Az író

Guslav Mcyrink 1868-ban

született, szakmai páljafutását
Prágában kezdte bankárként.
Már akkoriban intenzíven fog­
lalkozott okkultista és ezoteri­
kus kérdésekkel. A karriere a
felszíni intrikán át hirtelen vé­
get ért. El kellett hagynia Prá­
gát, és eljutott Bécsen és Mont-
rcux-n keresztül Münchenbe.
Itt kezdte második karrierét a
következőkben mint szatirikus
író. Az 1915-ben megjelenő el­
ső regénye a Gólem tette Mcy-
rinket ezoterikus íróként is­
mertté.
Gustav Meyrink
A zöld arc
regény
 Első fejezet

Jodenbreestraat járdáján tétován álldogált egy

előkelően öltözött idegen. A túlsó oldalon, rézs-
.útirányban, egy boltbejárat vonta magára a fi­
gyelmét. A feltűnően cikornyás cégtáblát betűzgette:

Hollandi 'módon, medveszerű esetlenséggel nyüzsgött

körülötte az utcai sokadalom. Meg-megbámulta redin-
gotját, fényes cilinderét, a kesztyűjét is és hangos meg­
jegyzéseket tett mindenről, mivelhogy Amsterdam e ne­
gyedében ezek a fényűzési holmik a különlegességek k ö ­
zé tartoznak. Talán azért, mert a t ö m e g t o l a k o d ó kíván­
csiságát megunta, vagy azért, mert önmaga lett kíváncsi,
a kutyafogatú zöldséges taligák között átvergődött a töl­
tésen és a fentebb említett" boltnak tartott. Egy pár apró
csavargó követte. Öklüket a formátlanul bő kék vászon­
nadrág zsebébe süllyesztve, görbe háttal, behúzott hassal
és lesüppedt hátsóval csoszogtak utána k o p o g ó facipőik-
ben.
Aruraktár, vagy ilyesféle lehetett Chidher Grün bolt­
helyisége. A ház hátsó része valószínűen egy úgynevezett
gracht felé nézett. Ezeken a csatornákon bonyolítja le ke­
reskedelmi forgalmát a város.

5
 A ház alacsony és kockaformájú. Felső emelete sötét,
homályos tornyot formáz. Úgy fest, mintha az öregség
egészen a nyakfodorig a puha turfás földbe nyomta volna.
Ami az épület nyakfodrának tetszik, az egy övszerüen
körbefutó keskeny üvegcsarnok, amely jobbról is, balról
is két párhuzamosan haladó utcába torkollik.
A kirakat közepén piros posztóval bevont talapzaton
egy sötétsárga halálfej vigyorgott. Papírmachéból reme­
kelte a mestere és természetellenes formátlanságba kény­
szerítette. Felső álla előrenyúlt, a szemüregei feketék vol­
tak és sötét tusfoltok barnállottak a halántékán. Fogaival
egy pique-ászt marcangolt.
Felírása is volt a szörnyeteg alkotásnak: Het Delphi-
sche Orakel, of de stem het Geesteryk.
N a g y rézkarikákon, amelyek egymásba gyűrűzve nyúl­
tak alá a boltozatról, képeslapok tarkállottak girlandszerű
összefonódottságban.Szemölcsös anyósok lelakatolt száj­
jal, vagy seprűvel fenyegető gonoszképü némberek hir­
dették róluk a hollandus humort; aztán voltak ott trans-
parens színekben más képek is: kerekidomú fiatal höl­
gyek, egy ingben szégyenkezők, akik szemérmesen gyű­
rik mellükhöz az ingfodrot. A képet ez az izgató felírás
magyarázza: Tegen het licht bekijken. Vor G o u r m a n d ' s .
(A világosság felé tartsad, úgy nézd meg. ínyenceknek
való.)
Voltak itt másféle nevezetességek is. Rabláncok „a
híres hamburgi fegyházból" jelzéssel. Mellettük egyiptomi
halottaskönyvek ígértek rejtelmes gyönyörűségeket. O-
dább műpoloskák és remekbe faragott svábbogarak hívo­
gattak. (Ezeket korcsmában a szomszéd söröspoharába
szokás beorozni.) Vékony cérnaszálon gumiból készült

6
mozgatható orrok reszkettek. Retortaformájú üvegekben
titokzatos folyadék piroslott, („a legkitűnőbb szerelmi
hőmérő, vagy az ellenállhatatlan hódító hölgytársaság­
ban"). Valamivel arrább kockának való kupák kevély­
kedtek, pléhpénzzel telt tálak. Aztán a kupériasztó vonta
magára a figyelmet, („csalhatatlan eszköz az igen tisztelt
kereskedelmi utazók részére, amellyel vonaton tartós is­
meretségeket k ö t h e t n e k " ) . Ez a kupériasztó nem egyéb,
mint egy farkasagyar, amelyet a bajusz alul kell kivigyo-
rogtatni alkalmas időben. És mind eme p o m p a fölött t o m ­
pán fekete háttérből áldóan egy női viaszkéz nyúlt kifelé,
papírfodorral a csuklója körül.
N e m annyira kíváncsiságból, mint inkább azért, hogy
ifjú kísérőinek hal-aromájától megszabaduljon, az idegen
a boltba lépett.
Sarokba állított karosszékben egy barnaképű gavallér
újságot olvasott. Az álla ibolyakékre volt borotválva, ko­
ponyája zsírosan ragyogott. Az egész ember a balkáni faj­
ta feltűnő típusát mutatta. Ahogy ült, cifra lakkcipőbe
bujtatott bal lábát nyeglén a j o b b combján pihentette. Mi­
kor az idegen belépett, borotvaéles, kutató pillantást vil­
logtatott feléje. Ugyanekkor lecsapódott a helyiséget két
részre osztó rácsozat ablaka és a nyíláson egy dekoltált
asszonymell világított ki a félhomályba. A mellhez t a r t o ­
zó nyak egy csábítóan kékszemű és apródfrizurás szőke
fejet hordott önérzetesen.
Az idegen megszólította. Vásárolna valamit, akármi­
csodát. A holland nyelvet törte és a kisasszony nyomban
osztrák földijét ismerte meg benne. Németül válaszolt.
Valami bűvészfogás iránt ingerelte fel a kíváncsiságát.
Nagyszerű trükk és csak három dugó kell hozzá. Ez, ni.

7
És amíg magyarázgatott, a gyakorlott nőiesség minden
árnyalású bubájával árasztotta el. Részegítette melle lihe­
gésével, bőrének telepatikusan diszkrét illatával, amelyet
ügyes vállvonogatással sugároztatott ki magából.
— íme, uram, három dugó, nemde? Az elsőt a jobb ke­
zembe teszem, aztán a másikat is és a kezemet ökölbe
szorítom; így. A harmadikat (elpirult és mosolygott), a
zsebembe csúsztatom. Hány d u g ó van a kezemben?
— Kettő.
— N e m , három,
így volt.
— Ezt a mesterfogást a repülő dugónak hívjuk és csupán
két forintba kerül, uram.
— Szép. Kérem, mutassa meg a fogását.
— Előbb, uram, a pénzt kérem, ha megengedi. Ez miná­
lunk üzleti szokás.
Az idegen megfizette a két forintot, a kisasszony
megismételte az experimentumot, amelyhez semmi egyéb
nem kellett, csak kézügyesség, újból elárasztotta az asz-
szonybőr illatának hömpölygő hullámaival és végül a
Chidher Grün cég bámulatraméltó körültekintésének bi­
zonyságaképpen három dugó helyett négyet kapott az
idegen és ezt azzal a meggyőződéssel tette zsebre, hogy
soha életében nem fog sikerülni a nagyszerű büvészfogás.
— Uram, - szólalt meg újból a fiatal hölgy - megmutatom
önnek ezt a három vaskarikát. Az elsőt...
H a n g o s zsivaj és éles füttyszó szakította meg az elő­
adást. U g y a n a k k o r nagy erővel berúgta valaki a boltajtót,
amely csörrenve zuhant vissza a zárjába.

8
 Az idegen megrezzenve hátrafordult. Tekintete egy
alakra esett, amely csodálatos külsejével meglepte.
Óriási termetű zulukaffer lihegett a küszöb előtt. D u z ­
zadt ajka körül szénfekete szakáll g ö n d ö r ö d ö t t . Széles
vállairól kockás mintázatú esőköpenyeg borult le boká­
jáig. Nyakán piros karikagyűrű. A haja bürgezsírtól csö­
pögött és művésziesen fölfelé volt fésülve, hogy olyannak
tetszett, mintha ébenfából faragott tálat hordana a k o ­
bakján. Ökle lándzsát markolt.
Ahogy bebukott, karosszékéből nyomban felpattant a
balkáni és mélyen meghajolt a vadember előtt. Szolgálat­
ra készen kivette kezéből a lándzsát, azt az esernyőtartó­
ba ette, magát a feketét pedig, félrehúzva a szomszédos
szoba függönyét, lekötelező kézmozdulattal előre un­
szolta.
— Als 't u belieft, Mijnheer; hol haat pet, Mijnheer?
— Tessék beljebb fáradni és helyet foglalni, amíg az a
csürhe észhez tér - fordult most a fiatal hölgy az idegen
felé és vendégfogadó nyájassággal tárta ki a rácsozat aj­
taját. 0 maga aztán a boltajtó felé sietett, amely megint
szélesen kitárult. Nagycsontú, szögletes fickó állt a kü­
szöbön és nagy ívben a boltba köpött.
A hölgy megeresztette a haragját, úgy zúdította rá a
viharos fogadjistent:
— Stik, verreck, god verdomme, fali dood, stek de
moord.
De még ki is lökte és az ajtót elreteszelte.
Az idegen közben belépett a boltba és körülnézett.
Polcok és török szőnyegek két részre osztották a helyi­
ség belsejét. Székek és párnás zsámolyok gubbaszkodtak
a sarkokban; középütt kerek asztal terpeszkedett. Két

9
termetes öreg úr könyökölt mellette. Hamburgiak lehet­
tek, vagy hollandi kereskedők és a tekintetük feszült ér­
deklődéssel az előttük álló szekrénykébe fúródott. Enyhe
villanyfény permetezett rájuk a török ámpolnából, amely
a fejük felett libegett, mint valami óriási, egzotikus fény­
bogár. És ők csak ültek és néztek szinte dermedten az
apparátusba, amely halk zümmögésekkel kinematografi-
kus rejtelmeket sejttetett.
Folyosóvá szélesült polcok mögött k o m o r o d o t t az iro­
da, mellékutcára torkolló ablakkal. Az ablak üvege olyan
volt, mint az emberszem, mikor már se könnye, se fénye
és szürke hályog borítja a régi ragyogást. Az iroda pul­
pitusa előtt állt mozdulatlanul egy kaftános öreg zsidó.
E z ü s t ö s hajtincsei mellreboruló fehér szakállába fonód­
tak. Koponyáját kerek selyemsapka fedte be. A lámpa ár­
nyéka éppen a fejére esett. Olyan volt, mint egy próféta, a
rázuhanó évezrek árnyéka alatt.
Előtte a főkönyv hevert. A próféta számokat irogatott
a különféle rovatokba.
A fiatal hölgy megint az idegen felé lépett; folytatni
akarta a három karikáról való előadást.
— Ugyan, kisasszony - kérdezte az idegen - nem ismeri
azt a különös feketét?
— Azt? Hogyne, uram. Az egy bizonyos nevezetű mister
Usibepu. Az egy attrakció és ahhoz a zulucsoporthoz tar­
tozik, amely a Carré-cirkuszban mutogatja magát. Na­
gyon fess ember ez a néger, - tette hozzá ragyogó szem­
mel - hazájában medicináé doctor.
— Aha. Orvosságos ember. Értem.
— Igen, afféle bűbájos. És most itt minálunk a jobbfajta
tudományt tanulja, hogy ha majd ismét hazakerül, jobban

10
imponáljon a fajtájának és alkalomadtán a trónra kapasz­
kodhassak. Láthatja, most is tanul. A pneumatizmus p r o ­
fesszora oktatja. Úgy ám, a pozsonyi Zitter Árpád úr.
A függönyt gyöngén félrelibbentette. Whist-kártyával
tapétázott fülke tárta ki titkait szemérmesen az idegen
előtt.
A balkáni most avatta be varázsfurfangjaiba a feketét.
Két tőrrel szédítette. A két gyilkos szerszámmal átdöfte a
torkát, az egyik jobbról, a másik balról meredt ki a hús­
ból; halántéka körül is mesterkedett. Borzalmas seb tá­
tongott abban, s mint valami öblös vödörből terebélyült
ki belőle vérvirágosan egy fejszenyél. E bűbájosságokat
aztán még azzal tetézte, hogy lenyelt egy tyúktojást és
azt aztán fortélyosan a zulu füléből varázsolta elő. A fe­
kete közben kényelembe tette magát, csak egy leopárd-
bunda takarta hatalmas alakját. Szoborszerű mozdulat­
lanságban nézte a boszorkányosságokat; az ámulat meg­
némította.
Az idegen még tovább is elnézegette volna a boszor­
kányiskolát, de a kisasszony, akik a balkáni szigorú te­
kintettel megfeddett, s akit különben is éles csilingeléssel
elhívott a telefon, a függönyt hirtelen leeresztette.
«Ugyancsak megszínesül az élet, ha közelről nézzük
és az úgynevezett fontos dolgokat kutyába se vesszük» -
bölcselkedett magában az idegen és egy pulpitusról, ame­
lyen sokféle olcsó játékszer hevert, egy nyitott kis skatu­
lyát vett fel és szórakozottan szagolgatta.
Apró, faragott tehénkék gémberedtek abban apró, fa­
ragott facsemeték zöldre maratott fagyapotlombja alatt.
A festék és fenyőkátrány sajátságos illata meghatotta.
A gyermekévek karácsonyait juttatta eszébe. Fuldokló

11
várakozásokat a kulcslyuk előtt; a piros ripsszel bevont
karosszéket, amely rozoga volt és zsírfoltos a közepén.
Spic is eszébe jutott. Spicnek hívták valóban. Spic kurrog
a szófa alatt és a srófonjáró silbaknak belemar a lábába.
Rajta vesztett, szegény, mert az óragépezet rugója kicsa­
p ó d o t t és pofán találta. Spic hunyorgó balszemmel lehan­
goltan vánszorog elő az ágy alól . . . A fenyőtűk bor­
zongva sisteregnek és a karácsonyfa égő, piros gyertyáin
derékig ér már a lecsöppentett faggyúszakáll. . .
Semmi se fiatalítja meg olyan könnyen a múltat, mint a
nürnbergi játékholmik fénymáz illata. Az idegen lerázta
magáról az igézetet. N e m visz jó végre az emlékezés.
Édesdeden kezdődik az, egyszerre aztán megnyúlik és fa­
nyar lesz, mint valami tanári ábrázat, végül meg vér­
szomjas ördögpofává t o r z u l . . .
Emlékeitől a forgatható könyvespolc felé fordult az
idegen. Csupa aranymetszetű könyv káprázott feléje. Fej­
csóválva betűzgette a keretből kirikoltó könyvcímeket:
Leidinger G. A bonni akadémia dalegyletének története.
Aztán: Aken Fr. A g ö r ö g nyelv versméreteinek alapvo­
nalai. Vagy: N e u n a u g e K. W. A hamorrhoidák gyógyítá­
sa az ókorban.
Örült, hogy politikai munka nem akadt e gyűjtemény­
ben. Aalke Pott-nak „A halmájolajról és fokozódó nép­
szerűségéről" írt három kötetes művén botlott most m e g
a tekintete. U t á n a nyúlt és lapozgatni kezdte.
A mizerábilis nyomás és az ócska papiros dermesztő
ellentétben állt a p o m p á z ó kötéssel.
«Talán tévedtem - gondolta az idegen. - Itt, úgy lá­
tom, hiába keresek himnuszt az avas olajra.»

12
 Rálapozott az első oldalra, ahol megvidámultan ezt
olvasta:

«Valóban - dünnyögött magában az idegen, aztán pe­

dig hangosan felkacagott - az ember 'a huszadik század
fundamentumát' látja itt maga előtt: kívül nagyképű tu-
dálékosság, belül pedig asszonyok és pénz után való
üvöltés.»
A termetes urak egyike idegesen pattant fel a néző­
szekrény mellől, (a másik, a hollandus, nem zavartatta
magát) zavartan m o r m o g o t t valamit csodaszép városi
tájképekről és gyorsan távozni akart. Az optikai élvezet
valamelyest disznófejformába lágyította az ábrázatát.
Látnivaló erőlködéssel igyekezett most arcára visszatele­
píteni a régi karaktert, a nemes és az egyenes vonalú, szi­
gorú életfelfogáshoz ragaszkodó kereskedő vonásait. Az
együgyűek és jámborok ördögi kísértője, a rosszakaratú
véletlen azonban felcsúfolta, nyilván azzal a célzattal,
hogy derék férfiú lelkét kétséget kizáró bizonyossággal
arról győzze meg, hogy milyen m a g á h o z nem méltó frivol
környezetbe jutott.
Ahogy a disznófejformájú nemes kereskedő a köpe­
nyegét hebehurgya sietséggel magára rántotta, a kabát

13
ujja rugósan föllendült és egy nagy falióra ingájára csa­
pott. Az inga ettől megindult és azon nyomban az eresz
alól egy intim családi idillel telemázolt lemez csapódott
le, erkélyt formázva a számlap alatt. A hagyományos ka­
kukk helyett egy hiányosan öltözött, arcátlan nézésű
nőcske viaszfeje és viaszmelle mutatkozott a nyílásban és
a tizenkilencedik óra ünnepélyes harangszavához rekedt
hangon a következő strófát kornyikálta:

„Tischlah sejen,
ganz verwejen,
hobeln flott drauf los;
fein und glatt
wird das Blatt . . ."

— Blatt, Blatt, Blatt - búgta szakadatlanul ritmikus is­

métlésekkel a basszusra lemélyült szirénmuzsika.
Vagy az ö r d ö g tért meg hirtelen, vagy egy hajszál esett
be a gramofongépezetbe.
A tengerek főnöke, a disznófejű nemes kereskedő úr
elkáromkodta magát. Aarch anstössig. Valóban megbot­
ránkoztató. N o h á t , ő nem tűri tovább incselkedő kobol­
dok neveletlenségeit. És elrohant.
Az idegen ugyan jól ismerte az északi népek erkölcsi
tisztaságát, az öreg úr túlzott zavarát mégsem tudta meg­
érteni. Egyszerre csak beléjederengett a gyanú, hogy va­
lahonnan ismeri azt az embert, valahol be is mutattatták
neki. Gyorsan elsuhanó jelenet kapcsolódott be e felme­
rülő emlékezésbe: egy finom, szomorú vonású korosabb
hölgy és egy fiatal csinos leány képe káprázott a lelke

14
előtt. Emlékezett reájuk, csak azt nem tudta, hol láthatta
őket és a nevük is kikallódott az agyából.
Most a hollandus is feltápászkodott. Vizesen kék sze­
me hideg, megvető tekintettel mustrálta, tetőtől talpig le­
kicsinylően végignézte, aztán lomhán kidöcögött. Brutá­
lis, önhitt külseje volt ennek a hollandusnak. Ezt nem is­
merte, nem emlékezett rá, nem is tudta megeleveníteni
vele a másik úrra vonatkozó sejtelmeit.
Az elárusítónő még mindig telefonozott.
A válaszaiból arra lehetett következtetni, hogy valami
nagyszabású cécó megrendelése körül folyik az alkudo­
zás.
«Most már én is mehetnék - gondolta az idegen - hát
ugyan mire várok még?»
A kimerültség érzése zsibbadozott benne, ásított és
egy karosszékbe ereszkedett.
Egy gondolatot hajazott le az agyáról:
«Csoda, hogy az ember feje fel nem robban.»
N e m győzzük józan ésszel azt a töméntelen őrültséget,
mellyel a sors minket körülnyalábol. A sok rútság pedig
megémelyít. Mi köze ehhez, az isten szent szerelmére, az
emésztésnek? N o , az émelygés nem függ össze a rútsá­
gokkal. Képkiállításokon, hosszabb t a r t ó z k o d á s után
mindenkit elgyötör a hányinger. Kell, hogy valamilyen
múzeumi nyavalya legyen, amiről az orvosok még semmit
sem tudnak. Vagy talán a halál idézi ezt elő? A halál,
amely kigőzölög az ember minden dolgából, akár szépek
a cselekedetei, akár csúnyák. Úgy van; a haláltól van az
az émelygés, nem a rút dolgok látásától. Sok sivár tájat
láttam már, de rosszullétet még egy se okozott. Minden

15
emberi dolog konzervszagot áraszt, skorbutba esik tőle
az ember.
Önkéntelenül mosolyognia kellett. N e m a maga ötle­
tén mulatott, hanem a Pfeill báróén, az lepte meg egy ba­
rokk nyilatkozattal. Ez a Pfeill báró, aki a barátja volt,
gyűlölt mindent, ami a perspektivikus festészettel össze­
függött. A délutáni kávéra az Aranyos török-be invitálta,
ekkor mondta:
«A bűnbeesés egyáltalán nem az almaevéssel kezdő­
dött. Ez buta babona. A képkultusszal kezdődött akkor,
mikor divatba jött, hogy a falakra képeket aggassanak.
Alighogy a kőműves szép simára vakolja a falakat, nyom­
ban megjelenik művészi álarcában az ö r d ö g és távlatos
lyukakat pingál a fehér felületekre. Innen aztán a vonyítá-
sig és a fogvacogásig már csak egy lépés van és az ember
egy szép napon frakkosan és ordókkal megtüskézve a
szép Izidor mellett lóg, vagy egy körtekoponyájú és bo-
tokuddbajuszú k o r o n á s idióta társaságában nézi az ebéd­
lő faláról a vandál lakmározásokat.»
«Ugy ám - fűzte tovább az idegen a gondolatsort -
mindenhez mosolyogni kell. Buddha szobrai nem ok nél­
kül mosolyognak és oka lehet annak is, hogy a keresztény
szentek könnyfátyolba burkolóznak. Ha az emberek
gyakrabban mosolyognának, háború is kevesebb lenne. Itt
ő d ö n g ö k már három hete Amsterdamban; nem kérdezem,
melyik utcának mi a neve; nem firtatom: ez, az miféle
épület, sem azt, hová megy ez, vagy az a hajó, vagy hon­
nan jött Újságot nem olvasok, csak hogy meg ne tudjam
újságképpen, ami már az elködlött évezredekben éppen
így történt. Olyan házban lakom, ahol minden tárgy ide­
gen nekem, jóformán már csak magam vagyok az egyet-

16
len magánzó, akit ismerek. Ha valami a szemembe ötlik,
már régen nem szálazom, hogy mire szolgál, egyáltalán
semmire se szolgál, csak magát szolgáltatja ki. És ugyan
miért cselekszem így? Azért bizony, mert ráuntam segíte­
ni azoknak, akik a régi, ócska kulturcopfot fonogatják és
békét csinálnak, hogy előkészíthessék a háborút, aztán
csinálnak háborút, hogy békét köthessenek . . . Azért csi­
nálom mindezt, mert Kasper Hauser módjára egy új,
vadidegen világ felé sóvárgok, mert meg akarok ismerni
egy új megámulást, amilyenre ébredne a csecsemő, ha
férfivá érne egy éjszakán át; mert a pont szerepére vá­
gyom, nem a kommáéra. Őseim szellemi örökét átenge­
dem az államnak és inkább megtanulok régi formákat új
szemmel nézni meg, mint hogy az új formákat öreg
szemmel nézzem. így talán örök ifjúságba fiatalodnak. A
kezdet jó volt, most még azt kell megtanulnom, hogy ne
csak csodálkozni, de mosolyogni is tudjak mindeneken.
Semmi se tudja olyan könnyen elaltatni az embert,
mint a suttogó beszéd, amelynek tartalmát a fül meg nem
érti. A függöny mögött a balkáni alig hallható suttogás­
sal, de hevesen beszélgetett a zuluval. Ez a suttogás hip-
notikusan egyhangú és makacs folytonosságával elkábí­
totta az idegent, úgy, hogy rövid időre mély álomba szen­
derült.»
Mikor aztán megint felrezzent, az az érzése volt, mint­
ha a megvilágosodás zuhataga omlott volna reá e pár má­
sodperc alatt, de mindennek a tűzmagvául csak egyetlen
mondat világított még az öntudatában. A nemrégen át­
élt benyomások fantasztikus láncolatának és továbbszőtt
gondolatoknak ez volt a sommázata: Nehezebb kiküzde-
ni az örök mosolygást, mint rátalálni a föld százezernyi

17
sírjában arra a koponyára, amelyet valamely előző életben
a magadénak vallottál; előbb ki kell sírnod fejedből az
öreg szemeket, csak azután szemlélheted új szemmel és
mosolyogva a világot.
«Es ha még olyan nehéz is, mégis keresni kell a halotti
koponyát - fűzte konokul tovább az álomgondolatot, az­
zal a sziklaszilárd meggyőződéssel, hogy tökéletesen éb­
ren van, holott bizony újból szunyókált -; kényszeríteni
fogom az életet, hogy velem magyarul beszéljen, s igazi
értelmét tárja fel előttem; az új nyelvet követelem és nem
t ű r ö m tovább, hogy régi babonáit a fülembe suttogja.
N e m kellenek az elavult szamárságok, mint amilyenek
ezek: lásd, orvosság vagyok és meggyógyítalak, ha meg­
zabáltad magadat, vagy: csemege vagyok, amellyel meg­
zabálhatod magad, hogy aztán orvossággal élhess! . . .
Azon az elmésségen, hogy minden dolog, minden ese­
mény és minden jelenség, ahogy Pfeill mondja, a saját
farkába harap, már túl vagyok és ha az élet nem adhat
már fel okosabb leckéket nekem, a pusztába megyek,
sáskával táplálkozom és vadmézzel ruházkodom.»
Reszkető, mély hang válaszolt hirtelen e gondolatokra:
— A sivatagba kívánkozik és a magasabb varázslást akar­
ja ott megtanulni? Hiszen maga még olyan ostoba, hogy
drága pénzen fizeti az együgyű büvészfortélyokat, a való
világot a kuruzsló bódéjától megkülönböztetni sem tudja
és még csak nem is sejti, hogy egészen más dolgokat tar­
talmaz az élet könyve, mint amit a betűi elárulnak. Ma­
gát kellene Grünnek hívni, nem engem.
Az öreg zsidó, a bolt tulajdonosa állt előtte és reá me­
redt. Az idegen megirtózott; olyan arcot, amilyen a zsi­
d ó é volt, még sosem látott.
•

18
 Fekete szalag csíkozta a homlokot. Az arc sírna volt,
mégis mélyen barázdált, mint a tenger, amely mélyen
hullámos, de nem ráncos. A szemek sötét örvényként fe­
küdtek a homlok párkányzata alatt és mégis embersze­
mek voltak, nem barlangok. Arcának színe olajzölden
fénylett, mintha vasból öntötték volna. Az ő s k o r embe­
reinek lehetett ilyen arca, azokról mondják, hogy a bőrük
feketezöldes aranyhoz hasonlított.
A zsidó folytatta:
— Amióta a hold, ez a világcsavargó, az egek nyomtalan
ösvényeit járja, azóta vagyok én a világon. Láttam embe­
reket, majomhoz hasonlókat és köszekerce volt a fegyve­
rük. Jöttek és mentek. (Egy szempillantásig tétovázott).
Fától fáig mentek: a bölcsőtől a koporsóig. Most is olya­
nok még, mint a majmok és szekercével fegyverkeznek.
Lefelémeredők ezek és ki akarják kutatni a végtelenséget,
amely a parányban rejtőzködik. H o g y milliónyi apró lény
nyüzsög a férgek hasában és amazokban megint más mil­
liárdok, ezt már kiderítették, de azt még most sem tudják,
hogy ezen az úton nem juthatnak el a dolgok végéig. Én
magam lefelémeredő vagyok, de fölfelémeredő is; a sírást
elfelejtettem már, mosolyogni azonban még nem tanultam
meg. Lábam nedves volt az özönvíztől, de nem ismertem
még embert, akinek oka lehetett arra, hogy mosolyogjon.
Lehetséges, hogy ilyen is élt, de nem figyeltem meg és el­
haladtam mellette. Most vérözön hullámzik a lábam előtt.
Most támadna föl az az ember, akinek mosolyognia sza­
b a d 9 N e m hiszem. Arra még várnom kell, míg majd a tüz
is hullámokat vet.
Az idegen szemére nyomta a kalapját, mert nem tudta
nézni a borzalmas arcot, amely megigézte és mind mé-

19
lyebbre vágta bele magát az agyába. így aztán nem vette
észre, hogy a zsidó visszasompolygott a pulpitushoz, s
helyébe lábujjhegyen az elárusítónő lépett. Ez egy papír-
machéból készült koponyát vett ki a szekrényből, olyat,
amilyet a kirakatba látott, s zajtalanul egy tabutettre tette.
Az idegennek e percben lecsúszott a kalapja és a föld­
re esett. Az elárusítónő még mielőtt a gazdája utána nyúl­
hatott volna, villámgyorsan lehajolt és fölvette. Aztán
megint kornyikált:
— íme, uram, ez az úgynevezett delfi-i orákulum; segít­
ségével bármikor is a jövőbe nézhetünk, sőt oly kérdé­
sekre is válaszol, (kikutathatatlan okokból a kiduzzadó
mellét nézte), amelyek szívünkben szunnyadoznak. Ké­
rem, uram, kérdezzen valamit, de csak gondolatban.
— Jól van; hát kérdezek - dünnyögte az idegen még min­
dig bódultan.
— No lássa: m o z o g már a koponya.
A halálfej lassanként kitátotta az agyarát, egypárszor
vicsorított, aztán kiköpött egy papírtekercset és meg­
könnyebbülten vacogtatta összes fogait. A fiatal hölgy
gyorsan a papírtekercs után nyúlt, kigöngyölítette. Vér­
rel, vagy piros tintával írott jóslat világított róla feléje:
„Hogy megvalósul-e, amire lelked sóvárog? — Fogd
meg kemény kézzel a munkát és kívánságaid helyébe tedd
az akarást."
«Kár, - gondolta az idegen, - hogy nem jegyeztem
meg magamnak, mit kérdeztem a halálfejtől.»
Most a hölgy felé fordult:
— Az ára?
— Csak húsz forint, uram.
— Szép. Tessék.

20
 Az idegen gondolkodott: elvigye-e a koponyát.
«Nem - gondolta, - nem lehet, még Hamletnek nézné­
nek engem a járókelők.»
Megint a hölgyhöz fordult:
— Kérem küldje el a lakásomra; tessék itt a pénz.
Akaratlanul az irodába tekintett. Gyanús mozdulatlan­
ságban állt pulpitusa előtt az öreg zsidó, mintha egész
időn át a főkönyv rublikáiba rótta volna az üzlet jövedel­
mét és kiadásait. Aztán átvette a blokkot, amelyet az el­
árusítónő feléje nyújtott és ráírta a nevét és címét ekkép­
pen:

szó szerint : aki lerántja a fejfedőt. Az eredeti bölcsesség elől a

köznapi ember tudata el van takarva. A történet főszereplője egy
szerencsés ember, aki úton van a tudati megvilágosodás felé.

21
 Második fejezet

degenek özönlötték el Hollandiát. Töméntelen soka­

ságban húztak ide minden irányból. A háború befeje­
zése után heves belső harcok rendítették meg a nem­
zeteket. Az emberek siettek elhagyni hazájukat és
Hollandiába menekültek, vagy azért, hogy a nyugodt né­
metalföldi városokban állandóan megtelepedjenek, vagy
csupán azért, hogy ott ideiglenesen megtanyázzanak.
Ezek azt remélték, hogy itt könnyebben tekinthetik át
az új világhelyzetet és megbízhatóbb ítélettel dönthetnek
afölött, a világ mely városa alkalmas most arra, hogy ben­
ne sátort verjenek.
Az a közkeletű jóslat, hogy a háború befejezése meg­
fogja indítani a súlyosabban szenvedett vidékek szegény
néprétegeinek kivándorlását, alaposan tévedett. Igaz u-
gyan, hogy a rendelkezésre álló hajók, amelyek Brazíliába
és más termékenynek ismert világrészekbe indultak alig
győzték szállítani a középső fedélzeten meghúzódó sze­
gény utasokat, ezeknek a száma aránylag mégis elenyé­
szően kicsiny volt azokhoz képest, akik gazdagok voltak
és kedvetlenek az otthon folyton keményebben dolgozó
adósróf miatt, amelynek szorítását eltűrni nem akarták.
Ezek az úgynevezett ideálnélküli rétegekből váltak ki. De
voltak igen nagy számban értékesebb elszakadok is. Ki­
vándoroltak az intellektuális pályák munkás emberei is,
akik a régi hazában oly keveset kerestek, hogy a csupasz
életért való keserves küzdelemben megroskadtak.
 Hiszen már az elmúlt békeidő irtózataiban is úgy volt,
hogy a kéményseprő, vagy a disznóvágó keresete sokszo­
rosan fölülmúlta az egyetemi professzor fizetését, most
azonban végképpen beteljesült a bibliai átok és E u r ó p a
dolgozó emberisége valóban odáig jutott, hogy a mun­
kásöntudat legszédítőbb csúcsán, „orcája verejtékében
ette kenyerét". A befelé izzadok nyomorogtak, éheztek
és elpusztultak.
Izmos munkáskezek irányították az új világrendet; az
ész kurzusa hanyatlott; M a m m o n Isten ugyan még a t r ó ­
nusán ült, de önhitt ábrázata már eltorzult, heggyé tor­
lódtak előtte a piszkos papírrongyok és ez az esztétikai
érzéket bántotta.
És a föld sivár volt és üres és a mélységek sötétek vol­
tak; s a kereskedelmi utazók szelleme nem tudott lebegni
a víz felett, mint hajdanán.
így történt, hogy az európai intelligencia nagy része
vándorútra kelt és megrekedvén a háborúból többé-ke­
vésbé megkímélt kikötővárosokban, nyugat felé kémle-
lődtek, mint Hüvelyk Matyi, aki a mese szerint fára má­
szik és onnan nézi: nem lát-e pásztortüzet valahol.
Amszterdamban és Rotterdamban zsúfolásig teltek meg
a szállodák és nap nap után új szállók keletkeztek; a na­
gyobb és élénkebb utcákban a nyelvek zűrzavara zagy-
vállott, óránként különvonatok robogtak H á g a felé, levi­
tézlett politikusokkal és leégett politikusnőkkel, akik a
békekonferencia alkalmával állandóan lefetyeltek, nyitját
keresvén a nagy titoknak: a végképpen eltűnt tehén előtt
hogyan kellene legbiztosabban elreteszelni az istálló ajta­
ját.

23
 Fejet fejhez szorítva ültek az emberek az előkelőbb
vendéglőkben és kakaótermekben, tengerentúli újságokat
tanulmányozva, a szárazföldi sajtó még mindig a reápa­
rancsolt lelkesedés görcseiben hempergett és dőzsölve
élvezte a megutált állapotokat, - de azért ezekben sem
volt semmi, aminek a végéből ki ne csattant volna a régi,
kopott bölcsesség: tudom, hogy semmit se tudok, de bi­
zonyosan azt sem tudom.
5$

Sötét, zegzugos és füstös - ilyen az a kávéház, amely a

forgalom háta mögött a Gruysgadén kucorgott fatalisz-
tikus magamegelégedettségben, mint egy fáradt teherhor­
dó Szmírnában, vagy Konstantinápolyban. Az „aranyos
török"-nek hívták ezt a nevezetes lokalitást és itt ült és
mérgelődött egy korosabb hölgy, akit nyilvánvalóan tü­
relmetlenné tett a hiábavaló várakozás. Hegyes arcéle
még hegyesebb volt e pillanatban, színtelen szeme csak­
nem kifejezéstelen és fonnyadt ajkai alig felismerhető
görbe vonallá vékonyultak. Típusa volt azoknak a nőies­
ségükből kiszáradt asszonyoknak, akiknek a haja állan­
dóan nedves és negyvenötödik évükben hasonlítani kez­
denek a rattlerkutyájukhoz s mire az ötvenedikbe fordul­
nak már ők maguk is megcsaholják a meggyötört emberi­
séget. Szinte dühöngve kaffogott a pincér felé:
— H é , hallja! M é g mindig nincs itt az a Pfeill báró? Egy
órája már, hogy várok rá. Hát nincs itt? Felháborító! Va­
lóban nem élvezet hölgy létemre itt ülni ebben a lebujban
és megbámultatni magamat magához hasonló maflák ál-
tal.

24
— A Pfeill báró? N e m ösmerem. Hölgyem - szólt hűvö­
sen a pincér. — Hát hogy néz ki az úr?
— Szakállatlan, tudhatná. Negyvenes. Negyvenötös.
Negyvennyolcas. T u d o m is én. N e m láttam a keresztle­
velét. Magas. Karcsú. Éles orr. Szalmakalap. Barna.
— Hiszen az, asszonyom, már régen kint ül, - szólt a pin­
cér és a nyitott ajtón keresztül higgadt mozdulattal kifelé
mutatott a kis előtérre, amely az úttest és a kávéház kö­
zött kormos leánderbokrok ölelésében szorongott.
— Csigát, rákot vegyenek - búgott mély basszussal egy
utcai halkereskedő az ablakok alatt.
— Banánt vegyenek, banánt - sipított vékony hangon egy
repülő kofa.
— És bajusza is van, rövidre nyírott. És cilindert hord.
— A másik urat gondolom, asszonyom, aki mellette ül.
Innen nem láthatja.
Mint a keselyű, a hölgy oly hevesen csapott rá a gya­
nútalan két úrra és elárasztotta Pfeill bárót szemrehá­
nyásokkal. Mint a jégeső, úgy k o p o g o t t a sok beszéd.
Hol volt? Miért várakoztatta? Legalább egy tucatszor
csengetett a kapuján. Aztán a lakásán is kereste. Persze
hogy hiába.
Pfeill báró felállt és zavartan bemutatta a barátját,
Hauberisser Fortunatust.
A hölgy indulatosan tovább locsogott:
— Hát persze, hogy a városban csavargott. Ilyen időben,
mikor a magunkféle szinte roskadozik a sok munka alatt.
Istenem, mennyi munka, mennyi munka! És mindent ma­
gam csináljak, ugye. M e g kell szilárdítani a békét. M a ­
gam csináljam, ugye. Taft elnöknek tanácsokat kell adni.
Én adjam, ugye. Az emigránsokat rá kell beszélni, hogy

25
m u n k á h o z lássanak, a társadalmat, hogy korlátozza a
prostitúciót és a lánykereskedelmet, az elvteleneket kény­
szeríteni kell, hogy erősítsék meg a morális gerincüket, a
rokkantak részére gyűjteni kell szivarvéget és staniolt és
mindezt magam végezzem, ugye. Persze az urak inkább
pálinkát isznak, semhogy dologtevésre otthon maradja­
nak.
D ü h ö s pillantást vetett a karcsú poharakra, amelyek
csordultig töltve, a sokféle finom likőr szivárvány színei­
ben csillogtak a márványasztalon.
— A konzulné őnagyságát, Rukstinat Germaine asszonyt
— fordult Pfeill báró barátja felé, - igen melegen érdekli a
j ó t é k o n y k o d á s . Ha tudni akarod, ő a szellem, amely, mint
G o e t h e mondja, mindent megigenel és csak a jót akarja.
Csöndesen és ártatlanul beszélt és gondolatának két­
értelműségét a látszólag ügyetlenül választott német sza­
vak spanyolfala mögé bújtatta meg.
— Ú g y találom, asszonyom - fordult ismét a konzulné
felé - az ön társasága túlbecsüli az én filantróp mivolto­
mat. Biztosíthatom, hogy a staniol készletem, amire oly
nagy szüksége van az invalidusoknak, sokkal jelentékte­
lenebb, mint ahogy önök gondolják. És ha igaz is, hogy
egyszer valamikor akaratom ellenére valamelyik jószív-
egyletbe be is léptem és ennek következtében valameny-
nyire a nyilvános szamaritánus karakterét mutatom is,
sajnos mégis sokkal kevesebb bennem a morális vastar­
talom és az erkölcsi velő, semhogy szembeszállhassak a
nemzetközi prostitúcióval, amelynek forrásai kimeríthe­
tetlenek. N e m is hiszem magamról, hogy én e forrásokat
sikeresen betömhessem. Hony soií, qui malypense. Ami
pedig a leánykereskedelem korlátozását illeti, hát nekem,

26
sajnos, semmi összeköttetésem nincs e világszervezet ve­
zető kapitányaihoz, mert sohasem volt alkalmam ahhoz,
hogy a külföld erkölcsrendészetének magasabb tisztvise­
lőivel bizalmas barátságot kössek.
— De csak vannak talán használhatatlan holmijai, amiket
átengedhetne a hadiárváknak?
— Hát úgy törik magukat a használhatatlan holmik után
azok a szegény hadiárvák?
Őnagysága úgy tett, mintha meg sem hallotta volna ez
enyhe gúnyolódást.
— Egy pár belépőjegyet az őszi nagy r e d o u t h o z azonban
okvetlenül jegyeznie kell, báró. A várható tiszta jövedel­
met a j ö v ő tavasszal osszuk szét a hadikárosultak között.
E célra szenzációs ünnepélyt rendezünk: a hölgyek álar­
cosán jelennek meg és az urak, akik ötnél több belépője­
gyet váltottak, Lusignan hercegnő irgalmas-rendjét kap­
ják kitüntetésképpen a frakkokra.
— Persze az ilyen redout vonzó - szólt Pfeill báró gon­
dolkodva, - annál inkább, mert az ilyen jótékonysági tán­
cok alkalmával a felebaráti szeretet messze ható értelmé­
ben a bal kéz gyakran nem tudja, hogy mit cselekszik a
jobb kéz. Azt is értem, hogy a gazdagoknak tartós élve­
zetet okoz, ha a nélkülözőknek az elszámolásra várniuk
kell ősztől tavaszig; azonban nem vagyok eléggé nagyra­
vágyó, hogy a közérzületben való sokszoros részvét­
elemnek nyilvános nyugtázását a gomblyukamba tűzzem.
Egyébként azonban, ha konzulné asszony parancsolja . . .
— Ön tehát öt belépőjegyet jegyez, ugye, báró úr?
— Csak négyet Hölgyem, ha megengedi.
— Báró úr! Méltóságos báró úr! - reszketett a báró felé
egy halk suttogás és egy csöpp, piszkos kezecske ránci-

27
gálta meg félénken a kabátja ujját. Körülnézve, egy
beesett arcú, sápadt ajkú, szegényes külsejű kislányt vett
észre, aki a leander-vödrök között surrant óvatosan a kö­
zelébe és megállván előtte, levelet nyújtott feléje.
A báró keze kotorászva a zsebbe süppedt. Aprópénzt
keresett.
— N a g y a p ó kint azt üzeni . . .
— Hát ki vagy te? - kérdezte halkan a báró.
— N a g y a p ó , Klinkherbogk suszter azt üzeni, hogy ő a
nagyapám - hebegte a gyermek összekuszálva választ és
üzenetet - és a báró úr tévedett. Mert a tíz forint helyett,
amit az utolsó pár cipőért tartozott, ezer forintot . . .
Pfeill báró elvörösödött, hevesen megcsörömpöltette
az asztalon heverő ezüst cigaretta-tárcát, hogy a gyermek
hangját e mesterséges zajba belefojtsa. Aztán hangosan és
gőgösen így szólt:
— Itt van húsz cent a fáradtságért.
Majd leenyhítve hangját, hozzátette:
.— Jól van, kicsikém. Hazamehetsz és a levelet el ne ve­
szítsd!
A babérbokrok közül e percben egy aggastyán emel­
kedett ki. Halálos sápadtság fehérlett gyűrött arcán. A
báró beszédjét nyilvánvalóan meghallotta és ez annyira
meghatotta, hogy szinte megnémult. A szája vacogott és
csak valami hörgő dadogás szakadt ki belőle.
— N a g y a p ó ! - suttogta a kislány megkönnyebbülten.
Valóban: nagyapó volt, aki elkísérte, hogy el ne ve­
szítse az ezer forinttal kibélelt borítékot.
A konzulné nem figyelt a jelenetre, hanem beírta jegy­
zőkönyvébe a báró előjegyzését a négy belépőjegyre, az­
tán egy pár hűvösen lekötelező búcsúszó után eltávozott.

28
 Az urak néhány percig szótlanul ültek egymás mellett,
messzire elkószáló tekintettel az üres semmibe néztek,
halkan fütyörésztek vagy a szék támláján doboltak az uj­
jaikkal.
Hauberisser sokkal jobban ismerte a barátját, semhogy
ne tudta volna, hogy ha most csak egy szóval firtatná is a
Klingherbogk suszter dolgát, Pfeill báró a csillagokat is
lefantáziálná az égről, csupán azért, hogy csírájában fojt­
sa el a gyanút, mintha ő nyomorában megsegített volna
egy öreg vargát. Épp ezért rajta volt, hogy valami mesz-
szebb fekvő tárgyról beszélgessen. A témának persze
nem lehetett semmi köze sem a jótékonysághoz, sem a
suszterhez, viszont olyan se lehetett, hogy erőltetettnek
tessék.
Bármilyen nevetségesen könnyűnek is látszott ez a fel­
adat, percről percre mégis nehezebbnek bizonyult.
«Átkozott dolog ez a gondolatkötés - b o s s z a n k o d o t t
magában - az ember azt hiszi, hogy agyával termeli ki
gondolatait, valójában azonban úgy áll a dolog, hogy a
gondolat azt teszi az aggyal, amit akar és önállóbb életű,
mint akármilyen élőlény.»
Hirtelen eszébe jutott az a látomás, amelyet Chidher
Grün szalonjában látott.
— Hallod-e Pfeill, hallod-e? - szólt bizonytalanul -, te
Annyit olvastál össze-vissza, talán megmondhatnád ne­
kem, hogyan keletkezett Hollandiában a bolygó zsidó le­
gendája?
Pfeill gyanakodva nézett a szeme közé:
— Azért jut eszedbe ugye, mert vargának mondja őt a
legenda?
— Vargának, hogyan?

29
— N o s , hát igen, úgy mesélik, hogy a bolygó zsidó varga
volt Jeruzsálemben, Ahasverusnak hívták s káromkodva
űzte el Jézust, mikor az a Golgotát járván, a háza előtt
megpihenni akart. Azóta csavarog és mindaddig meg nem
halhat, amíg Krisztus ismét meg nem jelenik.
Hauberisser nagy szemeket meresztett. Pfeill úgy érez­
te, hogy a varga témája ingoványul terpeszkedik meg
előtte és sietett gyorsan kilábolni belőle.
— A tizenharmadik században - folytatta - azt állította
egy angol püspök, hogy Améniában megismerkedett egy
zsidóval, akit Kartaphilosnak hívtak és ez azt állította ma­
gáról, hogy a teste bizonyos holdperiódusokban megfia­
talodik és ő akkor egy ideig János apostol életét éli, aki­
ről Krisztus tudvalevőleg azt mondta, hogy nem fogja
megízlelni a halált. Hollandiában Laquedem Izsáknak hív­
ják a bolygó zsidót, Ahasverust gyanították abban a férfi­
úban, aki e nevet viselte, még pedig azért, mert egy ízben
megállt Jézus Krisztus kőszobra előtt és felkiáltott: ő az,
valóban ő az, ilyen volt. Bázel és Bern múzeumaiban a
bolygó zsidó cipőit mutogatják. Hosszúak, furcsák és
mázsányi súlyúak. Az olasz-svájci határ hegyszorosaiban
találták őket. A jobb lábra valót itt, a másikat más helyen,
mindkettőt titokzatos körülmények között. A nép azért
hiszi róluk, hogy a bolygó zsidóé . . . Különben . . .
Pfeill cigarettára gyújtott.
— Különben különös, hogy éppen most jutott eszedbe
firtatni a bolygó zsidó meséjét, mikor alig néhány perccel
ezelőtt emlékezetemből kifrissült egy festmény, amelyet
sok évvel ezelőtt Leidenben láttam, egy privátgalériában.
Az eredete ismeretlen és állítólag Ahasverust ábrázolja:
az olajbronz fakósárgán döbbenkedik az ijesztő arcon;

30
fekete szalag pántolja a homlokot; a szemnek se pupillája,
se fehérje, olyan, mint a nyitott sírgödör. Ez a rettentő
arc még álmaimban is üldözött.
Hauberisser felpattant, de Pfeill nem ügyelt rá és foly­
tatta:
— Valahol olvastam, hogy a feketével körülpántolt hom­
lokot a napkeleti ember a bolygó zsidó ismertetőjeléül te­
kinti. A sötét szalag állítólag egy lángoló keresztet takar,
amelynek fénye az agyat marja ki a koponyából, amikor
az bizonyos emberfólöttiségig megtökéletesedett. A tu­
dósok azt állítják, ez a gondolatkör célzás csupán némely
kozmikus jelenségre, amely a holdat jellemzi és a bolygó
zsidót azért hívják Chidher-nek, vagy zöldarcúnak. N o d e
hát ez csupa ostobaság. Mostanság megint általános az a
mánia, hogy mindent, amit az ókor megérteni nem tudott,
misztikus égijelek írásformájának tekintsenek. Egy ideig
pangott ez az áltudomány, míg aztán egy elmés francia
szatirikus tanulmányt írt, amelyben azt bizonyította, hogy
Napóleon költött alak, soha nem is élt emberi életet, ha­
nem valamilyen asztrál-mítosz csillagképe inkább, valójá­
ban Apollónak hívják és a napistennel azonos; tizenkét
tábornoka a tizenkét állatkört jelképezi. Azt hiszem, a ré­
gi misztériumok nem csupán a nap- és holdfogyatkozások
titkait rejtették magukban, hanem sokkal veszedelmesebb
dolgokat is, olyan dolgokat tudniillik, amelyeket el kellett
rejteni; olyan dolgokat, amelyeket manapság már nem
kell rejtegetni, mert a buta tömeg, hál'istennek, nem hisz
bennük és nevet rajtuk. Hát ezek olyan dolgok, amelyek a
csillagvilág harmonikus törvényeit követik és ezért ahhoz
hasonlítanak is. Nos, akárhogy álljon is a dolog, a t u d ó -

31
sok egyelőre a menyemasszonyt szidják, anélkül, hogy
napamasszonyra gondolnának.
Hauberisser mélyen elgondolkodott.
— Mi a véleményed a zsidókról általában? - kérdezte
hosszú hallgatás után.
— H m , hogy mi a véleményem róluk? Átlagban olyanok,
mint a varjú tollazat nélkül. Ravasz és fekete és görbe-
csőrű a zsidó és nem tud repülni. Néha azonban sas is
akad közöttük, ez egészen kétségtelen. Például: Spinoza.
— Te tehát nem vagy antiszemita?
— N e m hát; már azért sem, mert a keresztényt sem tar­
t o m nagyon értékesnek. Szemére vetik a zsidónak, hogy
nincsenek ideáljai. N o , a kereszténynek vannak ideáljai,
de mindenesetre hamisak. A zsidók mindenben túloznak:
a törvénytisztelést és a törvényszegést, a jámborságot és
az istentelenséget, a munkásságot és a lustálkodást, csu­
pán a hegymászást és az evezést nem, amelyet gojjims
nachesz-nak csúfolnak. A páthosszal nem sokat törődnek
a zsidók, míg a keresztények éppen ezt túlozzák. Vallás
dolgában sok a zsidóban a talmud, a keresztényben a tal­
mi.
— Mit gondolsz, van-e missziója a zsidóságnak?
— Van hát. Az a küldetése, hogy győzze le önmagát.
Mindenkinek és mindennek ez a küldetése. Akit mások
győznek le, az elhibázta a hivatását; aki a hivatását elhi­
bázza, az mások által okvetlenül leigáztatik. Ha valaki le­
győzi önmagát, azt akkor nem veszik észre a többiek; de
ha valaki legyőzi a többit, akkor ettől az ég is elpirul. A
laikus azt a fénytüneményt - haladásnak nevezi. Hiszen a
hülyék a robbanásban is a tűzijátékot bámulják meg, mert
az ő szemükben az a lényeg. De bocsáss meg - fejezte be

32
a báró az óráját nézve - tovább nem folytathatom. Elő­
ször azért nem, mert mennem kell, még pedig nyomban,
másodszor azért nem, mert hosszabb időre nem vállalha­
tom a felelősséget azért a sok bölcsességért. Tehát: szer­
vusz! ahogy az osztrákok mondják, amikor az ellenkező­
jét gondolják; és ha kedved lesz hozzá, látogass meg
nemsokára Hilversumban.
Borravalót vetett az asztalra a pincér részére, m o s o ­
lyogva elköszönt a barátjától, aztán távozott.
Hauberisser rendbe akarta szedni a gondolatait.
«Vajon még most is álmodom? - kérdezte magától el-
ámultan. - Hát ugyan mi volt ez? Vajon a csodálatos vé­
letlennek ez a vörös fonala mindenki életét szövi át, vagy
csak én volnék az egyetlen, akit e csudaélmények megro­
hannak 9 A történések gyűrűi vajon akkor kapcsolódnak
csak egymásba és lánccá akkor forrnak össze, mikor ösz-
szefuggésüket nem zavarjuk azzal, hogy terveket k o h o ­
lunk, amelyek után ostobán futkosva, darabokra szag­
gatjuk a sorsunkat, amely nélkül csodálatosan szőtt egy­
séges szalagként nyújtózott volna el a lábunk előtt?»
Öröklött szokásból és helyesnek talált tapasztalatok
alapján megkísérelte, hogy gondolatátvitellel magyarázza
meg azt a meglepő jelenséget, hogy egyazon kép egyazon
időben merült fel az ö agyában és a barátjáéban; a valóság
azonban nem fedte most a teóriát, mint egyébként, mikor
csak úgy félvállról vette az ehhez hasonló dolgokat és
igyekezett minél gyorsabban elfelejteni őket. Pfeill báró­
nak visszaemlékezése a fekete homlokpántú olajzöld arc­
ra, kézzelfogható alapon mozgott: annak a festménynek a
valóságán, amely állítólag a leideni múzeumban látható.
De miből sarjadzott ki a maga víziója? Milyen érzésből,

33
vagy milyen emlékből virágzott ki az az olajzöld arcú lá­
tomás, homlokán a fekete kötéssel, amelyet az imént lá­
tott Chidher Grün bolthelyiségében?
«Kétszer csapódott elém, még pedig egy rövid óra
alatt, Chidher különös neve. Először a cégtábláról döb­
bentett meg, aztán a meseszerű bolygó zsidó legendás
neve gyanánt. Hát, bizony a tüneményeknek ez a torlódá­
sa - szólt magában Hauberisser - valóban csodálatos.
Azonban hasonló megfigyeléseket sokan tettek már. Ki
tudja megmondani, honnan van, hogy sosem hallott ne­
vek váratlanul, sorozatosan szakadnak ki az ember agyá­
ból? Hát az, hogy az utcán tíz meg húsz ismeretlen ember
minden ok nélkül egy és ugyanazon, régen látott bará­
tunkra emlékeztet; mindegyik reá hasonlít, míg aztán
szinte elevenen lép elénk valamely utca fordulónál egy
huszadik ismeretlenben, de olyan meglepő, s szinte foto­
grafikus hasonlóságban, hogy muszáj reá gondolnunk,
akár akarjuk, akár nem. Ugyan mindez mitől van? Nem
lehetséges-e, hogy azok, akik arcra s termetre egymásra
hasonlítanak, sorsukban is egymásra hasonlítsanak? Én
magam már tapasztaltam ilyesmit. A végzet, úgy látszik,
kísérő tünete az arc és a test formájának, követvén a leg­
apróbb részletben is az egyezés múlhatatlan törvényeit. A
golyó, ha megmozdul, hát gurul; a golyó csak gurulni
tud, a kocka megperdül, mert megmozdulván csak per­
dülni tud; miért ne lenne lehetséges, hogy az élőlényt
szervesen bonyolultabb valóságában éppen ilyen törvény­
szerű, de szervesen bonyolultabb életfeltételekkel egy rúd
elé j á r m o z t a a végzet? M e g t u d o m érteni, hogy miért
nem tud meghalni a jó, öreg asztrológia és miért van
most még sokkal több híve, mint régente és miért igyek-

34
szik minden tizedik ember, hogy magának h o r o s z k ó p o t
állítson? Kétségtelen azonban, hogy ez emberek zsákut­
cában tévedtek, mikor azt hiszik, hogy az ég csillagjai
határozzák meg a sorsukat. M á s planétáktól fíigg ez,
azoktól, amelyek a vérben a szívünk körül m o z o g n a k és
más a pályafutásuk ideje, mint a Jupiternek és Szatur-
nusznak. De ha meg igaz, hogy az emberi sorsok alakulá­
sára döntően hat az egyazon születési hely és egyazon
születési óra és a születésnek egyazon perce is, akkor h o ­
gyan lehetséges, hogy ikerül született embercsodák, mint
amilyenek a két összenőtt Blaschek testvér, akik pedig
egyazon órában születtek, mégis annyira különböző életre
küldettek, hogy az egyik anyává lett, holott a másik haja­
don maradt?»
M á r jó ideje, hogy egy nagy magyar újság mögül föl-
taréjlott, mint a közeledő hullámveszedelem egy úrféle,
fehér flanellöltönyü, piros nyakkendőjü, panamakalapos.
A kalap félre volt csapva és az ujjain temérdek gyűrű hi­
valkodott, feltűnésért küszködve, mint a monokli, amely
villogó szemén uraskodott. Errébb-arrább ült, mintha za­
varná a léghuzat, míg végre szorosan Hauberisser mellé
került, anélkül, hogy ez őt észrevette volna.
Hauberisser csak akkor vett róla tudomást, mikor az
feltűnően hangosan éjjeli mulatóhelyek és egyéb látnivaló
után tudakozódott a pincérnél; a külvilág érzékelése
nyomban elriasztotta elmélkedésre hajló hangulatát.
Gyors pillantást vetett az idegenre, akiben Zitter Ár­
pád professzor úrra ismert rá, Chidher Grün varázssza­
lonjából. A professzor úr nyilván a tájékozatlant játszotta,
a jövevényt, aki épp az imént bújt ki a kupéból.

35
 Igaz ugyan, hogy most bajusztalan volt és a pomádé
ismeretlen irányokban új medret ágyazott magának, de a
félreismerhetetlen pozsonyi csirkefogó zsiványábrázata
semmit se vesztett őseredetiségéből.
Hauberisser annyira jó nevelésű volt, hogy még csak
egy mukkanással sem árulta el a professzor úrra való
emlékezését, azonkívül mulattatta, hogy a müveit ember
finom ravaszságát szembe állíthatja a műveletlen durvább
furfangjával. Az e fajtához tartozó emberek azt hiszik,
hogy a maskarájuk roppantul sikerült, csupán azért, mert
az, akit megtéveszteni akarnak, nem ráncolja ámulatában
a homlokát és nem torzul bele esetlen komédiázásba.
H o g y a „professzor" titkon utána surrant és valami
balkáni gazságot kohol ellene, afölött Hauberisser egy
percig sem kételkedett; de bizonyosságot akart szerezni
arról is, hogy ez az álorcáskodás csupán neki magának
szól-e, vagy talán másoknak is, s azért úgy tett, mintha
fizetni akarna. Ahogy csöngetett, Zitter úr ábrázata azon­
nal bosszúsan megmogorvásodott.
Hauberisser elégedetten mosolygott.
« N o lám - gondolta - a Chidher Grün cég - föltéve,
hogy a professzor úr valóban üzlettársa - sokféle eszköz­
zel és fortéllyal rendelkezik, ha arról van szó, hogy üz­
letfeleit szemmel tartsa: illatos hölgyek apródfrizurával,
repülő dugók, kísérteties vén zsidók, profetikus halálfejek
és fehérbe öltözött tehetségtelen spionok. Tisztelet, be­
csület! Ez aztán az üzlet!»
— H é , hallja-e? - fordult hangosan, de közömbösen a
pincér felé a professzor úr - néhány angol ezerfontost
váltanék a bankban. Van itt ilyen a közelben? .

36
 A pincér tagadó válasza szemmel láthatólag megbosz-
szantotta:
— N o , Amszterdamban csehül állunk aprópénzzel - szólt
félig Hauberisser felé. - M á r a hotelben is volt kellemet­
lenségem emiatt.
Hauberisser nem lágyult meg.
— Szerencsére ismerte a szállodás a kastélyomat... Cie-
chonski gróf, ha megengedi, hogy bemutassam magam . .
Gróf Wlodzimierz Ciechonski.
Hauberisser alig észrevehetően meghajtotta magát és
oly érthetetlenül dünnyögte el a nevét, amennyire csak le­
hetett. A grófnak azonban, úgy látszik, nagyon finom hal­
lása lehetett, mert örömre gyúlva, hirtelen felpattant, Ha­
uberisser asztalához sietett, Pfeill báró megüresedett he­
lyére ült és ujjongva kiáltotta:
— Hauberisser? A híres t o r p e d ó m é r n ö k ? G r ó f Ciechon­
ski a nevem, gróf Ciechonski Wlodzimierz. Megengedi?
Hauberisser mosolyogva a fejét rázta:
— Téved. Nem vagyok torpedómérnök. (Magában meg
ezt gondolta: no, nagy ökör ez a csirkefogó. Kár, hogy a
lengyel grófot mímeli. Jobb szerettem volna, ha eredeti
szerepében marad, mint a Pozsonyból való Zitter Árpád
professzor úr, akkor legalább kivallathattam volna a társa
felől; az a Chidher Grün nem közönséges figura és érde­
kel engem.)
— Nem? Ön nem torpedómérnök? Kár. N o , de nem baj.
Már maga a Hauberisser név is kellemes emlékeket idéz
fel a lelkemben.
Meghatódottságtól reszketett a gróf hangja, mikor
folytatta:
— Az ö és az Eugene Loues Jean József neve szétválha-
tatlanul fonódtak össze a mi családunk nevével.
«Most az akarja, hogy kérdezzem, ki az az Eugene
Louis Jean József. Azért se» - gondolta Hauberisser és
szótlanul a cigarettáját szívta.
— Eugene Louis Jean József tudniillik a keresztapám.
Nyomban a keresztelésem után Afrikába ment - egyene­
sen a halálba.
«A lelkiismerete elől futott - morogta Hauberisser ma­
gába. Aztán valamivel hangosabban:
— Úgy? A halálba? Valóban sajnálatos.
— Az, az. Sajnos, sajnos, sajnos. Eugene Louis Jean Jó­
zsef! Franciaország császárja lehetett volna.
— Micsoda? - csodálkozott Hauberisser; azt hitte, rosz-
szul hallott - Franciaország császára lehetett volna?
— Bizonyára - vágta ki Zitter Árpád büszkén ezt a
tromfot - császár lehetett volna az én Eugene Louis Jean
József Napóleon hercegem. 1879-ben, június l-jén elesett
a zuluk ellen való harcokban. Drága emlékül őrzöm ezt a
hajfürtjét. (Biftöknagyságú és pokolian ízléstelen órát hú­
zott ki a zsebéből, fölpattantotta a födelét és megindultan
mutatta a benne rejlő fekete szőrpamacsot.) Az órát is
tőle kaptam. Keresztelési ajándék. Csodamü ez az óra.
Nézze, kérem, ha itt megnyomom, elüti az órát, a percet
és másodpercet és ugyanakkor megjelenik a hátulsó ol­
dalon egy szerelmes pár. Ez a gomb oldja, ez megköti a
percmutatót; ha ezt benyomjuk, akkor a holdnegyedet
mutatja, ha még lejjebb nyomom, előkerül a dátum. Ha
ezt a forgattyút tolom, akkor felzendül a marseillaise.
Valóban királyi ajándék. Az egész világon csak kettő van
ilyen.

38
— M á r ez is vigasztaló - szólt Hauberisser udvariasan és
kétértelműén. A feneketlen szemérmetlenségnek és az
érintkezési formák teljes nemismerésének ez a vegyüléke
a legnagyobb mértékben mulattatta.
Ciechonski gróf megbátorodván a mérnök barátságos
arckifejezésén, még bizalmasabb lett és mesélgetni kez­
dett Orosz-Lengyelországban levő óriási birtokairól, a-
melyek a háborúban, sajnos, elpusztultak. Szerencsére
nem szorult a birtokok jövedelmére, mert amerikai bör­
zekörökkel való intimus összeköttetése révén úgyis ele­
get keres spekulációval a londoni piacon. Úgy egy pár
ezer fontot havonta.
Majd lóversenyekről locsogott, megvesztegetett zso­
kékról, milliárdos menyasszonyokról, akik közül egy tu­
catot jól ismert, aztán hihetetlenül olcsó birtokokról Bra­
zíliában és az Uraiban, tovább még ismeretlen petróleum­
forrásokról a Fekete-tenger mellett, szenzációs találmá­
nyokról, amelyeket megvásárolt és amelyek naponként
legalább egy milliót fognak jövedelmezni; elásott kincsek­
ről, amelyeknek tulajdonosai elbujdostak, vagy meghaltak
és a rulett csalhatatlan módszereiről. Beszélt aztán ren­
geteg összegű Judás-pénzekről, amiket Japán kémszol­
gálatokért szívesen fizetne megbízható egyéneknek,
(természetesen csak biztosíték ellenében.) Fecsegett az­
tán a nagyvárosok földalatti örömtanyáiról, amelyekbe
csak beavatottak léphetnek; de még Salamon király híres
aranyországáról, Ophirről is hadarászott részletekre ki­
terjeszkedő bőbeszédűséggel. A zuluk földjén van ez a
csodaország, hercegi keresztapjának írásaiból tudja.
Sokszorosan többet t u d ó volt ő még az órájánál is.
Ezerszámra vetette ki a horgot, durvánál durvábbat, hogy

39
halat fogjon. Ahogy a rövidlátó b e t ö r ő tolvajkulcsot tol­
vajkulcs után próbál ki, anélkül, hogy a kulcslyukba be­
letaláljon, úgy tapogatta végig Hauberisser lelkét, de nem
sikerült neki rátalálni az ablakra, amelyen besurranhatott
volna.
E sikertelenség kimerítette, s bátortalanul kérdezte
Hauberissert: nem volna-e olyan szíves bevezetni őt va­
lamely előkelő játékklubba? Reményeiben most is meg­
csalódott. A mérnök kimentette magát, mert hogy ő ma­
ga is idegen Amszterdamban.
Zitter Árpád úr rosszkedvűen hörpintgette ki a sher-
ryjét.
G o n d o l k o d v a figyelte őt meg Hauberisser. Azon já­
ratta az eszét, hogy legokosabb lenne, ha szemébe vágná,
hogy közönséges szemfényvesztő.
«Sokat adnék érte, - gondolta - ha elbeszélné nekem
az élete sorát. N o , ez ugyan jó tarka lehet. A szenny és
piszok véghetetlen világát gázolta már meg ez az ember.
Persze, hiába vallatnám, csak hazudna s svihák és végül
m é g g o r o m b a is lenne.»
Az ingerültség bántó érzése fortyogott meg benne. Az
életet ilyen emberek és ilyen dolgok között elviselhetet­
lennek érezte. Szédítő magasságú hegyek kúposodnak fel
az ember előtt, de üres csigahéjból valók ezek a szikla­
óriások és ha véletlenül mégis ráakadunk valamire, ami
dióra hasonlít és érdemesnek tetszik arra, hogy feltörjük,
hát íme: csak kavics az, semmi más.
S z o m o r ú emberek csapata vonult el e percben a kávé­
ház előtt. Kusza szakállú férfiak lerongyolt fekete kaftá-
nokban és nyomukban asszonyok, akik gyermekeiket há­
t u k o n cipelték. Hangtalanul lépegettek és tágra nyitott

40
szemük őrjöngő tekintettel félelmetes és idegen távolsá­
gokat kutatott.
A szélhámos feléjük hunyorgott:
— Z s i d ó k ! Chasideusok! - magyarázta dünnyögve H a u b e -
rissernek. - Kivándorlók. Koldusok. Egy cent sincs a zse­
bükben. Azt hiszik, a tenger ketté fog válni előttük, ha
jönnek. A bolondok. A minap egy egész nagy t ö m e g
majdnem a tengerbe fulladt; szerencse, hogy még kimen­
tették őket.
— Tréfál ön, vagy komolyan mondja ezt?
— Komolyan hát. Ön nem olvasott róla? Bárhová nézzen
is, mindenütt a legiszonytatóbb vallási őrjöngés dühöng.
Ez a járvány egyelőre még csak a szegényeket mételyezi;
(Zitter Árpád bosszús arca felderült arra a gondolatra,
hogy nemsokára eljön talán az ő ideje is, amikor a zava­
rosban halászhat), de rövidesen majd a g a z d a g o k r a is rá­
kerül a sor. Hát én ismerem ezt.
Hauberisser feszült érdeklődéssel figyelte a beszédjét
és ez valósággal boldoggá tette. Szinte kéjesen fűzte t o ­
vább a témát, amelyre oly sikeresen ráhibázott:
— Bizony, nemcsak Oroszországban, ahol ősidőktől fog­
va csakúgy gomba módra nőnek ki a földből a Raspu-
tinok, meg a Sergiev Jánosok és a többi szentek, az egész
világon terjed most az a tébolyító hit, hogy j ö n a messiás.
M á r Afrikában a zuluk is erjednek. Itt van például egy
nigger, aki Fekete Illésnek nevezi magát és csodákat mű­
vel. Pontosan tudom, ezt Eugene Louis . . . (hirtelen kija­
vította magát) egy barátomtól t u d o m , aki leopárdvadá-
szaton járt amarrafelé és e napokban tért onnan vissza.
Egy híres zulufőnököt különben Moszkvában magam is
megismertem. (Az arca hirtelen nyugtalanná lett.) Ha

41
nem láttam volna a saját szemeimmel, nem hinném el. A
fickó nagy szamár egyébként és ügyetlen a szemfénvesz-
tők fortélykodásaiban, de oly igaz, mint ahogy itt ülök:
varázsolni, azt tud. Igen: varázsolni! Ne nevessen, kedves
Hauberisser, magam láttam és engem nem csap be egy
csepűrágó sem; (elfelejtette, hogy gróf Ciechovski szere­
pét játsza). Egy pár trükköt én is tudok. Az ördög tudja,
hogy csinálja az a dolgát. 0 azt mondja: fétise van és tűz­
állóvá lesz, ha ahhoz imádkozik. Tény, hogy nagy köve­
ket izzó vörösre hevít . . . uram, magam vizsgáltam meg
a köveket . . . és rajtuk lépeget és még csak egy pörse-
nést sem marnak rá a lábaira.
N a g y izgatottságában Zitter Árpád úr a körmeit rágta
s dühösen m o r o g t a maga elé:
— N o , de várj csak fickó, majd csak kileslek.
Hirtelen észbe kapott. Attól félt, hogy talán túl sokat
fecsegett. Gyorsan ismét magára rántotta a grófi álarcot
és megitta a sherryjét:
— Az ön egészségére, kedves Hauberisser. Talán vala­
mikor maga is meglátja azt a zulut; hallom, hogy Hollan­
diában van és valamely cirkuszban lép fel . . . Igaz, villás­
reggelizni elmehetnénk az Amsteelroomba, itt van a kö­
zelben . . .
Hauberisser hirtelen felállt. A „ g r ó f egyáltalán nem
érdekelte.
— Élénken sajnálom - hárította el a meghívást, - de mára
már elígérkeztem. Talán máskor. Agyő. Volt szerencsém.
A szélhámos utána nézett, tátott szájjal. A kurta búcsú
megdöbbentette.

42
 Harmadik fejezet

ad, kíméletlen izgatottság nyugtalanította H a u -

berissert, maga sem tudta: hol keresse az erede­
tét.
Céltalan bolyongása közben a cirkusz elé sodró­
dott. Itt mutogatta magát Usibepu zulucsapata. Zitter
Árpád erről beszélt. Egy másodpercig afölött t a n a k o d o t t :
megnézze-e az előadást; de nyomban le is mondott erről
a szándékáról. Mit törődött azzal, tud-e kuruzsolni a né­
ger. Nem a szokatlan után való vágyakozás üldözte és
nem is ez nyugtalanította. Valami megmérhetetlen, vala­
mi, ami testetlenül és formátlanul lebegett a levegőben, az
korbácsolta az idegeit, - az a rejtelmes méregfelhő, amely
Hollandiába való jövetele előtt is oly hevesen fojtogatta,
hogy gyakran öngyilkosságra gondolt.
Kereste: most megint miért csapta meg az a méreg­
hullám 7 Vajon a zsidó kivándorlók terjesztették járvány-
szerüen a halálba sóvárgást és tőlük ragadt át ő reá is a
métely?
«Ugy kell lenni, - gondolta - hogy ugyanaz a megfog­
hatatlan benyomás, amely hazátlanságba kergeti ezeket a
vallásos rajongókat, űzött ki engem is a hazámból. Föl-
dönfutásunknak csupán a motívumai különbözők.
Már régen a háború előtt érezte ezt az iszonyú lelki
nyomást, csakhogy akkor még munkával, vagy szórako­
zással néha elfojthatta. Utazási láznak vélte akkor, az el­
hibázott életmód kísérő tünetének, nervózus szeszélynek,
később meg, mikor Európában kibontakozott a vérlobo-

43
gó az események megsejtésének gondolta. De most a há­
ború után miért fokozódnak kétségbeeséssé ezek az érzé­
sek? És nem csak ő maga tudott ezekről a gyötrelmekről,
hanem majdnem mindenki, akivel erről beszélgetett.
Akárcsak ő maga, valamennyien azzal vigasztalták
magukat, hogy ha majd elmúlik a háború, a béke akkor a
szívekbe is bevonul. És íme, éppen az ellenkezője törté­
nik.
Üresfejűek banális bölcsességgel magyaráznak titok­
zatos jelenségeket és az emberiség most érzett kínzó hi­
deglelését a megzavart kényelemérzetből származtatják.
De hát ezzel ugyan megfejthető-e a világrejtelem? Az ok
nyilvánvalóan mélyebben fekszik.
Kísértetek, óriási, formátlan kísértetek riasztanak.
M e g sem ismerhetők és csak a nyomukban járó pusztu­
lásban sejthetők meg. Hidegszívű, nagyravágyó vén em­
berek tanácskozása közben, a békeasztal zöld térítője alól
bújtak ki és milliószámra szedték az emberáldozatot; az­
tán jóllakottan elszunnyadtak. De most újból feltámadt az
az iszonytató fantomszörny, leselkedő életre serkentette a
r o t h a d ó álkultúra dögletes lehelete. Medúzafejét kime­
reszti az örvényből és gúnyos röhejt pofoz az emberiség
szeme közé: ne reméljen megszabadulásokat! N e m áll
meg az a gyötrelemkerék, amely körbe hajtotta. Őrület
után rohant, mikor azt remélte, hogy az eljövendő nem­
zedékek szabadságáért küzd. A kerék nem áll meg és
időtlen időkig tovább üzi. A tudás és megismerés nem
használ semmit se.»
Az utolsó hetekben Hauberissernek ez az élet­
fáradtsága valamennyire leenyhült. Azzal ámította magát,
hogy ő ebben a városban, amely az idő átalakító ereje

44
alatt egy fegyelmezett szenvedélyű világpiacból, jóformán
egy éjszaka alatt észbontó, vad ösztönök internacionális
zsinatjává változott, remeteként él, olyan emberként, aki
nem tart benső közösséget a többivel. Bizonyos mértékig
sikerült is neki ez az elkülönülés, de most valami jelen­
téktelen körülmény újból belenyomta régi omlatag fáradt­
ságába és ez a fáradtság erősebb és szörnyítőbb volt, mint
valaha, megsokszorozta azt az embereknek esztelen és
általános ide-odatámolygása, amely a zavart és rémületet
csak növelte.
Olyan érzése volt, mintha vakságból ébredne, látni
csak most tanulna. Az őt körülrajzó emberek sajátságos
arckifejezése mélyen megrendítette.
Ezeknek az embereknek az arcán nem az élvezetsó-
várgás indulata reszketett és nem a várakozás, mint ré­
gen, mikor mulatságok után futkostak, hogy napi gond­
jaikat polgári méltóságuk romjai alá temessék. A gyökere
szakadt emberöntudat gyógyíthatatlan, sápadozó tünetei
riadoztak e szánalmas emberarcokon.
Az életért való küzdelem más barázdákat és más vo­
nalakat szakít. Eszébe jutottak azok a régi metszetek,
amelyek a középkor pestisorgiáit és bacchanáliáit ábrá­
zolták, majd meg azokra a madárrajokra gondolt, ame­
lyek megérezvén a közelgő földrengést, tompa irtózatban
némán kerengnek a föld felett.
Egymást hajszolva robogtak a hintók a cirkusz felé és
az emberek ideges mohósággal omlottak beléje, mintha
életért, halálért küzdenének. Briliánsok alatt r o s k a d o z ó ,
finom arcélű hölgyek, k o k o t t o k k á züllött francia báró­
nők, előkelő karcsú angol ladyk, akik nem régen még a
legjobb társasághoz tartoztak és most ketten is kapasz-

45
kodtak egy hirtelen meggazdagodott, patkányszemű és
hiénaképü börzesvihák karjaiba, aztán orosz hercegnők,
akiknek minden idege az éjjelezéstől és izgatottságtól
reszketett. Nyoma sem látszott ezek között a régi arisz­
tokratikus higgadtságnak, mindent elsodort az erkölcsi
özönvíz hullámverése.
A cirkusz belsejéből rövid időközökben, az elkövetke­
ző félelmetes idők előjeleként kiharsogott a vad bestiák
hosszan elnyújtott, rekedt vonítása, hol hangosan, hol a
lehulló vastag függönyök által letompítva és a szörnyű
hanghullámokon kiömlött íróztató keverékben a vadállat­
ok bűze, az asszonyok parfümje a nyershús és a lóizzadt-
ság émelyítő szaga.
A gondolatok ellentéte új képet varázsolt Hauberisser
szeme elé. Visszaemlékezett egy medvére, amelyet egy
vándor menazséria vasrácsú ketrece mögött látott vala­
mikor régen. Az állat mellső bal lábán vaslánc csörgött. A
határtalan kétségbeesés megtestesülésének látszott, ami­
kor hol jobb lábát, hol bal lábát emelgette, szüntelenül így
t o p o g o t t , napok hosszat, hónapokon keresztül, sőt még
évekkel ezután is, mikor egy vásáros bódéban újra ráta­
lált.
Miért nem vette meg akkor?
Mint a hirtelen támadt vihar, olyan erőszakosan üvöl­
tött bele Hauberisser agyába ez a szemrehányás. Már
máskor is ráviharzott, százszor elűzte, az meg százszor
támadta meg, mindig orvul és mindig a bűntudat tüzes
szárnyait csapkodva. Mindig visszajött ez a gondolatrém,
ha ütött az órája, mindig fiatalon és engesztelhetetlenül,
mint az első napon, mikor lelkéből kisarjadt. Látszatra
törpe és kicsiny és jelentéktelen azokhoz a bünóriásokhoz

46
képest, amelyek kisokasodnak az emberi élet sötét mély­
ségeiből és mégis valamennyi gondolat között ez volt az
egyetlen, amelyet nem tudott legyőzni az idő.
Valami új képzet gomolygott leheletnyi időre H a u b e ­
risser agyában:
«A meggyilkolt és meggyötört állat-miriádok árnyéka
megátkozott minket. Kiontott vérük bosszúért üvölt. Jaj
nekünk, embereknek, ha az utolsó ítélet napján csak egy
szegény ló lelke ül is a vádolók tanácsában . . . Miért is
nem váltottam ki azt a szegény medvét.»
Ezerszer kínozta már magát ezzel a szemrehányással
és ezerszer azzal nyugtatta meg magát, hogy a medve ki­
szabadítása jelentéktelenebb annál is, mikor valaki egy
porszemecskét forgat meg a sivatagban. De végigkutat­
ván életének változatait, azt kérdezte magától: tett-e hát
valamit, ami annál jelentősebb volt? Tanult és elmulasz­
totta a napsütést, hogy gépeket építhessen, épített gépe­
ket, amelyeket régen elpusztított a rozsda és emiatt el­
mulasztotta, hogy segítsen másokon, akik még tudták
volna élvezni a napsütést. Semmi jelentőset nem tett,
csak dolgozott és munkálkodott a többivel a nagy, nagy
céltalanság szolgálatában.
Fáradságosan utat tört magának a megtorlódott t ö m e g
között s a szabad térre érve kocsiba vetette magát és a
város mögé az országútra hajtatott.
A nyári napokra éhezett, melyeket elmulasztott. Csil­
lapíthatatlanul és kielégíthetetlenül csapott reá hirtelen
támadt vad éhezés.
Kínos lassúsággal döcögött a kocsi a kövezeten, pedig
a nap már leáldozni készült. A napfény után való türel­
metlen vágyakozás még ingerültebbé tette.

47
 Végre kint volt s hosszan nyújtózott el előtte kövér
zöldje a dús mezőnek. Barnálló öntözőcsatornák ágaztak
szét virágos testének harmatos felületén, mint az erek az
ember bőre alatt. A virágos szigeteken ezrével tarkállott a
szarvasmarha. Hátukra vetett takaró védte őket az est
hűvössége ellen. A pázsit utjain takaros holland paraszt­
menyecskék mozogtak, fehér fejkötőjű asszonykák, akik­
nek karján csengve kalimpáltak a tejesvödrök, mint az
esti harang. A színes kép nőtt s megduzzadt a szeme
előtt, mint egy halványkék nagy szappanbuborék, amely­
ben az elkövetkező örök éjszaka első keresztjeleképpen
terjesztette szét szárnyait a sok szélmalom. Ahogy a le­
gelők keskeny útjain végigrobogott és ahogy tiltóan terült
el mellette a csatornáknak egy-egy hosszú sávja a leal­
k o n y o d ó nap hömpölygő vérözönében, úgy tetszett neki,
mint álomlátomása olyan országban, amelybe belépnie
nem szabad. A mezők és rétek illata, amely feléje lengett,
a búskomorság és nyugtalanság érzésével töltötte meg
lelkét.
Aztán meg, mikor a fű meghomályosodott és ezüstös
köd felhőzött fel a földből, annyira, hogy a csordák fűst-
bemerülteknek látszottak, oly érzése támadt, mintha a
feje börtön lenne és ő maga bent ül a börtönben és a saját
szemein keresztül, mint lassan megvakuló ablakokon ke­
resztül, kinéz a szabadság világába, amely íme örökre el­
távolodott.

Mély alkony borult a városra és számtalan, különösre

formált torony zengő bugása, harangjátéka reszketett a

48
ködben, mikor Hauberissert ismét m a g u k h o z ölelték az
első házsorok.
Leszállt a kocsiról és nekivágott annak az iránynak,
ahol a lakása feküdt, zegzugos utcák és csatornák men­
tén, ahol mozdulatlanul hevertek otromba fekete csóna­
kok, rothadó piszok és rothadt almák áradatában. Lassan
lépegetett az előrehajló ereszek alatt, amelyekből emelő­
daruk nyújtották ki vaskarjaikat a víz fölé, ahol reszketve
tükröződött vissza sötét vonaluk.
Az ajtók előtt csoportokba sűrűsödve székeken bő
kéknadrágos, piros szoknyás férfiak ültek, meg asszo­
nyok, akik fecsegve hálókat foldozgattak. Az úttesten
gyermekrajok játszadoztak.
Gyorsan surrant el a nyitott porták mellett, amelyek
halszag, munkaverejték és a szegényes hétköznapiság le­
heletét gőzölték feléje. Piacokon haladt át, amelyeknek
sarkain ostyasütők ütötték fel sátraikat és a zsírgőz avas
szele hullámzott belőlük a keskeny utcák felé.
A mellére nehezedett a holland kikötővárosok egész
vigasztalansága, a tisztára súrolt járda és a kimondhatat­
lanul szennyes csatorna, a szófukar emberek, a keskeny
homlokzatú házak tolóablakaikkal, amelyekből a hálók
lógtak ki szürkés fehéren, a szűk sajt- és heringboltok
pislákoló petróleumlámpáikkal és a hegybefutó vöröses
fekete háztetők.
Egy szempillantásra csaknem kisóvárgott ebből a vi­
dámságtól, komoran elfordult Amszterdamból azokba a
városokba, amelyeket régen ismert és amelyekben meg­
elégedetten élte ifjúkorát. Megint kívánatosnak érezte az
ottvaló életet, hiszen ami már a múltba merült el, mindig
szebbnek és jobbnak tetszik, mint a jelen. Az utolsó, rút

' 49
emlékek azonban, amiket onnan elhozott, a belső és kül­
ső züllésnek benyomásai és a feltartóztathatatlan herva-
dás hangulatai a halkan ébredező honvágyat gyorsan el­
fojtották.
H o g y útját megrövidítse, a hídon ment át, amely egy
csatorna fölött az előkelőbb negyedekbe vezetett. Fénybe
merült, csillogó kirakató utcába került, innen meg alig
néhány lépés után, mintha a város villámgyorsan ábráza­
tot cserélt volna, áthatatlan sötét útra tért. A régi Amsz­
terdam jVe.v-je bordélyházaival és kerítőanyáival, amelyet
évekkel ezelőtt leromboltak, ebben az utcában ismét fel­
támadt, mint egy utálatos kelevény, amely új helyen fakad
ki, ha a régi fészkéből kiirtották. Ehhez a régi eltűnt ut­
cához hasonlított az" új, a külseje ugyan kevésbé vadnak
tetszett, de annál félelmetesebb volt.
Azok a kétes egzisztenciák, amelyeket Párizs, Lon­
don, Belgium és Oroszország városai magukból kiköp­
tek, akik a kitört forradalmak elől hazájukból fejükvesz­
tetten elmenekültek, ez utca „előkelő" mulatóiban talál­
koztak.
H o s s z ú kékköpenyegű, napóleonkalapos, rézbuzogá-
nyos portások, mint az automaták, némán tárták ki a rá­
mázott ajtókat és ismét becsukták, valahányszor Haube-
risser mellettük elhaladt. Minden ajtónyílás vakítóan vi­
lágos fénysávot vetett ki az utcára és mintha földalatti t o ­
rokból ömlene, úgy tört ki egy másodpercre a négermu­
zsika részeg ordítása, cimbalomviharzás és az őrülten
üvöltő cigányhegedű fojtogató melódiája.
Fent, az első és második emeleteken másfajta élet hú­
zódott meg a vörös függönyök m ö g ö t t : hangtalan, sutto­
gó, m a c s k a s z e m e n leselkedő. Hárfaütemű, gyors ujjdo-

50
bogas az ablaküvegen . . . itt-ott letompított kiáltások . . .
töredezett, soknyelvű, de mégis félreérthetetlen hívogatá-
sok . . . Az egyik ablakban fehér hálókabátban asszonyi
felsőtest rángatózik; válla a sötétbe merülve, olyan, mint­
ha fejetlen volna, csak a karok lendülnek hívogatásra . . .
M á s ablakok meg nyitva, szurokfeketén, halálos csönd­
ben merednek le az utcára, mintha m ö g ö t t ü k a halál ta­
nyázna.
A sarokház, amely a hosszú utcát lezárta, ártalmatla­
nabb jellemünek l á t s z o t t , A falra ragasztott hirdetések
után ítélve keveréke lehetett ez a tingli-tanglinak és a
vendéglőnek.
Hauberisser belépett.
A túlzsúfolt teremben sárga abroszú, kerek asztalok
mellett jókedvű emberek mulatoztak.
Pókhasú, halszemű, fehér barkójú, zöld trikójú vén
ember (békát ábrázolt nyilvánvalóan) feszelegve ült a fé­
lig meztelen, francia kupiéénekesnő mellett és igen fontos
dolgokat suttogott a fülébe. A közönség a kaftános, csiz­
más lengyel zsidót adó jellemművész német előadását fi­
gyelt értelmetlenül. Két üvegfecskendőt tartott a kezében
(a füleket fecskendezik ki ilyennel) és minden strófa után
eljárta a deigesztáncot, orrhangon dudorászva:

Ha-áromtól négyig
O-ordinálok
A tudományom sok,
Me-messzire híres
Specialista

A doktor Feigelstock.

51
 Hauberisser helyet keresett magának. Az emberek -
t ö r z s ö k ö s polgári középosztály tagjai - szinte egymásba
préselődtek. Csak a terem közepén látott néhány üres
széket egy nagyobb asztal mellett. H á r o m jól megtermett,
érett asszonyság és egy szemüveges, szigorú nézésű, sas­
orrú öregebb ült az asztalnál, mint a házias béke boldog
szigetén, amelynek fehér partjain habbá törik az élet
szennyes hullámverése. Kávéskanna volt előttük, a gőze
küszködve gomolygott ki a pamut takarón. És harisnyát
kötöttek.
Első látásra azt vélte: özvegy-leányaival ül itt az ősz
matróna, de mikor jobban szemügyre vette őket, megál­
lapította, hogy még csak rokonság se köti össze ezt a
négy asszonyt. A három fiatalabb - bárha nem is hasonlí­
tottak egymásra - szőke volt, kövér, tehénszerüen lomha;
hollandusnőknek látszottak és vagy negyvenötévesek le­
hettek, a fehérhajú matróna szembeszökően déli szárma­
zású volt.
A pincér vigyorogva tálalta elébe a bifszteket. A
szomszédos asztaloknál vihogtak az emberek, Hauberis­
ser felé hunyorogtak, valamit suttogtak. Ugyan mit je­
lentsen mindez? Hauberisser nem tudta kitalálni. Titok­
ban a négy asszonyt mustrálgatta. N o , nem - nyugtatta
meg magát - ezek akár a nyárspolgáriasság szobrai lehet­
nének. M á r megállapodott korosságuk is kezeskedett a
tisztességükért.
V ö r ö s szakállú, izmos fickó jelent meg a pódiumon.
Cilinderkalapján Amerika csillagos zászlócskája lengett.
Kék-fehér csíkos nadrág feszült combjain; sárga-zöld
kockás mellényén vekker lógott, zsebéből egy döglött
kacsa nyújtogatta a nyakát.

52
 Ez a vörös szakállú a yankeedoodle harsogó zenéje
mellett a békaember koponyáját hasította szét éppen és
egy rotterdami rongyszedő pár a megholt „Zandstraat"-
ról szóló mélabús nótáját kornyikálta „met pianobeglei-
dingen":

— Zeg Rooie, wat zal jij verschrikken

Als jij's thuis gevaren ben:
Dan zal je zien en ondervinden
Dat jij de Polder nie meer ken.
De heele keet w o r d t afgebroken,
De heeren krijgen nou d ' r zin.
De meides motten uit d ' r zaakies
De Burgermeester trekt erin.

Mintha valamely protestáns korál zúgott volna a te­

remben, - a három kövér hollandusnő szeme könyvbe lá­
badt - oly megindultan énekelte velük a publikum:

— Ze gaan de Zandstraat netjes maken

t' Wordt 'n kermenadebuurt
De huisies en de stille knippies
De zijn al an de Ráad verhuurt.
Bij Nielsen k e n j e nie meer dansen
Bij Charey zijn geen meisies meer,
En moeke Bet draag al'n hoedje
Die wordt nu zuster in den Heer.

Mint egy kaleidoszkóp arabeszkjei futottak egymásba

és váltak szét a programszámok, szünet nélkül, zagyva
összevisszaságban követték egymást ijesztő ártatlanságú,

53
fürtös angol babygirls-ök, vörös sálba bugyolált apacsok,
szíriai hastáncosnök vadul hullámzó belekkel, harangu­
tánzók és melodikusán krákogó bajor snadahüpflerek.
Valami narkotikus idegcsillapítás áradt ki ez eszte-
lenségek zűrzavarából, hasonlatos ahhoz a varázserőhöz,
amely a gyermek játékszeréből árad ki és gyakorta jobb
orvosságnak bizonyul az összezúzott szív számára, mint
akár legmagasztosabb műremek.
Hauberisserrel szaladt az idő, észre se vette bizony.
Záróapotézissel koronázták az előadást. Az artistacsapat
kibontotta a világ minden népének lobogóját - nyilván a
helyreállított világbéke szimbólumául - és hatásosan visz-
szavonult. Élén egy néger kékvókolt:

A néger dala elcsitult. A publikum szétoszlott. Hau­

berisser csak akkor tért magához, mikor a terem már tel­
jesen üres volt. Némán köszönt el a négy asztaltársa is.
De nyom nélkül mégsem tűntek el. Boros pohara
alatt egy rózsaszínű vizitkártya szemérmeteskedett. Két
csókolózó galamb alatt a következő írás mosolygott:

• 54
 Tehát mégis! . . .
— Parancsol uraságod egy meghosszabbított belépője­
g y e t 9 - kérdezte a pincér és a sárga abroszt fürgén fehér
damaszttal cserélte ki, tulipáncsokorral díszítette az asz­
talt és ezüst terítéket helyezett Hauberisser elé.
Egy óriási ventillátor zúgni kezdett és nagylelkűen
szívta magába a plebejusi levegőt. Keresett eleganciájú
hölgyek hullámoztak be hangtalanul a terembe, estélyi
toilettben voltak valamennyien, az urak is frakkban je­
lentek meg. Hauberisser rájuk ismert: a cirkusz nemzet­
közi, finom közönsége volt ez.
A termek néhány perc alatt zsúfolásig megteltek.
Lorgnonláncok halk zörrenése, alig hallható kacagás, se­
lyem ruhák suhogása, női kesztyűk és tubarózsák illata,
pezsgősüvegek sziszegése, jéghasábok nyers recsegése
ezüst hűtőkben, fehér, diszkréten rizsporozott asszony-
vállak, csipkék habhullámai, kaukázusi cigaretták édeské­
sen erős illata . . . felismerhetetlenségig változott meg a
terem.
Megint ült Hauberisser asztalánál négy hölgy: egy
öregebb arany lorgnettel és három fiatal. Egyik szebb
volt, mint a másik. Orosz nők voltak, keskeny, ideges ke-
zűek, szőke hajúak, sötét szeműek. A szemük pillája sose
reszketett és a tekintetük nem kerülte el az urak tekinte­
tét, bárha úgy tetszett, mintha észre se vennék azokat.
Egy fiatal angol lépett el az asztal mellett. Frakkja
már messziről szabójának előkelőségét hirdette. Szem­
pillantásra megállt, hogy egy pár lekötelező szót váltson a
hölgyekkel. Azok az arcát nézték. Ez az arc finom volt,
előkelő és halálra fáradt. Aztán a vállát nézték. A válláról

55
üresen fityegett le a bal kabátujj, magas, szikár alakja
még keskenyebbnek látszott tőle. Monoklija mereven a
mély szemüreghez tapadt, mintha eleven idegek rögzí­
tették volna a csontkeretbe.
Olyan emberek ültek körös-körül, akiket ösztönsze­
rűen gyűlöl a nyárspolgár, mint ahogy a falusi juhászku­
tya is gyűlöli a kényes fajkutyát. A közönséges t ö m e g
rejtélynek nézi ezeket az embereket, irigyli és megveti
őket. Bizonyos, hogy érzéketlenek. Gyöngék, és mégis
kemények. A szemük meg sem rezzen, ha vérben gázol­
nak, de elájulnak, ha a tányéron a villa megzörren. Egy
görbe tekintet miatt pisztolyt ragadnak, de nyugodtan
mosolyognak, ha a hamis játéknál tetten kapatnak. Hig­
gadtan követnek el bűnöket, amiknek említésére is a
„polgáremberek" iszonyodva keresztet vetnek, de inkább
szomjaznak három napig, semhogy olyan pohárból igya­
nak, amelyből már mások ittak. Hiszik az Istent, mint
valami magától értetődőt, de elkülönülnek tőle, mert nem
elég érdekes. Sima és üreslényűeknek tetszenek azok
szemében, akik esetlenségükben a felület mázának nézik
azt, ami a valóságban sok emberöltőn át a lényeg magjául
keményedett meg. Hát ezek az emberek bizony nem üre­
sek, igaz, hogy nem is tartalommal teljesek. Lelkük már
régen nincsen, azért utálja őket a tömeg, amelynek lelke
sose lesz. Arisztokraták ők, akik inkább meghalnak, sem­
hogy hason csússzanak és csalhatatlan szimattal érzik
meg az emberben a proletárt, akit az állatnál is kevesebb­
re becsülnek, de összeroskadnak előtte, ha véletlenül a
t r ó n o n ül. Hatalmasak ők, ám ha csak homlokát ráncolja
is a végzet, olyan tehetetlenek, mint a gyermek. Az ördög
eszköze ők és játékszere egyaránt. . .

56
 Lohengirn nászindulóját játszotta a láthatatlan zenekar.
Harangjelzés.
A terem megcsöndesedett.
A színpad fölött levő falon apró izzólámpák betűfor­
mába gyúlnak:

LA FORCE D' IMAGINATION!

Szmokingban és fehérkesztyűsen egy úrféle, a francia

figarók ismert típusa lépett ki a függöny mögül. Sűrű haj
borította homlokát, állát hegyes kecskeszakáll díszítette,
gomblyukában piros rózsa hivalkodott és szeme körül
mély árnyék sötétlett. Meghajtotta magát és némán helyet
foglalt a széken a pódium közepén.
Hauberisser azt gondolta, valami többé-kevésbé két­
értelmű előadással traktálják, mint a kabarékban k ö z ö n ­
ségesen és bosszúsan másfelé nézett. M i k o r a tekintete
megint a színpadra tévedt, megdöbbenve látta, hogy a
művész - zavarában, vagy azért csupán, hogy egy ordiná-
ré viccet csináljon - a toillettjét oldozgatja.
A terem és a színpad hangtalan csendbe merült.
Tompa hegedűszólam zendült meg a zenekarban, s mint­
ha messziről hangzanék, epedve harsant a vadászkürt:

— Behüt dich Gott, es w a r zu schön gewesen,

Behüt dich Gott es hat nicht sollen sein . . .

Hauberisser csodálkozva tekintett messzelátóján a

színpadra.
A gukker csaknem kiesett a kezéből, úgy m e g d ö b ­
bent. A halántékához kapott, azt hitte, hogy megőrül. H i -

57
deg verejték verte ki homlokát. Oh, hiszen valóban meg­
őrült, mert amit a pódiumon látott, az nem lehetett való­
ság és az nem játszódhatott le a nyilvánosság előtt olyan
urak és hölgyek jelenlétében, akik még néhány hónappal
ezelőtt a legelőkelőbb körökhöz tartoztak.
Vagy csak álmodott talán? Vagy csoda történt-e és
az óra mutatója XV. Lajos korába lendült volna vissza?
A színész szemére tapasztotta a kezeit, olyan ember­
hez hasonlóan, aki fantáziájának teljes erőfeszítésével az
elgondolás legvégső képességéig akar elképzelni valamit.
. . Akkor aztán néhány pillanatra felemelkedett. Gyorsan
meghajolt. És eltűnt.
Hauberisser gyors pillantást vetett az asztalánál ülő
hölgyek felé és a társaságra, amely a közelében ült. Sen­
kit sem látott, akinek csak egy arcizma is rándult volna
meg a mutatvány hatása alatt.
Csupán egy orosz hercegnő tűntetett feszélyte-
lenségével és tapsolt.
Mintha semmi sem történt volna, a közönség halkan
és derülten csevegni kezdett.
Hauberissernek hirtelen olyan érzése támadt, mintha
kísértetek között ülne, idegesen megtapogatta az abroszt
s magába szívta a mosusszal telített virágillatot: a való-
szerűtlenség érzése kínzó iszonyattá fokozódott benne.
Megint megcsörrent a csengő és a terem elsötétült.
Hauberisser felhasználta ezt az alkalmat és távozott.
Kint az utcán szinte röstellte az iménti irtózatát. Hi­
szen alapjában mi történt hát, amit iszonytatónak érez­
hetné? Semmi, ami hosszú időközökben az emberiség
történetében már igen sokszor meg nem ismétlődött vol­
na. N e m történt itt semmi, csak az, hogy az emberek le-

58
vetették azt az álarcot, amely soha mást nem takart, csu­
pán tudatos, vagy tudatlan tettetést, magát erényként
feltűntető halvérűséget, vagy barátagyakból kisarjadt asz­
kétikus borzalmakat. Egy beteges alkotás, de arányaiban
olyan kolosszális, hogy végül égig m e r e d ő t e m p l o m h o z
hasonlított, sok évszázadnak mutatott kultúrát hazug tük­
rözéssel; most összeomlott és kitárta a belső rothadást.
Hát vajon a kelevény felfakadása nem kevésbé utálatos-e
és nem kevésbé irtóztató-e, mint mikor folytonos növe­
kedésben van? Csak gyermekek és bolondok, akik nem
tudják, hogy az ősz tarka színei a rothadás színei, csak
gyermekek és bolondok sírnak, ha eljön a halálos novem­
ber, a tavasz helyett, amely elé epekedtek.
Akárhogy iparkodott is Hauberisser helyreállítani lel­
kének megzavart egyensúlyát s bárha sikerült is neki,
hogy az érzelmek elhamarkodó ítélkezését higgadt meg­
fontolással fojtsa el, az argumentumok mégsem győzték
le irtózatát, amely konokul merevedett meg lelkében,
mint a kőoszlop. Lelke és értelme, mely súlyosan lakta
tudatának legmélyebb mélységeit, nem hagyta üres sza­
vakkal elámítania magát.
Mintha egy emberfölötti hang szótagonként csöp-
pentené fülébe a megvilágosodást, lassanként megértette,
hogy az irtózat, amelyet most érez, nem egyéb, mint az
a tompa, fojtogató félelem valami meghatározhatatlan
előtt, amelyet már régen ismert: a hirtelen észrevevés,
hogy az emberiség feltartóztathatatlanul romlásba zuhan.
A szörnyítő színjátékban az volt a legfullasztóbb,
hogy a közönség magától értetődőnek tekinthetett vala­
mit, amit még tegnap a lehetetlenség csúcsának tetszett.
Iszonytatónak tetszett előtte ez az őrült galoppban való

59
lezüllés és az egyébként türelmesen lépkedő időnek meg­
b o k r o s o d o t t belerohanása a szellemi sötétség éjszakájába,
mintha kísértetek tűntek volna fel előtte váratlanul az
útfordulóban.
Megint érezte Hauberisser, hogy újból lejjebb süp­
pedt abba a világtalan világba, ahol az élet jelenségei is
annál gyorsabban olvadnak fel kísérteties valószerűtlen-
ségekké és annál gyorsabban halványulnak meg lényeg
nélkül való árnyakká, mennél élesebbek a valóságban.
Befordult ama két mellékutca egyikébe, amelyek
jobbról és balról a tinglitanglit megövezték és nyomban
elhaladt egy szűk üvegcsarnok előtt, amelyet csodálatos­
képpen ismerni vélt.
Amikor a sarkot megkerülte, Chidher Grünnek bá­
dogredőnnyel elzárt boltja előtt állott, az a helyiség,
amelyből az imént távozott, csupán hátsó része volt an­
nak a különös, toronyszerű, lapos tetejű háznak, amely a
Jodenbreedstraaton már délután feltűnt neki.
Fölnézett a két homályos ablakra. Ismét megrohanta
a valószerűtlenségnek elidegenítő benyomása: az egész
épület a sötétségben csalódásig hasonlított egy óriási em­
beri koponyához, amely felsőállkapcsának fogaival a föld­
re támaszkodott.
M i k o r hazafelé ballagott, önkéntelenül hasonlította
össze e téglából összehabart koponya belsejének fantasz­
tikus zagyvaságát az emberagy sokféle tekervényes gon­
dolatával és sejtésével és mintha e sötét kőhomlok mö­
gött oly talányok szunnyadoznának, amelyekről Amsz­
terdam népe még csak nem álmodik; a mellében szoron­
g a t ó sejtelmek a végzet küszöbén leselkedő események
fojtogató előérzéseivé sűrűsödtek össze. Gondolkodott:

60
 «Vajon álom volt-e csak az a zöld arcú látomás,
amelyet a bűvész-szalonba látott?»
Az öreg zsidó mozdulatlan alakja a pulpitus előtt
emlékezetében hirtelen az árnyékszerű k ö d k é p e k jellegét
öltötte és még inkább álomból kisarjadzottnak látszott,
mint maga a zöldarcú látomás.
«Ez az ember vajon valóban a földön állott-e?»
Mennél élesebben rögzítette képét maga elé, annál
inkább kételkedett e jelenség valószerűségében. Hajszál­
pontossággal tudta e percben, hogy a pulpitus tolófiókját
tisztán látta a kaftánon keresztül, mintha ez nem is anyag,
hanem levegő lett volna csupán.
Hirtelen bizalmatlanság tört ki a lelkéből villámló
lobbanással. Kezdett kételkedni lelkének érzékelő képes­
sége felől, de bizalmatlansággal fordult a külvilág jól
meglapozottnak látszó anyagszerűsége felé is. E magya­
rázhatatlan folyamatok nyitját keresvén, eszébe jutott,
amit már gyermekkorában tanult, hogy némely megfog­
hatatlanul messze látszó tejúti csillag fénye csak hetven­
ezer esztendő alatt éri el a földet. Ha tehát volnának is
olyan messzelátók, amelyek ama világtesteket a szemhez
közel hozni képesek lennének, akkor is, amott csak olyan
eseményeket lehetne megfigyelni, amelyek már hetven­
ezer esztendő előtt semmisültek bele a múltba, de meg­
látásuk mégis olyan valószerűen és olyan igazán hatna,
mintha most történtek volna meg. A világűr véghetetlen
kiterjedésében tehát (megrendítően félelmetes g o n d o l a t ! )
minden történés, amely egyszer ott megszületett, ö r ö k k é ­
való kép gyanánt marad meg a világosságban. Ennélfogva
tehát - fejezte be gondolatmenetét - van rá lehetőség, ha-

61
bár csak az emberi hatalom körén kívül, hogy régen el­
múlt dolgokat visszaidézhessünk.
Mintha k ö z e volna a kísérteties visszatérés e törvé­
nyéhez: ijesztően eleven valósággá testesült meg az öreg
zsidó látomása.
M a g a mellett érezte a fantomot, a szemnek ugyan
láthatatlan maradt, de mégis jelenvalóbb, mint az a fényes
csillag a messze tejúton, amelyet éjjelről éjjelre mindenki
láthatott, jóllehet, hogy talán már hetven esztendővel ez­
előtt végképpen kialudt.
Lakása elé ért, keskeny, kétablakos, ósdi házacska
elé, amelyet egy kis kertecske választott el az úttesttől.
Megállt, kinyitotta a nehéz tölgyfakaput.
Oly élesre finomult az az érzése, hogy közelében van
valaki, hogy önkéntelenül hátra tekintett, mielőtt belépett.
Felkapaszkodott az alig mellszélességű lépcsőn, a-
mely, mint a hollandi házakban általában, itt is, mint a tű­
zifalak létrája, törés nélkül nyújtózkodott föl a földszint­
től egészen a tetőzetig.
A hálószobájába lépett. A hosszú, keskeny terem fala
és mennyezete fakárpittal volt kideszkázva. Közepén
asztal és székek állottak. Minden egyéb: szekrények, ko­
módok, m o s d ó , de még az ágy is be voltak építve a sárga
selyemmel bevont falakba.
Megfürdött, aztán lefeküdt.
M i k o r eloltotta volna a lámpát, tekintete az asztalra
esett, amelyen egy kockaformájú dobozt pillantott meg.
«Ahá, a papírmaséból való delfi-i orákulum, amelyet
a bűvész-szalonból küldtek» - mosolygott már-már el­
szunnyadó öntudattal.

62
 Alig egy másodperc múlva félálmából felriadt; saját­
ságos zajt vélt hallani, mintha valaki vékony pálcikákkal
ütögetné a padlózatot.
Valaki a szobában van!
De hiszen, jól emlékszik reá, a kaput bezárta maga
után.
Óvatosan tapogatott a falmentén a villanylámpa
gombja után s ekkor megérintette valami halk és gyors
ütéssel karját, mintha kis deszka ütődött volna hozzá. A
falban ugyanekkor csattintott valami és egy könnyű tárgy
gurult végig az arcán.
A villany fellángolt.
Megint felhangzott a kis pálcikák dobolása.
Az asztalon álló zöld doboz belsejéből szűrődött ki
ez a t o m p a zsivajgás.
«Az ostoba halálfej gépezete indult meg; ennyi az
egész» - dünnyögte Hauberisser bosszúsan, aztán ama
tárgy felé nyúlt, amely legurult az arcán és most a karja
mellett hevert. Ahogy álomittas tekintettel megállapít­
hatta: az valami sűrű, már-már megfakult írással borított
papírtekercs volt. Fogta, a szoba közepébe hajította, le­
csavarta a villanyégőt és elaludt.
«Valahonnan leesett, vagy a falban véletlenül kinyi­
tottam egy csapófiókot» - csomózta össze nagy erőfe­
szítéssel utolsó tiszta gondolatait.
A gondolatai lassan-lassan konfuzus látomásokká sű­
rűsödtek, amíg végre álomkép gyanánt, a nap benyomá­
sainak önkéntelen kiformálódásaképpen állt előtte egy
zulukaffer, vörös pamutból kötött hálósüveggel a fején,
zöld békalábakkal és kezében gróf Ciechowski vizitkár­
tyáját tartotta. Mellette pedig állt a jodenbreestraati k o -

63
ponya-épület és vigyorogva hol az egyik szemét hunyta
le, hol a másikat.
A kikötőben, jó messzire búsan üvöltött egy hajó szi­
rénája. Az ébrenlétből ez kísérte Hauberissert az álom
mélyen örvénylő szakadékaiba.

64
 Negyedik fejezet

P feill báró a vasúthoz sietett, hogy elérhesse a késő

délután induló vonatot. Hilversumba igyekezett, itt
volt Buitenzofg nevű nyári lakja. A vityillók és
árubódék labirintusában már-már kitúrta magát az estéli
forgatagból, közel jutván a kikötőhídhoz, mikor a t e m p ­
lomtornyok hirtelen felhangzó harangjátéka a hat órát je­
lezte. A vontjáról lemaradt.
Gyors elhatározással megfordult és az óváros felé
haladt. Szinte megkönnyebbültnek érezte magát, hogy a
vonatról lekésett. Amikor Hauberissert elhagyta, valami
állandóan az agyában zakatolt. Most, hogy néhány órával
rendelkezik, majd elintézi.
A Heerengracht k o m o r alléjában megállapodott egy
csodaszép, fehérkeretű vöröstéglákból épült régies ba­
rokképület előtt. Egy másodpercre felnézett az óriási t o ­
lóablakra, amely az első emeletnek csaknem az egész
magasságát és szélességét borította, aztán m e g r á n t o t t a a
súlyos bronzcsengőt és várakozott.
Örökkévalóságig tartott, amíg egy öreg libériás szol­
ga fehér harisnyában és szederszínű térdnadrágban, ajtót
nyitott.
— Itthon van Sephardi d o k t o r úr? Hiszen, m a g a ismer
engem, Jan, ugye? (Pfeill báró a névjegyét adta oda.) N o ­
hát, kérem, vigye fel ezt a kártyát és kérdezze m e g . ..
— Nagyságos úr már várja önt, Uram. Parancsoljon.
Az öreg fölvezette az indiai szőnyegekkel borított és
kínai hímzésekkel dúsan díszített keskeny lépcsőn, amely

65
olyan meredek volt, hogy meg kellett fogódzkodnia a
rézkorlátba, hogy egyensúlyából ki ne lendüljön.
A szántál fa bódító illata töltötte be a házat.
— V á r engem? Hogyan? - kérdezte a báró csodálkozva.
Esztendők óta nem látta már Sephardi doktort és alig
félórája éppen, hogy eszébe jutott meglátogatni őt. A
bolygó zsidó zöldarcú látomása kísértett az agyában,
sokféle változásban és valahogyan eltérően attól a for­
mától, amelyet Hauberisser elé állított. Vágyakozott a
részletek megállapítására és ezért kereste fel Sephardi
doktort.
— A nagyságos úr telegrafált önnek ma délelőtt Hágába,
u r a m és a látogatását kérte.
— Hágába? De hiszen régóta már ismét Hilversumban
lakom. Tisztára véletlen, hogy most idejöttem.
— N y o m b a n jelenteni fogom a nagyságos úrnak, hogy
U r a s á g o d itt van.
Pfeill báró leült és várakozott.
Körülnézett. Minden a régi helyén volt, mint legutol­
só látogatása alkalmával. Csillogó szamarkandselyem bo­
rította a súlyos faragott székeket; a mohazöld, aranyozott
nephrit-cserépből épített oszlopos kandalló mellett két te-
t ő z e t e s karosszék állott; tarka színekben ragyogó ispa-
háni szőnyegek takarták a padozat fekete-fehér kőkocká­
it; a falboríték fülkéiben japán hercegnők halványrózsa­
színű porcelánszobrocskái világlottak; alattuk apró asz­
talkák fekete márványfedéllel; a falakon Rembrandt-féle
festmények és Ismael Sephardi őseinek más mesterektől
származó portréi: bevándorolt, előkelő portugál zsidók,
akik a híres Hendrik de Keyser által építtették meg házu­
kat és abban laktak, abban meg is haltak.

66
 Az elmúlt korok e férfiait Pfeill báró összehasonlí­
totta Ismael Sephardi arcvonásaival.
Ugyanazok a keskeny koponyák, ugyanazok a nagy,
sötét, mandulaformájú szemek, ugyanazok a vékony aj­
kak és enyhén hajlott élesvágású orrok; a tekintetük is
egy volt: rokontalan, megvető, csaknem fennhéjázó, mint
a spanyol zsidóké általában; a lábuk és a fehér kezük
szinte természetellenesen keskeny. Ennek a típusnak alig
volt más közössége a zsidók másik fajtájával, az úgyne­
vezett askenáz-zsidókkal, mint vallás, amelyhez mind a
két fajta ragaszkodott. Ezek az arcformák, amelyek év­
századokon keresztül változatlanul egy nemzedékről a
másikra öröklődtek át, nyomát sem árulták el annak a
megalkuvásnak, amely megváltozott időkhöz alkalmaz­
kodni akar.
Alig, hogy egy szempillantásig így elszemlélődött,
belépett Sephardi doktor úr, üdvözölte és b e m u t a t t a a fi­
atal, szőke, feltűnően szép, körülbelül huszonhat eszten­
dősnek látszó hölgynek, aki nyomon követte.
— Igazán táviratozott ön nekem, kedves doktor? - kér­
dezte Pfeill báró. - Jan azt mondja.
Sephardi mosolyogva fordult a fiatal hölgy felé:
— A báró idegei oly finomszövésűek, hogy elég csak el­
gondolni is valami kívánságot és ő már teljesíti is azt.
Megérkezett, anélkül, hogy táviratomat megkapta volna.
Most Pfeill felé fordult és a hölgyre mutatott:
— V a n Druysen kisasszony, leánya atyám elhunyt legjobb
barátjának és azért jött ide Antwerpenből, hogy tanácso­
mat kérje olyan ügyben, amelyről azonban csak ön adhat
felvilágosítást. Egy festményre vonatkozik, vagy helye­
sebben: összefüggésben van egy festménnyel, amelyet ön

67
egyszer előttem megemlített. Úgy emlékszem Leidenben
látta, az Oudheden-gyüjteményben és Ahasverust ábrá­
zolja.
Pfeill báró elámulva nézett barátjára:
— Ön ezért táviratozott nekem?
— Ezért. T e g n a p Leidenben voltunk, hogy a képet meg­
nézzük, de azt mondták nekünk, hogy ahhoz hasonló
festmény sohasem volt a gyűjteményben. Holwerda igaz­
gató, akit nagyon jól ismerek, arról biztosított, hogy ké­
pek egyáltalán nincsenek is ott, mert e múzeum csupán
egyiptomi r é g i s é g e k e t . . . .
A fiatal hölgy közbevágott:
— Ha megengedi, elbeszélném a bárónak, miért érdekel
engem ez a dolog. N e m szeretném önt, báró úr, családi
viszonyaim epikus ecsetelésével untatni, s ezért röviden
csak ezt m o n d o m : elhunyt édesapám életében, akit ki­
mondhatatlanul imádtam, fontos szerepe volt egy ember­
nek, vagy - talán különösnek hangzik - egy jelenségnek,
amely gyakran hónapokon keresztül gondolatvilágának
egész tartalma volt.
Sokkal fiatalabb voltam még akkor, talán élnivágyá-
somban önzőbb is, semhogy atyám belső életét megér­
tettem volna. Anyám már régen meghalt. De most ki­
újultak bennem a régi emlékek és ö r ö k ö s nyugtalanság
gyötör, hogy olyan dolgok után kutassak, amelyeket
megérteni régen kellett volna megtanulni.
Bizonyára azt fogja gondolni, hogy az agyam nincs
egészen rendben, ha azt m o n d o m önnek, hogy inkább ma
óhajtanék meghalni, mint holnap. Ú g y érzem, hogy a leg-
blazírtabb világfi sem állhat közelebb az öngyilkossághoz,
mint én.
 Hirtelen megzavarodott és csak a k k o r vett magán
ismét erőt, mikor észrevette, hogy Pfeill báró mély k o ­
molysággal hallgatja és megérteni látszik azt a hangula­
tot, amely őt annyira nyugtalanítja.
— No igen - folytatta nyugodtabban, - a képről beszél­
tem, arról a jelenségről. H o g y hát mi van azzal? Jóformán
semmit sem tudok róla. Csak annyit tudok, hogy sokszor
mondta atyám, amikor - akkor még gyermek voltam -
vallásról és az isten felől kikérdeztem, hogy közeledik az
idő, mikor az emberiség alól kisodródnak az utolsó tá-
masztóoszlopok és egy rettentő szellemi szélvihar el fog
söpörni mindent, amit emberkezek valaha fölépítettek.
Csak azok fognak kimenekülni az általános pusztulásból -
szó szerint így mondta, - akik meglátják magukban érc­
zöld arcát az eljövendök hírnökének, az ősrégi ember­
nek, akit nem győzött le a halál.
Megostromoltam: hogyan néz ki az eljövendök hír­
nöke? Élő ember-e ő, vagy csak kísértet, vagy talán ma­
ga a jó Isten és miről ismerhetek rá, ha iskolába menet
véletlenül találkozom vele? Atyám mindannyiszor ezt
mondta: nyugodj meg, gyermekem és ne képzelődjél.
N e m kísértet az és ha meg is jelenik előtted egyszer kí­
sértet gyanánt, ne félj: az egész világon ő az egyetlen em­
ber, aki nem kísértet. Fekete szalag koszorúzza homlo­
kát, alatta az örök élet jele rejtőzik, mert aki nyíltan
hordja magán az élet jelét, s nem mélyen magába zárva,
az meg van bélyegezve, mint Káin. És ha ez úgy lépne is
előtted, mint egy világító tűzoszlop, mégis csak kísértet
lenne és kísérteteknek zsákmánya. H o g y vajon Isten-e ő,
azt nem mondhatom meg neked, úgy se értenéd meg.
Mindenütt találkozhatsz vele, legvalószínűbben akkor,

69
amikor legkevésbé várod. Csak érettnek kell lenned eh­
hez a találkozáshoz. Szent Hubert is a vadászat tumultu­
sában pillantotta meg a fehér szarvast, akkor éppen mikor
íjjával megölni akarta.
Van Druysen kisasszony néhány szempillantásra
megpihent, aztán folytatta:
— Mikor aztán sok esztendővel később kitört a szörnyű
háború és a kereszténység kimondhatatlanul lejáratta ma­
gát.. .
— Bocsánat: a keresztény világ. Ez annak éppen az el­
lenkezője - zavarta meg mosolyogva Pfeill báró.
— Természetes. Én is így értettem: a keresztény világ.
N o s hát, a k k o r eszembe jutott, hogy atyám próféta mód­
jára előrelátta a jövőt és a nagy vérfürdőre célzott.
— Bizonyos, hogy nem a háborúra célzott - szakított fél­
be nyugodt hangon Sephardi. - Külső események, ami­
lyen a háború is, akármilyen iszonytatóak is, mégis ártal­
matlan égzengésként enyésznek el azok előtt, akik a vil­
lámot nem látták és akiknek lába előtt nem csapott le.
Ilyenek nem éreznek mást, csupán azt, hogy „hál'isten­
nek, engem nem talált". A háború két részre szakította az
embereket és azok nem értik meg egymást. Az egyik rész
belelátott a pokolba és életük végéig némán hordják ma­
gukban a rémképet, a másik rész alig látott belőle egye­
bet, mint fekete nyomdafestéket. M a g a m is ezek közé
tartozom. Alaposan megvizsgáltam magam és irtózva ál­
lapítottam meg: (röstelkedés nélkül m o n d o m ) nyomtala­
nul siklott le a lelkemről a milliók nyomora. Miért ha­
zudjak? Ha mások az ellenkezőt állítják és nem hazud­
nak, készségesen és alázatosan emelem meg akkor előt­
tük a kalapomat. De én nem tudnék hinni nekik. Lehe-

70
tétlen elgondolnom, hogy én ő náluk ezerszeresen alja­
sabb vagyok. Bocsásson meg, kisasszony, hogy megza­
vartam.
— Talpig férfi és nyíltlelkű, aki nem szégyelli a szíve
gyöngéit - gondolta a báró és örömtől szikrázó pillantást
vetett Sephardi sötétbőrű, büszke tudósarcárá.
— Azt hittem - folytathatta a fiatal hölgy - atyám a hábo­
rúra célzott, de lassan érezni kezdtem, ahogy ma már
mindenki érzi, ha szív d o b o g a mellében és nem kavics,
hogy valami fojtogató lagymatagság gőzölög elő a föld­
ből, a halállal rokontalan és ezt az unottságot, ezt a sem
élni-, sem halnitudást értette atyám, mikor azt mondta: az
emberiség alól ki fognak sodortatni az utolsó támasztó
oszlopok. M i k o r aztán Sephardi doktornak, - ahogy
atyám említette - a zöldarcú ősről beszéltem és tudván
róla, hogy nagy kutató e tudomány területein, arra kér­
tem, mondja meg, mit tartsak minderről és nem lehetsé­
ges-e, hogy több rejtőzik e dolgok mögött, mint atyám­
nak valami lázképzete, akkor eszébe jutott, hogy ön, báró
úr, említett előtte egy festményt. . .
— Amely, sajnos - egészítette ki Pfeill báró a m o n d a t o t -
nem is létezik. Való igaz: beszéltem Sephardi doktornak
erről a képről, az is igaz: szentül hittem, hogy e festményt
— emlékezetem szerint - Leidenben láttam évekkel ezelőtt.
De egy óra óta körülbelül már nem hiszem. M o s t már
csak egy dolog látszik előttem bizonyosnak: hogy én ezt
a képet sohasem láttam, sem Leidenben, sem egyebütt.
M é g ma délután is beszéltem egy barátommal arról a
képről, emlékeimben úgy tűnt nekem, hogy keretben
foglalva egy falon látom; mikor aztán a pályaudvarra
mentem, hogy haza utazzam, hirtelen megvilágosodtam

71
afelől, hogy a keret csupán látszólagos és csak hozzáál­
m o d t a m az emlékezetemben élő zöldarcú látomáshoz. És
nyomban ide siettem a Heerengrachtba Sephardi doktor­
hoz, hogy megbizonyosodjam felőle: valóban e festmény­
ről beszéltem neki évekkel ezelőtt, vagy talán ez is álom
csupán. H o g y a kép hogyan került a fejembe, az olyan
talány, amelyet nem tudok megfejteni. Ezelőtt sokszor
még álmaimban is üldözött. Azt is talán álmodtam csu­
pán, hogy Leidenben van egy magángyűjteményben és az
álomra való emlékezés valósággal megélt élménnyé szí­
nesedett meg a lelkemben. Bonyolultabb lesz a dolog az­
által, hogy amikor ön, nagyságos kisasszony, az imént
atyjáról beszélt, a kép ismét megjelent előttem, kábító
megfoghatósággal szinte, csak mégis másképpen: eleve­
nen, reszkető ajkakkal, mintha beszélni akarna, már nem
látszott halottnak és nem is merevnek, aminő egy fest­
mény. . .
Hirtelen elhallgatott és befelé önmagába figyelni lát­
szott, mintha a kép suttogva megszólalt volna benne és
arra hallgat. Sephardi és a fiatal hölgy megdöbbenve szin­
tén hallgattak.
A Heeringracht felől felhangzott egy nagy mozgóor­
g o n a hangja, aminőt sokat lehet látni Amszterdam utcáin.
— Csak ezt az egy feltevést fogadhatom el - szólt Se­
phardi rövid szünet után, - hogy hipnotikus állapottal van
dolgunk ebben az ön esetében. Ön megélt valamit mély
álomállapotban, t u d a t o s szemlélődés nélkül, ami aztán
később egy portré álarca alatt besurrant a nap eseményei
közé és ezekkel látszólagos valóság gyanánt forrott ösz-
sze.

72
 Mikor észrevette, hogy Pfeill báró elhárító k é z m o z ­
dulatot tesz, hozzáfűzte:
— Ne higgye, hogy ez valami betegséget, vagy rendelle­
nességet jelent; ilyen dolgok gyakran fordulnak elő és ha
fel lehetne tárni igaz eredetüket, m o n d h a t o m , úgy érez­
nénk magunkat, mintha hályog esne le a szemünkről. E g y
csapásra egy második, folytatólagos életbe virradna a lel­
künk. Ezt az életet most csupán álmunkban éljük, anél­
kül, hogy tudomásunk lenne róla, mert testi életünk túlsó
partjain van és elfelejtjük akkor, amikor az álomhídon, a-
mely nappalt és éjjelt összeköt, visszavándorolunk. Amit
a keresztény miszticizmus rajongói írnak az újraszületés-
ről, amely nélkül őszerintük lehetetlen meglátni Isten bi­
rodalmát, felfogásom szerint nem egyéb, mint az ez idáig
halálba zsibbadt én-nek a felébredése olyan birodalomba,
amely érzékeinktől függetlenül létezik valahol; szóval:
holtra zsibbadt én-ünk a mennyországba való beleébredé­
se ez.
A könyvespolcról leemelt egy könyvet, lapozgatott
benne és végül rátalált egy képre, amelyet vendégeinek
megmutatott:
— A Csipkerózsikáról szóló mesének értelme kétségtele­
nül szintén erre vonatkozik és nem tudnám: mi egyebet
jelentsem az újraszületésnek eme régi alkimisztikus il­
lusztrációja? Tessék: egy meztelen ember, aki koporsójá­
ból feltámad s mellette egy koponya égő gyertyával a
homlokán. Különben, ha már keresztény rajongókról be­
szélünk, megemlítem, hogy van Druysen kisasszonnyal a
Z e e Dykre megyünk ma este. Rajongók tartanak ott va­
lamilyen gyülekezetet s ami a legkülönösebb: itt is kísért
a zöldarcú látomás.

73
— A Z e e Dykre? - ujjongott Pfeill - hiszen az a betörők
negyede.
— N o , az már távolról sem olyan veszedelmes, mint ré­
gente. Úgy hallom, a régi rablóvilágból már csak egy
rosszhírű m a t r ó z k o r c s m a maradt meg, „az oranjei her­
c e g h e z " címzett lebuj. Egyebekben ártalmatlan, szegény
kézművesek lakják azt a negyedet.
— Lakik ott - szólt közbe megvidámultan van Druysen
kisasszony - egy öreg különc is a nővérével. Swammer-
damnak hívják ezt a bolond különcködőt, aki polgári
•foglalkozásában lepkegyűjtő, szabad óráiban ellenben
Salamon királynak képzeli magát. Az ő vendégei leszünk;
a néném: de Bourignon kisasszony naponta érintkezik
vele. N o s , mit szól hozzá? U g y e előkelő összekötteté­
seim vannak? H o g y minden félreértést megelőzzek, meg­
jegyzem, hogy ez a néném a Beginen-kolostor tisztelet­
reméltó alapítványhölgye és túlhabzó vallásosságáról hí­
res.
— Mit? - kiáltott nevetve Pfeill báró - az öreg Jan Swam-
merdam? H á t él m é g az a vén legény? És ugyan megvan-
e m é g a tenyérvastagságú gumitalpa?
— Ön is ismeri? - érdeklődött vidám csodálkozással van
Druysen kisasszony. - Ugyan miféle ember? A néném azt
állítja róla, hogy próféta. Igazán az? Kérem, beszéljen
róla nekem valamit.
— Szívesen, kisasszony, ha ezzel szórakoztathatom. De
sietnem kell és már most kell búcsúznom, különben
megint lemaradok a vonatról. M i n d e n esetre: Agyő már
előre is. Különben pedig ne várjon tőlem kísérteties dol­
gokat, vagy effélét. A dolog inkább komikus.
— Annál jobb.

74
— Tehát: Swammerdamot már gyermekkorom óta isme­
rem, később aztán elvesztettem szemem elől. I r t ó z t a t ó
naplopó voltam akkoriban, s mint akit az ö r d ö g szállt
meg, oly heves szenvedéllyel űztem sok mindenfélét, ép­
pen csak, hogy tanulni nem szerette. A hüllő és rovar­
gyűjtésért majdhogy megbolondultam. Ha valamely állat­
kereskedő kirakatában felfedeztem egy koffernagyságú
teknősbékát, nyomban megvásároltam, hazavittem és fűt­
hető nagy üvegszekrényben idomítottam. Másféle békám
is volt töméntelen. Ezek éjszaka olyan kuruttyolást vittek
véghez, hogy csakúgy csörömpöltek a szomszéd házak
ablakai.
Kimondhatatlan, hogy mennyi t ö m é r d e k férget za­
báltak meg. Zsákszámra kellett azokat a lakásunkra ci­
pelni. Hogy Hollandiát manapság már csak nagyon kevés
légy zaklatja, az kizárólag akkor m ű k ö d é s e m alaposságá­
nak köszönhető. A svábbogarakat például én irtottam ki.
A békák, sajnos, sohasem kerülhettek szemeim elé. N a p ­
pal megbújtak a köveik alatt, éjjel pedig szüleim makacs
akaratából aludnom kellett.
Végül azt tanácsolta az anyám, hogy engedjem sza­
badjára a bestiákat s csupán a köveket tartsam meg, ami
egyre megy és sokkal egyszerűbb; én azonban ezeket az
értelmetlen javaslatokat felháborodva utasítottam vissza.
Szenvedélyes rovargyűjtésem ismertté tette a nevemet és
az entomológiai egyesület is kitüntetett a figyelmével. Ez
az egyesület fiatalságom dacára tagjává választott. M é g
most is birtokomban van az a diploma, amely e szavakkal
végződik: legszebb biológiai üdvözletünket küldjük.

75
 N e m s o k á r a megtudtam, miért tartottak érdemesnek a
feltűnő kitüntetésre. A biológiai aggastyánok ugyanis
vagy félvakok voltak, vagy olyan törődöttek, hogy már
alkalmatlanok voltak a rovarvadászatra, míg én kilomé­
ternyi távolságból is megláttam a levélen meglapuló rova­
rokat. A ravasz öregek vadászkutyának vettek maguk
mellé.
Csak egy ember volt közöttük, aki engem is felül­
múlt: a hatvanöt esztendős Jan Swammerdam. Azt tar­
tották felőle, hogy példás élete jutalmául mindent meg­
látó szemmel ajándékozta meg az Isten. Hiszen tudják:
Hollandiában becsülete van még az erénynek. Mindig
csak fekete redingotban láttam; lapockacsontjai táján a
lepkeháló körformájának kiduzzadó vonala látszott, a ka­
bát alól pedig a zöldszínű nyél látszott ki mintegy arasz­
nyira. Inggallért sohasem viselt, hanem ahelyett egy ócs­
ka térképet csavart a nyaka köré. Ennek a furcsa viselet­
nek a titkát, amikor egyszer nála voltam, úgy tudtam
meg, hogy rámutatott a fehérneműs szekrényére, azt
mondván: lássa, még csak be sem nyúlhatok. Egy Hipo-
campa Milhauseri gubózta be magát a szekrény sarokvasa
alatt és három teljes esztendő kell hozzá, amíg a gubóból
kibújik.
Kirándulásaink alkalmával valamennyien a vasutat
használtuk, csupán Swammerdam járta meg gyalogszerrel
óriási vadászterületeinket, mert szegény volt és nem tudta
fedezni az utazási költséget. És hogy cipőtalpát kímélje,
valamilyen gumioldattal kenegette, ami az idők során te­
nyérvastagságú lávaréteggé vastagodott. M é g most is
magam előtt látom e csodálatos cipőtalpakat. Érdekes
fajtájú pillangó-fattyúkat tenyésztett, ebből állt az egész
keresete s ez oly kevés volt, hogy nem tudta megakadá­
lyozni, hogy felesége, aki szeretetteljes elnézéssel viselte
el a szeszélyeit és türelmesen osztotta m e g vele szegény­
ségét, végső elgyengülésben haljon meg váratlanul.
Ez idő óta Swammerdam végképpen elhanyagolta
egzisztenciájának financiális érdekeit és csupán ideáljának
élt, annak a célnak ugyanis, hogy felkutasson valamilyen
zöldszínű trágyabogarat, amelyről azt állítja a tudomány,
hogy állati konokságból pontosan harminchét centiméter­
nyi mélységre túrja magát és csak olyan helyeken talál­
ható, melyeknek felületét juhtrágya borítja.
Én és az egyik iskolatársam ugyan kétségbevontuk
ezt a tudományos állítást, de eléggé elvetemültek voltunk
ahhoz, hogy az öreget becsapjuk. Időről időre juhtrágyát,
amelyet állandóan a zsebünkben hordtunk, a falu utcáin
szétszórtunk, mindig a legfeláshatatlanabb helyeken és
örömünkben üvöltöttünk, mint az indiánok, mikor észre­
vettük, hogy Swammerdam, mint egy megtébolyodott
vakond, a juhtrágyás dombra veti magát és túrni kezd.
Egy reggel azonban olyan csoda történt, amely szívünk
gyökeréig megrendített. Egyszer megint bogarászni men­
tünk; elől az öregek totyogtak és mekegve dudorászták
az egyesületi himnuszt:
— Eu — prep — ia
pudica (valami gyönyörű szitakötőféle latin neve)
sajnos, elszálla,elszálla...
De ha egy is erre szállna
erre szállna
Bedugnám a tarisznyámba, tarisznyámba.

77
 A menet végén bandukolt famugosan, szikáran, fe­
ketén és ásóval felfegyverkezve Swammerdam. Kedves,
öreg arca szinte biblikus átszellemültségtől ragyogott és
amikor e szokatlan hangulat okát tudakolták, titokzato­
san csak annyit mondott, hogy jóslatos álomlátása volt ez
éjszaka, annak örül. Nyomban azután egy adag juhtrágyát
hullajtottunk széjjelszerte. Swammerdam észrevette a
szemetet, megállt, fejéről levette a kalapját, mély lélek-
zetet vett és reménységtől meg hittől borzongva a nap
felé nézett, amíg pupillái oly kicsinyekre váltak, mint a tű
hegye, aztán lehajolt és ásni kezdett, hogy csak úgy rö­
pültek a kavicsok. Az iskolapajtásom és én mellette ál­
lottunk és lelkünkben az ördög ujjongott. Swammerdam
hirtelen halotthalványra sápadt, az ásót elejtette és kezét
görcsösen a szájához tapasztva belebámult a lyukba,
amelyet felásott. N e m s o k á r a pedig egy trágyabogarat ka­
parászott ki a mélységből. Úgy meg volt hatva, hogy so­
káig szólni sem tudott, csak két kövér könnycsepp per­
gett le az arcán. Végre halkan megszólalt: ma éjszaka ál­
momban megjelent a feleségem szelleme, fehéren, mint
egy szent és megvigasztalt és megjósolta, hogy ma meg
fogom találni a bogarat. Mi, két csirkefogó, eloldalog­
tunk, mint a gonosztevők és a tekintetünk elkerülte egy­
mást, mert szégyelltük magunkat.
Később azt mondta nekem a pajtásom, hogy azután
még igen sokáig irtózott a kezétől, amely abban a pilla­
natban, amikor kegyetlen tréfára vetemedett az öreg em­
ber ellen, egy szent nőnek eszköze volt talán.

78
 Mikor esteledett, Sephardi d o k t o r van Druysen kis­
asszonyt a Zeedijkre kísérte. Amszterdam leggyanúsabb
negyedében, két csatorna összetorkolása mellett, a k o m o r
Nicolas Kerk közvetlen szomszédságában nyúlt el ez az
utca görbén, vaksötéten és félelmetesen.
A szomszéd utcákban búcsúra készült a nép. V ö r ö s e s
fény verődött ki a sátrakból és bódékból, amely a házak
fölé kanyarodva, az égig felhőzött. A rőt fényhasábok
belefonódtak a sűrű levegőbe, a fehéren szálló gőzpász-
tákba, a hold csillámló tej hullámaiba, s fantasztikusan
gomolygó ködkígyókként hemperegtek a háztetőkön. A
ködben, mint feketén lengő fátyolkendők, a tornyok he­
gyes árnyékképe reszketett.
Túlnanról az a u t ó m o t o r o k dörömbölése hallatszott,
mint egy fájdalmas óriás-szív szenvedő dobogása.
A kíntornák szüntelen csörömpölése, a d o b o k zaka­
tolása, a kikiáltók fültépő kiáltozása, a lövészbódék ki­
csattanó ostorpattogása reszketett a sötét utcákban. Sej­
teni lehetett azt a fáklyafénytől megvilágított képet,
amelynek keretében a hullámzó sokadalom a borsos­
pereccel, színes mézeskaláccsal és kókuszdióból faragott
szakállas emberevő-figurákkal megrakott polcok körül
tolong. Körbesuhanó körhintalovak, le-fellendülő hinta­
csónakok, céltáblákul szolgáló négerfejek, amelyek gipsz­
pipát rágnak és állandóan bólongatnak, gyalulatlan asz­
talok lepengézett bicskákkal, amelyekre karikákat dobál­
nak, szennyes vizű fakádakban zsírosan fénylő fókák,
lengő zászlókkal ékes sátrak, ezüst karikán rikácsoló ka­
kaduk, grimaszoló majmok és a háttérben szorosan egy­
máshoz simulva keskeny házak bámészkodnak, mint elrá­
csozott szemű fekete négeróriások.

79
 Jan S w a m m e r d a m a lármás népünnepélytől messzebb
eső házban lakott, a negyedik emeleten. E ferdén előre­
r o s k a d o z ó épület pincéjében volt a hírhedt matróz-korcs­
ma is: a Prins von Oranje.
A ház belsejében a tetőzet magasságáig a drogériából
kiáradó gyógyfüillat gomolygott, testvériesen ölelkezvén
valami erős pálinkaszaggal, amely Lazarus Eidotter bu­
tikjából hömpölygött ki émelyítő gőzhullámokon.
Sephardi d o k t o r és van Druysen kisasszony felka­
paszkodtak a csirkeketrec létrájához hasonló keskeny és
meredek lépcsőn, amelynek csúcsán egy fehérfürtű, kerek
gyermekszemmel mosolygó öreg hölgy: van Druysen kis­
asszony nagynénje üdvözölte őket nagy szívélyességgel:
— Isten hozott, Éva! És téged is köszöntelek az új Jeru­
zsálemben, téged is Balthazár király!
Aztán bevezette őket a szobába. Vagy hatan ültek áj-
tatosan az asztalnál. M i k o r a vendégek beléptek, azok
zavartan felálltak. De Bourignon kisasszony bemutatta
őket:
— Ez itt Jan Swammerdam és ez itt (egy öreg ellom-
p o s o d o t t anyókára mutatott, aki hollandi főkötője alatt
szüntelenül hajbókolt) a nővére, ez az úr Lazarus Eidot­
ter, aki ugyan nem tartozik a körünkbe, de tiszteletünket
bírja, mert Simon ő, a keresztfahordozó, (és egy házban
lakunk, engedelmükkel - egészítette ki a bemutatkozást a
b e m u t a t o t t kaftános öreg orosz.)
De Bourignon kisasszony folytatta:
— B e m u t a t o m Mary Faatz kisasszonyt, az üdvhadsereg­
ének tagját, akit szellem-neve szerint Magdolnának hí­
vunk.

80
 M o s t egy himlőhelyes, elmosódott arcú fiatal ember­
re mutatott. A szeme gyulladásos, a szemhéja pillátlan
volt. Az arca olyan volt, mintha kenyértésztából gyúrták
volna.
— Ez itt a mi kedves Ezékiel testvérünk. Polgári foglal­
kozása szerint ugyan csak drogériás-segéd, de fenséges
küldetésre rendelte őt ki az Úr, mert ha beteljesül az idő,
ő leszen az, aki ítélkezni fog a nemzedékek fölött. Se-
phardi doktor tanácstalan pillantást vetett van Druysen
kisasszonyra.
Az öreg hölgy észrevette ezt és így szólt:
— Itt mindnyájunknak szellemi nevünk van, Jan Swam-
merdam például Salamon király nevét viseli, a nővére Su-
lamith, én magam pedig Gabriella vagyok, ami nem egyéb
Gábor arkangyal nőnemű formájánál. De közönségesen a
„küszöb őré"-nek neveznek, mert az a hivatásom, hogy a
világűrben szétszórt lelkeket visszavezessem a paradi­
csomba. Ám mindezt, doktor, később j o b b a n meg fogja
érteni, mert ön hozzánk tartozik, noha m é g nem tudja.
Az ön eszményi neve: Balthazár király. N e m érezte m é g a
keresztrefeszítés kínjait?
Sephardi súlyos zavarral küszködött.
Jan Swammerdam szelíden mosolygott:
— Attól tartok - szólt -, hogy Gabriella testvér túlságo­
san buzgalmas. Talán könnyebben megérti a helyzetün­
ket, ha m e g m o n d o m önnek, hogy igaz próféta támadt e
házban sok évvel ezelőtt, egy Anselmus Klingherbogk
nevű, aki közönséges cipőkészítő. A fölöttünk való eme­
leten lakik s még ma este megismerheti. Mi, U r a m , nem
vagyunk spiritiszták, ahogy talán feltételezni tetszik, azt
mondanám, hogy éppen ellenkezőleg, mert semmi k ö -

81
zünk sincsen a halottak birodalmához. A mi célunk: az
örök élet. M á r most tudnia kell, hogy titkos erők rejtőz­
ködnek a nevekben is, ha valamely nevet zárt ajkakkal a
szívünkben szüntelenül belesuttogunk, olyannyira, hogy
éjjelre-nappalra a lényünket állandóan betölti, akkor a
benne rejlő erőt a vérünkbe szívjuk, úgy, hogy az idővel a
testünket is megváltoztatja. Testünknek ez a fokozatos
átváltozása (mert csak a testnek kell megváltoznia, a
szellem őskezdete óta tökéletes) sokféle érzésekben nyi­
latkozik meg, ez az új állapot nem egyéb, mint a szellemi
újjászületés. Sokszor például nyilalló, rágó fájdalmat ér­
zünk, amely j ö n és eltűnik anélkül, hogy észrevennénk,
anélkül, hogy tudnánk: miért mart belénk. Eleinte csak a
húsunkat marcangolja, aztán belekap a csontjainkba is,
míg végre az „első keresztelés" jele képpen egész testün­
ket hatja át. Ez a „vízzel való keresztelés". E k k o r értük el
a keresztrefeszítés legalsóbb fokozatát. Ebben az állapo­
tunkban a kezeinken megmagyarázhatatlan módon kele-
vények nyílnak, amelyekből víz szivárog.
Valamennyien, Lazarus Eidottert kivéve, felemelték a
kezüket, amelyek tele voltak hegekkel, mintha körmök
szakítottak volna sebeket rajtuk.
— De hiszen ez hisztéria! - kiáltott irtózva van Druysen
kisasszony.
— Egész nyugodtan akár hisztériának is nevezheti, Höl­
gyem, az a hisztéria, amely alatt mi állunk, nem betegség.
Hisztéria és hisztéria között különbség van. Kórságnak
csak az a hisztéria nevezhető és lefelé csak az viszi az
embert, amely együtt jár a rajongással és elmezavarral. A
hisztéria másik fajtája: elmetisztulás és kezdete a megvi­
lágosodásnak. Az út ettől folyvást felfelé visz és a meg-
•

82
ismeréseken túl, amely a gondolkodás eredménye, a tu­
dáshoz vezeti el az embert, még pedig kizárólag belső
meglátásokon keresztül. A szentírás belső szózatnak ne­
vezi ezt az utolsó állomást. És ahogy a mai ember gon­
dolkodása nem egyéb, mint az, hogy öntudatlanul szava­
kat suttog el agyában, azonképpen a lelkében újjászüle­
tett ember is egy más rejtelmes nyelvet beszél, olyant,
amelyben újak a szóképzések és nincs benne sem feltevés,
sem tévedés. Ez már nem a régi gondolkodás, a beszéd
nem szánalmasan szegény közvetítője a gondolatnak, ha­
nem merő mágia, kinyilatkoztatása az igazságnak, amely­
nek fényörvényeiben eltűnnek a tévedések, mert a gon­
dolat varázsgyürűi már nem egymás mellett hevernek,
hanem széttéphetetlenül egymásba forrottak.
— És ön Swammerdam úr, ön is itt tart már?
— Ha már itt tartanék, akkor nem itt lennék, Hölgyem.
— Ön azt mondta, az ember úgy gondolkodik, hogy az
agyában szavakat formál. H o g y a n képződik a gondolat -
kérdezte látható érdeklődéssel Sephardi d o k t o r - olyan
ember agyában, aki süketen és némán született és szóval
kifejezhető fogalmakat nem ismer?
— Az ilyen képekben gondolkodik, vagy az ősnyelven.
Lazarus Eidotter vitatkozásra ingerlődött és közbe­
szólt:
— E g y rövid szócskát hagyjon nekem is Schwammerdam-
mom. Magának megvan a kabbalája, nekem is m e g van a
kabbalám. M a g a úgy fordítja, hogy 'kezdetben volt a s z ó '
ez rosszul van fordítva. 'Berésit', magának legyen mond­
va, azt jelenti, hogy 'fej' és nem azt, hogy ' k e z d e t b e n ' .
Mire föl 'kezdetben'?

83
— Fej - dünnyögte Swammerdam és néhány pillanatra
mély tépelődésbe merült. - T u d o m . De az értelme ugyan­
az.
A többi szótlanul hallgatta és jelentőségteljesen egy­
másra néztek.
É v a van Druysen ösztönszerűen érezte, hogy a 'fej'
megemlítésekor a zöldarcú látomásra gondolt s kérdőleg
tekintett Sephardi doktorra aki észrevehetetlenül feléje
bólintott.
Aztán sokáig hallgatott; de mert észrevette, hogy
egynek sincs kedve hozzá, hogy a csendet megzavarja,
mégis megszólalt:
— Mily m ó d o n részesült Klinkherbogk barátja a prófétá­
lás képességében és mily formában nyilatkozik az meg
benne.
Jan S w a m m e r d a m felrezzent, mintha álomból ébred­
ne. Aztán összeszedte magát:
— Klinkherbogk? Igen. Hát Istent kereste egész életén
keresztül, olyan szenvedélyesen és olyan odaadással,
hogy felemésztette minden gondolatát s aludni sem tudott
sok esztendőn keresztül a heves sóvárgástól. Egy éjsza­
ka, mint máskor is, a suszter korongja előtt ült. Hiszen
tudja, a suszterek égő gyertyával megvilágított korongot
állítanak maguk elé és hogy jobban lássanak, azzal vilá­
gítják m e g a munkájukat. E k k o r a k o r o n g fénymagjából
kilépett egy fenségben ragyogó alak és megismétlődött,
ami már az evangélista látomásaiban megolvasható. Az
angyali jelenés könyvet nyújtott feléje, hogy lenyelje azt
és így szólt: Vedd és nyeld le és nyilallások lesznek a ha­
sadban, de szájadban édesség lészen, mint a méz. Fátyol

84
borította a jelenség arcát, csupán a homloka volt taka­
ratlan és a kereszt jele izzott rajta zöldfényű ragyogással.
Éva van Druysen visszaemlékezett atyja ama szavai­
ra, hogy vannak kísértetek, amelyeknek homlokán az élet
jele lángol. Hideg félelem borzongatta.
Jan Swammerdam folytatta:
— Klinkherbogkban azóta él a „belső s z ó " és ez hirdette
meg neki és nekem is, aki akkor egyetlen tanítványa vol­
tam, hogy éljünk és hogyan együnk az élet fájáról, amely
a paradicsomban van. ígéretet nyertünk, hogy m é g csak
rövid ideig tartsunk ki, akkor aztán vége lészen minden
földi nyomorúságunknak és miként Jób, mi is ezerszere­
sen fogjuk visszakapni mindazt, amit az élet tőlünk elra­
bolt.
Sephardi doktor azt akarta mondani, hogy megté­
vesztő és veszedelmes hinni ilyen jóslatoknak, amelyek az
öntudat-alattiságból rejtőznek be a lelkekbe, de eszébe
jutott Pfeill bárónak a zöld bogárról való elbeszélése és
hallgatott. De meg be is látta, hogy az intéssel már jócs­
kán elkésett.
Az öreg ember, mintha eltalálta volna e g o n d o l a t o ­
kat, folytatta:
— Ötven éve éppen, hogy ez ígéretet nyertük, de tü­
relmesnek kell lennünk és nem szabad felhagynunk azzal
a gyakorlattal, amely abból áll, hogy az eszményi nevet
mindaddig suttogjuk be a szívünkbe, amíg újraszületé-
sünk beteljesül.
Nyugodtan és látszólag reményteljesen m o n d t a e
szavakat, de hangjában halk reszketés zokogott, az elkö­
vetkező irtózatos kétségbeesés sejtelmeként, amely el-

85
árulta, hogy mennyire erőlködik, csakhogy meg ne ren­
dítse hitükben a többieket.
— Ötven év óta folytatja ezt a gyakorlatot? - tört ki
Sephardi doktorból az önkéntelen borzalom.
— Oh, hiszen olyan istenien szép - suttogott de Bouri-
gnon kisasszony a rajongók eksztázisában - látni a meg­
telj esüléseket és látni a magas szellemeket, amikor kira-
jozván a világűrből ide tódulnak, hogy Ábrám köré gyü­
lekezzenek. Ábrám ugyanis Anzelmusz Klinkherborgk
szellemi neve, mert ő az ős pátriárka. És a lelkek össze­
gyülekezvén, Amszterdam e szegény Zeedijkjében építik
az új Jeruzsálem alapjait.
Van Druysen kisasszony fölé hajolt és szájához emel­
ve kezét, ezt suttogta a fülébe:
— Mary Faatz prostituált volt ezelőtt és most ő a mi
j á m b o r M a g d o l n a nővérünk. És ide jött és Lázár feltá­
madt halottaiból. Igen, Éva, ez történt, ez a nagy csoda,
nem is tudom, miért nem írtam róla abban a levelemben,
amelyben ide hívtalak. Hát csak gondold meg: Ábrám
halottaiból támasztotta fel Lázárt.
Jan Swammerdam felállt, az ablakhoz lépett és né­
mán nézett ki a sötétségbe.
— Igen, igen, valóban feltámadt. Mint a halott, úgy fe­
küdt boltjában és akkor jött Ábrám és feltámasztotta.
Mindenki Eidotter felé fordult. Ez zavarban félrefor­
dult és gesztikulálva és vállát vonogatva biztosította
Sephardi doktort, hogy a dologban van valami.
— Eszméletlen voltam - suttogta - Talán halott is voltam.
Miért ne lettem volna meghalva? Egy ilyen öreg ember,
amilyen én vagyok, meg is halhatott, kérem alássan.

86
— Ezért - fordult most de Bourignon az u n o k a h ú g a felé
lelkes rábeszéléssel - az istenre kérlek, lépj be a szövetsé­
günkbe, mert közeleg a mennyek birpdalma és elsők
lesznek az utolsókból.
A drogériássegéd szótlanul ült mindmostanáig M a g ­
dolna nővér mellett és a kezeit szorongatta. M o s t hirtelen
felállt, öklével az asztalra csapott és kimeresztvén gyul­
ladt szemét, dadogva kiáltotta:
— Va-valóban . . . el-el-ső-sők le-le-lesznek az utolsók­
ból és inkább megy át te-te-teve . . .
— Megszállta a szentlélek - ujjongott a küszöb őrzője. -
A Logosz beszél belőle. Éva, minden szavát a szívedbe
zárjad.
— A t. . . t. . .tüfokán. . .
— Az állati gonoszság kifejezése kígyózott az őrjöngő
arcán. Jan Swammerdam hozzá sietett és néhány magne­
tikus vonással homloka és szája fölött megnyugtatta.
Van Druysen kisasszony iszonyodva az ajtó felé sza­
ladt. Az öreg hollandusnő, akit itt Sulamithnak neveztek,
utána ment, hogy megnyugtassa:
— Ez Hölgyem, az ellentét csupán, ahogy min mondjuk -
szólt hozzá szelíden. - Ezékiel testvért néha megtámadja
ez a szenvedés és akkor az alacsony természet legyőzi a
magasabbat. De már szűnik is.
A segéd négy lábra k u p o r o d o t t és ugatott és mor­
gott, mint egy kutya, míg az Üdv-hadseregéből való ama­
zon melléje térdelve, gyöngéden a haját simogatta.
— Ne gondoljon rosszat felőle, - folytatta Sulamith n ő ­
vér. - Mi mindnyájan bűnösök vagyunk és Ezékiel testvér
egész életét a sötét raktárban morzsolja le és akkor meg­
esik, hogy néha, mikor gazdagokat lát, - megbocsát,

87
Hölgyem, hogy ilyen nyíltan beszélek, - lelke a szörnyű
elkeseredéstől meghomályosul. Higgye el nekem, Höl­
gyem, nagy teher a szegénység, honnan vegyen egy olyan
fiatal szív, aminő az övé, annyi erőt és Istenhez való bi­
zodalmat, hogy e terhet panasz nélkül viselhesse el.
Először életében pillantott Éva van Druysen az élet
mélységeibe és iszonytató valóságként állt előtte, amit
ezelőtt csupán könyvekben olvashatott.
De a villanyfény, amely előtte felvillant, csak alig­
hogy egy szempillantásig tartott és csak néhány szaka­
dékban verhette szét a sötétséget.
— Mennyivel több és mennyivel irtóztatóbb borzalom -
gondolta - szunnyadhat a mélységekben, amelyekbe rit­
kán hatolhat be a sors kegyeltjeinek tekintete.
Valami szellemi kitörés leszakította az emberről a kí­
nosan beléjenevelt érintkezési formák rongyait és a lelke,
vad állattá aljasodva, rút meztelenségében mutatkozott
abban a percben, amikor annak a szavait dadogta, aki a
szeretet kedvéért a keresztfán szenvedett.
Rémülettel töltötte el Évát az óriásnagyságú bűnré­
szesség tudata. Ez a cinkosság gyötörte, noha nem ált
egyébből, mint abból, hogy a társadalomnak ama osztá­
lyába tartozott, amely kiváltságokat élvez és még abból
is, hogy nem érdeklődik felebarátainak szenvedései iránt.
Az érdeklődésnek e szinte magától értetődő hiánya bűn­
nek alig vehető észre, eredetében kicsiny, mint egy por­
szem, de hatásaiban pusztító, mint a lavina. Éva iszonyo-
dása hasonlított annak az embernek a rémületéhez, aki
azt vélte, hogy kötéllel játszik és hirtelen arra ébred, hogy
kígyót szorongat a kezei között.

88
 Mikor Sulamith a segéd szegénységét fölemlítette,
irgalmasságának első megmozdulásában az erszénye után
nyúlt. Ez az a bizonyos reflexmozgás, amellyel a szív le
szokta orozni az értelmet. De eszébe jutott, hogy alkal­
matlan időt választott a segítségre és a tett helyébe az a
szilárd elhatározás lépett, hogy az elmulasztottat később
jól és alaposan pótolni fogja.
Az őshazugság sokszor bevált hadi fortélya, hogy
időt nyerjen, amíg a részvét első érzése szétporzik, most
is győzedelmeskedett.
Ezékiel közben magához tért és csöndesen sírdogált.
Sephardi, aki a Hollandiában lakó előkelő portugál zsi­
dók szokásához híven, rendületlenül ragaszkodott ősei­
nek ama erényéhez, hogy ajándék nélkül nem léptek át és
nem hagyták el idegen lakások küszöbét, hogy a betegtől
való figyelmet elterelje, egy ezüst füstölőt vett ki a zse­
béből és Swammerdamnak adta.
- n - Arany, tömjén és mirha, a napkeleti három szent kirá­
lyok - suttogta fojtott hangon és égnek emelt j á m b o r te­
kintettel a küszöb meghatott őrzője.
— Mikor tegnap híre jött, hogy ön, d o k t o r úr, Évát ide­
kíséri, Ábrám Balthazar nevére keresztelte el önt és íme,
ön eljött és tömjént hozott. Menyhért király, az életben
Pfeill bárónak hívják, a kis Kaatjetől t u d o m - ma már
szintén megjelent közöttünk lelkileg (titokzatosan fordult
a többiek felé, akik csodálkozva felfigyeltek) és pénzt
küldött. Oh, már látom lelki szememmel: már közeledik
Gáspár is, a Feketeország királya. Igen óriás léptekkel
halad az idő beteljesülése felé.
Mary Faatz felé hunyorgott szinte üdvözülten és az
megértően adta vissza a boldogságos tekintetet. Halk k o -

89
pogtatás után megnyílott az ajtó és Klinkherbogk varga
unokája, a kis Kaatje, lépett be hevesen. Üzenetet hozott:
— Gyertek fel, de gyorsan! Nagyapára rájött az újraszü-
letés!

90
 Ötödik fejezet

an Swammerdam s a többiek Klinkherbogk padlásla­

kásába mentek. Mielőtt beléptek volna, É v a van
Druysen karonfogta az öreg lepkegyűjtőt.
— Bocsásson meg, Swammerdam úr - szólt - csak
egy kérdéssel terhelném, bárha igen sok kérdezni valóm
lenne. Amit ön az imént a hisztériáról m o n d o t t és arról az
erőről, amely a nevekben rejtőzködik, mélyen meghatott,
másrészt azonban . . .
Jan Swammerdam megállt és komolyan a szemébe né­
zett:
— Tanácsot adnék önnek, Hölgyem, ha megengedné.
Nagyon jól tudom, hogy mindaz, amit az előbb hallott,
csak megzavarhatja önt. Mégis nagy hasznot vehet belő­
le, ha úgy tekinti, mint az első oktatást és a lelki tanítást
nem másoknál keresi, hanem önnönmagában csupán. M á s
emberekhez eljutott kinyilatkoztatásokkal szemben te­
gyen úgy, mintha se nem látna, se nem hallana. Az ö r ö k
élethez elvezető út olyan keskeny, mint a kés pengéje;
sem ön nem segíthet meg másokat, ha támolyogni látja
őket, sem másoktól segítséget nem várhat. Aki másokat
figyel, az kilendül az egyensúlyból és lezuhan. Itt nincs
közös előhaladás, mint a világban és bármilyen nélkülöz­
hetetlen is a vezető, azt csak akkor kövesse, ha érzi, hogy
az saját lelkének világából került elő. E m b e r csak földi
dolgokban lehet vezető és csak földi dolgokban szolgál­
hatnak megítélésére alkalmas zsinórmértékül az ő csele-

91
kedetei. Minden, ami nem a szellemből születik ki, halott
föld csupán és mi ne imádjunk mást Isten, csupán azt, aki
a magunk lelkében nyilatkozik meg.
— De ha énbennen nem nyilatkozik meg az Isten? - kér­
dezte kétségbeesetten van Druysen kisasszony.
— A k k o r hívja őt. Kiáltson utána egy csöndes órában
sóvárgásának egésze erejével. Olyan erősen, ahogy csak
bírja.
— És azt hiszi, hogy akkor elébem j ö n ?
— Jönni fog. De előbb - meg ne ijedjen - korábbi tettei­
nek bosszulója gyanánt jelenik meg, úgy jön, mint az ó-
szövetség félelmes Istene, aki meghirdette: szemet sze­
mért, fogat fogért. Külső életének hirtelen változásaiban
fogja kinyilatkoztatni magát az Isten. Mindent el kell ön­
nek előbb vesztenie, még (Swammerdam lehalkította a
hangját, mintha attól félne, hogy Éva meg találja érteni),
még az Istent is, ha újból és újból megtalálni akarja. Majd
csak akkor, ha a róla való képzetéből kitisztul a test és a
forma fogalma, ha kitisztulnak belőle a külsőnek és bel­
sőnek elképzelései, a teremtő és a teremtett, a szellem és
az anyag formaérzékelései, csak akkor fogja ön . . .
— Akkor fogom l á t n i . . .
— N e m . Az Istent nem fogja ön sohasem láthatni, de az
ő szemeivel megláthatja önnönmagát. És akkor meg is
szabadul a föld salakjától, mert az élete beleolvad az ő
életébe és az öntudata nem függ már a testtől, amely lé­
lektelen árnyék gyanánt a sírja felé tántorog.
— De mi célja van akkor a külső élet szenvedéseinek?
Megpróbáltatás-e vajon a szenvedés, vagy büntetés?
— Sem megpróbáltatás nincsen, sem büntetés. A külső
élet, különböző sorsfordulásaival nem egyéb, mint gyó-

92
gyúlási folyamat. Az egyiknek fájdalmas, a másiknak ke­
vésbé az, mindig aszerint, hogy magaismerésében egész­
séges-e az illető, vagy tökéletlen.
— És azt hiszi ön, hogy megváltozik a sorsom, ha Istent
hívom, amint ön mondja.
— Azonnal! N e m csak megváltozik, olyan lesz, mint a
vágtató ló, amely eddig csak kocogott.
— És az ön élete? Az is ilyen zivataros volt? Bocsássa
meg a kérdésemet, de azok után, amiket ön felől hallot­
tam . . .
— Az én életem, Hölgyem - mosolygott S w a m m e r d a m -
nagyon egyhangú volt. Az imént azt m o n d t a m önnek: so­
hase tekintsen másokra! Ne felejtse ezt el! Az egyik em­
ber átél és átszenved egy végeláthatatlan világot, a másik
mégis csak dióhéjnak nézi azt. Ha ön igazán azt akarja,
hogy az élete vágtasson, akkor - óva intem ettől és mégis
csak ezt tanácsolhatom, mert ez az egyetlen, amit az em­
bernek meg kell tennie és az egyetlen áldozat, amelyet
meghozhat - hát ha igazán azt akarja, hogy az élete vág­
tasson, akkor hívnia kell legbelső maglényét, a lélekma-
got, amely nélkül csak hulla lenne, vagy még annyi sem
és parancsolja meg neki, hogy a legrövidebb ú t o n vezesse
önt a nagy.célhoz, az egyetlenhez, amely megérdemli,
hogy utána vesse magát. M o s t még nem ismerheti e cél
nagy fontosságát, de csak vágtasson feléje, irgalom nélkül
és megállás nélkül, vágtasson feléje betegségen, kínszen­
vedésen, halálon és álmokon keresztül, vágtasson feléje,
ha le is tiporja miatta a tisztességet, a gazdagságot és a
boldogságot. Csak mindig előre és minden akadályon ke­
resztül, mint a megbokrosodott ló, amely elragadván a
kocsit, maga után vonszolja réteken és k ő r a k á s o k o n át,

93
virágok és virágzó ligetek mellett. Ezt nevezem Istenhí­
vásnak. És amikor hívja, úgy hívja, mintha titoktartó fül­
be fogadalmat suttogna.
— De ha eljön és elébem lépne a végzet és ha meggyá-
vultan visszafordulni akarnék? . . Akkor, mester, akkor
mit tegyek?
— . A lelkek útján csak az fordulhat vissza, aki nem tett
fogadalmat. De visszafordulni az sem bírhat. Legföljebb
megállhat és körülnézhet és sóbálvánnyá fagyhat. Lelkek­
ben olyan a fogadalom, mint a parancs és ez esetben ma­
ga az Isten áll szolgául az ember mellé, hogy a parancsot
végrehajtsa. Ne döbbenjen meg, hölgyem, nem Istenká­
romlás ez. Ellenkezőleg. Balgaság az, amit még mondani
akarok, mert szánalomból m o n d o m és minden, ami szá­
nalomból történik, balgaság bizony. Intem önt, túl sokra
ne tegyen fogadalmat. Úgy járhatna, mint a lator, akinek
csontjait a keresztfán törték össze.
S w a m m m e r d a m arca a belső izgalomtól megfehére­
dett.
Éva a keze után nyúlt:
— K ö s z ö n ö m , mester, most már tudom, mit kell tennem.
Az öreg ember magához vonta és meghatottan hom­
lokon csókolta:
— A sors Istene, gyermekem, legyen önhöz irgalmas.

Fölmentek.

94
 Éva a lépcső legfelső fokán, a padláskamra előtt,
hirtelen megállott, mintha valami gondolat gyötörné,
amelytől szabadulni szeretne.
— M é g egyet, mester. Az a sok millió ember, aki szen­
vedett és elvérzett, az nem tett fogadalmat az Istenhez
való felmagasztosulásra? Mi célja volt hát a végtelen
nyomorúságnak?
— Honnan tudja, hogy azok nem tettek fogadalmat?
Megtehették - szólt Swammerdam nyugodtan - valamely
előbbi életben, vagy mély álomban, mikor virraszt az em­
ber lelke és legjobban tudja, mi válik javára és mi nem.
Mintha sűrű kárpit szakadt volna ketté a szeme előtt.
Éva egy szempillantásra belenézhetett egy új megismerés
kápráztató világosságába. Swammerdam fukarul adott
szómorzsái többet fedtek fel a lelkek küldetéséről, mint a
világ minden vallásrendszere. Az előtt a gondolat előtt,
hogy senki más úton, mint a maga választott ú t o n nem
haladhat, el kellett némulnia a vádnak a végzet látszóla­
gos igazságtalanságai miatt.
Swammerdam folytatta:
— Ne zavartassa magát, hölgyem, ha nem is talál min­
denben értelmet, amit körünkben látni fog. Olykor lefelé
visz az út és mégis ez a legrövidebb híd, amely a legkö­
zelebbi kaptatóhoz vezet. A lelki gyógyulás láza gyakorta
ördögi rothadásra emlékeztet. Én nem vagyok Salamon
király és Lazarus Eidotter, nem Simon, a kereszthordozó,
ahogy de Bourignon kisasszony mondja. Az ön nénje kül­
sőségeiben fogja fel a dolgokat és mert Lazarus pénzzel
segítette egyszer Klinkherbogkot nagy nyomorúságában,
hát mindjárt a szent mártír glóriájával koszorúzta meg.
Az ó- és újtestamentum eme összekeverése azért mégsem

95
merő esztelenség. Mi a bibliában nem csak az elmúlt idők
eseményeinek följegyzéseit nézzük, hanem az utat is,
amely elvezet Ádámtól Krisztusig. Ezt az utat be kell jár­
nunk magunknak is, még pedig a névtől névig való belső
megnövés mágikus módszere szerint. Névtől névig me­
gyünk előre, az egyik erőbontástól a másikig, a paradi­
csomtól való kiűzetéstől a feltámadásig. Ijedelmekkel tel­
jes út ez sokunk számára és . . .
Megint a latort emlegette mormolva, akinek a ke­
resztfán zúzták össze a csontjait.
De Bourigleon kisasszony és a többi a padlás szoba
előtt várakozott az utánuk jövőkre. (Csupán Eidotter hi­
ányzott; az a lejjebb fekvő lakásába ment.)
Mielőtt beléptek volna, Évához fordult és felvilágo­
sítás okából a következő szózáport zúdította rá:
— Képzeld csak, Éva, valami elmondhatatlan nagy dolog
történt. És éppen ma a napfordulás ünnepén. Oh, de mily
értelem van abban. Hát igen . . . mit is akartam csak
mondani? T u d o m már. A régen, régen megsóvárgott
nagy dolog megtörtént. Ábrám atyában ma megszületett
a szellemember. Kis gyermekül született meg benne és
hallotta magában kiáltozni, mikor éppen sarkot szögezett
egy csizmára, ami tudvalevőleg a második születés, mert
az első születés: a has-csikarás, ahogy írva van a bibliá­
ban, ha jól értelmezzük és akkor aztán nemsokára együtt
lesznek a három szent királyok, mert Mary Faatz nem ré­
gen azt beszélte, hogy bár csak futólagosan, de ismer egy
Amszterdamban élő vad feketét, akit egy órával ezelőtt
az ablakon keresztül meglátott a korcsmában, ahol ül és
eszik és én ebben mindjárt megismertem az isteni hatal­
mak végzését, mert az a fekete kétségtelenül nem lehet

96
más, mint Gáspár, a fekete országok királya. Jaj, de ki­
mondhatatlan nagy kegyelem az énnekem, hogy éppen
engem érdemesített az Isten arra a misszióra, hogy a
harmadik szent királyra rátaláljak és boldogságos ö r ö ­
mömben alig várhatom már azt a percet, mikor Maryt le-
küldhetem, hogy fölhozza.
Eközben ajtót nyitott. Valamennyien beléptek.
Mereven és mozdulatlanul ült Klinkherbogk az asztal
mellett, amelyet talphulladékok és szerszámok borítottak.
Lesoványodott arcának fél felén a holdvilágnak ráboruló
ezüst fénye alatt matróz-szakállának gyér szőrzete úgy
csillogott, mint a fehéren izzó ércfonál. Arcának másik
fele sötétségben volt.
Tar koponyáján papírból cikcakkosra vágott k o r o n a
fényeskedett.
A szoba közepén lobogott az üvegből vaió suszter­
korong, mint egy sötétben rejtőző szörnyeteg gyűlölettől
izzó ciklopszeme. Messze szórt fénye az asztalon c s o m ó ­
ban heverő tízforintosokra esett.
Éva, Sephardi és a szellemi k ö r hozzátartozói a fal
mellett megálltak és várakoztak. Megmozdulni sem mer­
tek, valami varázslat bűvölete bénította meg őket. A se­
géd tekintete mereven a pénzhalomra szegeződött.
Mintha órákká akartak volna elnyúlni, oly lassan
kúsztak tova a néma csöndben az időből kihempergő
kurta percek. A sötétségből kicikázott egy részeg szú­
nyog, fehér szikraként pattogott a gyertya fénye körül,
végre a lángba zuhant és elégett.
Mozdulatlanul, mintha kőből faragták volna, ült a
próféta és merev tekintettel az üvegkorongba bámult.

97
Száját kitátotta és ujjai görcsösen markolászták a pénzt
és a lelke messziről hangzó szózatokra hallgatott.
A kikötő lebuj ából t o m p a zaj hatolt be hirtelen a szo­
bába, mint a kapudübörgés, mikor kaput nyitnak és hir­
telen becsapják. A denevérszárnyú zaj rövid csapkodás
után elfulladt.
Halálos csönd.
Éva rá akart nézni Swammerdamra, de valami köze­
ledő szerencsétlenség bús sejtelme szorongatta és mert
attól félt, hogy az ő arcán is e szörnyű előérzés árnyékát
pillanthatná meg, a tekintetét gyorsan másfelé fordította.
Egy villámgyorsan elszikrázó másodpercben, annyi
idő alatt, amely egy érütésnél nem volt hosszabb, azt
vélte, hogy nyöszörgést hall az asztal mellett. Valami
halk, z ü m m ö g ő zokogást. M e g is értette. Uram, vedd el
tőlem ezt a keserű poharat. Ez az imádság reszketett az
asztal mellett, úgy vélte. De e benyomás hamarosan szét­
morzsolódott az utca búcsújának elmosódó hangjai alatt,
amelyeket egy léghullám az ablakokhoz csapott.
Föltekintett és észrevette, hogy Klinkherbogk arcán a
feszültség megenyhült és megmerevedett vonásai zavar­
tan összekuszálódtak.
— N a g y zaj zsivajog a városban - mormolta a próféta -
és igen nagyok az ő bűnei. Azért hát leereszkedek és
megnézem: megtettek-e mindent vajon, ami hogy megle­
gyen, általam elvégeztetett, avagy nem úgy van-e, ahogy
t u d n o m illetik.
Sulamith nővér keresztet vetett magára. Az ajkai
reszkettek, amikor suttogva így szólt:
— így szól Jehova M ó z e s könyvében, mielőtt tüzet és
kénesőt bocsátana a bűnös Sodomára. M e g ne haragudj,

98
Uram, hogy szót szólván beszélek: hátha nem találtanék
tíz igazságos a városban.
Klinkherbogk elkapta a bibliai motívumot, amely
nyomban víziókat festett rá a lelkére az elkövetkező vi­
lágösszeomlásról. A falnak fordulva egyhangúan beszélni
kezdett, mintha eszméletlenül egy könyvből olvasna:
— Látom, szélvihar rohan zúgva a föld felett; repülő
nyilak felhője dagadoz ki belőle és dühének erejétől min­
den a földhöz lapul, holott addig kevélyen az égnek me­
redezett. Felszakítja a sírokat és halotti k o p o n y á k m e g
sírkövek röpködnek a levegőben, j é g z á p o r h o z hasonlato­
san. Folyókból és tócsákból vizeket fújó, kisercenti azo­
kat a szájából, mint a záport és az utak jegenyéit leteríti a
földre, ahol úgy reszketnek, mint megtépázott ü s t ö k ö k
elhanyatlott emberfejeken. Mindez pedig történik ama
igazak miatt, akik megszenteltettek az eleven keresztség­
ben; (a beszéde ismét megtompult) az pediglen, akit só­
várogva vártok, királyul csak akkor jövend el, mikor az
idő beteljesül; előbb azonban a lelketekben legyen a hír­
nök, új emberül, hogy előkészíthesse a birodalmat. M é g ­
is lesznek sokan, akik látni fognak új szemmel és hallani
fognak új füllel, hogy újfent ne mondhassák az emberek­
ről: fülük van, ámde nem hallanak, szemük van, de nem
látnak. De jaj, (mély borulatot eresztett arcára a szomo­
rúság), de jaj, nem látom közöttük Ábrámot. M e r t min­
denkinek mérnek az ő mértéke szerint és ő eldobta ma­
gától a szegénység pajzsát, holott lelke nem érett még
meg az újjászületésre és aranyborjút öntött az ő lelkének,
hogy táncünnepet rendezzen az indulatainak. Csak egy
arasznyi időt várjatok még és ő nem lesz többé k ö z ö t t e ­
tek. A szerecsenföldről való király elhozza neki a túlvilág

99
mirháit és testét zavaros vizekbe veti éhes halak étkéül,
mert Menyhért elhozta vala neki az ő aranyát, amikor
még a jászol üres volt és nem feküdt benne a Gyermek.
Atok van még az aranyon és balsorsra hivatott, mert még
nem hajlik virradatba az éjszaka. És Menyhért későn
hozta el a tömjénét. De te, Gábor ide hallgass: Ne nyújtsd
ki a kezedet a kalász felé, amíg meg nem fehérült, hogy
learathassad, mert a sarló meg fogja sebezni szolgádat és
búzádat megfosztja az aratótól.
Bourignon kisasszony igézetes önkívületben hallgatta
a próféciát, csak sóhajtott és meg sem kísérelte, hogy
homályos értelmét felfogja. Most, hogy a látó szellemne­
vén szólította, ujjongás tört ki belőle, amelyet elfojtott.
Aztán Mary Faatz felé fordult és a fülébe súgott valamit.
Az gyorsan távozott. Swammerdam észrevette a sutto­
gást, a leány szándékát is és vissza akarta tartóztatni, de
megkésett, - a leány már a lépcsőn volt és lefelé szaladt.
Fáradtan hanyatlott le a karja és a feje lemondóan
bólongatott, mikor a „küszöb őrzője" csodálkozóan reá
nézett.
A varga egy pár szempillantásra magához tért és fé-
lősen az unokáját hívta, dé nyomban rá ismét eksztázisba
zsibbadt.

A „Prins van Oranje" vendégszobájában öt ember

mulatott ez idő alatt. Előbb kártyázott a züllött kompá­
nia, de később, mikor mindmélyebben sötétségbe merült
az éjszaka és a Zeedijk csőcseléke özönlött a lebujba,

100
hogy könyökrángásra sem volt már elég hely, az urak ak­
kor a szomszéd szobába húzódtak. Ebben Antje lakott
napközben. Formátlan, kifestett képű némber volt ez a
pincérnő, kövérnyakú, lensárga varkocsú, petyhüdt mellei
lelógtak és orrát kirágta a fekély. A tündért, aki térdig
érő piros selyemrokolyát viselt, hajómalacnak hívták a
törzsvendégek.
A társaság lelke a korcsmáros volt, egy bikanyakú
fickó, aki valamikor egy brazíliai hajón k o r m á n y o s volt.
Rettentő öklei kékre voltak tetoválva és fülén apró arany­
karikákat viselt. Csak az egyiken, a másik fülét valame­
lyik csatában lemarták róla. Itt volt még Usibepu is, a
zulu, kék vászonruhában, aminőt gőzhajókon a fűtők vi­
selnek. Aztán egy púpos varieté ágens, undorító hosszú
pókujjakkal.Továbbá Zitter Árpád professzor úr, aki cso­
dálatosképpen megint bajuszt hordott és ruházatában is
az új környezethez alkalmazkodott. Végül: egy napbar­
nított, úgynevezett „indus", a trópusok fehér szmokingjá­
ban. Ez egyike volt ama ifjú ültetvényeseknek, akik Ba-
taviából, vagy más németalföldi gyarmatból olykor-oly­
kor Európába jönnek, hogy a holland hazát megismerjék
és néhány rövid éjszaka alatt a pénzüket zsiványlebujok­
ban esztelenül elverjék.
M á r egy hete lakott ez a fiatal úr a „Prins van Oran-
je"-ban és azóta sem látta még a napvilágot, hacsak reg­
gel felé nem, de akkor is a virradásnak egy vékonyka
nyalábját csupán a zöldfúggönyös ablak mögött, mikor
vetkezetlenül és mosdatlanul a díványra vetette magát,
hogy késő estig aludjon. Estére kelve újból k e z d ő d ö t t a
szörnyű iramlás a jókedv után kockajáték és kártya mel­
lett, sörrel, rossz borral, nagy Ívásokkal kikötői csirkefo-

101
gók társaságában, akik sohasem maguk fizettek, chiléniai
matrózok és belga ringyók között, és ez addig tartott,
amíg a bank a papír-téteket elfogadta. Akkor aztán ráke­
rült a sor az óraláncra, gyűrűre és inggombokra is.
A korcsmáros kötelességének tartotta, hogy a nagy­
szerű búcsúünnepélyre barátját, Zitter Árpádot is meg­
hívja. A professzor úr pontosan megjelent és piknikdézs-
mául magával hozta a zulukaffert, aki, előkelő artista lé­
vén, rendszerint pénzzel rendelkezett.
Az urak a makaónak hódoltak már órák óta, de egy­
nek sem sikerült, hogy a szerencse istenasszonyát magá­
hoz láncolja. A professzor úr ugyan megkísérelte néha,
hogy ügyességével a szerencsét megjavítsa, de mindany-
nyiszor rávigyorgott a varieté-ágens és ez arra kénysze­
ritette, hogy az Istenasszony dolgába való beavatkozásról
lemondjon. Inkább várt, de arra nem tudta rászánni ma­
gát, hogy fekete gyámoltján a púpossal osztozkodjék.
Ugyanígy vigyázott a púpos is a maga indusára, s ennek a
kölcsönös féltékenységnek köszönhették, hogy becsülete­
sen játszottak. Ilyesmi még nem fordult elő e derék úri­
emberek életében és a mélabú, amely arcaikra fájdalma­
san reszkető árnyékot vetett, mutatta, hogy e szokatlan
foglalkozás régen elmúlt gyermekéveikre emlékeztette
őket, olyan időkre, amikor még babra ment a játék.
A korcsmáros ma kivételesen lemondott a hamis já­
ték örömeiről és előnyeiről és ezt önként tette, merőben
az ünnepély iránt való tiszteletből. Aztán úgy érezte,
hogy ezt az önzetlenséget a vendégei iránt való lovagias
kötelesség is követeli. Viszont természetesnek tartotta és
külön megállapodásra nem is szorult, hogy esetleges
veszteségeit a vendégei visszafizessék.

102
 Az indus sokkal együgyübb volt, semhogy csak fel­
foghatta volna is a szerencse-igazítás gondolatát. A zulu
sem volt még annyira beavatva a fehér mágia titkaiba,
hogy kockázat nélkül a maga javára értékesítse az ötödik
„disznó" varázserejét.
Az erőviszonyok átcsoportosítása csak éjfél után
kezdődött, mikor az utcai helységben a csábító danolá-
szás mind viharosabban követelte az ifjú mecénás jelen­
létét, s a pálinkára szomjas sokadalom türelmetlen rival-
kodása között egy á la Pony-frizurás utcai hölgy bukott
be a szobába és aggodalmasan a vőlegényét tudakolta.
Szempillantás alatt történt meg ekkor a sorsfordulás és
Zitter úr meg a varieté ágens közös erővel kopasztották
meg az indust és a zulukaffert.
Minthogy a professzor úrnak mindig is legjellemzőbb
vonása a gavalléria volt, ezúttal sem tagadta meg magától
azt a gyönyört, hogy Antje kisasszonyt a maga és Usi-
bepu barátja nevében közös vacsorára hívja meg. Usibepu
bolondmódra örült a lakomának, mert szerfelett szerette
a válogatott ételeket, különösen pedig a „ m o g a d o r " nevű
italt, amelyet denaturált spirituszból és salétromsavas
eszenciákból kevernek a hozzáértők.
Lakomázás közben a társaság kizáróan a néger-an­
gol, kap-zsargon és a basuto-dialektus keverék idiómáján
társalgott. Az urak mesterek voltak e bábeli nyelvtudo­
mányban, míg a pincérnő parázsló szemforgatással,
nyelvöltögetéssel és még internacionálisan megérthető
gesztusokkal élénkítette a társalgást.
A professzor úr, aki tetőtől talpig társaságbéli férfiú
volt, kitűnően értett ahhoz, hogy a társalgás akárcsak egy
percre is meg ne akadjon. De eközben nem tévesztette

103
szem elől főcélját sem, azt tudniillik, hogy kiszedje a zu-
lukaffer ama titkát: mi módon lehet meztelen lábbal izzó
kövön járni, anélkül, hogy az ember megnyomorítsa ma­
gát. E z e r furfangot eszelt ki, hogy ezt a célját elérhesse.
A legélesebb szemű megfigyelő sem vehette volna
észre rajta, hogy közben egy más gondolat is gyötri. Ez a
gondolat szoros összefüggésben volt Antje ama bizalmas
közlésével, hogy a padlást lakó Klinkherbogk varga egy
ezres bankót váltatott fel délután a korcsmában.
A tüzes mogador, a dús lakoma és a fiatal hölgy szi­
rén-művészete megtette a hatását. A zulukaffer az őrjön­
gő részegség állapotába vadult bele. A törékeny holmikat
el kellett távolítani a keze ügyéből, főleg pedig a szúrásra
alkalmas evőeszközöket. Aztán ügyelni kellett, hogy ösz-
sze ne kerüljön az utcai helység matrózaival, akik félté­
kenykedtek Antje miatt és alig várták, hogy a niggert ké­
seikkel megdolgozhassák.
A professzor ingerelni akarta a zulut és ravaszul azt
jegyezte meg, hogy az izzó kövekkel való bűvészkedés
otromba szélhámoskodás. Ez a kijelentés úgy feldühösí-
tette a zulut, hogy azzal fenyegetőzött, mindjárt mindent
pozdorjává zúz, ha nem hoznak neki égő parazsat.
Zitter Árpád csak erre várt" Parazsat hozatott egy vö­
dörben és azt a cementpadlóra szóratta. Usibepu nyom­
ban lekuporodott, az orrnyílása kitágult és mohón magá­
ba szívta a parázsból ki-kígyózó, fojtogató gőzöket. A
szeme lassan-lassan megüvegesedett.
Valami látomás igézte és az ajkai reszkettek, mintha
fantommal beszélgetne. Akkor aztán hirtelen felpattant. A
melléből velőtrázó sikoly szakadt ki, olyan élesen és
olyan rettentőn, hogy a söntés népségének részeg rikol-

104
tozása hirtelen elnémult és az emberek halotthalvány arc­
cal az ajtó felé tódultak és fejet fejhez szorítva a résen át
a szobába leselkedtek:
Usibepu perc alatt leszakította testéről a ruhát és
anyaszüz meztelenül, izmaduzzadtan, mint egy fekete
párduc, habos szájjal és fejét őrületes gyorsasággal előre­
hátravetve, vad táncot lejtett a parazsak körül.
Borzongtatóan izgalmas volt ez a látvány. M é g a vad
chiléniai matrózok is fuldokoltak páni ijedelmükben és a
falba kapaszkodtak, hogy le ne zuhanjanak a lócákról,
amelyeken a látványosság kedvéért elhelyezkedtek.
A tánc hirtelen megállással fejeződött be, szinte va­
lami hallhatatlan parancs sugalma alatt. A zulu megjóza-
nultnak látszott, csak az arca hamvazódott fakó-szürkére
ez idő alatt. Aztán lassan és megfontoltan meztelen lá­
bakkal rálépett az izzó parázsra és több percig állt rajta
mozdulatlanul.
Nyoma sem érzett az égett hús szagának. M i k o r a
máglyáról lelépett, a professzor megvizsgálta a talpát,
amely sértetlen maradt és még csak forró sem volt.
A mutatvány vége felé egy fiatal lány lépett be az ut­
cáról a szobába. Az üdv hadseregének fekete-kék forma­
ruháját viselte. Barátságos köszöntést intett a zulu felé,
akit ismerni látszott.
— Hogy kerülsz ide, Mary? - szólította meg a hajómalac
csodálkozóan, aztán megölelte és mindkét arcán gyöngé­
den megcsókolta.
— Az ablakon keresztül láttam meg mister Usibeput, akit
a Café Florá-ból ismerek. Ott, tudod, a bibliából akartam
neki felolvasni, hogy a lelkére hassak, de sajnos, nem na­
gyon érti a holland nyelvet és egy finom, öreg d á m a a

105
nemesasszonyok apátságából, most felküldött, hogy in­
vitáljam meg az ő nevében és vigyem föl magammal és
még két másik előkelő uraság is ott van.
— Hol ott?
— N o h á t fönt, a Klingherbogk vargánál.
Zitter Árpád megrezzent, mikor a varga nevét meg­
hallotta, aztán úgy tett, mintha nem törődnék vele és a
zulu felé fordult, akit valami afrikai zsargonban ügyesen
vallatni kezdett. A diadal közlékenyebbé tette a zulut és
szívesen hallgatta az udvariaskodást.
— K ö s z ö n t ö m - szólt a professzor - barátomat és jóaka­
rómat, a ngomelandi mister Usibeput és büszke vagyok
rá, mert látom, hogy ő egy nagy varázsló és ismeri Obeah
T ' c h a n g a bűvészetének titkait.
— Obeah T ' c h a n g a ? - kiáltott a néger és ujjaival megve­
tően csettintett. - Obeah T'changa az semmi. Én Usibepu
vagyok nagy medicina, én vagyok Vidu T'changa. Én va­
gyok zöld Mérges-Vidu-Kígyó.
A professzor villámsebesen kapcsolt össze egy pár
egymáshoz tarozó gondolatot. Úgy érezte, hogy nyomra
akadt. Indus artistáktól hallotta, hogy van egy kígyófajta,
amelynek marása igen különös és csodálatos állapotba
vet olyan embereket, akik a méreghez hozzászoktak. Tá­
volbalátásra, a holdkórosok rettenthetetlenségére és sért­
hetetlenségre képesíti ez a méreg az embereket. Ha ez
Ázsiában lehetséges, miért ne fordulhasson ez elő az afri­
kai vadak között?
— E n g e m is megmart a nagy varázskígyó - szólt és a ke­
zére mutatott, amelyen egy apró hegedés fehérlett.
A zulu megvetően kiköpött:

106
— Vidu nincs van igazi kígyó. Igazi kígyó van m e g egy
piszkos pondró. Vidu Kígyó van meg zöld szellemkígyó
emberábrázattal. Vidu Kígyó van meg egy Souquiant és
az ő neve: Zombi.
Zitter Árpádot megzavarta e beszéd összevisszasága.
Miféle szavak ezek? Souquiant? Zombi? Francia eredetű-
eknek látszanak, de eddig még sosem hallotta őket.
Ugyan mit jelenthetnek? Elég oktalan volt, hogy tudat­
lanságát nyíltan beismerje és ezzel a néger előtt való te­
kintélyét egyszer és mindenkorra feladta.
Usibepu kevélyen felmagasodott és így szólt:
— Egy ember, aki tudni változtatni az övé bőrt, az meg­
van egy Souquriante. El örökké. Az megvan egy szellem
és láthatatlan. Az mindent tudja megvarázsolni. Zombi
volt apja fekete embereknek. A zuluk vannak édes gyer­
mekei Zombié és övé baloldalából kiszülették magukat.
Hatalmas mellkasát verte, hogy szinte döngött és így
folytatta:
— Minden zulu, aki van királyi származás, tudni Zombié
titkos név. Ha hívni őt, akkor Zombi mindjárt megjelenni,
mint nagy Mérges Vidu Kígyó és megvan nekie egy zöld
emberkép és övé homlokon fehér fétisjel láthatolsz. Ha
zulu először látni Zombit és Zombi övé arcát betakarja,
akkor zulunak muszáj magát meghalni. De ha Zombi j ö n
elő és jel övé homlokán letakarva van és övé zöld képe
nincs van letakarva, akkor zulu nem halni meg magát és
meg van egy Vidu T'changa, egy nagy medicina és válni
úr a tüzek fölött. Én, Usibepu vagyok egy Vidu T ' c h a n ­
ga.
Zitter Árpád bosszúsan az ajkait harapdálta. Belátta,
hogy vallatásának módszere kudarcot vallott. Mary Faatz

107
felé fordult és tolmácsául szegődött, látván, hogy a leány
az időközben felöltözködött zulut szóval és gesztussal ar­
ra akarja bírni, hogy kövesse őt.
— Az uraságok - magyarázta a leánynak - nem tudnak
beszélni vele az én segítségem nélkül.
A leányt nem győzte meg.
Usibepu végül megértette, mit akar tőle a leány és
követte a lépcsőn Klingherbogk lakásába.

A varga még mindig az asztal mellett ült, fején a pa­

pírkoronával.
A kis Kaatje hozzá sietett és ő kitárta a karjait, mint­
ha mellére akarná ölelni a gyermeket, de a két karja leha­
nyatlott és tekintete az üvegkorongra meredt. A lelke is­
mét önkívületbe zsibbadt.
A kis lány lábujjhegyen a falhoz surrant. Éva is
Sephardi mellé. A szoba csöndje még mélyebb és gyöt-
rőbb lett. Éva érezte, hogy azt semmi nesz meg nem tör­
heti. Szinte megsűrűsödött a hangtalanság és csak akkor
mozdult meg valami leselkedésre, ha egy ruha megsuho­
gott, vagy a padozatból kimerészkedett egy halk recse­
gés. A megalvadt jelen volt ez a nagy csend, amelyet a
hangok hullámzása nem is érinthetett. Olyan volt, mint
egy fekete bársonyszőnyeg, amelyen színfoltok úsznak,
anélkül, hogy a mélységbe hatolhassanak.
Bizonytalanul t a p o g a t ó z ó léptek kapaszkodtak fel a
lépcsőn és közeledtek a padlásszoba felé.
Éva úgy érezte, mintha a halálangyal túrná ki magát a
föld alól. Iszonyodva összerázkódott, mikor mögötte az

108
ajtó váratlanul megnyikorgott és a félhomályból óriás ár­
nyékként a néger hatalmas alakja bontakozott ki. A többi
is szörnyen megijedt, de megmozdulni egy se merészke­
dett, mintha a halál lépte volna át a küszöböt és kutakod­
va vizsgálná meg egyiket a másik után.
A sajátságos környezet és a szoba hallatlan mély
csöndje nem lepte meg Usibeput. Mozdulatlanul megál­
lott és izzó szemmel nézte Évát, anélkül, hogy a fejét
megmozdítsa. Mary végül segítségére ment, s szótlanul
melléje állott. Szemének fehérje és villogó fogai úgy
csüngtek a sötétség fekete firmamentumán, mint kísérte­
ties fényfoltok.
Éva leküzdötte irtózatát és arra kényszerítette magát,
hogy megátalkodottan az ablak felé nézzen, amely előtt
az esőcsatornából karvastagságú vaslánc nyújtózkodott le
a mélységbe. Csöndes rogással siklott le rajta az ezüstke-
rekü holdvilág.
Halk, alig hallható csobogás játszott a levegőben,
mikor az éjszaka szellője megmozdult és a villásan ösz-
szefolyó csatornák vizeit a ház falához verte.
Az asztalnál egy üvöltés jajdul fel hirtelen. Vala­
mennyien megrázkódtak.
Klingherbogk fölemelkedett és merev ujjal a korong­
ban világító pont felé mutatott:
—• Megint itt van. - hörögte. - Látom, itt van a rettegtető,
ama zöldarcú, aki nekem az Abram nevet adta és a köny­
vet, hogy lenyeljem.
Lehunyta a szemét, mintha égő tüznyalábok nyilall­
nának beléje és terhefáradtan a székére zuhant.
Meredt mozdulatlanságba gémberedett valamennyi.
A lélekzetüket is visszafojtották. Csak a zulu hajolt

109
előbbre és Klinkherbogk feje fölött nyugtalan tekintetét a
homályba fúrta, egy pont felé, ahol semmi sem látszott:
— A Souquiáns áll mögötte.
Senki sem tudta, mire gondol. Halálos csönd terült el
a lelkeken, végtelenül, mint az idő halotti lepedője és egy
sem akadt, aki megszólalni merjen.
Éva reszketett és megmagyarázhatatlan izgalmában
térdei egymáshoz ütődtek. Gyötörte az érzés, hogy vala­
mi láthatatlan lény borzalmas jelenvalósága hatja át a
szobát irtóztató lassúsággal. Kézen fogta a kis Kaatjét,
aki mellette állt.
Egy riasztó hang szárnycsapása szelte át hirtelen a
sötétséget. Heves kiáltás rikácsolt.
— Ábrahám! Ábrahám!
Éva szíve irtózatában összeszorult, látta, hogy a töb­
bit is megborzongatja az ijedtség.
— Itt vagyok! - felelt a varga, de meg sem mozdult,
mintha csak álmodnék.
Éva melléből egy jajdulás küszködte fel magát, de
néma maradt, mert torkát összeszorította a halálos féle­
lem.
A szörnyűséges csönd egy percre minden érlüktetést
megzsibbasztott. E k k o r cikkcakkos repüléssel a szobába
villámlott egy fekete madár, fehér foltok égtek sötét
szárnyain és céljahagyottan úszott a sűrű levegőben, ing-
va-ringva, mint egy darab fekete felhő, amely az égről le­
szakadt. Aztán nekivágódott az ablaknak, szárnya leha­
nyatlott, mint a tört evező és a földre zuhant.
— Csak a szarkánk, a Jákob az - suttogta Évának a kis
Kaatje - fölébredt és beröpült.

110
 Éva úgy hallotta ezt a halk beszédet, mint a vastag
falon átszűrődő zümmögést. A szavak nem nyugtatták
meg, hanem inkább még felfokozták azt a fojtogató sej­
telmét, hogy valami démonikus lény bűvkörébe jutott.
Ahogy az imént sejtetlen hirtelenséggel a madárszó
vágott bele a nagy csöndbe, épp úgy csapódott most ki a
varga hangja, amely úgy hangzott, mint egy széttépett
jajkiáltás:
— Izsák! Izsák!
Arcvonásai hirtelen eltorzultak, a lobogó őrület ve­
tett azokra éjfekete lángokat.
— Izsák! Izsák!
— Itt vagyok! - felelt a kis Kaatje, csaknem olyan han­
gon, ahogy nagyapja az imént a madár hívó szavára felelt,
csaknem úgy, mintha aludnék.
Éva érezte, hogy a gyermek keze meghidegült, mint a
jégcsap. Az ablakdeszkán a szarka heherészett. Mintha
valami manó nevetgélne, úgy hangzott.
A csönd kitátotta kísérteties szörnyetegtorkát és el­
nyelte a szavakat, egy szótagot a másik után, egy hangot
a másik után. E hangok feltámadtak és elcsendültek, mint
a bibliai idők valamely történése, amely szegény mester­
emberek kriptaszívéből suhant elő kísértetiesen.
A Miklós-templom harangdongása döngött be a szo­
bába és zengő reszketésével megszakította a bűvöletet.
— Mennék - fordult Éva suttogva Sephardi felé és meg­
indult - túlságosan felizgat.
Csodálkozott, hogy az egész idő alatt a toronyórát
nem hallotta, holott bizonyosan már éjfél is elmúlt.
Aztán Swammerdamhoz fordult, aki a többieket a si­
etségre nógatta.

Ill
— Itt hagyhatjuk az öreg embert? Úgy látom, még
transzban van és a gyermek is alszik.
— Felébred, ha elmegyünk - nyugtatta meg a lepkegyűj­
tő, de a hangja halk nyugtalanságtól reszketett. - Később
visszajövök és megnézem.
Erőszakkal kellett a négert a szobából kituszkolni,
tekintete sóváran az asztalon heverő aranyakra tapadt.
É v a észre vette, hogy Swammerdam szemmel tartja és
mikor valamennyien a lépcsőn leereszkedtek, gyorsan
visszafordult, a varga szobáját lezárta és a kulcsot magá­
hoz vette.
Mary Faatz előre szaladt, hogy a vendégek kabátját
és kalapját a negyedik emelet szobájából kihozza, aztán
kocsiért futott.
— Csak a szerecsenkirály is visszajönne; búcsú nél­
kül távozott. Jaj, istenem, hogy az újraszületésnek ez az
ünnepe ilyen szomorú véget ért - siránkozott de Bouri-
gnon kisasszony, mikor a kapu előtt a kocsira várakozott.
Swammer-dam, aki lekísérte, dúlt arccal hallgatta és nem
felelt. Éva és Sephardi, akik hozzá szegődtek, hogy a
kolostorba visszakísérjék, szintén hallgattak.
A népünnepély zsivaja elnémult, csak a Zeedijk mel­
lett k u p o r g ó korcsma befüggönyözött ablaka mögött ját­
szott még vad táncokat egy banjo.
A háznak az a fala, amely a Miklós-templom felé for­
dult, mély árnyék alatt sötétlett; az az oldala, amelynek
magasságáról, a csatorna felett lebegve, a varga padlás­
szobája a kikötő ködtengerébe bámult, nedvesen és fehé­
ren csillogott a holdfényben.
Éva a korláthoz lépett, amely az utcát a csatorna felé
elhatárolta és a fekete, szörnyítő vízbe tekintett. Alig né-

H2
hány méternyi távolságra a vaslánc, amely a varga ablaka
mellett a ház ereszéről lenyújtózott, alsó végével egy
keskeny, lábszélességű falkiszögellést érintett.
Csónak ringott csöndesen a vízen és abban egy férfi
állt, aki a falhosszat lelógó láncon babrált; amikor a
holdfényben sugárzó nőalakot meglátta, gyorsan leku­
porgott és félrefordult.
Kocsi közeledett zörögve. Éva fázva Sephardi mellé
sietett. Szívdobbanásnyi időre, maga sem t u d t a miért és
hogyan - emlékezetéből a néger fehér szemei virradtak ki
kísértetiesen.

Klingherbogk varga álmodott. A sivatagot j á r t a sza­

márháton, oldalán a kis Kaatje kocogott, előtte pedig ve­
zetője gyanánt a zöldarcú ember lépkedett, aki Ábrámra
keresztelte őt.
Éjjel-nappal lovagolt és egyszer délibáb k á p r á z o t t a
szeme előtt az ég alján és látott egy országot, olyan dúst
és pompázót, aminőt még sosem látott. E k k o r lehajolt és
a férfiú azt mondta neki, hogy azt Morija-nak hívják.
És Klingherbogk fölhágott egy magas hegyre, a hegy
tetején nagy máglyát rakott és reáfektette a kis Kaatjet.
Akkor aztán kinyújtotta karját és kést fogott, hogy
feláldozza a gyermeket. A szíve hideg volt és szánalom
nélkül való, mert tudta a Szentírásból, hogy teljes áldo­
zatul egy kecskebakot fog leölni Kaatje helyett. És mikor
a gyermeket feláldozta a férfiú levette arcáról a zöld fá­
tyolt, homlokán lángoló jel elhamvadott és így szólt:

113
— M e g m u t a t o m néked, Ábrám, az ábrázatomat, hogy
örök életre érdemesülj ezután. Az élet jelét pedig leve­
szem homlokomról, hogy látásán halálra ne perzselődjön
a te szegény agyad. Mert az én homlokom, a te homlo­
kod és az én arcom, a te arcod. Tudd meg, a „második­
születés" igazsága az: hogy te velem egyesültél és felis­
mered, hogy én, aki elvezettelek az élet fája felé, valójá­
ban nem voltam más, mint tenmagad.
Sokan vannak, akik látták ábrázatomat, ámde nem
tudják, hogy ebben volt az ő második születésük és ezért
van, hogy az ö r ö k életet meg nem találják.
M é g egyszer fog eljönni hozzád a halál, mielőtt ál­
tallépnéd a keskeny kaput, de megelőzi azt a tűzkereszt­
ség égető fürdője a fájdalomnak és a kétségbeesésnek.
Te magad akartad.
De akkor azután behatol a te lelked a birodalomba,
amelyet számodra előkészítettem, madárhoz hasonlato­
san, amely börtönéből az örök hajnalpírba lendül.
Klinkherbogk látta, hogy zöldarany fedi a férfiú arcát
és szépségével betöltötte az egész mindenséget. És eszé­
be jutott az az idő, mikor még fiatal volt és útját egyen­
gette azoknak, akik majd utána következnek. Fogadalmat
tett ekkor, hogy csak úgy megy m é g előre a lelki meg­
tisztulás útján, ha a sorsintéző Isten az egész világ terhét
őreá rakja.
A férfiú eltűnt.
Mély sötétségben állott Klinkherbogk és hallott ro­
b o g ó mennydörgést, amely lassan elhalkult és csak annyi­
ra zörgött, mint a kocsi, amely nagy távolságban rázkó­
dik a hepehupás kövezeten. Lassan-lassan eszméletre
tért. Agyában elfakult az álomkép és ráérzett a valóságra.

114
M á r nem a sivatagban látta magát, hanem a padlásszobá­
ban és kezében egy véres kést szorongatott.
Küszködve repdesett a leégett gyertya lángja, mint
egy haldokló pillangó és reszkető világossága a kis Kaa-
tje fehér arcára havazott, aki mozdulatlanul a díványon
feküdt. Vérszőnyegen, vértakaró alatt.
A mérhetetlen kétségbeesés őrülete markolta m e g
szörnyeteg karmaival Klinkherbogkot.
A véres késsel szívébe döfött volna, de a keze nem
engedelmeskedett. Ordítani szeretett volna, mint egy ál­
lat, de szája összegörcsölődött és ki se t u d t a nyitni; ko­
ponyájával a falnak rohant volna, hogy összezúzza, a lába
megrogyadozott, mintha kimarjult volna csuklóiból.
Az Isten, akihez egész életén át imádkozott, felébredt
szívében és vigyorgó ördögpofává változott.
Az ajtóhoz támolygott, hogy segítségért kiáltson,
megrázta; az ajtó be volt zárva. Összerogyott.
Nagy nehezen az ablakhoz vánszorgott, hevesen ki­
nyitotta, hogy Swammerdamot hívja - hát itt egy szörnyű
látomás riasztotta. Ég és föld között egy fekete ábrázat
lebegett és reámeredt.
A néger, aki a láncon felkapaszkodott, a szobába
lendült. Egy villanásnyi időre keskeny, piros sávot látott
Klinkherbogk nyugati irányban a felhők mögött. Almának
emlékezete az agyába hasított és sóvárogva tárta ki kar­
jait Usibepu felé, akiben a megváltóját látta.
A néger irtózva meghátrált, mikor Klinkherbogk át­
szellemült arca feléje derült, majd meg elnyújtózkodott,
mint a párduc, reá vetette magát, átkulcsolta a torkát és a
nyakszirtjét egy fogással összetörte.

115
 Aztán t e l e t ö m k ö d t e zsebeit az aranyakkal és a varga
holttestét kivetette az ablakon.
N a g y loccsanással zuhant a tetem a csatorna bűzös és
zavaros vizébe és a gyilkos feje fölött a szarka röpködött
a naptámadat nyiladozó rózsatengerében és ujjongva ri­
kácsolt:
—^ Ábrahám! Ábrahám!

"át

116
 Hatodik fejezet

H
auberisser délig aludt, mikor felébredt, mégis
ólmos fáradtságot érzett tagjaiban. Az elmúlt
nap talányossága gyötrelmes kíváncsiságot cso­
mózott rá a lelkére, amely m é g álmában is ül­
dözte. Tudni akarta: mi áll abban az iratcsomóban, amely
az este az arcára zuhant és honnan került az elő. A vára­
kozás érzése kínozta és kizaklatta nyugalmából, akárcsak
az a fogadkozás, amellyel elalvás előtt azzal köti m e g
akaratát az ember, hogy pont ebben az órában és minu­
tumban fel akar ébredni.
Felkelt, megvizsgálta annak a fülkének a falait, amely­
ben az ágya állott és kevés fáradsággal megtalálta a fa­
burkolatban azt a fiókot, amelyből az iratcsomó kiesett.
A fiók csaknem üres volt, nem volt abban egyéb, csak
egy tört pápaszem és egy pár írótoll, no meg m é g egy pár
tintafolt a lecsattintható födélen, amelyet a szoba lakói
nyilvánvalóan íróasztalnak használtak.
Hauberisser kisimította a lapokat, betűzgetni k e z d t e
az írást. Az írás sokhelyütt megfakult, néhol egészen ol­
vashatatlan volt. A fal nedvessége több lapot úgy össze­
ragasztott penészenywel, hogy azok lemezzé vastagod­
tak s kevés reményt nyújtottak arra, hogy titkukat vala­
mikor is elárulják.
A kézirat eleje és vége hiányzott és ami megvolt, az a
sűrű javításokból ítélve, valamely irodalmi fogalmazásnak
látszott. Valami napló-féle lehetett. N y o m r a , amely el-

117
árulná a szerzőt, nem akadt, keltezést sem talált sehol
sem, így m é g a kézirat keletkezésének korát sem sejthet­
te. Kedvetlenül akarta a kéziratot félrelökni, hogy egy pár
óráig még pihenjen, mikor lapozgatás közben a tekintete
egy névre esett, amely módfelett megijesztette. Egy per­
cig szinte kételkedett a szemében, talán rosszul lát és nem
helyesen olvasott.
A lapok közben leszakadtak az ujjairól, mint a hulló
levelek és türelmetlenül megkezdte a lapozgatást, hogy
ráakadjon a névre, amely a szemébe vágott. Keserves
munka volt és kevés sikerrel kecsegtető.
Mégis meg mert volna esküdni rá, hogy az a név,
amely kísértetként bontakozott ki a dokumentum penész­
sírjából és lidérclobogással a szemébe szökkent, a Chid-
her Grüné volt. Világosan maga előtt látta a név betűbor-
dázatát, amikor a szemét lehunyva a kézirat illető helyét
m a g a elé idézte.
Sugárzóan és forrón sütött be a nap a le nem függö-
nyözött, széles ablakon. Aranyló fénykáprázat táncolt a
szoba sárga selyemtapétáján, de a déli verőfény varázs­
latos pompájában is irtózás alatt tipródott Hauberisser
lelke. Ez csak egy percig tartott, de szinte dermesztően
hatott rá. Eddig nem is ismert még ilyen irtózást. A szo­
rongásnak ez az érzése néha ok nélkül sikoltoz ki a lélek
éjszakájából, mint az eltévedt bolyongó a szürkület ködös
úttalanságában. Erezte, hogy nem a kézirat lehelte rá ezt
az irtózást és nem is állott összefüggésben Chidher Grün
nevének véletlen felmerülésével. N e m egyéb volt, csak a
maga iránt való bizalmatlanság. Fényes nappal ettől ren­
dült meg a föld a lába alatt.
Gyorsan felöltözködött és csengetett.

118
— Mondja csak, Ohmsné - kérdezte az öreg házvezető­
nőt, aki legénylakását rendben tartotta, - nem tudja vé­
letlenül, ki lakott itt azelőtt?
Az asszony az asztalra tette a reggelit és g o n d o l k o ­
dott.
— Amennyire vissza tudok emlékezni, sok esztendővel
azelőtt a házat egy öreg úr bírta, aki ha nem csalódom,
gazdag és különcködő volt. Később aztán sokáig üresen
állott a lakás, majd aztán az árvaszék birtokába jutott.
— De tudja-e, hogy hívták azt az öreg urat és hogy él-e
még?
— N e m tudom, Uram.
— Jól van, köszönöm.
Hauberisser újból elővette az írástekercset és olvasni
kezdett belőle.
Bevezetésül múltjába tekintett vissza a szerző és
szaggatott, rövid mondatokban olyan ember sorsát írta
meg, akit üldözött a balszerencse és aki mindent megkí­
sérelt, hogy eltűrhető egzisztenciát teremtsen magának.
De minden törekvése célja előtt kudarcot vallott. Később,
egészen hirtelen óriási vagyonhoz jutott, de hogyan és
milyen körülmények között, ezt a kéziratból nem lehetett
kideríteni, mert néhány ív hiányzott. Aztán voltak itt tel­
jesen megsárgult, olvashatatlan oldalak, ezeket ki kellett
szedni. Az ezután következő részt néhány évvel későbben
írhatta a szerző, mert a tinta frissebbnek látszott, az írás
pedig ingadozóbbnak, aminővé az a n ö v e k e d ő öregség
hatása alatt rendszerint válni szokott. Ráadásul akadt egy
pár mondatra, amely bizonyos mértékig a saját hangula­
tával egyezett, ezeket leírta, hogy az összefüggést jobban
áttekinthesse. Ilyen mondásokat talált:

119
 „Aki pedig azt hiszi, hogy ivadékai miatt éli életét, az
önmagának hazudik. Mert ez nem igaz. Az emberiség
nem haladt előbbre, haladása merő látszat csupán. T ö m e ­
geiből csak kiváltságos egyéneket választott ki, akik va­
lóban előbbre haladtak. Körbefutni annyit jelent, hogy
nem haladunk és nem jutunk előbbre. A kört át kell törni,
különben semmit sem cselekedtünk. Azok persze, akik
azt hiszik, hogy az élet a születéssel kezdődik és a halállal
végződik, a kört még nem látják, ezek ugyan hogyan üs­
senek rést rajta."
Hauberisser tovább lapozott. Az első két szó, ame­
lyet a lap felső szélén olvasott, az arcába csapott. „Chid-
her G r ü n ! " Tehát mégsem tévedett. Visszafojtott lélek-
zettel olvasta a következő sorokat. Ezekben nem találta
m e g a kívánt magyarázatot. Chidher Grün neve befejzés-
képpen állott a mondat végén, a kezdete hiányzott. Ösz-
szefüggéstelenül imbolygott a sorok között. Semmi le­
hetőség nem mutatkozott arra, hogy nyomon maradhas­
son, holott bizonyosnak látszott, hogy a szerző valami
szilárd fogalmat kötött össze ezzel a névvel, talán ismert
is egy embert, akit Chidher Grünnek hívtak.
Hauberisser a fejét tapogatta. Ami most az ő életébe
betolakodott, olyan látszatot keltett, mintha egy láthatat­
lan hatalom űzne g o n o s z játékot vele. A kézirat érdekes­
nek ígérkezett, de nem volt türelme az elolvasáshoz. A
betűk szinte táncoltak a szemei előtt. Unta, hogy ostoba
véletlenek által ugrattassa magát.
«Véget vetek ennek a dolognak - szólt s behívta a
házvezetőnőt, hogy kocsit rendeljen. - Egész egyszerűen
a bűvész-szalonba megyek és kihivatom Chidher Grün
urat.»

120
 De nyomban belátta, hogy ezzel nem sokra menne.
«Mit tehet arról az öreg zsidó - gondolta magában, -
hogy a neve úgy üldöz engem, mint az ö r d ö g a babonás
vénasszonyt.»
Ohmsné kocsiért ment. Hauberisser nyugtalanul föl-
alá sétált.
«Mintha megőrültem volna - pirongatta magát - hát
mi k ö z ö m nekem ehhez? Boldogan és nyugodtan élhet­
nék, mint egy — nyárspolgár, (nem így akarta befejezni
a gondolatot; valami alattomos hang üvöltötte ezt be a
lelkébe és ezért rosszkedvűen folytatta): H á t nem adott
még elég okulást az élet? N e m tudom-e, hogy égbekiáltó
értelmetlenség az élet, ha úgy élik le, ahogy azt az embe­
riség teszi? A legnagyobb eszeveszettséget kezdeni még
mindig bölcsebb, mint lustán cammogni a régi felfogás
után, amelynek utolsó célja a céltalan halál.»
Csöndes méregleheléssel gőzölgött ki lelkéből az
életundor. Erezte, hogy csak úgy kerülheti ki az öngyil­
kosságot, ha egy darabig legalább ellenállás nélkül fut a
zajlással, amely hajtja, amíg a sors a fordulón túl szilárd
és tartós életfelfogáshoz cövekeli, vagy azt harsogja fe­
léje: nincs új a nap alatt és az élet célja: a halál.
Fogta a kéziratot, könyves szobájába vitte és íróasz­
talának fiókjába zárta, annyira lehetségesnek tartotta már
az érthetetlen történéseket és ez olyan gyanakvóvá tette,
hogy a kéziratból kitépte azt a lapot, amelyen Chidher
Grün neve állott és tárcájába rejtette.
N e m éppen babonából tette ezt, nem is attól való fé­
lelmében, hogy eltűnhetne, hanem inkább azért, hogy a •
papiros és a reá írt név valószínűségének tudata inkább a
kézzelfoghatóságban éljen, mint a bizonytalan emléke-

121
zésben. Olyan ember volt, aki a lehetőség szerint kivonja
magát az emlékezés zavaró befolyása alól és nem hajlan­
dó lemondani érzékeinek megfigyelő erejéről, amikor
meglepő események a hétköznapiasság szokott arcát el­
torzítják.
— A kocsi a kapu előtt vár - jelentette a házvezetőnő - és
ezt a táviratot hozták.

„Kérlek - olvasta Hauberisser - látogass meg ma dél­

után. N a g y o b b társaság vár a teánál. Többek között Cie-
chouski barátod is. Kiátkozlak és kitagadlak, ha cserben
hagysz.

Pfeill."

Hauberisser mérgesen dünnyögött valamit. N e m ké­

telkedett benne, hogy a „lengyel g r ó f bizonyára reá való
hivatkozással ravaszkodta ki a Pfeillal való ismerkedést.
— A Joodenbreestraat-ba - szólt a kocsisnak. Ez aggo­
dalmasan reá nézett:
— A Jordánon keresztül? - kérdezte fejcsóválva. A gettót
értette.
Hauberisser mosolyogva intett, hogy a Jordánon ke­
resztül. Csak egyenesen, nem kell a kerülő.
Nemsokára Európa legsajátságosabb városnegyed­
ében voltak. A lakók egész élete látszólag az utcán ját­
szódott le. Az utcán főztek, mostak és vasaltak. Az utcán
keresztül kötelet feszítettek, amelyen harisnyát szárítot­
tak. Oly alacsonyan lógott a kötél, hogy a kocsis lerán­
t o t t a volna, ha a fejét gyorsan le nem nyomja, mikor
alatta elhajtott. Órások kuporogtak kis asztalkák előtt és

122
a szemükbe szorított nagyítóval a kocsi után bámultak,
mint a felriasztott fókák. Anyák csecsszopókat itattak,
vagy tartották őket a kanális rácsozata fölött, hogy a vi­
zet szaporítsák.
Egy gutaütött aggastyánt ágyastul a kapu elé vittek,
hogy „friss levegőn" legyen. Az ágy alatt az éjjeli fehér­
lett. Az utcasarkon egy szivacsosán dagadt zsidó lóbálta
magát jobbra-balra. Tarka bábuk lógtak vékony zsinege­
ken rajta, mint Gulliveren a törpék. Játékáruit kínálta
lélekzetvétel nélkül és olyan hangon, amely süvöltött,
mint a vészsíp: poppipoppi-poppipoppipoppi.
— Kleerkó, kleerkó, kle-e-eerkoop, - harsogott egy Je-
zsajás-féle ember kaftánban és hosszú tincsekkel a ha­
lántékán. Ez a kiváló ószeres egy félszárú nadrágot lo­
bogtatott a feje fölött, mint valami diadalmi zászlót és
intett Hauberisser felé, hogy tisztelje meg látogatásával és
ne csak zsenírozza magát, felpróbálhatja ezt a nadrágot.
Sokhangú kórus zajdult ki sajátságos modulációkban
a keresztutcából:
— Nieuwe haring, niwe ha-a-a-ng; aardbein - aarebeije!
De mooie, de mooie, de mooie waar; angurkjes, gezond
en g o e d k o o p .
A kocsis kénytelen volt áhítatosan hallgatni az ét­
vágygerjesztő dallamot, mielőtt lépésben megindulhatott,
mert bestiálisán bűzlő rongyok szemétdombjai zárták el
az utat s azokat előbb el kellett takarítani. Rajjal j ö t t e k a
zsidó rongyszedők, kik a piszkos ócskaságokat nem
zsákban gyömöszölték, hanem az egyszerűség kedvéért
gombolatlan kattanjuk alatt, meztelen testükön h ó n u k
alatt cipelték.

123
 Sajátságos látványt nyújtottak, amikor a lim-lom alatt
formátlan h o r d ó k k á dagadtak és egyszer aztán karcsún és
cingáran bontakoztak ki batyuik tömegéből és patkány-
fürgeséggel tovább iramodtak.
Az utca kiszélesült és Hauberisser észrevette a bű­
vész-szalonnak napfényben fürdő üveghomlokzatát. So­
káig tartott, amíg a tolóablak leereszkedett, ami ezúttal
azonban kevesebb zajjal és a kínálkozás kisebb hevével
történt, mint tegnap. Az ablak most is az elárusítónő dús
mellét rámázta.
— Mivel szolgálhatok, Uram? - kérdezte a fiatal hölgy
feltűnően hűvösen és észrevehető közömbösséggel.
— A főnök urat keresem.
— A tanár úr tegnap bizonytalan időre elutazott.
Az elárusítónő hetykén megfintorította az ajkait és
macskaszerű nézéssel igézte Hauberissert.
— N e m a tanár urat gondolom, kisasszony. Azzal az ö-
reg úrral szeretnék beszélni, akit tegnap a pulpitus mö­
gött láttam.
Az ifjú hölgy arca megderült:
— Vagy úgy? Azt gondolja? Az Pedersen úr és H a m ­
burgból való. Aki a képeket nézte, ugye?
— N e m . Az öreg izraelitát keresem, azt, aki az irodában
volt. Azt gondoltam, hogy ennek az üzletnek ő a tulajdo­
nosa.
— A mi üzletünknek? A mi üzletünk, uram, sosem volt
zsidóé. Mi kimondottan keresztény cég vagyunk.
— N e m bánom. De az öreg zsidóval, aki tegnap a pulpi­
tus m ö g ö t t állt, mégis beszélni akarok. Ugyan, kisasz-
szony, tegye meg nekem ezt a szívességet.

124
— József, Mária! - esküdözött az ifjú hölgy és őszintesé­
ge jeléül a nyíltszívű bécsi dialektust hadarta - lelkemre
mondom, zsidót még be se eresztünk az irodába és nem is
volt abban egy is sohasem. T e g n a p meg éppen nem.
Hauberisser egy szavát sem hitte a leánynak. Bosz-
szankodva arról töprenkedett, mit tegyen, hogy a leány
bizalmatlanságát megenyhítse.
— Jól van, kisasszony, hagyjuk ezt; de legalább mondja
meg: ki az a Chidher Grün, aki a táblán megolvasható?
— Miféle táblán?
— De az Istenért, kisasszony! H á t kint, a maguk cégtáb­
láján.
Az elárusítónő kimeresztette a szemeit s elképedten
dadogta:
— A mi táblánkon Zitter Árpád neve olvasható.
Hauberisser fogta a kalapját és dühösen kirohant,
hogy magának a dolgok állásáról meggyőződést szerez­
zen. Ahogy az ablak tükrébe nézett, látta, hogy az eláru­
sítónő csodálkozó gesztussal a homlokát bökdösi. M i k o r
az utcára érve föltekintett a cégtáblára, a szíve szinte
megáilt nagy megdöbbentségében. Valóban Zitter Árpád
neve aranylott rajta sugárzóan. Chidher Grün nevéről egy
betűt sem látott.
Olyan zavartnak és m e g s z é g y e n ü l n e k érezte magát,
hogy sétabotját a bódéban hagyta és nyílsebesen elrohant,
hogy e megbabonázott környékből minél gyorsabban ki­
juthasson.

Egy jó óra hosszáig ténfergett eszméletlenül az ut­

cán, temetőcsöndességű közökbe tévedt, keskeny udva-

125
rokba, amelyekben hirtelen templomok merültek föl, az
izzó napsütésben álmodozva. Majd meg sötét, pincehü-
vösségü kapualjak alatt lépkedett és hallotta döngeni
lépteit, mintha kolostorok keresztfolyosóját járná.
A házak halálos csöndbe merültek, mintha évszázad­
ok óta lakatlanok volnának. Csak itt-ott gurnyasztott egy
angóramacska rőten virító virágtartók között, barokk ab-
lakpárkányzatokon, álmosan hunyorogva a déli verőfény
aranypompájába. Sehol egy nesz.
Apró, zöld kertecskékből mozdulatlan lombú szilfák
meredtek ki. Ősrégi csúcsíves házak csodálkoztak körü­
löttük. Fekete homlokzatukkal és világos ablakredőnye­
ikkel barátságos öreg anyókákra emlékeztettek.
Alacsony kapuívek alatt, amelyeknek kőpilléreit fé­
nyesre csiszolta az idő, tekergő közökbe, zsákutcákba
kanyarodott. Az utcát magas falak fojtogatták. Itt-ott
egy-egy súlyos, sima, lelakatolt tölgyfakapu feketéllett
feléje, azóta se nyitották talán meg, amióta megácsolták.
A j á r d a hasadékaiban moha zöldellt és falfülkébe beépí­
tett vörös márványlapokon megfakult sírfeliratok resz­
kettek és temetőkről regéltek, amelyek valamikor itt ter­
jedtek el.
Egy keskeny gyalogösvény dísztelen, porlepte házak
előtt kanyargott, alattuk egy patak túródott ki a földből.
D ö r g ö t t és zajgott kísértetiesen, mintha óriások kőszíve
d o b o g n a benne.
Nedvesség illata terjengett a levegőben. Derékszög­
ben összeeszkábált nyitott facsövek futottak le a falakba
ékelt csuszamlós karfákon. Gyorslejtésű folyóka csobo­
gott benne és sietett rothadt palánkok labirintusa felé.

126
 Keskenymellű, magas házak sorakoztak most görbe
glédában. Az utca megsötétült tőlük, ahogy rogyadozva
és megferdülve, mintha megindult volna alattuk a föld,
egymást támogatták. Majd meg pék- és sajt-üzletek előtt
haladt el és barnán, mint a lápos ingovány, terült el előtte
egy széles, csöndes csatorna tükre a világoskék ég alatt.
Két partját házak szegélyezték és idegenül bámultak
egymásra. Kicsiny és szerény egynémelyike, mint az alá­
zatos kézműves, mások meg magasra m e r e d ő súlyos,
szürke áruraktárak, kevélyek és visszautasítok. Híd nem
kötötte őket össze, csak egy léckerítésből nőtt felfelé egy
ferdetörzsű fa, amely ágaival kíváncsian a gazdagok abla­
kába kapaszkodott.
Hauberisser visszafordult és nemsokára átölelte egy
darab középkor, mintha a városnak ez a része belezsibba-
dott volna régen elmúlt századok álomidejében.
A falakon cikornyás és p o m p á z ó címerek fölött nap­
órák, szikrázó ablakok, veres cseréptetők, árnyékba me­
rült, apró kápolnák és aranyos toronygombok, amelyek
ragyogva mosolyogtak a fehér, duzzadtarcú felhők felé.
Valamelyik klastrom udvarának rácsozott kapuja
nyitva volt. Belépett. Egy szomorúfűz lankadt lombsátora
alatt kényelmesen egy pázsitpad nyújtózkodott. K ö r ö s ­
körül magas fű burjánzott. Embert nem lehetett látni se­
hol sem, még csak egy kíváncsi arcot sem az ablakok
mögött. Mintha a halál birodalmába lépett volna.
Leült, hogy rendbe szedje a gondolatait.
A nyugtalansága leenyhült és eltűnt első izgatottsága
is, amely azért gyötörte, mert attól félt, hogy valami be­
teges elgyöngülés kápráztatta a nem is létező nevet a sze­
mei elé. A sajátságos külső eseményeknél is csodálato-

127
sabbnak érezte azt az idegenszerű gondolkodást, amely­
ben céljatévesztetten keringett a lelke az utolsó napok­
ban.
« M é g meglehetősen fiatal vagyok - tépelődött - hon­
nan van hát, hogy mégis úgy állok az élettel szemben,
mint egy öreg ember? Az én koromban nem szoktak így
gondolkodni.»
K u t a t o t t az időpont után, amikor ez a változás benne
végbement, de eredménytelenül. Mint minden fiatalem­
ber, harmincéves korig, valamivel túl is rabszolgája volt a
szenvedélyeinek és annyit élvezett, amennyit egészsége,
idegeinek feszítő ereje és gazdagsága megengedett. Arról
sem tudott, hogy gyermekkorában magába merülésre
hajlott a természete. Mibe kapaszkodik hát az a gyökér,
amelyből kisarjadt ez az idegen, virágtalan hajtás, amelyet
én-jének érzett? - „Van egy belső, titokzatos sarjadzás." -
Ráemlékezett, hogy ezt a mondást csak pár órával ezelőtt
olvasta. Tárcájából kivette a kéziratot és utánanézett. Ott
ezt találta:
„Van egy belső, titokzatos sarjadzás, olykor évekig
m e g sem mozdul, akkor aztán váratlanul, néha jelenték­
telen körülmények hatása alatt fölérez, a burokból kirü­
gyezik és egyszer aztán érett gyümölccsel nyújtózik éle­
tünkbe az ága, holott észre sem vettük virágba borulását.
E k k o r tudjuk meg, hogy kertészei voltunk egy titokzatos
fának, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Bár ne hittem
volna sohasem, hogy van hatalom rajtam kívül is, amely
ezt a fát formázni és növeszteni tudja. De sok nyomorú­
ságtól kímélhettem volna meg magamat. Egyedülálló ura
voltam sorsomnak és nem tudtam. És mert tettekkel nem
változtathattam meg, azt véltem, hogy védtelenül állok

128
sorsom előtt. Sokszor jutott eszembe: aki gondolatain
uralkodik, az mindenható úr végzete fölött is. Á m d e ezt a
gondolatot mindannyiszor elvetettem, mert e félkísérletek
eredményei nem mindjárt mutatkoztak. Lekicsinyeltem a
gondolat mágikus erejét és beleestem mindannyiszor az
emberiség őshibájába: óriásnak tartván a cselekedetet, a
gondolatot azonban agyrémnek csupán. Az árnyéknak
csak az parancsolhat és az árnyékkal a sorsnak is, aki
mozgásra bírja a világosságot; aki ezt tettekkel kísérli
meg, az maga is árnyék csupán, aki árnyékkal küszködik
hiába. Ámde úgy tetszik, hogy halálra g y ö t ö r minket az
élet, amíg a nyitját megértjük. Sokszor magyaráztam ezt
meg másoknak, mert meg akartam őket segíteni; meg­
hallgattak, bólogattak és hittek is, de mint a szűrőből,
úgy szaladt ki emlékezetükből ez a beszéd. De úgy lát­
szik, az igazság sokkal egyszerűbb, semhogy mindjárt
megérthessük. Avagy csak akkor j u t u n k már belátáshoz,
amikor a „fa" égig nőtt? Attól tartok, sokkal nagyobb
különbség van ember és ember között, mint ember és kő
között. Életünk végcélja ez: finom ösztönökkel nyomozd
ki, mi rügyezted ezt a fát és mi védi meg a megvénhedés
ellen. Minden egyéb nem más, mint trágyát lapátolni,
anélkül, hogy tudnád, miért lapátolod. De vajon hányan
élhetnek ma, akik megértik, amit itt m o n d o k ? Ha halla­
nák, azt hinnék, hogy képekben beszélek. Minket, embe­
reket a beszéd kétértelműsége választ el egymástól. Ha a
nyilvánosság számára írnék valamit az élet belső sarjadzá-
sáról, akkor a megokosodást, vagy a megjobbulást érte­
nék alatta; éppúgy, ahogy filozófia alatt is a teóriát értik
és nem az igazi követést. A törvény szigorú tisztelete
még nem tudja elősegíteni belső sarjadzásunkat, mert a

129
törvény tisztelete külső forma csupán. A törvénytiprás
erőteljesebb melegágya a belső kivirágzásnak. Ámde kö­
vetjük a törvényt, amikor megszegnünk kellene és meg­
szegjük, amikor követnünk kellene. Mert hogy a szentek
csak jó tetteket cselekedtek, azt hiszik az emberek, hogy
j ó t e t t e k révén ők is szentekké magasztosulhatnak. így té­
velyegnek a hamis Istenhit mezsgyéjén az örvény felé és
azt hiszik magukról, hogy ők igazságosak és igazak. A
rosszul értelmezett alázatosság vakítja őket, úgy, hogy
ijedten visszatámolyognak, mint gyermekek a saját tü­
k ö r k é p ü k elől és attól félnek, hogy megtébolyodtak, ha
elkövetkezik az idő, amelyből kibontakozik az ő arca és
reájuk mered.'"
Sokáig szunnyadott Hauberisserben az élet öröme,
most fölébredt benne frissen és reményvirágosan. Az új
érzés boldoggá tette, noha nem tudta, nem is kívánta
tudni, miért örül és mit remél.
Hirtelen úgy érezte, mintha a szerencse fia volna.
Chidher Grün sajátságos történetére már nem is emléke­
zett s nem gondolt többet arra, hogy g o n o s z véletlenek
b o l o n d d á tartották.
«Örülnöm kell - ujjongott benne valami, - hogy egy
új g o n d o l a t k ö r rengetegéből kitúródott a nemes vad, át­
t ö r t e a hétköznapiasság sövényét és most a kertemet le­
geli. Örülnöm kell bizony és nem bosszankodni, mert egy
pár rohadt virágágyat legázolt.»
H o g y a kézirat utolsó sorai Chidher Grün arcára cé­
loztak, most valószínűnek tetszett neki és égett a türel­
metlenségtől, hogy többet tudjon m e g belőle.
Ingerelte a kíváncsiság, már azért is, mert az oldal
utolsó sorai azt sejtették, hogy a következő oldal kime-

130
rítően fogja megmagyarázni, mit kell érteni a „gondolat
fölött való mágikus uralkodás" alatt.
Legszívesebben haza sietett volna, hogy k é s ő éjsza­
káig a rejtelmes kéziratot olvassa, de az idő négy felé járt
és Pfeill várakozott rá.
A levegőben z ü m m ö g ö t t valami és ez arra kénysze­
rítette, hogy megforduljon. Egy embert látott közel a
padjához, szürkébe öltözöttet, arcán vívó-álarc és hosszú
karóval a kezében. Meglepetten felpattant.
Néhány méter magasságban valami zsákféle lebegett
a levegőben. Az egyik csücskével megakadt egy gallyban
és fól-alá szökdösött. Az ember hirtelen a botjával feléje
kapott, a csodazsákot a bot hegyével, vagy a kis hálóval,
amely a bot végén volt, elkapta, aztán boldogan a tűzlét-
rára kapaszkodott és karóstul, zsákostul eltűnt a t e t ő
plattformáján.
— A kolostor méhes-gazdája - magyarázta Hauberis-
sernek egy vén asszony, aki a kerekes kút mellett állt - a
méhraj elkódorgott és most elcsípte a királynét.
Hauberisser távozott. Néhány girbe-gurba utcán ke­
resztül egy szabad térségre jutott ki, itt autóba ült és
Hilversumba hajtatott, Pfeill barátjához.

Száz meg száz kerékpáros élénkítette a széles, nyíl­

egyenes úttestet. Emberfejek és villogó pedálok tengerén
keresztül száguldott az autó, ő észre sem vette azt az egy
óráig tartó úton. Suhanva repült el mellette a környék.
Csak egy kép rögződött a lelkébe, az, amelyet az imént
látott: az álarcos férfi és a méhek raja, amely királynéjá­

ul
hoz tolongott, mintha nélküle élni sem tudna. A néma
természet, amely utolsó kirándulásán búcsút vett tőle, ma
új arculattal tért vissza hozzá és ő érezte, hogy beszédes
ajkairól érthető szavakat olvas le.
Példázatnak tekintette a férfit, aki elfogta a királynét
és vele egész raját.
«Az én testem - szólt magában - szintén nem egyéb,
mint az élő sejtek nyüzsgő sokasága, amely évmilliók
öröklött szokásából a rejtett tűzmag körül bolyong.»
Sejtette a titokzatos összefüggést ama jelenet között,
amelyet látott és a belső és külső természet törvényei kö­
zött. És megértette, hogy tündéri ragyogással kell előtte
feltámadnia a világnak, ha majd egyszer sikerülni fog ne­
ki, hogy új világításban lássa a dolgokat, amelyeket szo­
kás és hétköznapiasság kifejezésüktől megrabolt.

132
 Hetedik fejezet

z autó bekanyargott Hilversum villanegyedébe és

nesztelenül siklott a park hársfaalléján a nyárilak
felé, amely fehéren csillogott a napsütésben.
Pfeill báró vidáman ereszkedett le a lépcsőn, mi­
kor Hauberisser a kocsiból kilépett.
— Csakhogy megjöttél, vén daru. M á r attól féltem, hogy
táviratom nem ért el házi cseppkőbarlangodban. Mi tör­
tént veled? Csodálatosan megilletődöttnek látszol. Kü­
lönben: az Isten fizesse meg, hogy ideigazítottad azt a
bámulatos Ciechonski Wlodzimierz grófot; tisztára üdü­
lés ez az ember ebben a vigasztalan időben
Pfeill annyira jókedvében volt, hogy szóhoz sem en­
gedte barátját, aki hevesen tiltakozott és fel akarta vilá­
gosítani a szélhámos felől.
— Ma reggel - nevetett Pfeill - tisztelgett nálam s én ter­
mészetesen itt tartottam ebédre. Ha nem tévedek, egy pár
ezüst kanalam eltűnt azóta. így mutatkozott be . . .
— Mint IV. Napóleon keresztfia?
— Természetesen. Azonkívül reád is hivatkozott.
— Ilyen szemtelenség! - kiáltott Hauberisser dühösen - le
kell pofozni ezt a fickót a sárga földig.
— Ugyan miért? Hiszen nem kíván egyebet, csak azt,
hogy valamely előkelő játékklub tagja lehessen. Hagyd
meg neki azt a bolond bogarát. Óhajtásaiban találja meg
az ember a mennyországot. Aztán mit bánod, ha minden­
áron tönkre akarja tenni magát?

133
— Na, ez nem fog sikerülni; hivatásos hamiskártyás -
szakította félbe Hauberisser.
Pfeill szánakozva a vállát vonogatta.
— Hát te azt hiszed, hogy ezzel a tudományával boldo­
gulni fog a mi póker-klubjainkban? Hamisan kártyázni
azok ott maguk is tudnak. Majd még a nadrágját is ott
hagyja, meglátod. Apropó, láttad az óráját?
Hauberisser nevetett.
— Ha szeretsz engem - kiáltott Pfeill, - akkor megveszed
tőle és karácsonyra nekem ajándékozod.
Óvatosan egy nyitott verandaablak felé sompolygott
és bólogatva befelé intett:
— N é z d csak, nem p o m p á s ez a jelenet?
Frakkosan, jácinttal a gomblyukban, tojás-sárga csiz­
mában és fekete kravátlival Zitter Árpád egy öregedő
hölgynek udvarolt buzgalmasan. Hektikus foltok lángol­
tak a hölgy arcán és cukorédesen mosolygott a fölött va­
ló izgalmában, hogy annyi idő után megint férfit tudott
lépre csalni.
— Megismered? - suttogta Pfeill - Lukstinat konzulné,
hogy a jó Isten akárhová tegye. Nini. Az óráját mutatja
neki. Fogadni mernék, hogy az ó r a m u t a t ó mögött moz­
gatható szerelmes párral izgatja. Te, ez a fickó egy első­
rangú szívtördelő, szent igaz.
— O, Floohzimjers! - lehelte a hölgy.
— Teringettét! Jó messzire jutottak ezek. Hiszen már a
keresztnevén szólítja!
Pfeill halkan füttyentett és magával húzta a barátját.
— Menjünk, de szaporán. Itt háborgatunk. Kár, hogy a
nap süt éppen, különben eloltanám a világosságot, e-
gyüttérzésből Ciechonski iránt.

134
 Hauberisser megállt egy ajtó előtt, hogy belépjen.
Pfeill visszarántotta:
— Megállj. Itt bent politizálnak. Menjünk inkább a d o ­
hányzóba.
N é p e s társaság imbolygott a szoba napfényes leve­
gőjében és a társaság közepén ujjai hegyével parancsoló­
an az asztallapjára támaszkodva, beszédesen egy t a r k o -
ponyájú, körszakállas ágaskodott.
Csodálkozva bámulta meg Hauberisser a dohányzó
berendezését, amikor egy őzszínű bőrfotelbe ereszkedett,
amely olyan rugalmas volt, hogy szinte megsüppedt ben­
ne. A mennyezetet és falakat sima, pórustalan és művé­
sziesen egymásba illesztett parafalemezek b o n t o t t á k . Az
ablakokban hajlított üveg. A bútor, a faszögletek, de még
az ajtók favázai is enyhén kerekre faragottak. A szőnyeg
puha, mint a bokát csókoló tengeri h o m o k és mindenütt
egyforma, gyöngéd, bágyadt világosbarna színek höm­
pölyögtek.
— Rájöttem ugyanis - magyarázta Pfeill, - hogy annak,
akit Európában való tengődésre kárhozott el a sorsa, an­
nak igen nagy szüksége van az ilyen bolondok cellájára.
Csak egy órát üldögéljen itt az ember, akármilyen őrjön-
gőn ideges is, itt megjámborul. Biztosíthatlak, mindig ide
menekülök, ha érzem, hogy lelkemben nyüzsögnek a j ó ­
érzések, mert csak rá kell gondolnom erre az én puha
szobámra és a tisztességes szándékok úgy leperegnek r ó ­
lam, mint a rókáról a bolha, ha tejbe fürdetik. E m e elmés
berendezkedésnek köszönhetem, hogy bármikor a leg­
fontosabb és legsürgetőbb dolgaimat is büntudatlanul el­
mulaszthatom.

135
— Úgy beszélsz, - szólt Hauberisser vidáman -, mintha a
világ legcinikusabb kéjembere volnál.
— Tévedsz - védekezett Pfeill és hajlított födelű cigaret­
tadobozt tolt a barátja felé - tévedsz. Tetteimet és gon­
dolataimat nem a cinizmus irányítja, hanem az önmagam
iránt való ravasz lelkiismeretesség. Tudom, te azt a né­
zetet vallod, hogy az életnek nincs értelme. Sokáig én is e
bolond ábránd rabja voltam, de lassanként okosabb let­
tem. Csak mondj le a törtetésről és mindjárt megint ter­
mészetes ember leszel.
Hauberisser a parafatáblázatra mutatott:
— És ezt te természetesnek m o n d o d ?
— Annak hát. Ha szegény ember volnék, poloskás szo­
bában kellene laknom. Ha most önkéntes elhatározásból
férges házba vonulnék, akkor ez a természetellenesség
Csimborasszója volna. A sorsnak okvetlenül valami célja
lehetett, mikor gazdaggá tett. Azért, amit előbbi életem­
ben hívatlanul tettem, azóta elfelejtettem, azért nem ju­
talmazhatott meg. Ennek a jutalmazási elméletnek külön­
ben is teozófikus szaga van. A legvalószínűbbnek ve­
szem, hogy a sors az elé a magasztos feladat elé állított
engem, hogy addig zabáljam az élet édességeit, míg meg-
csömörlök és a változatosság kedvéért egyszer megint
száraz kenyérre éhezzem. Hát ez megtörténhetik, én raj­
tam ne múljon. A legrosszabb esetben tévedtem. Hogy a
pénzemet másoknak adjam? Kérlek, erre is kész vagyok,
de előbb t u d n o m kellene: miért adjam. Csak azért, mert
könyvekben ilyesfélét olvashatsz, még nem adom oda a
pénzemet. N e m bizony. És nem ugrattatom magam attól
a szocialisztikus mottótól sem, amely azt mondja: Állj fél­
re és engedj engem oda. Akinek keserű orvosság kell,

136
annak nem adok életet. Sorsot kotyvasztani, no m é g csak
az hiányzik.
Hauberisser hunyorgott.
— Tudom, zsivány, hogy most miért vigyorogsz, - foly­
tatta Pfeill bosszúsan - arra az átkozott pár garasra cé­
lozgatsz, amit a vargának küldtem, tévedésből persze. A
lélek jóakaratú, de a hús esendő. Micsoda tapintatlanság,
hogy szememre lobbantod gyengeségemet. E g é s z éjszaka
bosszankodtam emiatt a jellemtelenségem miatt. Látod,
ha az öreg ember a sok pénztől egyszerre csak dilinós
lesz, az én lelkemen szárad a szerencsétlensége.
— N o , ha már beszéltünk róla - szólt Hauberisser - hát
megmondom. N e m kellett volna egyszerre annyit küldeni,
inkább . . .
— Inkább - vágott Pfeill gúnyosan a szavába - inkább
pusztult volna el lassanként. Hát mindez ostobaság. M e g ­
engedem, hogy sokat bocsátanak meg annak, aki érzéseit
követi, mert az ilyen sokat szeretett. De előbb méltóztas­
sék megkérdezni, igényt tartok-e arra, hogy nekem vala­
mit megbocsássanak. Az adósságaimat tudniillik, m é g a
lelkieket is az utolsó fillérig ki akarom fizetni. N e k e m úgy
rémlik, hogy az én igen tisztelt lelkem, még mielőtt a vi­
lágra született, igen okosan nagy gazdagságért imádko­
zott. Csupa előrelátásból, tudod. H o g y ne a tű fokán ke­
resztül jusson be a mennyországba. Az én lelkem nem
szereti az untalan halleluját és az egyhangú muzsikától is
undorodom. N o , igen, ha az ég csak amolyan üres fenye­
getés volna. De meg vagyok győződve róla, hogy van
ilyenféle intézmény a halál után. M á r most ilyen körülmé­
nyek között az egyensúlyozásnak nagy művészete kell
ahhoz, hogy az ember egyrészt tisztességes maradjon,

137
 másrészt pedig megmeneküljön a mennyországtól. Olyan
probléma ez, amin már a boldogult B u d d h a is törte a fe­
jét.
— Te is, úgy látom.
— Persze. Csak élni, az nem minden s nem is elégít ki.
Vagy igen? Ú g y látom különben, nem is sejted, mennyi
vesződségem van - nem a társasággal; azt elintézi az a
hölgy odabent, - hanem azzal a szellemi feladattal, ame­
lyet m a g a m r a vállaltam. Tudod, egy új államot és új val­
lást akarok alapítani.
— Szent Isten! M é g becsuknak!
— Ne félj! L á z a d ó nem vagyok.
— N a g y már a felekezeted? - kérdezte Hauberisser mo­
solyogva, aki valami tréfát sejtett.
Pfeill éles pillantást vetett rá, aztán így szólt:
— Ú g y látom, félreértesz, máskor is megtetted már. Hát
nem érzed-e, hogy van valami a levegőben, olyan figyel­
m e z t e t ő erővel, aminővel még sosem vétette észre ma­
gát? Hálátlan dolog megjósolni a világ pusztulását. Az
évszázadok során annyiszor jósoltak már kataklizmákról,
hogy a jövőbelátás hitelét elvesztette. Mégis, hidd el ne­
kem, mindig annak van igaza, aki meghirdeti, hogy kö­
zeledik a végítélet. Hiszen nem kell mindjárt a világ meg­
semmisülésére gondolni; egy elöregedett világszemlélet
alámerülése annyi, mintha maga az egész világ semmisül­
ne meg.
Hauberisser kételkedve a fejét csóválta:
— Bajos elképzelni, hogy világfelfogásukban máról hol­
napra megváltozzanak az emberek. Inkább hiszek világ­
pusztító elemi csapásokban, mint abban. Az emberek nem
változnak m e g egy éjszaka alatt.

138
— De hiszen nem állítom, hogy külső katasztrófák is nem
jöhetnek - kiáltott Pfeill. - Ellenkezőleg, minden idegem­
mel a katasztrófa közeledő viharát érzem. Ami az embe­
rek hirtelen beállható megmásulását illeti, abban, remé­
lem, csak látszólag van igazad. Hát ugyan milyen messzi­
re tekinthetsz vissza a történelembe, hogy kockáztatha­
tod ezt a feltevést? Egy pár rongyos évezerről, ha tudsz
valamit. És ebben az arasznyi időben nem voltak-e szel­
lemi epidémiák, amelyek váratlan elmerülésükkel gondol­
kodóba ejtenek? Voltak gyermek-kereszteshadjáratok;
hogy az emberiség valamikor eljut-e a kamaszok keresz­
tes hadjáratáig, nem tudom. Az emberek eddig szétmar­
cangolták egymást, bizonyos gyanús látatlanok kedvéért,
amelyek óvatosságból nem szellemeknek, hanem „ideál"-
oknak nevezték magukat. M o s t végre, g o n d o l o m , a há­
ború ama láthatatlanokat fenyegeti, nem tagadom, örülök
ennek a csatának és részt szeretnék venni benne. Eszten­
dők óta nevelnek katonának, szellemi értelemben persze;
régen szidom ezt, de olyan világosan, ahogy most érzem,
még sose éreztem, hogy nagy csata készül ezek ellen az
átkozott kísértetek ellen. M o n d o m neked, ha az ember a
hamis ideálok kiirtásába egyszer belemelegedett, nehezen
hagyja abba a munkát, mert nehezen végez vele. Szinte
hihetetlen, hogy a gondolatöröklés útján mennyi imperti­
nens szélhámosság gyülemlik össze az emberben. És lá­
tod, a dudvának ezt a lelkemből való kigyomlálását neve­
zem én új államalapításnak. A fennálló rendszerekre való
tekintetből és tapintatosságból embertársaink iránt, akikre
rá nem erőszakolnám a belső gazságról és az öntudatlan
hazugságról való felfogásomat, már eleve korlátok k ö z é
szorítottam az én államomat, amelyet csíramentesen ál-

139
Iámnak nevezek, mert a hamis idealizmus lelki baktériu­
maitól alaposan megtisztítottam. S ennélfogva csak egy
alattvalója van ennek az államnak, még pedig: jómagam.
Úgyszintén hitemnek is csak egymagam vagyok misszio­
náriusa. Áttérők nem kellenek nekem.
— Államszervező eszerint, úgy látom, mégsem vagy, -
szólt Hauberisser megkönnyebbülten.
— M a n a p s á g mindenki szervezőmunkára érzi magát hi­
vatottnak, amiből következik, hogy ez a munka hamis.
Lényegében mindig a tömegek törekvésének az ellenke­
zője igaz.
Pfeill felállt, föl-alá járkált és így folytatta:
— M é g Jézus is irtózott a szervezkedéstől, ez a példa­
adás döntő. Rukstinátné és társai persze vakmerően még­
is szerveznek. Organizálni csak a természetnek vagy a
világszellemnek szabad. Az én államon örökkévalóságot
követel; nem szorult tehát reá a megszervezettségre. Ha
szervezésből bontakoznék ki, célját tévesztené.
— De a te államod is, ha nem céltalan, sokaknak t ö m ö ­
rüléséből kell, hogy alakuljon. H o n n a n veszed, kedves
Pfeillom, a beléje való polgárokat.
— Ide hallgass. Ha valakinek ötlete van, ez azt bizonyítja
csupán, hogy ugyanakkor ugyanaz a gondolata másoknak
is támadt. Aki ezt nem érti, nem is tudja, mi is az az ötlet.
A gondolat járványosán ragadós, még akkor is, ha nem
hirdetik meg az emberiségnek. Ebben az esetben talán le-
gesleginkább. Szentül hiszem: már ebben a percben is
csatlakoztak tömérdeken az én államomhoz és el fog jön­
ni az idő, mikor uralni fogja az egész világ. Óriási léptek­
kel halad előre a testi hygiénia, már az ajtókilincset is
desinfíciálják, hogy betegséget ne szedjenek le róla az

140
emberek. M o n d o m neked: vannak jelszavak, amelyek
sokkal gonoszabb kórságokat terjesztenek: faj- és nép­
gyűlöletet, pátoszt és más effélét. Ha ezekből akarod a
fertőző csírákat kiirtani, ahhoz maróbb lúg kell, mint a
kilincsek fertőtlenítéséhez.
— Te tehát a nacionalizmust akarod kiirtani?
— Idegen kertekből semmit sem akarok kiirtani. Ami ott
dudvául terem, az magától pusztuljon el. De a m a g a m
kertjében azt teszek, amit akarok. Elismerem, a legtöbb
ember kényszerítő szükségességnek érzi a nacionaliz­
must; ámde itt az ideje, hogy legyen végre olyan állam is,
amelyben nem országhatár és k ö z ö s nyelv tartja össze a
polgárokat, hanem a gondolkozás közössége. Ezek aztán
egymással és egymás között úgy élhetnek, ahogy akar­
nak.
Sokan nevetnek, ha valaki azt mondja, hogy az em­
beriség átalakítására törekszik. Igazuk van, de nem egé­
szen. Mert elfelejtik, hogy tökéletesen elég, ha gyökeréig
csak egy egyetlen ember átalakul. Az ő műve aztán so­
sem múlhat el, akár ismeri azt a világ, akár nem. Az ilyen
ember aztán lyukat hasított a világrend érzékeny pony­
váján s az nem nő többet össze, akár mindjárt veszik ész­
re az emberek, akár csak egymillió esztendő után. Ami
egyszer a való jelenségekbe beleszületett, az soha többet
el nem tűnhet. Az én célom, látod, nem más, csak az,
hogy lyukat hasítsak abban a hálóban, amelybe belegaba­
lyodott az emberiség. Rést akarok vágni rajta, de nem
úgy, hogy kiállók az utcára és prédikálok, hanem úgy,
hogy a láncot saját testemről leszakítom.

141
— Van-e hát okozati összefüggés az emberiség elkövet­
kező lelki megújulása között és ama külső katasztrófák
között, amelyek szerinted elmaradhatatlanok?
— A látszat szerint mindig úgy lesz, hogy valami külső
szerencsétlenség, valami nagy földrengés, vagy ilyesféle
idézte elő az emberiség magába szállását. Ámde ez látszat
csupán. Az ok és okozat dolga, szerintem másként áll. Mi
sosem látjuk az eredőt; mi mindig csak a hatást és az
eredményt észlelhetjük. Amit okozónak látunk, az való­
jában csak tünet és előjel. Ha ezt a ceruzát eleresztem,
a k k o r a földre esik. Csak egy gimnazista hiheti, hogy a
lezuhanásnak az okozója az eleresztés volt. Én nem hi­
szem. Az eleresztés egyszerűen csalhatatlan előjele volt a
lezuhanásnak. Minden történés, amelyet egy másik törté­
nés követ, ennek az előjele csupán. Az o k o z ó merőben
másvalami. Mi, persze, azt képzeljük, hogy hatalmunkban
áll előidézni valami hatást, ámde ez nem egyéb, mint egy
szerencsétlen álkövetkeztetés, amely a valóságot hamis
világításba helyezi. Az igazság ez: ugyanazon rejtelmes
ok, amely a ceruzát a földre vetette, néhány pillanat előtt
dolgozott én bennem is és arra késztetett, hogy az ujjaim
közül eleresszem. Az emberek gondolkodásának hirtelen
megváltoztatása és a föld megrendülése talán egy okból
származhat, de teljességgel ki van zárva, hogy egyik oko­
zója volna a másiknak, ha bármilyen természetesnek lássa
is azt a J ó z a n " ész. Az első épp olyan hatás, mint a má­
sik; egy hatás pedig nem idéz elő egy másikat; ennélfogva
a történések láncolatában előjel lehet, de semmiképpen
sem kiváltó ok. A világ, amelyben élünk, a hatások vilá­
ga. Az o k o k igazi birodalmát nem ismerjük; ha egyszer
beléje hatolnunk sikerül, akkor már varázslók leszünk.

142
— De hát: ha gondolataink felett uralkodni tudunk, azaz,
ha keletkezésük gyökeréig feltárhatjuk őket, ugyanazt je­
lenti-e, hogy varázsolni tudunk?
Pfeill hirtelen megállásba merevedett:
— Persze, hogy azt jelenti! Mi egyebet jelenthetne? De
éppen azért állítom egy fokkal magasabbra a g o n d o l k o ­
dást, mint az életet. M a g a s csúcsra vezet minket a gon­
dolkodás, ahonnan nem csak mindent áttekinthetünk, de
végre is hajthatunk mindent, amit csak akarunk. Egyelőre
csak -gépekkel bűbájoskodunk, mi emberek; de, hiszem,
már nincs messze az idő, mikor néhányan legalább m e r ő
akaratukkal is a csodáknak ugyanazt az eredményét tud­
ják majd előidézni. Ami eddig történt: a bámulatos gépek
feltalálása sem volt egyéb, mint szamócaszedés arról a
bokorról, amely a csúcshoz vezető út mellett nőtt. N e m a
„feltalálás" értékes, hanem a feltalálni tudás; a festmény
sohasem értékes, az csak becses lehet és csak a festeni
tudás értékes. A festmény elkorhadhat, de a festeni tudás
még akkor sem veszhet el, ha a festő meghal. Ez megma­
rad az égből nyert erő gyanánt, amely sok időre elszuny-
nyadhat, de mindig fölébred, ha megszületik az arra hi­
vatott lángelme, amely által megnyilatkozhat. N a g y o n vi­
gasztalónak találom, hogy az igen tisztelt kereskedelem a
feltalálóból csak a tál lencsét tudja kiravaszkodni, de nem
a lényegest is.
— Úgy látom - szólt Hauberisser - ma nem engedsz szó­
hoz jutni, pedig már régen a nyelvem hegyén bizsereg,
amit mondani akarok.

143
— Ki vele miért nem beszélsz?
— Előbb hadd kérdezzek valamit: Van-e arra valami tá­
maszpontod, hogy valamely előjelből látod, hogy mi va­
lamennyien forduló előtt állunk?
— H m , igen. Ez ugyan csak amolyan érzésféle. M é g ma­
gam is sötétségben tapogatózok. A fonál, amelyen előre­
t a p o g a t o m magamat, oly vékony, mint a pókháló. Azt
gondolom, hogy belső fejlődésünknek némely határkövé­
re akadtam, amelyek jelzik, ha belépünk egy új területre.
Egy van Druysen nevü kisasszonnyal való véletlen talál­
kozásom - még ma megismerkedhetsz vele - és valami,
amit nekem az apjáról elbeszélt, hozott engem erre a
gondolatra. Azt következtettem ebből, talán helytelenül,
hogy ilyen határkőre való ráismerés egy és ugyanazon él­
mény mindazok számára, akik erre megértek. Ez a belső
élmény - kérlek, ne nevess - egy zöld arcról való vízió.
Hauberisser izgatottan belekapaszkodott barátja kar­
jába és fojtott kiáltást hallatott.
— Az Istenért, mi van veled? - ijedezett Pfeill.
Hauberisser szinte lelkendezve beszélt csodálatos ka­
landjáról. A társalgás, amely erre következtetett annyira
lekötötte figyelmüket, hogy alig vették észre a szolgát,
aki jelentette, hogy Druysen Éva kisasszony és dr. Ismael
Sephardi megérkeztek, aztán átadott a bárónak két név­
jegyet és az Amsterdamer Zeitung esti lapját, amely a
postán érkezett.

144
 A zöld arcról beszélgettek.
Hauberisser Pfeillnek engedte át a bűvész-szalonban
való élményének elbeszélését. Van Druysen kisasszony
csak itt-ott szólalt meg. Majd meg d o k t o r Sephardi adta
elő Swammerdamnál történt látogatásukat.
Sem van Druysen kisasszonynál, sem Hauberissernél
szó sem lehetett valamilyen zavarodottságról, mindketten
mégis a hangulat oly nyomása alatt állottak, amely meg­
nehezítette nekik a beszélgetést. Valósággal kényszerítet­
ték magukat, hogy a tekintetük ne kerülje el egymást
feltűnően, mindegyik mégis érezte, hogy a másik hazu­
dott, mikor azért erőlködött, hogy valami k ö z ö m b ö s dol­
got mondjon.
Éva nagy egyszerűsége és a hiúság teljes hiánya jel­
lemében, zavarba hozta Hauberissert. Észrevette, milyen
kínosan ügyelt a leány arra, hogy elkerüljön mindent, ami
a tetszeni vágyás látszatát kelthette volna fel, vagy az
iránta való érdeklődést is. Ellenben neki magának nem si­
került elrejteni azt a megfigyelést, hogy Éva belső nyu­
galmát csak mesterkéltnek látja. Durva tapintatlansággal
vádolta magát emitt és alaposan szégyellte magát. Kita­
lálta, hogy a maga gondolatait nem sikerült elleplezni a
lány előtt; kitalálta ezt abból az erőszakolt unottságból,
amellyel rózsacsokrával játszogatott, abból a módból, a-
hogy a cigarettáját szívta, kitalálta száz apróságból, á m d e
nem talált m ó d o t rá, hogy e sajátságos lelkiállapotból ki­
vezesse.
Egy frázissal,, akármilyennel visszaadhatta volna neki
a biztosságot, amelyet csak tettetett, de ezzel meg is sért­
hette volna, önmagára pedig az ízléstelen nyegleség gya-

145
núját hárította volna azzal, amire bizony nem vágyako­
zott.
M i k o r meglátta, lenyűgöző szépsége szótlanságba
dermesztette és a lány úgy fogadta ezt a hódolást, mint
amihez régen hozzászokott. M i k o r aztán észrevette, hogy
ezt a zavarodottságot nem csak az ő feltűnő jelensége
okozta, hanem talán az érdekes társalgás váratlan meg-
torlaszkodása is, akkor az a kínos és lerázhatatlan érzés
súlyosodott rá, hogy az esetlen asszonyi diadal benyomá­
sát keltette.
Hauberisser ösztönösen érezte, hogy Éva lányos ér­
zékenységében tehernek érzi most a szépségét, amelyre,
mint nő, csak büszke lehet. M e g akarta neki mondani,
hogy csodálja, de attól félt, hogy nem lesz képes elnyom­
ni elfogódottságát és inkább hallgatott.
Sokkal több szép asszonyt szeretett már, semhogy
É v a igéző szépségének hatása alatt mindjárt az eszét ve­
szítse, mégis már erősen a befolyása alatt állott, noha ő
m a g a még nem tudott erről. Előbb azt gondolta, hogy
É v a Sephardinak a menyasszonya, mikor tévedéséről
meggyőződött, halk boldogság pirkadt fel a lelkében.
Védekezett ellene. A határozatlan félelem, hogy me­
gint elvesztheti szabadságát és megint magával sodor­
hatja a szenvedély forgószele, óvatosságra intette. De
nemsokára az Évával való együvé tartozás őszinte és
benső érzése oly erővel hatalmasodott el a szívében, hogy
el sem t u d t a viselni ennek az új érzésnek az ezelőtti sze­
relmeivel való összehasonlítását.
Az a bizsergető valami, ami a néma gondolatátvitel
nyomán a két fiatal lelket összefonta, sokkal beszédeseb­
ben nyilatkozott meg, semhogy az Pfeill éles tekintete

146
előtt sokáig titokban maradhatott volna. De fájdalmasan
érintette az a visszafojtott, mély szomorúság, amely
Sephardi szemében borongott, mikor az, szokott szófii-
karsága ellenére, mohón beszélni kezdett.
Erezte, hogy ez az ember néma, de annál forróbb re­
ményt sirat. Sephardi befejezte elbeszélését. Hauberisser
feléje fordult:
— Valóban nagyon sajátságos az az út, amelyre Swam-
merdam és Klinkherbogk varga szellem-köre rálépett.
Ugyan hová vezethet? Attól tartok a víziók parttalan
óceánjába. . .
— És olyan reményekhez, amelyek sohasem teljesednek -
szólt Sephardi bánatosan és megvonogatta a vállát. - Régi
história ez. A hősei azok a zarándokok, akik vezető nél­
kül a Szentföld felé törekednek, de az álnok délibáb út­
vesztő fátylat vont a szemük elé és a szomorúság kínos
halálútján kocognak. Ez az út mindig ezzel a kiáltással
végződött: Istenem, én istenem, miért hagytál el engem!
— Igaza lehet, - szólt Éva van Druysen - mindazokra vo­
natkozóan, akik hisznek a vargában és az ő prófétaságá-
ban, de Swammerdamra v o n a t k o z ó a n bizonyosan téve­
dett. Határozottan tudom. Csak arra gondoljon, amit
Pfeill báró beszélt nekünk róla. Ez az ember mégis csak
megtalálta a zöld bogarat. Rendületlenül hiszem: az vég­
eltetett felöle, hogy annál nagyobb dolgot is megtaláljon.
Sephardi búsan mosolygott:
— Szívemből kívánom, hogy úgy legyen. De attól tartok,
hogy ha nem pusztul bele a nagy keresésbe, az utolsó ál­
lomása mégis csak az a fohászkodás lesz, hogy: U r a m , a
te kezedbe ajánlom a lelkemet. Higgye el, É v a kisasz-
szony, nagyon sokat gondolkoztam a túlvilágról és egy

147
életen keresztül az a kérdés kínozta el a szívemet és az
agyamat, hogy hát igazán nincs menekülés ebből a földi
börtönből? Nincs, nincs. Az élet egyetlen célja az, hogy a
halált várjuk.
— A k k o r - vélte Hauberisser - azok a legbölcsebbek,
akik az élvezeteknek élnek.
— Azok hát, ha megtehetik. De soknak nem sikerül.
— H á t azok mit csináljanak?
— Gyakorolják a szeretetet és a törvényt, ahogy a Bibli­
ában áll.
— Ön mondja ezt, - döbbent meg Pfeill, - ön, aki L a o
Ce-től Nietzsche-ig minden filozófiai rendszer áttanulmá­
nyozott. Hát ugyan ki találta ki ezeket a törvényeket?
Valami mesebeli próféta volt? H á t h a csak epileptikus
volt, vagy csak az ö r d ö g szállta meg? Ha el nem felejtik
addig a nevét, Klinkherbogk varga épp olyan legendárius
fényben ragyoghat ötezer esztendő után.
— H o g y n e , ha a nevét addig el nem felejtik - szólt Se-
phardi egyszerűen.
— Ön tehát hiszi, hogy van egy Isten, aki trónol az embe­
rek felett és intézi a sorsukat? Össze tudja ezt egyeztetni
a logikus gondolkodással?
— N e m t u d o m , nem is akarom, Zsidó vagyok, el ne fe­
lejtse. Úgy értem: zsidó nem csak hitem, de fajom szerint
is és mint ilyen mindig visszatérek ősapáim Istenéhez. Ez
a vérben van és a vér erősebb a logikánál. Az eszem per­
sze azt mondja, hogy a hitem tévútra vezet, de a hitem
m e g arról győz meg, hogy az eszem tévelyeg.
— És mit tenne ön - kérdezte Éva - ha megjelenne önnek
egy lény a túlvilágról, mint Klingherbogknak és valami­
lyen cselekedetre ösztökélné.

148
— Kételkednék Istentől való küldetésében. Ha e kételke­
désemben megerősödnék, nem követném a parancsát.
— És ha nem sikerülne önnek a kételkedés?
— Akkor engedelmeskednék.
— Én akkor se engedelmeskednék - dünnyögte Pfeill.
— Ilyen gondolkodás mellett ön sohasem láthat meg túl­
világi jelenséget és ön előtt nem jelenhet meg Klinkher-
bogk angyala, de néma parancsának ön is engedelmes­
kedne.
— Vagy megfordítva - vitatkozott Pfeill. - Ön egy zöld­
arcú fantomban Istent látná, holott csak önmaga lenne az
és ami a fantom ajkán Isten szavaként zendülne, az a saját
szava volna.
— A különbség nem lényeges - viszonozta Sephardi. -
Hát mi is az a kinyilatkoztatás? Egy gondolat, amelyet
hangos szóba öntünk. Hát a gondolat? Az a hangtalan
szó. Lényege szerint tehát: kinyilatkoztatás. Vagy bizo­
nyos-e abban, hogy az ötlet, amely lelkesíti, valóban ön­
ben született és nem ihlet inkább, amelyet valami kinyilat­
koztatás sugároz bele a lelkébe? A magam részéről hihe­
tőnek vélem, hogy nem gondolataink nemzője az ember,
hanem durvább, vagy finomabb felvevőkészüléke csupán.
Az a tény, hogy egy és ugyanazon gondolat sok ember­
ben egyszerre ébred, az én teóriám mellett bizonyít. Ön
persze azt mondaná, hogy az eredeti gondolatot ön ter­
melte ki és azok, akik ugyanezt gondolták, a g o n d o l a t o ­
kat öntől kapták, mint ahogy a járványos betegség is má­
soktól ragad át az emberre. Erre ezt viszonozhatnám: ön
csak az első volt, aki a levegőben szállongó gondolatot
elfogta szenzitívebb agyával, mint egy drótnélküli távira­
tot; a többiek is elfogták, de csak később. Mennél öntu-

149
datosabb és erőteljesebb valaki, annál hajlamosabb hinni,
hogy valamely nagy gondolatnak ő a megteremtője. Men­
nél gyengébb és puhább valaki, annál könnyebben hiszi el,
hogy azt az ideát mások sugallták. Alapjában véve mind a
kettőnek igaza van. Kérem, engedje el nekem a magyará­
zatot; nem szeretnék beletévelyegni annak a központi­
énnek az elemzésébe, amely k ö z ö s minden emberben.
Ami a Klingherbogk-féle zöldarcú jelenséget, mint vala­
mely isteni üzenetnek vagy gondolatnak közvetítőjét ille­
ti, erre v o n a t k o z ó a n arra a tudományosan ismert tényre
utalok, hogy az emberek két kategóriába oszthatók: az
egyik kategória szavakban, a másik képekben gondolko­
dik. Tegyük fel, hogy Klingherbogk egész életén át sza­
vakban gondolkodott, aztán váratlanul feltolakodik benne
egy gondolat, amelyre még nincs is szó, amely kifejezze;
ez a gondolat, hogyan nyilatkozzék hát meg, ha nem egy
beszélő kép víziója által, amely összekötő hídnak ívelődik
a lelkébe. A Klingherbogk, a Hauberisser úr és az ön
esetében ez a vízió egy zöldarcú férfiú, vagy zöldarcú
portré képében jelenik meg.
— B o c s á n a t o t kérek - kérte Hauberisser. - Van Druysen
kisasszony elbeszéléséből tudom, hogy az édesapja a
zöldarcú férfiút kifejezetten az „ősrégi ember"-nek ne­
vezte. M a g a m pedig hallottam, hogy a bűvész-szalonbeli
vízióm hasonló névvel jelölte meg magát. Pfeill azt hiszi,
hogy látta a bolygó zsidó arcképét, olyan lény arcképét
tehát, amelynek eredetét a messze múltban kell keresni.
Mivel magyarázza meg Sephardi úr e fölöttébb sajátságos
látomások egyező összetalálkozását? Vajon ezt is olyan
gondolatnak tartja, amely új valamennyiünknek és ame­
lyet nem tudunk szavakkal kifejezni, hanem olyan képpel

150
csupán, amely belső szemünkben ábrázolódik? A m a g a m
részéről, bárha gyerekesnek hangzik is, mégis azt hiszem:
egy kísértet az a háromféle jelenség, mely hármunknak
életébe betolakodott.
— Én is ezt hiszem - szólt suttogva van Druysen kisasz-
szony.
Sephardi egy másodpercig g o n d o l k o d o t t .
— A látomások egyezése, amelyről magyarázatot várnak,
nekem azt bizonyítja, hogy egy új gondolatról van szó
ebben az esetben, amely mindhármukban felmerült és
megértettségre törekedett, s még most is arra törekszik.
H o g y a fantom az ősrégi ember képében jelent meg, az a
következőt jelenti: valami tudás, valami megismerés,
vagy valami rendkívüli lelki képesség, amely régen elmúlt
időkben az emberek lelkében valóban élt, de a z ó t a fele­
désbe merült, most megújulásra sóvárog és eljövetelét ví­
zió képében hirdeti meg néhány kiválasztottnak. Félre ne
értsenek, nem mondom, hogy ez a fantom nem lehet egy
valóban létező lény, ellenkezőleg, azt állítom: minden
gondolatban ilyen lényt látok. Éva kisasszony édesapja
különben is azt mondta, hogy ö, az eljövendök hírnöke,
az egyetlen ember, aki nem kísértet.
— Talán azt értette atyám ez alatt, hogy az eljövendők-
nek ez a hírnöke olyan lény, aki halhatatlanságba t ö k é ­
letesül. N e m gondolja?
Sephardi gondolkozva a fejét bólogatta:
— Ha valaki halhatatlanná lesz, múlhatatlan gondolat
gyanánt él tovább; hogy szó, vagy kép formájában férkő­
zik az agyunkhoz, az egészen k ö z ö m b ö s . Ha a földön élő
emberek nem képesek őt megérteni, vagy elgondolkodni,
akkor még mindig nem halt meg az ő számukra, csak el-

151
távolodott tőlük. H o g y visszatérjek Pfeill báróval való
beszélgetésemre, megismétlem, zsidó lévén, nem tudok
ősapáim istenétől elszakadni. A zsidók vallása gyökeré­
ben a maga választott és tudatos gyöngeség vallása, lé­
nyege az Istenben való bizakodás és remélése a messiás
eljövetelének. T u d o m , van útja az erőnek is. Pfeill báró
rámutatott. A cél ugyanaz. Mind a két esetben azonban a
cél csak akkor ismerhető fel, ha eljutottunk a végállomá­
sig. Sem az egyik út, sem a másik önmagában véve nem
hamis; veszedelmessé csak akkor válik, ha egy gyönge,
vagy egy vágyak alatt roskadó ember, aminő én is va­
gyok, az erő útját választja, az erős pedig" a gyöngeség
útját. Egykor, M ó z e s idejében, amikor még csak tíz tör­
vénye volt az emberiségnek,aránylag könnyű volt elérni
azt, hogy 'Cadik T o m i m ' legyen valakiből 'tökéletesen
igazságos'-sá váljon, manapság lehetetlenség elérni ezt a
tökéletességet és tudja ezt minden vallásos zsidó, aki ve­
rejtékesen igyekszik, hogy a számtalan rituális törvényt
megtartsa. Ma isten segítségére szorulunk, mert nélküle,
mi zsidók nem járhatjuk be azt az utat. Balgák, akik emi­
att panaszkodnak. Csak tökéletesebb és könnyebb lett a
gyöngeség útja, de világosabb lett az erő útja is, mert
senki, aki az önmegismeréshez eljutott, nem tévedhet bele
olyan területbe, amely nem az övé. Az erős emberek nem
szorulnak már rá a vallásra; bot és mankó nélkül járnak.
Akik csak evésben-ivásban hisznek, azoknak szintén nem
kell vallás; még nem kell nekik. Bot sem kell az ilyen em­
bereknek, mert meredve megálltak és nem haladnak elő­
re.

— N e m hallott ön, Sephardi úr semmit sem a gondolatok

fölött való uralkodás lehetőségéről? - kérdezte Hauberis-

152
ser. - N e m a magunk legyőzésére gondolok. Ezt inkább
érzéseink elnyomásának nevezhetjük. Amikor erről be­
szélek, akkor arra a naplóra gondolok, amelyet találtam
és amelyet Pfeill báró az imént említett.
Sephardi megijedt.
Úgy látszott, mintha várta volna ezt a kérdést s félt
volna tőle. Gyors tekintetet vetett Évára és arcára a b o ­
rongó fájdalom kifejezése ereszkedett. Hirtelen össze­
szedte magát, de kiérződött a hangjából, hogy a beszéd
nehezére esik.
— Az emberfelettiséghez mindig is a g o n d o l a t o k fölött
való uralkodás vezetett. Ősrégi út ez, pogány-vágású. De
ez emberfelettiség típusa nem az, amelyről Nietzsche né­
met filozófus beszélt. Én magam csak keveset t u d o k róla.
Engem irtóztat ez a dolog. E veszedelmes út elmélete
keletről hatolt Európába, az emberek sokfélét beszéltek
róla az utolsó évtizedekben és mindig úgy, mint arról a
„hídról, amely az élethez elvezet". Sokfélét beszéltek er­
ről, szerencsére nem sokat, úgy, hogy nyitjának ismerete
nélkül senki sem tudott eligazodni az elmélet misztikus
labirintusában. Ám az a kevés is, amit tudtak felőle, meg­
zavart sok ezer embert, különösen angolt és amerikait,
akik mind meg akarták ismerni a mágiának - nem nevez­
hetem másnak - a mágiának ezt az útját. Terjedelmes lite-
ratúrát írtak, vagy ástak ki, minden emberfajtából tucatjá­
val lézengnek itt-ott szélhámosok, akik beavatottnak
mondják magukat, de hál'istennek, még senki sem tudja,
hol van az a harang, amely harangoz. Rajostul zarándo­
koltak az emberek Indiába és Tibetbe, mert nem tudták,
hogy a titok ott már régen feledésbe merült. M é g ma sem
akarják elhinni. Igaz ugyan, hogy találtak ott valamit,

153
aminek hasonló neve van, ámde az merőben más és az
legvégül csak a gyöngeségnek előbb említett útjához ve­
zet, vagy Klingherbogk lelki elrévültségéhez. Akad erről
pár régi, originális kézirat, előadásukban nyíltszívűek, a
valóság azonban az, hogy nincs kulcs, amely értelmüket
megnyissa és éppen ezért e misztériumot éppen e kézirat­
ok védik m e g legbiztosabban, csak úgy, mintha kerítésül
állanának előtte. Az élethez vezető hidat valamikor a zsi­
d ó k is beleépítették misztikus okoskodásaikba. Ismerem
ez irodalom töredékeit, amelyek még a tizenegyedik szá­
zadból valók. Az egyik ősöm, Salamon Gabiről Sephardi,
akinek élettörténete családi krónikánkból hiányzik, M e -
g o r Ha-Chajim című művében kétértelmű széljegyzeteket
írt az élet hídjának misztériumáról, s egy arab ezért meg­
gyilkolta. Beszélik, hogy él a keleten egy kis felekezet,
amely a titkot ősi fényességében őrizte meg. E felekezet
tagjai kék köpenyt viselnek és sajátságosképpen beván­
dorolt európaiaktól származtatják magukat, az egykori
arany — és rózsa — keresztesektől. E felekezet hívője
Paradának nevezi magát, s ez olyan embert jelent, aki
„átúszott a másik partra".
Sephardi egy másodpercre megakadt. Úgy látszott,
hogy előadásának olyan pontjáig jutott el, amelyen átver­
gődni csak erejének minden megfeszítésével képes. Kör­
meit beleásta tenyerébe és egy szempillantásig némán a
földre nézett. Végre fölrázta magát, szilárd tekintettel rá­
nézett Évára és Hauberisserre és érctelen hangon foly­
tatta:
— De ha van ember, akinek sikerült az élet hídján átha­
ladni, akkor ez nagy szerencse a világra nézve. Csaknem
több ez, mintha Megváltót kapott volna. De egymaga

154
nem érheti el célját; ehhez csak úgy juthat el, ha útján
élettársul egy nő kíséri el. A cél elérése egyáltalán csak a
férfiúi és asszonyi erő összekapcsolásával lehetséges. E b ­
ben rejlik a házasság titkos értelme, amely már évezredek
előtt kallódott ki az emberiség értelméből.
A hangja elfulladt, felállt, az ablakhoz lépett, hogy
arcát elrejtse. Akkor aztán látszólag nyugodtabb hangon
folytatta:
— Rendelkezzenek velem, ha önök ketten azt hiszik,
hogy e téren való csekély tudásommal segítségükre lehe­
tek.

Mint a villám, úgy érték Évát e szavak. M e g é r t e t t e ,

hogy mi ment most végbe az ő lelkében. Könnyek bu­
gyogtak ki a szeméből.
Nyilvánvalóan tetszett, hogy Sephardi, oly ember át­
ható tekintetével, aki egész életét a külvilágtól való el-
zárkózottságban töltötte el, előre látta azt a viszonyt,
amely Éva és Hauberisser között a virágfakadás neszte-
lenségével kibontakozott. De ugyan mi bírhatta őt arra,
hogy az elmaradhatatlan szerelem kirügyezésének folya­
matát ilyen megállíthatatlan m ó d o n megrövidítse és szinte
kíméletlenül döntésre kényszerítse őket?
Ha Sephardi egész lénye nem magasodik büszkén és
megtámadhatatlanul minden gyanú fölé, a k k o r azt kellett
volna hinnie, hogy ez egy féltékeny vetélytárs rafinált kí­
sérlete volt, hogy a gyöngéden szövődő viszonyt széjjel­
tépje.

155
 Lehetséges azonban, hogy ez olyan ember heroikus
elhatározása volt, aki nem érzett elegendő erőt magában
ahhoz, hogy elviselhesse a titokban szeretett nő fokoza­
t o s elidegenedésének lassú mártíromságát és inkább véget
vetett mindennek, semhogy hiábavaló küzdelem mor­
zsolja fel m e d d ő ábrándjait. Aztán azt is sejtette, hogy
gyors cselekvésének más oka is lehet még, valami, ami
összefügg az „élet hídjá"-ról való titokkal, amelyet is­
mert, s amelyről óvatos kimértséggel nyilatkozott.
E s z é b e jutott, amit S w a m m e r d a m a végzet gyors elő-
rerobajlásáról m o n d o t t ; a baljóslatú szavak még a fülében
csengtek.
M i k o r az elmúlt éjszaka a zeedijki csatorna korlátja
mellől a sötét vizet nézte, megszállta a bátorság, hogy
kövesse az öreg ember tanácsát és beszéljen az Istennel.
Amit most élményül a lelkébe szívott, az már annak a
következménye talán. Szívszorító ijedtség riasztotta,
hogy mindez igaz lehet és gyors vágtatással a végzet ro­
bajlik elébe. Ijesztően, mint egy g o n o s z álomra való rá-
emlékezés, surrant bele a lelkébe a sötét Miklós-templom
képe, a megroskadt ház a falán lekúszó vaslánccal és a
csónakos ember, aki rejtőzködni igyekezett.
Hauberisser az asztal mellett állt és szótlanul, izga­
tottan egy könyvet lapozgatott.
É v a érezte, hogy véget kell vetni a gyötrelmes csönd­
nek és ő reá vár ez a feladat. Hauberisserhez lépett, ke­
ményen a szemébe nézett és nyugodtan így szólt:
— S e p h a r d i d o k t o r szavai miatt nem kell elfogódottságba
szorítani a lelkünket; amit m o n d o t t abban a jó barát nyi­
latkozott meg. Milyen sorsot szánt nekünk a végzet, azt
ma még nem tudhatjuk. Ma még szabadok vagyunk; én

156
 magam legalább is az vagyok. Ha elvégeztetett, hogy
kettőnk élete egymás mellé kerüljön és egyesüljön, akkor
sem erőnk, sem akaratunk nem lesz hozzá, hogy e dön­
tésnek ellene szegüljünk, vagy megváltoztassuk.
Nem látom sem természetellenesnek, sem lealázónak,
hogy e lehetőséggel szembenézzek. H o l n a p reggel visz-
szamegyek Antwerpenbe. Elhalaszthatnám az utazást, de
jobb, ha most hosszabb ideig nem találkozunk. N e m sze­
retném magamra venni súlyos terhét annak a bizonytalan­
ságnak, hogy egy rövid óra hatása alatt olyan köteléket
csomóztunk meg, amelyet később nem oldhatnánk m e g
fájdalom nélkül. Pfeill bárótól tudom, hogy ön magára
hagyatott, akárcsak én magam is. H a d d vigyen magam­
mal azt az érzést, hogy már nem leszek az ezentúl és ba­
rátomul tudhatok valakit, akihez hozzáforrasztott a k ö z ö s
remény, hogy egy utat keresünk, egyet túl a hétköznapi­
ságon és talán meg is találjuk. K ö z ö t t ü n k pedig - fordult
mosolyogva Sephardi felé - a hűséges, régi barátság ugye
nem változik meg?
Hauberisser ráhajolt Éva kezére és megcsókolta:
— Nem, kérem, Éva - a keresztnevén szólítom, ne hara­
gudjon érte - hogy maradjon még Amszterdamba és ne
utazzék el. Az első áldozatom ez. Azon a napon vesztet­
tem el, mikor ö n t . . .
Éva gyorsan félbeszakította.
— Ha be akarja bizonyítani a hozzám való barátságát,
akkor most ne beszéljen énrólam. T u d o m , nem udvarias­
ság, vagy üres formalitás adta ajkára az iménti szavakat,
de mégis kérem, ne fejezze be a mondatot. Szeretném az
időre bízni, az győzzön meg minket arról, hogy barátok
legyünk, vagy reméljünk annál többet is.

157
 Pfeill báró felállt, mikor Hauberisser beszélni kezdett
és észrevétlenül távozni akart, hogy ne háborgassa a két
fiatalt. De mikor látta, hogy Sephardi csak úgy követhet­
né öt, ha éppen előttük menne el, a kerek asztalkához lé­
pett az ajtó mellett és az újságokat nézte.
Ijedt kiáltás szakadt ki belőle, mikor az első sorokat
elolvasta:
— Kettős gyilkosság a Zeedijk partján!
Átsiklott a cikk kevésbé fontos részein, a többit han­
gosan olvasta. Megdöbbenten hallgatták a többiek:
„Déli kiadásunk tudósítását a következő részletekkel
egészítjük ki:
i A Zeedijk partján lakó Jan Swammerdam, aki Klink-
herbogk padlásszobájának ajtaját eddig még ki nem derí­
tett okokból előzőleg lezárta, hajnalhasadáskor ki akarta
nyitni, de azt félig nyitva találta. M i k o r a szobába belé­
pett, megpillantotta a meggyilkolt kis Kaatje vérrel borí­
tott tetemét. A vargának nyoma veszett és vele egy na­
gyobb összeg pénz is eltűnt, amelyet még az este Swam­
merdam nála látott.
A rendőrség gyanúja nyomba egy a házban alkalma­
zott kereskedősegédre irányult, aki egy asszony vallomá­
sa szerint, a sötétségben az ajtóhoz surrant és az ajtót
nyitogatni próbálta. Letartóztatták, de azóta szabadlábra
helyezték, mert időközben az igazi gyilkos jelentkezett.
Gyanítják, hogy előbb az agg vargát ölte meg a gyil­
kos, aztán az unokáját, akit a zaj álmából fölverhetett. A
varga holttestét nyilvánvalóan az ablakon keresztül a
csatornába dobták. A vizet e helyen elvezették, de ez
eredményre nem vezetett, mert itt több méternyi mély
posvány borítja a tenger fenekét.

158
 Nincs kizárva, hogy a gyilkos részeg állapotban k ö ­
vette el a szörnyű gyilkosságot, erre következtet a rend­
őrbiztos előtt tett vallomása, amely feltűnően zavaros.
Elismeri, hogy a pénzt elrabolta. Tehát rablógyilkosságról
van szó. A pénzt, állítólag több ezer forintot, egy városz-
szerte hírhedt pazarlótól kapta Klinkherbogk. Szolgáljon
ez intelmül mindnyájunknak, mert íme milyen bajt okoz­
hat a jótékonykodásnak rosszul alkalmazott szeszélye."

Pfeill kiejtette kezéből az újságot és búsan bóloga­

tott.
— Ki a gyilkos? - kérdezte van Druysen kisasszony gyor­
san.
— A gyilkos? - felelt Pfeill és megint az újságba nézett. -
Itt van. „A gyilkosságot, saját vallomása szerint, egy
Eidotter nevű orosz zsidó követte el, akinek abban a ház­
ban pálinkamérése van. Ideje, hogy a Zeedijk során ren­
det teremtsünk, stb."
— Simon, a kereszthordozó? - kiáltott fel Éva megren­
dülve. - N e m tudom elhinni, nem is fogom sohasem. Ez
az ember nem követhette le szándékosan ezt a rettenetes
gonosztettet.
— De még részeg állapotban sem - dünnyögte Sephardi.
— Ön tehát Hesekiel segédre gyanakszik?
— Nem. Ez legrosszabb esetben csak azért lopózkodott a
padlásszobáig, hogy a pénzt elemelje, amiben az utolsó
pillanatban megakadályozták. A gyilkos senki más, mint a
néger. Ez nyilvánvaló.
— De az Isten szent szerelmére, mi bírhatta akkor rá az
öreg Eidotter Lázárt, hogy vállalja a gyilkosságot?
Sephardi doktor a vállát vonogatta.

159
— Lehetséges, hogy első ijedtségében, mikor a rendőrség
megjelent, azt hitté, hogy a gyilkosságot Swammerdam
követte el és feláldozta magát érte. A hisztériának vala­
milyen rohamában. H o g y nem normális, azt már akkor
állapítottam meg, mikor megláttam. Emlékezzék csak
vissza, Éva kisasszony, hogy mit mondott az öreg lepke-
gyüjtő arról az erőről, amely e névben rejtőzködik. Eidot-
ter szerette a maga szellemnevét, amelyre elkeresztelték
és bizonyára igen sokszor mormogta azt maga elé. Ez a
lelkigyakorlat beléje gyökerezhette azt a gondolatot,
hogy ő arra hivatott, hogy alkalomadtán másokért felál­
dozza magát. Sőt hiszem, hogy a kisleányt vallásos őr-
jöngésében Klinkherbogk varga ölte meg, mielőtt ő maga
áldozatul esett a gyilkosnak. A varga sok esztendőn ke­
resztül az Ábrám nevet gyakorolta és ahhoz szoktatta
magát, ez be van bizonyítva. Ha ahelyett Ábrahám nevét
fogadta volna a lelkébe, akkor Izsák feláldozásának ka­
tasztrófája elmaradt volna.
— Mindez túlságosan talányosnak tetszik nekem - szólt
Hauberisser. - Lehetetlen, hogy egy névnek magunkban
való elismétlése irányíthasson emberi sorsokat és dönt­
hessen is azok fölött.
— Miért ne? Nagyon finomak azok a szálak, amelyek az
ember tetteit vezetik. Ami M ó z e s első könyvében Ábrám
nevének Ábrahámra és Sarai nevének Sárára való átvál­
toztatásáról olvasható, az szorosan összefügg a Kabba­
lával, de m é g ennél is mélyebb misztériumokkal. Van rá
t á m a s z p o n t o m , hogy helytelen, ha az emberek egymást
titkos nevükön szólítják, mint ahogy azt Klinkherbogk
környezetében hallottuk. Önök talán tudják, hogy a hé­
berben a betűnek számértéke is van. Az S = 2 1 , az M =

160
13, az N = 14. A nevet tehát átváltoztathatjuk s z á m o k k á
és e számokból képzeletünkben geometriai testeket
konstruálhatunk: egy kockát, egy piramist, vagy másfélét.
Ha e mértani formákat helyesen és a g o n d o l k o d á s meg­
felelő súlyával imagináljuk, akkor kialakulhat belőle lé­
nyünknek tengelyrendszere, amely addig formátlanul he­
vert a lelkünkben. A lelkünket ezzel kristályképletté ala­
kítjuk át és megalkotjuk a rávonatkozó örök törvényeket.
Az egyiptomiak megtökéletesült lelküket g ö m b formájá­
ban képzelték el.
— Ha valóban igaz, hogy kis unokáját a szánalomra
méltó varga gyilkolta meg - szólt Pfeill tépelődő elmélye­
déssel - akkor azt az ön előadása szerint csak azért te­
hette meg, mert hibásan oltotta be a lelkébe a szellemne­
vét. Hát vajon oly végzetesen nagy különbség az Ábrám
és az Ábrahám neve között?
— Klinkherbogk maga nevezte el Ábrámnak magát. Tu-
datalattiságából nőtt ki ez a név, azért olyan végzetes.
Hiányzik belőle a „Nesamah"-nak - ahogy mi zsidók az
isteni szellem leheletét nevezzük - fölülről való leeresz-
kedése. Ezt ebben az esetben a „ h " betű fejezi ki. A bibli­
ában Izsák feláldozását csak Ábrahámnak engedte el az
Isten. Ábrámnak gyilkolnia kellett volna, úgy, ahogy azt
Klinkherbogknak is meg kellett tennie. Klinkherbogk ma­
ga hívta a halált az örök élet keresésének szomjas epedé-
sében. Az imént megmondtam: aki gyönge, az ne járjon
az erő útján. Klinkherbogk útja a gyöngeség - a várako­
zás - útja volt. Erre küldetett, de letért róla.
— Jaj, Istenem - kiáltott fel Éva - sajnálom ezt a szegény
Eidottert. Tennünk kell valamit az érdekében. Csak nem
nézhetjük tétlenül, hogy elítéljék?!

161
— Ami az elítélést illeti, hát az nem megy olyan gyorsan -
nyugtatta meg Sephardi. - Különben ismerem de Brou-
wert-t, a törvényszék pszichiáterét, holnap fölkeresem.
— N e m d e - kérte Éva - a szegény, öreg lepkegyűjtőt is
pártfogásába veszi és megírja nekem Antwerpenbe, mi
van vele.
Felállt, kezét nyújtotta, Pfeillnak és Sephardinak és
elköszönt:
— Remélem, nemsokára viszontlátjuk egymást.
Hauberissertől nem búcsúzott. Ebből megértette,
hogy kíséretére számít és vállára segítette a köpeny,
amelyet a szolga behozott.

A szürkület hűvössége nedvesen terült el az illatos

hársfák lombboltozatában, ahogy a parkba léptek. G ö r ö g
k ő s z o b r o k fehérlettek az ívelt lombfolyosók homályában
és álmodoztak a csobogó szökőkutak mellett, a vár ív-
lámpáinak idetévedt szikrazáporában.
— M e g l á t o g a t h a t o m néha Antwerpenben? - kérdezte
Hauberisser szorongva és szinte félénken. - Ön azt kö­
veteli tőlem, Éva, hogy várjak, amíg majd az idő össze­
hoz minket. N e m többet várhatunk-e az időtől, ha látjuk
egymást, mint úgy, ha egymásnak csak írogatunk. Hiszen
mi ketten másként fogjuk fel az életet, mint a tömeg, mi­
nek emeljünk hát falat közénk, amely csak arra lehet jó,
hogy elválasszon minket?
Éva félrefordította a fejét és úgy válaszolt:
— H á t biztosan tudja-e, hogy egymásnak szánt a sors
minket? N a g y o n szép két embernek együttélése, de akkor

162
miért van, hogy ez az élet gyakran elhidegüléssel és kese­
rűséggel végződik? Sokszor gondoltam, hogy van abban
valami természetellenesség, amikor a férfi hozzáková­
csolja magát az asszonyhoz. N e k e m úgy tetszik, mintha
ezzel a szárnyát szegné. Kérem, engedjen végig beszél­
nem; sejtem, hogy ön mit akar mondani.
— Nem, Éva - vágott Hauberisser m o h ó n a szavába - ön
téved. T u d o m , attól fél, hogy olyat találok mondani, ami­
nek a meghallgatásától riadozik. N e m akarja meghallgatni
az ön iránt való érzéseimet, hát inkább hallgatok. Se-
phardi őszintén beszélt, t u d o m és lelkem mélyéből remé­
lem, hogy értelmük még valóra válik. Mindazonáltal ér­
zem, hogy a szavai áthághatatlan korlátot emeltek ket­
tőnk között. Közöttünk marad ez az elválasztó korlát, ha
nem leszünk rajta, hogy erőnk teljes megfeszítésével le­
romboljuk. Legbensőbben mégis örvendek, hogy mindez
így történt. H o g y mi ketten csupa józanságból házasod­
junk, attól nem kell félnünk. Minket csak egy dolog fe­
nyegetett, Éva, az, hogy csak a szerelem és az ösztön h o ­
zott össze minket. Sephardi doktornak igaza van: a há­
zasság értelme az emberiség lelkéből kikallódott.
— Éppen ez az, ami gyötör - kiáltott Éva. - Tanácstala­
nul és gyámoltalanul állok az élet előtt, mint egy borzal­
mas szörnyeteg előtt, amely mindig csak zabálni akar.
Minden üres és elkopott. P o r rétegezi a szót, amellyel
élünk. Olybá tűnök fel magam előtt, mint a gyermek,
amely tündérvilágba sóvárog és szegényt színházba vi­
szik, ahol csak festékkel bemázolt komédiásokat lát. Rút
intézménnyé aljasodott le a házasság, amely fényétől
fosztja meg a szerelmet, s a férfit meg az asszonyt a merő
célszerűség jármába szorítja. Lassú, vigasztalan elmerülés

163
ez a sivatag homokjába. Vajon, mi emberek, miért nem
élhetünk úgy, mint a tiszavirágok? (Megállt és sóvárogva
tekintett egy szökőkút felé, amely szinte lobogott a reá-
omló fénynek és a fölötte imbolygó pillerajnak aranyfel­
hője alatt, amely úgy terült reája, mint egy hullámzó tün­
dérfátyol.) Féregéletet élnek esztendőkig a föld alatt és
felkészülnek a nászra, mint valami szentséges élményre,
hogy megünnepeljék a szerelem egyetlen rövid napját és
aztán meghaljanak.
Hirtelen elhallgatott és összeborzadt. Szemei meg­
homályosodtak a mély meghatottságtól. Hauberisser aj­
k á h o z emelte a kezét és megcsókolta.
Mozdulatlanul, mereven állt egy darabig, akkor az­
tán, mintha félálomban volna, két karját lassan a férfi
nyaka k ö r é fonta és megcsókolta.
— M i k o r akarsz a feleségem lenni? Az élet, Éva, nagyon
rövid.
É v a nem felelt. Szótlanul léptek a nyitott rácsoskapu
elé, ahol Pfeill báró fogata várakozott, hogy Évát hazavi­
gye.
Hauberisser meg akarta ismételni kérdését, de Éva
megelőzte, megállt és szorosan hozzásimult.
— Sóvárgok utánad - suttogta alig hallhatóan - mint a
halál után. A szeretőd leszek, bizonyosan tudom, de amit
az emberek házasságnak neveznek, attól minket meg fog
kímélni a végzetünk.
A férfi alig értette meg e szavak értelmét. M á m o r o s
volt a boldogságtól, hogy a leányt magához ölelhette.
Akkor aztán a lelkébe kúszott a leány borzadálya és
érezte, hogy a haja égnek mered és fagyos lehelet reszket
körülöttük, mintha szárnyára emelte volna őket a halál

164
angyala és szállna velük szédületes magasságokba az
örök boldogság virágos berkei felé.
Mikor dermedtségéből magához tért, lassan oszlado­
zott az az idegenszerű boldogító igézete a halálnak,
amelyet úgy érzett a húsában és a csontjában, mint ahogy
a mámort érezzük, amely érzékeinket fölemészti. S mikor
a kocsi Évával elrobogott már, nem érzett mást, csak a
bizonytalan és gyötrő félelem marcangolását, hogy soha
többé nem látja.

165
 Nyolcadik fejezet

va másnap reggel meg akarta látogatni klastrombeli

lakásán Bourignon kisasszonyt, hogy megvigasztal­
ja, azzal a számítással, hogy e látogatás után a dél­
előtti expresszvonaton Antwerpenbe utazik.
Szállójában egy könnyfoltos levelet talált, amely arra
bírta, hogy szándékától elálljon.
A Zeedijk partján történt katasztrófának súlya alatt
az öreg kisasszony látszólag összeroskadt és azt írta
Évának, hogy eltökélt szándéka, el nem hagyni a kolos­
tort mindaddig, amíg égető fájdalma meg nem enyhül és
ismét annyira megerősödik, hogy új érdeklődéssel követ­
hesse az emberiség zsivaját. Tűrhetetlen fejfájásban szen­
ved és ez lehetetlenné teszi számára, hogy látogatásokat
fogadhasson.
Ebből az utolsó mondatból azt látta Éva, hogy nem
kell túlságosan aggódnia az öreg hölgy miatt.
Gyors elhatározással poggyászát a vasúthoz szállít­
tatta. A portás az éjféli vonatot ajánlotta neki, amely ke­
vésbé zsúfolt, mint a többi.
A levél kínosan érintette, a kínos érzéseket, amelye­
ket keltett, csak nagy erőfeszítéssel tudta legyőzni. Ilye­
nek hát a női szívek? 0 attól félt, hogy „Gabriella" össze­
roskad a súlyos csapás alatt, de csak fejfájást kapott.
— A nagyság iránt való érzékünket elvesztettük, - szólt
Éva keserűen. - Belehorgoltuk mindenféle hitvány kézi­
munkába nagyanyáink édeskés idejében.

166
 Leányos rettegésben kezei közé szorította a fejét.
— Hát ilyen legyek én is valamikor? Asszonynak lenni
valóban gyalázat.
Gyöngéd gondolatok ébredeztek benne, olyanok, a-
minők akkor töltötték el a lelkét, mikor Hilversumból a
városba ment. Virágzó hársfa nehéz illata úszott a szoba
levegőhullámain.
Összeszedte magát és a balkonra ült, az éjszakai ég­
bolt csillagos baldachinja alá. Régen, gyermekkorában vi­
gaszt merített abból a gondolatból, hogy Isten trónol fö­
lötte elérhetetlen magasságokban, aki könyörülő jóságá­
nak szárnyaival borítja be a kicsinységét; mert szégyenül
érezte a jelentéktelenségét.
Szívből utálta az asszonyoknak azt a törekvését,
hogy az élet külsőségeiben mindenben a férfiakat köves­
sék, kívánva a velük való egyenlőséget, de most szegé­
nyesnek és hitványnak érezte azt a gondolatot, hogy an­
nak, akit szeret, mást ne adhasson, mint asszonyi szépsé­
get és azt is úgy, mint valamit, ami magától értetődik és
ami nem érdemli meg a vele való büszkélkedést.
Eszébe jutottak Sephardi szavai, hogy van az életnek
egy titkos útja, amelyen a nő a férfi számára többet jelent,
mint csak földi boldogságot. Mint a távolról feléje szikrá­
zó reménysugár, úgy világított ez a gondolat. De hol van
e rejtelmes út kapuja és merről érheti el?
Habozva és félénken lendült meg a lelke, hogy gon­
dolkozván, ráérezzen az igazságra, amely az üdvözítő út­
ra vezesse; ámde csakhamar érezte, hogy töprengése hiá­
bavaló, erőtlen koldulás egy kis fényért a csillagokban la­
kozó hatalmasságoktól. Férfi ilyenkor nem könyörögne,

167
de küszködne a megvilágosodásért, erőteljesen és fárad­
hatatlanul.
A leggyöngédebb és legmélyebb bánat akkor emészti
a fiatal asszonyszívet, ha üres kézzel áll a kedvese előtt,
mikor pedig epeszti a sóvárgás, hogy az üdvösség egész
világával boldogítsa. Ez a gondolat szomorúvá tette és
lesújtotta.
N e m riadt volna vissza semmiféle áldozattól, ujjong­
va hozta volna meg érte a legsúlyosabbat is. A nő finom
ösztönével megérezte, hogy a legnagyobb asszonyi csele­
kedet az önfeláldozás. A feláldozásnak ezer módját eszel­
te ki, de mikor szerelmének nagyságához mérte őket,
semmisnek, elmúlónak és gyermekesnek tünt fel előtte
valamennyi.
Levenni róla a gondokat és alázatos magaalárende­
léssel kiolvasni szeméből minden kívánságot - ez az igazi
és feladatnak is könnyű. De vajon ezzel aztán boldoggá is
lenne? A boldogításnak ez a képessége nem magasodott
fölébe az emberi lehetőségnek, holott ő olyan boldogsá­
got szánt a kedvesének, amely több legyen, mint ami em­
beri ésszel kigondolható.
Csak homályosan sejtette azelőtt, hogy milyen keserű
bánat alatt roskadozik az ember lelke, mikor érzi, hogy
bőkezű király az adni akarásban, de az adni tudásban kol­
dusszegény. Óriási nagyságában állt most előtte ez az ér­
zés és meggyötörte azokkal a hatalmas borzadásokkal,
amelyek valamikor a föld szentjét a t ö m e g vigyorgó kár­
ö r ö m e és sebző gúnyolása közt a mártírium útjára űzték.
Gyötrelmeinek sokaságában homlokát a vaskerítés­
hez szorította és görcsösen egymáshoz tapasztott ajkai­
ból egy imádságot sikoltott lefelé a lelke örvénylő mély-

168
ségeibe: hagy jelenjen meg előtte akár csak a legkisebb is
azoknak a táborából, akik a szerelem kedvéért átúsztak a
halál fekete vízsodrait és tárja fel előtte a titkot, az élet
mely útján érheti el a szerelem legragyogóbb koronáját.
Ez után a korona után vágyott, hogy elvehesse és neki
adhassa.
Hirtelen úgy érezte, mintha szellemkéz érintette vol­
na homlokát. Feltekintett és észrevette, hogy a mennybolt
képe megváltozott.
Tompa fényű szakadék hasította meg harántvonalban
és a csillagok beléje zuhantak, mint a tiszavirágok szik­
rafelhője, amelyet a szélvihar űz. Majd meg egy tágas
csarnok tárult fel a szakadék mögött és abban hosszú
asztal mellett ősöreg férfiak ültek, redőzetes ruhában, reá
meresztvén tekintetüket, mintha készek volnának meg­
hallgatni a beszédjét. Aki a fejedelmüknek látszott, annak
az arcvonásai idegen fajra emlékeztettek. Szemöldökei
között izzóan valami jel tüzelt és halántékaiból két vakító
fénykéve sugárzott ki, M ó z e s szarvaihoz hasonlatosak.
Éva érezte, hogy fogadalmat kellene most tennie, de
nem találta meg a hozzávaló szavakat. Könyörögni akart,
hogy az ősöregek hallgassák meg fohászát, de az imádság
nem tudta a torkán kitúrni magát.
A szakadék lassan bezárult, a tejút terült el előtte és a
csarnok meg a benne levő asztal megfakult, mintha
heggedő seb volna az ég arculatán.
Csak a férfiút láthatta még, homlokán az izzó égi
jellel. N é m a kétségbeesésében Éva feléje tárta karjait,
hogy maradjon még és hallgassa meg, de amaz már-már
elfordította az arcát tőle.

169
 E k k o r látta, hogy egy férfiú fehér lovon szédítő vág-
tatással a levegő lejtőin száguld és az égi magasságokra
törtet. Megismerte. Swammerdam volt. Most lepattan a
lóról, a férfi elé szökik, reá kiált és mellen fogva, nagy
haraggal megrázza. Akkor urasán, parancsolóan lefelé
mutatott Évára.
Éva érezte, hogy az mit akar.
A szíve megrendült a Biblia súlyos járású szava alatt,
amely azt mondja, hogy erőszakkal kell meghódítani a
mennyei birodalmat. Fohászos kedve eltűnt, mint az ár­
nyék és ahogy Swammerdam tanította, nem imádkozott,
de követelt. Örökjogú önrendelkezésének diadalmas tu­
datában követelte, hogy a sors kormányzója űzze el őt
előre ama legmagasabb cél felé, amelyet asszony elérhet.
Csak űzze mind messzebbre könyörtelenül és süketen,
nem hallgatván meg nyöszörgését, hogy ha útján elgyön­
gülne. Csak sodorja mind messzebbre, sebesebben, mint
az idő, ö r ö m ö k és boldogság mellett és ne engedje meg­
pihenni, ne engedjen neki csak egy lélekzetvételt sem,
bárha ezerszer az életébe kerülne is.
Megértette, hogy neki meg kell halnia, mert a férfi
homlokán takaratlanul tüzelt az égi jel és parancsának
elmondása alatt olyan izzóvá tüzesedett, hogy fölper­
zselte a gondolatait. A szívéből ellenben kiujjongott a hit,
hogy élni fog, mert látta az ősöreg arcát. Reszketett a
rettentő erő súlya alatt, amely lelkében felszabadult és
szétfeszítette szolgaságának börtönajtaját. Olyan érzése
volt, mintha lába alatt megindulna a föld és meghomályo­
sodnék az öntudata, de ajkai szünet nélkül a parancsot
mormolták maguk elé, unos-untalan még akkor is, mikor
az égboltozatról már régen lefoszlott a látomás.

170
 Aztán lassan megint átölelte kemény karjaival a való­
ság.
Rá-ráeszmélt a szándékaira, arra, hogy ki kell mennie
a pályaudvarra, hogy bőröndjeit már kiküldte, meglátta
nagynénje levelét az asztalon, fölvette és darabokra tépte.
Mindent, amit cselekedett, magától értetődőnek tetszett
neki, csakúgy, mint minden ezelőtt való dolog tevése,
mégis mindenben valami újat, szokatlant látott, mintha
keze, szeme és egész teste már csak szerszámeszközök
volnának és nem én-jének elválaszthatatlan részei. Olyan
érzése volt, mintha a világnak valamilyen távoli vidékén
tompa, öntudattalan életet élne, gyerek módjára, amely
csak most született.
Szinte meg sem látta már a szoba holmijaiban a lé­
nyegest, azt, amely az egyiket különbbé tette a másiknál;
akaratának szerszáma volt valamennyi, semmi egyéb.
A hilversumi park estéjére úgy gondolt vissza, mint a
gyermekkor valamely kedves emlékére, amely messze
eltávolodott idők ködébe merült. Boldogsággal és gyön­
gédséggel töltötte el az emlékezés, de olyan érzéssel is,
mintha mindez elmúló és észrevétlenül jelentéktelen volna
azzal a kimondhatatlan boldogsággal szemben, amely
számára az eljövendő idők méhében érik. Úgy érezte ma­
gát, mint a vak, aki eddig csak az éjszakát ismerte és aki­
nek szívében minden átélt öröm megfakul amellett az el­
gondolás mellett, hogy ha későn is és hosszú, kínteljes
szenvedés után, de elkövetkezik az óra, amely újból meg­
ajándékozza a szeme világával.
Most átélt belső élménye között és a való élet jelen­
ségei között oly feltűnő volt a különbség, hogy mikor
hangulatának mélységeibe ereszkedett, hogy azt mégis-

171
merje, a külső élet iránt való közömbösséget, amely min­
dent mellékesnek I ítélt, azzal okolta meg és úgy találta,
hogy minden, amit érzékel, álomként suhan el mellette.
És az álom, akár kellemes, akár lidércnyomásos, a feléb­
redt léleknek nem más, csak színjáték, mélyreható jelen­
tőség nélkül.
M é g az arca is, mikor a t ü k ö r előtt úti köpenyegét
vette fel, valami idegenszerűségbe halványodott és öntu­
data szinte csak vonakodva ismert abban önmagára.
Minden cselekedete mögött majdcsak halálosan e-
gyenletes nyugalom dermedezett. Áthatolhatatlan sötét­
ségben meredt előtte a jövő, mégis fagyos egykedvűség­
gel tekintett beléje, mint aki tudja, hogy életének hajója
horgonyt vetett és nyugodtan várhatja meg a virradást,
akárminő viharral fenyegessen is az éjszaka . . .
Arra gondolt most, hogy ideje már kimenni a pálya­
udvarra, de az az érzés, hogy nem fogja többé látni Ant­
werpent, tétovázásba törte az akaratát.
Papirost, tintát vett elő, hogy kedvesének írjon, de az
első sor után megakadt; az a benső bizonyosság, hogy
amit ez órában önszántából cselekszik, merőben hiába­
való és könnyebben tudná útjában megállítani a kilőtt
golyót, mint visszarántani azt a titokzatos erőt, amelyre
sorsát bízta, akaratlanságba zsibbasztotta.

Halk dünnyögés szűrődött át a szomszédos szobából.

N e m t ö r ő d ö t t e fojtott nesszel és akkor sem ösztökélte
érdeklődésre, mikor az hirtelen megállással elfulladt és
olyan csöndet hagyott maga után, amely olyan érzést

172
keltett benne, mintha váratlanul megsüketült volna és a
kívülről j ö v ő zaj visszhang nélkül merül el az idő és a tér
örvénylő mélységeiben.
De már egy perc múlva makacs suttogás z ü m m ö g ö t t
a fülében, érthetetlenül, mintha viharok úsztatták volna
idáig idegen, messze országokból. A suttogás aztán va­
lami, idegen vad nyelv torokhangjává duzzadt.
N e m értette meg a szavakat; a túl hatalmas erőszak­
ból, amely arra kényszerítette, hogy felugorjon és az aj­
tóhoz menjen, csak annyit érzett ki, hogy parancs van ab­
ban a beszédben, amelynek ellenállás nélkül engedelmes­
kednie kell. Engedelmeskedett.
A lépcsőn eszébe jutott, hogy kesztyűjét a szobában
felejtette. Valami idegen gonosz indulatú erő, amely leg­
mélyebb gyökerében mégis a magáénak tetszett neki, le­
fojtotta a szándékot, mikor gondolatából egészen ki sem
csírázott még.
Gyorsan, de heves sietség nélkül rótta az utcákat,
nem tudván, hogy a legközelebbi fordulónál megálljon-e,
vagy tovább menjen. De tudta, hogy a kételkedések meg
fognak szűnni az utolsó pillanatban és tudni fogja, merre
menjen és hol álljon meg. Idegtépő borzongástól reszke­
tett és tudta, hogy ez a halálfélelemtől van, de a szíve
nem osztotta ezt a gyöngeséget. Testének riadtságát nem
tudta befogadni a lelkébe, a félelmeitől elkülönülten, ol­
dalvást állt, mintha idegei idegennek az idegei volnának.
Mikor egy szabad térségre ért, amelynek hátteréből a
tőzsdepalota t ö m ö r kockája emelkedett ki, egy szempil­
lantásra azt hitte, hogy a pályaudvarra megy és minden,
amit érzett és gondolt, csak csalódás volt. Akkor aztán
megint megragadta az a rejtelmes, nagy erő, jobbra so-

173
dorta és űzte előre a keskeny, zegzugos utcák útvesztője
felé. Kevés emberrel találkozott, s ő érezte, hogy meg­
álltak m ö g ö t t e és utána néztek.
A lelkéből valami új látótehetség virágzott ki, aminőt
sosem érzett még magában és ez arra tette képessé, hogy
kitalálja: mit érez most lelke legmélyén mindegyik. Erez­
te, hogy némelyiknél a szívéből kihullámzik az aggoda­
lom, a forró részvét nagy gondolatáradata és feléje höm­
pölygött, hogy átölelje magányos, nagy elszigeteltségét.
De tudta, hogy ez embereknek halvány sejtelmük sincsen
lelkük e belső megmozdulásáról, és nincs egy idegük
sem, amely sejtené, hogy miért kellett megállniuk és őu­
tána nézni. Ha számon kérte volna tőlük valaki, bizonyára
azt felelték volna, hogy kíváncsiságból tették, vagy ha­
sonló okból.
Csodálkozva vette észre, hogy egy titokzatos, látha­
tatlan kötelék fűzi össze az embereket, a lelkeik egymásra
ismernek, a hús t ö m ö r ágyazatában is tudnak beszélgetni
egymással megmérhetetlen érzéslendülésekkel, amelyek
oly finomak, hogy külső érzékeinkkel fel sem foghatók.
Olyanok ugyan, mint a vadállatok, kárörvendő, irigyke­
dők és gyilkoskedvüek, az életükért gyűlölettel vetélke­
dők, mégis elég, hogy a szemüket borító fátyol keskeny
résen meghasadjon és a legengesztelhetetlenebb ellensé­
gek is a leghűségesebb barátokká válhatnak.
Az utcák, amelyekbe beletévedt, mind elhagyatottab-
bakká és félelmetesebbekké lettek. N e m kételkedett ben­
ne, hogy a legközelebbi órák valami borzalmast hoznak
reá, talán az orgyilkoskéztől való halált, ha nem sikerül
neki megtörni az igézetet, amely előre hajtja. De azért
még csak kísérletet sem tett, hogy a varázslatot leküzd-

174
hesse. Tiltakozás nélkül tűrte el az idegen akaratot, amely
rákényszerítette, hogy a sötétségnek ez útján haladjon,
mert szent hittel remélte, hogy bármi érje is, az céljához,
amelyért küldetett, közelebb viszi.
Mikor egy csatorna vashídlásán lépegetett, a házte­
tők keskeny résén át a Miklós-templom sziluettjét látta
egy szempillantásra. Két tornya úgy vált ki a horizonttól,
mint egy sötét kéz, amely intőén a magasba emelkedik.
Megkönnyebbülten sóhajtott, mert arra gondolt, hogy bi­
zonyára Swammerdam hívja őt lelkének parancsoló von­
zalmával abban a nagy pillanatban, amelyet Klinkherbogk
tragédiája miatt érzett.
De érezte, hogy valami ellenséges gyűlölködés lesel­
kedik körülötte. Hogy Swammerdam hívná, az csak té­
vedés lehet. Sötét gyűlölet szállt fel a földről, amely kí­
gyóharaggal feléje ágaskodott. Érezte, hogy reá veti ma­
gát az a hideg és szívtelen harag, amellyel a természet
akkor fenyegeti meg az embert, ha rabszolgaságának lán­
cait megrázni merészeli.
Mióta szobáját elhagyta, félelmet azóta csak most ér­
zett. Rettentő magárahagyottságának tudata alatt csak­
nem összeroskadt.
M e g akart állapodni, de a lábai előrevitték, mintha
nem volna már semmi hatalma önmaga felett. Kétség­
beesésében az égre nézett és megrendítő áradatban öm­
lött reá a vigasz, mikor látta a csillagok tömérdek miri-
ádjait, amint éber szemmel fenyegetően a földre tekinte­
nek, mint valami mindenható megsegítő, aki nem fogja
tűrni, hogy akár csak a haja szála is meggörbüljön. Eszé­
be jutottak az égi csarnok agg férfiai, akikre sorsát bízta
és azok most olybá tűntek fel előtte, mint a halhatatlanok

175
gyülekezete, melynek csak a szeme pilláját kell megreb-
bentenie és mint egy marék por, úgy esik szét az egész
földkerekség.
A füleiben megint megcsengett az idegenszerű paran­
csoló torokhang, nyersen és kényszerítően, szinte úgy,
mintha szorosan mellette zümmögne és sietésre ösztökél­
né. Most aztán a sötétségben hirtelen megismerte azt a
ferdén elnyúló házat, amelyben Klinkherbogkot meggyil­
kolták.
Az összefolyó csatornák kerítésén előrehajolva egy
férfiú ült mozdulatlanul, mintha feszülten közeledő léptei­
re figyelne. M o s t megérezte, hogy az a démonikus erő,
amely őt arra kényszerítette, hogy ide, a Zeedijk partjára
jöjjön, ebből a férfiúból áradt ki.
M é g nem ismerte fel az arcát, de abból a zsibbasztó
halálfélelemből, amely a vérét megalvasztotta, tudta,
hogy azon a kerítésen az az iszonytató néger kucorog,
akit a varga szobájában látott.
Irtózatában segítségért akart kiáltani, de az az ideg­
szál, amely az akarattól a cselekvésig vezet el, megsza­
kadt. A test idegen hatalom törvénye alatt állott. Mintha
már nem is élne s mintha a lelke már elvált volna a testé­
től, megindult, testiségének megérzése nélkül imbolyogva
a férfi felé ment és megállt előtte.
Az felemelt a fejét és Évának úgy tetszett, mintha
reátekintene. De a szemgolyója fölfelé fordult, mint az
olyan emberé, aki nyitott szemmel alszik. Éva látta, hogy
az ember olyan dermedt, mint a halott, csak meg kellene
lökni és fáradtság nélkül a vízbe dönthetné. Mégis ez em­
ber igézete alatt állott és veszteg maradt.

176
 Ha az felébred, felprédálja, mint a védtelen állatot.
Szinte percekre tudta kiszámítani az időt, amikor végzete
beteljesül.
A néger arca meg-megrándult; ébredni kezdett. Sok­
szor hallotta Éva, de olvasott is róla, hogy vannak asszo­
nyok, főként szőkék, akik a leghevesebb utálkozás mel­
lett is valami érthetetlen kényszerűség alatt néger embe­
reknek adják magukat. A vad afrikai vérből árad ki az a
mágikus erőszak, amely minden ellenállást meghiúsít.
Mesének hitte ezt, vagy ha valóban lehetséges, úgy gon­
dolta, hogy csak alacsonyrendű, állati némbereket igézhet
meg az afrikai vérnek ez a varázslata. Most azonban ön­
magán tapasztalta vérfagyasztó borzadállyal, hogy ez a
sötét hatalom nem rémkép csupán, hanem valóság. Az a
szakadék, amely az irtózat az érzéki mámortól áthidalha-
tatlanul elválasztja, a valóságban nem egyéb volt, csak
egy vékony átlátszó választófal, amely könnyen omlik
össze. És ha összeomlik, akkor bestiális ösztönök vonul­
nak be szilaj hódítók gyanánt az asszony lelkébe, amelyet
vad orgiákkal megbecstelenítenek.
Nézte ezt a férfit, aki félig vadember, félig ragadozó
és reszketve kérdezte magától, hogy kitől nyerte azt a
megfoghatatlan nagy hatalmat, amely arra kényszerítette
őt, hogy engedelmeskedvén álmából kizendülő parancsá­
nak, ismeretlen utcákon hozzá jöjjön, akarattalanul, mint
a holdkóros? Miért kellett engedelmeskednie, ha a végzet
nem hangolta össze az ő idegeit ezzel az idegenével és ha
azok meg nem zendültek akkor, mikor ez az ember utána
kiáltott?
Vajon minden asszonyt megbabonázhat ennek a né­
gernek ördögi hatalma, vagy csak ő maga süllyedt annyi-

177
ra, hogy engedelmeskednie kell a csábító hívásnak, ame­
lyet amazok meg sem hallanak?
Borzadozva érezte, hogy számára nincs már mene­
külés. Amit kedvesének és önmagának megsóvárgott, a
megálmodott boldogság hanyatló testével megsemmisül.
Amit megmenthet és amit átlépvén a halál küszöbét, drá­
ga zsákmányul magával vihet, az olyannyira alaktalan,
hogy nem kárpótolhatja azért, ami után epekedett. El
akart perdülni a földtől és fölemelkedni alacsony hitvány-
ságain, de a föld szelleme vasmarokkal fogja, amit tulaj­
donául tud. Mint a szellem mindenhatóságának megteste­
sülése, úgy állt előtte a néger, aki reszkető képzeletében
óriássá növekedett.
Látta, hogy a néger felugrott és megrázza magát. A
bódultságát rázta le magáról. Akkor aztán belemarkolt a
karjaiba és magához rántotta.
Éva felkiáltott; velőtrázó jajjal hömpölygő vissz­
hanggal verődtek a házak falához, de a néger szájához
tapasztotta a kezét, hogy fulladozott tőle.
Sötétvörös bőrkötél lógott a néger csupasz nyakán,
mint a mészároskutyáén. Éva abba csimpaszkodott gör­
csösen, hogy a néger le ne teríthesse. .
A feje a rettentő szorításból egy szempillantásra ki­
szabadult. Erejének végső megfeszítésével megint segít­
ségért kiáltott.
Meghallották, mert üvegajtó zörrent meg valahol,
hangok zsivaja verődött hozzá és egy széles fénysáv ha­
sította rőt villanással az utcai sötétséget. Akkor aztán
érezte, hogy a néger vad szökkenésekkel a Miklós-temp­
lom felé robog vele. Két chiléni matróz, csípőjükön na­
rancssárga övvel, utánuk nyomult; látta kezükben a villo-

178
gó késeket és bronzszínű bátor arcukat, amely biztatóan
és bátorítóan vált ki a homályból.
Éva sejtette, hogy eszméletlen állapotban van, épp
úgy, mint mikor a csatorna korlátján ülve találta. M é g
mindig reszketett az iszonyattól, de annyira mégis felbá­
torodott már, hogy búvóhelyéből kiosonhatott.
Közeledő hangokat hallott az utca felől, a kert falán
túl, a házak ablakai mögött ide-oda kóválygó lámpafény
imbolygott és táncoló kísértetekké változtatta át a falra
verődő árnyakat. A szíve vad dobogását figyelte. Most,
most kell ideérnie a tömegnek, amely a négert keresi. És
ekkor rogyadozó térdekkel szorosan a zulu mellett a rá­
csos kapu felé futott és sikoltozva segítségért kiáltott.
Elhaló eszméletben csak annyit látott még, hogy egy
rövid, piros szoknyás némber térdel előtte és könyörüle­
tesen a homlokát nedvesíti hideg vízzel. Megmentették.
Félmeztelen, tarka alakok vetették át magukat a kert
falán. A kezükben fáklya lobogott, foguk között kések és
tőrök villogtak. Egy fürge ördögsereg, amelyet a föld ve­
tett ki magából, hogy megmentésére siessen. L o b o g ó vi­
lágosság áradt el a kertben, megelevenítve a templomab­
lakok festett szentképeit. Vad, spanyol k á r o m k o d á s o k
üvöltöttek a levegőben:
— Ahun a! Itt van a fekete! Tépjétek ki a beleit!
Látta, hogy a matrózok üvöltő dühvel a zulura ve­
tették magukat. Aztán mindjárt le is roskadtak ökleinek
szörnyű csapásai alatt. Hallotta, hogy a néger velőtrázó
diadalordítása meghasítja a levegőt. Aztán, mint a kisza­
badult tigris, utat tört magának az üldözők között, egy
fára lendült állati rugalmassággal, onnan a falra és erkély-

179
röl erkélyre, egy ívcsúcsról a másikra a templomtetöig
kapaszkodott.

Mikor ájultságából fölérzett, pillanatokig azt álmod-

ta, hogy az öreg ember, kötéssel a homlokán, föléje hajlik
és nevén szólongatja. Eidotter Lázárt vélte felismerni az
aggastyánban; de aztán ennek a vonásai mögül, mint va-
lami üvegálarc mögül, megint a néger arca bontakozott
ki, fehér szemmel és duzzadt szájjal a vicsorgó fogak fe-
lett, vonásról vonásra úgy, ahogy kiirthatatlanul az emlé-
kezetébe ásta magát, mikor karjai közé szorította . . . És
lázának ördögkölykei újfent szétkorbácsolták az öntuda-
tát.

180
 Kilencedik fejezet

E béd után egy jó óra hosszáig együtt maradtak:

Pfeill báró, Sephardi doktor és Hauberisser. Ez az
egész idő alatt alig vett részt a beszélgetésben.
Szórakozott volt.
Gondolatai szüntelenül Éva felé kóvályogtak és szin­
te megijedt, mikor néha-néha megszólították.
A jövőre gondolt és Amszterdamban való magányos­
ságát, amelyet annyira szeretett, kezdte elviselhetetlennek
érezni. M á s barátja és ismerőse nem volt, csak Pfeill és
Sephar-di, aki iránt ismeretségük első órájától kezdve,
őszinte vonzalmat érzett. A hazájához való vonatkozások
régen megszakadtak. Most, hogy rátalált Évára, elvisel­
heti-e remete életét?
Azt fontolgatta magában, hogy j o b b volna talán, ha
átköltöznék Antwerpenbe; ott legalább egy levegőt szív­
hatnak, még akkor is, ha Éva nem engedné meg, hogy
találkozhassanak. Aztán könnyen adódik alkalom, hogy
itt-ott láthassa is.
Szenvedett, mikor eszébe jutott, hogy Éva milyen
hűvösen hárította az időre, vagy a véletlenre szerelmük
állandósulásának lehetőségét; olykor pedig a csókjaira
gondolt és a tudat, hogy hiszen ők már elválaszthatatlanul
egymásba forrtak, oly boldoggá tette, hogy szinte megré­
szegedett tőle.
Csak tőle magától függ - mondogatta magának -
mennyi ideig tartson a kínos elkülönültség. Mi akadá-

181
lyozhatja meg abban, hogy már a jövő héten meglátogas­
sa és arra kérje, hogy állandó érintkezésben maradjanak?
Éva, tudomása szerint, teljesen független és nem kell má­
sok hozzájárulására várnia, ha választani akar.
De bármennyire egyengetettnek látta is a hozzá ve­
zető utat, amikor a körülményeket mérlegelte, mégis va­
lami meghatározatlan félelem falazta el a reményeitől,
ugyanaz, melyet már akkor érzett, mikor egymástól elbú­
csúztak.
Rózsásra akarta kifesteni a jövőjüket, de már a kez­
detnél megakadt. Valahányszor gondolatban a sorsát tu­
dakolta, melléből vaskeményen egy „ n e m " zengett kifelé
és képtelen volt kielégítő véggel elképzelnie az Évához
való szerelmét. Hiába igyekezett görcsösen, ezt a benne
riadozó balsejtelmet nem tudta kitagadni magából és ez
kétségbe ejtette.
Öreg tapasztalásból tudta, hogy az ember tehetetlen
és nem képes túlharsogni a fenyegető balszerencsének sa­
játságos, alaptalan és mégis konok hangjait, ha a lelkéből
egyszer kiüvöltenek; azért hát csak letompítani igyekezett
ezt a belső jajveszékelést, azzal áltatván magát, hogy ag­
godalma nem más, csak szerelmének természetes követ­
kezménye. E magavigasztalása ellenére is mégis alig győz­
te türelemmel és szenvedélyesen sóvárgott arra a pillanat­
ra, mikor megtudhatja, hogy Éva jó egészségben érkezett
meg Antwerpenbe.
Muiderpoort állomásán, amely a város központjához
közelebb esik, mint a központi pályaudvar, kiszállt a vo­
natból, Sephardit egy darabig a Heeringracht felé kísérte,
akkor aztán visszasietett az Amstel-szállóba, hogy a
•

182
portásnál Éva részére egy rózsacsokrot hagyjon. Ezt
Pfeill adta neki, mintha csak kitalálta volna a gondolatait.
Van Druysen kisasszony - mondta a portás - épp
most utazott el; de kocsin még elérheti. Gyorsjáratú autó
a pályaudvarra vitte. Várakozott.
Perc múlik el perc után, de Éva nem jött meg. A
szállodának telefonált. Ott azt mondták, hogy nem j ö t t
oda vissza, kérdezősködjek talán a poggyászfeladó csar­
nokban.
Éva bőröndjei még ott voltak. Hauberisser úgy érez­
te, mintha megrendült volna alatta a föld.
Csak most tudta meg, mikor az Éváért való aggoda­
lom majdhogy fölemésztette, milyen nagyon szereti őt és
nem is tudna már megélni nélküle.
Aggodalmának nagy súlya alatt összeomlott k ö z t e és
Éva között az idegenségének utolsó korlátja is. Tudta, ha
most elébe kerülne, a karjaiba zárná, csókjaival halmozná
el és soha magától el nem eresztené.
M á r nem remélhette, hogy Éva még megérkezhet,
mégis várt egészen addig, míg a vonat elindult. Évát nyil­
vánvalóan valami szerencsétlenség érte.Nyugalomra eről­
tette magát.
Ugyan mely úton mehetett a pályaudvar felé? Minden
perc drága most. Ha segíteni akar rajta, akkor már csak a
hideg, világos áttekintéshez, a körülmények mérlegelésé­
hez folyamodhat; ez már régen, mérnöki pályáján is a se­
gítő ötletek kiapadhatatlan forrásául bizonyult.
Képzelőerejét a legvégsőkig megfeszítve, igyekezett
belepillantani a történések titkos szövevényébe, ahogy az
lejátszódhatott, mielőtt Éva a szállót elhagyta volna. Be­

rn
leképzelte magát a várakozás hangulatába, amelyet távo­
zása előtt érezhetett.
Az a körülmény, hogy poggyászát előre küldte ki a
pályaudvarra, ahelyett, hogy a szálló kocsiján magával
vitte volna, arra a gondolatra juttatta, hogy valakit talán
meg akart látogatni. De kit kereshetett fel ilyen késői
órában?
Hirtelen eszébe jutott, hogy szívére kötötte Sephar-
dinak, látogassa meg Swammerdamot. Az öreg lepke­
gyűjtő a Zeedijk mentén lakott, a gonosztevők negyedé­
ben, ahogy az a gyilkosságról való újságközleményből
megállapítható.
Hideg borzongás rázta meg Hauberissert, mikor eszé­
be vágódott az a sok iszonytató lehetőség, amely őt a hír­
hedt vidék kikötői csőcseléke között fenyegette. Halott
lebujokról, ahol idegeneket kiraboltak, meggyilkoltak és
csapóajtón keresztül a csatornába dobtak. A haja égnek
állt, arra gondolva, hogy Évával is ilyesmi történhetett.
A következő másodpercben az autó már az Openha-
ven-hídon száguldott keresztül. A híd túlsó oldalán a jár­
mű hirtelen megállt. A Zeedijk keskeny utcáiba nem me­
het az autóval, magyarázta a sofőr. Az úr fáradjon csak
be a Prins van Oranje nevű korcsmába, a korcsmárostól
mindent megtudhat, amit tudni akar.

A korcsma ajtaját nyitva találta, Hauberisser betör­

tetett. A helyiség üres volt, csak a söntésben állt egy em­
ber, aki alattomos sunyítással mustrálgatta.

184
 A távolban garázda ordítozás zsivajgott, mintha ve­
rekednének. Swammerdam úr, árulta el nagy kegyesen a
korcsmáros, a negyedik emeleten lakik. Borravaló fejében
aztán kelletlenül a nyaktörő lépcsőn a negyedik emeletre
vezette a látogatót.
— Nem, van Druysen kisasszony nem volt azóta nálunk -
szólt az öreg lepkegyűjtő, mikor Hauberisser lelkendezve
előadta neki aggodalmait.
Egyetlen egy majdnem tövig leégett faggyúgyertya
világította meg a szegényes szobát. Az öreg ember fáj­
dalmas kifejezésű arca elárulta, hogy órákon keresztül
Klinkherbogk barátjának szörnyű vége felett töprenke­
dett.
Hauberisser megfogta a kezét:
— Bocsásson meg, Swammerdam úr, hogy éjnek idején
megrohanom és tekintetbe sem veszem az ön fájdalmát.
Pedig tudom, milyen nagy veszteség érte.
Az öreg csodálkozó tekintete egy szempillantásra
megakasztotta, aztán folytatta:
— A közelebbi körülményeket is ismerem. Sephardi
doktor révén ismerem őket. Később, ha önnek is úgy tet­
szik, beszélhetünk kimerítőbben arról. Most az Éváért
való aggodalom őrjít. Ha valóban ide jött, hogy megláto­
gassa önt és ha megtámadták volna - úristen, nem merem
végiggondolni!
Felugrott és magán kívül fel-alá szaladgált.
Swammerdam mélyen elgondolkozott, akkor aztán
így szólt:
— Kérem, ne tekintse szavaimat üres vigasztalásnak csu­
pán, Uram, van Druysen kisasszony nem halt meg.
Hauberisser hevesen feléje fordult:

185
— H o n n a n tudja?
Anélkül, hogy tudta volna, miért - érezte, hogy meg­
könnyebbült.
Swammerdam pillanatnyi tétovázás után így felelt:
— M e r t akkor látnám őt.
Hauberisser megragadta a karját:
— Könyörgök, segítsen rajtam, ha képes rá. T u d o m : az
ön egész élete a hité volt; az ön szeme bizonyára mé­
lyebbre hat, mint az enyém. És az érdektelen gyakorta
többet l á t . . .
S w a m m e r d a m félbeszakította:
— N e m vagyok olyan érdektelen Uram, mint ahogy ön
gondolja. Életemben csak egyszer láttam a kisasszonyt,
de nem túlzok, ha azt mondom, úgy szeretem, mintha le­
ányom volna. (Elhárító kézmozdulatot tett és folytatta.)
Ne hálálkodjék, nincs, amit nekem megköszönjön. Ma­
gától értetődik, hogy tőlem telhetően minden el fogok
követni, hogy neki és önnek segítségére lehessek, akár
öreg, értéktelen, életem feláldozásával is. Most pedig hal­
lgasson meg nyugodtan: Sejtelme nem csalta meg, mikor
arra gondolt, hogy Éva kisasszonyt valami balszerencse
érte. A nagynénjénél nem volt; a nővérem, aki most jött
az apátságból, megmondta volna nekem, ha ott látja.
H o g y vajon még ma segítségére siethetünk-e, azaz hogy
még ma fólkereshetjük-e, azt nem tudom, de minden meg
fogunk kísérelni, hogy nyomára akadjunk. Ön azonban,
kérem erre, ne aggódjon, még ha nem találjuk is meg. Oly
biztosan, mint ahogy önt magam előtt látom, oly biztosan
t u d o m , hogy valaki, akihez képest mi jelentéktelen sem­
mik vagyunk, óvóan tartja felette erős kezét. N e m szeret­
nék olyan kifejezésekkel élni, amelyek ön előtt rejtélye-

186
seknek tűnhetnének föl, de eljön talán az idő, mikor
megmondhatom önnek, mi erősít meg engem abban a
föltevésemben, hogy Éva kisasszony az én tanácsomat
követte és ami ma vele történt, azt már annak következ­
ményeiként tekinthetem.
Klinkherbogk barátom egyszer hasonló utat válasz­
tott, minőt most Éva kisasszony. A lelkem régen előre
látta a véget, habár mindig ahhoz a reményhez k ö t ö t t e m
magam, hogy forró imákkal talán mégis elháríthatom a
végzetét. Az elmúlt éjszaka bebizonyította, amit már tud­
tam, azonban gyönge voltam ahhoz, hogy aszerint csele­
kedjem. Ez az éjszaka bebizonyította, hogy az imádság
eszköz csupán, arra való, hogy a lelkünkben szunnyadó
erőket erőszakosan fölébressze. Csak a dőrék hihetik,
hogy az imádsággal megváltoztathatják az istenség aka­
ratát. Azok az emberek, akik sorsukat a bennük lakozó
lélekre bízták, szellemek védelme alatt állnak. A föld
gyámsága alól felszabadultak és a földnek egykor még
urai lesznek. Ami még külső életüket éri, előrelendítő
értelmet nyer; minden, ami velük történik, úgy történik,
hogy jobban már nem is lehetne.
Higgye el, Uram, Éva kisasszonyra is áll ez az igaz­
ság. A legnehezebb az, mikor hívjuk a szellemet, amely
sorsunk intézésére küldetett. Csak a megérettnek szavát
követi és csak akkor, ha egy más ember iránt való szere­
tetből hívjuk. Ellenkező esetben a sötétségnek bennünk
lakozó erőit támasztjuk fel.
A kabbala zsidói ezt így fejezik ki: vannak szellemek a
fénytelen Ob birodalmából valók, amelyek elfognak min­
den imádságot, ha szárnya nincsen. N e m a rajtunk kívül
élő démonokat gondolják, mert ezek ellen testünk fala-

187
zata véd meg minket. Mágikus mérgeket értenek a dé­
monok alatt, amelyek életre keltve, énünket széthasítják.
Hauberisser izgatottan közbevágott:
— De ha Éva is úgy elpusztult, mint az ön Klinkherbogk
barátja!
— Éva kisasszony nem pusztult el. Kérem, engedje, hogy
befejezzem. Sose lett volna hozzá bátorságom, hogy oly
veszedelmes tanácsot adjak neki, ha abban a pillanatban
nem éreztem volna magam mellett azt a bizonyost, akiről
már mondtam önnek, hogy hozzá képest mi ketten sem­
mik vagyunk. Egy hosszú, hosszú életen keresztül, ki­
mondhatatlan szenvedések között megtanultam a vele
való beszélgetést és meg tudom különböztetni az ő hang­
ját az emberi vágyak sugallatától. A veszedelem csak
annyiból állt,.hogy alkalmatlan pillanatban hívja talán Éva
kisasszony. A veszedelemnek ez a pillanata - az egyetlen­
istennek hála, elmúlt már. Alig pár órával ezelőtt (Swam-
merdam boldogan mosolygott) meghallgatott. Talán- nem
akarok dicsekedni vele, mert ilyen események a legmé­
lyebb elmerülésem pillanataiban játszódnak le - talán vol­
tam olyan szerencsés, hogy már segítettem is neki.
Az ajtó felé lépett és kinyitotta vendége előtt.
— M o s t azonban cselekedjünk józan eszünk parancsai
szerint. A szellemek beavatkozásáról csak akkor szabad
segítséget remélnünk, ha mindent elkövettünk, amire föl­
di hatalom képes.
Menjünk el a korcsmába, adjon ön pénzt a matrózok­
nak, hogy a kisasszonyt felkutassák, ígérjen jutalmat an­
nak, aki rátalál és ép egészségben visszahozza, - meglás­
sa, még az életüket is kockára vetik, ha muszáj. Ezek az
emberek a valóságban sokkal jobbak, mint aminőknek
•
188
tartják őket. Jó emberek ők, csak eltévedtek lelkeik ős-
rengetegében és ragadozó vadállatokhoz hasonlatosak.
Mindegyikben van egy jókora darab hősiesség, ami bi­
zony sok jó erkölcsű polgártársunkból hiányzik. Ez a h ő ­
siesség természetesen a vadságban nyilvánul meg, mert
nem ismerik azt az erőt, amely hatja őket.
A korcsmába léptek.
Az ivószoba tele volt emberekkel és közepén a p a d - '
lón összezúzott koponyával egy chilei matróz holtteste
feküdt. Térdével zúzta össze futtában a fekete.
— Csak holmi verekedés volt, aminő napjában sok van a
kikötőben - magyarázta a korcsmáros, amikor Swammer-
dam az eset közelebbi körülményeit tudakolta.
— Az átkozott fekete, tegnap - vágott közbe Antje, de
nem fejezhette be; a korcsmáros oly hevesen oldalba lök­
te, hogy a megkezdett mondatot lenyelte.
Mikor jól oldalba bökte, még rá is ordított:
— Fogd be a pofádat, disznó. Egy fekete fűtő, valame­
lyik brazíliai hajóról, bánt el ezzel, megértetted?
Hauberisser félrehívott egy csirkefogót, pénzt nyo­
mott a markába és kifaggatta.
Nemsokára körülvették többen a züllött alakok közül
és szélesen gesztikulálva egymásra licitáltak, hogy hogy
kibabrálták ők a feketét. Csak egy dologban egyeztek
meg valamennyien: idegen fűtő volt, aki a matrózt le­
ütötte. A korcsmáros figyelmeztető arckifejezése sakkban
tartotta őket és hangos krákogással adta tudtukra, hogy
semmit sem szabad mondaniuk, ami a néger nyomára ve­
zethetne. Tudták, a korcsmáros az ujjával sem tiltakozott
volna, ha kedvük támad leszúrni akármilyen becses ven­
déget is, de azt is tudták, hogy a korcsma törvénye szigo-

189
rúan követeli az ellenség mellé való állást, ha kívülről fe­
nyegeti azt meg a veszedelem.
Türelmetlenül hallgatta Hauberisser a hencegéseket,
amíg váratlanul olyan szó hangzott el, amely minden
csöpp vérét a szívébe kergette. Antje említette, hogy az
idegen néger egy előkelő, fiatal dámát támadott meg.
Swammerdamba kellett megkapaszkodnia, hogy ösz-
sze ne roskadjon. Aztán elővette az erszényét, az egész
tartalmát a pincérnő kezébe ürítette és nem lévén ereje a
hangos beszédre, a szemével szólította föl, hogy adja elő
a történteket.
— Egy nőszemély segélykiáltását hallottuk és erre kiro­
hantunk, - kiabálták össze-vissza a matrózok.
— Az ölemben tartottam, mert ájult volt - sipítozott
Antje.
— De hol van? Hol van? - kiáltott Hauberisser.
A matrózok elnémultak és megdöbbenve néztek egy­
másra, mintha csak most kapnának észbe.
Egy se tudta, hogy Éva hol lehet.
— Az ölemben feküdt - esküdözött Antje újólag. Meglát­
szott rajta, hogy halvány sejtelme sincs arról, hová tűn­
hetett el Éva.
E k k o r aztán valamennyien kirohantak, Hauberisser és
Swammerdam velük, átkutatták az utcákat, Éva nevének
kiáltozásával felverték az utca csöndjét és belevilágítottak
a templom-kert minden zugába, hogy Éva nyomára akad­
janak. A pincérnő a zölden csillogó háztetőre mutatott:
— O d a fölkapaszkodott a néger és itt a járdán hevert a
nő, mikor én a fekete után vetettem magam, aztán meg
idehoztuk a halottat és a dámáról bizony megfeledkez­
tünk.

190
 Bezörgettek a körülfekvő házakba, hátha Éva vala­
melyikbe bemenekült. Ablakredőnyök futottak zörögve a
magasba és kíváncsi emberarcok bukkantak elő, tudakol­
va, hogy mi történt. Az eltűntről senki sem tudott felvilá­
gosítást adni. Testben lélekben megtörve, Hauberisser
gazdag jutalmat ígért mindenkinek, aki csak melléje fér­
kőzött, ha hírt hozna neki Éva felől.
Swammerdam nyugtatgatta, de hiába. Az a gondolat,
hogy Éva a történtek felett való kétségbeesésében eszét
veszthette és vízbe ölhette magát, megfosztotta józan ér­
telmének utolsó maradékától is. A matrózok széjjel szó­
ródtak. A Prins Henrik Kadé-n kezdve a N i e u w e Vadrt-
ig átkutatták az egész útvonalat, de sikertelenül.
Nemsokára az egész kikötő-fertály talpon volt. Fél­
meztelen halászok ide-oda cikáztak hajólámpáikkal, vé­
gignézték a töltést s megígérték, hogy virradatkor hálói­
kat a csatornába eresztik és végigkeresik velük a t o r k o ­
latokat.
A pincérnő ezer variációban beszélte el, mi hogyan
történt. Hauberisser állandóan attól rettegett, hogy ez a
fecsegő még borzalmas titkokat árulhat el véletlenül, ta­
lán azt is, hogy Éva a néger erőszakos gerjedelmének ál­
dozata lett. Ez a gondolat az agyát tépte, de mégsem
tudta elszánni magát arra, hogy formába öntse.
Végre erőt vett magán és habozva rácélozgatott. A
körülötte álló csavargók, akik rettentő eskütevésekkel fo­
gadkoztak, hogy széttépik a feketét, ha kézre kerítik,
mindenképpen igyekeztek megvigasztalni Hauberissert.
Amikor azonban a borzalmas lehetőségre rácélzott,
hirtelen elhallgattak, tekintetét résztvevőén kikerülték,
csak szó nélkül kiköptek.

191
 Antje halkan zokogott.
Bár egész életét iszonytató förtelmekben töltötte el,
mégis elég asszony volt még ahhoz hogy megértse, mi
szaggatja most ennek az embernek a szívét. Csak Swam-
merdam nem vesztette el higgadt nyugalmát.
Megrendíthetetlen bizakodás világlott fehér homlo­
kán. Szelíden mosolyogva barátságos türelemmel hall­
gatta meg az Éva esetleges öngyilkosságáról szóló felte­
véseket. És mert hogy mindenre a fejét rázogatta taga­
dón, Hauberisser lassan, lassan új reményre kapott. Végül
tanácsát követve, kíséretében lassan és vonakodva haza­
felé ment.
— Most pedig feküdjön le - bátorította Swammerdam,
amikor a lakása elé érkezett - és ne vigye magával álmába
is a gondjait. Ha a testünk bánatával nem zavarjuk a lel­
künket, akkor az sokszorosan többre képes, mint ameny-
nyire általában felbecsülik. Amit még tenni kell, azt bízza
csak énreám. Értesíteni fogom a rendőrséget, hogy kutas­
son a menyasszonya után. Nem sok eredményt várok t ő ­
le, mégis mindent el fogok követni, amit ilyen körülmé­
nyek között a józan ész megkövetel.
M á r útközben is igyekezett Hauberisser figyelmét
más gondolatok felé terelni és többek között szóba került
a naplótekercs is, amelynek tanulmányozását a fiatalem­
ber félbeszakította.
M i k o r Hauberisser arcán ismét megzordonult a két­
ségbeesés, Swammerdam megfogta a kezét és így szólt:
— Bár beléje csöpögtethetnék valamennyit abból a biza­
kodásból, amelyet én érzek Éva kisasszony sorsa felől.
Ha e bizakodásnak csak egy kis része élne is önben, ak­
kor önmagától is tudná, hogy mit követel öntől a sors és

192
mit kell tennie a mostani körülmények között. De így
csak tanácsot adhatok önnek. Vajon követni fogja-e a ta­
nácsomat?
— Követni fogom - ígérte meg megrendülten H a u b e -
risser, mert eszébe jutottak Évának Hilversumban mon­
dott szavai, hogy Swammerdam eleven hitében még cso­
dát is művelhet. - Követni fogom a tanácsát. Olyan erő
árad ki önből, hogy néha úgy érzem, mintha ezereszten­
dős fa védene meg a vihar ellen. Minden szó, amit hoz­
zám intéz, olyan, mint az igazi szentség.
— Elbeszélek önnek egy kis eseményt, - kezdte újból
Swammerdam - amely egykor jelentéktelensége mellett is
életemnek útmutatóul szolgált. Akkor még fiatal voltam
és oly keserű s kegyetlen csalódást szenvedtem el, hogy a
földi életet hosszú ideig sötét pokolnak tekintettem.
Az a gondolat, hogy a sors lelketlen hóhér gyanánt
bánik el velem és cél s értelem nélkül kínozza meg a lel­
kemet, kimondhatatlanul elkeserített. Ilyen hangulatban
voltam, mikor egy napon tanúja lettem annak, hogyan
idomítanak egy lovat.
Hosszú szíjra fűzték és pihenő nélkül körbe-körbe
hajszolták. Valahányszor akadály elé ért, amelyen át kel­
lett ugornia, kirúgott, vagy megtorpant. Z á p o r k é n t és
hosszan zuhant rá az ostorcsapás, ámde az állat megma­
kacsolta magát s nem akart ugrani. A férfi, aki kínozta,
szemlátomást maga is szenvedett az irtóztató hóhérmun­
ka alatt. Barátságos, jó arca volt és mikor a ló számára
kíméletet kértem, ezt mondta:
— Az egész napibéremet sem sajnálnám ettől a lótól és
cukrot vennék neki érte, csak megértené aztán, hogy mit
akarok tőle. Sokszor megpróbáltam már, de hasztalanul.

193
Olyan ám az ilyen állat, tessék elhinni, mintha az ördög
bújt volna beléje. Az veszi el az eszét. Pedig hát csekély
munka az, amit kívánunk tőle.
Láttam a ló tébolyult szemében fellobogni a halálfé­
lelmet, valahányszor az akadály elé ért. Szinte ordított
zavart tekintetéből a rettegés: most, most fog az ostor
reácsapni. - Gyötrődve módot kerestem arra, hogy a sze­
gény állat értelméhez férhessek. De mikor minden kísérlet
hiábavalónak bizonyult és mikor előbb csak gondolatban,
aztán szóval is hiába buzdítottam, hogy ugorjon csak, ak­
k o r aztán túl lesz minden nehézségen és nagy bánatom­
ban be kellett látnom, hogy tanítójául csak a rettentő
szenvedés vezetheti el céljához, akkor hirtelen fólvillám-
lott bennem a megismerés, hogy én magam is úgy cselek­
szem, mint ez a ló: a sors szüntelenül megostoroz, de én
csak azt tudom, hogy szenvedek. Gyűlöltem a láthatatlan
hatalmat, amely meggyötört, de hogy mindez csak azért
történik, hogy valamit elvégezzek, hogy talán egy előttem
tornyosuló lelki akadályt átugorjak, ezt addig nem értet­
tem meg.
Ez a kis élményem életem útján mérföldmutatóként
magasodik azóta. Megtanultam szeretni azokat a látha­
tatlanokat, akik engem előre korbácsolnak, mert éreztem,
szívesen adnának nekem „ c u k r o t " is, ha ezzel a halandó
földi élet alacsony szintjéről egy jobb élet magasabbren­
d ű s é g é t emelhetnének.
A példa - folytatta Swammerdam tréfásan - termé­
szetesen sántít, mert hiszen kérdéses, hogy a ló valóban
előbbre halad-e akkor, amikor ugrani tanul és így nem
volna-e jobb, ha meghagynák őt szilajságában. De hát er­
ről nem kell nekem beszélnem. Reám nézve ennek volt

194
fontossága: abban a tévhitben éltem addig, hogy bünte­
tésnek kell vennem minden bánatot, amelyet elszenved­
tem és tépelődésekkel kínoztam el magamat, hogy vajon
mivel szolgáltam rá a szenvedésre. E k k o r aztán hirtelen
értelmet láttam a sors keménységében és ha ezután is
igen sokszor hiába kíséreltem meg felfedezni az akadá­
lyokat, amelyeken át kelleni vetni magamat, legalább ta­
nulékony és jó szándékú ló voltam azóta.
Feltárult előttem abban a harcban a bibliai megbo­
csátás titkos értelme is. A büntetés fogalmának szerte-
foszlásával a bún fogalma is önmagától elesett és a bosz-
szuló Isten torzképe a formájától eloldott nemes értelem­
ben vett jótékony erővé változott át, amely csak oktatni
akar, mint ahogy az a férfi is a lovat csak oktatni akarta.
Soknak elbeszéltem okulásul ezt a kis históriát, de
ritkán hullott termékeny talajba. Az emberek azt hitték,
amikor tanácsomat követni igyekeztek, hogy most már
könnyen kitalálják, mit követel tőlük a láthatatlan „idomí­
t ó " . És ha a sors csapásai nem szűntek meg ezután sem,
visszazökkentek a régi tempóba és tovább vonszolták ke­
resztjüket zúgolódva, vagy alázatosan, ha az úgynevezett
alázatosság önámításába kerestek menedéket. M o n d o m :
aki már annyira jutott, hogy kitalálja néha, mit követel
tőle a nagy bennünk rejtőzködő, az a munka nagyobb fe­
lét már ledolgozta. A nagy cél kitalálni akarása az élet­
felfogás teljes megváltozását jelenti; a kitalálás tudása
már gyümölcse ennek a vetésnek.
Nehéz dolog megtanulni ezt a kitalálást.
Eleinte, mikor az első kísérleteket megkockáztatjuk,
összefüggéstelen, értelmetlen tapogatózásnak látszik, az
egész olyan, mint az őrülté. Csak lassan-lassan b o n t a k o -

195
zik ki a káoszból az az ábrázat, amelynek vonásaiban ol­
vasni tanuljuk a sors akaratát; kezdetben grimaszokkal
ijeszt ez az ábrázat.
De hiszen mindennel így vagyunk. Minden új felfede­
zés, minden új gondolat, amely belezuhan a világba, ke­
letkezése percében torzképnek hat. A repülőgép első mo­
dellje hosszú időn keresztül valami szörnyeteg sárkány­
grimaszra emlékeztetett és sokáig tartott, amíg rendes
formába igazodott.
— Ön tanácsot akart nekem adni - kérte Hauberisser fé­
lénken. Érezte, hogy az öreg ember csak azért olyan ter­
jengős, mert attól fél, hogy a tanácsát talán nem fogja
eléggé méltányolni, ha gyorsan és előkészület nélkül adja
elő.
— Természetes, Uram. Tanácsot akarok adni önnek. De
előbb m e g kellett fundamentírozni a gondolatomat, mert
idegenül hatna, ha olyasvalamit tanácsolok, ami eltávolo­
dásnak látszik, nem pedig nyomon való követésnek a felé
a cél felé, amelyet ön e pillanatban megáhít. Tudom, em­
berinek és érthetőnek ítélem, hogy önt most csak egy
vágy ösztökéli. Ön meg akarja találni Éva kisasszonyt.
Mégis, amit tennie kell, a következő: keresnie kell azt a
mágikus erőt, amely lehetetlenné tenné a jövőben, hogy a
menyasszonyát valaha is baj érhesse. Ha nem teszi, meg­
eshetik, hogy megtalálja ugyan, de csak azért, hogy örök
időre elveszítse. Ez a találkozás olyan lenne, amely azzal
végződik, hogy a halál elszakítja egymástól őket.
M e g kell, hogy találja, de nem úgy, ahogy egy el­
vesztett dolgot talál meg az ember, hanem egészen újsze­
rűen és kétszer kell őt megtalálnia. Ön azt mondta nekem
idejövetelünk alkalmával, hogy az ön élete fokozatosan

196
olyanná vált, mint a homokban elvesző folyóvíz. Minden­
ki ide jut egyszer, ha talán nem is egy életben. Ismerem
ezt. Halál ez, amely csak bensőnket éri, de testünket
megkíméli. De éppen ez a pillanat a legdrágább és a halál
fölött való diadalhoz vezethet. A föld szelleme nagyon jól
érzi azt a veszedelmet, amely e pillanatban fenyegeti. Az
ember le találja győzni és épp ezért a legravaszabb háló­
kat teríti ki elébe. Kérdezze csak meg magától: mit csele­
kedne ön, ha e percben Évára rátalálna? Ha elég erős ah­
hoz, hogy szembe nézzen az igazsággal, akkor tudnia
kell, az ön és menyasszonyának élete egy darabig tovább
folydogálna, azután pedig menthetetlenül a hétköznapiság
homokjába" veszne. Nem ön mondta, hogy Éva fél a há­
zasságtól? De mert a sors meg akarja ettől óvni, hirtelen
összehozta magukat és nyomban el is szakította egymás­
tól magukat. Minden más időben lehetséges lenne, hogy
mindaz, ami önnel történt, az életnek egy grimasza csu­
pán, de ma, mikor csaknem az egész emberiség iszony­
tató üressége előtt áll, több jelentősége van az ön sorsá­
nak.
N e m tudhatom, mi áll abban az írásmüben, amely
olyan sajátságos módon a birtokába jutott, - mégis forrón
és sürgősen tanácsolom, ne törődjék a külsőségekkel,
hadd sodródjanak azok véletlen utakon; ön pedig azok­
ban a tanításokban keresse meg azt, amire szüksége van,
amiket amaz ismeretlen írásában megörökített. És ha vá­
rakozása ellenére az igazságnak csak a t o r z k é p e vigyo­
rogna ki abból és ha hamisak volnának is a tanításai, ön
mégis abban találja meg az igazságot.

197
 Aki helyes úton keres, az nem csalatkozhat. Nincs
olyan hazugság, amely nem rejtené magában az igazságot
is, csak az igazi és helyes ponton álljon a kereső.
S w a m m e r d a m búcsúzásul gyorsan megszorította Hau-
berisser kezét és így folytatta:
— Ön ma a helyes ponton áll. Veszedelem nélkül nyújt­
hatja ki kezét ama félelmetes erők felé, amelyek egyéb­
ként az embert menthetetlenül a tébolyba kergetik, mert a
szerelem irányítja ma a cselekedeteit.

198
 Tizedik fejezet

M
lődjék.
ásnap reggel Sephardi első útja dr. de Brou-
wen törvényszéki pszichiáterhez vezetett, hogy
Eidotter Lázár esetének részletei iránt érdek­

Annyira hitte, hogy nem ez az öreg zsidó a gyilkos,

hogy kötelességének érezte segítségére sietni a hitsorso­
sának és egy jó szót szólni az érdekében, annál inkább
mert dr. de Brouwer még az elmeorvosok között is szo­
katlan tehetségtelenségével tűnt fel és elhamarkodó meg­
figyelő hírében állt.
Jóllehet, hogy Sephardi Eidottert életében csak egy­
szer látta, mégis élénk részvétet érzett iránta.
M á r maga az a körülmény is, hogy orosz zsidó létére
egy kimondottan keresztény misztikusok köréhez t a r t o ­
zott, arra engedett következtetni, hogy több ő egy k ö ­
zönséges kabbalisztikus chaszidnál, - már pedig e különös
zsidó szekta dolgai módfelett érdekelték.

Abban a feltevésében, hogy a törvényszéki orvos

szakértő hamisan ítéli meg az esetet, nem csalatkozott
Sephardi. Amint annak a meggyőződésének adott kifeje­
zést, hogy Eidotter ártatlan és vallomása hisztérikus álla­
potára vezethető vissza, dr. de Brouwer, aki már szőke
körszakállával is J ó s á g o s , de átható tekintetével" a tu­
dományos pozőrre és üres agyú tudósra vallott, hangosan
tiltakozott:

199
— Abnormális tünetek egyáltalán nem észlelhetők. Az
esetet ugyan csak tegnap óta figyelem, de már most is
megállapíthatom, hogy a kóros szimptómák hiányoznak.
— Ön tehát t u d a t o s rablógyilkosnak tartja az öreg em­
bert és gyanútlannak a vallomását? - kérdezte Sephardi
szárazon.
Az orvos tekintete emberfölötti ravaszságba mélyült;
ügyesen a világossággal szembe helyezkedett el, hogy ki­
csi, ovális szemüvegének szikrázása filozófusarcának im­
ponáló hatását lehetőleg fokozza még és kétségtelenül ar­
ra való ráeszmélésében, hogy a falnak is füle van, hangját
hirtelen titokzatosra tompította és így szólt:
— N e m a gyilkosság gyanújával terhelem ezt az Eidot-
tert. De itt egy koplottról van szó, amelynek tudója lé­
vén, ő is a részese.
— Ugyan! És miből következteti ezt?
De B r o u w e r dr. előrehajolt és suttogva adta meg a
választ erre:
— Vallomása bizonyos p o n t o k o n fedi a tényállást. Azért
vállalta magára a bűncselekményt, hogy a cinkosság gya­
núját magától lehetőleg elhárítsa és ezzel egyidejűleg cin­
kostársai részére időt nyerjen a meneküléshez.
— Hát önök ismerik már a gyilkosság közelebbi körül­
ményeit?
— Hogyne. Legjobb kriminalisták egyike megállapította
azokat a helyszíni szemle eredményeiből. Klinkherbogk
varga a dementia praecox rohamában (Sephardi fölfigyelt
és mosolygott) egy hegyes ár segítségével leszúrta uno­
káját és ezután menekülni akart. De ebben megakadá­
lyozta a gyilkos, aki éppen ekkor tört be a szobába. Meg-

200
ölte és a csatornába dobta. A víz-fölületen egy papírból
való koronát találtak, amely az övé volt.
— És mindezt Eidotter mondta el ilyen pontosan?
— Hiszen ez az éppen, hogy nem mondta - nevetett j ó ­
ízűen a tudós. - Tanuk vannak, akik elmondják, hogy mi­
kor a házban a gyilkosság híre szétfutott, többen Eidotter
lakására mentek, hogy felkeltsék, de teljesen eszméletlen
állapotban találták. Szimulált persze. Ha nem lett volna
része a bűncselekményben, akkor nem tudhatná, hogy
varga-árral ölték meg a kislányt. Vallomásában mégis ki­
fejezetten ezt a szerszámot jelölte meg a gyilkosság esz­
közéül. Hogy a gyermek gyilkosául önmagát nevezte
meg, nos, ennek az oka világos. Ezzel tévútra akarta ve­
zetni a hatóságokat.
— És állítása szerint, hogy támadta meg a vargát?
— Azt állítja, hogy egy láncon, amely az ereszről a vízbe
csüng, felkúszott és belépett az ablakon. Az öreg Klin-
kherbogk szétterjesztett karokkal örvendezve elébe ment,
de ő átnyalábolta és kitörte a nyakát. Mindez persze sült
szamárság.
— Ön az ár felől azt mondja, hogy csak azért tudhat fe­
lőle, mert része volt a bűntettben. Kizártnak tartja ön,
hogy erről mástól szerzett tudomást?
— Kizártnak tartom.
Sephardi elgondolkodott. Eleinte az volt a föltevése,
hogy azért vallott Eidotter önmagára, hogy a kereszthor­
dó Simon elképzelt missziójának eleget tehessen. A fölte­
vés nem bizonyult helyesnek. Ha az elmeorvos nem ha­
zudik, akkor honnan ismerhette Eidotter az arra vonatko­
zó körülményeket? Az a sejtelem ragadta meg Sephardit,

201
hogy az öntudattalan világos látásnak esete forog fenn és
ebben kell keresni az öreg vallomásának eredetét.
Már-már kinyitotta a száját, hogy azt a gyanúját fe­
jezze ki, hogy a zulu követte el a gyilkosságot, de egy
hirtelen érzett belső megrázkódtatás elnémította.
Úgy érezte ezt a belső lökést, mintha valaki valóban
megrázta volna. De nem tulajdonított neki nagyobb jelen­
tőséget és csak azt kérdezte: megengedheti-e neki, hogy
beszéljen Eidotterrel.
— Tulajdonképpen nem engedhetném meg - válaszolt dr.
de B r o u w e r - annál kevésbé, mert köztudomású, hogy a
történtek előtt ön vele volt Swammerdamnál. De ha ön
súlyt helyez rá és mivelhogy az ön híre Amszterdamban
megtámadhatatlan (rosszul leplezett irigységgel mondta
ezt) szívesen engedek a kérésnek, noha jogtalanul is . . .

Csöngetett. Intett az ápolónak, aki Sephardit Eidot-

ter cellájába vezette.
Az öreg zsidó, ahogy a kémnyíláson megfigyelni le­
hetett, a rácsozott ablak előtt ült és a sugárzó égbolto­
zatot nézte.
M i k o r az ajtó nyikorogva feltárult, közömbösen fel­
állott. Sephardi gyorsan feléje ment és megszorította a
kezét.
— Azért jöttem, Eidotter úr, mert hitsorsosa lévén, úgy
éreztem, hogy a kötelességem ez.
— Hitsorsosom - dünnyögte Eidotter tiszteletteljesen és
meghajtotta magát.
— Aztán azért is jöttem, mert meg vagyok győződve ró­
la, hogy ön ártatlan.

202
— Ártatlan - visszhangozta az öreg.
— Attól tartok - folytatta Sephardi rövid szünet után -
hogy ön bizalmatlan irántam. Ne féljen, a barátja vagyok.
— A barátom - ismételte Eidotter gépiesen.
— Sajnálnám, ha kételkednék bennem.
Az öreg zsidó lassan végigsimított a homlokán, mint­
ha csak most ébredne álmából. Aztán a szívére szorította
a kezét és szemlátomást azon erőlködött, hogy dialektus
nélkül fejezze ki magát.
— Nekem nincsen ellenségem. Mire fel lenne is? De meg
azon fölül, ha ön azt mondja, hogy barátképpen jött, igen
nagy chucpe volna tőlem, ha a szavaiban kételkednék.
— Szép. Ennek örülök. Ezért aztán nyíltan beszélhetek
önnel, Eidotter úr.
Sephardi úgy helyezkedett el a felkínált széken, hogy
az öreg arcjátékát pontosan szemügyre vehette.
— Többféle kérdésem lenne, Eidotter úr. De nem kíván­
csiságból faggatom, hanem azért, hogy végzetes helyze­
téből kisegítsem.
— Hogy kisegítsem - dünnyögte utána Eidotter.
Sephardi szándékosan egy darabig hallgatott és fi­
gyelmesen nézte az aggastyán arcát, amely szilárdan és
mozdulatlanul, az izgalom minden nyoma nélkül állotta
meg a vizsgálatot.
A szenvedés mély barázdákat vésett az arcba. Se­
phardi első pillantásra észrevette, hogy ezt az embert ki­
mondhatatlan borzalmak vénítették meg; a tágra nyílt sö­
tét fekete szemekben különös kontrasztképpen mégis a
gyermekiesség fénye ragyogott. Orosz zsidó szemében i-
lyet még nem látott.

203
 Swammerdam gyéren világított szobájában mindezt
nem vehette észre. Valamilyen szektáriust gyanított az
öregben, akit túlzott vallásos rajongás a fanatizmus és
önkínzás között ide-odavetett. Ez az ember, akit most
látott maga előtt, egészen másnak tetszett.
Vonásai nem voltak olyan szélesek, mint az orosz
zsidóé általában, az arca nem is volt olyan ravasz és visz-
szataszító. Minden vonás szokatlan elmeerőt árult el, az
ijesztő esztelenség fátyola alatt, amely fölötte elterült.
Sephardi nem tudta megérteni, hogy ez az ember,
akiben sajátságos módon olvadt össze a gyermeki ártat­
lansággal az öreges megroskadtság, pálinkaméréssel fog­
lalkozhatott a zsiványnegyedben.
— Mondja csak - kezdte meg barátságosan a vallatást -
hogyan is jutott eszébe Klinkherbogk és unokája gyilko­
sának adni ki magát? Segíteni akar ezzel valakin?
Eidotter a fejét rázta.
— Hát kit kellett volna megsegítenem? Azt a kettőt én
öltem meg.
Sephardi úgy tett, mintha elhinné.
— És miért ölte meg őket?
— N u . Az ezer forint miatt.
— Hol van az a pénz?
Eidotter hüvelykujjával az ajtó felé mutatott:
— Ezt már azok a gaónok is firtatták. N e m tudom.
— Hát nem bánja a tettét?
— Bánjam - felelt az öreg elgondolkodva. - Miért bán­
jam? Hiszen én nem tehetek róla.
Sephardi megdöbbent. Ez a felelet nem egy őrült fe­
lelete volt. Könnyedén rámondta:

204
— Persze, hogy nem tehet róla. Ön egyáltalában el sem
követte azt a tettet. Ön az ágyban feküdt és aludt és az
egész dolgot megálmodta. Nem ön kúszott fel a láncon,
más tette azt. A maga korában nem képes ilyesmire az
ember.
Eidotter tétovázott:
— Azt hiszi hát doktor úr, hogy nem én vagyok a gyil-
kos?
— Természetes, hogy nem ön a gyilkos. Ez olyan vilá-
gos, mint a nap.
Az öreg megint elgondolkodott vagy egy szempil-
lantásig, aztán nyugalmasan mormogta:
— N o , ezt okosan mondja.
Az örömnek, vagy megkönnyebbülésnek nyoma se
látszott az arcán. Még csak el csodálkozó ttnak sem tet-
szett. Sephardi ezek után még talányosabbnak látta az
esetet. Ha az öntudatnak valamilyen eltolódása ment vol-
na végbe Eidotterben, akkor elárulná ezt a szem kifejezé-
se, amely épp olyan gyermekdeden ártatlan volt, mint ed-
dig, de elárulná arcizmainak játéka is. Tudatos tettetésre
gondolni sem lehetett. Annak a ténynek a fölismerését,
hogy ártatlan, úgy fogadta az öreg ember, mint olyasva-
lamit, ami említést se érdemel.
— És tudja-e - kérdezte Sephardi szívrehatóan - mi tör-
tént volna önnel, ha valóban ön követi el a gyilkosságot?
Kivégezték volna.
— Hm. Kivégeztek volna.
— Úgy ám. Nem ijeszti meg ez a gondolat?
A kérdés szemmel láthatólag nem hatott az öreg ke-
délyére. Csak az arca vált némileg elgondolkodottá, mint-
ha valami emlékezés derengene rajta. Aztán vállat vont:

205
— En velem már borzasztóbb dolgok is történtek ebben
az életben, doktor úr.
Sephardi várt bővebb megnyilatkozásra, de Eidotter
ismét halálos nyugalmába süppedt vissza és hallgatott.
— Ön mindig pálinkaméréssel foglalkozott?
Eidotter a fejét rázta.
— Jól megy az üzlet?
— Nem tudom.
— Hallja-e, ha ilyen keveset törődik az üzletével, meges­
hetik ám, hogy egy szép napon majd tönkre megy.
— Persze. Ha az ember nem vigyáz - hangzott a naiv fe­
lelet.
— De hát ki vigyáz? Ön? Vagy van talán felesége, aki vi­
gyáz? Vagy a gyermekei ügyelnek a söntésben?
— A feleségem már régen meghalt és a kicsinyeim is
meghaltak.
Sephardinak úgy rémlett, hogy rátalált az útra, amely
az öreg szívéhez vezethet:
— N e m gondol-e néha szeretettel a családjára? Hiszen
nem tudom, nagy ideje-e már, hogy elvesztette, de tu­
dom, hogy boldognak nem érezheti magát elhagyatottsá­
gában. Nézze, nekem sincs senkim, aki mellettem legyen,
azért is t u d o m beleképzelni magam az ön helyzetébe.
Higgye el, nem kíváncsiságból faggatom; nem azért, mert
ön talánynak tűnik fel előttem és én meg szeretném fejte­
ni (szinte elfelejtette, hogy mi végből jött ide), tisztára
emberiességből kérdezem és . . .
És mert lelki kényszer alatt áll, nebbich és mert nem
cselekedhetik másképpen - egészítette ki Eidotter a mon­
datot kimondhatatlan csodálatára. Az öreg ember egy
percre egészen megváltozott. Élettelen arcvonásain a

206
részvét és mély értelem szikrázott. De a következő má­
sodpercben már megint olyan volt, mint az íratlan papi­
ros, aminő ezelőtt volt. Aztán, mintha az esze a valósá­
gokon túl fekvő térségeken kalandozna, halkan düny-
nyögte:
— így szólt rabbi Jochanan: Egy összeillő házaspár na­
gyobb csoda, mint M ó z e s csodatevése a vörös tenger
mellett.
Sephardi megértette, hogy az öreg átérezte, habár,
csak pillanatra is, azt a fájdalmat, melyet Éva elvesztése
miatt elszenvedett, noha ez őbenne magában is csak ho­
mályosan villódzott rövid ideig.
Eszébe jutott, hogy a chasszideusok között az a le­
gendás hír járja, hogy élnek közöttük emberek, akik
őrülteknek látszanak, de mégsem azok. Ezek az emberek
kivetkőznek olykor a maguk valóságából és ebben az ál­
lapotban az emberiség örömei és fájdalmai oly élesen sa­
jognak a szívükben, mintha azok nem is idegen ö r ö m ö k
és idegen fájdalmak volnának. Mesének hitte azt. M o s t
íme előtte áll ez a tébolyult öreg, élő tanúja a költői le­
gendának. Ha a legenda hihető, akkor az öreg viselkedé­
se, az a rögeszméje, hogy Klinkherbogknak ö a gyilkosa,
szóval, minden, ami itt történt új színezetet nyer és új
összefüggésben jelentkezik.
— Ugye Eidotter úr - faggatta feszült érdeklődéssel -
megesett-e az magával már máskor is, hogy magára vál­
lalt valamit, ami később más ember cselekedetének leple­
ződött le?
— Nem törődtem vele.
— De azt csak tudja talán, hogy gondolkodásában és ér­
zéseiben másmilyen, mint a többi ember, másminő, mint

207
például én magam, vagy Swammerdam barátja? Minap,
mikor nála megismerkedtünk, bőbeszédűbb volt ön és
élénkebb. Érzem, Klinkherbogk halála hatott úgy magára,
hogy ennyire megváltozott.
Mély részvéttel fogta meg az aggastyán kezét és foly­
tatta:
— Ha g o n d o k gyötrik, vagy úgy érzi, hogy üdülnie kelle­
ne valahol, legyen bizalommal hozzám és én szívesen
megsegítem mindenben. Különben úgy gondolom, hogy a
Zeedijk mellett való üzlet nem magának való. Talán talál­
hatnánk más és méltóbb foglalkozást a maga számára. Ne
utasítsa vissza a barátságomat.
A meleg szavak szemmel láthatóan jól estek az öreg­
nek. Boldogan mosolygott, mint a gyerek, mikor megdi­
csérik, de úgy látszott, hogy a kilátásokat, amelyek elébe
tárultak, nem értette meg.
Néhányszor kinyitotta a száját, mintha köszönetet
akarna mondani, de nyilván nem találta meg a hozzávaló
szavakat.
— Hát akkor . . . akkor másminő voltam? - kérdezte vé­
gül akadozva.
— De más ám. Élénken és körülményesen beszélgetett
velem és a társaság többi tagjaival. Úgyszólván: emberibb
volt. S w a m m e r d a m úrral még a kabbaláról is vitatkozott.
A k k o r tudtam meg, hogy maga behatóan foglalkozott a
vallással és azokkal a kérdésekkel, amelyek az isten lé­
nyegének megismeréséhez kapcsolódnak.
Sephardi hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy
az öreg arca elváltozik.

208
— Kabbala . . .kabbala - dünnyögte amaz. - Hát persze,
kabbalát azt tanultam. Sokáig tanultam. És Talmudot is.
Mind a kettőt: bablit és jerusalmit.
Gondolatai visszakóvályogtak a messze múltba és hol
gyors hömpölygéssel, hol lassú ömléssel szakadtak le a
szavak ajkairól, mint mikor valaki gyorsan elsuhanó ké­
peket magyaráz.
— Kabbalát - ismételte - azt tanultam. De ami abban Is­
tenről áll, hamis az. A valóságban másminő az isten. R ó ­
mában, a Vatikánban, fordítanom kellett a Talmudból.
— Maga volt a Vatikánban - kiáltott Sephardi csodál­
kozva.
Az öreg nem hallgatott rá.
— és akkor aztán elszáradt a karom.
Felemelte a jobb karját. Keze fején az ujjak el voltak
görbülve a köszvénytől és gyökerekhez hasonlítottak.
— Odesszában - folytatta - azzal gyanúsítottak a görög­
ortodoxok, hogy én vagyok egy spion és összeköttetés­
ben állok a római gójokkal. És akkor aztán egyszer csak
kigyulladt a fejünk felett a tető, de Éliás próféta, áldassék
az emlékezete - elhárította rólunk a veszedelmet és vala­
mennyien megmenekültünk: Beruria, a feleségem és a ki­
csikék. Később megint eljött hozzánk a próféta, sátoros
ünnepkor volt az és velünk ebédelt. Megismertem. Tud­
tam, hogy ő a próféta, bár Beruria azt mondta, hogy
Chidher Grünnek hívják.
Sephardi megrezzent. Chidher Grün nevét említették
tegnap is, mikor Hilversumban Pfeill báró Hauberisser
élményeiről beszélt.

209
— A községben kinevettek - folytatta az öreg - és ha ró­
lam beszéltek, mindig csak azt mondták: Eidotter? Eidot-
ter az egy nebbich; ész nélkül szaladgál a földön. Szegé­
nyek, nem sejtették, hogy engem Illés próféta vezetett be
a kettős törvénybe, amelyet M ó z e s hozott és fülbe su­
galmazott Jósuának (az aggastyán arca átszellemült) és
azt se gyanították, hogy a Makifím két lángját, amelyek a
rejtelmeket tüzkárpittal födik el, fölcserélte és másként
helyezte el a lelkemben . . . Akkor aztán zsidóüldözés
volt Odesszában. Én odatartottam a fejemet, de a csapás
Beruriára zuhant, úgy, hogy a vére elömlött a földön, mi­
k o r védelmezni akarta a kicsikéit, akiket sorjában lemé­
szároltak.
Sephardi felugrott, ujjaival b e t ö m t e a füleit és ré­
mülten rámeredt a boldogtalanra, akinek mosolygó arcán
nyoma sem látszott az izgalomnak.
— Ribka, a legöregebb lányom segítségért kiáltott és en­
gem hívott, mikor megrohanták, de lefogtak. Akkor az­
tán petróleummal öntötték le a gyermekemet s - meg­
gyújtották.
Eidotter hallgatott, gondolkodva és szemlélődve a
kaftánját nézte és apró cérnaszálakat tépegetett ki a nyűtt
varratokból. Olyannak látszott, mintha teljesen észnél
volna, fájdalmat mindazonáltal nem érezhetett, mert rövid
szünet után tiszta csengő hangon folytatta:
— M i k o r később megint tanulni akartam a kabbalát, nem
bírtam, mert a Makifím lángjai már rossz helyen állottak a
lelkemben és nem világítottak rá a rejtelmekre, amelyek
szunnyadnak a tűzkárpit alatt.
— H o g y érti ezt? - kérdezte Sephardi reszketve.

210
— A bánat talán a lelkére borult és attól az elhomályo­
sult?
— N e m a bánat borult a lelkemre és az nem is homályo­
sult el. Valahogyan az történt velem, ami valamikor az
Egyiptombeliekkel történt, akiknek volt valami italuk,
amitől mindent elfelejtenek. Felejtettem. Máshogyan nem
is tudtam volna átélni mindezeket. Sokáig nem t u d t a m
akkoriban, hogy ki vagyok és mikor erre megint ráesz­
méltem, kikallódott belőlem az a valami, amik kell, hogy
sírhasson az ember, de az is, ami ahhoz kell, hogy gon­
dolkozzék. . . A Makifim rossz helyre kerültek. . . Azóta,
mondhatom, szívemet a fejemben h o r d o m és mellemben
az agyamat. Olykor, olykor leginkább.
— Kérem - kérlelte halkan Sephardi - beszéljen részlete­
sebben erről, de csak úgy, ha szívesen teszi. N e m szeret­
ném, ha azt gondolná, hogy kíváncsiságból zaklatom.
Eidotter megfogta a kabátja ujját és így szólt:
— Nézze, doktor úr, ha most belecsípek a posztóba,
ugye nem fáj magának? De hogy fáj-e a kabátujjnak, azt
nem tudhatjuk. Velem is így áll a dolog. Látom, hogy
valamikor történt velem valami, amitől szenvednem kel­
lene; biztosan tudom ezt, de a fájdalmat mégsem érzem.
Azért, tudja, mert a fejemmel érzek. És ha valaki dolgok­
ról beszél, amik Odesszában történtek fiatal koromban,
hát én nem kételkedhetek; a szívemmel g o n d o l k o z o m ,
hát nekem azt el kell hinnem. Vagy eszembe jut valami,
vagy nem jut eszembe semmi sem. Ha eszembe jut vala­
mi, akkor az nekem valóság és én átélem azt oly világo­
san, hogy képtelen vagyok megállapítani: ott voltam-e én
annál az eseménynél, vagy sem. Azért aztán meg sem
próbálom, hogy gondolkozzak róla.

211
 Félig-meddig megértette most már Sephardi hogyan
keletkezett Eidotternek a vizsgálóbíró előtt tett vallomá­
sa.
— És a napi foglalatossága? Ezt hogy bírja?
Eidotter megint a kabátujjra mutatott:
— A ruha megvédi a nedvesség ellen, ha esik és a hőség
ellen, amikor a nap süt. Akár törődik ön vele, akár nem, a
ruha magától elvégzi. A testem dologba áll, el is végzi,
csakhogy én magam már nem tudok róla, mint hajdanán.
Hiszem már rabbi Simon ben Eleázár mondta: Láttál-e
már vajon madarat, aki mesterséget űz, de azért mégis fá­
radtság nélkül tartja el magát - hát én miért ne tarthassam
el magamat fáradtság nélkül? Persze, ha át nem cserélő­
dött volna bennem a Makifim két lángja, nem hagyhat­
nám magára a testemet és hozzá volnék szögezve.
Sephardit figyelmessé tette ez a világos beszéd. Ku­
tató pillantást vetett az öregre és megállapította, hogy az
most már semmiben sem különbözik egy normális orosz
zsidótól. Beszéd közben gesztikulált és a hangja áthatóan
csengett. Az egymástól annyira eltérő lelkiállapotok egy­
másba olvadtak.
— Persze - folytatta elmerengve Eidotter - magától
ilyesmit véghez nem visz az ember. Itt nem használ a ta­
nulás, sem az imádkozás, de még a mikwaot, a rituális
fürdőzés is hiábavaló. Ha valaki odaátról más helyre nem
állítja lelkünkben a lángokat, mi magunk meg nem tehet­
jük.
— És ön azt hiszi, hogy valaki „odaátról" cserélte fel
magában a lángokat?
— No igen. Illés próféta cserélte fel őket, ahogy hiszen
már m e g m o n d t a m önnek. Ahogy egy nap a szobánkba

212
lépett, már a lépteiről tudtam: ő az. Azelőtt, ha olykor­
olykor eszembe jutott, hogy egyszer még meglátogathat
minket, - hiszen tudja, doktor úr, mi chaszidieusok min­
dig azt reméljük, - akkor mindig azt hittem, hogy resz­
ketnem kell majd minden tagomban, ha O egyszer előt­
tem áll. De nem úgy történt, hanem egyszerűen és termé­
szetesen, egészen úgy, mint mikor egy egészen közönsé­
ges zsidó lép be a szobába. M é g csak a szívem sem d o ­
bogott hevesebben. Csak kételkedni nem bírtam abban,
hogy O az valóban, bárha magamra erőltettem is a kétel­
kedést. Mikor aztán nem tévesztettem el többé a szemem
elől, mindjobban úgy tetszett, mintha régtől fogva ismer­
ném az arcát és hirtelen belém derengett a tudat, hogy
nem volt életemnek egyetlen olyan éjszakája sem, mikor
ne láttam volna Őt álmaimban. És ahogy emlékezetemben
mindjobban visszafelé haladtam (mert tudni akartam, mi­
kor láttam legelőször Őt), akkor elvonult előttem az
egész ifjúságom: láttam magamat, mikor még kis gyer­
mek voltam, majd meg egy még korábbi életemet és ab­
ban felnőtt férfiúnak magamat, holott azelőtt még csak
nem is sejtettem, hogy én voltam az a férfi és akkor aztán
megint gyermeknek láttam magamat, majd meg újból fér­
fiúnak és így tovább, de mindegyik életemben Ő velem
volt és Ő mindig egyformán öreg volt és egészen úgy
festett, mint az az idegen vendég, aki akkor este az asz­
talomnál ült. Minden mozdulatát és mindent, amit tett
élesen megfigyeltem és ha nem tudom, hogy Ő a próféta,
hát a mozdulatai és a cselekedetei nem is tűntek volna fel
nekem. De mert tudtam, hogy Ő a próféta, úgy éreztem,
hogy minden cselekedete mély jelentőséget nyer. M i k o r
aztán beszéd közben az asztalon álló két gyertyatartót

213
fölemelte és egyiket a másik helyére tette, akkor világo­
san megéreztem, hogy a lángokat az én lelkemben cse­
rélte fel és attól fogvást más ember lettem; mesuge,
ahogy a hitközségben mondták. Hogy miért tolta a lel­
kembe egymás helyére a lángokat, azt csak később tud­
tam meg, akkor, amikor a családomat lemészárolták. Azt
is akarja tudni, doktor úr, ugye, miért gondolta az én
Beruriám, hogy Chidher Grünnek hívták a vendégemet.
Beruria azt állította, hogy ő maga mondta meg neki.
— S ez idő után többé nem találkozott vele? - kérdezte
Sephardi. - Ön, ha jól emlékszem, megemlítette, hogy
M ó z e s második törvényének titkaiba, a Merkába rejtel­
meibe a próféta vezette önt be.
Eidotter a homlokát simogatta, mintha nehezére es­
nék ráeszmélni arra, hogy mi a kérdés tartalma és mit
akarnak tőle.
— H o g y találkoztunk-e? Ha már egyszer nálam volt, ho­
gyan távozhatott volna el tőlem megint? Hiszen mindig
velem van.
— S maga állandóan látja őt?
— Én egyáltalában nem látom.
— De hiszen azt mondja, hogy ő mindig magával van.
H o g y értsem ezt?
Eidotter a vállát vonogatta.
— Ésszel nem is lehet ezt megérteni, doktor úr.
— De valami példával talán mégis megmagyarázhatná.
Szól magához a próféta, amikor oktatja, vagy hát hogy is
van az?
Eidotter mosolygott.

214
— Ha ön örül, ugyan önnel van-e akkor az ö r ö m ? Persze,
hogy önnél van. De azért ön az örömét mégsem bírja sem
meglátni, sem meghallani. Hát így van ez.
Sephardi hallgatott. Belátta, hogy az öreg lelkivilága
és a magáé között széles örvény tátong, amelyet áthidalni
lehetetlenség. Bárha az emberi faj továbbfejlődéséről val­
lott teóriái sok részben fedik is azokat a dolgokat, amiket
Eidotter mondott - hiszen mindig afelé a felfogás felé
hajlott, Hilversumban tegnap ki is fejtette, hogy e fejlődés
útja a vallásokon és a bennük való hiten vezet keresztül -
most, mikor eleven bizonyítékul állt előtte ez az aggas­
tyán, a valóság mégis meglepte és kijózanította. Kényte­
len volt elismerni, hogy Eidotter, akit már nem nyűgözött
le a szenvedés, hasonlíthatatlanul gazdagabb, mint akár­
melyik más embertársa; irigyelte azért a képességéért,
hogy a szenvedéstől elszakadhatott, de azért mégsem
cserélt volna vele.
Kételkedni kezdett: végső eredményekben igaz-e a
felfogás, amelyet Hilversumban tegnap a gyöngeség útjá­
ra vonatkozóan és a megváltásra való várakozásról ki­
fejtett.
Fényűző életét, amelyet alig élvezett, magányosan,
elzárkózottan és sokféle tudományba való elmerüléssel
töltötte el; az az érzése támadt most, mintha sok mindent
nem vett volna észre és a legfontosabbat el is mulasztotta
volna talán.
Vajon igazán ö is Éliás próféta után és eljöveteléért
sóvárgott volna, mint ez a szegény öreg zsidó? N e m . 0
csak elképzelte a sóvárgást és olvasmányai révén deren­
gett bele lelkébe az a gondolat, hogy valamely belső élet
felébresztéséhez múlhatatlanul szükséges a vágyakozás.

215
M o s t aztán testi valóságában állt előtte valaki, aki sóvár-
gásának megteljesülését valóban megérte és ő, Sephardi,
a könyvben nevelkedett nagy bölcs, kénytelen azt mon­
dani magának: ezzel nem cserélnék.
Mélyen megszégyenülve megfogadta, hogy Hauberis-
serre, Évának és Pfeill bárónak meg fogja mondani a leg­
első alkalommal, hogy ő bizony csaknem semmit sem tud
és végső igazságképpen kénytelen aláírni, amit egy tébo­
lyodott zsidó pálinkamérő lelki élményeinek sommázása-
képpen m o n d o t t : ésszel fel nem foghatjuk ezeket a dol­
gokat.
— Olyas valami ez - folytatta - Eidotter rövid szünet
után, miközben boldogan maga elé mosolygott - mint a
teljesség birodalmába való belezuhanás. Mint a beléje
való zuhanás és nem, mint a belőle való kiválás, ahogy
régen hittem. De hiszen az ember minden elgondolása,
mindaddig, amíg a lángok a lelkében fel nem cserélődnek,
hamis bizony, olyan gyökeresen hamis, hogy fel sem fog­
hatjuk. Az ember reméli Éliás próféta eljövetelét és mikor
az valóban megjelenik és előtte áll, akkor látja csak, hogy
nem a próféta jött el őhozzá, hanem ő ment el a prófétá­
hoz. Az ember azt hiszi, hogy kap valamit, pedig nem ka­
pott, hanem adott. Az ember hiszi, hogy áll és várakozik,
holott inkább halad és keres. Az ember vándorol és az
isten megállapodik. A próféta eljött a házunkba, vajon
megismerte-e Beruria? Az asszony nem ment el a prófé­
tához, ennélfogva a próféta sem jött el ő hozzá és így azt
hitte, hogy az egy öreg zsidó, akit Chidher Grünnek hív­
nak.
Sephardi meghatottan nézett bele az aggastyán su­
gárzó gyermekszemébe:

216
— Értem már, hogy gondolja ön ezt, noha arra képtelen
vagyok, hogy érzéseimmel is átéljem gondolatait. K ö s z ö ­
nöm, hogy megnyilatkozott. Boldog volnék, ha tehetnék
magáért valamit. Hogy kiszabadítom, biztosan megígérni
nem merem. De bizonyára könnyen t u d o m meggyőzni de
Brouwer doktort, hogy maga ártatlan a gyilkosságban,
bármit vallott is erre vonatkozóan. Viszont bizonyos,
hogy e pillanatban magam sem tudom még, hogyan ma­
gyarázzam meg neki az esetet.
'— Szabad egy szívességre kérnem, d o k t o r úr - szakította
félbe Eidotter.
— Hogyne, természetesen.
— Hát arra kérem, ne szóljon annak semmit sem. Higy-
gyen az, amit akar. Higgye az el, hogy én voltam a gyil­
kos, ahogy énmagam is elhittem. N e m szeretném, ha a
gyilkost én miattam fedeznék fel. N e m akarom, hogy eb­
ben részem legyen. Én tudom, ki a gyilkos és önnek meg
is mondom. Egy fekete.
— Egy fekete? - kérdezte Sephardi megdöbbenve és
gyanakodva nézte néhány szempillantásig az öreget. -
Honnan tudja ezt olyan hirtelen?
— Hát ez így van - magyarázta Eidotter szelíden. - Vala­
hányszor álomtalan álmaiban a prófétával teljes tökélete­
sen összeforrtam és akkor azután a pálinkamérésembe
mentem, ha időközben történt valami, mindig az az érzé­
sem volt, hogy jelen voltam az eseménynél és végigcsi­
náltam azt. Ha például valaki megver egy gyereket, azt
gondolom, én vertem meg és nekem muszáj elmennem
hozzá és muszáj, hogy megvigasztaljam szegényt. Ha
valaki nem ad enni a kutyájának, megint csak az az érzé­
sem, hogy én felejtkeztem meg a kutyáról és nekem el

217
kell mennem hozzá, hogy megetessem. Később aztán, ha
véletlenül megtudom, hogy tévedésben voltam, akkor
nem kell egyebet tennem, csak azt, hogy egy percre el­
megyek Éliáshoz, de egészen el ő hozzá és azután mind­
járt visszajövök, s nyomban tudom, ez vagy az hogy volt
a valóságban. Ritkán teszek ilyesmit, mert céltalan és
azért is, mert már a prófétától való fél-eltávolodás is
olyan, mintha megvakulna az ember; de az imént, mikor
ön olyan hosszasan elgondolkodott, mégis megtettem,
d o k t o r úr és ekkor láttam, hogy egy fekete volt az, aki
agyonütötte az én Klinkherbogk barátomat.
— De hogyan látta ön, hogy egy néger gyilkolta meg?
— N o s úgy, hogy megint felkúsztam a vasláncon, de ez­
úttal magamat néztem és ekkor megláttam, hogy én egy
fekete vagyok, vörös bőrövvel a nyakamon, meztelen lá­
bú és kék vászonzubbonyú. És mikor belülről is megnéz­
tem magamat, mindjárt tudtam, hogy én egy vad ember
vagyok.
— De ezt már igazán meg kellene jelenteni Brouwer
doktornak - kiáltott Sephardi és felugrott.
Eidotter a kabátja ujjába kapaszkodott:
— Ön hallgatást ígért nekem, doktor úr. A próféta miatt
ne folyjon embervér. Enyém a bosszú. Aztán meg . . .
A barátságos aggastyán-ábrázat hirtelen fenyegetően
fanatikussá változott, mintha próféta arca volna:
— Aztán meg: a mi embereink közül való a gyilkos. N e m
zsidó, ahogy ön most gondolja - magyarázta az öreg,
amikor Sephardi arcán észrevette a döbbenkedést - de
mégis a mi embereinek közül való. Ráismertem, amikor
az imént bévül is megnéztem. H o g y gyilkos? Hát ki ítél­
jen? Mi ítéljünk? Ön és én? Enyém a bosszú. Vad ember

218
ő, és a maga hite szerint él. Isten óvjon, hogy soknak
olyan hite legyen, aminő az övé, de a hite igaz és eleven.
A mi embereink azok, akiknek olyan hitük van, hogy is­
ten tüzében meg nem olvad - és a S w a m m e r d a m is ilyen,
a Klinkherbogk és a néger is. Mi az, hogy zsidó vagy ke­
resztény, vagy pogány? Csupasz név bizony azok számá­
ra, akiknek hitük helyett csak vallásuk van. És ezért . . .
megtiltom önnek, hogy abból, amit a néger felől hallott,
akárkinek is mondjon valamit. Ha úgy kell lenni, hogy a
halált ő helyette szenvedjem el - megfoszthat ön engem
ettől az isteni ajándéktól?

Sephardi megrendülve haza felé tartott. Arról gon­

dolkodott, milyen sajátságos, hogy dr. de B r o u w e r a ma­
ga szempontjából helyesen ítélt, mikor azt állította egy-
ügyüen, hogy Eidotter benne van a cinkosságban és val­
lomásával csak időt akart nyerni, hogy az igazi gyilkos
egérúthoz jusson. Minden egyes állítás fedte a valóságot,
a merő tényállást és de B r o u w e r mégis helytelenül ítélt és
tévedett.
Csak most értette meg egész világosságában Eidot-
ternek azt a kijelentését, hogy minden, amit az ember
gondol, bármennyire helyes is, hamis mindaddig, amíg lel­
kében a lángok át nem cserélődtek, olyan gyökeresen ha­
mis, hogy fel sem fogható. Az ember azt hiszi, hogy áll és
várakozik, holott előbbre halad és keres.

219
 Tizenegyedik fejezet

H etek múltak el Éva eltűnése óta és még csak a

nyomára sem akadtak idáig. Pfeill báró és dr.
Sephardi megdöbbenve értesültek a rémhírről és
Hauberisserrel egyetemben elkövettek minden lehetőt,
hogy ráakadjanak a nyomaveszettre. Minden utcaszegle­
ten hirdetéseket és körözőleveleket ragasztottak, úgy,
hogy idegen és bennszülött egyébről sem beszélt hosszú
ideig.
Hauberisser házában szakadatlan volt a járáskelés.
Embertömegek tolakodtak a ház előtt, százan koptatták a
kilincset, mindenki hozott valamit, vagy talált valamit,
amiről gyanítani lehetett, hogy az eltűnté volt, mert az
Évára v o n a t k o z ó legapróbb hírért is jelentékeny jutalmat
ígért a körözőlevél.
Hírek merültek fel és futótűzként terjedtek tovább,
hogy itt vagy amott látták; névtelen levelek érkeztek, tele
homályos és titokzatos célzásokkal; őrültek vagy go­
nosztevők ártatlanokat gyanúsítottak meg, tucat számra
kínálták fel magukat a kártyavető nők; „mindent látók",
akikről azelőtt a kutya se tudott, túródtak elő mindenfelől
és olyan képességekkel dicsekedtek, aminőkkel nem bír­
tak. A tömeglélek, amely eddig olyan ártatlannak látszott,
fölizgult és kapzsiságának, fontoskodásának, pletykázá-
sának és rágalmazó alattomosságának ösztöneivel jelent­
kezett.

220
 A jelentések néha annyira az igazsághoz hasonlítot­
tak, hogy Hauberisser gyakran órákig kutatott r e n d ő r ö k
kíséretében idegen lakásokban Éva után.
A remény és a csalódás ide-oda dobálta, mint a gu­
milabdát. Alig volt már olyan utca és olyan tér, ahol egy,
vagy több házat a pincétől a padlásáig át ne kutatott vol­
na, Évát keresvén a megtévesztő jelentések útmutatása
szerint.
Úgy volt, mintha a város, régi közömbösségéért,
most bosszút állna rajta. Éjjelente száz és száz emberáb-
rázat ordított feléje, emberek, akikkel napközben beszél­
getett, álmába tolakodtak és mindegyik új híreket hozott,
míg valamennyi egyetlen egy grimaszba torzult, mintha
egy csomó átlátszó portré halmozódott volna egymás fö­
lé.
A vigasztalanság ez időszakában minden istenáldotta
reggelen meglátogatta őt Swammerdam és ez a látogatás
úgy hatott rá, mint a lázbetegre az orvosságos ital. N o h a
mindig csak üres kézzel jött és fejcsóválással válaszolha­
tott arra a kérdésre, hogy megtudott-e valamit Éva felől,
megrendíthetetlenül bizakodó arckifejezése mégis új erőt
öntött Hauberisserbe, úgy, hogy fölfrissült bátorsággal
nézhetett a nap újabb zűrzavarai elé.
A naplót nem említették többé és Hauberisser mégis
érezte, hogy az öreg lepkegyűjtő leginkább e miatt láto­
gatja meg. Egy reggel aztán nem türtőztethette magát
Swammerdam.
— M é g mindig nem látja - kérdezte félrefordult arccal -
hogy idegen gondolatok tömege támadja meg önt ellen­
ségesen és eszére tör, hogy megfosszák tőle? Ha meg-
szilajult darazsak volnának, akik fészküket akarják meg-

221
 védeni ön ellen, akkor ön mindjárt tudná, hogy miről van
szó. Hát a sors szúnyogtömegeivel szemben miért nem
• védekezik?
A beszédet ekkor hirtelen félbeszakította és távozott.
Hauberisser megszégyenülten összeszedte magát. Rá­
írta egy cédulára, hogy elutazott és kéri az érdeklődőket,
hogy az Éva van Druysen esetére vonatkozó jelentéseik­
kel a rendőrséghez forduljanak. A cédulát gazdasszonyá-
val a kapura ragasztatta.
De nyugalma azért még ezután sem tért vissza. Tíz­
szer is rajta kapta magát egy óra alatt, hogy lemenne a
kapu alá letépni róla a cédulát.
Elővette a napló-tekercset és olvasásra kényszerítette
magát, de minden sor végén gondolatai elkalandoztak és
Évát keresték és ha figyelmét odanyűgözte a betűkhöz,
akkor azok a fülébe sugdostak: szamárság belemerülni ez
írásba és hajszolni merőben teoretikus kérdéseket, mikor
minden perc tettek után kiált.
Már-már vissza akarta tenni az írást a fiókba, mikor
hirtelen az az érzés ereszkedett a lelkére, hogy egy lát­
hatatlan hatalom furfangosan legyőzte öt. Egy szempil­
lantásig gondolkodott. Befelé való leselkedés volt ez in­
kább, mint eszmélődés.
«Miféle kísértetiesen különös erő az - kérdezgette
magát - amely az ártatlant játsza és hogy különvalóságát
előttem elrejtse, a legsajátosabb énem gyanánt lép fel és
akaratommal visszaélve, mindig annak az ellenkezőjére
kényszerít, amit jónak tartottam és amire csak egy perc
előtt is elhatároztam magam? Olvasni akarok, de hát mi­
ért nem szabad akkor?»

222
 Lapozgatni kezdett a füzetben és minden akadálynál,
amely elébe állott, mikor megkísérelte, hogy tartalmát
rendezze, újból elébe túródott a gondolat: «Ugyan ne ve­
sződj vele, úgyse akadsz rá a kezdetre; hiábavaló munka
ez.» De őrt állt akaratának kapuja előtt és nem engedte
be a tolakodó gondolatot. Az önmegfigyelés régi szokása
újból jogaiba lépett.
«Ha csak már a kezdetére találnék» - nyögdécselt
lelkében hazug m ó d o n az önámítás, miközben gépiesen
lapozgatott, de ez alkalommal maga a tekercs válaszolt a
kérdésére:
„A kezdet - olvasta az egyik helyen és megdöbbent a
sajátságos véletlen előtt, amely éppen ezt a szót vetette
elébe - a kezdet az, amely mindig hiányzik.
N e m mintha nehéz lenne a kezdetre ráakadni, mert
nincs más akadály, csak az a képzelődés, hogy a kezdetet
keresnünk kell.
Az élet nagyon kegyelmes; minden pillanatban egy új
kezdettel ajándékoz meg. Minden perc reánk zúdítja a
kérdést: ki vagyok én? N e m mi magunk formázzuk ki
ilyenre ezt a kérdést. Ez az oka annak, hogy a kezdetet
nem találjuk meg.
De ha egyszer komolyan vetjük fel a kérdést, a k k o r
föl is virrad az a nap, amelynek estalkonyán meghalnak
azok a gondolatok, amelyek betörtek a trónterembe és
dőzsölve legelték le lelkünk terített asztalát.
A korallszirt, amelyet azok ázalagszorgalommal év­
ezredek során felépítettek és amelyet mi a 'mi t e s t ü n k ' -
nek nevezünk, az ő alkotásuk; ez az ő otthonuk és költő­
helyük. Rést kell előbb törnünk az enyves-meszes sziklán
és újból feloldanunk azzá a szellemmé, amely kezdettől

223
fogvást volt, ha ki akarunk jutni a szabad tengerre. Ké­
sőbb meg foglak tanítani rá, hogyan építhetsz ' t e ' e szirt­
ből új hazát magadnak."
Hauberisser egy szempillantásra letette a* könyvet és
gondolkodásba merült. Hogy ez az oldal vajon másolata,
vagy fogalmazványa volt-e egy levélnek, amelyet a szerző
írt valakihez, nem nagyon érdekelte. Őt a tegező meg­
szólítás ragadta meg, mintha ez kizárólag neki szólna és
ebben az értelemben akarta felfogni a továbbiakat.
Különösen feltűnt neki a következő: amit itt írva lá­
tott, úgy hangzott olykor, mintha Pfeill báró beszéde vol­
na, olykor meg, mint Sephardié, néha pedig mint Swam-
merdamé. Az a gondolat hatotta át, hogy ezek valameny-
nyien annak a szellemnek az ereje alatt állnak, amely e fü­
zetben lélekzik, - s hogy az idő, amely ő körüle, az oly
tehetetlen, halálra fáradt, jelentéktelen Hauberisser úr kö­
rül tajtékzik, hogy igaz emberré formálja át, ő belőlük
egymást másoló ikerfigurát csinált.
„Most azonban figyelj, hogy mit mondok én te ne­
ked: Készülj és fegyverezd fel magad az eljövendő idők
számára. A világ órája nem sokára ütni fogja a tizenket­
tedik órát; pirosan izzik a mutatólapon a tizenkettes és
vérbe ázottan. Erről ismerhetsz rá, nem másról.
Vihar előzi meg az első új órát.
Virrasztván, ébren maradj, nehogy aludtodban talál­
jon; mert akik hunyt szemmel mennek által a felvirradó új
napba, ugyanazok az állatok maradnak, akik azelőtt vol­
tak és soha többé fel nem ébreszthetők.
A szellemnek is van nap- és éjegyenje. Az első új óra,
amelyről beszélek, a fordulópont. Benne találja meg
egyensúlyát a világosság a sötétséggel szemben.

224
 Egy évezreden, vagy még hosszabb időn által megta­
nulták az emberek, hogy keresztüllássanak a természeten
és az uralmuk alá vessék. Boldogok, akik e m u n k a értel­
mét felfogták és tudják, hogy a belsők törvénye a z o n o s a
külsők törvényével, csak egy oktávval magasabb. Ok az
elhivatottak és aratni fognak, a többiek a földre g ö r n y e d ő
szántóvető béresek maradnak.
A kulcs, amely úrrá tehet a belső természeted felett,
az özönvíz óta megrozsdásodott. A kulcs: ébren légy!
Virrasztani - ez minden.
Semmiről sincs oly erősen meggyőzve az ember, mint
arról, hogy ébren van; a valóságban mégis hálóban ver­
gődik, amelyet álomból és képzelődésből ő maga k ö t ö t t
magának. Mennél sűrűbb a háló, annál hatalmasabban
uralkodik benne az álom és akik beléje kuszálódtak, azok
az alvók azok, akik úgy mennek át az életen, mint a nyáj,
mikor a vágóhíd felé kocog, tompán, k ö z ö m b ö s e n és
gondolattalanul.
Az alvók a hálón keresztül csak egy elrácsozott vilá­
got pillantanak meg, csak megtévesztő részeket látnak,
aszerint cselekszenek és nem tudják, hogy azok a képek a
hatalmas egésznek foltjai csupán. Ne hidd ám, hogy a
fantaszták és költők az ' á l m o d ó k ' - ezek az álmodók a
tevékenyek, a serények, a föld nyugtalanjai, akiket széj­
jelrág és felmorzsol a cselekvés őrülete. Hasonlatosak ők
ama szorgalmas, rút rovarhoz, amely felkúszik a sima nád
hegyéig, hogy ott aztán a belsejébe zuhanjon.
Azt hiszik, hogy ébren vannak, de amit átélni vélnek,
a valóságban álomnál nem egyéb olyan álom, amely a
legkisebb részletéig előre kiszabatott és a saját akara­
tuktól a befolyásolhatatlanságig független.

225
 Voltak és vannak most is néhányan az emberek kö­
zött, akik nagyon jól tudták, hogy ők csak álmodnak, -
pionírek, akik előretörtek a bástyafokig, amely mögött az
ö r ö k k é virrasztó ' é n ' rejtőzködik - igazlátók, mint G o e ­
the, Schoppenhauer és Kant, ámde nem volt fegyverük,
hogy a várat megostromolhassák és harci szózatuk nem
ébresztette fel az alvókat.
Virrasztani - ez minden.
A hozzávezető első lépés olyan egyszerű, hogy akár
minden gyerek is megteheti; csak az agyonművelt ember
felejtette el a járást és megbénulnak a lábai, mert nem
akarja nélkülözni a mankókat, amelyeket elődeitől ö r ö ­
költ.
Virrasztani - ez minden.
Ébren légy minden cselekedetedben. Ne hidd, hogy
az vagy már. N e m ám, mert alszol és álmodsz. Állj meg
erősen, szedd össze magadat és csak egy pillanatra kény­
szerítsd magad arra a testet átjáró gondolatra: most ébren
vagyok.
Ha sikerül és átérzed ezt, akkor fel is ismered nyom­
ban, hogy az iménti állapot a mostanihoz képest eszmé-
letlenség és álomkórság volt. íme, ez az első tétovázó lé­
pés azon az úton, amely a szolgaságtól a teljes hatalomig
vezet.
így haladj előre egyik felébredéstől a másik felé.
Nincs az az elgyötrő gondolat, amelyet ezzel le nem
igázhatsz; hátra marad az és nem képes többé fölérni hoz­
zád; te fölébe nősz, mint ahogy a fa lombkoronája az aszú
ágak fölé nyújtózik. Lehullanak rólad a fájdalmak, mint a
hervadt levél, ha már egyszer odáig jutottál, hogy ébersé­
gedet a tested is megérti.

226
 A zsidók és brahminok jeges fürdője, a buddhisták és
a keresztény aszkéták éjjeli virrasztása, az indus fakírok
önkínzása, hogy el ne aludjanak - mindez nem egyéb,
mint megmerevedett külső rítusok, amelyek oszlopro­
mokhoz hasonlóan elárulják a keresőnek: k ö d ö s ősidők­
ben itt állt titokzatos temploma az ébredni akarásnak.
Olvasd el a föld népének szent írásait: v ö r ö s fonál­
ként húzódik át valamennyien az ébren-levésről szóló ta­
nítás; mert Jákob égi létrája ez, aki küzdött az úr angya­
lával egész 'éjszaka', míg nem felvirradt és győzedelmes­
kedett.
Fel kell hágnod a világos éberség egyik fokáról a
még világosabb fokra, ha le akarod győzni a halált,
amelynek fegyverzete: alvás, álom és bódultság.
M á r ez égi lajtorja legalsóbb fokának is lángelme a
neve; minek nevezzük hát még el a magasabban álló fo­
kokat! A t ö m e g nem ismeri őket és a róluk való hitet le­
gendának tartja. Trója történelmét is mesének hitték év­
századokon át, míg aztán akadt egy, aki elég bátor volt
hozzá, hogy ásson utána.
Azon az úton, amely az ébredés felé visz, legelsőnek
a saját tested áll majd elébed. Az első kakasszóig vias­
kodni fog veled; de ha meglátod első napját az ébrenlét­
nek, amely messzire elsodor az alvajáróktól, akik embe­
reknek hiszik magukat, nem tudván, hogy alvó istenek
ők, akkor a test alvása megszűnik a te számodra és ha­
talmad lészen a mindenség felett.
Akkor aztán, ha kedved tartja, csodákat művelhetsz
és nem kell nyöszörgő rabszolgaként alázatosan várnod,
amíg valamely kegyetlen bálvány kegyelemből megjutal­
maz, vagy fejedet veszi.

227
 A hűséges, farkcsóváló kutya szerencséje, hogy urat
ismerhet maga felett, akit szolgálhat, - ez a boldogság
persze szétoszlik, de kérdezd csak meg magadat: amilyen
ember most vagy, cserélnél-e egy kutyával?
Vissza ne riasszon a félelem, hogy célodat talán el
sem éred ebben az életben. Aki egészen a mi utunkra lé­
pett, az megint a világra születik, egy belső érés révén,
amely lehetővé teszi neki, hogy munkáját folytathassa, -
lángelmének születik.
A mezsgye, amelyet mutatok neked, csodálatos él­
ményekkel van bevetve: halottak, akiket ismertél, fel fog­
nak támadni és beszélni fognak veled. Csak képek ők.
Tűzjelenségek, fénytől sugárzók és üdvözítők, megjelen­
nek előtted és megáldanak. Ködalakok ők, testedből
születettek, amely megváltozott akaratod befolyása alatt
mágikus halállal hal meg és anyagból szellemmé lészen,
mint a jég, mikor a tűz hevétől duzzadó levegővé válto­
zik.
Ha a tested levetett magáról minden hullaszerűséget,
akkor, de csakis akkor m o n d h a t o d magadról: most már
ö r ö k r e távozott az álom éntőlem.
A k k o r aztán megteljesült a csoda, amelyet az embe­
rek nem hisznek, mert megcsalattatván érzékeiktől, meg
nem érthetik, hogy anyag és erő ugyanaz, - akkor aztán
megteljesül a csoda, hogy bár el is temetnek téged, hulla
azért mégse lesz a koporsóban.
E k k o r csupán, nem előbb, el tudod majd választani a
látszattól a lényegest; akivel akkor találkozol, az csak
olyan lehet, aki már te előtted járta meg ezt az utat. A
többi árnyék csupán.

228
 Addig azonban lépésről lépésre bizonytalan: a világ
legboldogabb,vagy legboldogtalanabb teremtménye vagy-
e? Ámde azért ne félj: a vezetők még nem hagytak el
egyet sem azok közül, akik ráléptek az ébrenlétnek útjá­
ra, még ha el is tévedett, a vezetők nem hagyták el.
M e g m o n d o m neked, miről ismerhetsz rá: lényegsze­
rű, vagy csak káprázat-e valamely látomásod. Ha megje­
lenik előtted és öntudatod zavaros és a külső világ dolgai
homályosak előtted, akkor ne higgyél! Résen légy! Belő­
led való az és a te lényednek egy darabja csupán. Ha el
nem találod a példázatot, amelyet rejt magában, a k k o r a
látomás kísértet csupán minden valóság nélkül, egy ár­
nyék, egy tolvaj, aki életedet emészti.
A tolvajok, akik a lélek erejét ellopják, gonoszabbak,
mint a föld tolvajai. Lidérctüzeikkel a hazug remények
mocsaraiba csalnak, hogy a sötétségben magadra hagyja­
nak s aztán örökre eltűnnek. El ne kápráztasd magadat
semmiféle csoda által, amelyet teérted mívelnek, sem
semmiféle szent név által, melyet magukra vesznek, sem
semmiféle prófécia által, amellyel jövendölnek, még ak­
kor sem, hogyha megteljesülnek. Halálos ellenségeid ők,
kiket tested pokla kiköpött. Az a pokol, amellyel vias­
kodsz az uralom végett.
Tudd meg, hogy azok a csodálatos erők, amelyeket
bírnak, a magad erői, tőled vették el őket, hogy rabszol­
gaságba döntsenek; csak a te életedben élhetnek ők és ha
legyőzöd őket, néma és engedelmes szerszámokká vál­
nak, amelyekkel akaratod szerint élhetsz.
Számtalanok az áldozatok, amelyeket az emberek
között szedtek. Olvasd el a vízionáriusok és szektáriusok

229
történetét s meg fogod látni, hogy halottak koponyája bo­
rítja az utat, amelyen haladsz.
Az emberiség öntudatlan, hogy ellenük védekezhes­
sék, fallal kerítette körül magát. Ez a materializmus. B i z ­
t o s védelmet nyújt ez a fal, amely szimbóluma a testnek,
de egyúttal börtönnek fala is, amely a szemhatárt összébb
szorítja.
Ma, mikor e fal lassan szétporlad és életének hamu­
jából, melyben sokáig holtként hevert, új lendüléssel tá­
mad fel a belső élet főnix-madara, egy másik világ dögke­
selyűi is megmozdulnak, szárnyukat bontogatván. Ezért
hát résen légy! Csak a mérleg, amelybe öntudatodat ve­
ted, mutathatja meg neked, mikor higgyél egy látomás­
nak. Minél éberebb az öntudatod, a mérleg annál mé­
lyebbre süllyed a te javadra.
Ha meg akar jelenni előtted a szellemvilágnak vala­
mely vezetője, vagy egy segítőd, vagy egy testvéred ab­
ból a világból, úgy kell akkor annak megjelennie, hogy ne
prédálja fel az öntudatodat; mint a hitetlen Tamás, övén
tarthassad kezedet.
Könnyű kitérni a látomások és veszedelmeik elől;
olyan légy, mint a közönséges ember és kitérhetsz előlük.
De mit nyertél vele? Rab maradsz tested börtönében, míg
a halál-hóhér a vesztőhelyre hurcol.
A halandók kiáltása, mikor a természetfölötti világ
alakjai után sóvárognak, az alvilág fantomjait rázza fel,
mert ez a sóvárgás tisztátalan. Mert nem is sóvárgás az,
hanem kapzsiság és nem azért kiált, hogy megtanulja az
osztogatást, hanem azért, hogy kapjon.

230
 Mindenki, aki börtönnek érzi a földet, minden jám­
bor, aki megváltásért könyörög, öntudatlanul idézi fel a
világ kísértetek.
Tedd meg te is, de tudatosan!
Találnak-e azok segítőkezet, akik a világ kísérleteit
öntudatlanul idézik fel, nem tudom. És hogy e kezek va­
jon szigetté varázsolják-e a mocsarakat, amikbe a kiáltók
beletévednek? N e m tudom. N e m vitatkozom, - de nem
hiszem.
Ha a felébredés útján a kísértetek birodalmát keresz­
tezed, fokozatosan arra eszmélsz majd rá, hogy azok
gondolatok csupán, amelyeket hirtelen szemmel láthatsz.
Ez az oka annak, hogy idegenekül hatnak rád és olyano­
kul látod őket, mintha lények volnának; mert a sorsnak
nyelve másminő, mint az agy beszéde.
Ekkor érkezett el az az időpont, mikor a legkülönö­
sebb változáson mégy keresztül; sajátságosabb nem érhet.
Az emberek, akik körülvesznek,kísértetekké válnak. Min­
denki, akit szerettél, lárvává torzul. M é g a tested is.
A legszörnyűbb magányosság ez, amely csak elgon­
dolható; zarándokolás ez a pusztában és aki nem találja
meg az élet forrását, eltűnik, mint az illó olaj.
Mindez írva vagyon minden népek jámborainak köny­
veiben, az új birodalom eljövetele, a virrasztás, a test és a
magányosság legyőzése, minden amiről beszéltem, ama
könyvekben megolvasható.
E jámboraktól mégis áthidalhatatlan örvény választ
el, mert hiszik, hogy a jók a menyországba jutnak, a go­
noszok pedig a pokolba vettetnek.

231
 Mi pedig tudjuk, hogy eljövend az idő, mikor sokan
fel fognak ébredni és elválasztatnak az alvóktól, miként
az urak a szolgáktól, mert az ébrenlevőket nem érthetik
meg az alvók. Mi tudjuk, hogy nincs se j ó , se rossz, csak
' h a m i s ' és 'helyes' van. Ok hiszik, hogy virrasztani annyi,
mint nyitva tartani a szemeket és az érzékeket éjnek év­
adján, hogy az ember imádkozhassék; mi tudjuk, a vir­
rasztás a halhatatlan ' é n ' felébredését jelenti és ennek a
természetes következménye a test álomtalansága. Ők hi­
szik, hogy a testet, mivel hogy bűnös el kell hanyagolni és
megvetni; mi tudjuk, hogy bűn nincs is, maga a test a
kezdet, amellyel kezdenünk kell és azért szálltunk le a
földre, hogy azt szellemmé változtassuk át. Ők hiszik:
magányosságba kell mennünk a testünkkel, hogy lelkünk
megtisztulhasson; mi tudjuk, hogy előbb a lelkünknek kell
a magányosságba menekülni, ha azt akarjuk, hogy a tes­
tünk megtisztuljon.
Rajtad áll, hogy válassz. Mely úton akarsz haladni, a
miénken-e, vagy a másikon? Szabad akaratod szerint vá­
laszthatsz.
M é g tanácsot sem adhatok, üdvösebb, ha szabad el­
határozásból akár keserű gyümölcsöt is szakítasz, sem­
hogy idegen tanácsra édeset - érintetlenül az ágakon lás­
sál.
Csak úgy ne cselekedj, mint sokan, akik tudják, hogy
írva vagyon: mindent megvizsgáljatok és amit legjobbnak
láttok, azt tartsátok meg - mindazonáltal semmit meg
nem vizsgálnak és mindent megtartanak, ami kezük
ügyébe kerül."

232
 Ennyit olvasott. Az oldalt véges végéig. Itt aztán a
szöveg kettészakadt. Hauberisser kereste a h o z z á t a r t o z ó
folytatást. Némi keresés után úgy vélte, hogy ráakadt.
Úgy látszik, hogy az ismeretlen, akinek kioktatása végett
ez írásmű megíródott, a „gondolat-legyőzés pogány út-
já"-ra határozta el magát, mert a szerző új lapon
A főnix
cím alatt így folytatta:
„A mai napon felvétettél közösségünkbe és beleil­
lesztettél új gyűrű gyanánt ama láncba, amely örökkéva­
lóságtól örökkévalóságig ér.
Tisztem ezzel véget ért, más kezekbe kerülsz, olya­
nokéba, akit nem láthatsz, amíg a földé a te két szemed.
Véghetetlenül távol van ő tőled, mégis szorosan mel­
letted; térség nem választja el tőle, mégis távolabb vagy
tőle, mint a mindenség legtávolibb határa; átkarol téged,
mint a víz azt az embert, aki az óceánban úszik, de észre
nem veheted, ahogy az úszó sem érzi a tenger savát, ha
nyelvének idegei megdermedtek.
A mi jelképünk a főnix, a megifjúhodás szimbóluma.
Az egyiptomiak meseszerű, égi sasmadara, a v ö r ö s és
arany tollazatú, mely mirhából való fészkében fölégeti
magát és újból meg újból támad föl hamvaiból.
M o n d t a m neked: az út kezdete a te tested. Aki tudja
ezt, bármely pillanatban megkezdheti a vándorlást.
Most pedig megtanítalak az első lépésekre: Szakítsd
el magad a testedtől, de nem úgy, mintha ki akarnál tá­
vozni belőle; úgy oldódjál le róla, mint az, aki fényt vá­
laszt el a melegtől. M á r itt leselkedik az első ellenség.

233
 Aki eltépi magát én-testétől, hogy repüljön a térség­
ben, az a boszorkányok útján halad, akik durva és földi
testükből csak egy kísérteties testet választottak ki, hogy
azon, mint valami seprűn elröpüljenek a boszorkány-ün­
nepre, Walpurg éjszakáján.
Helyes ösztönből bástyát épített e veszedelem ellené­
ben az emberiség, azzal, hogy az efféle mesterkedések le­
hetőségét megmosolyogja. Hogy megvédelmezhesd ma­
gadat, e célra nincs szükséged a kételkedésre, jobb fegy­
ver az, amit én adtam tenéked. Azt hiszik a boszorká­
nyok, hogy az ö r d ö g szombatján mulatoznak, holott az a
valóság, hogy a testük eszméletlenül és mereven kamrá­
jukban hever. Csupán a lelki szemlélődést cserélték föl a
testi szemlélődéssel, elvetvén maguktól a jobbat, hogy el­
nyerhessék a rosszabbat. N e m gazdagodás ez, hanem
megszegényedés.
M á r ebből is láthatod, hogy nem ez az ébredés útja.
H o g y megérthessed, hogy nem tested teszi lényedet, a-
hogy azt a legtöbb ember hiszi, tudnod kell, milyen fegy­
verekkel harcol a test, hogy fölötted való uralmát meg­
tarthassa. M o s t persze még annyira a hatalmában vagy,
hogy életed elalszik, ha megszűnik dobogni a szíved és
sötét éjszakába zuhansz, mihelyt a szemeit lehunyja. Azt
hiszed, hogy te indítod meg, holott ez csalódás, mert ma­
gától m o z o g és csupán akaratodat veszi ehhez segítségül.
Azt hiszed, hogy gondolatokat teremtesz, holott ő küldi
neked azokat, hogy elhiggyed, mintha azok belőled sar­
jadnának és így aztán mindent teszel, amit ő akar.
Ülj meg egyenest és határozd el magadban, hogy
semmi tagoddal meg nem moccansz, szempilládat meg
nem rebbented és mozdulatlanságba merevülsz, mint egy

234
oszlop és látni fogod, hogy gyűlöletszomjasan nyomban
reád támad és arra akar kényszeríteni, hogy ismét a ha­
talma alá vessed magadat. Ezer fegyverrel fog megrohan­
ni téged, amíg megint megengeded neki, hogy m e g m o ­
zogjon. Ádáz dühén és heves harcmodorán, ahogy nyilat
nyíl után lődöz reád, megismerheted, ha furfangos vagy,
mennyire félti a maga hatalmát és milyen nagy lehet a te
hatalmad, hogy ennyire fél tőled.
De rejtőzik e mögött egy másik ravaszság is: el akar­
ja veled hitetni, hogy a külső akarat vívja itt m e g a d ö n t ő
csatáját a jogaiért. Pedig csak csetepaté ez, melyet meg­
nyerned enged, hogy aztán annál mélyebben alázhasson a
járma alá.
Akik ilyen csatározást megnyernek a legszegényebb
rabszolgákká aljasulnak, győzőknek hiszik magukat és
homlokukon a 'karakter' szégyenbélyegét hordják.
Ne azt nézd végső célodnak, hogy testedet megfé­
kezd. Ha a mozgástól eltiltod, csak azért tedd, hogy meg-
ismerhesd az erőket, amely fölött rendelkezik. Hadsereg­
nyi ez az erő, legyőzhetetlen a töméntelensége miatt.
Harcba küldi őket ellened, egyiket a másik után, ha meg­
maradnál csöndes mozdulatlanságodban. Mind, mind rád
támad. Előbb izmaidnak nyers ereje, amelyek reszketnek
és dideregnek; aztán véred forralása, amely megverejté-
kezteti arcodat, majd szíved kalapálása, bőröd borzadása,
amíg a hajad égnek mered, végül tested tántorgása, amely
megingat, mintha egyensúlyod tengelyt cserélne. Minden­
nek olyan látszata van, mintha akaratodnak engedelmes­
kednél, de nem csupán az akarat az, amely most érvénye­
sül. A feltörekvő ébrenlét az, amely m ö g ö t t e áll láthatat­
lanul.

235
 Ám ez a győzelem is értéktelen; még ha úrrá lennél is
a lélekzés és a szívverés felett, akkor is fakír volnál, ami
magyarul szegényt jelent.
' E g y szegény'. Ez eleget mond.
Legközelebbi harcosokul gondolataidnak megfogha­
tatlan légyrajait küldi ellened a tested. Ezek ellenében
semmire se mégy akaratod pallosával. Minél vadabbul fe­
léjük csapsz, annál dühösebben rajzanak körülötted és ha
sikerül mégis, hogy egy percre elűzheted őket, akkor
nyomban elszundítasz és más formában mégis te vagy a
legyőzött.
Hiába parancsolnád meg nekik, hogy csöndben ma­
radjanak, csak egy módon menekülhetsz előlük, úgy,
hogy egy magasabb rendű ébrenlétbe menekülsz.
Magadtól kell megtanulnod, hogyan láss ehhez.
Az érzékeknek óvatos és állandó tapogatózása ez és
egyszersmind vaserejü elhatározás.
Ez minden, amit erről mondhatok. M e r ő méreg min­
den tanács, amelyet e kínteljes viaskodásról kapnál bár­
kitől. Olyan szikla meredezik itt, amelyen idegen nem se­
gíthet át, ha csak te magad nem.
N e m okvetlenül szükséges, hogy örökre száműzzed a
gondolataidat: a velük való harcnak nincs egyéb célja,
csak az, hogy a magasabb rendű ébrenlét állapotának
csúcsáig juthass.
Ha eljutottál idáig, akkor közeledik a kísértetek biro­
dalma, amelyet már említettem. Irtóztató rémalakok és
fénytől övezettek fognak megjelenni előtted és el akarják
hitetni veled, hogy egy más világból való lények ők. H o ­
lott csak gondolatok ők látható formában, amely felett
nincs még hatalmad tenéked.

236
 Minél fenségesebbnek mutatkoznak, annál ártalma­
sabbak; ezt megjegyezd magadnak.
Nem egy tévhit építette fel templomát e jelenségek
fundamentumán és sötétségbe sodorta vissza az emberi­
séget. E fantomok mögött mégis mély értelem rejtőzik.
Nem merő képek ők; a te számodra - akár megérted
szimbolikus nyelvüket, akár nem - ismertetőjelei a szel­
lemi fejlődésnek, amelyet elértél.
Követni fogja ezt az állapotot embertársaidnak kí­
sértetté válása és ez, ahogy a szellemi élet minden terén
tapasztalható, nem csak mérget, de iratos orvosságot is
rejt magában.
Ha megmakacsodván, az embereket csak kísértetek­
nek nézed, akkor csupán a mérget iszod és olyanná le­
szel, mint az, akiről írva vagyon: 'ha nincs benne szeretet,
olyan ő, mint a zengő érc'. De ha megtalálod a 'mélyebb
értelmet', amely ez emberárnyékok mindegyikében rej­
tőzködik, akkor a lélek szemével nem csak az ő eleven
magjukat látod, hanem a magadét is. Akkor aztán ezer­
szeresen visszaadatik néked, amit elvesztettél, miként
Jóbnak; akkor aztán megint ott vagy, ahol voltál, amiért a
balgák oly szívesen kigúnyolnak. Mert a balgák nem tud­
ják: más az hazatérni hosszú bolyongás után, mint az, mi­
kor az ember mindig otthon kuksolt.
Részese leszel-e vajon, ha idáig előretörtél ama cso­
daerőknek, amelyekkel bírtak az őskor prófétái, vagy pe­
dig ehelyett bele üdvözülhetsz-e az örök békességbe - ezt
senki sem tudhatja.
Azoknak az ajándéka ez az erőtömeg, akik e titkok
nyitját ismerik. Ha megkapod őket, hogy élj velük, ez

237
csak az emberiség érdekében történik, amely e jelekre rá­
szorul.
A mi utunk csupán az érés fokáig vezet el, ha egyszer
idáig eljutottál, akkor már méltó vagy arra, hogy ama
ajándékot megkapjad. Megadják-e néked? N e m tudom.
De így, vagy úgy, te magad főnix-szé váltál; rajtad
áll, hogy ezt magadnak kikényszerítsd.
Mielőtt elbúcsúzom tőled, m e g m o n d o m még, mely
jelről tudhatod meg, hogy a 'nagy nap- és éjegyenlőség'
idejében el leszel-e hivatva arra, hogy a csodaerők jutal­
mában részesülhess. Figyelj:

Egy azok közül, akik őrzik a mágia titkainak kulcsát,

a földön maradt és összegyűjti a hivatottakat. És ahogy ő
maga nem halhat meg, úgy nem halhat meg a legenda
sem, amely róla szól.
Némelyek suttogják, hogy a 'bolygó zsidó' ő; mások
Éliásnak nevezik; gnosztikuson az evangélista Jánosnak
vélik, de akárhányan hiszik is, hogy látták, valamennyien
másnak-másnak festik le a külsejét. M e g ne tévesztesd
magadat, ha a j ö v ő kisarjadó napjaiban emberekkel talál­
koznál, akik ilyen m ó d o n mesélnek majd ő róla.
Csak természetes, hogy mindenki másnak látja; olyan
lény, aminő az övé is, amely a testét szellemmé változ­
tatta át, nem lehet semmiféle merev formához hozzáköt­
ve.
Példával magyarázom, hogy még az ő alakja és az ő
ábrázata is talán képforma csupán, úgyszólván kísérteties
visszfénye annak, ami lényegbeli valósága..
Vedd, hogy zöld színű lényül jelennék meg előtted. A
zöld szín önmagában nem igazi szín, jóllehet, hogy meg-

238
láthatod; a zöld szín a kéknek és sárgának keveréke csu­
pán. Ha a kéket és sárgát jól összekevered, zöldet kapsz.
Minden festő tudja ezt, - de hogy a látható világ ha­
sonlóképpen a 'zöld' jegyében áll és a valóságban másmi­
nő, mint aminek látszik, hogy kék és sárga a látható világ,
azt csak kevesen tudják.
E példából tudd meg, ha meg is jelennék ő zöld ábrá­
zatú férfi gyanánt előtted, igaz mivoltában, azért még
nem jelent meg neked.
Ha úgy látod meg, mint amilyen ő igaz valóságában,
ha geometrikus jegy képében látod meg, jelkép formájá­
ban az égboltozaton, amelyet más meg nem láthat, csak
te magad, akkor tudd meg, hogy csodatevőnek küldettél.
Emberi mivoltában találkoztam vele és övén pihen­
tethettem a kezemet.
Úgy hívták, hogy "

Hauberisser kitalálta, hogy hogyan hívták. Le volt ír­

va a naplóban is, amelyet mindig magával hordott. Az a
név volt az, amely állandóan a szemébe szökött: Chidher
Grün.

239
 Tizenkettedik fejezet

A levegőben a rothadás lehelete kavarog. Vérmeleg

halódó napok és k ö d ö s éjszakák. A pókhálók pe­
nészesen fehér foltjai borítják reggelenként a me­
zők r o t h a d ó füvét. A barnás lila rögök között hideg, vak
pocsolyák terpeszkednek bizalmatlanul a nap iránt, amely
rájuk mosolyog; szalmasárga virágok, oly erőtlenek, hogy
már föl sem emelhetik arcukat a kristálytiszta ég felé;
tántorgó pillangók szétrongyolt, hamvuk vesztett szár­
nyakkal - és a város sétányain hervadt szárakon zizegő
falevelek.
Mint egy hervadó asszony, aki nem képes betelni a
rikító színekkel, hogy korát elrejtse, úgy cifrázta ki magát
a természet is az ősz tarka színeivel.

Éva van Druysen nevét régen elfelejtették Amszter­

damban. M a g a Pfeill báró is halottnak vélte és Sephardi
meggyászolta; csak Hauberisser lelkéből nem tudott a
képe kihalni.
De azért, mikor Swammerdam, vagy barátai olykor­
olykor meglátogatták, nem beszélt róla.
Szófukarrá és zárkózottá lett és csupán k ö z ö m b ö s
dolgokról beszélgetett.
Sohasem árulta el, de egy árva betűvel sem, hogy
reménytakarót szőtt a lelkére, amely alatt azt a hitét me­
lengette, hogy Évát egyszer még megtalálja. Titokban

240
 \

nőtt-nőtt a reménytakaró, de nem szólt róla, mert attól

félt, hogy szétszakad a gyenge szövés, ha szóvá teszi.
Csupán Swammerdammal sejtette, noha nem élő szó­
val, hányadán van.
Ama óra óta, hogy a naplót végigolvasta, olyan vál­
tozáson ment keresztül, amelynek jelentőségét ő m a g a
sem foghatta fel. Olykor, mikor eszébe jutott, a m o z d u ­
latlan ülés gyakorlatait végezte, egy óra hosszáig, vagy
rövidebb, vagy hosszabb ideig. Az alapjában hitetlen em­
ber kíváncsiságával és kételkedésével kezdte a gyakorla­
tot és lelke mélyén a sikertelenség jelmondatába kapasz­
kodott józanul: «hiszen úgyse vezet semmiféle eredmény­
re.»
A következő héten egy negyedórányi időre szorította
le reggelenként a gyakorlatot, de erejének teljes megfe­
szítésével végezte és magáért a gyakorlatért végezte és
nem már ama fárasztó és mindig megcsalatkozó várako­
zásban, hogy valami csodaszerünek kell történnie ezután.
Nemsokára nélkülözhetetlenné vált ez a gyakorlat,
mint az üdítő fürdő, és este, mikor lefeküdt, már előre
örült neki, hogy másnap felfrissülhet benne.
Napközben ugyan még most is megrázták a kétség­
beesés rohamai, csakúgy, mint azelőtt, főleg, mikor hir­
telen eszébe jutott, hogy Évát elvesztette. Azt a feltevést,
hogy a fájdalom eme gondolatai ellen mágikus m ó d o n
küzdjön: az önzés, szeretetlenség és önámítás fegyverei­
vel, így menekülvén az Évára való égető emlékezéstől,
felháborodva utasította el magától. Egy napon mégis erre
szánta rá magát, mikor annyira elhatalmasodott benne a
bánat, hogy úgy érezte, mintha rajta már csak az öngyil­
kosság segíthetne.

241
 Előírás szerint leült merev egyenesen s ki akarta kény­
szeríteni a magasabb rendű ébrenlétet, hogy ha csak né­
hány percre is a gyötrő gondolatok kínjaitól megszaba­
dulhasson. És íme, várakozás ellenére csodálatos módon
sikerült. Mielőtt ez állapotba belezsibbadt, azt hitte, hogy
bűnbánóan fog belőle visszatérni és önként veti majd ma­
gát a kettőzött fájdalom karjai közé. Ámde nem így tör­
tént. Ellenkezőleg: a megfoghatatlan biztosságnak ama
érzése hatotta át, amelyről a mesterségesen felcsigázott
kételkedés lepattan és ő tudta, hogy Éva él és nem is fe­
nyegeti semmiféle veszedelem.
Parázsló korbácsütésként érezte eddig a róla való
gondolkodást, amikor ez napjában százszor is megro­
hanta; most, mikor jöttek a gondolatok, úgy fogadta ő-
ket, mint az üdvözítő híradást, mint az élő és reá gondoló
Éva távolról j ö v ő üzenetét. Ami azelőtt fájdalmas volt, az
nagy hirtelen boldogság forrásává változott.
Ezzel a gyakorlattal mentsvárat épített a lelkében,
amelybe bármikor visszavonulhatott, hogy mindannyiszor
új reményt találjon benne és megtalálhassa benne azt a
rejtelmes növekedést is, amely azok számára, akik még
nem tapasztalták, egész életükön át, ahányszor említeni
hallják, csak holt és üres szó marad.
Mielőtt ezt az állapotot ismerte, azt hitte, ha az Éva
után való bánatától elmenekül, ezzel csupán sebeinek
gyorsabb gyógyulását sietteti; (másoknak ezt az enyh­
ületet az idő hozza meg.) Minden idegszálával tiltakozott
a lelke ilyen gyógyulása ellen, mint ahogy ez ellen min­
denki tiltakozik, aki világosan tudja, hogy a kicsendülő
bánattal a szeretett lény képe is elhomályosul a lelkünk-

242
ben, amelyet magába zárt és amelytől elszakadni nem
akar.
De a két szikla között szinte önmagától nyílott meg
előtte a virággal borított ösvény, amelyről sejtelme sem
volt azelőtt: Éva képe nem fakult bele a múlt porába,
csupán maga a fájdalom szűnt meg. A megkönnyezett
kép helyett Éva maga támadt fel és belső elnyugvásának
perceiben oly szorosan maga mellett érezte, mintha testi­
leg is mellette állna.
Minél inkább húzódott vissza a külső világtól, annál
sűrűbben lepték meg a mélységes boldogság órái, olyan
mélységesen boldog órák, amilyenekről sejtelme sem volt
azelőtt. Megvilágosodások gyúltak ki ez órák fényösvé­
nyén, úgy, hogy végre felfogta, hogy vannak csodák,
amelyeket a bensőnkben élünk át és ezek az élmények
úgy viszonylanak a külső élet eseményeihez, mint a fény
az árnyékhoz.
A főnixről, a megifjodás sasmadaráról való példázat
nap nap után jobban mélyült bele a lelkébe és mindegyre
újabb jelentőséget nyervén, elképzelhetetlen bőségben
sejttette meg vele az eleven és holt szimbólumok között
való különbséget. Úgy tetszett neki, hogy minden, amit
keres, a kimeríthetetlen szimbólumban van. Rejtelmeket
magyarázott meg neki, mintha mindentudó lenne és csak
kérdeznie kellett, mikor igazságok után epekedett.
Egy napon, mikor azon fáradozott, hogy gondolatai­
nak jövése-menése felett úrrá legyen, azt vette észre,
hogy olykor-olykor jól sikerül, de mikor már azt hitte,
hogy alaposan ismeri e szellemi lenyűgözés módját, az er­
re való visszaemlékezés úgy kiszivárgott az agyából,
hogy másnap már a nyomára sem akadt. Mintha kitöröl-

243
ték volna a lelkéből és látszólag a kezdethez kellett visz-
szatérnie, hogy új metódust eszelhessen ki. «A test szen-
dergése - szólt ilyenkor magához - elrabolta fáradozásom
gyümölcsét.»
M e g akarta előzni ezt a kifosztatást és ezért elhatá­
rozta, hogy amíg csak bírja, virrasztani fog. Egy reggel
aztán az a meglepő ötlete támadt, hogy a tudatnak ez
a sajátságos kiszivárgása az eleven emlékezetből nem
egyéb, mint a „hamu égése", amelyből megifjodva kell
kitámadnia a főnixnek, és hiábavaló, hiú törekvés mód­
szereket szerezni és észben tartani azokat, mert - ahogy
Pfeill mondta Hilversumban - nem a kész festmény érté­
kes a művészetben, hanem a festeni tudás.
Azóta, hogy erre ráeszmélt, fogyhatatlan gyönyörré
nemesült az a munka, amellyel gondolatait leigázta, ho­
lott az azelőtt kínos viaskodás volt, amely kimerítette.
Fokról fokra magasabbra emelkedett, észrevétlenül szin­
te, míg aztán egyszer csodálkozva tapasztalta, hogy olyan
hatalom birtokába jutott, amelyről sejtelme sem volt az­
előtt.
— Úgy érzem - szólt Swammerdamnak, akivel olykor­
olykor belső élményeiről beszélgetett - hogy idáig nem
sokat értek a gondolataim. Körülröpködtek, mint a mé­
hek, hogy élelmet szedjenek belőlem. Most az én akara­
t o m szerint rajzanak és mindig az ötletek mézterhével
térnek vissza énhozzám. Azelőtt kifosztottak, most meg­
gazdagítanak.
Alig néhány nappal ezután csaknem ugyanezeket a
szavakat olvasta a naplóban valamilyen lelki fejlődésről,
amely a magáéhoz hasonlított. Boldognak érezte magát,

244
hogy a fejlődés helyes útjára talált, anélkül, hogy erre ki­
oktatta volna valaki.
Azok a lapok, amelyek erről elmélkedtek, penésztől és
nedvességtől összeragadtak; az ablakon beszűrődő nap­
sugarak melegétől eloldódtak egymástól. Érezte, hogy
ilyesvalami történt a gondolkodásában is.
Az utolsó esztendőkben, a háború előtt és a háború
alatt is sokfélét hallott és sokfélét olvasott az úgynevezett
miszticizmusról és mindent, ami összefüggött azzal, ön­
kéntelenül a „homályos" dolgokról alkotott fogalomba
préselt, mert minden, amit erről megtudhatott, zavaros­
nak tetszett és az ópiummámor eksztázisához hasonlított.
Abban ugyan nem tévedett, hogy az, amit közönségesen
miszticizmusnak mondanak, valóban nem egyéb, mint
ködben való tapogatózás, ámde most belátta, hogy van
igazi misztikus állapot is. Ezt nehezen találja meg az em­
ber és még nehezebben küzdheti ki magának és lényege
szerint nem csak hogy mögötte nem marad az élet min­
dennapi tapasztalatainak, de elevenségével m é g fölül is
múlja azokat.
Nem volt ebben semmi se, ami a miszticizmus rajon­
góinak gyanús örömére emlékeztetett. Ebben nem dider­
gett alázatosan az a gyáva nyöszörgés az ö n z ő „meg­
váltás" után, amely csak azért, hogy a maga lényét észre­
vehetőbben kiemeltesse, véres háttérül az örök pokolra
kárhoztatott bűnösök látomását festi elébed. És mint a
gonosz álom, úgy foszlott szét az állatias t ö m e g meg­
csömörlött és csámcsogó megelégültsége is, azé a t ö m e ­
gé, amely röfögve emésztvén, azt hiszi, hogy a valóság
talaján áll.

245
 Hauberisser eloltotta a lámpát, az asztal előtt ült és
várakozott. Belevárakozott a sötétségbe. Az ablak előtt
súlyos, sötét függöny gyanánt omlott le az éjszaka.
Erezte, hogy Éva mellette áll, de nem láthatta.
Ha a szemét lehunyta, színek felhőztek és h ö m p ö ­
lyögte szempillái mögött, széjjelváltak és ismét egymásba
duzzadtak, tapasztalatból tudta, hogy csak akarnia kell és
a színekből képeket alkothat magának, olyan képeket,
amelyek eleinte mereveknek és életteleneknek látszanak,
aztán azonban valamely titokzatos erőtől lelket kapva,
önálló életre serdülnek, mintha élő lények volnának, egé­
szen hozzá hasonlók.
Néhány nappal ezelőtt sikerült neki első ízben, hogy
Éva arcát ilyen módon kiformálja. Mikor azt megeleve­
nítette, azt hitte, hogy a helyes útra jutott és csak ezen az
úton találkozhat vele a szellemi érintkezés új módja sze­
rint. Akkor azonban eszébe jutott a naplónak az a része,
amely a boszorkányok hallucinációiról tárgyalt és meg­
értette, hogy itt kezdődik a kísértetek parttalan birodal­
ma, amelyből nincs visszatérés, ha egyszer beléje téve­
dett. Minél jobban nőtt az ereje, amellyel lelkének titkos
és ismeretlen vágyait képekké formálhatta át, annál na­
gyobbra növekedett az a veszedelem is - és ezt tisztán
érezte - hogy olyan ösvényre léphet, ahonnan nincs visz-
szatérés.
Irtózva és égő vágyakozással gondolt vissza azokra a
percekre, amikor Éva fantomját idézte maga elé akaratá­
nak igézetes erejével. Kezdetben szürke és árnyékszerű
volt a fantom, majd lassan-lassan megszínesedett és életre
kapott, míg végre előtte állt, olyan élesen és tisztán, mint­
ha húsból és vérből volna.

246
 Még most is borzongatja az a jeges hidegség, amely
testében dermeszkedett, mikor mágikus ösztönének un­
szolására megkísérelte, hogy egyéb érzékeivel, halló- és
tapintó érzékeivel is a vízióhoz közeledjék.
Sokszor kísértette meg azóta a kívánság, hogy ismét
varázsolja maga elé a drága képet és csak erejének teljes
megfeszítésével sikerült ellenállni a csábításnak.
Késő éjszaka lett és a Hauberisser még mindig nem
tudta magát rászánni a lefekvésre; folyton körülötte set­
tenkedett az a tompa sejtelme, hogy kell lenni olyan má­
gikus módszernek is, amelynek segítségével Évát magá­
hoz hívhatja, de nem vámpírszerü árnyék formájában,
mint akkor, mikor csak az ő lelkének leheletétől elevene­
dett meg, hanem testi valóságában, igazán élő gyanánt.
Fantasztikus, furcsa ötletek kavarogtak az agyában;
érzelmeinek mérlegén megmérte őket, de könnyűknek
találtattak.
És most is megint csak az „ébrenlét" kulcsával tudta
a titkos zárat felpattantani.Ezúttal azonban - ösztönösen
kitalálta - nem csupán öntudatát kell egy magasabb rendű
elevenségre felizgatni, hanem a testét is. A testben szuny-
nyadoznak a mágikus erők, ezeket kell felébresztenie, ha
az anyagi világra hatni akar.
Okuló példa gyanánt eszébe jutott, hogy az arab der­
visek örvénylő tánca lényegében szintén csak a test ma­
gasabb rendű ébrenlétét célozza.
Kezeit mintegy megsugalmazásra térdeire fektette és
merev egyenesre ült, mint az egyiptomi istenszobrok,
amelyeket e percben ábrázatuk mozdulatlan kifejezésével
a mágikus hatalom jelképeinek tekintett; testét halálos

247
nyugalomra kényszerítette és egyúttal testének minden
rostjába az akaraterő izgató tűzfolyamát ömlesztette.
M á r alig néhány perc múlva a leghevesebb düh vihara
tombolt ereiben. Agyában emberéhez és állatéhoz ha­
sonló hangok zagyválása őrjöngött, kutyák dühös ugatá­
sa és idegtépő kakaskukorékolás. A szobában oly tu­
multus dübörgött, mintha földrengés rázta volna meg a
házat. Gongütések érces döreje reszketett a csontjaiban,
mintha az utolsó ítéletre harangoznának; azt hitte, mind­
járt porrá omlik össze. A bőre égett, valósággal úgy, mint­
ha Nesszus inge borítaná. De összeszorította a fogait és
állhatatos mozdulatlanságba merevítette magát.
Megállás nélkül, minden szívdobogásával Éva után e-
sengett. Alig elsuttogott halk szózat, amely hegyes tűként
ütött át a lármán, óva intette: ne játsszék olyan erőkkel,
amelyek hatalmát nem ismeri. M é g nem érett meg arra,
hogy uralkodhassak felettük és azok minden pillanatban
gyógyíthatatlan tébolyba dönthetik. N e m hallgatott rá.
Mind hangosabb lett az intő szó, oly hangos, hogy a
lármát túlharsogta. Rákiáltott, hogy forduljon vissza. Hi­
szen igaz, Évának meg kell jelennie, ha meg nem szűnik
utána kiáltani az alvilágból elszabadult sötét erőível, de
az élete, ha el is jönne, még ugyanabban az órában, szel­
lemi kifejlődésének befejezése előtt, úgy elalszik majd,
mint a gyertyaláng és ő maga ezzel annyi fájdalommal
terheli meg magát, hogy el nem bírhatja. Összeszorította
a fogait és nem hallgatott rá.
A szózat ész okokkal akarta most meggyőzni. Hiszen
Éva régen eljött volna hozzá, vagy üzenetet küldött volna
neki, ha megtehette volna. Jöhetett volna, üzenhetett vol­
na, hiszen bizonyítéka van róla, hogy életben van és hogy

248
óránként hö szerelmének gondolataival üdvözli. Közelsé­
gének csalhatatlan megérzéséből tudja ezt. De ha még­
semjön és mégsem üzen, hát akkor bizonyára tilos jönnie
és tilos üzennie.
N e m hallgatott az intő szóra és egyre csak Éva után
kiáltott. Eszét vette az az emésztő vágy, hogy Évát, ha­
bár csak egy rövid pillanatra is, a karjaiba ölelhesse.
A tumultus hirtelen elcsöndesedett és nappali fény
ömlött el a szobában.
A szoba közepén, mintha a padlóból nőtt volna ki,
csaknem a boltozatig egy korhadt faoszlop meredezett,
csónak kereszthez hasonlatosan.Keresztgerendájáról kar­
vastagságú, világoszölden csillogó kígyó tekergőzött fej­
jel lefelé az oszlopon és pillátlan szemekkel Hauberisser-
re nézett.
Homloka le volt kötve valami fekete ronggyal; arca
emberi múmiához hasonlított. Ajkának b ő r e hervadtán,
pergamen szárazon a sárga, odvas fogakra feszült.
Vonásainak hullaszerü eltorzulása dacára, arcán még­
is valami távoli hasonlóságot fedezett fel Hauberisser,
valami távoli hasonlóságot Chidher Grünnel, ahogy azt
egykor a Jodenbreestraatban, a boltban látta.
Irtózatában a haja égnek tüskéllett és a k a d o z ó szív­
veréssel figyelt a szavakra, amelyek lassan, szótagonként,
halkan, sípolva szakadoztak le a rothadt ajkakról:
— Mi-t aka-rsz tőlem?
Félelmes borzalom bénította m e g egy pillanatra. Ú g y
érezte, a halál leselkedik m ö g ö t t e és mintha egy fekete,
undorító pók suhanna el az asztalra omló fénybúra alatt.
A szíve Éva után kiáltott.

249
 A szoba nagy hirtelen ismét sötétségbe borult. Ve­
rejtékezve az ajtóig tapogatózott és felcsavarta a villany­
gombot. A csonka fakereszt az oszlopán tekergő kígyó­
val eltűnt.
Olyan érzése volt, mintha a levegő meg volna mér­
gezve, alig bírt lélegzetet szedni és úgy szédült, hogy for­
gott vele a világ.
«Lázas vízió volt» - igyekezett megnyugtatni magát,
de azért tovább is fojtogatta a félelem, hogy amit az
imént látott, az megfoghatóan, életteljesen játszódott le a
szeme előtt.
Jeges borzongás futotta meg a hátát, amikor az intő
szózatra visszaemlékezett. M á r magában annak a lehető­
ségnek a gondolata is, hogy e szózat újból felzendülhet,
szemére lobbantva, hogy őrült, mágikus kísérleteivel va­
lóban Évát hívta és ezzel életveszedelembe döntötte, az
agyát égette.
Fulladozott, a kezébe harapott, betömte a füleit, rág­
ta a székeket, hogy ismét m a g á h o z térjen; kinyitotta az
ablakot és magába szívta a hideg éjszakai levegőt. Semmi
se használt. A belső bizonyosság, hogy az okok szellem­
világában elkövetett valamit, ami jóvátehetetlen, nem
változott meg.
Úgy rárohantak a gondolatok, mint a megbokroso­
dott bestiák, holott azt hitte azelőtt gőgösen, hogy úrrá
lett felettük. Most bizony már nem használt a csöndben
ülni-akarás.
. A „felébredés" metódusa is csődöt mondott.
Összeszorította a fogait, őrjöngve fel-alá szaladgált a
szobában és csak ezt ismételte görcsösen:

250
— Őrület! Őrület! Őrület! Semmi se történt! Vízió volt,
semmi egyéb! Megtébolyodtam. Ez csak képzelődés volt.
A szózat megcsalt és a jelenés élettelen. Vagy hát honnan
került volna elő a kereszt, meg a kígyó, meg a pók?
Eltorzult ajkát nevetésre kényszerítette:
— A pók! Hát most miért nincs itt?
így kigúnyolva magát, gyufát gyújtott és az asztal alá
világított, de odanézni nem merészelt, attól való félelmé­
ben, hogy kísérteties élményének maradékául valóban
még a pókra akadhat. Nagyot lélegzett, mint valami nagy
felszabadulás után. Az óra hármat ütött:
— Hál'istennek, az éjszaka elmúlt már.
Az ablakhoz lépett, előrehajolt és hosszasan belekém­
lelt a ködös sötétségbe. Azt gondolta, a virradó reggel el­
ső jeleit várja. De nemsokára rajtakapta magát, hogy nem
a reggelt lesi megfeszült idegekkel, hanem Évát, jön-e
már valahára.
«Utána való sóvárgásom úgy elhatalmasodott ben­
nem, hogy fantáziám egy lidérces álom csalóka képeit
csempészte be éber öntudatomba.»
így nyugtatta meg magát, mikor megint fel-alá járt
szobájában és ismét feléje nyúlt csontos kezével a gyöt­
relem. Ekkor a tekintete egy foltra rögződött, amely a
padlón sötétlett. Ez a folt, emlékezete szerint, nem volt
ott azelőtt. Lehajolt és látta, hogy azon a helyen, ahol a
kígyós csonkakereszt állott, a padló deszkázata kirohadt.
A lélegzete elfulladt. Lehetetlen, hogy ez a folt azelőtt is
itt lett volna.
Együtemű, hangos ütés rázta fel kábultságából. Éva?
Itt! Megint! N e m ! Lehetetlen, hogy ez Éva legyen. Sú­
lyos ököl kalapálta vadul a házkaput.

251
 Az ablakhoz szaladt és kikiáltott a sötétségbe, hogy
ki van ott. Semmi felelet. Aztán, rövid szünet után újból
kezdődött az iménti heves és türelmetlen döngetés.
Megfogta annak a vörös zsinórnak a bojtját, amely a
szoba falán keresztül a lejtős lépcsőn lefelé a kapu zárjáig
vezetett és meghúzta.
A kapu zárja kipattant. Aztán halálos csönd. Hallga­
tózott. Senki. A lépcsőház teljesen zajtalan.
Végül: valami zizegő, alig hallható surrogás, mintha
egy kéz a kilincset tapogatná. Nyomban rá kitárult az ajtó
és halkan belépett Usipebu, a néger, mezítláb és a ködtől
tányérformára felcsapzott hajjal.
Hauberisser ösztönszerűleg fegyvert keresett, ámde a
zulu egyáltalán tudomást sem vett róla, még csak észre
sem vette talán; vonakodó lépéssel előrehaladt, földre
szegezett merev tekintettel, kitágult, reszkető orrcimpák-
kal, megkerülte az asztalt, mint egy kutya, mikor valamit
szimatol.
— Mit keres itt? - kiáltott rá Hauberisser.
N e m felelt. M é g a fejét sem fordította feléje. Mély,
hörgő lélegzetvétele mutatta, hogy teljesen eszméleten kí­
vül van, mint a holdkóros.
Hirtelen, úgy látszott, rátalált arra, amit keresett,
mert irányt változtatott és lefelé szegzett arccal a padló­
zat rohadt foltja felé ment és megállt előtte.
Itt aztán a tekintete, láthatatlan vonalat követve, föl­
felé siklott és magasan a levegőben megállapodott. A
gesztus annyira eleven és meggyőző volt, hogy egy pilla­
natig Hauberisser is látni vélte a csonka keresztet, ahogy
a padlóból kinőve felfelé nyúlt.

252
 Most már kétségtelennek tetszett, hogy a kígyót
vette észre a néger, mert a tekintete egy p o n t h o z r ö g z ő ­
dött és duzzadt ajkai dünnyögve megmozogtak, mintha
beszélne hozzá. Arcának kifejezése állandóan változott;
az égő vágyakozás parázslása hullaszerű kimerültségbe
fulladt és a vad öröm lobogó féltékenységgé és fékezhe­
tetlen haraggá változott rajta.
A hallhatatlan beszédnek vége szakadt; fejét az ajtó
felé fordítva a földre kuporodott.
Hauberisser látta, hogy a száját, mint valami görcsös
roham alatt, kitátja, a nyelvét hosszan előrenyújtja, aztán
hirtelen lökéssel visszarántja és bugyborékoló hanggal le­
nyeli.
Szemgolyói a nyitott szempillák alatt reszketve las­
san-lassan fölfelé forogtak és szürke halálszín hamvazó-
dott rá az ébenfekete ábrázatra.
Hauberisser hozzá menne, hogy felrázza, de ólmos,
érthetetlen fáradtság megbénítja és székéhez szögezi,
még a karja is megmerevedett. A néger merev görcse
őreá is átragadt. Úgy feküdt előtte a szoba a néger moz­
dulatlan, sötét alakjával, mint valami gyötrelmes álom­
kép, amely kiesvén az időből, eltávolíthatatlanul a lel­
künkbe gyökerezik. Semmit sem érzett már az életből,
csupán szívének egyhangú lengése emlékeztette rá gyön­
gén. Még az Éva miatt való félelem is elmúlt.
Sokszor hallotta a toronyórák megkondulását, de
nem volt képes rá, hogy az ütéseket megszámlálja; a ká­
bító félálom mindannyiszor az örökkévalóságot tolta egy
óraütés és a másik közé.
Hauberisser, mint valami fátyolon keresztül látta,
hogy a néger fölemelkedett és még mindig mély transz-

253
ban távozott. Erejének teljes megfeszítésével szétfeszí­
tette letargikus állapotának vaspántjait és lerohanva a
lépcsőn, utána vetette magát. A néger azonban már el­
tűnt. A kapu tárva-nyitva volt. A vastag, átláthatatlan
köd még a nyomát is elnyelte a feketének.
Már-már vissza akart fordulni, de hirtelen könnyű
léptek neszeltek mellette és nyomban reá Éva bontako­
zott ki a fehér ködből.
Ujjongó, üdvösséges kiáltással a mellére ölelte, de
Éva teljesen kimerültnek látszott és csak akkor tért
megint eszméletre, mikor már bent volt a házban és
Hauberisser óvatosan egy karosszékbe ágyazta.
Akkor aztán hosszú-hosszú ölelésben forrtak össze
és képtelenek voltak arra, hogy kicsorduló boldogságukat
felfoghassák.
Térdein feküdt a drága nő előtt, némán, szótlanul,
Éva pedig gyöngéden két keze közé fogta a férfi fejét és
égő csókokkal halmozta el.
Elfelejtett álom volt a múlt; annak a kérdésnek a fe-
szegetése: hol töltötte el elválásuk óta az időt és mindaz,
ami vele történt, hogyan történt, a jelen ellen elkövetett
rablásnak tetszett neki.
Harmóniák áradata hömpölygött be a szobába: a
templomok harangjátéka fölébredt, ám ők nem hallották;
az őszi reggel fakó szürkülete lopózkodott be az ablakon,
de ők nem vették észre; semmit sem láttak, csak önma­
gukat. Hauberisser az édes jelenés arcát cirógatta, a kezét
csókolta, a száját, a szemét, beszívta hajának illatát, de
még most sem merte elhinni, hogy mindez valóság és
hogy szívük verése elevenen összecsendül.
— Éva! Éva! Ne távozz el tőlem többé sohasem!

254
 Szavai csókjainak áradatába fulladtak.
— Mondd, hogy soha többé nem mégy el tőlem!
Éva a férfi nyaka köré fonta karjait, arcát a férfi ar­
cához szorította:
— Nem. Mindig veled maradok. M é g a halálban is. Oly
boldog vagyok, oly kimondhatatlanul boldog, hogy hoz­
zád jöhettem.
— Éva! Éva! Ne beszélj a halálról! - rimánkodott H a u b e -
risser.
Éva kezei hirtelen meghidegültek.
Hauberisser felsikoltott.
— Éva!
— Ne félj, édes, én már úgysem válhatok meg tőled. A
szerelem a halálnál is erősebb. Ő m o n d t a ezt. 0 sohasem
hazudik. Halálba dermedtem és ő feltámasztott. És ha
meg is halnék, ő mindig fel fog támasztani engem.
Úgy beszélt, mint a lázas beteg. Hauberisser az ágyá­
ra fektette. Éva folytatta:
— Ő ápolt, amikor nagy beteg voltam; hetekig tébolyo­
dott voltam és belekapaszkodva a vörös övbe, amelyet a
nyakán hord a halál, a levegőben lebegtem, ég és föld kö­
zött. Ő aztán eltépte nyakövét. Azóta szabad vagyok.
Nem érezted-e, hogy minden órában meglátogattalak?
Oh, miért rohan el oly sebes iramban az idő?
A hangja meghalkult. Fulladozva könyörgött:
— Engedd meg, engedd meg, hogy a hitvesed lehessek.
Anya akarok lenni, mikor ismét hozzád jövök.
Szilaj határtalan szerelemben összeölelkeztek, az ön­
tudatuk szétfoszlott, mint a fehér hab és lelkük a boldog­
ság tengerében merült el.

255
— Éva!
Semmi felelet.
— Éva! N e m hallod? Éva!
Hauberisser félrerántotta az ágy függönyeit, meg­
fogta Éva kezeit. Éva élettelenül hátrahanyatlott.
Hauberisser a szíve fölé hajolt: az már elcsöndesült. A
szemei megtörtek.
Hauberisser irtóztató kiáltással felugrott és az asztal­
hoz támolygott:
— Éva! Éva! Éva! .... Vizet! Vizet! H o z z a t o k !
Összeroskadt, mintha ököllel homlokon ütötték volna.
— Éva!
Kezében összeroppant a pohár, az üvegszilánk szét­
marcangolta ujjait, de megint felugrott és haját tépve az
ágyhoz rohant.
— Éva! - rivalkodott és kitárta a karjait, hogy magához
ölelje, de megdermedt arcán a halál mosolyát látta és
nyöszörögve a mozdulatlan nő vállára hanyatlott.
«Lent, a járdán bádog vödrök zörögnek. A tejes asz-
szony az. Persze, persze, természetes. Zörögnek. A tejes
asszony zörög.»
Megérezte, hogy gondolkodása hirtelen elaludt, mint
a gyertyaláng. Hallotta, hogy egy szív dobog mellette és
számolgatta a nyugodt, szabályos dobogásokat. De nem
tudta, hogy a maga szívének verését hallgatja. Gépiesen
cirógatta a hosszú, szőke, selyem hajfonatokat, amelyek
puhán kígyóztak a fehér párnákon.
«Mily szépek ezek a hajfonatok . . . Ugyan miért nem
ketyeg az óra . .»

256
 Az órára nézett.
«Az idő megállt. Persze. Hiszen még nem virrad. És
amott az íróasztalon az ollót látom és mellette az égő
gyertyát. Miért is gyújtottam meg a két gyertyát? És mi­
kor a néger elment, elfelejtettem eloltani őket. Persze. S
aztán már nem értem rá, mert Éva jött. Éva?? Hiszen É v a
meghalt! Meghalt!»
így nyöszörgött mellében a kétségbeesés. A legret-
tentőbb, legelbírhatatlanabb fájdalom lángjai borultak
össze szétdúlt lelke felett.
«Véget kell vetnem ennek az életnek! Véget vetek
neki! Éva! Utánad megyek. Éva! Éva! Várj reám! Éva,
utánad megyek!»
H ö r ö g v e az asztalhoz rohant, felkapta az ollót és
mellének szegezte, hogy szívébe döfje. Egy szörnyű gon­
dolat visszarántotta a kezét:
«A halál nem elég. Vakon akarok menekülni ebből az
átkozott világból.»
Széjjelfeszítette az olló ujjait, hogy őrült kétségbee­
sésében kitépje a szemét, de ekkor egy kéz oly erővel
sújtott le a karjára, hogy az olló csörömpölve a földre
esett.
Chidher Grün állt előtte, éppen úgy, mint egykoron a
jodenbuurti bazárban: hosszan leomló fekete talárban és
halántékához simuló fehér hajjal. És így szólt:
— Azért mennél-e a halottak birodalmába, hogy megke­
resd az élőket? Azt hiszed-e, hogy „ o d a á t " van a való­
ság? Vak kísértetek birodalma az és múló boldogságot
kergetnek benne, éppen úgy, ahogy ez a világ vak álmo­
dók birodalma, akik múló fájdalmak elől futnak. Aki a

257
„látást" a földön meg nem tanulta, bizony mondom ne­
ked, odaát meg nem tanulja.
Évára mutatott és folytatta:
— Azt gondolod talán, azért, hogy a teste halálba der­
medt, nem is támadhat már fel sohasem? 0 él. Csupán te
heversz még holtan. Aki egyszer eleven lett, mint ő, az
t ö b b é nem halhat meg. Am lehetséges, hogy valaki, aki
olyan halott, mint aminő te vagy, soha föl nem elevened­
het.
Chidher Grün megfogta a gyertyatartókat és fölcse­
rélte őket. A baloldalit jobbra állította és a jobboldalit
balra. Hauberisser úgy érezte, hogy elállt a szíve dobogá­
sa, mintha a melle hirtelen megüresedett volna.
Chidher Grün folytatta:
— Amilyen bizonyos, hogy kezedet övemre illesztheted
most, oly bizonyos az Évával való egyesülésed, ha már
egyszer ráébredtél az új szelleméletre. Ha az emberek
gondolják is, hogy Éva meghalt, te mit törődnél azzal. Az
alvóktól senki sem kívánhatja, hogy lássák azokat, akik
felébredtek.
Arra a helyre mutatott, ahol a csonka kereszt állt,
beletaposott a rohadt foltba, amely nyomban eltűnt.
— A halandó szerelem után kiáltottál és én elhoztam ne­
ked a halandó szerelmet, mert én nem azért maradtam a
földön, hogy az emberektől valamit elvegyek, hanem
azért maradtam, hogy adjak nekik, mindenkinek azt, ami
után sóvárog. Csakhogy nem tudják ők, miért sóvárog a
lelkük; látók volnának, ha erről tudomásuk lenne.
A világ boszorkánybódéjában új szemeket kívántál
magadnak, hogy új világításban láthassad a világ dolgait.
Emlékezzél reá: N e m azt mondtam-e neked akkor, hogy

258
csak úgy kaphatsz új szemeket, ha előbb a régieket már
kisírtad a fejedből?
Tudás után vágyakoztál. Embereim egyikének nap­
lóját adtam neked. Akkor írta, mikor még e házban élt és
teste esendő volt, mint minden élőé.
Éva a múlhatatlan szerelem után vágyakozott: meg­
adtam neki is, az ö kedvéért neked is megadom. A múló
szerelem, kísérteties szerelem.
Ahol olyan szerelmet látok, amely túlnő a kísértetek
szerelmén, ott kitárom a karjaimat, védő ágakhoz hason­
latosan, hogy megvédelmezzem a gyümölcs-arató halál
ellenében, mert én nem csupán a zöldarcú vagyok, én
Chidher is vagyok, a fa, amely örökké zöld marad.

Mikor Ohmsné másnap reggel a szobába lépett, meg­

rettenve látta, hogy az ágyban egy szép, fiatal leány hul­
lája hever és előtte Hauberisser térdepel, arcához szorítva
a halott márvány kezét.
Küldöncöt szalajtott a barátaiért. Pfeill és Sephardi
nemsokára megérkeztek. Azt hitték, hogy Hauberisser
eszméletlen. Lehajoltak hozzá, hogy fölemeljék, de arcá­
nak mosolygó kifejezésétől és szemének csillogásától
szinte visszatántorodtak.

259
 Tizenharmadik fejezet

r. Sephardi magához kérette Pfeill bárót és

Swammerdamot.Már egy órája, hogy a könyv­
társzobában ülnek.
Az idő éjfélre jár. Miszticizmusról beszéltek, filozófi­
áról és kabbaláról, aztán a különös Eidotter Lázárról, akit
már jó ideje az orvosi megfigyelő intézetből elbocsájtot-
tak és azóta ismét folytatja a pálinkakereskedést. De
akármiről beszéltek, a társalgás megint csak Hauberisser-
hez kanyarodott vissza.
M á s n a p r a tűzték ki Éva temetését.
— I r t ó z t a t ó ! A szegény, szegény ember! - kiáltott Pffeil,
felugrott, s nyugtalanul föl-alá szaladgált. - Hideget is,
meleget is érzek egyszerre, ha az ő helyzetébe képzelem
bele magamat.
Megállt és Sephardira tekintett.
— H o z z á kellene mennünk. Önnek mi a véleménye,
S w a m m e r d a m m ? Ön is teljesen kizártnak tartja, hogy ab­
ból az érinthetetlen nyugalomból, amelybe belemerült,
egyszer még föleszmélhet? Ha magához térne és fájdal­
mában és elhagyatottságában...
S w a m m e r d a m m a fejét rázta:
— Ne nyugtalankodjék báró úr. A kétségbeesés őhozzá
már nem férkőzhetik. Eidotter ezt így mondaná: lelkében
felcserélődtek a gyertyalángok.
— Irtóztató az Ön hite, - dünnyögte Sephardi. Félelem
szorongat, amikor így beszélni hallom.

260
 És mintha attól félne, hogy sebet érint, elhallgatott s
aztán vonakodva és bizonytalanul folytatta:
— Mikor barátját, Klingerbogkot meggyilkolták, nagy
gondokban voltunk ön miatt. Attól féltünk, hogy e csapás
alatt összeroskad. Éva nagyon a lelkemre kötötte, hogy
látogassam önt meg és nyugtassam meg, ahogy lehetsé­
ges. Miből is merít annyi erőt, hogy ennyi bátorsággal vi­
seli ezt a szörnyű katasztrófát, amely bizonyára alapjaiban
rendítette meg a hitét.
Swammerdamm közbevágott:
— Emlékszik még Klingherbogk utolsó szavaira, azokra,
amelyeket halála előtt mondott?
— Igen. Betüről-betűre az eszemben maradtak. Később a
jelentésüket is megértettem. Teljesen kétségtelen, hogy
világosan előre látta a halálát, még mielőtt a néger a szo­
bájába lépett volna. Emlékszem erre a mondására: A m ó ­
rok királya myrrhát hoz nekem egy másik Világból. Ez a
mondás is mutatja, hogy előre sejtette a halálát.
— És hogy a prófécia beteljesült, látja, d o k t o r úr, éppen
ez gyógyította meg bánatomat. Kezdetben persze olyan
voltam, mint akit összezúztak, de később, mikor az ese­
mény nagyságát fölfogtam, ezt kérdeztem magamtól: hát
ugyan mi értékesebb? Az-e, hogy meglényeguljön egy
magánkívületben kiejtett szó, vagy az-e, hogy egy aszkó-
ros beteg gyermek és egy öreg, roskatag varga egy kis
ideig még életben maradjon? Ugyan j o b b lett volna talán,
ha a szellem nyelve hazudik? Azóta az ez éjszakára való
emlékezés a legzavartalanabb öröm forrásává lett. H o g y
mindkettőnek meg kellett halnia? Hát aztán? Higgye el
nekem, most boldogok.

261
— Ön tehát - kérdi Pffeil, - meggyőződéssel hiszi, hogy
van élet a halál után? Én magam - tette hozzá halkan -
most már hiszek ebben.
— M e g vagyok győződve erről. A mennyország termé­
szetesen nem hely, hanem állapot. Hiszen a földi élet is
állapot csupán.
— És vágyakozik ezen állapot után?
Swammerdam vonakodva felelt, mintha nem szívesen
beszélt volna erről a témáról:
— Nem.
A szederszínű livrébe öltözött öreg jelentette, hogy
telefonhoz hívják a nagyságos urat.
Sephardi fölállt és távozott.
Swammerdam nyomban megint beszélni kezdett, o-
lyan mohón, hogy Pffeil megérezte, hogy nem Sephar-
dinak szánta Swammerdam ezt a nyilatkozatát:
— A túlvilági életről való beszéd olyan, mint a kétélű
kard. Gyógyíthatatlanul megsebezhetünk vele sok em­
bert, ha azt mondjuk nekik, hogy odaát csak képek van­
nak.
— Képek, hogy érti ön ezt?
— Egy példával megmagyarázhatom. A feleségem, aki
mint tudja, sok évvel ezelőtt meghalt, végtelenül szeretett
engem; én is nagyon szerettem. Most ő „ o d a á t " van és
azt álmodja, hogy én mellette vagyok. Hogy a valóságban
én nem vagyok vele, hanem a képem csupán, azt ő nem
tudja. Ha tudná, pokollá változnék akkor az ő számára a
mennyország: minden halandó, aki átlendül a mennyor­
szágba, ott azoknak a képét találja, akik után vágyako­
zott és valóságnak véli őket. Megtalálja a képét ama dol­
goknak is, amelyekhez szívből ragaszkodott. - Magyará-

262
zatképpen a könyvespolc könyveire mutatott. - Felesé­
gem hitt az istenanyában, most odaát az ő karjai között
álmodik.
A fölvilágosítók, akik el akarják szakítani vallásától a
tömeget, nem tudják, hogy mit művelnek. Az igazság
csak kevés kiválasztottnak való és a nagy tömegek előtt
úgy jó, ha titokban marad. Aki halódásában csak félig is­
meri meg a az igazságot, az egy színtelen paradicsomba
jut.
Amíg itt e földön élt, Klingherbogknak egy nagy vá­
gyakozása volt: meglátni az istent. Most odaát van és
„istent" látja.
Tudatlan és műveletlen volt, az ajkáról mégis az igaz­
ság szavai ömlöttek. Ez az igazság az isten után való el-
epedtség illatából virágzott ki, irgalmas gondviselése
azonban nem fedte fel előtte belső értelmét.
Sokáig nem értettem, hogy ez miért volt így. M o s t
már tudom. Csak félig értette volna meg az igazságot és
az a vágya, hogy meglássa az istent, nem valósulhatott
volna meg, sem a túlvilág álmaiban, sem a valóságban.
Sephardi közeledő lépteire hirtelen elhallgatott.
Pffeil ösztönszerűen kitalálta e megtartóztatás okát.
Nyilván tudott Sephardinak a halott Éva iránt való sze­
relméről; azt is tudta, hogy Sephardi tudománya ellenére
mélységesen vallásos és hívő és nem akarta szétrombolni
paradicsomát és túlvilági rögeszméjét, azt a hitét, hogy
ott Évával egyesülni fog.
Swammerdam folytatta:
— Azt mondtam az imént, hogy Klinkherbogk próféciá­
jának megvalósulása iszonyatos halálát árnyékba vetette
és ennek a felismerése ö r ö m m é változtatta bánatomat. A

263
gyertyalángok ilyen módon való áthegyezése is lehetsé­
ges. Ez az átcserélés édessé változtatja a keserűt, amire
kizárólag az igazság ereje képes.
— N e k e m mégis megfejthetetlen talány az ön lelkiereje, -
szólt Sephardi. - Miből meríti az erőt, hogy merő megvi­
lágosodásból úrrá lehet bánata felett. Hiszen filozofikus
gondolkodással magam is megkísérelhetek küszködni az
Éva halála fölött érzett bánatom ellen; mégis úgy érzem,
mintha soha többé vidám nem lehetnék.
S w a m m e r d a m elgondolkodva bólogatott:
— Persze, persze. Ez azért van, mert az ön megvilágoso­
dásai a gondolkozásból sarjadnak ki és nem a „belső
szó"-ból. Titokban bizalmatlanok vagyunk a magunk
megvilágosodásai iránt, azért szürkék azok és élettelenek.
A belső szó sugallatai ellenben eleven ajándékai az igaz­
ságnak, amelyek kimondhatatlanul boldogítanak, vala­
hányszor csak eszünkbejutnak.
Mióta az „ösvényt" járom, csak kevés alkalommal
szólt hozzám a belső szózat; de így is az egész életemet
világította meg.
— És mindig beteljesült az, amit önnek a belső szó meg­
jósolt - kérdezte elfojtott kétkedéssel Sephardi - vagy az
egyáltalán prófécia se volt?
— Igen. Volt abban három prófécia, amely a j ö v ő r e vo­
natkozott. Az első így szólt: az én segítségemmel fel fog
tárulni egy fiatal emberpár részére az a lelki ösvény, ame­
lyek évezredek betemettek, az eljövendő új időben azon­
ban sok ember előtt megnyilvánul. Ez az ösvény ád igazi
értéket az életnek és az emberi létnek értelmet. Ez a
prófécia lett életem tartalma.

264
 A másodikról inkább nem is beszélnék. Őrültnek tar­
tana, ha azt mondanám önnek
Pffeil felfigyelt:
— Évára vonatkozik?
Swammerdam nem felelt és mosolygott:
— A harmadik pedig jelentéktelennek látszik, noha, ez
nem lehetséges, de talán nem is érdekelné.
— És van-e valami jel arra, hogy e három prófécia közül
akár csak egy is teljesedni fog.
— Van. Az elháríthatatlan bizonyosság érzése az. Reám
nézve teljesen közömbös, én magam megérem-e valaha a
beteljesülést. Nekem elég a tudat is, hogy nem bírok ké­
telkedni benne. Ön persze nem foghatja fel, mit jelent:
megérezni közelségét az igazságnak, amely sohasem té­
vedhet. Ezek olyan dolgok, amiket csak önmagában élhet
át az ember. Úgynevezett „földöntúli" látomásom sosem
volt, csak egyszer álmomban. A feleségem jelent meg ak­
kor nekem, mikor egy zöld rovar után bogarásztam. So­
sem kívántam „meglátni az istent", angyal, mint Klinkher-
bogkot, engem sosem látogatott meg és sosem találkoz­
tam Illés prófétával, mint Eidotter Lázár. De ezerszeresen
kárpótolt mindezért a szentírás igéje: Boldogok, akik
nem látnak és mégis hisznek. Hittem, ahol nem is volt mit
hinni, és megtanultam lehetőnek tartani olyan dolgokat,
amik lehetetlenek. Néha úgy éreztem, hogy áll mellettem
valaki, óriás nagyságú és mindenható. Vagy tudom, hogy
a kezét védőén kitárja efölött, vagy afölött. N e m hallom,
nem látom, de tudom: O itt van. Sosem reméltem, hogy
valaha látni fogom, de a reménységem mégis őbenne van.
Tudom, hogy iszonytató, földrengető idők j ö n n e k és
előttük olyan vihar, aminőt a világ nem látott; nekem kö-

265
zömbös, megérem-e ezt az időt, vagy sem, de boldog va­
gyok, hogy közeledik.
Pffeil és Sephardi megborzadoztak e szavaktól, ame­
lyek hidegen és nyugodtak foszlottak le Swammerdam
ajkairól.
— Ön azt kérdezte tőlem ma reggel - folytatta Swam­
merdam, — hogy Éva hol rejtőzködhetett ennyi ideig?
H o n n a n tudhatnám ezt? Én csak azt tudtam, hogy visz-
szajön és visszajött. Amilyen biztosan tudom, hogy itt
állok, oly biztosan tudtam, hogy nem halt meg. O tartja
felette védő karjait.
— De hiszen fel van ravatalozva a templomban! - kiáltott
fel Pffeil és Sephardi riadtan. - De hiszen holnap el fogják
temetni!
— És ha ezerszer el is temetik és ha kezemben fognám a
halott koponyáját, akkor is tudom, hogy nem halt meg.
— Ez megőrült - szólt Pffeil Sephardinak, mikor Swam­
merdam eltávozott.

Bágyadtan ragyogtak a Miklós-templom magas

csúcsíves ablakai, mintha a templom belsejéből égő
gyertyák fénye szüremlenék ki az éjszaka ködéből.
Az árnyékban rejtőzködve, Usibepu lapult mozdu­
latlanul a kert falához. Várta, hogy a rendőr, aki a
Zeedijken történt szerencsétlenség óta a kikötőnegyed
utcáira ügyel, nehézkes, fáradt lépéssel mellette elhalad­
jon. Akkor aztán felkapaszkodott a rácson és egy fáról
átlendítette magát a kápolnaszerű sekrestyére, óvatosan

266
kinyitotta a kerek, üveges tetőablakot és nesztelenül,
mint a macska, a földre ereszkedett.
A templomhajó közepén ezüstös katafalkon feküdt
Éva fehér rózsák között, mellén összekulcsolt kezekkel,
hunyt szemmel és dermedt, mosolygó arccal.
Fejtől és oldalvást karvastagságú, embermagas piros
és aranyozott gyertyák virrasztottak mozdulatlan lángo­
lással.
Egy fülkében a gyermekét tartó fekete istenanya képe
függött és előtte csillogó sodronyon az örökmécses ru­
bintos szíve világított, vérző szikra gyanánt.
Cifra, hasas rácsozat mögött sápadt viaszkezek és vi­
aszlábak fehérlettek. Mellettük mankók ilyen felírással:
Mária segített. Köröskörül fehér tiarás pápák fából fara­
gott színes szobrai nyújtózkodtak ki esküre emelt kezek­
kel a márvány talapzatból. Mellettük és m ö g ö t t ü k mere­
dező márványoszlopok. Nesztelenül suhant a néger egy
oszlopárnyéktól a másikig, megcsudálván a csudaszerü
idegen dolgokat és dühösen bólogatott, mikor meglátta a
viaszból formált kezeket és lábakat, mert azt hitte azok
diadaljelvényként maradtak itt a leölt ellenség után. Aztán
beleselkedett a gyóntatószékek résein és gyanakodva ta­
pogatta meg a szentek nagy figuráit, vajon nem élők-e.
Mikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, a k k o r
lábujjhegyen a halott elé surrant és sokáig állt előtte szo­
morúan.
A halott szépsége elkábította. Felénken megérintette
szőke haját, majd megint visszadöbbenkedett, mintha at­
tól félne, hogy álmából felriasztja.
Miért irtózott tőle annyira azon a nyári éjszakán a
Zeedijk során?

267
 Ezt nem tudta megérteni. Hiszen addig minden nő,
akit megkívánt, kafferleány és fehér egyformán büszke
volt, ha a karjai közé omolhatott.
M é g Antje, a kikötőkocsma pincérnője is; pedig ez
fehér volt, és a haja sárga volt. Egyiknél sem kellett al­
kalmaznia a Vidu-varázslatot. Magától jött valamennyi és
a nyakába borult. Csak ez nem. Csak ez nem engedte,
hogy birtokába vegye.
Pedig ő érette szívesen odaadta volna azt a sok
pénzt, amely miatt a papírkoronájú öregembert meggyil­
kolta.
Amióta a matrózoktól elmenekült, hiába kereste az­
óta minden éjszaka az utcákon. Egy sem akadt a sok asz-
szony között, akik férfit keresni mennek a sötétségben,
akiktől megtudhatta volna, hogy ez hol rejtőzködik.
A szemeit dörgölte.
Zavaros álomként suhant el mellette a sok emlékezés:
hazájának izzó pusztái, angol kereskedők, akik fokváros­
ban csábították azzal az ígérettel, hogy Zuluország kirá­
lyává teszik, az úszó palota, amely Amsterdamba hozta;
megvetett nubiai rabszolgák cirkuszcsapata, amellyel es­
ténként harci-táncokat lejtett pénzért, amelyet aztán ismét
elvettek tőle; a főváros, amelyben a szíve honvágytól el­
fonnyadt és ahol senki sincs, aki hazája nyelvén értene.
Gyöngéden simogatta a halott karját és határtalan el­
hagyatottság kifejezése borongott arcán: ő nem tudta,
hogy miatta vesztette istenét. Azért, hogy magához csá­
bítsa, hívta az iszonytató Souquian istent, az emberábrá-
zatú bálványkígyót, kockára tette ezzel azt a képességét,
hogy izzó köveken járhasson és el is vesztette.

268
 A cirkuszból elkergették és pénz nélkül kellett volna
visszamennie Afrikába, nem király, de koldus gyanánt. A
hajóról a vízbe vetette magát és a partra úszott. N a p k ö z ­
ben gyümölcsös csónakokban rejtőzködött, éjjel pedig a
Zeedijken kószált, hogy megkeresse azt, akit sóvárgób-
ban szeretett az izzó pusztánál, fekete asszonyainál, a
napnál és minden másnál is jobban.
M é g egyetlen egyszer sem jelent meg neki azóta a
haragos bálványkígyó. Álmában látta és azt a parancsot
vette tőle, hogy hívja Évát valamelyik vetélytársának a
házába. Jaj, de már csak holtan találta meg, itt, ebben a
templomban.
Komor, bánatos tekintettel nézte a bús csarnokot:
keresztrefeszítést látott, töviskoronával, vasszöggel át­
ütött kézzel-lábbal; galambot, csőrében zöld ággal; egy
aggastyánt, aki egy nagy arany gömböt tart tenyerén;
nyilaktól átfúrt ifjút ... csupa fehér istent, a nevüket sem
tudta, hogy hozzájuk kiálthasson. Mégis kell, hogy ezek
varázsolni és holtakat feltámasztani tudjanak. Mert kitől
mástól nyerte Zitter Árpád azt a hatalmat, hogy tőrt döf­
hetett a torkába, tojást nyelhetett le, amelyet ismét előad­
hatott.
M é g egyszer megrázkódott a reménytől, mikor egy
fülkében meglátta a Madonnát; bizonyára istennő az,
mert arany diadém ékeskedett homlokán. Fekete volt,
talán érti az ő nyelvét.
Lekuporodott a kép előtt, visszafojtotta lélegzetét,
amíg legyilkolt és a túlvilág kapuja előtt rabszolgákul reá
várakozó ellenségeinek jajkiáltása üvöltött fel a fülkében,
aztán hörögve lenyelte a nyelvét, hogy átmehessen abba a

269
birodalomba, ahol a láthatatlanokkal beszélhet az em­
ber... Hiába.
A t o m p a zöld fény helyett, amelyet ilyen állapotban
látni szokott, mélységesen mély sötétség feketéllett a
szeme előtt: nem tudott rátalálni az ösvényre, amely az
idegen istennőkhöz vezetett.
Lassan és szomorúan visszatért a ravatalhoz, lekupo­
rodott előtte és a zuluk harci énekét intonálta, egy vad,
iszonytató liturgiát, néha csak nyögdelő barbár torok­
hangjai hallatszottak, néha csak valami lélegzet nélküli
mormolás, mint a menekülő antilopok topogása. Aztán
élesen rikoltott, mint az ölyv, vagy rekedten, kétség­
beesetten elbődült, míg végre lágy, b ú s k o m o r jajkiáltás­
okba kezdett, amelyek, mintha messzi erdőkben elfullad­
nának, majd zokogva megint fölharsantak, és beleolvad­
tak a kutya tompa, hosszúra nyújtott vonításába, mint
mikor az urát keresi.
Felállt, a kabátja alá nyúlt, kivett belőle egy kis fehér
láncot. Megfojtott királylányok nyakcsigolyáiból készült.
Ilyet hordanak mellükön a zulukirályok; ez az ö királyi
jelvényük. Szent fétis ez, amely halhatatlanságot ad an­
nak, aki sírjába magával viszi. És ezt az irtózatos rózsa­
füzért az imára kulcsolt halott kezeire fonta.
Ennél drágább kincse nem volt. .
Neki adta. Neki magának már nem kellett a halhatat­
lanság; hontalan volt itt is; túlnan is. Éva nem juthat be a
feketék mennyországába, ő pedig nem juthat be a fehére­
kébe.
Halk, neszelő zaj riasztotta fel.
Úgy leselkedett, mint a vadállat ugrás előtt.
Semmi.

270
 Csak a fonnyadó koszorúkban zörrent meg valami.
Ekkor a ravatal fejénél álló gyertya lángjára esett a
tekintete. Látta, hogy a láng reszketve megmozdul és ol­
dalt hajlik valami légáramlásnak a nyomása alatt.
Valakinek be kellett jönnie a templomba.
Egy ugrással az oszlop mögött termett és a sekrestye
felé meresztette tekintetét, megnyílik-e ott az ajtó?
Senki.
Mikor tekintetét ismét a halott felé fordította, magas
körtrónus merevedett azon a helyen, ahol még az imént a
gyertya lángolt. A trónuson, keskenyvállú, emberfölötti
magasságú istenség ült mozdulatlanul. Fején a halálbíró
koronája, vöröskék kendő a lágyékán, a kezében pász­
torbotot és ostort tartott.
Lánc csüngött le az egyiptomi istenség nyakáról és a
láncról arany tábla. Vele szemben a ravatal lábánál íbisz-
fejű barna férfiú állott, kezében a zöld ankh, az egyipto­
miak füles keresztje, az örök élet szimbóluma. A ravatal
két oldalán két karvalyfejü és sakálfejü isten állott.,
A zulu kitalálta, hogy ezek ítéletet tenni jöttek.
A középhajón jött az igazság istenasszonya, feszes
ruhában és keselyű sisakkal. A halotthoz lépett. Ez mere­
ven felült. Az istennő kivette a melléből a szívét és mér­
legre tette.
A sakálfejü odalépett és egy kicsiny bronz szobrocs­
kát vetett a serpenyőbe.
A karvalyfejű megvizsgálta a mértéket.
A serpenyő Éva szívével mélyen lesüllyedt.
Az íbiszfejű isten elővette a nádtollat és a súlyt hall­
gatagon belevéste a viasztáblába.
Akkor aztán megszólalt a halálbíró:

271
 "Jámbornak találtatott és alázatosnak az istenek
ura előtt, azért eljutott az igazság és megigazulás bi­
rodalmába.
Fel fog ébredni sugárzó isten gyanánt és ragyogni
fog az istenek kórusában, amelyek az égben lakoznak,
mert ő a mi törzsünkből való.
így vagyon megírva az elrejtett ház könyvében."
Az istenség a földbe süllyedt.
Éva hunyt szemmel lelépett a ravatalról.
A két isten közrefogta. A karvalyfejü vezetésével né­
mán a templom falain keresztül távoztak és eltűntek.
A gyertyák pedig átlényegültek lángkoronás magas
alakokká, amelyek fölemelték a födelet és ráeresztették a
koporsóra.
Aztán csikorgás hallatszott a templomban, mint mi­
kor csavart fúrnak bele a fába.

272
 Tizennegyedik fejezet

eges, világtalan tél borult Hollandiára, fehér halottas

lepedőt terített az alföld síkjaira, aztán lassan-lassan
elvonult, de a tavasz elmaradt.
Mintha a föld soha többé felébredni nem tudna.
Jöttek fakósárga májusi napok és eltűntek: a mező
még ezután sem sarjadzott.
Szárazon meredeztek a kopár fák, virágtalanul és el­
fagyott gyökérrel. Fekete, halott szántók nyújtózkodtak
mindenütt; a fű barna és fonnyadt volt; irtóztató szél­
csönd: a tenger mozdulatlan, mint az üveg; eső már h ó ­
napok óta nem esett; a nap poros fáklyák mögött komor-
kodott, az éjszakák fülledtek voltak és harmattalanok.
A természet szinte megállott körforgásában.
Őrjöngő prédikátorok zarándokoltak zsoltárokat ü-
völtve a város utcáin; fenyegető veszedelmek fojtogató
rettenete marcangolta a népet, akárcsak az újrakereszte-
lők idejében.
Elháríthatatlan éhségről beszéltek az emberek és a
világ végéről...
Hauberisser hooigrachti lakásából Amsterdam dél­
keleti lapályos részébe költözött és magányosan élt itt
egy ősrégi, magában álló házban, amelyről az a legenda
járta, hogy druidák sziklájából épült valamikor. Hátával
szorosan egy alacsony dombhoz támaszkodott, a csator­
na dús Slotermeer-Polders közepén.

273
beléje költözött és a tél folyamán lakályossá tette. Egy­
magában akart élni, távol az emberektől, akik élettelen
árnyaknak tetszettek.
Ablakából elnézhetett a város felett, amely komor
épületeivel és árbocainak erdejével a háttérben úgy feküdt
előtte, mint egy tüskés, füstöt gőzölgő szörnyeteg.
Mikor ilyen pillanatokban távcsövén a szeme elé rög­
zítette a Miklós-templom két tornyát és a város többi
tornyát és tetőrengetegét, leírhatatlanul különös érzés
fogta el, mintha nem is való dolgokat látna, hanem for­
mába zsibbadt, kínzó emlékezéseket csupán, amelyek ke­
gyetlen karjukkal feléje nyúlnak... Nemsokára aztán ismét
széjjelfolytak és a házak és tetők képeivel ködös messze­
ségbe merültek el.
Kezdetben itt-ott ellátogatott a közeli temetőbe, ahol
Éva sírja feküdt; de ez csak olyan gépies, gondolattalan
sétaút volt.
Mikor el akarta képzelni, hogy Éva itt fekszik a föld
alatt és neki fájdalmat kellene éreznie emiatt, oly eszte­
lennek találta ezt a gondolatot, hogy gyakran a sírra ho­
zott virágokról is megfeledkezett és visszavitte őket a la­
kására.
Üres szóvá lett előtte a „lelki szenvedés" fogalma és
nem volt többé hatalma érzésvilága felett.
M i k o r néha-néha belsejének e különös változásán el­
g o n d o l k o d o t t szinte irtózat fogta el akkori önmaga iránt.
Ilyen hangulatban ült egy este az ablak előtt és a leal­
k o n y o d ó napot nézte.
A ház előtt egy magas nyárfa ágaskodott ki a barna,
aszott gyep sivatagából. Csak messze odaát, egy kicsi
mezőcsíkon nőtt virágba borultan egy almafa, mint vala-

274
mi oázison. Itt az életnek széltében-hosszában más is­
mertetőjele nem volt, csak az a nyárfa, amelyhez olykor
zarándokolva mentek a parasztok, akárcsak a csodatevő
Máriához.
— Az emberiség az örök főnix - szólt magához, mikor
tekintete a vigasztalan tájékon el-elkalandozott - hamuvá
égette magát az évszázadok sorá. Vajon fel fog-e támad­
ni valaha.
Chidher Grün megjelenésére gondolt és ama nyilat­
kozatára, hogy azért maradt a földön, hogy „adhasson".
— Hát én mit teszek? - faggatta magát. - Járókelő hulla
lettem, korhadt fa, mint az a nyárfa odakünn. H o g y van
egy másik, titokteljes élet is; ki tudja ezt kívülem? Swam-
merdam elvezetett az ösvényre és egy ismeretlen naplójá­
ban tárta fel előttem, csak én magam fukarkodok a gyü­
mölccsel, amelyet a sors az ölembe vetett. M é g legjobb
barátaim, még Pfeill és Sephardi sem sejtik, hogy mi tör­
ténik én bennem; azt hiszik, hogy belemenekültem a ma­
gányba, és Évát gyászolom. Mert, hogy kísérteteknek né­
zem az embereket, vajon vakon tévelygőknek, hernyók­
nak, akik a földön kúszva nem tudják, hogy ők bimbózó
pillangók, van-e hát ezért j o g o m ahhoz, hogy tőlük távol
tartsam magam?
Forró vágyakozás ösztönözte, hogy még ez órában a
városba menjen. Az utcák sarkára kívánkozott, hogy a
sok vándorprófétához hasonlatosan, akik meghirdetik az
utolsó ítéletet, ő is odakiálthassa a tömegnek, hogy van
híd, amely a két életet, az itteni és a túlnani életet össze­
köti. Elhatározásba szökkent ez a forró vágyakozás és
cselekedetre sarkalta.
Aztán mégis meggondolta magát:

275
— Disznók elé vetném a drágagyöngyöt. A nagy tömeg
nem értene meg. Ez olyan isten után nyöszörög, aki le­
száll az égből, hogy eladhassa, aztán keresztre feszíthes­
se. És az a kevés értékesebb ember, aki keresi az ösvényt,
hogy önnönmagát megválthassa, vajon ez a kevés reám
hallgatna-e? Nem. Az igazságosztók a hitelüket vesztet­
ték.
Pfeillre gondolt, aki azt mondta Hilversumban, hogy
meg kell őt kérdezni, ha ajándékot szántak neki: elfo­
gadja-e?
— így nem megy - elmélkedett tovább. - Különös, men­
nél gazdagabb valaki belső élményekben, annál keveseb­
bet adhat belőlük másoknak. Mind messzebb távolodom
el az emberektől, míg egyszer hirtelen eljön az óra, ami­
kor hangomat már meg sem hallhatják.
Érezte, hogy már-már ez óra küszöbén áll.
Megint eszébe jutott a napló és azokra a sajátságos
körülményekre is gondolt, amelyek között az a birtokába
jutott.
— Folytatni fogom - határozta el - a magam életének le­
írásával és a sorsra bízom, mi legyen belőle. 0, aki azt
mondta nekem: maradtam, hogy adjak mindenkinek azt,
ami után kívánkozik, vegye oltalmába, mintha testamen­
t u m o m volna és juttassa olyan emberek kezébe, akiknek
javára lehet, mert a belső felébredést szomjúhozzák. Ha
csak egy is akad, akit halhatatlanságra ébresztek vele, ér­
telmet nyer akkor az életem.
Azzal a szándékkal, hogy a napló tanításait a saját
tapasztalataival kibővíti, azt azután egykori lakásába viszi
és beleteszi abba a fülkébe, amelyből azon a bizonyos éj­
szakán arcára esett, asztalhoz ült és ezt írta:

276
 Az Ismeretlennek, aki utánam következik]

„Mikor e lapokat olvasod, a kéz, amely írta őket, ta­

lán rég elrothadt már.
Határozottan érzem, hogy e lapok oly időben kerül­
nek a szemeid elé, amikor hasznodra lesznek, miként a
tépett vitorlájú hajónak a horgony, mikor sziklák felé so­
dorja a vihar.
Abban a naplóban, amelyet a magamé mellett találsz,
olyan oktatást olvashatsz, amelyet nem nélkülözhet az
ember, ha át akar jutni egy új világba, amely csodákkal
teljes.
Nincs mit hozzátennem, csupán a magam életének
leírását és annak a lelkiállapotnak ismertetését, amelynek
csúcsára e tanítás segítségével felkúszhattam. Soraim már
akkor is teljes tökéletesen beteljesítik céljukat, ha mást
nem is eredményeznek, csupán azt, hogy megerősítsenek
téged abban a hitben, amely a halandó emberiségből kive­
zet.
Ez az éjszaka, mikor számodra e sorokat leírom, az
eljövendő irtózatok gőzétől vemhes. N e m reám várakoz­
nak ez irtózatok, hanem ama számtalanokra, akik az élet
fáján megérni nem tudtak. N e m t u d o m , megérem-e és
földi szemmel megláthatom-e 'első óráját' annak az új
időnek, amelyről elődöm naplójában említést tesz. Lehet,
hogy ez az éjszaka az én utolsó éjszakám. Azonban akár
holnap távozom a földről, akár csak évek múlva: kezemet
tapogatózva nyújtom bele a jövőbe, keresvén a tiédet.
Kapaszkodj bele, épp úgy, amint én elődöm kezébe ka-
paszkodta, hogy az 'ébrenlétről szóló t a n ' láncolata széj-

277
jel ne szakadjon és add át ezt az örökséget az utánad kö­
vetkezőknek."
Az óra éjfélt mutatott, mikor önéletrajzában ahhoz a
ponthoz jutott el, amikor Childer Grün megmentette az
öngyilkosságtól.
Gondolataiban elmerülve fel-alá sétált. Érezte, hogy
itt kezdődött az a széles örvény, amely a normális ember
megértőképességét, ha még olyan nagy is a képzelőereje
és a hinni akarása, a szellemileg fölébredt ember megértő­
képességétől elválasztja.
Hiszen szavakkal sem rendelkezett, amelyekkel csak
megközelítőleg kifejezhetné mindazt, amit csaknem sza­
kadatlanul élt át amaz idő óta.
Tanakodott, vajon ne Éva temetésének leírásával fe­
jezze be az elbeszélést. Majd a szomszéd szobába ment,
hogy bőröndjéből kivegye azt az ezüst tokot, amelyet a
napló részére készíttetett: Keresés közben ráakadt arra a
papírból készült koponyára, amelyet egy évvel azelőtt a
bűvész szalonban vásárolt.
Elmerengve vizsgálgatta a lámpa fényénél a koponyát
és újból eszébe vágtak a régi gondolatok.
„Nehezebb kiküzdeni az örök mosolygást, mint meg­
találni azt a holt koponyát, amelyet az előbbi életben vál­
lán hordott az ember."
Jósígéretnek csendült fel lelkében a remény, hogy egy
boldog jövendőben megtanulja még ezt a mosolygást.
Elmúlt élete, gyötrelmes kívánságai és akarásaival oly
megfoghatatlanul idegennek és eltávolodottnak tetszett
előtte, mintha az valóban ebben az együgyű és mégis
profetikus maché-koponyában játszódott volna és nem a
saját magáéban. Arra a gondolatra, hogy itt áll és kezében

278
tartja a saját koponyáját, önkéntelenül mosolyognia kel­
lett.
Messze mögötte feküdt a világ, mint egy bűvészbolt,
tele értéktelen lim-lommal.
Megint a toll után nyúlt és ezt írta:
„ Mikor Childer Grün tőlem távozott és vele együtt
az Éva után való fájdalmam is, az ágyhoz akartam lépni,
hogy a drága halott kezét megcsókoljam. E k k o r láttam,
hogy egy férfiú térdepel előtte, fejét a halott karjaira
nyugtatva. Kimondhatatlan ámulással ismertem meg saját
testemet; de, hogy önmagamat lássam, arra már nem vol­
tam képes. Merőben üres levegőt láttam, mikor végig
néztem magamon. De ugyanakkor az ágy mellett felállt
amaz ember és a lábát nézte, ahogy magamról gondol­
tam, hogy azt teszem. Úgy volt, mintha az árnyékom vol­
na, amelynek meg kell tenni minden mozdulatot, amelyet
reá parancsolok.
Reá hajoltam a halottra, az árnyékember ugyanezt
tette. Gondolom, hogy szenvedett is, bizonyosan nem tu­
dom. Rám nézve az, aki itt mozdulatlanul, megdermedt
mosollyal az arcán, előttem feküdt, egy idegen, angyali
szépségű leányzó holtteste volt csupán, viaszból való
kép, amelyhez nem volt semmi köze sem a szívemnek,
egy szobor, amely csalódásig Évára hasonlított és mégis
annak csak a lárvája volt.
Végtelenül boldognak éreztem magam, hogy nem
Éva halt meg, hanem valami idegen. N a g y boldogságom­
ban azonban szólni sem tudtam. E k k o r belépett a szóbába
három férfiú. Megismertem bennük a barátaimat, és lát­
tam, hogy a testem elé lépnek és vigasztalják. De én tud-

279
tam, hogy csak az árnyékomnak beszélnek, mosolyogtam
és nem feleltem.
De hiszen nem is felehetett az árnyék, a száját sem
nyithatta ki, mert csak azt tehette, amit én rá parancsol­
tam.
De a barátaim is és a sok ember is, kiket a templom­
ban és a temetésen láttam, az én számomra árnyékká vál­
tak, akárcsak a saját testem. A halottas kocsi, a lovak, a
fáklyavivők, a koszorúk, a házak, amelyek mellett elha­
ladtunk, a temető, az ég, a föld és a nap: mindez kép volt
csupán, belső élet nélkül való, színes álomország, amely­
be belenéztem. Boldog és vidám voltam, hogy mindehhez
semmi k ö z ö m sincsen.
Mind nagyobb lett azóta a szabadságom és tudom,
hogy én fölébe nőttem a halál küszöbének. Olykor éjsza­
ka látom aludni a testemet, hallom szabályos lélegzetvé­
telét és emellett mégis ébren vagyok; hunyt szemekkel
fekszik a testem, én magam mégis körültekinthetek és ott
lehetek, ahol csak akarok. Ha a testem el-elkószál, én
magam pihenhetek és ha ő pihen, én akkor kószálhatok.
De én az ő szemével is láthatok és az ő fülével is hallha­
tok, ha akarom: csakhogy ilyenkor minden zavaros és
örömtelen körülöttem és magam is olyan vagyok, mint
más ember: kísértet a kísértetek birodalmában.
M i k o r a testemtől eloldódom és azt parancsaimnak
automatikusan engedelmeskedő árnyéknak érzem, amely
részt vesz a világ látszatéletében, az állapotom akkor
olyan leírhatatlanul különös, hogy nem is tudom, hogyan
ecseteljem.
Képzeld el, hogy mozgóképszínházban ülsz, boldo­
gan, mert nemrég valami nagy öröm ért - és megfigyelnéd

280
saját testedet, ahogy bánatból bánatba zuhanva egy sze­
retett nő, halottas ágyánál összeroskad, de tudnád róla,
hogy nem halt meg, hanem otthon reád várakozik; és ha
hallanád a vásznon gépből kiszármazó hangodat, a magad
kétségbeesését és a magad jajkiáltásait - vajon megrendí­
tene-e téged ez a színjáték?
Ezzel bizony csak gyönge hasonlatot adtam neked,
kívánom, hogy átélhessed.
Tudnád akkor, mint ahogy most én tudom, hogy van
lehetőség a haláltól való menekülésre.
A csúcs, amelyre feljutnom sikerült: a nagy magá­
nyosság, amelyet elődöm naplója megemlít, az még ir­
tóztatóbb lenne számomra, mint maga a földi élet, ha a
fölfelé vezető létra ott véget érne. De az az ujjongó bizo­
nyosság, hogy Éva nem halt meg, fölébe emel.
Bárha Évát most még nem láthatom, mégis t u d o m ,
még csak egy kis lépéssel kell előremennem az ébredés
útján és nála vagyok, sokkal valóságosabban, mint ahogy
ez lehetséges volt azelőtt. M á r nem választ el minket
más, csak egy vékonyka fal, amelyen át közelségünket
már megérezzük.
Hasonlíthatatlanul mélyebb és nyugalmasabb most az
én reménységem, hogy megtalálom, mint minő akkor
volt, mikor untalan utána kiáltottam.
Akkor emésztő várakozás volt ez, most örömteljes
reménykedés.
Van egy láthatatlan világ, amely áthatja a láthatót: hi­
szem, hogy Éva abban él, mint valami rejtett lakásban és
várakozik rám.

281
 Ha sorsod az enyémhez hasonlítana, elvesztvén vala­
kit, akit nagyon szerettél, tudd meg, más módon rá nem
találhatsz, csak úgy, hogy járod az ébredés útjait.
Emlékezz reá, mit mondott Chidher énnekem: „aki a
földön a látást meg nem tanulja, az odaát bizonyosan nem
tanulja m e g . "
A spiritiszták tanaitól úgy óvakodj, mint a méregtől;
annál rettentőbb pestis nem sújtotta még az emberiséget.
A spiritiszták szintén állítják, hogy ők a holtakkal érint­
kezhetnek. Azt hiszik, hogy a halottak járnak hozzájuk
látogatóba. Csalódnak. De jó, hogy nem tudják, kik azok,
akik hozzájuk jönnek: megirtóznának, ha tudomásuk vol­
na róla.
T u d n o d kell előbb, mi módon válhatsz láthatatlanná;
ha ezt megtanultad, csak akkor találhatod meg ösvényt,
amely a láthatatlanokhoz vezet és csak akkor élhetsz itt
is, túlnan is, láthatatlanul, mint én, aki már testi szemeim
számára is láthatatlan vagyok.
M é g nem j u t o t t a m olyan messzire, hogy tekintetem
előtt feltárulna a túlvilág, de t u d o m : azok vakon távoztak
a földről, nincsenek odaát. Olyanok ők, mint a levegőben
elcsendesült melódiák, amelyek addig vándorolnak a vi­
lágűrben, amíg olyan húrokra akadnak, amelyeken ismét
megszólalhatnak. Vélik, hogy vannak valahol, ámde nem
igazi hely az, hanem árnyak tér nélkül való álomszigete
csupán, magánál a földnél is sokkal valószínűtlenebb.
Csak a felébredt ember igazán halhatatlan. N a p o k és
istenek elmúlnak, de ő, a felébredt, megmaradt és min­
dent mívelhet, amit csak akar. Nincs isten öfelette.
N e m hiába hívják pogány útnak a mi utunkat. Amit a
vallásos ember istennek vél, az egy állapot csupán,

282
amelybe bejuthatnak, ha hinni tudna önmagában. De nem
tudván hinni, gyógyíthatatlan vakságában kerítést emel,
amelyet átugrani nem merészel; - képet alkot magának,
hogy imádhassa, ahelyett, hogy ilyen képpé önmagát
változtatná át.
Ha imádkozni akarsz, láthatatlan énedhez imádkoz­
zál, mert ő az egyetlen isten, aki az imákat meghallgatja.
A többi isten kenyér helyett követ ad teneked.
Boldogtalanok, akik bálványhoz imádkozván, imád­
ságuk meghallgattatik: saját énjüket vesztették el azzal,
mert soha többé nem hihetik, hogy ők maguk voltak, akik
önmagukat meghallgatták.
Ha láthatatlan éned lény gyanánt jelenik meg benned,
arról ismerhetsz rá, hogy árnyékot vet. Én magam is csak
akkor tudtam meg, hogy ki vagyok, mikor árnyéknak
láttam meg a testemet.
Derengeni fog olyan idő, mikor az emberek világító
árnyékot fognak vetni a földre, nem fekete szégyenfolto­
kat, mint eddig. Új csillagok támadnak. Tégy te is hozzá
valamit, hogy világosság legyen."
Hauberisser hevesen felállt, összegöngyölítette a la­
pokat, és ezüst tokba tette őket.
Az az érzése volt, mintha valaki a legnagyobb siet­
ségre sarkalná.
A derengő reggel első fényfátyolát teregette ki az ég­
boltozaton. A levegő ólomszínü volt és rengeteg szörny­
nek látszott a fonnyadt puszta és világos csíkoknak a
pusztán elhúzódó szürke csatornák.
Kilépett a házból és arra az útra fordult, amely Ams­
terdamba vezet. De már az első lépések után megállt. Azt
a tervet hogy az iratot a Hoiggrachton levő régi lakásába

283
viszi, elejtette. Megfordult, és ásót hozott, mert úgy
érezte, hogy itt kell elásnia valahol.
De hol?
Talán a temetőben?
A t e m e t ő felé ment.
Nem, ott sem.
Tekintete a virágzó almafára esett; oda lépett, tövé­
nél lyukat ásott és beletette tokostól az irattekercset.
Akkor aztán a félhomályban elsietett, olyan gyorsan,
amint csak lehetett, a mezőkön és hídlásokon át a város
felé.
Nyugtalan nagy gondság háborította a barátai miatt,
mintha óvni kellene őket valamilyen veszedelemtől, amely
fenyegeti őket.
A korai órák dacára a levegő forró volt és száraz,
mint zivatar előtt.
Lélegzetveszejtő szélcsönd lomháskodott a mezősé­
geken, amitől az valami szörnyítő hullaszerűséget nyert.
A nap úgy csüngött, mint sárga vak fémből való korong
sűrű gőzfátylak mögött és messze nyugaton a Zuider tó
fölött felhőfalak lángoltak, mintha este volna, nem reggel.
Bizonytalan félelem gyötörte, hogy megkéshetik, az
útját ezért, ahol csak tehette, megrövidítette. Majd a föl­
deken haladt, majd a néptelen országúton, de úgy tet­
szett, mintha nem tudna közelebb jutni a városhoz.
Ahogy a reggel mindjobban kiderengett, az égbolto­
zat képe megváltozott. Horogformájú fehér felhők, gi­
gantikus férgekhez hasonlatosan, tekergőztek ide-oda a
fakó háttéren, mintha láthatatlan forgószelek korbácsol­
nák őket. Valójában azonban egy helyen maradtak: vias­
k o d ó légi szörnyetegek, amelyeket a világűr szült ki ma-

284
gából. Örvénylő tölcsérek lógtak magasan a levegőben,
fölfelé irányuló heggyel, óriási kupákhoz hasonlóan,
amelyek felborultak. Tátott torkú fenevadak rohantak
egymásra és hólyagzó gombolyaggá duzzadtak. Csak a
földön kuporgott a halálos, leskelődő szélcsönd, mint az
imént.
Egy fekete, hosszúranyúlt háromszög jött viharsebe­
sen dél felől; elvonult a nap alatt, úgy elsötétítve annak
világosságát, hogy az egész vidék percekig sötét éjszaká­
ba borult, aztán rézsútos szárnyalással messze távolság­
ban , a földre ereszkedett. Sáskaraj ez, amelyet világzi­
vatar sodort ide Afrika partjairól.
Az egész úton egyetlen élőlénnyel sem találkozott
Hauberisser; az út valamelyik fordulóján azonban bütykös
fűzfák mögött egy sajátságosan sötét alak lépett ki vá­
ratlanul, hajlott nyakáról földig érő talár omlott le az em­
berfeletti nagyságú emberalakon.
Arcvonásait nem tudta megkülönböztetni ilyen mesz-
sziről, de a testtartásról, a ruháról és a halántékról le­
csüngő tincses fej vonalairól nyomban a zsidóra ismert.
Minél közelebb jött a férfi, annál valószínűtlenebbnek
tetszett: hét láb magas volt legalább: járás közben nem
mozgatta a lábait, és valami laza fátyolosságot mutattak a
kontúrjai. Hauberisser néha azt is vélte, hogy testének
némely része - a kar, vagy a váll - a törzstől eloldódik, de
aztán megint beléje forrt.
A zsidó néhány perc múlva csaknem átláthatatlanná
vált, mintha nem is t ö m ö r masszából, hanem számtalan
fekete pont ritka szövetéből állna.
Nemsokára ezután, amikor az alak szorosan mellette
hangtalanul ellebegett, látta, hogy az repülő hangyák t ö -

285
mege csupán, amely csodálatos módon emberi alakzatba
formálódott, a méhrajhoz hasonlatosan, amelyet egykor
az amsterdami kolostorkertben látott.
Sokáig nézett fejcsóválva a fenomén után, amely nö­
vekvő gyorsasággal délkeleti irányban a tenger felé re­
pült, míg aztán a horizont szélén füst gyanánt eloszlott.
N e m tudta mire magyarázza a jelenést. Érthetetlen
események titokzatos előjele volt-e vajon, vagy a termé­
szetnek egy jelentéktelen fintora csupán?
H o g y Chidler Grün választott volna ilyen fantasztikus
formát, csak azért, hogy láthatatlan maradjon, valószí­
nűtlennek látszott.
M é g mindig töprenkedve lépett be a keleti parkba és
gyorsan abba az irányba fordult, amely a Sephardi háza
felé vezetett. Vad tumultus hallatszott messziről. Valami
nagy izgalomtól forrhat a város.
Őrületesen izgatott tömegek hömpölyögtek a széles
utcákon. Olyan volt a nagy embersürűség, hogy lehetet­
len volt keresztültörtetni rajta. Elhatározta hát, hogy ne­
kivág a Jodenbreestraatnak, összekötő utcának használva
azt.
Az üdv seregének hívői nagy csapatokban vonultak
át a városon, imádkozva és zsoltárt üvöltve: „Mégis hadd
maradjon jó vidám isten városa kutacskáival." Férfiak és
nők vallásos tébolyukban a ruhát tépték le egymás testé­
ről, tajtékos szájjal térdre rogytak, halleiuját kiáltván az
ég felé; fanatikus szektáriánus szerzetesek hisztérikus ne­
vetőgörcsök között meztelen vállukat ostorozták véresre;
itt-ott eskórosok estek össze élesen jajongva és ránga­
tózva hemperegtek a járdán; mások megint - valamilyen
szervezett konfesszió hívői - „megalázkodtak az Úr

286
előtt", összekuporodván a fedetlen fejű néző közönség
közepén és ide-oda ugrándoztak és kuruttyoltak, mint a
békák: „0, te édes jó Jézuskám, könyörülj mi rajtunk."
Irtózattól és utálattól borzadozva révedezett Haube-
risser ide-oda a zegzugos utcákban, elsodortatván mind­
annyiszor megkezdett útirányától, amíg végre egy lépést
nem tehetett előre, úgy beékelődött az embersokadalom­
ba a koponyaszerű ház előtt a Jodenbreestraaten.
A bűvész-szalon rolói le voltak eresztve és homlok­
zatáról eltűnt a cégtábla. Szorosan előtte aranyozott áll­
vány meredezett, a tetején pedig, mintha trónuson ülne,
hermelin-palástban és brilliáns-diadémmal koszorúzottan
Zitter Árpád professzor terpeszkedett. Mint szentek gló­
riája, úgy ragyogott homlokán a diadém. A maga képét
láttató rézérméket vetett az egzotikus t ö m e g közé és ho­
zsánna üvöltéstől sokszor elfojtott szónoklatot tartott,
amelyből csak a vérszomjas uszítás csendült ki érthetően:
„Tűzbe vessétek a ringyókat és hozzátok el nekem bűnös
aranyaikat."
Csak nehezen tudott Hauberisser átfurakodni a t ö ­
megen és eljutni a legközelebbi utca torkolatáig.
Tájékozódni akart éppen, amikor valaki karon fogta,
és egy átjáró ház kapujába tuszkolta. A báró volt.
Szaggatott szavakat dobtak egymásnak a t ö m e g feje
fölött. Ebből megértették, hogy hasonló szándékkal jöt­
tek a városba mindketten. A tömeg megint elsodorta őket
egymás mellől.
— Gyere Swammerdamhoz - kiáltotta Pfeill.
Megállásra nem is gondolhattak. M é g a legkisebb
udvarokat és zugutcákat is elöntötte az emberáradat. Ha
a nyüzsgésbe itt-ott egy vékonyka rés támadt, amelyben

287
egymás mellé kerülhettek, gyorsan felhasználták az al­
kalmat, hogy futvást előbbre juthassanak. így aztán csak
darabosan válhatott le ajkukról a beszéd, mint a vakolat­
omlás.
— Iszonytató szörnyeteg ez a Zitter - mesélte Pfeill
szaggatottan, hol Hauberisser előtt futva, hol mögötte,
majd mellette, aztán megint úgy, hogy emberfal magaso­
dott k ö z ö t t e és barátja között. - A rendőrség nem műkö­
dik és nem vethet véget mesterségének. A polgárőrség
meg éppenséggel semmit sem csinál. Illés prófétának adja
ki magát, az emberek hisznek benne és megimádják. A
minap irtóztató vérfürdőt rögtönzött a Carré-cirkuszban.
A csőcselék megostromolta a cirkuszt, és idegen, előkelő
hölgyeket - félvilágiakat persze - behurcoltak, és rájuk
eresztették a tigriseket. Cezaromániában szenved, mint
N é r ó . . . Rukstinatot feleségül vette és akkor azt, hogy
pénzét megkaparinthassa . . . meg
M e g m é r g e z t e . . . hallotta Hauberisser bizonytalanul.
T o m p á n kiabáló processzió közeledett. Csupa álcás
alak, akik hegyes, fehér csuklyákkal borították le a fejü­
ket és fáklyát hordtak, mint a vérbírók. Dünnyögve mor­
molták egyhangú zsoltárukat:
— O sanktissima, o pi-inima, dulcis virgo Maaariii-aah.
Pfeill ismét előtűnt. Arca megfeketült a fáklyafústtől.
— És akkor aztán a pókerklubokban vesztette el a pénzét
— folytatta. Később hónapokon keresztül spiritiszta médi­
um volt. . . . Rengeteg közönsége volt. . . . Egész Ams­
terdam hozzá tódult.
— Mit csinál Sephardi? - kiáltott át hozzá Hauberisser.
— H á r o m hete már, hogy Brazíliában van. Tiszteltetett.
Roppantul megváltozott, mielőtt elutazott. Sokat nem

288
tudok felőle. Annyit tudok csupán, hogy a zöldarcú em­
ber megjelent előtte és meghagyta neki: Alapítson Brazí­
liában egy zsidó államot és hogy a zsidók, mint a legin-
ternacionálisabb nép, egyedül hivatottak arra, hogy olyan
nyelvet teremtsenek, amely a világ minden népének k ö z ö s
nyelvül szolgálhat és szorosabbra fűzze őket egymáshoz .
. . valami modern héber nyelvet talán . . . bizonyosan nem
tudom . . . Sephardi azóta olyan lett, mintha kicserélték
volna. . . . Most már missziója van, mondogatta. . . .
Különben úgy látszik, ezzel a cionisztikus állammal odaát
fején találta a szöget. . . . Hollandiának csaknem egész
zsidósága utána ment és most még számtalanok j ö n n e k a
világ minden országából, hogy kivándoroljanak nyugat
felé. A legtisztább hangyanyüzsgés ez. . . .
Énekeskönyvet skandáló asszonyok csoportja ékelő­
dött közéjük. Mikor Pfeill a hangyanyüzsgést említette,
Hauberis-ser önkéntelenül a város előtt látott különös fe-
noménre emlékezett.
Az utolsó időben . . .- folytatta Pfeill - Sephardi so­
kat érintkezett egy bizonyos nevezetű Eidotter Lázárral,
akivel közben én is megismerkedtem. Öreg zsidó ez,
próféta-forma csaknem állandóan magánkívül van minden
próféciája egyébként beteljesedik. A minap megjósolta,
hogy borzalmas katasztrófa fogja sújtani Európát, hogy
új idők eljövetelére készítse elő az embereket. Azt
mondta, boldognak érzi magát, hogy e katasztrófában el­
pusztulhat, mert így megadatik neki, hogy a sok halottat
a bőség birodalmába vezesse be. A katasztrófa dolgában
úgy látszik igaza lett. Hiszen látod, itt is mi történik.
Amsterdam várja a vízözönt. Az egész emberiség meg­
bolondult. A vonatok megálltak, különben már kimen-

289
tem volna hozzád, Noé-féle bárkádba. Ma, úgy látom,
csúcspontjáig ér a zendülés. Oh, tömérdek sok mondani­
valóm volna. Úristen, csak ez az ö r ö k ö s zsibongás ne
volna körülöttünk, az ember nem fejezheti be a mondatát.
Velem is sokmindenféle történt időközben.
— É s Swammerdam? - harsogta túl Hauberisser egy falka
térdenkúszó vezeklő üvöltését. - Hogy él? Mit csinál?
— Küldöncöt szalajtott hozzám - válaszolt Pfeill kiáltva -
hogy nyomban keressem fel és hozzalak el téged is. Jó,
hogy az úton találkoztunk. Reszket miattunk, üzente, és
azt hiszi, hogy csak mellette vagyunk biztonságban. Azt
állítja, hogy három dolgot jósolt meg a belső szózata. Az
egyik jóslat az volt, hogy túl fogja élni a Miklós­
templomot. Ebből, úgy látszik, azt a következteti, hogy
őt nem verheti le a katasztrófa és azért akarja, hogy vele
legyünk, hogy az eljövendő idő számára megmenthessen
minket.
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Hauberisser
még megérthetett. Hirtelen kitörő fülsiketítő zaj megren­
dítette a levegőt és mind nagyobbra dagadt. Ilyen kiáltá­
sok rikoltoztak a levegőben:
— Az új Jeruzsálem megjelent a levegőben.
— Csoda! Csoda!
— Isten könyörüljön rajtunk!
Tetőablaktól, tetőablakig kapaszkodott a rikoltozás,
amíg eljutott a külvárosok legelrejtettebb zugaiba.
Annyit látott még, hogy Pfeill sebesen mozgatta aj­
kait, mintha tüdejének teljes megfeszítésével ordítana ne­
ki valamit, akkor úgy érezte, hogy a tébolyodottságig iz­
gatott emberáradat felemeli és ellenállhatatlanul magával
ragadja s valami térségre lódítja.

290
 Itt olyan sűrűn szorongott a tömeg, hogy még a ke­
zét sem tudta megmozdítani. Minden szem meredten föl­
felé tekintett Fönt az égboltozaton még mindig tusakod­
va keringtek a legsajátságosabb délibábok, óriási szárnyas
alakokhoz hasonlatosan. Alattuk pedig hóval koronázott
felhőhegyek tornyozódtak és középütt, egy völgy hosz-
szában a ferde napsugaraktól világítottan feküdt egy ide­
gen, délies város levegőképe fehér falakkal és mór-íves
kapukkal. Lebegő humuszokban lépdegéltek büszke arcú
férfiak az agyagszínű utakon.
Oly közel látszóan és oly borzalmas felismerhetőség­
gel, hogy szemük forgatását is meg lehetett látni, amikor
megfordították a fejüket, hogy látszólag Amsterdam ret­
tentő tumultusára letekintsenek, kint a város bástyái előtt
elterpeszkedett egy vörhenyes sivatag, amelynek szélei
elvesztek a felhőkben, és egy tevekaraván haladt bele ár-
nyékszerüen a szikrázó levegőbe.
Csaknem egy óra hosszáig állott a Fata-morgána va­
rázslatos színpompájában az égboltozaton, akkor aztán
lassan meghalványodott, amíg nem maradt egyéb, csak
egy magas, karcsú minaret, ragyogóan fehér, mintha
fénylő cukorból faragták volna. Nemsokára aztán ez is
hirtelen a felhők körébe veszett el.

Az embertenger lépésről lépésre vitte Hauberissert a

házfalak hosszában. M á r késő délután volt, amikor sike­
rült neki, hogy egy csatornahídon keresztül a sokadalom­
ból kimeneküljön. Teljességgel hihetetlennek látszott,
hogy Swammerdam lakásáig eljuthasson, mert ismét sok
utcát és teret kellett volna kereszteznie, amelyeket a t ö -

291
megek megszálltak. Ezért hát elhatározta, hogy Swam-
merdam látogatását kedvezőbb napra halasztja.
Visszatérvén remete lakásába, nemsokára a Polder
halálcsendes mezőin találta magát. Az égboltozat alatt
elterülő térség áthatolhatatlan poros masszává változott.
Hauberisser hallotta lába alatt zizegni a hervadt fü­
vet, mint a fűben a vér hömpölygését. Oly mélységes volt
itt a csönd és a magányosság.
M ö g ö t t e úgy feküdt pirosan lealkonyodott napban a
fekete Amsterdam, mint egy óriási égő szuroktömeg.
Sehol még egy lélegzetvételt sem hallani. Izzó fény-
sávok szántották fel a pocsolyákat. Csak itt-ott hallható
egy c s ö p ö g ő loccsanás, mikor egy hal felveti magát. Mi­
kor az estszürkület elterjeszkedett, nagy, piszkosszürke
síkságok merültek fel a föld alól és kiterített m o z g ó lepe­
dők gyanánt kúsztak át a pusztaságon. Hauberisser a
m o z g ó foltokban számtalan egércsapatot ismert fel,
amelyek lyukaikból elősuhanva, fütyülve, izgatottan sur­
rantak ide-oda. Mennél inkább nőtt a sötétség, annál
nyugtalanabb lett a természet, jóllehet, hogy egy kalász
sem mozdult meg a levegőben.
A barnára sötétült vizekben olykor-olykor körfor­
májú kráterek emelkedtek anélkül, hogy csak egy leve­
gőlegyintés érte volna őket; néha meg mintha kövekkel
dobálnák, elkülönült hegyes hullámhengerek ágaskodtak
föl benne, amelyek nyomban megint eltűntek
M á r jó messziről felösmerhette a kopasz nyárfát a
ház előtt, mikor hirtelen égig meredező, fehér oszlopsze­
rű alakzatok emelkedtek ki a földből és a fa sziluettje és
tekintete közé ékelte magát.

292
 Kísértetiesen és hangtalanul közeledtek feléje, fekete,
széles nyomokat hagyván a kitépett fűben. Széltölcsérek
vándoroltak a város felé.
Zajtalanul, nesz nélkül rohantak el mellette: a levegő,
néma, alattomos halálhozó kísértetei.
Verejtékesen lépte át háza küszöbét.
A közeli temető kertésznője, aki kiszolgálta, az asz­
talra tette az ebédjét. Oly izgatott volt, hogy egy falatot
sem ehetett.
Nyugtalanságában le sem vetkezett, úgy vetette ma­
gát az ágyra és várta álomtalanul a másnapi virradást.

293
 Befejezés

T űrhetetlen lassúsággal múltak az órák, az éjszaka

végeérhetetlennek látszott.
A nap végül mégis felkelt, az ég azonban akkor is
mélységesen fekete maradt, csak köröskörül a horizont
szélein izzott egy rikító kénsárga fénysáv, mintha egy pa­
rázsló peremű, sötét félgömb ereszkedett volna le a föld­
re.
Fénytelen derengés bódorgott a levegőben. A nyárfa
az ablak előtt, távolabb pedig a bokrok és Amsterdam
tornyai olyanok voltak, mintha tompa fényszóróktól vol­
nának megvilágítva. Alatta pedig kétségeivel úgy terült el
a síkság, mint egy megvakult nagy tükör.
Hauberisser távcsövén a várost nézte, amely ijedté­
ben megzsibbadva, fakószűrkén emelkedett az árnyéksze­
rű háttérből és olyannak látszott, mintha minden percben
várná a csapást, a mely halálra sújtja.
Szorongó, fuldokló harangzúgás reszketett hömpöly­
gő hullámokon a levegőben; hirtelen elhallgatott: tompa
morajlás zúgott át a térségen és a nyárfa nyögve a földig
hajolt.
Szélrohamok seperték fel ostorsuhintásos irammal a
földet, megfésülve a fonnyadt füvet és tövestül tépve ki
az alacsony, gyér bokrokat.
Néhány szempillantás alatt az egész vidék irtóztató
porfelhőbe merült el, majd megint előtűnt, de alig lehetett
ráismerni, fehér hab tajtékzott a tócsákon; szélmalmok

294
guk a malmok pedig szárnyatlan, suta cölöpökként a föl­
dön gunnyasztottak.
Mind hevesebben süvöltött a vihar a pusztán, a ször­
nyű zenebona egy üvöltéssé keveredett össze. A dühe
percről-percre megduplázódott; a szívós nyárfa alig egy­
két lábnyira szinte derékszögbe görbült és a fölötte elvi­
harzó légtömegek súlya úgy ránehezedett, hogy föl se
emelte többé kopasz, ágatlan derekát.
Csak az almafa állt mozdulatlanul, még egy virága
sem mozdult; valami láthatatlan kéz védte ezt a virágszi­
getet.
Gerendák és kövek, falak és házomladékok repültek
el szakadatlan záporban az ablak előtt.
Ekkor aztán az ég hirtelen világosszürkére változott
és a sötétség hideg ezüstös szikrázásban oldódott fel.
Már-már azt gondolta Hauberisser, hogy a vihar dü­
he lecsillapodott, mikor irtózva látta, hogy a nyárfa kérge
lehámlik, rostokká rongyolódik és nyomtalanul eltűnik.
Mindjárt ezután, még mielőtt jól megérthette volna, hogy
mi történt, a kikötő délkeleti részében magasra meredő
gyárkémények tövüknél letörtek és átváltoztak vékony,
repülő porlánd zsákká, amelyeket villámsebességgel vitt
el a zivatar.
Aztán sorra következtek a templomtornyok. Néhány
másodpercig a taifun ragadta szédítő magasságba a fe­
kete tömböket, majd csak repülő sávoknak látszottak a
horizonton, végül csak pontok látszottak és semmi e-
gyéb.
Nemsokára már csak függőleges vonalakkal kirajzolt
képnek tetszett az ablak mögül az egész tájék, oly őrült

295
sebességgel és a szem számára el nem választhatóan re­
pültek össze-vissza a vihartól kitépett fűcsomók.
Az istenítélet már a temetőt is aláásta. Sírkövek, ko­
porsódeszkák, keresztek és vaslámpások repültek el a
ház előtt, mindig egyirányban, anélkül, hogy emelkedné­
nek, vagy süllyednének, mindig függőlegesen, mintha
súlytalanok volnának.
A tetőzetben nyögtek a gerendák; Hauberisser már
attól félt, hogy alázuhannak. Le akart szaladni az udvarra,
bezárni a kaput, nehogy a sarokvasból kivetessék, a kü­
szöbről visszafordult; egy belső szózattól megintetvén,
érezte, ha most a kilincset lenyomná, a keletkező légnyo­
más az ablakokat bezúzná, a falak hosszában őrjöngő
vihar a szobába nyomulna és az egész házat egy perc alatt
összemorzsolná.
Csak addig dacolhat ez a ház a megsemmisüléssel,
amíg az orkán rohama ellen a domb megvédi és a míg a
szobák a lezárt ajtók révén el vannak egymástól választ­
va, mint a méhsejtek.
A szoba levegője meggyérült és meghüvösödött,
mintha vákuum működne benne; az íróasztalról elrepült
egy darab papíros, a kulcslyukhoz nyomta magát és mint­
ha ez magától szívta volna, úgy odaragadt.
Hauberisser megint az ablakhoz lépett és az utcára
nézett. A zivatar vadul hömpölygő folyót dagasztott a
tócsákban és úgy kifújta belőle a vizet, hogy szétporlott a
levegőben, mint a zápor. A mezők simára hengerelt, szür­
kén fénylő bársonyhoz hasonlítottak és a nyárfa helyén
már csak a csonkja állott, rostosán lebegő üstökkel.

2%
 Olyan egyhangú és kábító volt a morajlás, hogy
Hauberissernek szinte az az érzése támadt, mintha körös­
körül minden a halálba merevedni készülne.
Kalapáccsal leszögezte az ablakdeszkázatot, hogy a
szél össze ne lapítsa. A kalapácsütések hangtalan kongá-
sáról vette észre, hogy kint mily borzalmasan nagyhangú
a viharzengés.
Sokáig nem merészelt a város felé nézni, attól faló
féltében, hogy a Miklós-templomot és a mellette levő
házat, amelyben Swammerdam és Pfeill tartózkodtak, a
szélvihar elsöpörte. Mikor aztán hosszú tétovázás után
mégis oda tekintett, látta, hogy a templom, csak úgy,
mint azelőtt, megviseletlenül az ég felé magasodott, kö­
rülötte szigetté nőtt az omladék és a tetőtenger, ameddig
csak ellátott, egyetlen romhalmazzá laposodott.
Ugyan hány város maradhatott meg Európában? -
kérdezte magától és összeborzadt. Egész Amsterdam le
van köszörülve, mint egy porhanyós kő. A rothadt kultú­
ra szétporló szemétté változott.
A történtek félelmetessége teljes nagyságában a szíve
gyökeréig megrázta.
Az elmúlt nap benyomásai, a reá következő kimerült­
ség és a hirtelenül rászakadt katasztrófa szüntelen kábult­
ságba vetette. Csak most kezdett megint eszméletre éb­
redni.
A homlokát nyomkodta:
— Hát aludtam-e?
Tekintete az almafára esett. Érthetetlen csodaként
teljes virágdíszében pompázott.
Eszébe jutott, hogy a fa töve mellé ásta el tegnap a
naplót, és olyan érzése volt, mintha az egész örökkévaló-

297
ság múlt volna el fölötte e rövid idő alatt. Hát nem írta-e
m e g magáról, hogy saját testétől eloldhatja magát?
Miért nem tette meg? Miért nem tette meg tegnap, az
éjszaka, vagy ma reggel, mikor kitört az istenítélet?
Mért nem teszi meg most?
Egy szempillantásra valóban sikerült: árnyékszerű,
idegen teremtésnek látta az ablak mellett a saját testét;
ámde a külső világ, ha romokban hevert is, nem tetszett
már kísérteties, halott képnek, mint hasonló lelkiállapo­
taiban azelőtt. Új föld terült el előtte és eleven élet lük­
tetett abban; felette dicső tavasz lebegett, mint a látható­
vá lett j ö v ő . Névtelen gyönyörűség sejtelme reszketett a
mellében: minden, ami körülötte volt; állandó világosságú
vízióvá látszott átváltozni... A virágzó alma vajon nem
Chidler-e, az ö r ö k k é zöldellő fa?
A másik percben már megint összeegyesült a testé­
vel. Az üvöltő viharba meresztette a tekintetét, de tudta,
hogy a pusztulás képe mögött az ígéret új földje rejtőzik,
ugyanaz, amelyet az imént látott a lelki szemeivel.
A szíve szilaj, boldog várakozástól dobogott. Érezte,
hogy eljutott az utolsó, a legmagasabb ébredés küszöbére
és legbelsőbb belsejében szárnyát bontogatja a főnix,
hogy éterikus világokba lendülhessen. Olyan határozottan
érezte közeli eljövetelét a földi tapasztalatokon fölül
emelkedő eseménynek, hogy belső meghatottságában
lélegzeni is alig merészelt. Éppen úgy, mint akkor, mikor
a hilversumi parkban Évát megcsókolta, most is a halál­
angyal hideg szárnycsapásától borzongott, csakhogy ez­
úttal egy eljövendő, szétrombolhatatlan élet sejtelmének
virágillata érződött benne. Chidher szavai: „Éva kedvéért

298
megadom neked a végeérhetetlen szerelmet" úgy a fülébe
zendültek, mintha az almafa énekelné őket a fülébe.
A halottakra gondolt, akik a város romjai alá temet­
keztek; nem tudta meggyászolni őket. „Majd megint fel­
támadnak, habár más formában is, amíg beleigazulnak a
legmagasabb formába a felébredt ember formájába, amely
többé meg nem halhat. A természet is megfiatalodik ál­
landóan, mint a főnix."
Egy hirtelen izgalom fojtogatta: nem Éva áll mellette?
Az arcát valami virágillatos lehelet csókolta.
Kinek a szíve dobog mellette, ha nem az övé?
Úgy érezte, mintha új érzékek bontakoznának ki a
lelkében és megnyitnák előtte a láthatatlan világot, amely
a látható világon áthatol. A fátyol, amely még eltakarja,
minden percben lehullhat.
— Valami jellel - könyörgött halkan - tégy Éva bizonysá­
got róla, hogy mellettem vagy. 0, ne engedd megszégye­
nülni azt a hitemet, hogy te én hozzám eljöttél.
— De szegény volna az a szerelem, amely teret és időt
legyőzni nem tudna - hallotta Éva suttogó feleletét és a
haja mérhetetlen lelki megrendültségében égnek merede­
zett. - Ebben a szobában gyógyultam ki a föld borzalmai­
ból és itt várok te melletted, míg felébredésed órája elkö­
vetkezik.
Csöndes, béketeljes nyugalom ereszkedett a lelkére.
Körülnézett: a szobában is ugyanaz a boldog, türelmes
várakozás reszketett, mint a visszafojtott tavaszi ujjon­
gás. Mintha minden, minden egy érthetetlen átlényegülés
csodája előtt állna.
A szíve hangosan dobogott.

299
 A tér, a falak és a dolgok, amelyek körülvették, már
csak külső, megtévesztő formák voltak földi szemei szá­
mára; úgy belemeredtek a testek világába, mint árnyékok
valamely láthatatlan birodalomból. A kapu, amely mögött
a halhatatlanok birodalma terül el, minden percben feltá­
rulhat.
Elképzelni igyekezett, hogyan lesz, mint lesz, ha
majd fölébrednek az ő belső érzékei. Vajon - kérdezte
magában - Éva nálam lesz-e, vagy elmegyek-e én hozzá
és látni fogom-e és úgy beszélek-e vele, mint ahogy en­
nek a világnak teremtményei beszélnek egymással?
Avagy színekké, forma nélküli hangokká változunk-e át,
olyanokká, amelyek összekeverednek? Körülvesznek-e
ott is úgy a dolgok, mint itt, fénysugarakként lebegünk-e
a végtelen világűrben, vagy velünk együtt az anyag e
világa is átváltozik, mi pedig ő benne változunk át?
Érezte, hogy ehhez hasonló, egészen természetes és
mégis teljesen új, most még neki is megfoghatatlan jelen­
ség lesz az, aminő volt tegnap a széltölcsérek keletkezé­
se, amelyek a semmiből, a levegőből kitámadtak a test
minden érzékével megfogható formákban, de mégis úgy
hogy nem tudott magának a jelenségről tiszta fogalmat
alkotni.
Kimondhatatlan elragadtatástól reszketett. Érezte,
hogy az elkövetkező csodálatos élmény valósága mindent
fölülmúl, még képzetének képeit is.
Múlt az idő.
Talán már dél is lehetett. Fönt az égben ködbe me-
rülten egy sugárzó fénykör lebegett.
A vihar vajon még mindig dühöng?
Hauberisser kikémlelt.

300
 Semmit sem látott, ami vihart sejtetne. A tócsák fel­
szikkadtak, mintha kifújták volna vizüket. Víznek, moz­
gásnak nyoma sem látható a száraz medrekben. Ameddig
a szem elláthat, sehol egy bokor. A fű meglapultan a föld­
höz ragad. Sehol egy vándor felhő. A levegőtér mozdu­
latlan.
Fogta a kalapácsot és leejtette, nagy csattanással kon­
gott meg a padlón.
— Kint minden lecsöndesült - szólt Hauberisser magá­
ban.
Csak a városban őrjöngtek még ciklonok; k ő t ö m b ö k
hajigálódtak fel a levegőbe, a kikötőből vízoszlopok
ágaskodtak a magasba, széjjeltöredeztek, egymás felé
tornyosultak és úgy imbolyogtak a tenger felé.
Mi ez? Káprázat? Nem meginogtak-e a Miklós temp­
lom tornyai?
Az egyik hirtelen összeomlott, a másik kavarogva a
levegőbe repült, szálakra hasadván, mint egy rakéta. Az
óriási harang egy szempillantásig ég és föld között lebe­
gett.
Aztán hangtalanul lefelé zuhant.
Hauberisser ereiben megfagyott a vér.
Swammerdam! Pfeill!
Nem, nem, nem! — Semmi bajuk sem történhetett.
„Childer, az emberiség örökfája védi meg őket ágaival!"
Nem jósolta-e meg Swammerdam, hogy ő a templomot
túl fogja élni?
És nincsenek-e szigetek, aminő a virágzó almafa
amott a zöld pázsitfoltban, ahol az élet meg van védve a
pusztulás ellenében és ahol kár nélkül várhatja meg az
eljövendő időket.

301
 A szétzúgott harang robaja csak most ért el a házhoz.
A levegőhullámok szörnyű torlódásától megrendül­
tek a falak, oly irtózatos megrázó robajlással, hogy Hau-
berisser úgy érezte, mintha csontjai szétpattantak volna,
mint az üvegszilánkok és egy szempillantásra eszmélet-
lenségbe zsibbadt.
A levegőtérben reszketve csendült fel Chidher Grün
hangja:
— Jericho falai leomlottak és ö feltámadt halottaiból.
Elfojtott csönd.
M o s t egy gyermek jajgat valahol.
Hauberisser zavartan maga köré nézett.
Megismerte szobájának kopár, dísztelen falait, ame­
lyek mégis olyanok voltak, mint egy egyiptomi istenala­
kok freskóival megfestett templomfal. A templom köze­
pében állott. Valóságnak látszott mind a kettő. Látta a
padlózat fadeszkáit, de ezek mégis templomi kőburkolat­
nak látszottak. Két világ olvadt össze egymással, egy­
másba hatoltak és mégis elválasztódtak egymástól, mint­
ha ugyanegy percben ébren volna, de álmodna is. Ujjaival
megérintette a fal vakolatát, érezte a nyers felületet és
mégis érezte a csalhatatlan bizonyosságot, hogy ujjai egy
magas aranyszobrot érintenek, amelyben a trónján ülő
Izisz istennőt ismerte föl.
Megszokott, emberi öntudatához egy új tudat csatla­
kozott, meggazdagítván őt egy új világ észrevevésével,
amely elnyelte a régit, érintkezett azzal, átváltoztatta azt
és csodálatos m ó d o n régi formáiban is meghagyta.
Minden érzéke kétszeres életre ébredt fel benne, mint
a bimbóikból kipattanó virágok.

302
 Hályog esett le a szeméről; úgy járt, mint az, aki
egész életében csak síkokban érzékelt s egyszerre térbeli
alakzatokat lát kialakulni belőlük. Sokáig nem tudta fel­
fogni, hogy mi is történt körülötte.
Végre megértette, hogy elérte annak az útnak utolsó
állomását, amelyet minden embernek el kell érnie, mert
emberéletének ez a célja. Elérte azt, hogy két világ polgá­
ra lett.
Most megint egy gyermek jajgatott valahol.
Nem azt mondta-e Éva, hogy anya lesz, mire ismét
hozzájön?
Megijedt.
Nem egy meztelen, eleven gyermeket tart-e Izisz is­
tennő a karjaiban?
Reá nézett és mosolyogni látta.
Az istennő megmozdult.
A freskók mind élesebbé, színesebbé és világosabbá
váltak, templomi szent edények hevertek köröskörül. E
képnek oly határozottak voltak a körvonalai, hogy H a u -
berisser miatta meg is feledkezett a szobáról és már csak
a templomot és a körülfutó vörös és arany festést látta.
Eszméletlenül meredt az istennő arcára és lassan-las­
san megszállta a homályos emlékezés: Éva! - Hiszen ez
Éva és nem az egyiptomi istennőnek, a világ anyjának
szobra.
Kezeivel a halántékát szorította, nem tudta megérteni
ezt a jelenést.
— Éva, Éva! - kiáltott fel hangosan.
A szoba kopár falai megint kiszívódtak a templom­
falakon keresztül, az istennő még mindig mosolyogva
trónolt a templomban, de szorosan előtte testi valóság-

303
ként a tekintete számára, állt földi hasonmásul egy fiatal,
viruló nő alakja.
A véghetetlen elragadtatás ujjongó kiáltásával magá­
hoz szorította a nőt és csókokkal borította el az arcát:
— Éva! Éva! Éva!....
Akkor aztán szorosan egymásba fonódva, sokáig áll­
tak az ablak előtt és a kihalt város felé néztek.
Egy gondolatot érzett Hauberisser ébredni a lelké­
ben, mintha Chidler hangja volna:
— Mint én, a jövendő nemzedékeknek, ti is segítsetek
felépíteni egy új birodalmat a régi világ romjaiból, hogy
elkövetkezhessek az az idő, mikor mosolyogni nekem is
szabad.
A szoba és a templom együttesen láthatóvá lettek.
Mintha Jánus-feje volna, Hauberisser úgy tudott egy­
szerre belenézni a túlsó világba és az innensőbe is, még a
dolgokat és a részleteket is meg tudta különböztetni:
odaát is, emitt is eleven ember volt.

304
 Az író második regénye A zöld arc a férfi és női elv
egyesülésével fejeződik be egy „megszentelt menyegző-
ben". Tehát a testnek a szellem által kell legyőzetnie. E
törekvés végcélja az ember szellemi felébredése, azaz
„még ebben a világban élni, de már nem ebből a világból
valónak lenni". Ezt a lehetőséget szimbolizálja a látomás­
ban a „Chidler", az iszlám szufi egy misztikus alakja.
Mint keresztelő János engedi át a helyét a legmagasabb
misztériumban. Chidler „örökzöldet" jelent vagy „örök
ifjút" is; ami a halhatatlan „Új Embert" szimbolizálja. Egy
látomásban „János fej"-ként jelenik meg Chidler, mint
félig ember, félig kígyó. A regény főszereplője elnyeri ezt
a „János fej"-et és képes vele a múltba és j ö v ő b e
pillantani, azaz már jelenlévő az állapota: „még ebben a
világban él, de már nem ebből a világból való". Ez is egy
összeköttetése a férfi és női princípiumnak: a szív és a fő
egyesítése.