Muriel Barbery

Ínyencrapszó
dia

Geopen Könyvkiadó
2012
A mű eredeti címe:
Une gourmandise
Copyright © Editions Gallimard, Paris, 2000

Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2012

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2012

Felelős kiadó: Babucs Éva
Felelős szerkesztő: Balázs Éva
Borító-előkészítés: Geografika
Nyomdai előkészítés: CMYK Pro Kft.
ISBN 978 963 9973 54 1
www.geopen.hu
Geopen a Facebookon
 Az íz
Grenelle utca, hálószoba

Fejedelemként vettem birtokba az asztalokat. Mi voltunk a nagy lakomák

urai, fényesen ragyogó napjai, mi rajzoltuk ki a séfreménységek tragikusan
közeli vagy gyönyörűségesen távoli és sugárzó horizontját. Úgy léptem a
terembe, mint consul az ujjongó tömeg elé, és intésemre kezdetét vette az
ünnep. Aki még soha nem ízlelte a hatalom részegítő ízét, nem ismeri az
érzést, amikor az adrenalin hirtelen szétárad a testben, harmonikussá teszi a
mozdulatokat, megszünteti a fáradtságot, és legyűri a vágyunk akaratának
ellenszegülő valóságot; még sohasem élte át a féktelen hatalom gyönyörét,
amikor a harc végeztével kiélvezzük a győzelmet, és a végtelenségig
tobzódhatunk az általunk keltett félelem részegítő élvezetében.
Ilyenek voltunk, Franciaország legnagyobb éttermeinek urai és
parancsolói, eltelve az ételek nagyszerűségével, saját dicsőségünkkel, és a
mindig kielégületlen, sürgető vággyal – mint a vadászkutya az első
vadászatán hogy ítéletet mondjunk erről a nagyszerűségről.
A világ legnagyobb gasztronómiai kritikusa vagyok. Én emeltem a
legtekintélyesebbek sorába ezt az alacsonyrendű művészetet. Párizstól
Rióig, Moszkvától Brazzaville-ig, Saigontól Melbourne-ig és Acapulcóig
mindenki ismeri a nevemet. Dicsőséget adtam, dicsőséget elvettem, a
fényűző lakomákon én voltam a józan és könyörtelen építésvezető,
tollammal sót vagy mézet hintettem a világ négy égtája felé az újságokban,
televíziós műsorokban és különféle fórumokon, ahová szünet nélkül
hívogattak, hogy olyasmiről csevegjek, ami addig a szakfolyóiratok intim
közege és a hetilapok gasztronómiai rovatainak számára volt fenntartva. Az
örökkévalóság számára tűztem ki gyűjtőtáblámra a céh néhány
legdíszesebb pillangóját. A Partais vendéglő nekem, és csak nekem
köszönheti dicsőségét, majd a bukását, Sanguerre-ék az összeomlást, és
Marquet az egyre hevesebben izzó ragyogását. Az örökkévalóság számára,
igen, az örökkévalóság számára tettem őket azzá, amivé lettek.

Az örökkévalóságot tartottam szavaim kérgében, és holnap, holnap

meghalok. Negyvennyolc órán belül meghalok – ha ugyan már nem
haldoklom hatvannyolc éve, bár csak most méltóztatok tudomást venni
róla. Mindegy is, tegnap bárdként csapott le rám barátom és orvosom,
Chabrot ítélete: „Negyvennyolc órád van hátra, öregem.” Milyen ironikus!
Sok évtizednyi dőzsölés, borözön, különféle alkoholos italok után, egy
vajban, tejszínben, mártásban és olajban fürdő élet végén, a tudósul
levezényelt és aprólékosan dédelgetett szertelenkedés végén leghűségesebb
hadsegédeim, Máj úr és cinkosa, Gyomor uraság csodálatosan viselkednek,
és a szívem hagy cserben. Szívelégtelenségben fogok meghalni. Micsoda
keserűség! Olyan sokszor hánytam mások szemére, hogy hiányzik
főztjükből és művészetükből, s fel sem merült bennem, hogy talán éppen
belőlem van kevés a szívből, ami durván, alig titkolt megvetéssel árul el
most engem – hisz oly villámgyorsan élesedett ki a nyaktiló bárdja…
Meghalok, de nem ez a lényeg. Tegnap óta, Chabrot óta egyetlen dolog
számít. Meghalok, és nem emlékszem arra az egyetlen ízre, amely a
lelkemben mocorog. Tudom, hogy ez az íz egész életem legelső és
legutolsó igazsága, ez tartja kezében a kulcsát a szívnek, amelyet már
réges-régen elhallgattattam. Tudom, hogy a gyermekkoromból vagy
kamaszkoromból ismerős, egy eredeti és csodálatos étel íze, a kritikusi
elhivatottság előtti időkből való, még mielőtt felébredt volna bennem a
vágy és a szándék, hogy kielemezzem az evésben lelt gyönyörömet. Ez a
lényem legmélyén megbújó íz az életem alkonyán fedi fel magát mint az
egyetlen igazság, amelyet egész életemben kimondtam – vagy amely
érvényes volt rám. Keresem, és nem találom.
 (Renée)
Grenelle utca, házmesterlakás

Mit akarnak még?

Nem elég nekik, hogy minden Isten teremtette napon feltörlöm a sarat, ami
a gazdagember-cipőjükről lepottyant, hogy belélegzem a gazdagember-
járás-kelésük porát, hogy végighallgatom a gazdagember-beszélgetéseiket
és gazdag-ember-gondjaikat, hogy etetem a kutyusaikat, a cicusaikat, hogy
locsolom a növényeiket, megtörlöm az ivadékaik orrát, hogy átveszem az
újévi ajándékaikat – abban az egyetlen helyzetben, amikor nem adják a
gazdagot hogy belélegzem a parfümjük illatát, hogy ajtót nyitok az
ismerőseiknek, hogy szétosztom a postájukat, amely tele van bankszámla-
kimutatásokkal a gazdag emberek járulékairól és hiányairól, hogy
erőszakot teszek magamon, és visszamosolygok rájuk, és végül: hogy a
gazdagok házában lakom, én, a házmesternő, a nagy nulla, az az izé az
ablaküveg mögött, akinek stikában köszönnek, hogy nyugtuk legyen, mert
kellemetlen látni ezt az ósdi holmit a tök sötét vackában megbújva, ahol
nincs kristálycsillár, tűsarkú lakkcipő, sem teveszőr kabát, kicsit kínos, ám
megnyugtató is – a társadalmi különbség megtestesülése, igazolja az
osztályuk felsőbbrendűségét, kontrasztként emeli ki az ő csodálatos
bőkezűségüket, egy szürke lény, aki mellett kidomborodik az ő
eleganciájuk – nem, ez nekik nem elég, mert azt is szeretnék, hogy
mindezek fölött, miután mindennap, minden órában, minden percben, de
ami sokkal rosszabb, sok-sok éven át ezt az illetlen remeteéletet élem, még
meg is értsem a gazdagember-gyötrelmeiket!
Ha tudni akarják, mi újság a Meeeeeeesterrel, csöngessenek be az
ajtaján.
 A tulajdonos
Grenelle utca, hálószoba

Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, mindig szerettem enni. Nem
tudnám pontosan megmondani, melyek voltak a legkorábbi gasztronómiai
jellegű eksztázisaim, de első kedvenc szakácsom, a nagyanyám személye
nem sok kétséget hagy a jellegük felől. A család ünnepi fogásai a
következők voltak: valamilyen hús szaftban, szaftban párolódott krumpli,
és szaft, amivel mindezt össze lehetett szaftozni. Később soha nem sikerült
rájönnöm, hogy a gyermekkoromat vagy a szaftos húsokat nem tudtam
újraélni, de azóta soha semmit nem ízlelgettem olyan mohón – ez egy
oximoron, aminek nagy mestere vagyok –, mint nagymamám konyhájában
a szaftban úszó krumplikat, az ízes kis szivacsokat. Ez lenne talán az
elfedett érzés, amely felszínre bukkant a mellkasomban? Lehet, hogy csak
meg kellene kérnem Annát, pároljon meg néhány kis gumót egy burgundiai
borban főtt kakas levében? Sajna, pontosan tudom, hogy nem. Pontosan
tudom, hogy amit hajszolok, mindig elsiklott az ihletem, az emlékezetem, a
reflexióim elől. Csodás húslevesek, ájultan finom csirkebecsináltak,
szédítően jó, borban főtt kakasok, elképesztő bárányraguk – örökre az én
húsevő és szaftos gyermekkorom társai maradtok. Gyöngéden szeretlek
titeket, vadhúsillatú kedveskéim, de most nem benneteket hajszollak.
Később, az eredeti és soha el nem árult szerelmek ellenére az ízlésem más
kulináris vidékek felé kalandozott, és a pörkölt imádatára ráülepedett a
letisztult ízek szeretete is, azzal a ráadásélvezettel, amit a saját
eklekticizmusom tudata okozott. Már réges-régen megfejtettem a
szájpadláson végigsimító, első szusi okozta élvezetet, és áldom a napot,
amikor egy sós vajjal megkent kenyérfalat után a nyelvem először fedezte
fel az osztriga részegítő és majdnem erotikus bársonyosságát. Azóta olyan
tűpontosan és szenvedéllyel sikerült kielemeznem az osztriga mágikus
finomságát, hogy mindenki vallásos áhítattal veszi magához ezt az isteni
falatot. A két szélsőség, a mártásban rotyogó húsok meleg gazdagsága és a
kagylófélék kristályos tisztasága között bejártam a konyhaművészet teljes
spektrumát, enciklopédikus tudású esztétaként, aki mindig mások előtt jár
egy fogással – de mindig le van maradva egy szívvel.
Hallom, hogy Anna és Paul halkan beszélget a folyosón. Résnyire nyitom a
szemem. A tekintetem, ahogy máskor is, egy Fanjol-szobor tökéletes
hajlataiba ütközik, a szobrot Annától kaptam hatvanadik születésnapomra,
most úgy érzem, nagyon-nagyon régen már. Paul lép be halkan a szobába.
Az összes unokaöcsém és unokahúgom közül ezt az egyet szeretem és
tisztelem, egyedül az ő jelenlétét tudom elviselni életem utolsó óráiban, és
amikor még egyáltalán beszélni tudtam, vele és a feleségemmel osztottam
meg a zavarodottságomat.
„Egy bizonyos fogás? Egy desszert?”, kérdezte Anna sírósan.
Nem tudom elviselni, hogy így látom. Szeretem a feleségemet, ahogy
egész életemben szerettem a szép tárgyakat. Ez a helyzet. Tulajdonosként
éltem, tulajdonosként halok meg, sem hajlamom, sem kedvem az
érzelgésre, szemernyi lelkiismeret-furdalást sem érzek, amiért úgy
halmoztam a javakat, hódítottam a lelkeket és a testeket, ahogy egy drága
képet vásárol meg az ember. A műalkotásoknak lelkűk van. Tudom, hogy a
szép tárgyakat nem lehet egyszerű ásványi létre, az őket összetevő élettelen
elemekre redukálni, talán ezért nem szégyelltem soha, hogy úgy tekintek
Annára, aki cizellált szépségével és méltóságteljes gyöngédségével
negyven éven át hozott derűt birodalmam termeibe, mint a legszebbre az
összes tárgyam között. Nem szeretem sírni látni. Érzem, hogy a halál
küszöbén vár valamire, szenved a közeli láthatáron felrajzolódó fenyegető
végtől, és retteg, hogy beolvadok a házasságunk kezdete óta köztünk lévő
kommunikációs semmibe – de ezúttal a végleges, könyörtelen,
jóvátehetetlen semmibe, ahol nem lesz meg az alibi, hogy holnap talán más
nap kezdődik. Tudom, hogy Anna is tudja, vagy érzi ezt, de nem érdekel.
Nekünk nincs mit mondanunk egymásnak, és el kell fogadnia, hogy én
akartam így. Csak azt szeretném, hogy így értse meg, és enyhíteni tudjon a
szenvedésén, de főleg az én bosszúságomon.
De már semminek nincs jelentősége. Kivéve ezt az ízt, amit az
emlékezetem homályos régióiban hajszolok – neheztel rám egy árulásért,
amelyre még csak nem is emlékszem, ellenáll nekem, és makacsul
elrejtőzik előlem.
 (Laura)
Grenelle utca, lépcsőház

Emlékszem a görögországi nyaralásokra, amikor gyerekek voltunk,

Tínoszon, a borzalmas, kiégett és szikár szigeten – első pillantásra
meggyűlöltem, amikor először szökkentünk ki a szárazföldre, amint
elhagytuk a hajó deszkáit, amint elszakadtunk a földközi-tengeri széltől…
Nagy szürke-fehér macska ugrott fel a teraszra, majd a szomszéd
láthatatlan háza és a mi házunk közötti alacsony kőkerítésre. Kövér macska
volt, a görög szabványhoz képest kifejezetten lenyűgöző termetű. A
környéken nyüzsögtek az ingó-bingó fejű, kiéhezett állatok, kimerült
vánszorgásuk láttán majd’ megszakadt a szívem. De ezen a szürkén
látszott, hogy alaposan megtanulta az életben maradás törvényét: bátran
átszökellt a teraszon, az étkező ajtajáig, és arcátlanul egyenesen az asztalon
trónoló sült csirkére vetette magát. Amikor beléptünk, éppen az ebédünk
előtt ült, éppen csak annyira tűnt rémültnek, hogy meglágyítsa a szívünket,
majd gyors, határozott és szakszerű rántással letépte az egyik szárnyat, és
zsákmányával a szájában kifutott az erkélyajtón, miközben legnagyobb
gyermeki örömünkre gépiesen fújtatott.
Ő természetesen nem volt ott. Csak néhány nap múlva érkezett meg
Athénból, elmeséltük neki a mókás történetet – mama mesélte el, vakon az
ő megvető arckifejezésére –, őt cseppet sem érdekelte az egész, megint
indulóban volt más tivornyák felé, más vidékekre, a föld túlsó felére:
nélkülünk. De azért rám nézett, lemondás ült a szemében, hacsak nem
undor vagy gyűlölet – nyilván mind a három egyszerre –, és kijelentette:
„Látod, így lehet túlélni mindent, a macska ennek eleven példája”; a szavai
úgy kongtak, mint a lélekharang, arra szánta őket, hogy megbántson,
megkínozzon, halálra sebezzen velük egy megfélemlített, gyönge,
jelentéktelen – egy cseppet sem fontos kislányt.
Brutális ember volt. Brutálisak voltak a mozdulatai, uralkodóian ragadta
meg a tárgyakat, brutális volt kielégült nevetése, ragadozótekintete; soha
nem láttam, hogy elengedte volna magát; minden ürügy jó volt a
feszültségre. Azokon a ritka napokon, amikor megajándékozott minket
jelenléte alamizsnájával, már a reggelinél kezdetét vette a kínszenvedés;
drámai hangulatban, fel-felcsapó hangzökkenésekkel harcoltunk a
Birodalom fennmaradásáért: mi legyen az ebéd. A piaci vásárlás merő
hisztéria volt. Az anyám meghajolt az akarata előtt, ahogyan máskor is,
ahogyan mindig. Majd ő megint elment tőlünk, más éttermek, más nők,
más nyaralások felé, ahol mi nem voltunk ott, ahol, ebben biztos vagyok,
még emlék formájában sem léteztünk; legfeljebb csak a legyek, az
idegesítő legyek idézhettek fel minket, amelyeket a kézfejével hessegetett
az indulás pillanatában, hogy ne is kelljen gondolni rájuk: mi voltunk az ő
rovarjai.

Este volt már, napnyugta. Ő előttünk gyalogolt, zsebre vágott kézzel,

Tínosz egyetlen vásárlóutcájának kis üzletei között, fejedelmi léptekkel,
ügyet sem vetve ránk. A föld is megnyílhatott volna a lábunk alatt, őt az
sem izgatta volna; a mi rettegő gyermeklábainknak kellett betölteni a
köztünk mélyülő szakadékot. Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az
utolsó közös nyaralásunk. A következő nyáron mély megkönnyebbüléssel
és részegült örömmel fogadtuk a hírt, hogy nem jön velünk. Pedig nagyon
hamar rá kellett ébrednünk, hogy újabb csapás zúdul a nyakunkba: mama
szellemként bolyongott üdülésünk helyszínein, és ezt még
borzalmasabbnak éreztük, mert neki még a hiányával is sikerült a
korábbinál is nagyobb fájdalmat okozni nekünk. De ezen az estén
éppenséggel még nagyon is jelen volt, és rémítő gyorsasággal száguldott
végig a parton – én megálltam egy neonvilágítású kiskocsma előtt, és
csípőre tett kézzel, görcsösen kapkodtam levegő után, amikor elborzadva
láttam, hogy ő visszafordul. Az utána loholó halálsápadt Jean nagy,
könnyes szemmel bámult rám; elakadt a lélegzetem. Ő pillantást sem vetett
rám, bement a kiskocsmába, köszönt a tulajnak – mi egyik lábunkról a
másikra állva imbolyogtunk a küszöbön –, valamire rámutatott a pult
mögött, kezének szétterpesztett ujjaival mutatta, hogy „hármat”, egy
intéssel behívott minket, majd leült az egyik teremvégi asztalhoz.
Mézes keleti fánkok voltak, olyan kis tökéletesen kerek fánkocskák,
amiket forró olajba dobnak, éppen csak annyi időre, míg a felszínük
megkérgesedik, de a belsejük puha és szivacsos marad, majd mézbe
forgatják, és nagyon forrón tálalják, egy kis tányéron, egy villával és egy
nagy pohár vízzel. Tessék, ez sem változott. Én is úgy gondolkodom,
ahogy ő. Én is részletesen lehántom az érzések egymásutánját, én is
melléknevekbe csomagolom, majd kifeszítem és egy mondatnyi, egy igei
dallamnyi hosszúságra nyújtom őket, csak a szemfényvesztő szavakat
hagyom meg az elfogyasztott ételből, és az olvasó azt hiheti, hogy ő is
velünk evett… Hát igen, nagyon is az ő lánya vagyok.
 Ő beleharapott az egyik fánkba, elfintorodott, eltolta magától a tányért,
majd ránk bámult. Ha nem is láttam, éreztem, ahogy a mellettem ülő Jean a
világ minden kínját elszenvedi, mire sikerül lenyelnie a falatot; én pedig
késleltettem a pillanatot, nem akartam újabb falatot lenyelni, szoborrá
dermedtem, és hülyén bámultam vissza rá.
„Ízlik?”, kérdezte érdesen.
Pánik és elbizonytalanodás. Jean halkan zihált. Erőt vettem magamon.
„Igen”, dünnyögtem tétován.
„És miért?”, kérdezte még szárazabban, de nagyon is jól láttam, hogy
évek óta most először néz rám igazán, és tekintete mélyén megjelent
valami soha nem volt csillanás, egy porszemnyi remény, érthetetlen
várakozás, ami már azért is szorongatott és megbénított, mert nagyon régen
hozzászoktam, hogy nem vár tőlem semmit.
„Mert finom?”, kérdeztem óvatosan, és begörbítettem a vállamat.
El voltam veszve. Ó, azóta milyen sokszor lejátszottam gondolatban –
és képekben – a szívszaggató jelenetet, azt a pillanatot, amikor valami
átbillenhetett volna, amikor apátlan gyermekkorom sivársága új, kirobbanó
szerelemmé változhatott volna… Csalódott vágyaim fájdalmas vásznán
mintegy lassítva szaladtak a másodpercek; a kérdés, a válasz, a várakozás,
majd a megsemmisülés. Éppen olyan gyorsan hunyt ki szemében a fény,
ahogy felvillant. Undorral elfordul, fizet, és én újfent visszatérek
közömbössége börtönébe.

De mit keresek én itt, ebben a lépcsőházban, dobogó szívvel, újra meg újra
átszitálva az azóta már jócskán felülmúlt borzalmakat – hiszen már régen
fel kellett volna adniuk a sokévnyi kötelező szenvedés után, a díványon tett
sok szorgos vallomás után, amikor igyekeztem megszerezni a jogot, hogy
ne legyek többé gyűlölet, ne legyek többé rettegés, csak saját magam,
Laura. Az ő lánya… Nem. Nem megyek oda. Már elgyászoltam az apámat,
aki nem is volt nekem.
 A hús
Grenelle utca, hálószoba

Leszálltunk a hajóról a tolongásban, a zajban, a porban, mind holtfáradtan.

A kétnapos kimerítő vándorlás után magunk mögött hagyott Spanyolország
már csak kóbor kísértet volt emlékezetünk határán. Szutykosak és
kimerültek voltunk a veszélyes utakon megtett kilométerektől, nyűgösek a
sietős megállásoktól és összecsapott étkezésektől, halálra gyötört a hőség a
dugig tömött autóban, amely lassan araszolt a rakparton – egy röpke
pillanatig még az utazás világában éltünk, de már kezdett felderengeni
előttünk a megérkezés káprázata.
Tanger. Talán a világ legerősebb városa. Erős a kikötője miatt, erős,
mert a tengerszorosban fekszik, a kikötések és elhajózások városa, félúton
Madrid és Casablanca között, de az is az erejéhez tartozik, hogy nem
egyszerű kikötőváros, mint a tengerszoros túloldalán fekvő Algeciras.
Tanger konzisztens, csak saját magára hasonlít, magánakvaló, a külvilágra
nyíló rakpartok tágassága ellenére is a saját élete mozgatja, az érzékek
enklávéja az utak kereszteződésénél – az első percben elnyelt bennünket.
Vándorlásunk véget ért. És bár a végcélunk egy Rabat nevű város volt,
anyám családjának bölcsője, ahol a Franciaországba való visszatérése óta
minden nyarunkat töltöttük, már Tangerban az az érzésünk támadt, hogy
megérkeztünk. Leállítottuk az autót az óváros felé vezető meredek utcában
álló szerény, de tiszta Bristol Szálló előtt. Majd egy zuhanyozással később
elsétáltunk a régóta várt lakoma színterére.

A medina bejáratánál állt. A tér árkádjai alatt körben kis grill-vendéglők

fogadták a járókelőket. Beléptünk a „miénkbe”, felmentünk az emeletre,
ahol egyetlen nagy asztal foglalta el a tér köröndjére néző, kékre festett
falú, szűkös helyiséget, és leültünk: összeszorult gyomrunk, de izgatottak
is voltunk a ránk váró, megmásíthatatlanul rögzült, jóakaratunktól függő
menü miatt. Egy gyatra, de szorgalmas ventilátor a szeles terek bájával
ruházta fel a szobát, bár nemigen frissített fel senkit; a sietős pincér
poharakat és egy korsó jéghideg vizet tett le a kicsit ragacsos eternit
asztallapra. Anyám hibátlan arabsággal adta le a rendelést. A fogások alig
öt perc múlva megérkeztek az asztalra.
 Lehet, hogy nem találom meg, amit keresek. De legalább alkalmam lesz
visszaemlékezni minderre: a roston sült húsra, a mechouia salátára, a
mentateára és a gazellaszarvra. Én voltam Ali baba. És ez a tökéletes
ritmus volt az én kincsesbarlangom, ez a ragyogó harmónia az
önmagukban is csodálatos egységek között, amelyek szigorú és rituális
sorrendje a fenségességgel volt határos. A darálthús-golyókat úgy sütötték
meg, hogy tiszteletben tartották zárt egységüket, nyoma sem volt bennük a
tűzzel való találkozásból fakadó szárazságnak, és a rágás meleg, fűszeres,
szaftos és tömör élvezetével árasztották el hivatásos ragadozószámat. Az
édeskés, krémes állagú és friss paprikák megszelídítették a hús férfias
szigorúsága által leigázott ízlelőbimbóimat, és felkészítették őket egy újabb
hatalmas rohamra. Mindenből volt bőséggel. Néha belekortyoltunk a
szénsavas vízbe, Spanyolországban is van ilyen víz, de Franciaországban
nincs igazi megfelelője: csípős, pimasz és élénkítő, nem ízetlen, és nem is
túlságosan szénsavas. És amikor végül jóllakottan és elpilledve eltoltuk
magunk elől a tányért, és a pad nem létező támláját keresgélve megpihenni
vágytunk, a pincér behozta a teát, a megszentelt rítus szerint kiöntötte, és a
sebtében letörölt asztalra letett egy tál gazellaszarvat. Már senki nem volt
éhes, de éppen ez a jó a desszertek idején: csak akkor tudjuk őket értékelni
teljes kifinomultságukban, amikor már nem azért esszük őket, hogy
elnyugtassuk az éhségünket, és az édességorgia nem egy alapszükségletet
elégít ki, hanem a világ jó szándékával vonja be szájpadlásunkat.
Ha a kutatás eljuttat ma valahová, az biztosan nem lesz messze a
civilizáció kvintesszenciáját jelentő halhatatlan kontraszttól, ami a hús
közönséges és hatalmas zordsága és egy haszontalan nyalánkság cinkos
lágysága között létrejöhet. Az egész emberiség történetét: a legérzékenyebb
ragadozók törzsének történetét sűrítették magukba ezek a diadalmas
tangeri lakomák.

Soha nem fogok visszatérni a szép tengerparti városba, ahová a kikötőből

érkezik az ember, a menedékbe, amelyre oly hosszan vágyakoztunk a vihar
borzalmai közepette. De ez már nem számít. A megváltásom nyomára
bukkantam. Az ilyen kitérők teszik próbára emberlétünket; tehát kritikusi
karrierem luxusünnepeinek hívságaitól távol kell keresnem azt, ami végül
megszabadít.
 (Georges)
Provence utca

Minden Marquet-nél kezdődött. Legalább egyszer az életben mindenkinek

látnia kellett volna, ahogy ez a nagyvad birtokba vette a termet, ahogy
oroszláni fenséggel, királyi biccentéssel a főpincért köszöntötte,
bennfentesen, márkás vendégként, tulajdonosian. Megáll szinte a terem
közepén, elcseveg Marquet-vel, aki éppen akkor jött ki a konyhájából, a
barlangjából, majd Marquet vállára teszi a kezét, és elindulnak az ő asztala
felé. Rengeteg ember van körülöttük, hangosan beszélnek, majd
kicsattannak a gőgös leereszkedéstől, de világosan érezni, hogy titokban
mind őt kémlelik, csak az ő árnyékában ragyognak, az ő hangján csüggnek.
Ő a Mester, körülállják udvarának csillagai, és ő dönt mindenről, amíg
azok fecsegnek-locsognak.

A főpincér a fülébe súghatta: „Uram, ma itt van egy fiatal kollégája is”,
mert felém fordult, röviden végigmért – mintha röntgensugárral mérné fel
legbensőbb középszerűségemet is –, majd elfordult. És szinte azonnal
meghívtak az asztalához.
Mesterkurzus volt, az egyik olyan alkalom, amikor spirituális vezetővé
átalakulva magával hívta ebédelni a fiatal európai kritikusnemzedék színe-
virágát, és prédikátorrá alakuló főrangú egyházi méltóságként a szószék
magasából hirdette a mesterséget néhány lelkes hívőnek. Ő volt a bíborosai
között trónoló pápa: mintha ez a gasztronómiai zsinat holmi nagyszabású
mise lett volna, ahol részrehajlás nélkül uralta a válogatott elitet. A szabály
egyszerű volt: ettünk valamit, kielemeztük a fogásokat, ő végighallgatta,
majd következett az ítélet. Meg voltam bénulva. Mint az ambiciózus, de
félénk fiatalember, akit először vezetnek a Keresztapa elé, mint falusi az
első párizsi estéjén, mint az eszeveszett imádó, aki véletlenül belefut a
Dívába, mint a kis varga, akinek a tekintete találkozik a Hercegnőével,
mint a fiatal szerző, aki először lép a könyvkiadás templomába – én is kővé
dermedtem. Ő volt Krisztus ezen az Utolsó vacsorán, és én voltam Júdás,
no nem azért, mintha el akartam volna árulni őt, hanem mert csaló voltam,
aki az Olimposzra tévedt, tévedésből hívtak meg, és bármelyik percben
napvilágra kerülhetett kicsinyes sótlanságom. Tehát az ebéd végéig ki sem
nyitottam a szám, és ő sem szólt hozzám, a bennfentesek csordájának
tartotta fenn ítéletei korbácsát vagy simogatását. Ám a desszertnél
csendesen megszólított. A többieknek nem sikerült kielemezniük a
narancssörbetet.
Nem sikerült: hiszen minden érv szubjektív. A köznapi értelem
mércéjével mérve rejtelmes vagy mesterinek tűnő megjegyzések
pozdorjává törtek a zseni sziklájának tövében. A beszélgetés fülsüketítő
volt: a beszéd művészete kiszorította az ízlelés művészetét. Mind azt
sejtették, hogy mesteri elemzésük által, tökéletesen birtokolt, virtuóz
szócikornyáik által, amelyek szinte átdöfték a sörbetet
szintaxisvillámaikkal, egy napon majd ők is a kulináris igehirdetés
tündöklő nagymesterei lesznek, és a nagy előd aurája már nem sokáig tartja
őket árnyékban. De a narancsszínű és egyenetlen, szemcsés burkolatú
sörbetgömb egyre folyósabb lett a tányéron, és csendes olvadásával
magával sodort valamit az ő rosszallásából is. Semmi nem volt a kedvére.
Idegesen ült, rosszkedvűen, magát is megvetette, hogy ilyen rossz
társaságba gabalyodott… borús tekintete belém kapaszkodik, hívogat…
megköszörülöm a torkom, félelmemben és zavaromban fülig vörösödöm,
mert ez a sörbet sok mindent sugall nekem, de egészen biztosan nem
olyasmit, amit itt elmondhatok a magasröptű mondatok kórusában, az
ínyenc stratégák karzata előtt, a halhatatlan tollú és parázsló szemű, eleven
zseni előtt. Márpedig most kell mondanom valamit, méghozzá minél
gyorsabban, mert csak úgy árad belőle a türelmetlenség és az ingerültség.
Újra megköszörülöm a torkom, megnedvesítem az ajkam, és belevetem
magam a mély vízbe:
„Azokat a sörbeteket juttatja az eszembe, amiket a nagymamám
csinált…”
A velem szemben ülő fiatalember öntelt képén egy gúnyos mosoly
kezdete dereng fel, a gyilkos nevetés előképeként felduzzad a pofazacskója
is: jó napot és viszontlátásra uram, örülünk, hogy eljött, de ne jöjjön többé,
jó napot és jó éjszakát.
Erre ő váratlan melegséggel, széles, őszinte mosollyal elmosolyodik,
igazi farkasvigyor ez, de egy másik farkasnak szóló, a falka cinkosságában
született, baráti, elengedett vigyor, mintha azt mondaná: jó napot, barátom,
örülök, hogy találkoztunk. És kijelenti: „Hát meséljen valamit a
nagymamájáról.”
Felhívás ez, ám burkolt fenyegetés is egyben. A látszólag jó szándékú
kérés sürgetést takar, és magában hordozza a veszélyt, hogy a szép kezdés
után csalódást okozok. A válaszom kellemesen lepte meg őt, nyersen
félbeszakította a virtuóz szólisták bravúrdarabjait, és ez tetszik neki.
Legalábbis pillanatnyilag.
„A nagymamám konyhája…”, mondom, és reményvesztetten
keresgélem a szavakat, a tökéletes megfogalmazás vágyában, ami
igazolhatná a válaszomat, a művészetemet is – a tehetségemet is.
De váratlanul ő maga siet a segítségemre.
„Képzelje csak – és szinte kedvesen rám mosolyog –, nekem is volt egy
nagymamán, akinek a konyhája a rejtelmek barlangja volt a szememben.
Azt hiszem, egész karrierem az ő konyhájából kiszabaduló zamatokban és
illatokban gyökerezik, amelyek már kisgyermekként őrült vágyakat
ébresztettek bennem. A szó szoros értelmében megőrültem a vágytól. Nem
sok elképzelésünk van arról, milyen is a vágy, az igazi vágy, ami hipnotizál
minket, magával ragadja, ezer-felől környékezi meg egész lelkünket,
olyannyira, hogy szinte beleőrülünk, és mindent megtennénk egyetlen
morzsájáért, egyetlen csöppjéért annak, ami az ördöngös illatoktól elbűvölt
orrlyukaink előtt készül! Meg aztán nagyanyámban túlcsordult az energia,
a pusztító jókedv, a rendkívüli életerő, ami a konyháját is elárasztotta
kirobbanó életkedvvel, és azt az érzést keltette bennem, mintha holmi
forrongó anyag közepében lennék – nagyanyám ragyogott, és engem is
beburkolt a maga forró és illatos ragyogásába!”
„Én inkább úgy éreztem, mintha templomba lépnék – felelem
megkönnyebbültem, és most tudom, hogy helyes volt a megérzésem, és
biztos vagyok az érveimben is (magamban mélyet sóhajtok) –, az én
nagyanyám lénye távolról sem volt ilyen vidám és sugárzó. Ő maga volt a
testet öltött komor, engedelmes, körme hegyéig protestáns méltóság,
mindig nyugodtan, aprólékos alapossággal főzött, minden szenvedély és
reszketés nélkül, fehér porcelán levesestálakba és tányérokba mérte ki az
ételt a hallgatag vendégek elé, akik komótosan és látszólag
érzelemmentesen fogyasztották el az életteli, gyönyörtől kicsattanó
fogásokat.”
„Érdekes – feleli erre ő –, én mindig nagyanyám jókedvének és déli
temperamentumának tulajdonítottam, hogy olyan sikeres és titokzatos a
konyhája, amelyet mindig a jósággal és az ízességgel azonosítottam. Sőt
néha még az is felmerült bennem, hogy a korlátoltsága, a tanulatlansága és
a kulturálatlansága miatt lett belőle olyan tökéletes szakácsnő, mivel a test
számára szabadultak fel azok az energiák, amelyeknek nem kellett
táplálniuk a szellemet.”
„Nem – mondom egy pillanatnyi tűnődés után –, nem a jellemükben
vagy az életerejükben, és nem is a szellemük egyszerűségében, a jól
végzett munka szeretetében vagy a szigorúságukban rejlett a művészetük.
Azt hiszem, kimondatlanul is tudták, hogy nemes feladatot hajtanak végre,
amellyel kitűnőt tudnak nyújtani, és amely csak látszólag tűnik
anyagiasnak vagy nemtelenül alárendeltnek. Az elszenvedett
megaláztatásokon túl, amelyek nem a saját nevükben, hanem női voltukból
fakadóan érték őket, pontosan tudták, hogy amikor a férfiak hazajönnek és
leülnek az asztalhoz, kezdetét veszi az ő uralmuk. És itt most nem a »belső
ökonómia« megszerzéséről van szó, mármint hogy maguk is uralkodóvá
válva, bosszút állhattak volna azért a hatalomért, amelyet a férfiak
gyakorolnak »odakint«. Ezen messze túl tudták, hogy olyan hőstetteket
hajtanak végre, amelyek egyenest a férfiak szívét és testét veszik célba, és
ezek a hőstettek a férfiak szemében több nagysággal ruházták fel őket,
mint amit azok a hatalomnak, a pénznek és a társadalmi cselszövéseknek
tulajdonítanak. Nem a házasságlevél, a gyermekek, a tisztesség, sőt az ágy
kötelékével láncolták magukhoz a férjeiket – hanem az ízlelőbimbókkal,
méghozzá olyan biztosan, mintha kalickába zárták volna őket, és azok
mintha maguktól rohantak volna be oda.”
Mély figyelemmel hallgat, és csodálkozva fedezem fel benne azt a
tulajdonságot, ami olyan ritka a hatalmasoknál: képes megkülönböztetni,
mikor ér véget az erőfitogtatás, a beszélgetésnek az a része, amikor
mindenki megjelöli a területét és megmutatja az erejét, és mikor kezdődik
az igazi párbeszéd. Körülöttünk viszont mindenki szétesett. A velem
szemben ülő elbizakodott ifjú, aki az előbb még ketté akart hasítani gúnyos
nevetésével, most viaszsápadtan, döbbenten bámul rám. A többiek sem
mukkannak, kétségbe vannak esve. Folytatom:
„Vajon mit éreztek ezek az önmagukkal eltelt férfiak, ezek »a
családfők« – akiket a patriarchális társadalomban az életük hajnalától arra
idomítottak, hogy ők legyenek az urak –, amikor a szájukhoz emelték az
első falatot azokból az egyszerű és kivételes ételekből, amelyeket a
feleségük készített titkos laboratóriumában? Mit érezhet egy férfi, akinek a
nyelve, már túltelítetve fűszerekkel, mártásokkal, hússal és tejszínnel,
hirtelen felfrissül a jég- és gyümölcslavinával való találkozástól (ami alig
rusztikus, csak egy szemernyit kásás, hogy ne múljon el olyan hirtelen,
ebben segítik a lassabban szétmálló gyümölcsös jégdarabok...)? Ezek a
férfiak egészen egyszerűen a Paradicsomot érzékelték, és még ha nem is
vallották be maguknak, pontosan tudták, hogy ők képtelenek ugyanezt
nyújtani a feleségüknek, mert összes hatalmukkal és gőgjükkel nem tudják
úgy ájulatba ejteni őt, amilyen ájult élvezetet szerzett az asszony az ő
szájuknak!”
 Szelíden a szavamba vág:
„Nagyon érdekes – mondja –, értem, miről beszél. De ezek szerint ön az
igazságtalansággal, nagyanyáink elnyomott voltával magyarázza az
adottságukat, a tehetségüket, ám jócskán akadnak olyan nagy szakácsok,
akik nem holmi alacsonyabb kaszthoz taroznak, és az életükből sem
hiányzik a dicsőség vagy a hatalom. Ezt hogy egyezteti össze az
elméletével?” „Egyetlen nagy szakács nem főz, és soha nem főzött úgy,
mint a nagyanyáink. Azok az összetevők, amelyeket felsoroltunk – (és
könnyedén kiemelem ezt az »unk«-ot, jelezve, hogy pillanatnyilag én
tartok előadást) –, teremtették meg ezt a sajátságos konyhát, a háztartásbeli
asszonyok konyháját, az ő külön magányuk bezártságában: ebből a
konyhából hiányzik a kifinomultság, és mindig magában foglalja a főzés
»családias«, vagyis kiadós és tápláló oldalát, aminek segítségével »a
hasánál lehet megfogni« a férfit – de ami főleg mélyen, perzselően érzéki,
ez az oka, hogy amikor a hús szót kimondjuk, egyszerre idézzük fel a
gyomor és a szerelem élvezetét. Nagyanyáink konyhája volt a varázsuk, a
bűbájuk, a csáberejük – és ez tette ezt a konyhát olyan ihletetté, semmivel
össze nem hasonlíthatóvá.”
Újra rám mosolyog. Majd a tönkrevert epigonok orra előtt, akik teljesen
összeomlottak, mert nem értik, nem is érthetik, hogy miután bemutatták
gasztronómiai akrobatamutatványaikat, templomokat emeltek Zaba
istenasszony tiszteletére, megelőzi őket egy nyamvadt kis korcs
kölyökkutya, aki egy egészen csupasz, egészen sárga, agyoncsócsált
csontot hozott be zavart pofájában, tehát a mély gyászban lévő hallgatóság
előtt kijelenti: „Szeretném nyugodtan folytatni ezt az érdekfeszítő
beszélgetést, megszerezné nekem az örömet, hogy holnap velem ebédel
Lessiere-nél?”

Az imént hívtam Annát, és megértettem, hogy nem megyek. Többé. Soha

többé. Így ér véget egy hősköltemény, tanonckodásom regénye, amely,
mint a hasonló című francia regényekben, az ámult csodálkozástól a
becsvágyig, a becsvágytól az illúzió elvesztéséig, az illúzió elvesztésétől a
cinizmusig vezetett. A félénk, nagyon őszinte fiatalember, aki voltam,
befolyásos, rettegett, köztiszteletben álló kritikussá alakult, aki a legjobb
iskolában tanult, a legjobb világba érkezett, de aki napról napra és idő előtt
egyre öregebbnek, egyre kimerültebbnek és egyre haszontalanabbnak érzi
magát: epébe mártott tollú, locsogó vénember, aki újra meg újra átszitálja
megállíthatatlanul szétmálló önmaga legjavát, és egy tisztánlátó és
szánalmas vén disznó öregkorát vetíti elő. Vajon ezt érzi most ő is? Talán
ez az érzés csempészett a szemébe vízjegyként egy csipetnyi
szomorúságot, egy szemernyi nosztalgiát? Lehet, hogy már javában az ő
nyomában lépkedek, és ugyanazokat a megbánásokat és eltévelyedéseket
élem át, mint ő? Vagy még éppen időben vagyok, és távol az ő meghitt
vándorlásainak engesztelő áldozatától, elmerenghetek a saját sorosomon?
Már nem tudom meg soha.
Meghalt a király. Éljen a király.
 A hal
Grenelle utca, hálószoba

Minden nyáron Bretagne-ban gyűltünk össze. Akkoriban még szeptember

közepén kezdődött a tanítás, frissen meggazdagodott nagyszüleim a szezon
végéig kibéreltek néhány nagy házat a tengerparton, és meghívták az egész
családot. Csodálatos idők voltak. Kicsi voltam még, nem tudtam, milyen
nagy dolog, hogy ezek a mindig keményen robotoló, egyszerű emberek,
akikre megkésve mosolygott rá a szerencse, még életükben el akarták
költeni az övéikkel azt a pénzt, amit mások a párnacihában őrizgettek
volna. De azt már akkor is megéreztem, hogy minket, a kicsiket olyan
intelligenciával dédelgettek, ami még ma is elképeszt, hiszen én csak
elrontani tudtam a saját gyerekeimet – elrontani a szó szoros értelmében.
Megrohasztottam és szétbomlasztottam ezt a három sótlan teremtményt,
akik a feleségem méhéből bukkantak elő – félvállról ajándékoztam meg
velük Annát, amiért olyan tökéletesen lemondóan viselkedett a dekoratív
hitves szerepében –, így utólag belegondolva szörnyeteg ajándékok voltak,
hiszen mi más is a gyermek, mint önmagunk szörnyű kinövése,
megvalósulatlan vágyaink szánalmas pótléka? Csak akkor számítanak
bármennyire is érdekesnek egy hozzám hasonló ember szemében, akinek
volt mit kiélveznie az életben, amikor végre elmennek otthonról,
másvalakivé válnak, és nem lesznek többé a fiunk vagy leányunk. Nem
szeretem őket, soha nem is szerettem őket, és emiatt egyáltalán nem érzek
lelkiismeret-furdalást. Nem izgat, hogy az irántam érzett gyűlöletbe ölik az
összes energiájukat – az életművem nemzőjének tartom magam, nem az ő
nemzőjüknek. Ám ez a bujkáló, megtalálhatatlan íz majdnem kétségbe
vonja egész művemet.
A nagyszüleim a maguk módján szerettek bennünket: mindenkit
egyformán. A saját gyerekeikből egy sor idegbeteget és degeneráltat
csináltak – egy búskomor fiút, egy hisztérikus leányt, egy öngyilkos lányt,
egészen az apámig, aki a képzelőerő teljes hiányának köszönhetően úszta
meg az őrültséget, és a saját képére választott feleséget magának: szüleimet
hűvös vérmérsékletük és szorgos középszerűségük óvta meg a
szélsőségektől, vagyis a szakadéktól. Én voltam anyám életének egyetlen
napsugara, az ő szemében én voltam az isten, és az is maradtam, szomorú
alakjából, élettelen konyhájából és panaszos hangjából csak a szeretete
emlékét vittem magammal, amely a királyok magabiztosságával ruházott
fel. Ha valakit az anyja bálványozva imádott… Anyámnak köszönhetem,
hogy egész birodalmakat hódítottam meg, hogy azzal az ellenállhatatlan
brutalitással közelítettem az élethez, amely kitárta előttem a dicsőség
kapuját. Agyonkényeztetett gyerekből kíméletlen felnőtté válhattam, egy
olyan hárpia szeretetének köszönhetően, aki végeredményben csak az
ambícióhiány miatt kényszerült rá a kedvességre.
Az unokáikkal viszont a nagyszüleim a világ legelbűvölőbb emberei
voltak. A szülői szerep nyűgétől szabadulva, nagyszülői szabadságukban
bátran kibontakozhatott lényük rejtett mélyének jámbor és ravaszkás
tehetsége. A nyár szabadságot árasztott magából. Úgy éreztem, minden
megtörténhet a sziklás strandon folytatott vidám, játékosan titokzatos
felfedezések és expedíciók világában; az elképesztő nagyvonalúságban,
ahogy a nagyszüleim boldog-boldogtalant meghívtak ezekre a vidám
fiestákra. Nagymama a tűzhelynél tett-vett rátarti nyugalommal. Száz
kilónál is többet nyomott, bajusza volt, férfihangon kacagott, és egy
kamionsofőr bájával ordibált velünk, amikor véletlenül beszabadultunk a
konyhába. Ám szakértő keze alatt a legjellegtelenebb anyagok is szent
csodává alakultak. Patakokban folyt a fehérbor, és mi csak ettünk, ettünk,
ettünk. Grillezett tengeri sün, osztriga, kékkagyló, rák majonézban, tintahal
mártásban, de („hiszen erő is kell az embernek”) párolt húsok is,
borjúbecsináltak, paellák, sült szárnyasok, lábasban, tejszínben; volt
mindenből bőven.
Havonta egyszer a nagyapám már reggelinél komoly és ünnepélyes
képet vágott, szó nélkül felpattant, és egyedül elindult a halpiacra. És akkor
tudtuk, hogy elérkezett a nap. Nagyanyám az égre emelte a tekintetét, azt
dohogta: „már megint száz évig bűzleni fog minden”, majd dünnyögve tett
még néhány barátságtalan megjegyzést nagyapám szakácstehetségére. Én
könnyekig meg voltam hatva, már azon járt az eszem, ami hamarosan
bekövetkezik, és hiába tudtam, hogy nagymama csak viccel, futólag
megharagudtam rá, amiért nem hajt fejet alázattal ebben a szent
pillanatban. Egy óra múlva nagypapa már meg is jött a piacról egy
hatalmas, tengerillatú ládával. Minket, „porontyokat” lezavart a strandra,
és mi engedelmesen le is mentünk, hogy ne legyünk láb alatt, de
reszkettünk az izgalomtól, és lélekben már vissza is tértünk. Amikor egy
órakor feljöttünk a strandról (szórakozottan, az ebéd után ácsingózva
lubickoltunk), már az utcasarkon beszívhattuk az isteni illatot. Sírni tudtam
volna a gyönyörűségtől.
A roston sült szardíniák óceáni és fahamus illatukkal elárasztották az egész
negyedet. Vastag szürke füst áradt a kertet körülvevő tuják mögül. A
szomszédos házakban lakó férfiak mind nagytata körül sürgölődtek. A déli
szélben az ezüstös halacskák lassan ropogósra sültek a hatalmas rácsokon.
Mindenki nevetett, egyszerre beszélt, egymás után nyitották fel a jól
behűtött fehérboros palackokat, végül a férfiak leültek, az asszonyok pedig
tornyokban hordták ki a konyhából a makulátlanul tiszta tányérokat.
Nagyanyám ügyesen megragadott egy dundi halacskát, megszagolgatta,
majd néhány másikkal együtt gyorsan rádobta egy tányérra. Derék, ostoba
szemével kedvesen rám nézett, és azt mondta: „Na, kicsikém, tiedé az első!
Ejnyemán, hogy ez hogy odavan érte!” És mindenki röhögött, a hátamat
csapkodták, a csodás étel pedig megérkezett elém. De én már semmit sem
hallottam. Kiguvadt szemmel meredtem vágyaim tárgyára: a hosszú fekete
sávok szabdalta szürkés, felpattogzott bőrre, ami itt-ott már el is vált a hal
húsától. A késem belehasított a szardínia hátába, lefejtettem a bőrt a
fehérlő, ideálisan megsült húsról, amely ellenállás nélkül, tömör
lemezekben vált le a vázról.
A legszerényebb makrahaltól a legkifinomultabb lazacig van valami a
roston sült hal húsában, ami kivonja magát a kultúra alól. Az emberek
azzal, hogy megtanultak halat sütni, saját emberségüket tették próbára
ebben az anyagban, amelynek a tűz nemcsak a tisztaságát hozta elő, hanem
lényegi vadságát is. Ha azt állítjuk a hal húsáról, hogy finom, hogy az íze
egyszerre kifinomult és túláradó, hogy az erő és a lágyság keverékével
izgatja az ínyünket, ha azt állítjuk, hogy a sült bőr könnyű kesernyéssége, a
szoros szövetek olajosságával szövetkezve a grillezett szardínia más
világból való ízével töltik be a szánkat, és valóságos kulináris
megdicsőülést jelentenek, tulajdonképpen úgy teszünk, mintha az ópium
altató hatását dicsérnénk. Mert itt nem a kifinomultság, nem a lágyság és
az olajosság van játékban, hanem a vadság. Erős lélek kell ahhoz, hogy
ezzel az ízzel szembesüljön valaki: hajszálpontosan fejezi ki azt a primitív
brutalitást, amellyel szemben kikovácsolódik az emberségünk. És tiszta
lélek is kell hozzá: a halat élénken kell rágni, minden más táplálék
kizárásával; én megvetettem a krumplit és a sózott vajat, amit a nagyanyám
tett a tányérom mellé, és fáradhatatlanul faltam a halhúsfoszlányokat.
A hús férfias, hatalmas, a hal húsa viszont furcsa és kegyetlen. Nem a
mi világunkból való, hanem a titkos tengerek világából, amely soha nem
fogja átengedni magát nekünk; a hal húsa létezésünk abszolút
relativizmusáról árulkodik, pedig álságosán azt ígéri, hogy egy ismeretlen
vidéket fedezhetünk fel általa. Amikor ezeket a roston sült szardíniákat
ízlelgettem, szinte autistává váltam, semmi nem tudott megzavarni, mert
éreztem, hogy éppen a máshonnan jött érzéssel való kivételes találkozásom
tesz emberré, ebből a kontrasztból ismerhetek rá embervoltomra. Végtelen,
kegyetlen, primitív, kifinomult tenger, mohó szánkkal elnyeljük titokzatos
munkálkodásod termékeit! A roston sült szardínia elárasztotta a számat
közvetlen és egzotikus ízével, minden falattal egyre nagyobb lettem, a
töredezett bőr nyelvemet simogató tengeri hamvai egyre magasabbra
emeltek.

De még mindig nem találtam meg, amit keresek. Az emlékezetem

felszínére hoztam olyan elfeledett érzéseket, amelyeket fejedelmi
lakomáim pompája alá rejtettem, hivatásom első lépéseinek felidézése által
szinte újjászülettem, felszabadítottam gyermeki lelkem áramlásait. És
mégsem találtam még rá. A sürgető idő lassan kezdi kirajzolni a végső
kudarc egyelőre bizonytalan, de rémítő körvonalát. Nem akarok
meghátrálni. Mérhetetlen erőfeszítéseket teszek; emlékezni akarok. És ha
az, ami így packázik velem, végső soron nem is volt ízletes? Talán Proust
undorító madeleine-jéhez, ehhez a cukrászati torzszülötthöz hasonlóan,
amelyet egy gyászos és fakó délutánon szivacsos törmelékké morzsoltak,
majd – legfőbb blaszfémia! – egy kanálnyi gyógyteába szórtak, az én
emlékem is egy középszerű ételhez kapcsolódik, és kizárólag csak a hozzá
kötődő érzelmek miatt számít drágának, és az élet eddig fel nem ismert
adományát fedi fel előttem.
 (Jean)
XVIII. kerület, Café des Amis

Öreg, gennyedző tömlő. Rohadt dög. Dögölj meg, dögölj meg hát. Dögölj
meg a selyemlepedőid között, a basának való szobádban, a
burzsujketrecedben, dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg. Akkor legalább
végre miénk lehet a pénzed, és nem leszünk kiszolgáltatva kényednek-
kedvednek. Az a pénz, amit a kajálás fővezíreként kerestél, ami már
úgysem jó neked semmire, ami már másokra száll, a tulajdonosi pénzed,
amit az árulásodért, a parazita tevékenységedért kaptál, ó, az a sok zabálás,
az a sok luxus, ó, micsoda pazarlás… Dögölj meg… Most mind ott
nyüzsögnek körülötted – mama, ó, mama is igazán hagyhatná, hogy
egyedül nyúlj ki, leléphetne tőled, ahogy te is leléptél tőle, de ő nem, ő
melletted marad, vigasztalhatatlan, úgy érzi, hogy mindent elveszít. Soha
nem fogom megérteni ezt az elvakultságot, az önmaga feladását, a
lemondást, a beletörődést, azt, ahogy meggyőzte magát, hogy olyan élete
volt, amilyenre vágyott, a mártírelhivatottságát, ó, a kurva életbe, ez
nagyon hervasztó, mama, mama… És aztán ott van az a köcsög Paul, a
tékozló fiú pofájával, képmutató szellemi örökösödként, biztosan ő is ott
csúszik-mászik az ágy körül, szeretnél egy kispárnát, bácsikám, szeretnéd,
ha olvasnék neked néhány oldal Proustot, Dantét vagy Tolsztojt, bácsikám?
Nem bírom a pofáját a fickónak, egy nagy szemét, igazi kispolgár a
nagypolgári kinézetével, a Saint-Denis utcába jár kurvákat dugni, láttam,
igen láttam, amikor kijött az egyik házból… Ó, igen, de mi a fenének is
kavarom fel ezt az egészet, miért élesztem fel a rút kiskacsás
keserűségemet, miért adok neki igazat: a gyerekeim debilisek, mondta
halál nyugodtan előttünk, mindenki kínban volt, csak ő nem, még azt sem
érezte, milyen sokkoló ilyesmit nemcsak kimondani, de még gondolni is! A
gyerekeim debilisek, de főleg a fiam. Nem lehet mit kezdeni velük. De
igen, apám, nagyon is kezdtél valamit a gyermekeiddel, bizony, ők a te
műveid: feldaraboltad és ledaráltad őket, és az egészet nyakon öntötted egy
vacak szósszal, és tessék, mi lett belőlük: szétfolyó, elvetélt, gyönge és
szánalmas teremtmények. Pedig akár istenné is tehetted volna a kölykeidet!
Még emlékszem, milyen büszkén sétáltam veled, amikor elvittél a piacra
vagy egy étterembe, még egész kicsi voltam, és te meg olyan nagy voltál,
nagy, meleg kezeddel szorosan markoltad az én kezem, és alulról nézve
olyan fejedelmi volt a profilod, és az az oroszlánysörény! Büszkén
vonultál, és én is csordultig teltem a büszkeséggel, hogy ilyen apám van…
És látod, most a könnyeimmel teltem csordultig, a hangom megtörik, a
szívem megszakad, darabokra törik; gyűlöllek, szeretlek, és ordítani
tudnék, úgy gyűlölöm magam e miatt a kettősség miatt, a kurva
ambivalencia miatt, ami elbaszta az életemet, mert a te fiad maradtam,
mert soha nem is voltam más, mint egy szörnyeteg fia!
Nem az az igazi szenvedés, amikor el kell hagynunk azokat, akik
szeretnek, hanem amikor azoktól kell elszakadnunk, akik nem szeretnek.
És azzal telik el az én szomorú életem, hogy hevesen vágyom a szeretetre,
amit megtagadtál tőlem, a hiányzó szeretetre, ó, jóságos istenem, hát nincs
jobb dolgom, mint a szeretethiányos kisfiú-létem fölött sírdogálni?
Biztosan lenne más, fontosabb tennivalóm is, nemsokára én is meghalok,
és mindenki fütyül rá, sőt én is teszek rá, mert ebben a pillanatban éppen ő
is döglődik, és én szeretem ezt a szemetet, szeretem, ó, a kurva életbe…
 A konyhakert
Grenelle utca, hálószoba

A homlokzatán díszelgő befalazott ablak miatt Marthe nénikém

borostyánnal befutott, rozoga viskójának gyanús külseje volt, ami nem is
hazudtolta meg a helyet és a lakóját. A családban csak Marthe néninek,
anyám legidősebb nővérének nem jutott becenév, így aztán mogorva,
csúnya és rossz szagú vénlány lett belőle, és elképzelhetetlen bűzben élt a
tyúkólak és a nyúlketrecek között. A házban persze nem volt sem víz, sem
villany, sem tévé, sem telefon. A modern kényelmi berendezések hiányán
túl – ami engem, mivel imádtam a vidéket, egyáltalán nem zavart – egy
ráadásveszedelemmel is szembesülnünk kellett: a házban nem akadt
semmi, ami ne lett volna ragacsos, ami ne ragadt volna az ember ujjához,
ha meg akart fogni egy háztartási eszközt, egy edényt, vagy a könyökéhez,
ha balszerencséjére beleütötte valamibe: a szó szoros értelmében látni
lehetett a tárgyakat bevonó tapadós hártyát. Soha nem ebédeltünk vagy
vacsoráztunk vele, boldogan hivatkoztunk a piknik lehetőségére („Ilyen
szép időben vétek lenne nem a Golotte partján ebédelni”), majd
megkönnyebbülten elpályáztunk.
A vidék. Egész életemet a városban éltem le, megrészegít a házunk
előcsarnokát burkoló márvány, a lépések hangját tompító vörös szőnyeg, a
lépcsőházat díszítő delfti üvegek, és az értékes fa, amely oly kifinomultan
burkolja be a lift nevű kényes kis budoárt, a nagy vidéki evésekből
mindennap, minden héten visszatértem az aszfalthoz, polgári otthonom
disztingvált fényezéséhez, a zöld utáni szomjamat a műremekek lapos falai
közé zártam, és minden nappal jobban elfelejtettem, hogy a fáknak
születtem. Ó, a vidék… Az én zöld katedrálisom… A szívem valószínűleg
ott tanulta a legtüzesebb himnuszokat, a szemem ott tanulta a látás titkait,
ott ízleltem először a vadhús és a konyhakert ízét, orrom ott fedezte fel az
illatok eleganciáját. Mert hiába lakott undorító barlangban, Marthe néni
nagy kincs birtokosa volt. Találkoztam a legnagyobb szakértőivel
mindannak, ami közelről vagy távolról érintkezik az ízek világával. Egy
szakács csak az összes érzékszerve mozgósításával lehet igazi szakács. Az
étellel gyönyörűséget kell szerezni a látásnak, a szaglásnak, az ízlelésnek,
persze – de a tapintásnak is, ami nagyon sok alkalommal irányítja a séf
döntéseit: a tapintásnak is meg van a szerepe a gasztronómia ünnepén.
Igaz, a hallás némileg lemarad a versenyben; de az ember nem teljes
csöndben eszik, persze nem is zenebonában, minden hang, ami interferál az
étel megkóstolásával, vagy hozzáad valamit, vagy elvesz belőle: az evés
kifejezetten kineziológiai gyakorlat. Ezért aztán gyakran hívtam
magammal nagy evésekre illatszakértőket, akiket bevonzották a konyhából
kiszabaduló illatok, miután a virágokból felszálló illatok már elbűvölték
őket.
Ám egy sem akadt közöttük, aki orra érzékenységében versenyre
kelhetett volna Marthe nénivel. Mert ez a vén csataló egy Orr volt, egy
igazi, egy nagy, egy óriási Orr, bár erről fogalma sem volt, de ha valaha is
Orrként gondolt volna önmagára, nem akadt volna párja kifinomultságban.
Ez a faragatlan és lényegében írástudatlan asszony, ez a véglény, aki az
egész környezetét elárasztotta a rothadás szagával, paradicsomian sugárzó
kertet alakított ki maga körül. Egymásba fonódtak itt a vadvirágok, a
jerikói lonc, a nagy hozzáértéssel gondozott, halvány szirmú rózsák, és
ragyogó színű bazsarózsák és kék zsályák pettyezték a vidék legszebb
salátáit termő konyhakertet. Petúniazuhatagok, levendulabokrok, néhány
örök életű puszpángbokor és egy ősöreg lilaakác a ház homlokzatánál:
ebből a gondosan megkomponált zűrzavarból bontakozott ki Marthe néni
igazi énje, amit sem a kosz, sem a bűzös kigőzölgések, sem az ürességnek
szentelt élet komorsága nem tudott bemocskolni. Ó, milyen sok falusi
öregasszony bír efféle emberfeletti érzékszervi intuícióval, amit a
kertészkedés, a gyógytinktúrák vagy a kakukkfüves nyúlragu szolgálatába
állítanak, fel nem ismert zseniként halnak meg, és az adottságukra soha
nem derül fény – hiszen ki is gondolná, hogy valami, ami olyan
jelentéktelennek és nevetségesnek tűnik, például egy kesze-kusza kert
valahol az isten háta mögött, hatalmas műalkotás is lehet. Ebben a
virágokról és zöldségekről szóló álomban tiportam lebarnult lábammal a
kert kiszáradt, sűrű füvét, itt részegítettek meg az illatok.
Rögtön először a muskátlilevél illata: hasra feküdtem a paradicsom- és
zöldborsóágyások között, és a gyönyörtől félájultan morzsolgattam az
enyhén savanykás szagú levelet: ecetesen pökhendi az illata, de érzik
benne a kifinomultan kesernyés cukrozott citrom is, mellette a
paradicsomlevél leheletnyit kesernyés aromája, annak
szemérmetlenségével, de gyümölcsösségével is; ezt az illatot lehelik a
muskátli levelei, ettől az illattól részegültem meg. Szorosan a konyhakert
földjéhez tapadtam, fejemet a virágok közé hajtottam, és orromat egy
éhező mohóságával fúrtam a levelek közé. Ó, csodálatos emlékek egy
olyan korból, amikor egy őszinte, igaz birodalom királya voltam… Az
udvar négy sarkában vörös, fehér, sárga és rózsaszín szegfűlégiók álltak,
minden évben újoncokkal szaporodtak, míg végül szoros, összetartó
sorokban álló hadsereggé növekedtek – a szegfűkatonák büszkén
emelgették a fejüket, valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán nem
hajoltak meg túl hosszúra nőtt szárukon, inkább hetykén felvetették
érdekesen vésett pártájukat, amely furcsán illetlennek tűnt szorosan
egymásra simuló, ráncos szirmaival, és az egész környéket elárasztották
púderes illatukkal, ilyen illatot árasztanak este a bálba induló szépséges
leányok…
No és főleg a hársfa. Hatalmas volt, mindent fölemésztett, és évről évre
nagyobb lett a veszély, hogy az egész házat befonja ágainak szívókarjaival,
Marthe néni ugyanis makacsul nem volt hajlandó megmetszetni az ágait, és
a kérdésről nem nyitott vitát. Ez a tolakodó lombozat a nyár legmelegebb
óráiban csodálatosan illatozó kerti lugasnak bizonyult. Leültem a fa
törzsének támaszkodó, szúette padocskára, és nagy, mohó kortyokban
nyeltem magamba a sápadtarany virágokból felszálló tiszta méz- és
bársonyillatot. Egy illatozó hársfa a nap végén mély, kitörölhetetlenül
belénk ivódó elragadtatást képes ébreszteni, és olyan boldogságsávot húz a
létezés örömének mélyén, amit önmagában nem igazolhat egy júliusi este
édessége. Most végre megértettem, mi adja az aromáját a hajdani, teli
tüdővel beszívott illatnak, ami már nagyon régóta nem érintette az orromat:
a méznek és annak a nagyon sajátságos illatnak az elegye, amilyet a fák
levelei árasztanak, amikor már régóta meleg van, a levelek át vannak itatva
a szép nyári napok porával – ez váltja ki az abszurd, de magasztos érzést,
hogy a levegővel a nyár sűrítményét nyeljük magunkba. Ó, azok a szép
napok! A tél béklyóitól megszabadult test végre csupasz bőrén érzi a szellő
simítását, és az újra fellelt szabadság eksztázisában kínálja fel magát a
világnak… A láthatatlan rovarok zümmögésével telített mozdulatlan
levegőben megállt az idő… A vontatócsatorna szélét szegélyező nyárfák
zölden suhogó dalt dalolnak a passzátszélben, a fény és a selymes árnyék
között… Egy katedrális, igen, egy napfényben fürdő zöld katedrális
részegített meg közvetlen és tiszta szépségével… Még a Rabat utcáin
napnyugtakor illatozó jázmin sem volt képes ennyi mindent megidézni
bennem… A hársfához kötődő illatig vezetem vissza a szálakat… Az
ágacskák sóvárogva himbálóznak, egy méh lakmározik a látómezőm
szélén… És emlékezem…
Marthe néni azt az egyet szedte le a többi közül, pillanatnyi habozás
nélkül. Azóta megtanultam, hogy erről van szó: erről a tökéletességről, a
könnyedség és magátólértetődőség érzéséről, amihez, gondolnánk, több
évszázadnyi tapasztalat szükséges, acélos akarat és szerzetesi önfegyelem.
Vajon hol tett szert Marthe nénikém ezekre a folyadéktanból,
napsugárzástanból, biológiai éréstanból, fotoszintézistanból, geodéziából
és sok egyéni összetevőből álló ismeretekre (ezeket nagy
tudatlanságomban fel sem merném sorolni)? Mert azt, amit egy átlagember
csak tapasztalatból és hosszú megfigyelésből ismerhet, Marthe néni
ösztönösen tudta. Éles megkülönböztető-képességével végigsöpört a
konyhakert felszínén, felmérte a klimatikus állapotokat, és az idő általános
felfogása szerint kimutathatatlan mikronmásodperc alatt már tudta is.
Olyan biztosan és ugyanazzal a nemtörődömséggel tudta, mint amikor azt
mondjuk: „szép az idő” – ő tudta, melyiket kell éppen most leszedni a sok
kis piros kupola közül. Ott pihent Marthe néni piszkos, mezei munkától
elformátlanodott kezében, büszkén feszített karmazsinvörös
selyemcicomájában, amelyen alig akadt néhány lágyabb árok; ragadós volt
a jókedve, dundi asszonyság volt, aki üggyel-bajjal préselődött bele az
ünneplőjébe, de ezt a kényszert lefegyverző teltséggel kompenzálta, ami
ellenállhatatlan vágyat ébresztett az emberben, hogy harsogva
beleharapjon. A padon heverésztem, a hársfa alatt, a levelek altatódala
elringatott, majd kéjesen felriadtam, és a cukrozottméz-illatú eresz alatt
beleharaptam a gyümölcsbe, beleharaptam a paradicsomba.
Salátában, sütve, ratatouille-ban, grillezve, töltve, párolva, kicsi
pirosban, nagyban, keményben és puhában, zölden és csípősen, olívaolajjal
nyakon öntve, nagy szemű sóval megszórva, borral, cukorral,
pirospaprikával, összezúzva, meghámozva, mártásnak, befőttnek, sőt
sörbetnek: azt hiszem, alaposan körüljártam, és több alkalommal is sikerült
behatoltam a titkaiba, a legnagyobb séfek étlapjai által ihletett krónikák
szeszélye szerint. Milyen idióta, milyen szánalmas voltam… Rejtelmeket
fedeztem fel ott, ahol egy szál rejtély sem volt, csak hogy igazoljam
nyomorúságos ténykedésemet. Mert mire jó az írás, akár az ilyen
pompázatos krónikák megírása is, ha nem mond semmit az igazságról,
ügyet sem vet a szívre, teljesen elvakítja a ragyogás vágya? Pedig a
paradicsomot öröktől fogva, Marthe néni kertje óta ismerem, a nyár óta,
amely tüzes napfényt áraszt a satnya, zöld kis golyóbisokra, azóta, hogy a
fogaim felszakították a paradicsom bőrét, és egy bőséges, langyos és
gazdag lé permetezett a nyelvemre – a hűtőszekrény hűvössége, az ecet és
az olívaolaj álságos nemessége támadást jelent a paradicsom
nagystílűségével szemben. Hogy cukor vagy víz, gyümölcs vagy
gyümölcshús, folyékony vagy szilárd… A kertben frissen leszedett, és ott
helyben befalt érett paradicsom az egyszerű érzetek bőségszaruja, egy
szájban kirajzó zuhatag, magában foglal minden gyönyört. A feszülő bőr
enyhe, de hatékony ellenállása, a szövetek, a száj szélén lecsorduló magos,
sűrű lé olvadó anyaga, amit úgy töröl le az ember, hogy szinte be sem
piszkolja az ujjait, a kis húsos golyó, amely a természet patakjait indítja el
bennünk: íme, ez a paradicsom, ez a kaland.

A százéves hársfa alatt, illatok és ízlelőbimbók között azzal a zavaros

érzéssel haraptam bele a Marthe néni által kiválasztott szép bíborszínű
valamibe, hogy egy alapvetően fontos igazság közelébe kerültem. Igen,
alapvető igazság, de mégsem az, amit a halálom kapujáig üldözni fogok.
Úgy látszik, ma reggel fenékig kell ürítenem a reménytelenség kelyhét,
amiért máshová is eltévedek, mint oda, ahová a szívem húz. A nyers
paradicsom, nem, ez még mindig nem az… és most hirtelen felmerül egy
másik nyerseség.
 (Violette)
Grenelle utca, konyha

Szegény Asszonyom. Így látni őt… igazi szenvedő lélek, azt sem tudja,
hová kapjon. Igaz, az Úr nagyon rosszul van… Rá se ismertem! Hogy
megváltozhat valaki egyetlen nap alatt, az ember el se hinné – Violette,
mondta Asszonyom, egy bizonyos ételre vágyik, érted, egy ételre, de nem
tudja, mire. Meg sem értettem azonnal. Most enni akar valamit,
Asszonyom, vagy nem akar enni? Keresi, keresi, mi szerezhetne neki
örömet, mondta erre Asszonyom, de nem találja. És tördelte a kezét, az
ember nem is hinné, hogy így gyötörje magát valaki egy ételért, amikor
meg kell halnia, ha nekem holnap meg kéne halnom, akkor biztosan nem
az evésen izgatnám magamat!
Itt én csinálok mindent. Szóval majdnem mindent. Amikor idejöttem,
harminc éve, olyan takarítónő-féle voltam. Az Úr és Asszonyom friss
házasok voltak, akadt egy kis pénzük, azt hiszem, de azért nem igazán sok.
Éppen csak annyi, hogy fogadhattak egy bejárónőt heti háromszorira. Csak
miután jött a pénz, a sok pénz, és láttam, hogy nagyon gyorsan történik az
egész, és hogy számítanak rá, hogy még és még jön, mert ideköltöztek,
ebbe a nagy lakásba, ebbe, amiben most is lakunk, és Asszonyom
belefogott egy csomó munkálatba, nagyon vidám volt, boldog volt, látszott
rajta, és olyan szép volt! Tehát amikor az Úr már jól elhelyezkedett, más
alkalmazottakat is felvettek, és Asszonyom engem megtartott
„házvezetőnőnek”, teljes időre, jó fizetéssel, hogy ellenőrizzem a
többieket: a takarítónőt, a háznagyot, a kertészt (csak egy nagy terasz van;
de a kertésznek mindig van mit csinálnia, szóval ő az én férjem, tehát
mindig lesz munka a számára). De vigyázat: nem kell azt hinni, hogy ez
nem is munka, én egész nap ide-oda szaladgálok, mindent leltárba kell
venni, listát csinálni, ki kell adni az utasításokat, de közben nem szabad
felvágósnak lenni, őszintén, ha én nem lennék itt, semmi sem menne
rendesen ebben a házban.
Én nagyon szeretem az Urat. Tudom, hogy vannak hibái, már mindjárt
az, hogy olyan boldogtalanná tette szegény Asszonyomat, nemcsak ma, de
már a kezdetektől, hogy mindig elment, és hogy amikor megjött, meg sem
kérdezte, mi újság, hogy úgy nézett rá, mintha Asszonyom átlátszó lenne,
és mindig úgy adott neki ajándékot, mintha borravalót adna. Nem is
beszélve a gyerekekről. Nem tudom, Laura eljön-e egyáltalán. Azelőtt azt
hittem, hogy ha majd az Úr megöregszik, minden rendbe jön, hogy a végén
csak meglágyul a szíve, meg aztán az unokák összebékítik a szülőket a
gyerekekkel, nem lehet nekik ellenállni. Persze, Laurának nincsenek is
gyerekei. De mégis. Igazán eljöhetne…
Nagyon szeretem az Urat, méghozzá két okból. Először is, mert mindig
udvarias és kedves volt velem, és Bernard-ral, a férjemmel is. Udvariasabb
és kedvesebb, mint a feleségével és a gyerekeivel. Ő ilyen, nagy finoman
megkérdezi: „Jó napot, Violette, hogy érzi magát ma reggel? Jobban van
már a fia?”, pedig a feleségének már húsz éve nem is köszön reggel. Az a
legrosszabb, hogy olyan őszintének látszik a nagyon kedves, jó erős
hangjával, nem büszke, nem, egyáltalán, mindig udvarias velünk. És rám
néz, és odafigyel arra, amit mondok, és mosolyog, mert én mindig jókedvű
vagyok, mindig éppen csinálok valamit, soha nem áll meg a kezem, és azt
is tudom, hogy meghallgatja a válaszomat is, mert ő is mindig válaszol,
amikor én is megkérdezem tőle: „És maga, Uram, hogy van ma reggel?”
„Jól vagyok, Violette, jól vagyok, de nagyon sok a munkám, lemaradásom
van, és nem készül el magától, mennem kell”, és rám is kacsint, mielőtt
eltűnik a folyosón. A feleségének a világért sem mondana ilyet. Az Úr
szereti a magunkfajtákat, minket jobban szeret, ezt világosan érezni. Azt
hiszem, kényelmesebben érzi magát a mi társaságunkban, mint azokkal az
urakkal, akikkel összejár: látom, hogy nagyon örül, ha tetszik nekik, amit
mond, ha sikerül meghökkentenie őket, amikor tömi őket a beszédével,
mint a libákat, vagy elnézi, ahogy őt hallgatják, de nem szereti őket; az
nem az ő világa.
A második ok, amiért nagyon szeretem az Urat, hát azt egy kicsit nehéz
elmondani… szóval, mert belefingik a paplan alá! Amikor először
hallottam a dolgot, akkor nem is értettem, hogy mit is hallottam, hogy úgy
mondjam… De aztán még egyszer megtörtént, reggel hét óra volt, a kis
szalon előtti folyosóról jött, ahol az Úr néha aludni szokott, amikor nagyon
későn ér haza este, olyan robbanásféle volt, durr, de igazán nagyon hangos,
soha nem hallottam még ilyen hangosat! És akkor megértettem, és őrülten
kacagni kezdtem, de igazán őrülten! Kétrét görnyedtem, a hasam is
belefájdult, de azért volt annyi lélekjelenlétem, hogy kimenjek a konyhába,
leültem a padra, és azt hittem, soha nem nyerem vissza a lélegzetemet.
Azóta nagyon rokonszenves nekem az Úr, igen, rokonszenves, mert az én
férjem is a paplan alá fingik (igaz, nem ilyen hangosan). A nagyanyám
mindig azt mondta, hogy az a férfi, aki a paplan alá fingik, az szereti az
életet. Meg aztán, tudom is én, azóta valahogy közelebb érzem
magamhoz…
 És én tudom ám, hogy mit akar az Úr. Nem egy fogást, nem valami
ennivalót. Hanem azt a szép szőke hölgyet akarja, aki húsz évvel ezelőtt
jött ide egyszer, szomorúan, egy nagyon kedves, nagyon elegáns hölgy,
megkérdezte: „Itthon van az Úr?” Mire én azt feleltem: „Ő nem, de
Asszonyom itthon van.” A hölgy erre felvonta a szemöldökét, jól láttam,
hogy meglepődött, és aztán sarkon fordult, és soha többé nem láttam, de
biztos vagyok benne, hogy volt köztük valami, és ha az Úr nem szerette a
feleségét, az azért volt, mert fájt a szíve a magas, szőke, szőrmebundás
hölgy után.
 A nyers étel
Grenelle utca, hálószoba

A tökéletesség, az a visszatérés. Ezért van az, hogy kizárólag a hanyatló

civilizációk képesek rá: csak Japánban – ahol soha nem látott csúcsokra ért
fel a választékosság, egy ezeréves civilizáció szívében, amely többet adott
az emberiségnek bárkinél –, csak Japánban lehetett végső beteljesedésként
visszatérni a nyers ételhez. A vénségesen vén, és hozzám hasonlóan
folyamatosan haldokló Európában az őstörténet óta először ettek nyers
húst, néhány egyszerű fűszer hozzáadásával.
A nyers étel. Tévedés azt hinni, hogy egy el nem készített termék durva
befalását jelenti! Belefaragni egy nyers halba olyan, mint követ faragni. A
kezdő szemében a márványtömb tagolatlannak tűnik. Ha véletlenszerűen
illeszti rá a vésőt, és úgy üt rá egyet, a szerszám kiugrik a kezéből, és a kő
továbbra is őrzi érintetlen egységét. Egy jó kőfaragó ismeri az anyagot.
Előre érzi, hol kell belemetszenie, már meg is van a hasadék, amely csak
arra vár, hogy valaki fel is fedezze, támadást intézzen ellene, és
milliméternyi pontossággal kitalálja, hogyan fog kirajzolódni a forma,
amelyet csak a tudatlanok tulajdonítanak a szobrász akaratának. Pedig
éppen ellenkezőleg: a szobrász ugyanis nem tesz mást, mint kibontja az
alakot – mert tehetsége nem a formák kitalálásában áll, hanem abban, hogy
kiemeli azt, ami más számára láthatatlan.
Az általam ismert japán szakácsok sokévnyi tanulás után számítottak
mesternek a nyers hal művészetében, hosszú idő elteltével tárult fel előttük
a hal kartográfiája. Bár vannak, akikben eleve megvan a tehetség, és az
ujjaik alatt megérzik a törésvonalakat, amelyek mentén a felkínált állat ízes
szasimivá alakul; a beavatottak képesek úgy kiemelni a beleket, hogy a hal
elveszítse halszagát. Ám ők is csak akkor válnak művésszé, ha
megzabolázták a velünk született és tanult adottságot, amelyhez a puszta
ösztön még kevés: ügyesség kell a felvágáshoz, megkülönböztetőképesség
és ítélőerő a legjobb darab kiválasztásához, és erős jellem, amely nem
elégszik meg a középszerűséggel. A legnagyobbal, Tsuno séffel előfordult,
hogy egy hatalmas lazacból egyetlen, látszólag nevetségesen apró darabkát
hagyott csak meg. Az anyagban ugyanis a terjengősség nem jelent semmit,
a tökéletesség ural mindent. Egy parányi, friss, magányos, csupasz, nyers
darabka: a tökéletesség.
 Amikor Tsuno séffel találkoztam, már nagyon idős volt, feladta saját
vendéglőit, és a pult mögül figyelte a vendégeket, nem is nyúlt az
ételekhez. Néha mégis előfordult, hogy egy vendég vagy egy különleges
esemény tiszteletére újra munkához látott – de kizárólag szasimit készített.
Utolsó éveiben ezek a kivételes alkalmak is egyre ritkultak, míg végül
egészen különleges eseménynek számítottak.
Akkoriban még csak ígéretes pálya előtt álló, fiatal kritikus voltam,
rejtegettem a gőgömet, ami nagyravágyásnak tűnhetett volna, és jó idő
múltán kezdett zsenialitásom egyik védjegyének számítani. Tehát tettetett
alázattal üldögéltem az Oshiri vendéglő bárpultjánál, egyedül; vacsorázni
készültem, és előre is sokat vártam tőle. Életemben nem kóstoltam még
nyers halat, és új élvezetben reménykedtem. Zöldfülű gasztronómiai
újságírói előéletemben tényleg semmi nem készített fel erre. A számban
csak a „szülőföld” szó ízét érzékeltem, bár nem is értettem a jelentését –
ma már tudom, hogy a „szülőföldet” csak a „gyermekkor” nevű mitológia
tartja életben, és azért találtuk ki a vidék földjében és identitásában
gyökerező hagyományok világát, mert meg akarjuk szilárdítani,
tárgyiasítani szeretnénk a felnőtté válás borzalmát megelőző mágikus, és
soha el nem múlt éveket. Olyan erősen életben akarjuk tartani az elveszett
világot a múló idő ellenére is, hogy erősen hinni kezdtünk a „szülőföld”
létezésében – egy egész eliramlott élet: ízekből, illatokból, futó szagokból
összeálló kőzet ülepedik le az ősi rítusokban, a helyi ételekben, a csalóka
emlékezet olvasztótégelyében, ahol aranyat akarunk csinálni a homokból,
és örökkévalóvá akarjuk tenni az időt. Pedig éppen fordítva van: fejlődés,
erózió, felejtés nélkül nem jöhet létre nagy konyha. A konyha csak úgy
válhatott művészetté, ha folyamatosan megkérdőjelezték a feldolgozás
módját, ha összekeveredett benne múlt és jövő, itt és máshol, nyers és főtt,
sós és édes, és akkor maradhatott fenn, ha nem dermedt bele az olyan
emberek megszállottságába, akik nem akarnak meghalni.
Tehát finoman fogalmazva: a babfőzelék és a káposztaleves mellől,
minden érintéstől – de nem minden előítélettől – mentesen találkoztam a
japán konyhával az Oshiri vendéglő pultjánál, ahol egy seregnyi szakács
munkálkodott, szinte teljesen eltakarva a terem jobb szélén magába
roskadva üldögélő, aprócska férfit. A tökéletesen dísztelen, puritán vonalú
székekkel berendezett, spártaian egyszerű teremben vidám hangzavar
uralkodott, az olyan helyek zaja, ahol a vendégek elégedettek az étellel és a
kiszolgálással. Semmi meglepő. Semmi kirívó. Hogy miért tette? Talán
tudta, hogy ki vagyok, mert a nevem, amely már kezdett ismertté válni a
gasztronómia szűk világában, eljutott az ő elfásult öregemberfülébe is?
Vagy önmagáért tette? Esetleg értem? Mi lehet az oka, hogy egy érett férfi,
aki már lemondott az érzelmekről, feléleszti magában a reszkető
lángocskát, és egy utolsó parádé kedvéért fölégeti eleven erejét? Talán így
adja át az idősebb a fiatalabbnak a tudományát, így mond le valamiről, és a
másik így szerzi meg tőle? A titkok mély szakadéka – közben egyszer sem
emelte rám a szemét, csak a legvégén: üres, lepusztult tekintetéből már
kiveszett minden jelentés.
Amikor felállt rozoga székecskéjéről, márványos csend terült szét a
termen, asztalról asztalra. Mintha láthatatlan hullám csapott volna le az
elképedéstől kővé vált szakácsokra, végigszáguldott a bárpultnál ülőkön,
majd az asztaloknál ülő vendégeken, egészen azokig, akik éppen akkor
léptek be az ajtón, és dermedten bámulták a jelenetet. A mester szó nélkül
felállt, és a munkalaphoz lépett, velem szemben. Az a szakács, akiről addig
azt hittem, hogy ő irányítja a csapatot, az ázsiai kultúrákra jellemző
hódolatteljes mozdulattal kurtán meghajolt, és lassan visszavonult, vele
ment a többi is a konyhai kiöblösödés felé, de nem léptek be, ott maradtak,
mozdulatlanul, vallásos áhítattal. Tsuno séf lágy és szűkmarkú
mozdulatokkal, szinte már szegényes takarékossággal dolgozta ki a
kompozíciót az orrom előtt, láttam, ahogy a tenyere alatt megszületnek és
kibomlanak a gyöngyházban és a habos selyemrózsaszínben ragyogó, fehér
és szürke hússzilánkok, és elbűvölve asszisztáltam a csodához.

Káprázatosán szép volt. Nem anyag, és nem is víz tört át fogam kerítésén,
hanem egy köztes szubsztancia, amely az anyagból megtartotta a jelenlétet,
a semmivel dacoló szilárdságot, a vízből átvette a folyékonyságot és a
csodálatos lágyságot. Az igazi szasimi nem roppan, de nem is olvad szét a
szájban. Lassú és lágy rágásra invitál, aminek nem az a célja, hogy
megváltoztassa a táplálék természetét, hanem az, hogy megízlelje légies
lágyságát. Igaz is, lágyság. A szasimi nem lágyság és nem puhaság:
bársonyos porszem a selyem határvidékén, mindkettőből magában hordoz
valamit, és homályos lényegének elképesztő alkímiájában megtartott
valamiféle tejszerű sűrűséget, ami nincs meg a felhőkben. Ezeket a heves
érzelmeket az első rózsaszín falat, a lazac váltotta ki belőlem, de azután
megesett a találkozásom a lepényhallal, a fésűkagylóval és a polippal is. A
lazac lényegi soványsága ellenére zsíros és édeskés, a polip határozott és
szigorú, szívóssá teszik a titkos kötőanyagok, amelyek csak hosszú
ellenállás végén szakadnak fel a fog alatt. Mielőtt bekaptam, alaposan
megnéztem az érdekesen fogazott darabot; mályva- és rózsaszínű volt, de a
tarajos kinövések miatt majdnem fekete, ügyetlenül ragadtam meg
engedetlen pálcikáimmal, nyelvemre tettem, és a tömörség érzésétől átjárt
a reszketős gyönyörűség. A kettő között, a lazac és a polip között a szájban
az érzések egész palettája, de ugyanakkor a sűrű folyékonyság is, ami az
eget varázsolja a nyelvünkre, és fölöslegessé tesz bármilyen más
folyadékot, legyen az víz, Kirin sör vagy meleg szaké. A fésűkagyló már
érkezésekor rögtön el is enyészik, olyan könnyű és tünékeny, de a száj még
sokáig nem felejti mély simítását, a lepényhal pedig, amiről tévesen
gondoljuk, hogy a legparasztosabb mind közül, igazi citromos finomság,
elképesztő szerkezete különleges teljességgel mutatkozik meg a fogunk
alatt.

Ez hát a szasimi – kozmikus töredék szív közelben, de sajna éppen elég

távol attól a kellemes illattól vagy íztől, ami elmenekül az éles elmém
(vagy talán az embertelenségem?) elől. Azt hittem, hogy e kifinomult
kaland, egy nyers falat megidézése ezermérföldnyire az állatfalók
barbárságától, a maga leheletnyi eredetiségével talán megidézi az
ismeretlen emléket is, amit már nem is remélek megragadni… Már megint,
és mindig a páncélosok: talán mégsem ez a jó?
 (Chabrot)
Bourgogne utca, orvosi rendelő

Három út állt előttem:

A tünetmentes út: nyomorúságos munkabér, zöld orvosi köpeny, hosszú
ügyeletek, a karrier ígérete, a hatalom és a dicsőség útja. A Kardiológia
Professzora. A közkórház, az Ügy iránti elkötelezettség, a tudomány
szeretete: éppen annyi, amennyi ambícióból, józan észből és
szakértelemből kell. Elég érett voltam rá.
A köztes út: a mindennapi. Sok-sok pénz. Elegáns és nyomasztó
klientúra: depressziós polgárasszonyok, tékozló öregemberek, gazdag
szenvedélybetegek, láz, torokgyulladás – hosszú, felmérhetetlen unalom.
És a feleségemtől karácsonyonként kapott újabb és újabb Montblanc toll
csak úgy surran a receptek fehér síkságán. Felnézek, a kellő pillanatban
elmosolyodom, néhány vigasztaló szó, egy kis udvariaskodás, sok hamis
emberség, és máris feloldoztam Mme Derville-t, az ügyvédi kamara
elnökének feleségét gyógyíthatatlan hisztériás szorongása alól.
Az érintőleges út: a lelkeket kezelni, nem a testet. Újságíró, író, festő,
szürke eminenciás, irodalmi nagykutya, archeológus? Mindegy, bármit,
csak ne a nagyvilági orvosi rendelő lambériázott falait, gyógyító
küldetésem híres és gazdag névtelenségét, a gazdagok utcájában, a főnöki
fotelemben…
Természetesen: a köztes út. És mintha évszázadok nyúlnának el gyötrő
kielégületlenségben, néha maró, néha rejtett – de szüntelen – belső
forrongásban.
Amikor ő először eljött hozzám, éreztem, hogy megmenekültem.
Megajándékozott valamivel, amiért a romlott burzsuj vérem miatt képtelen
voltam lemondani bármiről is, megajándékozott magával a néma
beleegyezéssel, hogy a páciensem lesz, hogy rendszeresen megjelent a
várómban, és ott engedelmesen, türelmes betegként hosszan elüldögélt.
Később végtelen nagystílűségében mással is megajándékozott: a
társalgásával – addig nem sejtett világok bukkantak fel előttem, és neki
köszönhetően, átruházás által éltem meg mindazt, ami mindig is lángra
gyújtott, amit olyan tüzesen kívántam, de már nem is reménylettem
meghódítani.
Átruházás által élni: séfeknek adni életet, vagy a sírásójuk lenni, a
lakmározásból szavakat, mondatokat, nyelvezetszimfóniákat facsarni,
villámszóró szépségükben megragadni, életre kelteni az ételeket;
Mesternek lenni, Vezetőnek, Istenségnek; szellemünkkel elérhetetlen
szférákat érinteni, alattomban behatolni az ihlet labirintusaiba, súrolni a
tökéletességet, megérinteni a zsenit! De tényleg, mi a jobb? Élni a Homo
sapiensek szegény, kényelmes kis életét, céltalanul, sótlanul, mert túl
gyengék vagyunk, hogy ragaszkodjunk a célkitűzéseinkhez? Vagy lopva,
törvénytelenül kiélvezni egy másik ember eksztázisát, aki tudja, mit keres,
aki már elindította keresztes hadjáratát, és aki, mivel egy végső cél lebeg
előtte, a halhatatlansággal kacérkodik?
És később egy újabb adomány: a barátsága. És elfogadni azt, ahogy rám
néz meghitt férfibeszélgetéseink során, ahol a művészet iránt érzett
szerelmem tüzében én lettem a tanítvány, a tanú, a védelmező és a csodáló
egy személyben, és százszorosan kaptam vissza önkéntes alárendeltségem
gyümölcseit. A barátsága! Ki nem álmodozott róla, hogy barátságot köt a
század egyik Nagyjával, hogy tegezi a hőst, hogy lovaggá üti a tékozló
fiút, a kulináris orgiák nagymesterét? A barátja! A barátja és bizalmasa,
egészen a drága, de fájdalmas kiváltságig, hogy közöljem vele a halála
eljövetelét… Holnap? Hajnalban? Vagy ma éjszaka? Ma éjszaka… Az én
éjszakám is lesz egyben, mert a tanú is belehal abba, ha már nem lesz miről
tanúskodnia, mert a tanítvány belehal a veszteség gyötrelmébe, mert a
védelmező is belehal, hogy kudarcot vallott, és végül: a csodáló is belehal,
hogy a temetők csendjére szánt holttestet kell imádnia… Az én éjszakám…
De nem bánok semmit, mindent magamnak követelek, mert ő ő volt, és
én én voltam.
 A tükör
Grenelle utca, a hálószoba

Jacques Destrères-nek hívták. Egészen a karrierem elején történt. Éppen

akkor adtam le egy cikket a Gerson vendéglő specialitásairól – pontosan ez
az írás forradalmasította a szakma szabályait, és katapultált engem a
gasztronómiai újságírás egére. Az előttem álló eseményekre való izgatott,
de bizakodó várakozásban a nagybátyámhoz, apám bátyjához menekültem;
agglegény volt, nagyon tudott élni, és a család szemében eredeti alaknak
számított. Agglegény volt, és soha egyetlen nőt sem láttak az oldalán,
olyannyira nem, hogy az apám azt gyanította, a bátyja afféle „szoknyás
legény”. Jacuqes-nak sikere volt az üzleti életben, majd idősödvén
visszavonult egy elragadó kis birtokra a Rambouillet-erdő mellé, és
békésen éldegélt: rózsafáit metszegette, kutyáit sétáltatta, régi üzletfeleivel
szivarozott, és finom fogásokat főzőcskézett magának.
Én a konyhájában ültem, és figyeltem őt. Tél volt. Nagyon korán
ebédeltem Groersnél, Versailles-ben, és több mint kellemes lelkiállapotban
kanyarogtam a behavazott utacskákon. Finom kis tűz ropogott a
tűzhelyben, és Jacques elkészítette az ebédet. Nagyanyám konyhájában
zajos és lármás légkörhöz szoktam, ahol a serpenyők zenebonájában, a vaj
sistergése és a kések csattogása közepette egy transzállapotban lévő
amazon hadakozott a főzéssel, és csak hatalmas tapasztalata övezte derűs
aurával – ilyesféle veszi körül a pokol tüzében égő mártírokat is. Jacques
viszont komótosan végezte ezeket a feladatokat. Nem sietett, de lassú sem
volt. Minden mozdulatnak megvolt a maga ideje.

Gondosan átöblítette a thai rizst egy kis ezüstszitában, lecsöpögtette, nyeles

serpenyőbe borította, másfélszeres adag sós vízzel leöntötte, majd
letakarta, és feltette főni. A rákok már egy fajansztálban pihentek. Jacques
velem beszélgetett, leginkább a cikkemről és a terveimről, miközben
figyelmes aprólékossággal megpucolta a rákokat. Szemernyit sem fokozta
a tempót, de egy pillanatig sem lassította. Miután az utolsó kis arabeszket
is megtisztította védőburkától, gondosan kezet mosott egy tejszagú
szappannal. Ugyanezzel a békés higgadtsággal öntöttvas serpenyőt tett a
tűzre, olívaolajt csorgatott belé, felforrósította, majd beleszórta a
megtisztított rákdarabokat. Fakanállal ügyesen megforgatta őket, a
legapróbb darabok sem menekülhettek, minden oldalról megkapatta,
táncoltatta őket az illatos vason. Azután jött a curry. Nem túl sok, nem is
túl kevés. Az érzéki por egzotikus aranyával megszépítette a rákocskák
rózsás rézszínét: az újra felfedezett Kelet. Só, bors. Jacques ollóval
szétcsipegetett egy szál koriandert a serpenyőben sistergő étel fölött. Végül
hamar egy kortynyi konyak, égő gyufa; az edényből hosszú, harapós láng
csapott föl, mint egy végre kiszabaduló hívás vagy kiáltás, egy elszabaduló
sóhaj, amely éppen olyan gyorsan kialszik, ahogy feléledt.
A márványasztalon már türelmesen várakozott egy porcelántányér, egy
kristálypohár, a csodálatos ezüst evőeszköz és egy hímzett lenvászon
szalvéta. Jacques a fakanállal gondosan kimérte a tányér aljára a rák felét, a
tálra egy dundi kupacba borította a parányi csészébe préselt rizst, majd
mentaággal díszítette. A borospohárba nagyvonalúan töltött magának az
áttetsző búzaszínű nedűből.
„Kérsz egy pohár sancerre-t?”
Megráztam a fejem. Jacques asztalhoz ült.
Egy gyors kis ebéd. Jacques Destrères ezt hívta gyors kis ebédnek. És
tudtam, hogy nem viccel, hogy mindennap kotyvaszt magának egy falatnyi
mennyországot, nem sejtvén, milyen kifinomult ez az egyszerű kis falat – a
mindennapjait is jellemző cicomátlanságban valódi ínyencnek, igazi
esztétának bizonyult. Néztem, ahogy eszik, én nem is nyúltam az ételhez,
amit a szemem láttára készített, és ugyanazzal az oldott és kifinomult
műgonddal fogyasztotta el, ahogyan elkészítette, és ez a fogás, amibe bele
sem kóstoltam, életem egyik legjobb étkezése lett.
Megízlelni valamit: gyönyörűség; leírni ezt a gyönyörűséget: művészi
aktus, de az igazi műalkotás végeredményben a mások ünnepe. És Jacques
Destrères ebédje tökéletes műalkotássá vált, mert nem az én élvezetem
volt, mert nem áradt túl az életemen, és nem is húzódott vissza belőle,
hanem zárt és önmagába forduló egységként maradhatott meg az
emlékezetemben, kiváltságos, téren és időn kívül bevésődött pillanatként,
az életemet betöltő érzelmektől megszabadított szellemem
gyöngyszemeként. Ahogyan az ember egy szoba domború tükörből
visszaverődő képét nézi, amely festménnyé válik, hogy soha többé ne
nyíljon másra, hanem örökre egy „máshol” nélküli világot sugalljon – és ez
a világ szigorúan be van rajzolva a tükör keretei közé, és el van szigetelve
a körülöttünk zajló élettől –, a mások étkezése is be van zárva a
szemlélődésünk keretébe, és fel van oldozva az emlékeink vagy a terveink
perspektívái alól. Szerettem volna azt az életet élni, amit a tükör vagy
Jacques tányérja sugárzott: egy perspektívák nélküli életet, amelyben
elenyészik a műalkotássá válás lehetősége, egy hajdankor és holnap nélküli
életet, egy környezet és látóhatár nélküli életet; itt és most – ez szép, ez
teljes, ez zárt.

De mégsem erről van szó. Amit a nagy vendéglők hoztak teremtő

zsenimnek, amit Destrères rákjai sugalltak az értelmemnek, semmit nem
súg a szívemnek. Ó, fájdalom. Fekete nap.
A nap…
 (Gégène)
A Grenelle és a Bac utca sarka

Téged és engem egy bordában szőttek.

Kétféle járókelő van. Az első a gyakoribb, bár vannak köztük apróbb
eltérések. Az ilyeneknek soha nem találkozom a tekintetével, vagy csak
futólag, amikor odaadják a pénzt. Néha kicsit elmosolyodnak, de mindig
enyhén zavarban vannak, aztán hipp-hopp le is lépnek. Vagy meg sem
állnak, a lehető leggyorsabban elhúznak mellettem, a rossz lelkiismeret
már száz méterről kínozza őket – amikor ötven méterre érnek, gyorsan,
mereven a másik oldal felé fordítják a fejüket, és csak akkor áll ki a görcs a
nyakukból, amikor már ötven méterrel maguk mögött hagyták a rongyos
alakot –, majd elfelejtenek, újra szabadon lélegeznek, és a szégyen és a
szánalom kurta kis csípése fokozatosan elenyészik a szívükben. Pontosan
tudom, hogy az ilyenek mit mondanak este, amikor hazaérnek, ha
egyáltalán felmerül bármi is a tudatalattijuk egyik zugában: „Ez iszonyú,
egyre többen vannak, megszakad értük a szívem, és adok is én, persze, de a
második után már leállok, tudom, ez nem megoldás, de nem adakozhat az
ember megállás nélkül, ha arra a sok befizetett adóra gondolok, nem a mi
dolgunk lenne, hogy segítsünk rajtuk, az állam hibája, az állam nem végzi
rendesen a dolgát, még örülhetnek, hogy a baloldal van kormányon,
különben még rosszabb lenne, na jól van, mi lesz ma a vacsora, spagettit?”
Az ilyeneknek szarok a fejére. És akkor még finoman fogalmaztam.
Állatira idegesítenek az ilyen burzsujok, akik egyszerre akarnak mindent,
bérletet a Châtelet Színházba, megmenteni a Föld szerencsétlenjeit, teázni
egy elegáns teázóban, és hogy minden ember egyenlő legyen a Földön, a
toscanai nyaralásokat és a bűntudat töviseitől megtisztított járdákat, a
feketén alkalmazott takarítónőt és az emberi jogok védelmezőiként tartott
tirádákat. Az állam, az állam! Ez az a bunkó népség, amelyik imádja a
királyt, és a korrupt minisztereket vádolja minden rosszért, ami történik
vele; vagy a Keresztapa, aki azt mondja a gorilláinak: „Ennek az alaknak
valahogy gyanús a képe”, és nem óhajt belegondolni, mire is adott
parancsot néhány szavával: a fickó kivégzésére; vagy a bántalmazott
gyermek, aki a szociális munkást átkozza, amiért az felelősségre akarja
vonni a méltatlan szülőket! Az állam! Milyen széles az állam háta, amikor
meg akarunk vádolni valakit, aki nem más, mint saját magunk!
 És aztán van a másik kategória. Idetartoznak a kemény fickók, az igazi
szemétládák, akik nem gyorsítják mega lépteiket, akik nem fordítják el a
tekintetüket, akik hidegen, szánalom nélkül méregetnek, a te bajod,
öregem, patkolj el, ha nem tudtál küzdeni, a söpredék nem érdemel
bocsánatot, a prolinak, aki emberhez méltatlan kartonpapír ágyon vegetál,
nincs helye a Földön, nyertesek vagy vesztesek vagyunk, és ha azt hiszed,
hogy szégyellem magam, mert felvet a pénz, hát nagyon tévedsz.
Tíz éven át, minden reggel, amikor kijött a palotájából, elment előttem
az elégedett gazdagember-lépteivel, és nyugodtan megvető tekintettel
válaszolt néma kérésemre.
Ha a helyében lettem volna, én is így csinálom. Nem kell ám azt hinni,
hogy az összes csöves szocialista, és hogy a szegénység forradalmárrá teszi
az embert. És mivel úgy tűnik, hamarosan meg fog halni, a következő
szózatot intézem hozzá: „Dögölj meg, öregem, dögölj bele abba a sok
pénzbe, amit nem adtál nekem, dögölj bele a gazdagleveseidbe, dögölj bele
a hatalommal teli életedbe, de azt ne várd, hogy még örüljek is neki. Téged
és engem egy bordában szőttek.”
 A kenyér
Grenelle utca, hálószoba

Felajzva kellett eljönnünk a strandról. Már akkor is éreztem, hogy az idő

egyszerre lehet gyönyörűségesen rövid, és gyönyörűségesen hosszú. Ezen
a részen a part lustán elnyúló, homokos ív, de hullámok csapkodják, csak
bátraknak ajánlható, mert veszélyes, bár annál több élvezetet nyújt. Az
unokatestvéreimmel reggel óta fáradhatatlanul, lelkesen ugráltunk bele a
hullámokba, vagy siklottunk a tarajukra, megrészegültünk a végtelen
görgetegektől, csak egy-egy fánkért vagy szőlőfürtért tértünk vissza
egyszer-egyszer a gyülekezőhelyre, a családi napernyő alá, majd
visszarohantunk az óceánba. Néha átengedtem magam a meleg, csikorgó
homok kényeztetésének, és egy szempillantás alatt beledermedtem a
jámbor jó érzésbe, csak a testem zsibbadását és a strand sajátságos
hangjait: a sirályok és a gyerekek rikoltozását érzékelve – egy kiragadott,
meghitt pillanatra, a boldogság sajátságos elbambultságában.
De leggyakrabban a víz kényének-kedvének kiszolgáltatva siklottam,
tűntem fel és tűntem el folyékony és mozgékony tömegében. Ó,
gyermekkori elragadtatottság: hány évünkbe kerül elfelejteni, micsoda
szenvedéllyel vetettük bele magunkat minden élvezetet ígérő
tevékenységbe? Hová tűnik a totális elköteleződés, az öröm, az elbűvölően
lírai szárnyalás képessége? Olyan sok ujjongás volt ezekben a fürdéssel
töltött napokban, olyan sok egyszerűség… és annyival nehezebben
jutottunk később élvezethez…
Egy óra tájt szedtük a sátorfánkat. Rabat mintegy tíz kilométernyire
feküdt, és a dugóban izzó autóból éppen elég időm volt nyugodtan
gyönyörködni a tenger meredek partjában. Nem tudtam betelni vele.
Később, már fiatalemberként, amikor meg voltam fosztva ezektől a
marokkói nyaraktól, gyakran idéztem fel magamban az Aranyhomok
strandról a városba vezető út legapróbb részletét is, és aprólékos eufóriával
gondoltam vissza az utcákra és kertekre. Szép út volt, sok helyen az
Atlanti-óceán fölött haladt; a leanderek alatt fulladozó házak között, egy-
egy szépen kidolgozott vaskerítés csalóka áttetszőségében néha
megfigyelhettem a házban zajló, napfürdette életet; a távolban az
okkersárga erődítmény uralta a smaragdzöld hullámokat – csak jóval
később tudtam meg, hogy gyászos hírű börtön; majd a sziklák közé
ékelődött, széltől és örvényektől védett tamarai kis strand mellett
hajtottunk el – megvetően méregettem, mert én a tengerben csak a
hullámokat és a háborgást szerettem; az ezután következő strand túl
veszélyes volt a fürdéshez, néhány merész halász álldogált a vízben,
napbarnított lábukat úgy csapdosták a hullámok, mintha a tenger borzalmas
lármával fel akarná falni őket; és aztán a külváros, a színes, szélben
csattogó vásznakkal és birkákkal zsúfolt piacaival, és a sok-sok ember,
vidáman hangosak, szegények, de nagyon egészségesek a jódos levegőben.
Homok tapadt a bokámra, lángolt az arcom, ernyedten ültem az autóban, és
az arab nyelv éneklő, agresszív lejtése az ablakból kiszálló érthetetlen
szófoszlányok kényére-kedvére ringatott. Édes kálvária, mind között a
legédesebb; aki egész nyarakat töltött a tenger partján, ismeri a hazamenés
kényszerének dühítő érzését: el kell hagyni a vizet a földért, és újra
kellemetlenül nehéznek és izzadtnak kell lenni – ismerjük az érzést, később
mégis áldott pillanatként emlékszünk vissza rá. Vakációs szertartások,
megváltoztathatatlan érzések: a só íze a száj sarkában, a ráncos ujjak, a
meleg és száraz bőr, a ragacsos haj (néhány sós csepp még a nyakunkba
gördül), kapkodva szedjük a levegőt: milyen jó volt, milyen könnyű volt az
egész… hazaértünk, beálltunk a zuhany alá, és fénylőn, puha bőrrel és
engedelmes hajfürtökkel léptünk ki alóla, és egy újabb étkezéssel kezdetét
vette a délután.

Mindig a bástya melletti, aprócska boltban vásároltuk meg, majd a

gondosan újságpapírba csomagolt holmival visszaszálltunk az autóba. A
szemem sarkából nézegettem, túlságosan el voltam pilledve, hogy örüljek a
meglétének, mégis megnyugodtam: már megvan „későbbre”, „délutánra”.
Nagyon furcsa…
Nem is kérdés, hogy a kenyérhez fűződő legzsigeribb emlékeim a
kessrához, a marokkói kenyérhez kötődnek, ehhez a szép, kilapított
golyóhoz, amely állagában közelebb áll a süteményhez, mint a baguette-
hez. Mindegy is: miután megtörülköztünk és felöltöztünk, és üdvözült
boldogságban egy fürdés utáni sétát tettünk a medinában, asztalhoz ültünk,
és az anyám kezében tartott kenyérből én is letéptem egy első,
győzedelmes falatot, és a falat lyukacsos és aranyszínű langyosságában
újra rátalálhattam a homok állagára, színére és hívogató vendégszeretetére.
A kenyér, a strand: egymással összefüggő melegségek, két cinkos
vonzalom; minden alkalommal világot betöltő rusztikus boldogság
árasztotta el az érzékeinket. Tévesen állítják, hogy a kenyér nemessége
abban áll, hogy önmagában is elég, ugyanakkor minden más fogás kísérője
is lehet. Azért elég a kenyér „önmagában is”, mert sokféle, nemcsak
fajtájában, hanem lényegében sokféle: a kenyér gazdag, a kenyér nem egy,
hanem sok, a kenyér mikrokozmosz. Önmagában testesíti meg a kábító
sokféleséget, mint egy miniatűr világegyetem, és az ízlelés során leplezi le
elágazásait. Miután támadást intéztünk a kenyérhéj fala ellen, elképedünk,
milyen engedékenyen adja át magát a friss kenyérbél. Olyan mély
szakadék van a néha kőkemény, néha csak jelképes, és a támadásnak
azonnal engedő repedezett kéreg és a belső anyag puhasága között, amely
hízelkedő engedelmességgel nyomul be a szánkba, hogy szinte zavarba
jövünk: a kéreg repedései a mező repedezett földjét idézik; egy
parasztember jelenik meg előttünk egy meleg nyári estén: hetet ütött a falu
harangja; zubbonya hajtókájával megtörli a homlokát; vége a munkának.
A héj és a bél találkozásánál viszont egy malom képe rajzolódik ki a
szemünk előtt: a búza pora lebeg a malomkő körül, és a levegő telítve van
a szálldosó porral; majd újból változik a kép, mert most simult a
szájpadláshoz a béklyójától megszabadult lyukacsos anyag, és kezdődhet
az állkapcsok munkája. Igaz, hogy kenyér, mégis úgy esszük, mint a
süteményt; de a süteményektől, vagy akár a reggeli péksüteménytől
eltérően a kenyér rágása egy meglepő, egy… ragacsos, eredményhez vezet.
A megrágott és újra megrágott kenyérgolyónak végül egy ragacsos és
egységes, hézagtalan masszává kell tömörülnie, bár át kell engednie a
levegőt is; a kenyér ragacsos, igen, nagyon is ragacsos. Ha valaki soha nem
merte fogaival, nyelvével, szájpadlásához tapasztva és a szájában forgatva
hosszan puhítani a kenyér belét, soha nem ismert rá reszketve a
ragacsosság győzedelmes hevére. Ilyenkor már nem kenyeret, kenyérbelet
vagy holmi süteményt csócsálunk: ez az anyag már mi saját magunk
vagyunk, ilyen íze lehet saját szöveteinknek, ezt az anyagot dagasztjuk
tapasztalt szánkkal, ahol a nyál és az élesztő kétértelmű testvérségben
egyesül.
Lelkiismeretesen és csendesen kérődztünk az asztal körül. Mégiscsak
vannak nagyon különös áldozások… Az intézményesített misék
szertartásain és ragyogásán túl, a kenyér megtörésének és Istennek való
ajánlásának vallásos aktusán innen, ebben a szent áldozásban egyesültünk
– egymásba olvadtunk egy felsőbbrendű igazságra való várakozásban, bár
nem tudtunk róla, hogy ez az igazság mind között a legfontosabb. És ha
néhányan tudtában voltak is ennek a misztikus áhítatnak, felületesen az
együttlét örömének tulajdonították, hogy a szünidő bensőséges
hangulatában és elengedettségében megosztunk egymással egy megszentelt
ínyenckedést – de én tudom, hogy csak a megfelelő szavak és a
megvilágosodás híján nem voltak képesek megfogalmazni az
Úrfelmutatást. Szülőföld, vidék, életöröm és organikus rugalmasság: ez
mind benne van a kenyérben, a mi kenyerünkben és a más vidékek
kenyerében is. Semmi kétség: ez teszi a kenyeret a kiváltságos eszközzé,
amely önmagunkban önmagunk keresése felé terel bennünket.
Az első, étvágygerjesztő érintés után ellenségesebb érzések sorával
szembesültem. Friss saláta – nem is sejtjük, hogy az apró, szabályos
kockákra vágott, és csak korianderrel fűszerezett répa és krumpli
mennyivel finomabb durván feldarabolt rokonainál – bővérű tazsinok,
csirke- vagy birkaraguk: már előre nyalogattam a szám szélét, és
lelkiismeret-furdalás és megbánás nélkül faltam, mint egy angyal. De a
szám nem felejtette, a szám még emlékezett rá, hogy az alsó állkapocs és a
puha cipóval való szerelmi csatájával vette kezdetét ez az ünnepi lakoma,
és bár hálám jeléül a kenyeret gyorsan belemártottam a szósszal teli
tányéromba is, jól tudtam, hogy e gesztusban már csak félszívvel vagyok
jelen. A kenyérrel, mint minden mással is, az első alkalom számít.
Emlékszem még Ouiada kashba teaszalonjának buja gazdagságára,
ahonnan a távolban, a bástyák alatt futó folyó völgyében fekvő Salét és a
tengert figyeltük; a medina tarkabarka utcáira; a jázminzuhatagokra a kis
udvarok falán (a szegények gazdagságára, ezermérföldnyire a nyugati
illatszergyárak luxusától); vagyis a napfényben zajló életre, ami nem olyan,
mint máshol, mert ha az ember nincs mindig bent a házban, másképp
érzékeli a teret… és a lepény alakú kenyérre, a hússal való egyesülés
ragyogó előjátékára. Érzem, nagyon is érzem, hogy lángolok. Valami
ilyesmit keresek. Valami ilyesmit, de nem pontosan ezt… kenyér…
kenyér… És mi még? Mivel mással élnek az emberek a Földön?
 (Lotte)
Delbert utca

Mindig azt feleltem: nem akarok odamenni, nagyon szeretem Grannyt, de

Granpyt nem szeretem, félek tőle, olyan nagy, félelmetes fekete szeme van,
meg aztán soha nem örül, amikor minket lát, nem, egyáltalán nem örül.
Ezért olyan furcsa ma minden. Mert most az egyszer nagyon is szeretnék
odamenni, szeretném látni Grannyt, meg Ricket, és most anyu nem akarja,
azt mondja, hogy Granpy beteg és zavarnánk. Granpy beteg? Az nem lehet.
Jean igen, Jean beteg. Ő nagyon beteg, de az nem számít, szeretek vele
lenni, nagyon szeretem, amikor nyáron együtt sétálunk a kavicsokon, és
Jean felvesz egy kavicsot, jól megbámulja, aztán kitalál egy történetet, ha
nagy, kerek kavics van a kezében, akkor egy úriember, aki túl sokat evett,
és már nem is tud menni, csak gurul, gurul, ha egy kicsi, lapos, akkor jól
ráléptek, és tessék, kilapult, mint egy palacsinta, Jean tele van ilyen
történetekkel.
Granpy viszont soha nem mesélt nekem, soha, ő nem szereti a meséket,
és nem szereti a gyerekeket, és nem szereti a zajt, emlékszem, hogy
egyszer a greneluccában nagyon szépen játszottam Rickkel, meg Anaïsszal,
Paul nővérének kislányával, nagyon jókat nevettünk, és akkor Granpy
felénk fordult, és gonoszul, de igazán gonoszul bámult rám, majdnem sírva
fakadtam, és el akartam bújni, és már egyáltalán nem volt kedvem nevetni,
és Granpy azt mondta Grannynak, de úgy, hogy rá sem nézett:
„Hallgattassák el őket.” És akkor Granny azt a szomorú arcát vágta, nem
felelt semmit, odajött hozzánk, és azt mondta: „Gyertek, gyerekek,
menjünk ki játszani a térre, Granpy fáradt.” És amikorra feljöttünk a térről,
Granpy már elment, már nem is találkoztunk vele, megvacsoráztunk
Grannyval, meg anyuval, meg Adèle-lel, Paul nővérével, és akkor megint
nagyon jól szórakoztam, de láttam, hogy Granny szomorú.
Amikor erről kérdezem anyát, mindig azt feleli, hogy nem, minden
rendben van, ezek olyan felnőtt dolgok, és hogy ne is foglalkozzam vele,
és hogy ő nagyon-nagyon szeret engem. Ezt tudom. De ezenkívül még sok
mindent tudok. Tudom, hogy Granpy már nem szereti Grannyt, hogy
Granny már nem szereti saját magát, hogy Granny Jeant jobban szereti,
mint Mamát és Laurát, de hogy Jean gyűlöli Granpyt, és hogy Granpy
undorodik Jeantól. Tudom, hogy Granpy úgy gondolja, hogy apu egy
idióta. Tudom, hogy apu haragszik anyura, mert Granpy lánya, de azért is,
mert annyira akart engem, pedig apu nem is akart gyereket, vagy legalábbis
egyelőre nem; azt is tudom, hogy apu nagyon-nagyon szeret engem, és
talán éppen azért haragszik anyura, mert annyira megszeretett engem,
amikor ő nem is akart, és azt is tudom, hogy anyu néha haragszik rám egy
kicsit, mert ő akart engem, amikor pedig apu nem akart. Hát igen, én ezt
mind tudom. Tudom, hogy mind boldogtalanok, mert senki nem a
megfelelő embert szereti úgy, ahogy pedig kéne, és mert nem értik, hogy
főleg önmagukra haragszanak.

Az emberek azt hiszik, hogy a gyerekek semmit sem tudnak. Néha nem is
tudom, hogy a nagyok voltak-e valaha gyerekek.
 A tanya
Grenelle utca, hálószoba

Miután két órán át hiába kerestem egy frissen megnyílt fogadót a Côte de
Nacre-on, Colleville és az amerikai temető környékén, ahol állítólag volt,
egy takaros tanyán kötöttem ki. Mindig szerettem Normandiának ezt a
részét. Nem az almabor miatt, és nem is az alma, a tejszín vagy a
calvadosban flambírozott csirke, hanem mérhetetlenül nagy strandjai miatt:
az apálykor szélesen feltáruló kavicsos fövenypart láttán értettem meg
először, mit is jelent az „ég és föld között” kifejezés. Hosszan sétáltam
Omaha Beachen, megszédített a magány és a tágas terek, elnéztem a
sirályokat és a homokban száguldozó kutyákat, a kezemmel elárnyékoltam
a szememet, a látóhatárt kémleltem (nem sugallt nekem semmit), boldog és
magabiztos voltam, felélénkített ez a hallgatag kiruccanás.
Ám ezen a szép, tiszta és hűvös nyári reggelen lassan elromlott a
kedvem, ahogy az egymásnak ellentmondó útbaigazításokat követve egyre
jobban belegabalyodtam a furcsa kis mélyutak pókhálójába. Végül egy
tipikus kőházas tanya udvarába torkolló kis zsákutcába értem; a ház pitvara
fölé tekintélyes lilaakác magasodott, a frissen fehérre festett spalettájú
ablakokat vörös muskátlizuhatag borította. A ház előtt, egy hársfa
árnyékában négy férfi és egy nő ült a terített asztal mellett; éppen
befejezték az ebédet. Nem ismerték a vendéglőt, amit kerestem. Amikor
jobb híján azt kérdeztem, tudnak-e bármilyen helyet, ahol
megebédelhetnék, csipetnyi megvetéssel húzták félre a szájukat. ,Akkor
már jobb, ha otthon eszik az ember”, jelentette ki az egyik férfi
sokatmondóan. Egy másik – őt néztem házigazdának – az autó tetejére tette
a kezét, hozzám hajolt, és teketóriázás nélkül felajánlotta, hogy osszam
meg velük az ételüket. Elfogadtam.
Leültem a hársfa alá (erős, balzsamos illatától szinte el is múlt az
éhségem), elhallgattam a calvadosuk mellett beszélgető férfiakat,
miközben a gömbölyded, fiatal háziasszony mosolyogva elém hordta az
ételeket. Négy tiszta, hideg, sózott osztriga, citrom és fűszerek nélkül.
Lassan szippantottam fel őket, magamban áldást mondva rájuk a
szájpadlásomat bevonó büszke hidegük miatt. „Már csak ezek maradtak,
volt egy csomó, tizenkét tucat, de amikor a férfiak hazatérnek a munkából,
esznek rendesen.” És az asszonyka édesen elneveti magát.
 Négy osztriga, és semmi cifrázás. Tökéletes, következetes előjáték,
fejedelmi a maga a csupasz szerénységében. Egy pohár száraz, tiszta,
jéghideg, kifinomultan gyümölcsös fehérbor – „Saché, van egy
unokatestvérünk Touraine-ben, olcsón adja!”.
Belekortyoltam. A fiúk közben elképesztő hévvel és kitartással vacak
autókról beszélgettek. Olyanokról, amik még elindulnak egyáltalán.
Tragacsokról, amik már meg sem moccannak, makacskodnak, nem
fogadnak szót, vagy ha mégis elindulnak, duzzognak, köhécselnek,
lefulladnak, kínlódnak a parton, kicsúsznak a kanyarban, rángatnak,
füstölnek, csuklanak, köhögnek, megbokrosodnak. Egy különlegesen
csökönyös Simca 1100-as emléke hosszú tirádára fakasztja az egyik fickót:
igazi fostalicska volt, még a nyár kellős közepén is befagyott benne az
ember segge. Felháborodottan csóválják a fejüket.

Két finom szelet nyers, sózott füstölt sonka, selymesen változékony a

bágyadt hajlatokban, sózott vaj és egy falatka cipó. Élénkítő, olvadékony
túladagolás: elképesztő, de élvezetes. Még egy pohár ugyanabból a
fehérből, és még sok másik pohár. Izgató, elbájoló lángra gyújtó előjáték.
„Igen, tele van velük az erdő”, felelik a férfiak, amikor udvariasan a
környék vadállományáról kérdezősködöm. „Egyébként – mondja Serge
(van egy Claude és egy Christian is – ő a ház ura –, de a harmadikhoz
képtelen vagyok nevet társítani) – ebből gyakran származnak balesetek.”

Néhány dundi, ájultan omlós zöld spárga. „Addig is, amíg melegszik a
főétel”, jegyzi meg gyorsan a fiatalasszony, azt hivén, hogy csodálkozom
az előételek hivalkodóan nagy számán. „Nem, nem – mondom –, ez
csodálatos.” Különleges, mezei, majdnem bukolikus hangnem. A
fiatalasszony elmosolyodik, és nevetve magamra hagy.
Körülöttem vígan folyik a beszélgetés az erdő vadjairól – valahogy
mindig rosszkor mennek át az erdei úton. Szóba kerül egy bizonyos
Germain, aki egy holdtalan éjszakán elütött egy kalandvágyó vaddisznót. A
sötétben azt hiszi, hogy az állat elpusztult, és beteszi a csomagtartójába
(Na, ehhez mit szól?), elindul, de az állat szép lassan magához tér, és
elkezd rugdalózni a csomagtartóban (képzelje, ott ficergett hátul…), aztán
a pofájával kiüti a csomagtartó fedelét, és elpárolog az éjszakában. A fiúk
kacagnak, mint a gyerekek.
Érkezik a csirke „maradéka” (egy regiment is jóllakna vele). Tejszín- és
sonkatúltengés, csipetnyi fekete bors, a burgonya ízén érzem, hogy
Noirmoutier-ből való – és sehol egy szemernyi zsír.
Időközben eredeti irányból a helyi alkoholok tekervényes útjaira
kanyarodott a beszélgetés. A jók, a nem olyan jók, a teljesen ihatatlanok; a
zugpálinkák, a rosszul mosott, rosszul tárolt, rosszul szedett almából
erjesztett almaborok, a szörpre hasonlító bolti calvadosok, azután az igazi
calvák: majd szétégetik az ember száját, de csodálatos illattal töltik el. Egy
bizonyos Joseph tata pálinkájának említésére hahotázni kezdenek:
fertőtlenítőnek még elmegy, de hogy étvágygerjesztőnek…
„Jaj, nagyon restellem – mondja a fiatalasszony, aki más akcentussal
beszél, mint a férje –, a sajt elfogyott, ma délután akartam boltba menni.”
Megtudom, hogy Thierry Coulard kutyája, a józanságáról ismert, derék
állat buzgón fellefetyelt egy tócsát az egyik hordó alól, és a
megindultságból vagy a mérgezésből kifolyólag olyan merev lett, mint a
bot, és csak a kivételes szívósságának köszönheti, hogy kiszabadult a halál
karmaiból. A fickók hasukat fogják a nevetéstől, én is levegő után
kapkodok.

Egy finoman égett, porhanyós, aranyszínű almatorta, pimaszul vigyorgó

almák a kristálycukor-karamell réteg alatt. Kivégeztem az üveget. Délután
ötkor a fiatalasszony felszolgálja a kávét calvadossal. A férfiak felállnak,
megveregetik a vállamat, kijelentik, hogy most már menni kell dolgozni,
de ha még este is itt találnak, annak nagyon fognak örülni. Átölelem és
megcsókolom őket, mintha atyafiak lennénk, és megígérem, hogy egy
napon majd visszajövök egy finom itallal.

A colleville-i tanya százéves fája alatt, a csomagtartóban hánykolódó

vaddisznó jegyében, akinek a kalandjai ízes anekdotákra fakasztják az
atyafiakat, életem egyik legszebb lakomáját fogyasztottam el. A fogadtatás
egyszerű volt, de kifinomult, bár voltaképpen nem is osztrigát, sonkát,
spárgát és csirkét lakmároztam ott, ezek szinte mellékesnek bizonyultak
vendéglátóim beszédének vaskosságához képest: brutális volt a maga
fesztelen, lompos szintaxisában, de melegséget árasztott gyermeteg
eredetiségével. Pukkadásig jóllaktam szavakkal, igen, a falusi kompánia
szavaival, amelyek néha nagyobb gyönyörűséget szereznek a hús
dolgainál. A szavak: ékszeres ládikák, magukba gyűjtik az elárvult
valóságot, és remekbe szabott pillanattá változtatják; varázslók, az
emlékezetessé válás jogával ruházzák fel a valóság arcát, megváltoztatják,
majd elrendezik az emlékek könyvtárában. Minden élet csak a szavak
ozmózisával alakul életté, és a szavak burkolják ünnepi ruhába. Alkalmi
barátaim szavai, mivel a váratlanul érkező kegyelem dicsfényével vették
körül az étkezést, szinte ellenemre megteremtették lakomám
szubsztanciáját, és nem a hús, hanem a szó szerzett vidám örömöt.

Tompa zaj rezzent föl az álmodozásból, ami nem kerüli el a figyelmemet.

Leeresztett szemhéjam mögül Annát pillantom meg, halkan siklik a
folyosón. Mindig gyanítottam, hogy a feleségem csak miattam fejlesztette
ki ezt az arisztokratikus cseppfolyósságot, tudniillik, hogy járás nélkül
változtat helyet, nem töri meg a mozgást a lépések megszokott
töredezettségével. Ó, Anna… Ha tudnád, milyen üdvözült érzéssel tölt el
felelevenedő emléke ennek az ingatag délutánnak, amikor calvadosok és
erdők között hátravetett fejjel kortyoltam a szavak örökkévalóságát! Talán
itt van valahol a hivatásom motorja, a beszéd és az evés között… de az íz
továbbra is szemkápráztató módon elillan előlem… Vidéki életem felé
vonzanak a gondolataim… egy nagy ház… hosszú séták a mezőn… a
lábam mellett ugrándozó vidám és ártatlan kutya…
 (Vénusz)
Grenelle utca, hálószoba

Csak egy primitív Vénusz vagyok, apró, alabástromtestű, meztelen,

termékeny istennő, széles, adakozó csípővel, domború hassal, egymáshoz
szoruló, duzzadó combjaimig lógó mellekkel, nevetségesen félénk
tartással. Inkább asszony vagyok, mint gazella: testem a húst szólítja meg,
nem szemlélődésre indít. És ő mégis gyakran néz rám, sőt állandóan
engem néz, amint felemeli a tekintetét a papírról, amint elgondolkodik, és
bár meg sem lát, gyakran nyugtatja rajtam elsötétült tekintetét. Néha
viszont elgondolkodva fürkészi a testemet, a lelkemet próbálja felfedezni a
mozdulatlan szobor mögött, és pontosan érzem: hajszálnyira van attól,
hogy kapcsolatba lépjünk, hogy belém lásson, és szóba elegyedjék velem,
majd hirtelen lemond az egészről, és akkor az az idegesítő érzésem támad,
hogy olyan embert látok, aki egy foncsorozatlan tükörben bámulja magát,
és nem is sejti, hogy a tükör mögül valaki figyeli őt. Máskor meg
végigsimít rajtam az ujjaival, megtapogatja dús asszonyi redőimet,
megsétáltatja a tenyerét arcvonások nélküli arcomon, és elefántcsont
felszínemen át is érzem megzabolázhatatlan, változtathatatlan fluidumát.
Amikor leül az íróasztalához, és meghúzza a nagy asztali rézlámpa
zsinórját, és meleg fénysugár önti el a vállamat, a semmiből bukkanok elő,
minden alkalommal újjászületek a teremtő fényből; számára ilyenek azok a
hús-vér lények is, akik átkelnek az életén – amint hátat fordít nekik,
kiesnek az emlékezetéből, és amikor újra belépnek érzékelése terébe, nem
is fogja a jelenlétüket. Rájuk is úgy néz, hogy meg sem látja őket, az
ürességben vizsgálgatja őket, mint a maga előtt tapogatózó vak ember, aki
azt hiszi, hogy sikerült bármit is megragadnia, pedig csak valami
fokozatosan eltűnőt ragadott meg, csak a semmit öleli. Éles szemét, okos
szemét láthatatlan fátyol választja el mindattól, amit lát, és ez a fátyol
gátolja az ítélethozatalban, mindent homályba borít, amit ő olyan szépen
megvilágíthatna a költői hevével. És a fátyol eszeveszett autokratikus
merevsége abból az állandó szorongásból születik, hogy az, aki vele
szemben áll, akár embernek is bizonyulhat, nem csak egy tárgynak, amit
kedvére eltávolíthat a látómezejéből; abból az állandóan megújuló
szorongásból, hogy az a másik ember egy olyan szabadságot képvisel,
amely nem ismeri el az övét…
 Amikor engem keres a tekintetével, de soha nem talál, amikor végül
lemondóan lesüti a szemét, vagy megrántja a lámpa zsinórját, hogy
eltörölje létezésem bizonyosságát, olyankor menekül, menekül, menekül az
elviselhetetlen elől. A másik iránti vágyától, a másiktól való félelmétől.
Halj meg, öregember. Nincs számodra sem béke, sem hely már ebben az
életben.
 A kutya
Grenelle utca, a szoba

Pajtásságunk kezdetén még nem engedtem, hogy elbűvöljön vitathatatlan

eleganciája, ahogy a hátsó felét leengedi; farkával metronómszerűen
söprögette a földet, pihés mellkasa alatt ráncolódó csupasz, rózsaszín kis
pocakját felvillantva vidoran leült erős hátsó lábai közé, és rám emelte
mogyorókrémszínű szemét; nem is egyszer éreztem úgy, hogy puszta
étvágynál többet árul el a tekintete.
Volt egy kutyám. Vagy inkább egy négy lábon járó kutyaorrom. Vagy
inkább egy gyűjtőtartályom, antropomorfikus kivetítésekhez. Egy hűséges
társam. Egy érzelmei ritmusára verő farkacskám. Egy kengurum, aki őrült
izgalomba tudott jönni a nap legszebb óráiban. Tehát: volt egy kutyám.
Amikor hozzánk került, dundi, hurkás kis teste bamba ellágyulásra
késztethette volna az embert, de a kövérkés gombóc néhány héten belül
kecses, szépen megrajzolt pofájú, ragyogó és áttetsző szemű, vakmerő
orrú, erős mellkasú és izmos lábú kiskutyává alakult. Dalmát vizsla volt, és
Rhettnek neveztem el, az Elfújta a szél tiszteletére, ez volt a fétisfilmem,
mert ha nőnek születek, Scarlett lettem volna – az a nő, aki életben marad
egy haldokló világban. Patyolatfehér, móddal foltos bundája hihetetlenül
selymes tapintású volt; igen, a dalmát vizsla selymes kutya, tapintásra
éppen úgy, mint látványra. De soha nem elpuhult: külseje azonnal
rokonszenvet ébreszt, de ebben az érzésben nincs elnézés, negédesség,
csak jó adag szeretetteljes őszinteség. És amikor félrehajtotta a fejét, és
lelógó pofája mellett vízcseppként lebegtek a fülei, nem volt nehéz
megérteni, hogy milyen sokban függ a saját magunkról kialakított
képünktől egy állat iránt érzett szeretetünk: olyan ellenállhatatlan volt
Rhett ezekben a pillanatokban. Amúgy nem is kétséges, hogy némi együtt
töltött idő után az ember és az állat átadják egymásnak a hóbortjaikat.
Rhett, aki egyébként meglehetősen rosszul nevelt, hogy ne mondjam,
teljesen neveletlen kutya volt, furcsa, de egyáltalán nem meglepő kórban
szenvedett. Szegényesen fogalmaznánk, ha a „falánkság” szóval illetnénk
megszállott bulimiáját. Amint egy salátalevél lepottyant a földre, Rhett
zuhanóbombázóként csapott le rá, lefékezte magát mellső lábaival, lenyelte
a salátát, nehogy elragadják tőle, és biztos vagyok benne, hogy csak utólag
azonosította be, mit is sikerült kifognia. Jelszava nyilván a következő volt:
„előbb eszünk, aztán kérdezünk”, és néha felmerült bennem, hogy az egész
világon egyedül nekem van olyan kutyám, aki nagyobb értéket tulajdonít
az evés utáni vágynak, mint az evés aktusának, hiszen Rhett általában azzal
töltötte a napjait, hogy arrafelé kószált, ahol ennivalót remélhetett.
Ügyessége azonban nem merült ki abban, hogy mindig kiváló ürügyet
talált a falatok megszerzésére; valóságos művészettel választotta ki a
stratégiailag fontos pontokat, ahol egy ottfelejtett kolbászt lehet elcsórni a
grillrácsról, vagy egy sietős falatozásból megmaradt, széttiport
burgonyaszirom elkerülte a háziak figyelmét. Ez a csillapíthatatlan zabálási
szenvedély súlyosabb (és drámaibb) formában jelentkezett egy párizsi
karácsony során, a nagyszüleimnél, ahol egy özönvíz előtti szokás alapján
az étkezésnek a nagyanyám által szerelmes gonddal elkészített fatörzs
süteménnyel, közönséges, vajkrémmel, csokoládé- és kakaókrémmel töltött
keksztekerccsel kellett végződnie – talán egyszerű keksztekercs volt, de a
tökéletes műalkotások nagyságát hordozta. Rhett nagy formában
bolondozott a lakásban, a családtagok meg-megsimogatták, és az apám
háta mögött titkon a szőnyegre rakott falatokkal kényeztették, ő pedig az
étkezés kezdete óta szabályos köröket írt le a lakásban (folyosó-nappali-
étkező-konyha-folyosó-nappali… stb.), csak néha szakítva meg körsétáját
egy bőséges nyalakodással. Apám nővére, Marie fedezte fel, hogy Rhett
eltűnt. És akkor én is ráébredtem, hogy már jó ideje nem láttam a székek
magasságban a kutya útját jelző izgatott, fehér tollforgót. Apám, anyám és
én egyszerre fogtuk fel, mi történhetett, egyazon lendülettel felpattantunk,
és a szoba felé rohantunk, ahová a nagyanyám, ismervén Rhett bolondos
természetét és féktelen étvágyát, elzárta az értékes süteményt.
A szoba ajtaja nyitva volt… Valaki a tárgyban tett szigorú felszólítás
ellenére elfelejthette becsukni az ajtót (soha nem derült fény a bűnös
kilétére), és a kutya, akitől végeredményben mégsem lehet elvárni, hogy
segítség nélkül szálljon szembe saját természetével, ebből arra
következtetett, hogy a fatörzs az övé. Anyám kétségbeesetten felkiáltott; a
fiókáját féltő rétisas sem hallat ilyen szívet tépő vijjogást. Rhett
valószínűleg túlságosan elnehezült a süteménytől, mert nem úgy reagált,
ahogy máskor szokott, nem slisszant ki a lábak között, könyörületesebb
vidékeket keresve, hanem ott maradt, és kifejezéstelen tekintettel bámult
ránk az üres tál mellett, ami valószínűleg bőségesen kielégítette
várakozásait. Az „üres” egyébként nem pontos kifejezés. Rhett módszeres
alapossággal látott neki a fatörzsnek – biztos lévén abban, hogy nem fogják
hamar megzavarni –, jobbról balra indult el, majd balról jobbra folytatta,
végighaladt az egész süteményen, míg mi be nem toppantunk; a teljes
sikerhez már csak egy csíknyi édes vaj hiányzott – már reménytelen lett
volna átlapátolni a tányérunkra. Pénelopé a szövőszéken éjjelente szálról
szálra lebontotta a vásznat, aminek pedig hímzett lepelnek kellett volna
lennie, Rhett viszont, szorgalmas ajkai parányi szövőszékével szép leplet
szőtt ínyenc gyomra örömére.
Nagyanyám hatalmasat nevetett, így az eset galaktikus katasztrófából
ízes anekdotává alakult. Ez is nagyanyám adottságai közé tartozott:
felfedezte a létezés fűszerét ott, ahol mások csak a kellemetlenséget
érzékelték. Azt mondta, fogadni merne rá, hogy a kutya saját magára mért
büntetést a hatalmas gyomorrontás formájában, amit egy tizenöt
személynek szánt édesség befalása feltétlenül ki fog váltani. De tévedett.
Rhett, a gyomra tájékán néhány órán át jól megfigyelhető kidudorodás
ellenére tökéletesen megemésztette a karácsonyi lakomát; boldog
nyiszogásokkal megszakított alapos szundikálással teljesítette be, és
másnap különösebb felháborodás nélkül nézegette üres tálkáját – apám ezt
a szánalmas büntetést eszelte ki, mivel ő nem értékelte a csínyt.
Kell-e tanulság ennek a történetnek? Egy pillanatra megharagudtam
Rhettre, hogy megfosztott az epedve várt élvezettől. Ám végtelenül jót
mulattam azon, milyen hatalmas sértést mért a kutyám sárkánytermészetű
nagyanyám ádáz munkájára. Ráadásul eszembe jutott még valami, aminek
különösen megörültem. Az alkalomra rengeteg rokon összegyűlt, akiket
jobb esetben lenéztem, rosszabb esetben utáltam – végeredményben
boldogító volt a gondolat, hogy az ő nyamvadt ízlelőbimbóiknak szánt
sütemény végül a kutyám ízlelőbimbóinak szerzett élvezetet, hiszen
Rhettet nagy ínyencnek tartottam. Pedig nem tartozom azok közé, akik a
kutyájukat jobban szeretik valakinél, akit nem ismernek. Egy kutya csak
egy száguldozó, izgő-mozgó és ugató valami, aki mindennapjaink mezején
sétafikál. Ám e mókás, szőrös lények révén ki tudjuk fejezni az undorunkat
valakivel szemben, aki megérdemli – az állatokat öntudatlanul hordozott
képességük: nevetségessé tévő erejük teszi olyan csodálatossá.
Bohóc, ajándék, klón: Rhett mindhárom volt egyszerre, mókás volt
kifinomult, vicces alkatával, kiskutyalelkéből sugárzó természetes
kedvességével igazi ajándéknak bizonyult, és a klónom is volt, de nem
igazán – már nem kiskutyának láttam, de emberré sem tettem. Ő Rhett
volt, elsősorban Rhett, és csak azután kutya, angyal, állat vagy démon. Ám
azért idézem őt fel néhány órával a vég előtt, mert sértő módon
megfeledkeztem róla, amikor az imént felsoroltam a természetes illatokat.
Hiszik, nem hiszik, a kutyám, az én dalmát vizslám őrületes illatot
árasztott: a nyakánál és domború feje búbján pirítottkalács-illata volt,
olyan, ami a vaj és a szilvalekvár szagával együtt reggel betölti a konyhát.
Rhettnek tehát finom pirítottkalács-illata, meleg élesztőszaga volt, szinte
bele akart harapni az ember, képzeljék csak el: napközben, amikor vígan
fickándozott a kertben, vagy elfoglalt képpel átsétált a nappaliból a
dolgozószobába, vagy a rét túlsó végébe iramodott három elbizakodott
varjú után, vagy nyalánkságra várva a konyhában toporzékolt, ezt a
szellemidéző illatot árasztotta maga körül, szüntelen ódáját zengte a
vasárnap reggeli kalácsnak, amikor még nehézkesen, de már előre
örvendezve a kezdődő pihenőnapnak, belebújunk egy kinyúlt, kényelmes
szvetterbe, és nekiállunk a kávéfőzésnek, de a szemünk sarkából már az
asztalon heverő barna kalácsot figyeljük. Csodálatosan érezzük magunkat,
még nem ébredtünk fel teljesen, a nagy csendben néhány pillanatig még
ízlelgetjük az örömet, hogy kiszabadultunk a munka jármából, önmagunk
iránti rokonszenvvel eltelve dörgöljük a szemünket, és amikor felszáll a
meleg kávé szinte tapintható illata, végre letelepszünk a gőzölgő csésze
elé, barátságosan megnyomogatjuk a kalácsot, a kalács lágyan felhasad,
beleforgatunk egy darabot az asztal közepén álló porcukros tányérba, és
félig lehunyt szemmel, magunknak sem bevallva a dolgot, felismerjük a
boldogság édes-keserű hangnemét. Rhett mindezt felidézte illatos
jelenlétével, a mozgó pékséghez hasonló járás-kelésével, és ennek komoly
része volt az iránta érzett szeretetemben.

Most, hogy felidézem Rhettet, akire évszázadok óta nem is gondoltam már,
újra meghódíthatok egy illatot, amely elszökött előlem: a péksütemény
langyos és fűszeres illatát, ahogy a kutyám feje búbjáról áradt. És ezzel az
illattal más emlékeket is visszahódítok: felrémlik a vajas pirítós illata; az
Egyesült Államokban faltam egyszer nagy mohón, egészen elképedve az
együtt pirított vaj és kenyér szimbiózisától.
 (Anna)
Grenelle utca, folyosó

Mi lesz velem, Istenem, mi lesz most velem? Elfogyott az erőm, a

levegőm, kiürültem, ki vagyok véreztetve… Pontosan tudom, hogy senki
nem érti, kivéve talán Pault, tudom, mit gondolnak… Jean, Laura,
Clémence, hol vagytok? Miért a hallgatás, a távolságtartás, miért a sok
félreértés, amikor olyan boldogok lehettünk volna mind az öten? Ti csak
egy házsártos és akaratos öregembert láttatok, mindig csak a zsarnokot, az
elnyomót láttátok benne, a despotát, aki lehetetlenné tette számunkra:
számomra, számotokra az életet – és mind a védelmezőim, lovagjaim
akartatok lenni, akik majd megvigasztalnak hitvesi nyomorúságomban, és
végül nem is ábrándítottalak ki titeket, engedtem, hogy szerető és
vigasztaló gyermeki kacagásotokkal megszépítsétek a napjaimat, megöltem
értetek a szenvedélyemet, megöltem értetek az okaimat. Megöltem értetek
azt, aki vagyok.
Mindig tudtam, milyen életet fogunk élni mi ketten. Rögtön az első
naptól tudtam, hogy őt ragyogás veszi majd körül, láttam a többi nőt is, egy
őrülten, csodálatosan tehetséges csábító karrierjét; herceg volt, nagyúr, aki
mindig a kastélya falain kívül vadászott, és évről évre mindig kicsivel
messzebb kalandozott, engem már meg sem látott, sólyomszemével
áthatolt megkínzott lelkemen, hogy énrajtam túl észrevegyen valamit, amit
én nem is érzékelek. Mindig tudtam ezt, és soha nem számított. Csak a
visszatérései számítottak, és mindig visszatért hozzám, és ez elég is volt,
elég volt, hogy én vagyok az, akihez visszatérnek, szórakozottan, tétován –
de biztosan. Ha tudnátok, ha értenétek… ha tudnátok, micsoda éjszakákat
töltöttem el a karjaiban, izgalomtól remegve, vágytól haldokolva;
összemorzsolt fejedelmi súlyával, isteni erejével, és én boldog voltam,
mint szerelmes háremhölgy azokon az estéken, amikor rákerül a sor,
amikor vallásos áhítattal gyűjtögeti a szultán tekintetének gyöngyszemeit –
mert csak érte él, az öleléseiért, a belőle áradó fényért. A szultán talán
hűvösnek, félénknek, gyermetegnek találja őt: odakint vannak más
szeretők is, tigrisek, érzéki macskák, kéjvágyó párducok, amikor a szultán
velük szeretkezik, belevörösödik a gyönyörbe, tobzódik a hörgésben,
erotikus tornagyakorlatokban, és amikor az egész véget ér, úgy érzi, újra
meghódította a világot, és egészen felfuvalkodik a gőgtől, a férfiasságába
vetett hitétől – de a háremhölgy mélyebben és némán élvez; odaadja
magát, teljesen átadja magát, vallásos áhítattal fogadja, és templomi
csendben, lopva várja a csúcsot, mert ő csak erre vágyik: a szultán
jelenlétére, a csókjaira. És boldog.
És hát a gyerekei… persze szereti őket. Megismerte az anyaság és a
gyermeknevelés örömeit; és ismeri az iszonyatot is, hogy felnevelt három
gyereket, akiket az apjuk nem szeret, és borzalmasan szenved, mert látnia
kell, hogy a gyermekei gyűlölik az apjukat, amiért lenézi és magukra
hagyja őket… De leginkább bűnösnek érzi magát, mert kevésbé szereti
őket, mint a szultánt, mert nem tudta, nem akarta megvédeni őket attól az
embertől, akitől megfeszített erővel mindent várt, és nem hagyott helyet a
maradék, a gyerekei számára… Ha elhagytam volna, ha én is meg tudtam
volna gyűlölni őt, akkor megmenthettem volna a gyerekeket, akkor talán
kiszabadulhattak volna a börtönből, ahová én zártam őket, a beletörődésem
börtönéből, a saját hóhérom iránt érzett őrült vágy börtönéből… Arra
neveltem a gyerekeimet, hogy szeressék a kínzójukat… És ma véres
könnyeket sírok, mert meghal, mert elmegy…

Ó, hogy ragyogtunk, a karodban voltam, mosolyogtam az édes esti

levegőben, a fekete estélyi ruhámban, a feleséged voltam, és mindenki
megfordult utánunk, mindenhol könnyű szellőként követett minket az
elragadtatott mormogás, suttogás, örökkévalón… Ne halj meg, ne halj
meg… Szeretlek…
 A pirítós
Grenelle utca, hálószoba

Amikor már ismert voltam, a San Franciscó-i francia közösség felkérésére

tartottam egy előadás-sorozatot, és egy francia újságírót választottam
szállásadómnak, aki a Csendes-óceán partján lakott, a város délnyugati
negyedében. Ez volt az első reggelem, farkaséhes voltam, és vendéglátóim
végeérhetetlen vitába bonyolódtak, milyen hely lenne méltó arra, hogy ott
fogyasszam el életem legjobb „breakfast”-jét. A nyitott ablakból
megpillantottam egy felvonulási épületszerűséget, amelyen pompázatos
tábla hirdette: „John’s Ocean Beach Cafe” – úgy döntöttem, jó lesz az
nekem.
Már az ajtó rögtön megnyerte a szívemet. Az aranyozott madzaggal a
keretre akasztott „Nyitva” tábla nagyon jól illett a ragyogó réz
gombkilincshez, és már megérkezéskor valami mit-tudom-én-mit
ébresztett bennem, ami nagyon kellemes hatással volt rám. És amikor
beléptem a kávézóba, egészen belelkesültem. Éppen ilyennek álmodtam
meg Amerikát, és minden várakozás ellenére, hogy a helyszínen át kell
majd értelmeznem a kliséimet, ez a hely éppen olyan volt, amilyennek
lennie kellett: nagy, négyszögletes terem, faasztalokkal és piros műbőr
huzatú padokkal; a falakon színészek fényképei, egy kép az Elfújta a
szélből: Scarlett és Rhett a hajón, amely New Orleansba viszi őket, egy
hatalmas, viaszolt fapult, amelyet elborítottak a juharszirupos kancsók, a
ketchupos tubusok és a vaj. Egy szőke, erős szláv akcentussal beszélő
pincérnő már előttünk is termett egy kanna kávéval, a bárpult mögött John,
az olasz maffiózó kinézetű szakácsmester lebiggyesztett ajakkal, megvető
képpel javában sütötte a hamburgert. Az épület belseje meghazudtolta a
külsejét: itt minden csupa patina volt, a bútorzat régimódi, és isteni
zsírszagban úszott a terem. Ó, John! Áttanulmányoztam az étlapot,
kiválasztottam a „Scrabled Eggs with Sausage and John’s Special
Potatoes”-t, és egy csésze ihatatlan kávé kíséretében hamarosan
megérkezett elém egy tányér, vagy inkább egy tálca, amelyről szinte
lecsordult a rántotta, a fokhagymás olajban sült krumpli, három kövér és
illatos kolbászkával, ráadásul a szép orosz lány a tányérom mellé tett még
egy kisebb tányért is, amely púpozva volt vajas pirítóssal, és egy tálka
áfonyadzsemet. Azt mondják, hogy az amerikaiak azért kövérek, mert túl
sokat és rosszul esznek. Ami igaz is, de nem szabad bűnbaknak kinevezni a
pantagrueli méretű reggelijeiket. Éppen ellenkezőleg, hajlamos vagyok azt
gondolni, hogy egy férfinak nagy szüksége van efféle reggelikre, hogy neki
merjen ugrani a napnak, és a mi szánalmas francia első étkezéseink a
maguk sznobizmussal színezett petyhüdtségével, ahogy igyekezzük
elkerülni a sósat és a sertéshúst, valóságos sértést jelentenek a test
követeléseivel szemben.
Abban a pillanatban, amikor beleharaptam a kenyérszeletbe (már dugig
jóllaktam, mert becsületbeli kérdést csináltam belőle, hogy az utolsó villáig
mindent megegyek dúsan rakott tányéromról), kifejezhetetlen jó érzés
fogott el. Vajon miért ragaszkodunk olyan makacsul ahhoz, hogy csak
azután vajazzuk meg a kenyeret, miután megpirítottuk? Az amerikaiak
azért vetik alá egyszerre a két entitást a kacsingató lángoknak, hogy az
égésből fakadó bensőségesség igazi cinkossá tegye őket. Így a vaj ezáltal
elveszíti krémes állagát, de nem lesz folyékony: mintha gőzfürdő fölött
olvasztottuk volna fel, nyeles edényben. A pirítós kenyér viszont veszít
szomorkás szárazságából, és nedves és meleg szubsztanciává alakul: nem
is szivacs, de nem is kenyér, valahol félúton van a kettő között, és merengő
lágyságával felvidítja az ízlelőbimbókat.
Szörnyű, hogy milyen közel járok. A kenyér, a kalács… Úgy érzem,
végre rátaláltam a helyes útra, amely elvezet az igazságomhoz. Vagy talán
ez is csak újabb eltévedés, zsákutca, és csak azért hiteget, hogy még
nagyobb csalódást keltsen bennem, és gúnyosan nevethessen a
kudarcomon? Megpróbálkozom más alternatívákkal is. Póker.
 (Rick)
Grenelle utca, hálószoba

Úgy pihengetek itt, mint egy punnyadt plébános… Ó, micsoda macskás

stílus!
Ricknek hívnak. A gazdámnak erős hajlama van, hogy filmszereplőkről
nevezze el a háziállatait, de most rögtön leszögezem: én vagyok a kedvenc.
Úgy bizony. Sok macska elvonult már itt, néhány, sajnálatosan kevéssé
ellenálló példány gyorsan kitűnt a képből, mások tragikus balesetnek estek
áldozatul (például amikor meg kellett javíttatni az ereszcsatornát, mert nem
bírta el egy nagyon rokonszenves fehér macska, egy bizonyos Scarlett
súlyát), mások hosszabb élettartam után múltak ki, de mostanra már csak
én maradtam, én és a tizenkilenc évem, már csak én vonszolom vénséges
macskakamáslimat a ház keleti szőnyegein, én, a kedvenc, a gazda
alteregója, a kivételes, az egyedüli példány, nekem jelentette ki egy szép
napon mélázó szenvedéllyel, miközben a legfrissebb kritikáján
heverésztem a nagy, meleg lámpa fényében: „Rick – mondta, és finoman
visszaborzolta a szőrömet alulról végig a hátgerincemen –, Rick, kicsi
kedvencem, ó, igen, te szép, szép kis cica vagy, és rád nem is haragszom,
akár szét is téphetnéd ezt a papírt, akkor sem haragudnék rád soha… szép,
öreg cicám, te kackiás bajuszú… selymes szőrű… te Adonisz-izomzatú…
Herkules-csípőjű, szivárványos opálszemű, igen… szép cicám… én
egyetlen cicám…”
Azt kérdezik: de miért Rick? Én is gyakran feltettem magamban ezt a
kérdést, de mert nincsenek szavaim, hogy megfogalmazzam, üres betű
maradt volna, egészen egy tíz évvel ezelőtti decemberi estéig, amikor az a
kis vörös hajú hölgy, aki a gazdával teázott a lakásban, megkérdezte,
honnan jön a nevem, és közben lágyan megcirógatta a nyakamat (ezt a
hölgyet nagyon szerettem, mindig vadhúsillatot hozott magával, ami
nagyon szokatlan a nőknél, a társnői mind át voltak itatva nehéz és
mámorító illatú parfümökkel, egy szemernyi vadhúsillatuk sem volt,
amiről pedig a macska, „az igazi”, ráismer a boldogságára). A gazda azt
felelte: „Rickről neveztem el, a Casablanca főszereplőjéről, ő képes volt
lemondani egy nőről, mert a nőnél is többre értékelte a szabadságát.”
Éreztem, hogy a hölgy megmerevedik. De azt is érzékeltem, hogy a gazda
férfias, hódító aurát ajándékozott nekem ezzel a válasszal.
 Ma persze már szóba sem jöhet ilyesmi. Ma a gazda meg fog halni.
Tudom, hallottam, amikor Chabrot megmondta neki, és amikor Chabrot
elment, a gazda a térdére vett, a szemembe nézett (igazán szánalmas lehet
az én szegény öreg szemem, mert, bár a macskák nem sírnak, a szemük
nagyon is jól ki tudja fejezni az érzelmeiket), és kínlódva azt mondta:
„Soha ne hallgass a dokikra, kincsem.” De én jól látom, hogy itt a vég. Az
ő vége, és az én végem is, mert mindig tudtam, hogy nekünk együtt kell
meghalnunk. És miközben a jobb keze az én engedelmes farkamon pihen,
és párnás mancsaimat a dunyha pufókabbik részén nyugtatom, emlékezem.
Mindig ugyanúgy történt. Meghallottam gyors lépteit a kapubejáró
kövezetén, kettesével véve a lépcsőfokokat, gyorsan felszaladt. Azonnal
bársonyos talpacskáimra szökkentem, kirohantam az előszobába, és szép
rendesen vártam rá az okkersárga kilimszőnyegen az előszobái fogas és a
márványasztal között.
Ő kinyitotta az ajtót, levette a felöltőjét, határozott mozdulattal
felakasztotta, végre észrevett, lehajolt hozzám, és mosolyogva
megsimogatott. Anna is hamar megérkezett, de ő rá sem pillantott,
továbbra is engem simogatott és paskolgatott kedvesen. „Anna, nem
fogyott ez a macska?”, kérdezte aztán nyugtalanul. „Dehogyis, barátom,
dehogyis.” Mentem utána a dolgozószobába, és bemutattam a kedvenc
műsorszámát (felágaskodom, felugrom, majd zajtalanul, ruganyosan
megérkezem a szattyánbőr íróalátétre). „Ó, kiscicám, gyere ide, gyere,
meséld el szépen, mi is történt itthon azóta… iiiiigen… pokoli sok
munkám van… De te fütyülsz rá, és ó, milyen igazad van… ó, kicsi
selymes pocak… na gyerünk, feküdj már le, muszáj dolgoznom…”
Soha többé nem hallom a fehér papíron futó toll szabályos surrogását,
véget értek a délutánok az ablakot verő esőben, amikor a betolakodók elől
elzárt dolgozószoba letompított kényelmében elnyújtóztam mellette, úgy
követtem hatalmas művének megvalósulását. Vége, örökre.
 A whisky
Grenelle utca, hálószoba

Nagyapa együtt harcolt vele a háborúban. Az emlékezetes korszak óta nem

igazán volt miről beszélniük, de azok az idők megingathatatlan barátságot
pecsételtek közéjük, ami még nagyapám halálával sem ért véget, mivel
Gaston Bienheureux – így hívták – továbbra is látogatta az özvegyet,
egészen annak haláláig, és miután beteljesítette a küldetését, néhány héttel
nagyanyám halála után néma tapintattal ő is elhunyt.
Amikor üzleti ügyben Párizsban járt, mindig meglátogatta a barátját, és
hozott egy kis ládával a legfrissebb borából. Ám kétszer egy évben,
húsvétkor és mindenszentekkor nagyapa „ment le” Burgundiába három
napra, egyedül, asszony nélkül, és ilyenkor valószínűleg ittak rendesen, bár
nagyapa szűkszavúan csak annyit méltóztatott közölni a kirándulásról: „Jól
elbeszélgettünk.”
Tizenöt éves koromban engem is elvitt magával. Burgundia főleg az
„Aranyparton”, a Dijon és Beaune között húzódó, keskeny, zöldellő sávon
termett borairól híres, olyan nagynevű helyek tartoznak ide, mint Gevrey-
Chambertin, Nuits-Saint-Georges, Aloxe-Corton, és délebbre, a grófság
határára szorult Pommard, Monthélie és Mersault. Ám Gaston
Bienheureux egyáltalán nem irigyelte ezeket a gazdag szomszédokat.
Irancyban született, Irancyban élt, és Irancyban is akart meghalni. A
dombok közé ékelődött kis Yonne megyei falucskában, ahol minden a
termékeny földön burjánzó szőlőről szólt, senki nem féltékenykedett a
távoli szomszédokra, hiszen a szerelmes műgonddal termelt irancyi nektár
egyáltalán nem vágyik győzelemre. Ismeri az erősségeit, az erényeit, és
másra nincs is szüksége, hogy sokáig fennmaradjon.
Ha borról van szó, a franciák gyakran nevetségesen formálisan
viselkednek. Apám néhány hónappal korábban egy bortúra keretében elvitt
a Château de Meursault pincéibe: micsoda pompa, micsoda ragyogás!
Azok a boltívek, a címkenyomtató, a bortartó állvány bronzos ragyogása, a
kristálypoharak, mind ékesen szóló érvek voltak a bor csodálatossága
mellett, de legalább annyira gátolták a kóstolás élvezetét. Olyannyira
nyomasztottak ezek a luxusfelszerelések és tiszteletre méltó eszközök,
hogy nem voltam képes eldönteni: maga a folyadék, vagy a fényűző
környezet izgatja a nyelvemet ingerlő ösztökéjével. Az igazat megvallva,
nem voltam érzékeny a bor varázsára, bár tudtam, hogy aki ad magára,
mindennap nagy élvezettel kóstolgatja. Reméltem, hogy végül
elrendeződik a dolog, így hát nem is vallottam be senkinek, hogy csak
közepes élvezetet nyerek a műveletből. Azóta persze beavatódtam a bor
testvériségébe, megismertem, és mások előtt is sikerült felfednem a
szánkban lüktető hatalmas erőt, amely csokornyi csersavával kiélesíti az
ízlelést. De akkor még zöldfülű voltam ahhoz, hogy a borhoz mérjem
magam, visszafogottan kortyolgattam, és türelmetlenül vártam, hogy
előttem is felfedje csodálatos adottságait. Így tehát nem nagyapám
alkoholígérete csigázott fel, hanem a puszta élvezet, hogy vele lehetek, és
egy ismeretlen tájat fedezhetek föl.
Már maga a vidék is nagyon tetszett nekem, hát még Gaston cicomátlan,
döngölt padlójú, vályogfalú, nagy, dohos pincéje! Sehol egy boltív; sehol
egy kastély a vendégek fogadására, csak a szép, udvariasan felvirágozott és
hivatalból visszafogott burgundiai falusi ház, és néhány közönséges talpas
pohár a boroshordón, a pince bejáratánál. Alighogy kiszálltunk az autóból,
már bele is kezdtünk a kóstolásba.
És csak folyt a szó, csak folyt a szó. A házigazda az egyik üveget
nyitotta ki a másik után, ügyet sem vetettek a köpőcsészékre, amelyeket
azoknak tettek ki, akik lerészegedés nélkül szeretnének kóstolgatni,
módszeresen ittak, fokozatos hanyatlással kísérve a valószínűleg kitalált,
unásig megszitált emlékek fanatikus ismételgetését. Én magam sem voltam
már valami fitt állapotban, amikor Gaston, aki odáig szinte ügyet sem
vetett rám, élesen rám pillantott, majd odaszólt a nagyapámnak: „Ez a
kölyök nem igazán szereti a bort, mi?” Mivel már alaposan be voltam
csípve, nem volt lelkierőm tiltakozni. Meg aztán Gastont is nagyon
rokonszenvesnek találtam kék munkanadrágjában, széles, fekete
nadrágtartójával, az orra és arca színére hajazó piros kockás ingében és
fekete micisapkájában, és nem szívesen hazudtam volna neki.
Valamiképpen mindenki úr a maga kastélyában. A faragatlan
parasztember, a tudatlan szőlősgazda, a nyomorult kishivatalnok, a
balszerencsés kereskedő, a páriák páriája, akit a társadalom mindig és
öröktől fogva kiközösített és elutasított, tehát a legegyszerűbb embernek is
birtokában van az a szellem, ami dicsővé teszi, akárha egy órára is. Gaston
ráadásul nem is volt pária. Ez a kétkezi munkás és sikeres borkereskedő,
aki azért mindenekelőtt paraszt volt, és nemigen mozdult ki a környékéről,
a szememben hirtelen a legnagyobb herceg lett a hercegek között, mert
minden, nemes vagy lenézett tevékenység magában hordoz egy szilánkot a
mindenhatóságból.
 „Albert, nem a te dolgod lenne, hogy életre neveld? – kérdezte Gaston.
– Vajon készen áll a fiú egy SGV-támadásra?” Nagyapám halkan elnevette
magát. „Tudod, fiam – folytatta Gaston, akit feldobott, hogy kiveheti a
részét a nevelésemből –, amit idáig ittál, az mind jó és eredeti. De a
szőlősgazda nem ad el mindent, valamit megtart magának is, hogy a saját
szomját oltsa vele (jóságos képén egy ravasz róka fültől fülig mosolya
terült el), úgy bizony. Tehát valahol őrizget egy kis SGV-t, egy kis Saját
Gigára Valót. És amikor vendégei vannak, úgy értem, kedves vendégei,
akkor az SGV-jét veszi elő.” Felhajtotta amúgy is megfogyatkozott
itókáját. „Gyere, na gyere már”, hajtogatta türelmetlenül, míg én nagy
nehezen feltápászkodtam. Keresztbe állt a szemem, a nyelvem alig forgott
a sok alkohol miatt, így ballagtam Gaston után a pince mélyére, és bár
nagyon is felkeltette az érdeklődésemet ez az új fogalom, az SGV, ami
teljesen új látóhatárt nyitott előttem a jó ízlésű úriemberek életmódját
illetően, egy újabb itóka kilátásától némileg inamba szállt a bátorság.
„Mivel kicsit fiatalka vagy még a komoly dolgokhoz – folytatta Gaston,
miután megérkeztünk egy hatalmas lakattal felszerelt, vasalt szekrény elé
–, és mert a szüleidet ismerve nem szabad túl sokat várni tőled (lopva egy
rejtett tartalmakkal terhes pillantást vetett a nagyapámra – aki egy szót sem
szólt), szerintem valami fanyarabbal kell kitisztogatni a gigádat. Most
valami különlegeset fogok elővenni innen, ilyet biztosan nem ittál még
soha. Valami nagyon jót. Olyan lesz, mint a tűzkeresztség. És jó előre
szólok: nagyon tanulságos lesz, bizony ám!”
Feneketlenül mély zsebéből vaskos kulcscsomót húzott elő, beillesztett
egy kulcsot a hatalmas lakatba, és megforgatta. Nagypapa arca váratlanul
elkomolyodott. A hirtelen ünnepélyesség láttán felrezzentem, idegesen
szipákolni kezdtem, igyekeztem megfegyelmezni ivástól kocsonyássá vált
tagjaimat, és gondterhelten figyeltem, amint Gaston nagyon komoly képpel
egy fekete falú üveget húz elő a szekrényből (nem borosüveg volt), majd
elővesz egy lapos, széles, dísztelen poharat is.
Az SGV Skóciából hozatta a whiskyt, az ország egyik legjobb
főzdéjéből. A szeszfőzde tulaját még Normandiában ismerte meg,
közvetlenül a háború után, és hamar rájöttek, hogy egyformán vonzódnak
az alkoholos itókákhoz. Minden évben egy láda whisky került a személyes
fogyasztásra félretett néhány üveg bor mellé. És Gaston az evés előtt és az
evés közben szőlőfajtától tőzegig, rubinpirostól a borostyánig, alkoholtól
alkoholig összebékítette a kétfajta italt, amelyet mélyen európainak
minősített.
 „Jó dolgokat árulok, de a legjobbak a gigámban végzik.” Gaston,
azáltal, ahogy a szüret néhány túlélőjével és Mark barátjának whiskyjével
bánt (közönséges vendégeinek egy környéken termett whiskyt kínált, ami
úgy aránylott Markéhoz, mint paradicsomkonzerv a kertben szedett
paradicsomhoz), azonnal nagyot nőtt szigorú kamaszszememben, mivel
már akkor is sejtettem, hogy a nagyságot és a mesterségbeli tudást a
kivételek teszik, és nem a törvény, legyenek akár királyi törvények is. A
meghitt kis pincében Gaston Bienheureux a szemem láttára alakult át
hatalmas művésszé. A későbbiekben, bárhol is ebédeltem, soha nem tudtam
szabadulni a gyanútól, hogy a vendéglősök csak műhelyük közepes
termékeit hordják fel az asztalra, és konyhai alkóvjuk rejtett zugában
halandók számára elérhetetlen, istenekhez méltó étkeket őrizgetnek. Ám
abban a pillanatban még nem jött el az ideje az efféle filozofikus
megállapításoknak. Megilletődötten bámultam az aranyfényű, fukarul mért
folyadékot, és rettegve tapogatóztam annyi bátorság után, hogy szembe
merjek szállni vele.

Először is az ismeretlen illat: minden képzeletet felülmúlóan felkavart.

Csodálatos agresszió, izmos, csiszolatlan, száraz, egyben gyümölcsös
robbanás, mint egy adrenalinlöket, amely a szövetekből, ahol meghúzódik,
az orrfelszínre párolog, az érzékelés gáznemű sűrítménye… Elképedve
fedeztem föl, hogy az erős erjedés dohos illata tetszik nekem.
Éteri márkinőként merítettem ajkamat a tőzeges magmába, és… ó,
micsoda erőszakos hatás! Paprikaíz és nekiszabadult elemek keveredtek és
robbantak szét a számban; a szervek megszűntek létezni, nem volt már
szájpadlásom, ínyem, nyálkahártyám, csak a rémítő érzés maradt, hogy
agyagos ízű háború pusztít a bensőmben. Elragadtatva őrizgettem az első
kortyot a nyelvemen, az íze egy hosszú percen át koncentrikus
hullámokban terjedt tovább. Ez az első módja a whiskyivásnak: vadul
beleszürcsölünk, és belélegezzük érdes és végérvényes ízét. A második
kortyot viszont nagy sietve vesszük magunkhoz, azonnal lenyeljük, de
késleltetve melegíti fel a napidegfonatot – ám ekkor micsoda forróságot
kelt! Az erős pálinkák ivójának sztereotipizált gesztusában (egy húzásra
bedönti sóvárgásának tárgyát, kivár egy pillanatra, a sokk hatására
behunyja a szemét, majd megkönnyebbülten felsóhajt és összerázkódik)
benne van a whiskyivás második módja is: az ízlelőbimbók szinte nem
érzékelnek semmit, mert az alkohol átszáguld a torkon, csak a napideget
árasztja el a forróság, mintha etilénbomba robbant volna benne. Melegít,
felhevít, felborzol, felébreszt, jobban leszel tőle. Olyan, mintha egy nap
égne benned, betölti a testedet sugárzó jelenlétével.
Így esett, hogy a bortermő Burgundia szívében ittam meg első
whiskymet, és ott tapasztaltam először azt a hatalmát, hogy felébreszti a
halottakat is. Az egészben az az ironikus, hogy mivel maga Gaston
ismertetett meg a whiskyvel, igazi, lángoló szerelembe kellett volna esnem
vele. Ám én egész pályám során élvezetes, de másodosztályú italként
tekintettem rá, és csupán az igazi aranyat, a bort halmoztam el életművem
legfenségesebb dicshimnuszaival és próféciáival. Sajna… Most ébredek rá:
a bor kifinomult ékszer, az ilyesmit csak a felnőtt nők tartják többre a
csillogó strasszoknál, a kislányok kedvenceinél; megtanultam szeretni
valamit, ami megéri a fáradságot, de elhanyagoltam azt, amit rögtön
feléledő szenvedélyem miatt soha nem kellett volna hosszan
tanulmányoznom. Tulajdonképpen csak a sört és a whiskyt szeretem igazán
– bár elismerem, hogy a bor az istenek itala. És mivel kimondatott, hogy a
mai napnak a töredelmes vallomások hosszú sorából kell állnia, itt egy
újabb bűnbánó vallomás: ó, mefisztói whisky, az első korttyal
megszerettelek, de a másodikkal már el is árultalak – és a pozícióm által
rám kényszerített ízek jármába fogva soha nem találtam rád újra: a
nukleáris robbanásra, amely üdvösséggel tölti el az egész állkapcsomat.

Sajnálom: nem a megfelelő várost ostromlom elveszített ízemért… Nem

kell a szél, az elhagyatott rekettyés hangafüve, a mély tavak és sötét kőből
rótt falak. Hiányzik belőlük a jámborság, a nyájasság, a mérsékletesség.
Jég, és nem tűz: már megint rossz utcába keveredtem.
 (Laure)
Nizza

Olyan kevesek vagyunk, mondta is ma reggel barátom, a rózsa… Istenem,

milyen szomorú ez a dal… és én is milyen szomorú vagyok… és olyan
fáradt, olyan kimerült…
Régi francia családból származom, ahol örökidők óta nem változtak az
értékek. Gránitszilárdak. Soha nem merült föl bennem, hogy akár kétségbe
is lehetne vonni őket, ó, az én ostoba, régimódi, romantikus, áttetsző
leánykorom; vártam a herceget a fehér lovon, és mutogattam kámea
arcélemet a nagyvilági eseményeken. Aztán férjhez mentem, és a szüleim
gyámsága alól magától értetődően a férjem gyámsága alá kerültem, majd
jött a megcsalatkozott, gyermeklétben rekedt, bridzsnek és fogadásoknak
szentelt asszonyi életem jelentéktelensége, teljes tétlenségben, ami nem is
számított tétlenségnek.
Ekkor találkoztam vele. Még fiatal voltam és szép, egy törékeny őzike,
és túl könnyű préda. A tilalmas dolgok izgalma, a házasságtörés kiváltotta
adrenalin, a tiltott szex okozta láz: megtaláltam a Hercegemet,
visszaszereztem az életemet, a szófán pihegve adtam a bágyadt hercegnőt,
és ő csodálta nyúlánk, kifinomult szépségemet, végre éltem, végre
léteztem, a tekintetében istennővé váltam, én voltam Vénusz.
Ó persze nem tudott mit kezdeni egy szentimentális kislánnyal. Amit én
határátlépésnek éreztem, számára csak futó szórakozást, bájos időtöltést
jelentett. A közömbösség kegyetlenebb a gyűlöletnél; a nemlétből jöttem, a
nemlétbe térek vissza. Komor férjemhez, sápatag ürességemhez, bárgyú,
kislányos érzékiségemhez, ostoba szalonkagondolataimhoz: az én
keresztemhez, az én Waterloomhoz.
Haljon meg hát.
 A fagylalt
Grenelle utca, hálószoba

Marquet-ben a nagyvonalúságát szerettem a legjobban. Nem akart

mindenáron újítani – bár a séfek legnagyobb félelme, hogy az ételeikhez
való dermedt ragaszkodással vádolják meg őket –, de nem is elégedett meg
a szokásos megoldásokkal; azért dolgozott szünet nélkül, mert
végeredményben ez benne volt a természetében, egyszerűen szeretett
dolgozni. Az ő éttermében pajzánul elszórakozhattam kamasz lányos
ételsorain, de bármikor rendelhettem egy fogást az utóbbi évek
kreálmányai közül, és ő úgy teljesítette a kívánságomat, mint
körülrajongott primadonna, akitől azt az áriát követelik, amelynek a
dicsőségét köszönheti.
Már húsz év óta jártam hozzá vendégségbe. Az összes nagy szakács
közül, akit volt szerencsém közelebbről ismerni, egyedül ő testesítette meg
a teremtő tökéletességről szőtt ideálomat. Soha nem okozott csalódást; az
ételei minden alkalommal az első vérig, a támadásig felcsigáztak, talán
éppen azért, mert a folyamatosan megújuló fogásokban annyira
természetesnek fonódott össze az oldottság és ez az eredetiség.
Azon a bizonyos júliusi estén bolondos, gyerekes túlajzottságával
foglaltam helyet odakint, az én asztalomnál. A lábamnál halkan csobogott a
Marne. A föld és folyó határán álló felújított vízmalom fehér falát itt-ott
borító zöld moha behatolt a legkisebb repedésbe is; a malom lágyan
csillogott a leszálló sötétségben. Egy percen belül meggyújtják a terasz
lámpáit. Mindig nagyon szerettem a buja vidékeket, ahol a mezőn átfutó
folyó, forrás vagy zuhogó hegyi patak mocsári derűt áraszt a tájra. Egy
vízparti ház: a kristályos béke, a szendergő víz vonzása, a vízesés ásványi
nyugalma mellett – még meg sem érkezett, már indul is tovább –
viszonylagosnak, nevetségesnek tűnnek emberi gondjaink. Ám azon az
estén nem tudtam érzékelni a hely varázsát, el voltam zárva tőle, nehezen
fékezhető türelmetlenséggel vártam a ház úrnőjének érkezését. Rögvest
mellettem is termett.
„Na szóval – mondtam –, ma egy különös vacsorára vágyom.” És már
soroltam is az óhajaimat.
Íme, az étlap. 1982: Tengeri sün sansho-borssal királyi módra,
nyúlgerinc, nyúlmáj és nyúlvese éti csigával. Hajdinalisztből készült
palacsinta. 1979: Tőkehal Agria-burgonyából készült tallérral, délvidéki
lila makocápa, hízott Gillardeau-osztriga, grillezett libamáj. Póréhagymás
makrahalleves. 1989: Vaslábasban, fűszeresen főtt nagy rombuszhal
vastaga, tanyasi almaborral sűrítve. Házikörtedarabok, uborka zöldjével.
1996: Szerecsendiós Gauthier galambsütemény aszalt gyümölccsel,
libamáj, retekkel. 1988: Madeleine tonkababbal.
Válogatott költemények gyűjtemény volt. Egyetlen sütetnyi
örökkévalóságba zsúfoltam össze mindent, amit a kulináris fúga éveinek
felszínére tudtam emelni az időtlen élvezetekből, a felgyűlt fogásokból
előrángattam a néhány igazi aranyrögöt, egy istennő nyakékének
gyöngyszemeit, amelyekből a legendás életmű kialakult.
Azonnali diadal. Marquet nem értett meg rögtön, egy villanásnyi ideig
döbbenten bámult rám, üres tányéromra nézett, majd lassan, és ó, milyen
csodálattal, elismeréssel, tisztelettel rám emelte a tekintetét, bólintott, és az
arcán a hódolat kifejezése terült el: „Ó, persze, hogyne – mondta –,
magától értetődik…”
Emlékezetes dőzsölés következett, hosszú gasztronómiai társbérletünk
során ez volt az egyetlen alkalom, amikor tökéletesen egyesültünk az étel
iránt érzett áhítatban: én már nem a kritikus voltam, és ő nem a szakácsnő,
csak pengeélen imbolygó ínyencek, akik egyazon szenvedélyen osztoznak.
És bár ez a nemes, fajtiszta emlék hízeleg alkotói önteltségemnek, nem
ezért emeltem felszínre tudatalattim homályából.

A madeleine tonkababbal, avagy a fesztelen összefoglalás művészete!

Sértő lenne a feltételezés, hogy Marquet-nél annyiból áll egy desszert,
hogy a tányérra lefektet néhány kehes madeleine-t, és megszórja reszelt
tonkababbal. A sütemény tulajdonképpen csak ürügyet szolgáltatott egy
cukros, mézes, olvatag, zselével bevont zsoltárra, melynek során a
kekszek, cukrozott gyümölcsök, mázas sütemények, palacsinták,
csokoládé, borsodó, bogyósgyümölcsűek, fagylaltok és sörbetek őrületében
fokozatosan haladtunk a melegtől a hideg felé, és szakértő nyelvem
végképp kielégülten a nagy ujjongások báljának ördöngös táncát járta. A
fagylalt és a sörbet igazi kedvenceim. Imádom a fagylaltot, ezt a tejtől,
zsírtól, mesterséges illattól, gyümölcsdaraboktól, kávészemektől, rumtól
áradó jeges krémeket, a bársonyosan szilárd olasz fagylaltokat a maguk
vanília-, eper- és csokoládérétegeivel, imádom a tejszínhab, az őszibarack,
a mandula és a sokféle öntet alatt roskadozó jeges poharakat, de megőrülök
a roppanós, finom és szívós ostyájú tölcsérekért is, amelyeket az utcán
kóstolgatunk, két találkozó között, vagy egy nyári estén a tévé előtt,
amikor tudjuk már, hogy kizárólag csak így érhetjük el, hogy ne legyen
annyira melegünk, hogy ne legyünk olyan nagyon szomjasak; és végül,
imádom a sörbetet, a jég és a gyümölcs sikeres szintézisét, a durva
felfrissülést, amely jégfolyammá olvad szét a szájban. És az elém kerülő
tányéron ott is díszelgett Marquet néhány alkotása: a paradicsomsörbet, a
klasszikusnak számító erdei gyümölcsös, és végül a harmadik, a
narancssörbet.
Már magában a „sörbet” szóban is egy egész világ ölt testet. Próbálják
meg hangosan kimondani: „Kérsz fagyit?” Majd tegyék hozzá azonnal:
„Kérsz sörbetet?”, máris észreveszik a különbséget. Valahogy olyan ez,
mint amikor az ajtón kilépve még fesztelenül visszaszólunk: „Megyek,
veszek valami sütit”, amikor pedig mondhatnánk azt is, kevésbé hanyagul,
kevésbé közönségesen: „Elmegyek cukrászsüteményért”, és a némileg
divatjamúlt, némileg finomkodó kifejezés árán igazán olcsón egy ódon
harmóniájú világot idézhetünk meg. Így hát, amikor mi „sörbetet”
kínálunk, bár a többiek csak a „fagylaltra” gondolnak (az avatatlanok ezzel
az egyetlen szóval illetik a tej- és a vízalapú készítményeket is), a
könnyedséget választjuk, a kifinomultságra szavazunk, a madártávlatot
választjuk a talajszint zárt horizontja helyett. A sörbet légies, szinte
anyagtalan, testünk forróságával találkozva felhabzik, majd legyőzve,
kipréselve, cseppfolyóssá válva elpárolog a torokban, és a gyümölcs és a
víz elbűvölő, futó emlékét hagyja hátra a nyelvünkön.
Tehát hosszú tapasztalattal a hátam mögött estem neki a
narancssörbetnek, azt hittem, ismerem a vadat, amelyet ki fogok hajtani a
vackából, bár felkészültem az állandóan változó élményre is. De
megakasztott valami. Az első két fagyasztott vizet teljes szellemi
elengedettséggel kortyolgattam, mint akit nem érhet meglepetés. A
narancssörbet azonban extravagáns szemcsésségével, túlzott vizességével
igencsak különbözött a többitől; mintha a jégkockatartó rekeszt
megtöltötték volna vízzel és egy narancs kifacsart levével, betolták volna a
mélyhűtőbe a megadott időre – és az így készült illatos jégkockák aztán
érdesek lettek, mint minden szűretlen folyadék, amit betesznek a
mélyhűtőbe, és leginkább a szemcsés hókupacok ízét idézi –, így faltuk a
havat gyermekkorunkban a markunból télen, a nagy, hideg ég alatt, amikor
odakint játszottunk. És nagyanyám is így csinálta a sörbetet nyáron, amikor
olyan meleg volt, hogy néha egy pillanatra bedugtam a fejem a
mélyhűtőbe, ő pedig izzadva és szitkozódva egy széles, csöpögős
konyharuhát kanyarított a nyakába; a rongy egyébként arra is szolgált,
hogy lecsapja vele az arra kószáló lusta legyeket. Miután a jég
megdermedt, nagyanyám megfordította a fémtartót, egy tálba borította,
összezúzta a narancsos tömböt, és merőkanállal széles szájú poharakba
szedte, és mi úgy ragadtuk meg őket, mint valami szent ereklyét. És én
megértettem, hogy erre szolgált az egész lakoma: ehhez a
narancssörbethez, ezekhez a gyermekkori cseppkövekhez kellett
megérkeznem, hogy újra felfedezzem gasztronómiai kötődéseim értékét és
igazságát.

Később, a félhomályban suttogva megkérdeztem Marquet-től: „Hogy

csinálod a sörbetet, a narancsosat?”
Mire ő félig megfordult a párnán, könnyű hajfürtjei a vállam köré
tekeredtek.
„Ahogyan a nagymamám csinálta régen”, felelte ragyogó mosollyal.

Már majdnem megérkeztem. A tűz… a jég… a tejszín!

 (Marquet)
Marquet vendéglő, Meaux környéke

Nem kétség, szép gazember volt. Olyan gőggel fogyasztott volna el, engem
és a konyhámat, mint bármelyik falusi bunkó, mintha magától értetődő
lenne, hogy Marquet hajbókolva kínálja fel neki az ételeit és a seggét már
első látogatásakor… Szép gazember volt, de csodálatos időket töltöttünk el
együtt, és ezt soha nem veheti vissza tőlem, mert már örökre hozzám
tartozik, hogy kiélveztem a valódi gasztronómiai lángelmével folytatott
beszélgetéseket, élvezhettem egy ragyogó szerető öleléseit, és mégis
szabad, büszke nő maradtam…
Nem mondom: ha nem lett volna nős, és ha olyan férfi lett volna, aki
nem csak az állandóan készenlétben álló kotlós-tyúkot látja meg egy nőben
– hát igen, nem mondom… De akkor ez már nem ugyanaz a férfi lett
volna, nem igaz?
 A majonéz
Grenelle utca, hálószoba

Nincs annál élvezetesebb, mint amikor a világ rendje a mi vágyaink rendje

szerint alakul. Hallatlan szabadságot ad, hogy a fogások korlátlan
birtoklásának boldogságában egyben a konyha templomát is felavathatom.
A főpincér bársonyos léptekkel közelít, és én lopva összeborzongok;
személytelen tekintete – ingatag, de sikerült kompromisszum a tisztelet és
a tartózkodás között – társadalmi tőkémnek kijáró tiszteletadás. Senki sem
vagy, mert valaki vagy; itt nem fognak kémkedni utánad, és nem fognak
megítélni sem. Maga a tény, hogy bejuthattál erre a helyre, elegendő
bizonyíték arra, hogy jogod van hozzá. Halk szívdobbanással nyitod ki a
régi idők szalvétáit idéző szemcsés damasztpergamenbe kötött étlapot.
Óvatosan adagolt szédülés: az elején csak vakon tapogatózol a halkan
mormogó fogások között. Végigfut rajtuk a tekintet, egyelőre még nem
állítja meg egy bizonyos rövid költemény, csak érzéki töredékeket kap el
röptében, és a véletlenül elcsípett kifejezések fényűző gazdagságában
tobzódik: tejes borjúfartő… pisztáciajégkrém… horgászhalszelet
rákszószban… frissen fogott galinette hal… saját levében…
padlizsánkocsonya cremonai mustárral… mogyoróhagyma-lekvár…
vajban pirított tengeri süllő zöldséges hagymamártással… jeges borsodó…
mustból… kék homár… pekingi kacsamell… Végül a kirobbanó eksztázis:
működésbe lép a varázslat, és határozott útra tereli a figyelmedet:

Grillserpenyőben sült pekingi kacsamell

berber fűszerkeverékkel bedörzsölve,
jamaicai grapefruit-crumble-lel és
mogyoróhagyma-lekvárral.

Leállítod az alkalmatlan pillanatban beindult nyálelválasztást,

összpontosító tehetséged elérte a legnagyobb magaslatokat. Felfedezted a
szimfónia uralkodó motívumát.
Nem is a kacsa, a berber fűszer vagy a grapefruit villanyozott fel igazán,
bár a szavak olvastán napsugaras, fűszeres, édes tónust érzékeltél, a
színskálán valahová a bronz, az arany és a mandulazöld közé helyezted az
ételt. Inkább a fűszeres és olvatag mogyoróhagyma-lekvár gondolatára
jöttél izgalomba, csupasz nyelveddel előre érzékelve a friss gyömbér, a
marinált hagyma és a pézsma előízét, vágyadat felcsigázó finomságát és
tékozló bőségét. Ám önmagában még ez sem lett volna elég.
Kellett még a „grillserpenyőben sült” kifejezés páratlan költészete:
valóságos zuhatagban idézte meg a vásári lacipecsenyés rácsán sülő
szárnyasok illatát, a kínai piacok hangzavarát, a megpirult hús
ellenállhatatlan, roppanós-olvatag lágyságát a kacsabőr zamatos, ropogós
kérgében, a grillserpenyő, e „se nem nyárs, se nem rács” edény ismerős
misztériumát, ahogy szinte ringatja a sülő kacsát – mindez kellett ahhoz,
hogy illatot és ízt összekapcsolva végre döntésre juss a mai vacsorát
illetően. És akkor már nincs más hátra, mint szép cikornyákat rajzolni a
téma köré.
Vajon hányszor vetettem bele magam úgy egy étlapba, ahogy az
ismeretlenbe vetjük bele magunkat? Hiába is próbálnám megszámolni. És
minden alkalommal ugyanazt a hibátlan élvezetet éltem át. Ám soha nem
olyan élesen, mint amikor Lessière séf konyhájában, minden gasztronómus
Mekkájában a zsibbasztó finomságokkal telt étlapot félrehajítva egy
közönséges majonéz vad élvezésére ragadtattam magam.

Hanyagul belemártottam az ujjamat, mint mikor csónakázás közben

végighúzzuk kezünket a hűs víz felszínén. Délután volt, az asztal társaktól
elszakadva Lessière-rel új étlapjáról beszélgettünk; úgy éreztem magam a
konyhájában, mint annak idején a nagyanyáméban: mint egy baráti idegen,
aki beszabadult a szultán háremébe. Megkóstoltam az ujjamra tapadt
szószt, és elcsodálkoztam. Ugyanis majonéz volt, és ez volt benne a
legzavaróbb; ez a hagyományos mártás elavultnak tűnt, mintha bárányka
tévedt volna az oroszlánok falkájába. „Mi ez?”, kérdeztem, értve ezalatt:
„Hogy kerül ide egy közönséges házi majonéz?” „Mi? Hát majonéz! –
felelte Lessière nevetve. – Ne mondd már, hogy nem ismersz fel egy
majonézt!” „Teljesen közönséges majonéz?” Meg voltam rendülve. „Igen,
közönséges majonéz. Szerintem ez a legjobb elkészítési módja. Egy tojás,
olaj, só és bors.” De én nem hagytam annyiban. „És mihez fogod feladni?”
Lessière élesen rám pillantott. „Majd megmutatom én neked – felelte
lassan –, majd megmondom én, mivel fogom felszolgálni.” Ráparancsolt
egy kuktára, hogy hozzon mindenféle zöldséget és hideg disznósültet, és
ott helyben nekiállt megpucolni a zöldségeket.
Mert én már elfelejtettem, el is feledkeztem az egészről, ám ő nem
kritikus volt, hanem mesterember, és soha nem feledkezhetett meg arról,
amit tévesen neveznek konyhai „alapoknak”, hiszen jóval inkább
tetőszerkezetre hasonlít, és leereszkedően felhívta rá a figyelmemet –
mivel a kritikusok és a séfek úgy vannak egymással, mint a konyharuha
meg az asztalkendő; kiegészítik egymást, összejárnak, együtt dolgoznak,
de tulajdonképpen nem szeretik egymást.
Répa, zeller, uborka, paradicsom, paprika, retek, karfiol, brokkoli:
Lessière hosszában vágta fel őket, legalábbis az arra alkalmas zöldségeket,
a két utóbbi, virágokra szedhetőt kivéve – ezeket a száránál kellett
megragadni, mintha egy őr kezéből akarnánk kitépni a kardot. Ehhez jött
még néhány vékony szelet hideg és zamatos disznóhús. És belekezdtünk a
mártogatásba.
Én ugyan soha nem hagyom kiűzni az agyamból azt a gondolatot, hogy
a majonézben van valami alapvető szexualitás. A zöldség keménysége
behatol a majonéz krémszerűségébe; ám nem jön létre a kémiai reakció,
mint sok esetben, amikor mindkét étel veszít valamit eredeti természetéből,
hogy átvegyen valamit a másikéból, mint például a kenyér meg a vaj,
amelyek az ozmózisban új, csodálatos szubsztanciává alakulnak át. A
majonéz és a zöldségek azonban örökkévalón megmaradnak maguknak,
azonosak maradnak önmagukkal, de miként a szerelmi aktusban is,
eszeveszett örömüket lelik az együttlétben. A hús az más, a hús ezenfelül is
nyer valamit; mivel a szövetei lazábbak, felszakadnak a fogak alatt,
átitatódnak fűszerrel, és álszemérem nélkül kijelenthetjük: ilyenkor egy
hívogató puhaságba burkolt, alapvetően szilárd valamit ízlelgetünk. Ehhez
járul még az íz egyenletességének ajándéka, a majonézben ugyanis nincs
semmi maró, semmi csípős, ámulatba ejti a szánkat a vízéhez hasonló
nyájas semlegességével; ezután következnek a zöldségkompánia tagjainak
fenséges árnyalatai: a retek és a karfiol arcátlan csípőssége, a paradicsom
vizes édessége, a brokkoli visszafogott savassága, a répa bőkezűsége a
szájban, a zeller roppanós ánizsossága… Fenséges élvezet.

Ám most, e szabálytalan étkezés felidézésekor, ami olyan volt, mint egy

piknik az erdő szélén, egy szép nyári délutánon, ragyog a nap, könnyű
szellő fújdogál, és az összes többi közhely, újabb emlék tolul az előzőre, és
a hirtelen megvilágosodásban látom, hogy ez az emlék még annál is
eredetibb; hatalmas érzelmi vihart kavar a szívemben, az érzelmek
légbuborékként sietnek a felszínre, és ujjongva szökkennek ki a szívemből.
Hiszen az anyám, aki, mint mondtam, hervasztó szakácsnő volt, gyakran
adott fel majonézt, de olyat, amit készen vett a szupermarketben,
üvegpohárban, és bár ez a majonéz támadást jelentett a jó ízlés ellen, én
elmondhatatlanul szerettem. Ugyanis a bolti majonéznek – bár hiányoznak
belőle azok a kézművesjegyek, amelyeket a házi majonéz birtokol – van
egy olyan tulajdonsága, ami viszont a másikban nincs jelen; hiszen a
legjobb szakácsnak is bele kell nyugodnia a szomorú evidenciába: idővel
még a leghomogénebb, legkrémesebb majonéz is szétbomlik, méghozzá
igencsak hamar, kicsit, nagyon kicsit szétesik, de éppen eléggé ahhoz, hogy
az állaga enyhén kontrasztossá váljék, és ne maradjon az, ami eredetileg
volt – sima, sima, abszolút sima, miközben a bolti majonéz soha nem lesz
ragadós. A bolti majonéz soha nem szemcsés, nem esik szét elemeire,
különálló rétegekre, és ezt szerettem én annyira, ezt a semmi ízt, az anyag
szálkátlanságát, megragadhatatlanságát, hogy nem találunk rajta fogást; az
azonnal oldódó ételek folyékonyságával csusszan a nyelvünkre.

Igen, ez az, már majdnem ez az. A pekingi kacsamell és a bolti kulimász

közül, egy zseni birodalma és egy bolt polcai közül az utóbbit választom, a
borzalmas kis szupermarketet, ahol komor és egyhangú sorokban álltak
élvezetem bűnös tárgyai. A szupermarket… Hihetetlen, milyen hatalmas
érzelemhullámot kavar bennem… Igen, talán… talán…
 (Paul)
Grenelle utca, folyosó

Micsoda pazarlás.
Mindent ízzé-porrá tört, ami az útjába került. Mindent. A gyerekeit, a
feleségét, a szeretőit, és végül az életművét is; az utolsó pillanatban
megtagadja egy olyan kívánság miatt, amit ő ért egyedül, ami csak előtte
világos, ami olyan sokat jelent neki, hogy eldobja érte a tudását, elárul
mindent, amit fontosnak tartott, és úgy könyörög nekünk, mint egy koldus,
egy útszéli csavargó, aki megfosztja magát az értelmes élettől, elzárkózik a
saját eszméitől – és boldogtalanul végzi, mert ráébred, hogy lázálmot
kergetett, és a rossz igét prédikálta. Egy fogás! Mit képzelsz, vén bolond,
mégis, mit hiszel? Hogy ezen az ízen keresztül eltörölheted évtizedek
félreértéseit, és szemtől szembe kerülhetsz egy olyan igazsággal, amely
megválthatja kőszíved sivárságát? Pedig a keze ügyében volt a nagy
párbajhősök összes fegyvere: toll, szellem, vakmerőség, szép szavak!
A prózája… a prózája valóságos nektár volt, ambrózia volt, szerelmes
himnusz volt a nyelvhez, minden alkalommal belerándultak a beleim, és
nem számított, hogy ételről vagy valami másról beszélt, téved, aki azt
hiszi, hogy a tárgy számít: a kimondás módjából fakad a ragyogás. A
lakomák csak ürügyet, vagy tán inkább kibúvót jelentettek, általuk tudott
elmenekülni mindentől, amit ragyogó tehetsége napvilágra hozhatott volna:
érzelmei pontos megfogalmazásától, a keménységtől, a szenvedéstől, és
végül a vereségtől… És bár a zsenijénél fogva az utókor és önmaga
számára is kielemezhette volna az őt mozgató érzelmeket, alacsonyabb
rendű utakra tévedt, mert meg volt győződve arról, hogy a mellékes
dolgokat kell kimondani, és nem a lényeget. Micsoda pazarlás… Micsoda
keserűség… Megszakad az ember szíve…
És annyira elvakították a saját, mit sem érő sikerei, hogy engem sem
látott pontosan. Nem látta a megrázó ellentétet tüzes, ifjúi vérem és az
akaratom ellenére élt jogász-létem nyugalma között, nem vette észre,
milyen fáradhatatlanul igyekszem összezavarni a párbeszédünket, hogy
látszólagos cinizmusom mögött gyermeki gátlásaimat rejtegetem, hogy
színjátékot játszom mellette, ami hiába ragyogó, attól még illúzió. Paul, a
csodálatos unokaöcs, a drága gyermek – drága, mert vissza merte utasítani,
át merte hágni a zsarnok törvényeit, és hangosan és tisztán beszélt veled,
amikor mindenki más csak suttogni mert: igen ám, vén bolond, de még a
legféktelenebb, legerőszakosabb, legtöbbet vitatkozó fiúgyermek is csak az
apa határozott utasítására lehet az, és valamely ismeretlen okból magának
az apának van szüksége erre a felforgatóra, a családi otthon szívébe plántált
tüskére, az ellenállás-szigetecskére, ahol meg lehet cáfolni az akarat és a
jellem leegyszerűsítő kategóriáit. Csak azért lettem a te gonosz szellemed,
bizony, mert te akartad így, és vajon milyen józan fiatal férfi tudott volna
ellenállni a kísértésnek, hogy az egyetemes démiurgosz szürke eminenciása
lehessen, ha magára is kell vennie érte az ellenálló szerepét, amelyet az
illető egyenesen az ő számára eszelt ki? Vén bolond, vén bolond… Jeant
megveted, engem pedig az egekig magasztalsz, holott mind a ketten a te
elvárásaid szerint alakultunk ki, azzal az egy különbséggel, hogy Jean bele
fog halni, én viszont élvezem.

De már túl késő van hozzá, túl késő van, hogy őszintén beszéljünk
egymással, hogy megmentsük azt, ami kettőnk között lehetett volna. Nem
vagyok eléggé keresztény ahhoz, hogy higgyek a megtérésben, főleg az
utolsó percben bekövetkező megtérésben, és vezeklésül ezentúl egész
életemben a gyávaságom súlyát cipelem majd, amiért azt játszottam, aki
nem vagyok – míg végül értem is el nem jön a halál.
De azért feltétlenül beszélni fogok Jeannal.
 A megvilágosodás
Grenelle utca, hálószoba

És akkor hirtelen eszembe jut. Könnyek szöknek a szemembe. Néhány

érthetetlen, lázas szót motyogok, sírok, nevetek, felemelem a kezem, és
görcsös mozdulattal köröket rajzolok magam elé. Erre mindenki izgalomba
jön. Tudom, hogy éppen annak látszom, aki vagyok: egy idős férfi, aki a
halálos ágyán visszazuhant az élete küszöbére, a gyermekkorba. Végül
pokoli erőfeszítések árán úgy-ahogy sikerül megzaboláznom az
izgalmamat – titáni harcot folytatok saját lelkesedésemmel, mert
egyszerűen muszáj megértetnem magam.
Végül gyötrelmesen nehezen kibököm: „Paul, kisfiam, Paul, tégy…
meg… nekem… valamit…”
Paul hozzám hajol, majdnem összeér az orrunk, nyugtalanul
összeráncolt szemöldöke csodálatos mintát rajzol kétségbeesett, kék szeme
fölé; majd’ megfeszül, annyira meg akar érteni.
„Igen, igen, bácsikám, mondd, mit szeretnél, mit szeretnél?”
„Menj, és vegyél nekem fánkocskákat”, mondom, és elborzadok a
gondolatra, hogy a csodás szavak puszta kimondásakor rám törő ujjongás
még idő előtt, azonnal megöl. Megmerevedem, felkészülök a
legrosszabbra, de nem történik semmi. Óvatosan lélegzetet veszek.
„Fánkocskákat? Fánkot szeretnél?”
Félszeg mosollyal bólintok. Paul is megkockáztat egy óvatos mosolyt,
ami inkább keserű fintorra hasonlít.
„Tehát erre vágysz, vén bolond, fánkocskára?” Szeretettel megszorítja a
karom. „Megyek. Indulok.”
A háta mögött most megpillantom Annát, hallom, ahogy izgatottan
kijelenti: „Lenôtre-hoz menj, az van a legközelebb.”
Görcsös rettegés szorítja össze a szívemet. Mint a legsötétebb
rémálomban, a szavak végtelen lassan hagyják el az ajkamat, miközben a
körülöttem lévő emberi lények mozgása szemkápráztatóan felgyorsul.
Érzem, hogy Paul mindjárt eltűnik az ajtó mögött, még mielőtt a szavak
kikerülhetnének a szabad levegőre, a kegyelem levegőjére, a végső
megváltás levegőjére. Mocorogni kezdek, hadonászom, földre lököm a
kispárnámat, és ó, végtelen irgalom, ó, isteni csoda, ó, szavakkal ki nem
fejezhető megkönnyebbülés: mind a ketten visszafordulnak.
„Igen, bácsikám?”
 Paul két lépéssel újra hallótávolságra ér – mégis, hogy lehetnek ilyen
fürgék, ilyen gyorsak, én már nyilván egy másik világból nézem őket,
ahonnan őrjöngeni látszanak, mint a némafilmek idejében, amikor a
színészek tébolyodottan gyorsan és szaggatottan mozogtak.
Megkönnyebbülten felcsuklom, őket meg görcsbe rántja a szorongás;
szánalmas mozdulattal megnyugtatom őket, Anna gyorsan felkapja a
földről a kispárnát.
„Ne… Lenôtre-hoz – károgom – semmiképp… se… Lenôtre-hoz…
Ne… cukrászdába… menj. Nejlonzacskós… fánkokat… akarok a
szupermarketből. – Görcsösen kapkodom a levegőt. – Szottyadt… fánkot...
akarok… Boltban… kapható… fánkot… akarok.”
Mélyen a szemébe nézek, át akarom belé plántálni vágyam és
reménytelenségem erejét, mert ebben a pillanatban, és most először ez a
szó szoros értelmében élet-halál kérdése, és látom, hogy megértette.
Érzem, tudom. Paul bólint, és ebben a bólintásban feléled hajdani
cinkosságunk nyilalló emléke, amely most gyötrelmesen, vidám és
megnyugtató fájdalommal újjászületik. Nincs több mondanivalóm. Paul
elrohan, én pedig visszasüppedek emlékeim boldog, puha vattájába.

Ott vártak rám átlátszó nejlonzacskójukban. A fa tartóállványon, a papírba

csomagolt baguette-ek, egész kenyerek, briósok és flanok mellett
türelmesen vártak az előre csomagolt fánkocskák. Mert oda ömlesztették
az egészet, ügyet sem vetve arra, milyen műgonddal, milyen szerelmesen,
levegősen rendezgette el a cukrász a fánkokat; a pénztár előtti állványon
úgy tapadtak egymáshoz a nejlonzacskóban, mint alvó kiskutyák az alom
békés melegében. És mivel még melegen és gőzölögve tették be őket végső
hajlékukba, a zacskó falára kicsapódó könyörtelen gőz a felpuhulásnak
kedvező közeget hozott létre.
Az igazi, nagy fánk kritériuma tulajdonképpen minden magára valamit
is adó fánktésztára érvényes. El kell kerülni a felpuhulást, de a
megkeményedést is. A fánknak nem szabad gumiszerűnek, plöttyedtnek, de
túl ropogósnak, durván száraznak sem lennie. A fánkot krémmel megtöltő
cukrászok nagy keresztje, hogy a tésztának nem szabad megfertőződnie a
krém lágyságával. Számos bosszúálló, gyilkos beszámolót írtam fánkokról,
a pusztulásukat okozva, és ragyogó oldalakon át fejtegettem, milyen fontos
megőrizni a határt a fánk tésztája és a krém között – sokat írtam tehát a
rossz fánkról, melynek a tésztáját nem lehet elválasztani a belsejéhez
tapadó krémtől, és ettől az egyénisége vész el, mert különbözősége
szívósságát nem tudta szembeszegezni egy másik szubsztancia
renyheségével. Vagy valami ilyesmi.
Hogy árulhatja el valaki ilyen nagyon önmagát? És milyen, még ennél is
mélyebben rejlő romlottság késztethet valakit arra, hogy megtagadja saját
nyilvánvaló élvezetét, meggyalázza azt, amit szeretett, és tökéletesen
eltorzítsa az ízlését? Tizenöt éves voltam, farkaséhesen jöttem ki az
iskolából – amilyen éhes csak ennyi idősen lehet az ember vadul, „bármi jó
lesz”-hangulatban, mégis valamiképpen nyugodtan, most jut csak eszembe,
és hogy éppen ez hiányzik olyan kegyetlenül az egész életművemből. Az
egész életművemből, amit ma este a megbánás, a bűntudat és a kísértő
nosztalgia árnyalata nélkül odaadnék egyetlen, utolsó darab áruházi
fánkért.
Rávetettem magam a nejlonra, kíméletlenül feltéptem a zacskót, majd
kitágítottam az otromba lyukat, amit türelmetlenségemben fúrtam rá. A
zacskóba mélyesztettem a kezem, nem szerettem a gőz hatására a zacskó
falára tapadt cukor ragacsos érintését. Óvatosan elválasztottam egy fánkot
a fajtestvérei közül, vallásos áhítattal a számhoz emeltem, behunytam a
szemem, és bekaptam.
Sok szó esett már az első harapásról, a másodikról és a harmadikról.
Nagyon sok mindent leírtak már a témáról. És minden, amit mondtak, igaz.
De mégis alig, vagy csak nagyon távolról sikerült megfogalmazni, milyen
kimondhatatlan élvezetet jelent, amikor a nedves tészta végigsimít erogén
zónává alakult szánkon, majd darabokra törik benne. A vízzel átitatott
cukor nem roppant: kikristályosodott a fogam alatt, részecskéi
összekoccanás nélkül, harmonikusan felbomlottak, és az állkapocs nem
felőrölte, hanem egy leírhatatlan, olvadós és roppanós táncban lágyan
szétforgácsolta őket. A fánkocska hozzátapadt ínyem legeldugottabb
nyálkahártyájához is, érzéki lágyságával betöltötte a szájamat, ám
szemérmetlen rugalmassággal rögvest egységes és krémszerű masszává
tömörült, amelyet a cukor lágysága tett még tökéletesebbé. Gyorsan
lenyeltem ezt az első darabot, mert még tizenkilenc másikkal is muszáj volt
megismerkednem. Csak az utolsókat rágom majd meg újra és újra a
hamarosan bekövetkező vég hervasztó érzésével. Az isteni zacskó végső
adományával: a zacskó mélyén leülepedett, az utolsó fánk aljához tapadó
cukorszemcsékkel vigasztalgattam magam, ragacsos ujjaimmal gyorsan
betömtem a számba az utolsó, mágikus kis gömböket, így vetettem véget a
cukorkitörés ünnepének.
A nyelvem és az ipari tésztájú, ragacsos cukorral borított bolti fánkok
misztikus eggyé olvadásában eljutottam Istenhez. De azóta elveszítettem
őt, olyan dicsőséges vágyak oltárán áldoztam fel, amelyek nem is az
enyémnek voltak, és ezek a vágyak az életem alkonyán majdnem
végérvényesen elragadták tőlem.
Isten: a lényünk magvából kiinduló nyers, könyörtelen gyönyör, amely
csak a saját élvezetünkre van tekintettel, és oda is tér vissza szüntelenül;
Isten, vagyis belső életünk e titokzatos régiója, ahol teljesen önmagunk
lehetünk egy eredeti vágy és egy tiszta, zavartalan élvezet
felmagasztosulásában. Mint a köldök, amely jelen van legmélyebb
fantáziáinkban is, a fánk volt az én élni vágyásom és élni akarásom
mennybemenetele. Megtehettem volna, hogy egész éltemben róla írok, és
egész éltemben ellene írtam. Csak halálom óráján találok rá végre, oly
sokévnyi tévelygés után. És végeredményben már nem sokat számít, hogy
Paul megérkezik-e vele még kimúlásom előtt.
A kérdés nem az, hogy enni kell, nem az, hogy élni kell, hanem az, hogy
miért. Az Atya, a Fiú és a Fánk nevében, ámen. Meghalok.
 Tartalom

Az íz
A tulajdonos
(Laura)
A hús
(Georges
A hal
(Jean)
A konyhakert
(Violette)
A nyers étel
(Chabrot)
A tükör
(Gégéne)
A kenyér
(Lôtte)
A tanya
(Vénusz)
A kutya
(Anna
A pirítós
(Rick)
A whisky
(Laure)
A fagylalt
(Marquet
A majonéz
(Paul)
A megvilágosodás