen ismeretlen konyakot kérte, de csak azért, hogy végre békén hagyják.
Az italával együtt érkezett Rupert Fuzon is.
A Gróf magas, jóképű, vörösesszőke hajú és szakállú férfi volt. Kék szeméből
együttérzés és kedvesség sugárzott, ahogy a Nemesekre nem jellemző módon
odasietett Vincenthez és kezet nyújtott neki.
– Vincent Caege nyomozó, a nevem Rupert Fuzon. – Még hivatalos címeit sem
mondta el, ezzel tulajdonképpen azt üzente, egyenrangúnak tekinti Vincentet. A
nyomozó magában szitkozódott. Úgy jött ide, hogy szívből utálni fogja a Grófot, és ha
lehet, azonnal gyanúsítottá teszi, ehelyett szinte máris baráti érzelmet táplált az
irányába. – Megmondom önnek, már számítottam érkezésére.
– Igen? Hogy létezik az?
– Lily beszélt magáról.
Ó. Lily. Beszélt. Rólam.
– Gondolom, mindenféle kellemetlenséget.
– Ellenkezőleg, nyomozó. Csupa jót és elismerésre méltót. Remélem, emellett igaz is
volt az a sok minden, és képes lesz előkeríteni ezt a lányt.
Vincent merev mozdulatokkal húzta elő jegyzettömbjét.
– Magam is ebben bízom, Lord Fuzon. Engedelmével, rá is térnék a lényegre.
Mennyire ismeri ön… az eltűntet? – A Gróf után kimondani Lily nevét… helytelennek
tűnt.
– Lássuk csak… ugye gyakorta megfordulok a TharmasSquare-en, egyrészt a Négy
Zoa Templomába szoktam menni, másrészt az Iparűzési Minisztériumba. Minden
alkalommal megálltam Lily faházánál egy kávéra. Az elmúlt fél évben minden nap.
– Miért szükséges olyan gyakran látogatni az Iparűzési Minisztériumot?
– Négy éve bérbe vettem három Mérnököt, és az automaton-gyártásban
helyezkedtem el. Két gyáram van a Koromnegyedben, mindkettőt átállítottuk.
Jövedelmező lehetőségnek tűnt az automatonok előállítása, és az idő máris igazolta
elképzelésemet. Az automatonoké a jövő, nyomozó. Rengeteg munkát megspórolnak a
jóval gyengébb és megbízhatatlanabb emberek kezéből.
– Értem. Miről beszéltek látogatásai során Li…a kisasszonnyal?
– Sok mindenről. Beavatott például tervébe, hogy amint megengedheti magának,
kiköltözik egy faluba. Én pedig házassági ajánlatot is tettem neki.
– Mit…mit felelt erre?
Fuzon elmosolyodott, mintha észrevette volna Vincent pillanatnyi zavarát.
– Időt kért. Azt mondta, egy hölgy nem adhat azonnal választ, mert az nem illendő.
Heccből belerúgni egy Nemesbe… igen, ez Lilyre vall. Most a nyomozón volt a
mosolygás sora.
– Értem. Említette önnek egyszer is Lilianne, hogy elutazna, teszem azt,
megtekinteni egy falusi házat? – Azt nem kötötte a Gróf orrára, hogy a lány eltűnése
napján a faházat nyitva, a gépeket pedig bekapcsolva találták. És két csésze kávé állt a
pulton.
– Ami azt illeti, igen. – Fuzon meglepte a válasszal. – Azt mondta, szívesen utazna át
a Gwendolyn’s Gate-en, és látogatná meg az első útba eső falut. Nem igazán szerette a
Várost.
Ezt Vincent is tudta. Lily folyton panaszkodott a ködre, a rengeteg kéményből áradó
örökös füstszagra, a tömegre…
 – Lily kertre vágyott – folytatta Fuzon.
– Olyanra, amilyen magának van? – kérdezte a nyomozó hirtelen. – Csak nem
becsüli annyira, hogy gondoztassa.
– Ha Lily előkerül, rendbe rakatom – jegyezte meg bűnbánó arccal a Gróf. – Dehogy
is, én magam fogom rendbe tenni. Csak kerüljön elő.
– Talán mégsem az automatonoké a jövő, hanem a növényeké? – mosolygott
szomorkásan Vincent.
– Talán az övék – a Gróf szája is bánatos mosolyra nyílt. Vincent ekkor értette meg,
hogy Lily nincs a Grófnál. Ez a férfi ugyanannyira elő akarta keríteni a lányt, mint ő.
És talán ugyanazon indokból.
Nem! Én nyomozó vagyok. Nekem ez nem csak becsületbeli ügy, nem csak… érzelem. Nekem
ez a kötelességem. Fegyelem, Rend, Éberség!
– Tudott arról, hogy a lánynak irigyei, vagy haragosai lennének?
– Ugyan már, Vincent – csóválta fejét a Nemes. – Ön is tudja, hogy nincsenek.
Hiszen mire lennének irigyek? Lily nem gazdag, még csak nem is jómódú. Nincsenek
kapcsolatai, még befektetésnek sem jó. Legfeljebb azt tudnám elképzelni, hogy valaki
váltságdíj reményében rabolta el, de ehhez az kellett volna, hogy tudjon a Lily iránt
táplált érzéseimről. Ilyen ember pedig nincs. Illetve már van, maga.
Ez a gondolat viszont szöget ütött a nyomozó fejébe. Mi van, ha az, aki elvitte a
lányt, nem neki, hanem a Nemesnek akart ártani? Azonnal felizzott benne a
Felügyeleti Gárdában töltött évek emléke, saras kis sikátorok és törvényen kívüli
piacok bölcsessége.
– Fuzon Gróf, önnek van-e ellensége, irigye?
– Egy hozzám hasonló sikeres embernek mindig vannak irigyei, nyomozó. De
gondolja, hogy…
– Nem zárhatjuk ki, hogy L… a lány eltűnése egy üzenet, amit önnek szántak. Vegye
sorra, kérem, kik akarhatnának önnek ártani? Kinek áll érdekében önt megijeszteni?
– A másik nagy ház, akik az automaton-gyártásból élnek, a Jurio-család, de ők… nem
ők azok, Vincent. Ezt tudom.
– Megbízom az ítéletében, de attól még utánanézek majd. Ki van még?
– Archizedek főmérnök. Az ő unokaöccse is nekem dolgozik most…de
bérleményben. A főmérnök bármikor visszamondhatná a szerződést, egy szavam se
lehetne, és visszakapná az unokaöccsét a rendházba, maga mellé.
– Azért megnézem őt is. És még?
A Nemes elgondolkodott.
– Nem, ennyi.
A nyomozó lázasan törte a fejét. Nem, ez nem lehet zsákutca, a régi megérzés ott
motoszkált a fejében. Megveregette az ajkát hüvelykujjával.
 – Volt egy bűnbanda, akiket lefogtunk pár éve – mondta végül. – Pudvás Murdoch
és a csapata. Egy törvénytelen sörházat nyitottak egy olyan épületben, amit már rég
lebontásra ítéltek a Mérnökök. Szerencsejáték, kurtizánok, minden, ami belefér. Soha
nem buktak volna le, a Kikötő negyed egy elhagyatott sarkában rendezkedtek be. És
mégis elcsíptük őket.
– Hogyan? – Fuzon őszintén érdeklődött.
– Egyszerű. Nem lehet pénz nélkül sörházat nyitni. Kell berendezés. Bútorokat,
poharakat még lehet lopni vagy eszkábálni hozzá, de sörcsapokat, hordókat, italokat
venni kell, nem is beszélve a rulett- vagy a billiárdasztalokról. Általában a nők is csak
valami kezdőpénz után hajlandóak beszállni. A dolog nagyszabású volt, olyan összegre
volt szükségük, amilyennel legfeljebb egy Nemes rendelkezik. Kölcsönvették…csak
rossz helyről. Egy beépített emberünket keresték fel, aki elvezetett hozzájuk. Na most,
én keveset tudok a gyárakról, az automatonokról még kevesebbet, az ön anyagi
lehetőségeiről annyit sem, Gróf. Mégis, meg kell kérdeznem: van egy Nemesnek annyi
pénze, hogy csak úgy felszereljen két automatongyárat?
– Nincs. – Fuzon szemében felismerés csillant.
– Akkor kölcsön kellett kérnie. Szabad tudni, kitől?
– Természetesen. A Bankároktól.
– Hát, róluk meg aztán végképp nem tudok semmit. Mikor kellett volna
visszafizetni? Mert gondolom, vissza kellett.
– Másfél éve – suttogta Fuzon.
És bár Vincent semmi kézzelfogható információval nem bírt a Bankárokról, azt
érezte, hogy ez így nincs rendben. Nagyon nincs.
Megveregette az ajkát hüvelykujjával.
– Ki volt az összekötője?
– Egy Bankár. A Torony hetedik emeletéről. Valószínűleg senki a Bankárok között,
hiszen több, mint száz emeletük van.
– Száz? A pletykák szerint legfeljebb ötven.
– Több, mint száz, Vincent. A Bankárom neve RoshtamiHadrav volt. Van egy
postafiók, ahova lehet nekik írni… a Főposta 777-es fiókja. Itt kérhet időpontot… de
még Nemeseknek se mindig válaszolnak, csak ha az érdekeik úgy kívánják. Nem
garantálhatom, hogy, már bocsásson meg, egy Szabadnak időpontot adnak…
Becsöngetni hozzájuk, hát… az meg nem éppen lehetséges.
– Ó, Lord Fuzon, még soha nem kért időpontot a Bankároktól egy nyomozó –
mosolyodott el komoran Vincent. – Sőt, még nem is látott nyomozó Bankárt soha.
Bízom benne, hogy meglepődnek annyira, hogy maguk közé engednek.
A Gróf felnevetett.
– Maga igazán a szívemnek kedves ember, Vincent Caege. És a konyakokhoz való
ízlése is megvan, látom. Az ott a keze ügyében egy pohárka Entourage No. 1-es, ha
nem csal a szimatom. Parancsol hozzá egy szivart?
Vincent kis híján reflexből nemet mondott, de végül vállat vont. Lily most nincs itt
– nem lesz tragédia, ha egy szálat elszív, nem? Biccentve kihúzott egyet a felé nyújtott
dobozkából, és közben megállapította, hogy a benne lapuló hét szivarra rámenne
kéthavi fizetése.
Ha jó áron veszi.
Guillotine alakú asztali vágóval lecsapták a végét, majd Fuzon egy doboz gyufát
nyújtott a nyomozónak, míg ő maga egy kis fém öngyújtóval babrált.
Hatalmas, illatos, kékesszürke felhőt eresztett a plafon felé.
– Ez az egy maradt nekem – mosolyogta bűntudatosan a Nemes. – A dohányzásról
nem bírok leállni. Egyszerűen imádok dolgokat égetni és füstölni.
Egy-nulla nekem, Gróf úr. Lily ki nem állhatja a füstöt.
Vincent elégedetten kortyolt a konyakból. Ha Lily előkerül, kerttel vagy kert nélkül,
de őt fogja választani. Őt kell választania.
– Egyet tudnia kell, nyomozó – pöfékelte a Nemes. – Ha beigazolódik a sejtése, és a
Bankárok rabolták el Lilyt, én minden hadra fogható emberemmel és
automatonommal ön mellett állok. Megtámadjuk a Bankárokat, és visszaszerezzük azt
a lányt, akármibe is kerül.
Fuzon könnyedén beszélt, de Vincentet megdöbbentette szavaival. Tényleg képes
lenne a Gróf nyílt ellenségeskedésbe kezdeni a Bankárokkal? Ennyire kétségbeesett
lenne a kölcsönnel kapcsolatban?
Vagy ennyire szerelmes?

6. Gregor – Nem lehet eloltani
4E1 1. nap

Gregor a puskájára szerelt bajonettet tövig beledöfte az automaton
irányítógömbjébe, kardjával pedig egy függőleges vágással lecsapta a bronz pók-lény
utolsó négy lábát is, nehogy haláltusájában még kárt tegyen valakiben.
Ez volt a vége. Viharvert csapata köréje gyűlt. Heten maradtak.
– Senki nem mondta, hogy ennyi átkozott gépük van! – morogta Kernferry, ahogy
egy halott társukat fosztotta meg a tartalék lőszertől.
– A Gróf a legnagyobb automaton gyártó a Városban – sóhajtotta Gregor, és
elborzadva végignézett a pusztításon, amit a gépek és ők véghezvittek egymás
soraiban. – Érthető, hogy ennyit felvonultatott.
– De mi a célja? – kérdezte Ben Westrock, és undorodva valami kétes tisztaságú
rongyba törölgette a fémkesztyűje tenyerére tapadt vért. – Már úgy értem…
– Értjük, hogy érted – jegyezte meg Thornfrey és minden szabály ellenére felcsapta
a sisaküvegét. Csak úgy dőlt páncéljából a szivarfüst. – Azaz, értjük, hogy nem érted.
– Kérdés, hogy innen hova? – Kernferry felegyenesedett. – A Felügyeleti Gárda már
biztosítja a helyszínt. A Gróf emberei megfutottak, üldözzük őket?
– Szerintem a főparancsnokság se az automatonokról nem tudott – vélte Gregor –,
sem arról, hogy mi a Gróf tényleges szándéka. Az, hogy már vagy egy perce csak állunk
és beszélünk, nekem nagyon gyanús.
– Na ja, gondolom, a következő automaton-csapatot válogatják össze nekünk –
morgolódott Kernferry.
– Vagy nem itt kéne lennünk – jegyezte meg Thornfrey.
– Nekem is ez a gyanúm. – Gregor nagy sziszegve felegyenesedett. Üzemanyag,
gőznyomás: rendben. Még órákig képes lesz intenzíven harcolni. – Kapcsolatba kell
kerülnünk a parancsnoksággal.
– Hol van a közelben a legközelebbi alma? – Kérdezte Westrock.
– A Négy Zoában kell lennie egynek – felelte valaki egy másik osztagból. – Az egyik
gyakorlaton onnan kaptunk jelet.
– Akkor irány, és beszéljünk azzal a léghajóval – bólintott Gregor, és
visszakattintotta a kardját a páncéljába. – Legyen nálatok lőszer, bajonett a puskákon.
Az a gyanúm, hogy még nem végeztünk ma estére.
– Hát, az biztos – csóválta a fejét Kernferry.
A Mérnökök kérdés nélkül beengedték a hét gőzpáncélos katonát a templomba,
pedig Gregor sejtette, hogy nem festhetnek valamibizalomgerjesztően.
 – Szükségünk volna a Jelzőtűzre, Mérnök testvér – mondta tiszteletteljesen a
parancsnok.
– Zedian építész felkísér a toronyba – búgta géphangon a Mérnök, mire egy másik,
aki az építészek fekete köpenyét viselte, magához intette őket, és elindult velük fölfelé
egy csigalépcsőn.
– Előre szólok – zümmögte hátra –, a Jelzőtűz nagyon magasan van. A mennyezet
pedig alacsonyan.

– Még hogy nagyon magasan van! – háborgott Westrock, amint a Mérnök magukra
hagyta őket a Jelzőtűz termében. – Ez nem magasan van, ez az égboltban van!
– Fogd be, Westrock. – Gregor a főkonzolhoz lépett. – Ahelyett, hogy nyavalyogsz,
menj, és célozd be a HisThunder léghajót.
Westrock minden további tiltakozás nélkül kinyitotta a nagy, csúcsíves ajtót, és
kilépett a kovácsoltvas korláttal körbevett kerengőre. Beült a sugárágyú melletti
célzóülésbe, és rátartott a magasban lebegő zeppelinre.
Gregor bejegyezte a konzolba az üzenetét.
„Itt Heathcliff. VÉGE Győztünk. VÉGE Hét túlélő. VÉGE Parancs? VÉGE”
Westrock megütögette az üveget, és felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy végzett a
célzással.
Gregor lenyomta a küldés gombot, mire a sugárágyú egy pontszerű fényvillanásba
kódolva elküldte az üzenetet.
– Egyet nem értek – Thornfrey vágyakozva nézte az almát, amit Kernferry a gép
giroszkópos karjai közé tett. A masina életre kelt, körbepörgette és meghámozta az
almát, aztán félbecsapta, és egy vékony szeletet behúzott a légüres dobozba. – Minek a
Grófnak a TharmasSquare? Katonailag védhetetlen, túl sok utca torkollik bele, a házak
túl magasak körülötte, tele lehetnek orvlövészekkel…
– Elterelés lesz ez – vélte Gregor. – Nem ez az igazi célpontja.
– Akkor mi? – kérdezte Kernferry. – Egyáltalán mit remél ettől az egésztől?
– Lehet, hogy ennyire kétségbeesett – vont vállat Gregor. – Nem tudom. A
parancsban az áll, hogy lőjük le, nem az, hogy megértsük…
A vákuumdoboz vakítóan villant. Szörcsögő hanggal szívta be a levegőt. Gregor
felpattintotta, és gyengéden kiemelte az almaszeletet.
Az erős fény hatására barna betűk jelentek meg rajta.
„Maradjanak ott. VÉGE További parancs várható. VÉGE”
– Maradjanak ott, mi? – Thornfrey felnyitotta a sisaküvegét, kikapta Gregor kezéből
az almaszeletet és elégedetten majszolni kezdte.
– Végre egy utasítás, ami nekem is tetszik – vigyorogta Kernferry.
 Gregor sem vitázott vele. Felállt a konzoltól, és döbbenten nézte az alakot, ami
felemelkedett odakint a sugárágyú mellett.
Ember volt, de olyan felszereléssel, amihez hasonlót a harcos még soha nem látott.
A hátát hatalmas géphez szíjazták, ami a feje fölött óriási rotort irányított. Két
mechanikus kar meredt eléje, amiket egy bal kezéhez erősített mesteri
irányítókészülékkel vezérelt.
A férfi, aki a repülőalkalmatossággal érkezett, utálkozva végigmérte a célzóülésben
terpeszkedő Westrockot, majd mechanikus karjából előugrasztott egy hosszú pengét,
és egyetlen függőleges vágással félbehasította a sugárágyút – és Westrockot is.
– Nem! – bömbölte Gregor, és gondolkodás nélkül átvetette magát az üvegfalon,
majd még egy ugrás, és már a levegőben is volt, közel kétszáz méteres magasságban.
Két kézzel megragadta a rotoros ember mechanikus karjait. A repülő eszköz nem bírt
el ekkora súlyt, lassú ereszkedésbe kezdett, ahogy a két gőzerő-meghajtású harcos
viaskodni kezdett egymással.
– Nem győzhetsz! – vicsorogta az idegen. Jóképű, vöröshajú és szakállú férfi volt,
tucatnyi újságban közölték már le rézkarcportréját.
– Na, de Gróf úr – csikorogta Gregor. Igyekezett letörni Fuzon gépkarjait. Érezte,
ahogy a fém lassan meghajlik szorításában. – Honnan ez a magabiztosság?
– Ezt a tüzet már nem lehet eloltani! A Bankár…
Éktelen csattanással letört egyik mechanikus karja. Megbillent a repülő egyensúlya,
és hiába csapdostak a rotorok, a két férfi zuhanni kezdett.
– Lássuk, kiütni ki lehet-e ezt a tüzet, ha egyszer eloltani lehetetlen! Ezt
Westrockért! – mordult fel Gregor, és még mindig szorosan markolva a Grófot, a
Tharmas Square felé fordulva begyújtotta rakétáját.

7. Vincent – Kapuk a semmibe
3E499 355. nap

Vincent megírta a kihallgatási kérvényt a Bankároknak, és saját kezűleg vitte be a
Főpostára. Ezek után fogott egy gőzfiákert, és elvitette magát a Déli Negyedbe.
Errefelé már egyre ritkábbá vált a kövezett út: egyszerűen kavicsokat vagy
törmeléket szórtak a sárba – de gyakran még ennyit sem. Az égből szürke por hullott:
a szomszédos Koromnegyedben álló gyárak sok mindent a levegőbe eresztettek. A
legtarkább tömeg járta be ezt a városrészt már a reggeli ködben is: gyári munkások,
szegényebb kereskedők, koldusok, nincstelenek és dologtalanok, a Felügyeleti Gárda
járőrei, talicskákat, kocsikat toló-húzó szállítók, rikkancsok, öntudatos polgárok,
néhány egyetemista… sőt, Vincent megpillantott a sokadalomban egy fekete
köpenyébe burkolózó, hóna alatt tervrajzokat szorongató Mérnököt is, aki előtt
tiszteletteljesen szétnyílt a kavalkád. A Város élt és nyüzsgött, ennek az életnek pedig
a Szabadok voltak a motorja. Akármit is mondjon Sivateenkonfesszor, a Szabadok a
Város javára válnak. Vincent nehezen tudott elképzelni egy Nemes munkásokkal teli
téglagyárat, fűrészüzemet vagy bronzöntödét. Pedig állították, régen így volt, de
mostanra már minden kétkezi munkát a Szabadok végeztek.
Kiszállt a kocsiból és a Gwendolyn’s Gate melletti sörház felé vette az irányt, a
Gwennie’s Courier felé.
A sörház igazán nyomasztó jelenség volt. Fapadlóját ujjnyi vastagon borította a
mocsok, amit takarítás helyett egyszerűen felszórtak fűrészporral. Gázvilágítása
foltokban pislákolt a sűrű dohányfüstben, a falak festése szürkére fakult, az ablakok
sarkaiban megült a levegőben mindenhol jelenlevő por.
Az egyik falnál egy kalapos férfi támaszkodott, és halk hangon arról magyarázott
láthatatlan beszélgetőtársának, hogy nem szabad hánynia, mert már kifizette a sört. A
pult mögött szomorú, vézna ember állt, és egy koszos korsót törölgetett, nem kevésbé
koszos ronggyal. Szerencsére Vincent látta, hogy tartanak üveges sört is. Leült a
pulthoz, és kikért egy üveg City Black Portert.
A keserű ital mindig megélénkítette a gondolatait. Természetesen egy vöröshajú
lány jutott azonnal az eszébe. Hiszen most már napok óta Lilyről álmodott. Ideje volt,
hogy megnézze magának, Lily miről álmodott.
– Te – biccentett a kocsmáros felé. – Mondd, hogy jutok el a leggyorsabban az első
faluba innen?
– Mit tom’ én – vont vállat a férfi. – Nem vótam én se még.
– Na, jó, de csak van valaki, aki elviszi az utazni vágyókat – bátorította Vincent, és
feléje tolt egy érmét a pulton. Ezért is kérte ki a sört: látni akarta, itt milyen értéke
van a pénznek, hogy sikeresen tudjon vesztegetni.
A pultos varázslatos ügyességgel tüntette el a pénzt.
 – Toby Warwick – bólogatott a csapos. – Itt szemben dógozik a Farmer’s Wheelsben.
Ők szállítsák a megtermelt ételeket a Városba a vidékrő’. Vagy legalábbis így beszélik.
– Várakozón pillantott a nyomozóra.
– Így beszélik? – Vincent újabb érmét lökött feléje. – Miért, nem így van?
– Hát. Amikor még fiatal voltam, én is dógoztam kicsit a Farmer’s Wheelsben, csak
akkor még más vót’ a neve. Felülök a szekérre, elindulok, aztán… a legijesztőbb
szarság az életembe’.
– Az mit jelent?
– Há’ egyik pillanatba’ még a szekéren ülök, aztán hirtelen itt a kocsmába’, és
veregetik a vállamat a fiúk, hogy de jól leszállítottam a dógokat. De én nem emlékszem
rá. Jó, ittam, de azé’ nem annyit… Többet én nem mentem, inkább csak rakodtam
nekik. Úgy tudom, most má’ autoizékkel dolgoznak. Reggel kiküldik a gépeket, azt’
még délelőtt itt vannak a termények. Átrakják, délre benn van minden a Városba’.
– És ez a Toby Warwick… ő szállít a falvakból?
– Autoizékkel, mondom. De amúgy, mit tom’ én. Majd ő megmongya, mi van.
Vincent megköszönte, lehúzta a sört, és átment az utca túloldalára, a kopott
Farmer’s Wheels táblás épületbe.
Toby Warwick egy mérhetetlenül korlátolt, kövér fickó volt. A négy szónál hosszabb
mondatok meghaladták képességeit, és dolgozni se nagyon akart. Amikor azonban
megkapta a három értékes érmét, mégis nekiállt befogni a lovat a kocsi elé. Igaza volt
Sivateenkonfesszornak, a három pénzdarab elég kiegyensúlyozott embert csinált belőle. A
jármű belseje erős csirkeszagot árasztott, de tisztának tűnt. Vincent elhelyezkedett az
ülésen, és hallgatta a fiáker tetején egyre hevesebben kopogó esőt. Nekiindultak.
Átgördültek a városkapu szélesre tárt szárnyai között, rákanyarodtak egy régi
kövezéssel borított, széles útra. Vincent életében először járt a városon kívül.
Előrehajolt, hogy kinézzen, aztán…
Hatalmas koppanással ért földet. Riadtan felkönyökölt. A feje zsongott és fájt, olyan
tompának érezte magát, mint akit megvertek. Ingét átizzadta, haja is arcába lógott,
ahogy zavartan szétnézett.
Saját lakásában hevert a padlón, az imént gurulhatott le a pamlagról. Morogva
felült. Szédelgett. Az ablakon szelíden kopogott az eső. Fellökött egy félig kiürült
üveget. Felemelte, és megnézte a címkét. Blake Brandy? Soha nem ivott még brandyt.
A jelek szerint, eddig. Talált még egy teljesen üres flaskát belőle, és két-három
sörösüveget is. A másnaposságot bőven megmagyarázza. Azt már nem, hogy mikor és
miért kezdett inni.
Tenyere alatt sercegett a borosta, ahogy megdörzsölte arcát.Feltápászkodott,
segítségül hívva a nála jóval stabilabb lábakon álló szófát. A pamlag mellett, a földön
egy tányér állt (az első beüzemelt gőzvillamos ezerháromszázadik születésnapját
ünneplő dísztányér), benne tucatnyi elnyomott csikk. Mi a fene történt itt?!
Vincent a konyha felé indult, hogy egy pohár vizet szerezzen, de félúton a bejárati
ajtónál megtorpant.
Egy Város Hírei napilap hevert a földön. Pedig már összeszedte, mielőtt elindult
volna… hova is? Valahogy nem tudott visszaemlékezni.
Lehajolt érte. A hírek nem tűntek ismerősnek.
És akkor meglátta a dátumot.
3E499 356. nap
Hogy micsoda?!Eltelt egy egész nap? Pedig mintha valami sürgős ügyön dolgozna.
Persze! Lily eltűnése. Mi történt Lilyvel?
Kicsörtetett kétlépésnyi kis konyhájába, és feltett egy kávét. A kinti fényekből
kiindulva már dél is elmúlt. És bár a Bankárok nem válaszoltak az időpontkérésére,
mintha valamit még el akart volna intézni… Megvan. Az első faluba akart elutazni. És
miért is nem tette meg tegnap?
Erőlködve próbált emlékezni. Rémlett neki valami arról, hogy még fel is ült valami
kocsira…
Valóban így történt. De miért nem ért át a faluba? És miért ivott tegnap este? És
miért nem emlékszik rá? Persze, az italnak vannak ilyen hatásai, de akkor is…
Vincent egy ujjnyi gint is töltött a méregerős feketekávéra. Ki kell ürítenie a fejét.
Indulás előtt rágyújtott egy szál szivarkára, úgy lépett ki a lépcsőházba.
A Kikötőnegyed felé vette az irányt. Első gondolata az volt, hogy elmegy a
Gwendolyn’s Gate-hez, és ismét kiviteti magát a faluba. Elképzelése sem volt, mi
rémíthette meg annyira, hogy úgy berúgjon, hogy semmire sem emlékezett a tegnap
délutánból.
Mert csak ez az egy érthető magyarázat volt. Berúgott, és elfelejtett mindent, nem
igaz?
A Kikötőnegyedben addig bóklászott a csöpögő esőben, amíg talált egy viszonylag
vállalható sörházat. DivineWavesnek hívták, és annyira jól ment a nekik, hogy három
pincérnőt is alkalmazott a tulaj. Bár életkoruk alapján a nyomozó inkább
pincérlánynak, vagy még inkább pincércsitrinek hívta volna őket, de akkor is.
Vincent fáradtan leroskadt a pulthoz, és kikért egy kávét és egy korsó sört. Már
eléje rakták, amikor rákért még egy – meglehetősen drága – Blake Brandyt is.
A kívánt hatást elérte, nem egészen öt perc múlva már melléje is ült egy
megtermett, őszülő üstökű, himlőhelyes arcú matróz. Vonzotta őket a pénz, mint éjjeli
lepkéket a fény.
– Te, fiú! – szólította meg recsegős, eldohányzott hangon. – Mi szél hozott a
kikötőhöz?
– A tenger illata – mosolyogta sejtelmesen Vincent, és intett a csaposnak, hogy
újdonsült cimboráját is szolgálja ki. A tengerész hálás mosollyal biccentett feléje,
amint megkapta a sörét és a brandyjét.
 – Olyan, mint egy csodaszép nő, bizony. A Végzet Asszonya. – Bólogatott értőn a
férfi, és nekilátott a gázlámpák sárga fényénél egy cigarettát csavarni. –
Kiismerhetetlen. Rejtélyes. És akkor vág a kövekhez, amikor csak akar, te meg így is,
úgy is hálás leszel neki, hogy csak most teszi ezt veled, és nem korábban!
Vincent nevetett.
– Igen, több író is használta ezt a párhuzamot. Sokszor jártál kint?
– Sokszor? – A tengerész büszkén kihúzta magát ültében. – Minden áldott nap,
amióta csak járni tudok. Negyven éve is megvan már talán… nem számoltam.
– És milyen? – Vincent igyekezett minden fejfájás ellenére üdvözült mosollyal,
őszinte tisztelettel pislogni a hajósra. – Mármint, milyen odakint?
– Hát – a férfi vállat vont – először is vizes. Hideg. Szeles. Nem biztos, hogy olyan,
amilyennek te képzeled otthon, a kényelmes karosszékedben. Semmi magasztos nincs
benne. Gyönyörű, és egy életre magához láncol, nem kérdés. De ha csak úgy kimész, és
nem sírja a nevedet a füledbe… akkor egy út több, mint elég.
– És a többi hely?
– Milyen…többi hely?
– Hát szigetek. Falvak a szigeteken. Azok milyenek?
– Fiú – nevetett a matróz –, nincsenek szigetek. Nincsenek falvak.
– Na de… rengeteg termény, gyümölcsök, bálnaolaj érkezik a tengerről…
A matróz tekintetébe óvatosság és zárkózottság költözött. És még valami.
Félelem.
– Mondtam, hogy nincsenek szigetek, nem?
– Persze, de akkor honnan…
– A gint szereted?
– Ööö… persze.
– Igyunk akkor egyet, fiam. A tengerre. És a titkaira. Mert tudod, a legszebb nők
mindig tele vannak titkokkal. – A férfi célzatos, szúrós pillantást vetett a nyomozóra. –
És a tengernél nincs gyönyörűbb.
Vincent kikérte az italt, mielőtt a tengerész megtette volna. Felzümmögtek a
gázlámpák, megremegett a fény.
– Ezek már az újévre készülnek! – méltatlankodott a csapos. – Ilyenkor ráülnek a
gázunkra a mocskok. Félreteszik 365. éjszakájára. Pedig ilyenkor nem jó ómen
spórolni, most bőkezűnek kéne lenni. Hadd égjen, hadd űzze el a sötétséget már most.
Mit zsugoriskodik az a rohadék a gázzal már most…
– Hagyd, Wesley – legyintett a tengerész. – Mi sötétben is maradunk, amíg
beletalálsz a poharakba az itallal, hallod?
Viszont Vincent fülébe bogarat ültetett a kocsmáros mondata.
 – Milyen rohadék?
– Hát a szemét, aki szervezi az Újévi Fesztivált. Egy Nemest bízott meg vele a Városi
Tanács, egy olyat, aki ért a tüzes és robbanó dolgokhoz. Szép legyen a tűzijáték.
A nyomozó szíve nagyot dobbant.
– Csaknem lord Fuzon az? – A Gróf. Megint a Gróf.
– Dehogynem – bólogatott undorral a csapos. – Túl fiatal ahhoz, hogy rábízzanak
egy ekkora ünnepséget. Az a kölyök szerintem egy gyufát se tud meggyújtani, nem
hogy tűzbe hozni a Várost!
Óvatosan a nyomozóra pillantott, aki maga sem volt éppen öreg.
– Ki kéne mennem a tengerre. – Vincent megköszörülte a torkát. – Most.
– A kis türelmetlen! – A tengerész felröhögött, és tekerni kezdett magának egy
újabb cigarettát.
– Tényleg ki kéne mennem. – A nyomozó a matrózhoz hajolt. – Figyelj…nem tudsz
valakit, aki kivinne?
– Szürkületkor? Enitharmonmárványfehér csöcsére, minek mennél te szürkületkor
a tengerre?
– Jól fizetek. – Vincent biztatóan mosolygott. – Elég egy csónak.
– Mennyire jól fizetsz?
Vincent mondott egy összeget.
Fél órán belül egy gőzmeghajtású csónakban ült egy sztoikusan nyugodt arcú
hajósinassal. A hullámok fél méterekre dobálta őket, Vincent pedig az életéért
kapaszkodott a csónakba.
– Felborítasz minket, pajtás – morogta a kölyök. – Csihadj már. Nem lesz semmi baj.
Milyen messzire akarsz kimenni?
– Amennyire… amennyire lehet. – Vincent úgy érezte, hogy hányni fog. – Úgy, hogy
onnan még biztosan vissza is érjünk. Mennyit tudunk menni?
– Hát, még jó fél órát oda, és felet vissza. De miért is csináljuk ezt?
– Mert fizetek érte, azért.
A legény vállat vont.
– A te pénzed, pajtás. De attól még elárulhatnád, mit keresel, hátha tudok segíteni.
– Egy falut.
– Falut? Itt? – A fiú úgy nevetett, mintha a világ legjobb viccét hallotta volna. –
Neked senki nem mondta, hogy nehéz a tengervízre építkezni?
– Egy szigeten…
– Nincsenek szigetek – csóválta a fejét a matróz. – És nincsenek falvak a tengeren.
Ennyi erővel vissza is fordulhatunk.
 – Na, de akkor honnan jönnek a gyümölcsök? – fakadt ki Vincent. Igen, már teljesen
biztos, hogy hányni fog. – Az este visszatérő hajók hozzák őket. Tudom. Láttam. És
tudom, hogy az a hajó is, amin te is dolgozol. Ha ez valami titkos hely, egy titkos
lerakat, bármi, nem kell nekem megmondanod, hol van. Azt látod rajtam, hogy nem
találnék vissza. De tudnom kell…
A legény falfehér arccal csóválta a fejét.
– Nincs sziget. Nincs lerakat.
– De akkor honnan van a gyümölcs? Honnan van a cukornád? A bálnaolaj?
A fiú halálosan rémültnek tűnt.
– Nem tudjuk, pajtás. Kimegyünk, kivetjük a hálókat. Behúzzuk a halakat, a búvárok
visszamásznak, behozzák a kagylókat, mindenfélét, aztán elindulunk vissza, és amikor
beérünk… a raktérben vannak.
– Ez egy hatalmas baromság.
– Esküszöm a Négy Zoára, a négy emanációra, a Prófétára. Nem hazudok neked,
pajtás, minek hazudnék?
– Miért nem mondjátok ezt el akkor senkinek?
– Mert mindenki ugyanúgy gyengeelméjűnek tartana minket, mint te, pajtás. De mit
gondolsz, miért iszik az összes vízi ember? – Fel is emelte kulacsát, és nagyot húzott
belőle.
– Mert rettegtek ezen a rohadt tengeren…
– Enitharmon csöcsét rettegünk. De a hajókat a tengeren szellemek szállják meg,
testvér. Szellemek, amik telerakják a raktereket gyümölcsökkel, idegen növényekkel
és cukornáddal. Esküszöm, így van. Nincs semmilyen sziget, semmiféle falu.
Vincent nagyon jól meg tudta állapítani, ha valaki hazudik neki. És ez a fiú az igazat
mondta – vagy legalábbis azt, amiről ő maga azt hitte, igaz. Azaz idióta.
A férfi remegő kézzel cigarettát vett a szájába és meggyújtotta.
– Azért csak menjünk ki, hadd nézzem meg.
Cseppet sem lepődött meg, amikor odakint mindenfelé csak a végtelen vízfelszínt
látta. Semmiféle sziget, semmiféle szirt nem magasodott ki a tengerből. A gőzmotor
halkan pöfékelt. A fiú arca halványan ragyogott a csónaklámpás fényében, ahogy
ismét meggyújtotta, miután a nyomozó szétnézett.
– Látod, testvér, nincs itt semmi – jegyezte meg, és kortyolt a flaskájából.
– Igazad van – Vincent eddig bírta. Áthajolt a csónak szélén és megszabadult
gyomra tartalmától. A legény becsületére legyen mondva, nem gúnyolta ki, sőt, még
csak megvetés sem bujkált a pillantásában. – Menjünk vissza.
Megváltásnak érezte a pillanatot, amikor látta közeledni a narancsfényű lámpákkal
bevilágított mólót. A fiú megnyomott egy kapcsolót, mire a csónak orrában levő
harangot hajtó gépezet felsziszegett, a fémes bongás végigvisszhangzott a
vízfelszínen. Egy fiatal suhanc lépett ki a mólóra, elkapta a felé hajított kötelet, és
kikötözte a csónakot.
Vincent úgy kapaszkodott ki, mintha az élete múlna rajta. Leporolta térdét, és
visszafordult, hogy megköszönje az utat kísérőjének, de torkára fagyott a szó.
A csónak aljában, ahol az imént még ő is ült, néhány sápadt narancs gurult ide-oda,
és ülése alatt egy köteg cukornádat pillantott meg.
Ő pedig emlékezett, hogy egy üres csónakba szállt be indulás előtt.
A csónakos fiú komoran rámosolygott.
– Vala szellemei, pajtás, én mondtam – jegyezte meg a fiú. – Köszöntelek a tengeri
népség világában! Most már érted, miért iszunk.
Vincent értette.
Perceken belül a DivineWavesben ült a pultnál, és az ötödik ginjét küldte le. Még a
csontjaiban is hideget érzett, olyan fagyot, aminek köze sem volt a tengeren fújó
szélhez.
Újabb zsákutca. És egy apró érdekesség: ismét az útjába került Fuzon.
Fuzon, Fuzon, Fuzon. Mindenhol a Gróf nevébe botlik ebben az ügyben. Ha nem
találkozik vele, ha nem látta volna, milyen is ez az ember, látatlanban rámondja, hogy
valami bűzlik a Gróf körül.
De nem csak a Gróf körül. A tengerrel sincs valami rendben. Délen a javakat
automatonok cipelik be a Városba, élő ember nem áll kapcsolatban a falvakkal, a víz
felől pedig egyszerűen megjelennek a hajók és csónakok raktereiben.
Ami lehetetlen. Mégis, a saját szemével látta. Vincent lehúzta a hatodik gint is, és
intett a csaposnak, hogy töltsön újra.
Ez a nyomozás annyi rejtélyt vetett már fel, amit egy élet alatt sem lehet felderíteni.
És még mindig nem került közelebb Lilyhez. De szellemekhez, rejtélyes
emlékvesztéshez és titokzatosan megjelenő terményekhez annál inkább.
A Város kezdte megőrjíteni, vagy tényleg létezhet mindez?
Fokozódó szédülése és rosszulléte ellenére újabb gint zavart le.
Holnap újra megpróbál kiutazni délre, egy faluba. És ha nem sikerül, még mindig
ott vannak a Bankárok. Ha a fene fenét eszik is, bejut a Bankárokhoz.
A föld alól is előkeríti azt a lányt.

8. Lily – Váltott szívvel
3E499 351. nap, éjszaka

Lily hangtalanul, összegörnyedve követte Jeget a csatornában.
Egyikük sem volt különösebben magas, mégis szinte négykézláb kellett kúszniuk,
olyan alacsony volt a Város alatt kanyargó, labirintusszerű csatornahálózat.
Jég az indulás előtt gondosan felszerelte Lilyt: szűk, de nyúlós fekete nadrágot,
lapostalpú csizmát, sötét, testhezálló fölsőt, amire egy sötétbarna bőr fűzőt húzatott,
amelynek számtalan csatja és zsebe elképesztő mennyiségű felszerelést rejtett. Jég
mindegyikről elmagyarázta, mire jó ezek: karabinerek falmászáshoz, rejtett, altatókba
vagy mérgekbe mártott tűk és kések, lőpor, pisztolygolyók, foszforos gyújtógránátok,
villanóbombák, és még ki tudja, mennyi minden rejtőzött abban a fűzőben. Lily
akárhova nyúlt, halálos fegyvert tapintott.
A legijesztőbb, amit a kezébe nyomtak, a tűvető volt.
– Sűrített levegővel működik – magyarázta Jég. – Kétféle dobtárad van hozzá,
mérgezett tűk és altató hatású tűk. Hangtalanul tudsz az ellenségeiddel elbánni.
A gond az, hogy Lilynek esze ágában sem volt az ellenségeivel elbánni. Nem is
tudott róla, hogy vannak ellenségei! Most mégis itt volt: bokáig gázolt a bűzös
mocsokban, kéttucat halálos fegyvert viselt, és arra készült, hogy tagadókat öljön.
A gondolattól is felfordult a gyomra.
Jég átcsusszant két rács között, és segített Lilynek is átmászni. Amilyen idősnek
tűnt, annyira jó állóképességnek és erőnlétnek örvendett. Ezüst haját szoros kontyba
fogta, arcát, csakúgy, mint Lilyét, fekete kendővel fedte.
Egy hatalmas terembe értek, ahol több tucat külön csatornaág futott össze.
Használaton kívüliek, a jelek szerint, ugyanis a csarnok száraz volt. A két nő jó hat-hét
méter magasból tekintett le a négyzet alakú teremre, így nagyon jól látták, mi
történik.
Ha Lily eddig rosszul volt, most szó szerint majdnem elhányta magát.
Hat nagydarab fickó guggolt egy ábra mentén, mindegyikük mellett lámpás a
földön. Ők rajzolták fel a padlóra a jelet vörössel, épp az utolsó vonalakat húzták be.
Egy nagy kör volt, amibe egy négyzetet rajzoltak. Annak sarkait összekötötték egy-egy
vonallal, az így keletkező négy szeletbe pedig valamiféle betűket róttak, de Lily nem
ismerte ezt az írást. A Négy Zoa és az emanációik szimbólumait a körön kívül
helyezték el, ami a vallásos ikonográfia alapján, szentségtörésnek számított. A
Mérnökök már ennyiért is elvitték az embert egy „képzésre”. Lily még soha nem
hallott olyanról, aki visszatért volna erről az átnevelésről.
A hat férfi különös, fekete köpenyt viselt, derekukon fehér övvel. Ahogy a lány
felmérte a termet, látta, hogy még két alak tartózkodik ott. Egy ember térdelt az egyik
sarokban, fejére szürke zsákot húztak, kezét háta mögött összekötötték. Mocskos,
egykor fehér hálóinget viselt. Egy nő volt. Mellette egy óriási, magas és széles vállú,
izmos férfi állt, aki csak egy nadrágot viselt, övéről jobb és baloldalt is divatjamúlt,
széles pengéjű kardok lógtak. Arca nem látszott, azt egy bronz démonarc-maszkkal
rejtette el, hosszú, fekete haja hullámokban omlott vállára.
A bal mellén pedig…
Lily felhördült a döbbenettől.
Hatalmas vágás húzódott a férfi mellkasán. A nyílt seb szemlátomást nem zavarta
az alakot, aki karba tett kézzel bámulta a munkát. Amikor végeztek, bólintott és
hozzájuk lépett.
A hat férfi térdelve maradt.
– Ma este – mennydörögte az óriás, hangja elsöprő erejű. – Ebenezer testvért
felemeljük. A Láng úgy határozott, hogy ő már készen áll. Ebenezer, ne félj. Behívjuk a
körbe kísértődet, és ma eggyé válsz vele. Az egyesülés dicsőségéért szíveddel fizetsz
majd, de ne aggódj, nem hagyunk anélkül. – Örömtelenül nevetett, és egy zsákot
dobott oda az egyik guggoló embernek. – Tessék.
Lily émelygett. A térdeplő alak egy vérmaszatos húsdarabot húzott elő a zsákból, a
méretéből ítélve disznóé lehetett a szerv.
Jég jelentőségteljesen nézett Lilyre.
– A kísértők nem tudnak emberi testbe költözni – folytatta a sérült mellű ember. –
De ha a mellkasodban egy állat szíve dobog, mint az enyémben már egy éve, ki tudják
játszani ezt a megkötést. Innentől örökké élhetsz, nincs szükséged evésre, ivásra és
alvásra. Tudásod egyesül az örök lényével, aki beléd száll, és képes leszel beszélni
Azzal, Aki Bömböl és Tüzeit Rázza a Terhes Levegőben, a mi urunkkal, Rintrahval. A
szív, amit kapsz, rendkívül erős, így a lény is erős lesz. Disznószív.
– Köszönöm – mondta remegő hangon az Ebenezer nevű férfi. Lily iszonyodva
megremegett, ahogy megértette: a férfi örül. Sőt, nem örül, hanem boldog.
A maszkos odalépett a sarokban térdelő nőhöz, durván felhúzta, lerántotta a fejéről
a zsákot, és a kör felé vonszolta.
– Mi történik? – sírta az. Nagyon fiatal volt, talán még ifjabb, mint Lily. Mezítláb
volt, ruhája csak egy tépett, piszkos hálóing. Szó szerint az ágyából rabolhatták el.
– Te leszel a véráldozat, hogy urunk elküldje egy szolgáját – felelte az óriás, és
egyetlen, durva mozdulattal betaszította a kör közepére. A lány nyögve érkezett az
oldalára, és meg se mert moccanni. Lily úgy remegett meg, mintha vele tették volna
ezt. Soha nem volt még erőszak szemtanúja. A látvány elborzasztotta, mégse tudta
levenni róla a szemét.
Az óriás az ég felé emelte kezét, és kántálni kezdett.
– Rintrah bömböl és tüzeit rázza a terhes levegőben
Éhes felhők falják a mélységeket.
Egykor jámboran, veszélyes úton
Járta az Igaz az útját
A halál völgyében.
Rózsákat ültettek oda, hol tövis nőtt.
Csupasz pusztaságot dongtak
Körbe a méhek…

Lily összerezzent, ahogy Jég megrázta a vállát. A lány combjára mutatott, és
mutatta, mit tegyen: saját combja oldaláról lecsatolt egy-egy fémkampót. Lily
utánozta.
A kampók a hurokból kikerülve azonnal szétpattantak. Jég mutatta, mit kell tenni
vele.
A fémív tetején levő bőrhurokba dugta a lábát, és a térde alá erősítette azt. Majd a
bokájánál is lábára csatolta úgy, hogy a fémeszköz a lába hátsó oldalán ívelt végig, és
benyúlt a talpa alá. Sietve elkezdték a másik lábukra is felcsatolni.
– Megszületett a veszélyes út,
És egy folyó, egy forrás
Minden szirten és síron.
A fehér csontokon
Vöröslő agyag terjedt szét.

Jég előhúzta saját tűvetőjét. Ellenőrizte a tárat, majd intett Lilynek, hogy kövesse,
és egyszerűen lecsusszant a mélybe.
A fémívekre érkezett, melyek rugózva csusszantak összébb, tökéletesen felfogva az
esés erejét. Lily gondolkodás nélkül ugrott.
A térde alig roggyant meg az érkezéskor. Előhúzta tűvetőjét, ahogy a gólyalábon,
ruganyos léptekkel közelebb osontak az eseményekhez. A mély hangú kántálás és a
kör közepén fekvő lány szűkölése majd megőrjítette Lilyt. Közel állt a pánikhoz.
Jég intett neki, hogy jobbról közelítsen, és imitálta a lövést.
Lily arcán egy könnycsepp húzott végig, ahogy két kézre fogta a fegyvert, és egy-
egy tűt lőtt a három térdeplő köpenyes felé. A halk kattanásokból ítélve tudta, hogy
Jég is kilőtte a tára tartalmát a köpenyesek felé.
Az óriás tovább kántált néhány másodpercig, mire észrevette, mi történik.
– Rintrah bömböl és…
Ahogy társai egy hang nélkül eldőltek, felkapta a fejét. Halálos düh üvöltése tört elő
torkából, nem evilági bömbölés. Egy pillanat alatt előrántotta két hosszú, széles
pengéjű kardját, és Jégre rontott.
Lily beleeresztette a tárban maradt össze tűjét, de az óriás meg se remegett. Két
karddal egyszerre csapott le Jégre, fentről. Az idős nő elejtette a tűvetőjét, és ahogy
hátraugrott, egy-egy hajlított penge villant meg kezében. Éktelen csattanással
hárította a férfi csapását, de az előreugrott, és vállával elsodorta a nőt. Jég elzuhant.
 Lily előhúzta a kétlövetű lőporos pisztolyát, és elsütötte.
Alig néhány lépésre állt a férfitól, könnyedén hátba találta.
A golyó a gerince mellett hatolt be, és a mellkasán át tört elő. A férfi
megtántorodott a becsapódás erejétől, de még csak el sem esett. Mindkét pengéjét
ütésre emelte.
– A szívét! – kiáltotta kétségbeesetten Jég, ahogy védekezőn a magasba emelte
késeit.
Lily közelebb lépett és célzott. Lőtt már fegyverrel, minden polgárt megtanították
az iskolában, de az nagyon régen volt…
Elsütötte a fegyvert.
A disznószív kirobbant az óriás mellkasából. A két kard csörrenve zuhant a földre,
ahogy a hatalmas alak két-három tántorgó lépést tett oldalra, majd elzuhant, mint egy
zsák, és nem mozdult többé.
Lily beharapta az ajkát, de a zokogás így is előtört belőle.
– Köszönöm. – Jég feltápászkodott a padlóról. – Gyengülök. Régen esélye se lett
volna ellenem, most meg…
Vállat vont, ellépett Lily mellett, és előhúzta pisztolyát. Szenvtelen arccal a mágikus
kör közepén gubbasztó lányra emelte.
– Mit művelsz? – kiáltott rá Lily, és eléje ugrott.
– Túl sokat tud. – Jég oldalazott, hogy lőhessen, de a vörös hajú lány követte. – El
tudod képzelni, micsoda pánik tör ki, ha kitudódik, milyen dolgok történnek a sötét
mélységben, a Város alatt?
– Nem tör ki semmi! – kiabálta az arcába Lily. – Mi ütött beléd? Nem ölhetsz meg
egy ártatlant csak azért, mert sokat tud!
– Kevesebbért is kellett már embert ölnöm…
– Akkor semmivel sem vagy jobb, mint az a szívtelen szörnyeteg, ott! – mutatott a
halott óriásra Lily dühösen.
Jég követte pillantásával. Sóhajtott, és leeresztette a pisztolyt.
– Azt hiszem, igazad van, Záracska. – jegyezte meg halkan. – Ha túl sokáig nézel
farkasszemet a sötétséggel, azt hiszem, elkezdesz hozzá hasonlítani. Nálam tovább
pedig még senki nem bámult a homályba.
– Azért mondom – nyugtázta Lily, aztán a lányhoz fordult, és leguggolt hozzá. –
Hogy hívnak?
– Si…Si…SiraHighcliff, a…a… asszonyom…
Hatalmas, sötét szemében a félelem könnyei ültek, kócos, barna haja kibomlott az
alváshoz készített kontyból. Makulátlan arca nem mutatta többnek tizenhat évesnél.
És Jég képes lett volna lelőni?! Hát mégis, ki ez a nő?
 – Sira, hol laksz?
– A Hammerick utcában, a nyolcas szám alatt… apámnak sza… szatócsüzlete van…
asszonyom, mi volt ez, én… én…
– Már vége, nyugodj meg. – Lily a lány mögé lépett, és egy kést húzott elő. Elvágta a
kötelet Sira csuklóján. – Hazaviszünk.
– Én… köszönöm…
– Viszont ehhez el kell altatnunk, és ezért meg kell, hogy bocsáss nekünk – lépett
oda Jég, visszacsatolva oldalára a tűvetőt. – Csak egy kis szúrást fogsz érezni, és már
otthon ébredsz fel. Olyan lesz, mintha mindez meg se történt volna.
A lány zavartan bólogatott.
– Köszönöm… de… kik maguk?
– Az nem fontos, hogy én ki vagyok – vont vállat Jég, ahogy előhúzott egy tűt. – De
akinek az életedet köszönheted, az Záracska.
Sira hátrafordult, és belenézett Lily szemébe.
– A Zoák áldjanak meg érte, Záracska – suttogta. Lily szeme könnybe lábadt.
Jég megbökte a lány vállát a tűvel, az pedig szinte azonnal ájultan hanyatlott a
padlóra.
– Akkor most egy kis képzés – kezdte hideg hangon Jég. – Ezek itt azok közül valók,
akiket te tagadókként ismersz. Piti, mocskos kis alakok, amíg végre nem hajtanak egy
olyan szeánszot, mint amit most megakadályoztunk. Az ott ugyanis – a halott óriás
felé intett – egy Váltottszívű. Ahogy mondta is, nem csak a Négy Zoa és a négy
emanáció létezik, bár a Próféta írásaiban, amiket a Mérnökökre hagyott, másnak nem
igazán van nyoma. Léteznek gonosz lények is, afféle szellemek, kísértők, amik
sóvárognak a mi világunk után. De ahhoz, hogy beléphessenek a Városba, szükség van
egy szertartásra. Ez a jel itt földön, a Négyek Jele. Kizárják a kör közepéből a Négy Zoa
hatalmát azzal, hogy a szimbólumot kívülre írják, bentre pedig megidézik a Négyeket,
a Világfalókat, a Vihar Szeleit. A körben feláldoznak egy ártatlant, és hívnak egy
kísértőt. Az egyik tagadó szívét kívájják helyéről, és egy állatéval helyettesítik, mert
ahogy ez a förmedvény is mondta, a kísértők nem nyúlhatnak az emberekhez.
Védelem alatt állunk. De, ha ilyen módon beszennyeznek valakit, akkor a kísértő már
be tud lépni az állatszívbe és életben tartja a tagadót. Váltottszívű lesz. Mindenre
emlékszik és mindent tud, amit a kísértő, sokkal erősebb, nem éhezik, nem alszik
többé. Veszélyes, ocsmány lények ezek, Záracska. Szerencsére kevés van belőlük, és
gyakran egymással is harcolnak a Négyek kegyeiért.
– Kik a Négyek, Jég?
– A Négy Zoa ellenségei. A Város ellenségei. A Világfalók ők. Elég annyit tudnod
róluk, hogy rendkívüli hatalmú szellemek ők, akiket a tagadók a Városba akarnak
hívni, mert őket imádják isteneikként. Vezetőjük Rintrah, ő a vegytiszta düh. Jegyezd
meg ezt a nevet. Rintrah az igazi, legfőbb ellenséged.
– Őket is Váltottszívűként akarják a Városba hozni?
 – Dehogy, kicsim. Nincs a világon semmi, ami egy olyan hatalmas lényt magában
tudna tartani, mint Rintrah vagy az ő fivérei. Minél nagyobb, erősebb állat szívét
használják, annál erősebb kísértőt tudnak a Váltottszívűbe költöztetni, de a Négyek túl
erősek ehhez. Őket… máshogy akarják e világra hozni. Az én feladatom az, hogy ezt
megakadályozzam, bármi áron.
– Hogyan?
– Türelem, erről is beszélünk még majd. A lényeg, hogy képes legyél megvédeni a
Várost.
– Értem.
– Most például itt ez a hat féreg, akik meg akarták ölni ezt a lányt, hogy egy
démonnal szövetkezzenek,és egy Váltottszívűt hozzanak létre. Ezek alszanak, hiszen
altatótűvel lőttük meg őket. Képes vagy elintézni, hogy többé ne ébredjenek fel?
Lily komoran nézett a nőre, aki egy tűvetőt nyújtott felé, dobtárán vörös
koponyával. A lány átvette, és odalépett az Ebenezer nevű férfihez, akinek a kezében
még mindig ott volt a disznószív, ujjai görcsösen szorították. Ez az ember ölni akart,
hogy olyan lehessen, mint az óriás. Hogy szörnyeteggé válhasson. Hogy démonokkal
paktáljon.
Lily a tagadó nyakára célzott. Felemelte tekintetét és Sira arcát nézte. A lány
vonásai kisimultak, ahogy mély álomban hevert a földön.
– Hogyan ölték volna meg? – kérdezte halkan.
– A torkukat szokták elvágni – felelte Jég sötéten. – De csak a végén. Előtte általában
kibelezik az áldozatukat, és a bensőségeket…
– Mindenre, ami szent, és az áldozat közben még él?!
– Mint mondtam, a végén vágják el a torkukat.
Lily összeszorította ajkait. Arcán könnyek patakzottak.
KATT.
A lány le se nézett. Odalépett a következő tagadóhoz, és rátartotta a tűvetőt.
KATT.
Végigsétált a kör mentén, és kiosztotta köztük a halált, amit érdemeltek.
A hatodik után megállt, térdre rogyott, a sarkára ült, és keservesen sírni kezdett.
Jég odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Nincs semmi baj, Záracska. Ennek meg kellett történnie.
A lány megsemmisülten nézett fel rá.
– Valakinek szembe kell szállnia a sötétséggel, nem? Miért ne… miért ne lehetnék
az pont én? – mosolyodott el Lily. De a szeme nem mosolygott. Valami meghalt benne.
Jég bólintott.
– Pontosan. Töröld le a könnyeidet, és menjünk. Elintéztél nekünk egy kitérőt a
Hammerick utcába is. Nem a szomszédban van. Nagyon jól kezeled a harci gólyalábat,
hadd dicsérjelek meg.
– Sokat viselek magassarkút…
– Ez a francos harmadik éonbeli divat! Ki gondolná, hogy még jó is valamire? Vedd
le a gólyalábat, aztán kapd fel azt a lányt, és induljunk.
Lily csodálkozva meredt rá.
– Miért, csak nem várod el, hogy ha befogadsz egy kóbormacskát, én etessem? A
lány a te felelősséged. Kapd a válladra,és gyerünk.
A lány levette, és a combjára csatolta a fémíveket.
– Jég, egyet mondj meg – szólalt meg halkan, ahogy felnyalábolta Sirát. Meglepően
könnyű volt. – Azt mondtad, a kérdés az, miért alapította a Próféta a Várost? Mondd
meg hát, miért, és hogy jön ez a kérdés mindahhoz, amit mutatsz és tanítasz nekem?
És miért szólítasz Záracskának?
Jég sajnálkozva végigmérte.
– Ne haragudj rám… De erre neked kell megtalálnod a választ.

9. Vincent – Egy új befektetés
3E499 356. nap

Vincent kiszállt a pöfögő gőzfiákerből, és az utolsó métereket gyalog tette meg. A
köd komoran gomolyogta körül szikár alakját, az égből lassan szállingóztak a
hamupelyhek. Kicsit sűrűbben is, mint amikor legutóbb itt járt a Gwendolyn’s Gate-
nél. A férfi homlokába húzta kalapját, és mélyet szívott a cigarettájából.
Csak, amíg Lily elő nem kerül, becsszó!
Belépett a Gwennie’s Courier sörházba. A kocsma mocskosabbnak tűnt a legutóbbi
állapotoknál, Vincent lemondóan vizslatta a cipőjét. Ettől is hamarosan meg kell
válnia, pedig még csak néhány napja használja.
Minden nyomozáshoz új cipő. Ehhez ragaszkodott eddig, és furcsa, de mindig
szüksége is volt a cserére. Szó szerint lejárta őket a lábáról.
A pultos utasítását követve átsétált a szemben álló, düledező raktárépületbe,
amelyen egy kopott, a hamuesőtől szürke táblán a Farmer’s Wheels felirat díszelgett. A
tulaj, Toby Warwick, ismerősként üdvözölte.
– Megint utazunk? – vigyorogta, célzatosan pislogva Vincentre, duci kezeit
összedörgölve. – Má’ az automattok visszagyöttek, szóval mehetünk.
Vincent úgy döntött, nem hozza a férfi tudtára, hogy neki a múltkori útból semmi
sem rémlik.
– Igen. De most ne ugyanoda. Menjünk egy másik faluba.
Toby fojtottan röhörészett.
– Maga tuggya, főnök. Whiskeyt az útra?
– Nem, köszönöm. Most józan akarok maradni. Múltkor bizonyára berúgtam.
– Bizonyára – bólogatott Toby komoly arccal.
– Kitől vannak a rakodó automatonok?
– A legjobbtól. Biztosíthatom. Lord Fuzon gyáraiból.
Fuzon. Itt is.
Hátrament a kocsiszínbe az izgatott tulajjal, és amikor az nekiállt a kocsit
előkészíteni, elérkezettnek látta az időt. Megragadta Toby húsos nyakát, és a kocsi
oldalához vágta a kövér emberkét. Az még a száját is eltátotta a meglepetéstől, és
látszott, hogy agyában kétségbeesetten dolgoznak a fogaskerekek, hogy felfogja, mi is
történik vele éppen. Vincent úgy érezte, segítenie kell egy kis motivációval, előhúzta
ezüstberakásos forgótáras revolverét, és a férfi álla alá nyomta.
– Miért nem emlékszem a múltkori utazásra? – sziszegte. – És miért vigyorogsz úgy,
mint egy hülye?
 – Hát… mer… megyünk – nyökögte Toby.
– A kapu után nem sokkal történtekre egyáltalán nem emlékszem. Miért? Mit
csináltál velem? Mit?
– Én… semmit!
Vincent kattanva húzta hátra a revolver kakasát.
– Na?
– Hát… azé’ csak nem lősz le itt, a munkahelyemen! – A leghosszabb mondat, amit
Toby Warwick alkoholmámorban úszó elméje össze tudott rakni az utóbbi években.
Bele is telt néhány másodpercbe, mire sikerült neki.
– Ne tegyél próbára – morogta a férfi. – Nyomozó vagyok, a nyomozás érdekében
azt teszek, amit akarok. Másrészt másnapos vagyok, és semmi sem tud felzaklatni.
Harmadszor meg…
Nagy levegőt vett.
– Szerelmes vagyok, és a lány, akit szeretek, eltűnt. Eltűnt, érted? És könnyen lehet,
hogy valamelyik tetűrágta faluban van, innen egy köpésre, és én múltkor nem
jutottam el oda. Ha van kedved, magyarázd meg, hogy ez hogy a Négy Zoa
szerelmében lehetséges, amikor már egy kocsiban haladtam odafelé! De rohadt
gyorsan ám!
– Nincsenek falvak – suttogta Toby Warwick.
– Mit mondtál?
– Nincsenek falvak! – Pánik öntötte el a kövér emberke arcát. – Nincs a kisasszony.
Faluban! Mert nincsenek falvak! – Rettegő pillantást vetett a pisztolyra. – Ne lőj le.
– Mit jelentsen az, hogy nincsenek falvak? – Sötét balsejtelem fészkelte be magát
Vincent szívébe.
– Felülsz a szekérre – magyarázta Toby –, elindúsz. Átmész a kapun. Még döcögsz
kicsit. Aztán bamm! Hirtelen nem vagy ott. És eltelt fél nap. Vagy egy nap. Semmire se
emlékszel. Ha józan vagy, akkor se.
Vincent döbbenten elengedte.
– Azért – Toby megigazgatta magán mellényét, és a nyomaték kedvéért Vincent
szemébe nézett –, mert a kapun túl nincsen semmi.
– Na, de… – Vincentnek a tegnapi szellemek jutottak az eszébe, amik megtöltik
gyümölcsökkel és cukornáddal a hajók gyomrát. Kirázta a hideg. – Na, de a termények!
A zöldségek, a gabona, a gyümölcsök, ezek honnan vannak?
– Senki sem tudja – csóválta a fejét Toby Warwick, szemében babonás félelem
csillogott. – Nem gondolunk rá, jó? Kiküldjük az automattokat. Behozzák a
terményeket. Nem érdekel, honnan. Nem kell fizetni érte. Jó? Ennyi.
– Az egész Várost ti tápláljátok, és nem tudjátok, honnan jön az élelem? – csóválta a
fejét Vincent.
 – Nem – bólintott Toby –, mert ott kint nincsen semmi.
Vincent a tokjába lökte revolverét, és megigazította fekete kesztyűit.
– Akkor kisétálok és megnézem azt a semmit. – Már el is indult.
– Csak, ha van egy fölösleges napod! – szólt utána Toby. – Ha nincs, akkor butaság
lenne.
Igaza volt. Vincentnek nem volt fölösleges egy napja.
De meg kellett próbálnia. Csak, hogy legalább egy kicsit igazolja maga előtt, hogy
nem őrült még meg teljesen. Elgyalogolt a hamuesőben a hatalmas, bronzfényű rakodó
gőzgépek mellett, amelyek sziszegve rakodták egy kocsira a mázsás gabonászsákokat
egy ember felügyelete mellett. Vincent végigmérte a zsákokat. Egyszerű, barna
vászonanyagból álltak. Akárhol készülhettek.
Biccentett a kapu mellett unatkozó, kártyázó őröknek, és koppanó léptekkel
felhágott a dél felé haladó országútra. Jobbra és balra néhány csenevész cserje
szegélyezte a kövezett, de a sűrű homályban nem sok minden mást látszott.
Visszanézett a Városra. A Városra, amelyet mind a tenger felől, mind dél felől
részeges, rettegő emberek tápláltak ki tudja, honnan származó javakkal… Egy Városra,
aminek a lakói arról álmodoznak, hogy egy napon kiköltöznek egy faluba, azok pedig,
akik a Városfalhoz közel élnek, azt állítják, nincs semmi a Városon kívül.
Vincent már semmit sem értett.
A férfi megcsóválta a fejét, lépett egyet előre, és a…

Égető érzés a torkában. Köhögött, szemébe könny gyűlt.
– Félrenyelt, uram? – Valaki előzékenyen hátbacsapkodta. A nyomozó bólogatva
köszönte meg. Félrenyelt.
Az ilatokból és a fényekből megismerte Juliette Teaházát. Az ő lakásához közel
helyezkedett el. Itt késő éjszakáig lehetett meleg ételt vásárolni. A kinti fényekből
kiindulva most is már éjszaka lehetett, és a nyomozó próbálta felidézni, hogy miért is
ül itt éjnek évadján. Hol járt ma?
Elég sokat kellett gondolkodnia, mire sikerült felidézni.
Megpróbálta elhagyni a Várost. Dél felé.
Talpával érezte a padló lágy remegését, amit Juliette pincében dolgozó gőzgépei
idéztek elő. Az egész Várost érezte lüktetni maga körül, és tudta, odabent mélyen
nagyon jól tudta, hogy a részeges szállító jól beszélt.
Semmi sincs a Városon kívül. Ha létezik is bármi, az egyáltalán nem fontos.
Vincent undorodva eltolta maga elől a kihűlt levest. Elég. Ez a Város az őrületbe
kergeti.
Letette a pultra az étel árát, a fejébe nyomta kalapját és kisietett az étkezdéből.
 A lakásába érve egy levél várta, pedig aznap reggel bevette a postát. Tehát ez azóta
érkezett. Felkapta, és a falikapcsolóval felkattintotta a gőzvilágítást a nappaliban. A
készülék kattogva adott lángot a lámpáknak, és hamar arany lángba borult a lakás.
A borítékon se feladó, se címzett.
Vincent kivette a levelet, és végignyúlt a kanapéján.

„Kedves Vincent,
ha megengedi, hogy így szólítsam, megtisztel. Amikor nálam járt, felmerült
rengeteg téma, de úgy hiszem, a legfontosabb nem. Nevesen: melyik faluba is akart
volna kiköltözni Lily?
Nem tudom önnek megmondani. Már eltűnése másnapján megkíséreltem kiutazni
az egyik faluba, hátha ott megtalálom őt, de a Gwendolyn’s Gate-en való áthaladásom
után röviddel minden sötétbe fordult. Másnap tértem magamhoz, otthonomban.
Nem tudtam elmondani ezt önnek, mert féltem, azt hinné, elvesztettem a józan
eszem.
De most maga is megkísérelte. És nem járt sikerrel, ebben biztos vagyok. Vincent:
nem őrül meg. Ez a Város egyáltalán nem az, aminek hisszük. A közeljövőben szívesen
megbeszélném önnel az esetleg szóba jöhető magyarázatokat, amennyiben hajlandó
rá.
Megkeresett a Bankárok Adminisztrátora. Ön iránt érdeklődtek, bár hogy miért
nálam, az rejtély. Messzebb ér a kezük, mint azt bármelyikünk hinni merné. Én
kezeskedtem önért, így úgy hiszem, hamarosan történelmet ír, Vincent. Maga lesz az
első és egyetlen Szabad, aki találkozik egy Bankárral.
Bízva a közeli találkozásban,
Lord Rupert Fuzon”

Fuzon. Már megint Fuzon. Vincent elővette a jegyzetfüzetét.
Minden nyomozati szálat külön oldalon kezdett el, és mindegyiken szerepelt Fuzon
neve. Bekarikázva.
– Hát hogy van ez? – morogta a férfi, ujjai alatt sercegett borostája. Még néhány
nap, és már szakáll lesz. – Nem te raboltad el a szerelmemet. Mégis a te neved bukkan
fel mindenütt. Miért? Miért, ha mondjuk a Bankárok raboltál el? Miért botlom a te
nevedbe a kikötőben? Miért botlom a nevedbe délen?
Valamit nem értett, valami hiányzott.
Sajgó fejjel csapta össze a jegyzetfüzetét. A Bankároknál mindenre választ fog
kapni.

3E499 357. nap

Vincent iszonyatos fejfájással ébredt. A kinti derengésből arra következtetett, hogy
reggel lehet. Még a posta sem volt sehol. Bevette magát egy üveg Blake Brandyvel a
fürdőszobába. Érezte, hogy nagyon ráfér egy zuhany, a kezdődő nátha jeleit vélte
felfedezni magán.
A reggeli zuhanyt nagyon kedvelte, az ugyanis mindig különleges alkalomnak
számított. Két utcányi tömbházuk fölé a Mérnökök különleges vízspóroló gépezete
magasodott: egy nagy torony, tetején egy gömbbel. A gömbben egy kisebb fémgolyót
helyeztek el. A házak által kibocsátott gőzt a toronyba vezették, ahol a víz kicsapódott
a hideg fémgolyóra, és az annak tövében elhelyezett lyukacskákon visszacsorgott a
vezetékbe. Ez a víz hideg volt ugyan, de valamiért üde és friss, Vincent szerette
elcsípni hajnalonta.
Most se kellett csalódnia: finom, bár hűs vízsugár tört elő a rózsa nélküli
zuhanycsőből. Kortyolt a brandyből a hideg ellen, aztán amikor fázni kezdett,
feltekerte a forró víz kapcsolóját is.
Felfrissülve, megborotválkozva tért vissza nappalijába. Gyorsan megfogalmazott
egy-egy üzenetet informátorainak, hogy ha jönne a postásfiú, a kezébe adhassa.
Az utasításai elég egyszerűek voltak: mindent tudni akarok Fuzonról!
Az utolsót írta éppen, amikor a postás befutott. Vincent megkínálta a suhancot
kávéval, aztán adott neki egy kis borravalót. A fiú csillogó szemmel vette át az
üzeneteket, és figyelmes arccal hallgatta végig az utasításokat. Végül átadta
Vincentnek az aznapi újságot és a leveleket, aztán elrohant.
A férfi a napilappal kezdte. Felnevetett.
A címlapon Fuzon gróf egész alakos képe díszelgett. Bokáig érő, fekete kabát borult
a vállára, sétapálcájának oroszlános fejét kesztyűs kézzel fogta. Mosolya
bizalomgerjesztő, kedves, nem leereszkedő.
„Fuzon gróf a 365. esti ünnepség főszervezője! Példátlan látványosság készül!” –
hirdette a cím.
„A gróf úr semmit nem bíz a véletlenre – személyesen felügyeli az új korszak
kezdetének ünnepét! A Nemes éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy nekünk
felejthetetlenné tegye ezt a varázslatos éjszakát. Elmondta: családja két zeppelinjét is
bevonja az ünnepi teendők körébe.
Ahhoz azonban, hogy mindenki kikapcsolódhasson és élvezhesse ezt a csodálatos
estét, az kell, hogy mindnyájan nyugodtan, fegyelmezetten nézzünk 365. elé. Minden
polgár végezze el munkáját és feladatait, és ünnepeljen rendben! Új korszak
következik – méltóképpen kell elkezdenünk. Hiszen a Három Parancs nem pihen:
Fegyelem, Rend, Éberség!”
Ezután még jöttek a szokásos tanácsok: mindenki dolgozzon keményebben addig is,
dolgozzon előre, készüljön fel a munkaszünetre, fűtsön rendesen, ne italozzon túl
sokat, ne pazaroljon, satöbbi, satöbbi, Vincentnek a könyökén jött ki az egész.
 Átfutotta az újságot. A szokásos anyag volt: a Koromnegyed termelékenysége 13%-
kal nőtt idén a Mérnökök újításai és a legújabb automatonok miatt. Egy Tessela nevű,
meglepően szép arcú Mérnöknő hosszas cikkben értekezett egy újfajta módszerről,
amivel, delejesség segítségével eddig elképzelhetetlennek tartott mennyiségben tudna
előállítani elektromosságot. Tessela kedvesen, félszegen mosolygott a fényképen (az
ember még azt is hajlamos lett volna elfelejteni, hogy a torka és a bal keze teljesen
gépesítve volt), és azt állította, hogy a gőzerővel hajtott masinák korának ez az új
technika teljesen véget is vethet.
– Baromság – nyögte Vincent. Még hogy leváltani a gőzt? Még ha ez lehetséges is
lenne, ki az a vandál, aki le akarná cserélni a gőzt?
Ahogy mindig, a halálozásokról szóló rovat bizonyult a legérdekesebbnek, de
számottevő információt ebből sem tudott meg. Ásítva vette kézbe a leveleit.
Egy értesítés a Mérnöki Karbantartási Hivataltól, hogy három hét múlva ellenőrzik
a csőrendszert. Egy üzenet a kapitányságról, amiben összefoglalják saját kutatásuk
eredményeit, azaz a nagy semmit, Lily eltűnésével kapcsolatban.
És egy bársonyos tapintású, elegáns, sárga boríték, közepén hatalmas, fekete
nyolcágú fogaskerék. Körülötte a Bankárok misztikus emblémáival.
Vincent szíve a torkába ugrott, ahogy levélbontó ezüstkésével felszakította a
vagyont érő papírt, és előhúzta az akkurátusan háromba hajtott levelet.
„Mélyen tisztelt Vincent Caege nyomozó úr!
Megkaptuk kérelmét, amely szerint a Bankban szeretné nyomozását folytatni. Ez a
precedens nélküli esemény felhívta magára a Főkurátor figyelmét, aki úgy döntött,
amennyiben Ön megbízható, fogadjuk.
Miután ügyfelünk, Lord Rupert Fuzon Gróf, Lightcrest Ura, a Winner’s Street
Patrónusa és a Shallows Square Mestere kezeskedett Önért, nem látjuk akadályát,
hogy fogadjuk, annak ellenére, hogy az elmúlt 1499 évben semmiféle kapcsolatunk
nem volt Szabadokkal.
Várjuk a mai nap folyamán, a kora esti órákban, öt és nyolc között a Damwald utca
42. szám alatt található Bank portáján.
Ez a meghívás csak a mai napra érvényes: kurátoraink és könyvelőink zárják az
évet, így a későbbiek folyamán nem tudjuk fogadni.
Megértését köszönve,
Rockthawer osztályvezető könyvelő”

Vincent öt előtt már ott ácsorgott a Damwald utca 42 előtt. A Damwald a Város
legpezsgőbb, legfényűzőbb negyedében, a Lightcrestben állt: ékszerészek,
luxuscikkeket árusító üzletek, üzletkötő irodák, Nemesek fogadótermei, galériák,
Mérnöki stúdiók kaptak helyet a sokemeletes, sötét kőből emelt elegáns épületekben.
Az utcára kocsik vagy gőzfiákerek be se térhettek, az egészet feketemárvány lapok
fedték. A sétálóutcát megülte a számtalan kéményből áradó füst, bár a Város legjobb
minőségű, tükrös gázlámpái igyekeztek szétoszlatni a homályt. Szinte minden ajtó
mellett egyenruhás őr állt, ráadásul díszes revolvereik mellett sűrített levegővel vagy
gőzzel működő tűvetőt is tartottak maguknál. Vincent a legjobb felöltőjét, kabátját és
kalapját vette fel, mégis kopottasnak érezte öltözetét az itt sétáló urak és hölgyek
társaságában.
A Bankárok épülete különleges volt. A 42-es szám ugyanis egy ház alapterületnyi
ürességet jelzett, a közepén a Próféta bronzból öntött szobrával. A hatalmas képmás
egy emeletnyi magas, teljesen sima, dísztelen, sötét emelvényen állt, amin egy
feketemárvány ajtón kívül semmi más nem helyezkedett el. Az ajtóba ágyazva a Város
nyolcágú fogaskereke ezüstből, körülötte a Bankárok rúnái.
Vincent kóválygott egy darabig, és amikor a távolban hallotta a Négy Zoa
Templomának harangtornyát elütni az ötöt, visszasétált. Cipője vasalt sarka hangosan
kopogott a kövön. A gőzfiákerek hiánya okozta csend valamiért nagyon felzaklatta.
Megállt az ajtó előtt, de nem kopogott be. Hogyan kopog be az ember egy tömör
márványból álló ajtón?
Szerencsére nem kellett sokat töprengenie, a fogaskerék a szeme láttára
hangtalanul becsúszott a fekete kőbe, majd elképesztő sebességgel forogni kezdett.
Valamiféle gépezet felmorajlott, és a két tonnás ajtószárny félrecsúszott Vincent elől.
Bent remegő fények gyúltak. Egy feketemárvány borítású folyosó tárult fel, a falak,
a mennyezet, a padló olyan sima, hogy Vincent látta magát és a külvilágot tükröződni
benne.
Gyönyörű megmunkálású, templomra emlékeztető motívumokat felvonultató
fapadok álltak kényelmes távolságra egymástól a falak mentén. A fényt olyan
világítótestek szolgáltatták zümmögve, amelyek a fentről lógtak alá, ragyogásuk
tisztább, mint a gázlámpáké, amiket Vincent mindenfelé látott.
És a folyosó közepén ott állt a legmeglepőbb lény, amit a nyomozó valaha látott.
Az illető természetellenesen magas volt, keskeny vállát mélykék bársonying fedte.
Elképesztően dús szakáll borult, nyolc fonatba fogva, a mellkasára. Vincentet
meglátva mélyen meghajolt,és széttárta kezét.
– Legyen üdvözölve a Bankban, Vincent Caege nyomozó. Kérem, tartson velem.
Nem várta meg, hogyan reagál a férfi: megperdült, és elindult az épület belsejébe.
Vincent sietve követte. Mögötte halkan a helyükre csúsztak az ajtószárnyak.
– Késett – állapította meg a Bankár mély, búgó hangján. – Úgy számoltunk, öt órára
itt lesz, ismerve az eset körülményeit, amiben nyomoz.
– Is…merve? – Vincent felvonta a szemöldökét, ahogy az éteri, föléje tornyosuló
figura mellé lépett. A folyosó tovább folytatódott, semmi jelét nem adta, hogy véget
akarna érni vagy megváltozna a külleme. – Mit tudnak a nyomozásomról?
– Csak amit az ügynökeink közöltek velünk. Annyit, hogy maga érzelmileg is
érintett az ügyben. – Helytelenítőleg pillantott Vincentre. – Az érzelmek veszélyes
dolgok, nyomozó, különösen az olyan szakmák gyakorlói esetében, mint az öné vagy
enyém.
– Igen, ezt már egy konfesszor Mérnök is mondta nekem a héten – morogta
Vincent.
– Akkor lehet, hogy nem butaság.
Amikor elérték a folyosó végét, egy ugyanolyan kapuba botlottak, mint ami odafent
őrizte a bejáratot. A Bankár a fogaskerék közepébe tenyerelt, és benyomta azt, majd
elforgatta négy fokkal jobbra, majd eggyel balra. Az ajtó életre kelt, elnyelte az ezüst
fogaskereket, és csendben feltárult előttük. Egy apró, legfeljebb négy embernek
elegendő méretű kis szoba tárult fel előttük, kényelmes fotelekkel. Vincent összevont
szemöldökkel fordult a Bankár felé, de az egyszerűen egy intéssel betessékelte, majde
belépett utána. Egy fali panelen leütött három számot egy-egy bronzgombon, majd
egy negyedik billentyűt.
Az ajtó a helyére csúszott, egy hatalmas gép pedig felmorgott valahol a falakon túl,
és a szoba elindult lefelé, a mélybe. Az éteri felépítésű Bankár helyet foglalt az egyik
karszékben, és intett Vincentnek, hogy cselekedjen hasonlóképp. A férfi leült.
– A Főkurátor irodájáig hosszú út vezet – jelentette ki magyarázatul a szakállas. – A
nevem Breckvan könyvelő. A nyomozásában maga a Főkurátor fogja segíteni.
Nem rejtette véka alá, mennyire nem tetszik neki az a bánásmód, amivel így
megtisztelnek egy Szabadot.
– Örvendek, Breckvan könyvelő – hajtott fejet Vincent. – Nagy megtiszteltetés
nekem, hogy fogadtak, mint az első Szabadot.
– Én magam nem is értem – bosszankodott Brechvan, helytelenítően mustrálva a
férfit. – De a Főkurátor valamiért jónak látta fogadni önt, úgyhogy fogadtuk. A
száznyolcadik emeletre megyünk.
Vincent próbált nem belegondolni, mennyire mélyen is lehet az a szint a föld alatt.
Majdnem tíz perc ereszkedés után az ajtószárnyak szétcsúsztak előttük. Breckvan
felpattant.
– Lesz szíves követni.
Most sem várt választ, egyszerűen elindult.
Egy hatalmas, hosszú és széles csarnokba léptek. Kétoldalt, kis asztaloknál,
Breckvanhoz nagyon hasonló lények ültek: magas, vézna, légies alakok, többük
szakállat viselt. A legnagyobb csendben görnyedtek vaskos könyveik fölé, és
mechanikus számológépeik segítségével számításokat végeztek. A terem végében, egy
emelvényen,ősz szakállú aggastyán ült, maga is munkába mélyedve.
Több százan ültek itt és dolgoztak. Vincent elképzelni nem tudta, mennyien
lehetnek még, ha csak a száznyolcadik emeleten ennyien dolgoznak.
Breckvan egy hang nélkül, hosszú léptekkel elvezette az emelvény oldalában álló
hatalmas tölgyfaajtóhoz, és betessékelte rajta. Utánalépett és behúzta maga mögött.
Egy olyan fekete folyosóra jutottak, mint amilyen a felszínen a felvonóhoz vezette
őket. Itt azonban egyetlen pad vagy ülőhely sem volt.
A folyosó végén Breckvan megállította és előrement, hogy bejelentse az érkezését.
Röviddel később kijött, és beküldte Vincentet.
A férfi, kalapját a kezébe fogva lépett a Főkurátor irodájába.
A téglalap alakú teremet ugyanolyan feketemárvány burkolta, mint az egész Bankot
idáig. A falon azonban festmények lógtak drága arany keretekben, a padlót vastag,
puha, tarka szőnyegek borították, a szoba közepén pedig ott állt egy óriási, dúsan
faragott íróasztal, az asztalnál ott ült egy Bankár. Fekete szakállát kilenc fonatba fogta
össze, mindet aranygyűrűvel, csak az egyiket ezüsttel. Haját leborotválta, helyette egy
sötétkék tányérsapkát viselt. Gazdagon hímzett,sötétkék köntöse a földet súrolta.
Égkék szeme valószínűtlenül világított.
– Vincent Caege nyomozó – a Főkurátor felállt az asztaltól, és a férfi felé intett.
Vincent végigmérte, vagy két méter harminc centi magasnak is mondta volna. Kiejtése
furcsa, idegennek tűnő. – Kérem, fáradjon beljebb! Húzzon ide egy széket magának a
fal mellől. Nem fázik? Látom, hogy melegebbhez van szokva. Intézkedem.
A Bankár odalépett az ülőhelye mögötti falhoz, és átkattintott egy kapcsolót rajta. A
falon szétnyílt egy panel, mögötte egy kandalló jelent meg, amelyben barátságos tűz
pattogott, illata betöltötte a helyet.
– Köszönöm, Főkurátor. – A nyomozó remegő kézzel vitt oda egy széket az
asztalhoz, és leült. A Bankár is elfoglalta helyét, rákönyökölt az asztalát elborító
rengeteg papírra, alkarja pókszerűen hosszúnak tetszett. Valamiféle bonyolult
számolást végzett: geometriai és trigonometriai egyenletek borították a lapokat
mindenfelé, amik jócskán meghaladták Vincent matematikai tudását.
– Szóval, nyomozó, köszöntöm a Bankban. – A Főkurátor hangja elképesztően mély
volt, mintha a föld alól morajlott volna, és Vincentben önkéntelenül is felrémlett,
milyen mélyen is lehet most a Város alatt. – Ön az első Szabad, aki valaha is találkozott
Bankárral, de gondolom ezt tudja, és értékeli is. A mi időnk rendkívül drága, így
megkérem, ne hálálkodjon, ne fejezze ki örömét, lehetőleg térjen a tárgyra.
– Igenis, Főkurátor – bólintott Vincent és előhúzta jegyzetfüzetét. – Pár kérdést
tennék csak föl, nem zavarom sokáig.
– Megköszönöm, nyomozó.
– Kezdem is. Van-e Rupert Fuzon grófnak önök felé kifizetetlen tartozása?
– Az ügyfeleinkről nem áll módomban információkat kiadni – felelte a Főkurátor.
– Főkurátor, kérem. A kérdéseim csak a nyomozás érdekében teszem föl, semmit
nem nyerek az információkkal, amiket ad nekem.
– Igen, Fuzon gróf tartozik nekünk. A határideje lejárt.
– Megkérdezhetem, milyen lépéseket szoktak foganatosítani, ha ilyesmi történik?
– Már, ha egy ügyfél késik a befizetéssel? – A Főkurátor elmosolyodott a bajsza alatt.
– Ilyen nem szokott történni, legfeljebb ötven évente egyszer-kétszer.
 – És önök…
– Mi ilyenkor írunk neki egy levelet – vonta meg csontos vállát a Bankárok ura. –
Aztán még egyet, majd még egyet. Az idő nekünk dolgozik, nyomozó. Amint egy ügyfél
késik a befizetéssel, elkezdünk havi szinten tíz százalék kamatot felszámolni. Nekünk
az a jó, minél később dönt úgy, hogy törleszteni kezd.
Ez nem fért bele a képbe. Nagyon nem.
– Nem szoktak…szélsőségesebb lépésekhez folyamodni?
– Minek? Ismétlem, Caege nyomozó, nekünk az a jó, ha a késedelmes fizető nagyon
sokat késlekedik. Én annak örülnék a legjobban, ha csak az unokáik kezdenének
törleszteni. De pár hónap, esetleg pár év még semmi a mi szemszögünkből. Csak egy
kis plusz jövedelem. Egy új befektetés.
Elmosolyodott.
– Tudja-e, hol tartózkodik jelen pillanatban Lily Locke? – Vincent feszült
figyelemmel nézte a Bankár arcát. Amikor a közvetlen megközelítést alkalmazza, a
hatások többet elárulnak, mint maguk a szavak…és tulajdonképpen most egy
gyanúsítottal beszélt.
Egy szinte felfoghatatlan hatalommal és gazdagsággal bíró gyanúsítottal.
Akinek megrándult az arca, és egy pillanatig habozott, mielőtt megszólalt volna.
– Nem tudom, ki az – felelte, és Vincent nem hitt neki. – Vincent, meg kell értenie
valamit. Mi nem foglalkozunk emberekkel. Mi számokkal foglalkozunk. Minket,
Bankárokat, nem mozgatnak az olyan érzelmek, mint amilyenek magát. Nekünk egy
eltűnt lány, mert a kérdéseiből arra következtetek, erről szól az ön ügye, szóval,
nekünk egy eltűnt lány nem értelmezhető fogalom, legfeljebb az “egy”. Ezért minket
választott a Próféta, hogy ellássuk a Város legfontosabb feladatát.
– Mi volna az, Főkurátor? – kérdezte Vincent sötéten.
– A Város csontja kő, húsa vas és acél, vére az emberek, a munkások tömege. Ütőere
viszont pénzből van, mi pedig, mint jó orvos, ezen az ütőéren tartjuk a kezünket, és
kontrolláljuk a véráramot, hogy a Város egészséges maradjon.
– Egyet mondjon meg nekem, Főkurátor – Vincent idegesen összecsapta a
jegyzetkönyvét. – Mi értelme van annak, hogy a Város úgymond egészséges, ha
gyönyörű, kedves lányok tűnnek el nyomtalanul, akik előtt még ott áll az egész élet?
– Azért vannak önök, nyomozó – emelte fel mutatóujját a Bankár. – Hogy ne
tűnjenek el a gyönyörű, kedves lányok. Mi pedig azért vagyunk, hogy a mindenki más
mellett a gyönyörű, kedves lányokat is kiszolgáló pénzügyi rendszer ne omoljon össze.
Hogy gyarapodás jellemezze a mi Városunkat.
– A Város éppen mérhetetlenül szegényebb lett.
– Mennyivel szegényebb?
– Mérhetetlenül.
Vincent látta, hogy kezdi feldühíteni a Bankárt.
 – Hogy lenne szegényebb? Attól, hogy egy kávésstand kiesik a kereskedelemből,
még nem – Látszott a tekintetén, hogy megértette: elárulta magát, elárulta, hogy
tudja, mit dolgozott a lány. Hogy tudja, kicsoda. Lassan elmosolyodott. – … történik
tragédia. Látja, nyomozó, ezért nem való nekünk emberekkel érintkezni.
– Miért? Mert őszintén kellene velük beszélni? – Vincent megérintette a
kabátzsebében pihenő revolver markolatát. Megnyugtatta a fegyver jelenléte.
– Igen. A beszéd bonyolult. Az érzelmek bonyolultak. Igazság, hazugság, nem jó
ezekkel foglalkozni. A matematikában nincs hazugság. Egy mindig is egyenlő lesz
eggyel, ha nyolcből kivonok egyet, az hét, ha hozzáadok, akkor kilenc. –
Végigsimogatta kilenc szakállfonatát. – Ez mindig így volt és mindig így lesz, minden
körülménytől függetlenül. Érti, milyen gyönyörű is a matematika, Vincent? Az előbb
azt mondtam önnek, nem tudom, kicsoda Lily Locke, de a mondatom fölösleges és
értéktelen volt, mivel azóta kiszedte belőlem, hogy még azt is tudom, hogy a lány
kávésstandot működtetett.
– Hol van Lily Locke, Főkurátor? – sóhajtotta Vincent. – Rajtakaptam.
– Elmondom hamarosan, ígérem. De előbb szeretnék mutatni valamit önnek.
Méghozzá azt, hogy miért gondolom úgy, hogy egy ember eltűnése semmit nem jelent
a Városhoz képest. Velem tart?
– Mit számolgat éppen? – intett Vincent az asztalon heverő papírokra. – Ez is
releváns lehet.
– Az is! – A Főkurátor arca felderült, ahogy kikereste az egyik lapot,és Vincent elé
lökte. – Nézze meg az ábrát.
A papíron egy lapos ellipszis terült el, berácsozva térben. Benne egy gömböt
rajzoltak le, szintén berácsozva. Mellettük bonyolult számolások.
– Mi a rosseb ez, Főkurátor? Nyilván tudja, hogy nem igazánértek a matematikához.
– Az ott a legfontosabb számítás a történelemben, Vincent Caege. Azt számoltam ki
rajta, hogyan aránylik egy térbeli ellipszishez négy dimenzióban, egy benne
elhelyezett gömb.
– Főkurátor, ennyire ne nézzen azért ostobának. A térbeliség három dimenziót jelöl,
nem négyet.
– A negyediket a térbeli ellipszis tulajdonságaiból számoltam ki, majd ugyanezt a
számítást alkalmazva a gömbre is kijött. A kettő aránya pedig jelenleg a legfontosabb
szám a világon, fiam.
– És mennyi a kettő aránya?
– A részletekkel nem fárasztom, de a végső szám 0.06266666666666666, a végén
végtelen sok hatossal.
– És miért olyan fontos ez?
– Meg fogja érteni hamarosan, miután megtekinti azt, amit most mutatok majd
magának. Jöjjön velem, kérem! Megmutatom önnek a legnagyobb értéket, amit valaha
tároltunk intézményünkben.
 Felkelt a székéről, és a terem jobb sarkába sétált. Vincent észre se vette, hogy egy
ember méretű széf ajtaja épül a falba itt – vagy talán csak feketemárvány fedte eddig?
A Bankárok gépezetei olyan halkan működtek! A Mérnökök tudásuk legjavát hozták
ide.
A Főkurátor addig tekergette a széfnyitó zárat, amíg az ajtó hangos kattanással fel
nem pattant. Szélesre nyitotta, és fejét lehajtva belépett rajta, maga után intve
Vincentet.
A férfi szája tátva maradt a megdöbbenéstől.
Egy lépcső tetején állt, ami levezetett egy nagy terembe. A padló itt nem
feketemárvány lapokkal volt kövezve. Valami csillogós anyag volt ugyan, de nem kő. A
mennyezet a régi kor égbenyúló stílusában épült. A csarnok két végében egy-egy
éjfekete, csúcsíves tetejű, üres kapuív állt, amelyek szárait egy-egy hosszú ezüstszál
kötötte össze.
– Íme – mutatott a két kapuívre a Főkurátor. – A Bank legnagyobb kincse. A Város
legnagyobb kincse. Menjünk közelebb!
– Mik ezek? – motyogta Vincent. Az egész csarnoktól kiverte a víz, volt benne
valami nagyon furcsa, de követte a Főkurátort a terembe.
– Ezek, barátom, a Próféta Kapui – mosolygott a Bankár kedvesen. – Még mielőtt
megépült a Város, még mielőtt a Próféta először leírta volna, hogy Fegyelem, Rend,
Éberség, még mielőtt az első gőzgép működésbe lépett volna, ezek már itt álltak. Mi
őrizzük őket, ez a legfontosabb feladatunk.
Megálltak az egyik kapu mellett. Vincent ámulattal nézte. Meg sem tudta volna
mondani, milyen anyagból készült az ív. Számára teljesen ismeretlen jelek, rúnák
borították.
– Vincent – a Főkurátor komoly arccal fordult hozzá. – Elképzelése sincs, mennyire
örülünk magának. A családja egy fontos család.
– Miről beszél?
– Caege. Tudja, mit jelent ez az ősi szó? Kulcsot. Maga a kulcs, Vincent, a kulcs, hogy
a Próféta kapuja újra megnyíljon.
– Micsoda?
– A történelmünk éonokra oszlik…
– Miért magyaráz nekem mindenki a történelmünkről?
– Mert maga az, aki véget vethet neki – súgta lázas arckifejezéssel a Bankár. – Mert
maga az, aki újra értelmet adhat ennek az ostoba Városnak. A Próféta hazudott,
Vincent. A Város nem tart örökké. Nem vagyunk megváltva attól, hogy éltetjük. A
Városnak egészen más célja van. A Próféta nem azért alapította, hogy itt élhessünk.
Nem nekünk akart jót. Hazudott, Vincent. Minden éon végén lelepleződik ez a
hazugság, amikor a Kulcs és a Zár összecsap. Itt az idő. Maga a Kulcs, Vincent. 365.
éjszakáján megnyitja a kaput.
– Maga…megőrült. Eretnek és őrült. – Vincent előkapta a revolverét, és a
Főkurátotta fogta.
– Nem – csóválta az a fejét nyugodtan. – Csak beszéltem azzal, aki a kapu túloldalán
van, Vincent, és ő elárulta nekem, hogy egy hazugságot éltetek a munkámmal. Egy
hazugságot szolgálok.
– Ki volt az? És mi köze ennek Lilyhez? – faggatózott a nyomozó. Szeme sarkából
próbálta meghatározni, merre rohanhat, ha a helyzet elfajulna.
– Úgy hívják őt: Rintrah. – A Bankár egymásnak támasztotta hosszú ujjait,
tisztelettel ejtette ki a nevet. – Ő nem akar rosszat a Városnak, Vincent. A Próféta azt
hazudta, hogy a Város jó, hogy a Város éltet minket. Holott a Város nem más, mint egy
fal, amit önmaga és Rintrah közé húzott. Egy ütközőzóna. Ő nem tudta legyőzni
Rintrah-t, és ezért megalapította a Várost, hogy a Város lakói feltartóztassák Rintrah-
t. Csakhogy ő nem akar rosszat nekünk. Be kell őt engednünk, és Vincent… maga a
Kulcs.
– Ebből elég! – A nyomozó a lépcső felé hátrált. – Ez nem igaz. Ez nem igaz!
– Akkor mondja meg, hogy hívják a Városhoz legközelebb eső falut – tárta szét a
kezét a Bankár. – Vagy hol az első sziget a tengeren? Esetleg azt mondja meg nekem,
honnan jön a bálnaolaj, a banán, a narancs? Honnan jön a gabona? Tudom, hogy
megpróbálta kideríteni. És kudarcot vallott. És azt is tudom, miért.
– Na, miért? –Vincent homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Emlékszik, mit számolgattam? – mosolygott atyaian a Bankár. – A gömb
arányszámát egy másik, nagyobb térhez. Maga lefelé jött a felvonóval, Vincent Caege,
annyira lefelé, hogy ennél lejjebb már lehetetlen menni. Annyira le…hogy az már
legfelül van. Nem érti? Nézzen a lába alá.
A nyomozó lenézett.
A revolver kiesett a kezéből.
A padlót vastag, átlátszó üveglapok alkották. És ahogy átnézett rajtuk, maga alatt,az
elképesztő mélységben, ott látta az egész Várost, ködbe és füstbe burkolózva. És a
Város határain kívül…
Nem létezett semmi. Nem volt ott sötétség, nem egy misztikus homály borítótta a
Városon kívül a világot. Hanem semmi.
Vincent üvöltve térdre zuhant.
A Főkurátor komótosan mellé lépett, és felvette a fegyverét a földről.
– Bizony, amikor a Próféta a mi világunkat alkotta… egyes dolgokat kicsit elnagyolt,
ahogy láthatja. Mert egy egyszerű védelmi vonal vagyunk. Sehol semmi megváltás.
A szakállas megmászta a lépcsőt, és az ajtóból visszafordult.
– Talál egy ajtót itt, a lépcső alatt. Mögötte van mosdó, ágy, és egy bárszekrény.
Javaslom, használja őket. Vissza fogok jönni és megbeszéljük a továbbiakat. Kérem,
Kulcs, fontolja meg, hogy megnyitja a kaput Rintrah számára 365. éjszakáján. Nem
hagyhatjuk, hogy a Város egyszerű, kisemmizett védvonal maradjon, a fejlődés igazi
lehetősége nélkül, nem igaz? Ez a mi új befektetésünk. Az egyetlen olyan, amit
érdemes a végéig követni.
Az ajtó döngve csapódott be mögötte. Vincent könnyezve nézte az elképesztő
mélységben elterülő Várost, és próbálta megőrizni a józan eszét. Nincsenek falvak.
Nincsenek szigetek. Csak a Város van, és a mágikus módon, a semmiből megjelenő
termények. Mert a Próféta csak ennyit alkotott. Mert nem volt szüksége többre.
Bizonytalan mozdulatokkal talpra állt. Tántorogva indult el a Főkurátor által
emlegetett ajtó felé. Nagyon nagy szüksége volt egy italra.
Ekkor az egyik fekete kapuív halkan, lágy hangon a nevét suttogta.

10. Lily, Vincent – Kulcs és Zár
3E499 358. nap, hajnal

Lily olyan gyorsan és vehemensen tépte le lábáról a zoknit, ahogy csak tudta. A
ruhadarab nedvesen csattant a kövön. A lány pokoli dühös volt.
Egész nap, és az éjszaka legnagyobb részében, a térdig érő mocsokban gubbasztott,
mert Astor újabb fészeknyi tagadóra bukkant a csatornában. Azután, amikor az
ellenség felbukkant, Jég egyszerűen fegyvert rántott és elsütötte, bevonva az addigra
elképesztően bűzlő Lilyt egy olyan összecsapásba, amit egyikük sem élt volna túl, ha
nincs Alfred, aki a háttérből tűvetőivel leterítette a tagadókat, míg a két nő
közelharcba bocsátkozott velük. Hát Jég nem is tette zsebre, amit Lilytől kapott.
– Tervezés! – kiabálta a lány, míg a tagadók még ki sem hűlt holttesteit kihúzták a
vízből a kövezetre. – Te mondtad, hogy gondosan kell tervezni! Mégis kapkodsz!
Megöletsz mindkettőnket!
Jég csak annyit motyogott védekezésül, hogy nincs idő, sietni kell.
Nincs idő. Úgy tűnik, ennek a nőnek nincs ideje arra sem, hogy túlélje a harcokat. A
kapkodása egyre egyértelműbben kitűnt, Lily már komolyan aggódott, hogy megöleti
valamelyiküket egy bevetésen.
A lány kihámozta magát a fűzőből meg a szűk nadrágból, és ledobta a mocskos
ruhákat a padlóra. Semmi erőt nem érzett magában ahhoz, hogy kimossa őket.
Belenézett a tükörbe. Arca sápadtnak látszott, és mintha fogyott is volna. Kék
szeme fáradt – sőt, végzetesen kimerült, és bánatos.
Nem is tudott hosszan a saját szemébe nézni. Kezdte érteni, mit akart mondani Jég a
sötétséggel szembenézés romboló hatásairól…
Villámgyorsan lemosdott, aztán átvonszolta magát a szobájába, és végignyúlt az
ágyán. Pihe-puha matracot kapott, rengeteg kényelmes párnával, takaróval. Arról
viszont elképzelése sem volt, merre lehet ez a hely: egy hatalmas felvonóval lehetett
ide eljutni egy rejtett teremből a csatornarendszeren keresztül. Lily viszont meg mert
volna esküdni rá, hogy lefelé indultak el, mégis elképesztő magasságban, a Város fölött
lyukadtak ki.
Hozzáírta ezt is ahhoz a rengeteg új furcsaságból álló listához, amiket eddig látott.
Váltott szívűek, a Várost körülvevő semmi, a lent és fent teljes értelmetlensége… Ha
kicsit többet gondolkozott volna rajta, az félő, a józan eszébe kerül.
Sírni se maradt ereje, összekucorodott takarója alatt és szinte azonnal álomba
merült.
Élete legbizarrabb álma volt. Valami furcsa koszban feküdt – de nem kellemetlen,
undorító mocsokban, ami a Város utcáit borította, nem koromban, ami az égből
hullott alá a rengeteg füstölgő kémény jóvoltából, hanem finom, puha, pergő szemű
földön, amire Lilynek szava sem volt. Meztelen talpát finom, langyos víz nyaldosta,
feje fölé fák lombja borult. Felkönyökölt, a puha talaj körbeölelte karját. A lány tátott
szájjal bámulta a végtelen tengert maga előtt – annál már csak az ég döbbentette meg
jobban.
Az ég kék volt. Nem szürke, nem fekete. Nem borították felhők, nem lepte
alacsonyan szálló füst. A Város nappalait kísérő homályos derengésnek nyomát sem
látta – ahelyett egy meghökkentően erős fényű, melegséget árasztó golyó világított az
égen. Lily az életben nem látott még semmi ehhez foghatót, mégis olyan…
természetesnek érezte. Igazinak.
– Óvatosan – a hang a háta mögül jött. – Ha túl sokáig nézel bele, sérül a látásod.
– Vincent! – A lány ujjongva négykézlábra emelkedett, és hátrafordult. A nyomozó
ott ült, fekete nadrágjára és nedves, fehér ingére szemcsék ragadtak a földről. Lily
rádöbbent, hogy az ő ruhája is elég vizes, de egy cseppet sem fázott a melegben.
Ahogy a férfi barna szemébe nézett, életében először úgy érezte, hogy valóban él.
Vincent elmosolyodott, a lány pedig azt vette észre, hogy örömmel viszonozza a
gesztust.
– Hol vagyunk? – kérdezte, körbenézve. Egy kis dombocskán ültek, ami
kiemelkedett a tengerből.
– Kérdezz kettőt, de az legyen könnyebb! – csóválta a fejét a nyomozó. – Annyira
szép ez a hely, hogy biztos vagyok benne: álmodom.
– Én is álmodom – jegyezte meg Lily, és a sarkára ült. Nem bírta elszakítani
tekintetét Vincentről, és érezte, hogy fellángol a szíve.
– Szeretném azt hinni, hogy ugyanazt álmodjuk – sóhajtotta a férfi –, de te
eltűntél…Lily, hol vagy?
– Elraboltak, Vincent. Egy Jég nevű nő, a Város titkos védelmezője, aki tagadókat öl,
és azt akarja, hogy én is ezt tegyem.
– Bántott?
– Nem.
– Ezer szerencséje.
– Te hogy vagy?
– Engem is elraboltak – nevetett a férfi keserűen. – Méghozzá a tagadók, ha nem
tévedek. És tudod, ki a főnökük? A Bankárok Főkurátora.
– Jó ég – nyögte Lily. – Sose hittük volna, hogy ilyen mélyre nyúlik a sötétség
gyökere.
– A sötétség gyökere már nagyon régen körbenőtte a világunk fogaskerekeit –
mondta a nyomozó – Lily, amiket én láttam…
Egymás szavába vágva mesélték el a másiknak azt a sok elképesztő, hihetetlen
dolgot, amivel szembesültek.
 – Csak azt nem értem, téged miért ejtettek foglyul – csóválta a fejét Lily. – Jég azt
hiszi rólam, én vagyok valamiféle zár, az anyajegyem miatt.
– A Főkurátor azt akarja, nyissak meg valamiféle kaput – magyarázta Vincent –,
hogy valaki bejöhessen a Városba.
– Honnan? Nincs a Városon kívül semmi.
– Nem tudom, Lily. De nem is kell tudnom, honnan. Bezártak egy helyre, ahol van
két fekete, kő kapuív. Az egyikből egy hangot hallottam. Annak a hangját, akit be
kellene eresztenem a Városba. Győzködött, hogy nyissam meg a kaput, de nem tudom,
mire gondolt.
– Hogy kéne megnyitnod?
– Nem tudom. Nem mondták. Annyit árultak el, hogy a nevem, Caege, annyit jelent:
kulcs.
– És ki az, akit be kéne engedned?
– Ezt sem tudom. Egyedül a nevét ismerem. Rintrah-nak hívatja magát.
Rintrah. Az, Aki Bömböl és Tüzeit Rázza a Terhes Levegőben. Lilyben azonnal
feltörtek a végzetes éjszaka emlékei, amikor először látott váltott szívűt, aki kántálva
próbált valamiféle kísértőt behívni a világba, hogy egy másik ember szívét is
kivághassa, és egy disznó szívére cserélhesse.
Rintrah. A tagadók ura.
– Ne engedd be őt a Városba – suttogta Lily. – Vincent, kérlek!
– Kérned sem kell. Természetesen nem fogom beengedni, akkor sem, ha megölnek…
– Nem fognak. Kimentünk onnan. Cseppet se félj! – kinyúlt, és a kezébe vette a férfi
kezét.
– Lily, a Próféta hazudott – suttogta a férfi. – Te is, én is láttam, hogy semmi nincs a
határon kívül. Csak azért építette meg a Várost, hogy ne a saját világában kelljen
megvívni ezt a harcot Rintrah ellen. A Városért nem kár, ő így gondolta. Nincs
megváltás. Nincs semmi. Csak a Város.
– És?
A nyomozó döbbenten bámult a lányra.
– Vincent, mi van akkor? Ha csak a Város létezik? Számít ez? Számít ez akkor, ha te
itt vagy nekem, és ha én itt vagyok neked?
Vincent fájdalmas arccal nézett rá.
– Lily, meg kell mondanod nekem… mi van közted és Fuzon gróf között?
A lány félszegen elmosolyodott.
– Miért kérdezed?
– Tudnom kell.
 – Ugyan miért? – Lily felvonta szemöldökét, szája sarkában mosoly játszott.
– Hát… – A férfi arckifejezéséről egy egész regényt lehetett volna írni. Szabad
kezével idegesen megveregette ajkát. – Fuzon… lángra akar téged lobbantani. Nekem
tudnom kell… sikerült-e neki vagy sem.
A lány édesen rámosolygott.
– Rupert Fuzon gróf egy csodálatos ember, Vincent. És az is való igaz, hogy az én
szívem lángokban áll. De ezt a tüzet nem Fuzon gyújtotta.
– Hanem?
– Találd ki! – vont vállat sejtelmesen a lány, majd választ sem várva előrehajolt, ajka
a nyomozó ajkát kereste.
Sokáig ölelték egymást a lemenő Nap fényében fürödve, egymásba kapaszkodva,
mintha tudták volna, hogy a sötétség már csak egy karnyújtásnyira van, hogy
elnyeljen mindent.

11. Gregor – Vár a mélység
4E1 1. nap

Mire a harcosok leértek a TharmasSquare-re, Gregor már magához tért, és
előkászálódott a gróf repülő gépének roncsai alól.
Fuzon holttestét nem találta meg. Nem jött be a terv.
– Ez nagyon férfias volt, parancsnok – lépett hozzá Aaron Thornfrey és vállon
veregette. – Soha többet, jó?
– Még szép – recsegte Gregor, és ellenőrizte a páncélzatát. Csodák csodája, minden
rendben volt.
– Hova tovább? – Ez Kernferry volt.
– A Bankba. – Felelte Gregor. – Semmi módon nem tudunk kapcsolatba lépni a
parancsnoksággal. Viszont Fuzonról tudom, hogy a Bankba indult. És ez az ügy most
már személyes.
Mintha szavainak akarna nagyobb hitelt adni, össze-vissza karcolódott páncélzata
hatalmas szisszenéssel szabadult meg a forró gőztől.
– Gyerünk hát – morogta Thornfrey.
A gőzpáncélzat olyan mértékben felerősítette mozdulataikat, hogy egy gőzfiáker
végsebességén túl robogtak a Bankig. Mindössze pár perc alatt ott is voltak.
Megdöbbentette őket a pusztítás.
A Próféta képmását valami elsöprő erő ledöntötte. Két ősi, gyönyörű házat zúzott
össze a szobor, a harcosok talpa alatt üvegcserepek recsegtek-ropogtak, a kövezet
réseibe gyöngyök, ékszerek hullottak.
A Bank feketemárvány kapuja tárva-nyitva.
Gregor lekattintotta oldaláról a kardot.
– A Város nevében bejövünk! – harsogta a vállára épített hangszóróból Gregor, és
nem is várt válaszra. Átlépte a küszöböt.
A folyosót méregdrága elektromos világítás fénye ragyogta be, és a ragyogásban
látszott: iszonyatos csata dúlt itt nemrég. Automatonok roncsai, a feketemárvány
szilánkjai borítottak mindent. A harcosok fegyverrel a kézben, ugrásra készen
hatoltak be a szétlőtt épületbe.
– Hát ezt meg ki barmolta szét ennyire? – méltatlankodott Thornfrey. – Egy ilyen
pad többe kerülhetett, mint anyám háza.
– Akárki is volt az, készülj föl, hogy te lődd le őt, és ne ő téged! – torkollta le Gregor.
Hamar elértek a folyosó végén található felvonóhoz. Annak kő ajtaja összezúzva
hevert a padlón.
 Kernferry lenézett a mélybe, Thornfrey pedig az ajtószárnyak romjait vizsgálta
meg.
– Automatonok – morogta. – Valaki automatonokkal tört be ide.
– Nem – csóválta a fejét Gregor. – Nézd csak: az ajtószárnyakat belülről verték szét.
– Ennek semmi értelme – tiltakozott Kernferry. – Miért veretnék szét a saját
biztonsági automatonjaikkal a Bankot a Bankárok?
– Ezt odalent megtudjuk – lépett melléje Gregor, és ő is lenézett. – Milyen mély
lehet ez az ördögi lyuk?
– Nézzük meg – vigyorogta Kernferry. Kinyúlt, és megfogta a felvonó kábelét. – Én
megyek előre. Ne várassatok sokat!
Ugrott, és a kábelbe kapaszkodva gyorsan csúszni kezdett lefelé. Gregor követte.

A legalján álltak meg, örökkévalóságnak tűnő lefelé száguldás után. A felvonófülke
tetejét egy-két lövéssel meg rúgással sikerült beszakítani, és máris a Bank szívében
jártak. Gregor hágott az élre, ő vezette be csapatát a hatalmas számítócsarnokba.
Sűrű kopogás. Gregor azonnal felismerte a tűvetők lövedékeinek becsapódását,
ahogy elcsúsztak a mellkasán. Azonnal felemelte a Pebble-jét, és elsütötte. Négy pad
robbant ripittyára, fa szilánkok szálltak a levegőben.
A másik két katona az ajtó két oldalán fedezékbe ugrott, onnan pásztázták
fegyverükkel a termet.
– Ki van ott? – zengte Gregor vállán a hangosbemondó. – Álljon elő lassan, magasba
emelt kézzel!
Legnagyobb döbbenetére egy szép, fiatal lány egyenesedett fel tőlük alig hat-hét
méternyire egy pad mögül. Vörös hajából egy-két tincs az arcába hullott. Halálosan
dühösnek tűnt.
– Ki vagy? – kérdezte Gregor, a lányra tartva a fegyverét.
– A megmentőd – nem a lány válaszolt, hanem a mellette nehézkesen
felegyenesedő, idős nő. Megsérült, kezét a hasán tátongó véres sebre szorította. – Ez a
lány a zár, te ostoba konzervdoboz. Segíts neki… Be kell zárni a kaput, mielőtt túl
késő.
– Milyen kaput? – kérdezte Gregor. – Miről beszélsz?
– Mindent megmagyarázok – felelte a lány haragosan. Az ember azt hihette volna,
nem három Pebble sorozatvetővel néz farkasszemet, hanem három kisgyerekkel, akit
a gondjaira bíztak. – A kérdés az, hogy segítetek-e megmenteni a Várost, vagy sem.
– Mitől?
A lány sóhajtott. Idegesen sóhajtott, mint aki elől a piacon megvették az utolsó
almát.
– Segítetek vagy nem?
 Gregor egy pillanatig vacillált. Látta, hogy ez a két nő tényleg komolyan gondolja,
amit mondanak. Leeresztette a Pebble-t.
– Fegyvert le – utasította beosztottait. – A… polgárokkal tartunk.
Az idősebb nő harsányan felkacagott.
– Ötszáz éve várok erre a pillanatra – jegyezte meg nyersen. – Gyerünk, Záracska.
Vezess minket a Kulcshoz.

12. Lily – Ez már nem a te harcod
3E499 358. nap

– Taníts meg jobban küzdeni.
Jég felkapta a fejét a párnáról. Lily állt előtte, sápadtan, lila karikákkal a szeme
alatt, combközéptájt végződő hálóingben, mindkét térde egy merő zöld zúzódás a
rengeteg kúszástól.
– Azon vagyok – ásította az idősebb nő. – Te nem tudsz aludni, Záracska?
– Sietnünk kell.
– Ebben egyetértek. Ülj le.
A lány helyet foglalt Jég kőkemény matracának végén, és várakozón pillantott rá.
Jég becsukta a vastag kötetet, amit olvasott.
– Ezt a könyvet egy William Blake nevű férfi írta. A Próféta.
– Róla is akartam beszélni…
– Mit?
– Tudom, miért hozta létre a Próféta a Várost. Azért, hogy a háború Rintrah ellen ne
az ő világában történjen meg. Emiatt…
– Semmit nem értesz – mondta Jég. Kemény szavait meglágyította finom hangja. – A
Próféta azért hozta létre a Várost, mert tudta, hogy a saját világa veszítene Rintrahval
szemben. Ezért összegyűjtött egy maréknyi megbízható embert, tudósokat,
építészeket, matematikusokat, gépészeket, olyanokat, akik az életüket adták volna a
világukért, és együtt létrehozták ezt a kicsiny világot, amelyben a Város is található.
Felépítették, és elhelyezték benne a kaput, az egyetlen átjárót, amin keresztül Rintrah
beléphet a világukba. Azóta a kísértők, ezek a szennyes démonok azon vannak, hogy
térdre kényszerítsék a Várost.
– De miért nem alkotott a Próféta egy jobb, egy szebb világot? – fakadt ki Lily. – Itt
minden olyan szürke. Mocskos. Nyomasztó.
– Azért, kicsim – magyarázta Jég –, mert a kísértőket mágnesként vonzzák a
beteljesületlen vágyak, az erős érzelmek, óhajok. A démonok megtalálják ezeket az
érzelmeket, és minél erősebb egy ilyen, annál inkább képesekké válnak belépni a mi
világunkba. Ezért lettem én ilyen, amilyen vagyok. – Egy intéssel bemutatta
szobájának spártai egyszerűségét. – Én nem vágyom semmi többre, mint amim van.
Nem vonzom a démonokat. De a Városra ez már nem igaz. A Szabadok mind vágynak
valamire: egy Nemesi címre, több pénzre, egy kis házra egy faluban…és a kísértők már
ostromolják is a Várost. Ha egy szép, jó világban élnénk, az emberek vágyai még
inkább felkorbácsolódnának, és már rég elestünk volna.
– Na, de…
 – A Próféta a Város építése alatt halt meg – folytatta az idősebb nő. – Így a műve
befejezetlen. Még annyi mindent adott volna nekünk! De az idő igazolta: jobb így.
Ezért tartottunk ki majdnem ezerötszáz évig.
– És mi ez a kulcs és zár dolog? Miért hívsz engem Záracskának? – Lily törökülésbe
helyezkedett, és szembefordult Jéggel.
– Rintrah és fivérei ötszáz évente egyszer próbálhatnak meg betörni a mi
világunkba – magyarázta Jég –, méghozzá a Próféta által hátrahagyott kapun át. A
kapu megnyitásához szükség van a kulcsra, aki megnyitja. Azonban minden
alkalommal születik egy zár is, aki képes lezárni a kaput, újabb ötszáz évre. Én vagyok
az előző zár, Lily. A második éon 441. évében születtem, ötvenkilenc évesen tudtam
meg, hogy én vagyok a zár. És gondoskodtam róla, hogy a kapu zárva is maradjon.
– Hogyan?
– Megöltem a kulcsot – vont vállat a nő –, ezt kellett tennem, hogy a kapu biztosan
soha se nyílhasson meg. Ezt kell tenned neked is.
– Mi alapján lesz valaki kulcs?
– A világ fogaskerekei így működnek, Záracska. A zár mindig a Próféta vérvonalából
kerül ki, a kulcsot viszont a Város adja, sorsszerűen. Tény, hogy valami jelet mindig
mutat, hogy ki az, amit az értő szemeken kívül senki nem láthat meg.
– Ki volt az? – kérdezte halkan a lány. – Ki volt a kulcs a te idődben? Akit megöltél?
– A fiam.
Jég tekintete sötét volt, mint az éjszaka.
– Záracska, meg kell hoznunk a kellő áldozatot. A te Vincented a kulcs, erre már mi
is rájöttünk. Ha oda kerülsz…
– Nem fogom megölni.
– Akkor én fogom megölni. Meg kell halnia, ha biztos akarsz lenni benne, hogy nem
nyílik meg a kapu az őrséged alatt. Ugyanis a következő zár születéséig életben
maradsz, hacsak nem ölnek meg. – Irigykedve mérte végig a lányt. – Örülj neki, hogy
ilyen fiatalon ért a korszakváltás. Én kevésbé voltam szerencsés. Te ötszáz évig szép és
fiatal maradsz…
– Vincent nélkül semmit nem ér.
– Vincent nem maradhat életben.
– Ezt nem te döntöd el, Jég. Ez már nem a te harcod.
Az idős nőt mintha pofonütötték volna.
– Valóban nem – suttogta. – A korszakváltás napján már teljesen te leszel a zár. Én
pedig… meg fogok halni.
– Ezért kapkodsz annyira…?
– Mindenre meg akarlak tanítani. Alig van időm. Későn találtunk rád. – Jég
szomorúan mosolygott. – Sajnálom, de már csak egy hétig tart a kiképzésed. Utána
élesben, egyedül kell bizonyítanod. Tudod, hol van Vincent?
– Ezért jöttem – a lány beharapta alsó ajkát. – A tagadók fogságában. A Bankban. A
Főkurátor maga is tagadó. Ott van a kapu is.
Jég elsápadt.
– Tudom, én segítettem oda vinni, majdnem ötszáz évvel ezelőtt.
– Kihozzuk őt, ugye? – kérdezte Lily reménykedve, könyörgő szemmel. – Ugye?
– Mindent megteszünk – bólintott Jég. – Valakinek szembe kell szállnia a
sötétséggel. Készülj, kicsim. A korszakváltás éjszakáján behatolunk a Bankba. Vagy
kihozzuk őt… vagy meghal.

13. Vincent – A nevem Fuzon, és tűz vagyok
3E499 361-365. nap

– Ugyan már, Vincent, napok teltek el, mióta bemutatkoztam neked, és te még
mindig nem beszélsz velem?
Ha macska lett volna, a fekete kő kapuív dorombolva simult volna a férfi lábához.
Vincent a lehető legtávolabb helyezkedett el a baljós monstrumtól, az ágyának dőlve
ült egy Blake Brandyvel, és igyekezett annyira eltompítani a tudatát, hogy ne hallja a
kapuból morajló hangot.
De nem ment. Talán még álmában is hallotta.
– Vincent, ha én nem tudlak meggyőzni, hogy beszélj velem, be fogom hívni a
fivéremet, hogy ő beszéljen veled.
– Hívd! – szakadt ki önkéntelenül is a nyomozóból. – Hogyne! Beszélek vele.
– Nem kell ilyen dacosnak lenned, Vincent. Már szóltam neki egy ideje. Ha az öreg,
csúnya Rintrahra nem hallgatsz, majd ő meggyőz.
– Nem foglak beengedni a Városba, akárki vagy akármi is legyél.
– Rintrah vagyok…
– Tudom. Ezerszer mondtad az elmúlt napokban!
– Nem kérem, hogy a Városba engedj. Vincent, semmit nem akarok a világodtól.
Tudom, hogy érzed: igazat mondok! Nekem semmi nem kell a te felhős, füstös,
gőzhajtású Városodból. Mit akarnék? Nézz a kapura, amely mögül szólok hozzád.
A férfi önkéntelenül is engedelmeskedett a hangnak. A fekete kő fenyegetően tört a
mennyezet felé.
– Látod azt az ösvényt a padlón, ami a vele szemköztálló kapuív felé vezet? Én és
fivéreim ezen az úton fogunk végigkaptatni, és áthaladunk a szemben található
átjárón. Úgy hiszem, sok csúfat hallhattál rólam. Ezért félsz, hogy ártok a világodnak.
De miért tenném? Ti csak egy pocsolya vagytok, amit át akarok ugrani, még a
vízfelszínt se zavarom meg. Vincent, nyisd meg a kaput, én és fivéreim átkelünk ezen
a néhány lépésnyi távolságon, és utána visszamehetsz a te Lilydhez. Együtt lehettek, és
soha nem hallotok rólunk többé.
Vincent annyira kecsegtetőnek találta a hallottakat, hogy szavakat sem talált rá.
Éppen ezért nem is felelt.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de egyszerre valaki a nevén szólította. Valaki,
aki nem egy testetlen hang volt a kapun túlról. Felkászálódott, és elgémberedett
tagokkal kicsoszogott a lépcsőhöz.
Ott állt széles mosollyal Rupert Fuzon.
 – Vincent, drága barátom!
– Tudhattam volna, hogy te vagy – Vincent hátat fordított neki, és megtörten leült a
legalsó lépcsőfokra. Fuzon mellé lépett, és helyet foglalt, elegáns kabátját hátravetve,
nehogy ráüljön és meggyűrje a drága anyagot. – Akárhova mentem, veled volt tele a
Város. Ki akartam menni egy faluba délen? A te gépeid hordják be az élelmet a
semmiből. Kihajóztam a tengerre? Rólad beszéltek a kocsmában. Elmentem kikérdezni
Lily gyóntatóját? Az első dolog, amit mondott, hogy Rupert Fuzon.
– Fontos ember vagyok.
– Nem. Egyáltalán nem vagy ember.
A Nemes harsogva felnevetett.
– Jó, megfogtál – mosolyogta. – De azért ne légy túl kemény magaddal. Soha nem
jöhettél volna rá, ki vagyok. Ebben a hitetlen, kőre és vasra épített kis univerzumban
senki sem hisz az olyanok létezésében, mint én. Pont ez volt az Ellenség, vagy ahogy te
ismered, a Próféta terve. Egy olyan világba hozta a kapukat, ahol az emberek vágyait
és reményeit megfojtja a gépek füstje, ahol az ő hitüket automatonok tapossák bele a
kövezetbe, ahol a jobbá válás szándékát a Fegyelem, Rend, Éberség hármas parancsa
öli meg. Mi vakok vagyunk egy olyan világban, ahol ennyire nincsenek… érzelmek.
Nyolcszáz éven át kutattuk mindhiába a Várost. Akkor gyulladtak az első kis
gyertyalángok.
– A Szabadok – suttogta Vincent. Sivateen konfesszor szavai csengtek a fülébe: az a
rengeteg fölösleges érzelem…
– Beszéltél Sivateen barátommal, ugye? – vigyorogta a Nemes. – Igen. A Szabadok
megjelenése áldás volt nekünk. Ráleltünk erre a kis ütközőállamra, suttogásunk elérte
az emberek egy részének szívét, és elkezdtek többet, jobbat, szebbet akarni. A Város
lángra lobbant. Minél több Szabad született, annál nagyobb fénnyel ragyogott, mi
pedig köréje gyűltünk, és éhes szúnyogokként próbáltunk bejutni. De ahhoz kell a
kulcs. És az előző kulcs… nagyon készséges volt. Én bejutottam, és el tudtam rejtőzni.
Csak sajnos az a kulcs hamar meghalt. A kaput pedig csak ötszáz évenként egyszer
lehet megnyitni, így amíg Rintrah bátyám és fivéreim várakoztak, én beépültem, és
szítottam a fejlődés lángjait. Most már jóval több Szabad él a Városban, mint Bankár,
Nemes és Mérnök együttvéve, és a Szabadok tervei, vágyai, reményei és hite olyan
lánggal égnek, hogy nem veszíthetjük többé szem elől ezt a világot, akármilyen kicsi
is.
– Miért mondod el mindezt nekem? – fordult feléje Vincent.
– Mert azt akarom, hogy teljesen megértsd, mit akarok. – Fuzon arcáról lehervadt a
mosoly. – Egy alkut ajánlok neked, Vincent Caege, a harmadik éon kulcsa. Te négy nap
múlva megnyitod a kaput, és átengeded Rintraht és fivéreimet az átjárón az Ellenség
világába. Ők nem térnek le az ösvényről, nem lépnek a Város területére. Nincs vitánk
veletek. Rintrah belép az Ellenség világába, a Város megmarad, te pedig szabadon
távozhatsz innen, miután elvégezted a dolgodat.
– Mi a biztosítékom arra, hogy betartod a szavad?
 – Semmi – Fuzon fölényes mosolyra húzta a száját. – Fogd már fel végre, hogy nem
győzhetsz. Most már csak a károkat csökkentheted. Hogy akarod csinálni? Az egész
Várost lángba kell borítanom ahhoz, hogy beadd a derekad? Hány ember halála kell
ahhoz, hogy ne védelmezd tovább azt a szánalmas Prófétát, aki semmit nem tett érted,
csak berakott egy élhetetlen, szürke világba? Ezer? Tízezer halál? Százezer?
– Fuzon, esküdj meg, hogy…
A Nemes elkomorult arccal pattant fel a lépcsőről.
– Azt hittem, mi megtaláljuk a közös hangot. Végtére is ugyanazt akarjuk
mindketten.
– Ó, igen? És mi volna az?
– Lily. – A Nemes negédes mosolya felért egy arculütéssel.
A páncélajtó hatalmas dördüléssel csapódott be Fuzon mögött.
– Ó, Vincent – sutyorogta a fekete kapu –, még mindig nem érted? Négy nap múlva
átengedsz minket, és senkinek semmi baja nem esik a Városban. Ha nem…akkorFuzon
úgy gyújtja lángra a Várost, mint a te Lilyd szívét.
Az álomban olyan valószerűnek érződött… nem lehet, hogy csak egy álom legyen!
Vincent próbálta megacélozni magát, elhinni, hogy Lily valóban őt választotta…
De Rintrah suttogó hangja már most mindent elnyomott a szívében, mint a mélyben
dübörgő gőzgépek robaja a tavaszi madárcsicsergést.
A szellemhangnak igaza volt. Tudta, hogy ha még négy napot tölt el a sutyorgó
fekete kapu közelében, meg fogja nyitni az átjárót.
Rintrah felváltva hízelgett, ajánlgatott, könyörgött, fenyegetőzött és átkozódott.
Csak akkor hallgatott el, ha valaki meglátogatta a férfit. Általában ez a Főkurátor volt,
aki ételt és italt hozott neki segédeivel, de egyszer eljött maga Sivateen konfesszor is.
A tagadó Mérnök gépesített torkából előcsalta a lehető legmegértőbb hangot.
– Add meg nekik, amit akarnak, fiam – mondta –, és elmennek. Utána mi békében
élhetünk.
– De egy másik világot dobunk eléjük a sajátunkért cserébe! – üvöltötte a nyomozó.
– Ugyan már. Nemde… ezt tették velünk ők maguk is?
Amint a félig gép szörny magára hagyta, visszatért a Főkurátor, és segédei egy
festményt hoztak elé.
– Ez a Vörös Sárkány és a Napba Öltözött Asszony – magyarázta a Bankár. – A
Próféta festette. Azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Sárkány felkészül, hogy felfalja az
Asszony gyermekét, amint az megszületik. Hogy mi lehet egy „Nap”, azt nem tudom,
de úgy hiszem, valami szép ruha.
Vincent viszont látta a festményen. Az égen ragyogó tűzgömb, az a Nap. Ami ennek
a világnak nincs, mert a Próféta nem alkotott neki.
 – Így készül most Fuzon lángba borítani a Várost, ha te nem segítesz nekünk.
Vincent nézte a félig ember, félig szörny alakot, ahogy fenyegetőn az elesett nő fölé
magasodik, és valamiért nagyon is könnyen el tudta képzelni Fuzont démonként,
amint a sérült Lily felett áll, izmai pattanásig feszülnek, és arra készül, hogy
mindennek véget vessen, ami valaha is szép volt ebben a kormos, szürke Városban.
Vincent arcán könnycseppek peregtek,és elfordította a fejét.

Egy tűhegynyi pontban kezdődött.
Rintrah előhívta a férfit az ágya mellől és felszólította, hogy nézzen le a Városra.
Még ilyen pokoli magasságból is felismerte a Négy Zoa Templomát. A Tharmas
Square-en narancssárga láng gyulladt. Remegő fénye elárulta: valamiféle tűz az.
– Mi öröktől vagyunk,és örökké tart létünk – duruzsolta Rintrah. – Azt gondoltad,
nem tartjuk be az ígéreteinket? Nézd makacsságod következményét, Vincent Caege,
te, aki kulcsnak születtél, de nem vagy hajlandó megtenni azt, ami sorsod, örökséged,
ajándékod!
A narancs láng nagyon lassan, de láthatóan terjedt. Sötét füst homályosította el.
Egy Bankár lépett oda Vincenthez, királyi mozdulattal egy templomot formázó
ezüstfedővel letakart tányért nyújtott a nyomozó felé, mint valami méregdrága
étteremben.
A férfi aggódva leemelte a fedőt.
Egy apró papírlap volt csak a tányéron, rajta alig néhány szó.
A nevem Fuzon, és tűz vagyok – nézz rám és lásd, ahogy felfalom a világod!
Vincent lenézett, és látta.
– Kulcs, döntened kéne – zengte Rintrah, most először úgy, hogy Vincent nem volt
egyedül. A Bankár megtántorodott, füléből vér patakzott. – Az első háború
fogaskerekei csikorognak már. És csak te állíthatod meg őket.
Vincent beharapta ajkát. Lilyre gondolt, aki odalent volt valahol.
Egy helyen, amit akármikor elérhet a tűz.
Döntött.
– Rendben, Rintrah – suttogta –, mondd, mit kell tennem?

14. Lily, Gregor, Vincent – Ti pedig örökre
elkárhoztok
4E1 1. nap

– Szóval még álmodtál is vele.
– Igen – Lily valamiért fülig vörösödött saját válaszától. Már rutinszerűen
ellenőrizte a felszerelését, a harci gólyalábakat, a tűvetőket, a revolvereket, a
mászókampókat…
– Nagyon erős köztetek a kötelék – sóhajtott Jég vágyakozva. – Ez valami, ami
nekem nem adatott meg.
– Nem kellett volna megölnöd a kulcsot!
– És hagyjam meg az esélyt, hogy egy gyengébb pillanatában a világba hívja
Rintraht? Soha.
– Kicsoda Rintrah, hogy ennyire félünk tőle?
– Valaki – csikorogta Jég –, aki arra veszi rá híveit, hogy kivágják saját szívüket,
hogy állatok szívével és démonokkal töltsék meg a mellkasukat. Valaki, aki mindennek
az ellentéte, amit látsz a világunkban: a rend, a nyugalom, a hagyomány ősellensége.
Valaki, akitől a Próféta annyira rettegett, hogy létrehozott egy másik világot, a
miénket, hogy az fékezze meg. Kell még mondanom valamit?
Nem kellett.
– Hadd mutassak valamit! – Jég kézen fogta a lányt, amint felszerelkeztek, és saját
szobájába vezette. A hatalmas, nehéz könyvre mutatott.
– Ha majd vissza… amikor majd visszatérsz ide, nyisd fel a Próféta könyvét. –
Mondta. – Ez az egyetlen teljes, cenzúrázatlan kötet tőle a Városban. Olvasd el az
írásait. Értsd meg őt. Te vagy a zár, képes vagy rá. És ha megérted…akkor azt teszel
ezzel a világgal, amit akarsz. Olyanná teheted, amilyen az álmod volt, olyan széppé és
nyugodttá, amilyen akkor volt. Növeld meg a világot! Adj helyet falvaknak, erdőknek,
folyóknak! Mi, zárak,a Próféta véréből születtünk. Ez a világ a szívünk mélyén ver. Én
elfojtottam magamban ezt a lángot, mert féltem, hogy megolvasztja a lelkem, pedig
arra fagyosan volt szükségem, hogy megtehessem azt a sok sötét dolgot, amit kellett.
De benned szabadon tombol ez a láng, Záracska. Te fénybe tudod borítani a Várost. És
ez a könyv a kulcsa.
– Na, de… hogyan…? – kérdezte megilletődve Lily.
– Te tudni fogod – súgta neki Jég. – Benned megvan az, ami belőlem hiányzott. Csak
akarnod kell majd. Én csak gátat szabtam a sötétségnek. Te új világot adhatsz az
embereknek. – Váratlanul elmosolyodott. – Nem véletlenül hívják a ma éjjel kezdődő
éont a Liliom Korának!
 – Nem is így hívják…
– De igen. És én neveztem el. Az első építő cselekedetem az ötszáz évnyi életem
során. Ne vedd el ezt tőlem!
Végigfuttatta szemét a szobán, és még egyszer utoljára lecsavarta a világítást. A
gázlámpák kialudtak.
– Záracska. Menjünk táncolni!

A Bank bejáratáig szinte észrevétlenül osontak a káoszban, ami a Város utcáin
kialakult. A polgárok futottak, amerre láttak, igyekeztek otthonuk biztonságosnak hitt
falai mögé húzódva átvészelni a zűrzavart, amit nem értettek, és amitől halálra
rémültek.
A Bank ajtaja már kidőlt, a Próféta szobra a kövezetre borult, mint egy ittas kapuőr.
A két nő, nyomukban Astor és a másik férfi, besurrantak a Város legfontosabb
épületébe.
Velük szemben vagy féltucat bronzszörnyeteg egyenesedett fel, kezük helyén
körfűrészek, pörölyök, tűvetők.
Jég előhúzta alkarnyi, hajlított pengéjét.
– Miért ne lehetnék az pont én? – suttogta, és ugrott. Vele szemben torkolattüzek
villantak a félhomályban, ahogy a gépek támadásba lendültek.

Astor a felvonóakna ajtajában esett el, másik férfi kísérőjük még a folyosó közepén.
Lily hallotta, hogy Jég nehezen veszi a levegőt, kezét hasára szorította. A fekete ruhán
és a sötét kesztyűn ugyan nem látszott, hogy vérzik-e, de Lily ennyiből is sejtette, hogy
nagy a baj.
Leereszkedtek a világ szívéig, de Jég egyre lassult.
Annyira, hogy hamarosan a Város katonái is beérték őket.
– Fegyvert le – utasította végül beosztottait a gőzpáncélos harcosok tisztje. – A…
polgárokkal tartunk.
Jég felkacagott.
– Ötszáz éve várok erre a pillanatra – jegyezte meg nyersen. – Gyerünk, Záracska.
Vezess minket a Kulcshoz.
Lily képes volt rá. Kövön és acélon, vason és malteren át érezte, tudta, hol van
Vincent.
És tudta azt is, mit csinál éppen.

Vincent megvágott ujjbegyéből vért kent a fekete kapuba vésett misztikus jelek
belsejébe. Rintrah hallgatott, de a férfi érezte várakozó örömét.
 Amikor az utolsó betűvel is végzett, hátralépett. A fekete kapuív a szeme láttára
vibrálni kezdett, rajta a szimbólumok fehér fénnyel felizzottak.
Rintrah közelgett.
– Kiváló.
A nyomozó nem vette észre, hogy társasága van. Megperdült a tengelye körül. Egy
üdvözülten mosolygó, bár kicsit viharvert Fuzon bámult rá, míg a Főkurátor áhitatos
arccal, papírokat szorongatva nézte a kaput.
– Csak megtetted – biccentett Fuzon –, elismerésem.
Vagy egy tucat ember méretű, pókszerű automaton vette körbe a grófot, aki
szemlátomást nem bízott semmit a véletlenre, még a győzelem küszöbén sem.
– Hol van Lily? – kiáltott rá Vincent. – Azonnal oltsd el azokat a tüzeket odalent!
– Nyugalom, nyugalom! Ezek a lángok már maguktól is kialszanak, Vincent Caege…
mint minden láng, amit nem táplálnak.
– Vannak tüzek, amik nem alszanak ki, Rupert Fuzon.
Mindkét férfi ismerte ezt a hangot. Döbbenten fordultak az ajtó felé. Lily csörtetett
be rajta, egy apró, dühös kis alak a hatalmas páncélos harcosok előtt.
– Kedvesem – mosolyogta Fuzon. – Kérlek, ne avatkozz közbe. Fivéreim áthaladnak
e világon,és belépnek az Ellenség… pardon, a Próféta Földjére, te és én pedig
mindörökké…
– Elhallgass, Rupert Fuzon! – Lily hangjának keménysége megdöbbentette
Vincentet. A lány egy tűvetőt szegezett a grófra, arcán a kőkemény elszántság
kifejezésével. – Parancsold meg az automatonjaidnak, hogy engedjenek át! Egyszer és
mindenkorra lezárom azt a kaput.
A páncélos katonák tátott szájjal bámulták az egyre jobban remegő, fehéren izzó
kapuívet. A kő által befogott levegő úgy rezgett, mint az égő gáz fölött szokott.
– Lily, kedvesem…
– Nem vagyok a kedvesed, Fuzon. Utoljára mondom.
Az automatonok felemelték fegyverzetüket.
– Ezt az egyet nem tehetem, kedves – komorodott el a gróf, sármos arcán igaz
bánat.
És akkor az automatonok tüzelni kezdtek.
Thornfrey arclemezébe tűk csapódtak, sűrű szivarfüst gomolygott elő a
repedésekből.
– Védjétek a lányt! – üvöltötte Gregor, aki csak annyit értett az egészből, hogy Lily
az, aki megállíthatja az őrületet. A katona kardja úgy csapott le az első automatonra,
mint villám az égből.
Kernferry kezében feldübörgött a Pebble, ahogy rohamra indult.
 De Lilyt se kellett félteni, egy bukfenccel előreugrott, és amikor felegyenesedett,
kezében már nem tűvető, hanem revolver és kard villant. Hátát Gregorénak vetette,
egyetlen lövéssel szétlőtte az egyik automatongiroszkóját, egy másikéba beledöfte
kardját.
Egy harmadik rontott rá, ami ellen nem maradt védelme.
Vincent bömbölve vetette magát a sziszegő harci gőzgépre, puszta kézzel döntötte
le a fölre, és emberfeletti erővel préselte bele a padló átlátszó kövébe. Döbbenten
meredt saját kezére, de csak egy pillanatig, azután rögtön a következőre rontott.
Thornfrey fülsiketítő dördüléssel taposta szét az utolsó automaton giroszkópját.
Fuzon vállat vont, és a magasba emelte kezét.
– Akkor, megadom magam, vagy mit is szokás ilyenkor mondani? Én…
A mennydörgésszerű csattanás többször visszaverődött a csarnok falairól.
Minden szem a Jég kezében füstölgő pisztolyra meredt, kivéve Fuzoné, aki
hitetlenkedve bámulta a mellkasán tátongó lyukat, majd megtántorodott, és elzuhant.
– Az, hogy ez a lény a világunkba léphetett ötszáz éve, az én hibám volt – suttogta
Jég magyarázatként, és fáradtan lerogyott a lépcsőre. – Nekem kellett helyrehoznom.
Lily ocsúdott fel először, és a kapu felé vetődött…
Vakító fényár öntötte el a termet, ahogy négy lovas kaptatott elő a semmiből, a
kapuív alatt.
Vezetőjük, egy fehér paripán ülő, magas, gyönyörű férfi meghúzta a gyeplőt, harci
ménje prüszkölve állt meg a padlóba épített ösvényen. A dalia homlokát korona
ékítette, jobbjában íjat tartott, amit mosolyogva mellkasához érintett, így tisztelgett
Vincent felé.
– Rintrah – sziszegte fájdalmasan Fuzon a földről.
A ragyogó férfi ráemelte fénylő tekintetét.
– Fuzon – zengte egy győztes hangján –, tüzed kevés már, látom.
Egy másik lovas, halovány, görnyedt, kísérteties alak léptetett a dalia mellé.
– Utolértelek téged is – somolyogta. Köpenybe burkolózott, kaszára emlékeztető
fegyvere fenyegetően csillogott kezében.
Rintrah ragyogó tekintetét végigfuttatta a társaságon, majd megállapodott a
Főkurátoron.
– Főkurátor – mosolyogta. – Egy számot kértem tőled. Megvan?
– Rintrah, nagyuram – a Bankár szája sarkából nyálfolyam indult meg. Annyira
lelkesen igyekezett bizonyítani képzelt istenének, hogy papírjait is elejtette, de le sem
hajolt értük. – Íme a levezetés, a szám 0.06266666666666666, a végén végtelen sok
hatossal, és…
– Milyen évet írunk itt, barátom?
 – Negyedik éon egyet, uram!
– Jaj, ne már. Hány éve alapította a Próféta a Várost?
– Ezerötszáz!
– Nagyon hasznos voltál – dicsérte meg Rintrah, majd kaszás fivérére pillantott. Az
bólintott, mire a hórihorgas, szakállas ember holtan csuklott össze.
– Vincent – fordult Rintrah a nyomozó felé –, köszönöm. Végre egy kulcs, aki
használja az eszét! A Város megtámadása Fuzon részéről csak egy műsor volt a
számodra, igazán sajnálom, hogy kárt kellett okoznunk a világotokban. De most
legalább megtanulhattátok: én hódító vagyok. Ahova megyek, ott győzelmet aratok.
– Csakúgy, mint a halál – sisteregte a kaszás lovas.
– Bocsássatok meg Palamabron testvérünknek – léptetett előre egy tetőtől talpig
páncélba öltözött férfi, és a köpenyes vállára tette kezét. – Ő, ha tehetné, minden
élőlénynek, nos, megkegyelmezne.
– Az élet szenvedés és szenvedés sorozata csupán – vont vállat az, lerázva a
páncélos kezét magáról –, ezt te is tudhatnád, Theotormon.
– Ahogy ígértem – bólintott komolyan Rintrah, szája sarkában mosoly játszott,
ahogy lépésben megindította lovát az ösvény túloldalán álló kapuív felé –, mi nem
bántjuk világotokat. Az utánunk jövőkért azonban nem tudok kezeskedni. Én sajnos
nem érek rá, hogy meghódoltassam apró, jelentéktelen kis Városotokat, de ifjú,
kísértő fivéreink talán megteszik helyettem.
A negyedik lovas, egy fekete ménen ülő, zord arcú figura a magasba emelte
mérlegét és valamit vizsgált rajta.
– Ez a világ is megérett – bólintott.
Rintrah és fivérei áthaladtak a másik kapuíven, és egy-egy vakító villanásban
felszívódtak, mintha soha ott sem lettek volna. Fuzon hitetlenkedve nézte őket, és
véres kezét nyújtotta a fivéreit elnyelő kapu felé.
– Nem erről volt szó… – bugyborékolta, száján vér csordult ki.
A kapu pedig, amin Rintrah és testvérei belovagoltak a Városba, még fényesebben
felizzott. Lily tanácstalanul pislantott Jégre. Az idősebb nő pedig… szeretettelien
elmosolyodott.
Csak akarnod kell.
Lily beugrott a fénybe, és tenyerét a kapu kövére szorította. Sírt.
És könnyei azonnal tisztára mosták a fekete építményt, lemostak róla vért, sötét
kormot.
A kapu bezárult, kizárva a Városból az éhező szellemek légióit.
Csend lett, végtelen csend.
Lily megereszkedett vállal elfordult a kaputól, és a többiek felé indult. Fuzon feléje
nyújtózott.
 – Én lobbantottam lángra a szíved…
– Nem, nem te – Lily átlépte, és Jég felé sietett. – Te csak azt hiszed, hogy lángra
tudsz lobbantani dolgokat. Az igazi láng nem így működik. Az igazi lángot…
– … elég akarni – fejezte be halkan Jég, büszke mosollyal. Lily letérdelt melléje. Az
idős nő nehezen lélegzett, a lépcső véres volt körülötte.
– Te a Jég nevet választottad – Lily a kezébe vette a nő hideg kezét –, de én nem
tudom megfagyasztani a lelkem, hogy azt tehessem, amit kell. Gyenge vagyok hozzá.
– Pont ettől vagy erős – mosolyogta Jég. – Te Tűz vagy, Záracska. De nem olyan tűz,
mint a mi Fuzon barátunké… a te Tüzed köré odagyűlnek az emberek. Bár én is tovább
élvezhetném!
– Itt vagyok veled.
– Ne öld meg a kulcsodat, kicsim. Ne kövesd el azt a hibát, amit én. Ne maradj…
egyedül.
– Nem fogom, Jég.
– Köszönöm, Tűz. Élvezd ki az időt, amit kaptál. A kör megtört. Nincs több éon,
nincs több kulcs és zár, csak ti ketten. Azt hiszem, mostantól örökké vigyázhattok a
Városra… és mindenre, amit csak teremtesz még mellé – boldogan elmosolyodott. –
Építs nekem egy kis falut, Tűz. És abban egy házacskát. És legyenek a kertjében
virágok. Hadd legyen ez a Liliom Kora…
– Az lesz – súgta Lily.
Jég mosolyogva távozott.
Mire a lány felegyenesedett, már Fuzon sem volt többé, testét természetfeletti,
forró lángok falták fel.
Vincent odalépett hozzá, és átölelte. Lily olyan örömmel bújt az izzadt, mosdatlan,
borotválatlan férfihoz, hogy azt hitte, a szíve szétreped.
– Mi lesz most? – kérdezte a nyomozó tétován.
– Én úgy gondolom – felelte Lily –, hogy azok a kísértő szellemek, amik Rintraht
követve a Városba akartak jönni, nem adják fel ennyivel. A Városnak szüksége van
védelmezőkre.
– Írj fel a listába – nevetett zavartan a férfi. – Úgy veszem észre, puszta kézzel egy
kicsit…erősebb vagyok, mint kellene.
– Te vagy a kulcs – mondta a lány –, akármi lehet.
– Ha ezek veszélyesek a Városra nézve – lépett oda ütött-kopott, megviselt
páncéljában Gregor –, akkor mi is veled vagyunk… Tűz.
– Ja – Thornfrey felcsapta törött arclemezét, és friss szivart nyomott a szájába –, de
ha már tűznél tartunk…
– Majom – vágta vállba Kernferry, és öngyújtót nyújtott neki –, hogy beszélsz egy
hölggyel?
 – Jelentést kell tenni a tanácsnál – vetette fel Vincent.
– Ezt bízd ide – biccentett Gregor –, amúgy is tudni akarják majd, mi történt. De
hogy elhinni el fogják-e, azt nem tudom.
– A mai reggel után el fogják – jegyezte meg Lily.
– Miért vagy ebben olyan biztos, Tűz?
– Mert a mai reggel nem olyan lesz, mint a többi. A Liliomok Kora nem csak egy új
időszak lesz. Maga a világ újul meg körülöttünk. – A lány fáradtan rájuk mosolygott. –
Ezt én garantálom.
Kibontakozott Vincent öleléséből, és a fal felé fordult.
Csak akarni kell.
A fekete kő a szemük láttára olvadt szét, hogy helyét hatalmas, fal méretű ablaknak
adja át.
És odakint, a tenger felett vörös tűzliliom gyulladt. Mintha a vízből olvadna elő, izzó
lánggömb született, és emelkedett felfelé lassan, narancs, piros, rózsaszín fényével
megfestette a szürke vizet és eloszlatta a homályos páráját.
Kiszínezte a világot.
Ámulva bámulták.
– Hát ezután tényleg mindent el fognak hinni – nyögte Thornfrey, miközben
szájából földre hullt a szivar.
– Együtt olyan világot építünk, amilyet csak szeretnénk – Lily átfűzte ujjait Vincent
ujjai közt. – Egy olyan világot, amiért valóban érdemes harcolni. Amit érdemes
megvédeni.
– Eddig is érdemes volt megvédeni – Vincent a lány szemébe nézett –, mert te is a
része voltál.
A lány csókja forrósággal öntötte el szívét.
– Menjünk – súgta Lily. – Bár előttünk áll egy örökkévalóság, még rengeteg dolgunk
van. Be kell fejeznünk, amit a Próféta elkezdett. Egy olyan világot kell építenünk, ami
szép, amiben mindenki boldog, amit mindenki szabad akaratából akar védelmezni.
Szomorú pillantást vetett Jég holttestére.
– Új időket élünk. Másképpen már nem megy.

Epilógus

Rintrah, a páncélos Theotormon, a kaszás Palamabron és a mérleggel hadonászó
Bromion hirtelen egy földúton találták magukat. Jobbra és balra aranyló búzamezők
ringatóztak lustán a délutáni forró szellőben.
Rintrah gyönyörködve elmosolyodott.
– Íme! Az Ellenség Földje.
– Fivérem – Theotormon feléje fordult a nyeregben, sebhelyes arcán aggodalom. –
Az Ellenség…
– Nem lehet életben – csóválta a fejét Rintrah – számoljunk. A zsebuniverzumában
ezerötszáz év telt el. Az arányszám egy kis gömbvilág és egy nagyobb univerzum
között 0.06266666666666666. Azaz itt, a nagyobb világban, kilencvenhárom év telt el a
Város megépítése óta.
– Ennyi időt halandó ember nem él – jegyezte meg elégedetten Palamabron, a
kaszája pengéjét simogatva.
– Már biztosan halott. Amikor a Várost megalapította, saját világában az 1821.
esztendőt írták,és már akkor is idős ember volt – folytatta Rintrah.
– Akkor most 1914-ben vagyunk – vigyorodott el Theotormon, és megveregette
páncélos mellkasát. – Aratás előtt.
– Ha ilyenkor kitör egy háború, akkor mielőtt lehullanak a levelek, hazatérnek a
legények. – Vélte Bromion, a mérlegét tanulmányozva.
– Kivéve, ha nincs kinek hazatérni! – Rintrah győzedelmesen végignézett testvérein.
– Álljunk bosszút az Ellenség Földjén az ő bűneiért, amiket ellenünk elkövetett! Mit
szóltok, fivéreim, taszítsuk pusztulásba ezt a világot?