pioneər books

2012
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Allison Winn Scotch: The Department of Lost & Found

Copyright © Allison Winn Scotch, 2007

Hungarian translation © Spiegl Máté, 2011

Minden jog fenntartva!

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2012

www.pioneerbooks.hu
www.facebook.com/pioneerbooks
e-mail: info@pioneerbooks.hu

Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Beke Csilla
Borítóterv: Tabák Miklós

ISBN 978-963-89423-2-6
Lizzie-nek. Még mindig hallom a hangod.
ELSŐ CIKLUS

…
Szeptember
 EGY

Kedves Naplóm!
Hát elkezdem. Janice, a rákterapeutám vetette fel, hogy hasznos lehet, ha papírra vetem az
érzéseimet, ahelyett, hogy csak befelé élném meg őket és magamat sajnálva üldögélnék,
amivel az utóbbi hetekben az időm nagy részét töltöttem. Úgyhogy kipróbálom ezt a
naplódolgot. Habár, ami azt illeti, ki ne lenne búskomor a helyemben? Diagnosztizáltak ezzel
a nyomorult rákkal, dobott a barátom, az irodából meg nem hívnak vissza.
Persze, amikor Janice ezt az új hobbit javasolta, rögtön azt feleltem, hogy nincs miről írnom:
a rák szóba se jöhet mint téma — órákat ülni egy sötét szobában és tollal a kezemben a
halandóságomról töprengeni –, na azt már nem. De amikor épp a plafont bámultam a
kanapén heverve és oda sem figyelve hallgattam a rádiót, egyszer csak Jake hangát hallottam
az éterből. Jake. Életem legnagyobb szerelme. Az elveszett szerelemről énekelt, én pedig a
párnába süllyesztettem a fejem, magamra húztam a zsenília ágytakarót és azon
gondolkodtam, vajon rólam szól-e a dal. Amikor a DJ betette a következő számot, hirtelen
felültem. Megvilágosodtam.
Tudod, Naplóm, amikor Ned csak úgy dobott, elgondolkodtam azon, hogy valójában nem
is tudom, mi romlott el köztünk. És amikor tovább gondolkodtam, rájöttem, hogy egyik előző
kapcsolatomról sem tudnám megmondani, mi romlott el. És amikor még tovább
gondolkodtam, arra jöttem rá, hogy valószínűleg szemernyi tudatosság sincs bennem. Úgy
értem, miféle ember az aki csak úgy kilép egy kapcsolatból és egy pillanatig sem gondolkodik
el azon, hogy miért is érhetett véget? Magán a végen, persze, eltöprengtem — a
túldramatizált monológokon, a semmibe hullajtott könnyeken –, de a miérten nem igazán.
Úgyhogy, drága Naplóm, úgy döntöttem, újra végigjárom a múltam útjait és tévútjait: igen,
levadászom életem mind az öt szerelmét, aztán majd meglátom, mi sül ki ebből, ki lesz
belőlem, hol kötök ki. Ki tudja? Mindenesetre te velem jössz Naplóm. Szoríts nekem!
HAT HÉT VOLT HÁTRA a választásokig, és kezdett megviselni, hogy nem vagyok
tűzközelben. A jogi egyetem óta egyetlen dolog érdekelt: a munka. Magasabbra, erősebben,
többet. Így nyertem el a kulcsfontosságú pozíciómat, mint Dupris szenátor asszony
főtanácsadója. Mégpedig harmincéves korom előtt, amit szeptember elején töltöttem be, hogy
kicsivel utána az egész addigi életem a feje tetejére álljon.
Az említett fordulat előtt nagyvárosi nő voltam. Reggelente 7:30-kor már az
íróasztalomnál ültem úgy, hogy előtte futottam négy mérföldet, elcsevegtem a Starbucks
pultosával és átnéztem a reggeli főcímeket. A következő tizenkét óra aztán egybefolyt: egész
nap más és más tanácsadóknak hízelegtem, lobbistákat csábítgattam, a sajtónak kedveskedtem
és megsemmisítettem mindenkit, aki a szenátor útjába állt. Ha szerencsém volt, be tudtunk
kapni egy kis kínait Neddel úgy kilenc körül, és miután még utoljára megnéztem az e-
mailjeimet, lerogytam négyszázas szövésszámú lepedőmre, hogy aztán másnap reggel minden
kezdődjön elölről.
Most meg? Tessék, itt van például a mai napom.

8:27 Felébredek.

8:28 Enyhe hányingerem van, úgyhogy átfordulok az ágy másik oldalára, ami Nedé volt,
és visszahúzom a szememre az alvómaszkot.

8:31 Nem tudom tovább visszatartani a pénteki kemoterápia utóhatását, annak ellenére
sem, hogy szorgosan szedem a hányinger elleni gyógyszert, amit dr. Chin, az
onkológusom írt fel, úgyhogy kirontok a fürdőszobába, és a vécékagyló fölé hajolva
érzem, ahogy a testem lázad a gyógykezelés ellen, ami pedig éppen megmenteni
próbálja.

8:35 Megmosom a fogam, letörlöm az izzadságot a homlokomról, aztán visszamászom az

ágyba, megesküdve, hogy sosem utáltam semmit jobban, mint ezt a rákot, ami sokat
elárulna a jelenlegi állapotomról, ha más is tudná a szakmámról, amit én tudok.

9:26 A telefon kikényszerít az ágyból, és biztosítom dr. Chanosht - akit inkább Zachnak
kéne hívnom (vagy dr. Kanosnak, ahogy Lila barátnőm szerette nevezni, aki másfél
 évig járt vele, de aztán pikkpakk ejtette azzal az indokkal, hogy nem tud olyan pasival
járni, akinek az a munkája, hogy vaginákat nézeget) hogy jól vagyok, nem kell
semmi, és kérem, ne ugorjon fel. Felülök az ágyban, és megpillantom magam a
szemben lévő szekrényajtó tükrében: a csapzott hajamat, a háromnapos pizsamámat, a
megsárgult bőrömet. Nem, mondom a telefonba, határozottan ne ugorj fel.

10:06 A szemem (és talán az egész agyam) elhomályosul, ahogy magával ragad Bob
Barker1 és csodás hölgyeinek csapata.

10:11 A hányinger elleni tea, amire igencsak rákaptam, gyorsan végigszalad a

szervezetemen, úgyhogy megkezdek egy banánt. Még csak három hét telt el (avagy
egy kemociklus), de máris két és fél kilót fogytam.

10:54 Annak ellenére, hogy verhetetlen Mi az ára?- szakértőnek tartom magam, a

fináléban elveszítem a bahamai nyaralást és a Ford Thunderbirdöt is. Mi értelme lesz
így az életemnek?

11:02 Ideje e-mailt írni Kyle-nak az irodába.

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Mi van Taylorral?

Kyle!
Láttam a reggeli lapot. Mi van a Dupris adó-visszaigényléséről
kiszivárgott hírekkel? Tudod, hogy Taylor tanácsos mindenre képes,
hogy elvigye a választást és kiszorítsa Dupris-t. Simulékony kis szemét
– állami tanácsosi fokon! Hogy áll az ügy? Mivel védekeztek?
Nat

11
Ismert amerikai tv-s házigazda; 1972 és 2007 között ő vezette a The Price is Rigbt (Mi az
ára?) című műsort, amely az észak-amerikai televíziózás történetének legtovább futott napi
vetélkedője volt.
11:54 Megnézem az e-mailjeim.

12:03 Megnézem az e-mailjeim.

12:11 Megnézem az e-mailjeim.

12:34 Eszembe jut, hogy a BlackBerrym jelez, ha e-mailem jön, ezért úgy döntök,
elmegyek sétálni.

13:37 A csodásán langyos késő szeptemberi levegő belülről melengeti a testem, és a Central
Park egy padján üldögélve meglepődve veszem észre, hogy nem reszketek. A kemó
gyakorlatilag fóliává változtatta a bőröm, s úgy tűnik, a gyógyszerek nemcsak a
gyilkos sejteket ölik, de a védőréteget is fogyasztják. Nagyokat lélegzem a napfényes
levegőből, és közben egy csapat anyukát nézegetek, akik a kisbabáikkal tornáznak, és
elgondolkodom, nekem lesz-e gyerekem. Összeszorul a gyomrom, amikor eszembe
jut, hogy dr. Chin azt mondta, nincs rá sok esély, hogy egy harmadik stádiumú
rákbeteg megőrzi a termékenységét. Aztán az is eszembe jut, hogy a túlélés esélye
sem túl magas — kb. 50-50 —, százalék úgyhogy gyorsan el is hessegetem a
destruktív gondolatokat, és abba fektetem az energiám, hogy megtegyem a fél
mérföldet hazáig.

14:07 Befejezem a banánt, és elmerülök a Szenvedélyek című szappanopera zavarba ejtően

fordulatos történetében, amelyben egy boszorkány, egy bábu és egy rég elveszett
nővér is szerepel.

15:11 Odavánszorgok a gépemhez és küldök magamnak egy e-mailt, ellenőrizendő, hogy az

e-mailem és a BlackBerrym működik.

15:24 Csendes pihenő.

16:55 Ismét a telefon ébreszt, és álomittas hangon üdvözlöm Sallyt, a legjobb barátnőmet,
aki most jött meg Puerto Ricóból, ahova a jövő tavasszal esedékes esküvőjét tervezi.
Biztosítom, hogy jól vagyok, csak egy kicsit az agyamra ment a tétlenség. Dupris
 szenátor asszony úgy rendelkezett, hogy az első kemociklusok alatt semmiképp se
dolgozzak, nehogy tönkretegyem magam, így aztán nem a rák öl meg, hanem az
unalom. Ezért kaptam rá a Szenvedélyekre. Beavatom Sallyt a naplómmal közös
tervünkbe, és nem hallgatok rá, amikor azt mondja: „Mindig veszélyes visszatérni a
tett színhelyére. Írtam erről egy cikket, és a pszichológusok azt mondják, hogy a
múltba visszamenni több kárral járhat, mint haszonnal.” Azt válaszolom, hogy annak
ellenére, hogy ő szabadúszó újságíró (főleg női magazinoknak dolgozik) és így
majdnem minden lehetséges és lehetetlen témában és tanulmányban igencsak járatos,
valójában még ő sem tud mindent, ezért bölcs tanácsát teljesen figyelmen kívül
hagyom. Nem vitatkozik, ehelyett azt mondja, hogy ha még egy cikket kell írnia a
rúzsról, akkor leveti magát egy hídról.

17:12 A körömágyamat piszkálom.

17:16 A pattanásaimat nyomogatom, amíg az arcbőröm puffadt és foltos nem lesz.

17:34 Felteszek egy hűtő Kiehl arcpakolást, abban a reményben, hogy el tudja tüntetni a
pattanásnyomogatásom nyomait.

18:02 Megnézem az e-mailjeim.

18:27 Csinálok egy csésze Lipton csirkehúslevest, és leülök a nappalimban a remekbe

szabott fehér kanapéra, hogy megnézzem az esti híradót.

18:34 A vérnyomásom érezhetően megemelkedik, és majdnem dührohamot kapok, amikor

Brian Williams felkonferál egy anyagot Dupris „változatos” adó-visszaigényléseiről.
Amikor érzem, hogy az arcom egészségtelenül kivörösödik, próbálom az orromon
keresztül beszívni és a számon kifújni a levegőt – ezt a stresszlevezető gyakorlatot
Janice tanította –, de gyorsan rájövök, hogy nincs türelmem ötig számolni minden
kilégzésnél, így hát gyorsan hagyom a fenébe ezt az úgynevezett önnyugtatást. Alig
hallva az anyag végét, odarontok, illetve a puha kék papucsom és frottírköpenyem
súlya engedte lehetséges legnagyobb sebességgel odavánszorgok a Columbus
Avenue-ra néző és otthoni irodámul szolgáló fenyőfa íróasztalomhoz.
18:38 Már-már tajtékzó üzenetet küldök Kyle-nak.

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Láttad az esti híradót???????

K!
Nem kaptam választ. Az adó-visszatérítési szar mindent elöntött.
Harmadik hír az NBC-n. Mi a fene van??? Miért nem válaszoltál???
Nem vagyok ott, és rögtön beüt a krach??? AZONNAL cselekedned
kell!
Egy ideig még fenn vagyok. Hívj!
N

19:11 Az éjjeliszekrényemen csengő telefonhoz ugrok, és a csalódottság hulláma önt el,

amikor a kijelzőn látom, hogy a szüleim azok, és nem Kyle. Visszahanyatlok az
ágyba és az ablakon bámulok kifelé, miközben anyám megosztja velem csevegésnek
álcázott napi sztoicista bölcsességeit, hogy az én akaraterőm le fogja győzni ezt a
betegséget, ha a nagymamám alul is maradt a küzdelemben, és nem szabad, hogy ez
befolyásolja a viselkedésemet és a kinézetemet. Azóta ismételgeti ezt a mantrát,
amióta apával átjöttek Phillyből és becsekkoltak a Waldorfba, hogy átsegítsenek az
első kemón, mintha csak egy kis szeretetteljes szigor elegendő lenne ahhoz, hogy
legyőzzem a rákot. Nyíltan megmondom anyámnak, hogy eszembe sem jutott a
nagymamám, de köszönöm, amiért emlékeztet arra, hogy ez az undorító betegség már
megfertőzte a családfánkat.

19:52 Megkönnyebbülés önt el, amikor anyám végre elköszön. Elmúlik a hányingerhullám,
úgyhogy egy félig kiszáradt bagelt majszolok.

20:23 Fehér csempés fürdőszobám félhomályában megnézem, mennyi kárt okozott a

pattanásnyomogatásom, aztán félszívvel megmosom a fogam. Mi értelme? –
gondolom. A rossz lehelet a legkisebb problémám.
 20:31 Megnézem az e-mailjeimet.

20:45 Levetem a cseresznyepiros trikóm, és a melleim nézem a földig érő gardróbtükörben.

Nézem és nézem és nézem, és közben azon gondolkodom, mit tettem, hogy a testem
ellenem fordult, mivel érdemeltem ki ezt a lázadást. Felpillantok, és észreveszem,
hogy a hálószobám sötétjében, így, hogy csak a gardróblámpa világít meg felülről,
majdnem úgy nézek ki, mint egy angyal.

21:12 Megnézem az e-mailjeimet. Egy röpke pillanatra megkísért az ötlet, hogy hozzáadom
Nedet a pénisznövesztő reklám címzettjeinek listájához, amit kaptam. De aztán
inkább kitörlöm.

21:54 Elalszom a kanapén az Animál Planetet nézve és azon gondolkodva, milyen érzés
lehet, ha van az embernek egy négylábú barátja, aki feltétel nélkül szereti és akkor is
összenyálazza az arcát, ha esnek a népszerűségi mutatók, ha nem zuhanyozott három
napja és ha az arca egy pepperonis pizzára emlékeztet.

Tehát így néz ki a napom. Ez, persze, csak egy nap, de ami azt illeti, nem különbözik túl
sokban a többitől, amióta belém költözött ez a rák. De most őszintén, az én helyemben
mindenkire ráférne valami hobbi, nemdebár?
 KETTŐ

A
z egész nagyon gyorsan történt, gondolom, ezért voltam úgy ledermedve még
három héttel a diagnózis után is. Hiszen az egyik nap még a szenátor
születésszabályozási óriáskampányát készítem elő, a másikon meg már dr. Zach
émelyítően rózsaszín vizsgálójában ülök egy papírvékony köntösben, és látom, ahogy
elkomorul az arca, miközben a jobb mellemet tapogatva oda-vissza görgeti az ujjai alatt a
csomót. Vagyis összefoglalva: kevesebb mint egy hónap alatt dobott a (szemét áruló) barátom,
akivel két éve voltam együtt („Ez nekem túl sok” – ennyi volt a magyarázat, mire én egy
vázával vettem célba a fejét, amit meglepő módon sikerült kikerülnie, pedig nem egy atléta); a
munkámból, ami azelőtt az életemet jelentette, csak félig-meddig kétségbeesett e-mailek írása
maradt; az egészségem pedig, a halandóságom, amivel addig fikarcnyit sem törődtem, hirtelen
mindennél fontosabb lett. Szerintem nem nehéz belátni, miért estem szét, nem is kicsit.
Az sem segített, hogy mivel nem volt jobb dolgom, össze kellett pakolnom Ned ruháit.
Miután finom utalásaimból kikövetkeztette, hogy soha többé nem fogom visszahívni, az e-
mail-hez folyamodott.

Feladó: Sanderson, Ned

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Cuccaim

Natalie!
 Megértem, hogy nem hívsz vissza. Nyilván jobb időpontot is
választhattam volna, hogy elmondjam, mi van Agnes és köztem.
Szeretném megbeszélni veled a dolgot. Kérlek, szólj, ha készen
állsz! De addig is kellenének a ruháim. Kérlek, adj meg egy
időpontot, amikor értük mehetek!
Szeretettel,
Ned

Felhorkantam a képernyő előtt. Idióta, gondoltam. Ez az ,,Agnes és köztem”. Barom!

Fel nem foghattam, hogyan jutott eszembe járni vele, sőt beleszeretni. Nem éppen Ned, az
anti-sportoló, bevallottan gyáva, cseppet sem helyesíróbajnok Ned volt az a férfi, akiről
álmodsz, amikor férfiakról ábrándozol. Ez teljesen egyértelmű, hiszen elhagyott két nappal az
után, hogy a reggeli etyepetye közben felfedezte a mellemben az alattomos sejtcsomót.
Mindezt nyomatékosítandó, belekortyoltam a kamillateámba és megnyomtam a Válasz
gombot. Meglátod, hogy menynyire készen állok.!
Körbeforgattam a számban a langyos teát, és az egérrel klikkelgetve beillesztettem egy
táblázatot a címsor alatti fehér mezőbe. A bal oldalra felírtam „mit szerettem benned”, a jobb
oldalra, „mit nem”.

— Idióta

— Olyan munkával keresel sok pénzt, amit egy csimpánz is meg tud
csinálni

— Olyan sokáig nézegeted magad a tükörben, hogy az már hiúság

— Nem vagy elég jóképű ahhoz, hogy a fenti viselkedés indokolt legyen

— Az anyajegyeid

— Unalmas – sosem hiányzott, hogy együtt vacsoráznunk, mert mindig

bealudtam
— Aprócska pénisz (megjegyzés az olvasóknak: ez nem feltétlenül igaz,
de ő ezt tuti nem tudja)

— Fontos emberekkel beszélve mindig megtalálod a módját, hogy

elejtsd kékvérű családod nevét
— Megbízhatatlan seggfej

És ez csak a jobb oldal.

A bal oldalra egy kérdőjelet tettem, de aztán belegondoltam, hogy mégiscsak két évig jártunk,
úgyhogy ez nem teljesen sportszerű. Tehát kitöröltem, és ezt írtam:

— Jó érzéked van a lakberendezéshez

— Tűrhetőpalacsintát sütsz

Mindkettő igaz volt. Amikor beköltöztünk – azaz, amikor Ned hozzám költözött, aminek
köszönhetően most én rúghattam ki őt –, Ned nem nyugodott, amíg olyan pöpec nem lett a kis
egyszobás lakás, hogy szerepelhetett volna a Lakáskultúrában. Ébenfa padló. Pazar bőr
ágytámla. Mélyvörös előtér. És igen, valóban remek hétvégi reggelit tudott csinálni. Azokon a
ritka szombatokon, amikor otthon voltam és ő sem gályázott alelnöki állásában a Goldman
Sachsnál, korán felkelt és a legtökéletesebb minipalacsintát szolgálta fel, amiről egy lány csak
álmodhat.
De mielőtt elöntött volna a sóvárgás, rájöttem, hogy a fenti két jellemző nyomán egy
újabbat adhatok a jobb oldali oszlophoz.

— A fenti házasság arra enged következtetni, hogy talán felül kellene

bírálnod a szexuális preferenciáidat

Aztán eszembe jutott még egy.

— Elhagyod rákos barátnődet egy hülye nevű picsáért

 Ez igaz volt. Ha Ned és Agnes valaha is családot alapít, a gyerekeiknek semmi esélye,
hogy menők legyenek. Ez tény.
Már meg akartam nyomni a Küldést, de aztán eszembe jutott, hogy miért is kezdtem írni.
„Este ötre leviszem a ruháidat a portáshoz. Nem akarom, hogy egyetlen cuccod is tovább
szennyezze az aurámat.”
Küldés.
NEM ELŐSZÖR KERÜLT RÁ sor, hogy csomagolással zártam le egy szerelmem történetét.
És ha nem lettek volna a testemben kavargó nukleáris gyógyszerek meg az ördögi sejtek,
amiket próbáltak kiirtani, akkor nem ez a mostani lett volna a legnehezebb. Nem, az Jake volt.
Így aztán, miközben előszedtem és egy sporttáskába dobáltam Ned látszólag végtelen számú
elegáns hajszálcsíkos kék öltönyét – szó szerint dobáltam, majd Agnes kivasalja őket –, nem
volt könnyű megállni, hogy ne gondoljak Jake-re.
Huszonöt éves koromban találkoztam Jacob Spencer Martinnal. Csak három hónapja
költöztem a városba; akkor végeztem a Yale jogi karán és csatlakoztam Dupris első választási
kampányához, és amilyen tempóval dolgoztam, egyáltalán nem terveztem semmit a romantika
terén. Pontosabban semmilyen téren nem terveztem semmit. De egy ködös októberi estén
Sally rávett, hogy csapjunk egy csajos estét. „Már egy hónapja a színedet sem láttuk” –
mondta, és igaza volt: lerobbant boxomban gubbasztottam a belvárosban, és last minute
hívásokkal buzdítottam az embereket, hogy menjenek szavazni. Amikor ultimátumot adott,
hogy ha nem megyek el, akkor soha többé nem áll szóba velem (szeret túlozni), beadtam a
derekam. Visszadugtam a kupakot a filctollamra, eltettem a telefonszám-listámat, és egy East
Village-i bárban összejöttem Sallyvel, Lilával és még néhány volt évfolyamtársnőnkkel. Még
az irodakukac-kosztümömet sem cseréltem le. Biztosíthatlak, hogy én voltam az egyetlen,
akin tűsarkú volt. És harisnya. Ennyit erről.
Tíz óra körül színpadra lépett a Misbees nevű banda, amelynek minden egyes koncertjére
elmentek a barátnőim. Talán a bor miatt volt, vagy azért, mert tényleg észveszejtően jól
énekelt, a lényeg az, hogy nem tudtam levenni a szemem a mikrofonnál álló szőke, kócos hajú
srácról. A hangja fátyolosan és mélyen szólt, és elhittem neki, amikor fájdalomról,
csalódásról, szerelemről és vágyról dalolt. És többet akartam tudni róla. A koncert vége felé
összekapcsolódott a tekintetünk, és éreztem, ahogy gyorsabban ver a szívem és összeszorul a
gyomrom.
Amikor befejezték, az énekes a bárpulthoz jött, egyenesen az én székem mellé, és egy sört
kért, aztán amikor hátralépett, valahogy elfeledkezett arról, hogy a székem lába az útjában
van. így történt, hogy a Heinekenének legalább a felét a Donna Karan-kosztümömre öntötte,
amit akkor kaptam anyámtól, amikor elfogadtam a szenátor ajánlatát. Lehet, hogy ezt intő
jelnek kellett volna tekintetem – baljós kezdet –, de amikor végigtörölgetett egy szalvétával és
bocsánatkérőn nézett rám csillogó kopószemeivel, már nem volt visszaút. Talált, süllyedt. De
még hogy!
Csengett a mikro időzítője, és emlékeimből kikászálódva ismét két lábbal álltam a
valóság talaján. Egy hajszálcsíkos inget bámultam, és felhorkantam. Ned. Mintha csak a
nyomába is érhetne életem szerelemének. Mintha fikarcnyival is több lenne, mint töltelék.
Lehet, hogy írok neki még egy e-mailt, gondoltam. Csak hogy közöljem vele.
Kibotorkáltam a gardróbszobából, közben ráléptem Ned vegyileg tisztítható Armanijára, amit
a padlóra ejtettem. Lehet, hogy kicsit meg is tapostam, mielőtt továbbmentem.
Az időzítőt azért állítottam be, hogy ne felejtsem el bevenni a gyógyszereimet: a
hányinger ellenit, a rák ellenit, a kábé minden ellenit. Naponta négyszer csengetett, finoman
emlékeztetve az új helyzetre, ha netán hamis biztonságérzetbe ringatnám magam. A
legrosszabb a hányinger elleni tabletta volt: elképzelni sem tudtam, hogy a mérete miatt
miként tudná lenyelni akár egy gorilla is, egy emberről nem is beszélve. Lenyeltem egy nagy
korty vizet, de a tabletta megakadt a garatomban, úgyhogy ki kellett köhögnöm vagy
öklendeznem, és újrakezdeni az egészet. Azt hihetnéd, hogy három hét alatt volt időm
kikísérletezni a célravezető módszert, de vannak dolgok, amiket nem lehet megszokni.
Visszamentem a gardróbszobába, és felvettem Ned Armaniját a padlóról. Benyúltam az
oldalzsebeibe: gondoltam, ha van egy kis zsebpénze, kitömhetem vele a pénztárcám. Már
31,57-et találtam, és ez még csak az egyik zseb volt. Egy blokk került elő egy West Village-i
olasz étteremből, annak a napnak az estéjéről, amikor Ned felfedezte a csomót a mellemben.
A szemét! Azt mondta, Chicagóba megy. Az öltönyt a sporttáskába dobtam, és
megtartottam a blokkot. Egy kis muníció arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok, gondoltam.
Mintha nem fajultak volna már el, jutott eszembe. De a munkám során jól
megtanultam: tarts meg minden bizonyítékot, amivel árthatsz az ellenfélnek, és semmisíts
meg mindent, amivel ő árthat neked.
Felnyúltam a felső polcra a pólóiért. A lacrosse-meze a Harvardról. A vállam fölött egy
szemétkosárba hajítottam. Ugyanis ez volt a kedvence. Nem mintha játszott volna a
csapatban. De ő volt a menedzser, ezért, gondolom, úgy érezte, joga van hordani a mezt. És
nem mintha saját erejéből jutott volna be a Harvardra. Mint már mondtam, nem sok választja
el attól, hogy totális seggfej legyen. De a családfája gyakorlatilag a Mayflowerig vezethető
vissza, és a felvételi bizottság nyájasan tekint az olyan felmenőkre, akiknek elég pénzük és
befolyásuk van, hogy egykét új könyvtárat adományozzanak nekik.
 A polcról most egy Martha’s Vineyard-os póló akadt a kezembe. FEKETE KUTYA, ez
állt rajta. Egy hetet töltöttünk ott Neddel a nyáron. Áprilisban kezdett nyaggatni, hogy
vegyünk ki egy hetet júliusban és legyünk együtt, „csak mi ketten”, és a kétségbeesett
hangvételből talán éreznem kellett volna, hogy az élet, amit egymással, de nem együtt élünk,
az nem elég. Akkor állt elő vele megint, amikor éppen rohantam a reptérre, mert egyhetes
európai körútra mentünk a szenátorral, ezért a nagy sietségben rábólintottam; így találtam
magam egy hétre egy hamisítatlan vineyardi nyaralóban, amihez igyekeztem jó képet vágni.
Homárt főztem vacsorára, mert az volt a kedvence, hagytam, hogy kajakot béreljen, és
szokásom ellenére sokáig fenn maradtam, hogy a verandán üldögélve hallgassuk a
hullámverést, fogjam a kezét, és nézzük a csillagokat.
Magam elé tartottam a pólót, és szinte éreztem a házi fánk ízét, amit reggelente ettünk.
Citromos, édes, fahéjas, puha és ropogós kérgű. Ned a kávéjába tunkolta a sajátját, én meg
lassan majszoltam az enyémet, amíg szó szerint el nem olvadt a számban. Talán nem csak a
fánkot kellett volna kiélveznem, jutott eszembe hirtelen. Az arcomhoz tartottam a pólót, és
mélyet lélegeztem, hátha érzem még a sós levegő vagy a párás naplementék illatát, és az
elmúlt pillanatokat – az előző életem pillanatait.
De nem éreztem semmit. Úgyhogy letöröltem a könnycseppet, ami kicsordult a jobb
szememből és legördült az arcomon, aztán minden erőmet összeszedve fogtam a pólót a
nyakánál, és széttéptem a közepén. Porrongynak jó lesz, gondoltam, ha takarításra kerül a sor.

…
Feladó: Miller, Natalie
Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Kérlek, hívj fel

K!
Egy mukkot sem hallok felőled. Pedig ez tölti ki a Post címlapját, mint
bizonyára tisztában vagy vele.
Hívj AZONNAL!
N
 Nem éppen kellemes arra ébredni, hogy a főnököd szennyesét kiteregették mindenki elé,
a következő címmel: Dupris duplán járt jól. Kedves. A helyzet az volt, hogy nem voltam
képben ennek a kényes adóügynek a részleteit illetően. Mint főtanácsadójának, talán illett
volna képben lennem, de még én, a leendő elnök asszony is tudok hibázni. Ráadásul az efféle
szennyes egyszerűen a munkámhoz tartozik. A politika világában nem a szenny zavarja az
embert, hanem az a rizikó, hogy más kiszagolja a bűzét. Ha sikerül mindent átnyomnod a
mosodán úgy, hogy ne kerüljön napvilágra a bizonyíték, akkor bravó, te nyertél.
Kora tavasszal Kyle, aki velem egykorú volt, de még mindig egy fokkal alattam a
ranglétrán, ami nem mindig segítette a jó viszonyt, felhívta a figyelmemet a szenátor végtelen
ajándéklistájára, köztük egy Fabergé-tojásra egy orosz diplomatától, meg elefántcsontból
faragott elefántfigurákra bizonyos nagykövetektől.
— Nem hinném, hogy ez legális – mondta belekortyolva a dupla kávéjába, ami nélkül
nem is tudom, láttam-e valaha. — Láttad már ezt? Úgy értem, ezer meg ezer dollárért kap
ajándékot. Azt hiszem, ebből még gond lehet.
— Menj innen! – szóltam rá a kezemmel integetve és a képernyőmre hunyorogva; kábé
így hesseget el egy királynő egy legyet. Aztán megigazítottam a hajamban a szalagot, és
kontyba fűztem melírozott barna hajamat a tarkómon.
— Natalie, komolyan mondom! Szerintem nagyon könnyen elfajulhat a kampány, és
ebből tényleg gond lehet. Megnéztem, miket vallott be eddig, és… – Megállt. — Nem
szerepel minden.
Megdörzsöltem a szemem.
— Mindenki csal, Kyle. Senki sem vall be mindent. Sem a szenátor, sem más. Senkit sem
érdekel és senkit sem kapnak el. Egyszerűen ez a normál ügymenet. – Felsóhajtottam, majd
lágyabb hangon folytattam: — Nézd, majd’ beledöglök, hogy sikerüljön összehoznom ezt a
születésszabályozási törvényjavaslatot, mivel azok a mississippi seggfejek azzal
fenyegetőznek, hogy blokkolják, mintha a társadalombiztosítás által fedezett abortusz
fenyegetné a tökeik hatalmát. Szóval bízom benne, hogy meg tudod oldani ezt. Én évekig
megoldottam, most te is meg tudod oldani. Ha ez nem nyugtat meg, hívd Diane-t Kroiz
szenátor irodájában, aki szereti szőnyeg alá söpörni az ilyesmit, de ő is azt fogja mondani,
hogy ez a normál ügymenet.
Ahogy visszafordultam a gépemhez, láttam, hogy Kyle arca tökéletes paprikavörösre vált.
Jól szabott öltönyei, ropogós zsebkendői és polírozott Prada-cipői ellenére korántsem volt
olyan összeszedett belül, mint kívül, és talán az érzelmi bizonytalansága volt az egyetlen
gyenge pontja. A politikában ugyanis sosem jöhetsz ki a sodrodból. (Kivéve, persze, ha az
szavazatokat hoz, mert akkor aztán úgy kijössz a sodrodból, mint annak a rendje.)
—Jól van – fújtatott drámaian, a hangja kábé két decibellel hangosabb lett és csöpögött a
megvetéstől. — De én szóltam! Azt hiszem, ez veszélyforrás, és gondoltam, te, mint
főtanácsadó, tudni akarsz róla.
— Hát, nem akarok. Eddig sosem volt probléma, és biztos vagyok benne, hogy most sem
lesz. Úgyhogy takarítsd el, ahogy tudod! Írd át a visszatérítést, tüntesd el az idei ajándékokat,
akármi! – Folytattam a gépelést.
— Tehát ez az utolsó szavad? Tegyem, amit tennem kell?
Válasz helyett meglegyintettem felé a kezem, jelezve, hogy távozzon.
Hallottam, hogy felhorkan, miközben megfordul, és azt dörmögi az orra alatt:
— Főtanácsadó. Haha.
— Kyle? – szóltam utána, miközben abbahagytam a gépelést és felnéztem rá.
Hátrafordult a válla fölött, nem kegyeskedett megfordulni. — Sajnálom. Rengeted a munkám,
és közel a határidő, nincs most időm erre. Rád testálom az ügyet, légy szíves elintézni.
Felvonta a szemöldökét.
— Te? Natalie Miller. Sajnálod? Ezt egy másodpercig sem hiszem el.
— Na jó – mondtam egy félmosollyal. — Igazából nem sajnálom. De gondoltam, ha azt
hiszed, hogy sajnálom, akkor békén hagysz és végre teszed a dolgod. – Visszafordultam a
gépemhez. — Szóval menj és intézd el! És engem hagyj ki belőle!
Ilyen előzmények után, ismertem el a Post címlapját nézegetve, miközben lenyeltem az
első reggeli tablettámat, nemigen hibáztathattam érte, hogy rám sem bagózik most, hogy
lassan a nyakunkig ér, amit megjósolt. Kiderült, hogy sikerült benéznem egy óriási és egyre
hangosabban ketyegő időbombát. Bekapcsoltam a tévét. Negyed óra múlva kezdődött a Mi
az ára?, és bár sosem hittem volna, hogy egyszer a napi programom része lesz, mégis ez
volt a helyzet.
A kanapéra ejtettem a távirányítót, és kimentem a konyhába csinálni egy tál zabkását. Ha
beszélhetünk ma jó hírről, akkor az az volt, hogy úgy-ahogy egész normálisan éreztem
magam. Amikor először találkoztam dr. Chinnel a tiszteletet parancsoló mahagónifalú-
perzsaszőnyeges-bőrszékes irodájában, elmondta, hogy egy kemoterápiás ciklusnak három
szakasza van. Az első héten úgy érzed, mintha lángra gyúltak volna a belső szerveid, mintha a
benned áramló vegyszerek ölnének meg, ha a ráknak nem sikerül. A második héten úgy
gondolod, talán mégis túléled; nem vagy éppen jól, de eltűnik az előző hét szenvedése, ami
ebben a helyzetben olyan, mint egy lottófőnyeremény. A harmadik héten aztán el sem tudod
képzelni, hogy valaha is úgy érezted magad, mint egy gőzölgő szarkupac. Kemó? Ne
vicceljünk! Ennyi az egész? Mert ezt, kedves rákistenségek, egy szemrebbenés nélkül
kibírom. A szívás ebben az, mint arra már bizonyára rájöttél, hogy pont amikor már
visszatérnél a normális életedhez, ahogy beleszagolsz az egészségbe és elkezded ugyanúgy
intézni az ügyeid, mint a betegség előtt, akkor kezdheted elölről az egészet.
Az irodájában ülve dr. Chin átlapozta a leleteimet, közben rá sem hederített a titkárnőjére,
aki folyton rácsipogott a csipogóján, és elmondta, hogy hat- vagy hétciklusos kemoterápiát
csinálunk, háromhetenként egy ciklust, és attól függően megyünk tovább, hogyan reagálok
erre a kezelésre. A folyamat valamely pontján, vagy a közepén, vagy a végén, masztektómiát
hajtanak végre. Elveszik tőlem a melleimet.
Azt is elsorolta, mire számíthatok: fáradtságra, hányingerre és arra, amitől a legjobban
tartottam, hajhullásra.
— A kemoterápia célja, hogy kiirtsuk a gyorsan növekvő ráksejteket – magyarázta. — De
eközben egészséges sejtek is elpusztulnak. Így például a hajtüszői gyakorlatilag megszűnnek
működni. Szerencsére, az emberi test képes az öngyógyításra, és tudja, hogyan növesztheti
vissza a haját, ha vége a kezelésnek.
Mindezt azon a hangon mondta, amit nyilvánvalóan a hasonló lesújtó esetek tucatjainak
kezelése során tökéletesített. Határozott volt, mégis biztató, sajnálkozó, de ellentmondást nem
tűrő. Csak ültem az irodájában, bámultam a diplomáit meg a díjait meg az orvosi
társaságoktól kapott okleveleit, és egyszerűen bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem az
elkerülhetetlent, valamint rezignált beletörődésemet. Nem mintha lett volna más választásom.
Amit nem mondtam el dr. Chinnek, amikor megkérdezte, hogy vagyok, mivel
nyilvánvalóan a fizikai állapotomra volt kíváncsi és nem az érzelmire, az pedig az, hogy
rettegtem. Hogy majdnem megbénított a félelem. Hogy a rettenet, amit a szavai jelentettek
(„maga rákos”), kiszorította belőlem a levegőt, és nem is lettem volna képes másra, mint egy
beletörődő bólintásra. Semmi többre, mivel teljesen ledermedtem.
Harmincéves voltam. A szabad világ leendő ura. És akkor… ez. Harmincéves vagyok, és
rákos. Harmincéves vagyok, és rákos. Ezt játszottam le újra meg újra a fejemben, mert
egyszerűen nem állt össze, nem tudott összeállni. Ez. Nem. Lehet. Az. Én. Életem. És
mégis… az volt. Úgyhogy ott, az irodában ülve, megéreztem a rémület ízét, ami akkor fog el,
amikor rájössz, hogy nem vagy legyőzhetetlen, és lehet, hogy a ráktól volt, de inkább a
szörnyű diagnózistól, amitől végigfutott a hátamon a hideg, hogy egyszerűen össze akartam
görnyedni és meghalni. Mert dr. Chin szavai arra engedtek következtetni, hogy lehet, hogy
úgyis ez lesz a vége.
 Mielőtt felálltam, hogy távozzak, egy névjegyet nyomott a kezembe.
— Eljöhet az idő, hogy ellátogat hozzá. – Lenézve ezt olvastam: Mrs. Adina Seidel.
Paróka készítő mester. Dr. Chin halványan elmosolyodott. — Ő a legjobb a szakmában.
És sok betegnek katartikus élmény.
A szemébe néztem, és arra gondoltam, hogyan lehet, hogy valaki egy kupac műhajtól
teljesebbnek érzi magát. De válasz helyett csak reszkető ujjaim közé fogtam a névjegyet,
megköszöntem, hogy fogadott, és azt mondtam, néhány nap múlva találkozunk. Emlékszem,
kifelé menet arra gondoltam, hogy nem érzem a lábaimat. Arra, hogy bár járok, botorkálok
végig a linóleumpadlón és a homályos folyosón, de fogalmam sincs, hogyan. A gimis
biológiaóra jutott eszembe, amikor a tanár, Mr. Katz a „küzdj vagy fuss” szindrómáról
beszélt: amikor egy állat vészhelyzetbe kerül, akkor minden felesleges agyműködése leáll, és
a teste zsigerből reagál, automatikusan teszi, amit tennie kell a túlélés érdekében. De az én
testem, amikor veszélyhelyzetbe került, úgy látszott, inkább a visszavonulást választja.
Ahelyett, hogy összegyűjtötte volna az erőit, hogy szembeszálljon a közelgő pokollal, máris
cserbenhagyott. Máris kezdett leállni. A lábaim eltűnése csak a kezdet volt.
De most, az első kemociklus utolsó pár napját nézve, egész biztatóan alakultak a dolgok.
Legalábbis ami a hányást/hányingert/kimerültséget/kábaságot illeti. Ez, gondoltam, csak
jelent valamit.
Továbbra is a Post címlapját nézegettem, miközben a zabkásámat kevergettem, hogy
hűljön egy kicsit. A fehér Formica pulton álló telefonért nyúltam, mert arra gondoltam,
felhívom Kyle-t, de aztán úgy döntöttem, várhatok legalább a Mi az ára? végéig a
zaklatással. (Már egész jól megtippeltem majdnem minden elektromos kütyü árát a műsorban,
de az élelmiszerek még tudtak gondot okozni.) Ráadásul, magyaráztam magamnak, Kyle még
biztos a reggeli megbeszélésen van. Tuti küld egy e-mailt, amint végzett. Úgyhogy inkább
Sallyt hívtam, aki rögtön rábólintott egy délutáni sétára. Dr. Chin azt ajánlotta, maradjak
aktív, amennyire csak lehet, de azért ne lépjem át azt a határt, ahol már ártanék a megviselt
testemnek.
Bob Barker már átadta a főnyereményt (Tahiti vakáció! Lehet, hogy ez csak ürügy, hogy
bikinis hoszteszeket mutogassanak? – tettem fel a kérdést), de még mindig nem jött üzenet
Kyle-tól. Viszont jött a szenátortól. Pontosabban az asszisztensétől, Blairtől.

Feladó: Foley, Blair

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: A szülszab javaslat
 Szia, Natalie!!!!!
Remélem, jól vagy!!!! Mindannyian nagyon drukkolunk neked, és tudjuk, hogy ha
valaki, akkor te ki tudsz jönni belőle!!!!
Egyébként a szenátor arra kért, hogy szóljak, hogy nem megy tovább a
születésszabályozási törvényjavaslattal. Azt mondta, köszönjem meg a kemény munkádat
(ó maga tenné meg, de épp most indul Albanybe), de nem akar ezen összekülönbözni a
mississippi szekcióval, és azt is mondta, hogy „nem hiszi, hogy ez most olyan sokat
számítana" - talán ez segít megérteni a dolgot. Azt hiszem, ezt a lehető legjobb
értelemben mondta!!!! Úgy értve, hogy emiatt most nem kell aggódnunk!!!! Jó hír,
nemdebár?
Remélem, tényleg jól vagy!!!!!!!!!!!
Blair

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Foley, Blair
Tárgy: Re: A szülszab javaslat

Blair!
Kérlek, szólj a szenátornak, hogy még ne induljon Albanybe, mert bejövök az
irodába. És mondd meg Kyle-nak, hogy emelje föl azt a lusta seggét, mert beszélni akarok
vele. Ezekkel a szavakkal mondd!
Natalie

Megnéztem magam a tükörben. Ez nem lesz jó így: egérszerű, ritkuló haj, sápadt, foltos
bőr, kiálló arccsontok, amik a drogos karrierje csúcspontján járó Kate Mosst idézik. A
francba, suttogtam immár félig kiürült gardróbszobámban állva és a varázskosztümöt keresve,
amiben ha nem is ragyogóan, de legalább elfogadhatóan néznék ki. Beérném az
elfogadhatóval. Fogtam egy kosztümöt tweedszoknyával, felrángattam a harisnyámat, és
viszkető lábaimmal (a kemó mellékhatása) belebújtam krokodilbőr tűsarkúmba. A PETA nagy
razziát rendezhetett volna a ruhásszekrényemben, annak ellenére, hogy Dupris (és így nyilván
az egész stábja is) harcosan kiállt az állatok jogaiért, legalábbis papíron. Ugyanakkor
gyanítottam, hogy ha a PETA Dupris szekrényébe pillantana be, azon még jobban
felháborodna, mint az enyémen. Fanatikusan rajongott minden kiegészítőért, amiért legalább
egy állatot meg kellett nyúzni – korántsem volt az a mintanő, akinek látszott. Én sokkal
visszafogottabb voltam. Mindennél jobban imádtam a kutyákat, elviseltem a macskákat, és
csak akkor ettem vörös húst, ha előtte legalább két pohár bort megittam. A kétpoharas határon
innen időszakos vegetáriánusnak számítottam.
Egy kis hideg vizet paskoltam az arcomra, és kísérletképpen kentem egy réteg Stila-
korrektort a szemeim alá. A tükörbe néztem, és annak láttam magam, ami vagyok, vagy
legalábbis aminek a világ szemében látszottam: egy kimerült, zilált, szedett-vedett
katyvasznak, aminek köze nem volt ahhoz, aki egy hónappal korábban voltam. Addig néztem
magam, amíg könnyek gyűltek a szemembe. Bírd ki, Nat, bírd ki! – suttogtam magamnak,
miközben egy csepp végiggördült a nedves arcomon. Ez nem én vagyok. Nem az, akinek
lennem kéne. Könnyáztatta szemeimbe néztem, és arra gondoltam, eljön-e valaha a nap,
amikor megint közel járok ahhoz, aki előző életemben voltam. Aztán rájöttem, hogy karikás
szemek ide vagy oda, ma lehet az a nap. Én, Natalie Miller, bemegyek az irodába. Hogy
elérjek valamit. Hogy megváltozzanak a dolgok és megvédjük a nemzet asszonyainak méhét.
Egy adrenalinlökettel ismét a korrektoros tégelybe nyúltam.
Egy réteg nem volt elég, úgyhogy rákentem még egyet, aztán még egyet, majd eszembe
jutott egy trükk, amiről Sally írt az Allure-ben: ha a szemzugba fehér szemhéjfestéket
pöttyintesz, akkor a tekinteted hangsúlyosabb lesz és éberebbnek látszik. Beleérintettem az
ujjam egy tégely fehér festékbe, ami úgy ragyogott, mint a reggeli hó, és odapöttyintettem a
megfelelő helyre. Nem tudtam, hogy ettől éberebbnek látszottam-e, vagy inkább halloweeni
tündérkének, de nem volt időm további korrekciókra.
A szenátor bármelyik percben elindulhatott. Összefogtam a még elviselhető mennyiségű, bár
enyhén ritkuló hajamat egy pánttal, rózsaszín rúzst és fekete szempillafestéket kentem fel, és
lerohantam taxit fogni. Jesszusom! Sally! Felhívtam a taxiból és megmondtam neki, hogy
megnézem, milyen lesz az idő másnap.
— Ugye, nem dolgozni mész? – kérdezte. — Azt hittem, eldöntötted, hogy egypár
hónapig pihensz.
— Vészhelyzet, Sal, vészhelyzet! – Letakartam a telefont, és odaszóltam a sofőrnek, hogy
kerülje ki a Central Park Westet, nehogy dugóba kerüljünk. Ő rám sem bagózott, és átváltott
egy hip-hop rádióadóra.
— Klassz – sóhajtott Sally. — Amúgy egy röhejes cikken dolgozom, ami a hűtlenségről
szól. Istenem, mit meg nem adnék, ha lenne egy sztorim, ami számít is valamit! – Megállt,
megint rám figyelt. — Na várjunk csak, Nat, mi az a vészhelyzet?
— Olyan helyzet, amelyben egyedül nekem áll módomban megmenteni
szaporítószerveink jövőjét.
— Egyedül neked? – ismét felsóhajtott.
— Többé-kevésbé igen.
— Javíts ki, ha tévedek, de nem te vagy maga a szenátor, ugye?
— Félig-meddig, Sally. Nem hiszem, hogy életben maradna nélkülem.
 HÁROM

M
ire átértem a belvárosi dugón, eleredt az eső, úgyhogy egy tízest nyomtam a
sofőr markába, aztán a forgóajtóhoz rontottam, amin ott maradt a vizes
tenyerem nyoma. A liftajtók éppen csukódtak, de odakiáltottam, hogy
„Tartsák!”, és pont időben értem oda, hogy bedugjam az ujjaim az ajtók közé, amitől azok
ismét szétnyíltak.
— Köszönöm – mormogtam az ebédidős gyülekezetnek nagy általánosságban, és
halványan elmosolyodtam.
Amikor a szenátor kemény kampány után hat éve elnyerte mandátumát, rögtön az után,
hogy a szolgálatába léptem, az első dolga volt, hogy irodát vásároljon Manhattan
belvárosában. Szeretett „az emberek között” lenni, ahogy mondani szokta, bár a „hétköznapi
polgárokkal” való találkozásai azokra a rövid sétákra korlátozódtak, amiket a Four Seasonsig
tett meg ebédidőben, vagy a Frederick Fekkai szalonig, ha melíroztatni akart. A
harmincegyedik emeletre költöztünk be – túl magasan ahhoz, hogy halljuk a harsány dudaszót
vagy az építkezések zaját vagy a gyalogosok moraját, ahhoz meg végképp túl távol, hogy
kivehessük bármelyikük arcát, vagy lássuk a problémáikat, netán mérlegeljük a gondjaikat.
Bár az irodámnak hatalmas ablaka volt, remek kilátással a Third Avenue-ra, a redőny
többnyire le volt húzva. Ha a napsugarak odatűztek volna az íróasztalomra, azon kapom
magam, hogy hiányzik a friss levegő, amiben még vagy tizenkét óráig nem lesz részem. Így
aztán általában a redőnyhöz folyamodtam, ami elszigetelt és abba az illúzióba ringatott, hogy
csak a tervezet számít, amin a gépemen dolgozom, és nem a lenti emberek, akiknek az életét
esetleg érinteni fogja.
 A diagnózisom óta eltelt hónapban nem jártam bent. Habár gyakorlatilag könyörögtem a
szenátornak, hogy hadd folytassam a munkát, ő személyesen beszélt telefonon dr. Chinnel, és
amikor előadta, hány órát dolgozom naponta és milyen sűrűn utazom (és, gondolom, beszélt a
kielégíthetetlen munkavágyamról is), megegyeztek benne, hogy vissza kell vennem egy
fokkal (vagy kettővel), amíg a testem hozzá nem szokik a kemóhoz. Ezzel még anyám is
egyetértett – anyám, aki egyszer, amikor tizenegy éves lehettem, úgy döntött, le akarja futni a
New York-i maratoni, csak hogy megbizonyosodjon, mennyire bírja a teste a fájdalmat (és
minden valószínűség szerint az őrületet), így aztán teljes öt hetet edzett, és végül négy órán
belüli idővel ért célba. Vagyis nem volt túl finomra hangolva a szimpátiakészüléke.
A szüleim feljöttek Phillyből az első kemokezelésemre.
— Tényleg nem kell – mondtam nekik a telefonban, letörölve az orromból szivárgó
taknyot, miután Ned miatt sírásroham tört rám. Nem emlékszem, mikor bőgtem ilyen
keservesen utoljára; a szomszédok nyilván azt hitték, valaki meghalt. De aztán, persze,
eszembe jutott. Akkor, amikor Jake kitépett egy akkora darabot a szívemből, hogy attól
féltem, levegőt sem fogok tudni venni többé, nem hogy újra élvezzem az életet, ami a
lélegzéssel jár.
A szüleim mégis befutottak, igaz, három órával később. Anyám leült mellém és átkarolta
a vállam, miközben hátradőltem a kék fekvőfotelben és a General Hospitalt néztem, amíg
folyékony mérgek töltötték meg az ereimet.
— Nem is volt olyan rossz – mondtam anyámnak hazafelé a taxiban, ő meg megsimogatta
a hátam és a vállára vonta a fejem, amit ötéves korom óta nem csinált.
A szüleim az egész hétvégét itt töltötték. Habár dr. Chin figyelmeztetett a tünetekre, néha
a szavak nem tudják leírni a közelgő vihart. Egy nap múlva már az is túl nagy feladatnak tűnt,
hogy felkeljek pisilni. Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, úgy éreztem magam,
mint akit elütött, letarolt, palacsintává lapított egy bulldózer. Azt is mondhatnám, herkulesi
erőfeszítés kellett ahhoz, hogy megemeljem a kisujjam vagy a kislábujjam, vagy csak
kinyissam a szemem.
No és a legrosszabb, hogy huszonnégy órán belül megjött a hányinger is. Így a
valamicske maradék energiám arra ment rá, hogy a fürdőszobába rohangáltam, mert szinte
állandóan hánynom kellett. Végül anyám gyakorlatiasan elhelyezett az ágyam jobb oldalán
egy rozsdamentes acéltálat, amit Neddel egy lakberendezési áruházban vásároltunk, amikor
összeköltöztünk. Amit együttélésünk új zálogaként vettünk, azzal a szándékkal, hogy
mindenféle ínyencségeket készítsünk benne, most a gyomromból felöklendezett epe edénye
lett, hiszen semmi étvágyam nem volt, így nem is volt mit kirókáznom.
 Öt nap múlva lassan sikerült kibontakoznom az első kemóm burkából, a szüleim pedig
kicsekkoltak a Waldorfból, hogy visszatérjenek új árnyalatot kapott életükhöz. Éppen a
zuhany alól óvakodtam ki, amikor beugrottak elköszönni.
— Pár hét múlva találkozunk – mondta apám, és ügyet sem vetve a csuromvizes hajamra,
magához húzott, miközben én inkább a magamra tekert törölköző tetejét tartottam ahelyett,
hogy viszonoztam volna az ölelését. Puszit nyomott a fejem búbjára, és hallottam, hogy
elcsuklik a hangja.
— Beszéltem a főnököddel – szólt közbe anyám, ahogy elhúzódtam apámtól. — Ő is úgy
gondolja, hogy az lesz a legjobb, ha itthonról dolgozol, vagy nem is dolgozol néhány hétig
vagy akár hónapig.
— Tessék? Ki jogosított fel erre? Jönnek a választások, nem fogok szabit kivenni! –
Visszamentem a hálóba felöltözni.
— Natalie, erről nem nyitok vitát – szögezte le anyám a hátamnak.
Fölvettem egy melegítőfelsőt meg egy pizsamaalsót, és fejemre tekert törölközővel tértem
vissza.
— Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted! – Megint tizenhat éves voltam, és anyám éppen az
előbb hívta fel az úszóedzőmet, hogy bejelentse, kivesznek a csapatból, hogy a felvételimre
koncentrálhassak. Nem mintha olyan nagyon odalettem volna az úszásért; még csak nem is
arról volt szó, hogy nem akartam a felvételire koncentrálni (végül is rossz felvételi
eredményekkel senkiből sem lehet amerikai elnök… legalábbis akkor még így gondoltam), de
annyira tipikus volt az egész, hogy ő dönt rólam, ő dönti el helyettem, abba akarom-e hagyni
az úszást, vagy sem.
Anyám hidegen végigmért:
— Mindketten beszéltünk doktor Chinnel. Ez már eldöntött tény, ne pazarold arra az
energiád, hogy velem üvöltözöl! Kímélned kell magad!
— Miért szólsz bele? – Lerántottam a fejemről a törölközőt, és a kanapéra dobtam. —
Röhej! Ez az én életem! Én tudom, mi a jó nekem, és ha elvágom magam a munkától, az nem
jó nekem.
Anyám hozzám hajolt és megpuszilt.
— Legyünk őszinték, drágám! Nem hiszem, hogy tudnád, mi a jó neked. – Azzal fogta
apám kezét, és kimentek az ajtón, ott hagyva engem, reszketve a dühtől, vizes hajjal és a
kemó összes mellékhatásával.
 Egy hónap elteltével, miután nemigen tudtam mit felmutatni a szabadidőm
eredményeként, mindössze a Mi az ára? elmélyült ismeretét, még biztosabb voltam benne,
hogy anyám alig ismer, arról pedig fogalma sincs, mi a jó nekem.
Most, az irodába érve, ahogy kinyíltak az aranytükrös liftajtók, nem a fülkéikben trécselő
junior tanácsadók nyüzsgésére és a telefonok szakadatlan csengésére lettem figyelmes.
Hanem az undorító, rothadó bűzre. Beszívtam egy nagy adag levegőt, aztán próbáltam a
számon át lélegezni, amíg átvágtam a boxok labirintusán a túloldalra, a szenátor irodájáig.
Amikor beköltöztünk, Dupris megpróbálta pazarul berendezni a helyiséget – sikerült
meggyőznöm, hogy egyáltalán nem illegális a megmaradt kampánypénzt felújításra költeni –,
de bárhogy is dekorálta, jellegtelen, élettelen tér maradt… eltekintve az élő testek
tülekedésétől. Fehér fülkék sorakoztak méhsejt-elrendezésben; kékesszürke szőnyeg borította
a linóleumot; fentről fluoreszkáló körték világítottak, kiemelve a lila karikákat a szemünk
alatt.
Blair a telefonba nevetgélt, amikor a pultjához értem. A füle mögé söpört egy szőke fürtöt,
aztán amikor meglátott, feltartotta az ujját, és némán jelezte, hogy egy másodperc.
— Én is szeretlek — mondta, mielőtt letette. — Bocsánat – nézett fel ragyogva; nyilván
új pasija van.
A maga huszonkét évével és friss georgetowni diplomájával még elég naiv volt ahhoz,
hogy elmerüljön a manhattani szerelemben, ami rögtön a földbe lesz taposva, amint az
egyikük egy éjjel túlságosan felönt a garatra és bepróbálkozik egy másik huszonkét évesnél
egy alagsori bárban, ahol dübörög a zene és annyi a gyertya, hogy az minden tűzvédelmi
előírással ellenkezik.
— Mondtam neki, hogy itt ne hívjon, de tudod, hogy van ez… – legyintett manikűrözött
kezével.
— Marhára bűzlik valami. Mi a franc van? – néztem le rá, ügyet sem vetve a romantikus
álmodozásra.
— Ó, te jó ég, elnézést! Igen, igen, tudom. – Az arcából kiszaladt a vér. — Ööö, három
napja csőtörés volt, és ööö, úgy néz ki, hogy víz ment a szőnyeg alá. Szóval, úgy látszik,
bepenészedett. Ma este jönnek a takarítók.
— Na mindegy – sóhajtottam, aztán Dupris ajtajára néztem. — Bemehetek?
Blair az ajkába harapott.
— Sajnos, pont elszalasztottad. - A hangja egy oktávval megemelkedett, ahogy felugorva
belebotlott a szék lábába. — Natalie, sajnálom! Próbáltam szólni neki, hogy jössz, de azt
mondta, nem várhat, próbáltam feltartóztatni, de…
 Kinyitottam az ajtót, majd becsaptam magam mögött, mielőtt befejezte. Dupris irodája
igencsak elütött a hodálytól, amiben mi, plebejusok gürcöltünk. Vastag erdőzöld függöny
keretezte a panorámaablakokat, puha krémszínű szőnyeg köszöntötte a tűsarkaimat. Sötét
mahagóniszín íróasztalát egy indiai nagykövettől kapta ajándékba; a nagykövet azt állította, a
fia saját kezűleg készítette, így a szenátornak nem kellett visszautasítania, hiszen korrupcióról
szó sem lehetett. És, persze, a szenátor asszony irodájában nem voltak fentről fluoreszkáló
fények, amik kiemelték volna az éjszakai buli nyomait. Csak sárgaréz állólámpák. Ha az
ember nem tudja, hogy a kongresszus egyik legbefolyásosabb tagjának irodájában van, azt is
hihette volna, hogy egy Ethan Allen-katalógusba tévedt.
Kihúztam a szenátor csokoládébarna bőrhuzatú székét, leültem és fogtam az arany
töltőtollat, ami az asztal jobb sarkában hevert.

Dupris szenátor!
Sajnálom, hogy elkerültük egymást. Tudom, hogy nem olvas e-mailt, így gondoltam,
hagyok egy üzenetet. Határozottan arra kérem, gondolja át még egyszer az
álláspontját a születésszabályozási tervezettel kapcsolatban. Tudom, hogy meg tudjuk
kerülni a mississippi szekciót – utánanéztem a dolognak, és megvan a taktikám és az
információm, hogy lecsendesítsük őket.
Kérem, tartsa mindezt szem előtt!
Natalie

PS: Köszönöm a múlt heti orchideákat. Gyönyörűek, és nagyon jól érzik magukat
a nappalimban.

— Szent ég, Blair! – mondtam, kilépve az irodából. — Hogy tudtok dolgozni ebben a
bűzben?
— Hozzászokik az ember. Én már nem is érzek semmit. – A retiküljében matatott. —
Kérsz egy rágót?
— Nem, kösz. — Hátrafordulva végignéztem a fülkéken. – Hol van Kyle? Átadtad neki
az üzenetem?
Miközben a szájába hajtogatta a rágót, az arca céklavörösre váltott.
— Ööö, továbbküldtem az e-mailedet a BlackBerryjére, de nem járt bent egész délelőtt,
és nem is válaszolt. Nem tudtam, mit tegyek.
 Beszívtam és kifújtam levegőt, ahogyan Janice tanította. De nemigen működött ez a
mélylégzés-dolog. Úgyhogy három próbálkozás után rácsaptam az asztalára, és addig néztem,
amíg olyan mélyre süllyedt a forgószékben, amennyire csak lehetséges.
Már kinyitottam a számat, hogy jól lehordjam, amiért ilyen elfogadhatatlan munkát
végez, de hirtelen teljesen kimerültnek éreztem magam. Sajgott minden csontom, annyira
elgyengültem. Asztal alá mászósan kivoltam. Levettem a pillantásom Blairről, bizsergő
kezeimmel megmasszíroztam a halántékom, és az asztalára támaszkodtam.
— Natalie, jól vagy? – kérdezte Blair félénken, oldalra döntve a fejét és aggodalmas arcot
vágva.
Kifújtam a levegőt, kiegyenesedtem és megrántottam a blézerem alját, nehogy
összeráncolódjon.
— Jól, Blair. Jól vagyok. – Azzal megfordultam és elindultam a lift felé, mielőtt más is
észrevenné, hogy egyáltalán nem vagyok jól.
MÁSODIK CIKLUS

…
Október
 NÉGY

M
egint álmodtam. Ugyanazt, amit az első ciklusom első hetében. Egy elhagyatott
vidámparkban voltam alkonyatkor, és amikor körülnéztem a hullámvasútról,
amin ültem, láttam, hogy a földön már csak a bohócok maradtak. Ezer meg
ezer bohóc. Fel-le bókoló élénkvörös parókák, röhejes lifegő cipők. Ültem a hullámvasúton,
és egyszer csak éreztem, hogy a kocsi, amiben voltam – az utolsó kocsi –, megindul előre, és
nemsokára már úgy száguldottam, hogy akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe. Ahogy a
következő nagy emelkedőhöz ért, lelassult, majd hirtelen (ilyen csak az álmokban történhet)
bohócok tucatjai között szorongtam az ülésen. Elözönlötték a kocsit. Mint a szardíniák
szorultak hozzám, a vattacukor szacharinos illatát árasztották. Próbáltam kikapcsolni a
biztonsági övemet, hogy kiugorjak, hogy kiszabaduljak, mielőtt eluralkodik rajtam a
klausztrofóbia, de úgy tűnt, a hullámvasút nem ereszt. Felértünk az emelkedő tetejére, és
akkor megéreztem a pánikot, ami a zuhanás előtt jön, amit, gondolom, a pilóták éreznek,
mielőtt a gép orra előrebukik.
— Kérem – kiabáltam a lenti bohócoknak –, kérem, húzzák meg a kart és állítsák le!
De csak a körhinta zenéjét hallottam a háttérben umtattázni, ami elnyomta a hangom. És
amúgy is késő volt már. Elhagytuk a hullámhegyet, és a gravitáció már lefelé húzott.
Próbáltam a jobb oldalamra szorult bohócba kapaszkodni, de a kezem egyszerűen átnyúlt
rajta, mintha csak jelenés lenne, nem pedig test. A kocsi száguldott, vele én is. Gyorsan,
gyorsabban, még gyorsabban mentünk, aztán kisiklottunk a sínről, a betonnak csapódtunk és
füstöt hagytunk magunk után. Egy lapos homokkupacon álltunk meg, egy homokstrandon a
park közepén, és bár meg kellett volna könnyebbülnöm, csak még jobban pánikba estem.
Mert hirtelen, mintha csápok fonódtak volna a lábikráimra, egy erős szívás húzott lefelé,
mélyre, mélyebbre, amíg már combig merültem a homokba. Kétségbeesetten hadonásztam a
bohócparókák, a túlméretezett gombok és a fullasztó vattacukor közepette, de akárhogy is
akartam, nem tudtam szilárd talajra vergődni. És nem tudtam leállítani az egészet. Amikor
már éppen feladtam volna, amikor már megadtam volna magam a sorsomnak, kinyúlt egy
kéz, és felhúzott. Próbáltam kivenni, ki az, ki mentett meg, de csak egy arctalan árnyat láttam,
azután meg már azt sem.

A KANAPÉN ÉBREDTEM, a The View nevű banda hölgytagjai óbégattak a háttérben.

Felnyúltam a nyakamhoz, ahol nagyon erősen vert a pulzusom. Óvatosan letettem a lábaim a
padlóra, letöröltem a homlokomról az izzadságot, és a Nike-jaimért nyúltam. A hányinger
hullámai szinte teljesen elmúltak, legalábbis erre a hétre és erre a ciklusra, úgyhogy kimentem
a szabadba.
Dr. Chin arra biztatott, bánjak jól a testemmel, ne erőltessem túl, de azért tartsam mozgásban,
hogy érezze, még él. A reggeli négymérföldes futásaimról szó sem lehetett, de sétálni és
belélegezni a város lüktető vitalitását, az még ment.
Itt volt az október, mindig is ez volt a kedvenc hónapom: a levegőben még ott volt az
előző évszak melege, de már az őszi fagyok ígérete is. Amikor a Hetvenharmadik utcán
pirosra váltott a lámpa, megálltam, és megsimogattam a gazdájával mellettem álló fekete
labrador orrát, cserébe ő nyálfürdővel árasztotta el az arcom. Letöröltem és mosolyogtam.
Ahogy beértem a Central Parkba, a napfény megcsillant a bíbor és arany leveleken, és a
kutyasétáltatóktól eltekintve csak én voltam, a szerecsendió illatú levegő és az őszi színek.
Amikor Jake hozzám költözött, minden hétvégén sétáltunk egyet. Ez volt a hobbink.
Vannak párok, akik pókereznek, mások bowlingoznak, mi imádtuk felfedezni a parkot, mintha
kilencévesek lettünk volna, ez volt a játszóterünk. Botladoztunk a gyökerek között a
madárrejtő erdőben, felmentünk a pályákig és néztük a gyerekmeccseket, vagy ültünk a hintán
alkonyatkor és elkortyoltunk egy üveg merlot-t.
Aztán lassan megkopott köztünk a szenvedély, ahogy mindig megkopik, és én sok hétvégét a
harmincegyedik emeleti fülkémben töltöttem, ő meg a törzsutas-mérföldeket halmozta a
légitársaságánál abban reményben, hogy ő lesz a következő Mellencamp vagy Petty vagy
Clapton, vagy akit épp abban a hónapban bálványozott és utánozott.
Ezúttal, mivel éppen a kemociklus felszálló ágában voltam, elég jól éreztem magam
ahhoz, hogy végigmenjek a kanyargó ösvényen a jégpálya mellett és a körhinta körül.
Megálltam és elnéztem a gyerekeket, akik általában a bébiszitterükkel voltak, ahogy olyan
erősen kapaszkodnak apró markukkal az üvegszálas lovacskákba, ahogy csak tudnak, és
sikoltoznak a gyönyörtől, ahogy a lovacska emelkedik, süllyed, aztán megint emelkedik.
 Azon nyáron, amikor még tombolt köztünk a romantikus tornádó, Jake rávett, hogy
szökjünk be a körhintához sötétedés után.
— Nem túl jó ötlet – vélekedtem a lehetséges politikai kárra célozva, amit a szenátornak
okoznék, ha letartóztatnának. — Nem hiszem, hogy jól venné ki magát a lapokban, ha le
kellene tennie az óvadékot az egyik vezető tanácsadójáért.
De Jake csak megfogta a kezem, megpiszkálta a zárat, aztán behúzott maga után. És
csodás élmény volt: olyan, mintha három- vagy négy- vagy ötévesek lennénk, mint a
gyerekek, akiket ma láttam. Felhőtlen éjszaka volt, és bár New York Cityben nem látszanak a
csillagok, a park sötétjében majdnem olyan volt, mintha mégis látszanának. Ültünk a rikító
színű lovakon és néztük az eget, a felhőkarcolók fénysugarait, és hallgattuk a közeli nyári
színpadon futó reggae-koncertet. Egy szót sem szóltunk vagy egy órán át, majd Jake leszállt a
lováról, átjött az enyémhez és megcsókolt. És aztán úgy estünk egymásnak, ahogy az
ötévesek nem szoktak.
Most a körhinta megállt, a zene elhallgatott. Ahogy a gyerek-csapat oszlani kezdett, páran
sírtak, én pedig úgy döntöttem, ideje indulnom. Zsebre dugtam a kezem és szorosabban a
nyakam köré tekertem a sálam. Nem tudtam, más is érzi-e, hogy hirtelen lehűlt a levegő. Vagy
hogy tényleg lehűlt-e egyáltalán.
Közel jártam a park kijáratához, amikor a nevemet hallottam a hátam mögül.
— Natalie? NAT? Te vagy az?
Megfordultam, és Lila Johanssont láttam integetni egy magas juharfa alól, aki másod- és
harmadéves korunkban szobatársam volt a koleszban, mostanában pedig a második legjobb
barátnőmnek számított Sally után, akinek az esküvőjén mi leszünk a koszorúslányok.
Szigorúan egyenes szálú, tökéletesen melírozott szőke hajával, gazellaszerű lábain feszülő
sötét farmerével és pasipusztító tűsarkaival Lila maga volt a megtestesült sztár, bár csak az
ismerősei körében számított annak. És főleg arról volt híres, hogy tudja, hogyan vesse be a
tűsarkait. Amit elég gyakran meg is tett. Elsős korunkban ismerkedtünk össze. Egymás mellé
ültünk, miután megtudtuk, melyik lányszövetséghez fogunk tartozni, és együtt küldtek minket
ebédelni. Lenéztem monogramos garbómra, morzsolgattam a gyöngykarkötőmet és közben
azon töprengtem, ugyan mi köze lehet egy magamfajta lánynak egy olyan csajszihoz, mint ő.
Aztán a kung pao csirke fölött kiderült, hogy a hajszínnek és a lábhosszúságnak kevés köze
van ahhoz, hogy valójában kicsoda is az ember. Tény, hogy Lila bármikor szívesen otthagyta
az embert, hogy megigyon egy pohár bort egy ígéretes Armani-modellel, de a gyengéit
sohasem titkolta. Az első pillanattól nyilvánvalók voltak.
 — Te jó ég, gondoltam, hogy csak te lehetsz! – Lila közelebb jött. — Mit csinálsz itt
fényes nappal? Ebédszünetem volt, és… – Aztán elsápadt. — Ööö, hogy vagy?
Kierőltettem egy mosolyt. Lila nyilván engedett a késztetésnek, hogy rám köszönjön,
mielőtt végiggondolta volna, hogy ennek következtében szóba kell elegyednie rákos
jómagammal.
—Jól vagyok — bólintottam. — Tényleg jól vagyok.
Lenéztem és odébb rugdostam pár száraz levelet.
— Úgy sajnálom! – hadarta, és átölelt. — Fel kellett volna hívjalak! Sally néhány hete
mondta, én meg üzleti úton voltam, és… Ó, a francba\ Nincs mentségem.
— Semmi gond. Tényleg – mondtam Lila kasmír-gyapjú sáljába, aztán hátraléptem.
— Én csak… – felemelte, aztán leejtette a karját. — Én csak nem…
— Nem tudtad, mit mondj? Tudom. Tényleg semmi gond, Li. Rengetegen nem hívtak fel.
Ami azt illeti, többen nem hívtak, mint igen. Ezzel nem vagy egyedül.
Megvontam a vállam és lenéztem az edzőcipőmre. Nem szerepelt az illemtankönyvekben,
hogyan jelentsük be a barátainknak, hogy rákosak vagyunk – így én a lehető legkevesebb
embernek mondtam el. Ennek következményeként ahhoz sincs szamárvezető, hogy hogyan
legyünk segítségére a barátunknak, ha súlyos betegséggel diagnosztizálják. Azt mondtam
Sallynek, hogy pár embernek elmondhatja, de nem tőlem fogják hallani a szörnyű hírt.
Különben is, a legszorosabb baráti körömtől eltekintve, amibe Lila is beletartozott, az elmúlt
években nemigen erőlködtem, hogy tartsam a kapcsolatot az ismerőseimmel. Így aztán, mivel
kikoptam a barátaim életéből, nem volt meglepő, hogy most nem tülekedtek vissza az
enyémbe.
— Ó, te jó ég! – siránkozott. — Most még rosszabbul érzem magam. Én csak… nem is
tudom. Nincs mentségem. Csak féltem, hogy valami rosszat mondok vagy rontok a dolgon,
vagy csak seggfejnek tűnök.
Megfogtam a kezét.
— Lila, tényleg. Minden rendben. Gyere, kísérj el! Arra gondoltam, megyek még egy
kört.
Majdnem végigértünk a második körömön, amikor szédüléshullám tört rám. Úgy éreztem,
megbillen alattam a járda, és a fák hirtelen átlósan álltak. Lila karjába kapaszkodtam, hogy ne
essek el, de ez nem sokat segített. Magammal rántottam őt is, és épphogy csak sikerült a
füvön landolnunk a sétány helyett.
— Jó ég, hívjak valakit? – kérdezte Lila pánikba esve, és a csatos Prada-bőrtáskájába
nyúlt a mobiljáért. — Nat, nézz rám, nézz rám! Mi a baj?
 Dr. Chin figyelmeztetett, hogy ne erőltessem túl magam, mert annak szédülés lehet a
vége. Miközben Lila a hátamat simogatta, a térdeim közé dugtam a fejem – erre még a gimis
elsősegély-órákról emlékeztem –, és azt motyogtam:
— Semmi, semmi, ez csak mellékhatás. Jól vagyok.
Nem tudtom pontosan, meddig ültünk ott a barátnőmmel a tökéletes New York-i őszi
délután ragyogásában, de amikor újra egyenletesen lélegeztem és a látásom is rendbejött,
lassan felálltam és azt mondtam, menjünk tovább. Be akartam fejezni, amit elkezdtem, még
ha csak egy hülye sétáról volt is szó egy régi ismerősömmel, öt héttel az után, hogy rákkal
diagnosztizáltak.
— Nat, nagyon ki vagy merülve. Fehér az arcod, mint a fal. Inkább intsünk le egy taxit! –
Felemelte a karját, hogy jelezzen egy kocsinak, ami épp áthajtott a parkon.
— Nem – tiltakoztam határozottan. — Gyalog megyek haza.
— Natalie, ne lény nevetséges! El fogsz ájulni a Central Park Westen. Megállunk! Tuti,
hogy ez nem tesz jót neked!
— Ne mondd meg nekem, hogy mi tesz jót és mi nem! És ne állíts meg! – kiáltottam fel,
amitől Lila hátralépett. — Honnan a fenéből tudja bárki is, hogy mi tesz jót nekem?! Járok
edzeni, kábé helyesen táplálkozom, nem vagyok rossz ember, de úgy tűnik, hogy ez az egész,
az egész nem tesz jót nekem! Hát hogy a kurva életbe történik ilyen egy olyan valakivel, mint
én?! – Hirtelen kövér könnycseppek gördültek ki a szememből, mintha esőcseppek lennének a
néhány nappal korábbi zivatarból. Lila magához húzott és átölelt, amíg le nem csillapodott a
remegésem. — Bocsánat – mondtam lesütött szemmel. — Te csak jót akartál, én meg úgy
reagálok, mint aki megőrült.
— Ugyan már, ez semmi ahhoz képest, amit akkor csináltál, amikor másodikban rájöttél,
hogy Brandon megcsal. Emlékszel? Ha azt kibírtam, azt hiszem, ezt is ki fogom – nevette el
magát, és átnyújtott egy zsebkendőt a retiküljéből. — Oké – egyezett bele –, akkor nem állunk
meg.
Megfogta a kezem, és elindultunk.
— Hallod ezt, „rák”? – válaszoltam, és sikerült elvigyorodnom. — Nem állok meg, amíg
el nem ismered, hogy engem nem lehet megállítani.

…
Kedves Naplóm!
 A jó hír az, hogy már alig gondolok Nedre. És amikor rágondolok,
akkor sem jut már eszembe, hogy lerohanjak a Modell’sbe, vegyek egy
alumínium baseballütőt és betörjem vele a fejét. Ez azért már jó hímek
számít, nem? Úgy értem, kezdem megérteni. Hogy miért hagyott el.
Nem. Hadd pontosítsák! Azt sosem fogom MEGÉRTENI, hogy miért
AKKOR tette, amikor. De úgy általában véve, nagyjából talán már
értem. Az igazság az, Naplóm, hogy nem volt ez igazi kapcsolat, még
ha azt is hittük, hogy az Ezt onnan tudom, hogy nem sokat változott az
életem azzal, hogy elment. Továbbra is többnyire egyedül eszem,
továbbra is jobban bízom Sallyben, mint benne, és – a dühtől eltekintve
– továbbra sem hiányzik különösebben, ha nincs itt. Hahh! Ezt kapd ki!
Egyszer talán majd az ő verzióját is meghallgatom. De ezzel most így
megbékéltem.
Na persze, ahogy az lenni szokott, amint valamivel megbékéltem,
újabb csata tör ki egy másik fronton. Ugyanis, kedves Naplóm, Jake-re
gondoltam. Egy kicsit túl sokat is. És azt hiszem, lehet, hogy egy
iciripicirit bele vagyok zúgva Zachba. Akiről még nem sokat mondtam
neked. Persze, annak a ténynek, hogy ő a nőgyógyászom, nyilván el
kellene riasztania. Lila mindig azt mondja, hogy Zach több hüvelyben
járt, mint az egész NBA együttvéve (és ő már csak tudja, mivel ő volt
az, aki idén tavasszal darabokra törte szegény fiú szívét, amikor
minden figyelmeztetés nélkül kidobta). Csakhogy a megszólalásig
hasonlít Patrick Dempsey-re, ráadásul hetente többször is felhív, hogy
hogy vagyok, és olyankor majdnem el is felejtem, bogy rákom van –
ami hülyeség hiszen éppen azért hív –, de akkor is. Hadd tisztázzak
valamit, Naplóm: Zach egyáltalán nem úgy néz mint az ember
nőgyógyásza, sem pedig úgy, mint az előző nőgyógyásza. Ami azt illeti,
a nagy zöld szemeivel, a karcsú futótestével és a homlokára
göndörödő, tökéletes hullámos hajával nem is szabadna
nőgyógyászként praktizálnia, mivel nagy a valószínűsége, hogy a
páciensei nagy része a maga 35 évével sokkal izgatóbbnak találja,
mint a férjét. Es arra a tíz percre, amíg beszélgetünk, normális csajnak
érzem magam, akinek lehet esélye egy normális pasinál.
 Úgyhogy a Jake-kel kapcsolatos nevetséges spekulációim közepette
– Hol lehet? Éppen rajongókat kefélget? Vajon gondol még rám? (és
hogy válaszokat találjak a fenti kérdések némelyikére, ha nem is
mindegyikre, tegnap éjjel majdnem két órát töltöttem a Google előtt) –,
valamint azon felismerésem nyomán, hogy a nőgyógyászom iránti
egyre növekvő gerjedelmem ellenére sem most, sem soha nem lehetek
az övé, nem meglepő, hogy egy kissé beijedtem. Minderről Janice-nek is
beszámoltam a találkozónkon.
Ő, miután biztosított róla, hogy (a) a férfiak még mindig vonzónak
találnak szexuálisan (na persze, Naplóm!), és (b) az érzelmi
hullámvasutam teljesen normális, megemlítette, hogy talán nem
hasznos a múlton töprengeni ezen napló útján (emlékszel a tervemre,
hogy megkeresem az exeimet?), amikor a jelenben is ekkora
változásokkal kell megbirkóznom. De hozzátette, hogy ezt nem az ő
dolga megítélni. Ezt mondta:
— Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek, Natalie, hanem hogy
segítsek.
Mintha ezt nem venném ítélkezésnek. Pont olyan, mint gimis
koromban, amikor anyám elbiggyesztette a száját, és megjegyezte:
— Hát, ha szerinted ez a jó döntés…
Miközben nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ez a lehető legrosszabb
döntés, és úgy tett, mintha nem egy passzív-agresszív bombát dobott
volna le éppen. Mindenesetre azt válaszoltam Janice-nek, hogy úgy
érzem, a múltam rendbe szedése segíthet abban, hogy egyenesbe
jöjjek a jelenben is, mire ő bólintott és azt mondta:
— Nos, ez haladás.
A találka hátralévő részében azt az elméletemet vitattuk meg hogy
minden kapcsolatban – akár barátságról van szó, akár romantikus
viszonyról – van egy alfa és van egy béta. Azaz egy erős valaki,
úgymond a szikla, és a gyengébb láncszem, aki rátámaszkodik.
Gyengébb láncszem alatt nem azt értem, hogy ő nélkülözhető, sőt ha
két erős típust zárunk össze, annak gyakran explózió a vége, mint
kémiaórán, ahol bizonyos elemekből robbanó vegyület lesz
 Fogalmam sem volt, miért kísért újabban ez a vezérkutya-elmélet,
amíg Janice fel nem vetette, hogy melletted, kedves Naplóm, jó lenne
találni még valakit, akire támaszkodhatok. Tudod, hogy ne egyedül
kelljen cipelnem a terheket. Azt válaszoltam erre, hogy szeretek
egyedül élni, és végső soron csak magamban bízom és magamra
számíthatok. (Ezt ne vedd sértésnek! Remek hallgatóság vagy.) Janice
bólintott, és azt mondta, megérti, úgyhogy azt javasolta, apró
lépésekkel haladjak, és nem szabad félnem elfogadni az apró
ajándékokat, a felém nyújtott kezeket, még ha nincs is, akinek a
vállára támaszkodhatok. Eszembe jutott, hogy Sally vásárolt be nekem
a múlt héten, amikor nem volt energiám lemenni vécépapírért, és Lila
is kimentette magát a munkából aznap délután, amikor sétáltunk, majd
beültünk egy teázóba, és beavatott minden friss pletykába a baráti
körünkből. És mégis, kedves Naplóm, ha őszinte akarok lenni – és mi
értelme az egésznek, ha nem vagyok az, nemdebár? –, az egészet
laposnak éreztem.
Akárhogy is, Naplóm. Tudom, hogy még csak most írtam másodszor,
de máris szem elől tévesztettem, miért is kezdtem neki egyáltalán –
azért, hogy addig se dagonyázzak az önsajnálatban. Ezért megígérem,
hogy a héten kiásom magam a gödörből, és nem google-özök rá Jake-
re, hanem megkeresem Colint, a gimis barátomat, aztán pedig
Brandont. Jó móka lesz. (Vedd észre az erős szarkazmust!)
ELŐBB HALLOTTAM MEG, mint láttam, hogy fordul a zár. A kanapén hevertem, és a
plafont bámulva azt számolgattam magamban, hány négyzetméter élettér kell az embernek,
hogy ne őrüljön meg. A hatvan négyzetméteres, kétszobás lakásomban fulladoztam a
klausztrofóbiától, eltekintve a napi sétáimtól. Eszembe jutott a kollégiumi szobám, amiben
Lilával laktunk az egyetem alatt – nem lehetett több négyszer négy méternél –, ott mégsem
fuldoklottam. De itt, a lakásomban, falra tudtam volna mászni. Éppen azt méregettem, hogyan
festene a szoba, ha Pókemberként a plafonról nézném, amikor meghallottam a klikk-klikket.
az ajtó felől, és rögtön felültem, amitől a fenekem a puha párnákba süllyedt. Átfuttattam a
fejemben, kinek is van kulcsa a lakáshoz. Sally. De ő dolgozik ma délelőtt; már küldött e-
mailt. A szüleim. De ők Phillyben vannak. A portás. De ő mindig felhívott, mielőtt feljött.
Aztán összeszorult a gyomrom. Ned. Az a mocskos patkány, büdös szemét, ki…
ott Ned.
Bedugta a fejét az ajtó résén, és azt motyogta, „A francba”, ahogy leejtette a kulcsait. Úgy
néztem rá, mint egy veszett kutya a postás lábszárára, és amikor felegyenesedett,
hozzávágtam a bolyhos angórapárnát, amit azért kellett megvennünk, mert látott egy hasonlót
a Metropolitan Home magazinban.
— Mi a szar? – vakkantott, amikor arcon találta a párna, és fél méterre felugrott a levegőbe,
majdnem beverve a fejét az ajtókeretbe. A francba, gondoltam. Majdnem meglett az
ötvenpontos agyrázkódás. — Mit keresel itt? – kérdezte, és óvatosan beljebb lépett. —
Hétköznap mindig dolgozol.
Keresztbe fontam a karjaim a mellkasomon.
— Kell-é eszedbe idéznem, ó, derék vitéz? A kemó kellős közepén járok. Itthonról
dolgozom. – Kinyújtottam a kezem. — Gondolom, egyértelmű, hogy kérem vissza a
kulcsaimat.
— Nézd, Nat, bocsánat! Nem gondoltam, hogy itthon leszel.
— Úgy szorongatta az orrnyergét, mintha migrénje lenne. — De itt hagytam… illetve
nem pakoltad be… mindegy, itt maradt pár aktám. Csak azokért jöttem.
— Kifelé! – sziszegtem, fenyegetőn felemelve a következő párnát.
— Ne már, Nat! Térj észhez! Csak összeszedem a cuccaim, és megyek is. – Közelebb
óvakodott és a kávézóasztalomra ejtette a kulcsokat.
A távirányítóért nyúltam és bekapcsoltam a Gyermekeim című sorozatot, aztán addig
növeltem a hangerőt, amíg az egész ház értesült Erica Kane legújabb romantikus
hányattatásairól. A szemem sarkából láttam, hogy Ned az íróasztalomhoz megy, kihúzza az
alsó fiókot és a papírok között keresgél. Két sárga borítékot a táskájába tett, majd átolvasott
egy emlékeztetőt, amit végül gombóccá gyűrt és az asztal melletti papírkosárba dobott. Aztán
tovább keresgélt.
— Ez még kell? – tartott fel egy névjegyet. Bandzsítva próbáltam kiolvasni, mi áll rajta,
úgyhogy megfordította és elolvasta. Ellágyult a hangja. — Parókakészítő, Adina Seidel.
Amikor hazaértem az első találkámról dr. Chinnel, a kacatos fiókba dobtam a névjegyet. Erre
tuti nem lesz szükség, gondoltam magamban. Parókát hordani olyan, mintha tolószékbe ülne
az ember: olyan, mint egy mankó, és én nem fogok rátámaszkodni senkire – és semmire.
Fejemben anyám hangja visszhangzott. Nincsen „mi”, csak Natalie, szokta mondogatni,
jól megnyomva a nevemet. Nem kell a kezem tartani. Nyolcéves koromban költötte ezt
a kis mondókát.
 Az első napom volt az új iskolámban, és amikor sietve bekísért az osztályba, máris
késésben, teendőket firkantva a noteszébe, tudtam, hogy mennie kell. Tudtam, hogy el akar
menni, de ez nem jelentette azt, hogy nem próbálhatom meg visszatartani. így hát addig
kapaszkodtam a blézerébe, amíg ki nem fordítottam, hogy befelé néztek a gombjai, és olyan
elkeseredetten hüppögtem, hogy a nyakamon csorgott a takony. Megsemmisült anyám,
anyám, aki mindössze harmincöt percig vajúdott velem, mégpedig (ezt szeretné
kihangsúlyozni) fájdalomcsillapító nélkül, elnézést kért a tanítótól, majd kikísért a teremből.
Azt hittem, haladékot kaptam, egy időre megszabadulhatok új, márványcsarnokos iskolámtól,
ám anyám keményen megragadta a könyököm, és épphogy csak kedves mosollyal így szólt:
Nincsen „mi”, csak Natalie. Nem kell a kezem tartani.
Értetlenül pislogtam rá. Erre felsóhajtott és magyarázni kezdte:
— Natalie, nem lehetek mindig melletted. Már nagylány vagy, és a nagylányok maguk
intézik a dolgaikat. Szeretném, ha mostantól nagylányként viselkednél. Meg kell tanulnod,
hogy csak magadra számíthatsz.
Próbáltam ellenkezni, de leintett, megfordított, és miután puszit nyomott a fejem búbjára,
ott hagyott, hogy az új tanítóm felügyelete alatt magam törölgessem le a trutymót az
arcomról.
Nincsen „mi”, csak Natalie. És ez nyolcéves koromtól kezdve így is volt.
A parókakészítő névjegyére pillantottam, és ösztönösen végigsimítottam ritkuló hajamon.
— Csak tedd a billentyűzetre! – mondtam Nednek, aztán visszafordultam a tévé felé,
mielőtt elcsuklana a hangom és elárulná, milyen magányos vagyok. Hallottam, hogy akar még
valamit mondani, de aztán meggondolta magát, és tovább turkált a papírjai között.
— Ó, te jó ég! – sóhajtott fel, s ezt még a mennydörgő reklám közepette is meghallottam.
— Ezt teljesen el is felejtettem! – Nem néztem oda, ezért felállt és odajött a kanapéhoz.
Kinyújtotta a kezét, de én mélyebbre dugtam a magamét a hónom alá. Végül kétségbeesetten
megragadta a karom. — Ezt neked vettem – közölte. — Miután hazaértünk Vineyardról.
Rá sem néztem a hupikék Tiffany-dobozra, amit a tenyerembe tett.
— Miért nem adod Agnesnek? — Úgy köptem ki a nevet, mint a bagót. Utóbbit egyszer
kipróbáltam egyetemista koromban, és ugyanolyan undorítónak találtam, mint most Agnest.
— Mert nem neki vettem. Hanem neked. – Ingatta a fejét. — Olyan lelkes voltam, amikor
hazaértünk. És megláttam a kirakatban… – Megállt, és már-már azt hittem, elsírja magát. —
Úgyhogy megvettem. Mert kettőnkre emlékeztetett. – Újra felsóhajtott. — Arra, hogy
micsoda pár lehettünk volna. – Megvonta a vállát. — De aztán egy hétig nem találkoztunk,
úgyhogy betettem az alsó fiókba, ahol nem találod meg. És végül, ugyebár, nem adtam oda
neked.
— Ugyebár – ismételtem szárazon, miközben a fehér szaténmasnival babráltam, aztán
félretettem a dobozt.
Ned megint vállat vont, és visszament az íróasztalhoz, hogy összeszedje az aktáit.
— Ki kéne nyitnod. Akár utálsz, akár nem.
— Utállak – vágtam rá. — Ezt vegyük jegyzőkönyvbe.
—Jól van. Felejtsd el, hogy tőlem kaptad! Mindegy. Szerintem akkor is tetszeni fog.
Miután elment, kitettem a dobozt az üvegasztalra az itt hagyott kulcsai mellé, a térdemre
könyököltem, a tenyerembe támasztottam a fejem, és néztem. A dobozt. Olyan hosszú ideig
néztem, hogy keresztben álltak a szemeim és duplán láttam. Két doboz. Két emlék arról, ami
elmúlt. Gúnyolódtak rajtam és arra csábítottak, nyissam ki őket. Végül összeszorítottam a
szemem és kiszakítottam magam a transzból, aztán a dobozért nyúltam és egyetlen kecses
mozdulattal megszabadítottam a fehér szalagtól.
Az ölembe vettem és felemeltem a fedelét. Egy arany nyaklánc volt benne, egy kicsi,
puha erszényben. Óvatosan kiemeltem a láncot az erszényből, nehogy összegubancolódjon
vagy - csomózódjon, és amikor már majdnem kint volt, láttam, hogy a végét egy amulett
húzza le, mint egy horgony.
Az utolsó előtti vineyardi napunkon Ned rávett, hogy fedezzünk fel egy elhagyatott részt
a parton. Vagy két mérföldet mentünk, mire odaértünk. Átemelt a korhadó léckerítésen, és egy
füves kis dombon találtuk magunkat, ami az angol dombvidékre emlékeztetett. Mentünk még
vagy negyedórát, aztán kikönyörögtem egy pihenőt sajgó lábaimnak, úgyhogy lehuppantam,
Ned adott egy korty limonádét a hűtőtáskából, és elkezdte tépdesni a füvet. Gondolom, csak
úgy, hogy csináljon valamit a kezével. Már éppen a szélbe szórta volna, ami a markában volt,
amikor észrevette.
— Nat, te jó ég, idenézz! – mutatta közelebb hajolva. — Egy négylevelű lóhere. Ez jelent
valamit.
Elmosolyodtam és nyugtáztam, hogy ez biztosan jó jel, bár abban a pillanatban éppen
Jake-re gondoltam.
Ahogy a négylevelű lóhere most ott pihent a tenyeremen, azt hiszem, megértettem, mit
akart Ned. Miért rontott be a boltba a hitelkártyájával. Miért volt biztos benne, hogy tetszeni
fog. Mert egy süllyedő hajón az ember bármibe belekapaszkodik, ami a felszínen tartja.
Felemeltem magasra a nyakláncot, és láttam, hogyan csillog a fényben a lóhere-medál.
Aztán átmentem a hálóba, és betettem az öltözőszekrényem fiókjába, a kasmírpulóvereim alá.
Bár Nedtől volt, tehát valószínűleg tisztátalan. Mégis, gondoltam, ha van valaki, akinek
most jól jön a szerencse, hát én vagyok.

ÚGY TŰNT, MINDEN reggel újabb és egyre rosszabb híreket látok a Post címlapján. Sőt, a
szenátor adó-visszatérítési ügye a Times címlapjára is kikerült, ami azt jelentette, hogy tényleg
nagy szarban vagyunk. Úgyhogy fel-alá jártam a nappaliban, papucsom nyoma már
belevésődött a padlóba a kanapé körül, és próbáltam Jedi-trükkel becsalogatni egy e-mailt.
—Jelezz! – kántáltam, és lehunytam a szemem, magam elé képzelve Kyle e-mailjét a
postafiókomban. — Jelezz! – ismételtem, újra megkerülve a kanapét.
Szó szerint felugrottam, amikor alig fél perc múlva meghallottam a pinget. Talán
tényleg természetfeletti képességeim vannak? – villant át rajtam, miközben a
gépemhez rontottam.

Feladó: Richardson, Kyle

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: A visszatérítések egyre súlyosbodó problémája

Helló Natalie!
Remélem, jól vagy. Az állandó e-mailezésed nemigen segít: kérlek,
vedd figyelembe, hogy most a te munkádat is én végzem, így kiváló
képességeim ellenére kicsit túlterhelt vagyok, és nem tudok 24 órában
a rendelkezésedre állni. Tisztáztuk?
Egyébként tudom, hogy aggódsz a címlapok miatt, én is. Ami azt
illeti, úgy tűnik, hogy ennél csak rosszabb lesz - Blairt hívták ma délelőtt
a Posttól, választ kértek valami nagyon kemény szarságra. És azt
csiripelik a verebek, hogy az egész mögött Taylor emberei állnak.
Szeretném kikérni a véleményed. (Ez nyilván roppantul boldoggá tesz.)
Nem szívesen vallom be, hogy szükségem van a segítségedre, de
tudom, hogy te már sokszor lejátszottad ezt a játszmát. Tehát mit
lépjünk? Mi is szivárogtassunk ki valamit? Tegyük tönkre a szemetet!
KR
 Éreztem, hogy óriáshullámként száguld végig az ereimen a vér. Kyle és én nem értettünk
egyet mindenben, de ha a prédát kellett szétcincálni, remekül együtt tudtunk működni.
Felkaptam egy stresszlabdát az íróasztalról, és gyorsabban járkáltam. Körbe, körbe, körbe,
amíg már tudtam is, mit kell tennünk. Leültem gerinckímélő székembe – Ned ragaszkodott
hozzá, hogy ezt vegyük meg az ára ellenére, mindazonáltal el kellett ismernem, igen
kényelmes –, és elkezdtem őrült tempóban gépelni, néha veszettül nyomva a Törlés gombot,
hogy kijavítsam az elütéseket, amik a viharos gépeléssel jártak.

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Akkor játsszunk

K!
Megvagyok. Köszönöm kérdésed. Voltam jobban is, de mit lehet
tenni?
Először is, megvannak már a visszatérítési papírok? Mielőtt bármit is
mondunk a sajtónak, nem lenne rossz megnézni őket. (Ez, ugye,
nyilvánvaló?) Azt hiszem, ezt már említetted régebben, mindenesetre
igen, gyanítom, hogy egyes méltóságok ajándékai esetleg nem voltak
teljesen helyénvalók/legálisak/elfogadhatók. De az ajándékokat mindig
elfogadjuk - ez senkit sem szokott érdekelni. Hívd Gene Weinstockot,
Dupris könyvelőjét, és érdeklődj nála!
Igen, szúrjunk oda a szemétládának! Süllyed a hajója, úgyhogy ott
torpedózza meg Dupris-t, ahol csak tudja. Ba… meg! Hívd Larry Davist,
212-872-0419! Őt fizetem, hogy gyűjtsön infót Taylor mocskos ügyeiről.
Tudom, tudom, ne kapd föl a vizet! Azért nem mondtam el, hogy
mindent letagadhass, ha esetleg Taylor rájönne. Úgy hallom, szereti a
prostikat. Ez esetleg érdekelheti a feleségét.
Nat
 — Nesze, te kis szarcsimbók Taylor! – kiáltottam fel, körbefordulva a székemmel és
diadalittas ujjongást hallatva. Jake mindig mondta, hogy sosem látott még olyat, akit ennyire
boldoggá tett volna egy munkahelyi siker, és azt is mondta, hogy szerinte az esetek legalább
felében csak azért hajtottam magam kétszázzal, hogy mindenkit legyőzzek.
— Ha megválasztanak elnöknek, akkor végre elégedett leszel? – kérdezte egy éjjel,
amikor 11-kor hívtak vissza az irodába egy közel-keleti politikai válság miatt.
— Csak ha jól megtapostam a kisembereket, akiknek a hátán felkapaszkodtam –
válaszoltam, és megpusziltam a homlokát, miközben az ágyban felülve olvasott. Az ajtóban
visszafordulva láttam, hogy ingatja a fejét. — Csak viccelek, Jake! Csak viccelek! – De
látszott rajta, hogy ő nem olyan biztos ebben.
Csengett a mikro időzítője, és felkeltem bevenni a gyógyszerem. Ahogy kinyitottam a
narancssárga gyógyszeres dobozt, éreztem, hogy az emelkedett állapot múlóban van; mintha a
dagály húzódna lassan vissza. Kellett még egy adag, úgyhogy miután nagy nehezen lenyeltem
a tablettát, visszaültem a gép elé, a tenyerembe támasztottam a fejem és bámultam a
képernyőt. Jó húsz percig bámultam, amíg már elhomályosult a látásom és a lapockáim között
fájni kezdtek az izmaim. Kiegyenesedtem és a hajamba túrtam. Csomó. Most először nemcsak
szálak jöttek, hanem öt szál innen, húsz amonnan. Egy masszív, szívszorító, gerincfagyasztó
csomó. Hogy van-e bizonyítékom arra, hogy Taylor kurvákkal kavar, az mit sem érdekelte a
rákomat meg a fenyegető kopaszodásomat. Úgy tűnt, ezeket semmi, még a győzelmi mámor
sem lassíthatja le.
 ÖT

R
ászoktam, hogy nem állítom be az ébresztőt, ami elég éles váltás a korábbi 5:45-ös
rádiós ébredéseimhez képest, de most nem láttam semmi értelmét a korai kelésnek.
Nem kellett sietnem sehova. így aztán, amikor másnap kora reggel megszólalt a
telefon, azt hittem, még álmodom. Ami azt illeti, még álmodtam is. Csak akkor kaptam észbe,
amikor a féléber agyféltekém rájött, hogy a lakatlan szigeten, ahova álmomban vetődtem,
nincs telefon, így aztán gyorsan magamhoz tértem és az éjjeliszekrényen álló telefonért
nyúltam.
— Natalie, kedves? Sajnálom, felébresztettem? Csak egy percem van, mindjárt indul a
gép Nashville-be egy értekezletre. De hallom, beszélt Kyle-lal.
Megdörzsöltem a szemem és letöröltem arcomról az álmot.
— Semmi gond, Szenátor, ébren vagyok. És igen, beszéltem Kyle-lal. Kézben tartom a
dolgokat.
— Remek. De szeretnék tisztázni valamit, tulajdonképpen ezért hívom. Akármit is
tesznek, ha úgy döntenek, hogy tesznek valamit, én nem akarok tudni róla. Ne kopizza be
Blairt az e-mailekbe, ne tájékoztasson a helyzetről! Értve?
Elképzeltem, ahogy az arca előtt legyez a kezével, miközben bekapcsolja a biztonsági
övét a hivatal magángépén. „Nem tudtam róla” – ebben a szakmában ez fontosabb, mint a jó
erkölcs.
Megköszörülte a torkát.
— Ugyanakkor tegyék meg a szükséges lépéseket! – Megállt. — Ez alatt azt értem, hogy
bármit, amit meg kell tenni. Győzni akarunk!
— Értem, Szenátor. – Felálltam és a köntösömért nyúltam. — Mint mondtam, kézben
tartom az ügyet.
— Meg tudja csinálni?
 — Bármit meg tudnék csinálni, annyira unatkozom mostanában. – Szünetet tartottam. —
Bocsássa meg a kérdést, de tényleg el tudja kaszálni az adóhivatal ezek miatt az ajándékok
miatt?
— Emiatt nem aggódom. – Elcsendesedett. — Ez a választás már úgyis zsebben van.
Észrevettem, hogy nem válaszolt a kérdésemre, de úgy gondoltam, nagyon is
megérdemelte az ajándékokat: a művészien faragott íróasztalt, az elefánt formájú arany
virágcserepeket, a porcelántojásokat.
— Igaza van, Szenátor. Vegye úgy, hogy el van intézve. Ó, és szeretnék néhány szót
váltani a születésszabályozási törvényjavaslatról is.
— Natalie, alig hallom, mindjárt felszállunk. Köszönöm a segítségét! – Azzal letette.
Jellemző, gondoltam, aztán elfintorodtam, mert nem tudtam, honnan jött ez a gondolat.
Letettem a telefont és az órára néztem. 9:15. Kyle két órája bent van, nekem meg van egy óra
negyvenöt percem a Mi az ára? kezdetéig. Beléptem az e-mail fiókomba. Bingó.

Feladó: Richardson, Kyle

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Taylor a mocsokban

Nat!
Szent szar. Füstölgő puskacső. Prostik? Felhívom Larryt. Nem
tudtam, hogy magándetektívre is futja. Te sunyi kis szajha! Persze,
mindig is tudtam, hogy az vagy.
De nincs Taylor feleségének petefészekrákja? Nem kellene neki
esélyt adni a visszavonulásra, mielőtt tönkretesszük a házasságát
és/vagy megöljük a feleségét?
KR

Visszavonulás, kapják be, aztán eszembe jutott Jake és a hülye elmélete arról, hogy
nekem csak a győzelem számít. Te is bekaphatod, mondtam magam elé, mintha Jake ott
lenne a szobában, mintha nem szakítottunk volna két és fél éve, és mintha még mindig
elítélőn nézne rám. Ugyanakkor Kyle-nak volt némi igazsága, bár szívesen eltekintettem
volna attól, amit felhozott. Való igaz volt ugyanis, hogy Susanna Taylor nagyon nyílt és
nagyon bátor küzdelmet vívott a petefészekrákkal, és nem lenne a legsportszerűbb lépés
megszellőztetni a férje szexuális kalandjait ennek a küzdelemnek a kellős közepén.
Összeérintettem az ujjaim, próbáltam mérlegelni, merre induljunk. Egyrészt, súgta a logikám,
együtt kell éreznem vele, hiszen egy cipőben járunk. Másrészt azt az utasítást kaptam, hogy
tegyem meg, amit meg kell tenni. Beharaptam a felső ajkam, miközben végigsimítottam a
billentyűket, a válaszon töprengve.

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Taylor a mocsokban, válasz

K!
Igen, tudom, hogy sunyi szajhának tartasz. Kiderült, hogy néha még te is fején találod
a szöget. Ezt kapd ki!
Mióta van lelkiismereted? Győzni akarunk! Hívd Larryt!
Nat

MÁSNAP ROBBANT A HÍR. Dr. Chin éppen akkor hívott, amikor a reggeli lapokért
nyúltam, s azt mondta, nagyon elégedett a fejleményekkel. Minden ellenőrzéskor megnézte a
sejtszámot, és az előzetes eredmények arra mutattak, hogy a kemó – a rettenetes
mellékhatások ellenére, az ütvefúrószerű késő esti fejfájások és a kézzsibbadások ellenére –
tényleg irtja a kis szemeteket. Megköszöntem a hívást, letettem, aztán a főcímekre vetettem
magam.
A New York Post párbajt rendezett: „Taylor, a kéjlord” – állt a címoldal tetején, míg az
alján: „Dupris hübrisze”.
— Legalább nem mi vagyunk felül – mondtam az üres lakásnak.
Átslattyogtam a kanapéhoz, magam mellé ejtettem a Postot, és végiglapoztam a Timest.
Oké, nem rossz: a mi dagadó botrányunk már régebbi hír volt, így a tizenhatodik oldalra
került. A magamfajta politikafüggőket kivéve senki nem jut el a tizenhatodik oldalig. Az
átlagember átfutja a főcímeket, megbizonyosodik arról, hogy egyelőre nincs itt a világvége,
aztán átlapoz a sportra vagy a pletykarovatra. Taylor a Metró című rovat első oldalára került,
ami nem olyan tekintélyes, mint a címlap, de nyilvánvalóan jobban szem előtt van, mint mi.
Bólintottam – egy-null ide.
Feltettem a csupasz lábam a kávézóasztalra, és elkezdtem olvasni a cikkeket. A jó hír az
volt, hogy Taylort szoknyavadász szarzsáknak állították be. „Miféle férj képes erre, miközben
a felesége beteg?” — idéztek egy női járókelőt. A rossz hír az volt, hogy a szenátor sem járt
sokkal jobban. „A gazdagok tovább gazdagodnak” – szólt a felvezetés a Postban.
Felemeltem a telefont és Kyle-t hívtam, de rögtön az üzenetrögzítő jelentkezett, úgyhogy
kimentem a konyhába, töltöttem egy pohár vizet, aztán újra megpróbáltam. És újra, és újra.
Az a kínos igazság, hogy 11 óráig – tehát alig két óra alatt –, kétségbeesetten és őrülten és
szégyentelenül húsznál is többször hívtam. Még a Mi az ára? sem tudott lekötni. Éreztem,
hogy a vállaim megfeszülnek és emelkedik a testhőmérsékletem, miközben elképzeltem Kyle-
t, ahogy a behízelgő, alattomos mosolyával fürdik az én munkám dicsőségében, ami
nekem járna, és ezt egyszerűen egy másodpercig sem bírtam elviselni.
Hirtelen kényszert éreztem, hogy köntösömet a szürkésbarna Pottery Bam-szőnyegemre
ejtsem, felkapjam készenléti tweedkosztümömet a szennyestartó tetejéről, és egyre erősebb
szédülésem ellenére leintsek egy taxit. Egy héten belüli második irodai látogatásom
alkalmával sokkal kevésbé voltam szalonképes. Összefogtam hátul a hajam egy álkontyba, de
mosatlan, egérszerű hajvégeim úgy kandikáltak ki belőle, mint az evőpálcikák. Az arcomról
ne is beszéljünk: próbáltam a taxiban egy kis korrektort kenni a szemem alá és kifesteni a
szempillámat, de úgy tűnt, a sofőr az Indy 500-ra gyakorol, így minden nekilóduláskor vagy
hirtelen fékezéskor az egész szemhéjam fekete csíkos lett. Megnyálaztam az ujjam és
igyekeztem ledörzsölni, de csak egy elkent szürkeség lett az egészből, és úgy néztem ki,
mintha bemostak volna a szemöldököm alá.
A taxi csikorgó fékekkel megállt a járda mellett az Ötvenötödik utcánál. Átbotladoztam az
üveg forgóajtón, és a biztonsági őr megkérdezte, jól vagyok-e, amikor megmutattam neki a
belépőkártyám, de elhessegettem egy „minden rendben”- nel.
— Szent ég, Natalie, biztos jól tetted, hogy bejöttél? – kérdezte Blair, ahogy kiléptem a
liftből. — Fehérebb vagy, mint egy mentőautó.
Úgy tűnik, nem volt jó döntés mellőzni az arcpirosítót.
—Jól vagyok. Semmi gond. Hol van Kyle? Hol van Dupris? Visszaért már Nashville-ből?
– Fejemet forgatva kerestem őket. Ajánlom, hogy ne lopja el a dicsőségem!
Blair a szenátor irodája felé biccentett.
— Igen, visszaért, és bent vannak Kyle-lal. – Lesütötte a szemét. — Nem tudom, okos
dolog-e bemenni.
Rá sem hederítve megfordultam fekete tűsarkaimon, és az ajtót kinyitva éppen egy
cirkalmas tiráda közepén értem a szenátort.
— Ez ki fog nyírni minket, a franc vigye el! A felesége népszerű figura, és az emberek
tudják, hogy mi állunk az egész mögött! – Meglepve megállt, amikor beléptem. — Natalie,
maga mit keres itt? Ez nem a legjobb időpont. Túl sok minden történik. Gondolom, látta az
újságokat.
Leesett állal néztem Kyle-ra, de ő valami furcsa bűvöletben ült, kezével az ölében. Rám
pillantott és hang nélkül azt formálta a szájával, hogy „Szép munka volt!”, aztán tovább
bámulta a padlót.
— Igen, láttam az újságokat, ezért jöttem be. Senki sem vette fel a telefont. – Hirtelen
sokkal jobban szédültem és erősebb hányingerem volt, mint akár egy pillanattal korábban,
úgyhogy a Kyle melletti üres székre támaszkodtam.
— Szerintem haza kéne mennie – jelentette ki Dupris nyersen, összefonva a karjait a
mellkasán. Nem lehetett magasabb egy méter hatvannál, de minden centijével úgy
feltornyosult, hogy vagy kettő negyvennek tűnt. Még az íróasztala mögött ülve is hatalmat
sugárzott. Erőt. Azt, hogy ő olyasvalaki, aki te csak szeretnél lenni, mert az aurája azt
sugározta, hogy te még nem vagy olyan. Nyilvánvalóan ő volt a legcsinosabb a női szenátorok
között, nagyon nagy gondot fordított a melíroztatásra a szalonban, és a hat év alatt csak
kétszer láttam smink nélkül. Ráadásul kiálló arccsontokkal volt megáldva, így nem is kellett
spatulával kennie magára a rétegeket.
— Mi a probléma? – kérdeztem megzavarodva. — Ezek jó hírek. Kezd a mi oldalunkra
billenni a mérleg.
— Maga szivárogtatta ki? Ezt a mocskot Taylorról? Mert azóta megállás nélkül
csöngenek a telefonok, és őszintén szólva a plafonon vagyok. Erről szólnia kellett volna. –
Fel-alá járkált, éppen a mögött a kézzel faragott íróasztal mögött, ami bajba keverte.
— Azt mondta, nem akar tudni semmiről. És azt is mondta, tegyem meg, amit meg kell
tenni. – Szünetet tartottam. — Egyébként pedig nem látom, hol itt a probléma! Rosszfiúnak
kellett beállítanunk Taylort. Sikerült. Pont. Győztünk.
— Nem, Natalie, nem győztünk – ripakodott rám Dupris, és egy székre mutatott, amire
rögtön le is ültem. — Ez? Ez nagyon el lett cseszve. Ez? Erről tudnom kellett volna. Teljesen
elfogadhatatlan. Az igaz, hogy nagy ívben leszarom, hogy Taylor kedvenc időtöltése
prostikkal hancúrozni, de az nagyon is érdekel, hogy a felesége a rák elleni küzdelem egyik
vezető arca, és az emberek drukkolnak neki. Tudja, hányán hívtak már ma délelőtt azzal, hogy
ha Taylor veszít, akkor Susanna elveszíti az életkedvét? Mert már csak ezért él. Ezt hárman
is mondták.
A dicsőségem, gondoltam. Most húzták le a vécén.
— Erre nem gondoltam – ismertem el, bizonytalanabbul, mint szerettem volna. Éreztem,
hogy a torkomig felkavarodik a gyomrom. Nem reggeliztem, így fogalmam sem volt, mi is az,
ami ki akar jönni. A nyakamon hideg verítékréteg jelent meg, az ujjaim pedig bizseregni
kezdtek, mintha le akarnának válni a kezemről.
— Úgy van, erre nem gondolt! – A szenátor égnek emelte a karjait és megállt. Ránk
mutatott. — Kyle, takarítsa fel ezt a mocskot! Natalie, maga menjen haza! Kyle majd hívja,
ha szüksége van magára, de egyelőre azt javaslom, maradjon ki belőle. Már így is elég kárt
okozott.
Láttam, hogy Kyle a fejét ingatja és ökölbe szorul a keze a dühtől.
— Nem – mondtam határozottan, és felálltam. — Én vagyok a felelős, az én ötletem volt,
én húzom ki belőle magunkat. Én kezdtem el, és én is akarom befejezni.
— Szó se lehet róla! — fortyant fel Dupris. — Menjen haza! Most! Azonnal!
Maradjon! Ki! Ebből!
Mintha tízéves lennék, és felküldene a szobámba, mert rosszul viselkedtem.
Tiltakozni kezdem, el akartam mondani neki, hogy nagyobb kalamajkából is kihúztam
már, és még mindig tizenhét százalék az előnyünk, és amikor eloszlik a por, a kurvázás
tényleg véget vethet egy politikus karrierjének, de mielőtt bármit is elmondhattam volna
ebből, elindultam az íróasztala felé, majd kétségbeesetten a bambusz papírkosara után
kaptam. De nem értem el időben. Úgyhogy kétrét görnyedtem és a rettentő drága Joan and
David-tűsarkúimra hánytam.
— Magam sem mondhattam volna szebben – jegyezte meg Kyle, és elment papírtörlőért a
konyhába.
Ültem a szenátor krémfehér szőnyegén, a hányásom körvonala egyre mélyebben ivódott a
szálak közé, és felnéztem rá.
— Menjen haza, Natalie! – ismételte meg keményen. — Szedje össze magát! Azt hiszem,
megtette, amit megtehetett.
— Gondolom, nem ez a megfelelő időpont, hogy megbeszéljük a születésszabályozási
javaslatot, ugye? – kérdeztem, miközben felnéztem rá, aztán behunytam a szemem.
— Annak a megbeszélésnek már vége. Ami azt illeti, nincs is mit megbeszélni –
válaszolta, és kiment az irodából.
Mire annyira összeszedtem magam, hogy be tudjam kapcsolni a tévét aznap éjjel, Taylor
öt százalékot hozott rajtunk.
 HAT

Kedves Naplóm!
Ez szar, Naplóm. Életem egy nagy szar. Tudom, hogy bűntudatot
kellene éreznem, amiért lelepleztük Taylort, de tudod mit? Nem érzek.
Ebben a szakmában nincsenek szabályok. Ezt Kyle is tudja. Dupris pláne
tudja. És mi a jutalmam? Hazaküldenek és semmibe vesznek. Szóval
tudod mit, Naplóm? Le vannak szarva.
Nagyon úgy tűnik, hogy ketten maradtunk, Naplóm. Egyesítjük hát
erőinket? Illetve lehet, hogy nem csak ketten. Sally átjött tegnap este, és
végighallgatta a szitkozódásom, bár világos volt, hogy nem ért egyet a
taktikámmal. Azt hiszem, tavaly meginterjúvolta Susanna Taylort, és
szerinte jó fej csaj. Pontosan ezt mondta:
— Jó fej csaj. Tényleg szeretne elérni valamit. Úgy látom, sok nőnek
segít, akik olyan helyzetbe kerülnek, mint ő – itt megállt és rám nézett –,
illetve, mint te.
Az igazat megvallva, kedves Naplóm, ez egy kicsit dühített, mert nem
akarom, hogy más rákosokhoz hasonlítsanak, de ettől eltekintve Sally
végighallgatott, és még azt sem hiszem, hogy túlzottan elítélne. Úgyhogy
akkor hárman maradtunk, Naplóm. Talán nem is olyan rossz
Valójában még jól is jön, hogy az irodából sosem hívnak vissza, mert
így legalább bele tudtam vágni a kis kutatásomba. Tudom, hogy ez meg
fog lepni, de az első áldozatot különösebb gond nélkül le is vadásztam. Na
ugye, mondtam, hogy nem lesz semmi gáz?!
Szóval a múltkor felhívtam Colint, hogy megkérdezzek tőle pár dolgot.
És továbbra is azt tervezem, hogy minden exemet felhívom – nem kérek a
hülye viccekből, nem olyan hosszú a lista, hogy két mellel kevesebb
lennék, mire végzek – hátha ez segít meglátni a fényt az alagút végén.
Colin, természetesen, meglepődött, amikor jelentkeztem. Pont
érettségi után szakítottunk, a gimi utolsó évében. Öt hónappal korábban
vette el a szüzességemet, bár ha teljesen őszinte akarok lenni, és miért ne
lennék, hiszen ezt csak én olvasom, nem volt nehéz dolga. Még mindig
Bryn Mawrban lakott, és a felesége vette fel a telefont. Egek, remélem,
nem gondolt semmi rosszra, hogy egy ismeretlen nő hívja a férjét
vacsoraidőben. Colin sosem volt az a megcsalós típus, sőt könnyen lehet,
hogy ő a leghűségesebb az exeim közül. Magasra tette a lécet.
Amikor kérdezte, miért hívom, azt válaszoltam, hogy szeretnék néhány
dolgot tisztázni magamban, és arra gondoltam, egy-két darabot ő is
hozzátehetne a kirakóshoz A rákról nem szóltam, de sejtettem, hogy már
tud róla – hallotta a kisvárosi pletykafészkektől. Ezért amikor rövid szünet
után kicsit túlhangsúlyozva megkérdezte, hogy vagyok, már tudtam, hogy
tudja. Mindenki ezzel a furcsa hangsúllyal kérdezi mostanában… mintha a
hangsúlyozással meg a lesütött szemmel meg a fejük ingatásával le is
tudnák az egészségem témakörét, és nem kellene érinteni magát a
tárgyat. Tudom, tudom, Janice és Sally is mondta, hogy a rák mindenkit
zavarba hoz. Ahogy a halál is. De belehalnának (már elnézést a
kifejezésért), ha nyíltan rákérdeznének arra, ami most a legfontosabb az
életemben? Kábé örök idők óta most először nem a munka az – a szenátor
nem veszi fel, Kyle sem jelentkezett két napja –, hanem a rák, de úgy
látszik, senki sem hajlandó tudomásul venni, hogy bármi is megváltozott,
még ha a hülye hangsúlyaik el is árulják őket.
De térjünk vissza a tárgyhoz! Colin tudta, de nem beszéltünk róla.
Ehelyett, amikor megkérdeztem, miért nem maradtunk együtt örökre,
ahogy azt gimis korában hiszi az ember, amikor a zöld Volvo kombi hátsó
ülésén pettingel, és abban a hitben él, hogy a felvételi eredményei
döntenek a sorsáról, azt mondta:
— Natalie, nem is terveztük, hogy együtt maradjunk. Mármint, azt
hittem, mindketten tudjuk, hogy te elmész Dartmouthba legyőzni a
világot, én meg itt maradok, próbálok jó jegyeket kapni a Penn State-en,
aztán hazajövök és apám üzletében dolgozom.
— De nem voltunk szerelmesek? – faggattam. — Emlékszem, hogy
szerettelek. Úgy éreztem, bármit megtennél értem.
— Szerelmesek voltunk – válaszolta. — De te sok voltál nekem, több,
mint amire vágytam. Én pedig kevesebb, mint amit te akartál. Ráadásul a
gimis kapcsolatok sosem tartanak örökké. Ezek az idealizmusról szólnak:
sehol egy síró kisbaba, sehol a számlák, sehol a munkahely. Úgyhogy csak
jól éreztük magunkat és hagytuk, hogy a maguk útján menjenek a dolgok.
– Megállt. — Natalie, nincs itt semmilyen sötét titok. Van olyan kapcsolat,
ami csak egy megálló az úton, és nem a végállomás.
Ez igaz, gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy megfeledkezett
néhány részletről, ugyanis az utolsó nyarunkon próbálta szorosabbra fonni
a viszonyunkat, felforrósítani a szerelmünket, hogy meggyőzze magát,
nem fogom elfelejteni, miután Hanoverbe költözöm. És az igazság az hogy
minél jobban nyomult, én annál inkább hátráltam. Úgy táncoltunk egymás
körül, mint a mágnesek.
Augusztusban, amikor jóval éjfél után becsusszantunk a szüleim
medencéjébe, hogy felfrissüljünk az őrjítően párás éjszakában és
simogassuk egymást udvari világítás irizáló fényében, már arra
gondoltam, semmit sem érzek. Nem kellett ahhoz Hanoverbe mennem,
hogy kiszeressek Colinból. Már akkor is messze jártam. Sok voltam neki,
mondta most. Talán én is úgy gondoltam.
Úgyhogy amikor a kétéves kisgyereke bömbölni kezdett, és hallottam,
hogy a felesége hívja, megköszöntem az őszinteségét, ő meg azt mondta,
vigyázlak magamra, és ennyi volt, ami Colinból jutott.

…
Feladó: Miller, Natalie
Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Mi a helyzet?
K!
Rég hallottam felőled. Az elmúlt két napban négy üzenetet
hagytam. Nézem a közvélemény-kutatásokat – Taylor már csak 8 pontra
van. Miért nem lépsz valamit? Helyre lehet hozni ezt az egészet, de te
csak hagyod, hogy elsüllyesszen minket.
Nat

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Hívj fel, kérlek

K!
Még mindig semmi. Ne akard, hogy megint bemenjek – nem hiszem,
hogy bárki is ezt akarná. Már csak tíz napunk van – miért nem vagytok
egy kicsit proaktívabbak? Megmondom, mit kell tennünk: fel kell hívni a
figyelmet, milyen nagylelkűen adakozik Dupris rákellenes célokra.
Adakozott, nem? Ha nem, akkor tegyünk úgy, mintha adakozott volna.
Ilyen rövid idő alatt a lapok úgysem tudnak utánanézni. Most úgy fest
Susanna Taylor mellett, mintha ő lenne a sátán.
Nat
Feladó: Miller, Natalie
Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Bemegyek az irodába

K!
Bármilyen fennhéjázón hangzik is, még mindig a főnököd vagyok.
Miért nem válaszolsz? Már majdnem csak egy hetünk van, valamit
tenni kell. Jól van. Ha nem akarsz rákellenes adományokat kamuzni,
akkor egész pályás letámadást kell indítanunk Taylor ellen. Hívd fel
Larry Davist, szerezz meg tőle mindent, amit tudsz (a kurvaügyön
kívül), és tedd közzé, hogy megmutassuk, milyen szar döntéshozó! Ha
az emberek látják, hogy nem a kurvázás volt az egyetlen rossz
 döntése, akkor ismét felénk fog billenni a mérleg. Ha ma délutánig nem
válaszolsz, holnap bemegyek. Ne akard, hogy ez történjen!
Nat

Feladó: Richardson, Kyle

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Nem kell ennyiszer mondani

Natalie!
Nyugi! Az állandó üzengetés meg e-mailezés nem segít. Van rajtam
egy kis nyomás, ha nem tudnád. A szenátor kerek perec megmondta,
hogy hagyjuk békén Taylort, a növekvő számai ellenére. Úgy látja,
annyira elfuseráltuk a kurvaügyet – amúgy köszi szépen, klassz heteim
voltak, amíg valahogy elsimítottam –, hogy nem akarja, hogy bármihez
is hozzányúljunk.
Egyébként nem tudom, mondtam-e már, de nagyon sajnálom, ami
veled történik. Biztos, hogy most az itteni ügyekkel kell foglalkoznod?
KR

Ültem az íróasztalomnál, és meglepett ez a megjegyzése. Eszembe jutott, hogy Janice is

valami hasonlóra tett egy nem túl finom utalást a legutóbbi találkozónkon.
— Most nagyon fontos, hogy kedves legyen magához és élvezze ezt a kedvességet –
mondta, összekulcsolva a kezét maga előtt és felém hajolva, hogy kihangsúlyozza a dolog
súlyát.
Megdörzsöltem a halántékom, és azt válaszoltam, nem vagyok benne biztos, hogy ez a
terápiadolog nekem való, hiszen csak azért vagyok itt, mert egy adatlapon beixeltem a
„tanácsadás” négyzetet (nyilvánvalóan nem is voltam magamnál, amikor kitöltöttem), és ő
meg éppen abban a pillanatban hívott először, amikor úgy éreztem, menten kiugrók az
ablakon, vagyis nem azért járok ide, mert kicsit is foglalkoztatna a tanácsadás vagy
különösebben hinnék benne.
Ezt jellegzetes terapeuta-bólintással nyugtázta – gondolom, ezt külön tanítják nekik –, és
kijelentette, hogy bármit is kezdek magammal a kezelés ideje alatt, az elfogadható.
 — Amíg kedvességből fakad – tette hozzá. Aztán még egyszer arra buzdított, hogy
találjak valakit, aki kedves hozzám: egy túlélőcsoportot (haha), egy weboldalt (inkább
tévézek), édesanyámat (ha!).
Hátradőltem a székemben és szememet lehunyva próbáltam távol tartani a közelítő kemós
fejfájást, ami lassan a koponyámba lopakodott. Kedves. Hangosan felhorkantam. Janice-
nek fogalma sincs a szakmámról. Hogy milyen páncélt kell itt növeszteni,
hogy sikeres legyen az ember. Eltöprengtem, mit válaszoljak Kyle-nak, hogy kedves
legyek-e, amiért Janice képletes arany csillaggal jutalmazna, egy olyannal, amilyet anyukám
tett ki a hűtőre, amikor ötöst hoztam általánosban. Aztán úgy döntöttem, ahogy már hetedikes
koromban is gyanítottam, hogy az arany csillagok túl vannak értékelve.

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Nagy hiba

K!
Nagyra értékelem az aggodalmad, de kösz, jól vagyok. Minden
tiszteletem Dupris-é, de úgy viselkedik, mint egy idióta. Mi az egyes
számú szabály, amit az ember itt megtanul? Védd magad, a többi nem
érdekes! És mit csinál? Nyitva hagyja a támadási felületet. Taylor
mindjárt a hibahatáron belül lesz. Lépj valamit! Most!
Nat

Feladó: Richardson, Kyle

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Semmi esély
 Nat!
Egyetértek. De a szenátor így döntött, és én nem fogom felülbírálni.
Lehet, hogy te megtennéd, rólad mindent el tudok képzelni (nem úgy
értem… na jó, egy kicsit úgy). De én ilyen fontos ügyben nem fogom.
Csak menjünk szavazni, nem ez a mantra? „Hallják a hangod az
urnáknál" (vagy valami efféle hülyeség), és reménykedjünk, hogy még
a jövő héten is lesz munkahelyünk.
KR

PERSZE, KYLE-NAK igaza volt. Mindenkinek igaza volt. Roskatag egészségemre

tekintettel egészen másra kellett volna koncentrálnom az energiámat. Meg is próbáltam.
Legalább egy napig. Kyle zaklatása helyett rendeztem egy kényeztető délutánt. Tudtam, hogy
nem sok értelme van elmenni fodrászhoz, de azért bejelentkeztem. És manikűrre is, meg
pedikűrre is, meg egy shiatsu masszázsra is.
A diagnózisom óta nem jártam Paulnál, a fodrászomnál, és amikor beléptem az üvegajtón
és beszívtam a sampon meg a gyertyák barackos illatát, láttam, hogy úgy kerekedik el a
szeme, mintha horrorfilmet láma.
— Drágám! – szólt, aztán megölelt. — Jól vagyunk?
Lenyeltem a gombócot a torkomban, és azt válaszoltam:
— Rák. Mellrákom van. – Lenéztem. — Tudom, tudom. Ki fog hullani a hajam, de akkor
is csinálni akarok vele valamit. Ha csak arra a pár hétre is.
Nagy ívű mozdulatot tett a kezeivel.
— Már kész is! Vedd úgy, hogy már kész is! Esetleg befesthetjük végre vörösre, ahogy
mindig is akartam?
Elgondolkoztam, vajon hogyan fogadnák ezt a kongresszusban. Az égővörös haj nem volt
valami professzionális, inkább sztriptíztáncosos, mint szenátoros. És tudom, hogy Dupris-nek
sem tetszene. „Minden a külcsín” – mondta egyszer még az elején. Mégis magával ragadott a
lehetőség, hogy valami friss, valami új történhet, valami, ami egyáltalán nem én vagyok.
Széttártam a karjaim és elmosolyodtam.
— Azt csinálsz velem, amit akarsz!
Paul a hajmosóhoz kísért, én pedig hátradőltem, a hideg porcelánra téve a nyakam és
behunyva a szemem, miközben a fejbőröm masszírozta. Egyikünk sem tett megjegyzést arra,
ami nyilvánvalóan történt, hogy miközben a fejemet simogatta, több haj jött ki, mint
amennyinek kellett volna. És amikor végzett a samponozással, az ujjai tele lettek a kálváriám
kócos, csomós tanújeleivel.
A székéhez vezetett, majd hátrament kikeverni a tökéletes színt: egy kis Piroska, több
Julianne Moore, enyhe Nicole Kidman-beütéssel. Közömbösen lapozgattam a Vogue egy
régi számát, amikor figyelmes lettem a háttérzenére. Na persze, gondoltam.
Jake hangja szólt a jaj-de-menő szalon falába épített hangszórókból. A tükörbe bámultam,
élettelen, ritkuló hajam a vállamra terült, és arra gondoltam, hogyan szökhet meg az ember
valakitől, aki el sem hagyta.
Paul visszatért, és másfél órával később a hajam, amit úgyis el fogok veszíteni, egyáltalán
nem volt olyan, mintha a sajátom lenne. Ragyogtam, elbűvölő voltam, és a csilivili szalon
hízelgő megvilágításában egy percre nem annak néztem ki, aki voltam: nevezetesen egy
rákbetegnek, aki úgy akar tenni, mintha nem lenne az. Paul búcsúzóul megpuszilt, én pedig
összehúztam magamon a kabátomat, és elsétáltam három sarokkal délebbre, a körömszalonba.
Megkönnyebbültnek kellett volna éreznem magam, majdhogynem újjászületettnek, még ha
tudtam is, hogy az egész csak időleges. De csak nehéznek éreztem magam. Magányosnak, és
nagyon vágytam egy alfahímre. Lenéztem a lábamra járás közben, és nem tudtam kiverni a
fejemből Jake legújabb számát, ami a járásom ütemére szólt a fejemben.

Vészesen közel, vészesen közel a szakadék

Egy lépés előre, és máris itt a vég
Egy lépés hátra, és nem tudjuk, hol is vagyunk
De lehet, hogy így esetleg megszabadulunk

A nyakam köré tekertem a sálam, és mentem tovább. És mint mindig, amikor meghallom
egy dalát, arra gondoltam, vajon rólunk írta-e.

A SZÉPSÉGNAP ELÉG JÓL kikapcsolt. Legalábbis huszonnégy órára. De aztán, hat nappal a
választás előtt, még idegesebben jártam körbe-körbe a kanapé körül, és sem az újonnan
felfedezett Game Show Network csatorna, sem a Szenvedélyek sztorijának rémítően
beható ismerete nem volt elég, hogy elterelje a figyelmem. Taylor gőzmozdonyként robogott
előre, és az én pulzusom kábé ugyanilyen ütemben emelkedett. Ezért bizonyára érthető, hogy
a választás előtti szerdán ébredés után a fogkefém helyett a BlackBerrymért nyúltam, és addig
nyomogattam, amíg meg nem találtam, amit kerestem.
Nem lepett meg, hogy reggel fél nyolckor az irodájában találom.
—Jodi! Itt Natalie Miller. Hogy vagy?
— Natalie! Már vártam a hívásod. Igazság szerint már két hete.
Jodi Baylor egy évvel járt fölöttem a Dartmouthon, és jelenleg az egyik legmenőbb
sztorivadász volt a New York Postnál.
Abban, hogy van egy barátnőm a médiában, az volt a jó, hogy amíg a médiában sosem
lehetett bízni, benne úgy hét százalékkal jobban bíztam, mint más újságírókban. Arról nem is
szólva, hogy presztízskérdést csinált abból, hogy sosem fedi fel a forrásait, ami
kulcsfontosságú volt, ha az ember maga volt a forrás. És ha a főnöke világosan megkérte,
hogy ne legyen az.
— Tudom. Szar a helyzet, mi? – Leültem az íróasztalomhoz és kinéztem a fakó késő
októberi égre.
— Hát, még mindig vezettek hat százalékkal. De ez a kurvaügy elég nagy öngól volt.
Ezt eleresztettem a fülem mellett. Felvettem a parókakészítő, Mrs. Seidel
névjegykártyáját a tolltartóm mellől, és megforgattam az ujjaim között.
— Szóval a következő van. És ezt nem tőlem hallottad. De a szenátor messze nem azt
érdemli, amit tőletek kap. Az idén több mint huszonötezer dollárt adományozott rákkutatásra.
Erről miért nem ír senki? Értem, hogy Susanna Taylor maga is érintett, de Dupris is megteszi
a magáét az ügyben. – Felkeltem és kimentem a konyhába, hogy csináljak egy kamillateát, de
nem találtam tiszta bögrét, így elmostam egyet a csap alatt.
— Értelek, Nat. De Susanna szinte mártír. Emberi arcot ad a kampánynak. Dupris-nek is
elő kell állnia valami olyasmivel, ami szimpátiát ébreszt.
Figyelmetlenségemben túl forróra állítottam a vizet, és a mosogatóba ejtettem a bögrét.
— A francba! Bocs. Oké, hát, van itt szimpátiaébresztő is. De ezt sem tőlem tudod, érted?
— Értem.
— Tehát olyat akarsz, ami van olyan szimpatikus, mint Susanna Taylor. Lehet, hogy
Dupris egyik vezető tanácsadója is rákos, és ki tudja, túléli-e. És Dupris nagyon
szimpatikusan mindent megtesz, hogy a segítségére legyen.
Ez nem volt teljesen igaz, de a szenátor tett egy homályos utalást arra, hogy ismer valakit
a Nemzeti Egészségügyi Kutatóintézetnél, és szól az érdekemben, ha kell, ezenkívül továbbra
is kaptam a fizetésemet. Ó, és ne felejtsük el az orchideákat, amiket küldött, bár azok
mostanra, sajnos, kábé ugyanolyan állapotban voltak, mint megviselt hajszálaim.
Megtöltöttem a félig-meddig tiszta bögrét vízzel, és belelógattam egy filtert.
— Azt mondod, ennek a tanácsadónak a rákját akarod bedobni, hogy megmentsetek pár
szavazatot? – kérdezte Jodi gépelés közben.
— Bármit, csak működjön. És még egyszer: nem tőlem hallottad – válaszoltam, és
betettem a bögrét a mikroba. — És ne felejtsd el az adományait!
— Nem felejtem. – Megállt. — Megkérdezhetem, ki az? Akinek rákja van?
— Persze – mondtam. — Én vagyok. Engem kapott el ez a szemét.

…
Feladó: Richardson, Kyle
Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Megillet az ártatlanság vélelme

Nat!
Biztos láttad a mai újságot. Megemlítenek a címoldalon. Tudom,
megbeszéltük, hogy a szenátor nem akar semmi PR-t, ezért felteszem,
nem te vagy a dolog mögött. Ugye, FELTEHETEM? Mert nagyon
remélem, hogy nem kürtölted világgá a betegséged csak azért, hogy
szimpátiát ébressz az emberekben.
KR

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Richardson, Kyle
Tárgy: Soha

K!
Nem hogy nem kürtöltem világgá, de rohadtul fel vagyok
háborodva, amiért valaki ilyet tett. Úgy érzem, valaki kihasznál.
Tényleg. De, gondolom, azért ez javít a számainkon.
Nat
HARMADIK CIKLUS

…
November
 HÉT

N
ovember első keddjén, mint minden választási évben, elzarándokoltam a
szavazófülkéhez. Csakhogy ezúttal nem saját erőmből. Az előző pénteken került
sor a harmadik kemoinfúziómra, és ez kiütött.
Még a hétfőt is az ágyban töltöttem, a nap huszonnégy órájából tizennyolcat átaludtam.
Sally Puerto Ricóban volt, az esküvőjét szervezte. („Esküszöm, elküldtem levélben a
szavazatom” – mondta sietve, mielőtt belekezdtem volna az „állampolgári kötelességed”
kezdetű monológomba.)
Augusztusban Sally barátja, Drew fél térdre ereszkedett és megkérte a kezét. Az a tény,
hogy ez meglepte Sallyt, nekem azt bizonyította, mennyire egymáshoz valók. A lány újságíró
volt, tehát gyakorlatilag fizetett spicli. Tíz mérföldről is kiszimatolta a jó sztorit, mint véreb a
szaftos bélszínt. Mindig is azt mondtam, hogy őt és nem Ken Starrt kellett volna megbízni a
Monica-gate üggyel. Tehát az, hogy Drew, aki reklámgóré volt, meg tudta lepni – pedig,
nekem elhiheted, Sally vitézül próbálta kivédeni a meglepetést: belépett a srác e-mail-
fiókjába, ellenőrizte a Palm Pilotját, átnézte a blokkokat a tárcájában – egy hétvégi reggelen,
miután éppen visszaértek a kocogásról a Central Parkból, nos, ez meggyőzött arról, hogy
nyugodt szívvel a gondjaira bízhatom a legjobb barátnőmet.
Ettől, persze, még nagyon hiányzott Sally, annál is inkább, mert az ilyen napokon, amikor
kénytelen-kelletlen elismertem, hogy szükségem van egy kis segítségre, rajta kívül
minden más ismerősöm szorgosan dolgozott, így hát nagyon jó lett volna, ha
rátámaszkodhatom. Úgyhogy, amikor dr. Zach felhívott, szaván fogtam, és megkértem,
kísérjen el szavazni.
Nem volt erőm zuhanyozni, de mivel nagyon rám fért egy kis tisztálkodás (az éjszakai
izzadás miatt), beültem a porcelánkádba, és lehajtott fejjel, kezemben tartott melleimmel
hagytam, hogy zubogjon rám a forró víz. Mielőtt felengedtem Zachot, sikerült még
fantasztikus új színben pompázó hajamat is kifésülni, és észrevettem, hogy rémisztőén sok
hajszálam hullt ki. A tükörbe néztem, próbáltam nem tudomást venni a szemem alatti lila
karikákról – úgy néztek ki a fehér bőrömön, mint a monoklik –, és erővel kényszerítettem
magam, hogy ne sírjak arra a gondolatra, hogy meg fogok kopaszodni. Ahogy Sally hazaér,
döntöttem el, le fogjuk borotválni, bármennyire is filmsztárosan csillog most még. Szipákolva
fojtottam vissza az érzelmeim.
Miután megdicsérte az új hajszínem, Zach egyik karjával határozottan átölelte a derekam,
a másikkal pedig a könyökömet ragadta meg, és elcsoszogtunk ötsaroknyit a Hetvenharmadik
utcai gótikus templomhoz, a kijelölt szavazóhelyiségünkhöz. Esténként általában
hajléktalanok húzódtak az állványzat alá, ami már majdnem egy éve ott állt, de ma
kötelességtudó szavazók töltötték meg a teret.
— Jól vagy? – kérdezte Zach, mielőtt elengedett volna a fülke bejáratánál.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, mert meg voltam győződve róla, hogy ott helyben az
asztalra rogyok, ami különböző szórólapokkal volt tele, amik olyan ügyek mellett
kampányoltak, amelyeket az Upper West Side lakossága fontosnak tartott. Egy világoskék
szórólap azt követelte, hogy a kisgyermekes anyák szoptathassanak a helyi éttermekben. Egy
rózsaszín fénymásolat arra kérte a környékbelieket, hogy csatlakozzanak a melegek
házasodási jogáért indított kezdeményezéshez.
De sikerült visszanyernem az egyensúlyom, mielőtt magával rántott volna a gravitáció,
bár úgy éreztem, mindjárt olvadt kupacként omlok a padlóra.
— Nem hagyhatom, hogy ezek a mocskos kis sejtek megfosszanak istenadta jogomtól –
válaszoltam, és sikerült kierőltetnem egy halovány mosolyt, miközben győzedelmesen
magamra húztam a fülke függönyét. Miután a szavazólap kilyukasztásával teljesítettem
állampolgári kötelességem, széthúztam a függönyt és Zach karjáért nyúltam, mielőtt a lábaim
akaratom ellenére megadnák magukat.
— Enned kell valamit! – vélekedett Zach, miközben hazafelé tartottunk.
— Nem tudok. Mindent kihányok. Még doktor Chin hányinger elleni tablettái sem
segítenek.
— Próbáltad már a fagyit? Azt sok betegem meg tudja enni. És ez tök jó ürügy is arra,
hogy fagyit egyenek. Szerintem a legtöbben tizenkét éves koruk körül megesküdtek, hogy
leszoknak róla.
— Én is – vigyorogtam sóváran.
— Akkor gyere, nyaljunk el egyet! – Zach meghúzta a könyökömet, hogy menjünk át az
utcán.
 — Kutya hideg van – ellenkeztem, elnézve a leheletem párafelhőit. — Nem fagyizhatunk
ilyen időben!
— Arról még sose hallottál, hogy a hideg ételek télen felmelegítik az embert? – kérdezte,
mire én csodálkozva néztem rá. — De tényleg. Nagyanyám esküdött rá. És ha nyáron forró
kaját eszel, az lehűt. Mindig forró kakaóval itatott, amikor nála voltunk Floridában.
— Azt gyanítom, szegény nagyidat idő előtt érte el a szenilitás.
Zach bólintott és elnevette magát.
— Ez igaz. De ebből még nem következik, hogy ne fagyizhatnánk egyet.
Hát így találtam magam egy gyorsétteremben a Hetvenhetedik utcában, szemben ülve a
nőgyógyászommal és közeli barátnőm exével, egy kehely csokidarabos mentafagyit bűvölve
egy viharos novemberi napon, miközben kint az emberek gyapjúsálakba és norvégmintás
sapkákba burkolózva siettek a dolgukra.
— Te jó ég, már el is felejtettem, milyen az igazi fagyi! – mondtam a második gombóc
felé kanalazva, olyan mohón lakmároztam, mint egy katasztrófamenekült. — Ami azt illeti,
már minden étel ízét elfelejtettem. – Megálltam és Zachra néztem. — Akkor most már
megkérdezed, hogy van?
Két hónapja, az első találkozásunk óta Zach sosem hozta fel Lilát.
— Á, rég volt! Már előretekintek. – Beharapta az alsó ajkát és elgondolkozott. —
Eltartott pár hónapig, de, azt hiszem, már megértem. Nincs bennem harag.
— Nem semmi! – vélekedtem, még egy kanál fagyit lenyelve.
— Azt hittem, én is megbékéltem már Neddel, de az igazság az, hogy állandóan vagy
fejbe akarom verni, vagy azt szeretném, ha visszakönyörögné magát.
— Idővel könnyebb lesz. Végül rájön az ember, hogy mi volt a gond, és szinte fellélegzik,
hogy nem ragadt bele hosszabb távra. Aztán meg reméli, hogy talál valakit, aki nem bizonyul
újabb ballépésnek.
A fejemet ingatva rámutattam a kanállal.
— Na ez az, ahova én még nem értem el. Egyébként ide hogy jutsz el, hogy úgy érzed,
már tudod, mi volt a gond? – Bekaptam még egy kanállal. — Itt van például Ned meg én.
Igen, sokat dolgoztam, és igen, csak magammal foglalkoztam, de hogy jutottunk el a kisebb,
megbeszélhető problémáktól addig, hogy valami kolléganőjét kefélgeti Chicagóban, és
egyszerűen ejt engem, amikor nehéz helyzetbe kerülök? – Lenyaltam a kanál hátulját, és a
lóherés nyakláncra gondoltam, amit Nedtől kaptam. A remény jelképe, ami soha nem vált
valóra. Megenyhültebb hangon folytattam: — Na mindegy. Mindenesetre ezt próbálom
mostanában kitalálni. Hogy lehet, hogy harmincéves koromra ugyanolyan szánalmasan szingli
vagyok, mint voltam tíz évvel ezelőtt?
— Tíz éve szánalmas voltál? – Zach elmosolyodott és rám nézett a kakaója fölött. — Ezt
nem tudom elképzelni.
Szívesen meséltem volna neki arról, hogyan üldögéltem egyetemista koromban a járda
melletti padon a nagy fák alatt, magam alá húzva a lábam, és csak néztem az embereket.
Elképzeltem, hova sietnek annyira. Próbáltam kitalálni, mivel töltötték az előző estét.
Elgondolkodtam, vajon épp összetörték-e a szívüket, vagy a szerelem rabigájában vergődnek,
vagy – ahogy akkoriban és azóta is volt velem – ugyanolyan magányosak, mint én. Nem
mintha lett volna rá okom, hogy magányosnak érezzem magam: ott volt Brandon (a
következő exem, akit fel kell hívnom), voltak barátnőim, kívülről nézve nagyon is
eseménydús volt az életem, de én akkor is magányosnak éreztem magam. Arra gondoltam,
előadom neki az alfa-béta-elméletemet, és hogy most, amikor nincs kibe kapaszkodnom,
nincs kire támaszkodnom, úgy érzem magam, mint egy horgony, amely egyre mélyebbre
süllyed a magányba, és nem tehetek róla, de azon gondolkodom, vajon magányosan fogok-e
meghalni. Igaz, hogy ott volt Sally, de neki most már ott volt Drew, így nem várhattam el tőle,
hogy ugyanúgy megmentsen, mint akkor, amikor volt egy kis afférom az anorexiával, és azt
sem, hogy mindig ott legyen nekem, amit a barátnők, persze, mindig megígérnek, de aztán az
élet gyakran másként alakul.
De ehelyett csak legyintettem és így szóltam:
— Tudod, átvitt értelemben voltam „szánalmas”. Úgy értem, az elmúlt tíz évben nem sok
minden változott, még ha kívülről úgy is tűnhet.
— Tudod, Nat – válaszolta, hátradőlve a boxban és felnézve a plafonra –, fogalmam
sincs, honnan jön a megértés képessége. De az orvosin és a rezidensévek alatt megtanítják,
hogy analitikusan álljunk a dolgokhoz. Ha meghal egy beteg, nem dobhatod le egyszerűen a
műtősruhát és nem mondhatod, hogy „ezt elcsesztem”, aztán mehetsz sörözni. A vezetőd ki
fogja elemeztetni veled, hogy mi volt a baj, mert ha nem elemzed ki, lehet, hogy minden
beteged meghal. – Megállt, kortyolt egyet. — Ezért aztán, gondolom, mindenhez így állok
hozzá az életben: még ha szívesebben el is mennék sörözni, előbb meggyőződök arról, hogy
valaki nem haldoklik-e.
Felolvasztottam még egy kanál fagyit a számban, és beleharaptam egy fekete
csokidarabba. Hirtelen nem is tudtam, melyik vagyok: az, aki menne sörözni, vagy az, aki
lehet, hogy meghal.
 …
Kedves Naplóm!
Nincs túl sok időm írni, mert próbálom elérni Kyle-t, de megígértem
Janice-nek, hogy minden héten igyekszem írni valamit, úgyhogy
tessék. A jó hír. Dupris megnyerte a választást! A még jobb hír. úgy
tűnik, az irodában senki sem tudja, hogy én súgtam a Postnak. A
legjobb hír. a választás másnapján felhívott a szenátor, és közölte,
nagyon sajnálja, hogy nem támogathatja a születés-szabályozási
javaslatot, mindazonáltal kész teljes mellszélességgel kiállni az
őssejtkutatás ügye mellett. És megkért, hogy vezessem a projektet…
így legalább lesz mit csinálnom azon kívül, hogy levadászom az
exeimet.
De a legeslegjobb hírt a végére hagytam: lett egy kutyám! Igen,
igen. Egy kutyulim. Egy kopóm. Egy ebem. Egy négylábú barátom.
Tudom, mindenki azt hiszi, elment az eszem, úgyhogy ne nézz így rám.
Anyám különösen kiakadt, azt hiszi, veszélyesek a baktériumok, de
megkérdeztem dr. Chint, és ő azt mondta, semmi probléma. Ráadásul
még soha nem szerettem semmit így életemben. Manny. Ez a neve.
Szóval a Zachkal való fagyizás után elgondolkodtam a
magányosságomon, azon, hogy én legalább annyira hajszoltam, mint
az engem. Padon ülve néztem az idegeneket, lehúztam a redőnyt az
irodában, hogy ne lássam a világot magam körül. Ezek mind „izolációs
technikák ” (ahogy Janice nevezi őket), amikre, úgy látszik, hajlamos
vagyok. Ez valószínűleg abból ered, hogy egyke vagyok, de Janice-nek
meg nekem is az a véleményem, hogy nem vezetne eredményre az
egészet a gyerekkoromra kenni, aminek nagy részében a csukott ajtó
mögött ültem a szobámban és olvastam.
Akárhogy is, ezek a filozofikus gondolatok megmagyaráznák,
hogyan találtam magam az állatvédőknél a Janice-szel való találkozóm
után. Nem is akartam odamenni, de előző nap kaptam tőlük egy
szórólapot e-mailben, és ezt valószínűleg jelnek tekintettem. Hm. Ezt
kapd ki! Lehet, hogy mégiscsak hiszek Istenben?
Na jó. Mennem kell! Ráfér Kyle-ra a segítség az irodában. A többit
később.
PS: Hurrá! Imádom Mannyt!
 NYOLC

N
em hiszem el, hogy vettél egy kutyát! – lepődött meg Sally, lenézve a nagy szemű
keverékre, aki odaszaladt köszönni neki. — Mármint nagyon édi, de Nat, ez nagy
felelősség. Gondoltál erre egyáltalán?
— Megláttam, és tudtam, hogy ő kell – vontam meg a vállam, és beinvitáltam Sallyt. —
És Janice is azt mondta, hogy a háziállat jót tesz. Erről nem olvastál valami tanulmányt? Meg
amúgy is, már szobatiszta.
Lehevertem, hogy megölelgessem a kutyámat. Manny fekete labrador és ki-tudja-micsoda
keveréke volt; Bronxban találta egy irgalmas szamaritánus, ahogy egy kuka körül szaglászott,
és bevitte a menhelyre. Azt mondták, nyolc hónapos körül lehet, így még csupa mancs volt az
egész kutya. Mancsokból meg szemekből állt, és a kinézete meghazudtolta keverék
származását: kiköpött labrador volt, csak a szemei körül lógott úgy a bőr, mint a vérebeknek.
Járkáltam a ketrecsorok között a menhelyen, visszatartva a lélegzetem, mert mindent
átható húgyszag lengett be, és nézelődtem, ki lesz a nekem való, majd hirtelen mintha
mágneses erő vonzott volna hozzá. Nézegettem fel és le és megint fel, aztán egyszer csak
megálltam. Kinézett a rozsdamentes acélrácsok mögül és felemelte az orrát, mintha így
köszönne. Amikor az önkéntes kinyitotta az ajtót, Manny gyakorlatilag a karjaimba ugrott,
majd nyálas kölyökkutya-lihegéssel és nedves nyelvvel esett az arcomnak. Most is
körbenyalta az egész képem. Sallyt is lehúztam magam mellé térdelő helyzetbe, így Manny őt
is hasonlóképp megfürdette, mire hajlandó volt elismerni, hogy mégsem volt a legrosszabb
ötlet hazahozni őt.
Miután megtörölköztünk, a barátnőm megkérdezte, kezdhetjük-e. Azért jött át, hogy
megtegyük… hogy biliárdgolyó simaságúra borotválja a fejem. Zuhanyozás után minden
reggel ki kellett pucolnom a lefolyót, mert a hajam úgy eldugította, hogy gyakorlatilag
minden zuhanyból fürdőzés lett. Ezért ma reggel felhívtam Sallyt, és bejelentettem neki, hogy
készen állok, hajlandó vagyok szembenézni azzal, amitől talán a legjobban tartottam ebben az
egészben. Elveszteni a mellemet rémisztő dolog, de a hajamat elveszíteni egyenesen rettenet.
Sally engedelmesen megjelent Drew elektromos borotvájával és egy ollóval, amivel az
articsókák végét szokta lenyisszantani, amikor főzni támadt kedve.
Öntöttem egy kis kutyatápot Manny táljába, és adtam neki egy csipogós játékot, hogy
elfoglalja magát. Aztán bevonultunk Sallyvel a fürdőszobába. Végigsimítottam vörös,
tűzvörös, vérvörös fürtjeim, ügyet sem vetve a hajszálakra, amik a kezemben maradtak.
— Vicces – mormogtam Sallynek. — Úgy érzem, fogalmam sincs, ki leszek, ha
végeztünk.
Láttam a tükörben, hogy egy pillanatra meghökken.
— Ezt meg hogy érted? Természetesen, Natalie leszel. Csak haj nélkül. – A vállamra tette
a kezét. — Nat, semmi sem változik.
— Arra akartam kilyukadni, hogy vicces, mennyire kötődik az identitásunk a hajunkhoz.
Gondolj csak bele! Emlékszel arra a frizurára, amit rögtön az egyetem után csináltattál? Arra a
féloldalasra, ami rövidebb volt hátul, mint elöl? – Sally felnyögött és nyelvet öltött. — Na
ugye? Érdekes módon, az ember a haja miatt akár Csubakkánál is förtelmesebbnek érezheti
magát. – Megálltam. — Te jó ég, eszembe jutott, amikor „a Rachel” képével állítottam be a
szalonba! De bármennyire is tökéletes frizurát csinált Paul, mégsem voltam olyan ragyogó
vagy sovány vagy akármilyen, mint Jennifer Aniston. – Elnevettem magam a helyzet
iróniáján. — Pedig azt hittem, a tökéletes frizura valahogy magával hozza a tökéletes életet.
— És, persze, hugicám, egyáltalán nem Brad Pitt-tel jártál – mosolygott Sally.
— Na ja – sóhajtottam. — Szóval csak azt akartam mondani, hogy kíváncsi vagyok, ki
leszek, amikorra végzünk.
Sally egy percre elgondolkodott, aztán bedugta a borotvát a csap melletti konnektorba.
— Szerintem az lehetsz, aki lenni akarsz. – Aztán felnevetett.
— Ha jól emlékszem, írtam valami hasonlót a Cosmóba tavaly. Válts frizurát! Válts
életet! – Felhorkant.
Tudtam, hogy Sally imádja a munkáját, de mostanában egyre jobban unta. Előző héten
kifakadt, hogy végre valami olyasmiről akar írni, ami számít – kemény hírekről, mondta –, de
lehurrogtam azzal, hogy ne becsülje alá a Cosmo tömegekre gyakorolt hatását. Felsóhajtott, és
azt válaszolta, ha az ember egy bizonyos mennyiségnél több cikket ír az orgazmus
anatómiájáról, maga is gyanakodni kezd, nem csak színleli-e.
 A fürdőszobában átdugtam a fejem egy szemeteszsákon, és elnéztem magam a tükörben.
Gyerekkoromban állandóan az arcomba lógott a hajam. Anyám mindig oldalra simította vagy
csatokkal tűzte fel. „Olyan kócos vagy!” – mondogatta mindig, mintha a lógó haj egyenes út
lenne a csavargóléthez, de percek múlva megint a szemembe lógott, védőfüggönyként köztem
és a világ között. Most mi fog megvédeni? – kérdeztem magamtól.
Mély levegőt vettem, aztán szóltam Sallynek, hogy készen állok. Hátul kezdte, ahol nem
láttam, mit művel. Éreztem a borotva vibrálását és hallottam a motorja zümmögését, de az
első pár percben nem tűnt olyan súlyosnak a dolog. És ha egyszer hátul már kopasz vagy,
nincs más választásod, mint továbbmenni. Még ha meg is állnál, ahogy én akartam, amikor
láttam a lófaroknyi fürtöket a földre hullani, rájössz, hogy így hülyén néznél ki, ezért muszáj
folytatni. Félkopasz fejjel nem élhetsz. Még New Yorkban sem, ahol pedig, istenemre
mondom, majdnem teljesen mindegy, mi van rajtad. Ott van például az a fickó, aki az év
majdnem minden napján pöttyös tapadós gatyában és világoszöld magas szárú Converse-ben
jár. Szinte minden reggel elmegyek mellette, és senki még csak észre sem veszi.
Sally oldalt folytatta, és egyetértettünk abban, hogy ha már akkor ez a mohikánfrizurám
van, amikor Ned még velem volt, akkor nem lett volna mersze lelépni. Elgondoltam, ne
hagyjuk-e így – eddig sosem mertem megkockáztatni a mohikánt, és nagyon élveztem, hogy
ilyen ütősen nézek ki –, de tudtam, hogy nem tartana sokáig. Heteken belül a maradék
hajszálak is a lefolyóban végeznék, és arra emlékeztetnének, mennyi társuk kihullott már.
Úgyhogy mondtam Sallynek, hogy csak folytassa, és tíz percen belül el is készült.
Öt percig csak ültünk és bámultunk a tükörbe. Aztán átölelt és a karjaiban tartott, amíg
abba nem hagytam a sírást.
— Szerintem nagyon bátor vagy – mondta.
— Nem érzem annak magam. Szeretnék az lenni, de nem érzem magam annak.
— Az vagy. Még ha nem is tudsz róla.
Még az után is sokáig gondolkodtam ezen, hogy elment. Manny is felkuporodott mellém
az ágyra, és néztem, ahogy elnehezül a légzése és meg-megrebben a szemhéja, miközben
kutyaálmait álmodja. Olvastam egyszer, hogy nem azok a bátor emberek, akik sosem félnek.
A bátrak azok, akik érzik a félelmet, és mégis mennek tovább. Azon gondolkodtam, vajon az
is bátorságnak számít-e, ha az embernek nincs más választása, mint továbbmenni.
EGY HÉT MÚLVA, egy borús szombaton, amikor az ablakon kinézve a repülőket bámultam,
ahogy a JFK felé húznak, felhívott dr. Zach. Éppen azon töprengtem, hogyan tovább, és csak
ahhoz lett volna kedvem, hogy behúzódjak egy földbe vájt lyukba. Ezért amikor felajánlotta,
hogy elintéz nekem ezt-azt vagy átjön beszélgetni, a lábamat a radiátorra téve és a lábujjaimat
görbítgetve visszautasítottam. Mára elég vagyok magamnak, köszönöm szépen.
Ám amikor Manny az ajtóhoz somfordált és nyüszíteni kezdett, rájöttem, hogy mégis jól
jönne egy kis segítség. Keresd az apró szívességeket, hallottam Janice hangját. Zach
negyedóra múlva ott volt.
— Egyáltalán tervezed, hogy ma kimozdulsz? – kérdezte, miközben felcsatolta Manny
pórázát.
— Nem, ha nem muszáj. – Magamra húztam a piros zsenília-takarót, és a távirányítóért
nyúltam. — Tudod, csak depizek, meg ilyesmi. Jót tesz a léleknek. Mindenkinek kell néha
egy jó kis depi. – Magam alá húztam a lábam a kanapén. — Ráadásul át kell olvasnom
néhány tanulmányt. – Az íróasztalomon álló papírkupac felé intettem. — Őssejtkutatási
törvényjavaslaton dolgozunk.
— Fontosnak hangzik – állapította meg Zach, aztán megállt. — De azt is mondják, hogy
a friss levegő jót tesz a léleknek. – Töprengő arcot vágott. — Vagy valami ilyesmi. Ezért
inkább rúgd le a papucsod, vedd fel a cipőd, moss fogat, és tarts velünk! – Megállt és
elmosolyodott. — Tetszik az új frizurád. – Aztán elkomolyodott az arca. — Kibékültél vele?
Megvontam a vállam, és nagyon ügyeltem, hogy a hangom ne árulja el, mennyire fájó a
veszteség.
— Nemigen volt más választásom.
— Na igen. – Összecsapta a tenyerét. — Akkor gyerünk! Induljon a show!
Felsóhajtottam és óvatosan a padlóra tettem a lábam.
— Jesszusom, ha kiképző őrmesterre vágytam volna, akkor anyámat hívom! Na jól van.
Adj egy percet!
A hálóba mentem és félénken végigsimítottam a rózsaszín selyemsálat a fejemen.
Felvettem a farmerem, ami már nagy volt rám, egy ócska dartmouthos melegítőfelsőt és a
báránybőr téli csizmámat. Aztán fejemre húztam az usánkaszerű sapkát, amit Lila hozott
nekem a legutóbbi üzleti útjáról Prágából – mint konzultáns, a fél életét utazással töltötte –,
és tanulmányoztam magam a tükörben. Fejemen a sapkával nem lehetett megállapítani, hogy
kopasz vagyok – gondolom, ez az egyetlen előnye annak, ha télen borotválja le a fejét az
ember. Fogtam még a North Face-dzsekimet meg egy labdát Mannynek, és csatlakoztam
Zachhoz a nappaliban, aki a kutyám fölött guggolt és a füle mögött borzolta a szőrt.
— Na gyerünk! Induljon a show! — mondtam különösebb lelkesedés nélkül.
— Ha így állsz hozzá, azt hiszem, nélküled is elleszünk.
— Ez ígéret vagy fenyegetés? – kérdeztem, kinyitva, majd bezárva mögöttünk az ajtót,
aztán a lifthez slattyogtunk a túlvilágított előtérben.
— Mi ez a lehangoltság? – faggatott Zach, ahogy beléptünk a liftbe és megnyomtam a
földszint gombját.
— Mi lenne? Azt hiszem, jogom van egy kis önsajnálathoz. – Aztán összeszedtem
magam. — Tudom, tudom, a pozitív hozzáállás segít legyőzni a rákot. De ha Sally még
egyszer ezt mondja, esküszöm, leütöm.
— Hát, ez nem lenne valami konstruktív lépés. Bár könnyen lehet, hogy terápiának nem
volna rossz. – Felnevetett. — Nem azt mondom, hogy nem sajnálhatod magad. Ezt tőlem
sosem fogod hallani. Csak… – Megállt és rám nézett. — Csak ha ilyen borús az arcod, akkor
nem látszik, milyen gyönyörű is vagy.
Mielőtt válaszolhattam volna, a liftajtó kinyílt, és Manny kirohant az ajtón az utcára,
magával húzva Zachot. Én csak álltam és néztem, ahogy távolodnak. Meg voltam lepve, össze
voltam zavarodva, és egy kicsit hízelgett is a helyzet. Nem mintha elhittem volna, hogy
gyönyörű vagyok. Mert az most biztosan nem lehetek. De ahogy Zach mondta – az a
pillantás, amivel végignézett, és láttam, hogy hezitál, kimondja-e vagy sem –, nos, abból
tudtam, akár elhiszem, hogy gyönyörű vagyok, akár nem, ő a leghatározottabban annak tart.
Kint utolértem őket, aztán csendben sétáltuk le az ötsaroknyi távolságot a kutyafuttatóig,
miközben ott lebegett köztünk a feszültséggel teli buborék. Majd végül, mivel hülyén éreztem
magam, és hülyén éreztem magam attól, hogy hülyén érzem magam, én törtem meg a csendet,
legyen bármilyen suta dolog is, amivel előállók.
— Lila a múltkor kérdezősködött rólad. – Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam,
mivel ez volt valószínűleg az egyetlen téma, amivel tovább súlyosbíthattam a helyzetet.
— Értem. Megkérdezzem, mit mondott? Vagy hagyjuk ennyiben? – rugdosta Zach a
kavicsot.
— Csak úgy megemlítettem – vontam meg a vállam, és felálltam a pádról, hogy eldobjam
Mannynek a labdát.
De Lila tényleg érdeklődött róla, amikor felhívott megkérdezni, hogy vagyok. Egyedül
volt, amióta szakítottak, és, azt hiszem, kezdett rájönni, hogy a zöldebb fű – tudod, a tökéletes
gyep, amiről mindenki azt hiszi, hogy csak a szomszédja kertjében létezik – ott volt a saját
udvarán. Futólag már Sallynek is említette az újra fellobbant lángot, aki erre azt mondta, ne
nosztalgiázzon, és semmi jó nem származhat abból, ha újra felmelegít egy kihűlt kapcsolatot,
de úgy tűnik, Lila nem hallgatott rá. Elhomályosította a tekintetét a rózsaszín szemüveg, amin
át a Zachkal közös múltjukat látta.
— Azt hiszem, ezt egyszerűen elteszem a „haszontalan információ” című mappámba, és
ennyiben hagyom – jegyezte meg Zach, amikor visszaültem. — Amúgy sem szeretek túl
sokat foglalkozni a múlttal. Ahhoz túl sok minden vár a jövőben.

…
Kedves Naplóm!
Folytatom! Végre, mi? Tudom, tudom, messze eltértem az egész
naplóírás céljától, de most végre nem azért írok, hogy puffogjak vagy
panaszkodjak vagy filozofáljak. Nem, azért írok, mert levadásztam
Brandont. Kicsit nehezebb dolgom volt, mint Colinnal. A Yahoo nem
működött, a Google több száz találatot adott – a jelek szerint a Florida
Marlinsben is játszik egy Brandon Fletcher de én szorgalmasan
átböngésztem az összeset, mintha a szenátornak végeznék
kutatómunkát, és végül megtaláltam. Kiderült, hogy San Franciscóban
kötött ki, és egy magántőkealapnál dolgozik részvénypiaci
igazgatóként. Ez neki való. Mindig is szeretett kereskedni.
Fura volt. Felvette a telefont, és olyan volt, mintha nem is telt volna
el év. A hanga annyira belém rögződött, hogy ha nem tudtam volna, kit
hívok, akkor is rögtön megismerem. Természetesen, már hallott a
betegségemről, úgyhogy elnézést kért, amiért nem keresett. Hívnia
kellett volna, mondta. Csak nem tudta, mit mondjon.
Megkérdeztem, mi a helyzet Dancyval. Megköszörülte a torkát, és
azt felelte, válnak. És mivel ő sajnálta, amiért nem hívott, én is azt
mondtam, sajnálom, hogy elválnak. De, persze, kedves Naplóm, mint
bizonyára tudod, valójában nem sajnáltam. Úgy éreztem, ez engem
igazol. Látod, tudtam, hogy én fogok győzni!
 Mondtam neki, hogy néhány fura kérdést szeretnék feltenni, és ha
nem gond, meg kellene próbálnia a lehető legőszintébben válaszolni.
Azt mondta, meg fogja próbálni, így hát rögtön fel is tettem az
egyetlen kérdést, ami eszembe jutott, valószínűleg azért, mert csak ez
számított. Megkérdeztem, hogy miért csalt meg.
Ó, Naplóm, mielőtt folytatom, gondolom, nem ártana némi háttér-
információ. Brandon és én elsőéves korunkban ismerkedtünk meg a
Dartmouthon. Egy délután megláttam a lacrosse-pályán, miközben a
futópályán róttam köreimet, és szó szerint elállt a lélegzetem. Így,
ahogy mondom, meg kellett állnom és magamra kellett parancsolnom,
hogy lélegezlek. Másodévig kerülgettük egymást, egész a karácsonyi
szünet előttig. Akkor az ő koleszük alagsorában volt egy buli, ahol
Marky Markra táncoltunk, és egyszer csak mindketten túlságosan
részegek voltunk ahhoz, hogy tovább színészkedjünk. A falhoz nyomott
és megcsókolt. Még aznap éjjel lefeküdtem vele. Ilyet akkor egyszer
csináltam. Utáltam, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás, de azért
belementem. Brandon egyszerűen elkábított. Ez így volt az első
éjszakától kezdve minden éjszakán.
Amit akkor és egészen a nyári szünet kezdetéig nem tudtam, az az
volt, hogy Brandon már eljegyezte az otthoni barátnőjét. A barátnő
boldogan elvolt a michigani egyetemen, és olyanokat művelt, mint
hülye zoknikat kötögetett neki, meg a gyerekük nevén gondolkozott.
És amikor Brandon hazament nyárra, úgy csinált, mintha én nem is
léteznék. Csak akkor tett futó említést a barátnőjétől, amikor
búcsúcsókot váltottunk a reptérre menő kisbuszban.
— Valószínűleg eléggé el leszek foglalva nyáron – közölte. — Csak
azért mondom, ha keresnél. Van… ööö… valaki otthon, akivel el kell
rendeznem a dolgokat.
Amikor először mondta ezt, szó szerint fogalmam sem volt, miről
beszél. Szólítottak minket a beszálláshoz ő félszívvel magyarázott
valamit, aztán mentünk a saját beszállókapunkhoz
De ez minden évben megismétlődött. Minden ősszel és minden
karácsonyi szünet után úgy tettem, mintha Brandon nem Darcyhoz
ment volna haza, ő pedig úgy, mintha nem szeretné. Ez így zajlott az
utolsó évig. Akkorra már utáltam az egészet, úgyhogy választás elé
állítottam. És mert akkor éppen velem volt, én nyertem. Engem
választott. De igazából csak mondta, hogy engem választ, mert közben
Darcyval is tartotta a kapcsolatot. És mivel ezek a dolgok végül mindig
kiderülnek, véget vetettem az egésznek. De csak miután már
megalázva éreztem magam.
Ez persze, nem akadályozott meg abban, hogy az utolsó tavasz
utolsó heteiben még lefeküdjek vele. Azóta nem beszéltünk.
Ezért egy évtizeddel később, amikor megkérdeztem, miért csalt
meg, őszintén szólva nem számítottam rá, hogy egyenes választ ad. Az
egyenesség nem az ő stílusa volt, amit talán már nem kell
kihangsúlyoznom, de azért muszáj. Amikor feltettem a kérdést,
megköszörülte a torkát és azt mondta, majd visszahív. Azt mondta,
ezen soha nem gondolkodott, de most őszinte választ akar adni. Azt
mondta, úgy érzi, tartozik nekem ezzel, de kell neki egy kis
gondolkodási idő. Megadtam neki a számom, és úgy gondoltam, ennyi
volt. Manny meg én éppen egy Szerencsés fogás-adás közepén jártunk
a Game Show Networkön, amikor megszólalt a telefon.
— Mert te hagytad – bökte ki.
Mielőtt tiltakozásban törhettem volna ki, rámutatva, hogy nőgyűlölő
érvelése engem tesz felelőssé, pedig ő nem volt hajlandó elkötelezni
magát, bővebben is kifejtette.
— Nem úgy értem, hogy engedélyt adtál rá. De sosem éreztem,
hogy harcolnál értem, hogy annyira szeretsz, hogy küzdeni is hajlandó
legyél értem. Darcy hajlandó volt, úgyhogy nem mertem elengedni őt
és azt kockáztatni, hogy mindent elveszítek, mert olyanra tettem,
akinek csak a győzelem számít. – Amikor rámutattam, hogy
ultimátumot adtam neki, pompás érvvel vágott vissza. — Az azért volt,
mert nem akartad, hogy vele legyek, és nem pedig azért, mert
mindenáron azt akartad, hogy veled legyek.
Amikor most visszaidézem a szavait, Naplóm, felszínesebbnek
tűnnek, mint amilyenek voltak. Mert, ami azt illeti, könnyen lehet, hogy
igaza volt. Csak azért emeltem a tétet, mert valaki azzal fenyegetett,
hogy mindent visz
Mielőtt elköszöntünk és e-mail címet cseréltünk, még hozzátette:
— Tudod, Natalie, olvastam rólad az újságokban, követtem a
karriered. És ha úgy küzdöttél volna értem, ahogy annyi minden
másért küzdesz az életedben, azt hiszem, téged vettelek volna el.
Elmosolyodtam és azt válaszoltam, hogy a rák ellenére az ilyen
bókok miatt hiszek mégis Istenben.
 KILENC

A
következő hétvégén Sallyvel és Lilával koszorúslány-ruhapróbára mentünk.
Elfogadhatóan éreztem magam, így amikor Sally feltette a kérdést, van-e
energiám velük tartani, magamba erőltettem egy pohár tejet meg egy almát, aztán
elcammogtam a metróig.
Az 1/3-as levitt a húsrakodó negyedbe, és már csengettünk is fel a csilivili butikba, amelyet
Sally a nagy feladattal megbízott. Én augusztusban rendeltem meg a ruhámat, a régi szép
időkben, amikor még nem ragadott el az örvény. Nos, a butik méretlistája nem kicsit volt
elcseszve. Mint azt mindenki tudja, aki valaha is volt koszorúslány (tehát a föld majd minden
szerencsétlen nője), ezek a ruhák a méretezés alkonyzónájába esnek. Ha négyest rendelsz,
akkor a ruha egy tízes méretű nőre lesz jó, kivéve esetleg a mellrészt, ahol egy olyan nőre
illik, akinek konkáv a melle, esetleg még nem érte el a serdülőkort. Ha meg, ne adj isten, tízes
az ember mérete, akkor olyan ruhát kap, ami egy ötéves kislányra talán felmegy. Mintha a
világ összeesküdött volna a koszorúslányok ellen, s valószínűleg a szabók is be vannak
avatva, mert mire elkészül az átszabás, ugyanannyit kicsengetsz azért, hogy valahogy rád
menjen, mint magáért a nyomorult ruháért, csak hogy ne érezd magad megalázva, amikor
végigmész a sorok között a vőlegény tanújával, akivel aztán vagy összejössz a lagzin, vagy
nem.
Tess, a szalon tökéletesen szőke, tökéletesen tökéletes divat-tervező tulajdonosa teával
kínált bennünket, miközben alaposan megnézte a gyöngyös tengerészkék sálat, amit a fejemre
tekertem. Láttam rajta, hogy nagyon igyekszik nem odanézni, aztán a mosolya a kelleténél
egy pillanattal hosszabb időre fagyott az arcára, amikor összenéztünk, miközben próbálta
kitalálni, kopasz vagyok-e a sál alatt, és ha igen, vajon miért.
— Semmi gond – mondtam neki. — Mellrák.
Elvörösödött.
 — Ó! Sajnálom.
Legyintettem.
— Semmi probléma. Mindenki megnéz.
Bólintott és eltűnt hátul, Sally pedig közelebb húzódott és megölelt.
— Itt is vannak – szólt Tess, ahogy megjelent világoskék, térd alá érő ruháinkkal.
Végigmértem az enyémet, és fel sem kellett próbálnom, hogy megállapítsam, ami három
hónappal korábban talán jó lett volna rám, az most úgy csüngene rólam, mint egy függöny,
amiben megmártóztam az óceánban.
Becsoszogtam a próbafülkébe, ahol lassan lehúztam a gyapjúkardigánom cipzárját, aztán
gondosan összehajtva a bársonypadra tettem, ami a földig érő tükör előtt állt. A fejemen át
levettem a garbómat, és egy mozdulattal a földre ejtettem a farmerem, ugyanis csak ki kellett
csatolnom a vastag barna övem, és magától lehullott rólam. Nem volt semmi, ami megtartsa -
semmi csípő, semmi derék, semmi comb, amiből pedig a nyáron még öt centivel kisebb
körméretet szerettem volna.
A fülke világítását úgy tervezték, hogy a bent lévő minden szögből jól mutasson.
Nincsenek fluoreszkáló villanykörték, amik kiemelnék a szem alatti karikákat, amiktől úgy
néz ki az ember, mint a Holtak hajnala egyik szereplője, vagy reflektorfénybe helyeznék a
hátsó combját, amitől az a nagyanyja gyümölcskocsonyájára hasonlít. Szóval azt hihetnénk,
hogy ilyen előnyös körülmények között jobban mutattam.
Úgy két hónapja, a második kemó óta nem vizsgálgattam már magam a tükörben.
Túlságosan lehangoló volt a Barbie -méretű csípőmet nézegetni és arról alkudozni Istennel,
hogy tegyen valamit, bármit, hogy visszakapjam a régi testem – és a régi életem. Úgyhogy
nem néztem többet a tükörbe. Amikor kiléptem a zuhany alól, elfordítottam a tekintetem.
Amikor levetkőztem alváshoz, egyszerűen ledobtam a ruháim az éjjeliszekrényem mellé,
aztán magamra húztam a takarót.
— Megnézhetünk? – kérdezte Sally, és elrántotta a függönyt.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Lilával együtt már be is léptek a fülkébe. Láttam,
hogy próbálják leplezni a döbbenetüket, de Sally szemei akaratlanul is elkerekedtek és Lila
szája sarka úgy remegett, ahogy mindig, amikor ideges volt.
— Ó, édesem! – mondta Sally, és odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, aztán
végigsimított a karomon, végül összekulcsoltuk az ujjainkat.
— Semmi gond – vontam meg a vállam, aztán elfutotta a könny a szemem.
Ott álltam, szinte meztelenül, korábbi önmagam csontvázaként. A tükör felé fordultam, és
végigsimítottam a bordáimon, aztán lejjebb, a kiálló csípőcsontjaimon. A lábaim úgy néztek
ki, mint a gyújtós, mint a vékony gallyak, amikkel az ember a tüzet élesztgeti, ha az nem akar
begyulladni. Oldalra fordultam, és papírvékonynak éreztem magam. Hátat fordítva
visszanéztem, és láttam, hogy a hátam egyből a combomba olvad, már nem fárad azzal, hogy
fenékíveket rajzolgasson.
— Hagyd abba! – szólt rám Lila integetve. — Elég! Elég abból, hogy magadat
vizsgálgatod, mi meg szájtátva nézünk és még szörnyűbbé tesszük az egészet, mint amilyen.
— Odafordultam hozzá. — Komolyan mondom – folytatta. — Ez túl sok. Túl
melodramatikus. Kell, hogy legyen valami pozitívum is az egészben! — Segítségért esedezve
nézett Sallyre.
— Úgy van – csadakozott Sally. — Lássuk csak! Olyan vékony vagy, mint a
legvékonyabb szupermodell. Heidi Klum reszkethet.
Próbáltam elmosolyodni, de az arcom nem engedelmeskedett.
— Igen – folytatta Lila. — Soha többé nem kell edzőterembe menned!
— Pontosan. – Sally felemelte a mutatóujját. — És ha úgy tartja kedved, bonbonon meg
sütiken élhetsz egész a kemó végéig, és egy grammot sem hízol.
— Mákos picsa – morgott Lila mosolyogva, amin el kellett nevetnem magam.
— Na igen – szólaltam meg. — De most kifelé, hogy felöltözhessek. Azt hittem, sietünk.
Lilának ugyanis vissza kellett érnie a városba, mert hatkor indult a vonata Delaware-be,
apukája hatvanadik születésnapi partijára.
Visszavonultak a butikba, és éreztem, hogy lehervad a mosoly az arcomról. Megint a
tükör felé fordultam és szemügyre vettem magam. Próbáltam kényszeríteni magam, hogy
máshova nézzek, de lebénított ennek az egésznek a szörnyűsége. Csak árnya voltam régi
önmagamnak. Árny csodás koszorúslány-ruhában, de akkor is csak árny.

— KÉNE EGY KIS FŰ – jelentettem be Sallynek hazafelé a metrón.

Meglepve nézett össze Lilával, és majdnem kiköpte a cukormentes kóláját.
— Kéne egy kis mi? Jól hallottam?
— Kéne egy kis fű – ismételtem meg.
A legutolsó találkozónkon dr. Chin futólag megemlítette, amolyan „nem ajánlom, mert
illegális, de nem ártana, ha kipróbálná” stílusban, hogy sokan azt tapasztalják, a marihuána
enyhíti a fájdalmukat és az étvágyuknak is jót tesz.
Tudnod kell, hogy az egyetemen nem voltam oda a fűért. Az egyetemi éveiben
mindenkinek megvan a „szere”. Az enyém a fehérbor volt. Brandon a rumos kólát szerette.
Lila a feles vodkáért rajongott. Sally? Tudta, hol újíthat be úgy egy spanglit, hogy még
fizetnie sem kell érte. Nem ő volt az egyetlen. Barátaink egész csapata ment ki néha a
„reptérre” (ahol felszállhat az ember), azaz Brandonék kokszának teraszára, és jelent meg
negyven perc múlva füsttől körüllengve és kicsit üvegesebb tekintettel. Én nem ítéltem el
őket. Nekem ez egyszerűen nem jött be. Attól féltem, hogy túlságosan elveszítem tőle az
önkontrollt. A chardonnay-t pontosan lehetett adagolni, így tudtam, hol a határ a spiccesség és
az „olyan részeg, hogy megírja a pletykarovat” között.
Ezért érthető, hogy most meglepetésként érte Sallyt a dolog.
— Nat, tudod, hogy az egyetem óta nem szívok – mondta, én pedig felvontam a
szemöldököm. — De tényleg, amikor Drew-val összejöttünk, teljesen leálltam. Ismered,
mennyire nem bírja. Amúgy meg téged nem tesztelnek a munkahelyeden? Nem lehet, hogy ez
bekerül a priuszodba, vagy akármije is van egy politikusnak?
— Munkáról mostanában nemigen van szó – sóhajtottam. — A szenátor kihátrált a
születésszabályozási javaslatból, amin dolgoztam, úgyhogy most otthon kutatok őssejtügyben.
De azon kívül semmi. – Megvontam a vállam. Nem akartam elismerni, hogy a szenátor
lefokozott a prostiügy miatt. — Most nemigen történik semmi az új ciklus kezdetéig. Na de
visszatérve – folytattam. — Biztos vagyok benne, hogy még mindig ismersz valakit –
mondtam, amikor a metróvezető vészfékezett az állomásunknál, amitől egymás hegyére-
hátára dőltünk. Lila megfogta a karom és egyenesbe hozott. — Jól vagyok – tudattam, és a
szerelvény végre megállt.
— Felhívok pár embert – ígérte Sally. — Talán ismerek valakit, aki ismer valakit.
— Valahogy így gondoltam.
A lépcső melletti korlátért nyúltam, és elindultam a napvilág felé.

A SORS KÜLÖNÖS szeszélye folytán hazafelé sétálva dr. Zachba botlottunk. A világ
legnagyobb városában, ami telis tele van, mit tudom én, százbillió névtelen arccal, az utóbbi
hónapokban érdekesen alakuló karmámnak köszönhetően úgy esett, hogy miközben a
Gristides előtt ácsorogtunk, azon töprengve, beüljünk-e egy csésze teára, éppen Zach lépett ki
a forgóajtón és futott gyakorlatilag pont belénk.
— Hölgyeim! – szólt, miközben lehajolva megpuszilta az arcom. — Lila – bólintott oda
barátnőnk felé, és kierőltetett egy gödröcskés mosolyt. A szakítás óta nem találkoztak, bár
biztos vagyok benne, hogy Zach egy ideig még vagy hetente kétszer hívta Lilát, de ő sosem
hívta vissza. — Csak a szombati bevásárlást intézem. Nem akármilyen forgószél az életem!
Nagymenő doktor plusz tej- és müzlivásárlás egyenlő hollywoodi film. – Felnevetett,
próbálva oszlatni a feszültséget. Rám nézett. — Hogy vagy? Azt terveztem, hogy ma
felhívlak.
Lila felém pillantott, és éreztem, hogy a sálam alatt elvörösödnek a füleim.
— Megvagyok.
— A sötét oldal felé kacsintgat – szólt közbe Sally nevetve. — Füvet akar beszerezni.
Gondoltátok volna? A mi Natalie-nk, Dupris szenátor mintapolgári csapatának tagja. Készen
áll szétfüvezni az agyát.
A fejemet ingattam és a lábamat bámultam, kínos volt, hogy a nőgyógyászom megtudja,
füvezni akarok.
— Még mindig hányingered van? – kérdezte. — Megmondom, mi legyen. Fogalmazzunk
úgy, hogy tegyük fel, tudom, honnan lehet beszerezni a gyógyszert. – Lepakolta a szatyrait, és
az ujjaival idézőjelbe tette a „gyógyszert”. — Nem lenne kedvetek csatlakozni hozzám ma
este egy házi vacsorára? Natalie, ígérem, úgy beállsz, hogy egy egész tehenet megeszel.
Sokatmondón néztem Lilára. Zach vette az adást, ezért feléje bólintott és így szólt:
— Lila, téged is nagyon szívesen látlak. Mi, négyen. Segítünk Natalie-nak egy kis húst
rakni a csontjaira.
De tudtam, hogy Lilának Delaware-be kell utaznia, és azt is tudtam, hogy ebbe majd’
beledöglik.
— Én nem tudok jönni – válaszolt beletörődő legyintéssel és sztoikus arckifejezéssel. -
De ti, ketten, csak rajta! Jót fog tenni.
Olyan lendülettel hadarta, hogy nem is kellett kimondanunk az igent. Zach egyszerűen
nyugtázta:
— Remek, akkor találkozunk fél nyolckor. Mindent elrendezek. A Hetvennyolcadik és a
Columbus sarka.
Mind a hárman utána fordultunk és néztük, ahogy elballag észak felé, mindkét kezében
bevásárlószatyorral, és biztos voltam benne, hogy ha a fejeink fölött megjelennek a
buborékok, mint a képregényekben, akkor egyikünkében sem lett volna más, mint egy nagy
kövér kérdőjel.
MÉG SOSEM VOLTAM Zach lakásában. Amikor Lilával jártak, mindig elmentünk valahova,
már amikor el tudtam menni.
— Nem gondolod, hogy ez fura? - kérdezte Sally, amikor találkoztunk Zach háza előtt.
— De… de… - bólintottam egyetértőn.
— Ó, de milyen jól nézel ki! - állapította meg, és rám szólt, hogy forduljak körbe.
Egy héttel korábban erővel elcipelt ruhákat venni. A régi farmerem már olyan bő volt
rám, hogy amikor kihúztam a derékrészét, úgy néztem ki, mint egy fogyasztószer-reklám.
(Tudod, ez a régi farmerem, de ennek a szuper kis tablettának köszönhetően harminchét
méretet fogytam!) A Bergdorfsba mentünk, és amikor meglátott a mélykék csípőfarmerben,
amit ő talált, kijelentette, hogy újjászülettem.
— Úgy nézel ki ezzel a testtel, mint valami modell — jelentette ki.
Erre eszébe juttattam, hogy cseppet sincs ínyemre, amiért ilyen deszka vagyok.
— Na igen – értett egyet. — De mivel most ez van, miért ne hozzuk ki belőle, amit lehet?
A tükörbe néztem (fel voltam öltözve, úgyhogy lehetett), és kénytelen voltam elismerni,
hogy a soványság is állhat jól. Ma este a csípőfarmert fekete kasmírpulóverrel párosítottam, és
amikor a Via Spiga-csizmámat húztam fel, azon kaptam magam, hogy talán izgulok egy
kicsit.
— Remélem, tisztában van vele, hogy el vagyok jegyezve – mondta Sally, miközben a
portás beengedett.
— Ne légy hülye! – torkoltam le. — Persze, hogy tisztában van.
Arról nem szóltam, hogy valahol a szívem hátsó zugában talán egy irinyópirinyót
belezúgtam Zachba, de elfojtottam ezt az aprócska, távoli érzést, mert (a) korábban a második
legjobb barátnőmmel járt, (b) a második legjobb barátnőm talán még mindig epekedik érte, és
(c) – és ez volt a leglényegesebb – rákom volt. így kopaszon és ilyen csontsoványan senki
sem vonzódhat hozzám, ráadásul nem hiszem, hogy az ember rákosan szexelhet, habár Janice
biztosított az ellenkezőjéről. Megjegyeztem magamban, hogy ezt meg kell kérdeznem dr.
Chintől. Nem mintha lett volna szexuális étvágyam. A kemó azt is kiszívta belőlem.
— Cseppet se félj! – nyugtattam Sallyt, miután megnyomtam a gombot a liftben. —
Biztos vagyok benne, hogy nem mozdul rád.
— Akkor miért hívott meg? – Láttam, hogy a szemében megcsillan a felismerés. — Te jó
ég, teljesen odavan érted!
— Na jó, először is, nem vagyunk tízévesek. Másodszor, nem, nincs oda. Csak egy jó
barát. Megsétáltatja Mannyt, hoz nekem fagyit. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy
visszautasítsam a segítséget.
 — Oké – hagyta rám. — Alig várom, hogy kijelenthessem: „én megmondtam”.
Zach lakása tökéletes volt. Ezt úgy értem, hogy a New York-i lakások többsége csak
kilencven négyzetméternyi bérelt terület, amit a bérlő sosem lakik be igazán. A nappali csak
félig van kész, vagy a hálószobaszekrényből kiömlik a cucc az alvótérbe, vagy a fürdőszoba
olyan kicsi, hogy az ember térde a mosdókagylóhoz ér, amikor pisil. New Yorkban érezhető a
mozgás: az emberek mindig felfelé törekednek, tovább akarnak lépni, valami nagyobb,
gazdagabb, jobb felé törnek. így aztán sosem szánjuk rá az időt, hogy teljesen berendezzük a
helyet, ahol éppen élünk, mert tudjuk, bármikor úgy alakulhat, hogy tovább kell állnunk. Egy
kétéves bérleti szerződés olyan, mintha bilincsbe vernének; a tulajdon, mint a börtönbüntetés.
Végigsimítottam a menő gránit munkalapokat Zach konyhájában, ami nem a tipikus,
törpéknek tervezett miniatűr konyha volt, hanem egy igazi gourmet-konyha, rozsdamentes
acél konyhagépekkel és egy kis borhűtővel. Gondolataimba mélyedve bámultam ki a
Hudsonra néző ablakon, így nem hallottam, amikor mögém lépett.
— Ezért vettem meg a lakást – mondta. — Ezért a helyiségért. És ezért a kilátásért. – Egy
percig csendben néztük a fényeket, mielőtt megint megszólalt. — Megvan a fű.
— Zach, de hát te orvos vagy! – fordultam felé, és próbáltam nem levegőért kapkodni.
Farmerben és zöld kockás ingben volt, ami pompásan kiemelte a szemében a
mogyoróbarna csillogást. Végignéztem rajta és azon töprengtem, hogy egy hüvelytükör
tekinthető-e szexuális játékszernek. Aztán megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.
— Nem veszélyes drogot adni a betegeidnek? Nem függeszthetnek fel érte?
— Á, van, hogy én is ajánlom a betegeknek. – A pulton álló borosüvegért nyúlt. —
Szóval ismerek egy fickót… Igaz, nem szívtam, nem is tudom, gimi óta, de ha ettől megjön az
étvágyad, akkor tekerj egyet nekem is.
Felnevettem.
— Hát, én még soha életemben nem próbáltam. Úgyhogy nektek kell beavatnotok
Sallyvel.
A kávézóasztalon heverő nejlonzacskóra mutatott, majd a kopott csokiszínű
bőrkanapéhoz kísért a nappaliban.
— Indul az oktatás, kedves.
Sally a perzsaszőnyegre ült törökülésben, Zach meg én a kanapéra huppantunk.
— Oké, szóval cigizni már cigiztél, ugye? — kérdezte Zach.
Nemet intettem a fejemmel, neki pedig leesett az álla a megjátszott döbbenettől.
— Tudom, tudom, én lennék maga a megtestesült egészség, ha nem lenne ez a rohadt rák.
– Szárazon elnevettem magam a helyzet iróniáján.
 — Hát, akkor ez egy kicsit égető érzés lesz. Lassan szívd! Ne adagold túl!
Először levegővel gyakorlatoztalak. Mély, nagyon mély levegőket vettem, aztán tíz
másodpercig benn tartottam. Amikor ez már jól ment, akkor Zach fogott egy spanglit a
zacskóból, meggyújtotta az öngyújtóval, és lassan beszívta, a szája szélén fújva ki a füstöt,
hogy ne rám jöjjön. Elnéztem, és azon gondolkodtam, vajon miért csinálja ezt, miért üldögél
és füvezik itt egy volt barátnője barátnőjével, egy betegével, aki lehetne csupán egy akta is.
Látta, hogy nézem, és elvigyorodott. Biztos voltam benne, hogy még nincs beállva, úgyhogy
visszamosolyogtam.
Miután Sally is szívott egy slukkot, átadta nekem. Ügyetlenül tartottam a jointot a
hüvelyk- és a mutatóujjam között, és az ajkaimhoz emeltem, közben végig néztem, ahogy egy
kutya vizsgál egy új játékot.
— Csak szívd be lassan, ne túl sokat! – emlékeztetett Zach, és mielőtt meggondolhattam
volna magam, már szívtam is. Égető érzést éreztem a torkom hátsó részén, és visszafojtottam
a köhögést, amíg Sally számolt a háttérben, jelezve, mikor fújjam ki a füstöt.
— Profi vagy! – jelentette ki Zach. — Biztos nem vagy zugfüvező? Mert ezzel a
tüdőkapacitással nyugodtan lehetnél.
Körbeadogattuk a jointot, amíg el nem fogyott. Egy ponton Zach felkelt, feltett egy Duke
Ellington cd-t és öntött nekem egy pohár vizet. Nem kértem, csak gondolta, jól esne. Igaza
volt.
Amikor a csikk már olyan rövid volt, hogy nem volt mit szívni rajta, Zach bejelentette,
hogy tizenöt perc múlva tálalja a vacsorát, addig helyezzük magunkat kényelembe. A fejem
kótyagosabb volt, mint valaha, úgy éreztem, a szemhéjamat ólomsúlyok húzzák le, de én is
kimentem vele a konyhába, mondván, segítek.
— Tehát mi a menü? – Kinyitottam és visszacsuktam a hűtőajtót, csak mert jó ötletnek
tűnt.
— Sült csirke, saláta, köretnek rizottó és házi kenyértekercs – válaszolta, miközben
tányérokat vett elő az üvegajtós szekrényekből.
— Egek, ez fantasztikusan hangzik! Várjunk csak, te magadnak sütöd a kenyeret?
Tényleg? Hol élsz te, az ezernyolcszázas években? – Becsuktam a Sub-Zero ajtaját.
— Nem, csak szeretek főzni. Tudom, tudom. Egy hetero férfi Manhattanben, akinek nincs
a gyorshívó-listáján a Szecsuáni Birodalom.
Igaza volt. Nednek már jó haverja volt a kajafutár.
— Hol tanultad?
 — A barátnőmtől az orvosin – válaszolta, és felemelte a fedőt, hogy megnézze a
rizottót. — Gyere, kóstold meg! Le tudod nyelni?
Odacsusszantam Zach és a főzőlap közé, és vettem egy kicsit a kanalamra.
— Tökéletes – jelentettem ki, a nyelvemen forgatva a pesztós rizsszemeket. —
Esküszöm, életemben nem voltam még ilyen éhes.
Hátulról a vállamra tette a kezét, és halkan azt mondta:
— Örülök.
Majd a kezei lecsúsztak a karjaimon, aztán elengedett. Úgy éreztem magam, mint aki
konnektorba nyúlt, de próbáltam elnyomni a bizsergést. Sally bekiabált a nappaliból, a
távirányítót kereste, úgyhogy Zach elnézést kért, és egy perc múlva jött vissza.
— Tehát. Ez a barátnő. Mi lett vele? – érdeklődtem a konyhaszigetnek támaszkodva.
— Nem ő volt az igazi – felelte egyszerűen, a sütő felé tartva. — Bár a bolognaija nem
volt akármi.
— Na ne már, ez sosem ilyen egyszerű! Mi történt?
Abbahagyta a rizottó kevergetését, és kinézett az ablakon.
— Gondolom, azok, akik voltunk, amikor megismerkedtünk, még egyetemista
korunkban, és azok, akik lettünk, amikorra szakítottunk, nem ugyanazok az emberek voltak.
Azt akarta, hogy az legyek, aki nem vagyok, és én is ugyanezt akartam tőle. – Megvonta a
vállát. — Néha egyszerűen nem jönnek össze a dolgok, még ha elsőre úgy is tűnik.
Biztos a fű beszélt belőlem, de tovább nyaggattam.
— És ez hogy derült ki? Úgy értem, szeretted, nem?
— Nagyon is szerettem. Natasha. Ez volt a neve. Most gyerekorvos Ann Arborban. Hogy
derült ki, hogy nem fogunk boldogan élni, amíg meg nem halunk? Nem is tudom. Ő már
előbb tudta. Várt rám is egy rezidensi állás Michiganben, úgy volt, hogy utánamegyek oda.
De épp amikor meg kellett hoznom a végső döntést, megkért, hogy ne menjek. Egy tál tészta
fölött egy csütörtök este. Egyszerűen azt mondta, hogy „Szerintem a New York-i állást kéne
elfogadnod”, és folytatta az evést. – Zach tovább keverte a rizottót.
— Sajnálom.
— Á, évekkel ezelőtt volt, ráadásul igaza is volt. Vele maradtam volna, vele mentem
volna, de inkább csak tehetetlenségből. – Megállt, kortyolt a borból. — Akkor egy ideig nem
volt semmi komoly, de amikor New Yorkba értem, mindent tisztábban láttam. Akkor jöttem
rá, hogy nem ő volt az igazi. Már sikerült kihevernem, és nem gondolok rá túl gyakran. És
ebből a két dologból tudom, hogy valahol már vár rám a nagy Ő.
 Jake-re gondoltam, hogy mennyire úgy éreztem, soha nem leszek túl rajta. Hogy még
amikor Neddel voltam, akkor is róla álmodtam, ugyanúgy éreztem a jelenlétét, mintha még
velem lenne.
— Veszekedtetek? Úgy értem, miért szakított?
— Hát, igen, veszekedtünk, mint mindenki. De nem volt komoly. Mármint nem arról volt
szó, hogy más volt a világnézetünk, vagy hogy ő akart gyereket, én meg nem, vagy ilyesmi.
De az utolsó évben valahogy elsodródtunk egymás mellől. És szerintem akkor mindketten
rájöttünk, hogy egymás nélkül is boldog életünk lehet. És Natashának csak ennyi kellett.
Rájött, hogy ha nem hiányzom neki, amikor dupla műszakban melózok a kórházban, akkor
valószínűleg akkor sem hiányoznék, ha egyáltalán nem lennék vele.
Megint Jake-re gondoltam, a végeláthatatlan utazásaira, a zenekarral töltött éjszakáira. És
hogy mennyire élvezte a szabadságot, bár nekem fájón hiányzott. Láttam a szemében, amikor
elindult egy turnéra, hogy mennyire vágyik a függetlenségre, amit elveszített, amikor
mellettem volt.
— Te jó ég! – sóhajtottam. — Te aztán éleslátón elemzed a kapcsolatokat.
Nevetett.
— Ülj le, drágám, mielőtt elesel! Mit mondhatnék? Mindkét szülőm pszichiáter.
— Majd megadhatod a számukat, ha túlélem ezt az egészet.
Megmerevedett és rám nézett.
— Ne beszélj így! Ezt soha nem mondhatod! Ne is gondolj rá, hogy feladhatod! Nem
tudod, mi mindent vagy képes túlélni, amíg rá nem kényszerülsz.
Éreztem, hogy egyszer csak könnyek gyűlnek a szemembe. Letöröltem és a fűre fogtam
őket. Zach levette az edényfogó kesztyűit, letette a fakanalat, odajött és magához húzott. És
igaz, hogy be voltam füvezve, még igazabb, hogy vigasztalásra vágytam, de annyira azért
még magamnál voltam, hogy halljam, hogy azt mondja:
— Támaszkodj rám!
És amikor rátámaszkodtam, az volt a leggyönyörűbb, hogy megtartott.

A VACSORA ÉS EGY ÚJABB joint után feltápászkodtam, felálltam a kanapéra és bejelentést

tettem.
— Ezennel szeretném hivatalosan… – Elakadt a hangom, és kinyújtottam a kezeim,
ahogy a szörfösök egyensúlyoznak. — Huhh. Oké. Újrakezdem. Ezennel szeretném
hivatalosan, a barátaim szerető közösségében és talán némi fű segítségével bejelenteni, hogy
Bob Barker felkerült a listámra. – Jelentőségteljesen bólintottam és leugrottam a kanapéról.
— A listádra? – kérdezte Zach meglepett arccal.
— Igen, a listámra. – Sallyre néztem, hogy segítsen megmagyarázni, de ő magzati pózban
feküdt, és rázkódtak a vállai a nevetéstől, az arcán csorogtak a könnyek. — Tudod, azon öt
személy közé, akivel következmények nélkül lefeküdhetnél, akkor is, ha házas vagy. –
Megálltam és felszegtem a fejem. — Bár, gondolom, most, hogy szingli vagyok, senki le sem
szarná, ha lefekszem Bobbal. Huhh. Oké. Azt hiszem, ez a lista ingoványos terep.
Sally felült, visszafojtotta a röhögést.
— Bob Barker? Nat. Hány éves is, 947?
— Mmmm, na igen – bólintottam, keresztbe fonva a karjaim. — De megvan az oka, hogy
a hoszteszeit Barker boszikáinak hívják. Szerintem mind megvolt neki. És egy olyan érett
férfi, mint ő? Mondjuk azt, hogy valószínűleg nem okoz neki gondot a női anatómia. –
Bólintottam. — Bezony ám.
— Érett férfi… – biggyesztette le az ajkát Zach. — Mázli, ha egyáltalán megtalálja az
anatómiádat szemüveg nélkül. – Sally megint rötyögve omlott a padlóra. — Oké, szóval ki
van még a listádon a szottyadt szivaron kívül?
— Nos – feleltem komolyan. — Ezen már gondolkodtam. Mert Bob kilök valakit, és
amikor valaki kilök valakit, akkor azt ki kell matekozni. Fel kell állítani a prioritásokat,
ugyebár?
— Ugyebár – komolykodott Zach is.
— Szóval nyilván ott van Scott Speedman – kezdtem, feltartva a hüvelykujjam, mutatva
az egyet.
— Nyilván? – kérdezte Zach.
— Mert hasonlít a volt barátjára, Jake-re – szólalt meg Sally a padlóról.
— Igen, meg azért is, mert rohadtul jóképű – tettem hozzá, és mély levegőt vettem. —
Oké, tehát a következők, nem feltétlenül fontossági sorrendben: nos, Bob, és ott kell még
legyen Hugh Grant.
— Óóó, Hugh Grant! Ő az én listámon is rajta van – helyeselt Sally egyetértőn, még
mindig a padlóról. — Egyszer majdnem sikerült interjút csinálnom vele, és akkor Drew
nagyon ideges lett. Mert tudta, hogy szerepel a listámon.
Hármat mutattam.
— Szóval még kettő van hátra. És itt jön a neheze. Szívesen betenném Michael Vartant,
mert ő úgy néz ki, mint aki tudja, mitől döglik a légy. Csakhogy Kyle barátnője, Jackie, ismer
valakit, aki egyszer lefeküdt vele, és hát ezzel, tudjátok, légy került a levesbe. – Zach úgy
nézett rám, mint aki egyáltalán nem tudja, de rá sem hederítettem. — Ehh, mindegy, legyen
Michael Vartan, mert csorog tőle a nyálam. És az utolsó? – Felsóhajtottam. — Ó, nem is
tudom. Patrick Dempsey? – Éreztem, hogy elpirulok, mivel Zach kiköpött úgy nézett ki, mint
ő.
— Ronnie Miller? – javasolta Sally, végre felülve. — Gyerünk, tudsz te jobbat is, mint
Patrick! — Zach még zavartabban nézett.
— Can’t Buy Me Love – mondta neki Sally. — Mindenki szálljon fel a Ronnie Miller
expresszre!
— Oké, ha nagy halat akarsz, legyen nagy hal, legyen… – Felnéztem a rúdra szerelt
lámpákra, és O betűt formáztam az ajkaimmal. — Legyen…
— Pat Sajak? – szólt közbe Sally segítőkészen, mire megdobtam egy párnával.
— Nem. Legyen Dennis Quaid. – Határozottan bólintottam. — És most te jössz! – Zachre
mutattam, ahogy a vadász céloz meg egy szarvast.
— Oké – nevetett. — Benne vagyok. De megjegyzem, még sosem játszottam ilyet.
— Na ne már! – ugratta Sally, a feneke alá húzva egy párnát. — Mintha nem lenne
minden pasinál mindig készenlétben egy fantázialista. Jesszus, ha még egy pornóoldalt találok
Drew gépén, kidobom az ablakon.
— Hmmm, jól van. – Zach összedörzsölte a tenyerét. — Nos, kezdetnek, Bob Barker
iránti tiszteletből is, Diane Keatont választom. Szexi és magabiztos. És az érett nők nagyon
jók az ágyban. – Éreztem, hogy mindjárt kicsusszan a számon: és ezt te honnan tudod?
Szó szerint megharaptam a nyelvem. — Angelina Jolie. Igen, határozottan. Egek, már csak az
a test is! És valahogy érzi az ember, hogy egy állat. Ő, és Carmen Electra, ugyanezekből az
okokból. Szerintem nincs semmi, amit meg ne tenne.
Hirtelen sokkal kevésbé volt szórakoztató az egész, mint gondoltam. Felkeltem, hogy
meggyújtsak még egy jointot, hadd mérlegelje a továbbiakat Zach magában. Úgy huppantam
vissza a kanapéra, hogy látsszon, innentől egy fikarcnyit sem érdekel, ki szerepel még a
listáján.
— Igazad van – mondta, a spangliért nyúlva. — Ez sokkal nehezebb, mint az ember
gondolná. – Összeszorítottam a szám. — Oké, szóval az utolsó kettő legyen Halle Berry,
megint csak a teste miatt, és Pamela Anderson. Csak mert ha Pamela Anderson nincs a listán,
egy férfi sem áll szóba többé az emberrel.
Sally visszacsúszott a padlóra, és felnyögött.
 — Szent ég, lehetnél még közönségesebb? Itt ugyanis nyilvánvalóan kizárólag a test jön
számításba.
— Nem, nyilvánvalóan – szóltam közbe – kizárólag a mellek. Úgy látszik, Zach a
mellekre gerjed. – Egy árnyalatnyinál sokkal több keserűség volt a hangomban.
— Ez nem fair - tiltakozott Zach, átadva a jointot Sallynek, aki leintette. — Fogalmam
sincs, mi Diane Keaton mellmérete. Amúgy meg nem arról szól az egész lista, hogy az ember
az ideáljáról fantáziáljon?
— Aha! – csaptam össze a tenyerem győztesen. — Szóval ők az ideáljaid.
— Kiszállok ebből az alantas beszélgetésből – nevetett Zach. — Ki kér desszertet? –
Felállt és kiment a konyhába.
— Férfiak – morgott Sally, aztán az arcára húzott egy párnát.
— Cicik, cicik, cicik, cicik, cicik, cicik, cicik. Mintha azok lennének a világ nyolcadik
csodája.
Nem válaszoltam. Csak lenéztem a beteg melleimre, és arra gondoltam, fogok-e kelleni
bárkinek is, ha ez a rohadt rák elveszi őket tőlem.
 TÍZ

Kedves Naplóm!
Tudom, tudom, megcsúsztam. Dylan a következő, akit fel kellene
hívnom, de még nem volt időm levadászni. Janice viszont arra biztatott,
hogy írjak tovább, úgyhogy most nem lesz szó Dylanről, de azért a
férfiakról igen; gondoltam, talán nem fogod bánni.
Örömmel jelentem, bár lehet, hogy nem az „örömmel” a legjobb szó,
de akkor is ezt fogom használni, hogy hivatalosan elszívtam az első füves
cigimet. Na igen, úgy tizenöt év késéssel, mi? Nos, jobb későn, mint soha,
annál is inkább, mert utána végre végig tudtam enni egy egész vacsorát.
De máris előreszaladtam.
Elmentünk Sallyvel Zachhoz vacsorára meg egy kis füvezési leckére.
Nem semmi, igaz? De tudok jobbat is: másnap reggel nála ébredtem. De,
Naplóm, ne vonj le elhamarkodott következtetéseket1 Bár nem ítéllek el,
mert én is így tettem – és csurom víz lettem a pániktól, amikor levontam a
következtetést.
Szóval a következő történt. Zachkal meg Sallyvel nagyon-nagyon
befüveztünk. Az este egy pontján, pont egy komoly Trivial Pursuit-csata
vége felé Sally az órára nézett, és rádöbbent, hogy Drew nagyon pipa lesz,
ha nem húz rögtön haza, ezért vette a kabátját, megpuszilt mindkettőnket
és ott hagyott a kis játékkorongjainkkal. Nem egészen tiszta tudatom
ellenére emlékszem, hogy a végén jól megvertem Zachot. És mint tudjuk,
szeretek győzni, így hát felálltam és jártam egy kis győzelmi táncot vagy
mit, de aztán hirtelen elkezdtem nagyon-nagyon szédülni. Ahogy szoktam,
amikor még tombol bennem a kemó.
 Úgyhogy Zach odakísért a kanapéhoz és a kasmírpámára hajtottam a
fejem, és kedves Naplóm, ennyire emlékszem reggel 7:17-ig amikor
egyedül ébredtem Zach ágyában. Először azt sem tudtam, hol vagyok.
Kinéztem a huszonkettedik emeleti ablakon, végigsimítottam a
gesztenyebarna ágyneműn, és próbáltam összerakni az eltelt tizenkét óra
eseményeit. Fel voltam öltözve, ez legalább jelentett némi
megkönnyebbülést.
A nappaliban egy cetli várt rám Zachtől a maradék fű mellett:
„Rám csipogtak, el kellett mennem. Ezt vidd el! Nemsokára hívlak. ”
Látod, látod, kedves Naplóm! Látod ezt? Ezért nem füveztem az
egyetemen. Rossz dolgok történnek, amikor elvesztem az uralmat az
események felett. Sóhaj. Emlékeztető: mostantól csak egyedül füvezni.
(Ne aggódj, Naplóm, mivel orvosi célra használom, biztos vagyok benne,
hogy az Anonim Narkománok Szövetsége sem tekintené ezt aggasztó
jelnek.)
Szóval, Naplóm, ebben a pácban találtam magam. Vajon előfordulhat-e,
hogy valami teljesen helytelen dologba keveredtem a nőgyógyászommal,
akinek, úgy tűnik, erős D-kosár-fétise van, és akibe az egyik legjobb
barátnőm talán még mindig szerelemes egy kicsit, és, ez fontos, akire már
határozottan rég rámásztam volna, ha nem lenne ez a rohadt
betegségem?
Te nem hallod, Naplóm, de sóhajtotok. Nemigen van mást mit tennem.

…
Feladó: Foley, Blair
Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Karácsonyi buli

Szia Natalie!!
Remélem, nagyon jól vagy! Mindenki most ért vissza a szabadságról
a választási őrület után. Én Floridában voltam a barátommal. Olllllyan jó
volt pár napig csak pihenni. El sem hiszem, hogy így elrepült az idő, és
már a következő kongresszusi ülésszakra készülünk. Fura, nem?
Na de azért írok, mert a szenátor nagyon örül, hogy el tudsz jönni a
karácsonyi bulira!! És mi is nagyon örülünk: mintha már évek óta nem
találkoztunk volna!
De a szenátor szeretné, ha figyelmeztetnélek, hogy Taylor tanácsos
és a felesége is ott lesz. A szenátor úgy érezte, illik meghívnia őket –
remélem, megérted!! A rossz hír ebben az, hogy azt mondta, hát, nem
is tudom, hogy mondjam, szóval azt mondta, hogy ha eljössz, akkor
szeretné, ha nyilvánosan bocsánatot kérnél Mrs. Taylortól. Tudod, a
kurvaügyért meg ilyesmikért.
Bocs.  De biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gáz!
A legjobbakat!
Blair
 Feladó: Miller, Natalie
Címzett: Foley, Blair
Tárgy: Bocsánatkérés

Kedves Blair!
Kérlek, jelezd a szenátornak, hogy ha elnézést kérek Susanna
Taylortól, azzal nyíltan beismerjük, hogy mi álltunk a mocskos cikkek
mögött. Nem látom, ebből milyen haszna származna bárkinek is.
Továbbá azt is jelezd neki, hogy minden tiszteletem mellett sem
szeretnék seggfej színében feltűnni.
Kösz a jókívánságokat. Örömmel hallom, hogy jól érezted magad
Floridában.
Natalie

Feladó: Foley, Blair

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Beszéltem a szenátorral

Natalie!
Elmondtam Dupris-nek, hogyan érzel, és hát, sajnos, ő NAGYON
erősen kitart az álláspontja mellett. Nem akarom részletezni az
ultimátumokat, amiket említett, de a helyedben én bocsánatot kérnék.
Anyukám mindig azt mondta, azzal, ha bocsánatot kérsz, nem
vonhatod vissza azt, amit tettél, de elérheted, hogy a történtek
ellenére jó embernek tartsanak.
Tényleg bocs. De találkozzunk a bulin!!!! Tuti jó lesz!!!!
A legjobbakat!
Blair

A szemem forgatva néztem a monitorra. Szóval ott tartunk, hogy erkölcsi tanácsokat
osztogat nekem egy lány, akinek kedvenc szórakozása az életben a SHIFT+l-es
billentyűkombináció nyomogatása. Kezembe temettem az arcom és arra gondoltam, felhívom
magát Dupris-t, és elmondom neki, ami éppen a fejemben jár, például hogy nem leszek a
bűnbakod, te kis sunyi politikus. Vagy hogy határozottan emlékszem,
hallgatólagos engedélyt adtál, hogy bármilyen eszközzel megtorpedózzam
Taylort. De ehelyett csak ellöktem magam az asztaltól és addig gurultam a székemmel, amíg
a kanapénak nem ütköztem. A francba is, gondoltam aztán. Mióta vagyok valaki
csicskása?

ZACH HÉTFŐ ESTE HÍVOTT, miközben éppen takarítottam. Most, hogy Manny is itt volt,
lehetetlennek látszott tisztán tartani a lakást, mert ahogy fölporszívóztam, úgy tűnt, rögtön
levedli az összes szőrét. Éppen a vécét kezdtem pucolni, amikor megszólalt a telefon.
— Ööö, helló, várj, épp a vécén dolgozom! – szóltam bele, aztán amikor nem válaszolt,
rájöttem, hogyan is hangzik ez. — Ööö, nem úgy értem, hanem éppen takarítom a vécét, és
mögé nyúltam, hogy onnan is kisikáljam a trutymót.
Jó ég! Fogd már be! Zakatoló agyamat túlságosan leterhelte, hogy felidézze, mi is
történhetett a hétvégén, ha történt egyáltalán valami, így nem voltam képes egy normális
mondatot kinyögni. Ezért, miután megkérdezte, hogy vagyok, én pedig megköszöntem a házi
vacsorát, egyszerűen nekiszegeztem a kérdést.
— Történt valami köztünk szombat este? – Megálltam, próbáltam legalább a méltóság
látszatát megőrizni, miközben bevallom, hogy minden teljesen kiesett. Aztán rájöttem, hogy
ez lehetetlen, így felgyorsult pulzussal folytattam. — Ööö, csak mert az ágyadban ébredtem,
és nem emlékszem túl sok mindenre. – A vállammal a nyakamhoz szorítottam a telefont, és
levettem a gumikesztyűket.
— Ezt tudja a minőségi marihuána – nevetett Zach. — Nyugi, Natalie, nem, semmi sem
történt. Úgy láttam, rád fér egy jó alvás, ezért, amikor bealudtál a kanapén, bevittelek a
szobámba és letettelek az ágyra. Semmi leskelődés, semmi. A nappaliban aludtam.
— Oké. Csak nem voltam benne biztos – mondtam, miközben kezet mostam a
fürdőszobai csapnál.
— Annyira rettenetes lett volna, ha történik valami?
Láttam a tükörben, ahogy lángra gyúl az arcom, és reméltem, a telefonon keresztül nem
látszik.
— Rákom van.
— Tudom.
— Nem vagyok elérhető. Rákom van.
— Nem értem, mi köze az egyiknek a másikhoz.
 — A rák miatt nem vagyok elérhető, Zach. Nem tudom, mit nem értesz ezen. –
Lehajtottam a vécéfedőt, és leültem.
— Oké – felelte lassan. — Ha te így gondolod.
— És szerintem Lila vissza akar kapni.
A gyomrom egyszerre szorult össze a megkönnyebbüléstől és az aggodalomtól. A
megkönnyebbüléstől azért, mert végre témát váltottunk, az aggodalomtól pedig azért, mert az
új témáról sem sok kedvem volt beszélni. Zach elnémult, és hallottam, ahogy Manny álmában
nyüszít a hálóban.
— Ezt mire alapozod? – kérdezte végül Zach.
— Felhívott. Érdeklődött, mi volt szombat este. Nagyon kíváncsi volt a részletekre: hogy
néztél ki, mit főztél, hogyan viselkedtél. – A hüvelykujjam körmével elkezdtem lekaparni egy
vízkőfoltot a zuhanyzóm ajtajáról.
— Remélem, mondtad neki, hogy a vacsora volt a lényeg, a társaságom csak másodlagos
– jegyezte meg.
Ezt eleresztettem a fülem mellett.
— De főleg abból következtetek rá, hogy azt mondta „azt hiszem, vissza akarom kapni”.
– Hallottam, hogy erre Zach felsóhajt, és ismét kínos csend állt be. A vécéről a hideg, fehér
járólapra csúsztam. — Te nem vennéd vissza?
— Nem – válaszolta halkan.
— Nem hiszem, hogy ez visszatartja.
És ez igaz volt.
A háttérben megszólalt a mobilja, ezért megkért, hogy tartsam. Hallottam, hogy valamit
dünnyög a mobiljába, de nem értettem, mit.
— Natalie. Bocsánat. Most mennem kell; munkaügyben hívtak. Figyelj, érezd magad
nagyon jól a bulin, és kellemes ünnepeket, ha addig nem beszélnénk! Kíméld magad! Jusson
eszedbe, hogy a következő év csak jobb lehet, mint ez. És nemsokára beszélünk.
Elköszöntünk, letettük, és nekidőltem a porcelánkagylónak. Ez nem lesz egyszerű,
gondoltam. Talán nem pont erre lenne most szükségem. Aztán arra gondoltam,
lehet, hogy csak akkor derül ki, mire van szükségem, ha már nem tudok
nélküle élni.
NEGYEDIK CIKLUS

…
December
 TIZENEGY

S
enki sem élvezte különösebben az éves karácsonyi céges bulikat, Dupris ennek
ellenére rendszeresen megtartotta őket. Eredetileg úgy gondoltam, verhetetlen
ürügyem van a távolmaradásra: a kopasz fejem, az ingatag állapotom és minden, ami
ezzel jár. De Blair e-mailjei után Dupris személyesen is felhívott és elmondta, mennyire
szeretné, ha elmennék. Mivel a munkám során professzionális seggnyaló lett belőlem, aki
nem szokott hozzá, hogy nemet mondjon a főnökének, azon kaptam magam, hogy
megígértem, ott leszek, miközben egész végig azon töprengtem, hogyan menthetném ki
magam. Természetesen, nem kerülte el a figyelmem, hogy a meghívással a szenátor nem azt
szeretné elérni, hogy csillogó személyiségemmel emeljem az est fényét, hanem azt, hogy
hunyászkodjak meg Susanna Taylor előtt.
Ezeken a bulikon mindig a kaja volt a legjobb. A társaság? Nos, az emberekkel, akik ott
voltak, nyolcvan órát töltöttem hetente, így nyilván nem meglepetés, hogy alaposan fel kellett
öntenünk a garatra, hogy kibírjuk az estét. Igaz, gyakran megjelentek különféle méltóságok és
kormányzati tótumfaktumok is, mégis a svédasztal volt a legnagyobb vonzerő – ezzel
indokoltam, hogy indulás előtt leültem a kanapémra a félhomályban, miközben a sztereóból
Van Morrison szólt, és elszívtam majdnem két teljes jointot. Amikor már eléggé emelkedett
hangulatban éreztem magam, és emelkedett alatt azt értem, hogy már a sarki büfé is
ötcsillagos étteremnek tűnt volna, kinyitottam az ablakokat, hogy kiszellőzzön a nappali,
felkaptam a fekete kasmírkabátomat és a bőrkesztyűimet, és ott hagytam Mannyt a
füstfelhőben. Fejfedőre semmi szükség, hiszen a hímzett fekete sál melegen tartja a fejem.
A buli helyszíne, mint mindig, a Szivárvány Teremben volt, a Rockefeller Center legfelső
emeletén. Amikor a lift megérkezett a felhőkarcoló tetejére, egy másodpercre megszédültem,
úgy éreztem, mintha rögtön meg is indulna lefelé, ugyanolyan gyorsan, ahogy feljött. De
aztán megálltunk, és szerencsésen kiléptem, mindössze egy kellemes ding kíséretében. A
karácsonyi zeneszót követve elindultam a bálterem felé.
A szenátor minden évben a legjobb partiszervezők közül bízott meg valakit („saját
zsebből fizetem”, mondta, ha valaki azon aggódott volna, hogy a bulit az adófizetők
finanszírozzák), és idén Parker Hewitt felülmúlta önmagát. A „fehér karácsony” volt a
vezérfonal, és akármerre fordult az ember, fehér fények világítottak, illatos gardéniák nyíltak
és gyertyatartók tornyosultak. Fehér rózsaszirmok függönye csüngött a plafonról, ami tényleg
úgy nézett ki, mintha hullana a hó. Parker minden sarokba egy-egy fejedelmi karácsonyfát
állított, tele csillogó ezüst díszekkel és tökéletes, ragyogó angyalokkal. Talán a két joint miatt,
talán attól, hogy tényleg varázslatos volt a hangulat, amikor a terembe léptem és beszívtam a
rózsaszirmok, a fűszeres almabor és a pazar svédasztal illatát, úgy éreztem, menten elájulok.
Mindenből kettőt láttam, forogni kezdett velem a világ, és amikor lenéztem ezüstszínű Stuart
Weitzmann-csizmáimra, úgy tűnt, mintha közük sem lenne a lábaimhoz. Éppen ebben az éteri
forgóhinta-hangulatban leledzettem, amikor Dupris szenátor mögém lépett.
— Natalie, nagyon örülök, hogy el tudott jönni! – lelkendezett, miközben légpuszikat
nyomott az arcom mellé. Aztán meglátta üveges tekintetemet. — Minden rendben?
Igent bólintottam, miközben az orromon be- és a számon kilélegezve minden erőmmel
próbáltam koncentrálni. Lekaptam egy üveg szénsavas vizet egy elhaladó pincér tálcájáról, és
éreztem, ahogy lassul a pulzusom.
— Akkor jól van, kedvesem, mert, mint ahogy Blair talán már említette, szeretném, ha
összekapná magát és beszélne Susanna Taylorral. – Dupris felszegte tökéletes bubifrizurás
fejét és körülnézett. — Ó, ott is van! Kék ruhában, a zongoránál. Kérem, legyen ez az első
dolga, kedvesem! Ó, és boldog karácsonyt, Natalie! Biztos vagyok benne, hogy jövőre csupa
jó dolog vár magára. – Odahajolt, adott még egy légpuszit, és még mielőtt felfoghattam volna,
mi is történt, már tova is lebbent.
A francba. Összeszorítottam a fogam és elindultam a megadott irányba. Mi a fenét
mondjak annak a nőnek, akinek megtorpedóztam az életét? Amikor a
zongorához értem, még mindig nem találtam meg a megfelelő nyitómondatot. Úgyhogy
inkább előrenyújtottam a kezem.
— Susanna, Natalie Miller vagyok, Dupris szenátor főtanácsadója.
Halványan elmosolyodott.
— Igen, tudom, ki maga. Sajnálattal értesültem a betegségéről. Tisztában vagyok vele,
mit jelent egy ilyen súlyos kórral küzdeni.
 Alaposan a szemébe néztem. A haja már kezdett visszanőni, félhosszú volt, a kései
kilencvenes évek uniszex modellfrizuráira emlékeztetett. Sovány volt, de nem csontsovány,
mint én, és a vállára terített selyemsál alatt láttam az izmok árnyait. Háborús veterán volt, akit
hazaküldtek a frontról és rehabilitáltak. Én voltam az utánpótlás.
— Nos, igen… – Megálltam, nem tudtam, hogyan töltsem ki a kínos csendet. — Nézze,
hadd térjek rögtön a tárgyra! – Szünetet tartva lelassítottam, hogy a terem ne forogjon
körülöttem. — Az pedig az, hogy sajnálom, hogy a kampány így elfajult. Voltak dolgok,
amiket… nos… nem szabadott volna megtennünk, és ezeket nagyon sajnálom. – Néztem,
miközben beszéltem. Amit először nem vettem észre, az az árnyék volt a szemén, a
kimerültség az arcán, ami a tökéletes sminkje és a csillogó gyémánt fülbevalói ellenére is
látszott. És hirtelen arra is rájöttem, hogy tényleg sajnálom. Nem pont azt, amit csináltam,
hanem a kárt, amit okozott. A karjáért nyúltam. — Őszintén, Susanna, még egyszer nem
tennék ilyet.
Lenézett és sóhajtott egyet. Aztán megrázta a fejét és azt mondta:
— Hoztak már rosszabb döntést is. És nem mintha a férjem nem szolgáltatott volna
muníciót. – Elmosolyodott.
— Szóval tudott róla? – kerekedett el a szemem.
— Tudja, Natalie, ha van valami, amit ebből a rettenetből megtanultam, az az, hogy a
világ nem fekete és fehér. Jó ember vagyok, és mégis… mégis itt van ez… – Végigmutatott a
testén.
— Szeretem a férjem, és mégis azt teszi, amit tesz. Az emberek rossz dolgokat tesznek és
rossz dolgokat mondanak, biztos vagyok benne, hogy maga is kapott illetlen megjegyzéseket
a diagnózis óta, és aztán dönthetünk: vagy rágódunk rajta, vagy továbblépünk. – Megvonta a
vállát. — Én átléptem a férjem „problémáján”, mert számomra jelenleg nincs más megoldás.
Bólintottam és összeszorítottam a szám, ezzel jelezve, hogy megértem.
— Nos, tehát csak azt akartam mondani, hogy az egész iroda nagyon sajnálja. Örülök,
hogy találkoztunk – böktem ki mosolyogva, aztán elfordultam.
— Natalie, figyeljen! – Megérintette a vállam. — Terápiás csoportot vezetek rákkal küzdő
nőknek, mellrák, petefészekrák, méhrák satöbbi. Ha lenne kedve eljönni egy gyűlésre, nagyon
szívesen látnám.
— Hát, nem is tudom, nekem való-e az ilyesmi – válaszoltam a lábamat nézve. Nincsen
„mi”, csak Natalie.
— Senkinek sem való, amíg ki nem derül, hogy rákja van – nevetett Susanna. — Nézze,
szó sincs simizgetésről, és általában szóba se kerül a betegségünk, de jó tudni, hogy
beszélhetünk róla, ha akarunk. Néha elmegyünk vásárolni, néha leülünk és sírunk, de
szerintem a legtöbben nagyon hasznosnak találják.
Magam elé képzeltem, ahogy egy csapat harmincas nő ül és zokog, és égnek állt a nem
létező hajam.
Keresd az apró szívességeket, hallottam Janice hangját, de gyorsan elhessegettem.
— Én tényleg nem tudom.
— Nos, ha mégis meggondolná magát… – A tárcájáért nyúlt és elővett egy kártyát, amit a
kezembe nyomott. — Csak hívjon fel! Nagyon örülnék.
Biztosítottam róla, hogy majd hívom, bár egyáltalán nem állt szándékomban valaha is
nyilvánosan együtt szomorkodni más rákbetegekkel, de itt elvesztettem a gondolataim
folyamát, mert hirtelen farkaséhes lettem. Őrült, mardosó éhség tört rám. Egy csapat VIP-n
áttörve a svédasztalhoz rontottam. Hegyekben állt a büfékaja. Mártások, zöldségek,
gyümölcsök, sajtok, sós kekszek, quiche-ek, rákfalatok, nyársak, szamószák, spenótos piték és
szusik vulkánja. És még ehhez jött a desszert. Felkaptam egy tányért egy képviselő elől, és
befurakodtam elé. Csőlátásom lett, és senki nem állhatott az utamba, sem egy képviselő, sem
a felesége, de még maga a szenátor sem. Lenyeltem a falatokat, mielőtt a tányéromhoz értek
volna. A számba tömtem egy quiche-t, felkaptam két másikat, és mentem tovább. Sült garnélát
küldtem a quiche után, és alig nyeltem le, már tömtem is magamba a következő falatot. Mire
végigértem a svédasztalon és úgy megpúpoztam a tányérom, hogy maga a tányér már nem is
látszott, gyakorlatilag meg is ettem egy teljes vacsorát. De ha az ember kezdő füves, és nincs
tisztában azzal, hogyan hat a szervezetére a marihuána, ráadásul épp most szívott el két
jointot, ez meg sem kottyan neki.
Épp egy apró, kerek koktélasztal mellett álltam és a második adag felénél járva az
ujjaimat nyalogattam, amikor hirtelen ugyanúgy a fejembe áramlott a vér, mint amikor
beléptem. Kitárt karral megpördültem, egy széket, egy ablakpárkányt, bármit keresve, amire
leülhetek, amíg a padló stabilizálódik és nem dülöngél úgy, mintha egy óceánjárón lennék.
Azonban mindezen kapaszkodók hiányában és növekvő szédülésem közepette, ami hirtelen
extrém bódultsággal párosult, félig rátámaszkodtam, félig ráültem a koktélasztalra, lesöpörve
a megkezdett piákkal teli műanyag poharakat és a gombóccá gyűrt használt szalvétákat. Talán
a megkönnyebbüléstől eltúlzott önbizalommal, amit ez a féltámasz hozott, majdnem teljes
fenékkel felültem az asztalra, és egy másodpercre felsóhajtottam, mert megszűnt forogni a
Manhattan feletti csillogó fehér világ. Hölgyeim és uraim, mégiscsak szép az élet!
Előbb hallottam a reccsenést, csak aztán éreztem. A bérelt koktélasztalok – hadd közöljem
ezt arra az esetre, ha hasonló helyzetben találnád magad – nem bírják el egy felnőtt nő súlyát,
még ha az a felnőtt nő nemrégiben veszítette is el testzsírjának túlnyomó részét. Ugyanis
ahogy meghallottam az összecsukló fémlábakat, rögtön meg is éreztem őket: a padlóra
zuhantam, és az asztal majdnem a fejemre esett.
Zuhanásom akkora hanggal járt, hogy a zenekar leállt, a vendégek pedig megpördültek és
felugrottak, mintha bomba robbant volna. Lehet, hogy bele is halok a szégyenbe a törött
tányérok, maradék előételek, valamint fehérbor- és vodkatócsák között heverve, ha nem
találtam volna annyira viccesnek az egészet. Mire Kyle odaért, kihámozott a nemrég még
makulátlan fehér abroszból és talpra állított, annyira könnyeztem a röhögéstől, hogy majdnem
az egész sminkem lemosódott az arcomról.
—Jól vagy? – kérdezte, szokatlan együttérzéssel a hangjában. — Gyere, menjünk haza!
— Talán tényleg az lenne a legjobb – válaszoltam, kifigurázva a komoly hangvételt,
miközben tészta- és virslidarabokat söpörtem le fekete ruhámról.
— Gyanítom, reggel utálni fogod magad – vélekedett Kyle, miközben átadta a jegyemet a
ruhatárosnak.
— Nem lesz nehéz – feleltem, amikor beléptünk a liftbe és megnyomtam a földszint
gombját.

EGY VIHAROS DECEMBER közepi napon anyukám kivett egy kis szabadságot, felült a
vonatra Phillyben, és belevágott a kalandba, amit egy anya sem vállal szívesen: a
parókavásárlásba.
—Jó móka lesz – mondta azzal az erőltetett lelkesedéssel, amit még gimiből ismertem,
amikor, attól a céltól vezérelve, hogy szorgalmi feladatok teljesítését is bevéshessem
érdemeim listájára, elvállaltam, hogy elkészítem a jelmezeket a színjátszókor Hegedűs a
háztetőn című előadására.
Anyámat, aki minden reggel pontosan 8:15-kor hagyta el a házat, kezében ezüst
kávéscsészével, a folyosó márványpadlóján kopogó Ferragamo-tűsarkakkal, még nagyanyám
tanította meg varrni. Az ember nem is gondolta volna, elnézve a márkás ruhákkal teli
gardróbját, amiket szigorúan szín szerint rakott glédába, hogy – a házasságkötésük után, de
még az előtt, hogy ő lett az első női partner az ügyvédi irodában, apám pedig jól menő
építész, aki Philadelphia legnagyobb épületeit tervezte – anyám maga varrta a saját ruháit és a
drapériákat a nappaliba. Ezért amikor, mint emberemlékezet óta mindig, pontban 7:15-kor
hazaérkezett, és bejelentettem neki, hogy elnyertem a jelmeztervezői pozíciót, úgy gondoltam,
a hír lázba fogja hozni. Ő azonban összeszorította az ajkait és csak annyit mondott:
 —Jó móka lesz.
Aztán rövid eligazítás után a következő hetekre magamra hagyott, és attól kezdve a
szabadidőm nagy részét egy régi varrógép fölött görnyedve töltöttem a garázsban, sajgó
lapockákkal, görcsölő nyakkal, és nem volt más társaságom, csak az olajoskannák szaga, az
Y100 rádió és Bolyhos, a golden retrieverünk.
És bár a parókavásárlás nem volt éppen az „esküvői ruha, az anyának ott kell lennie”
típusú esemény, azért szerettem volna, ha elkísér. Mert most, hogy már hozzászoktam a
kemociklus ritmusához – padlón vagyok, aztán kóválygok, aztán kábé oké –, vissza akartam
menni dolgozni. Igaz, szinte lebénított a gondolat, hogy az irodában mutatkozzak, de
vállalnom kellett a kockázatot. Ahogy Janice megmondta, a napló tényleg segített elterelni a
gondolataimat, de ez nem volt elég. Nem tölthettem minden napomat tévénézéssel és exek
levadászásával, mert az életem is szappanoperává válik. Úgyhogy félretettem a
büszkeségemet, és felhívtam a szenátort.
— Biztos benne, hogy már készen áll? – kérdezte, udvariasan hallgatva az elefántról a
porcelánboltban, nevezetesen a karácsonyi bulin nyújtott teljesítményemről.
Ösztönösen rávágtam volna egy önbizalomtól duzzadó igent, de egy pillanatra
visszanyeltem, mert az igazság az volt, hogy fogalmam sem volt, készen állok-e. Úgyhogy
inkább ezt válaszoltam:
— Az a helyzet, Szenátor, hogy tudom, nagy dolgokra vagyok képes. És ezt ebben a
ciklusban meg is szeretném mutatni. Emlékszik, mennyire elkapott minket a gépszíj, amikor
először megnyerte a választást? – Igent dünnyögött. — Nos, hát most ugyanazt érzem.
Elkapott a gépszíj. Úgy érzem, új esélyt kaptam. És élni is akarok vele.
És így is volt. Minél több információt gyűjtöttem az őssejtkutatásról, annál jobban
fellángolt bennem a tűz. Amikor a szenátor megkért, hogy nézzek utána a dolognak, először
csak a vetélkedőnézés és az exeim utáni keresgélés szüneteiben foglalkoztam a témával. De
ahogy egyre mélyebbre ástam magam benne, és felfedeztem, milyen csodás lehetőségeket
rejt, lavinaszerűen ragadott magával, veszett kutyaként vetettem rá magam. És egyre nagyobb
volt az étvágyam, mert ténylegesen érdekelt voltam abban, hogy átmenjen a törvényjavaslat,
amely költségvetési támogatást biztosít az őssejtkutatásnak. Sőt, konkrétan személyes
érdekemben állt. Tudtam, hogy ha a rákom újult erővel talál rám támadni, vagy ha az orvosok
nem fedezik fel idejekorán, vagy ha Ned nem markolássza aznap reggel a mellem, az
alattomos kór beehette volna magát a csontjaimba, és hogy egy nap, a közeli vagy a távoli
jövőben, az őssejtek az életemet menthetik meg. Vagy valaki hozzám hasonlónak az életét.
 — Rendben van, Natalie. Akkor találkozunk pár hét múlva, a kongresszusi ülésszak
kezdetén – mondta Dupris, és hallottam, hogy a háttérben Blair lép be az irodába. A szenátor
szünetet tartott. — Jobban van? Nem lesz több „incidens”, mint a partin?
Na tessék. Az arcom vörösen égett.
— Nem. Nem. Semmi esetre. – Fel és alá járkáltam a nappalimban. — Az… ööö… a
gyógyszerek váratlan mellékhatása volt. Még egyszer nem fog előfordulni.
— Nagyon jó. Akkor viszlát nemsokára. Alig várom, hogy újra itt legyen a csapatban.
Mielőtt elköszönhettem volna, már le is tette.
Na mármost, tudom, hogy csodás, szívet melengető és rettentően bátor cselekedet lett
volna tőlem kopaszon mutatkozni a szenátusban vagy akár csak a metróban. És tudom, hogy
ezt olvasva arra gondolnál: Hurrá! Ez az! Győzött, mert szemébe nézett a
ráknak, és nem hagyta, hogy megfossza a büszkeségétől. FEM3-tévésztár
és feminista ikon egy személyben. És azt is tudom, korábban már említettem, hogy a
paróka nem nekem való, a gyengeség jelének, mankónak tekintem.
De az igazság az volt, hogy az előző hónapokban éppen elég sok mindentől megfosztott már a
rák. Ellopta az egészségemet és vele együtt az önbizalmamat, az önértékelésemet és azt,
ahogyan az életemet elképzeltem. És igen, a büszkeségemet is. Ezért arra jutottam, hogy ha
valaki másnak a haját viselve, amit olyanra alakítottak, hogy a sajátomnak látszódjon,
legalább egy morzsányit visszakapok a méltóságomból, akkor kérem szépen és köszönettel
elfogadom. Amúgy meg nézzünk csak körül! Hány kopasz nőt lát az ember New York utcáin?
Ne értsél félre, minden tiszteletem az övék! Valóban rettenetesen bátrak. De arra jutottam,
hogy a bátorság szubjektív dolog. Az a tény, hogy a jelen körülmények között még élek, épp
elég bátorságot adott ahhoz, hogy kibéküljek önmagammal. És nekem csak ez számított.
Úgyhogy elhallgattattam a belső hangot, ami halkan még mindig azt ismételgette, hogy
nincsen „mi”, csak Natalie, és telefonon megkértem anyámat, kísérjen el Mrs. Alina
Seidelhez, aki a sztároknak készít parókákat (vagy legalábbis a New York-i ortodox zsidóság
krémjének).
— Pont erre a kis önbizalom-erősítésre van most szükséged – jelentette ki anyám, és a
kezemért nyúlt, miközben a metró Brooklyn külvárosa felé zötyögött, csattogott és zakatolt
velünk, ahol felkeressük a hírhedt Mrs. Seidelt.
A kézfogás annyira zavarba ejtett, hogy nem tudtam felelni neki. Életem harminc éve alatt
anyám még sosem fogott kézen. Akkor sem, amikor Jake elhagyott, akkor sem, amikor
várólistára tettek a Harvardon, de még akkor sem, amikor végig mellettem ült az első kemóm
alatt.
 A metró fékezett, én pedig nagy nehezen megmásztam a két lépcsősort, minden lépésnél
anyám karjára támaszkodva. December volt, mégis ragyogó napsütés, így hunyorogva néztem
körül. Brooklyn. Minden talpalatnyi helyet kirakatok foglaltak el. Elektromos szaküzletek.
Cipőboltok. Családi élelmiszerboltok. Emberi hangok kiabálták túl a taxidudálást, és egy
kövér embert pillantottam meg véres kötényben, aki egy másik ember felé rázta az öklét, aki
jobbra állt, nem messze tőlem. A járdákon úgy járkáltak a szakállas, sötét kabátos, magas
kalapos férfiak, mint a hangyák a hangyafarmon; körülményesen kerülgettek minket
anyámmal, lesütötték a szemüket és a ciceszüket fogdosták. Egyesek gyerekekkel jöttek,
eggyel-eggyel a két karjukon, mellettük nővel, gondolom, a feleségükkel, aki hasztalan
próbálta fegyelmezni a kicsiket. Elindultunk anyámmal a metrófeljáróból, szó nélkül szívva
magunkba a látványt. Mintha idegen országba kerültünk volna, mintha Manhattannek ez az
előőrse, ez a kis közösség védve lenne az északra dübörgő metropolisztól. Az számított, ami
itt volt helyben. Itt megvolt mindenük.
Aki nem kereste, észre sem vette a parókaüzletet. Mi kerestük, mégis kétszer elmentünk
előtte. Egy kóser pékség és egy szabóműhely közé ékelődött a test nélküli próbababákkal teli
kirakat, amiben többféle hajviseletet lehetett szemügyre venni, mint egy nyolcvanas évekbeli
popzenekarban. Ahogy benyitottunk, megszólalt egy csengő, és egy hatalmas keblű, kötényes,
őszülő haját szoros kontyban hordó nő jelent meg a frizurák tengere mögül.
— Ön bizonyára Ms. Miller. – Anyámmal mindketten bólintottunk. — Ó, kedvesem! –
szólt erős jiddis akcentussal, és beljebb tessékelt minket. — Jöjjön, jöjjön! Hadd adjam vissza
a haját!
Egy tükör előtt álló forgószékhez húzott, és összecsapta a kezét.
— Na! Akkor kezdjük. Milyet szeretne? Olyat, amilyen a régi haja volt?
Gesztenyebarna fürtjeimre gondoltam. Arra, hogy mennyire szerettem volna, ha
érdekesebbek, egyenesebbek, fényesebbek. Most csak azt szerettem volna, ha egyáltalán
megvannak még.
— Igazából nem is tudom – haboztam.
—Jól van, na hadd nézzem csak az arcát! – Mögém állt, végigsimított rajtam és a
tenyerébe vette az arcomat. — Maga gyönyörű. Ezen a rák nem változtat. Magas arccsontok,
nagy szemek. Tökéletes. – Anyámra nézett és elmosolyodott. — Jó munkát végzett! – Megint
összecsapta a kezét. — Oké! Akkor megnézünk párat, és azok alapján leszűkítheti a kört.
Hátraszaladt egy függöny mögé a parókákért, amikkel új ember lehetek. Amíg vártam rá,
körülnéztem az üzletben. Makulátlan volt. Szó szerint minden hajszál precízen el volt
rendezve. A bejárathoz közeli pulton egy héber asztali naptár állt egy bézsszínű telefon
mellett, amilyeneket 1987 körül látott az ember. A telefon mellett pedig ott volt a cedáká-
doboz, amibe a szegényeknek adakozhatott az ember. Kinéztem az ablakon és figyeltem a
járókelőket; minden nőn ugyanolyan rövid paróka volt, és hosszú szoknya, hogy ne látszódjon
a bőrük. Elgondolkodtam, vajon a hitük átsegítené-e őket egy ilyen próbán, mint az enyém.
Hogy olvasnák-e, énekelnék-e a Tórát a zsinagógában, és eléggé hinnének-e abban, hogy az
Úr megmenti őket? És hogy ha nem mentené meg őket, akkor úgy fogadnák-e sorsukat, mint
az ő akaratát, csendesen belenyugodva, hogy Isten döntött így, még ha ők maguk másként is
döntöttek volna?
Mrs. Seidel ragyogó arccal tért vissza.
— Kedvesem, itt van néhány darab kezdetnek! Innen majd szűkítjük a kört, amíg meg
nem találjuk az igazit.
Az első, amit felpróbáltam, túl közönséges volt: pont mint az egyenhaj, amit az utcán
láttam az előbb. A következő túl vörös volt: sápadt bőröm még halványabbnak tűnt alatta, és
egy másodpercre eszembe jutatta nemcsak azt, hogy éppen parókát vásárolok, de azt is, hogy
miért. A harmadikat fel sem próbáltam: nem én vagyok a kis gyufaárus lány. Mrs. Seidel
gyorsan sarkon fordult és hátrament egy újabb adagért.
A hetedik lett az igazi. Addigi életemben átlagos barna voltam, eltekintve a tűzvörössel
való röpke flörtömtől. A hajam egyenesen omlott a vállamra, és Paul általában hathetente
kötelességtudón megkurtította, hogy ne legyen se túl hosszú, se kezelhetetlen. Röviden:
tökéletes politikusfrizura volt, azért volt, mert lennie kellett, de senkit sem sértett, nem is
kábított el, észrevétlen maradt és megtette, amit kellett. Úgyhogy amikor Mrs. Seidel rám adta
a hetedik parókát, jiddisül dörmögve maga elé, miközben feltűzte és kifésülte, még engem is
meglepett, hogy ez kell. A dús csokoládészín, majdnem fekete fürtök leomlottak a hátamon,
túl a melltartómon, ami a lapockáim alatt volt. Amikor forgattam a fejem, a rétegek simán
siklottak egymásra, a lámpafény úgy csillant meg rajtuk, mint egy Herbai Essences-
reklámban.
— Ez az – mondtam. — Ez az igazi.
— Natalie - szólalt meg anyám –, ez nagyon más, mint az eddigi frizurád. Olyan… nem is
tudom. Magára vonja a figyelmet. — Elhallgatott, és próbáltam kihallani a hangjából a
kritikát, de nem volt benne. — Nem mintha az baj lenne. De biztos vagy benne? A te
szakmádban?
Mrs. Seidel kisimította a hajat a kezével, és esküszöm, úgy éreztem, mintha a saját
hajamat fésülné. A tükörbe néztem és arra gondoltam, talán lehetséges, hogy az ember, ha
csak egy pillanatra is, új személyiséget válasszon magának.
MIUTÁN MEGMUTATTA, hogyan gondozzam a parókát, és lehúzta anyukám hitelkártyáját,
Mrs. Seidel megragadta a kezem.
— Maga zsidó, nem? – kérdezte.
— De igen, részben. – Anyukámra mutattam. - Ő az, úgyhogy én is az vagyok.
— Gondoltam. Ez jó. – Egy pillanatra megállt, az állához tartva az ujját. — Elnézem
magát, és olyan gyönyörű. Túl fiatal ehhez a betegséghez, de mégis gyönyörű. Viszont nem
látok túl sok hitet magában.
El akartam futni. Olyan volt, mintha megint a bát micva leckéimen lennék. Annak idején
a tanárnőm, Ms. Goodstein, behívta a szüleimét hat héttel az előtt, hogy fel kellett lépnem a
bimára.
— Jól tanul – mondta nekik, miközben én lehajtottam a fejem és összefontam a karom
magam előtt. — Megtanulta a szövegét, tisztán, sőt nagyon szépen énekel. – Megállt. — De
nincs benne szenvedély. Mintha nem is akarna tanulni. Nincs köze ahhoz, amit a
gyülekezetnek mondania kell.
A szüleim rám néztek, én meg vállat vontam. Csak azért mentem bele ebbe az egész
bátmicva-dologba, mert nem volt más választásom. Tizenkét éves koromban anyám
bejelentette, hogy pár hónap múlva megkezdem a felkészülést, és mielőtt elmondhattam
volna, hogy nem vagyok biztos a hitemben, hívták az irodából, így hát ahogy jött, úgy ki is
lépett a szobámból.
— Igaz ez? – kérdezte anyám, tudta nélkül az ujját tördelve. — Untatnak a leckék? Nem
akarsz zsidó lenni?
Megráztam a fejem és visszafojtottam a könnyeim. Mit mondhatnék? Hogy csak azért
tanultam meg a Tórából rám eső részeket, mert azt mondták, ezt kell tennem? Hogy úgy
tanultam a haftára dallamát, mintha algebralecke lenne? Hogy Isten éppolyan zavaros
fogalom volt nekem, mint a fiúk iránti homályos érzelmeim, és bár tudtam, hogy tisztelnem
kéne őt, én csak megkérdőjelezni tudom? Nem. Ehelyett azt motyogtam, hogy próbálkozni
fogok, és hat hét múlva elárasztottak ajándékokkal, miután előadtam a legszenvtelenebb
haftárarészletet, amit a zsinagóga valaha hallott.
Néztem a pult túlsó végén túszul esett parókámat, és elfogott a hányinger, ahogy
rádöbbentem, hogy Mrs. Seidel nem más, mint Ms. Goodstein reinkarnációja.
— Nem könnyű hinni… ebben az állapotban – válaszoltam, és végigmutattam magamon.
És erre, ahogy mindig, amikor a sorsomra gondoltam, elfutotta a szemem a könny.
 — De éppen ilyenkor kell a legjobban hinni, kedvesem. – Mrs. Seidel a vállamra tette a
kezét, és könnyes szemembe nézett. — Atyáink éppen ilyenkor hittek a legerősebben: amikor
elnyomták őket, amikor az élet elviselhetetlenül nehéznek tűnt, és a reménynek még a fénye
sem pislákolt. Akkor hittek a legerősebben.
— Lehet, hogy ők jobb emberek voltak, mint én.
— Nem – mondta, leejtve a karjait. — Csak talán nem láttak más utat.
Megvontam a vállam.
— Nem tudom, hogy Isten az én utam-e. Jó párszor megpróbáltam hinni benne az elmúlt
hónapokban, de úgy tűnik, ahányszor csak próbálom, még több szarság történik, és csak
megharagszom. – Megálltam, nem akartam megsérteni. — Csak őszinte vagyok.
— Ó, nyugodtan megharagudhat – jegyezte meg Mrs. Seidel, visszatérve a pult mögé a
szatyromért. — A népünk sokszor megharagudott. De nem ingott meg a hitében, akárhányszor
is ráztak az öklüket az ég felé. Hittek benne, hogy Isten akarta így.
— Azt hiszem, bennem nincs meg ez a hit – válaszoltam. — Szerintem ez az egész nem
igazságos. Szerintem Isten nem magyarázta el elég világosan, hogy mi a fenéért történik ez
velem, és mindig, amikor már úgy gondolom, oké, talán túlélem, jön valami, ami ledönt a
lábamról.
Mrs. Seidel kövér, ráncos ujjai közé fogta a kezemet, úgyhogy akkor sem menekülhettem
volna, ha akarok. Foglyul ejtett.
— Ha úgy dönt, hogy nem hisz, az is rendben van. – Elmosolyodott. — Akkor nem az
lesz a kérdés, hogy miért nem segít magán Isten, hanem az, hogy hogyan segíthet saját
magán…

…
Kedves Naplóm!
Azóta nem beszéltem Zachkal, amióta legutóbb írtam, vagyis közel
két hete. Néhány napja küldött egy e-mailt, megkérdette, jól vagyok-e
és kellenek-e még „dolgok”; így írta, gondolom, mert a munkahelyi e-
mail címéről nem akart „füvet” írni. Azt válaszoltam, hogy jól vagyok.
Ráéreztem, mekkora adag kell, hogy megjöjjön az étvágyam és mégse
álljak teljesen fejre, így még nem füstöltem el az egészet.
 Nem említette, de tudom, hogy Lila felhívta. Ahogy visszajött újév
után. (jómagam egyébként a szilvesztert Mannyvel töltöttem a
kanapén, és Ryan Seacrestet és playback-popsztár vendégeit néztük.
Nem ez volt a legjobb szilveszterem.) Nem hiszem, hogy arra
gyanakodna, hogy történt valami köztünk Zachkal. De attól, hogy
boldognak, normálisnak és kedvesnek látja más nők társaságában,
kicsit becsavarodhatott. Ezért szerintem most éppen arra sző terveket,
hogy hogyan csábítsa vissza. Bár nekem azt mondta Zach, hogy nem
megy vissza, de Sallytől tudom, hogy Lilával mégis találkoztak egy
italra a múlt hétvégén. Nem tudom. Lehet, hogy félreértettem az
egészet, ami költünk történt.
Na szóval, kedves Naplóm, miután ezen a fronton tisztáztuk a
helyzetet, azt hiszem, végül is azért írok, mert sikerült utolérnem
Dylant. Tudod, ő a tanársegéd a jogi egyetemről, akivel elfajultak a
dolgok. Ki gondolta volna, hogy itt él a városban? Kisebb csoda, hogy
egyszer sem futottunk össze a hétköznapokban, mert a Cravath
ügyvédi irodában dolgozik, ami csak egy sarokra van a szenátor
irodájától. Tudom, hogy éppen bizonytalanul állok hit dolgában, de
szeretném hálámat kifejezni Istennek, amiért mindig úgy kormányozta
a lépteimet, hogy ne találkoznunk Dylannel. Sorsszerű, hogy sosem
kereszteztük egymás útjait. Vagyis sorsszerű volt, mivel magamra
vállaltam – tudod, a múlt tisztázásának jegyében –, hogy ezen szánt
szándékkal változtatok.
A Yale öregdiákjainak a listáján találtam meg a számát, aztán
amikor felhívtam, a titkárnője háromszor elmondatta a nevem, majd
különösebb teketória nélkül hat percig várakoztatott.
— Megbeszélése van – mondta, amikor visszatért.
— Egy igazi megbeszélés-megbeszélése? – kérdeztem. — Vagy
egy álmegbeszélése, mert nem akar beszélni velem?
— Igazi megbeszélése – válaszolta a titkárnő kurtán, és
megkérdezte, kapcsolja-e a hangpostáját.
Mielőtt válaszolhattam volna, már kapcsolta is.
 Hagytam egy elég idióta üzenetet, elakadt a szavam, hebegtem-
habogtam, kétszer is elmondtam a telefonszámot, ami így
visszatekintve elég kétségbeesett benyomást kelthetett. Ha először
lemaradtál volna róla, itt van még egyszer! Hívj fel! Hívj fel! Na
mindegy. Már nem lehet visszavonni, és különben is biztos voltam
benne, hogy úgysem fog felhívni. Dylan nagyon is az a típus volt, aki
megbeszéléseket meg betegségeket meg efféléket talál ki, ha nincs
kedve valamihez Láttam, hogyan csiszolgatja ezt a technikáját, amikor
a válása közepén (fiatalon nősült) velem hetyegett a Yale-en.
De elkalandoztam.
Éppen indultam volna megsétáltatni Mannyt, amikor megszólalt a
telefon. Őszintén szólva azt hittem, Kyle az. Arról e-mailezgettünk,
hogyan kellene lecsillapítani a szenátor választóit, akik úgy érezték,
kihátrál az adócsökkentési ígéreteiből, és kezdett túl bonyolult lenni a
dolog ahhoz hogy írásban folytassuk. Kyle PR-kampányra gondolt, én
viszont arra – és ez új taktika volt nálam –, hogy szimplán el kellene
mondanunk az igazságot: ha terror elleni védelmet is akarunk, meg azt
is, hogy a kukások elégedettek legyenek a fizetésükkel, akkor az idén
nem lehet adócsökkentés.
Tehát amikor csörgött a telefon, ezt a szálat folytattam, rögtön azt
mondtam bele, hogy színt kell vallanunk a választók előtt, mert végső
soron bízniuk kell a szenátor víziójában. Amikor a hívó fél
megköszörülte a torkát, rögtön ráismertem a mély baritonra –
ugyanolyan, mint Barry White-é, csak egy jóképű, de sápatag szőke
fickó torkából –, és tudtam, hogy nem Kyle az.
— Miller! – szólalt meg a vezetéknevemen szólítva, mint mindig —
Nem gondoltam, hogy hallok még rólad valaha. Mi a helyzet? Kell a
szenátornak valaki, aki kihalássza a kalamajkából?
Mocskosnak éreztem magam és legszívesebben hánytam volna, de
uralkodtam magamon, és nem mozdultam rá a gunyoros hangvétel
csalijára. Ez ment köztünk, legalábbis annak idején. A heccelődésünk
sosem volt játékos: rámenős volt, bele-a-képedbe típus, majdnem
ellenséges, de ahhoz mégsem eléggé, hogy megálljunk és
rákérdezzünk, mi a fenét is művelünk tulajdonképpen. Dylan maga volt
a megtestesült alfahím, kedves Naplóm, lehet, hogy ő volt az én férfi
kiadásom, és másodévben, amikor Randalph professzor távollétében ő
tartott előadást, lenyűgözött, nem is, megigézett, ahogyan uralta az
évfolyamot. A Yale hallgatói híresen szorgalmasak; egyébként is
majdnem minden előadáson odafigyeltünk. De amikor Dylan beszélt, az
más volt – ő nem tanár volt, mi pedig nem a diákjai. Nem, ő a sztár volt,
mi pedig a közönsége. Az óra után fogadóórát tartott, és elmentem.
Meg kellett kapnom.
Most, amikor meghallottam a hangját, előjöttek az emlékek. És
rögtön úgy éreztem, hülyeség volt felhívnom. Nem kellett
elemezgetnem, miért ért véget ez a kapcsolat. Tisztában voltam vele:
túlságosan hasonlítottunk – mindketten a csúcsra törtünk, hatalomra
vágytunk, és ellöktük magunktól, aki közelebb akart kerülni hozzánk.
De azért megkérdettem Dylant, kedves Naplóm. Gondoltam, miért ne.
Amúgy is nyilván seggfejnek tartott volna, ha kiderül, hogy a semmiért
hívtam fel.
Így hát megkérdettem:
— Miért voltunk olyan lobbanékonyak? Miért értük be egy langyos
kapcsolattal, amiről, azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy nem fog
felforrósodni?
Ő meg ezt válaszolta:
— Miller, tényleg így látod? Ez maradt meg hat év után? Mert én
úgy emlékszem, bitang jól éreztük magunkat.
Na igen, értettem egyet. Valóban nem éreztük magunkat rosszul.
Ami azt illeti, szex terén valószínűleg vele volt a legjobb (mondanom
sem kell, Naplóm, ezt nem árultam el neki), de mégis, nem hiányzott
valami? Úgy értem, két évig voltunk együtt, és egyszer sem mondtuk,
hogy „szeretlek”. Egyszer sem beszéltünk a jövőnkről. Lediplomáztam
és továbbléptem. Ott hagytam New Havenben. És ő meg sem próbált
visszatartani, amiből arra következtettem, hogy nem is akart.
— Rossz felől nézed, Miller – mondta erre. — Úgy elemzed a dolgot,
mint egy ügyvéd, nem úgy, mint olyan valaki, aki akkor a mi cipőnkben
járt. Nagyon is jól megvoltunk, nem volt egy tündérmese, de a maga
nemében igenis jó volt. Én éppen akkor váltam el, nem akartam
szerelmes lenni. Te meg? Te kőkemény voltál, úgyhogy neked nem is
kellett a szerelem.
A fülemhez tartottam a telefont, és elnéztem a fényképeket az
íróasztalomon. Egy egyetemi bál, a diplomaosztó, én a családommal
Phillyben a teraszon. Ki mondta, hogy nem vágyom arra, hogy
szeressenek? Végül összeszedtem magam és megkérdeztem, miből
gondolja ezt, miért gondolja, hogy bárki is elutasítja a szeretetet, mert
nekem ez semmi esetre sem állt szándékomban.
Elgondolkodott. Hallottam, ahogy jeget ropogtat a foga alatt, és
éreztem, hogy komolyan eltöpreng a dolgon. Aztán azt mondta:
— Nem is tudom, Miller. Mindig is az volt a benyomásom, hogy
neked más dolgok voltak fontosabbak. Én csak egy test voltam, akivel
eltöltheted az időt, se több, se kevesebb. És úgy éreztem, ez minden,
amit egymástól akarunk, még akkor is, ha nagyon jól éreztük
magunkat együtt. – Elhallgatott, aztán eszébe jutott még valami. —
Valahogy úgy gondoltam, elég kemény dió vagy ahhoz, hogy ne akard,
hogy feltörjenek. És hogy valamikor eldöntötted, a szerelem csak a
második a sorban. A saját életed az első.
Hosszú ideig álltam és néztem ki a nappalim ablakán a beszélgetés
után. A lakásban csend volt, még a lenti utcazajt sem hallottam. Csak
Mrs. Seidel kedves, de határozott szavai csengtek a fülemben, amikor
átadta a parókámat:
— Akkor nem az lesz a kérdés, hogy miért nem segít magán az
Isten, hanem az hogy hogyan segíthet saját magán?
Tényleg hogyan segíthetek?
 TIZENKETTŐ

L efuttatunk pár tesztet – mondta dr. Chin. — Ugyanazokat, amiket a diagnózis után
csináltunk. Hogy lássuk, hogyan reagál a kemóra.
Bólintottam, és próbáltam érzéketlen maradni. Tudtam, hogy ez következik, elmondták a
legutóbbi találkozón. A negyedik kör után szeretik megnézni, mennyire hatásos, hogy a
vegyszerek, amiket háromhetente belém folyatnak, mást is kiirtanak-e, mint a hajhagymáimat
meg az életkedvemet. Ha zsugorodtak a tumorok, akkor folytatják. Vagy akár meg is
operálnak. Ha viszont a tumorok növekedtek, akkor el kell gondolkodnunk, hogyan tovább.
Gyakorlatilag ezek a tesztek döntik el, hogy melyik oldalára kerülök a fifti-fiftinek – ennyi
ugyanis az ember esélye, hogy túléli a III-as stádiumú rákot.
Nehéz volt elhinni, hogy már túl is vagyok a kezelés felén. Furán telik az idő. Néha alig
vánszorog, például a gimi utolsó évében, amikor mindenki előre akarja pörgetni az egészet,
hogy végre kijusson, szinte kínszenvedés kivárni a végét. Máskor meg, például amikor Jake-
kel heverésztünk az ágyban egymás szívverését hallgatva, olyan volt, mintha a gravitáció
magával rántotta volna az időt, és akárhogy is próbáltuk, nem tudtuk lelassítani a száguldását,
pedig bármit megtettünk volna, hogy visszafordítsuk.
Sally kísért el. Apámat kitüntették Ausztráliában egy hídért, amit a cége tervezett, és
anyám vele tartott. Ezt már jóval a diagnózisom előtt eldöntötték, úgyhogy maradt Sally – ő
volt a következő a listán.
— Ez hatalmas megtiszteltetés – magyarázta anyám a telefonban, amikor szóba hoztam,
hogy Ausztrália nagyon messze van a Sloan-Kettering Intézettől. — Apád nagyon csalódott
lenne.
Felhorkantam, és felvetődött bennem a kérdés, van-e egyáltalán apámnak beleszólása az
egészbe.
 — Anya, én csak… Mi van, ha valami baj lesz? A világ másik végén leszel. –
Megálltam. — Szeretném tudni, hogy itt vagy nekem, ha szükségem van rád.
— Ó, édesem! – sóhajtott fel. — Mindig itt vagyunk, ha kellünk. Csak most egy kicsit
messzebb leszünk.
Most, miközben a papírvékony virágos köpenyben ücsörögtem a szigorú vizsgálóban,
arra várva, hogy a nővér előkészítse az ultrahangos vizsgálathoz a gépet, Sally csak úgy
mellékesen megemlítette Lilát. És Zachot.
— Szeretnéd tudni, hogy mi a helyzet? – kérdezte a combjára tenyerelve.
— Miért ne szeretném? – kérdeztem vissza.
— Mert akármikor előjön Zach neve, nagyon savanyú képet vágsz, ezért biztos vagyok
benne, hogy vagy annyira akarod tudni, hogy megesz a kíváncsiság, vagy egyáltalán nem
akarod tudni, és akkor nem mondom el.
— Sajnos, nem a kíváncsiság az, ami megesz. Ha csak az enne meg, akkor nem kéne
ultrahang, hogy kiderítsék, hogyan kezeljék. – Sóhajtottam. — Jól van. Igen, szeretném tudni.
— Volt valami köztetek? Akkor este a lakásán? Vagy mire föl ez a keserűség?
— Nem, Sally, nem volt semmi. Elfelejtetted? Rákos vagyok. — A halványzöld tapétára
koncentráltam és próbáltam elkerülni a tekintetét.
— Tiszta sor – válaszolta. — De nem tudom, mi köze a kettőnek egymáshoz.
— Az, hogy rákos vagyok.
— Aha. Tehát rákos.
— Hogy tetszhetek így bárkinek is?
Sally hosszan kifújta a levegőt.
— Na jó. Ha ezt akarod. A helyzet a következő. Ahogy Lila mesélte, kétszer találkoztak.
Mindkétszer ő kezdeményezte. És a második végén megcsókolta Zachot.
Éreztem, hogy elsápadok, és nem válaszoltam. Végül kinyögtem:
— Együtt mentek haza?
— Nem. – Sally megrázta a fejét. — Lila próbálta forszírozni a dolgot, tudod, milyen. De
végül ennyiben maradtak. Szerintem ezen a héten meg fogja hívni vacsorára.
— Na tessék – motyogtam, és a lábujjaimat néztem.
— Mi? Mi na tessék?
— Csak az, hogy Zach azt mondta, nem fog visszamenni hozzá. – Leszedtem egy
képzeletbeli szöszt a steril köpenyről.
— Hát, lehet, hogy nem tudta biztosan. Vagy Lila mondott valami olyasmit, amitől
meggondolta magát. – Megállt és letette a szamárfüles Glamourt, amit lapozgatott. —
Drágám, ha vele akarsz lenni, miért nem mondtad el neki, amikor ő jelezte neked? –
Rábámultam. — Tudom. Tudom. Rákos vagy. – Egy kicsit túl szigorúan nézett vissza rám. —
Nat, ezzel Zach is tisztában van.
A lábujjaimat billegtettem, aztán felnéztem a szögletes, fluoreszkáló lámpatestre a
plafonon.
— Próbáltam megvédeni őt, Sally. Miért lenne együtt egy ilyen pocsék áruval, mint én?
Azt sem tudom, lehet-e még egyáltalán gyerekem. A francba, azt sem tudom, élek-e még jövő
ősszel. Sokkal jobb neki, ha nem megyünk bele semmibe. Különben is, hogy tetszhetek így
bárkinek is?
Rám nézett, a szigorú tekintete megenyhült, és egy milliszekundumra mintha szánalmat
láttam volna benne. Abban a pillanatban visszakoztam: lehet, hogy neki van igaza. Mély
levegőt vett, mielőtt válaszolt.
— Én úgy látom, nem őt próbálod megvédeni.

AZ EREDMÉNYEK NEM IS lehettek volna jobbak. Dr. Chin pontosan ezt mondta:
— Az eredmények nem is lehetnének jobbak.
A tesztek eredménye szerint a kemó elérte a kívánt hatást, sőt még többet is. A tumorom
mérete jelentősen csökkent, és a nyirokcsomóim gyakorlatilag rákmentesek voltak.
— Jelentős a javulás – mondta dr. Chin, miután felöltöztem és az irodájában ültem, Sally
kezét fogva és minden egészséges sejtemet összeszorítva, nehogy kitörjön belőlem a könnyek
zuhataga. Átlapozott pár oldalt az aktámban. — Jobb, mint amit reméltünk. Ezért azt
szeretném javasolni, hogy végezzük el a masztektómiát, inkább korábban, mint később. A
tumor operábilis méretű, és szerintem minél gyorsabban eltávolítjuk, annál jobb.
Hirtelen nagy levegőt vettem és megszorítottam Sally kezét. Tudtam az eredeti
diagnózisból, hogy nemigen van választásom, ez a pillanat el fog jönni, és vállalható
kompromisszumnak tűnt egy testrészt beáldozni azért, hogy megmentsük a többit. Mégis,
amikor dr. Chin kimondta, amikor eljött az idő, mielőtt el tudtam volna búcsúzni a melleimtől,
ugyanúgy megszakadt a szívem, mint aznap reggel, amikor az egész elkezdődött, mert Ned
felfedezte a csomót. De ezt nem mondtam el dr. Chinnek. Ehelyett csak bólintottam és azt
feleltem neki, rendben van – viheti a melleim, amikor jónak látja.
— El kell döntenie, hogy egy- vagy kétoldalit szeretne – folytatta, megköszörülve a
torkát. — Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya is. Mivel a családban már előfordult
a mellrák, nagyobb az esély, hogy később a bal mellben is megjelenik. Persze, ezzel szemben
azt kell mérlegelnie, mennyire szeremé érintetlenül megőrizni a másik mellét. – Elhallgatott.
— Sokan vannak, akik rögtön helyreállító műtétet is csináltatnak a masztektómiával együtt.
Nyilván segít, ha rögtön vissza is kap valamit, miután valamit elveszített. Ha szeremé, azt is
beiktathatjuk.
Ismét bólintottam, de nem szóltam semmit.
— Adok egy kis gondolkodási időt. Ha lehetséges, a jövő héten megcsinálnánk. Azt
javaslom, aludjon rá egyet, és aztán hívjon fel holnap.
A taxiban hazafelé egész végig kifelé bámultam az ablakon, közben pedig azon
gondolkodtam, kinek az élete is ez, és miként lehetséges, hogy ez lett Natalie Millerből,
Amerika leendő elnökéből és egy nagyhatalmú szenátor tisztelt és rettegett főtanácsadójából.
Hogyan kerül egy egyébként egészséges harmincéves nő abba a helyzetbe, hogy el kell
döntenie, hány melléről mondjon le.
— Te mit tennél? – kérdeztem Sallyt, amikor kirakott a házam előtt. Már egy szerkesztő
e-mailjét olvasta a telefonján, akit próbált behálózni.
— Ó, édesem! – mondta. — Nem hozhatok meg helyetted egy ilyen súlyos döntést. Nem
tehetek úgy, mintha tudnám, milyen érzés.
— De te mit tennél? – erőltettem, és a szemem megtelt könnyel. — A szüleim elutaztak,
és nem tudom, kivel mással beszélhetném meg. Én fogok dönteni. De te mit tennél az én
helyemben?
Mély levegőt vett és megölelt.
— Azt mondanám nekik, vigyék mind a kettőt. Aztán azt mondanám a ráknak, hogy
húzzon a francba, és élném tovább az életem.

A LAKÁSBAN KLAUSZTROFÓBIÁSNAK éreztem magam, ezért a fagyhoz közeli

hőmérséklet ellenére elmentünk sétálni Mannyvel. A friss levegő jót tesz a léleknek,
mondta Zach.
Átmentünk a Central Park Westre, aztán be a parkba. Megállt megszaglászni egy lámpát,
aztán egyre erősebben húzott, amíg végül már szinte futottunk. Majd hirtelen megállt, mellső
mancsaival rátaposva a pórázra. Amikor lenéztem, hogy kibogozzam, megláttam, mi izgatta
úgy fel a szaglását: egy élettelen mókus feküdt összegömbölyödve egy halom csontszáraz
levélen. Ösztönösen hátrarántottam Mannyt, felhúzva a levegőbe, amíg biztonságos
távolságban nem volt, ahonnan már nem érhette el a mókust. Elindultunk a másik irányba, de
visszanéztem: a mókus sértetlennek nézett ki, majdnem élőnek, mintha csak elaludt volna a
levélágyon, és nem ébredt volna fel reggel. Csak közelről látszott, hogy nem mozog a hasa, és
a szája körül fehér, csomós hab gyűlt össze. Halott. Egészen biztosan halott volt.
A mobilom vibrált a zsebemben, úgyhogy átvettem Manny pórázát a bal kezembe, és
kinyitottam.
— Doktor Chin szólt – hallottam Janice hangját a jobb fülemben. — És meg akartam
győződni róla, hogy elfogadta a helyzetet. Ez nagyon nehéz lépés tud lenni.
Továbbsétáltam, és közben néztem a Manny pofájából előtörő párafelhőket. Válasz
helyett feltettem a kérdést, amely nyomasztott.
— Mit gondol, történik velünk valami, Janice? Tudja, miután… meghaltunk? – Csendben
maradt, és tudtam, hogy nem fog válaszolni, magamnak kell megbékélnem a helyzettel,
amivel birkózom. — Úgy értem, a diagnózisom előtt mindig is úgy gondoltam, hogy az
embernek ez az egyetlen esélye van, most kell kihozni belőle a legtöbbet, mert ha
elszalasztjuk ezt a lehetőséget, nem lesz másik. – Megvontam a vállam és átmentem a parkot
átszelő úton, magammal húzva Mannyt. — De most… – Elcsuklott a hangom. — Nem
tudom.
— Hogy érzi magát? – kérdezte, és hallottam, hogy belekortyol valamibe, amit zöld
herbateának képzeltem.
— Hogy kéne éreznem? – kérdeztem vissza, és a száraz leveleket rugdostam. —
Rettegek. Marhára dühös vagyok. – Megálltam. — De kíváncsi is vagyok, azt hiszem. Mert
mi van, ha millió meg millió ember vár minket odafent, jót buliznak, és nem értik, miért
félünk annyira a haláltól.
— Tehát úgy gondolja, van valami a földi életen túl is? – faggatott Janice.
— Most őszintén, ki a fene tudja? – sóhajtottam fel. — Úgy értem, pár hónappal ezelőtt
még azt mondtam volna, nincs. Megesznek a kukacok. De most… – Megint elcsuklott a
hangom, és beharaptam a fagyott ajkam. — Úgy látom, amikor az ember saját
halandóságának a puskacsövébe néz, rettentő nehéz elfogadni, hogy ennyi az egész.
— Ugye, tudja, hogy ez normális? – jegyezte meg Janice, amikor nem volt már mit
mondani.
— És ha arra gondolok, hogy az életünk nagy részében csak „normálisak” akarunk
lenni… – nevettem el magam. — Ha tudnák az emberek, milyen nehéz! – Kifújtam a levegőt.
— Köszönöm, hogy hívott, Janice. Az első kérdésére válaszolva, megvagyok. Jól vagyok.
Megbirkózom a dologgal.
Belekuncogott a kagylóba, mielőtt letette.
— Tudja, Natalie, néha nem szégyen bevallani, ha nem tud megbirkózni valamivel.
 Visszadugtam a telefont a zsebembe, megrántottam Manny pórázát, és hallottam, hogyan
ropognak a csizmám alatt a fagyott levelek, ahogy a parkban köröztünk. Azt hittem, kihalt
lesz ebben a hidegben, de előttünk egy idős pár sétált kézen fogva a sétányon a fák alatt.
Ahogy közelebb értünk, hallottam, hogy a nő énekel a férfinak, bár a pontos dallamot nem
tudtam kivenni. A férfi hátravetett fejjel nevetett, és átkarolta a nő vállát, hogy megcsókolja a
feje búbját. Elmentünk mellettük, és hátrafordulva rájuk mosolyogtam. Visszabólintottak, s a
nő tovább énekelt. A nagymamámra gondoltam, aki olyan méltósággal viselte ugyanezt a
betegséget, még akkor is, ha semmi esélye nem volt, és elképzeltem, hogy ha megkapta volna
az esélyt, akkor még mindig énekelne a nagypapámnak.
Nem, döntöttem el. Nem lehet, hogy ez a harminc év volt az egész. Kell, hogy legyen
még valami más. Legalábbis nekem. Nem tudtam, ez azt jelenti-e, hogy visszatérek
mókusként vagy kutyaként vagy emberként, vagy azt, hogy csak lebegek majd odafenn és
onnan figyelem azokat, akikre az első harminc évben nem volt időm, de ahogy elnéztem
Mannyt, ahogy megnyalja a háromnapos havat és belefúrja az orrát, egyértelműen éreztem,
még nem állok készen rá, hogy megtudjam. Egyelőre nem.

— ÚGY DÖNTÖTTEM, VIGYÉK mind a kettőt. Vágják le mindkettőt – mondtam a

telefonba. — Azt akartam, hogy te tudd meg először. – A konyhában álltam és vizet forraltam
a teához.
— Oké – szólalt meg Zach. — Belenyugodtál már a döntésbe? Akarsz beszélni róla?
— Nem igazán. – Megvontam a vállam. — Ez tűnik a jó döntésnek, miért kockáztassam,
hogy még egyszer át kelljen mennem az egészen? Miért vállaljak kockázatot? Tudom, hogy a
nagymamám szívesen lemondott volna a bal melléről, ha cserébe találkozhat velem.
— Meggyőzően hangzik – vélekedett Zach. Aztán elhallgatott.
— Kéne még egy kis fű. Nagyon jót tesz az étvágyamnak, és már majdnem kifogytam
belőle. – Neki támaszkodtam a hűtőnek, és éreztem a hideg ajtaját a lapockáimon.
— Nem gond. Átvigyem? Gondolom, ha a portásnál hagynám, azzal bűnrészessé tenném.
Nem kell őt is lehúzni a mocsokba, nemdebár?
— Dedebár – válaszoltam. — Remek lenne, ha át tudnád hozni. Mondd meg, mikor, és
próbálok itthon lenni. – Aztán kétségbeesetten kerestem még valamit, amivel
megindokolhatnám a hívást, mert az átlátszó ürügyek, amiket felhoztam, szánalmas kis fehér
zászlókként lengedeztek, amikre az ellenfél rá sem hederített.
— Hétvégére meglesz. – Zach megállt. — Van még valami?
 — Hallom, megint együtt vagytok Lilával – mondtam ki, mielőtt leállíthattam volna
magam.
— Ellenőrizhetnéd a forrásaid! – válaszolta. — A „megint együtt” olyasmit sugall, ami
nem igaz.
— Akkor mi igaz?
— Semmi. Semmi sem igaz. Megittunk valamit egyszer-kétszer és kétszer vacsoráztunk,
és a végeredmény nulla.
— Ő másként látja. Következésképpen, én is másként látom.
Elfeledkeztem a vízről, ami mostanra felforrt, és kibugyborgott az edényből. Nagy
kapkodva lekapcsoltam a gázt és lekaptam egy konyharuhát a fogasról.
— De miért kérdezed, Natalie? Nekem úgy tűnik, ehhez semmi közöd. Barátnők vagytok
Lilával, miért nem vele beszélsz erről? – Bosszús volt a hangja. — Ha jól emlékszem, te
javasoltad, hogy legyünk barátok.
— Igen, de azt mondtad, nem fogod visszafogadni. Ezért tudni akartam, mi lesz ebből az
egészből.
Felsóhajtott.
— Natalie, harmincöt éves vagyok. Nagyon jól tudom, mi lesz ebből az egészből. Nem
kell figyelmeztetned. Se rá, se magadra. – Megállt, hallottam, hogy egy ceruzával kopogtat.
— Valami gondod van Lilával meg velem, már ha lenne olyan, hogy Lila meg én?
Elvörösödtek a füleim.
— Természetesen, nincs! – vágtam rá, bár amilyen epés volt a hangom, fájdalmasan
nyilvánvaló volt, hogy nagyon is van vele gondom. Kivettem egy teafiltert a szekrényből, és a
bögrémbe ejtettem.
— Nekem úgy tűnik, hogy nem akarsz engem, de azt sem akarod, hogy mással legyek.
— Ne játszd a tizenkét évest! – mondtam leereszkedőn. — Csak próbáltam segíteni.
— Nekem úgy tűnik – jegyezte meg, mielőtt letettük —, hogy inkább magadon kéne
segítened, és nem miattam aggódnod. Akkor talán azt is hagynád, hogy én segítsek neked.

KORTYOLGATTAM A TEÁT és a telefont bámultam. Vissza kellett volna hívnom.

Bocsánatot kellett volna kérnem. De nem tettem. Ehelyett a bögrére kulcsoltam a kezem, és
éreztem, hogy átmelegíti a tenyeremet, és reméltem, hogy talán az egész lényemet is. Akkor
talán azt is hagynád, hogy én segítsek neked. Újra meg újra lejátszottam a szavait
a fejemben, kiszorítva anyám ősöreg mantráját, a nincsen „mi”, csak Natalie-t, ami
ugyanúgy ott visszhangzott bennem. Bólintottam egyet magam elé, és a nappaliba mentem,
hogy összegömbölyödjek a kanapén. Akkor talán hagynom kéne.
TIZENHÁROM
Nő vagyok, halld a szavam! – idéztem magamban a feminista Helen Reddy-számot, amikor a
dupla műtét mellett döntöttem. De mire eljött az idő, nyoma sem volt a nagy
magabiztosságnak. El fogom veszíteni a melleimet. És bár vannak rosszabb dolgok is a
világon – tisztában voltam vele, hogy vannak –, ebben a helyzetben, amikor senkivel sem
tudtam beszélni és semmit sem tudtam tenni, nem így éreztem. Sally egy cikken dolgozott,
ugyanis sikerült megcsípnie az első címlapsztoriját a New York Times Magazine-nál, és
bár csak az esküvő után kellett leadnia, nagy lelkesen máris belevetette magát a munkába. A
cikk témája történetesen éppen az őssejtkutatás volt, amivel én is foglalkoztam. Mondtam is
neki, hogy talán van használható infó, amit átadhatok, de leintett.
— Még ki kell találnom, milyen nézőpontból közelítsek – magyarázta. — Ezért független
szeretnék maradni, amíg rájövök, melyik végéről fogjam meg a dolgot.
Az újra turbékoló (legalábbis Sally szerint turbékoló) párra, Lilára és Zachra sem
számíthattam, a szüleim pedig Ausztráliában voltak. Gondoltam rá, hogy felkeresem az
önsegítő részleget a Barnes & Noble könyváruházban, vagy a weben keresem a rabbinikus
spirituális megvilágosodást, de ettől csak még depressziósabb lettem. Úgyhogy inkább
megnyomtam az „ON” gombot, és hallgattam, ahogy felzümmög a számítógépem. Írnom
kellett anyámnak.
Lezöttyentem a székembe és végigfuttattam az ujjaimat a billentyűzeten. Meglepő módon
negyvennyolc órája nem néztem a képernyőre, ami valószínűleg gimis korom óta nem fordult
elő. A monitorom életre kelt, és körözgetni kezdtem az egérrel az ikonok felett a háttérképen,
ami egy fotó volt Dupris-ről meg rólam, miután átnyomtuk a társadalombiztosítási
törvényjavaslatunkat a Kongresszuson. Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem a képet.
Egyikünk mosolya sem igazán passzolt a tekintetünkhöz, ami a szenátornál majdnem mindig
így volt, de az én arcomra fagyott mosolyomnak valószínűleg több köze volt ahhoz, hogy
biztos voltam benne, a javaslat semmit sem fog javítani idős polgártársaink életén, mint
ahhoz, hogy akkorra már hozzászokhattam volna az üres győzelmekhez. Úgy tűnik, a legtöbb
győzelmem üres volt. Lenyomtam az egérgombot a mutatóujjammal. Klikk. És megnyitottam
a levelezőprogramot.
 Feladó: Miller, Natalie
Címzett: Anya
Tárgy: Műtét

Kedves Anya és Apa!

Remélem, jól érzitek magatokat. Megvolt a teszt, és olyan jók az
eredmények, hogy dr. Chin holnapután elvégzi a masztektómiát. Anya,
úgy látszik, mégsem tudsz mindent, mert kiderült, jobb lett volna, ha
mégis itt vagy.
Esetleg feljegyezheted ezt a történelmi dátumot. Gondolom, túl nagy
kérés, hogy gyere vissza, de mivel elveszítem a melleimet, mégis erre
kérlek. Mint mondtam, nagyon jó lenne, ha itt lennél.
Natalie

Újra elolvastam a levelet. Próbáltam nem túl dühösre, túl sértődöttre venni, mert a helyzet
az volt, hogy bár tényleg dühös és sértődött voltam, és az egyik felem legszívesebben azt
ordította volna a mindig magabiztos, mindig sztoikus anyám képébe, hogy „kurvára
megmondtam, hogy ez lesz” , a másik felem tudta, nem éri meg. Hiszen határozhatok úgy is,
hogy felülemelkedek a dolgon és elfogadom anyámat olyannak, amilyen, és akármilyen dühös
is vagyok, akármennyire tombol is bennem a méreg, és végül akármennyire elárulva is érzem
magam, amiért képesek voltak elrepülni tízezer mérföldre, miközben én az élethalálharc
közepén állok, egy bizonyos ponton az embernek hoznia kell egy döntést. És nem arról a
döntésről beszélek, hogy elfogadjam anyámat olyannak, amilyen, ami véleményem szerint
szintén nagyon nemes és bátor döntés volna. Nem, én arról a döntésről beszélek, hogy kérjek-
e segítséget, hogy közel engedjek-e valakit magamhoz és azt mondjam: „tudod, elcseszted a
dolgot, és még mindig fáj, de mindennek ellenére szükségem van rád”. Nincsen „mi”,
csak Natalie. Lehet, hogy nem volt, és lehet, hogy még mindig nincs, de ez nem jelenti azt,
hogy nem kérhetek segítséget. Hogy nem dönthetek úgy, hogy félreteszem a haragomat és
megkérem a szüléimét, hogy legyenek ott mellettem, amikor életem legszörnyűbb pillanatával
kell szembenéznem.
Megnyomtam a Küldést, aztán a postaládámra klikkeltem. Egyetlen üzenet árválkodott
benne, és a feladó címét látva azt kívántam, bár egy se lenne.
 Feladó: Taylor, Susanna
Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: E heti találkozó

Üdv, Natalie!
Remélem, nem bánja, hogy elkértem Blairtől az e-mail címét.
Örültem, hogy találkoztunk pár hete… természetesen, a körülmények
lehettek volna kedvezőbbek is, de azért jó volt. Remélem, jól halad a
kezelése, és van elég energiája, hogy megharcolja a harcot,
ugyanakkor kényeztetni is tudja magát. Azt hiszem, számomra ez volt a
legnehezebb - észben tartani, hogy jól bánjak magammal, a saját
érdekemben. Azért írok, mert szeretném felhívni a figyelmét, hogy a
terápiás csoport következő ülése holnap lesz, és reméltem, hogy
esetleg talán meggondolta magát és van kedve csatlakozni.
Aggodalomra semmi ok, nem fogjuk körbeülve a „Kumbayá"-t énekelni.
Valószínű, hogy moziba megyünk. De még semmi sem biztos.
Tényleg remélem, hogy eljön.
A legjobbakat,
Susanna

Hát, gondoltam, Manny hasát dögönyözve a lábammal, legalább jó mentségem van.

Mármint ha az ember elveszíti a melleit, az legalább egy hónapra felér egy „kijöhetsz a
börtönből” kártyával. Igen, megpróbáltam nyitottabb lenni, de erre még nem álltam készen.
Megnyomtam a Válasz gombot, és kedvesen visszautasítottam az ajánlatot.

KEDDEN ESTE, az azt megelőző estén, amikor ellopták a melleimet, befeküdtem a kádba, és
próbáltam nem belefulladni a félelembe. Először is felhívtam a szenátort, és közöltem, hogy
január ötödikétől mégsem leszek bent az irodában, ahogy eredetileg terveztem. Elmondtam,
hogy kell még pár hét, de megvan minden információm, ami az őssejtprojekthez kell, és
mindenben számíthat rám. Ahogy letettem, megint csörgött a telefon. A szüleim voltak
Ausztráliából. Átíratták a jegyüket egy korábbi járatra, de eltart egy ideig, mire a világ másik
végéről ideér a gép, úgyhogy másnap délelőttre nem érkeznek meg. Majd csütörtökön jönnek
be a kórházba. Anyám még sokáig nem tette le, és azt mondta, ne aggódjak, meg azt is, hogy
azért, mert levágják egy részem, még nem jelenti azt, hogy levágnak mindent. Mivel
nemcsak megbánást hallottam a hangjában, hanem szeretetet, félelmet és valódi együttérzést
is, úgy döntöttem, hiszek neki. Az, hogy levágják a melleim, nem jelenti azt, hogy a lelkem is
kivágják; de hogy nagyon mélyen belevágnak, az biztos.
Felültem a habos vízben és a kezembe fogtam a melleimet. Meg akartam gyászolni őket,
búcsúcsókot nyomni rájuk és elmondani nekik, hogy hiányozni fognak, de túlságosan dühös
voltam. Vegyék le őket, köptem oda gyakorlatilag dr. Chinnek, amikor felhívtam, hogy
közöljem a döntésem. Vegyék le őket, mielőtt még több kárt okoznak. Ezek az izék, a
nőiességnek ezek a szimbólumai, ezek a dagadó halmok, amiknek a gyermekeimet kellett
volna táplálniuk és az érettségemet bizonyítaniuk a világ felé, éppen ennek az ellenkezőjét
tették. Kiszívtak belőlem minden energiát. És ahogy elnéztem őket aznap este, habosan és
vizesen, utáltam őket, és azt is, amilyen helyzetbe hoztak.
Miután felszárítottam a könnyeim, kiszálltam, a padlóra ejtettem a törölközőm, majd
meztelenül bemásztam az ágyba. Az utolsó éjszakám egészként.
— Csak te meg én, Manny – súgtam oda neki, ahogy beugrott mellém az ágyba, és
megsimogattam a fültövénél.
Ned elment. Jake elment. A szüleim szó szerint elmentek. Zach, nos, azt sem tudtam,
valaha is velem volt-e. Ha Sally nem lett volna hajlandó félretenni a munkát és bejönni velem
a kórházba másnap, akkor egyedül kellett volna bemennem. Odasimultam Mannyhez, és arra
gondoltam, van-e ennél lehangolóbb dolog.

B KOSÁRMÉRET MELLETT döntöttem, amilyen eredetileg is volt. Dr. Chinnek volt egy
programja a gépén, amin megmutatta, milyen lennék C-s mellekkel, de az egy kicsit
túlságosan pornósztárosan nézett ki. Sosem vennének komolyan Washingtonban, ha a melleim
fél méterrel előttem járnának.
A műtétre nem emlékszem. Igaz, ez így van rendjén. Bedrogozzák előtte az embert, mint
egy rocksztárt. Nyilván azért, hogy ne érezze a fájdalmat, de szerintem azért is, mert ha
magánál lenne, le kéne kötözni, hogy levághassák a melleit.
Egy bézsszínű szobában ébredtem, ami az East Riverre nézett. Havazni kezdett, és a vizet
fehér lepedő fedte. A szemközti falra egy tévé volt szerelve, mellettem balra egy bíbor karos
szék a nyolcvanas évekből. Próbáltam megmozdulni, a táskámért nyúlni, ami az ágyam
melletti fautánzatú asztalon volt, de éles fájdalom hasított belém. Benéztem a hálóingem alá,
és láttam, hogy a mellkasomon afféle szorítókötés van, egy mellfűző. Mielőtt
megnyomhattam volna a hívógombot, bejött egy farnehéz, szőke bubifrizurás nővér.
— Natalie. Carol vagyok. Én leszek a nappali műszakos nővére. Hogy van? – Mindezt
olyan meleg hangon mondta, ami csodákra lett volna képes egy óvodában, és nekem is jól
esett.
— Megvagyok, gondolom. Fáj. Szomorú vagyok. De megvagyok. – Igyekeztem nem
lenézni a mellkasomra.
— Ez teljesen normális, kedvesem. Meg kell néznem az infúzióját és fel kell írnom pár
adatot. Ne zavartassa magát!
Ide-oda lépett a szobában, adatokat írt az adatlapjára, úgy mozgott körülöttem, mint aki
már ezerszer csinált ilyet. Ami valószínűleg így is volt.
— Sok korombeli beteggel találkozik? – kérdeztem, bár nem tudom, miért.
— Igen – felelte, aztán elgondolkodott. — Hát, olyan sokkal azért nem. Nem ez az átlag.
De azért vannak. A fiatal nőket a legelszomorítóbb így látni, de ők adják a legtöbb erőt is.
Maguk majdnem mindig keményen harcolnak, és nem hagyják, hogy a rák legyen az erősebb.
Bólintottam.
— Ezt örömmel hallom. Remélem, én is ilyen vagyok. Vagyis igyekszem, isten látja a
lelkem. De az egyik felem már nagyon elfáradt. – Elcsuklott a hangom. — Mindenki azt
mondja, fel a fejjel, de fogalmuk sincs, hogy csak próbálok a felszínen maradni.
— A nehezén már túl van, kedvesem. Innen már csak felfelé visz az út. – Betette az
adatlapot a tartóba az ágyam elején, és amikor megkértem rá, ideadta a táskámat, majd halkan
becsukta maga mögött az ajtót.
Három nem fogadott hívásom volt, de nem a telefonomat kerestem úgy, mint Kinder
tojásban az ajándékot. Áttúrtam magam a tisztálkodószereimen meg a magazinokon, amiket
Sally dobott be, esküdve rá, hogy elűzik az unalmat, amíg végül ráakadtak az ujjaim. A
parókám. Tudom, hülye dolognak tűnik mindezek után, de behoztam a parókámat. Végül is
még alig volt időm bejáratni, csak a tükörnek mutogattam. No meg Mannynek, de neki mind-
egy volt, hogy kopasz vagyok vagy vörös bohócfrizurám van, csak adjak neki enni és
vakarjam meg a hasát alvás előtt.
Rögtön beleszerettem, amikor megláttam Mrs. Seidelnél. Megszólalásig olyan volt, mint
„a Rachel”, ami régebben az ideálom volt, ezért azt reméltem tőle, hogy ad majd valami
pluszt, akármit, bármit, csak valami jót. És ebben az esetben ez így is volt: önbizalmat adott,
(hozzávetőleg) szépnek éreztem magam benne, és egy másodpercre elfeledtette, hogy III-as
stádiumú mellrákom van.
 Kivettem a parókát a táskámból, és óvatosan a fejemre tettem. Nem tudtam, hogy
egyenesen áll-e és minden fürt rendben van-e, de akkor ott, az automata kórházi ágyon,
mellek nélkül és egyiptomi múmia módjára bekötözve, majdnem úgy éreztem, hogy
mindenem megvan.

SALLY VOLT AZ ELSŐ látogatóm. Megígérte, hogy vigyáz Mannyre, amíg a kórházban
vagyok, és késő délután benéztek Drew-val. Elaludtam a parókával a fejemen, és épp
felébredtem a korai vacsorára (a kórházban mindenki korán vacsorázik, akkor is, ha
harmincéves, és akkor is, ha nem érdekli a mindennapi húsgombóc – elé teszik, és kész),
amikor beléptek.
— Drágám! – sikkantotta Sally, és odahajolt, hogy megpusziljon. — Csodásán nézel ki!
Nem tudom, mit csináltak veled, de én is szívesen megcsináltatnám.
— Tetszik? – kérdeztem mosolyogva, és megemeltem a hajam, mint egy modell a
negyvenes évekből.
— Isteni! Egyszerűen isteni! Demi Moore keresztezve Angelina Jole-val. Az a parókás nő
egy zseni. Lehet, hogy írok erről egy cikket.
— Ja, hogyan szépültem meg a ráktól. Tuti rábuknak Hollywoodban.
Sally komoly képet vágott.
— Ne viccelődj! Tudod, hogy azok a színésznők mindent megtennének pár kiló fogyásért.
Lehet, hogy az Allure meg is venné a sztorit.
— És hogy ment? Mit mondtak az orvosok? – kérdezett közbe Drew.
— Hát… még várom az eredményeket, hogy kiderüljön, sikerült-e mindent eltávolítani,
de doktor Chin azt mondta, nagyon elégedettek. Holnapra többet fogunk tudni.
— Zach benézett már? – kérdezte Sally.
— Rúgj csak belém, ha már úgyis fekszem! – vigyorodtam el. — Nem. És nem tudom, be
fog-e egyáltalán. Felhívtam valamelyik este egy kicsit befüvezve, vagy talán inkább azért,
mert féltékeny voltam. Nem tűnt úgy, mintha nagyon örülne a hívásnak. Azt mondta, hoz
majd még füvet, és nem akarja a portásnál hagyni, de aztán mégis azt tette. – Felsóhajtottam.
— Gondolom, nem volt olyan jó ötlet tizenkét éves módjára felhívni és arról érdeklődni,
lefeküdt-e Lilával, mint amilyennek a joint után tűnt.
— Édesem, semmi gáz. Biztos nem volt olyan rettenetes. És tuti beugrik holnap.
— De, rettenetes volt – válaszoltam. — Vissza kellett volna hívnom és bocsánatot
kérnem.
 — Azt hittem, nem vagy az a bocsánatkérős típus. Vagy nem te mondtad ezt legalább
százszor az évek alatt? – nevetett Sally. — Úgy tűnik, Zach áttörte a páncélodat.
Csak megvontam a vállam, és arra gondoltam, vajon hány olyan embert kaszaboltam le
korábban, mint Zach vagy Susanna Taylor.
— Az mi? – kérdezte Sally a nyakamra mutatva.
Ösztönösen odanyúltam, és éreztem az aranylánc súlyát a kulcscsontomnak ütődni. A
doktorok nem vetették le a műtét előtt, csak megfordították rajtam, így most a lóhere a
tarkómon lógott.
— Á, hülyeség! – mondtam zavartan. — Csak egy hülye nyaklánc, amit még Nedtől
kaptam. – Megint vállat vontam, ahogy Sally szeme elkerekedett a név hallatán. — Ne
aggódj! Semmi köze Nedhez. Csak… – Elhallgattam, mert elgondolkodtam azon, miért is
markoltam fel, amikor megláttam a fiókomban bepakolás közben. — Csak azért hoztam el,
mert amikor megvette, akkor reményt adott neki. Mert a szép időkre emlékeztette. És arra
gondoltam, hogy egy kis remény nekem sem ártana.
— Ez érthető – vélekedett Sally, és megszorította a kezem. — Az ember onnan veszi a
reményt, ahol találja.
Húsz perccel később lüktetni kezdett a fejem, és kellett egy újabb Vicodin-adag, azért
amikor Carol behozta a gyógyszereimet, Sally és Drew megpusziltak és megígérték, hogy
másnap is benéznek, és addig is vigyáznak Mannyre. Még a liftig sem értek, de már aludtam.
Halk kopogtatásra ébredtem.
— Jöjjön be, Carol! – dünnyögtem. De csak újabb kopogtatás volt a válasz. Összeszedtem
magam és a rágóért nyúltam az éjjeliszekrényen, hogy legyen valami a kiszáradt számban. —
Nyitva van. Ébren vagyok. Szabad!
Hallottam az ajtónyikorgást, és anélkül, hogy felnéztem volna, kinyújtottam a karom,
hogy a nővér megmérje a vérnyomásom vagy vegyen le annyi vért, amennyit akar. Már úgyis
egy emberi tűpárna voltam, mit számít egy szúrással több vagy kevesebb.
— Natalie – szólított meg egy hang, amitől mintha villám csapott volna belém.
Felnézem, és nem Carol volt az.
Jake volt. Visszajött.
ÖTÖDIK CIKLUS

…
Január
 TIZENNÉGY

Kedves Naplóm!
Annyira örülök, hogy az utolsó pillanatban bedobtalak a táskámba! Ki
gondolta volna, hogy egy hülye napló – ne vedd sértésnek, de amikor
elkezdtem ezt az írásdolgot, az volt a véleményem, hogy a naplók a
nyolcéves kislányoknak meg az olyanoknak valók, akik túl sok Oprah-t
néznek –, szóval ki gondolta volna, hogy egy napló ilyen jó védőháló?
Kiderült, hogy nem kell levadásznom Jake-et, aki. a következő lett
volna a listámon. Talán az egyetlen, aki igazán számított. Ő talált meg
engem.
Ismered a helyzetet, ami minden lány rémálma, hogy pont akkor fut
bele az exébe, amikor kickbox-óráról tart hazafelé, vagy a kozmetikustól,
amikor az arca leginkább egy pepperonis pizzára emlékestet? Nos, ezeket
én kenterbe verem. Képzeld el, hogy akkor futsz bele az exedbe – persze,
ezt csak képletesen mondom, mert nehéz lett volna bárhova is futnom –,
amikor éppen elvesztetted a melleid, és a műtét után alig tudsz levegőt
venni, és a bőröd olyan, mint a nyers tészta. Nekem nem kellett
elképzelnem, mert pontosan ez történt.
Naplóm, nincs túl sok erőm írni – olyan helyek lüktetnek rajtam, amik
még soha életemben nem lüktettek, de most mintha a legdurvább
elektróra vonaglanának – de ezt el kellett újságolnom.
Végül csak ennyit mondok: reméltem és akartam és mindent
megtettem volna, hogy Jake visszajöjjön hoznám. Vicces, hogy rákosnak
kellett lennem, hogy tényleg megtegye.
HÁLA ISTENNEK, hogy rajtam van a parókám. Szó szerint ez volt az első
gondolatom. Hála istennek, hogy rajtam volt a parókám, mert ha Jake meglátott volna
kopaszon, nem tudom, mi a fenét kezdek. Amikor az ember éppen túlvan egy műtéten, egy
olyan műtéten, ami megmentette az életét, bár el is vett belőle valamit, és besétál a szobájába
és az életébe a volt barátja, valószínűleg az egyetlen, akit igazán, teljes szívéből szeretett,
akkor azt hihetnénk, nem a hajára gondol először. De a jelek szerint mégis.
— Natalie – szólalt meg, én pedig felnéztem, Carolra számítva a tűivel meg a
gézlapjaival.
— Jake – válaszoltam, és ösztönösen a hajamhoz kaptam, mintha tartanom kéne.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak még valamit, de nem jutottam szóhoz.
— Ó, istenem! – mondta közelebb jőve. — Miért nem hívtál?
Félrenéztem.
— Kitől tudtad meg?
— Anyukádtól. Küldött egy e-mailt Ausztráliából. Talált egy internetkávézót, és megírta a
híreket. Azt hiszem, nem akarta, hogy egyedül legyél.
Jellemző, gondoltam. Anyám, az alfanőstény a megmentésemre siet. A szüleim,
mondanom sem kell (és azért nem kell mondanom, mert ha az embernek III-as stádiumú
mellrákja van, és az édesanyja azzal foglalkozik, hogy elérje az exét, akkor nyilvánvaló, hogy
miként érez a nevezett ex iránt), odavoltak Jake-ért. Ő volt – ahogy anyám fogalmazott
egyszer, amikor egy hétvégét töltöttünk Bryn Mawrban – „a tökéletes ellenszerem”. Ezen a
megjegyzésén egy órát duzzogtam, de amikor elmondtam neki, hogy ezzel nem is kicsit
sértett meg, leintett, és azt felelte, félreértem a dolgot.
— Úgy értem, kedvesem, hogy tökéletesen kiegészítitek egymást. Ő tud kezelni téged. Ez
eddig még senkinek sem sikerült. – Azzal belibbent az étkezőbe, hogy megkínálja Jake-et egy
pohár scotchcsal.
— A reptérről jövök – tette hozzá Jack a fal mellett állva, miközben engem bámult a
kórházi ágyon.
Akkor vettem észre a bőröndjét a kis előtérben.
— Nem kellett volna jönnöd. Nem akartam kényelmetlenséget okozni. – Ennyi idő után
még mindig ugyanaz volt a helyzet: Jake állandóan repült, nekem viszont a földön volt rá
szükségem.
Megrázta a fejét.
 — Ne légy nevetséges! Pont jól jött ki, mert éppen lejátszottuk a magunkét Dave
Matthews előtt, és már úgyis indulni akartam vissza. – Megállt, ellágyult a hangja. — De
akármi is van, jöttem volna, ha hívsz. Otthagytam volna a turnét, megtettem volna bármit. Ám
nem tudtam semmit.
— Nem akartam, hogy tudd – mondtam szárazon.
— Pedig tudni szerettem volna. – A tökéletesen álló farmere zsebeibe dugta a kezét.
— Úgy két éve már nem nagyon akartál tudni rólam.
Hét hónapja voltunk együtt, amikor Misbees betört a zeneiparba. Egy keddi napon hívott
fel az irodában, robbanásig feszült hangon.
— Leszerződtetnek! – kiabálta. — Kurvára leszerződtetnek!
Aki leszerződtette őket, nem volt más, mint a Sony lemezkiadó. Az ügynökeik már
hónapok óta követték az együttest, és a hétvégén, amikor Jake bemászott mellém az ágyba és
felébresztett, miután hazaért a szombat késő esti koncertről, azt mondta:
— Azt hiszem, megvan. Szerintem megcsináltuk.
Én meg kidörzsöltem az álmot a szememből, és felkeltem kibontani egy üveg pezsgőt.
És tényleg megvolt. De utána már semmi nem volt ugyanolyan. Na most, mielőtt
elítélnél, mielőtt azt mondanád, hogy nem támogattam a barátom karrierjét és nem szurkoltam
neki, hadd tisztázzak valamit. Senki, ismétlem, senki sem volt büszkébb rá nálam. Jake az
első randitól leigázott. Annyira a rabja lettem, hogy voltak napok, amikor szó szerint fájt,
hogy nincs velem. Volt, hogy azon kaptam magam, a monitort bámulom és azt kívánom,
bárcsak felgyorsulna az idő, hogy megint együtt lehessünk. Jobban kívántam, mint bármit,
amiben valaha részem volt. Ezt tudnod kell, mielőtt azt hinnéd, hogy nem kívántam neki
tomboló sikert és egy vödör Grammy-jelölést. Tudnod kell, hogy mindabból, amit a huszonöt
évem alatt láttam, éreztem és belélegeztem, Jake-et szerettem a legjobban.
És most visszajött.
— Hogy történt ez? – kérdezte, odahúzva egy széket az ágyam mellé. Úgy csikorogtak a
lábai a linóleumon, mint a kréta a táblán. — Nem értem, hogy fordulhat elő. Hiszen olyan
egészséges voltál, hogy jutottál onnan ide?
Elmeséltem neki, hogyan találta meg Ned a csomót. És eszébe idéztem a nagymamám
esetét. — Balszerencse – vontam meg a vállam. — Az ember nem menekülhet a balszerencse
elől.
— És ő most hol van? Ned? Miért nem neki írt anyukád, miért nekem?
— Szakított velem– feleltem tényszerűen. — Pont miután kiderült, hogy rákos vagyok. Ejtett
valami ribancért, akivel Chicagóban jött össze.
 Azon kaptam magam, hogy odanyúlok a négylevelű lóheréhez a nyakamban, és
próbáltam nem annyira keserű hangon beszélni.
— Ha belegondolok– mondta Jake mosolyogva–, mindig utáltad, ha elutazom.
— Igen– sóhajtottam fel. — Ezt kapd ki! Nedet sosem cseszegettem érte… ő olyan… –
szünetet tartottam, keresgéltem a szavakat– más volt, mint te.
Egyenesen ránéztem. Ugyanaz a laza szőke haj, ami gyűrűkbe göndörödik, ha nem
vágatja le időben. Ugyanaz az átható kék tekintet. És ugyanaz a sürgető vágy bennem.
— Néha könnyebb volt – folytattam. — Mert nem kellett küzdeni, nem éreztem úgy, hogy
harcolnom kell, hogy magamhoz kössem. Ned boldogan megült egy helyben. Ő volt a bétám
– magyaráztam. — És működött.
— Aztán egyszer csak nem.
— Vicces az ilyesmi — ismertem el.
Jake-kel körülbelül egy év után kezdtünk eltávolodni egymástól. Utána még majdnem két
évig együtt voltunk, de egy év után már észleltem az első jeleket. Mielőtt a Sony amerikai
szupersztárt csinált a Misbeesből, úgy döntött a cég, hogy külföldön futtatja őket. Jake
bepakolta a sporttáskáját, kétszer szeretkezett velem az utolsó éjszakán, aztán másnap reggel
indult a hajnali géphez. Hallottam, hogy búcsúzóul odasúgja, „szeretlek”, de ha jól
emlékszem, túl fáradt voltam viszonozni. Majdnem hat hétig volt távol.
Az első távolléte nem zavart annyira. A második, ugyanannak az évnek az őszén, már
nem volt ilyen sima ügy. Nagyapám meghalt, azt akartam, hogy Jake mellettem legyen. De
mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen – Prága túl messze volt ahhoz, hogy egy napra
hazaugorjon –, úgyhogy nem hibáztattam. De nehéz közös életet építeni, amikor egy pár
szinte sosincs együtt.
Akárhányszor hazajött, mindig újra beleszerettem. A hazaérkezései olyanok voltam
nekem, mint a kábítószer: fantáziáltam róluk, belőlük éltem, és azt mondogattam magamnak,
ez elég, hogy életben tartsa a kapcsolatunkat. Csokit hozott Svájcból vagy rózsákat Austinból,
és megesküdött, hogy nem bírt volna ki még egy napot nélkülem. Ez mindkettőnk sebeire
gyógyír volt, és legalábbis arra az órára elég is volt. Aztán ahogy közeledtünk a harmadik
évfordulónkhoz, egyre többet volt távol és egyre nagyobbakat hallgattunk együtt. Minden
értelemben eltávolodott tőlem: szerelmünk minden rétegét áthatotta a távollét.
Amikor leültem a kanapéra és elmondtam neki, hogy ezt nem bírom tovább, megpróbált a
lelkemre beszélni. De csak ingattam a fejem, és a harmadik évfordulónk előtti napon
segítettem neki összepakolni a dolgait, a dolgokat, amik egy kapcsolatban az idők során
összegyűlnek és annyira részévé válnak az ember életterének, hogy nehéz elképzelni, hogy
volt idő, amikor nem voltak ott; és aztán elbúcsúztunk. Mielőtt elment, még egyszer kérte,
hogy vonjam vissza a döntésem. Elsírtam magam és azt válaszoltam, hogy nem tudom.
— Szeretlek, Natalie – mondta, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.
— Az nem elég – válaszoltam, és néztem, ahogy végighúzza a bőröndjét az előtéren.
Két évvel később a kórházi ágyamon feküdtem, bekötözött mellkassal és infúzión belém
csorgó fájdalomcsillapítókkal. Csak most, ahogy néztem Jake-et a Sloan-Kettering vibráló
neonfényében, éreztem úgy, hogy a mellkasom alatti, a szívemen ejtett sebek is kezdenek
begyógyulni.

— ITT MARAD A VÁROSBAN – mondtam Sallynek, aki a vészhívásomra rögtön ott termett
az ágyam mellett. Azt éreztem, hogy ha a műtét utáni fizikai kimerültség nem öl meg, akkor
az érzelmi kimerültség biztosan.
— Na NE! Te jó ég, mit mondott?
— Azt, hogy ezúttal nem megy sehova. Mert most rajta a sor, hogy magától, kérés nélkül
döntsön úgy, hogy marad. – Próbáltam elnyomni egy mosolyt.
— De, ugye, nem kérted, hogy maradjon? Mármint, várjunk csak, hogy történt ilyen
hirtelen ez az egész?
— Nem – ráztam meg a fejem. — Nem kértem. Sőt határozottan kijelentettem neki, hogy
jól vagyok. Azt mondtam, hogy nagyon jól áll neki a páncélos lovag szerepe, aki két év után
megjelenik, de egy idő után unalmas lesz a szerep.
— És erre ő? – hajolt közelebb Sally.
— Erre ő azt válaszolta, hogy ez nem egy szerep. Hogy jó pár hónapja folyton csak rám
gondolt, és alig tudta megállni, hogy felhívjon. És amikor anyám írt neki, azt jelnek tekintette.
Amikor Jake-kel szakítottunk, arra kértem, ne keressen. Ennek ellenére eleinte minden
héten felhívott, megzavarva a gondolataimat egy megbeszélés finisében vagy amikor egy
őrült munkanap után próbáltam magamhoz térni. Felhívott, de nem igazán volt mit mondania.
Az első néhány alkalommal próbált rávenni, hogy vonjam vissza a döntésem. Aztán ezt a
negyedik-ötödik alkalom után abbahagyta, de miután letettük, akkor is ugyanolyan üresnek
éreztem magam, mint amikor még együtt voltunk. Amikor beszéltünk, mindig újra a hálójába
vont. Ha gyakran beszélünk, nem lettem volna képes kiszabadulni. Végül azt mondtam neki,
ne hívjon többet.
— Hiszel neki? – kérdezte Sally, és felállt megöntözni a virágokat, amiket a szenátor
küldött. — Hogy rád gondolt, mielőtt ez a dolog történt?
 — Persze. Miért ne? Én is álmodtam róla, úgy értem, tényleg megjelent az álmaimban,
szóval miért ne hinném el, hogy ő is ugyanígy volt?
Ez valóban így volt. Megint láttam azt az álmot: a vidámparkot, ahol majdnem
megfojtottak a bohócok meg a homok meg a klausztrofóbia. Csakhogy a múlt héten, amikor
felnéztem, hogy lássam, ki mentett meg, ki nyújtotta értem a kezét, nem egy arctalan árnyat
láttam, hanem Jake-et.
— És most mi lesz? – huppant le Sally az ágyam végére.
— Most itt marad. – Ránéztem, és éreztem, hogy viszket az orrom és remeg az állam. —
Lehet, hogy rákosnak kellett lennem ahhoz, hogy visszajöjjön.
— És neked ez jó így? Hogy két év után visszaoson? – A barátnőm a kezemre tette a
kezét.
— Nem oson. Ez nem osonás. Szeret engem. És nagyon rám fér most, hogy legyen
mellettem valaki.
— Én melletted vagyok. Amúgy meg nem az van, hogy régen is szeretett? – mutatott rá
Sally.
— De igen – ismertem el. — De talán most ez elég is lesz ahhoz, hogy jól alakuljanak a
dolgok.
 TIZENÖT

N
em tudom, hogyan nem vettem észre, de gondolom, az ember könnyen elsiklik
dolgok felett, ha tele van nyomva Vicodinnal és egy automata ágyhoz van kötve
(amit egyébként élveztem: egy gombnyomásra olyan pozícióba állíthatod,
amilyenbe akarod, pont mint a reklámban!). Végül anyukám fedezte fel, amikor még egyszer
körülnézett, nem hagytam-e valamit a kórházi szobámban. Az ágy alatt volt, bizonyára leesett
a forgó tálcáról, ahova Carol tette a kaját és Sally a mindenféle magazinokat.
— Ez kell? – lobogtatta meg a papírlapot, még mindig az ágy mellett görnyedve.
Még sosem láttam, hogy a házimunkára akár csak távolról is emlékeztető dolgot művelt
volna, ezért a tolószékemben ülve döbbenten bámultam.
— Mi az? – kérdeztem.
Felegyenesedett.
— Úgy látom, üzenet. Zachtól.
Felvonta a szemöldökét. Egy gyengeségi roham alkalmával (amiből mostanában egyre
több volt) elárultam neki a befüvezett telefonhívásom kínos esetét. Átadta a cédulát.

Natalie!
Benéztem, de olyan békésen aludtál, hogy nem akartalak
felébreszteni. Gondoltam, rád fér a pihenés. Dr. Chin mindenről
tájékoztatott, és úgy tűnik, célegyenesben vagyunk. Ennek nagyon
örülök.
Ha bármi kell, kérlek, hívj. Tényleg. Hívj! Akármi történt is
közöttünk, nem ér annyit, hogy ne hagyd, hogy segítsek.
Tudom, hogy pillanatok alatt talpra állsz és leigázod a világot.
Puszi,
 Zach
Betömtem a papírt a retikülömbe, amit a hónom alatt szorongattam a tolószékben ülve,
aztán jeleztem anyámnak, hogy kész vagyok. Végignéztem a szobán: a folyóra néző kilátáson,
az összegyűrt köpenyen az asztal mellett, az üres vizespoharakon, amik nem tudták oltani a
szomjam. És eldöntöttem, hogy sosem jövök vissza.
— Induljunk, Anya! Vigyél haza!

JAKE ÚGY PUSZILTA MEG a szüleim, mintha mi sem történt volna. Mintha nem telt volna
el két év, és mintha három hónappal ezelőttig nem vette volna át a helyét az ágyamban egy
másik férfi. Segített nagy nehezen kikászálódnom a tolószékből és elbicegnem az ágyig.
— Doktor Chin azt mondta, hétfőre már jobban leszek – mondtam, máris elnézést kérve a
gyengeségemért.
— Nem sietek – közölte, miközben betakart. — És bírom az új járgányod. Tudsz már
kétkerekezni? – kérdezte vigyorogva.
Felnyögtem és a párnáimra hanyatlottam. Gyűlöltem azt a rohad tolószéket, azért, amit
jelképezett és ahogyan éreztem benne magam.
— Ne szokj hozzá! A jövő héten kidobom.
Lehunytam a szemem, és hallottam, hogy Jake anyámmal beszélget a nappaliban. A
szüleim egy belvárosi szállodában szálltak meg, de Jake megígérte anyámnak, hogy vigyáz
rám. Hallgattam a szavait, és azon gondolkodtam, vajon ezúttal tényleg betartja-e az ígéretét:
megadja-e, amire szükségem van, akkor is, ha nem kérem. A gardrób ajtaja nyitva volt, és
észrevettem, hogy néhány ingét máris beakasztotta. Bementem a kórházba, és két napra rá
visszajött az exbarátom, nemcsak a szekrényembe, de az életembe is. Kinek kell orvos ezek
után? Jake-nek még megvolt a garzonja az East Village-ben, ott húzta meg magát, amikor
New Yorkban volt, de beleegyeztem, hogy nálam lakjon, hogy legyen ott valaki, ha szó szerint
vagy átvitt értelemben elesettnek érezném magam.
Apukám jött be a hálóba és búcsúzóul megpuszilt, azt mondta, másnap reggel benéznek.
Anyám élükre állítva elrendezte az íróasztalomon tornyosuló irathalmokat, közben maga elé
morogva, amiért ilyen állapotban is dolgozom, és amikor végre elégedett volt, mind a
bűntudattal, amit okozott, mind a rendrakással, átadott Jake-nek egy pontos kimutatást az
előre elkészített ételekről, amiket elhelyezett a hűtőben. És aztán, hip-hop, kettesben
maradtunk.
— Írtam neked egy dalt – mondta, és leült az ágy sarkára.
 Huszonöt éves koromban, amikor a pasim leendő rocksztár volt, úgy gondoltam, ez a
szerelmi vallomások csúcsa, bizonyára az „In Your Eyes”-t ihlető csaj is teljesen odavolt,
amikor Peter Gabriel megírta neki a számot. Van-e ennél romantikusabb dolog? Olyan, mint a
gimis évkönyvbe írt ígéret vagy a fa kérgébe vésett monogramok. Jake dalszerző volt, és ha
rólam írt volna dalokat, az minden bizonnyal örökre megpecsételi a sorsunkat. Néhány
havonta megkértem: „írj egy dalt nekem”. Mindig bólintott és megesküdött, hogy írni fog.
Aztán végül már túl kínos volt az egész, úgyhogy nem kértem többet. Nem tudtam, melyik a
rosszabb, az, hogy titkon sóvárogtam a dalért, amiben elhangzik a nevem, vagy az, hogy
sosem volt képes megírni.
— Miért most? – kérdeztem a párnámra dőlve, évekkel az után, hogy kikopott belőlem a
romantikus idealizmus. — A rák miatt?
— Jóval a rák előtt írtam – válaszolta. — De már nem voltál ott, hogy meghallgasd,
amikor végre elkészültem vele.
— Mi tartott ennyi ideig? – ültem fel.
— Az utolsó turnén kezdtem el írni, mielőtt szakítottunk. De te kidobtál, mielőtt
eljátszhattam volna neked. És milyen vicces: amikor már nem voltál velem, az lett a
legfontosabb a világon, hogy megírjam. – Fanyarul elmosolyodott a helyzet iróniáján.
— Nem tudod, mid van, amíg el nem veszíted – mondtam kimerülten, és úgy éreztem,
ólomból vannak a szempilláim.
— Valahogy úgy – bólintott Jake. — Valahogy pontosan úgy.

…
Kedves Naplóm!
Már majdnem két hete, hogy Jake visszajött; bocs, hogy csak most
írok. Őszintén szólva eléggé megviselt ez az egész.
A jó hír az, hogy az orvosok nagyon elégedettek a gyógyulásommal.
És bár semmire sincs garancia – hiszen még hátravan pár kemociklus
–, most először biztosak benne, hogy legyőzhetem a rákot. Dr. Chin azt
mondta, nem akar túl korán biztatni, de elkésett. Már bizakodom.
Lehet, hogy azért van, mert Jack visszajött, vagy csak azért, mert a
testem felvette a harcot, a lényeg hogy úgy érzem – ahogy Carol nővér
mondta –, szebb napok várnak.
 Amiről, persze, Jake jut eszembe. Furák ezek a dolgok, Naplóm.
Fura, hogy ilyen sokáig élhetsz valaki nélkül, aztán ahogy visszatér az
életedbe, ahogy kiderül, hogy nélkülözhetetlen, már fogalmad sincs,
hogyan tudtál élni nélküle. Így volt Jake-kel. Próbáltam visszafogni
magam. De Jake olyan, mint álmomban a futóhomok: ha küzdök ellene,
csak még jobban elnyel. Különös, hogy így egybeesik ez a két dolog,
amit nem tudok irányítani: a rák és Jake.
Ugyanakkor, el kell ismernem, csodálatos, amit tesz. Ned sosem lett
volna képes erre. Minden reggel kötést cserélünk, ami az első pár
napban véres és gennyes volt, és meglehetősen undorító, de neki a
szeme sem rebbent. Az új melleim még mindig olyanok, mint egy
pornósztáré: duzzadtak és tömörek, és bár egy kicsit kiborít, hogy
mostantól úgy fogok kinézni, mint egy cirkuszi látványosság, Jake csak
vigyorog ezen, miközben felteszi az új gézt, és azt mondja, hogy ezzel
a dekoltázzsal bármire rá fogom tudni venni a szenátorokat. Ha akarod,
a Holdba repítenek, mondta tegnap. Csak egy pillantás, és nekik annyi.
Na persze, még ha soha nem is fognak megereszkedni a melleim, a
szenátorok minden valószínűség szerint inkább megrettennének tőlük
jelen állapotukban. Ugyanis, kedves Naplóm, jelenleg nincs
mellbimbóm. És igen, ez pont olyan fura, mint amilyennek hangzik.
Ahol valaha apró, de peckes melleim és rózsaszín mellbimbóim voltak,
ott most csak két böszme duzzanat van. De, úgy látszik, Jake-et ez sem
zavarja. Azt mondja, gyönyörű vagyok, bár nem hiszem, hogy ez
lehetséges. Azért próbálom úgy intézni, hogy ha lehet, parókában
lásson.
És nem csak a sebeim ellátásában jeleskedik. Gyakorlatilag olyan,
mint egy cseléd, ami nyilván érdekesen hangzik, ha a pasimat vagy
kicsodámat nevezem így, de pillanatnyilag a jelen helyzetben pont erre
van szükségem. Eltűri a Mi az ára?-függőségemet, sőt felugrik a
kanapéról és a géphez ront, hogy kikeresse egy grillsütő vagy egy kerti
szék vagy egy ütvefúró átlagos árát abban a néhány másodpercben,
amíg a játékosok felírják a tippjeiket. Lemegy a boltba, ha elfogy a
kaja, megsétáltatja Mannyt, ha friss levegő kell neki. Tegnap este
annyira unatkoztam, hogy röhejes Top Gun-nézési kényszer jött rám, és
ő leugrott a kölcsönzőbe a DVD-ért. Néztem, ahogy kilép az ajtón, és
arra gondoltam, ő lenne a tökéletes félj, ha gyereket akarok. (Ha
egyáltalán lehet még gyerekem, jegyzem meg.) Koviubi fagyival hajnali
háromkor? Igenis, hölgyem!
Sally, az örök szkeptikus, nem ennyire lelkes.
— Jusson eszedbe, nem véletlenül hívják az ilyesmit
„visszahódítás”-nak – magyarázta egyik délután, amikor Jack leugrott a
Citarellába egy kis mentás csokicsipszért, én meg rágyújtottam egy
spanglira. — Eleinte kihívásnak tekinti a dolgot. Az igazi kérdés az,
hogy akkor is így csillog-e majd a szeme, ha már elmúlt az újdonság
varázsa.
— Talán írnod kéne erről egy cikket – mondtam neki.
— Ugyan már! – sóhajtott erre. — Mintha nem írtam volna már vagy
százat. – Aztán végigmért, és szárazon hozzátette: — Úgy tűnik, az
olvasók mégsem veszik a lapot.
Talán jobb, ha azt is elmondom, hogy Zach kétszer hívott. Az első
után visszahívtam, de az üzenetrögzítője jelentkezett, és azóta nem
próbáltam újra. Tudom. Kéne. De Sally azt mondta, még mindig Lilával
van, és nem tudom, miért (esküszöm, Naplóm, tényleg nem tudom, ha
tudnám, elmondanám, hiszen Janice szerint ez a naplóírás értelme), de
még mindig haragszom rá emiatt. Valami ötlet? Na ja. Nekem sincs.
Mannyt is felkértem, hogy ossza meg velem briliáns gondolatait a
témáról, de neki sem vettem sok hasznát.
Sally szerint nem vagyok fair. Hozzám visszajött Jake, tehát ha Zach
visszaengedi Lilát, akkor milyen jogon irigylem tőle?
Valószínűleg igaza van. Sőt biztos, hogy igaza van. Viszont én azért úgy
látom, hogy mivel én le vagyok robbanva, nekem szabad minden
segítségét elfogadnom, még ha adott esetben az exemtől és egyetlen
igaz szerelmemtől jön is. Ám hogy Zach mentsége micsoda, arról
fogalmam sincs.
HATODIK CIKLUS

…
Február
 TIZENHAT

A
z első munkanapomon elég korán beértem. Nem olyan korán, mint szerettem
volna, és messze nem olyan korán, mint hat hónappal azelőtt, de a 8:45-tel most
nagyon is elégedett voltam. Jake azt akarta, hogy maradjak vele az ágyban. Ne
értsék félre, még mindig kábé annyi testi vágy volt bennem, mint egy döglött bálnában, és ő
meg csak nemrég költözött vissza. Mégis előfordult, hogy felébredtem az éjszaka közepén, és
csak néztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. És megszoktam, hogy sokáig
heverészünk az ágyban: néha elszívtam egy jointot, hogy lemenjen a reggeli, máskor csak
feküdtünk és újraszövögettük egymás között a hálót, miután olyan messzire távolodtunk. Volt,
hogy éjszaka elővette a gitárját, törökülésbe ült az ágy közepén, lábai körül púpos volt a
paplan, és énekelt nekem. Még nem kértem meg, hogy énekelje el azt a dalt is, amit nekem írt,
de tudtam, hogy egyszer meg fogom tenni. És reméltem, hogy az nem lesz túl soká.
De aznap reggel, az első munkanapom reggelén lefejtettem a derekamról a kezét, amely
megpróbált a lepedőhöz horgonyozni, és eltökélten felkeltem. Én, Natalie Miller, újra
dolgozni megyek. Visszaszerzem az irányítást. Visszaülök a nyeregbe. Letéptem a tisztító
nejlonzsákját a tökéletes fekete Calvin Klein-nadrágkosztümömről, egy hosszú, forró
zuhannyal jól elhomályosítottam a tükröket a fürdőben, és még arra is volt gondom, hogy
feltegyem a földszínű szemfestéket, amit Sally tukmált rám egy Sephora-beli
kiruccanásunkon. Persze, a pont az i-n a paróka volt. A helyére illesztettem, majd
végignéztem magamon. Ha valaki nem nézett túl közelről, alig lehetett észrevenni, mi
mindent megváltoztatott rajtam a rák.
A biztonsági őr alig akart megismerni. Elkérte a személyimet; ilyet legalább négy éve
nem tett. Ezt barna Farrah Fawcett-fürtjeimre fogtam, és megnyomtam a 31-es gombot a
liftben. Az iroda most kezdett életre kelni. Junior tanácsadók kortyolgatták a kávét és
csipegették a bagelt a fülkéikben, és a telefonok épp csak zümmögtek, még messze voltak a
forrponttól. Benyitottam az irodám ajtaján, a nagyra értékelt, ablakkal ellátott irodámén, amit
számtalan könyörtelen éjszakai túlórával érdemeltem ki, amit a szenátor oldalán avagy
érdekében töltöttem el, amikor már mindenki rég hazament aludni vagy a gyerekeihez vagy a
Knicks-meccsre. És amit megpillantottam, az nem a makulátlan íróasztalom volt, amin
glédában álltak az engem átölelő diplomaták fényképei és mindenféle emlékplakettek, amiken
Dupris támogatását köszönik meg. Nem, Kyle-t pillantottam meg, aki feltett lábbal kiabált
féltenorján a telefonomba. Intett, hogy menjek be, így hát sértődötten leereszkedtem a
bőrszékre, amit a Pottery Barnban vettem, és kivártam, hogy letegye.
— Natalie! Remekül nézel ki! Örülök, hogy újra itt vagy – mondta mindentudó és nem
éppen örömteli mosollyal. Kábé ahogy egy ravasz vaddisznó mosolyog az ebédjére.
— Kösz. És most kifelé az irodámból!
— Semmi bűbáj? Ne már, Nat! Legalább üdvözöld Kyle barátodat! Meg sem köszönöd,
hogy kimentettelek az összecsukló koktélasztalok tengeréből a karácsonyi bulin? –
Visszahelyezte csillogó Prada-cipőit a padlóra.
— Helló, Kyle! – sóhajtottam. — És köszönöm. Most elhagynád végre az irodámat,
kérlek? Be akarom indítani az őssejtkampányt, és fel kell hívnom néhány embert.
Bólintott, és a tenyerére támasztotta az állát.
— Értem. Értem. Viszont az a helyzet, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez még
mindig a te irodád. Amíg távol voltál, a szenátor előléptetett.
— Ne pöffeszkedj! – szóltam rá. — Több mint két éve az én nevem áll az ajtón.
— Ó, igen. De nézd csak meg, még mindig ott van-e – vonta fel a szemöldökét.
Felálltam, az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Akkor vettem észre, hogy az arany Natalie
Miller névtábla valóban eltűnt.
— Te szemét seggfej! – mondtam magam elé.
— Ezt beszéld meg a szenátorral – javasolta Kyle mosolyogva. — Jövő héten jön vissza.
Addig élvezd a boxom vendégszeretetét. Tudod, melyik az, ott hátul a vízcsapnál. Biztos,
hogy jártál már arra egyszer-kétszer.
— Ne rendezkedj be túlságosan! – vágtam oda, azzal felkaptam a táskámat és becsaptam
magam mögött az ajtót.

— UGYE, TUDOD, HOGY ez elég rizikós ügy?

 Mclntyre szenátor főtanácsadójával, Maureen Goodmannel beszéltem telefonon. Hét
évvel idősebb volt nálam, és elvileg semmi közös nem volt bennünk – ő oregoni leszbikus
volt –, de tudtam, hogy ő és Mclntyre szenátor is nagy támogatója az őssejtreformnak.
— Tudom. De néha a rizikós ügyek hozzák a legtöbb hasznot, nemdebár?
A mutatóujjammal befogtam a bal fülem, hogy halljak valamit a szakadatlan háttérzajban.
Már két és fél hete visszatértem, és még mindig Kyle fülkéjében ültem.
— Oké, ha megindulunk ezzel, akkor nagyon keményen meg kell indulnunk – jelentette
ki Maureen. — Szerezd meg a szenátor beleegyezését, és akkor elkezdhetünk neveket
gyűjteni.
— Már megvan. Át akarja nyomni ezt az őssejtjavaslatot, ez a legfontosabb neki ebben a
ciklusban – válaszoltam. — Elő a nagyágyúkkal! – Megálltam. — Nézd, Maureen, hajlandó
vagyok vállalni a kockázatot ebben az ügyben – folytattam elszoruló torokkal. — Tudom, az
elnök meg a tanácsadói azzal fenyegetőznek, hogy megvétózzák. De akkor legalább érjük el,
hogy ez megtörténjen, és az elnök elvegye a reményt azoktól, akinek szükségük lenne rá.
Tegyük elé a javaslatot, és akkor megnyugodhatunk, hogy mi megtettük, ami tőlünk telt.
— Vaó, ez úgy hangzott, mintha tényleg érdekelne a dolog – jegyezte meg Maureen,
aztán elkezdtük sorra venni, melyik szenátor áll már a mi oldalunkon, és kit kell még egy
kicsit puhítani. Leszűkítettük a kört nyolc kritikus névre, és mindketten elvállaltunk négyet.
— Szóval biztos vagy benne, hogy Dupris szenátor kiáll az ügy mellett? – tudakolta még
egyszer, mielőtt letettük. — Mert ez akár rosszul is elsülhet.
— Teljesen biztos – nyugtattam meg, és megígértem, e-mailben tájékoztatni fogom, hogy
hogy állok.
Három hónapunk volt, hogy a többséget magunk mellé állítsuk. Úgy láttam, nem
veszíthetünk. És bár tényleg biztos voltam benne, hogy a szenátor teljes mellszélességgel kiáll
a javaslat mögött, még egyszer meg akartam győződni róla.
— Szenátor, elnézést a zavarásért – mondtam az ajtaján kopogtatva, ami résnyire nyitva
volt.
Felnézett a hatalmas irathalom mögül, és behívott. Általában még a mindig készenlétben
álló sminkese és fodrásza nélkül is csodásán nézett ki. Egyszer, egy hosszú repülőúton
Európából hazafelé elárulta, hogy eleinte akadályt jelentett a szépsége. Senki sem vette
komolyan, ezért kétszer olyan keményen kellett dolgoznia.
— Legyen ez lecke, Natalie – mondta. — Ha hülyének nézik, dolgozzon, mint az állat, és
amikor kiüti őket, azt sem fogják tudni, honnan kapták az ütést.
 Most megviseltnek látszott, sápadt arcbőrén sötét karikák; apró légynek tűnt a hatalmas
íróasztal mögött.
— Elnézést a zavarásért, szenátor – léptem beljebb. — Épp most beszéltem Maureen
Goodmannel, Mclntyre szenátor főtanácsadójával. Készen állunk rá, hogy teljes sebességre
kapcsoljunk az őssejtkutatási törvényjavaslat ügyében, és csak még egyszer meg akartam
győződni arról, hogy önre is számíthatunk. Hogy az élére fog állni az ügynek.
— Élére állok – mosolyodott el. — Semmit sem szeretnék jobban, mint ezüsttálcán
szervírozni a javaslatot az elnöknek.
— Örömmel hallom – bólintottam. — Vegye úgy, hogy már szervíroztuk is.

— NEM TEHETEM MEG, hogy nem megyek el – mondta Jake. — És csak öt napról van
szó. Az egy hét sincs.
Nem válaszoltam. Hátradőltem a kanapén, beszívtam a füstöt, aztán a kávézóasztalon álló
narancsléért nyúltam. Becsületére legyen mondva, hozott narancslét. Frissen facsartat.
— Natalie, tudom, azt mondtam, hogy most már mindig veled leszek. És így is van. De
értsd meg, hogy minden munka utazással jár, és most L.A.-be kell mennem. Óriási lehetőség a
Leno showban játszani.
Lassan kifújtam a füstöt, elhessegetve Manny irányából. Nem hiszem, hogy az állatvédők
azért adták nekem, hogy befüvezzen.
— Nat, észre sem fogod venni, hogy elmentem. Újra dolgozol. Remekül nézel ki, és még
annál is jobban érzed magad. Újra teljes értékű vagy.
— Szóval csak benéztél, hogy besegíts a nővérnek? Hogy a személyi Florence
Nightingale-em legyél? – Ismét beszívtam egy slukkot.
Sóhajtva felállt az ebédlőasztal mellől és odaült mellém.
— Nem, azért jöttem vissza, mert szeretlek és nem akartam nélküled élni. És egypár nap
L.A.-ben és egy tokiói villámlátogatás nem változtat ezen.
Igaza volt. És tudtam is, hogy igaza van. Elvégre egy rohadt majdnem-rocksztár, az ég
szerelmére. Nem várhatom el, hogy a lábamnál ücsörögjön, amikor a jövője kopogtat az ajtón.
Elnyomtam a spanglit, aztán a hűtőhöz mentem. Jake még mindig a válaszra várt. Illetve nem
is annyira válaszra, hiszen már eldőlt, hogy elmegy Jay Lenóhoz. Egy már alig mellrákos
barátnő nem elég ok, hogy ne menjen. És ezt a legcsekélyebb szarkazmus nélkül mondom.
Tényleg nem.
—Jól van. Menj! – És egy darab csirkemellért nyúltam.
 — Csak öt napról van szó, Nat. Öt nap. És már jövök is vissza. Semmi sem változik.
— Sosem változik semmi – mondtam, és bementem a hálóba Mannyvel, hogy jobb
társaságban ebédeljek.
 TIZENHÉT

M
ost jövök rá, hogy a diagnózis óta a kemociklusokkal mérem az időt. Ha nem
lennék rákos, biztos az évszakokkal vagy a munkahelyi eseményekkel mérném.
Gondolom, így csinálják a normális emberek. Ha normális ember lennék, azt
mondanám, szeptemberben diagnosztizáltak, Jake januárban jött vissza, vagy hogy november
végén borotváltam le a fejem. De én azt mondom, Jake a negyedik kör után jött vissza, és a
harmadik legelején vágtam le a hajam. Ilyen az, ha rákkal él az ember – nem lehet
megfeledkezni róla, akkor sem, ha éppen valami egész másról van szó.
Szóval amikor azt mondom, hogy Sally esküvői meghívóját a hatodik kör legvégén
kaptam meg, tudnod kell, hogy nem akarom az ő nagy napját az én nagy betegségemmel
elhomályosítani. Egyszerűen most így számolok. Az idő, mint minden más, a rákom körül
forog.
Gondolom, csupán véletlen, hogy még tíz hét volt az esküvőig.
— Korán kiküldőm a meghívókat – mondta Sally. — Így illik utazós esküvő esetén. Írtam
erről egy cikket.
Ha utánaszámolok, ez azt jelenti, hogy akkorra már túl leszek az utolsó kemón is, ha
minden jól megy. Átfuttattam az ujjaim a borítékon álló kalligrafikus betűkön, Ms. Natalie
Colleen Miller és Mr. Jake Spencer Martin, amikor megszólalt a telefon. Annyira
lekötött a meghívó, hogy meg sem néztem, ki az.
— Natalie? Susanna Taylor vagyok. – Rövid szünetet tartott. — A tanácsos felesége.
A francba, gondoltam, és a konyhaasztalon tornyosuló levélkupacra ejtettem a meghívót.
— Elnézést, nem akartam csak így váratlanul felhívni, de beszéltem ma az egyik
barátnőjével, Sally Fisherrel. Ő kért meg, hogy hívjam fel megint.
— Beszélt Sallyvel? Miről? – Ezen annyira meglepődtem, hogy még a postám
lapozgatását is abbahagytam.
 — Ó, egy cikkhez interjúvolt meg, amin dolgozik. Beszéltünk tavaly, vagy valahogy úgy,
és jól megértettük egymást, ezért most ebben az ügyben is felhívott. Egyébként nem vagyok
ilyen becserkészős fajta, de Sally szerint összeillenénk. – Elnevette magát. — És azt is
elárulta magáról, hogy nincs éppen a legjobban, úgyhogy gondoltam, talán érdekelné egy
összejövetel két hét múlva. Ünnepi villásreggelit tartunk az egyik tagunk, Olivia tiszteletére,
akit most nyilvánítottak gyógyultnak. Tetszene magának. Marketingigazgató az ESPN-nél.
Acélból vannak a tökei. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
A fenébe már, gondoltam, és éreztem, hogy megfeszül az állkapcsom. Pont, mint
anyám. De Sally mióta az anyám? Mély levegőt vettem és ösztönösen a
nyakláncomhoz nyúltam, mintha a négylevelű lóhere kedvessé, megértővé és együtt érzővé
tenne. Mostanában akarva-akaratlanul annyiszor érintgettem, hogy Sally a „jó karmám
hordozójának” nevezte. Aztán megeresztett egy om-ot, és a spirituális ébredés jeleit mutatta,
mint minden sztár, aki hatha jógára adja a fejét.
— Az a helyzet Susanna – válaszoltam, lerúgva a cipőmet és a talpamat masszírozgatva
–, hogy a következő hetekben eléggé el leszek havazva. Tudja, hogy megy ez, most indult a
ciklus meg minden.
— Tudom, tudom. – Éreztem, hogy közben jár az agya. — Natalie, csak egy
villásreggeliről van szó. Ha úgy találja, hogy gyűlöl minket és sikítva akar végigrohanni az
utcán utána, ám tegye. De tényleg csak egy villásreggeli az egész.
Sóhajtottam. Neki kellett volna indulnia a választáson a férje helyett, ugyanis nem lehet
neki nemet mondani.
— Rendben van – egyeztem bele. — Csak egy villásreggeli. De nem ígérem, hogy mással
is fogok foglalkozni, mint a palacsintával. – Legalább figyelmeztettem.
Miután letettük, fogtam Manny pórázát, hogy elvigyem az esti sétára. Februárhoz képest
nem volt rossz idő. Csípős volt a levegő, de nem olyan harapós hideg, amilyen a február lenni
tud New Yorkban, amikor a szél fütyül az épületek között és vörösre marja az ember arcát.
Már sötét volt, késő ahhoz, hogy a parkba menjünk, ezért csak az utcákon járkáltunk, ő
eldobott bageleket keresgélt a járdaszélen, én meg korholtam ezért, de csak félszívvel.
Hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja, és Manny rohanvást megindul felé.
Sötétzöld sállal a nyaka körül, halszálkás kabátjában Zach úgy nézett ki, mint aki
egyenesen a GQ magazin fotózásáról jön. És ezt a lehető legjobb értelemben mondom.
— Natalie! – Intett, ahogy közelebb értünk. — Szia! Gondoltam, hogy te vagy az. Bárhol
felismerném ezt a fickót. – Lehajolt és megsimogatta Manny orrát. — Hogy vagy
mostanában?
 — Jól. Sőt remekül. Már csak két kör van a kemóból. Alig hiszem el. Ja, és a jövő héten
lesz a mellbimbóműtétem. – Sikerült félig elmosolyodnom. — Ami jó, mert kicsit már unok
ezekkel a félgömbökkel járkálni. Hurrá, mellbimbók, jövök! – Semmivel sem volt lelkesebb a
hangom, mint én magam.
Zach mosolygott.
— Valójában arra vagyok kíváncsi, hogy ezen kívül hogy vagy? Doktor Chin mindent
elmondott, vagyis tudom, hogy a gyógyulással nagyon jól haladsz. Mindig is tudtam, hogy így
lesz.
Tudta, gondoltam. Ez így van.
— Ó, jól vagyok. Tudod, megint dolgozom, semmi különös. — Nem tudtam, hallott-e
Jake-ről, én meg nem akartam előállni vele. Ezért inkább bevittem egy megelőző csapást. —
És hogy van Lila?
— Jól van. – Halványan elmosolyodott, aztán legyintett. — Megmondom, mi legyen.
Rohamsebességű gyógyulásod és ráklegyűrő képességed tiszteletére menjünk el vacsorázni.
Megálltam és lenéztem Mannyre.
— Hacsak nincsenek más terveid - tette hozzá.
— Ö… nincsenek. Nem igazán. De nem vihetem be Mannyt egy étterembe. A hülye
egészségügyi szabályok.
— No igen. Akkor mi lenne, ha rendelnénk valamit? Akármit, amit meg tudsz enni.
A Hetvenhetedik utcai bank tetején világító digitális óra azt jelezte, hogy fiatal még az
este, csak 7:05 volt, úgyhogy, gondoltam, miért is ne. Jake L.A.-ben volt, és aznap este
úgysem terveztem dolgozni. Ráadásul Zachról volt szó. Magamnak sem vallottam be, de ez
önmagában is meggyőző érv volt.

VÉGÜL PIZZA MELLETT döntöttünk, és két szelet, egy joint (mindig volt nálam), egy
pohár merlot és egy feszült kvízcsata után, amiben én, ő és a tévés vetélkedő résztvevői
szerepeltek, már alig emlékeztem, miért is haragudtam rá.
Manny ott nyüszített a bőrkanapé lábánál, úgyhogy dobtam neki egy darab pizzát, és
rászóltam, hogy tűnjön el.
— Ezzel a hajjal szupermodell is lehetnél – jelentette ki Zach, megsimogatva a hosszú,
hullámos fürtöket.
— Na ja – horkantam fel. — Persze.
 De ő úgy nézett rám, mint aki komolyan gondolta, ezért megsimogattam a parókám, és
elgondolkodtam, tényleg így van-e. Zach egy másodperccel hosszabban nézett rám a
kelleténél, és éreztem, hogy elpirulok.
— Várod már az esküvőt? Jó buli lesz, nem?
— Te is jössz? – kérdeztem. Sally erről nem szólt.
— Még nem tudom. – Aztán elhallgatott. - Lila mondta, hogy szeretné, ha mennék, de…
— Vaó. Nem is tudtam. – Elkezdtem csavargatni a hajszálaimat.
— Mit nem tudtál? Nincs semmi tudnivaló. – Felkelt leszedni az asztalt.
— Hát, szerintem csak van valami, ha Puerto Ricóba repülsz vele esküvőkre. – Ez
fagyosabban hangzott, mint amilyennek szántam.
— Itt jön be a „de”. – Sóhajtott, és visszajött a konyhából. — Nem terveztem, hogy idáig
jutunk.
— Szóval idáig jutottatok? Akkor nem gáz, hogy itt vagyok? – Felkeltem, hogy elmenjek,
de megfogta a kezem és visszahúzott a kanapéra.
— Nem jutottunk. Legalábbis én nem. De nem csak erről van szó. Egyébként úgy tudom,
te is eljutottál valameddig. – Az arcom úgy elvörösödött, mintha óriáshangyák harapdálták
volna. Lenéztem a körömágyamra, és elkezdtem piszkálgatni. — Miért nem szóltál róla?
Megvontam a vállam.
— Nem t’om.
— Azt hittem, nem vagy elérhető. Nekem ezt mondtad.
— Nem vagyok. És ezt mondtam. – Nagyon sóhajtottam. — Nem tudom. Jake visszajött,
én magányos vagyok, és szerettem, és megígérte, hogy velem marad, és én pont ezt akartam
tőle, amikor jártunk, úgyhogy csak úgy beleegyeztem. – Megálltam. — De még nem vagyunk
úgy együtt. Tehát igen, még mindig így van. Nem vagyok elérhető.
— Vagyis ő kap egy második esélyt, de Lila ne kapjon?
Kinéztem az ablakán.
— Ez bonyolult.
— Nem kéne annak lennie.
— Mondja két agyturkász fia, aki éppen az exbarátnőjével jár, és azt tervezi, hogy
szorosabbra fűzi a szálakat, habár azt gyanítja, nem is igazán tetszik neki a barátnő? Kösz a
tanácsot, de kihagynám. – Felkeltem és az ablakhoz mentem, a horizontot néztem.
— Hol van most?
 — L.A.-ben, a Lenóban játszik. Nem tudták elhalasztani. Aztán Tokióba megy pár napra,
ha már úgyis ott van a nyugati parton. Rövidebb a repülőút. – Lesütöttem a szemem, hogy ne
lássa, hogy még mindig fáj Jake árulása.
— De maradni akar? – Zach rám nézett. — Te is azt akarod?
Miközben a piszkot kaparásztam a hüvelyujjam körme alól, megvontam a vállam.
— Nem tudom. Néha.
Zach felsóhajtott, felkelt és töltött magának még egy pohár bort.
— Tudod, nem mondtam el mindent Natasháról, a volt barátnőmről. Miután elfogadtam a
rezidensi állást New Yorkban, meggondolta magát. Úgy döntött, hogy nem tud nélkülem
élni, habár én már éppen kitaláltam, hogyan éljek nélküle. Nem volt sok szabadidőnk, de ő
mindet arra áldozta, hogy oda-vissza repkedett. Minden látogatással egy kicsit jobban
visszalopta magát a szívembe, amíg végül már el sem hittem, hogy elengedtem. – Kortyolt
egyet a borából és forgatta a szájában. — Hat hónapig ment így. Már arról beszéltünk, hogy
összeköltözünk, a bútorokat tervezgettük, sőt elmentem a gyémántkereskedőhöz is, akit a
bátyám ajánlott. Már megvettem a gyűrűt, amikor felhívott és azt mondta, nem tudja tovább
csinálni. Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy nem tud nélkülem élni, de ismét kiderült,
hogy tud.
— Sajnálom – mondtam gyengéden.
— Ne sajnáld! – intett a szabad kezével. — Másodszor is rájöttem, hogy igaza volt. Ezzel
csak azt akartam mondani, hogy néha azért jönnek vissza hozzánk, mert azt hiszik, az a jó
nekik. És ennek semmi köze ahhoz, mi a jó nekünk.

…
Kedves Naplóm!
Az utóbbi napok érdekesen teltek. Enyhén szólva. Jake hívott
tegnap, mielőtt indult a gépe Japánba, és a szereplése a Leno show-ban
minden szempontból óriási siker volt. Arról nem beszéltünk, hogy ez
mit jelent – azaz mit csinál a lemezcég hogy az „óriási sikernek ”
tekintett együtteseket reklámozna –, de szerintem mindketten
tisztában voltunk vele, mivel is fog ez járni. Jake-kel nem az a helyzet,
hogy olyasmiket ígér, amiket nem akar betartani, hanem olyanokat,
amik akadályoznák az egyéb terveit.
 Amikor megkérdezte, nekem hogy tetszett a műsor, azt mondtam,
szerintem bámulatosak voltak. És így is volt. Az új számukat, a „Miles
from Her”-t játszották, ami után még Leno is előrejött és azt mondta,
hogy ezt hallva mindenképp megveszi a cd-jüket. Azt viszont nem
árultam el Jake-nek, hogy Zachnál néztem a show-t. Tudom, tudom.
Milyen alapon teszek szemrehányást Jake-nek a megszegett ígéretei
miatt, amikor a nőgyógyászommal töltöm az estéimet, aki valószínűleg
az egyik legjobb barátnőmmel jár? De szinte nem volt más
választásom. Nem, ez felelőtlenül hangzik, úgyhogy másként
fogalmazok, mert Janice-szel éppen azon dolgozunk, hogy vállaljam a
felelősséget. Nyilván volt más választásom. Az este bármely pontján
felállhattam volna, megköszönhettem volna a pizzát és a kellemes
társaságot, és megtehettem volna Mannyvel azt az ötsaroknyi távot
hazáig Azt, hogy úgy éreztem, nincs más választásom, arra értettem,
hogy hosszú idő óta végre jól éreztem magam a saját bőrömben. Nem
feszengtem a sápadt arcom vagy a dagadó új melleim miatt, amik egy
Boeing 747-es mentőmellényeire emlékeztetnek. Valójában alig
gondoltam rájuk.
Szóval, mint mondtam, érdekes volt. A Leno show előtt mindenféle
hülyeségről dumáltunk, nem is emlékszem, miről. Talán a hírekről. El
sem hittem, hogy ilyen későig fenn maradok, de Zachkal cseppet sem
éreztem fáradtnak magam. Azt szerettem volna, ha lelassul az idő, és
ne kelljen észrevennem, hogy abból, amit az óra mutat, egyenesen az
következik, hogy másnap teljesen ki leszek készülve. Akárhogy is, a
hírek és a Leno előtt kimentem a mosdóba, és amikor visszajöttem,
megint úgy nézett – már máskor is nézett így –, ahogy egy pasi akkor
néz amikor valami nagyon intimre és személyesre és olyasmire gondol,
amit talán nem kellene elmondani, és azon töpreng hogy ne mondja-e
el mégis.
— Natalie, hadd legyek őszinte! – szólalt meg. — Tudom, hogy Lila a
barátnőd, és tudom, hogy Jake-kel vagy, de az a helyzet, hogy
szerintem egyszerűen csodálatos vagy.
 Nem tudtam mit válaszolni, ezért egyszerűen megköszöntem a
bókot, visszaültem és az ölembe tettem a kezem. De még nem fejezte
be.
— Tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül, és ezt tiszteletben
is tartom. Elég rákbeteget láttam ahhoz, hogy tudjam, nem fair
olyasmit kérni, hogy ebben a helyzetben hozz meg egy nagy döntést. –
Bólintottam, ő pedig folytatta. – így csak azt akartam mondani, és
aztán be is fejezem, hogy Lalával csak eltöltöm az időt, amíg eljön az
alkalmas pillanat. Tudom, ettől seggfejnek tűnök, de megmondtam
neki, hogy mindent megadtam neki, amit tudtam, ezért nem érzem
úgy, hogy tisztességtelen lennék vele.
Nem mondtam neki, Naplóm, hogy fejtse ki, mert mindketten
tudtuk, mire is lesz alkalmas a pillanat, amit vár. Nem tudtam, hogyan
reagáljak az őszinteségére. Fogjam Mannyt és rohanjak el, vagy
vessem át magam a kanapén és csókoljam meg? De aztán abban a
pillanatban elkezdődött a Leno show, úgyhogy mindketten a tévé felé
fordultunk, és a nyitómonológ alatt furcsa, zavart vákuumban ültünk.
Miután lement a Misbees száma, azt mondtam Zachnak, mennem kell.
Ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, ami édes, kedves és csodás
volt, pont olyan, amit a pasijától vár az ember.
Amikor a kapumhoz értünk, megpuszilta a homlokom, és azt
mondta, aludjam ki magam. Néztem, ahogy elsétál, és amikor
visszanézett, arra gondoltam, hogy ha valami már elsőre is jó, akkor
miért kéne elengednem.
 TIZENNYOLC

N
atalie – sóhajtott a telefonba Tompkins szenátor tanácsadója, Brian. — Tudja,
hogy kockázatos dolog ilyesmit támogatnunk. A választóink a Bibliaövezetben
vannak, és nem is tudják, mit gondoljanak erről.
— De támogatniuk kell, ha helyesen akarnak cselekedni – válaszoltam, miközben az
előttem fekvő névlistára firkálgattam. Már csak három volt hátra, és az eleve érdekes ügy
iránti újonnan ébredt lelkesedésemmel biztos voltam benne, hogy az ellenállásuk úgy fog
elporladni, mint száraz keksz a sivatagban. (Nem mintha túltengene a száraz keksz a
sivatagban, de érted, hogy értem.) — Maga is tudja, én is tudom. Nézze meg az országos
közvélemény-kutatásokat: az emberek azt akarják, hogy az állam támogassa ezt a kutatást. Ha
letesszük az elnök asztalára ezt a javaslatot, akkor felül kell vizsgálnia az eddigi álláspontját.
Hiszen erről szól a munkánk, igaz?
— Beszerzek még néhány adatot, aztán visszahívom – mondta Brian. — De nem ígérek
semmit.
Letettem a kagylót, aztán megdörzsöltem a szemem. Mivel Kyle D.C.-ben volt,
elfoglaltam az irodáját/mat. Körülnéztem. Fura, hogy mindent másként látsz, amikor
visszatérsz egy helyre, ahol sok időt töltöttél. Az egyetem utolsó évében elmentünk
Disneylandbe Sallyvel, Lilával és még két lánnyal. Áttörtünk a tömegen, elhaladtuk Varangy
úr kastélya meg egy Mickey egér mellett. A kijárathoz közeledve visszanéztem és –
emlékszem – arra gondoltam, hogy már messze nem ez a legvarázslatosabb hely a világon,
aminek hétéves koromban tűnt, amikor a szüleim végre engedtek az ostromomnak és elvittek;
bömbölő, piszkos kezű kisbabákkal, izzadó, kövér anyukákkal és színészpalántákkal volt tele,
akik Disney-maszkokban mászkáltak, miközben a nagy áttörésre vártak.
Az irodám is olyan volt, mint Disneyland, csak a fagyispultok és a zenélő körhinták
nélkül. Körülnéztem. Kyle, akárcsak előtte én is, úgy döntött, a diplomáival díszíti a falat –
Stanford, magna cum laude, Harvard jogi kar –, de semmi nem utalt arra a szobában, milyen
is ő valójában. Nem volt egy kép sem a bátyjáról, pedig tudtam, hogy van neki, mert a
legutóbbi adománygyűjtő estélyünkön unott képpel ácsorgott a sarokban, sem a szüleiről, akik
pedig hetente több üzenetet is hagytak neki Blairnél, a titkárnőnél. Csak azt mutatta meg, mit
ért el, azt nem, hogyan érte el vagy kik segítettek neki. Felálltam, odamentem a stanfordos
diplomájához, és olyan közelről néztem, hogy majdnem hozzáért az orrom az üveghez. Innen
nézve a betűk, a címek, a Stanford név mind összeolvadtak – egyiket sem lehetett elolvasni,
egyik sem volt fontos. Leültem egy székre, és még egyszer ránéztem a diplomára. De most
csak a leheletem nyomát láttam, és azt, ahogy a párafolt minden másodperccel egyre
zsugorodott, amíg végül teljesen eltűnt.
Ebben a pillanatban, miközben éppen elmélyülten csodáltam Kyle életének
csúcsteljesítményét, Zach kopogtatott az ajtón.
— Szia, bocs a zavarásért – dugta be a fejét. — Tudom, hogy egymillióval pörögsz egész
nap, és nyilván nem szereted, ha megzavarnak. De támadt egy ötletem.
— Semmi gond. Foglalj helyet! – mondtam, hátrahúzódva az íróasztal mögé és az előtte
álló székre mutatva. — Mára már úgyis majdnem mindennel végeztem. Halljuk!
— Nocsak, nocsak. Három hónapja még nem hittem volna, hogy valaha is végzel a
munkával – nevetett. — Oké, szóval, ne gondolj semmi rosszra, de van egypár szabadnapom,
és már majdnem itt a hétvége, és tudom, hogy Jake elutazott, és Lila is, és hát felhívtam
néhány embert, és…
Rásandítottam és megráztam a fejem.
— Mire akarsz kilyukadni?
— A kérdés az, hova akarunk kilyukadni. Mert ha most rögtön indulunk, akkor holnap
este már L.A.-ben lehetünk, a Mi az ára? stúdiófelvételén. Persze, külön hotelszobában.
Már le is csekkoltam a Beverly Hills Hotelt. – Ravaszul elmosolyodott. — És, szerencsére,
vannak szabad szobák.
Kifújtam a levegőt, és a naptáramért nyúltam az íróasztalon. Átpörgettem a lapokat, mert
az tud nem lehet, hogy üresek. De lehetett. Átfuttattam a szemem az asztalon álló
papírhalmokon, leküzdve a késztetést, hogy értelmetlen papírmunkát találjak magamnak
pusztán azért, hogy legyen egy kis értelmetlen papírmunkám. Aztán hátratoltam a székem,
beharaptam az alsó ajkam, végül olyan szélesen elvigyorodtam, hogy a szemem majdnem
megtelt könnyel. Igaz, egymillió személyes ok jutott eszembe, amiért nem szabadna igent
mondanom. De aztán rájöttem, egyik sem erősebb, mint az, hogy nem akarok nemet mondani.
-NEM HISZEM EL, hogy itt vagyunk! – mondtam, ahogy sorban álltunk a CBS stúdiója előtt
a Beverly Boulevard-on, miközben a hátunkat sütötte a kristálytiszta Los Angeles-i napsütés.
— Ez a legkevésbé jellemző rám az összes dolog közül, amit valaha csináltam.
— Hé, egyszer élünk, nem igaz? – nézett rám Zach mosolyogva; zöld szemeit pilóta-
napszemüveg mögé rejtette, amitől még százezerszer dögösebb lett, mint amilyen eleve volt.
Ha ez egyáltalán lehetséges. A sor előrébb mozdult, ő pedig a derekamra tette a kezét,
mintegy előretessékelve. — Amúgy szerinted kik ezek az emberek?
Mindketten tekergetni kezdtük a nyakunkat, hogy felmérjük a tömeget.
Pontosan olyanok voltak, mint minden vetélkedőközönség, amit eddig láttam, és ekkorra
már sokkal többet láttam, mint amennyi egy befolyásos szenátor patinás egyetemen végzett,
harmincéves politikai főtanácsadójához illene. Mögöttünk egy lányszövetség csapata
sikoltozott zöld Kappa Alfa Théta-felsőben; előttünk, szemmagasság alatt, idősebb
polgártársak csoportja. A sor többi részét középnyugati háziasszonyok, néhány egyenruhás
tengerész és pár bowlingosnak látszó hapsi alkotta, utóbbira az egyenpólójukból jöttem rá.
Teljesen biztosra vettük Zachkal, hogy mi vagyunk az egyedüli fiatalok New Yorkból, így
amikor a Mi az ára? csapata elkezdte válogatni az embereket – ekkor döntötték el, ki
kerülhet ki a lent középen álló pódiumra (ezt a neten olvastam) –, fontolgattam, ne próbáljak-
e meg egy New York-i menőzéssel bevágódni. De aztán rájöttem, hogy ha Dupris szenátor
neve elhangozna egy országos csatornán (Bob néha megkérdezi a játékosokat, mivel
foglalkoznak, s a gondolatra elakadt a lélegzetem), az igencsak kiábrándítaná a New York-i
szavazókat. Elképzeltem a tisztes őszes Park Avenue-i halántékokat, ahogy összeborzadnak a
rémülettől, a jeges rémülettől egy ilyen közönséges műsor láttán. Talán ez az egyetlen
helyzet, ahol hátrányomra válna kiemelt társadalmi státuszom. Na meg a ráktól sem
véd meg, emlékeztettem magam.
Úgyhogy inkább így szóltam a kérdezőhöz:
— Ez a műsor segített, hogy normálisnak érezzem magam, amikor mellrákkal
diagnosztizáltak. – Láttam, hogy az arckifejezése a másodperc törtrésze alatt meglepettről
rémültre, aztán tiszteletteljesre vált. — Ültem a kanapémon és bekiabáltam a válaszokat, és
arra az egy órára nem számított a kemó meg ami azzal jár. Hogy mitől lettem konkrétan
függő, arra, azt hiszem, az a válasz, hogy Bob Barker nagyon dögös. 857 év ide vagy oda. – A
kérdező kuncogott, és felírta a nevem a jegyzetfüzetébe.
— Szép volt – dicsért meg Zach, ahogy a kérdezőlány a mögöttünk álló, levegőért
kapkodó egyetemistákhoz lépett. — Kijátszottad a rákkártyát.
 — Mi a fenéért ne játszottam volna? – vontam meg a vállam, és a stúdióbemondó hangján
folytattam: — Lehet, hogy nyerek egy új személygépkocsit!
Egész addig nem voltam ideges, amíg le nem ültünk benn a stúdióban. Körülnézve láttam,
hogy sokkal kisebb a terem, mint amilyennek a tévében látszik. Nem fértek be százötvennél
többen, ami azt jelentette, kábé egy a tizenöthöz az esélyem arra, hogy kiszólítsanak. A
csúcsra járatott légkondi ellenére izzadni kezdett a hónaljam, ezért próbáltam észrevétlenül
emelgetni a könyököm, hogy kiszellőztessem egy kicsit.
Megböktem Zachot, miközben a bemelegítőember fájdalmas favicceket eregetett.
— Mi van, ha leblokkolok? Mi van, ha totálisan beégek?
Elnevette magát.
— Ahhoz először is ki kell hívniuk. És ha be is égsz, nem hiszem, hogy bármelyik
ismerősünk is nézné a műsort.
A fények hirtelen kialudtak, és reflektorok kezdtek körözni a közönség sorain.
— ÜDVÖZLÖM ÖNÖKEEEEEEEET… EZ ITT A MI AZ ÁRA? – mennydörgött a
bemondó hangja a fenti hangszórókból. — AZ ÖNÖK HÁZIGAZDÁJA —
BOBBBBBBBBBBB BARKER!!!!!
Felálltunk Zachkal, tapsoltunk, mint mindenki más, sőt én még a levegőbe is csaptam az
öklömmel és juhúztam. Izgalmamban a karjába kapaszkodtam, és attól féltem, el fogok ájulni.
De erre nem volt idő.
— HÖLGYEIM ÉS URAIM, VÁGJUNK BELE! JOANNE PORTER PORTLANDBŐL,
FÁRADJON KI! SEAN WASHINGTON TUCSONBÓL, FÁRADJON KI! ADAM
CARTWRIGHT SAN DIEGÓBÓL, FÁRADJON KI! ÉS NATALIE MILLER NEW YORK
CITYBŐL, FÁRADJON KI! ÖNÖK A MI AZ ÁRA? ELSŐ NÉGY VERSENYZŐJE!
Az operatőr rám közelített, s éppen sikítás és integetés közben kapott el, mintha valami
vad afrikai táncot járnék. Jobbra néztem, és láttam, hogy Zach az oldalát fogja és görnyedezik
a nevetéstől. Sípcsonton rúgtam, és tovább sikítottam és integettem, miközben ledübörögtem
a középső folyosón, a parókám hosszú fürtjeit rázva. Majdnem elfogyott a levegőm, mire
kiértem a pódiumra és elfoglaltam a helyem a sor végén. Felnézve a színpadra
megpillantottam Bobot; soványabb volt, és több alapozót meg pirosítót kentek rá, mint
gondoltam volna, mégis tökéletes volt. Nyami, gondoltam. Még mindig ott van a
listámon. Mielőtt viszonozhattam volna a köszönését, már meg is mutatták az első
nyereményt: egy kerti bútorkészletet valami déli bútorgyártól. A francba! Kerti bútor?
New York-i vagyok. Nekünk nem kell kerti bútor.
 Mélyen beszívtam a levegőt az orromon, majd a számon fújtam ki – Janice büszke lett
volna rám –, és próbáltam felidézni az árakat, amiket az interneten láttam, amikor Jake-kel
játszottunk. Joanne kezdte a tippelést 1050 dollárral; a közönség kuncogott. Sean 80-nal
lejjebb ment, 970-et tippelt, Adam még lejjebb ment, 900-at mondott.
— Natalie, mi az ön tippje? – kérdezte Bob a ceruzavékony mikrofonjában, miközben
felvonta felém a szemöldökét.
Megpördülve a közönséghez fordultam, ahogy már ezerszer láttam a játékosoktól. „Egy
dollár! Egy dollár!!! Egy dollár!!!!!!” – a közönség minden egyes tagja úgy üvöltött, mintha
ők is megnyerhetnék azt a nyomorult kérd bútorszettet, ha megmondják nekem a helyes árat.
Elkaptam Zach tekintetét, láttam, hogy vadul nevet és törölgeti a könnyeit.
Visszafordultam a mikrofonomhoz.
— Bob – szólaltam meg egy temetkezési vállalkozó komolyságával –, egy dollárt
mondok.
A közönség viharos tapsban tört ki.
— Egy dollárt mond tehát Natalie Miller New York Cityből – mondta Bob, és rám
kacsintott. Egy karlendítéssel megfordult, és feltette a kérdést: — Diana, mennyibe kerül
tehát ez a remek kis kerti bútorkészlet?
Diana csillogó fogait megvillantó mosollyal felemelte a kartonlapot, és kiderült, hogy a
tényleges fogyasztói ár 795 dollár. Digitális csilingelést hallottam, és az operatőr odajött
mellém.
— Natalie Miller New Yorkból, jöjjön fel ide! – szólt Bob, én meg úgy éreztem,
lélegzetnyi levegő sem maradt a tüdőmben. De azért felkászálódtam a színpadra, ahol Bob
átkarolta a vállam és a jobb oldalra vezetett. — Natalie – mondta nagyapás hangon –, nagyon
örülünk, hogy eljött a távoli New York Cityből! És szerintem maga is örülni fog, hogy itt van
velünk. Mert, Mark, megmutatnád, mi van a függöny mögött?
— Örömmel, Bob – válaszolta a bemondó. — Natalie, mit szólna egy
vadonatúúúúúúj… AUTÓHOZ?!?!?!
Villogtak a reflektorok, dübörgőtt a zene, és a tömeg is tovább emelte a decibelek számát.
És annak ellenére, hogy semmi szükségem nem volt autóra, sőt egy autó csak akadályozza az
embert New Yorkban, eszemet vesztve ugráltam fel-le, amíg már szinte mozdulni sem tudtam,
és a könnyeim is majdnem kicsordultak.
Mint kiderült, az egyik kedvenc játékomat játszottuk. Húsz megadott számból ki kellett
választanom azt a kettőt, amelyik egymás mellé téve kiadja a Ford Explorer árát. Otthon már
annyit játszottam ilyet, hogy sorozatban hatszor is sikerült eltalálnom mindenféle
takarítóeszköz árát. Amikor Bob a számtáblához vezetett, derekamra téve a kezét, mint Zach
alig két órával korábban, éreztem, hogy remegnek a kezeim, és azon aggódtam, hogy a
hónaljam biztos a lousianai mocsárvidékre hasonlít.
— Legyen az első a 197 dollár, Bob – mondtam, és rámutattam az egyik számra a táblán.
A gyomrom majdnem kiugrott a torkomon, miközben a közönség tapsolt mögöttem.
— Rendben van. Diana, mi van a szám mögött?
A fények hirtelen felvillantak, csilingelés hallatszott, és Diana úgy kapta fel a számtáblát,
mint a torreádor a vörös posztót, és megpillantottam egy autó hátsó részének a képét.
— AHHHHHHHHHHHHH – ordítottam, és megint fel-le ugráltam a Nike-jaimban.
Már csak az első két számjegyet kell eltalálnom, mondta Bob, és enyém a kocsi.
Ez élőben nehezebbnek bizonyult, mint otthon a kanapéról. Minden tippel egyre
biztosabb voltam benne, hogy most eltalálom, de négy kísérlettel később még csak 256
dollárom volt, autóm azonban nem. A közönség felé fordultam.
— 19482650179204 – kiabálták.
Ajaj! – gondoltam, azzal visszafordultam Bob felé. és megvontam a vállam. Kifogtam
a világ leghülyébb közönségét!
— Oké, Bob – kezdtem bele remegő hangon, ő pedig átkarolt. — Legyen a… igen,
legyen a 21 dollár.
— Tehát lássuk, hogy Natalie Miller New York Cityből nyert-e egy vadonatúj autót!
Ám ezúttal nem villantak fel a fények és nem szólt csilingelő hang, és a közönség
morgolódni kezdett. Diana felemelte a számot, ami alatt pénz volt, nem a kocsi orra. Így hát
Bob megpuszilt – megpuszilt! – és gratulált a 277 dolláros nyereményemhez, és aztán
hátratessékeltek, hogy ott várjam ki, amíg sorra kerülök a Nagykeréknél. Éreztem, hogy a
BlackBerrym zümmög a táskámban.

Feladó: Goodman, Maureen

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Újságíró és őssejtsztori

Helló Natalie!
Próbáltalak elérni az irodában, de azt mondták, nem vagy ma benn.
Mázlista! Épp most hívott egy barátnőd, Sally Fisher. A NYT Magazine-
ba ír egy nagy riportot az őssejtkutatási törvényjavaslat politikai
 hátteréről, és hozzánk irányították. Amikor elmondtam, hogy Dupris-vel
működünk együtt az ügyben, meglepődött… Azt mondta, nagyon jó
barátnők vagytok, de nem mesélted neki, hogy te állsz a javaslat
mögött. Nem lesz ebből gond? Úgy éreztem, pozitív hangvételű lesz a
cikk, de tudod, milyenek az újságírók… egyik nap piedesztálra
emelnek, másnap boldogan lemészárolnak. Mi a véleményed?
Maureen

Éppen befejeztem az olvasást, amikor bejött Sean Tucsonból. Gyászos arckifejezéséből

láttam, hogy ő is csak a karosszékben olyan kemény, amilyennek képzeli magát. A rohadt
életbe, mondtam magamban. A jó kurva életbe! Szóval ez Sally nagy sztorija. Annyira
el voltunk foglalva a rákommal meg Zachkal meg Jake-kel, hogy a munkáról már szót sem
ejtettünk; nyilván mindketten úgy gondoltuk, hogy azon a fronton nincs semmi újdonság. De
ez nagyon is újdonság volt. Nagyon is.
Mielőtt elkezdhettem volna bepötyögni a választ, stábtagok ragadtak meg és kísértek
vissza a színpadra, ahol pingvinekként meneteltünk a Nagykerékhez. Bob csak akkor jelent
meg, amikor beindultak a kamerák.
A kerék valóban nagy volt. Nagyobb – és mint kiderült, súlyosabb –, mint amilyennek a
tévében látszott. Sean került sorra először, mivel ő nyerte a legkisebb összeget, és sikerült egy
elfogadható 70 centet kipörgetnie.
— Megállók, Bob – mondta, és odaállt a nyertesek karikájába.
Én következtem. Mély levegőt vettem, aztán meglendítettem a kereket. A francba,
gondoltam. Öt hónapja nem erőltettem meg így magam. Tikk, tikk, tikk, tikk. Lassan elforogtak
előttem a számok. Ó, A FENÉBE! A szemem elkerekedett, ahogy a kerék lelassult. Nem tesz
meg egy teljes fordulatot sem! Bob átkarolt és azt mondta, forgassam meg újra, de én
legszívesebben csak a karjai közé bújtam volna, hogy átöleljen. De ehelyett minden
grammomat beleadtam, amikor újra meglendítettem a kereket. Tikk, tikk, tikk, tikk.
Ezúttal kicsit gyorsabban forgott. Aztán… várjunk csak… azt a… tökéletes. Pontosan az 1
dolláron állt meg. Ezer dollárt nyertem!!!! A levegőbe ugorva felsikítottam, közben Bob
udvariasan kitessékelte Seant a nyertesek helyéről, és engem kísért oda.
Joanne Portlandből, az egyetlen versenyző, akinek sikerült megnyernie a díjat –
konyhagépeket –, nem volt ellenfél. Kétszer forgatott, de bánatára messze az egydolláros cél
fölött kötött ki. Kinéztem a közönségre, és felemelt hüvelykujjamat mutattam Zachnak.
Bejutottam a fináléba. Az asszisztensek visszakísértek a zöld szobába, én pedig rögtön a
BlackBerrym után nyúltam.

Feladó: Goodman, Maureen

Címzett: Miller, Natalie
Tárgy: Máris gond van

Helló Natalie!
Most beszéltem a mississippi tanácsadókkal. Máris nagy szarban
vagyunk. Sally nyilván őket is felhívta -mármint persze, hogy felhívta,
ha csak félig is komoly újságíró -, és tudni akarják, mit mondtunk róluk.
Természetesen, nem mondtam nekik semmit, de azzal fenyegettek,
hogy ha egyetlen becsmérlő szót is szóltunk valamelyik szenátorukról,
akkor kinyitják a „titkok aktáját" (legyen ez bármi is), és az egészet
boldogan átadják Sallynek - gondolom, Dupris és Mclntyre mocskos
ügyeiről van szó. Hát, az jó móka lenne. Vagy inkább nem.
Maureen

Jézus, Mária, Szent József. Belélegeztem, kilélegeztem és Janice megnyugtató

hangjára gondoltam. Az eszemmel tudtam, hogy Sally csak a munkáját végezte. De ha az
érzelmeimre hallgatok, és pillanatnyilag ezek álltak nyerésre, meg tudtam volna ölni. Nem szó
szerint, de majdnem. Kiválasztottam az e-mail címét a képernyőn, és gépelni kezdtem. Nem
tudtam biztosan, mitől remeg a kezem. Vajon a közelgő finálétól vagyok ideges (mindig is
erről álmodtam!), vagy attól, hogy évtizedes barátságunk története során először próbára kell
tennem, mit bír el ez a barátság.

Feladó: Miller, Natalie

Címzett: Fisher, Sally
Tárgy: A sztorid

Sally!
Tudom, hogy furcsán hangzik, de Kaliforniából írok. Egész konkrétan
a Mi az ára? színpada mögött vagyok. Zachkal. Ne is kérdezd!
 Most kaptam egy e-mailt Maureen Goodmantől, és azt írja, az
őssejtkutatási javaslatról írsz riportot. Sal, tudod, hogy imádlak. Ezzel
tisztában vagy. Azt is tudod, hogy én vagyok a cikkeid legnagyobb
rajongója, de ez az anyag nagy kárt okozhat Dupris-nek. És
mindenkinek, aki neki dolgozik. Így aztán szeretnék kérni egy
szívességet, egy nagy szívességet. És kérlek, ez ne kerüljön
jegyzőkönyvbe. (Bocs, ezt le kellett szögeznem.) Tehát kérlek, (a) intézd
úgy, hogy Dupris jó színben tűnjön fel a cikkben, vagy (b) ne írd meg!
Mennem kell! Bejutottam a fináléba.
Nat

Alig nyomtam meg a Küldést, egy asszisztens könyökön ragadott és egy jobb oldali
helyszínre kísért, ahol megállított a „vesztes” pódiumán; ez az a játékos volt, aki eddig a
legkevesebbet nyerte. Tudtam, hogy a vesztes stratégiailag rosszabb helyzetben van, mert a
„győztes” joga eldönteni, melyik nyereménycsomagra tippeljenek. A győztes majdnem
minden esetben átadta az első csomagot a vesztesnek. Amikor nem így tett, a néző tátott
szájjal ült otthon, és kétségbe vonta, hogy látott-e valaha is ilyen műsort a szerencsétlen. A
második csomag mindig értékesebb, mint az első! Idióta!
Ahogy azt kell, Adam San Diegóból át is adta nekem a tippelés jogát az első
nyereményekre: nappalibútor-készlet (kb. 1983-ból), szabadtéri jacuzzi (nem sok hasznát
venném New Yorkban) és egy új mosó/szárítógép (ennek sem). Igyekeztem elfelejteni Sally
cikkét, hunyorítottam, és kizártam a tudatomból a közönség sikítozását is.
— Bob, legyen… – még egyszer megnéztem a jacuzzit. — Igen, legyen 8175 dollár.
A tömeg őrjöngött.
— Rendben, Natalie New York Cityből. Mint tudja, nem lépheti át a nyereménycsomagja
valós kiskereskedelmi árát, és az lesz a győztes, aki közelebb jár a saját csomagja árához. Ha
valamelyikük 250 dollárnál közelebb kerül a valós árhoz, akkor mindkét
nyereménycsomagot hazaviszi. – Rám kacsintott, és én elaléltam.
Adam, a mázlista, egy úgynevezett témacsomagot fogott ki: Barker boszikái a talált
tárgyak osztályáról mutattak be tárgyakat. Elkerekedett a szemem, amikor a csinos hölgyek
bikiniben és strandpapucsban jelentek meg. Már tudtam, mi következik. A boszik a hajóládába
nyúltak, és gyerekfürdőruhákat húztak elő. (Kb. 200 dollár, gondoltam.) A következő egy
mentőmellény volt… és kinyílt a bal oldali színpad, amin egy motorcsónak állt. (11000 dollár,
becsültem meg.) És végül, igen, ott volt egy kókuszdió. Fellebbent a jobb oldali függöny, és a
bemondó azt harsogta: „Kétfős vakáció a Fidzsi-szigeteken!”. (Ez legalább plusz 8000,
gondoltam.)
Adamre néztem, akinek az arcára volt írva, hogy kezdő. Zavart arckifejezés, összevont
szemöldök, sápadtság, izzadás, segítségért könyörgő nézés a közönségre. Lúzer. Gúnyosan
elmosolyodtam. A finálé a harcedzett veteránoknak való. Bob válaszra ösztökélte.
— Öhm, hm. – Adam próbált időt nyerni, amíg meg nem szólalt a háttérben a csengő. —
Ööö, affene, oké. Legyen… — Megint kinézett a közönségre. Már ők sem menthetnek
meg, barátom.
— Legyen 26 350, Bob.
A közönség felnyögött, én pedig szélesen elmosolyodtam.
Szünet következett, ami alatt ránk rontottak a sminkesek. Láttam, hogy Bobot
újrasminkelik, és elvigyorodtam. Nem hiszem, hogy aki látja, hogy egy férfit őszibarackszínre
festenek, az még egyszer az életben ágyba akarná vinni. Igen, meg kell majd mondanom
Zachnak, hogy a drága Bob hivatalosan lekerült a listámról.
A bemondó arra kérte a közönséget, üljön vissza a helyére, és a Barker lányok is
elhelyezkedtek.
— Rendben, Natalie – kezdte Bob, odalépve a pódiumom mellé. — Nézzük, mi az
eredmény! Maga 8175 dollárt mondott. A nyereménycsomag kiskereskedelmi ára pedig…
8235 dollár… ami azt jelenti, hogy a különbség… – Felszaladt a szemöldöke. — Mindössze
60 dollár! – Megveregette a karom. — Ez nagyon szép. Nagyon-nagyon szép. Ha Adam nem
került közelebb az árhoz, akkor mindkét nyereményt hazaviszi.
Átment Adam pódiumához, miközben a közönség az én nevemet kiabálta.
— Nos, Adam. A magáé volt a strandcsomag. És azt mondta, a végső ár 26 350 dollár. A
valós kiskereskedelmi ár pedig… 22 540 dollár… – Sóhajok a közönség soraiból. — Tehát
Adam, sajnálom. Majdnem négyezer dollárral túlszaladt, ami azt jelenti, hogy Natalie viszi
haza mindkét nyereménycsomagot!
A lábaim reszkettek, az arcom mindenféle megalázó grimaszokba torzult (ezzel akkor
szembesültem, amikor hónapok múlva lement az adás), és nem tudtam, voltam-e valaha ilyen
maradéktalanul boldog. Úgy vetettem magam Bob karjába, ahogy egy tengerészfeleség,
akinek az ura egy évet töltött a tengeren, és visszatarthatatlan, megalázó, bensőm legmélyéből
felszakadó zokogásba kezdtem. Végül Zach mentette meg Bobot tőlem (a győztes barátait
mindig a színpadra kísérték az asszisztensek): végtagról végtagra fejtett le róla, amíg újra a
saját lábamon álltam, és a taknyot törölgettem az arcomról, miközben Bob úgy tett, mintha
valami nagyon illetlen (vagy ha nem is illetlen, de módfelett furcsa) dolog történt volna.
Integettünk a kamerába, Bob megkért mindenkit, hogy ivartalaníttassák a házi
kedvenceiket, aztán felnéztem a stúdiólámpákra, amiktől minden pórusunkból dőlt volna az
izzadság, ha nincs az északi-sarki szintű légkondi, és arra gondoltam, talán mégis lehet
az ember a saját szerencséje kovácsa.
HETEDIK CIKLUS

…
Március
 TIZENKILENC

K ét nappal az után, hogy hazaértünk, a hetedik kemociklusom első hetében, újra ott
ültem kényelmetlen kis boxomban, amikor Brian visszahívott.
— Natalie, azt hiszem, benne vagyunk – mondta.
Örömkiáltást hallattam, és felkaptam a jegyzetfüzetemet, amiben azon szenátorok neve
szerepelt, akik történelmet fognak írni.
— De vannak feltételeink.
— Volt már, hogy nem voltak? – kérdeztem vissza. Hiszen politikáról volt szó. Ez maga a
húzd meg, ereszd meg játék. Hullámvonalakat kezdtem firkálgatni egy cetlire.
— Azt akarja, hogy Dupris szenátor ejtse a közoktatási javaslatát. Errefelé nincs jó
visszhangja, sőt, ha a javaslat átmegy, az szerintem rosszul érinti majd az iskoláinkat. A
szavazóink nem utalványokat akarnak.
— Brian, tudja, hogy ezt nem ígérhetem meg. Az oktatás a mániája. Ezzel nyert tavaly. —
De már miközben ezt mondtam, azon kaptam magam, hogy egyetértek Briannel. A szenátor
közoktatási tervezete nem oldott meg semmit. Arra a hamis reményre alapult, hogy a
szülőknek sikerül bejuttatni egy távolabbi, jobb iskolába a gyerekeiket, viszont köze sem volt
a valódi problémához, ahhoz, hogy a tanárainknak semmi kedvük tanítani, a gyerekek meg
nem tanulnak.
De Dupris annyira erősen kampányolt, hogy az emberek végül bevették, amit mondott,
sikerült meggyőznie őket, hogy ami rossz nekik, az valójában jó. Hihetetlen, milyen könnyen
meg lehet fordítani a közvéleményt, ha megvannak az eszközeid, hogy ravaszul meggyőző
legyél.
— Mindenki folyton megszegi az ígéreteit, és nincs semmi következménye – jelentette ki
Brian. — Ezenkívül, ha jól emlékszem, azt mondta múltkor, hogy Dupris az idén az
őssejtkutatásra fekszik rá, mert a maguk választói követelik a törvényváltoztatást.
 Valóban ezt mondtam. És igaz is volt. A választóink tényleg azt akarták, hogy támogassuk
az őssejtkutatást. De vajon az iskoláik kárára akarják ezt? (Még ha a szenátor javaslata nem is
javítana a helyzeten.) Efelől kétségeim voltak. Mégis megígértem Briannek, hogy beszélek a
dologról a szenátorral. Ezzel emeltem a téteket is.

A KEMÓBAN AZ A VICCES, hogy hamis biztonságérzetbe ringatja az embert. Megszokja a

ritmusát – nézi a csöpögést, ahogy a vérébe folyik; és háromhetente újra meg újra fel kell
épülnie –, sőt annyira megszokja, hogy már úgy érzi, ő irányítja a kemót, és nem a kemó őt.
Csakhogy, mint azt bármelyik rákbeteg megmondhatja, ez nagy tévedés.
Így történt, hogy Manny mentette meg az életemet. Ironikus helyzet, igaz? Nem egy
alfahím mentett meg, hanem a mentőkutyám. Persze, nemigen emlékszem a történtekre, csak
abból raktam össze az eseményeket, amit a kórházban mondtak. Felébredtem, és ott ült
mellettem Sally, akinek vészhelyzet esetére beírtam a telefonszámát, amikor diagnosztizáltak,
és egykedvűen lapozgatta a Cosmót.
— Mi történt? – kérdeztem, érezve az állott nyál ízét a számban.
— Neutropénia – válaszolta, és megfogta a kezem.
Behunytam a szemem, és próbáltam felidézni, mit is mondott dr. Chin a neutropéniáról, az
egyik lehetséges mellékhatásról. Az egyik olyan mellékhatásról, amelyik megölheti az embert.
Neutropénia, gondoltam, a fehér vérsejtek hiánya. A rákbetegek egyharmada szenved benne.
És ezek nélkül a sejtek nélkül, amik páncélként védik a vért a fertőzéstől, az ember ki van
szolgáltatva a baktériumoknak és a kórokozóknak. Így gyakorlatilag egy időzített bomba, egy
szélesre tárt ablak, amely a betegségekre vár.
— Hogy kerültem ide? – kérdeztem Sallytől csukott szemmel, és hallottam, hogy
mellettem csipog a pulzusmonitor. Ebből legalább tudtam, hogy még élek.
— Összeestél a konyhában. Manny pedig csak ugatott és ugatott, amíg végül a
szomszédjaid szóltak a portásnak, hogy nézze meg, minden rendben van-e. – Elhallgatott. —
Hát nem volt.
— Bassza meg!
— Összeesve találtak rád a konyhaasztal mellett. Manny körbe-körbe futkározott,
majdnem megőrült. Hívták a 911-et, behoztak, aztán hívtak engem.
— Semmire sem emlékszem. – A kezembe temettem az arcom. — Atya isten, nagyon
rosszul érzem magam!
 Aztán eszembe jutott, hogy haragudnom kellene Sallyre. Nem beszéltünk, amióta
elküldtem neki az e-mailt a Mi az ára? stúdiójából, amire ő egy homályos, de semmi esetre
sem ígéretes üzenetet küldött a rögzítőmre, ami után még nem volt képem felhívni.
Hallgattam, ahogy visszhangzik a hangja a gépből, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.
Utáltam azt az érzést, hogy azon gondolkodom, ki árult el kit. Én őt vagy ő engem.
— Már kapod a gyógyszert. Időben elkapták a fertőzést. – Folytatta volna, de elhallgatott.
— Beszélnünk kell, Sal! – A szemébe néztem. — Eddig kerültük egymást, de most már
mindenképp beszélnünk kell.
— Nat, esküszöm, hogy nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy ebből ekkora gond lesz. –
Lenézett a kezeire. — De… de nem mondhatok csak úgy le róla. Még a te kedvedért sem. –
Hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam, mintha a neutropénia tényleg az életemet
fenyegetné. Sally is észrevette. — Nézd, beszéljük róla máskor! Nem ez a legjobb időpont. –
Megállt. — Hol van Jake, Nat? Azt hittem, pont az ilyen esetekre jött vissza New Yorkba.
— Vissza kellett mennie L.A.-be – nyögtem ki nagy nehezen. — Csak egy estére.
A Misbees Leno-beli fellépése akkora siker volt, hogy a kiadó áprilisra meg akarta
jelentetni a „Miles from Her” unplugged verzióját. Jake félszívvel próbálta meggyőzni a
menedzserét, hogy halasszák el a kemóm végéig, vagy legalább vegyék fel New Yorkban, de
a Sony már lefoglalt egy stúdiót meg egy producert L.A.-ben. Ott kellett megtörténnie. Három
héten belül. Ezt mondta Jake. Valentin-napon. Akkor mondta el.
Mivel elég jól éreztem magam, felvettem a térdcsizmám, egy fekete csipkeszoknyát meg
a filmsztárparókámat, és elmentünk a Bouley-ba. Szinte lehetetlen volt ott asztalt kapni – ez
volt New York talán legpuccosabb étterme –, pláne Valentin-napon, de amikor a főúr
meghallotta, hogy Jake-ről van szó, valahogy mégis találtak nekünk helyet. Ilyen lett Jake
élete: a puszta tény, hogy ő volt Jake Martin, általában elég volt ahhoz, hogy bármilyen
helyzetbe be- vagy helyzetből kikerüljön.
Vacsora közben, mielőtt Jake elmondta, hogy megint L.A.-be kell mennie, próbáltam nem
gondolni Zachra. Inkább arra figyeltem, hogy az emberek utánunk fordulnak és megnéznek
minket, de ezúttal nem azért, mert rákbeteg vagyok. Hanem azért, mert a barátom egy
majdnem-rocksztár. És be kell vallanom, ettől elég menőnek éreztem magam. Láttam, hogy a
nők próbálták észrevétlenül végigmérni, ahogy elmentünk mellettük, a férfiak pedig
odahajoltak a feleségükhöz, és súgtak valamit a fülükbe, amikor koccintottunk. Ránéztem
Jake-re az asztal fölött, és arra gondoltam, miért nem elég ez mégsem. Mert bárki más
szemével nézve, legalábbis aznap este a Bouley-ban, nagyon is annak kellett volna lennie.
 Most a kórházszobában, az alkaromban infúziós tűvel, sokkal felhősebbnek láttam a
jövőt, mint akkor az étteremben, és úgy éreztem, nem szabadott volna hagynom, hogy Jake
elmenjen L.A.-be. Ultimátumot kellett volna adnom neki, bár ez sosem old meg semmit. Ezt
onnan tudom, hogy két barátnőm is azzal állt a pasija elé, hogy „Kérd meg a kezem X
hónapon belül, vagy tűnj el!”, aztán X hónap múlva fizethették egyedül a félig bútorozott
albérletüket. De ha nem ultimátum, akkor mi? Azért jött vissza, hogy jóvátegye a dolgokat,
ám most, hogy ingadozik, nekem kellene jóvá tennem mindkettőnk hibáit? Fogalmam sem
volt.
— Már megint elhúzott abba a kurva L.A.-be? – kérdezte Sally. — Ezt nem hiszem el!
— Sally, kérlek. Erre most nincs energiám. Különben sem volt más választása.
Felkapta a Cosmóját, és elkezdte lapozgatni. Csak hogy ne kelljen a szemembe néznie.
— Az embernek mindig van választása, Natalie. Csak az helyzet, hogy nem téged választott.

…
Kedves Naplóm!
Három napot voltam kórházban, de most már jól vagyok. Azért
vicces, milyen jól elvoltam, különösebb erőlködés nélkül boldogultam
ezzel a rákkal, feltéve, hogy az esetleges komplikációk ellenére gond
nélkül megbirkózom vele (és minden mással: Jake-kel, a munkával,
akármivel), és aztán hirtelen padlóra küldött. Ehhez vegyük még hozzá
Sally nagyriportját, és minden füstbe ment.
Amikor Jake visszaért, ki volt borulva. Sőt, az nem is kifejezés, hogy
ki volt borulva. A szemében könnyek csillogtak, és megkérdezte,
hogyan történhetett ez – hogyan történhetett, hogy amikor elment,
minden számítás szerint egészséges voltam (tudom, önellentmondás,
de mégiscsak egészségesebb), és amikor 36 órával később visszaért, a
kórházban feküdtem egy olyan fertőzéssel, ami akár meg is ölhetett
volna. Erre emlékezetébe idéztem, hogy aznap nem mentem be
dolgozni, mert nem éreztem jól magam, amikor elindult a reptérre, de
erre azonnal rávágta:
 — De azt mondtad, csak meg vagy fázva, semmiség. Honnan
tudtam volna, hogy nem ez a helyzet?
Erre nem feleltem semmit, Naplóm, de ez nem jelenti azt, hogy
nem is gondoltam. Mégpedig ezt: „Soha nem tudhatunk semmit, de ez
hogy a büdös francba jogosítja fel arra, hogy itt hagyjon? Úgy értem,
ha csak arra az, időre van velem, amikor rosszul vagyok, mert rosszul
vagyok, nos, az nem túl erős ösztönzés arra, hogy egyáltalán velem
legyen, nemdebár?”
De, ismétlem, nem mondtam semmit. Tudom. TUDOM. Nézd,
Naplóm, ezt az alkalmat kellett volna megragadnom, hogy nem túl
finoman emlékezessem Jake-et arra, hogy amikor visszajött, azt ígérte,
vigyázni fog rám? Hogy ő lesz az alfám? Persze, ezt kellett volna
tennem. Meg kellett volna mondanom neki, hogy hékás, még ha itt
vagy, akkor is úgy érzem, hiányzik valami, akkor is azon aggódom,
hogy esetleg az egyik táskád be van pakolva. Semmi kétség. De a
helyzet a következő: ha nincs itt, attól félek, nemcsak hiányozni fog
valami, hanem teljesen üresnek fogom érezni magam. Isten látja a
lelkem, egyszer is éppen elég volt, hogy a kutyámnak kellett
megmentenie az életem. Ő volt az egyetlen, akiben feltétel nélkül
megbízhattam. Ezért aztán, még ha Jake el is megy egyszer-egyszer,
még ha egyre többet foglalkozik is az új lemezükkel meg a saját
növekvő hírnevével, nem lenne mégiscsak jobb még egy lehetőséget
adni neki, mint azt kockáztatni, hogy a kutyám egy reggel csak a kihűlt
holttestemet találja a padlón?
Tudom. Azt mondod, nem lenne jobb. Miként azt is, hogy most
végre megválaszoltam a kérdést, ami régóta nyomaszt: valóban elég-e
az elég? Csakhogy az a helyzet, Naplóm, hogy elfáradtam.
Harmincéves vagyok, szingli, rákos és fáradt. És ha a nem-is-annyira-
tökéletes pasim mártírt akar játszani és néha meg akar menteni, távol
álljon tőlem, hogy lebeszéljem erről.
Egyébként hadd mondjam még el, hogy Zach és Lila is
meglátogatott a kórházban. Együtt. Épp véget ért a tévében az Életünk
napjai, és szundítani készültem egyet, amikor kopogtak az ajtón, és
beléptek. Lila virágot is hozott, „tőlünk”, mondta, miközben Zach a
köpenye zsebébe dugta a kezét és a padlót nézte, mint egy másodikos,
akit most szidott le a tanító néni. Aztán Lilának vissza kellett rohannia
a munkahelyére – mert ebédszünetben ugrott ki, ami valójában nagyon
kedves volt tőle Zach pedig rám nézett és megvonta a vállát.
— Ez meg mi volt? – kérdeztem.
— Azt mondta, szerinte meg kéne látogatnunk, én meg nem tudtam
kitalálni semmit, hogy miért ne.
— Sióval fogalma sincs? Nem tud a múltkori vacsoráról meg arról,
amit mondtál? Sem a vetélkedők csillogó világába tett
kirándulásunkról? – A tényszerűség kedvéért hozzá kell tennem, én
sem szóltam Jake-nek az utunkról.
— Ilyesmikről hallani sem akar – válaszolta Zach. — Amikor az
érzéseimre terelem a szót, vagy hogy mi is ez, amit csinálunk és mi
lesz belőle, belém fojtja a szót. – Felsóhajtott. — Te is ismered, milyen
tud lenni. Ő a mozdony, mi meg csak a sínek, amiken vágtat.
Úgy éreztem, nem ítélhetem el, tekintve, hogy a magam részéről a
kvázi pasimmal élek, úgyhogy csak elsimítottam a ráncokat a
lepedőmön, és annyit mondtam, örülök, hogy benézett. Még a jelen
körülmények között is. Adott egy puszit, azt mondta, hétvégén majd
felhív, hogy hogy vagyok, aztán ment a dolgára.
Becsukta az ajtót maga mögött, én meg a Szenvedélyeket kezdtem
nézni. És rájöttem, hogy Zach meg én ugyanolyanok vagyunk. Két
ember, akik nem akarták egyedül érezni magukat, ezért
belekapaszkodtunk a legközelebbi horgonyba, és hagytuk, hogy
lehúzzon. Van, hogy könnyebb elmerülni, mint úszni.
PS: Ha van jó hír, akkor az az, hogy dr. Chin, kihasználva, hogy úgyis
benn vagyok a kórházban, előrehozta a mellbimbóműtétemet. Végre…
mellbimbók! Vége a lebegő hógömböknek. Végre legalább félig
valódinak látszanak a melleim. Pornósztár-mércével mérve legalábbis.
Sóhaj. És a még jobb hír, hogy ez a kis döccenő legalább
megmentett attól a szánalmas, nyilván síró-picsogó villásreggelitől
Susanna Taylorral meg a rákkal küzdő szuperhőseivel.
 HÚSZ

N
em hiszem el, hogy ezt teszi! – fakadtam ki Jake-nek a vasárnap reggeli bagel és
tea, illetve kávé fölött. — Hogy tehet ilyet? Hiszen tudja, hogy ezzel kicsinál. –
Hátradőltem a párnákra a kanapén, és egy nagyot sóhajtottam.
Jake beleharapott a mákos tekercsébe, és elgondolkodott.
— Nat, most komolyan. Hallod magad? Azt kéred tőle, hogy helyezze a barátságotokat a
nagy áttörése elé, amikor pedig te is meghozhatnád a döntést.
— Nem értelek – grimaszoltam, és letöröltem a krémsajtot a szám sarkából.
— Úgy értem, azt is mondhatnád: „Tudod, mit? Egész életemben a karrierem volt az első,
Sally csak a második, de most hagyni fogom – éppen a barátságunk miatt, és nem
annak ellenére –, hogy befejezze azt, amit nagyon szeretne megcsinálni.”
Belekortyoltam a borsmentás teámba, átgondoltam a dolgot, és feltettem magamban a
kérdést, hogy Jake-et valamiféle megvilágosodás érte-e, amíg távol volt, ugyanis eddig neki is
mindig fontosabb volt a karrierje, mint az emberek.
Előző nap együtt ebédeltünk Sallyvel. Művészien kerülgettük a forró kását, amíg
nyilvánvaló nem lett, hogy már nincs más téma, amiről beszélhetnénk. Amikor ismét
megkértem, hogy hagyjon fel a dologgal, és ne ásson mélyebbre a témában, összeszorította a
szemét és megrázta a fejét.
— Nat, tudod, hogy a világon bármit megtennék érted. Úgy érzem, mindent meg is
tettem, mint barát. De vannak határok. Nálam is, nálad is. És nálam itt van a határ. Már
nagyon régóta akartam ezt. És nemcsak az a szar, hogy nem tudunk egymás szemébe nézni,
az még szarabb, hogy te nem tudsz ebben támogatni. – A szívószálával játszadozott, hogy ne
kelljen rám néznie.
— Sally, ez egyáltalán nem fair – válaszoltam, és éreztem, hogy gyorsul a pulzusom. —
Ennek semmi köze ahhoz, hogy én nem támogatlak, ennek csak ahhoz van köze, hogy meg
akarom védeni a főnököm. Fogalmad sincs, hova fog fajulni ez a dolog. – Ez elég lenézőn
hangzott, bár nem annak szántam.
A helyzet az volt, hogy akárcsak a mississippieknek, nekem is volt egy „titkos mappám” a
kongresszus majdnem minden tagjáról – kivel fekhettek le, milyen (rejtett) okuk volt úgy
szavazni, ahogy szavaztak, melyik gyakornokokat tapizták le egynél többször, és pontosan
kicsodák. Ahogy Sally egyre mélyebbre és mélyebbre ásott abban, melyik szenátor milyen
indítékból támogatja (vagy ellenzi) az őssejtjavaslatot, a két sereg úgy masírozott egymás
felé, mint középkori katonák, csak a mi fegyverünk nem a kard meg a lovasság volt, hanem az
egymás viselt dolgairól való tudás. Sally nemcsak a témakörrel kapcsolatos politikai
megosztottságot tárta fel, hanem abba a hasadékba is bevilágított, amibe eddig a szennyest
rejtettük.
Rám nézett, és a görög salátájába döfte a villáját.
— Tudod, Nat, soha, de soha nem ítéltelek el, amíg felküzdötted magad a csúcsra.
Sosem vetettem a szemedre, ha hanyagoltad a barátságunkat vagy lehetetlen pasikkal
randiztál vagy olyan döntést hoztál, amivel nem értettem egyet. Mindig melletted álltam. –
Megállt, és elkalandozott a tekintete, amíg kereste a szavakat. — De most? Most nem is
tudom. Úgy érzem, nem azt a viszonzást kapom, amit érdemiek. Mintha fontosabb lenne,
hogy a főnököd seggét mentsd, mint az enyémet.
— Nem tudtam, hogy viszonzást akarsz. Bocsáss meg! Azt hittem, hogy érdek nélkül
vagy a barátom. – A mellettünk ülő pár felénk fordult, hallva emelt hangomat.
— Mindenkinek vannak érdekei, Nat. Mindenkinél eljön az a pont, amikor úgy érzi, ez
már sok. – Sally felsóhajtott, én meg Susanna Taylorra és a félrelépő férjére, Zachra és Lila
játszmáira, Jake-re és az ő majdnem megszegett ígéreteire gondoltam. Sally szavai rántottak
ki a tűnődésből. — Kérlek, ne csesztess, Nat! Mert ezúttal nem tudom garantálni, hogy nem
csesztetlek vissza.

MÉG MINDIG BESZÉLNEM kellett volna a szenátorral a közoktatási törvényjavaslatról,

Sally riportjáról nem is szólva, ami továbbra is fenyegetett, de mire visszatértem az irodába a
kórházi napok után, Dupris elment egy hétre nyaralni Arubába.
— De nehéz sora van! – mondtam Kyle-nak, miközben a postáját válogattuk, a titkárnő
kosarába dobva mindent, ami a legcsekélyebb mértékben is méltatlannak mutatkozott a
figyelmére.
 Blair válaszol majd a buffalói családnak, akik szerint a szenátor nem tartja be a választási
ígéreteit, meg az idős bronxi párnak, akik megköszönik, hogy felkereste a templomukat.
Ahogyan a szenátor egyre elfoglaltabb lett, úgy maradt mind kevesebb ideje a tényleges
választókra. Ne értsd félre, hiszen még mindig megállt és mosolygott, ha fényképezkedni
akartak vele, és továbbra is kezet rázott a lelkes választópolgárokkal, miközben átsétált
ebédelni a Four Seasonsbe. De mostanában, második szenátusi ciklusa idején úgy látszott,
jobban koncentrál a saját előrejutására, és kevésbé arra, hogy változzanak a dolgok. Ezt
nemrég vettem észre. Nem is tudom, hogy ő változott-e meg, vagy én, de ennek igazából
nincs is jelentősége. Észrevettem, és kész. Így van ez a politikusokkal: ha csak a csillogó
külsőt látod, akkor tökéletesnek látszanak. Ezért közelebbről kell megnézni őket, akkor,
amikor nem tudják, hogy figyelik őket. Akkor a repedéseket is kiszúrhatod.
— Nem sima nyaralásról van szó – válaszolta Kyle. — Munkanyaralás. Andrews-zal
ment. Islipnél vette föl a magángépére. Kikötötte, hogy a tanácsadóit nem viheti. Nagyon
titokzatos az ügy.
Gerald Andrews a Demokrata Párt Nemzeti Bizottságának elnöke. Felvontam a
szemöldököm. Mikről le nem maradtam, amíg a Sloan-Ketteringben feküdtem!
— Igen, a következő választásokra készítik fel – tette hozzá Kyle. — Felragyog a
csillaga.
— Komolyan? Szóval igaz a pletyka. El tudtad volna képzelni? Az első női elnök.
— El tudod képzelni – kérdezett vissza –, hogy mit jelent ez a karrierünk szempontjából?

— MEGVETTEM A JEGYEKET – mondtam Jake-nek.

Ő épp akkor ért haza a PR-osától, én meg az irodából. Ültem a csodás fehér kanapémon
és Manny hasát vakargattam, miközben Jake a kajafutár-étlapokat böngészte.
— Jó ég, éhen halok! – panaszkodott. — Mihez lenne kedved? Együnk kínait? Egész nap
egy kis mú súra vágytam.
— Együnk. De hallottad, amit mondtam? Megvettem a repülőjegyeket Sally esküvőjére.
A nonstop járattal megyünk, reggel kilenckor indul a JFK-ről. Gondoltam, így lesz majdnem
három teljes napunk.
— Jól hangzik - válaszolta, és bement a hálóba, a telefont keresve.
Nem voltam benne biztos, hogy hallotta-e, amit mondtam. Gondolom, akár azt is
mondhattam volna neki, hogy reggel meztelenül rohantam végig a metrón a műmelleimet
lobogtatva, arra is ugyanez lett volna a válasz, mert pillanatnyilag csak a mú su érdekelte.
 Mostanában csak akkor kaptam száz százalékot Jake-ből, amikor a rákomról volt szó. Egy
tanító néni pedantériájával szólt rám mindig, hogy vegyem be a gyógyszereim. És mivel dr.
Chin változatos étkezést javasolt, Jake lett a személyi dietetikusom. Ezenkívül, persze,
naponta legalább tizenhétszer megkérdezte, hogy vagyok, amitől nyilván el kellett volna
olvadnom, de úgy a kilencedik körül már nehezen ment. Tudom, tudom. Semmi okom
panaszra. És igaz volt, hogy nemcsak a lakásomba fogadtam vissza, hanem a szívembe is.
Kefélgethetett volna rajongókat, szívhatott volna kokaint és minden idejét egyéb egészségre
káros tevékenységeknek szentelhette volna, de ő engem választott. Gondolom, legalább
részben ez volt az oka, hogy nem róttam fel neki, amiért máris megszegte azt az ígéretét, hogy
mindig velem marad.
Minden kapcsolatban eljön az a pillanat, amikor az egyik fél megérzi a közelgő véget.
Egy pillanatra hihetetlenül tisztán lát, a gyomra összerándul a súlyos rettegéstől, és úgy érzi,
nem tudja megakadályozni, hogy kicsússzon az ujjai közül az irányítás. Aznap este, amikor
megvettem a jegyeinket Sally esküvőjére, Jake meg elepedt egy kis mú súért – aznap este jött
el ez a pillanat.
Bementem utána a hálóba. Épp akkor tette le a telefont – a Szecsuáni Birodalommal
beszélt –, és azt mondta:
— Tizenöt perc múlva itt is van. Ezt szeretem a kínaiban, megrendeled, és már itt is van.
Neked wonton levest rendeltem. Gondoltam, az könnyen lecsúszik.
— Csodás. Remek. De hallottad, amit a jegyekről mondtam?
— Igen, hallottam. Mondtam, hogy hallottam! – Áthúzta a fején a pólóját, és a
szennyeskosár tetejére dobta. — Szóval elmegyünk? Már szóba álltok egymással?
Sally meg én hallgatólagosan fegyverszünetet kötöttünk. Illetve nem igazán kötöttük meg,
egyszerűen csak nem hívtuk egymást, hogy ne kelljen erről a megoldhatatlan témáról
beszélnünk. Merthogy megpróbáltunk beszélni róla telefonon pár nappal az ebéd után, és
akkor sem jutottunk semmire. Eldöntöttem, hogy úgy bánok Sallyvel, mint bármelyik másik
újságíróval, így hát kijelentettem, hogy Dupris-vel nem beszélhet. Erre ő felhorkant a
telefonba, és azt mondta, hogy ha azt hiszem, csak magától a forrástól tud információt
szerezni, akkor súlyosan alábecsülöm az újságírói képességeit. Erre én emeltem a tétet, mert
kijelentettem, hogy ha megjelentet bármit is, ami nem közvetlenül Dupris szájából származik,
az rágalmazásnak tekinthető. Erre ő azt üvöltötte, hogy ha hagynám, hogy beszéljen a
szenátorral, akkor szóba se jönne az efféle pereskedés. Azóta feszült csönd állt be közöttünk.
De az volt a helyzet, hogy amikor éppen nem haragudtam rá, akkor azon kaptam magam,
hogy hiányzik.
 — Igen, megyünk. Én vagyok a koszorúslánya, az ég szerelmére. Szóval beírtad a
naptáradba? Megmondtad a Sonynak meg az ügynöködnek meg a PR-osodnak meg
mindenkinek, akinek esetleg hirtelen eszébe jutsz és visszacsipog Puerto Ricóból, hogy arra a
hétvégére más terveid vannak, nevezetesen a legjobb barátnőm esküvőjén leszünk?
— Helyesebben azon a legjobb barátnődén, akivel már szóba sem állsz. Persze, igen.
Ennyire nem vagyok szétszórt! – Elhallgatott, és a bőrét vizsgálgatta a gardrób tükrében. —
De, tudod, néha nem én mondom meg, mi legyen. Mármint ha tényleg minden kötél szakad,
akkor ott kell lennem, ahol lennem kell.
— Jake, nem te vagy az elnök – világosítottam fel, azzal sarkon fordultam és
visszamentem a nappaliba.
— Natalie, ne már! – mondta, és utánam jött. — Tudod, hogy mindent megteszek. És
nagyon is el akarok menni veled Sally esküvőjére. Most min borultál így ki?
— Egyáltalán nem borultam ki – válaszoltam a lehető legnyugodtabban, jelezve, hogy
nem borultam ki, habár nyilvánvaló volt, hogy igen. — Csak úgy látom, máris keresed a
kibúvókat, pedig még öt hét van az esküvőig.
— Nem keresek semmiféle kibúvókat. Jézus Krisztus! Én csak azt mondtam, hogy van,
amikor közbejön valami, és akkor nincs választásom.
Felkaptam Manny pórázát, hogy elvigyem sétálni. Kifogytam a fűből, és amúgy sem
voltam éhes.
— Nem, Jake, ebben tévedsz. Hogy rákos lettem? Na, abban nem volt választásom. Hogy
hogyan viselkedsz azzal, akit szeretsz? Nos, abban mindig van választásod – közöltem, és
rácsaptam az ajtót.

…
Kedves Naplóm!
Veszekedtünk Jake-kel. Elég nagyot. Kábé mint régen. Mint amikor
hazaért egy hosszú turnéról, újra egymáshoz szoktunk, végre
visszazökkentünk a régi kerékvágásba, és akkor bejelentette, hogy
megint el kell mennie. Én meg magamban fortyogtam, úgy téve,
mintha nem érdekelne, hogy elmegy Madridba vagy Amszterdamba
vagy abba a kurva Tucsonba, mintha bárki is akarna Tucsonba menni,
míg aztán nem bírtam tovább, és kirobbant belőlem a düh. Általában
olyankor, amikor szar napom volt az irodában. Az olyan napok után
még Tucson is a paradicsomnak tűnt.
Tudom, hogy most elsősorban ez a Sallyvel nembeszélés meg a
cikke miatti sárdobálás nyomaszt. De azt is tudom, hogy – amint azt
Zach mondta egyszer – ha valami nem működött elsőre, akkor
valószínűleg másodszorra sem fog. Főleg mivel másodszorra már kísért
az elsőre elromlott dolgok emléke is.
Úgyhogy keresed a gyanús jeleket, még ha a felszínen minden
rendben is van. De Jake távolodik tőlem, érzem. Azt hiszem, azt hitte,
meg tud menteni; romantikus gondolat volt, idilli, így akart
visszanyerni. De miután elült a csatazaj, miután a diagnózisom és az ő
páncéloslovag-belépőjének kábulata elmúlt, csak mi ketten maradtunk.
Én, a rákos zsoké, aki szorosan fogja a gyeplőt, meg ő, a leendő
rocksztár, aki ki akar tömi és szabadon vágtatni.
De nem csak azért írok. Azért is, mert felhívtam Nedet. Igen, jól
látod. Nedet, azt a pasit, aki aznap szakított velem, amikor III-as
stádiumú mellrákot diagnosztizáltak nálam. Ned, a legsunyibb sunyi,
akit látott a világ. (És ez nem akármi, hiszen ott van Brandon és Dylan
is.) Tuti azt hitted, hogy vele már nem fogok foglalkozni, hiszen úgyis
tudom, miért szakítottunk. Azért, mert ő a legaljasabb szemét és a
leggerinctelenebb amőba, akit valaha a hátán hordott a föld. És ez igaz
is- De megígértem magamnak, hogy mindenkit levadászok, életem
mind az öt szerelmét, és mivel lassan a kezelés végéhez érek ezt is be
akartam fejezni. Már csak azért is, hogy tudassam ezzel a gerinctelen
kis seggfejjel, hogy megint Jake-kel vagyok.
Na szóval kiderült, hogy Ned elfogadta a chicagói áthelyezést. Ezt
onnan tudom, hogy amikor felhívtam a New York-i titkárnőjét, ő azt
mondta nekem, hogy már nem abban az irodában dolgozik, és
megadott egy 312-es számot.
A saját irodám hátuljában lévő boxomból hívtam az irodáját, de nem
volt ott, így hát üzenetet hagytam. Hallottam a hangját, ahogy a
rögzítő bejelentkezett, és szinte szó szerint felrobbantam. Úgy tűnik,
hat hónap sem volt elég Lehet, hogy hibát követtem el. De
lecsillapítottam magam, amennyire tudtam, és végül – azt kell
mondanom, Naplóm – sikerült egy elég tárgyszerű és méltóságteljes
üzenetet hagynom, habár a hangom mellékzöngéiből talán
kiderülhetett, hogy egy utolsó söpredéknek tartom. De ezzel talán
együtt tudok élni.
Vicces, nem, Naplóm? Hogy milyen keskeny a határ a szerelem és a
gyűlölet között? Az egyik nap még komolyan azt fontolgatod, hogy
örökre összekötöd valakivel az életed, másnap meg roppant örömödre
szolgálna, ha abban a balszerencsében lenne része, hogy egyszerre
tépik le az összes körmét. Fura, hogy ez hogyan lehet így, de attól még
így van.
Ned nem hívott vissza, gondolom, ez nem lep meg. Lehet, hogy
elég okos meg vicces meg épphogy elég jóképű ahhoz hogy kívánatos
férfinak tettesse magát, de sosem volt különösebben bátor. Talán ezt
nem is kell ecsetelnem neked, kedves Naplóm, hiszen a legnehezebb
pillanatban hagyott el, ahelyett, hogy kemény munkával lendített volna
át a mélyponton.
Ezért lehet, hogy ezt hagyom is ennyiben. Nem próbálok túl mélyre
ásni ebben az ügyben, mivel még túl friss ahhoz hogy objektíven
lássak, ráadásul meg mi kiderítenivaló lenne még? Elhagyott valami
chicagói tyúk miatt. Talán az a legjobb, ha itt le is zárom ezt a
fejezetet. Ne ébreszd fel az alvó (fogatlan, apró péniszű) oroszlánt (?)!

NYOLCADIK CIKLUS
…
Április
 HUSZONYEGY

H
a nem velem történt volna, el sem hinném. De március 28-án, az utolsó
kemokezelésem napján azon kaptam magam, hogy nem tudom, mihez kezdek
majd nélküle. A kemó meg a vele járó hullámvasút annyira része lett az
életemnek, hogy szó szerint aggódtam, miként lesz ezután. Különös, nem? Hogy megtréfál az
élet?
Elbúcsúztam Susantől, a recepcióstól, akinél mindig bejelentkeztem; megöleltem Maryt, a
nővért, amikor utoljára felkeltem a fotelból; és az egész csapatnak, aki visszaadta az
egészségem (legalábbis remélem), ajándékutalványokat adtam a Bloomingdale’sbe. Furcsa
érzés volt bevallani, de hiányozni fognak. És még furább volt bevallani, hogy szomorú
vagyok. Ki gondolta volna, hogy az egyetlen hely, ahol gyógyírt lelek a kínzó magányra, a
Sloan-Kettering intézet kemoosztálya lesz, ahol a személyzet nemcsak arra figyelt, hogy
mindent megkapjak, de egyenesen olyan lett nekem, mint egy család.
Ezt elmondtam Janice-nek a következő kedden.
— Teljesen normális, hogy a betegek kötődnek a gondozóikhoz – magyarázta. — Ők
olyat adtak magának, amit más nem tudott volna. Szó szerint ők mentették meg az életét. Az
lenne az abnormális, ha nem lenne hálás nekik.
— Ez igaz – bólintottam egyetértőn. — De nem gondolja, hogy valami nincs rendben
azzal, ha úgy érzem, csak rájuk számíthatok?
— Nem tudom. Maga szerint nem jó? – Janice visszakérdezései már a vérembe ivódtak,
ezért alig vettem észre őket.
— Szerintem nem.
— És mi a megoldás?
Tisztában voltam vele, hogy nem fogja megmondani a megoldást, mivel sosem adott
direkt tanácsokat, amit legalább annyira találtam idegesítőnek, mint szimpatikusnak.
 — Ha én adnék tanácsot – közölte, amikor egyszer könyörgőre fogtam, hogy mondja
meg, mit tegyek –, az nem fakadna szervesen magából. Így nem lenne eléggé motivált, hogy
végigmenjen az úton. És ezzel értelmét vesztené az egész együttműködésünk.
Éreztem, hogy igaza van, de akkor is sokat segített volna.
— Nem is tudom – töprengtem elmélázva. — Gondolom, bízhatnék egy kicsit jobban az
ismerőseimben, megadhatnám nekik az esélyt, hogy bebizonyítsák, számíthatok rájuk.
Sally jutott eszembe, és a keresztút, amihez értünk. Aztán Zach, leszámítva azt az apró
kényelmetlenséget, amit Lila, a második legjobb barátnőm jelent, meg az ő csokidarabos
mentafagyija. Susanna is eszembe jutott, és hogy talán vissza kéne hívnom.
— Kezdetnek nem rossz – vélekedett Janice. — És még?
Körülnéztem az irodájában, elnéztem az ezüstkeretes fényképeket róla meg a ragyogó
családjáról a pont-eléggé-jóképű férjével, és arra gondoltam, hogyan lehetnek ilyen
normálisak.
Láttam a lovaglódíjait az íróasztala mögött a falon, meg a könyveit a polcon, legalább a
felének semmi köze nem volt a gyógyításhoz.
— Hogyan tartja meg ezt az egyensúlyt? – kérdeztem, témát váltva. — Hogy éri el, hogy
ne aggasszák túlságosan a betegei, és saját élete is legyen?
— Ez a beszélgetés nem rólam szól, Natalie. Koncentráljunk magára!
— Janice, kérem. Rólam van szó. És nagyon szeretném tudni, hogyan marad
egyensúlyban. Én mindig szinte felborulok, túl sok tojást teszek az egyik kosárba, a másikba
meg semmit. De szeretnék ezen változtatni.
Egy percre elgondolkodott, aztán belekortyolt a kávéjába.
— Hogyan tartom meg az egyensúlyt? Ezzel nem foglalkozom túl sokat. Azt hiszem, ha
valaki túl sokat foglalkozik bármivel, legyen az munka, házasság vagy akár a rákból való
kigyógyulás, az mindig azzal jár, hogy nem figyel a többi területre. Úgy van ez, mint egy
fával. Ha csak a virágaira figyel az ember, akkor nem látja a csodás leveleit vagy a mélyre
nyúló gyökereit vagy a kérgét, amin ott van minden sebe, és bennük az egész története.
— Szóval legyek olyan, mint egy fa?
— Nem – nevette el magát. — De minden részét öntöznie kell, ami szomjazik. – Az órára
nézett. - Majdnem lejárt az időnk, és még mindig nem válaszolt az ereded kérdésére.
— Mi is volt az? Nem emlékszem.
— A kérdés második részére akart éppen válaszolni. Hogy hogyan támaszkodhat jobban
az emberekre.
 — Ó – mondtam, átgondolva a dolgot. Aztán egyszer csak megvilágosodtam. —
Nemcsak arról van szó, hogy jobban bízzak azokban, akik már bizonyítottak, de arról is, hogy
leépítsem azokat, akik nem. Mert ők a többi kapcsolatomat is megrontják. Hiszen ha egy
ember keresztbe tehet nekem, akkor bárki keresztbe tehet, nem? Vagy legalábbis
magyarázhatom ezzel, amiért ellököm őket magamtól.
Janice mosolygott és felállt, hogy kikísérjen.
— Kedvesem, ezt hívjuk fejlődésnek. Ez az, amit fejlődésnek nevezünk.

— KÖSZÖNÖM, HOGY FOGADOTT – mondtam, óvatosan beleharapva egy mazsolás

sütibe és egy szalvétával törölgetve az ujjamról a vajat.
— Örömmel. Nagyon boldog voltam, hogy hívott. – Susanna Taylor legyintett, aztán
belekortyolt a teájába. Lenyelte a forró folyadékot. — Tudom, hogy nem könnyű magának.
— A rák?
— Ez az egész – folytatta. — Hogy felhívjon. Hogy segítséget kérjen. Hogy végezze a
munkáját. Hogy egyedül érzi magát. – Elmosolyodott, amikor meglátta, hogy felvonom a
szemöldököm. — Nem, nem kémkedtem maga után. Csak én is átmentem ezen. Úgyhogy
tudom, mivel jár. Éppen ezért indítottam el a terápiás csoportot.
Amikor hazaértem Janice-től, csak ültem az íróasztalomnál és forgattam az ujjaim között
Susanna névjegyét. Egész úton hazafelé arra gondoltam, hogy felhívom, de amikor meg
kellett volna tennem, elkezdtem kibúvókat keresni. Végül aztán rájöttem, hogy a legrosszabb
esetben legalább láncszem lehet Sally meg közöttem, és rajta keresztül talán újra
összejöhetünk. Így hát húsz perc tipródás után felemeltem a telefont, és tárcsáztam.
Susanna most letette a porcelán teáscsészét, ami pontosan olyan volt, mint amit anyám
örökölt a nagymamámtól.
— Szóval, hogy megy a munka? – kérdezte.
Lepillantottam a saját teáscsészémre, és vállat vontam.
— Jól, gondolom. – Körülnéztem a helyiségben, amely egy hamisítatlan angol teázó
benyomását próbálta kelteni. Fémtámlás székek levendulaszín ülőpárnákkal, virágos tapéta
angol tájképekkel. A levegőben vaj illata. — Nem veszített sokat a férje, amikor nem nyert a
választáson.
— Mondja ezt neki! – horkant fel Susanna. — De ezek szerint ez a ciklus nem megy
olyan simán, mint az előző?
 — Nem erről van szó – ráztam meg a fejem, és felsóhajtottam, igyekeztem nagyon
megválogatni a szavaim. — Csak arról, hogy… úgy érzem, rengeteget dolgozunk, de nem
tudom, van-e bármi haszna is.
— Hát nem így volt mindig? – kérdezte. — Igaz, én sosem voltam politikus,
ügyvédkedtem, mielőtt az alapítványnak kezdtem dolgozni, de mindig is ez volt a
benyomásom. Semmi más, mint rengeteg öndicsőítő süketelés. Sosem értettem, miért akar
bárki is politikával foglalkozni. – Újra belekortyolt a teába. — Maga miért akart?
— Egymillió oka van – válaszoltam. — De leginkább talán azért, mert én akartam lenni
az elnök.
— Nocsak, magasztos cél. Azért akart elnök lenni, hogy jobbá tegye a világot?
Néztem, ahogy egy anyuka kézen fogja és levezeti a kisfiát a teázó lépcsőjén.
— Nem – feleltem, még mindig őket bámulva. — Azért akartam elnök lenni, hogy elnök
legyek. – Igyekeztem ismét a beszélgetésre koncentrálni. — Hm, talán ez azért nem egészen
pontos. Volt idő, igaz, olyan régen volt, hogy már alig emlékszem, amikor azt hittem, ez arról
szól, hogy jó ember legyek. – Az ujjammal köröztem a csészém peremén, és
visszagondoltam ötödikes koromra, amikor a történelemtanárunk, Mrs. Roberts Abraham
Lincolnról meg George Washingtonról mesélt, a jó emberekről, és hogy milyen hevesen
vert ettől a tízéves szívem, mert úgy éreztem, én is lehetek olyan, mint ők. Egy igazi jó ember.
— És eleinte Dupris is arra inspirált, hogy az legyek. A megválasztása utáni első pár évben
úgy tűnt, talán tényleg meg tudjuk változtatni a világot. De most már valahogy úgy érzem,
csak azért harcolunk, hogy győzzünk, és nem azért, mert számít az ügy, amiért harcolunk.
Végigsimítottam az arcomon. A szenátor most már hetek óta halasztgatta a
megbeszélésünket. Még mindig nem szóltam neki a leleplező riportról, pedig Maureen
szerint, aki hagyta, hogy Sally beszéljen Mclntyre szenátorral, a cikk nagyon is botrányos
lesz. És Sallynek igaza volt: attól, hogy nem hagytam, hogy Dupris nyilatkozzon, mások még
beszéltek róla.
Minden délelőtt találkoztunk a szenátorral, Kyle-lal tájékoztattuk a legfontosabb hírekről,
a különböző szenátorok legutóbbi lépéseiről és mindenféle pletykáról, amit hallottunk. De
nekem le kellett ülnöm vele – ezt világossá tettem –, hogy részletesen átbeszéljük, hogyan
gyűjthetünk támogatást az őssejtkutatási törvényjavaslathoz, ami annyi fejfájást okozott
nekem; ő azonban mindig leintett. Végül megkértem Blairt, hogy írjon be a naptárába. Szó
szerint, írjon be. El sem tudtam hinni, hogy ide jutottunk, hogy a titkárnőnek kell beírnia
engem két hétre előre, de amióta a Nemzeti Bizottság titokban rábólintott, hogy ő következik,
Dupris gyakorlatilag elérhetetlen volt.
 Susanna Taylor látta, hogy úgy bámulok a csészémbe, mintha a teafűből akarnám
kiolvasni a jövőmet.
— Sally megint hívott, hogy még néhány kérdést feltegyen az őssejttörvénnyel
kapcsolatban – mondta, mintha gondolatolvasó lenne. — Sajnálom, hogy így összevesztek.
Tudom, hogy milyen nagyra tartja magát.
— Egyszerűen fogalmam sincs – mondtam elcsukló hangon. — Sallyről, arról, hogy
kinek van igaza, az életről. – Lepillantottam a melleimre, és a fejem ingattam. — Az egészről.
— Fura, nem? – kérdezte, de én csak bámultam rá üres tekintettel, úgyhogy rögtön
folytatta is. — Hogy a rák nem az ember mellét vagy a haját vagy bármi külsődleges dolgot
változtat meg elsősorban. – Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. — Hanem minden
mást.
Lenéztem, és láttam, hogy kövér, súlyos könnycseppek hullanak a csipkés ülőpárnámra.
— Bocsánat, bocsánat – hadartam, letörölve az arcomat, és szabadkozva, hogy ennyire
sebezhetőnek mutatkozom valaki előtt, akit alig ismerek.
— Natalie, semmi baj – mondta, azzal átnyúlt az asztalon és megfogta a jobb kezem, és
addig tartotta, amíg a szemébe nem néztem. — Tudnia kell – megállt és vett egy nagy levegőt
–, hogy mindezek után, mindezek által, amin keresztülmegy, akármilyen elveszettnek érzi is
magát ebben a pokoli, zűrzavaros labirintusban, a végén, megígérem, meg fogja találni
önmagát.

AZ UTOLSÓ KEMOCIKLUS után dr. Chin behívott, hogy megcsináljuk a szokásos

teszteket: MRI, ultrahang satöbbi. Megnézte az új melleimet, és majdnem teljesen
gyógyultnak nyilvánította őket, bár megjegyezte, hogy a hegek pár hónapig még látszani
fognak. Legyintettem és azt mondtam neki, már nem is foglalkozom velük – valahogy
helyénvalónak tűnt, hogy látható sebeim is vannak azok után, amin keresztülmentem. Harci
sebek. Nem fogok Bíbor Szívet vagy érdemérmet kapni, de megjártam a poklot, és onnan az
ember nem térhet vissza sértetlenül. Ha ezzel jár a háború, hát legyen.
Ráadásul már szinte meg is szoktam az új mellkasom. A melleim sokkal peckesebben
álltak, mint a régiek, és bár ugyanazt a méretet kértem, ezek kerekebbek, keményebbek,
teltebbek voltak.
Megnéztem magam a tükörben, és bár eltartott egy ideig, de végül el kellett ismernem, hogy
nem rosszak. Jól domborítok, ahogy Kyle mondaná. Talán a nyáron már egy kis dekoltázst is
villanthatok.
 Mivel Sallyvel nem voltunk beszélő viszonyban, anyám kísért el az utolsó találkozóra dr.
Chinnel, bár továbbra sem voltam egészen kibékülve a szüleimmel. Lent várt a házam
előterében, a kulcscsontján tökéletesen megkötött kasmírsállal, a makulátlan olasz
gyapjúblézerére omló melírozott hajjal. Mielőtt bármit is mondhattam volna, már magához
vont, s éreztem Jil Sander-parfümje illatát.
— Bocsánat Ausztrália miatt – súgta a fülembe. — Nem szabadott volna elmennünk.
Amióta visszatértek, próbáltuk fenntartani a látszatot. Én úgy tettem, mintha nem éreztem
volna elhagyatottnak magam. Ők meg úgy, mintha nem hagytak volna magamra. Szorgosan,
kötelességtudón hívogattak, én pedig mindig beszámoltam nekik a hogylétemről és a
gyógyulásomról. De az űr megmaradt.
Próbáltam kibontakozni anyám öleléséből, de ő nem hagyta. Úgyhogy próbáltam
felidézni, mikor hallottam legutóbb bocsánatot kérni. És rájöttem, hogy még soha. És akkor
arra is rádöbbentem, mennyire hasonlítunk.
— Köszönöm – mondtam, amikor végre elengedett.
— Meg tudsz nekünk bocsátani? – Kinyitotta nekem az ajtót, aztán felemelte a karját,
hogy leintsen egy taxit.
— Ugyan már, Anya! – feleltem, bevágva magam a taxi hátsó ülésére és azon töprengve,
vajon hogy áll Sally az esküvői előkészületekkel. — Ne nehezteljünk egymásra, amikor
látjuk, milyen törékenyek a dolgok!
Beült mellém és megfogta a kezem. Nem engedte el, amíg ki nem szálltunk a kórház
előtt.
Ott ültünk dr. Chin irodájában, akárcsak hét hónappal korábban Sallyvel, amikor
kimondta az akár halálos ítéletet, és vártunk. Előző este óta rosszul voltam, de ezúttal nem a
kemó miatt. Hanem az idegesség, az aggodalom, sőt a félelem miatt. Attól féltem, hogy
mindaz, amin keresztülmentem, mégsem volt elég. Hiába érzem úgy, hogy megérdemlek egy
helyet a túlélők 56 százaléknyi táborában, ki fog derülni, hogy ennek az érdemekhez semmi
köze. Ültem az irodában imódiummal teli gyomorral, izzadó tenyérrel és adrenalintól remegő
ujjakkal, és arra gondoltam, hogy ha rákos lesz az ember, és aztán legyőzi vagy az győzi le őt,
vagy a kilátások ellenére mégis kigyógyul, annak semmi köze ahhoz, mennyire érdemli meg
vagy méltó rá, vagy hogy egyáltalán milyen ember. Ez egyszerűen megtörténik, és akármit is
teszek, nem változtathatok rajta. Az amulettemért nyúltam a nyakamban, és reméltem, hogy
ezúttal szerencsét hoz.
Dr. Chin megérkezett a dossziémmal a kezében, és mielőtt leült volna, elsírtam magam.
Először csak egy kis patakocska szivárgott a bal szememből, amit letöröltem, de aztán súlyos,
megtisztító zokogásban törtem ki. Az igazság az volt, hogy nem is tudtam, miért sírok. Hiszen
már vége. A legrosszabbon már túl vagyok, mondtam magamnak. Persze, kivéve, ha nem.
Dr. Chin megköszörülte a torkát, és adott egy zsebkendőt. Aztán végigsimított a sárga
aktán, és megvárta, amíg összeszedem magam. Úgyhogy kifújtam az orrom, megtöröltem a
szemem és vártam az ítéletet. De már tudtam, mielőtt bármit is mondott volna. A vigyora
elárulta.
— Natalie, csak jó híreim vannak – kezdte. Soha az életben nem láttam még anyámat
sírni, de ekkor ő is bekapcsolódott. — Lenyomta a kis mocskot! Adott neki! Lefuttattuk a
teszteket, a vérképet és a vizsgálatokat, és a legnagyobb örömmel gyógyultnak nyilvánítom.
Egy darab ráksejtet sem találtunk. Szeretném előjegyezni még néhány sugárkezelésre, hogy ez
biztosan így maradjon, de különben már csak háromhavonta kell bejárnia ellenőrzésre.
Hallottam, micsoda óriási dolog, amit mond. Hallottam, aztán megemésztettem, és miután
átfutott rajtam a megkönnyebbülés, aztán újra meg újra meg újra megköszöntem neki, hogy
megmentette az életem, hogy visszaadta nekem, amiről azt sem tudtam, hogy elveszíthetem,
fogtam anyám kezét, és elindultunk kifelé. Amikor már majdnem becsuktam az ajtót,
visszafordultam.
— Doktor Chin, mit szoktak csinálni a betegei, amikor megtudják, hogy kigyógyultak a
rákból?
— Ez jó kérdés, Natalie. Gondolom, azt kéne mondanom, elmennek Disneylandbe. –
Mindketten felnevettünk, aztán folytatta. — Nem, azt hiszem, azon kezdenek dolgozni, hogy
olyan életet éljenek, amilyet élni szeretnének, nem pedig olyat, amilyenről azt hitték, hogy
élniük kell. Ha mást nem is, ezt az esélyt megadja az embernek a rák.

MIVEL SALLYVEL NEM VOLTUNK beszélő viszonyban, Lila rendezett nekem egy
„Kiütöttem a rákot”-bulit szombat este. Meghívott mindenkit, aki az ismerősömnek számított
New Yorkban. Olyanokat is, akikkel hónapok óta nem beszéltem, és olyanokat is, akik nem
hívtak, amíg beteg voltak. De nem számított. Én kértem meg rá, hogy hívjon meg mindenkit.
Csak Sally nem volt ott. És ahogy körülnéztem, remélve, hogy meglátom az arcát, rájöttem,
nélküle még egy emberekkel teli teremben is valahogy egyedül érzem magam.
Anyukám vásárolni vitt a parti alkalmából.
— Ez a szabadulóbulid – mondta. — Valami különlegesben kell megjelenned.
— Ami azt illeti – válaszoltam, a farmerem zsebébe dugva a kezem —, én inkább
visszatérőbulinak mondanám.
 Azon április eleji New York-i délutánok egyike volt, amikor el sem tudod képzelni, hogy
máshol is tudnál élni. A fákat rózsaszín virágok pettyezték, és csodás sárga liliomok
nyújtogatták a nyakukat a Fifth Avenue-t szegélyező ágyásokból. A tavasz illata szállt a
levegőben, és számomra ez a remény illata volt. Anyám, aki tuti, hogy nem fagyizott 1965
óta, most mindkettőnknek vett egy tölcsérrel. Én mentát ettem csokidarabokkal, és Zachra
gondoltam, meg arra, vajon ott lesz-e ma este.
Felfelé menve a mozgólépcsőn a Bergdorf Goodman legfelső emeletére, néztem a
tükörképem a tükröződő falon. Szó szerint nem is hasonlítottam fél évvel korábbi
önmagamra. Nem csak arról volt szó, hogy tíz kilót fogytam és a hajam nem a sajátom volt,
de még csak arról sem, hogy az új melleim leheletnyit hegyesebben álltak, mint a régiek.
Sokkal inkább a szemeimről. A fáradtság és az egyik napról a másikra megjelent ráncok
mögött új fény ébredt a tekintetemben, ami akkor gyúlt ki, amikor túlélő lettem. Újra meg újra
megnéztem a szemeim, miközben a hatodik emelet felé igyekeztünk. El sem hittem, hogy az
enyémek.
— Ezek nagyon jól állnának neked – vélekedett anyám, és a sorok között sétálva kihúzott
egy sötét farmert egy kasmírfelsővel.
— Unalmas – mondtam, és visszatettem őket.
— Drágám, te sosem vagy unalmas! – tiltakozott. — Nem, ezek klasszikusak.
Kifinomultak. Nagyon illenek hozzád.
— A fenébe a kifinomultsággal! A fenébe a régi énemmel! – válaszoltam. — Jól akarom
érezni magam.
Így kötöttem ki a próbafülkében két Pucci-mintás ruhával meg egy leopárdmintás
minivel. Meztelenül álltam a tükör előtt, ugyanúgy, mint a koszorúslányruha-próbán, és a
testemet néztem.
Olyan idegen volt, olyan más, mint azelőtt. Addig bámultam magam, hogy végül anyám
beszólt, jól vagyok-e. Akkor kettőt pislogtam, visszatértem a jelenbe, és eszembe jutottak
Susanna bölcs szavai: a testem csak tartály. Az számít igazán, ami benne van.
Végül a második Pucci mellett döntöttem. A nagymintás, élénk rózsaszín-sárga-zöld Pucci
mellett. Amikor Kyle meglátott benne este Lila lakásában, azt mondta, rám sem ismer,
annyira máshogy nézek ki. Elmosolyodtam, és azt válaszoltam, hogy pontosan ez volt a cél.
Jake-kel abban maradtunk, hogy majd a partin találkozunk, és csak jóval 10 óra után tud
odaérni. Előre lebeszélt vacsorája volt a menedzserével, de ez most annyira nem zavart.
Egyedül akartam felöltözni, egymagamban akartam a rák áldozatából a rák túlélőjévé
változtatni magam. Felhúztam a ruhám cipzárját, és arra gondoltam, milyen érzés lenne
elszakadni Jake-től, és rájönni, hogy nem törtem össze. Hogy van rosszabb dolog is az
életben, mint szakítani valakivel, akit valaha szerettél, és hogy ha kapsz egy második esélyt,
és úgy döntesz, élsz vele, akkor teljes erőből rohanni kell utána, különben csak egyre
messzebb és messzebb sodródik.
Jake még nem érkezett meg, amikor megpillantottam Zachot Lila nappalijának túloldalán.
Lila nagyon kitett magáért: csillogó fehér karácsonyi égősort akasztott az ajtó köré, az
ablakpárkányokra sok-sok váza kálát állított, és még egy fotómontázst is csinált az életemről.
„Annak tiszteletére, aki vagy” – mondta Lila, amikor megpillantottam és elhomályosult a
tekintetem. Elnéztem egy képet Sallyről meg rólam a végzős egyetemi bálunkon, és azt
kérdeztem magamtól, hogyan juthattunk idáig.
Zach arca ragyogott a lámpafényben. Szerényen odaintegettem neki és furcsamód
szégyenlősen elmosolyodtam, ő pedig odajött és lehajolt, hogy megpusziljon. Csak puszi. Lila
a konyhában tett-vett. Ez visszafogta a bizsergést.
— Sajna, ez azt jelenti, hogy az orvosodként azt kell javasolnom, szokj le a fűről –
mondta.
— Sajna, ez azt jelenti, hogy a betegedként másik orvos után kell néznem.
— Ezt már egyébként is javasolni akartam. – Mosolygott. — Azt hiszem, átléptük az
etikai határvonalat.
— Semmi sem történt – emlékeztettem. — Külön szoba, meg ilyenek.
— Na de történhetett volna! – Vigyorogva felvonta a szemöldökét. — Talán ha
túlsminkelt öregembernek öltözöm? Tudom, hogy arra buksz.
— Amúgy meg… – kezdtem bele, lenézve a körmeimre.
— Amúgy meg… – ismételte meg.
Abban a pillanatban Lila rontott oda, és magával cipelt az egyetemi barátnőink
csoportjához, akik Bostonból jöttek vonattal. Ahogy elmentem Zach mellett, megfordultam és
megfogtam a kezét.
— Most jut eszembe… – mondtam. — Szerintem még meg sem köszöntem a
csokidarabos mentafagyit. Aznap megmentetted az életem.
— Biztos vagyok benne, hogy te magad mentetted meg – válaszolta, és addig szorította az
ujjaim, amíg Lila tovább nem rángatott, s így el kellett engednem a kezét.

AZNAP ÉJJEL, MIUTÁN pohárköszöntőt mondtam visszanyert egészségemre, búcsúpuszit

nyomtam az utolsó jóakaróm arcára is, és végül Jake-kel a pezsgőtől meg az élettől spiccesen
egymásnak estünk a taxiban hazafelé, hagytam, hogy kézen fogjon és a hálóba vezessen.
Éreztem a nyakamon a leheletét, miközben lehúzta a ruhám cipzárját, és éreztem a hűvös
levegő fuvallatát a majdnem meztelen testemen, ahogy a ruhám a padlóra hullott.
Le akartam kapcsolni a villanyt, de Jake a derekamra tette a kezét és magához húzott.
— Csodálatos vagy – mondta. — Pontosan így, ahogy vagy. Csodálatos.
Könnyek gyűltek a szemembe, és válasz helyett csak elmosolyodtam és a melleimre
vontam a kezét. Ő szájon csókolt, aztán nyakon, aztán megcsókolta azt a részem, ami fél éve
még nem is létezett: a műmelleimet, amikre már mint a sajátjaimra gondoltam. Beszívtam a
levegőt, amikor hozzájuk ért az ajka, arra várva, hogy elönt valami: kéj, düh, szenvedély,
valami, de nem öntött el semmi. Leginkább csak elvesztem a gondolataimban, a
tudatomban, miközben az ujjai felfedezték a testem, aztán az én ujjaim az övét, és végül
amikor megnyíltam neki, és közel három év után először szeretkeztünk.
Amikor vége volt, betakart minket a friss lepedővel, megpuszilta a homlokom és azt
mondta, szeret. Én pedig azt mondtam, én is. Amit nem mondtam el neki, az az volt, hogy azt
hittem, a szex majd misztikus módon megváltoztat köztünk mindent, valahogy mágneses
erőként visszaránt oda, ahol lennünk kell. És most, hogy megtörtént, már tudtam, a szex nem
változtat meg semmit. Soha nem is változtatott. Jake előtt sem, és Jake-kel sem. A tankunk
továbbra is üres. Az én tankom továbbra is üres. Már csak az volt a kérdés, elég erős vagyok-
e, hogy megtaláljam a megfelelő üzemanyagot?

…
Kedves Naplóm!
Nem fogod elhinni, mert én is alig hittem, de Ned válaszolt. Igaz,
nem hívott, gondolom, az sok lett volna neki, de küldött e-mailt, így
annyit hajlandó vagyok elismerni, hogy egy töke legalább van, ha nem
is kettő. Érdekes volt olvasni, amit írt, hogy mi a mondandója a
dologról. Magáról is meg kettőnkről is.
Kedves Natalie, kezdte.
Meglepett, hogy a te hangodat hallom a hangpostámon, de még
jobban meglep, hogy most írok neked. Nem gondoltam, hogy így lesz
de kiderült, szeretnék tisztázni pár dolgot. Remélem, tudod, hogy én
próbáltam tartani a kapcsolatot, miután szakítottunk. Nagyon kínosan
érezném magam, ha ezzel nem lennél tisztában. (Naplóm –
megjegyzés tőlem –, milyen már, hogy még itt is magát mentegeti?!
Mintha az nem lett volna elég kínos, hogy elhagyott?! De hadd
folytassa!)
Hallom, hogy a kapcsolatunkról akarsz beszélni. Nem volt energiám
visszahívni, mert aggaszt, hogy miket is mondanál. Mindenek előtt
hadd szögezzem le, Natalie, hogy nem tudlak visszafogadni. (Naplóm –
megint én vagyok – elhiszed, hogy ehhez van pofája?) Már ha ezért
hívtál. Nem tudom, így van-e, de gondoltam, ezt ki kell mondanom. Ha
az embert az exbarátnője hívja azzal, hogy a kapcsolatukról akar
beszélni, akkor ez a logikus következtetés. Ha nem erről van szó, akkor
elnézést a feltételezésért.
Akárhogy is, ezek után nem ártana tisztáznom, hogy miért nem.
Natalie, boldog vagyok. Úgy értem, nagyon-nagyon boldog. Azt hiszem,
eddig nem is tudtam igazán, mi a boldogság. Ezt nem ezért mondom,
hogy bármit is az orrod alá dörgöljek, vagy hasonló. Mert neked aztán
kijutott a nehézségekből, de hallom, legyűrted a betegséget, és
szeretném, ha tudnád, hogy ennek nagyon örülök. (Naplóm, milyen
kedves tőle, mi?) De most annyira boldog vagyok, hogy el sem tudom
képzelni, hogy visszatérjünk oda, ahol tartottunk.
Hol is tartottunk, Nat? Nem tudom. Gondolom, valami biztos helyen,
ami valahol a bizonytalanság és az igazi beteljesülés között lebegett,
és ahelyett, hogy olyasmit csináltunk volna belőle, ami nem volt,
inkább behunytuk a szemünket és elneveztük szerelemnek. Nem
hiszem, hogy tudtad, hogy nem vagyok boldog. Legalábbis addig nem,
amíg el nem döntöttem, hogy bevallom neked Agnest. Elismerem, az
időzítés nagyon rossz volt és ismételten elnézést kérek. De nem jártunk
mindketten jobban?
A boldogság csodás dolog Natalie. Felpörgeti az életemet, elűzi a
magányt. Megmutatta nekem, hogy a szerelem sokkal jobb dolog mint
amilyennek hittem. Sokkal jobb, illetve nem is, csak nagyon más, mint
ami köztünk volt. Olyannak kell lennie, amilyen most.
 Remélem, ez nem hangzik kárörvendőn. Mert nem az. Csak el
akartam mondani, mit érzek, ha netán ezért hívtál volna. Most
mennem kell dolgozni, de előtte még el szeretném mondani, Nat, hogy
remélem, te is ugyanilyen boldog leszel. És hogy nagyon sajnálom,
amin keresztülmentél. És hogy ha rátalálsz erre a fényre, erre a
boldogságra, akkor visszanézel és rájössz mi hiányzott addig.
Kérlek, ne gyűlölj, Natalie! Őszintén kívánom, hogy neked is
meglegyen mindaz, ami nekem.
A legjobbakat,
Ned
Hát ennyi, Naplóm. Az első gondolatom az volt, hogy felhívom és
tudatom vele, feleslegesen legyezgeti a hiúságát, mert előbb döfnék
nyársat a szemembe, mint hogy visszafogadjam, de aztán arra
gondoltam, mi értelme lenne. Boldog volt, és ennek talán egy icurka-
picurkát én is örültem. Mielőtt otthagyott, normális pasinak
tekintettem. Úgyhogy nem kell sajnálnom tőle a boldogságot. És igaza
volt, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy ő is ugyanúgy szenved a
kapcsolatunkban, mint én. Vicces. Talán ha beszéltünk volna erről,
akkor tudunk változtatni rajta.
Mindenesetre, Naplóm, levadásztam mindet. Felnyitottam a múlt
ládikáját, és túléltem az örvényt, ami kicsapott belőle. Majdhogynem
költői egybeesés, hogy Ned pont akkor írt, amikor végeztem a
kemóval. Így most foghatom az egész múltamat, mindent, amit
tanultam belőle, és félretolhatom. Vagy használhatom arra, hogy
javítsak, amin lehet. Például helyrehozom a barátságomat az egyetlen
barátnőmmel, aki igazán számít. Vagy megbocsátok anyámnak, amiért
nem mindig tökéletes.
Tudod mit, Naplóm? Jöjjön az újrakezdés!
 HUSZONKETTŐ

H ogy érted azt, hogy ma házon kívül van? – ripakodtam Blairre, habár tisztában voltam
vele, hogy ez nem az ő hibája.
— Natalie, sajnálom – mondta elsápadva. — Hirtelen úgy döntött, hogy D.C.-be repül.
— A francba! – háborogtam. — Két hete beterveztem a ma reggeli megbeszélést!
Mindenképp beszélnem kell vele a héten, és csütörtökön meg pénteken nem vagyok. Ezt már
nem tudom áttenni, Puerto Ricóba megyek egy esküvőre.
— Andrews személyesen akart beszélni vele – grimaszolt Blair. — Tudod, hogy van ez.
— Igen, pontosan tudom, hogy van ez. Jesszus! Oké, tegyél be szerdára! Akármikorra,
nem érdekel. De kell harminc perc. Legalább. Ha azt akarja, hogy átnyomjam ezt az
őssejtjavaslatot, akkor kell nekem adnia harminc percet. – Megköszörültem a torkom. — És
másról is kell beszélnem vele. – Ez alatt Sally cikkét értettem.
Blair a szabad kezével az asztalon kopogott, miközben a másikkal megnyitotta a szenátor
napirendjét a gépén.
— Mit szólsz a tizenegy órához? Kihúzok egy konferenciahívást, és beteszlek téged. Jó
lesz így?
— Blair – válaszoltam –, te vagy a legjobb. Majd emlékeztess erre legközelebb, amikor
idegösszeroppanást akarok kapni.
— Úgy lesz – mosolygott. — Erre mérget vehetsz.
Megálltam az automatánál egy pohár vízre, aztán visszacaplattam a boxomba és felvettem
a kagylót. Maureent hívtam, Mclntyre szenátor tanácsadóját, harcostársamat a szenátori
szavazatok gyűjtésében.
— Az enyéim megvannak – mondta. — Texas ingadozott, de pénteken lefixáltam velük.
Persze, be kellett ígérnem egy biankó szívességet, de ez korrekt árnak tűnik. Ha legközelebb
Alaszkában akarnak olajkutat fúrni, a szenátornak esetleg el kell tekintenie attól, hogy
rövidlátó seggfejeknek nevezze őket élő adásban. De ezzel együtt tudunk élni.
— Nekem egy még hiányzik – válaszoltam. — Tompkins szenátor. De van mivel
megfognom, csak még nem tudtam kijátszani a lapjaim. Dupris mostanában sosincs bent, és a
kemó alatt nem tudtam kísérgetni.
— Egyébként hogy vagy?
— Jobban – feleltem. — Sőt, jól. Csodásán tudja magát érezni az ember, ha nem
kergetőznek benne a mérgező sejtek a kemikáliákkal. Egyébként a hétvégén a Karib-tengerre
megyek.
— Na ne! Natalie Miller szabadságot vesz ki?
— Esküszöm, ez az igazság, a színtiszta igazság. – Felnevettem. — A legjobb
barátnőmnek ott lesz az esküvője. Gondoltam, ez elég jó ürügy.
Hirtelen az ötlött fel bennem, hogy jogosan hívom-e még Sallyt a legjobb barátnőmnek.
Lila bulija után írtam neki egy e-mailt. Betettem egy lengedező fehér zászlót, elnézést kértem,
és azt írtam, hogy bár ebben az ügyben ellenkező oldalon állunk, még mindig ő a legigazabb
ember, akit ismerek. És hogy még mindig megtiszteltetés, hogy mellette állhatok az
esküvőjén. Még nem válaszolt.
— Sosem irigyeltem még senkit ennyire. Esküszöm, utoljára akkor voltam nyaralni,
amikor még Clinton volt az elnök – Maureen sóhajtott egyet a telefonba.
— Akkor még egyetemisták voltunk, Maureen. – Felkaptam egy tollat és firkálgatni
kezdtem.
— Úgy van. De ki számol utána?

— TUDJA, NEM KELL, hogy ez legyen az utolsó találkozónk – mondta Janice, az

íróasztalára koppintva a ceruzájával. — Sok beteg jár hozzám a gyógyulása után is. Sokan
ismerik fel, hogy sok minden megváltozott körülöttük, és jól jön nekik, ha van kivel
megbeszélni a dolgokat.
— Tudom – bólintottam. — És szeretnék is visszajárni. De nem minden héten. Azt
hiszem, szeretném megtapasztalni, hogy milyen egyedül csinálni. Egy ideig kipróbálni, hogy
milyen csak a saját ösztöneimre támaszkodva megbirkózni a dolgokkal.
— Érthető. Persze, azért nincs teljesen egyedül. Elég széles az ismerősi köre, és ott van
Sally meg Jake.
— Sally még mindig nem áll szóba velem – ráztam meg a fejem.
 — Nem most lesz az esküvője? – kérdezte Janice a homlokát ráncolva.
Bólintottam. Most már azt sem tudtam biztosan, akarja-e, hogy ott legyek azok után,
ahogy elváltunk. Igaz, küldtem egy bocsánatkérő e-mailt, de mint Jake rámutatott, miután
elolvasta, nem is igazán kértem bocsánatot. Csak arra kértem, lépjünk tovább. Szemernyit
sem engedtem az álláspontomból, azt sem mondtam, hogy megértem, miért teszi azt, amit
tesz, és azt sem, hogy az életem összes dolga közül az ő barátsága számít a legtöbbet.
— Akkor most mitévő lesz? – kérdezte Janice, valamit felírva az aktámba. — Elveszít
egy barátot, mondván, a sors akarta így?
— Nemigen hiszek a sorsban – jegyeztem meg a nyakláncommal játszadozva. — Illetve
hiszek benne, de határozottan azt gondolom, hogy az ember nagyon is tudja alakítani a sorsát.
— És mit jelent ez a konkrét esetben?
Felsóhajtottam, kibámultam a második emeleti ablakon, és elméláztam, elég erős-e a kora
tavaszi napsütés, hogy a bőröm alá hatoljon és belülről melegítsen.
— Valami olyasmit, hogy most először határozottan tudom, mi az, ami számít. Meg azt,
hogy ha nem teszek valamit, akkor lehet, hogy hamarosan megint elfelejtem.
— Aha – mosolygott Janice. — Lehet, hogy most jött rá az élet titkára. Milyen érzés?
— Azt hiszem, kicsit túlbecsül – vigyorogtam. — De hogy milyen érzés? Leginkább
félelmetes, mert most már senkit sem hibáztathatok a kudarcaimért, csak magamat. – Néztem,
ahogy egy galamb száll az ablakpárkányra, és azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnék
mindent, amit Sallynek mondtam. — Ugyanakkor úgy érzem, fel is szabadít. Hiszen ahogy a
kudarcaim az enyémek, úgy a sikereim is. És meg kell próbálnom a kudarcaimat sikerré
változtatni, ahelyett, hogy elfutnék előlük.
Janice tovább mosolygott.
— Nos, nem csoda, hogy nem akar minden héten találkozni velem. Ha minden
páciensemnek ilyen volna a hozzáállása, nem lenne munkám.
— Ugyan, Janice! Lehet, hogy most jó a hozzáállásom, de ha egy évvel ezelőtt
találkozunk, egy új istállóra valót is megkereshetett volna rajtam. Vicces, hogy a rák ezt
műveli az emberrel: kigyógyítja a pszichózisból, pedig súlyosbítania kéne.
— Néha súlyosbítja is – válaszolta Janice. — Ez csak hozzáállás kérdése.
Amikor lejárt az egy óránk, kijött az íróasztala mögül és megölelt. Éreztem a parfümje
illatát és a selyemsálja érintését, és megköszöntem neki, hogy segített megtalálni az utamat.
— Sok szerencsét! – mondta, ahogy a vállamra kaptam a táskámat.
— Ne bízzuk a szerencsére! – válaszoltam, és a négylevelű lóhere előugrott a pulóverem
nyakából. — Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.
 HUSZONHÁROM

S
zerdán, egy nappal az előtt, hogy Jake-kel el kellett indulnunk Sally esküvőjére, a
szenátor késett, így én is még jobban elcsúsztam, mint amennyire már amúgy is el
voltam. Blair odajött tízkor, és közölte, hogy a szenátor egy helikopteren ül, útban
vissza Albanyből. Át kell tennie a találkozónkat délre. És nagy gond lenne, ha amolyan
sétaebédről lenne szó? Dupris három hete nem mutatkozott New Yorkban, és Andrews PR-
osai azt akarták, hogy menjen ki az emberek közé. Fogjon kezet, pusziljon csecsemőt, meg
effélék.
—Jól van – mondtam. — De nekem kell harminc perc.
— Megkapod – mondta Blair. — Megígérem.
A tizenkettes megbeszélés fél egyre tolódott, majd egyre. Végül negyed kettőkor
berobbant az ajtón a szenátor, mindkét kezében bőrönddel.
— Éhen halok – kiáltotta. — Blair, tudunk szerezni valamit ebédre?
— Egy kis séta a következő programpontja, Szenátor – válaszolta Blair. — Andrews azt
akarja, hogy menjen ki az emberek közé ebédszünetben. Pompás alkalom egy fotózásra.
— Jesszusom, rendben – egyezett bele Dupris. — És hallom, hogy Natalie beszélni akar
velem? Mondja meg neki, hogy szedelőzködjön, öt perc múlva indulunk. Mindjárt megeszem
a saját kezem. Foglaljon egy asztalt a Four Seasonsben fél kettőre!
A francba, gondoltam, harminc perc kell, nem egy egész délután. Még el
kellett vinnem Mannyt a kutyamegőrzőbe, be kellett ugranom a sarki butikba pár nyári
pólóért, meg a drogériába egy nagy adag naptejért, hogy egyetlen napsugár se érintse a
bőrömet. És, persze, vissza kell hívnom Maureent Mclntyre szenátor irodájából, és Briant
Tompkins szenátoréból.
— A francba! – mondtam ki hangosan.
 Felkaptam a táskámat meg a jegyzetfüzetemet a támogatók és az ellenzők listájával, és
már sprinteltem is a lifthez, ahol épp be tudtam préselődni a szenátor mellé, mielőtt az ajtó
becsukódott.
— Natalie, hogy van? – kérdezte meleg hangon. — Nem is tudtunk beszélni a gyógyulása
óta. Annyira, de annyira örülünk magának!
— Köszönöm, Szenátor. Egyébként remekül vagyok. Talán még jobban is, mint azelőtt. –
Elvigyorodtam, hogy biztosítsam róla, hogy tényleg így van. — De most egy nagyon fontos
ügyről kell beszélnem magával.
— Természetesen – válaszolta, és miközben a lift leért a földszintre, megszólalt a
telefonja. Feltartotta az ujját felém. — Egy másodperc. Jöjjön velem! Átmegyünk a Four
Seasonsbe. Remélem, még nem ebédelt.
Ami azt illeti, már ebédeltem. Egy órája leugrottam a Ben and Jerry’sbe egy kis
csokidarabos mentafagyira, de a szenátort ez nem igazán érdekelte. Ebédelünk, és kész.
— Rendben, keresni fogom őket – mondta a telefonba, aztán összecsukta. — Fotósok.
Andrew lefizette őket. Képeket akar a holnapi újságba. Úgyhogy igazítsa meg azt a gyönyörű
frizuráját, Natalie! Szóval hol is tartottunk? Ja igen, fontos ügy. Miről van szó?
Ösztönösen felemeltem a szabad kezem és végigsimítottam a parókámon.
— Az őssejtjavaslat. Amit rám bízott, amíg meg nem lesz az elég támogató aláírás, hogy
előálljunk vele…
Már a belvárosi ebédszünet gyalogosforgalmában szlalomoztunk. Mellettünk egy taxis
ráfeküdt a dudájára, és a visítás elnyomta a hangom.
— Tessék? Nem hallom, amit mond.
De mielőtt elismételhettem volna, körbevett a tömeg. Mint mindig, a szenátor gödröcskés
mosolyba rendezte az arcát, megvillantva makulátlanra fehérített fogait, mindenkivel kezet
rázott, és azt mormogta, nagyon kedvesek, hogy így támogatják. Végül a tömeg kettévált –
akárcsak egykor a Vörös-tenger, gondoltam –, és továbbhaladtunk.
— Szóval azt mondtam, van egy kis gond az őssejtjavaslattal – ismételtem meg, amikor
végre tisztult a levegő.
— Éspedig?
— Nos, tulajdonképpen két gond van – válaszoltam, és a New York Times-riportra
gondoltam. Maureen ugyanis küldött egy e-mailt, amiben azt írta, hogy a missippiek
elkezdték kiszivárogtatni a mocskot Sallynek a „titkos mappájukból”. Épp elég ideje
dolgoztam Dupris-nek ahhoz, hogy tudjam, a legjobb, ha a titkai titkok is maradnak.
Megköszörültem a torkom. — Az első probléma Tompkins szenátor. Már csak az ő aláírása
hiányzik. De ő alkudozni akar.
— Természetesen – sóhajtott Dupris. — Harry szereti nehezen adni magát. Miről van
szó?
— Azt akarja, hogy vonja vissza a közoktatási javaslatát.
Szerinte nem lesz hatékony, és a választóinak sem tetszik. Cserébe támogatni fogja a kutatási
javaslatot.
— Szó sem lehet róla! – tiltakozott a szenátor, miközben átmentünk az Ötvenhetedik
utcán. — Találjon mást, aki hajlandó támogatni minket!
— Nincs más, Szenátor. – Elővettem a jegyzeteimet a könyököm alól. — Maureennal
minden időnket azzal töltöttük, hogy lobbistákkal, tanácsadókkal és még a tanácsadók
titkárnőivel is beszéltünk. Csak Tompkins jöhet szóba. Senki más nem hajlandó változtatni az
álláspontján, ő az egyetlen, aki meggyőzhető.
— Nem fogom hagyni, hogy választásra kényszerítsen – jelentette ki a szenátor. — Ez
olyan lenne, mint a Sophie választása. Hogy kérhet olyat, hogy mondjak le az egyik
gyerekemről a másik kedvéért?
— Mert így mennek a dolgok – sóhajtottam a melodrámába illő hangnem hallatán. — Ezt
maga is tudja.
Utáltam, amikor jámbor politikusnak tettette magát, aki hírből sem hallott az alkukról,
amik naponta köttetnek a kongresszusban. Nem mintha ő maga nem játszotta volna már
ugyanezt. Sőt velem játszatta le.
— Nem fogok lemondani a közoktatási javaslatomról. Sőt még rá is dobok egy lapáttal.
Ezt megmondhatja neki.
Hányinger tört rám, és meg kellett állnom, hogy visszanyerjem a lélegzetem.
— Szenátor, minden tiszteletem a magáé, de az őssejtjavaslat tényleg segíthet,
kézzelfogható választást hozhat a választók életében. Ha ezt támogatja, akár százezrek életét
is megmentheti. Mi lehet ennél fontosabb?
Legyintett egyet oldalra.
— A közoktatás az én pályám, Natalie. Andrews ezt akarja; én is ezt akarom. – Egy busz
húzott el mellettünk, Susanna alapítványának hirdetésével, rajta Susanna képével. Dupris
utánanézett. — Ez nem Taylor tanácsos felesége? – Felhorkant. — El sem hiszem, hogy újra a
városban mutatkozik! Vajon mi van vele?
— Az van vele, hogy maga rám parancsolt, kérjek elnézést tőle a karácsonyi bulin.
Vagy talán nem emlékszik? — Dörmögtem magam elé. — Továbbá az van vele, hogy
kiderült, normális ember. Sőt jó ember. Aki próbálja elérni, hogy tényleg megváltozzanak a
dolgok.
— Ó, Natalie! – Dupris tűsarkai kopogtak a járdán, ahogy újra elindult. — Ne vegye
ennyire a szívére a dolgokat! Csak kérdeztem. Nem akartam megbántani.
Éreztem, hogy gyorsul a pulzusom, és összeszorítottam az állkapcsom. A szenátor sosem
akart senkit megbántani, mindig a beosztottjait küldte, hogy bántsanak meg valakit, és aztán
dőljenek a kardjukba érte. Én is majdnem így tettem a legjobb barátnőmmel.
— Hol is tartottunk? – kérdezte. — Ó igen, az őssejtjavaslat. Sajnálom, meg van kötve a
kezem.
Megálltam az utca közepén, így meg kellett fordulnia és visszanéznie rám.
— Ezzel el is értünk a második problémához – mondtam olyan hangon, amit eddig anyám
számára tartottam fenn. — Ez pedig egy hatalmas leleplező cikk a politikai machinációkról.
Sőt címlapsztori. A New York Times Magazine-ban. És pont az őssejtjavaslat a
kiindulópont. Hogy miért szavaznak egyesek így, mások meg amúgy. – Szarkasztikusan
elmosolyodtam. — Tudja, csak egy kis cikkecske arról, mennyire őszinte szándékok is
vezérelnek bennünket. – Láttam, hogy elkerekedik a szeme. — És véletlenségből éppen azzal
töltöttem az elmúlt hónapot, hogy magát távol tartsam ettől, minden erőmmel próbáltam
elérni, hogy az imázsa ne mocskolódjon be, de nagyon úgy tűnik, hogy önerőből is elég
szépen bemocskolja.
Láttam, hogy leesik az álla, és azt hittem, most elkaptam. De ehelyett tett egy lépést
felém, és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy pofon vág. De ő csak karon ragadott, és azt
sziszegte:
— Miért nem szólt erről már hetekkel ezelőtt?
— Mert maga a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvet részesíti előnyben, Szenátor. Ezt
maga tudja a legjobban. – Rám nézett és megfeszítette az állkapcsát. — Próbáltam magát
kihagyni ebből – tettem hozzá.
Csendben lépkedtünk a következő sarokig.
— Ezen még gondolkodnom kell, Natalie – jegyezte meg végül, amikor a Four Seasons
lépcsőjéhez értünk. — Le kell ülnöm és átbeszélnem Andrews-zal, és kitalálni, mivel okozom
a legkisebb kárt.
— Persze – válaszoltam szárazon, megállva a lépcső előtt.
— Nem ebédel velem?
— Nem, Szenátor – mondtam, mielőtt sarkon fordultam. — Azt hiszem, elment az
étvágyam. És nemsokára indulok egy naposabb helyre.
 HUSZONNÉGY

N
em létezik naposabb hely, mint San Juan tengerpartja. Jake bepakolta a
bőröndjeinket a taxi csomagtartójába, én pedig feltettem túlméretezett, Jackie O
Kennedy-s napszemüvegemet, és felolvastam a címet a sofőrnek. Sally
megmondta, hogy a szálloda közvetlenül a tengerparton van, szó szerint kőhajításnyira a
reptértől, így még a hangpostámat sem volt időm lehallgatni, és már be is fordultunk a hotel
behajtójára a hatalmas pálmafáival meg az óriási oroszlánszobraival; tényleg csak öt percig
tartott az út. Éppen beütöttem volna a jelszavam, amikor megláttam Sallyt az impozáns
márványozott bejárat előtt. Előző este hagytam neki egy üzenetet, amiben hamut szórtam a
fejemre és könnyek között elmondtam, semmi sem fontosabb nekem, mint hogy
megbocsásson. És azt is elmondtam, hogy ha még mindig elfogad, akkor semmire sem lennék
büszkébb, mint ha mellette állhatnék az esküvőjén.
— Helló! – köszönt visszafogottan. — Eljöttetek megnézni, hogy lesz belőlem rendes
asszony?
— Sally, te már rég több vagy, mint egy rendes asszony. Bocs, de ezen már nem
segíthetek.
— Csss – súgta viccelődve. — Drew meg ne tudja!
Szorosan átöleltem, amíg Jake kifizette a sofőrt és bement becsekkolni.
— Sal, annyira sajnálom! – Elakadt a szavam. — Nem tudok… mármint nem tudtam…
Bocsáss meg! Nem szabadott volna megkérni arra, amire megkértelek. – Megrázta a fejét a
vállamon, és azt mondta, hagyjam abba, de én szerettem volna befejezni. – Mindig is a
legeslegjobb barátnőm voltál. És nagyon sajnálom, hogy magamról nem mondhatom el
ugyanezt. Jóvá fogom tenni.
— Hé! – Kibontakozott az ölelésből és letörölte az elkenődött szemfestékét. — Nem
pontra játszunk. Szó sincs jóvátevésről. Csak továbblépésről.
 — Benne vagyok – mosolyogtam. — A továbblépésre. – És megemeltem képzeletbeli
poharam.
— Ahogy mondod, csajszikám. Ezt máris túlzásba vittük – bólintott a poharam felé. —
Szóval a helyzet a következő – folytatta, megigazítva a lófarkát és belém karolva, mintha a
majdnem végzetes mélypont be sem állt volna a barátságunkban. — Kábé egymillió dolgot
kell még elintéznem, mielőtt ideérnek a vendégek. Fogalmam sincs, hogy amikor elterveztem
ezt az egészet, miért nem gondoltam arra, hogy egy háromnapos esküvő, amin százötven
ember három napig akar nonstop bulizni, teljesen ki fog készíteni? Na de vissza a tárgyra!
Millió dolgom van, de te, drágám, csak menj le a strandra azzal a rocksztár pasiddal, rendelj
egy rumpuncsot, és mutogasd a nullás méretű tested meg a feszes cickóidat!
— Kettes méretű és egyre nagyobb. Zabálok, mint a malac. Nem is, már meg is
zabáltam vagy tíz malacot. Nem tudok leállni.
— Oké, akkor húzd le a kettes méretű segged a strandra és vegetálj! Nekünk ma este a
családjainkkal kell vacsoráznunk – lőj le, vagy én lövöm le Drew anyját –, de aztán
megpróbálok benézni hozzátok. Ha meg nem, akkor holnap reggel manikűr. Fodrász és smink
szombat délben.
— Miattam ne aggódj! Jake megígérte, hogy megtanít szörfözni.
— Ha most nem várna egy esküvő – mondta erre Sally, jobb kezét a homlokához emelve
és ájulást tettetve –, itt helyben holtan omlanék össze. Mert az a nap, amikor Natalie Miller
bikinire vetkőzik, kikapcsolja a BlackBerryjét, és szörfdeszkán a hullámok közé veti magát,
az minden bizonnyal az a nap, amikor befagy a pokol.
— Könnyen lehet, hogy tényleg ma lesz az a nap – válaszoltam, aztán megpusziltam
Sallyt, és Jake után mentem a recepcióra.

A SZÖRFÖZÉST, MINT KIDERÜLT, nem nekem találták ki. Jake segítőkész volt, de a
kemótól legyengült karjaim nem bírták tartani a vitorlát, ezért leginkább egy centit sem
mozdultam semerre. Kivéve azokat az eseteket, amikor seggre estem, vagy egy nagy hasassal
zúgtam az óceánba. Egy óra próbálkozás után fel is adtuk, és Jake felment szundítani egyet a
szobában, én meg egy nyugágyon aludtam el, egyik kezemmel a homokot simogatva. Három
kissrác kiáltozása ébresztett fel, akik a vízben fociztak. Ekkor megdörzsöltem a szemem,
felvettem pihe-puha szállodai köntösöm, és felmentem a szobánkba. Bent olyan hideg volt,
hogy úgy éreztem, mintha folyékony nitrogént injekcióztak volna az ereimbe.
 Jake az ágyon feküdt a sötétben, még mindig fürdőnadrágban, kezei összekulcsolva a feje
mögött. Felkapcsoltam a villanyt.
— Jót aludtál? Megnéztem a tengeri büfé étlapját. Szerintem ott kéne kajálnunk ma este.
— Ami azt illeti, nem aludtam.
— Valami baj van? – Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.
— Sammy hívott. – Sammy, a Misbees menedzsere. Jake itt akár abba is hagyhatta volna.
Tudtam, mi következik. De azért hagytam, hadd mondja csak. Fellendítette a lábait a
levegőbe, és felült. — Az a helyzet, Nat, hogy Londonba kéne mennem.
Pislogtam egyet, majd a körömágyamat kezdtem piszkálgatni.
— Londonba kéne mennem – ismételte. — És nem tudom, mit tegyek.
— Hogyne tudnád, mit tegyél! – mondtam halkan. — Csak nem akarod megtenni. – Még
mindig az ajtóban álltam, képtelen voltam megmozdulni.
— Nem, tényleg. Tényleg nem tudom, mit tegyek. – Eléggé meggyőző volt ahhoz, hogy
higgyek neki. — Ígértem neked valamit. Megígértem, hogy itt leszek, és nemcsak Sally
esküvője miatt leszek itt, hanem főleg miattad. De London… – elcsuklott a hangja. — A
Rolling Stones hívott. Maga a kurva Rolling Stones, Nat. Azt akarják, hogy vegyek fel velük
egy számot. Aztán esetleg legyünk mi az előzenekaruk a nyári turnéjukon. A Rolling Stones,
az ég szerelmére!
— Értem, Jake. A Rolling Stones. Nem kell tízszer elmondani a nevüket, értettem elsőre
is. – Néhány lépést tettem befelé.
— Még nem mondtam rá igent. Előbb meg akartam beszélni veled. – Összekulcsolta a
kezeit az ölében, és egy ötéves kisfiúra emlékeztetett, akit rajtakaptak, hogy a lányok
bugyijába nyúlkál a játszótéren.
— De úgyis igent fogsz mondani – vágtam oda, miközben kiléptem a köpenyemből, majd
száraz ruhát kerestem a bőröndömben. — Mindketten tudjuk, hogy úgyis igent mondasz,
akármi is a véleményem. Mert mivel is állhatnék elő, ami visszatartana? Hogy bíztam benne,
hogy itt leszel velem? Ezt már tudod. Hogy bíztam benne, hogy betartod az ígéreteid?
Szerintem már ezt is tudod. – Egy pillanatra elgondolkodtam. — Tudod, Jake, nem én kértem,
hogy gyere vissza. Magadtól jöttél vissza. Én nem hittem benne, hogy megváltozhatnak a
dolgok, de te azt kérted, higgyek benne, így hát hittem.
— Csak Sally esküvőjéről van szó – válaszolta. — Ez nem a világ vége. A rohadt
karrierem a tét, Natalie.
Felvillant a szemem, és a padlóra dobtam a vizes törölközőjét.
 — Nem, Jake – mondtam. — Ebben nagyon tévedsz. Neked nem a világ vége. De nem
biztos, hogy ugyanabban a világban élünk.
— Natalie, szeretlek! – ejtette le a karjait tanácstalanul.
— Ez nem elég.
— Mi lenne elég? Mondd, hogy mi lenne elég, és jóvá teszem ezt az egészet.
Elgondolkodtam. Tényleg. Felhúztam a melegítőm cipzárját és az ablakhoz lépve
figyeltem a ritmikusan érkező hullámokat és a közéjük rohanó gyerekeket. Colinra
gondoltam, és Brandonra, és Dylanre, és Nedre. Arra gondoltam, hogy ami hat hónapja
esetleg elég lett volna, az ma már nem elég. A második esélyekre gondoltam, és hogy milyen
könnyű félresöpörni őket, mint a rossz helyre ragasztott cetliket. Arra gondoltam, hogy egykor
mindent megadtam volna, hogy Jake visszajöjjön, de most már tudom, hogy ami először
történt, nem volt véletlen, hiszen megismétlődött. Az első hibát egy kapcsolatban, a
baseballdöntőn, a szenátusban a naivitására foghatja az ember. Mondhatja, hogy nem tudta,
hogyan lehetne másként csinálni. De másodszorra már nincs mentség. Akkorra már tudnia
kell, hogyan mennek a dolgok. És én azt reméltem, hogy már tudom.
— Nem a jóvátevésről van szó, Jake – szólaltam meg végül. — Arról van szó, hogy már
először helyesen kellett volna cselekedned, és akkor nem kellett volna visszajönnöd, és akkor
most nem kellene arra kérjelek, hogy menj el.
— Nem akarok elmenni, Nat! Nem! Ne kérj arra, hogy elmenjek!
— De el akarsz menni, Jake. El akarsz. Csak még nem akarod bevallani. Egyébként meg
mindegy, kérlek-e vagy sem. Már nem is vagyunk együtt. Vissza akartál jönni, hogy
megments. Rendben. Én is ezt akartam. De kiderült, hogy senki sem menthet meg senkit, te
pedig végképp nem menthetsz meg engem.
Felkelt és odajött az ablakhoz, átölelt, és még utoljára néhány pillanatig szó nélkül néztük
a tengerpartot.
— Hallom, ahogy ver a szíved – mondtam, hogy megtörjem a csendet, ahogy akkor
szoktam, amikor az ágyban feküdtünk, még a rák előtt, sőt még az előtt, hogy szakítottunk,
aztán most is, amikor próbáltuk helyrehozni a dolgokat.
— És mit mond? – kérdezte, mint mindig. Ez volt a mi játékunk.
— Azt mondja, „szeretlek”.
— Ismered a mondást: „a szív nem hazudik”.
Aztán még szorosabban magához húzott, úgyhogy szó szerint a fülemben dübögött a
szívverése. Nem tudom, meddig álltunk ott, csak néztük, ahogy a szó minden értelmében
alkonyodik, majd hirtelen klausztrofóbia tört rám, úgyhogy kibontakoztam Jake karjaiból és
felkaptam a szobakulcsot, hogy szívjak egy kis friss levegőt.
Már az ajtóban jártam, amikor Jake utánam szólt.
— Nat, és mi van, ha nemet mondok a Stonesnak? Megteszem, ha ez kell.
A szemem megtelt könnyel, mert ez volt az a pillanat, amikor az ember vagy
megfutamodik, vagy a saját kezébe veszi a sorsát. Én megszorítottam az enyémet. És aztán
megráztam a fejem.
— Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezte kétségbeesett hangon. — Mit akarsz?
— Nem arról van szó, hogy mit akarok tőled, Jake. Arról, hogy mit akarok magamtól.
— De akkor ki fog megmenteni?
— Én, Jake. Magamat mentem meg. – És becsuktam magam mögött az ajtót.
Csak a liftben jutott eszembe, hogy nem is hallottam a dalt. Azt a dalt, amit nekem írt. De
már nem számított.

NEM TUDOM, MIÉRT hívják ezt próbavacsorának, amikor nemigen próbálunk semmit. A
vendégek általában rohadtul berúgnak, az esküvői meghívottak obszcén, összevissza
pohárköszöntőket mondanak, majd végül egy vagy több szülő könnyekre fakad, és
fájdalmasan hosszú beszédeket mond, intim részleteket közölve a menyasszony vagy a
vőlegény gyerekkoráról.
Sally és Drew próbavacsorája sem volt kivétel. Mivel minden bizonnyal már egy tucat
ilyenen voltál, megkíméllek a kínos részletektől. Azt azonban mindenképpen el kell
mondanom, hogy amikor beléptünk az alkalomra lefoglalt étterembe Old San Juanban -
példaszerűen tökéletes, két oldalt nyitott karibi étterem volt, stukkós falakkal és virágzó
fákkal, amik olyan hangulatot keltettek, mintha a szabadban lettünk volna —, Zachnak
nyomát sem láttam. Sejtettem, hogy Sally tudhat valamit róla, de ő egész nap érzelmi
tornádóban vergődött: félig menyasszörny volt, félig tasmán ördög, úgyhogy nem lett volna
ildomos felhozni neki a románcom témáját. Csak a manikűr ideje alatt volt egy kis
nyugalmunk, és mivel Lila a koszorúslány-társam volt, ráadásul ez úgyis amolyan csajos
délelőtt volt, úgy gondoltam, nem lenne nagy illetlenség a pasija-vagy-nem-pasija jelenlegi
státusza és holléte felől érdeklődnöm. Főleg mivel semmi kedvem nem volt arról
magyarázkodni, hogy miért megy haza az én pasim.
Tisztában voltam vele, hogy nincs jogom csalódottnak lenni. Továbbá azzal is, hogy Zach
Lila pasijaként fog jönni, és emiatt nemcsak nincs jogom csalódottnak lenni, de a
csalódottságom annak a jele, hogy barátnőnek sem vagyok valami kiemelkedő. De én akkor is
csalódott voltam. Megkarcsúsodott alakommal megengedhettem magamnak a luxust, hogy
olyan cuccokat is felvegyek, amikre korábban esélyem sem volt, így elég jól néztem ki aznap
este: világos horgolt ál-Missoni ruhám mindent kihangsúlyozott, amit ki kellett hangsúlyozni,
és bár nem én növesztettem őket, még nekem is el kellett ismernem, hogy a melleim a
vonzóbb testrészeim közül valók.
Ahogy az a próbavacsorákon történni szokott, Lila egy cseppet felöntött a garatra. Nem
feltétlenül ő volt ebben a hibás, ugyanis a pincérek olyan tempóban osztogatták a rumos
koktélokat, hogy attól féltem, még Sally tizenhárom éves unokahúga is becsíp egy kicsit a
szűz margaritájától. Tudod, az ozmózis meg hasonlók. Szóval amikor hátratoltuk a székeinket
a svédasztalos vacsora után, és még utoljára az ifjú párra emeltük poharunkat, Lila majdnem
elesett. Egyszerre volt szerencsés és sajnálatos, hogy én voltam az, aki megtámaszthatta,
mielőtt még a téglapadlóra zuhan.
— Rohadt seggfej! – motyogta, ahogy a könyökét fogva kiegyenesítettem.
— Tessék? – kérdeztem. — Csak próbálok segíteni. Mi a baj?
— Nem te – integetett az arca előtt, miközben a többieket követve kimentünk az utcára.
Jessica, az egyik egyetemi barátnőnk afterpartyt ajánlott a Kék Papagáj nevű bárban, ami
ott volt a sarkon, én viszont azt fontolgattam, hogy ledőlök a franciaágyamra a Cosmo-
halmok közé, de pillanatnyilag Lila magával húzott. Szó szerint húzott, félig előrehajolva
rángatta a karom, így botladozott a macska-kövön.
— Lila, ülj le! Megbotlasz és kitöröd a nyakad. – Megrántottam a karom, ami nélkül
nagyot esett volna. A tűsarkak, az 50%-os rum és a macskakő veszélyes kombináció. Amikor
kiegyenesedett, még egyszer megkérdeztem: — Mi a baj?
— Férfiak. Ez a baj. A kurva férfiak – válaszolta, és leült egy üzlet betonlépcsőjére.
— Zach? – tudakoltam. — Valami gond van Zachkal?
Ó, kérlek, legyen valami gond Zachkal! — imádkoztam magamban.
— Seggfej – motyogta Lila.
— Mi történt?
— Nem t’om. Nem t’om, Natalie. Elvoltunk, ha nem is olyan hű de jól. De azért
elvoltunk. Volt kit átölelni, meg minden. Azt mondta, már régóta hajtogatja, hogy ő mit érez,
de én nem figyelek. Hogy én nem figyelek! Én figyelek, Natalie, még hogy én nem figyelek?
Ez baromság!
 Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy rámutassak, valóban ő a legrosszabb hallgatóság,
akivel valaha találkoztam, olyannyira, hogy néha beszélgetés közben elgondolkodtam, vajon
magammal beszélgetek-e. De inkább csak bólintottam és befogtam a szám.
— Túléled, Lila. Túléled. Nem voltál szerelmes belé.
— Ez igaz – ismerte el, felemelve a mutatóujját. — Ez pontosan így van, ragyogó eszű
barátnőm, Natalie. De… – elcsuklott a hangja. — De mégiscsak valaki volt, érted? Valaki.
Betöltötte az űrt. – Azzal elsírta magát.
A francba, sunyi, csaló, bitang ember vagyok, gondoltam a hátát simogatva.
Habár ezt eddig is tudhattam volna, lévén, hogy a politikában kívántam karriert csinálni.
— Lehet, hogy Zach nem akart olyan valaki lenni, aki csak betölti az űrt – jegyeztem meg
szelíden, próbálva elnyomni az öngyűlöletet. — Lehet, hogy neki ez nem volt elég.
— Úgy van. Tudom. Nem voltunk szerelmesek egymásba. Legalábbis már nem. –
Letörölte az elkenődött szemfestékét. — De ez akkor is szar. Utálok egyedül lenni egy
esküvőn.
— Láttad már Drew haverjait? Nem rosszak, én mondom neked. Egyáltalán nem rosszak.
— Igen, vettem észre. – Felnevetett. — Ha magamhoz térek a másnaposságból, talán
ráúszok valamelyikre holnap este.
— Na, így beszél az a Lila, akit ismerek és szeretek – mondtam, miközben visszaadtam rá
a cipőit és talpra segítettem.
— És veled mi van, Nat? Most, hogy kiadtad Jake útját? Enyém az egyik barát, tied a
másik? Nagyon ragyogsz mostanában.
Elindultunk az utcán a Kék Papagáj felé, a második legjobb barátnőm meg én.
— Á, nem – válaszoltam, arra gondolva, vajon Jake már Londonban van-e. — Nekem
már nem elég, ha van kit átölelni. Azt hiszem, megvárom, amíg nem jön az a nagy, az a
mindent elsöprő érzés, amitől teljesen elfelejtem, milyen az, amikor csak úgy elvan valakivel
az ember.
— Tudod, azért szerencsés csaj vagy.
— Nem hinném. – Felidéztem az elmúlt fél évemet, és úgy láttam, Lila még mindig túl
részeg ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjon.
— Úgy értem, tudom, hogy mostanában nem volt szerencséd, és az életed relatíve egy
nagy szar volt, de amikor ezt mondod, hogy találsz valakit, akivel nem csak elvagytok, hallom
a hangodban a reményt. A hitet, hogy így lesz. Talán ez hiányzik belőlem, mert ha az ember
egyszer beéri kevesebbel, könnyű szem elől téveszteni, hogy jobb is lehetne.
 A naplómra gondoltam, és az útra, amin végigmentem és sebeket gyűjtöttem. Eszembe
jutott, hogy egy bejegyzést még meg kell írnom, a Jake-ről szólót. Aztán rájöttem, hogy
felesleges, hiszen már tudom, mit adott nekem, miért lett vége, és mi az, amit még meg kell
találnom. A reményt. Mert most, hogy feltűnt a horizonton valami jobb, soha az életben nem
fogom beérni olyannal, ami csak elég és semmi több.
 HUSZONÖT

A
mikor másnap délben találkoztunk a szépségközpontban, hogy megcsináltassuk a
hajunkat meg a sminkünket, Lila gyakorlatilag megállás nélkül öntötte magába a
kávét meg a vizet.
—Jó ég, mit tesznek ezek a rumba? – mormogta, ahogy visszatolta az orrára a sötét
napszemüvegét, miután megpuszilt.
Sally meglehetősen nyugodt volt ahhoz képest, hogy hét óra múlva eljön élete nagy
pillanata. — Külön szobában aludtunk – mesélte viccelődve. — És remélem, ez nem valami
előjel, mert most aludtam a legjobban azóta, hogy eljegyeztük egymást.
Aztán a tükrök előtt csatlakozott hozzánk Sally anyukája, a leendő anyósa és Drew húga,
Lacy, majd a kozmetikusok munkához láttak. Mondtam Sallynek, hogy a parókámmal ne
csináljanak semmit, elég, ha kisminkelnek.
Én készültem el először, és amikor Ricardo, a sminkesem körbeforgatott a tükör előtt, alig
ismertem magamra. Művészi sminkje kiemelte mélykék szemem, ami általában beleveszett a
bőröm fehérségébe, és ecsetvonásai kihangsúlyozták az arccsontjaimat is, amik most jobban
kiemelkedtek, mint általában. A fény megcsillant a medálomon, és arra gondoltam, voltam-e
valaha ilyen gyönyörű.
— Jesszum pepi! – mondta Sally, amikor rám nézett. — Sosem néztél ki jobban!
— Uramatyám! – értett egyet Lila, és meghúzta a vizespalackját. — Ezzel a külsővel tuti
bepasizol.
Apró szendvicseket és sütiket adtunk körbe, és Lila kivételével mindenki bort és light
kólát kortyolgatott. Ez a három óra nem is annyira arról szólt, hogy még szebbek legyünk,
mint amilyenek vagyunk, inkább arról, hogy még utoljára együtt legyünk, mielőtt minden
megváltozik. Nem lesz rosszabb, de azért más lesz. Amikor a legjobb barátnőd férjhez megy,
annyira eltölt a szeretet és az öröm meg a remény, hogy boldog lesz, hogy nincs időd
meggyászolni a tényt, hogy múlik az idő. És itt a „gyászolás” szót nem rossz értelemben
használom. De a házasság mindent megváltoztat, és ez tagadhatatlan. Új fejezetet nyit, és
megbillenti a barátság egyensúlyát. Amíg aztán találsz egy új, nem rosszabb, csak más
egyensúlyi szintet, amin onnantól a barátság működik. Tehát valahogy úgy van ez, mint a
rákkal.
Így hát ebben a három órában csak üldögéltünk és élveztük az együttlétet, és arra
gondoltam, hogy az önhittségem majdnem veszélybe sodorta ezt az egészet. Egy se íze, se
bűze politikus miatt kockáztattam. Vagy inkább mert nem tudtam, hogyan ne kockáztassak a
se íze, se bűze politikus kedvéért.
Sally átadta a koszorúslány-ajándékainkat – igazgyöngy fülbevalókat –, és én is odaadtam
neki az egyik ajándékomat, egy bekeretezett fényképet, ami több mint tíz éve készült rólunk,
egy hónappal az után, hogy Sally lehuppant mellém elsőben kreatív írás szemináriumon, és
megkérdezte, van-e rágom, mert ő nem hozott magával.
— Hihetetlen, hogy miként működik az élet – mondtam a délután egy pontján. — Hogy
miként jönnek össze a sors, a hit meg a végzet szálai. Ha nem mellém ülsz le, vagy ha inkább
a Princetonra mentem volna, akkor ma nem ülnénk itt.
— Hát, tudod, majdnem nem is kértem tőled rágót. Emlékszem, arra gondoltam, milyen
átlátszó már, hogy így próbálok beszédbe elegyedni. Fura ennyi idő távlatából, nem? –
kérdezte Sally, mielőtt a sminkese megkérte, hogy nyissa ki az ajkait, és ne mozgassa őket. –
Az tragédia lett volna. De hát így működik ez. Az élet osztja a lapokat, az hoz össze, választ
szét, akármi. Azt kell eldöntened, hogy melyik színre játszol.
Magamra mosolyogtam a tükörben. Sok szerencsét, gondoltam. Úgy érzem, már
meg is van.

AHOGY BENYITOTTAM a szobámba, megszólalt a szobatelefonom, úgyhogy a bevetett ágy

mellé dobtam a táskám és a készülékért nyúltam.
— Natalie – szólt bele Dupris szenátor. — Sajnálom, hogy zavarni vagyok kénytelen, de
Blair már több e-mailt is küldött magának, maga meg nem válaszolt.
Dehogy sajnálod, hogy zavarsz gondoltam, mielőtt megszólaltam.
— Elnézést, Szenátor. Itt nincs BlackBerry-hálózat.
— Hmmm, na igen, értem. Nos, tudom, valamiféle vakáción van, de szükségem van a
segítségére egy közlemény megfogalmazásában. A New York Times Magazine emberei
folyton azzal zaklatják az irodát, hogy mi az álláspontom őssejtügyben, és szeretnék erről
kiadni egy közleményt.
Leültem a virágmintás paplanra, és nekidőltem a fejtámlához döntött díszpárnáknak.
— És mi az álláspontja, Szenátor? Attól tartok, én nem tudom. – Visszatartottam a
lélegzetem, mert tudtam, hogy a jövőm függ a válaszától. Még ha ő maga nem is tudja.
— Natalie, kedvesem. Tisztában van az álláspontommal. Szerda óta nem változott.
Sajnálom, mert tudom, hogy milyen fontos volt magának ez az ügy. – Mindezt sajnálkozó
hangon közölte, de már elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, a legkevésbé sem sajnálja.
— Szenátor, kérem! – Felültem az ágyon, és még egyszer megpróbáltam a lelkére
beszélni. — Hallgasson rám! Ez a kutatás, amit az őssejtekkel végeznek, páratlan dolog.
Olyan utakat nyit a gyógyításban, amikről eddig az orvosoknak fogalmuk sem volt, akár
gyógyítható lehet a Parkinson, az Alzheimer, mindenféle ráktípus és még egymillió betegség.
Ki tudja, hol lesz a vége? Azzal, hogy nem hajlandó egyezkedni Tompkinsszal, sőt ráerősít az
oktatási kampányra, gyakorlatilag elzárja ezeket az utakat, és azt az üzenetet küldi az
elnöknek, hogy részünkről oké, ha nem hajlandó támogatni ezeket a kutatásokat. Pedig
egészen egyszerűen nincs semmi, ami ezeknél fontosabb lenne. Legalábbis most nincs.
Semmi.
Talán hozzá kellett volna tennem, hogy nekem nincs semmi, ami fontosabb, de nem
tettem. Az volt a helyzet, hogy az én szavazatom nem sokat számított, kivéve, amikor
választásokkor a szenátorra szavaztam.
Hallottam, hogy eláll a szava, és egy másodpercre azt hittem, talán hajlandó meggondolni
magát. Hogy talán átlát a szavazók arctalan tömegén meg a saját hatalmi ambícióin, és meglát
engem, egy olyan valakit, akinek esetleg nem is olyan sokára szüksége lehet a kutatási
eredményekre.
— Natalie. Megértem az álláspontját. Nagyon is megértem. – Kifújta a levegőt. — Nem
arról van szó, hogy engem nem érdekel az őssejtkutatás, mert tudja, hogy érdekel. De
megismétlem, amit a múltkor mondtam, nem mondok le az oktatásügyről. És pont. Ez lesz az
én politikai művem. Andrews szilárdan hisz benne, úgyhogy kitartok mellette.
— De az oktatási csomagja egy nagy szar! – kiáltottam a telefonba, bár magam sem
hittem, hogy ezt mondtam. Felálltam és a tükörbe néztem, az arcom a friss smink ellenére
lángoló vörös volt. — Egy szar, Szenátor. Egy millimétert sem fog segíteni a gyerekeken, akik
tré iskolákban rekedtek, sem a tanárokon, akik nem tudnak rendesen tanítani. És maga tudja
ezt. Egy nagy szar az egész, maga meg lesöpör valamit, ami megváltoztathatná az emberek
életét, csak azért, mert ellenkezik a párt istenverte irányvonalával.
 Hallottam, ahogy nagy levegőt vesz és összeszedi magát.
— Natalie, így döntöttem. Nekem hosszú távú céljaim vannak. Én győzni akarok. És ezt
kell tennem, hogy győztesként jöjjek ki a játszmából. – Szünetet tartott. — Úgyhogy térjünk
vissza a közleményhez! Tegye félre az érzelmeit, és haladjunk!
— És mi lenne, ha nem a győzelemre játszana? – kérdeztem, elengedve a fülem mellett a
felszólítást, és közelebb léptem a tükörhöz, hogy a saját szemembe nézzek. — Ha nem
győztesként akarna kijönni a játszmából? Azt hittem, magának az számít, hogy változtasson a
dolgokon.
— Ezt nem én döntöm el, Natalie. Nincs választásom. – Hallottam, hogy belekortyol a
kávéjába.
Mielőtt válaszoltam, Mrs. Robertsre gondoltam, aki ötödikben a jó emberekről beszélt, és
Susanna Taylorra, aki maga volt a megtestesült jó ember. Sallyre gondoltam, akit majdnem
ellöktem magamtól. Dupris összes beváltatlan ígéretére gondoltam, aztán Jake ígéreteire, és
végül a sajátjaimra.
— Már megbocsásson, Szenátor – mondtam halkan –, de az embernek mindig van
választása.
Hallottam, hogy elkezd tiltakozni, de már az íróasztalnál álltam és visszahelyeztem a
telefont a tartójára. Azaz letettem.
Ültem a puha ágyon és néztem a remegő kezem. Azon töprengtem, vajon meg fogom-e
bánni, de ahogy elnéztem a mély vonalakat a tenyeremen, és végigsimítottam a heget, amit
tízévesen szereztem, amikor megvágott egy papírlap, nem éreztem megbánást. Inkább megint
felvettem a telefont, és Sally szobáját hívtam.
— Akarsz infót? Akarsz exkluzív infókat a szenátorról? – kérdeztem. — Megkapod.

HÁROM ÓRÁVAL KÉSŐBB Sally volt az első, aki meglátott. Elakadt a lélegzete. A
strandnál állt, és amikor megpillantott, ragyogó mosoly áradt szét az arcán, és hozzám futott,
tartva a fátylát, nehogy beleakadjon a járda melletti rózsabokrokba.
— Nem baj? – kérdeztem. — Mert ha igen, akkor nem csinálom.
— Baj? Miért lenne baj? Csodásán nézel ki!
— Nem akarom elrontani a képeidet – vontam meg a vállam. — Ezek egész életedre
szólnak.
— Hogy a fenébe rontanád el a képeimet? Csak feldobod őket. – Megölelt, aztán a
fényképész a helyünkre szólított.
 Eredetileg nem terveztem, hogy így lesz, hogy leveszem a parókám. De miután rácsaptam
Dupris-re a telefont, csak ültem a padlón és bámultam a tükörbe, amíg el nem kellett
kezdenem öltözködni. Sallynek meg Lilának igaza volt csodásán néztem ki. Valószínűleg
jobban, mint valaha. Nem számított, hogy a fejemen csak pihék vannak, az sem, hogy a
karjaim még mindig túl soványak, meg hogy a mellbimbóim természetellenesen rózsaszínek.
Az számított, hogy végre láttam, mi van legbelül. És az a remény volt
Így miután felvettem a világoskék, félhosszú ruhámat, azt, ami a múltkor még úgy lógott
rajtam, mint egy krumpliszsák, azt, amiben alig bírtam magamra nézni, amikor régi önmagam
csontváza voltam, úgy döntöttem, hogy a remény, a reményem tökéletesen elegendő lesz
kiegészítőnek. Lecsuktam a vécé fedelét, leültem és addig fésültem a parókám hajszálait,
amíg fényesebbek nem lettek, mint valaha. Aztán elővettem a tartózsákját, beletettem és
felraktam a polcra. Sokat adott nekem, de készen álltam a még többre.

CSAK A BEVONULÁS UTÁN láttam meg. Mint főkoszorúslánynak, az én dolgom volt (a)
figyelni arra, hogy a fátyla és az uszálya nehogy beakadjon valamibe, (b) tartani a csokrát,
amikor megfogja Drew kezét és örök hűséget fogad neki, és (c) elhárítani minden felmerülő
krízishelyzetet a vonulás alatt. Ezért nem csoda, hogy nem vettem észre a bevonulás alatt.
Annyira koncentráltam arra, hogy a lassú Puerto Ricó-i zene ütemére lépjek, hogy különben
sem nagyon néztem a vendégek szemébe.
Az anyakönyvvezető a házasság nehézségeiről beszélt, én meg közben Sally uszályát
igazgattam, amikor megláttam. A bal oldali negyedik sorban. Éreztem, hogy valaki néz, s
először arra gondoltam, biztos csak azon csodálkozik, mit keres egy kopasz csaj Sally
esküvőjén, de csak nézett kitartóan. Úgyhogy befejeztem az igazgatást, felegyenesedtem és
visszanéztem.
És ott volt. Zach. Fogalmam sem volt, hogyan nem vettem észre addig, mert miután rám
mosolygott és odaintegetett, már alig tudtam levenni róla a szemem.
Sally és Drew elmondták a fogadalmukat és megcsókolták egymást, ahogy az már szokás
azok között, akik belevágnak a közös életbe, aztán ujjongtak egy kicsit, majd amikor
visszaadtam Sallynek a csokrát és átöleltem, így szólt mosolyogva:
— Meglepetés!
— Nem értem. Már nincsenek együtt Lilával.
— Tudom. Felhívott, mert úgy érezte, nem lenne helyes Lilával jönnie. Lelkiismeret-
furdalása volt, amiért az utolsó percben gondolta meg magát, ezért személyesen velem akarta
megbeszélni. – Drew megrántotta a ruhaujját, hogy induljon a kivonulás, de azért még
gyorsan befejezte a válla fölött. — Én meg mondtam neki, hogy azért jöjjön csak el. Mert
lehet, hogy mégiscsak érdemes lesz, még ha nem is az eredeti tervek szerint alakulnak a
dolgok.
— Aha – vigyorogtam.
— Aha, bizonyám – tette hozzá Sally, s mivel a zenekar salsában tört ki, elindult a
széksorok között a házasélet felé.

A LAKODALOM NAGYSZABÁSÚ, zajos és nyüzsgő volt. Tizenhárom tagú zenekar

játszott az udvari színpadon, a reflektorok fényében táncoltak a pálmalombok árnyai, és
gyertyák pislogtak a narancssárga selyemterítőkön. A vendégek összehajoltak, hogy hallják
egymás szavát a zene meg a nagy ünneplés közepette. Nekem ott kellett lennem a szertartás
utáni képeken is, sőt mint főkoszorúslánynak, amolyan házigazdát is kellett játszanom,
fogadnom a családtagokat, a régi barátokat és mindenféle embereket, akiket akkor láttam
először és utoljára.
Mire oda jutottam, hogy meg tudtam keresni az ültetéshez a névkártyámat – kettes asztal
–, és a bárhoz tudtam menni inni egyet – pina colada, rummal –, a zenekar már túl volt az első
szüneten, és a táncparkett tele volt New York-iakkal és iowaiak-kal (Drew onnan származott),
akik lelkesen, bár kevés sikerrel próbálkoztak a latin táncokkal. Körbepillantottam a
báltermen, azt az egyetlen személyt keresve, aki számít. De csak a zenére lüktető végtagok
tengerét láttam, meg Lilát az egyik sarokban, szorosan a vőlegény egyik jóképű barátjához
bújva. Jó neki, gondoltam. Legalább tudja, mi vár rá.
Nem volt túl sok kedvem táncolni, bár tisztában voltam vele, hogy minden okom megvan
az ünneplésre, és Sallytől azt is tudtam, hogy vacsora csak 9-kor lesz. Előbb a buli, aztán a
kaja, mondta korábban manikűr közben. Úgyhogy tankoljatok föl előétellel meg koktéllal,
tanácsolta.
Felkaptam három minilepényt, és elindultam a KIJÁRAT felirat felé. Kitártam az
ajtószárnyakat, éreztem az óceán felől fújó hűvös, sós szelet, és lementem a
márványlépcsőkön a partra. A Nap rég lement – Sally és Drew úgy időzítették a szertartást,
hogy a lemenő Nap fénye világítsa be –, így a homokos parton nagyrészt sötét volt, eltekintve
a szálloda néhány lámpájától meg a vízimentő-állomás fényétől.
A betonjárda szélén kiléptem a cipőmből, és mezítláb lépdeltem a víz felé, s közben a
talpamra tapadtak a part hideg homokszemcséi. Belegázoltam a vízbe és felnéztem az égre,
amelyen repülők fényei villogtak, ahogy leszállni készültek a közeli reptéren. Közben a
nagymamámra gondoltam, aki nem tudta legyőzni ugyanezt a rákot, vajon most lát-e engem
és büszke-e rám. Nem tudom, meddig álltam ott az eget nézve. Hallottam a zeneszót a hátam
mögül, magam előtt pedig a hullámok zaját, amitől nehéz lett volna nem transzba esni.
Így amikor a nevemet hallottam, azt hittem, álmodom. De amikor újra hallottam,
odafordultam.
— Natalie! – kiáltotta Zach, és jött felém.
— Szia! – mondtam halkan.
— Szia! – válaszolta.
— Lila elmesélte, mi történt. Nem hittem volna, hogy eljössz.
— Én sem. De csütörtök este felhívtam Sallyt, és rábeszélt, hogy jöjjek. Úgyhogy
felültem egy ma reggeli járatra.
— Lila eléggé össze volt törve – árultam el, a jobb lábammal körözgetve a homokban.
— De úgy látom, azóta elég jól összeszedte magát – válaszolta Zach szárazon. — De ne
beszéljünk róla!
— De ne beszéljünk róla! – értettem egyet.
— Azt hittem, az a szabály, hogy senki sem lehet szebb a menyasszonynál. – Lehajolt
feltúrni a nadrágja alját, ahogy egy hullám elérte a lábát.
— Tényleg? Erről a szabályról még nem hallottam – vigyorogtam.
— Pedig így van. Nem egy barátság ment rá erre.
— Hé, akinek van, az miért ne mutogassa? – évődtem, és végigsimítottam nemlétező
hajamon. — Nem hallottad? Az idén a kopasz a divat.
— Akkor kár, hogy visszanő a hajad – karolt belém.
— Hát – gondolkodtam el. — Lehet, hogy meghagyom röviden. Lehet, hogy egy új én
születik. – Megálltam és oldalra pillantva szemügyre vettem Zachot. — De te sem nézel ki
rosszul.
És tényleg nem. Sőt elnézve a frissen vasalt kék öltönyében és makulátlan rózsaszín
nyakkendőjében, nem is értettem, hogyan tudom megállni, hogy ne terítsem le és másszak rá.
Eltávolodtam pár lépéssel a víztől, és leültem a homokba, a lábam alá söpörve a ruhámat
Zach is odajött és lehuppant mellém.
— Szóval… – mondta.
— Szóval… – mondtam, elnézve a végtelenbe.
— Már nem vagy rákos.
— Már nem vagyok rákos – értettem egyet.
 — Lenyomtad azt a kurva betegséget.
— Úgy van.
— És akkor már nem vagy elérhetetlen?
Mindketten továbbra is a hullámokat néztük.
— Azt hiszem, hogy pillanatnyilag valóban teljesen és hivatalosan elérhető vagyok -
mosolyogtam.
— Csak arra az esetre kérdem, ha netán érdekelne a dolog.
— Arra az esetre, ha netán ismersz valakit, akit érdekelne — mosolyogtam még
szélesebben.
Ott ültünk, amíg a zenekar el nem hallgatott. Zach átkarolt és odavont magához, így
éreztem a bőre friss illatát. Csak ültünk és bámultuk az óceánt, és hallgattuk, ahogy a
hullámok hozzák a változást. Egy ponton a vállára hajtottam a fejem, ő pedig megsimogatta a
tarkóm, amire azelőtt a hajfürtjeim hullottak. Aztán eszembe jutott, hogy megtettünk egy
teljes kört. Hogy hat hónap rettegés és félelem és sok szempontból felszabadulás után ott
ülünk a parton, mérföldekre a megszokott életünktől, és megint, ugyanúgy, mint azon az
estén, amikor csirkét sütött nekem, én meg túl sok füvet szívtam, hozzábújhatok. Minden
gyönyörűség közül, amiket San Juan kínált – a dagály hullámai, a tengerpart, a bennem
ébredő szerelem –, ettől állt el leginkább a lélegzetem. Hogy hozzábújhattam.
Amikor elhallgatott a zene, felsegített, és elindultunk vissza.
— Várj! – mondtam, és a hideg homokba mélyesztettem a lábam. Felnyúltam a tarkómra,
kikapcsoltam a négylevelű lóherés nyakláncomat, és a tenyerembe fogtam. Aztán közelebb
léptem a hullámokhoz, és minden erőmet összeszedve a végtelen tengerbe hajítottam.
— Ezt meg miért? – kérdezte Zach.
Válasz helyett lábujjhegyre álltam, egész testemmel hozzásimultam, és éreztem az ajkán a
sör sós utóízét. Aztán végül kibontakoztam a csókból, a kezébe tettem a kezem, és elindultunk
a szálloda felé.
— Kinek kell szerencsemedál – kérdeztem –, ha már tudja, hogyan lehet a saját
szerencséje kovácsa?!
GYÓGYULTAN

…
Július
 HUSZONHAT

Kedves Naplóm!
Tudom, tudom, ne utálj! Három hónapja nem volt időm írni. De Sally
esküvője óta alig jutottam levegőhöz
Először is az egészségemről. Ezen a héten megvolt a három
hónapos találka dr. Chinnel, és úgy tűnik, minden oké. Fura volt újra ott
lenni. Először hiányzott a hely – az a rend, amit hozott az életembe, de
most olyan volt, mint visszamenni a gimibe. Ezt úgy értem, hogy a
folyosókon sétálva csak csontvázakra emlékeztem, egy olyan
időszakra, amit legszívesebben elfelejtenék, és egy olyan valakire,
akihez semmi közöm.
Janice irodájába is benéztem. Éppen ebédelni ment, úgyhogy írtam
neki egy cetlit.

Janice!
Bent voltam ellenőrzésen, és gondoltam, beköszönök. El akartam
mondani, hogy igaza volt, az ember valóban nem sokban különbözik a
fától. Nekem csak egy kis víz kellett, és – szerencsére – mostanra
sikerült oltanom a szomjamat.
Még egyszer köszönök mindent. Biztos vagyok benne, hogy
nemsokára találkozunk.
Szeretettel,
Natalie
 Munka? Nos, ezen a fronton nem olyan rózsás a helyzet, mint az
egészségem terén. Amikor visszaértem Puerto Ricából, Dupris szenátor
hívatott.
Megkért, hogy foglaljak helyet, és megkérdezte, volt-e időm
elgondolkodni az „incidensről”. Még jelezte is az ujjaival az idézőjeleket.
Azt válaszoltam, hogy volt, és nemigen van mit hozzátennem. Erre
megpróbálta összevonni túlbotoxozott szemöldökét, és így szólt:
— Natalie, gondolja át! Maga nagyon lojális kollégám volt egészen
az „incidensig” (megint az ujjak), és ha elnézést kér, természetesen,
hajlandó vagyok túltenni magam a történteken.
Azt mondtam, hogy ez nagyon rendes tőle, amivel egyetértett. De
aztán azzal folytattam, hogy nem áll szándékomban bocsánatot kérni,
mivel egyáltalán nem sajnálom, ami történt. Mert én azért
választottam a politikát, hogy tényleg változtassak a dolgokon, de úgy
tűnik, ezt menet közben szem elől veszítettem. Úgy nézett rám, mint
aki nem érti, ezért ültömben kihúztam magam, a szemébe néztem, és
azt mondtam:
— Már megbocsásson, Szenátor! Eredetileg azért voltam magával,
mert a mentorom volt, akit követni akartam. De már messze nem
példakép, vagy ha az is, semmi esetre sem az enyém.
Erre úgy csücsörített az ajkaival, mint aki citromba harapott, én
pedig felálltam, hogy távozlak.
— Nagyra értékelem, hogy lehetőséget adott nekem – tettem hozzá
— Sokat tanultam, és többnyire élveztem a dolgot. De amióta
megtanultam látni, már nem tudom vakon követni.
Úgyhogy most próbálom kitalálni, mihez kezdjek. Susanna Taylor
megkért, hogy dolgozlak vele, és gondolkodom rajta. Talán
visszatérhetek oda, ahol elkezdtem – hogy jó ember legyek. Azt
hiszem, ezt bírnám.
Ó, és további jó hír: nő a hajam! Érdekes, göndör lett. Elmeséltem
anyámnak, aki azt mondta, a nagymamámnak volt olyan haja, mint
Shirley Temple-nek, mire felnevettünk, mondván, lehet, hogy ez egy jel
odafentről.
 De, gondolom, most azt mondod, hagyjuk a fenébe a jó híreket.
Lássuk a medvét, azaz Zachot! Hát jó. Aznap éjjel, amikor a vállára
hajtott fejjel néztem vele a csillagokat, egészen hajnalig beszélgettünk
a szobájában. Aztán kimentünk az erkélyre, és figyeltük, hogyan kel fel
a Nap. És nem akarok nagyon nyálas lenni, de csak arra tudtam
gondolni, hogy ennek szimbolikus jelentése van.
Amikor visszaértünk New Yorkba, elmondtam Lilának, mi a helyzet.
Kedves Naplóm, nyilván teljesen érthető, hogy nem fogadta túl jól. De
három nap múlva küldött egy e-mailt, amiben azt írta, hogy ha már
nem lehet az övé, akkor legyen olyan valakié, akit szeret. És amúgy is,
nemrég a városba költözött Drew jóképű barátja, így Lila azóta majd
kicsattan.
Ami Zachot meg engem illet, nemigen van mit mondanom, azon
kívül, hogy úgy érzem, végre megtaláltam az alfámat. Néha beszélünk
a jövőnkről is. Dr. Chin azt mondja, talán még lehet gyerekem – majd
meglátjuk –, ezért reménykedem. De ha a kemó kiszárította a
petefészkeim, akkor is minden rendben lesz.
— Majd örökbe fogadunk egy gyereket – szokta mondani Zach. —
Vagy lesz száz kutyánk. Akárhogy is, jól megleszünk.
És én is biztos vagyok benne, hogy így lesz.
Néha a múltról is beszélgetünk. Arról, hogy a rák nélkül talán sosem
találtunk volna egymásra. Néha a gyógyulásom is szóba jön, hiszen öt
évig tünetmentesnek kell maradnom, csak akkor lélegezhetünk fel
végleg és jelenthetjük ki, hogy nem csak haladékot kaptam. De ahogy
Sally mindig mondja, a kutatások szerint a pozitív hozzáállás megnöveli
a rákból gyógyultak élettartamát. Úgyhogy próbálok a napos oldalra
koncentrálni.
Ó, és mielőtt befejezném, még elmondom, hogy Jake hagyott egy
üzenetet a hangpostámon három héttel ezelőtt. E-mailben válaszoltam,
mert éppen Tokióba repült, és így volt a legegyszerűbb. Több okból is.
Másnap reggel válaszolt, és azt írta, örömmel hallja, hogy egészséges
vagyok. És még nagyobb örömmel, hogy boldog is. Aztán hozzátette,
hogy tulajdonképpen azért hívott, mert a dalt, amit nekem írt, kiadják
kislemezen. És sajnálja, hogy sosem játszotta el nekem, ezért ha
véletlenül meghallom a „Letting Her Go” című számot a rádióban, majd
gondoljak rá. Nem hiszem, hogy önzés lenne ilyet kérnie, akármit is
gondolsz Naplóm. Szerintem csak azt akarja jelezni, hogy végre
teljesítette egy ígéretét. És úgy gondolta, hogy ez azért valami. És
szerintem is az. Még nem hallottam a dalt, de biztos vagyok benne,
hogy ha hallom, tényleg Jake-re fogok gondolni. Aztán meg arra, hogy
nagyon örülök neki, hogy néha az ígéreteket megszegik, és néha az
ígéret nem elég.
— Érdekes, nem? – kérdeztem egyik este Zachtól. — Ki gondolta
volna? A rák nem hogy megváltoztatta az életem, de egyenesen új
életet adott.
Nem válaszolt. Csak mellém heveredett a pompás bőrkanapéjára,
átölelte a derekam és magához húzott.
— Ilyen, ha új esélyt kap az ember – mondta aztán. — Ha tanulsz a
hibáidból és jól pörgeted a kereket, lehet, hogy megütöd a
főnyereményt.
PS: Jövő héten Fidzsire megyünk Zachkal, hála Bob Barkernek. Írtam
neki egy köszönőlevelet, ő meg küldött egy autogramos fényképet
válaszul. Néha, amikor elveszettnek érzem magam, előveszem és
elmosolyodok. Ha ez az ára, hát ez az ára, megegyeztünk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

H
a mindenkinek meg akarnám köszönni, aki valaha támogatott az írásban és a
céljaim elérésében, abból a világ leghosszabb és legunalmasabb Oscar-
köszönőbeszéde lenne. Úgyhogy megpróbálom visszafogni magam, és csak
azoknak megköszönni, akik ennek a könyvnek a megírásában segítettek.
Először is fáradhatatlan ügynökömnek, Eisabeth Weednek kell köszönetét mondanom, aki
az e-mailem megérkezése után 24 órával már fel is ajánlotta, hogy képviselni fogja a
könyvem érdekeit, és aki végtelen ügyszeretetével és erőfeszítéseivel lekötelezett, s
egyszersmind a barátom is lett. És csak csodálattal nyilatkozhatom a Morrow kiadó belevaló
csapatáról: a szerkesztőmről, Lucia Macróról, aki fáradhatatlan drukkerem lett, valamint
Samantha Hagerbaumerről és Tavia Kowolchukról.
Szakmámat tekintve elsősorban újságíró vagyok, és muszáj, muszáj, muszáj
megköszönnöm a számtalan szerkesztőnek, akik az évek alatt megbízásokkal láttak el.
Akárhányszor csak hívtok vagy e-maileztek vagy kérdezősködtök, az mindig megtisztelő,
egyben meglepő számomra, és mindenkivel (na jó, 95 százalékkal) nagy élmény együtt
dolgozni.
FLX-es barátaim nélkül csak egy magányos író lennék, aki a dolgozószobájában ücsörög.
Ti vagytok a második otthonom, és mindig meghatódom, milyen támogatók és lojálisak
vagytok. Különösen köszönöm az NST szépirodalmi csoportnak. Nem elég, ha azt mondom,
hogy nélkületek nem írnám most ezt. Szívből jövő köszönet konkrétan Lauriana Haywardnak,
Rachel Weingartennek, Tricia Lawrence-nek, Marie Kamsnak és Diana Burrellnek. Első
olvasóimnak: Michelle Kroiz Winn-nek, Andrea Mazurnak, Shannon Hynes Salomone-nak,
Todd Shotznak, Randy és Tamara Winn-nek hálás vagyok, amiért zokszó nélkül
kinyomtattátok mind a háromszáz oldalt, de főleg köszönöm a véleményeteket, a
lelkesedéseteket és a barátságotokat. Nagyon szerencsés vagyok. És óriási ovációt érdemel
Cary Karmatz-Rudy, aki segített csiszolgatni az irodalmi érzékemet, és biztatott, hogy tartsak
ki mellette, de elsősorban azért, mert ő egyszerűen nem más, mint egy rocksztár.
Ez a könyv érzékeny, fájdalmas témával foglalkozik, és nagyon nagyra becsülöm azokat a
nőket, akik megosztották velem a történetüket. Azt még csak nem is remélhetem, hogy a maga
valójában sikerült bemutatnom ezt az alattomos betegséget, a mellrákot, de azért bízom
benne, hogy nem is tüntettem fel hamis színben. Őszinte csodálatom azoké a bátor nőké, akik
szembenéztek a rákkal. Köszönöm nektek, hogy elmondhattam ezt a történetet, és ezáltal
kiírhattam magamból a saját gyászomat, miután elveszítettem egy nagyon kedves barátnőmet.
Köszönetét mondok a Prostic és a Lundblad családnak, valamint a MetaCancer.org
szerkesztőinek, hogy megértették, milyen okokból kell megírnom ezt a könyvet. És szívből
jövő köszönetem dr. Pamela Munsternek a Dél-karolinia Egyetemről, aki az orvosi tényekről
és kezelésekről világosított fel.
Végül azoknak kell megköszönnöm, akiknek nap mint nap el kell viselniük engem. Ha
véletlenségből bestseller szerző leszek, akkor minden bizonnyal még elviselhetetlenebb
leszek, és ők mégis szeretnek. Anya, Apa, köszönöm, hogy önbizalmat, kreativitást és
szabadságot adtatok, ami ahhoz kellett, hogy akár csak álmodni is merjek arról, hogy író lesz
belőlem. És köszönöm a családomnak: a férjemnek, Adamnek, amiért mindig is az a férfi volt,
aki nekem kell, és a gyerekeimnek, Campbellnek és Ameliának, akikért a szívem dobog.
Értetek mindig mindent.
Allison Winn Scotch (1973. júú niús 12.) miútáú n belekóú stólt á PR, á márketing eú s áz
internet viláú gáú bá, ráú jóö tt, hógy nincs is ánnáú l jóbb, mint ámikór á) á sájáú t mágá fóő nóö ke, b)
ótthónróú l dólgózik eú s c) ázeú rt fizetik, hógy fóő áú lláú sbán íúrjón. íúgy szábádúú szóú úú jsáú gíúróú lett,
eú s ismert ámerikái nóő i mágázinókbán szinte minden teú máú bán íúrt cikkeket, ámit csák el
lehet keú pzelni. ÁÁ m áz útóú bbi idóő ben máú r csúpáú n interjúú kát eú s pórtreú kát keú szíút híúres
emberekróő l, ámit ázeú rt imáú d, mert íúgy kieú lheti á pópkúltúú rá iráú nti szenvedeú lyeú t, válámint
jóú óká ván ráú , hógy fáljá á pletykálápókát eú s neú zze á teú veú t.

ÁÁ m mindenkeú ppen á regeú nyeire á legbúö szkeú bb, ámelyek á New Yórk Times bestseller
listáú jáú n is helyet biztósíútótták neki. „Élvezem, ahogy a könyveimben gyökerestől
felforgatom a főhősnőim bombabiztosnak hitt életét, majd ezekből a
helyzetekből kivezetem őket” – foglalta össze tömören, hogy milyen témák
foglalkoztatják. Ilyen a Talált vágyak osztálya is, amelynek ötlete akkor fogalmazódott
meg benne, amikor egy közeli barátnője harmincegy évesen meghalt mellrákban. Akkor
elhatározta, hogy ír egy történetet, aminek más lesz a vége.

Bár megszállottan szereti verni a billentyűket a számítógépe előtt ülve New York-i
otthonában, a kedvenc időtöltése mégiscsak az, amikor a lányával, a fiával, a férjével és a
kutyájukkal lehet.

HA TÖBBET IS SZERETNE MEGTUDNI A SZERZŐRŐL, OLVASSA

EL
A VELE KÉSZÜLT INTERJÚNKAT A WWW.PIONEERBOOKS.HU
OLDALON.